Magánküldetés: Familiar faces

Magánküldetés Norven Kather részére.

Tűnődve olvasgatom a rendfőnök üzenetét: teljesen nyilvánvaló, hogy nálam rosszabb opciót keresve se találhatott volna, mérföldekről felismernek Délen, de a parancs az parancs. Az asztalom fölé görnyedve bogarászom át az útitervet hosszasan, azon töprengve, mégis miért küldi von Himmelreich az ereklyét egyáltalán bárhová. Ha neki lennék, Hellenburgban tartanám - talán azt akarja, ne derüljön ki, hogy a birtokukba került, talán zarándokhelyet akar csinálni a célvárosból.
Kíváncsi lennék, hogyan tettek szert egy ilyen értékes holmira.
A célhely, ahová Szent Auguszta karperecét szállítják - a papírok szerint két nefilim, két templomos, egy lelkész és néhány zsoldos - kisebb erődváros, stratégiailag jelentéktelen helyen, ám a falai magasak és erősek. Vajon hány szent ereklyét rejtett még el a zsinatelnök efféle nevesincs kis zugokban?
A leírás szerint aranyat is szállítanak, alighanem azért, hogy elvonják a figyelmet az ereklyéről: nem vitás, hogy ha rablásnak akarom álcázni, mindent el kell tőlük vennem... de érdemes-e ezt megkockáztatni? A székem támlájánk dőlve forgatom a megbízást a fejemben: egyértelműen túl sokan vannak ahhoz, hogy legyőzzem őket mind, valahogy tehát túl kell járnom az eszükön.
A lelkész torkát azért elvágom.

Elég jól ismerem a tájat ahhoz, hogy utazóügetésben könnyedén fel tudjak zárkózni az útvonaluk mellé: az erődváros elég messze esik Hellenburgtól ahhoz, hogy legalább négyszer meg kelljen állniok éjszakára. Sebes lovat választanék az útra, ha nem volna amúgy is az, amelyet a Pusztaföldön adtak alám - rőtarany szőrén ugyancsak villog a vörösödő kései napfény, ahogy átvágunk a Katedrális birtokain Dél felé, egyre gyorsuló galoppban.
Nem hagyok magamnak sok pihenőt - minél tovább vagyok a közelükben, annál kevesebb szerencsére van szükségem, hogy valami hibán vagy figyelmetlenségen kapjam őket. Akkor pedig...
Gondolataimból jellegzetes szekérzaj ránt ki: megdermedek azonnal, s a lovamról leugorva lopakszom közelebb a forrásához. Nem lehetek messze az úttól, s a kanyargós, egyenetlen, erdős terepen semennyi időbe sem telik félmérföldön át kerülgetni őket lopva, ameddig megtalálom a legmegfelelőbb szöget arra, hogy zavartalanul megleshessem őket. A jelentés nem hazudott: négy zsoldost látok a csapatban, két íjász és két hosszúkarddal felfegyverezett férfi. Egy ember ül a kocsin, köpenye elárulja, hogy csak a lelkész lehet; a két templomos egymástól kissé elszakadva halad, mindketten elég karcsúak, de egyikük valamivel vállasabb, ő bizonyára férfi, míg a másik nő.
Két nefilim van velük.

Az ördögbe.
Örültem volna, ha a papírmunka ebben téved, a barna bőrüket meg a göndör, sötét hajukat mégsem lehet eltéveszteni: hasonlítanak is egymásra kissé, bár az egyikük hátán kis szárnyakat látok. A csapat által körülvett kocsin két fémláda: egy nagyobb és egy kisebb. Valószínűleg az egyik a pénz, a másik pedig az ereklye: hogy melyik melyik, azt nem tudnám megmondani.
Eleget tudok a zsinatelnök agyafúrt trükkjeiről, hogy ne ugorjak azonnal felelőtlen következtetésekre.
Elég közel maradok hozzájuk akkor is, amikor letáboroznak: őszintén örülök, hogy már eléggé felmelegedett az idő, tüzet ugyanis öngyilkosság volna gyújtani. Égő szemmel figyelem az erdő csillagoktól vak sűrűjéből a protestánsokat, ahogyan az éhes ragadozó a csordát: a zsoldosok elkülönülten csoportosulnak egymással, csak a tábortűz hozza őket együvé, mintha éreznék, hogy valami les rájuk odakint.

Két őr marad ébren, amíg a többiek elalszanak: egy zsoldos és egy templomos. Hosszú ideig ácsorognak, bosszantóan közel egymáshoz, de nem zavarják a csendet társalgással, s már-már azt hiszem, ideje volna együtt pihennem a zsákmányaimmal, amikor a zsoldos megmoccan. Kimért léptekkel indul el; alighanem azért hogy könnyíthessen magán.
Öreg hiba.
Semmi hangot nem adok, ahogy árnyékként felzárkózom mögé, amint kilép a társa vigyázó tekintete alól: kivont karddal lopózom mögé, és ahogy megtorpan, azonnal mozdulok. Gyorsan egyenesedem föl, s oldalról a nyakába döföm a fegyvert: akadálytalanul hatol keresztül a légcsövén meg a mellette futó vastag ereken, s innen csak egy mozdulat, hogy fültől fülig szétnyíljon a torka. A megrogyó testet elkapom, síri csendben fektetve a földre, de az arcának egy pillantást sem szentelek. Előkotrom a zsebéből azt a pár váltót, amelyet nem ivott el, elveszem a tőrét is, és már osonok is vissza a tábor ellenkező oldalára, egy terebélyes tölgy takarásába.
Vérszomjasan méregetem az egyedül maradt templomost, hanem az - különös - nem vette le a sisakját az őrködéshez sem: nem vagyok annyira magabiztos, hogy így meg merjem kockáztatni az orvtámadást ellene. Egyetlen rossz mozdulat és az egész tábor a nyakamon van - csak tudnám, miféle megfontolásból hagyta fenn az átkozott sisakot.
Az életét megtarthatja ma éjjel, de nem szoktam ilyesféle elővigyázatossághoz a fajtájától.

Hamar rájön, hogy a zsoldos nem fog előkerülni, nyugtalan mocorgását hamar tett követi, ahogy ébresztgetni kezdi a társát. Halkan beszélgetnek, egészen röviden, aztán a nő is felkel és életre rugdalják a zsoldosokat.
Párban látnak neki a keresésnek, zsoldos a templomossal, a tábort viszont nem hagyják védtelenül. Okos.
Jól sejtettem, hogy ennél több nem jut ma.
Nem indulnak tovább, akkor sem, amikor megtalálják a férfi holttestét: idegesen, éberen várják a pirkadatot, éles tekintettel és készültségben, s amennyire jólesett, hogy megint egyszer kipróbálhattam a fogaimat a Déli Birodalom testén, mégis bosszús vagyok, hogy ilyen fegyelmezettek a zsinatelnök emberei. Nem maradhatok szorosan a sarkukban most, hogy félnek. A félelmük azonban hasznomra van, ha tervezni akarok: mostantól minden alkalmat meg fognak ragadni, hogy emberek közt szállhassanak meg, tehát nem is kell követnem őket, ők azonban az úton erőltetett feszült elővigyázatosságtól kimerültek lesznek, mire elérkeznek a szállásukig.
Ott fogom várni őket.

A kis protestáns falu valóban igazán aprócska, és útba nem esik ugyan, de éppencsak fél napos kerülő: jól sejtettem, hogy rááldozzák majd ezt a kis időt a biztonság kedvéért.
Azt viszont soha nem sejtettem, hogy létezik fogadó, ahol ennyire gusztustalan italt mérnek.
Még mindig az első poharat nyűvöm, amikor megérkeznek: ügyet sem vetnek a bent ücsörgőkre, csak nagy zajjal felhordják a holmijukat az emeletre: a fogadós velük tart, alighanem azért, hogy eloszthassák a szobákat egymást között. Röpke, tengeribeteg pillantást szentelek a poharamban szomorúan lötyögő folyadéknak. Vajon ez bor vagy sör? Akármelyik is, kivételesen pocsék. Északon korbács járna érte.
Legalábbis nagyon remélem.

A zsoldosok akkor lépnek be, amikor a két templomos megjelenik a lépcsőn. Mind egyszerre foglalnak helyet, de nem egyazon asztalnál: előbbiek kockázni kezdenek, mielőtt a szék felmelegedhetne alattuk, a lovagok viszont tőlem nem messze találnak egy asztalt maguknak.
Fáradt, gyakorlott mozdulattal veszik le a sisakjukat: igazam volt, az egyikük valóban nő, ráadásul pont olyan, amilyennek az ember egy női lovagot képzel, mielőtt megismerne közülük egyet is. Csúf, kalácsképű fiatalasszony, orra körül sűrű szeplőket visel, a haja pedig valahol a lenszőke és a színtelen közötti, seprűs kócra emlékeztet.
Aztán meglátom a férfit, és egy pillanatra megfeledkezem mindenről.
Soha nem éreztem még ilyen furcsa, homlokráncolós érzést: sokkal fiatalabb, mint amire számítottam, talán még húszéves sincs, és a társával ellentétben igen csinos fiú: arcának frissen felöltött, férfias kontúrjai hangsúlyosak, éppen csak hogy megszokhatta őket, sötét, értelemtől fénylő szeme alatt mély, fekete karikákat visel, alighanem állandó jelleggel. Máskülönben karcsú, hosszú lábú csikó - ezeket a lábakat most fáradtan húzza a széke alá, amíg gondterhelten megdörzsöli az arcát.
Valami furcsán ismerős benne, pedig egészen biztos, hogy még soha nem láttam.

- Nem tetszik ez nekem - kezdi a nő halkan, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam. - Jacobnak elvágták a torkát, múlt éjjel és azóta semmi... Mintha egy árny követne minket.
- Én voltam őrségben - feleli a kölyök komoran. - Látnom kellett volna, de akármennyiszer visszagondolok rá, semmi sem rémlik. Nem láttam semmit. Furcsa érzésem van, valami nyugtalanít, mintha viharfelhők jönnének.
A nő egy szívdobbanásnyi ideig a csinos vonásokat fürkészi, aztán barátságosan a karjára teszi a kezét.
- Ne emészd magad... nem a te hibád.
- De nem értem. És zavar, hogy nem értem. Ráadásul ott van Ralphie is, mi van, ha ő könnyít magán és az ő torkát vágják el? Remélem, a nefilimek vigyáznak rá. Olyan fiatal még, nem is értem, von Himmelreich hogy küldhette el őt.
- Az öcséd nyughatatlan, Nor... és bizonyítani akart, ez pedig csak egy szállítás.
Nor. A bátyám hívott így néha. Sokakat becéznek így, ez most mégis egészen furcsán hat. A fiatalember beleiszik a saját poharába, és megborzong. Egy pillanatra együttérzek vele.
- Tudom - mondja aztán, kicsit reszelősen a rettenetes italtól. - De még egy szállítás sem mehet egyszerűen.
De nem ám, sőt, még csak célba sem fogtok érni. Ki nem állhatom ezt a bort, de kénytelen vagyok valamennyit a számba venni belőle néha - most, a második pohárnál már nem bírom magam rávenni, hogy lenyeljem, így inkább visszaköpöm az egészet a pohárba észrevétlenül, és felállok az asztaltól. Nem bírom tovább tettetni, hogy iszom - arról nem is beszélve, hogy a lovagok lelkizéséből nem tudok meg semmit.
Kimegyek az istállóba, hogy ránézzek a lovamra... és természetesen azért, hogy lássam, kívülről fel lehet-e jutni a szobák ablakaihoz.

