Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Neil Remington - Helyzetjáték

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Neil Remington - Helyzetjáték on Szomb. Jún. 04, 2016 9:07 am

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Én is kipróbálnám akkor ezt:D

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Szomb. Jún. 04, 2016 2:48 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Helyzet:

Mindig is a szenvedés volt az a kenyér, amit a lehető legfrissebben s vértől jó melegen szerettél fogyasztani, felszolgálni. Mutasd meg mi történne a karakterrel, ha csak úgy hipp-hopp egyik napról a másikra minden kegyetlenség irányába mutatott étvágya teljesen eltűnne, sőt, rosszul lenne a vér és erőszak gondolatától, látványától. Hogyan viselné ezt a pálfordulást? Tudna még így élni, vagy inkább megölné magát? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Szomb. Jún. 04, 2016 9:12 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Sometimes it ends…


Kényelmetlen, hideg padlón találva magam ébredtem fel. Fogaimat összeszorítva sajgó fejemhez nyúltam ösztönből, s halántékom kezdtem masszírozni vele, várva a csodát, hogy a fájdalom elmúljon. Nem nagyon emlékeztem, hogy mi történt velem, egyszer csak eluralkodott szemeimen a sötétség, s összerogytam. Azt sem tudtam nagyon felidézni, hogy mi járatban voltam ebben a házban, azonban a körülmények elég hamar elmagyarázták nekem. Egy régi, roskadozó tanya volt, a törött ablakokon süvítve fújt be a szél, a gerendákat pókhálók díszítettek. Felmagasodtam, s körbenéztem. A falakat vér borította be, rothadás bűze járt át mindent. Az asztalra borulva egy középkorú férfi holtteste feküdt, fennakadt szemekkel a semmibe bámulva. Vállából le volt vágva a keze, s a vágás helyét, és a tőle pár méterre heverő hiányzó végtagját legyek lepték be. A halott egyik szeme hiányzott, s arca félig meg volt nyúzva. Megrémülve léptem hátra, s a házból kirontva amint kiértem a levegőre a fűbe hánytam. Térdeimen támaszkodtam, s tágra nyílt szemekkel remegő kezemet bámultam. Ez nem jó… Mi történt velem? Ereimben szinte megfagyott a vér, s szívem még soha nem látott gyorsasággal kezdett kalapálni. A nyitott ajtón keresztül a szobába akartam benézni, azonban képtelen voltam magam rávenni, s reflexszerűen visszarántottam fejemet. De miért? Nem lehetek ettől rosszul. A halál és szenvedés gyerekkorom óta legjobb barátom. Emlékszem, amikor még öt éves voltam, nevetve néztem végig, ahogyan csirkevágás után az állat levágott fejjel rohangált, miközben nyakából lüktetve spriccelt a vér. És most itt ülök, szörnyen érezve magam egy levágott kezű holttest miatt. Ez nem lehetek én. Biztos csak álmodom, ez nem lehet igaz. Kezemet ökölbe szorítottam, s erősen kezdtem verni fejemet. Azonban nem ébredtem fel. Életem legrosszabb rémálmába csöppentem, s nem volt kiút. Viszont nem adhattam fel a reményt. Felpattantam, majd remegő lábakkal tántorogtam vissza a helyszínre. A legyek zizegése, a dögszag, a vér… a torkom összeszorult, alig kaptam levegőt, s úgy éreztem magam, mintha a gyomromat a feje tetejére állították volna. Félő léptekkel értem oda a holttesthez. Embertelenül megerőltető próba volt, s akármennyire is próbáltam állni a sarat, gyomrom tartalma újra a földre került. A szobából könnyező szemmel kitántorogtam, majd az egyik fa tövében összeroskadtam, s arcomat tenyereimbe temetve zokogtam…

