[Magánjáték] - Nosztalgia

Egy kisebb, a fő szigetektől nagyjából húsz méterre fekvő szigeten ült, és tanakodott, mit és kéne most tennie. Hogy konkretizáljuk, azért jött a kísértet szigetekre, hogy információt gyűjtsön. A hely köztudottan kedvelt lakhelye volt a démonoknak, bujdosó nekromantáknak, meg úgy általában mindenkinek, aki valamilyen sötét ügyet akart titokban lebonyolítani. Ő abban a reményben utazott el egészen idáig, hogy talál valami kézzel foghatót a Reil-királynő közvetlen szolgálatában álló démonokról. Fajtájának vezére annyira titokzatos volt, hogy még Lia sem találkozott vele soha... illetve egyszer még régen, de akkor sem látta az arcát. Ám nem véletlenül ők a királynő személyes szolgái és megbízottjai, ugyanis semmilyen nyomot nem hagytak maguk után, amin Gerard elindulhatott volna. Azt még ugyan sikerült megtudnia egy kóborló irigységdémontól, hogy ezen a szigeten gyakorta találkoznak olyan démonok, akik még a démonok mércéjével is titokzatosan viselkednek, de semmi többet nem volt képes kideríteni. Végül arra sem jött rá, hogy ezek a bizonyos démonok valóban Reil-királynő szolgálatában állnak, vagy csak valami olyan ügybe keveredtek bele, amit még a többi fajtársuk sem nézne jó szemmel.
~ Nem hiszem el!
Sopánkodik, miközben idegesen belebokszol egyet a levegőbe az öklével.
~ Ha akár csak egy morzsát is találnék, akkor....
~ Ugyan, ebben ne is reménykedj.
~ Te is tudod, hogy ha el akarunk érni valamit, támogatásra lesz szükségünk. Mégis ki tudna segíteni, a protestánsok?
~ Reilhez nem lehet csak úgy odamenni. Általában ő maga választja ki a bizalmasait.
~ Akkor is, ha sikerülne azzal számtalan új lehetőség nyílna meg előttünk. Hogy-hogy te nem próbáltál annak idején a démon hadvezérek bizalmába férkőzni?
~ Nem érdekelt. Más oka nagyon nincs.
Mindeközben Gerard elégedetlenül ballagott vissza a partról elkötött csónakjához. El pillanatig még szemlélte innen kívülről a Kisértet-szigetek legnagyobb tagját. Mint mindig, most is vastag ködtakaró lepte be az egész tájat, így aztán nem is nagyon volt mit szemlélni rajta, hiszem alig pár méterre látott el az ember. De az irányt ahonnan érkezett pontosan tudta, így volt képes tájékozódni a sűrű ködben.
~ Induljunk, azt mondom...
Gerard megtorpant egy pillanatra.
~ Ráérünk, nem? Inkább maradjunk még egy kicsit. Itt legalább béke és nyugalom van.
Azzal fogta magát, kihúzta a bárkáját a partra, és hanyatt dőlt a füvöm, hogy az eget bámulva elmélkedhessen.... amiből természetesen semmit sem látott.

Kísértet-szigetek. Régebben egy jó kalandként tekintettem rá, ha erre jártam. Most viszont csak a fejem fáj miatta. Mára már kissé belefáradtam a sok pörgésbe. Öreg vagyok már az ilyenekhez, s bár nem vagyok egy vénember, mégis szép utat jártam már be az utóbbi idő alatt. Talán be kéne fejeznem a kalandozást, ezt a sok gyötrődést, és csak lepihenni otthon. Milyen furcsa egy szó ez az otthon. A környék ködös, rideg és idegen elrendezésével ellentétben az otthonom kellemes, hívogató melegével, csendességével, és békéjével egy sokkalta hívogatóbb helynek tűnik. Sif is látta rajtam hogy nehéz szívvel jöttem el, de jönnöm kellett mert a hív a kötelesség. Két hónapja elveszítettük a kapcsolatot az egyik Héjával, aki beépített emberként dolgozott a démonkirály szolgálatában. Mivel még én sem tudtam őt elérni, ezért azt a feladatot kaptam, hogy nézzek után a dolognak. A nyomok erre a kis szigetre vezettek, s rövid keresés után megtaláltam a holttestét is. Tüzetesen átvizsgálva a testét nem találtam kínzásra, vagy fenyítésra utaló bizonyítékokat, s azt sem hiszem hogy lelepleződött volna...viszont három nyílvessző állt ki belőle. Ahogyan meg tudtam állapítani, ezek emberi nyílvesszők voltak. Ezek szerint a kiléte titokban maradt, ez nagyon jó hír. Egy beépített ügynök mindig is pengeélen táncol, ő pedig elcsúszott rajta. Még egy ok hogy miért hagytam abba az ilyen feladatokat. A nyomozás fáradtságos, de elég alapos volt. Mint kiderült egy magányos démongyűlölő íjász végzett vele...vele pedig én. Túlságosan klisés az egész. Őrület hogy vannak még ilyen bolondok, bár ha északot vesszük...talán annyira nem meglepő. Viszont senkit sem hagyunk hátra. Hazavinni nem lehetett már, főleg mert a holtteste rothadásnak indult, és eléggé messze van innen Eichenschild. Itt kellett eltemetnem. Ástam neki egy gödröt, kövekkel díszítettem és a karmaimmal fejfát faragtam neki. Nem sok mindent találtam nála, néhány személyes tárgy, és egy tőr és a Héják karperece volt minden tulajdona. Meg néhány jegyzet. Ezek hasznosak lesznek.
Nekiindultam a partnak, hogy kicsit szomorkodjak a tengerparton. Bár nem ismertem túl jól, mégis egy Héja halt meg. Egy bajtársam, aki életét adta hogy a feladatát elvégezze. Minden élet véget ér egyszer, mindegyik szomorú a maga módján. Remélem békét lelt a túlvilágon.
A fák közül kilépve a parton egy fiatal fiút láttam meg. Felismertem. Gerard volt az. Ha ő itt van, akkor Lia is. Vajon mit kereshetnek erre ?
- Oda nézzenek, kiket látnak szemeim ! - szólok oda neki. Megigazítom az arcomba lógó hajam, és megrázom a nyakamból lógó csengőmet, amely csilingelése megszakítja a környék csendjét.