Szerencsém van, rozoga, régi épület, sok tákolás támasztja mindenfelől széltében-hosszában: elég jó mászó vagyok, hogy kézre eső kapaszkodókon felkúszhassak az emeletre, a leszálló sötétség pedig a segítségemre lesz. Egyébként is főleg szürkét meg barnát viselek, s ez segít, hogy beolvadjak a sötétedés hozta árnyakba.
A fa nedves, illesztésein kövér, nedvdús moha meg terebélyes gombák nőnek, így kissé csúszkálva, de azért feljutok valóban: a pislákoló holdfény hol van, hol nincs, a felhők szeszélyesek, bent a szobák nagy része üresen tátong; csak az ajtókon túl világít pár lámpás, a fényviszonyokat az én javamra rendezve. Óvatosan kúszom végig a párkány mentén, a lélegzetvételemre is ügyelve: sorra veszem szemügyre lopottan az üres helyiségeket, míg az egyikben mécsest pillantok meg. A fénye két alakot rajzol ki.
Az egyikük szárnyas.

Meglapulok a vetemedett ablakkeret alatt.
- Azért vagyunk itt, hogy megvédjük az ereklyét - zendül fel egy bársonyos, kellemes zengésű férfihang. - Teljesíteni fogod a küldetést. Az Úr most próbára tesz az első utadon, de ne hagyd, hogy a félelem eluralja a szíved!
- Én... én nem... - csatlakozik egy vékonyabb, éppen mutáló fiúhang. Mintha a sírás küszöbén állna. Hát a zsinatelnöknek csak taknyos kölykök jutottak férfi helyett a háborújába? A vékony hang gazdája megköszörüli a torkát, ami segít az orgánumán valamelyest. - Teljesíteni fogom. Gyönyörű, nem?
- De... Látszik, hogy átjárja a szent erő. Csodálatos és erős asszonyé lehetett.
- Titkon mindig vetek rá egy pillantást. Annyira egyszerű... Semmi hivalkodás, semmi dísz. Pont mint a templomaink, nem igaz?
Padlódeszkák összetéveszthetetlen nyikorgását hallom.
- Néha a legjelentéktelenebb tárgyak hordozzák a legnagyobb erőt - szól egy harmadik férfihang. - A külseje lényegtelen.
- Igazatok lehet - hallom a kölyköt. - Az északiak ott a Katedrálisban biztos nem értékelnék ezt az egyszerű szépséget.
Az egyik nefilim felhorkant, de nem bízom eléggé a fényviszonyokban ahhoz, hogy megnézzem, mi történik.
- Már megint ez! Az Úr ereje járja át. Ti is érzitek. Ők is érzik.
A kölyök nem bírja tartani a száját.
- A bátyám is mindig ezt mondja.
- A bátyád fiatal még, de bölcs.
Szóval a két kis taknyos ismeri egymást. Sőt, fivérek.
Óvatosan pillantok a szobába az ablak sarkánál: szemtanúja vagyok, ahogy kinyitják a fémládát és a lelkész áhítattal emel ki belőle egy egyszerű, dísztelen karperecet. Biztos, hogy fémből van, de nem tudom megállapítani pontosan miből. Ahogy mondták, se kő, se dísz, semmiféle ékesség nincs rajta... hanem a belőle áradó szent erőt még ott is érzem, ahol a párkányba kapaszkodva gubbasztok. Villanásnyi ideig csodáljuk, majd a kölyök visszahelyezi a ládába.
Csend, és ahogy lassan, ritkás, sovány cseppekben szemerkélni kezd az eső, a görbe eresz takarásába húzódom az ablak mellett. Odabentről némaság - alighanem itt maradnak mindhárman éjszakára -, aztán páncélcsörömpölést hallok.
Ajtó nyikordul.

- Jól vagy, Ralphie?
A templomos kölyök hangja az, a fogadóból. Mély, tekintélyes férfihang, ha nem emlékeznék az arcára, elhinném, hogy felnőtt emberé.
- Igen... - szól a fivére, sokkal bátortalanabbul. - Szerinted követ minket? Aki megölte Jacobot.
Szünet következik, és én valamiért a szemöldökömet ráncolom.
- Igen - felel a bátyja aztán, komor meggyőződéssel. - Most is itt van valahol, érzem. De egyet se félj, öcsém, megvédelek, ahogy mindig.
- Már nem vagyok kisfiú!
Szilaj nevetés.
- Nem. Tényleg nem. De te lelkész vagy, én meg templomos, ez a dolgom.
- Szerinted mennyi idő még az út?
- Veszítettünk ezzel a kis kitérővel, de nem sokat. Holnapután ott leszünk. A nefilimek meg nem hagynak magadra így.
Rövid némaság, amit a lelkészfiú tör meg végül.
- Te együtt alszol Ingával?
- Még szép, hogy nem!
Jócskán ránk esteledett közben, s most, azzal egyidőben, hogy rájövök, itt nem fogok megtudni semmit, mozgolódás kelti fel a figyelmem odalent: furcsa alakok gyűlnek a fogadó mellé, s hirtelen rádöbbenek, mennyire késő van. Valami madár kacag fel a távolban, amitől megborzongok. Ki nem állhatom a természet vad hangjait. Csak a villámlást kedvelem.
Ruganyosan mászom le a hátulsó falon, kiélvezve, hogy kinyújtózhatom közben. Átsétálok az istállóba: kedvtelve veszem szemügyre a lovaikat, mindhez szólok pár szót és még arra is ügyeltem, hogy száraz kenyeret hozzak magammal - a lovak rajongó érdeklődéssel bökdösnek érte, s nem telik sok időbe megkedveltetni magam velük.
Alig lépek ki az istálló ajtaján, amikor megüti a fülemet a verekedés zaja.

Úgy toppanok az épület mellé, mintha mágnes vonzott volna oda: a fülemet hegyezem, de felesleges. messziről is hallanám a szilaj üvöltést az emeletről.
- Védjétek a ládákat!
Csak nem? Alkalomszagot érzek; a szállítmány közelébe kell férkőznöm. Belépek az ajtón, éppen akkor, amikor az egyik rablót lelökik a lépcsőn odafentről. Felpillantva a templomos nőt látom a fordulóban; mire a tekintete átseper a helyiségen, már megbújtam az egyik beugró takarásában. A harc elzúg mellettem, felborítva jó néhány asztalt, s vadul tombol a pulttól legtávolabb eső asztaloknál, amikor lopva megkerülöm a korlátfőt, s felosonok az emeletre.
Egyetlen ember nincs itt a küldöttségből: a lelkészkölyök.
Egyedül van az emeleten.
Egyedül a ládával.

Diadalmas vérszomjjal rontok a szobába odafent, csupasz kardot szorongatva: jó kéthüvelyknyivel magasodom a kölyök fölé, mert ő az, valóban ő az, egymaga ácsorog a szobában a láda előtt, izzadó, elfehéredő kezében tőrt szorongat. A képe ismerős, kevésbé, mint a fivéréé; talán csak képzelődöm, mert amaz olyan furcsa látvány volt. Riadtság ül a szemében - a szeme értelmes, akár a fivéréé, de a külseje kevésbé erőteljes. Termetre az, vállas, szép szál legény lesz belőle egyszer, ez már most látszik.
Ha odaadja az ereklyét.
Farkasmód elvigyordom rá.
- Add ide az ereklyét, kölyök, és talán nem öllek meg!
Nem olyan gyáva, mint gondoltam; hátrahőköl a vadságom elől, de a hangja, a rekedtesen mutáló kamaszhangja nem vész el.
- Nem! - tiltakozza, s dacos ellenkezése félig szűkölésnek, félig csatakiáltásnak hallatszik. - Nem engedhetem, hogy Szent Auguszta ereklyéje rablók kezébe kerüljön!
Nagy levegőt vesz, és mielőtt megrezdülhetnék, elüvölti magát.
- NOOOOORRRRBEEEEERRTTTT!
Hangja kétségbeesett visszhangot vet a helyiségben, s mintha csak a címzett hallhatná, súlyos, fürge léptek hangzanak fel a lépcsőről. Lejárt a vesztegetni való időm.
- Átkozott! - prüszkölöm vicsorogva, s neki csak annyi ideje van, hogy felkapja a láda mellett heverő pajzsát, mielőtt teljes testsúlyommal nekivágódom: egy pajzsnál semmi sem alkalmasabb felület arra, hogy erősen megtaszítsák, s ha most hátrább állna, csúnyán átbucskázhatna az ablakon. A pajzs felragyog, de a mögé bújó fiú nem tud ellentartani a lendületemnek - nagy robajjal vágódik hanyatt, én pedig nyekkenve érkezem rá. A pajzsa megvégi attól, hogy elvágjam a nyakát vagy megcsonkítsam az arcát - Isten bizony, megtenném, túl közel vagyok az ereklyéhez, s ha kell, összemarcangolnám, ahogy télen a farkasok az eltévedt kölyköket szokták -, a hátam mögött pedig megnyikordulnak a folyosó padlódeszkái.
Késő. Ketten már sokan volnának, még ha a templomosnak nincs is elegendő helye fegyvert rántani.
Ideje menni.

Felugrom, olyan gyorsan, akár a villám: nem tart semmiből lendületet venni a pajzsról, s egy ugrással az ablakpárkányon termek: oda sem figyelve szúrom a kardot az övembe, aztán megragadom a felső keretet és elrugaszkodom, ki a szitáló esőbe, a fekete ég alá.
A párkányon lógva megtorpanok oldalt; a vízvetőről mohos víz csurog a gallérom mögé, de a figyelmemet az köti le, ami odalent zajlik. A harc kiszorult az udvarra, lefelé tehát nem mehetek.
Ideje a sorsomat a rekeszizmomra meg a tető cserepeire bízni. Odabent nyílik az ajtó - én közben felmászom az ablak fölé, ahol nem látszom, és meglapulok.
- Hol van?
- Kiugrott az ablakon!
Látom, ahogy a templomos fiú kihajol az ablakon és körbenéz; oldalra, le és - mi a fene vagy, te taknyos! - felfelé is, bár nem nagyon lát. Az eső is nehezíti a dolgát, bosszúsan hunyorog fölfelé, de hiába.
- Gyere elő, te gyáva! - bömböli erős baritonján. - Legyen annyi benned, hogy méltó ellenféllel harcolsz!
Eszemben sincs válaszolni a kihívásra, nem vagyok olyan bolond, mint a lovagok; némán várok, van itt elég rabló, akikkel egy kalap alá számolhatnak.
A fiú vár pár percet, aztán egyetlen szitokszó nélkül, fegyelmezetten visszahúzódik. Lepillantok, mert csitul a csatazaj: három rabló kiterítve fekszik a fogadó előtt, kettő megkötözve vonaglik.
Vajon kinek az emberei? Lefogadom, hogy nem az arany, hanem az áldott ezüst szagára gyűltek ide.
Egy pillanatig mérgesen, csodálkozva hallgatózom, odabent a kölyök hangját hallom elmosódottan: fene furcsa egy taknyos, annyi bizonyos. Soha senkiben nem láttam még ilyen erős és mégis ennyire megbízható ösztönöket.
Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy láttam már valahol.
- Egy meglépett!  - úszik ki a szava az éjszakába, s én elvigyorodom, megcsóválva a fejem, ahogy új fogást keresek a vízvetőn. ideje átmászni a déli manzárdsorra. Akármilyen különös csapat is, a Katedrálisnak nem ellenfelek.