***
Egy fogadó apró faasztalánál ültem, kezemben korsót szorongatva, ami már nem tudom hányadszor lett már újratöltve. A kép kezdett elmosódni, a zúgásból vettem ki pár mondatot, kacagását, amint a körülöttem lévők lelkesen duruzsolva iszogattak. Hogyan élhetne valaki egy céltalan életet? Nonszensz volt ez az egész. De ennek ellenére megtörtént. Kialudt a lángom, s mellkasomat szorította az üresség. Azonban túl makacs, túl kétségbeesett voltam ahhoz, hogy én ezt képes legyen elfogadni. Végigkísértem tekintetemmel, ahogy egy fiatal tünde hölgy végigsétál a helységen, s a pultnál megállva egy kis időre, kap egy kulcsot, majd tovább is indult arra, amerre a bérelhető szobák találhatóak. A korsó még félig volt, azonban gyorsan egy húzóra legurítottam torkomon tartalmát, amitől pár pillanatra arcom torz maszkot vett fel, s kézfejemmel lomhán megtöröltem számat, végül pedig felálltam a székről, s bizonytalan léptekkel én is odaálltam a pulthoz, s béreltem egy szobát, miközben szemem sarkából végig követtem a lány útvonalát, s hogy melyik ajtón megy be. Aprót biccentve köszöntem meg a szobakulcsot, s elkezdtem követni a tündét. Megálltam az ajtója előtt, majd kabátomon keresztül megtapogatva zsebem, hogy biztosra menjek nálam van-e tőröm. Szívem hihetetlen gyorsasággal kalapált, halántékom s tenyerem verejtékezett. Felemeltem remegő kezeim, majd az ajtólap előtt pár centire megállítottam. Kifújtam a levegőt, s fogaim és szemeim egyaránt összeszorítva koppantottam párat.
– Gyerünk Neil… meg tudod csinálni… meg kell csinálnod. – mormogtam magamban alig hallhatóan. Lassacskán kitárult az ajtó, s kidugta fejét a tünde lány. Szívem kihagyott egy ütemet, mellkasomban, s gyomromban is egyaránt szorító érzés dominált. Kérdő tekintettel nézett rám, s mondott pár szót is, azonban teljesen összefolytak, nem tudtam ki venni semmit sem. Úgy éreztem, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk. Csak én, ő, és zsebem mélyén lapuló tőröm létezett volna. Nagyot nyeltem, majd zsebem mélyére nyúltam lassú mozdulattal. Be akarta csukni rám az ajtót, azonban másik kezemmel megtámasztottam, hogy ne tudja. Sikított egyet, amikor én visszalöktem rá azt, s ő attól elesett.
– Sajnálom… meg kell tennem. – Előkaptam a tőrt, s magasba emeltem, majd le akartam csapni rá. Azonban nem tettem. Képtelen voltam rá. Kiesett a kezemből a penge, majd én felpattantam helyemről, s az ablakon keresztül távoztam. Úgy rohantam, mint szinte még soha sem. Hátra sem nézve, csak futottam, s hagytam, hogy a szakadó eső mossa arcom. Körülbelül egy negyed órája csak futhattam, amikor megálltam egy magányos fa mellett a falu szélén. Térdre rogytam a sárba, s zokogva hajoltam le. Visszagondolva egész életemre… nem csináltam mást, csak szenvedést és fájdalmat hoztam a világra, nem evilági szinten. Minden, ami eddig voltam, ma véget ért… s ezzel semmivé váltam. Nem voltam már más, mint egy üres porhüvely, melyet csak iszonyatos megbánás, s gyötrődés tölt ki. Nem vágytam már semmire, csak arra, hogy vége legyen. Én vagyok a madár, akit megfosztottak szárnyaitól. Pedig egész életemben nem csináltam mást, csak repültem. Lassan előhúztam rapíromat a tokjából. Hegyét szívemhez helyeztem, majd erősen körbemarkoltam a fegyvert.
– Lexa… ez lehetne az utolsó lélek, amit elvehetnél. De ebben a testben már nincsen lélek. – sírtam keservesen. – Sajnálom.
A hideg penge mélyen fúródott bele testembe, átbökve szívemet. Testem elernyedt, s háttal a sárba borultam. Arcomat mosni kezdte az eső, s lassacskán végeláthatatlan sötétség telepedett szemeimre… újra.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Szomb. Jún. 04, 2016 11:13 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyon jó kis történet lett, ezek szerint tényleg léted a fájdalom okozása, s vége a dalnak, ha nem mehet. Ezzel még játszhatok. 