Ijedten riad fel, ahogy egy ismerősen csengő hang és egy ismerősen csengő csengő kavarja fel a nyugalom tengerét.
- Sil? - fordítja hátra a fejét a hang irányába.
- Nézzenek oda, csak nem Dalos Pacsirta. - teszi hozzá enyhén csipkelődő hangon Lia.
- Gyere, huppanj csak le! Különben mi szél hozott ide az Isten háta mögé?
Percekig csak ültek egyhelyben és bámulták hol az eget, hol egymást. Társasággal vagy anélkül, de ez a hely különösen megnyugtató tud lenni, ha elfelejti az ember, mennyi veszélyes dolog ólálkodik körülöttük. Végül hosszas morfondírozás után Lia megtöri a csendet.
- Tudod, meglepődtem, amikor pár hete a nekromanták bunkerében láttalak. Nem jellemző rád, hogy különösebben beleütnéd az orrod másik dolgába.
Itt tart egy rövid szünetet, megvárja Yrsil válaszát, majd azt feleli.
- De rég is volt már, hogy utoljára találkoztunk. Emlékszel, még annak idején....



Izgatottságtól nyüzsgött az egész város, ugyanis híre ment, hogy egy makacs démont üldöznek a királyság helyi lovagjai. Lassan fél órája tart ez az egész zsibongás többen nem értik, hogy nem tudták még kézre keríteni az átkozottat. Az egyik utcában egy fiatal lány gázol el több embert, ahogy megpróbál közöttük elszaladva egérutat nyerni.
- Ott van! Ne hagyjátok meglógni!
- Nem kaptok el élve, szemetek! Pehelykönnyedség!
Ekkor egy különös, nyomasztó és sötét aura ülte meg a levegőt a lány körül, ahogy végrehajtotta a varázslatot. A körülötte állók úgy érzékelték, mintha az idő egy pillanatra megállt volna. A következő pillanatban egy éles hang süvített a fülük mellett, de mire odafordulhattak volna, a lánynak hűlt helyét találták. Bizonyára nem értették, milyen gyors tud lenni az ember, ha a súlyát egy kilóra csökkenti. Lia mindeközben az egyik sikátorban keresett menedéket, ahol lihegve nézte, merrefele tudna tovább menekülni.
~ Hah, ez már szinte túl könnyű volt. Gyerünk, el innen!
Bemérte az irányt, majd szédületes tempóval elkezdett a város széle felé száguldani. Ügyesen kerülgette az útjába eső embereket, úgy tűnt könnyedén elhagyja a várost anélkül, hogy újra rátalálnának. Ám ekkor hatalmas balszerencse érte: beleütközött egy alakba, akit képtelen volt elkerülni. A lendületét vesztett lány egy fájdalmas huppanással elterült a földön. Szerencsére nem ütötte meg magát túlságosan, elvégre olyan könnyű volt, hogy nem tudott kellő erővel a földnek csapódni. Idegesen forgatta a fejét.

Lassú, kimért léptekkel haladtam a város utcáin. Nem zavart semmi sem a nyugodt délutáni sétámban, leszámítva azokat a nyugtalanító híreket, amely szerint egy másik démon is tartózkodott a városban. Elhaladtam néhány köpöző, utcán söröző parasztgyerek mellett, akik írigy tekintettel néztek felém. A díszes ruhám, a csillogóra fényezett könnyűpáncélom, és a hatalmas kardom, amely a kezemben hordoztam, meglehetősen sok figyelmet vonzott. Talán ezúttal túlságosan is sokat. Az emberek sorra kitértek előlem, és én magam is igyekeztem nem keresztezni senki útját...csak át akartam haladni a városon. Békésen.
- Az ott nem a Weisen der Moria ? - hallottam meg egy férfi hangját az egyik mellékutca felől. Elmosolyodtam volna, ha nem tartottam volna önteltségnek, de ehelyett csak egy oldallépéssel beléptem egy szűkebb utcába. Nem örültem hogy felismerték a fegyverem, hiszen ez egyet jelentett egy újabb gonddal.
- Biztosan a démonra vadászik... - hallatszott mögülem egy másik férfihang, de a felgyorsult lépéseim után már nem hallottam többet. Jobb így, hogy démonvadásznak gondolnak. Amíg azt hiszik hogy a frissen felbukkant átokfajzatuk vérét akarom csilingelő váltóra cserélni, talán akad némi nyugtom. Ahogyan befordultam a sarkon az utca forgatagába, még kipöcköltem az ébenfekete hajam arcomba hulló tincsét, majd a város kijárata felé vettem az irányt.
- Bácsi, bácsi... - rángatta meg ekkor a köpenyem valaki. Gyermekhang volt, méghozzá egy lányé. Ahogyan letekintettem a jobb oldalam mellett álló kócos, szőke kislányra akaratlanul is egy kóbor árva jutott az eszembe. Olyan hat év körüli volt, ártatlan tekintében ülő csodaszép kék szempárral bámult fel rám. Az apróság szája sarka szomorúan görbült lefelé, miközben a szabad kezével szemét törölgette.
- Igen, aranybogaram ? - mosolyogtam rá kedvesen, miközben végigsimítottam a fejecskéjén.
- Fent maradt a cicám a fán... - kezdett bele pityergő hangon, szemlesütve - Hans bácsi nem veszi le, mert elindultak a démon keresésére... - kezdtek folyni a gyermekkönnyek. A helyzet rosszabb volt, mintha az egyháziak találtak volna meg. Mert a gyerekeknek nem tudtam ellent mondani.
- Melyik fán ? - kérdeztem vissza, majd elővettem a kendőmet a zsembemből, és letörölgettem az arcát.
- Ott, azon ott ! - mutogatott az utca szélén álldogáló magányos tölgyfához. Az ágán szinte azonnal megpillantottam egy nyávogó fehér kiscicát, aki reménytelenül nyújtogatta a mancsait lefelé. Az izgága apróság alig bírta kivárni hogy befejezzem a könnyei letörlését, hiszen a felderült arca egy-kettőre megszárította az egéritatót.
Szó nélkül sétáltam oda, néhány ember vizslató tekintetével körülvéve. Elég magas voltam hozzá, hogy egyszerűen felnyúljak a macskakölyökért majd leemeljem. Óvatosan simítottam végig a cicus bundáján, mielőtt az apróságnak adtam volna. A felragyogó arca megért újabb öt percnyi fáradtságot az életemből. Nem mintha számított volna az az öt perc...száznyolcvanon felül már nem igazán érdekelt az idő.
- Köszönöm bácsi ! - kiabálta a kislány, miközben én megindultam az utamon egyszer hátraintve még. - Köszönöm szépen !