A tető meredekebb és síkosabb, mint számítottam rá, s a déli oldalon nem tűnik egészen lépésbiztosnak: alig pár perc kell, hogy úgy határozzak, inkább visszaereszkedem. Magam alá húzott lábbal megülök a vízvetőn az árnyékban, és várok: hátrahajtott fejjel szívom be mélyen az eső nyirkos, barátságosan korhadt illatát, s hallgatózom közben, hogy legyen mit csinálnom - ha már itt vagyok, hátha megtudok valamit.
Csak nem ácsoroghatnak egy helyben egész éjjel...

- Három meghalt - hallom a templomosnő, Inga hangját, s ahogy kíváncsian előkémlelek, látom, ahogy a fejét csóválja. - De ezt a kettőt még életre lehet pofozni, fogjátok meg!
Figyelem, ahogy két zsoldos lefogja az egyik kiütött banditát, a nő pedig - úgy tűnik - mormol valamit. Gyógyító varázslat lehet, vagy valami efféle, a férfi ugyanis szinte azonnal jobban lesz. - Mit akartatok? Beszélj, vagy úgy végzed mint a társaid.
- Rutinmeló vót', esküszöm! - tiltakozik amaz, az ajtó irányába pislogva. - Uram, irgalmazz!
Megláthatott valamit, ami fohászra késztette - ez a valami nem lehet más, csakis az egyik nefilim. Magamban szitkozódom. A félvérekkel nem szabad összeakasztanom a tengelyt.
A lovagnő nem hagy túl sok időt a banditának.
- Irgalmaz, hogyha most beszélsz, miért támadtatok meg minket?
- Kaptunk egy fülest, hogy gyün' egy kocsi temérdek váltóva', de a fogadónál megfoghatjuk őket. Mienk a pínz, mondta Grün, ha segítünk.
- Aha. És kitől kaptátok a fülest?
- Grün beszélt a fickóva', én nem tudom aztat!
- Jó... és hol az a Grün?
- Há' ottan fekszik kiterítve!
A mélyülő árnyékok se tudják elrejteni a fáradt mozdulatot, amellyel a templomos megmasszírozza a homlokát.
- Régóta követtek minket? - folytatja azért, változatlan hangon. - Honnan tudtátok, hogy ebben a fogadóban leszünk?
- A szekér nyomát követtük. Az erre hozott...
- Ti öltétek meg a társunk múlt éjjel?
Csend következik, s a lefogott alak megdermed: magam előtt látom a meglepett kifejezést, amely bizonyára kiült a képére.
- Nem mi vó'tunk.
- Ne hazudj!
- Minek tenném, a társaim fele meghót', engem meg nem érdekel a szaros társuk...
Halk zörgés hallatszik a földszinti ajtóból, s az ifjú templomos hangja zendül föl azonnal.
- Megoldódtak a problémáink?
- Nem - feleli a nő gondterhelten. - Ezek kapták valahonnan a fülest, de semmi közük a múlt éjjelhez. Két oldalról is nehezítik a dolgunk. Ralphie hogy van?
- Megijedt, de nem sérült meg.
- Helyes.
Apró csend. A két lovag egymást nézi.
- A testeket eltemetjük, a két fogollyal nem tudom, mi legyen - jegyzi meg végül a nő. - Nem tudnak semmit.
A zsoldosaik meg sem várják a kifejezett parancsot, vonakodva indulnak meg a fogadó felé, s csak pár percbe telik, míg újra megjelennek, egy-egy ásót cipelve: nyomukban ott baktat a kék köpenyes lelkészfiú, akinek délceg termete élesen elüt kamaszosan félszeg mozgásától. Nemrég nyúlhatott meg.
Imát mond a két, gyorsan mélyülő sír felett; hamarosan azonban csak a két zsoldos marad a szabad ég alatt, mindkettejükre jut egy néma, sárban heverő holt. Letekintek a nyikorgó gerendák sarkánál; két, összekötözött foglyukat idekint hagyták, veszedelmesen közel a fogadó ablakaihoz, de az inaimban felforrósodó tettvágy már el is altatta a veszélyérzetem.
Macskamódra kúszom végig az eresz mentén a vízvető párkányon, s onnan három puha, merész ugrás csak a talaj: a szerszámkamra közepe finomat nyikordul, az őszi almákra üresen váró hordó fedele azonban már némán tűri a súlyomat - felázott, hosszú fűcsomóra toppanok, egyenest a fogadó csatakos falai vetette árnyékban.

Jobb felől kúszom melléjük, a magánál lévő fogoly háta irányából. A helyében félnék: jellegzetes, ösztönös kisugárzásom most könnyedén engedi kitapogatni, miféle ember lehetek, látni azonban csak a szemem villogó fehérjét láthatja.
- Pszt, fickó - szólítom meg, amire meg sem rezzen.
Jól sejtettem: érezte, hogy valami jár idekint. A hangja azért kissé tanácstalan, mikor a tekintetünk összetalálkozik a sötétben.
- Mit akarsz? Má' mindent elmondtam.
A társa felnyöszörög halkan: pillantásra sem méltatom, anélkül is érzem, hogy bizonyára kezd magához térni.
- Engem más érdekel.
- Bökjed ki gyorsan, oszt' hagyjá' engem.
Nem esik nehezemre felülemelkedni a hangnemén: túlságosan szorít az idő, hogy ezen rágódjunk.
- Melyik vallást követed?
- Mit érdekel? Félem én is az angyalokat mint mindönki, de csak magamat szolgálom. Amelyik a váltót adja.
Biccentek.
- Jó válasz. A zsinatelnököt akartátok kirabolni: ez másképpen főbenjáró bűn volna, így viszont szimplán logikus.
Hagyom, hogy eméssze a válaszomat, aztán lazítok a tartásomon.
- Megpróbálnád-e megszerezni a pénzüket újból?
- Még jó. Jó cimborák vó'tak, de így több jut nekem.
Éppen elvigyorodnék, amikor a másik férfi halk nyögéssel csatlakozik.
- Ne... Ha nem visszük el neki... Megöl minket - motyogja elcsigázottan, s én érzem, hogy macskamód magától moccan felé a fülem. - Meg Juliannát...
- Miket beszélsz te? - horkan föl az első. - Biztos nagyon megütötte a fejedet az a templomos némber.
- Én láttam... Grünnel...
- Hagyd beszélni! - intem halkan az ellenkezni készülő fickót, s a társa felé fordulok halkan. - Mondja csak el, jóember. Ki akarja a ...pénzt... ennyire?
A férfit jól összeverhették, mert darabosan, akadozva szegi fel a fejét; hanem azért megteszi, és megnyalja az ajkát, mielőtt válaszolna.
- Nem a pénzt... - suttogja, mint aki a fejembe lát, s bennem meghűl a vér. - A másik ládát. Azt mondta Grünnek, hogy a pénz a miénk, ha a kis láda az övé. Nagy volt, nagy szarvakkal, és mintha... mintha társai is lettek vóna. A pokol fiai.
Az érverésem lelassul, s uralkodnom kell a vonásaimon, mert attól tartok, még a számat fedő anyagon át is meglátszana, hogy a csontom velejéig meg vagyok döbbenve. Démonok.
Nos, ebből nem esztek. Akkor sem, ha ezért az összes haramia, meg ez a Julianna is az életével fizet.
De a fickókra szükségem van. És már tudom, is, hogyan szerezzek embereket, akikről soha nem derül ki, hogy az Egyház szolgái.

- Veszélyben az életük, és ez a legjobb terv, amivel elő tudtak állni? - vonom fel a szemöldököm rövid töprengés után. - Fogjunk össze. Én is nekik dolgozom, hárman viszont nem leszünk elegen. Én is tudom, merre tartanak a ládák. Ismernek másokat is errefelé?
- Voltak társaink még... De a Jonas, az protestáns volt, azt mondta, nem szolgál dímonokat. Meg aztán behergelte több társunkat is, ezért voltunk végül csak öten. Grün volt a vezír, fosztogattunk mi sok falut errefelé, de aki a barátunk volt, most vagy halott, vagy aztat mondták, hogy ezt nem vállalják.
Ostobák, de legalább nincsenek vele egyedül. Lehetne rosszabb is. Néhányan, úgy látszik, ostobák és még jámborak is.
- Talán meg lehetne próbálni azt mondani, hogy mindent magunkhoz vesszük - próbálkozik a társa. - Vagy elrabolni a családjukat, hogy visszajöjjenek...
- A félangyalok nem választottak oldalt, ugye tudjátok, fiúk? - vágok a szavába fojtottan, kiélvezve a képükre kiülő babonás félelmet. - Amikor bejöttek, három részre szakadt a népük, s az egyik a Szent Inkvizícióval tartott Északra. Az a tervük, hogy a két háborúzó felet egymásba olvasszák, s ha ez megtörténik, a Katedrális újra elszabadul Délen.
Hazug hatásszünetet tartok, éhesen várva, hogy rettegni kezdjenek.
- Hallottatok-e már arról, mit művelnek ott a magunkfajtával? Nem szabad, hogy a két láda eljusson oda, ahová a két angyal kíséri.
Hosszas hallgatás következik, csak a szemerkélő eső karcsú cseppjei bújnak egymáshoz a földön. Végül az összevert haramia pillant fel, elfogva a pillantásomat.
- Hallottuk, hogyne... De mi a dímon miatt jobban aggódunk. Ha meg is tudnánk szerezni a ládát, a kicsit odaadom neki. Mert ott van Julianna...
- Julianna így meg úgy... - vág közbe türelmetlenül suttogva a társa. - Osztán honnan tudod, hogy ott van?
- Grün mondta...
- Grün még a saját anyját is átbassza, ha abból haszna van!
- Nem kockáztatok!
Egyszerre sóhajtanak föl, és valamiért úgy találom, bizonyosan régi cimborák lehetnek.
- Mi segítünk neked - veszi magához a szót komolyan a második. - Te nem akarod, hogy a láda eljusson oda ahova viszik, mi meg utána odaadjuk a kis ládát annak az izének. Izéknek. Beleköpnék a tenyerembe, ha nem lennék megkötözve...
Hát hogyne. Odaadjátok.
- Több ember kell - jelentem ki ellentmondást nem tűrőn, örülve, hogy végre eljutottunk ide. - De ha így haladnak, csak három napunk maradt. Mit szólnátok egy héthez? Ez szegény vidék. Elegedlek, és ti eltöritek a szekerük tengelyét. Az ökreiket elvezetitek a barátaitokhoz: ha jól sejtem, éheznek a háborúban. Húzzák őket nyársra, a húsával etessék meg a családjukat, akiket a nagyok háborúja lefogyasztott! Ez a falu túl szegény, sem szekeret, sem ökröt nem fognak adni a csapatnak. Szétválni nem mernek majd, a lovaik pedig nem bírják el a ládákat. A nagyobbikat bizonyosan nem. Lelassulnak majd. Egy napotok van összeszedni, akiket tudtok... aztán elvesszük tőlük, amijük van.
Fürgén húzom elő az erdőben meggyilkolt zsoldos tőrét, és elvágom a köteleiket. Aztán kezet nyújtok mind a kettőnek egymás után.
- Követni fogják az utat, én pedig őket. Délnyugati irányban keressetek a nyomukban, háromszáz yardra lemaradva.
Tátott szájjal, kikerekedett szemmel néznek rám; csuklójukat dörzsölgetve hegyezik a fülüket, aztán elkomolyodva, némi tisztelettel biccentenek.
- Jól van... főnök.