Új helyzet: 

Mivel sosem öregedik meg ez a téma, szeretem minden "gonosz" karakternél elsütni. Éppen egy gyilkosságot végzel el, ahogy a meggyilkolt ember gyermeke rád talál. Készülnél megölni őt, ám legnagyobb meglepetésedre szociopata módon fejezi ki számodra köszönetét, hogy végre megszabadultál az apjától, s megkér, hogy ha már itt vagy, akkor azt a hülye tehenet, az anyját is öld meg. Rövid beszélgetésetek során rájössz, hogy ez a gyerek teljesen kattant, s semmi tisztelettel sincs az élet iránt. Mit teszel? Megszabadulsz tőle esetleg, vagy talán felneveled és magaddal viszed? Hajrá.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Hétf. Jún. 20, 2016 12:48 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap
Első hallásra úgy indult, mint egy átlagos merénylet, egy normális család, normális családfője ellen. De léteznek egyáltalán „normális család”ok? Én nagyon kétlem. Mindennek és mindenkinek van valami fájdalma, hibája. Legyen az akár egy éveken át tartó hosszú eseménysorozat, vagy egy egyszerű, keserű emlékdarabka, ami az ember elméjében ragadt, s képtelen tőle elmenekülni, vagy megszabadulni.
Némi szaglászás után ki is derült, hogy miért nem tartoztak ők sem a normális családok nem létező csoportjába. A pletykák azt mondják, hogy a família gyermeke egy unokatestvér pártól származik, és ez éppen elég indíték lehetett arra, hogy névtelen bérlőm felkeressen, s megkérjen, hogy végezzek egy ilyen – a maradi gondolkodásúak szerint – ocsmányság elkövetőjével. Vagy ha nem is emiatt, biztos volt valami a ház falai között, ami miatt rövidebb látogatást kellett tennem oda.
Bejutásom útjának az erkélyajtót választottam, ami remek bejáratként szolgált, még ha nem is annak alakították ki. A ház viszonylag nagy volt, bizonyára tehetős család lakta. Megannyi díszítés az oszlopokon, szépre rendezett kert, hatalmas birtok, kovácsolt vaskapu. Elég kevesen mondhatták el magukról, hogy ilyenekkel rendelkeznek. Ahogyan az erkély vaskos márványkerítésén húztam fel magamat, próbáltam minél halkabb lenni. Óvatos, azonban határozott mozdulattal húztam el az ajtóként szolgáló selyemfüggönyt bal kezemmel, míg jobbomat végig a kardom markolatát szorongatva tartottam. Ahogy beléptem a sötét szobába, azonnal a falhoz húzódtam, majd szememet erőltetve próbáltam kivenni a dolgokat a sötétben, azonban a hold fénye, és a kandallóban ropogó tűz segítségemre voltak, amik halovány homályba fedték a szobát. Az őszülő, szakállas célpontom a tűz előtt elhelyezett két kényelmesre kipárnázott karosszék egyikében foglalt helyet, s halkan horkolt. Rapíromat hangtalanul kivontam a tokjából, majd annak élét a szájába nyomtam.
– Shhhhh… egész életedben titkolóztál, most sem kell megszólalnod. – vigyorogtam rá, miközben ő kínkeservesen próbált beszélni, azonban a penge, s az állkapcsának és nyelvének vére feltelítette száját, ezért nem igazán sikerült neki.
– Vagy esetleg a féltve őrzött titkod akarod megosztani velem? – hajoltam közel hosszá, miközben a pengét egyre erősebben toltam szájának.
– Hát, ha te nem akarsz megnyílni… majd kinyitlak én. – suttogtam, majd lábammal mellkason rúgtam, amitől a székkel együtt hanyatt borult. Kiemeltem szájából a kardot, s a magasba emeltem, aztán egy erős csapással szegycsontjába döftem, végül pedig folyamatosan húzni kezdtem le egyenesen, egészen a hasa aljáig. A rapírral hanyag mozdulattal suhintottam a levegőben, hogy a rajta csurgó vér nagy része a pengéről a földre kerüljön át, majd visszatettem hüvelyébe pihenni. Már indultam volna ki, amikor a szobaajtó nyikorogni kezdett. Sarkon fordultam, s előkaptam dobótőrömet, amit fülem vonalához emeltem, készen állva a fegyver elhajítására.