Alig haladtam egy utcányit, amikor valami hirtelen nekem csapódott, és lepattant rólam. A lábammal máris vívóállásba léptem, és a kezem már Moira markolatát szorította ahogyan megfordultam. Zsebtolvaj, netán csak egy utcakölyök dobott meg egy kővel ? Akárki lehetett. Azonban a legnagyobb meglepődésemre, egy régi ismerős arcát véltem felfedezni.
- Lia ?  - néztem a földre huppant lányra. Azonnal tudtam hogy ő az a démon, akit keresnek. Minden bizonnyal ellophatott valamit...de azt is lehetségesnek tartottam, hogy a csípős véleménye csupán rossz embert talált meg. A lányból sokmindent kinéztem, hiszen gyakrabban keverte magát bajba mint egy akolitus az egyházi sörözőben. - Csaknem a démon elől futsz, akit kergetnek a város 'nemes' lovagjai ? - nyújtottam a kezem neki, hogy fel tudjon állni.
- Egyébként nem azt ígérted a Nebelwaldi kalamajka után, hogy kerülni fogod a bajt ? - nevettem rá jókedvűen. Egészen eddig nem volt semmi, ami érdekelt volna a városban. Most meg egyenesen belémfutott egy.

Egykilós pihe-puha teste könnyedén pattant vissza a járókelőről, pár métert repült, majd nekivágódott egy épület falénak.
- ...akit kergetnek a város 'nemes' lovagjai? - hallja még félig zúgó füllel a mondtad végét.
Lia szegény azt hittem, sikerült egy ellenségbe belebotlania. Még ki se nyitotta a szemét, már ugrott fel, majd egyik karját a hang irányába nyújtotta.
- Keservesen meg fogod bánni, hogy...Sil, te vagy az? - nyitotta ki a szemét meglepetten.
Megnyugodtan szusszan egyet, majd eltüntette a testét beborító pecséteket, hogy visszanyerje eredeti súlyát. Kajánul vigyorogva nézett vissza démontársára.
- Azt nem mondtam, hogy a baj is kerülni fog engem. Nem én tehetek róla, hogy pont ott voltak, ahová menni akartam. - nyújtotta ki a nyelvét.
Kihúzta magát, majd egy elegáns mozdulattal leporolta a ruháját. A korábban már jól megszokott öltözékét viselte: egy egyenruhára emlékeztető, kissé szűk nadrágot és egy hozzá színben passzoló kék inget. A ruháit mint mindig, most is egy köpeny fedte le, melyet apró fémlemezek ékesítettek. Látszott rajta, hogy ideges. Nem is csoda, hiszen fél karral a földbe döngölhette volna azokat, akik most éppen jópár utcával odébb keresik, de a parancs, amit a királynőtől kapott világos: semmi feltűnés, még az arcát sem láthatják meg. Ez sejnos nem sikerült, az egyik lovag, aki lebuktatta vetett egy élelmes pillantást a pofikájára, így most kénytelen üres kézzel hazamenni.
- De nem kell aggódnod – sóhajtott egyet csalódottan – már nem fogok visszamenni...
Aztán, ahogy kikristályosodott az elméje, eszébe jutott valami.
- Egyébként te hogy kerülsz ide? Azt hittem letelepedtél abban a porlepte kis faluban a tenger mellett.

- Hát igen, a falu... - vakarta meg a fejét a démon. A halászfalu, ahol a hirtelen jött pecázási szenvedélyét elégítette ki, mára már nem volt több néhány elszenesedett fadarabnál. Az nem volt elég, hogy az egyház tűzzel-vassal üldözte a fajtáját, de őt még egy ennél is nagyobb balszerencse kísérte. Seol pusztulása óta mintha átok kísérte volna, hiszen elég volt betennie valahová a lábát, rövidre rá máris a feje tetejére állt a világ. Bármennyire is kerülte a Bajt, az minden állomásánál vigyorogva köszöntötte viszont.
- ...fél éve rám akadt néhány Ordós, és kissé 'leéltük' a helyet. - válaszolta vigyorogva. A rend iránt érzett mélységes megvetése teljesen kicsengett a hangjából, noha az arcán egy izom sem rezdült. Nem igazán törte le sem a korábbi lakhelyének pusztulása, sem pedig a kellemetlen 'találka' az egyház kutyáival. Valahol mélyen sejtette hogy a lány is hasonlóképpen érezhet a álszent papok és elvakult keresztesek iránt. Az egész csak egy jelzés volt, hogy ideje újra útra kelnie. Megszokta a vándorlást, és szerette is a barangolást Veronia szépséges vidékein, hiszen így sok új embert, tündét és más furcsa szerzetet ismerhetett meg. És pontosan ilyen úton találkozott az apró Liával is, akiben nem csupán erős szövetségesre, de hűséges barátra is lelt.
- Te még mindig őfelségének húzod az igát, apróságom ? - kérdezte, és kinyújtotta karját hogy összeborzolja a lány haját. Bolondos kedvességével gyakorta piszkálta a barátait, (főként Liát) és a lány Nonához hasonlóan a legtökéletesebb célpontot nyújtotta a gyermeki kinézetével. Bár Yrsil tökéletesen tisztában volt vele, hogy az apróság bármelyik lovagot galacsinná gyúrhatta volna, de képtelen volt a rettegett démontábornokot látni benne. Az ő szemében a hosszú évek teltével és hatalmának kiteljesedésével sem változott semmit.
- Ha netán meggondolnád magad, Shyriala ajánlata még mindig él. Csatlakozz hozzánk pár évszázadra, hidd el, jó dolgod lesz. - nevetett fel, és szinte megtépte a nyakánál a fojtogató páncélját. Dögmelegnek érezte az egészet, kényelmetlen volt, akadályozta a mozgását és még csak divatosnak sem volt mondható. Vagy még ha az is volt valaki szerint, messze járt az Ő ízlésvilágától. Sosem rajongott az effajta fémhalmazokért, ellenben hőn szeretett anyjával, aki lépten-nyomon a nyakába akart akasztani egyet.
- De ha már úgysem mész vissza, mit szólnál ahhoz ha azt mondanám hogy... - töprengett el tipikus balhé előtti játékos arcifejezésével, miközben kipattintotta a páncéljának vállapját. - ...adjuk el ezt az átkozott páncélt, és mulassuk el az árát ?
A díszesen faragott fémlemez nagyot kondulva csapódott a földnek, és alig egy pillanat múlva a mellvért és alkarvért követte a soron. A hosszú hengerhez hasonló kardját (Moriát) a falnak támasztotta, majd kicsatolta és lerúgta a lábvérteket is, végül pedig a csizmájának furcsa sarkantyús díszeit szedte le. Láthatóan felfrissülve egyenesedett ki, és utolsó simításként egy szalagot húzott ki az övéből, hogy hátraköthesse a haját. Szinte újjászületett.
- Iszonyatosan meleg volt ebben a hacukában...