Először fel sem tűnt, milyen izmos, tagbaszakadt fickók a banditák, most azonban, hogy fűrészt ragadva nekiesnek a szekérnek, rögtön látom, hogy nem fegyverforgatásból éltek a háború előtt: könyörtelen szakértelemmel roncsolják a kitűnő ácsmunkát, hangjaikat a falu éjféli csendjében is messzire sodorja a szél, különösen a fogadó konyhájából érkező zajok közé vegyülve. Alighanem vizet forralnak odabent, az edények kései elmosásához.
Hamar végeznek, s épp eltűnni látom őket a fák között ökröstül, amikor nehéz léptek hallatszanak a bejáratból.
Megtorpanás jellegzetes zaja. Éles levegővétel.
Aztán az illető sarkon fordul, s még az épület sarka mögül hallom Inga durva, érdes altját fölharsanni, ahogy visszaront a földszintre.
- Eltűntek! - kiabálja, s a szó úgy verődik vissza az ázott rönkfalakról, mintha nem ember, hanem kürt szava volna.
A francba.

Szitkozódva ugrom elő a hordó mögül, amíg berohan, s vakmerő vágtaugrásokkal kerülöm meg a hosszabb úton az istállót, az átvizesedett talaj híg sarában csúszkálva-botladozva: berontok, mintha szélviharral érkeztem volna, és kapkodva vonom elő a kardomat. A köszörült fém villogására a lovak idegesen toppantanak, ám az én közelségemre is ráismernek azonnal: ahogy erőteljes csapásokkal nekilátok elvagdosni a nyeregszíjakat odabent, kíváncsian nyújtogatják előre az orrukat, félelem nélkül bökve a zsebeim irányába. Nem foglalkozom velük, sietve esek neki minden szerszámnak, amelyet gondosan felakasztva találok, s a Justitia úgy harapja a vastag bőrt, akár forró kés a vajat. Biztosra veszem, hogy senki nem képes közülük szőrén megülni a lovát: nekem megy, de még én sem vagyok képes vágtára fogni szerszámzat nélkül.
Innen nem mentek sehová, amíg én azt nem mondom.

Sajgó szívvel ejtem a padlóra a saját, átvágott szíjú nyergemet - utolsónak vettem fel, de nem hagyhatom, hogy akár egy is épen megússza. Nem jöhetnek rá, hogy itt ólálkodom. Egy pillanatig tanácstalanul pillantok körbe: pilllanatok kérdése, hogy a protestánsok berontsanak, teljes harci felszerelésben, hogy üldözőbe vegyék az embereimet. Ha megpróbálok megszökni, szinte biztosan beléjük futok az udvaron.
Azt már nem.
Az orromat  megcsapja a friss, száraz széna illata. Emlék tör bennem a felszínre hirtelen: teketória nélkül vágom magam hasra az ajtó mellett, és bekúszom az első bokszba halmozott friss, laza szénakazal alá, pontosan úgy, ahogy kisfiú koromban tettem, ha nem akartam, hogy elválasszanak éjszakára a lovamtól. Hagyom, hogy a leomló, zizegő szalma elfedjen, laza tömegével elfojtva zakatoló szívverésemet. A lovak jókedvűen szuszognak odakint: egy pillanatra lehunyom a szemem, és élvezem a barátságos, otthonos közelségüket.
Aztán várok.
Percbe sem telik, már hallom a templomos fiú zengő veszekedését - a társával ordít az ajtótól nem messze, olyan szilajon, ahogyan csak a biztos jutalomtól megfosztott emberek tudnak.
- Mégis mit hittél? - tombolja, teljesen feleslegesen. - Mondtam, hogy egy megszökött, persze, hogy elengedte a társait!
Az ajtó indulatos taszításra vágódik ki, s a hang az eddigieknél is zaklatottabban csendül fel, közvetlenül mellőlem.
- Talán még elkaphatjuk őket... A francba!
A szénakazal karcsú aranyszálain át is látom, hogy a fejéhez kap megtorpanva, ahogy szembesül, mi történt a felszerelésükkel.
- Most mi lesz? - kérdezi a nő. A fiú megvakarja a tarkóját, mint aki elgondolkodni kényszerül - van valami különös a gesztusaiban -, majd felsóhajt.
- Nem tudom. Itt nem kapunk új szekeret... de talán megjavíttathatjuk. Új felszerelés kell a lovakhoz is, de talán találunk valakit, aki a szíjakat kicseréli. Az átkozottak okosabbak, mint hittük. Alábecsültük őket.
Ne bánkódj, fiacskám. Mindenki elköveti ezt a hibát, aki ellenem vonul hadba.
- Szerinted mi ez? - veszi át a szót Inga. - Kicsinyes bosszú?
Norbert a fejét csóválja.
- Nem hinném. A láda váltónk kell nekik, az pedig sokakat vonzhat. Visszajönnek talán többen, még úgy is jutni fog belőle mindenkinek bőségesen. Mi másért tartanának minket egy helyben?
Feldúlt haragjában mérgesen ül le egy kupac szalmára, alig kétlábnyira tőlem. Ha akarnám, kihúzhatnám az övén függő tőrt... nem mozdulok azonban, lapítok, akár az erdei macska, ha bagolyra les: ketten vannak a templomosok, s bármennyire jó legyek is, eszemben sincs túlságosan nagy kockázatot vállalni.
- Mindenképp várnunk kell - folytatja a kölyök sóhajtva. - Mostantól viszont mindenképp kettő őrködik a fogadónál, és folyamatos készültség. Akármikor ránk támadhatnak megint... amikor megjavítják a szekeret, folytatjuk az utat. Nincs jobb ötletem.
A nő súlyos lélegzetvételét hallom, s ha moccannék, bizonyára látnám, mennyire fáradt.
- Nekem sincs. Ma viszont már nem fenyeget minket több veszély. Pihenjünk.

A fiú feltápászkodik, és vissza sem nézve lépnek ki a tisztuló ég alá: mély levegőt véve ernyesztem el az izmaimat. Aggódtam, mert az ökrökkel együtt talán gyalogosan is elkapható volna a két fickó, de a protestánsoknak alighanem fogalma sincs arról, milyen kevésen múlott, hogy összetalálkozzanak. Ördögi vigyorral jutalmazom az agyamban felrémlő tényt, hogy rongyos koldusfalva ez itt; az egész vidék az, soha nem találnak olyan helyet az útvonalukon, amelynek két ökre volna, s ekkora tengelynek való fát meg ácsot is csak az Úr kegyelméből, ha egyáltalán. Meg aztán, azt vasalni is kell; szinte bizonyos, hogy lett időnk, talán elég. Lopva, halkan előmászom a szalma alól, kiseperve azt a hajamból meg a ruháimból, s barátságosan megvakargatom a legközelebbi lovakat, amiért a fülüket sem billegetve viselték a közelségem. A deszkaajtó résein át kilesek a fogadóra, hogy lássam, mennyire vonultak vissza.
Csendesen beszélgetve, gondterhelten sorjáznak vissza, mindannyian: kisvártatva felgyullad az egyik szobában egy mécses. Valaki bizonyára elment aludni, ugyanakkor nem kétlem, hogy van közöttük, aki lent maradt az ivóban.
Igazán későre jár, érzem a csontjaimban, ahogy kinyújtózva ülök le egy kicsit pihenni s a szemerkélő eső nyomaitól megszáradni a szalmára. Most, hogy az izgalmaknak vége, ráébredek, hogy menten éhen veszek - ha azonban a fogadós olyan szakács, mint amilyen italmérő, jobb volna böjtölni.
A kíváncsiságom végül a szekérhez hajt, a tisztás szélén meredező öles fák rejtekében.
Ügyesek a fiúk. Ez a kocsi többé nem megy sehová.
Elismerő gondolataim közül a gyomrom korgása ránt ki.

Rövid tépelődés után úgy határozok, adok egy esélyt a fogadósnak: kellemes idő van idekint, hát várok még egy keveset. Hosszan iszom az istálló sarkánál álló, mohaízű esővizes hordóból, aztán alámerítem a fejem, mintha komolyan megáztam volna. Kirázom a hajamból a vizet, visszaveszem a sálamat, és jó félórával azután, hogy elcsitultak a kedélyek, magamba burkolózva belépek.
Első terveim között a sarokba álltott asztal szerepelt: szívesen megültem volna mellette, a kihűlt parázs otthonos illatában egy kicsit - a hely azonban már foglalt, és nem is akárki által.
A templomoskölyök iszogat egy fedeles söröskantából ott, talán abban a reményben, hogy abba mást szokás tölteni, mint a fakupákba.
Nincs kedvem az asztalán osztozni, a túloldalt pedig kockázó zsoldosai foglalják el. A pulthoz lépek, szobát és vacsorát rendelve foghegyről.
A fogadós cseppet sem bánja ezt a modort egy ázott embertől: derűsen nyomja a kezembe a kulcsot, nevetős fejcsóválással.
- Még ilyen forgalmas napot!
Kivételesen válasz nélkül hagyom a megjegyzést, igencsak elfáradtam: egyedül a fertályóra múlva érkező, forró leves képes felélénkíteni egy kissé. Legalább főzni tudnak. Kitárom az ablakot, beengedve Dél erdeinek késő éjszakai hangjait: nem szeretek nyitott ablaknál aludni, de most szükségem van rá, hogy a napkelte s a falu hajnali zajai időben felébresszenek.
A Katedrális harangszavának hiánya megtölti a fülemet.
De azért mélyen alszom.