– Meghalt már? – kérdezte egy fiatal, vékonyka hang teljes nyugalommal, de némi kíváncsiság és izgalom díszítette hangszínét. Egy kisgyermek toppant be az ajtón, miután nem kapott tőlem választ. Lehet, hogy hibáztam, de nem dobtam el abban a pillanatban a tőrt, hogy széttörje kicsiny koponyáját s véget vessen az életének. Hiba volt, nem meg ölni abban a pillanatban. Nem azért nem tettem, mert gyermek volt, az ilyenek sosem tudtak meghatni. A szeme. A szemében volt valami… ami az enyémben is volt. Ahogy belemeredtem a szemébe, láttam valami hideg tüzet benne, ami bennem is megtalálható volt, de mégsem ilyen formában. Leemeltem hát a tőrömet, de meg mindig kezemben tartottam azért.
– Végre… - sóhajtott nagyot, ahogy leguggolt a holttest mellé – már azt hittem, nekem kell megölnöm. – vetette rám világoskék szemeit.
– Te akartad… megölni? – kérdeztem remegő hanggal.
– Persze. – vonta vállát kedélyesen. – De hát hál’ istennek elvégezted ezt most helyettem. – mosolygott – Köszönöm.
– NEM! – borítottam fel a mellettem lévő asztalt. – NEM NEM NEM NEM NEM! – ordítottam miközben csapkodtam össze-vissza, s ettől a gyermek is megszeppent. Leguggoltam hát mellé.
– Hát nem érted?! – sziszegtem – ha valakit meg akarsz ölni… azt neked kell megtenned! Pláne ha a saját SZÜLŐDET! – emeltem meg a hangom. – Az ő halála, senki más kezeit nem illeti jobban, mint a tiedet, hát nem érted? Így kezdesz virágozásnak indulni. Ezt neked. Kellett. Volna. MEGTENNED! Ha sohasem teszed azt, amit igazán akarsz, megrekedsz egy helyen az életedben, amiből nem fogsz tudni továbbfejlődni. A saját életed kezedbe vevése sosem korai. – próbáltam a végére kicsit lenyugodni.
– É…értem. Hát… anya még él, sajnos. – tördelte kicsiny kezeit némi megbánást mutatva.
– Meg akarod ölni? – kérdeztem teljes komolysággal arcomon.
– Természetesen. – váltotta le a gyermeki hangszínt jéghideg érzelemmentesség.
– Hát akkor? Mire várunk? – nyújtottam kezébe a tőrt. Kimentünk hát a folyosóra, s követni kezdtem a fiút. Meg is érkeztünk a háló ajtajához, s mielőtt benyitott volna, kezemet a vállára tettem.
– Ne okozz csalódást. – meredtem szemeibe komolyan, majd levettem kezemet róla, hagy csinálja, amit csinálnia kell. Nagy reményeket fűzök a fiú után, szép jövő várhatna rá, ha jól csinál mindent. Halkan nyitotta a kilincset, s lépett be a szobába. Ahogy a nagy, díszes franciaágyhoz kezdett közeledni, ahol anyja békésen szuszogott, elmosolyodtam. Kezébe vette a tőrt, majd csak elvágta a torkát. Egy mozdulat. A torkából fröcsögni kezdett a vér, s a fiú mosolyogva fordult felém.
– Kész. – mondta kedélyesen. Arcomról lehervadt a mosoly a csalódottságtól.
– Ennyi... ENNYI?! – förmedtem rá. – Ennyit érőnek tartod az első gyilkosságod? A SAJÁT VÉRED MEGÖLÉSÉT ENNYIVEL TISZTELED MEG, HOGY ELVÁGOD A TORKÁT, MAJD ANNYIT MONDASZ, HOGY „KÉSZ”?! – pengémet kirántottam a tokjából, majd elegáns oldalvágással elválasztottam a gyerek fejét a nyakától. Az arcán ülő megszeppent tekintet üvegessé vált, ahogy a feje leszállt testéről, s a földön továbbgurult. A teste élettelen rongybabaként csuklott a földre.
- Te sem érdemelsz többet. – meredtem a semmibe, ahogy kardomat visszatettem hüvelyébe, s elkezdtem a kijárat felé venni az irányt. Nagyot sóhajtottam.
– Ez a világ csak csalódást hoz számomra.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Kedd Jún. 21, 2016 9:51 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Careful with the edges, 'cuz it cuts, but I do not mind. Let it tear the flesh, for it's fun.