Egy zavarodott, nyugodtságot színlelő mosollyal reagált a hallottakra.
- Húzni? Megvan a magam terve, ehhez pedig kénytelen vagyok. Több erőt kell szerezzek, hogy megtalálhassam...hé, veszed el a kezed! - csap ösztönösen egyik karjával a feje búbja felé, de már nem segített rajta ez sem. A szép egyenes hajkoronája így is eléggé szétrendeződött a villámgyors suhanást követően, Silnek nem kellett sokat munkálkodnia, hogy teljesen összekócolja. - Ez egy egyszerű magánakció volt. Keresni akartam valami...egyedid, bár a tetves kard jó ideje nem akar előkerülni... - hirtelen elhallgatott és elkezdett gondolkodni. Régóta volt már, hogy egy másodpercet is lazított, bár a mulatozz egyáltalán nem az ő asztala, egy kis időre talán megpihenhet, mielőtt újra nekilátna valami felkutatásának - tudod mit! Elkísérlek egy darabon, egy séta legalább kitisztítja a fejem.
Csendben állva végignézte, ahogy a másik démon lerúgja magáról a felszerelését. Leginkább nevetségesnek találta, amiért az általa jól ismert Sil ilyen fölösleges holmit aggatott magára.
- Egyáltalán minek vetted fel? Nem illik a stílusodhoz, és csomó mindenben hátráltat... meg még ronda is, mint a bűn. - tette hozzá, hogy visszavágjon neki a sörénykócolásért. Egy ilyen magas labbát csak nem szalaszthat el a mindig divatos és jól öltözött Yrsil előtt.

- Hmmm... - nézett el Lia válla felett, egyenesen arra az asszonyra, aki már az utca vége óta bámulta. Érezte az erős vonzódását és figyelmét, ahogyan teljesen elbűvölve közeledett a túloldalon, egy pillanatra sem véve le a szemét a démonról. Yrsil az arcára varázsolta a legcsábosabb mosolyát és rákacsintott, mire a fülig vörösödött nő zavarában még a kezében cipelt kosarát elejtve felbukott a saját lábában. - ...igazad lehet. Úgy tűnik nagyon otthon mozogsz a divat terén. - bólogatott fontoskodóan, miközben próbálta nem elröhögni magát. A sarkára állt, és oldalra pördült, meglobogtatva széles sörényét a levegőben, majd előrelépett, egyenesen egy kihalt utcába. - Gyere, menjünk ! - intett hátra. Könnyedén és  ruganyosan lépdelt előre, míg a haja megnyúlt  hogy csápszerűen körülölelje a páncélhalmazát és kardját. Fekete tincsek felmarkolták a vérteket és finoman rátekeredtek Moira tokjára, majd a démon után húzták a felszerelését. Feltartotta a kezét, amelybe szinte azonnal belecsapódott fegyverének markolata, míg a többit a furcsán hullámzó haja tartotta a levegőben.
- Ez nem teszi meg Azraelé helyett ? - kérdezte, miközben kissé megbillegtette a közel százötven centiméteres, jellegzetesen démoni faragásokkal díszített fegyvert. Már rég megszabadult volna a szó szerint átkozott fegyverétől...már ha képes lett volna. Annakidején ugyan Ishatna figyelmeztette az ártalmaira, de ennyi év eltelte után már túl késő volt ahhoz hogy képes legyen elmenekülni előle. A sikátor árnyékában Moira alig észrevehetően vibrálni kezdett, és alig hallható dalszerű hangok szűrődtek ki belőle. - Éle ugyan nincs, de azért még kardnak számít. - ajánlkozott tovább a démon, hátraejtve a kardját a hajkötegébe egyenesen Lia orra elé emelve.
- Hova is tettem... - kezdett el kotorászni a mellzsebében, miközben az egyik tincse előkotorta a pipáját a páncélhalmazok közül és a kezébe adta. - ...á igen. A doh... - kezdett bele, de a másik tincse már a kezébe nyomta a bőrtasakját, amelyben a kedvenc pipafüvét tartotta. - Ó igen, ezt kerestem. - beszélt magában, majd letapogatta saját magát tűzszerszámot keresve. - Izé, van tüzed Lia ? - kérdezte, miközben apró hajszálak szorgalmasan pakolták tele a pipáját.

Csendben sétált a másik démon mellett, miközben balra jobbra nézelődött. Kicsit félt, mert volt rá némi esély, hogy azok a korábbi "kellemetlen" tényezők a nyomra bukkannak és akkor megint menekülhet. Persze ugyanúgy a földbe is döngölhette volna őket, de annak olyan sok értelme nem lett volna. Fárasztó munka a harc, a varázserőt sem szabad csak úgy elvesztegetni, ráadásul egy csatának híre is menne, akkor pedig előbb utóbb pár riválisának a fülebe jutna, hogy itt járt. Az pedig nem volna túl kellemes.
- Hogy tűz? Tudod jól, hogy a tudásdémonok nem képesek tűzmágiát használni. - mondta neki elég erős iróniával, kajánul vigyorogva.
Egy óvatos mozdulattal benyúlt a ruhája alá, majd előhúzott onnan egy apró zafírból kifaragott kristályt. Ahogy Silnek lehetősége nyílik közelebbről megszemlélnie a kis csecsebecsét azt is észreveheti, hogy a belseje bizony üreges és a belső felszínére különféle pecsétek vannak felvésve.
A parányi lány felemelte a másik, még üres kezét, majd rövid koncentrálás után egy sor pecsétet idézett meg. A pecsétek látványosan aprók voltak, akár az egyik ujjbegyén is elfértek volna. A tenyere felett rövidesen meg is jelent a jól ismert Sötét dárda kicsinyített változata, mely alig volt nagyobb egy fogpiszkálónál. Ezután Lia rámarkolt a másik kezében tartott kis kavicsra, mire a dárda nemes egyszerűséggel lángra lobbant. Az így keletkezett lángoló dárdát odaemelte egy ízléses mozdulattal a pipa irányába.
- Csak egy pár apróság, amin mostanában dolgozom. – mondta nem kis öndicsérettel a hangjában.
Kicsit elgondolkozott azon, mit is csinált mostanában. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan falnak futott volna arccal előre. Olyan érzés kerülgette nap, mint nap, hogy nincs más tovább hova fejlődnie, hogy elérte a határait, hogy innentől már csak stagnálni képes. Ezért is kezdett el mindenféle őrült kísérletbe. Ezek egyikének lett eredménye a Fókuszkristály, mellyel az árnyakat képes volt tűzzé és jéggé változtatni. Az elemi mágia, mely a tudásdémonoknak oly elérhetetlen volt...
- Nem mintha bármi haszna lenne, az erőm egy fikarcnyit sem gyarapodott tőle...