Meleg napsütésre ébredek: primára járhat az idő, s odalentről félhangos, reggeli mocorgás szűrődik be a friss levegővel. Lendületesen, csukott szemmel nyújtózkodom; a fejemet hangos, bántó zajjal verem az ágy tölgyfa támlájába.
- Rohadék.
Bosszúsan túrok a hajamba - ez a baleset gyakran megesik velem, ha idegen helyen ébredek, és mindig ugyanúgy fáj -, és immáron teljesen éberen kászálódom fel: hogy gyanút ne keltsek, úgy döntök, idefenn hagyom a fegyvereimet, de még a zekém és a mellényem is. Derűsen szedem a lépcsőfokokat a reggelim felé, felemásan álló inggallérom, rendezetlen hajam és a mozdulataimból még nem egészen kitisztult álmosság ékesen beszél arról, milyen mélyen és zavartalanul aludtam az éjszaka.
A reggelit ki nem hagynám, arról nem is szólva, hogy elcsíphetek párat a napkezdő hírekből.
Ezúttal van hely a sarokban álló asztalnál, és várnom sem kell túl sokat mellette ücsörögve: hamar megérkezik a zabkásás tálam - ez majdnem mindenhol ugyanaz, sosem szerettem igazán, de megtanultam pár fajtáját megkedvelni.
Alig emelem föl a kanalat, amikor egy karcsú, szürke árnyék vetül az asztallapra.
Valami különös ösztöntől vezérelve nem pillantok fel; vendégem erre megköszörüli a torkát, és az összetéveszthetetlen, gazdag bariton úgy hat rám, mintha nem csak két napja hallottam volna először.
- Elnézést... uram - szól a templomosfiú, és most már fölpillantok rá. A szeme sötétje erős reggeli fényben mohazöld cirmosnak tűnik. - Nem vagyok benne biztos, de nem túl nagy ez a fogadó. Nem ön érkezett tegnap késő éjjel?
Mi az ördög van ezzel a taknyossal? Az ösztönei igazi tüskék az oldalamban; páratlanul találékony egy fattyú lehet. Most tudatosul csak bennem, hogy kissé borostás vagyok; az az érzésem, egyáltalán nem emlékeztetek magamra, és ezzel együtt mégis fura ránéznem. Valami különös ismerősség veszi körül. Kényszerítem magam, hogy helyben maradjak mocorgás helyett. - Későn jöttem, az igaz, lovag úrfi.
Őrajta nem látok bizonytalanságot, valami azonban azt súgja, hasonlóan megmagyarázhatatlan megérzés vonzotta az asztalomhoz őt is.
- Nem látott esetleg az úton két férfit, sietősen innen elfele, gyalogszerrel? - kérdi, megdöbbentően átható pillantást vetve rám. Nézzenek oda. - Tudom, hogy késő volt már, de kérem bármi apróság segíthet.
Enni kezdek, amíg a két megszöktetett haramiáról beszél: apróra elmondja, hogyan festenek, és igazán dicséretesen emlékszik minden részletre. Hümmögve rágom a kásába kevert sült szalonna egyik pörcdarabját, amely néhány perce került a kanalamra, aztán hunyorítok.
- Ömlött az eső, fiam. Mindenki sietett, akit láttam. De igaz, páran haladtak csoportokban is. Igyekeztek az úton maradni mind.
- Olyan későn csak nem lehettek annyira sokan - erősködik szelíden. - Egyikük sérült volt... Ha talán egy irányra emlékszik...
Vállat vonok, majd rámosolygok ravaszul.
- Elnyerték tán kockán a kedvesét? No, nem azért mondtam - biccentek rögtön, nagyot nyelve, mert feladom a rágást.
A megjegyzésre a vonásain ülő gondterheltség ellenére is elmosolyodik. Csinos, féloldalas mosolya van, ráncokat gyűr a szeme sarkába, az arcába pedig gödröcskéket mélyeszt - utóbbiakról mindenki tudja, hogy Északon és Délen is oldalba bökik egymást a lányok, ha látják.
- Bár úgy lenne.
- A Déli úton láttam csak embert. De mind be volt öltözve a szél meg az eső miatt. Sajnálom. Lehet, hogy a maga fickói voltak.
Csalódottan, de bólint, végül tétován a székre néz.
- Szabad? - kérdi, amire egyáltalán nem számítottam. - A maga társasága érdekesebbnek tűnik, azokkal a fickókkal meg napok óta össze vagyok zárva.
Furcsán meghűl bennem a vér a kérdésre: valahogyan nem fűlik hozzá a fogam, hogy a különös, hátborzongató társaságában maradjak, de nem jut eszembe semmi, amivel visszautasíthatnám, így biccentek.
- Ha kedve van. Evett már? Főzni tudnak.
- Még nem volt étvágyam, de ha azt mondja, jobb mint a boruk, teszek egy próbát.
Int a fogadósnak, s az, mintha csak erre várt volna, újabb tálat tesz az asztalra. A fiú nagyot kanalaz belőle.
- Jó, hogy későn jött, lemaradt a csetepatéról.
- Balhé volt? - vonom fel a szemöldököm. - Nohát. Erre soha nem történik semmi. De nem is baj; nekem nem hiányzik a csörte. Öreg vagyok már hozzá.
- 'Erre'? - vonja fel ő is a magáét, egészen ösztönösen, mégis olyan, mintha szándékosan másolna vele. - Ezek szerint gyakran jár ezen az Úr háta mögötti környéken?
- Nem. Csak sok pletykát vagyok kénytelen hallgatni róla. Jó lovakat tenyésztenek erre páran, a kupecek meg akkor se lennének csendben, ha az életük múlna rajta.
Beleiszom a poharamba - szerencsém van, víz van benne.
- Maga, fiam, különös madár. A beszéde nem déli, de a köpenye kék.
Vállat von, mintha ez mindennapos volna.
- A szüleim carolusburgiak voltak még a háború előtt, utána Délre költöztek - magyarázza. - Én már Hellenburgban nőttem fel, de tudja, hogy megy ez. Annak a beszédét veszi át, akivel a legtöbbet társalog... anyám pedig nem dobta el az északi akcentust.
Hümmögök, mert a legkevésbé sem szeretek megtérésről hallani.
- Érthető. Sokakat kényszerített költözésre a háború.
Hátradőlök, az arcát méregetve. Nagyon fiatal.
- Az anyja elengedi a háborúba? Maga még félig csikó. Nem félti?
- Minden anya félti a gyermekét. Tiltotta is, hogy templomosnak álljak - helyesel, farkasétvággyal látva neki a zabkásának. - De tudja, hogy megy ez, az a fiú, amelyik nem az apja hivatalát követi, az pap lesz... vagy katona. Az öcsém lelkész, én meg mehettem volna lovagnak Rudenz király mellé, vagy templomosnak. Az Urat szolgálni pedig mindig nagyobb dicsőség, mint azt akinek éppen a fején ott a korona, vagy még az sem.
Határozott kölyök, azt meg kell hagyni. Különösen a málészájú öccse mellett.
- És maga? Kereskedő talán?
- Én se hallgattam soha az apámra. De anyámra... nos, rá néha igen - vigyorodom el, mint aki titokba avatja be éppen. - Szép hivatás, fiam. Biztosan büszkék magára.
A kérdésre hümmögve fölnevetek. Kereskedő!
- Lovász.
- Remélem, azok lesznek - vágja rá tettvágytól fűtve. Mintha kissé mocorogna a széken, ahogy belelendül. - Egyszer, ha sok hőstettet hajtok végre, és tényleg látják, hogy jobb, tisztább lesz a világ attól, amit csinálok.
Akármilyen komolyan és fegyelmezetten viseled magad, akkor is csak egy ábrándos gyerek vagy. Von Himmelreich megválogathatná az ügynökeit. A megjegyzésemre földerül a képe.
- Ó, már értem így a kupeceket. Aki viszont lovakat tenyészt, annak talán vannak felszerelései is... Mit gondol, találok a szomszédos falvakban valakit, aki ilyesmiben utazik? Kis gondunk akadt a nyergekkel... Ha reggeli után nem rohan annyira, talán ránézhetne a lovainkra. Lehet, még itt fogunk rostokolni egy keveset, de kínzás volna, ha egész nap az istállóban kéne állniuk.
- Sok hőstettet, mi? - somolygok rá elnézően. Jozef egyetértene. Nem velem, hanem a fiúval. - Háborúban van rá esély. De a józanságát ne dobja félre érte. Vakmerőnek tűnik, fiam. Nem csak a páncélját tiszteli meg bátorsággal.
Fogalmam sincs, miért mondom ezt, az viszont igaz, hogy bátornak tűnik: olyasfajtának, aki páncél nélkül is ugyanígy beszélne. Vagy egy fél északi sereg előtt. Ahogy Anat mondaná, bolondnak.
Eltolom magam elől az üres tányért.
- Nincs semmim, egy szál lovam áll csak itt, szívességből hagytam pár hete a szomszédnak, s úgy ígérte, itt adja le, amíg érte jövök. A háború mindenki elől elvett mindent - ki elől kenyeret, ki elől zabot. De szívesen megnézem a lovaikat.
Hátradőlök a székemen, s szemügyre veszem megint, a poharam ónpereme felett.
- Maguk nem értenek hozzá?
Elgondolkozik a szavaim halllatán, amit egyáltalán nem vártam: megfontolni látszik azokat, amely az ilyen korú kölyköktől egyáltalán nem számít megszokottnak. A háború említésére elsötétül az arca.
- Imádkozzunk hát, hogy hamarosan béke legyen.
Eltolja a tányérját, és hátradől a székén.
- Annyira értünk, hogy ha hirtelen történik valami az úton, akkor meg tudjuk oldani. De ha egy szakértővel hasonlítanám össze magunkat, akkor az olyan lenne, mintha mi lennénk a kovácsok, akik szögeket tudnak készíteni, maga meg a legkiválóbb kardokat edzi. Nem ugyanaz, és talán maga lát olyat, amit mi még nem... Szóval nagyon hálás lennék érte. Ha gondolja, megmutatom. És persze ki is fizetnénk a szolgálatait.
Hümmögök, mintegy igazat adva neki, igyekezve leplezni, hogy a vonásait méregetem egyre. Sosem láttam még. Sosem láttam még. Ez holtbiztos.
De akkor honnan olyan ismerős?
- Sok ez a bizalom annak ellenére, hogy sosem látott még, lovag úrfi - mosolyodom el végül szélesen, de nem barátságtalanul. Engem is meglep, de ha nem volna ellenség, rokonszenves lenne a kölyök. - Hagyja csak. Szívvel-lélekkel kötődöm a lovakhoz. Maguknak nyilván remek hátasaik vannak.
A vonásai nem rezdülnek, csak a szeme: gyanakodva, veszedelmesen húzza össze őket, s ha nem volnék egészen magabiztos, bizonyosan megrezzennék.  
- Ha úgy van, ahogy mondja és tényleg így szereti a hátasokat, akkor megérdemli a bizalmat, hiszen nem tenne kárt bennük - szól változatlan hangon, de a figyelmeztető rezdüléseit nem tudja leplezni. Borzalmas színész lenne, pedig alihanem remekül hazudik. - Viszont mint mondta, nincs semmije, így lovagként nem hagyhatom, hogy fizetség nélkül távozzék, ez becsületbeli dolog. Jöjjön... hogy is hívják az urat?
- Olyan vagyok hozzájuk, akár a kutya a nyájhoz - nevetek föl zavartalanul. - Megérzik, hogy ettem már lovat... de valóban nem bántanám őket csak úgy.
Biccentek neki, aztán felvonom a szemöldökömet.
- A nevem Konrad van Eyck, úrfi. Hát a magáé?
Felegyenesedik az asztaltól, s a jobbját nyújtja felém: szokatlanul szép keze van, nagycsontú és hosszú ujjú, rövidre vágott körmei egészségesen fénylenek. Soha senkin nem láttam még ilyen kezet. Senki máson.
- Norbert van Haanrade. Szolgálatára, Herr van Eyck!
Senki máson, csak saját magamon.
Az nem lehet.
Szédülve pillantok fel rá, mintha egy végtelenül mély, vízzel teli dézsába nyomtak volna: a vér úgy fut ki az arcomból egyszerre, mintha csak a nyakamat vágták volna el és hirtelen ráismerek: ráismerek a szögletes állára, a szeme sarkába gyűrődő ráncokra, a doromboló hangjára meg a zöldcirmos sötét szemére. A jobb írisze egy kissé beljebb húz, mint a bal-
Tegnap olyan zaklatott és kimerült voltál, hogy a látásod erejét veszítve összecsúszott. Igaz?
Igaz, fiam?
Mozdulatlanul, zsibbadtan bámulok fel rá, mint akibe villám vágott: ezerfelé száguldó üresség nyargalászik bennem, én pedig tehetetlenül várom, hogy a végtelen dézsába fulladjak. Várom, hogy rám omoljanak a szférák. Várom, hogy Eschiva feltépje a fogadó ajtaját, és berontson, most azonnal - ugyanolyan szilaj nevetése volna, mint tizennyolc évvel ezelőtt, ugyanolyan rengeteg, rőt fényű fekete haja, ugyanolyan napfényillat fészkelne a mély vállgödrében. Jönne, hogy hazavigye a fiát. A fiamat.
Haza, a férjéhez.
Haza, a féltestvéreihez.
Rájöttél-e, hogy mennyire más vagy? Hogy milyen szép vagy? Hogy olyan vagy, akár az angyalok?
Haza, Hellenburgba.
A kezem - akár az övé is lehetne - jéghideg, ahogy elfogadom a felajánlott jobbját: csak remélni merem, hogy az arcomon semmi nem tükröződik a vad káoszból, amelyet közeledni érzek, vészjóslóbban, mint annak idején a vörös hullócsillagot.
Reinholdt tudta. Akkor kellett volna agyonütnöm.
A szívem, mintha csak most térne magához, meglendül, csaknem átütve a mellkasomat: dörömbölő vágtában nyargal előre, de vér helyett mintha csak fagyott levegő zúdulna át rajta.
Hallom a hangomat, valahonnan messziről.
- Mutassa csak az utat.