Bónusz tárgy:

" Mindig is úgy gondoltam, hogy a legjobb rejtekhely a tömeg... Jó sok ember, jó sok pajzs. Átölel és megvéd, erkölcsre pedig csak a veszteseknek van szüksége. "
- Jess Reed, Sötételf bérgyilkos

Név: A seftes köpenye 
Leírás: Egy különleges, szürkés szövetből fonott sötételf ruházat, mely bűvölésének hála messze túl átlagosnak néz ki, s könnyen beleolvad a tömegbe. Amennyiben a karakteren van, szinte azonnal képes eltűnni egy kellően nagy ember csoportban (Nagyobb városokban persze), s az őt kereső vagy kergető személy jó eséllyel szem elől is téveszti.

Új helyzet:

Mondjuk azt, hogy valamilyen furcsa okból akad időd létrehozni a tökéletes alkotást, a tökéletes gyilkosságot. Mutasd meg kérlek, hogyan is néz ki a legszebb darabod. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Hétf. Júl. 04, 2016 10:05 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

– Egész életedben futottál ez a pillanat elől, nemde? Elbújtál minden elől, hazugságokat szőttél sűrű, sötét lepelnek melybe beleburkolóztál s elfedted az igazi éned, még saját magad elől is. Folyton saját irhádat mentetted úgy, hogy másoknak fájdalmat okoztál. Életeket tettél tönkre értelmetlenül, köztük az enyémet is. Megannyi szörnyű pillanatot okoztál nekem, amiről fogalmad sem volt… vagyis, hogy pontos legyek, volt, csak nem törődtél vele. Még talán örömet is okozott neked… De ki hogy vet… úgy is arat. Lásd hát, mi lett a belőlem. S hogy mi lesz belőled.
***
Sűrű, hideg szél süvített be a repedezett fadeszkájú hegyi házikóban. A lécek táncoltak, a pár viaszgyertya apró lángjai is összehúzták magukat egy pillanatra tőle. Társaságom kimerült egy személyben, aki kezeinél összekötözve lógott le a főgerendáról félmeztelen, mint egy jelentéktelen húsdarab. Talán nem is ért többet… de nem sokáig. Arcai beesettek voltak, bőre holtsápadtan tündökölt a félhomályban. Szemei megfáradtak voltak, kivörösödtek a sok könnyezéstől. A több napi éheztetés az alkatán is meglátszódott, bordái már-már tökéletesen kivehetőek voltak. Hosszú, ébenfekete haja csurom vizesen lógott arcába, homloka gyöngyözött a verejtéktől, mellkasa szaporán járt. Szinte tapintani lehetett a félelmét, de érezni lehetett azt is, hogy már várja, hogy vége legyen.
– Ne aggódj… még sok dolog van veled. – néztem rá miközben az apró faasztalnak támaszkodtam. Ujjammal gyengéden táncoltam rapírom pengéjén, miközben elmélkedve néztem végig a mellettem felsorakozó arzenálom. Kések különböző méretben, fűrész, korbács, fejsze, kovácsfogó, kalapács, olló… megannyi lehetőségem volt. Minden, ami egy remekműhöz kellett. Azonban nem akartam túl csicsásra alkotni. A túldíszítettség sosem az én műfajom volt. Mindenképpen egyedit akartam ebben az esetben is, de valamit, ami még is kitűnik a többi közül.
– Tudod… mindig is szerettem a tüzet. – állottam fel, s kimért lépekkel haladtam a kandalló felé, melynek pajkosan lobogó tüzébe már bele volt támasztva egy vasdarab. – Az egyetlen baj vele azonban, hogy felemészt maga után mindent. Nem hagy semmit az utókornak, csak hamvakat és port… Tudom, tudom, egyszer mind azokká válunk de… A felégetést mindig is túlzott sietségnek ítéltem. – tettem csípőre a kezemet miközben fejemet törtem, hogy is kéne nekikezdeni.
– De képes nyomot is hagyni, kisebb mértékben, ügyesen használva. – pillantottam az illetőre miközben arcomon kaján félmosoly pihent meg. Kiemeltem a tűzből a vasat, s forró végével közelíteni kezdtem felé. Szemei kidülledtek, nyöszörögni kezdett, majd ficánkolni, mint egy hal, aki már alapból és rajta volt a horgon, de képtelen volt megbirkózni sorsával. A kedves alanyom sem járt másképpen.
– De tudod mit? – kaptam fel a fejemet, majd visszatettem a vasat a helyére. – Van egy jobb ötletem!