- Ó, nagyon köszönöm ! - mormogta félhangosan Yrsil a pipájával a szájában. Óvatosan meggyújtotta a dohányt, majd jókedvűen pöfékelni kezdtett, mintha csak az égvilágon semmi más dolga nem lett volna. - Drágám, ne hajszold túl magad. Mindig csak az az ostoba, megszállott rohanás hogy minnél erősebb és erősebb legyél... - morgott színpadiasan a démon, kezével egy lágy félköríves mozdulatott téve, ábrázolva az egész hiábavalóságát. - De tény hogy cuki vagy, amikor így panaszkodsz... - kacagott fel hangosan, majd a hullázó haját megindítva körbecsavarta a lányt. Az apróságot egészen a csípőjétől a hónaljáig elfedték a fekete szálak, s bár szabadon hagyta a kezeit, nem hagyta hogy kiszabaduljon a markából...avagy a hajából. Egyenesen maga elé emelte, s miközben a lány szemeibe nézett, megvillantotta a jól ismert hibátlan mosolyát.
- Booooop... - nyomta meg finoman a lány orra hegyét, mintha csak egy felnőtt szórakozna egy gyermekkel - Viccet félretéve, tényleg lazítanod kéne. Éppen ezért elviszlek valahová szórakozni. - beszélt a levegőben lógó lányhoz. Kifejezetten élvezte ahogyan az apróság tehetetlenül lógott a hajkötegében. - Hmmmm....
Yrsil színpadiasan kiegyenesedett, a jobb karját előreemelte mintha csak felkínálná a lehetőséget a lánynak a szabadulásra. Egy cseppet sem érdekelte hogy látja vagy hallja-e őket valaki. Liával az oldalán nem sok olyan dolog létezett ebben a városban, ami veszélyt jelenthetett volna rájuk. Nem mintha valaha is a túlzott óvatosság 'bűnébe' esett volna...ezért is találta meg mindig minden baj és szentség.
- Állj át az én oldalamra, Lia ! - kezdett bele a szónoklásba a démon, meglehetősen röhejes képet festve önmagáról - A kettőnk egyesített ereje uralhatná a világot ! Legyőzhetetlenek lennénk ! - folytatta, de hamar belefulladt a röhögésbe, amitől kissé meglengette a lányt. - Na jó, a világot azért talán nem tudnánk meghódítani...de biztosan sok süteményt tudnánk szerezni ketten. Mit szólsz ? - nyújtotta oda a kezét Liának.

A lány unott sóhajjal nyugtázta, ahogy a magasba emelik. A legendás Yrsiltől szokatlan, eposzba illő beszéd viszont akarva akaratlanul mosolyt csalt az arcára. Talán a hatás fokozásárt még a hasa elé is emelte volna a kezét, ha nem találta volna roppant kényelmesnek, ahogy ernyedten lógtak a föld felé.
- Tudod mit, ha egyszer végre megállok, abbahagyom a rohanást, vagy netán ítélek magamnak egy lélegzetnyi pihenőt, akár egy pékséget is nyithatunk...vagy inkább egy fogadót. Ha már pite, legyen húsos.

- Előbb születik gyerekem, minthogy te megállj... - kacagott hangosan a démon, noha a mondata még sebeket szakított fel benne. Azonban mindez kevés volt ahhoz, hogy ne legyen képes továbbra is maszkként viselni azt a bizonyos csalafinta, ravaszkodó mosolyát. - ...kis munkamániás démonom. Te csak akkor nem hajtanád magad halálra, ha egész álló nap így lógatnálak a levegőben. - lengette meg jobbra balra lányt a szűk sikátor falai között. Nagyot szívott a kellemes ízű vörösdombi dohányból, és vígan eregette a sűrű, vörös füstöt magából. Lia szavai elgondolkodtatták. Már próbálkozott a letelepedéssel, azonban fájdalmas véget értek a törekvései. Úgy tűnt, egy démon számára sehol sincs hely széles-e világon.
- Bár esélytelennek látom, jó mókának tűnik a dolog. - válaszolta, miközben lejjebb eresztette hogy kartávolságba érjen. - Ha már mindketten kiszálltunk a szakmánkból, nyissunk egy fogadót, vendéglőt, kocsmát, vagy akármit... - nyújtotta a kezét, hogy annak rendje és módja szerint megegyezzenek. - ...én főzök, te csapolsz. Megegyeztünk ?

A lány unott arccal fújta félre az egyik tincsét, ami időközben az arca elé mászott.
- No azt megnézem, hogy te mikor fogsz a nappal kelni sütögetni... - forgatta oldalra a szemeit, miközben belecsapott a másik tenyerébe, éppen csak egy pillanatra
Ezután rúgott egyet a levegőben, kiröppent Yrsil különös végtagjainak szorításából és egy kézen állva landolt előtte a földön. Nem okozott neki túl nagy nehézséget így, hogy egy kilóra csökkentette le a súlyát.
- Azt hiszem kénytelen leszek belemenni. A végén még rád talál az inkvizíció, aztán megnézheted magad. - fonta össze a kezeit maga előtt.
Körbenézett, hogy pontosan melyik utcában is járnak. Nem mintha tartania kéne az üldözőitől, de jobb szereti tudni, merre jár.

- Az Inkvizíció ? Nem értem hogy miért kéne félnem egy rakás kardokkal hadonászó gyermektől... - zordult el a démon tekintete, ahogyan a hajtincsei felcsavarodva lándzsahegyek formáját öltötték magukra. Útálta ha az Egyházat emlegették előtte. Elég sok fájdalmat cipelt a szívében ahhoz, hogy ez a szó ne félelmet, hanem hidegen izzó dühöt ébresszen fel benne. Nem volt már zöldfülű démon, hogy elrettenjen néhány keresztestől. Százötvennyolc olyan év állt a háta mögött, amely minden egyes napján a saját életben maradásáért küzdött. Az élet-halál harcok, keserű tapasztalatok és fájdalmas veszteségek árán vált azzá a démonná, aki a lelkét emésztő félelmet mélyen gyökeredző gyűlöletre cserélte.
- ...bár tagadhatatlan, hogy azok a Malleus tagok egyre kitartóbbak. A legutóbbi ''vadász'' kis híján a fejemet vette... - nevette el magát, ahogyan megtapogatta a nyakát - ...látnod kellett volna a meglepett arckifejezését, mielőtt meghalt. Ilyen volt : Glugh...uhhh...hhhhh.... - utánozta az átszúrt tüdővel levegőért kapkodó ember hangját, és megdöbbent arcot vágott, hogy megfelelően utánozza le a támadója utolsó pillanatait. Ahogyan befejezte, mélyet sóhajtott, majd a pipájába szívott. - De kit érdekelnek a halandók ? - vont vállat mosolyogva. - Inkább keressünk egy jó helyet, és tervezzük meg azt a fogadót. Azon tűnődöm kő vagy fa lenne megfelelő alapanyag...a kő drágább...oh, hol marad a jómodorom ?
Könnyedén táncolt előre, a lépései pedig a tündék könnyed és vidám táncát idézték fel. Megpördül a lábfején, majd udvariasan meghajolt a lány előtt, felkínálva a fél karját a sétához.
- Velem tart, szépséges és nagyhatalmú Ly'adrynn úrnő ? - súgta csábos mosollyal.