A templomos keze - a fiam keze - eleven és meleg az enyémben: érzem, hogy az ujjai végén puha a bőr, még úgy is, hogy a tenyerét meg a legalsó ujjperceit feltörte és megedzette a kard.
Hány heg lehet a testén? Hány egyenetlenség? Lehorzsolta-e a térdét, amikor elesett az utcán vagy lehuppant a lóról gyerekkorában? Vérzett-e a könyöke, amikor a testvérkéivel civakodtak és valamelyikük elvetette a sulykot? Felsértette-e a puha állát, amikor borotválkozni tanult?
Szőke voltál régen?, bámulok rá, mert a sűrű haja fényes és sötét; próbálom elképzelni, milyen lehetett szuszogó, fényes tekintetű apróságnak, könnyes, nagy szemmel vagy élénken valami újdonságtól - próbálom elképzelni, milyen volt, amikor az apja kezébe kapaszkodva járni tanult vagy először gázolt friss téli hóba karácsony előtt.
Hiába nézem.
Hiába; egy felnőtt ifjút látok csak. Olyan, amilyennek az Úr Ádámot alkotta volna, ha igazán magasztos kedvében ébred a hatodik napon: elegáns, könnyed felépítésű, szikár és izmos, akár egy fiatal vadászló, s bár a vonásai még nem szilárdultak meg teljesen, már most látszik, hogy határozott, markáns külsejű ember lesz, ha igazi férfivá érik.
Szenvedélyes, büszke alázatot érzek. Úgy nehezedik a lelkemre felülről, hogy egy pillanatra erőszakkal kell lehunynom a szememet, ha nem akarok térdre rogyni előtte. Vagy csak megcsókolni: a homlokán, a lehunyt szemén, a száján. Ahogy akkor kellett volna, amikor megszületett.
Édes Istenem...! Én soha...

- Jól van, uram?
Most, hogy tudom, kivel állok szemben, a hangja olyan, mintha mindig is ismertem volna: furcsálkodó arckifejezésén aggodalom tükröződik, és hirtelen ráébredek, hogy még mindig fogom a kezét. Rövid biccentések közepette engedem el, megpróbálva visszanyelni a légcsövemet eltömítő csomót. Nem járok sikerrel.
A tulajdon hangom hirtelen öregnek és reszelősnek tűnik.
- Bocsásson meg. Gyengélkedem az utóbbi időben.
- Sajnálattal hallom, ez a bolond idő megviselheti az utazókat - szól, s kitekint az ablakon. - De úgy látom, most nem esik; ha gondolja, meg is nézhetjük a lovakat.
- Igaza van - mosolyodom el röviden, bár a szememen nem tudok uralkodni, azzal még cirógatom az arcát. Végül mély levegőt veszek, és elszakítom róla a tekintetem. - Szereti a lovakat, fiam?
Norbert elmosolyodik, és most először az édesanyjára ismerek benne.
- Igen - feleli. - Valahogy megnyugtató a közelségük, már amellett hogy rendkívül értelmesek.
Az egyik barna kancához lép, és szeretetteljesen simogatja meg. Minden bizonnyal az az ő lova. Gyorsan végigmérem, a hátán, a szügyén, a lába hosszán meg a kerek farán: jó választás. A többi ló eközben barátságosan, éhenkórász szuszogással torlódik közelebb, már amennyire állásaik engedik. Az ifjú lovag derűsen vonja fel a szemöldökét.
- Látom, máris kedvelik magát.
Mosolyogva paskolom meg a legközelebbi hátas izmos nyakát, s egy falat száraz kenyeret kínálok a puha orrához.
- Megérzik az ember szándékát. Néha jobban, mint a kutyák. Van valamelyikre panasz?
- A társam lova, a szürke kanca mintha pár napja kicsit furcsán lépne a bal első lábára, a többin nem vettem észre semmit. De mindegyikre ráfér a törődés, nagyon megszolgáltak minket ebben az ítéletidőben is.
Jót mulatok a ló megvidámodó rágcsálásán, elképesztően mohó állatok; némán megvakargatom a pofáját, aztán odalépek a szürkéhez.
- Ő?
- Igen. Barbara névre hallgat.
Nem törődöm egyelőre a szóban forgó lábbal, inkább csak körüludvarolom a szürkét: magam sem figyelek a jelentést nélkülöző duruzsolásra, amivel elérem, hogy a füle felém billenjen, körüljárom meg-megvakargatva, amíg játékosan meg nem cibálja a galléromat, csaknem fölborítva vele. Akkor guggolok mellé, szemügyre véve őt a szügyétől a patájáig.
- Lazán szögelték a patkót a lábán, és egy kő szorult alá - jegyzem meg végül, hálásan, hogy nem talált orrba rúgni a nagy vizsgálódás közepette. - Tisztíttassák meg a patáját, s új vasat rá. Akkor jobban lesz. Még nem nehezedett rá eléggé ahhoz, hogy belevájjon a lábába és tönkretegye.
Norbert gondterhelten felsóhajt: a zaj csalókán ismerősnek tűnik a fülemben.
- Akkor még egy kovácsot is kell keresnünk. Remélem, lesz a faluban. Köszönöm.

Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen gyorsan telt volna akármely napom az elmúlt tizennyolc évben - furcsán könnyűnek érzem magam, ahogy az alkonyfényben fürdő fogadót megkerülöm, s a hátam fának vetve lehunyt szemmel igyekszem magam visszarángatni a földre. A fejem és a mellkasom a fiammal van teli: hallottam a nevetését, a mozgását, és mint minden serdülő kölyök, ő is alig várta, hogy megoszthassa a gondolatait.
Szomjasan hallgattam, megfeledkezve róla, hogy templomos lovag; csak a hűvösödő levegő ébresztett rá, hol is vagyunk valójában. Kik is vagyunk valójában.
Feladatom van.
- Pszt! Főnök!
Ki tudja, hanyadjára ránt ki egy hang a gondolataim közül ma: felkapom rá a fejem, izzó tekintetet fúrva a sötétségbe. Ők azok. Az embereim. Átosonok felé az árnyakon, macskaléptekkel kerülgetve a feltorlódó gyökereket. Nincsenek messze: ahogy eléjük toppanok, gyors villanással veszem őket szemügyre. Összesen nyolc, megtermettebb emberférfiból álló csapat, felszerelkezve bunkósbottal, de többeknél látok kardot és tőröket is - kettő ezek közül az, akiket magam oldoztam el az épület takarásában.
- Ennyit tudtunk egy nap alatt összeszedni.
Új gondok kavarognak bennem, és előre látom, hogy minden sokkal bonyolultabb lesz, mint vártam. Hanem ezek haramiák: ha már belevágtam, ugyanolyan határozottságot mutatok, mint az elején.
- Jó. Kovács van-e köztetek?
Egymásra néznek, majd az egyik jelentkezik.
- Két évig voltam kovácsinas, az egyik nagyobb faluban. Ha az megteszi...
A többiek csak a fejüket csóválják erre.
- Csak egy patkót kell felverni - mondom neki, de azért méregetem egy darabig. - Hanem az nem lehet kontármunka.
A fickó az ajkába harap.
- Évek óta nem csináltam, és nincsenek hozzá szerszámaim sem, de ha azt tud adni, Főnök, akkor ránézhetek.
- Majd odébb - csóválom a fejem, elvetve a gondolatot. Mit képzeltem, egyébként is? - Itt nincs semmi. Mit tudtok, emberek?
Egy darabig értetlenül néznek rám, majd az értelmesebbikük, akivel korábban szóltam, magához ragadja a szót. A képe még mindig lilás ott, ahol Inga összeverte. Hogy kerültem a két társaság közé?
- Részben a régi csapatunk tagjai, meg pár új arc. Volt, aki földműves volt, az ott - mint mondta - kovácsinas volt, ameddig pár éve fel nem égették a faluját. Van itt minden, földműves, takács, molnár... Ja, meg ott van Eric, ő katona volt. - az említett megemeli a kezét, hogy jelezze, ő az. - A többiek meg nem beszélnek róla.
- Értem, fiúk - biccentek nekik határozottan. - Nem kémkedésből kérdeztem, hanem mert fontos, hogy mindannyian egyformán ismerjük a feladatot. Ez nem a reguláris sereg és nem a törvénynap. Egy célért dolgozunk, közösen. Ezt a célt mindannyiótoknak ismernie kell. Ez a cél a két láda megszerzése a küldöttség karmaiból - Lassú félkörívet írok le előttük, ahogy nem túl hangosan, de határozottan ismertetem a tényeket. - A nagy ládában váltó van, alighanem ezerszám. Vegyétek el, és a tiétek. A kisebbikben... a kisebbikben egy szent ereklyét hordoznak. Én... és még néhányótok - hordozom körben az értelmesebb arcokon a tekintetem - azért vannak itt, mert tudják, nem érhet el oda, ahová viszik.
Szavaimat morgás és bólogatás fogadja; senki sincs meglepve, amikor toborozták őket, alighanem már nagyjából elmondták nekik, mire számíthatnak. Helyes.
- Nemsokára továbbindulnak - fűzöm tovább a mondanivalómat erősödő szívdoobogással. - Akármikor, akármilyen körülmények között csapunk össze velük, a templomosok és a lelkész az enyémek! Személyes elszámolnivalóm van velük. Értem?
Elszórt bólogatás. Elszórtabb, mint amit hajlandó vagyok elfogadni, ám mielőtt ezt szóvá tehetném, valaki közbeszól.
- És mi legyen az angyalokkal? Rolf azt mondta, van velük két angyal is.
- Aki ezzel a paranccsal szembemegy, olyasmit kockáztat, amit elképzelni sem tud - szögezem le, ügyet sem vetve a kérdésre. Csend, amíg a legkeményebb homlokokon is át nem hatol az igazság. - Ti döntötök. Legjobb, ha ártalmatlanná teszitek őket. Első a zsákmány.
Az újabb bólintás már határozottabb, de még mindig ott fészkel benne a bizonytalanság. Elfojtom a félelmet, amit a láttán érzek.
- Helyes. Hajnalban indulnak. Előremegyünk, hogy rajtuk üthessünk feljebb, a következő falu előtt.
- Jól van, főnök.