Csikorgott a kardom pengéje ahogy előrántottam hüvelyéből s magam elé emeltem, hogy végigvizsgáljam.
– Lexa nagyon jól meghagyja az ismertető jegyeit. – léptem oda hozzá, majd kezdtem arcához emelni a fegyvert. Nyöszörögve húzta el fejét, és zárta szorosra szemei. De a halál elől nincs menekvés. Lassú, kecses mozdulattal emeltem oda a pengét a szeméhez igazán közel, éppen, hogy csak nyalogassa a savas füst. Bődületes sikítozásba s vészjajgatásba kezdett, ahogy a penge kezdte kimarni vizenyős szemét annak gödréből. Ott tartottam egy jó fél percig, majd amikor elemeltem azt, nem maradt más egykori látószerve helyén, mint egy gennyes, vérző heg. Zihálva ejtette fejét, egyetlen ép szeméből patakmód záporoztak a könnyek.
– Ugyan már… mindig is egy szemmel vakon láttad a világot, s annak minden valódi kincsét. Most már legalább ez tényleg így is van. – süllyesztettem vissza tokjába a fegyvert.
– És most nézzük, mi is van a hazugság lepel mögött, amit viselsz. – vettem fel az egyik nagyobb, élesebb kést az asztalról, és kimért léptekkel mögé sétáltam. Felső csigolyájához emeltem a pengét, amire halkan felszisszent. Belemélyesztettem bőrébe óvatosan, figyelve, hogy csak a legfelső rétegek jöjjenek le, s a húsa minél épebb maradjon, majd lassan, de erősen húzni kezdtem benne a kést. Őrjöngve visított, ahogyan megfosztottam kültakarójától szépen, lassú tempóban, nyakcsigolyájának szintéjtől egészen a derekáig. Állát föld felé biggyesztette már mire végeztem, ép szemében aligha látszott az életnek valami apró, gyenge szikrája is. De már nem volt sok hátra… csak még egy kicsit kellett kitartania.
– Hé… hé! – kezdtem pofozgatni arcát – Neeem, nem nem nem, még nem aludhatsz el… Még nem vagy kész! – sziszegtem. – Már csak két apró simítás. - Visszasiettem az asztalhoz, majd felkaptam a fogót, s míg egyik kezével lefeszítettem állkapcsát, benyúltam a vasszerszámmal, majd amikor megtaláltam nyelvét vele rászorítottam, s egy erőteljes mozdulattal kitéptem helyéről azt. Patakban fröcsögött kis szájából a vér, ahogyan nyelve a földön landolt. Az életnek már nem láttam nyomait rajta, azonban nem is kerestem, mert már majdnem kész volt. És az utolsó művelethez nem is kellett, hogy életben legyen. Nem volt más hátra, mint kitárni valódi énjét a világnak. Megmutatni romlott szívét…
Elővontam strapabíróbb tőrömet, s a magasba emeltem, majd lesújtottam vele szegycsontja közepébe, végül elkezdtem benne mozgatni ide-oda a tőrt, egy nagyobb rést csinálni, hogy beférjen a vasfűrész. Kirántottam a tőrt, és felnyaláboltam az eredetileg favágó eszközt, aztán a sebbe helyeztem. Előre-hátra mozgást végeztem karommal, miközben lefelé haladtam, elvágva bordáit összekötő csontját. Amikor végeztem, még oldalirányba kezdtem feszegetni az eszközt, kicsit megegyszerűsítve a szétfeszítést. Fémes csattanás kíséretében landolt földön a fűrész, ahogy a eldobtam magamtól, s kezeimet a keletkezett nyílásba tettem, végül pedig teljes erőből megfeszülve kezdtem szétnyitni mellkasát mint egy teremajtót. Lihegve dőltem hátra, s landoltam a földön. Elégedettséggel teltek meg szemeim, ahogy végignéztem a művemen. Előkotortam az asztal alól egy üveg bort, s lomha mozdulattal töröltem le kezemmel arcomról a friss vért. Megemeltem a holttest felé az üveget.
– Köszönöm az élményt. Egészségünkre!

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Szer. Júl. 06, 2016 1:56 am

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ez nagyszerűen sikeredett, úgy éreztem magam, mintha csak a fűrészből láttam volna egy jelenetet, a végén pedig az a dope, laza Egészségünkre nagyon mókás volt, valamiért egy kicsit Deadpool ugrott be belőle, szinte láttam, ahogy rámtekint a karakter, s emeli a bort egy félmosollyal. Ma nem alszok jól valószínűleg. 