A lány démoni kacajjal nézte, ahogy régi barátja parádézik előtte. Nem is emlékezett már rá, mikor fordult elő utoljára, hogy nem azon járt az agya, hogyan tegyen keresztbe valaki másnak. Az inkvizícióval neki sincsenek túl jó tapasztalatai, szerencsétlen annak idején pár szentfazék közelében tért magához, amikor újjáéledt Veronián.
A mai napig tisztán emlékezett az összes csatájára, amint a szentfazekak ellen vívott. Arra az erőre, amivel lesújtottak rá. Egyetlen egy inkvizítor volt, akit mindközül ki szokott emelni. Annyiszor csaptak össze az évek során, hogy már nem is számolja. Ekkor jutott eszébe, hogy már egy jó ideje nem látta. Biztos megint azt tervezi, hogyan csalja tőrbe. Erősen hümmögött egyet. Őt aztán nem zavarja. Addig ő is a következő csapdáját tervezheti neki. Inkább elegánsan elfogadta a felajánlott kezet.
- Ha még egyszer le mersz űrnőzni, kitekerem a nyakad. - emelte fel a fél szemöldökét - Elég nekem a többi idióta nyálas ömlengéseit hallgatni.
Majd haladtak tovább, míg a vidám dalnok egyre csak azt a viccnek szánt ötletet boncolgatta.
- Először a helyet kell megválasztani. Forgalmas, de nem túl nyüzsgő faluban képzelem el, ahová nem ért még el a háború szele. Talán valahol a pusztafüld határán, ahol az utolsó zöldellő rétnek vége szakad... - képzelte el magát, ahogy hajnalban a kakaskukorékolásra ébred, majd elkezdi gurigatni a hordókat fel a pincéből...no persze mágiával.

- Hmmm. Pusztaföldnek tényleg megvannak az előnyei. - töprengett el Lia ajánlatán. Noha a hely tényleg kellemes környék volt, ő jobban szerette volna ha egy erdő közelében telepszenek le. Valahogy mindig megnyugvást talált a fák közelségében. Leginkább a tünde erdő belsőbb területein növő délceg, terebélyes tölgyeket csodálta, amelyek korokon át nőttek egymás fölé.
- Mit gondolsz Zölddomb környékéről ? Mindösszet tíz mérföldnyire van északra Windflowertől, és nincs messze az erdőtől sem. Egy mellékút vezet át a vidéken, ami nem túl forgalmas, de annál csendesebb helyszín. - ajánlotta be az egyik kedvenc helyét. - Én megelégednék azzal is, ha csak helyieket és néhány vándort szolgálunk ki. Nem igazán örülnék neki, ha szentfazekak toporognának az ajtóban.
- Egyébként is, ott olcsóbban szerezhetnénk faanyagot. Személy szerint jobban örülnék a kőből készült alapnak, de az viszont drágább... - töprengett tovább. Nem mintha a pénz számára számított volna, annyi vagyont harácsolt össze az évek alatt, hogy egy egész birtokot is felvásárolhatott volna. Azonban a sok pénz sok figyelmet vonz, ezt már számtalanszor megtapasztalta.
- Viszont ha szert teszünk elegendő kőre, ismerek egy jó kőműves brigádot arrafelé, néhány faluval északabbra, Wiesendorfban. Megbízható népség, ezt tapasztalatból mondhatom. Régen együtt dolgoztam velük, így talán még árban is engednek majd...

- Miért neveznek el mindig mindent növényekről...? - gondolkozott, miközben sétáltak - Úgy értem...nem olyan ritka a bozóttűz, mi van a ha kedves zöld mezőjük leég.
Az utolsó gondolat élénk mosolyt csalt az arcára, ahogy belegondolt, hogy milyen furcsa a zöldellésről elnevezni egy vidéket, ami aztán leég, elárasztja a víz, esetleg maga alá temeti a hó és jég.
- Te? Dolgozni? - nézett rá némi megjátszott meglepődéssel - Előbb növi be a moha a Nordenflusst!
Yrsil szokásához híven túlgondolja a problémákat.
- Egyszerűbb szerezni egy már megépült házat. Tudod, amit nem kell kövenként egy kupacba hordani. Azt kell átalakítani. Esetleg ami fontosabb, hogy pincéje legyen. Ha nincs, tudunk ásni egyet valahova mellé. És persze kell majd találni megbízható karavánost, akitől beszerezhetünk minden szükséges ételt-italt. Főleg olyan dolgokban kell gondolkodnunk, ami sokáig eltartható, ha tényleg egy eldugott helyre akarjuk tenni.

- Nem, nem. - rázta meg a fejét ellenkezően. - A saját két kezemmel felépíteni a helyet. Szeretem magam csinálni a dolgokat, és ellentétben a gyanúsítgatásaiddal, én nem tartok szolgákat. - vágott sértődött grimaszt, majd beleszívott a pipájába. - Nem ér semmit számomra az olyan kincs, amiért nem dolgoztam keményen. Éppen ezért akarom az alapkőtől, a pinceásáson és falazáson át a tetőig mindent én magam csinálni. Sok a segítő kezem is... - formált tíz kezet a hajából, egyszerre feltartva őket a karjaival, majd a megkocogtatta a homlokát - ...és itt is megvan a kellő tudás hozzá. Nem idegen tőlem sem a kőművesmunka, sem az ácsmesterség. - borzolta össze a lány haját az egyik tenyerével, majd hagyta elenyészni a újonnan létrehozott kezeket. Személy szerint csodálta a mesteremberek tudományát és találékonyságát. Rengeteget tanult a hétköznapi emberek bölcsességéből, valamint úgy tartotta, hogy minden megszerzett tudást fel lehet használni valamire.
- Gondoltad volna, hogy a ruhám is saját szabású ? - tárta szét a kezeit, miközben lassan körbeforgott hogy díszelegjen a lány előtt. - Nem, mi ? - nevetett hangosan. - Hidd el nekem, sokkal jobb lesz, ha saját magunk csináljuk. Így ott húzhatjuk fel, ahol mi szeretnénk, és olyan is lesz, amilyennek mi akarjuk. Talán azt mondhatnám, hogy így időigényesebb, de azt hiszen nem kell félnünk attól hogy kifogyunk belőle, nemigaz ? - kacagott felszabadultan.