Úgy sem tart sokáig felszedelődzködnöm a szobámban, hogy lépten-nyomon megtorpanok, a szomszédból szűrődő zajok után fülelve: olyan halkan óvakodom le a lépcsőn az ivóba, ahogyan csak álmomban tudnék máskülönben. A tarkómon égnek merednek a rövidre nyírt hajszálak, és rá kell jönnöm, hogy az ajtótól elválasztó távolság mérföldesnek tűnik így.
Így, hogy attól rettegek, álmosan pislogva megjelenhet a lépcső tetején Norbert. És ami azt illeti, vágyom is rá.
Lerázom magamról az érzést, és kimenekülök.
Odakint elővezetem a lovamat teljes csendben, s a fák közt felugrom a hátára, csak úgy szőrén.
- Arra megyünk, amerre ők fognak. Csendet várok el, amíg megtaláljuk a megfelelő helyet... azután pedig halotti csendet.
Választ sem várva indulok el, lassú lépésben, oldalamon a még mindig lilára vert képű Rolffal: mögöttünk sorban halkan sutyorgó haramiák lépkednek, fojtott diskurzusuk éppen beleillik a csendbe, amelyet elvártam. Ennyit még megengedhetnek maguknak.
Alig néhány mérföldet haladtunk, amikor rátalálok a megfelelő terepre: dombos, sánchoz hasonló emelkedők szegélyezik az utat errefelé, sűrű cserjéssel borított, végeláthatatlan fasorai pedig már-már szilárd sötétségbe burkolják a tájat, alighanem déli verőfényben is.
- Itt jó lesz - ugrom le a lovam hátáról. Egyáltalán nem diktáltam szinte semmilyen tempót, mégis megérzem a nyereg hiányát; nagyon remélem, hogy amíg új szerszámzathoz nem jutok, nem lesz szükség sietős haladásra. - Elrejtőzni. Pihenj, amíg jelt adok; akkor fegyverbe, míg újra jelt adok. Lent várom őket. Bárki mást tilos megtámadni. A templomosokat és a lelkészt tilos megölni. Engedelmeskedjetek, és a láda váltó a tiétek!
- De ők harcolni fognak - vitatkozik egyikük, aki emlékeim szerint Eric névre hallgat. Legszívesebben beleöklöznék az arcába. Miért nem vagy annyira ostoba, hogy ez se jusson eszedbe? - Az életünket csak megvédjük.
Leküzdöm a késztetést, hogy irracionális őrjöngésbe kezdjek.
- Megvédelek tőlük.

A legkevésbé sem győzöm meg őket, morgolódásukból kihallatszik az engedetlen kétkedés, s ahogy az utolsó alak is eltűnik a sűrű sötétségben, hirtelen úgy érzem, veszítettem. Nincs idő rá, hogy a fejükbe verjem, mennyire fontos, hogy Norbert és Ralphie épen megússzák a rajtaütést.
Mióta nevezem a déli eretnekeket a nevükön?
Feldúltan hajlok a lovam nyakára, ahogy kavargó indulataim elnyomhatatlanul követnek a legsűrűbb bozótoson keresztül is: a gyomromat úgy marja az aggodalom, ahogyan a legrosszabb fajta borok sem képesek. Pontosan tudom, hogy megbízhatatlan, vérszomjas, kontár idegenekkel paktáltam le: elszúrhatják a rajtaütést, vagy akár túlságosan jól is elsülhet, s akkor meghalhat a fiam... vagy a fivére. Egyetlen, röpke pillanatig az ajkamra tolul a fohász: ha muszáj, Norbert éljen. Éljen, akkor is, ha mindenki más meghal.
Azonnal, mélységesen elszégyellem magam: lángoló arccal ugrom le a lóról, mintha attól félnék, a rengeteg kiolvassa a vonásaimból, hogy a tulajdon szerelmesem fiát így sietnék odadobni a sajátomért cserébe. A szentségtelen imát nem mondtam el, de semmi kétségem afelől, hogy nem maradt elhangozatlan sem. Hány bűnt tudok még egyetlen talapzatra halmozni? Hány árulást?
Ha Ralphie tényleg meghal, én áldoztam fel.
Megkapaszkodom a cserjés egyik vastagabb ágában, s vagy fertályóráig gubbasztok a saját gondolataimtól marcangoltan ott, mígnem a protestánsok felbukkannak hevenyészve megjavított szekerükkel a kanyarban: égő szemmel figyelem őket egy darabig, s ha mindent láttam, a lovamat vezetve előreosonok oda, ahol feltűnés nélkül felszállhatok rá, hogy visszatérhessek a banditáimhoz.

Felkészülten várnak, egy emberként felém fordulva: beljebb, a sűrűben kötöm ki a lovamat, nehogy a távoli motoszkálása megriassza az övéket. Isten tudja, hol szerezték, de a szekeret nagy nehezen azért elvonszolja. Lopakodva zárkózom fel Rolf mellé: hátamban érzem a többiek szúrós, feszült pillantásait.
Szorongva, fejemben a fiúk képével intek nekik. Aztán felhúzom a maszkomat.
- Készüljetek.
Halk, sustorgó zörgésük nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a kis társaság felbukkan a következő kanyarban: veríték folyik le az oldalamon, s én a lélegzetvételem szabályozásával igyekszem csillapítani a belül érzett nyomást.
Imádkozom, ahogy még soha.
A tásaság közelebb ér: jól látom a lelkészfiút a bakon, a ládát mögötte, a nefilimeket és a fiamat legelöl. Sokan vannak. Elszórtan. Éberebbnek tűnnek, mint valaha.
Képes leszek-e kézben tartani a harcot, ha mind lezúdulunk a földsáncon? Megvédhetem-e mindkettejüket anélkül, hogy lelepleződnék?
A ládát pedig meg kell szerezni.
Szívdobogva várok, pedig már jóvel közelebb értek, mint amennyire szükséges volna.
A parancs az parancs: akármi is volt régen, én most a Katedrálishoz tartozom. A karaván protestánsokból áll. Már az is bűn, hogy eddig vártam.
El kell venni tőlük az ereklyét, mielőtt túl közel érnek. El kell venni tőlük az ereklyét, amíg még sebezhetőek.
Mondjuk most.
Lekushadva maradok a bokrok árnyékában, mozdulni képtelenül: belül remegve figyelem, hogyan érnek egyre közelebb és közelebb, míg végül egészen mellénk léptet a fiam. Két zsoldos szakad el a társaságtól, a környező bozótost fürkészve: nyugtalankodón szorongatják a fegyvereiket, ahhoz azonban ügyetlenek, hogy bármelyikünket is észrevegyék.
Még jelt adhatok. Még megfelelő közelségben vannak.
Elengedem az eddig szorongatott ágat, nehogy meglátszódjék, mennyire elfehéredtek az ízületeim. A konvoj áthalad közöttünk, lassú zötykölődése a legszemrehányóbb hang, amelyet valaha hallottam.

- Főnök - suttogja Rolf feszülten -... mire várunk?
Soha nem éreztem ilyen pánikot, mégis képes vagyok fegyelmezetten megrázni a fejem. A zsigereim mintha mind átkerültek volna a gyomromba.
- Nem jó - suttogom vissza rekedten. - Túl éberek.
Amaz bólogat, mintha megvilágosodott volna, és hátraszól.
- A főnök azt mondja, most számítanak ránk. Majd jobb lesz éjszaka!
Ellenállásra számítok, a többi fickó mégis leereszti a fegyvert: hallom, ahogy suttogva értekezni kezdenek arról, talán igazam van és tényleg értek hozzá. Remegve a hasamba törlöm a tenyerem: a zekém takarásában érzem, hogy az ingem a bőrömhöz tapad a jéghideg izzadságtól. Lejjebb húzódom a sánc széléről, nehogy meglátsszon, mennyire átforrósodtak a térdemben az inak. Ha egyedül lennék, a homlokomat a falnak támasztanám.
Elárultam-e megint egyszer a Katedrálist?
Zokogás kerülget, mégis a feszültség facsarja az egyetlen könnyeket a szemem sarkából. Zaklatott, szakadozó lélegzetet veszek.
- Gyerünk -  fordulok Rolf felé, mielőtt továbbgondolhatnám. - Előreengedjük őket.

Adok nekik egy fertályórát, mielőtt mi is mozdulnánk.
A hátamban érzem a fatörzs egyenetlenségeit, nekidőltem teljes testsúlyommal, mintha a lábam nem tartana meg: a protestánsok szekerének keserves, nyikorgó haladását a fülemmel követem egészen addig, ameddig a hangjait teljesen el nem nyeli a rengeteg. Talán lehunyhatnám a szemem, de nem merem megkockáztatni. Így is érzem az embereim mocorgását, és bár soha nem fognak rájönni, minek is voltak szemtanúi az imént, nem engedhetem, hogy túl sok meglátszódjék mindabból, ami idebenn kavarog.
Az életünk a tét - Norberté és az enyém.
A parancsom a tét. A Katedrális parancsa.
A hűségem a tét.
Az egyetlen, ami próba nélkül is eldőlt már elégszer.
- Gyerünk - szólok, amikor már elég távol értek. - Megvárjuk, amíg rájuk esteledik.
- Rendben, főnök.

Az idő úgy rohan el felettünk, mintha nem is szorongó semmittevéssel telne: titkon reméltem, hogy vánszorogni fog, hogy végiggondolhatom a fiam minden szavát és minden aarckifejezését még egyszer és még egyszer, mielőtt még cselekednem kellene. Hogy valami történik. Valami, ami leveszi a felelősséget a vállamról. Nehezen, felületesen lélegzem tőle, s hiába nem akarom, a szívverésem sekélyesen felgyorsul tőle - erőtlennek érzem magam, miközben égő szemmel figyelem a ránk boruló éjszakában az eretnek tábort.
Mindarra szükségem lesz, amiről úgy érzem, egyszerre kiszökött belőlem.
A végzet azonban nem vár senki fiára, így mondják Délen: a táj jellegzetes, nappali zajait megállíthatatlanul ragadja el a távozó napnyugta, s ahogy a rőtarany fény utolsó kévéi is a horizont mögé szorulnak, odalent, Norbert Kather táborában fellobban az őrség tábortüzeinek első lángja.
Elkezdődött a vadászéjszaka.
Akármennyire is igyekszem letagadni, a tudat, hogy ma éjjel cselekedni fogok, ott fészkel a csontjaimban éberen: mindennél valódibb, réges-régi huzalozása ez az embereknek és sem a szívem vágyával, sem a nyelvemre toluló fohászaimmal nem tudom elaltatni. A vér ígérete, amelyet itt és most senki más nem érez ilyen tisztán, borotvaélessé teszi az ösztöneimet. Én döntöm el, mikor kezdődik a valódi éjjel - felkészültebb vagyok rá, mint a többiek összesen együttvéve. Addig nem rezdül ág sem, ameddig én reá nem parancsolok s utána mindannyian, ellenség és szövetséges egyszerre fog engedelmeskedni nekem.
Győztes akárkiből lehet, de úr egyedül én vagyok.
Ezt jelenti inkvizítornak lenni.