Helyzet: 

Kérlek mutass nekem egy olyan Remet, aki végül nem a gyilkosság művészetét választotta, hanem inkább a zenét. Legyen egy bárd. Mutasd meg nekem, hogyan is lenne a karakter úgy. Hajrá Very Happy

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Kedd Júl. 12, 2016 6:16 pm

Lexa Warde

avatar
Nekromanta Halálpap
Nekromanta Halálpap

Sosem volt egy viszonylag könnyű életem. Nem sok bárdnak adatik ez meg. Még ha a tömegnek csábító is a folytonos utazás, a bor mámoros ízé, a sok kiélezve figyelő tekintet gyönyörű pillantása, a különféle népekkel való megannyi találkozás, nem minden olyan szép ez a valóságban. Fogadóról fogadóra szállni otthon, s cél nélkül, szinte sosem találkozni ugyan azzal a személlyel… Néha kell az egyénnek némi megnyugvás, s csend. De úgy látszik ez rám csak a halál után vár. De addig itt van nekem a zene.
Kiskorom óta érdekelt a lantozás művészete. Gyönyörű hangszer, s mivel rengetegszer voltam egyedül, jól jött a lantból kivarázsolt dallamok társasága. Sosem ismertem olyan igazi örömforrást, mint a zene. Nővérem volt az egyetlen, aki mellett még jól tudtam magam érezni, s boldog tudtam lenni, de tragikus halála után ez is eltűnt, mint minden más. Teljesen magamba fordultam, azonban a muzsika onnan is képes volt kiemelni. Csodálatos dolgok a hangok. Ahogy dallamba foglalod őket, s ha akár egyszerre ezer embernek lejátszanád, senkinek sem ugyanazt jelentené.
***
– Neil! – tátongott oda hozzám egyik barátom bizonytalan léptekkel, kezében boros kupáját szorongatva, nehogy bárki is megkapja annak tartalmát rajta kívül. Jelenlétére felemeltem tekintetemet, s abbahagytam a hangszeren való pengetést, majd azt le is tettem, hogy lekezelhessek az újonnan érkezővel.
– Hát te is eljöttél? – kérdeztem némi boldog meglepettséget színlelve. Szinte minden estére eljön, amikor ezen a helyen én játszom, amivel nem is lenne baj, s örülök is neki, az egyetlen dolog, ami zavar, hogy úgy viselkedik, mintha ő lenne az, akit mindenki vár, s senki sem számít rá, hogy tényleg eljön.
– Tudod, hogy nem hagynám ki a gyönyörű zenéd! – hízelgett borvirágos orcával. – Tényleg! Miket adsz ma elő? – lépett egyet hátra szemöldökeit a magasba vonva, epekedve várva válaszomat. Számat kaján vigyorra húztam, majd pár másodperc múlva csak annyit mondtam neki:
– Egy újat. – majd fel is emeltem a lantom, s kezdtem kisétálni a fogadó főterébe előadni. A közönség előre tapsolt, majd kíváncsiskodva pillantgattak ki a tömegből reám, mit is játszom ma este. Nem is vártatva őket többet, rá is zendítettem.

Sötét lelkű pengés démon, regém róla dalolom most,
Mikor leszáll az éjjel, az utakat ne járd magányost.
Ha féled életed, hát rejtőzz el, meg van rá az okod,
Így nem kell, hogy téged gyászoljon minden rokonod.
Ha azt hiszed ez mind mese, hát jól figyelj most rám,
Had meséljem el neked, Árnypenge históriáját.
Csillagtalan éj volt, mikor e szörnyeteg a világra jött,
már akkor félte mindenki, hogy mivé lesz e szörnyszülött.
Másnap a ház már égett, a nép kiűzte szüleit.
Drága kedves hallgató, tárd ki most jól füleid!
Azt mondták átkozott e gyermek, s kérlelték isteneik,
De azok csenddel, s némasággal válaszoltak vissza nekik.
Azonban később ők is bánták szörnyű cselekedeteik,
Mert nem vették észre, hatalmas nagy hibáik.
Megteremtették e gyermeket, kárt hozva e világra.
Lelkük hamar összetört, ezernyi kis szilánkra.
Árnypenge története, mind igaz és való,
Ha nem hiszed hát el, rúgjon meg a vadló!
Belátod bolondságod, mikor majd a te torkodat metszi.
Vagy mikor az úton rátalálva az életed elveszi.
Kegyetlen egy gyilkos, ki érzelmektől mentes.
Harcba ne állj ki ellene, mert te leszel a vesztes!
Azt mondják, hogy többször ölt, mint amennyi fűszál van a réten,
Gyilkolt már a földön, s egyaránt az égben.
Trófeákat gyűjt, s műveket hoz létre,
Ha találkozol vele, gyorsan rogyj le térdre.
Könyörögj az életedért, hátha jár érte kegyelem,
De ne remélj túl sokat, úgy is kivégez kecsesen.
Fegyverének ereje, messze földön híres,
hideg, húsba maró pengéje, gyönyörűen díszes.
Imádkozz istenedhez, hogy ne találkozz vele,
csúnya lenne annak, a végkimenetele.