Lia akkorát sóhajtott, hogy talán még a messzi hegyek is beleremegtek.
- Ha te mondod...a munka sose volt az erősségem. - gondolt is bele, hány keserves pillanatot is kíméltek már meg neki a varázslatai - Személyzetet is kell kerítenünk. Legalább még egy plusz embert. Bár...téged ismerve bármelyik környékbéli parasztlány rá bírod venni, hogy segítsen be.
Ha mást nem is tudott. Ősidők óta ismerte a fekete hajú démont, mégsem volt biztos benne, hogy képes lenne akár a karmait is előhúzni. Furcsa volt. Valahogy mégis boldogult. Talán csak a rengeteg tapasztalat teszi.
- Ismerős érzés. A saját mágiáim is sokkal...elegánsabbak mint azok, amiket ösztönből ismerek.  - morfondírozott el rajta - Amúgy meg...neked...szolgáid? Magadat is alig bírod fékezni. Viszont...ne felejts elég helyet építeni a muzsikusnak. Nincs fogadó vándorbárd nélkül! - jelentette ki a létező legnagyobb komolysággal

Ilior márványszilárdan mosolygó arccal próbálta álcázni a komor gondolatait, ahogyan Lia a saját eszköztárát emlegette. A tudásdémonok mágiája annyira széles és ötletes volt, amennyire csak a fantáziájuk kiterjedt. Shyriala úrnőt tekintve pedig ez szinte minden elképzelhető dolgot felölelt, és ha Lia csupán a töredékét használta...bizonyára lenyűgöző erővel rendelkezhetett. Noha már régről ismerte az apró lányt, mégsem volt szemernyi kétsége sem volt affelől, hogy a napról napra meg tudná lepni az ötletes és kreatív varázslataival. Szinte súlyként telepedett a szívére a tudat, hogy ezzel szemben ő még mindig ugyanott tartott, ahol az egész elkezdődött. A háború és az azt követő démonhajszák kora már rég végetért, azonban ő mégis a varázshatalmának minden apró szilánkjával ösztönösen próbált egy megölhetetlen démonná válni, hogy túléljen még egy napot a kalandos, ám üresen kongó, értelmetlen életéből. Valahogy szépnek tartotta azon démonok fejlődését, akiket nem a halálfélelem és pokoli rémálmok kergettek a saját erejük kiteljesedése felé. Az újabb generációk már teljesen másképp élték meg az egyház jelenlétét, hiszen a útálat, megvetés, düh vagy harag érzése meglehetősen más volt mint a tudatba apránként beleivódó rettegésből formát öntő mélyre gyökeredző gyűlölet, amelyet csak a hozzá hasonló hosszúéletű fajtabeliek éreztek át igazán.
- ...Nincs fogadó vándorbárd nélkül! - jelentette ki Lia, még őt is meglepő komolysággal a hangjában. Hirtelen megrázta az üstökét, hogy felébredjen a múltban való merengéséből. Hirtelen régi barátja szavai jutottak az eszébe : Ne nézz hátra. Ez tanácsolom mindenkinek, de téged ismerve...még oldalra se. Zavarodottan elnevette magát, és megvakarta a feje búbját.
- Hát, zenélni zenélhetek én is. - válaszolta, majd beleszívott a pipájába. - Viszont ha én zenélek, ki fog főzni ? - vágott eltűnődő grimaszt, miközben a szemöldökét emelgetve a lányra nézett. Kellett valamit tennie, hogy ne tűnjon annyira búvalbéleltnek, ahogy 'Ő' mondaná. - Talán a kisasszony ? - nevetett, bár haloványan kiérezte a hangjából kicsengő erőltetettséget. - Tapasztalataim szerint nem áll jól a kezedben a fakanál. Bár tény, eltűnődtem rajta hogy direkt égetted szenesre azt a nyulat. - vágott grimaszt, a kezével megtámasztva az állát. - Biztosan speciális ízlés a démonlányoknál...ki tudja...hmmm...talán felmérést kéne végeznem a fiatalkorú démonok körében ? - kérdezte szélesen vigyorgó, csaknem röhögő arccal.

- Megtanulom! - vágta rá Lia dacosan - Mégis milyen nehéz lehet összekeverni pár túlérett növényt hússal? - bár nem volt jó az ilyesmiben, próbálta feldobni a hangulatot. Úgy tűnt, mintha mindketten egy kicsit túlságosan elmerültek volna a saját gondolataikban. Nem tesz jót a szépségnek, úgy tartják.
Sajnos fogalma sem volta főzésről. Alig volt szüksége táplálékra, minek vesztegesse a drága idejét arra, hogy főzni tanuljon. A démon nem él örökké...illetve de, de ez most nem lényeges.
- De variálni kell a dekorációval. Kellenek csillárok, meg egy rakás hordó széknek...ó, és a hordóból impek jönnek majd elő, majd fogok párat személyzetnek. A világítás meg legyen zöld-sárga, az olyan meghitt...kivéve egy sarkot, mert kell egy sötét sarok a gyanús személyeknek! - dörzsölte össze a markát. Nagyon belelendült - ...hé nézd, ott is egy kocsma! Nézzünk be ihletet gyűjteni!

- Hmmm. - tűnődött el a démon, majd félkézzel felcsatolta a bal oldalára Moirát. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy hová tegye az eddig hajában lógó páncélját, de ötlete sem volt, hogy mitévő legyen vele. Ahogyan felnézett a kocsmát fedő cseréptetőre, egy gyors pislantással szétnézett a sikátorban, és egy hajtincsével gyorsan feldobta a tetőre. Ezután egy intéssel mozdulatlanná dermesztette a vígan lengő hajkoronáját, amely erőtlenül hullott le, mintegy vízesésként megtörve a hátizmain. - Dekoráció terén én az egyszerűség híve vagyok. Az ülőhelyeket tekintve... - lépett a kocsma bejáratához, és egy könnyed mozdulattal megfordította a pipáját, hogy kiszórja belőle az elégett dohányt. A mutatóujjával gyakorlottan ráütött, hogy a hamuvá égett maradéktól is megszabaduljon, majd a láy felé fordult. - ...én a tölgyfából készült, faragott karosszékek híve vagyok. Nincs is kényelmesebb, amikor egy útról megpihenve egy hideg sör és egy kis pipadohány mellett kényelmesen belerogyhatsz egy ilyenbe.
Könnyed mozdulattal betolta az ajtót, és szélesre tárva azt némi fényt engedve be az amúgy enyhén félhomályos terembe. Odebentrúl olcsó piától vöröslő orrú részegek féléber pillantásai vetődtek feléjük az enyhe füstcsíkon keresztül, de mindez egy cseppet sem tűnt zavarónak. A tekintete szinte azonnal a söntés pultja felé irányult, alaposan szemügyre véve a kopottas, régimódi fafaragványokat, amelyek alig kivehetően ábrázoltak egy délceg lovag küzdelmét egy sárkányhoz hasonló alakkal. Egykoron talán egészen népszerű hely is lehetett, hiszen az efféle díszeket egy egyszerű kocsmáros biztosan nem engedhetett meg magának, azonban tisztán látszott, hogy a régi dicsőségének fényét már alaposan megrágta az idő törhetetlen vasfoga. A tartógerendákon csüngő gyertyatartókon rozsdát vélt felfedezni, az asztalok sarkai néhol töredezettek, repedtek voltak, és a falon csüngő díszeket is valószínűleg már csak egy görbe szög és az imádság tartotta a helyén. Mindazonáltal a démon számára szimpatikusnak tűnt a hely. A fény pont elég volt ahhoz, hogy az ember gond nélkül ellavírozhassan a barna sörtől foltos fapadlón elterülő asztalok között, és volt néhány sötét sarok is, ahol gyér gyertyafény világította meg a kopott fakockákkal dobálózó embereket.
- A világítás terén szerintem a gyertyák meleg fénye lenne a legjobb... - lépett be az ajtón, egy kissé sem zavartatva magát az orrát megütő erős alkoholszagtól. - ...és egy kandalló. Egy kandallóra mindenképp szükség van. Nem csak hogy hangulatos, de még meleget is ad, ami télen kiváltképp hasznos lesz. - folytatta, miközben a söntéshez baktatott, és előredőlve a tömzsi, unott arcon orrát piszkáló kocsmáros fölé tornyosult.
- Mit adhatok jóuram ? - riadt meg egy pillanatra férfi, és ösztönösen hátralépve Ilior arca és kardja között kapkodta a tekintetét.
- Nyugalom, nyugalom, nem akarok bajt. - nevetett Ilior, amitől a kocsmáros szemlátomás eresztett a feszültségéből. - Egy üveg Királyvér lesz nekem, és egy nagy bögre tej... - nézett le Liára. - ...a lányomnak. Meg egy nyugalmas sarok, már ha ez nem túl nagy kérés.

Kételkedve húzza fel a szemöldökét, ahogy a kedves lányaként kér neki Yrsil egy pohár tejet.
- Álmodban, Lompos...
De azért kiegyezett a tejjel. Mintha bármikor is számított volna mit eszik. A démonok nem nőnek, vagy hasonló.
- Nem gondolsz a kocsmai verekedésre - csapja össze az ökleit - Ha gyertyát akarunk, akkor több kő kell az falakba, nagy oszlopok, azokra függesztjük fel a gyertyákat - mutat nagy hévvel a kocsma fa falaira - Az ott tűzveszélyes. Mi van, ha eljön az a tapadós hadvezér a hercegeivel?
Egyik ötletből jött a másik.
- Párnázzuk ki a székeket! Biztonságos, és még kényelmes is. Mintának pedig varrunk bele zenélő rúnákat, ami bekapcsol, ha ráülnek...majd valahogy feltalálom őket.

- Feltalálod. Ebben egészen biztos vagyok. - pöccintett néhány érmét a kocsmárosnak, majd a sarokban üresen álló asztal felé fordult. - A fajtátok egyébként is elég találékony, de ha legalább feleannyira ügyes megoldással állsz elő, mint amit két éve összehoztál a troll-balhénál...
- röhögött bele a poharába, kis híján kilötyögtetve a piát. - ...szerintem semmi akadálya nem lesz. Mármint, még ha egy kondérban is fogsz ülni...miközben kevergetnek egy evezőlapáttal...nyakig trolltrutyiban...egy szál semmiben...
Ilior épp hogy le tudta tenni a poharát az asztalra, amikor elkapta a nevetés. Csaknem nyerítve röhögött, lerogyva az kopott, de vaskos lábú székre, amely halkan megreccsent alatt.
- De...de... - könyökölt rá az asztalra, a nevetéstől fulladozva - ...de látni, ahogyan nyakig merülsz abba a ma...ma...masszába - képtelen volt befejezni, mert már alig kapott levegőt. Kénytelen volt várni és a könnyeit törölgetni, miközben elképzelte maga előtt a fenséges látványt. Bár egészen biztos volt benne, hogy a kölyök teljesen másképp fogta fel az 'élményt' számára ez egy egészen csodálatosan mókás pillanat volt. Igaz, csak egy pillanat volt. Ami utána jött, még a legenyhébb kifejezéssel élve is csak igazán szar helyzetnek lehetett titulálni.
- Bocs, bocsi, de ezt...eheheee...ezt sosem fogom tudni elfelejteni. - kortyolt bele a piájába, és drámai mozdulattal megtörölte a szemeit. - A szép emlékek. Addig jó, amíg emlék..ehehe...emlék...emlékszünk rájuk ! - röhögött fel olyan hangosan, hogy a kocsma összes vendége zavarodott tekintettel fordult feléjük.

Az apró kis mondat egy kevésbé kellemes emléket idézett fel Liában. Furcsa érzés volt akkor ismét visszagondolni rá, hogy annak idején hogyan gondolt vissza rá. Ezen mindig is jót mosolygott. Legyen akármilyen kusza gondolat, ő nemz kavarodik bele. Így aztán sosem esett nehezére, hogy nosztalgiázás közben egy másik nosztalgiázásra tudjon gondolni. Nem volt ez másképp semmilyen más emlékkel sem.
- A magad nevében beszélj. - vonta meg a vállát egy ideges vigyor kíséretében - Én nem felejtek semmit. Sohasem. - azt az esetet pedig inkább nem is firtatta. Hóhajú idegesítő adottsága volt, hogy folyton olyan dolgokat hozott szóba, amit nem szívesen hangoztat az, akiről szólt.
Azzal fogta magát és egy hatalmas csattanással hozzávágta a kupáját az asztallaphoz. Mert z nem jelentette azt, hogy bármit is el akart volna felejteni.
- Még ha egy csúfos vereség is. Még ha egy félresikerült kísérlet. Még ha egy gyilkos mágia, mely használóját emészti fel, nekem minden emlék értékes. Megbújnak egy egyszerű emlék álarca mögött, pedig valójában minden emlék egyben egy nagyobb kirakós egy darabja is. Így születnek a világrengető eszmék, hatalmas találmányok, és földöntúli varázslatok.
Így utólag visszanézve tudásdémon létére talán túlságosan is harsány volt Lia. Gerard is megemlítette neki később elég sokszor, valósággal úgy érezte forr a vére, amikor kettejük elméje tökéletes összhangban dolgozott. Kettejük közül sokáig a lány volt az indulatosabb.