A tömeg nagyra nyílt szemekkel csüngött dalom végén. A sok emberen végignézve megannyi arckifejezést láthattam. Félelmet, hitetlenséget, örömöt, kíváncsiságot. Mindenki máshogy reagált a történetre. Eltelt egy pár másodperc, majd kitört a taps. Miután lejjebb csillapodtak, folytattam hát a következő dalommal, s így tovább az egész estén keresztül.
***
Megfáradva dőltem le a fogadó egyik szobájának ágyán. Kezemet tarkóm mögé helyeztem, s a plafont bámulva, elégedetten, az alkoholtól picit mámoros hangulatban gondoltam végig az estém sikerén. Nem is kellett sokat várnom, mire cimborám beviharzott a szobába, még részegebb állapotban, mint amiben az előző alkalomkor volt. A gratuláció után, rá is kérdezett hát arra, amire mindenki nagyon kíváncsi volt.
– Tényleg igaz a történet?
– Hát már hogyne lenne az? – egyhangú válaszomra meglepődött, s arca kicsit komorabb színt vett fel.
– És… hol van? – kérdezte kicsit félénken. Reakcióján csak mosolyodtam egyet, majd annyit válaszoltam:
– Mindenhol. – furcsa válaszomra bugyuta arckifejezéssel meredt maga elé. – Na jó éjt! – fogtam meg a vállát, amire vette is a lapot, s magamra hagyott.
Árnypenge… elég egy gyenge név. Senki sem tudja ki ő valójában. Talán még én sem vagyok teljesen tisztában vele. Ha létezik is, csak bennem él. De néha… nagyon szeretnék én lenni Árnypenge. Ha nem lennék ennyire gyáva, s megmerném tenni azt, amit akarok. Na de mindegy is. Talán egy másik életben… Legalább itt van nekem a zene.

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Neil Remington - Helyzetjáték on Csüt. Júl. 14, 2016 8:40 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék tárgy:

" Egy ideig viszolyogtam a dologtól, de rá kellett jönnöm, hogy a végén a hús már csak hús... Nem lett tőle álmatlan éjszakám... Egészen... Ízletes volt "
- Egy barlangász balesetet túlélő ember, később falánkságdémon  

Tárgy: A szükség aranyfoga
Típus: Kiegészítő-Edgequipment
Leírás: Első ránézésre semmi feltűnő dolog sincs a kiegészítőben, már a tényt kivéve, hogy tiszta arany. Ennek ellenére behelyezés után valamilyen furcsa okból egy egészen ritka dolog iránti éhség lesz úrrá a viselőn, aminek csillapítása nem is olyan nehéz... Lehetővé teszi a használó számára az emberi hús jó étvággyal, s viszolygás nélküli elfogyasztását. Ha ez nem lenne elég, ha a karakter egy saját maga által leterített ellenfeléből étkezik (Egy játékban egyszer), manát tölt, egy táplálkozásból visszatöltve annyit, hogy képes legyél három egyes vagy egy ötös szintű támadást kivitelezni ebből a kétes úton szerzett manából. Figyelmeztetés: A tárgy használata biztosan falánkságdémon léthez vezet az illető halála után. 

Új helyzet: 

Most kaptál egy kis dalolási lehetőséget, úgy gondolom, ismét kijár egy kis vérengzés neked. Gyilkolsz, teszed a dolgod, s végül egy-egy Északon végrehajtott műveleteddel felhívod magadra a figyelmét az Egyháznak... Furcsa mód, mégsem elkapni kívánnak, hanem komoly tehetséget látnak benned az inkvizítori szerephez, s ha hajandó lennél felvenni a vallást, befogadnak maguk közé, s kiképeznek. Ha nem, meghalsz a bűneidért. Mit teszel?

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.