Némán, szinte lélegzetvétel nélkül várok: tudom, hogy az első őrség kezdetétől nagyjából fél órát kell várni, hogy az alvók álmát őrizők egy kissé elálmosodjanak, mindenki más pedig mélyebbre süllyedjen a saját fejében. Jól látom őket - a fiam egy zsoldossal őrködik párban, egyetlen szó nélkül, fegyelmezetten, míg a másik oldalon egy nefilim és egy hasonló fegyveres ácsorog. A láda mellett ott hever a szárnyas félvér. Az égről vékony, foszlányokra szakadt felhők csüngenek, széltépte rongyaik közt kíváncsian ontja folyékony ezüstfényét a Hold; tőle nem messze ott ragyog a szférák kövér, soha meg nem rezdülő szeme, a Corona Borealis csillagkép hidegen izzó zsarátnokainak legfényesebbike.
Észak Koronáján csillagfényből valók a drágakövek, jut eszembe a régi mondás. A nagyapámtól hallottam még gyerekkoromban - ósdi babonaság vajon vagy csak egy olyan hagyomány része, amelyet restek voltunk ápolni...?
Még nem telt el a kiszámolt időnk fele sem, ám a fejem porlepte romjai közé zaj férkőzik hirtelen.
Szárnysuhogást hallok.
Magam mögül.

Hátrahőkölve pillantok fel, de elkéstem: a démon lehuppan elegánsan, éppen két emberem között. Talpai hangját elnyeli a puha erdei talaj, a körülötte állók rettegését azonban majdhogynem tapintani lehet. Ellenséges vasvillatekintettel meredek rá - ha valami, akkor ő aztán egyáltalán nem hiányzott nekem. Hanem a kezdeti előny nála van: tartok tőle, hogy a helyzet akármelyik pillanatban kicsúszhat az irányításom alól, így kénytelen vagyok várni.
A fattyú végignéz rajtunk, aztán gusztustalanul elmosolyodik.
- Látom, legalább páran maradtatok az eredeti csapatból - szól nyájas hangon. - Nagyszerű. Csupán azért jöttem, hogy emlékeztesselek benneteket, hogy Suxor, a mesterem továbbra is várja az egyik ládát, cserébe az aranyért... és a szeretteitek életéért. Engem küldött, hogy megnézzem, minden rendben halad-e és nem terveztek semmi... ostobaságot.
A kuncogása, amelyet az ostobaság kifejezés elé illesztett be, a legkevésbé sem nyűgöz le.
- Megmondhatod Suxornak, hogy hamarosan megkaparintjuk a ládáját - felelek neki anélkül, hogy előlépnék. - A nyomorultak órája lassan elüti az utolsót.
- Eszem ágában sincs neki megmondani - veti oda foghegyről, a körmeire pillantva. Elképzelésem sincs, miféle démon lehet. Az viszont biztos, hogy az első adandó alkalommal megölöm. - Mivel eddig nem tudtatok túl sok eredményt felmutatni, biztosítanom kell a küldetés sikerét, így maradok. A nevem Alezuhr.
Magamban káromkodom, és noha a nyavalyás még csak egy perce érkezett meg, máris érzem a közelgő fejfájást. Távolról sem vagyok lenyűgözve: elég egyetlen pillantást vetnem Alezuhrra, hogy tudjam, az arcom a legteljesebb mértékben tükrözi ezt.
- Segíteni jöttél, vagy csak azért, hogy az esélyeinket rontsd?
- Azért jöttem, hogy elvigyem a ládát. A többi engem nem érdekel, de jobbnak látom az esélyeinket, ha segítek nektek.
Ha bántani mered a fiamat, ízekre téplek, akarom a képébe vágni, de inkább megelégszem egy kétkedő hunyorítással.
- Elbírsz a két nefilimmel?
Fölnevet és a hang, bármennyire is kapálózom ellene, felszítja a rémületemet. Ha ez a sátán a nyakamon marad, elveszíthetem az ereklyét... vagy Norbertet.
Sőt, elveszíthetem mindkettőt. Egy vak haragtól izzó pillanatig jobban gyűlölöm Alezuhrt, mint bárki mást a világon.
- Senki sem bír el két nefilimmel - szól fölényesen, ahogy a nevetése visszaszelídült a torkába. - Talán csak maga Suxor, de ő nincs itt. De látom, sokan vagytok, így ha jó páran egyszerre esünk neki egynek, akkor legyűrhetjük.
Keserves kínhalálod lesz, erre megesküszöm.
- Mind a kettő azonnal rád fog támadni - jegyzem meg közönyösen, a könyörtelen rosszindulat fémes hidegével a gyomromnál. Egy pillanat sem kellett hozzá, hogy döntsek a sorsa felől és ha tehetném, magam törném ki a szárnyakat a gerince mellől, hogy aztán szabadon lefejthessem az irháját és legyűrjem a torkán, amíg meg nem fúl belé.
- Meglehet - bólintja hidegvérrel. - De ha engem támadnak meg, pont elég időt kaptok arra, hogy kardot döfjetek a tollas hátukba. És ezt is fogjátok tenni. Nemde?
Nemde?
Rolf megtenné, súgja egy hang a fejemben galád bizonyossággal. Megtenné, mert a szerettei felett ott függ a kés. És megtenné mindenki itt: ezért olyan magabiztos Alezuhr, ezért van bátorsága csatlakozni hozzánk. Nem gondolja, hogy a korpa között, amelybe belemarkolt, ott a kés. Nem gondolja, hogy van itt olyan ember, aki képes volna bárkit - mindenkit - feláldozni. És én nem is akartam. De ha kell, hát kell.
Azt az acélos elszántságot érzem, amelyet minden alkalommal, valahányszor a hivatalom követelőzésének engedek.
- Persze - vonok vállat, mintha a kérdés teljesen felesleges volna. - De az emberek általában nem állnak sorba azért, hogy csalétek lehessenek. Nem gondoltam, hogy a démonok mások.
A pokoli jövevény a szemét forgatja - szokatlan mintájú íriszei megvillannak az éjszakában, és egyszerre ráébredek, milyen végtelenül ocsmány színük van.
- Engem és a mestert az eredmények érdekelnek - mondja gőgösen. - Nem mintha túl sok közöd lenne hozzá, hogy miért vállalom ezt.
- A legkevésbé sem érdekel. Meghalni viszont nem vagyok hajlandó a kedvedért.
- A saját kedvedért halsz meg, ha meghalsz. Ha bármi nem tetszik... - az erdő sűrűje felé mutat.
Rémült pillantásokat érzek a hátamban. Rezzenéstelenül állom a szörnyeteg pillantását.
- Felejtsd el. A pénz nélkül nem megyek sehová.
Röviden méregetem, aztán, mielőtt megszólalhatna, felhorkanok.
- Cselekedj, ahogy tetszik. De akárhogyan is, maradjunk csendben. Későre jár.

Feszült idegesség tölti meg a levegőt, ahogy a hívatlan vendég helyet foglal a tábor szélén: jelenléte olyan magától értetődőn mérgezi meg az eddigi összehangolt egyetértést, ahogyan sátáni kisugárzása döf fájdalomtűt a halántékomba. Alezuhrnak semmi más nem juthat osztályrészül, csakis halál - ha másért nem, hát azért, mert éket vert közém és az embereim közé. Ameddig ő is itt van, nem gyakorolhatok teljes befolyást a tőle rettegőkre és ez olyan hátrány, amely végzetesen elgáncsolhat. Ha viszont megpróbálok lázadást szítani ellene, a családjukat féltő, egyszerű emberek még megbízhatatlanabbá fognak válni.
Ha pedig elveszítem felettük az irányítást, bármi megtörténhet.
Ezt nem engedhetem.
Okoljátok Alezuhrt, Rolf. Ő ítélt benneteket halálra.
Az arcom semmit sem árul el, amikor félrevonom a haramiavezért.
- Ez baj - súgom neki komoran. Egy halott emberhez beszélek. - A démonnal együtt soha nem szerezzük meg a ládát. A nefilimek mérföldekről kiszagolják. Ugye tudod?
Aggodalmas képet vág.
- Nem tudok sokat az angyalokról. De ő biztos tudja ezt, nem?
- Természetesen - biccentek. - Azért akarja, hogy őt védjük a láda megszerzése helyett. A mestere nyilván ráijesztett, és most azt várja, hogy mi bukjunk el őhelyette. Alezuhr élve megússza, ti meghaltok a szeretteitekkel együtt, Suxor pedig szerez újabb bábokat. A démonoknak minden idő a rendelkezésükre áll... ha viszont most őt védjük, ti biztosan odavesztek a tisztáson. És a családjaitok is.
A férfi az ajkába harap.
- Mit kéne csinálnunk? Ez meg tud ölni mindannyiunkat, nem?
- Nem ölhet meg. Egyedül semmi esélye. Abban bízik, hogy eléggé félünk tőle.
Szívdobbanásnyi szünetet tartok. Elvégre igaza van. Csak velem nem számolt. De velem te sem, Rolf.
- Ugye tudod, mit kell tennünk?
- Öljük meg?
- Erősnek tűnik - pillantok a többiek irányába, ahol a rémség átmenetileg tanyát vert. - Hagyjuk, hogy a protestánsok öljék meg. Előreküldjük. Soha nem fognak arra gyanakodni, hogy velünk van; rá fognak támadni. A templomosok és a nefilimek biztosan. Ti addig megölitek a hátramaradó zsoldosokat, és ellopjátok a ládákat. Én segítek megölni a démont... aztán találkozunk.
Ha mellette küzdök, megvédhetem Norbertet is. Talán rá sem jön, hogy nem segíteni vagyok ott. Talán boldog lesz, hogy összeakadtunk...
Rolf vigyora durván visszaránt a valóságba.
- Tényleg érted a dolgod, főnök.
- Suxornak elmondjuk majd, hogy a kis barátja hősi halált halt. A démonok annyit se törődnek egymással, mint a körmöm feketéje.
Szünetet tartok, mintha töprengenék.
- Nem jöhet rá, hogy el akarjuk árulni. Megbíznak benned a többiek annyira, hogy ellene forduljanak?
- Nem tudom. Félnek... Benned bíznának.
Hát hogyne.
Elhessegetem a nyelvem tövébe csepegő keserű ízt.
- Nem hívhatok félre mindenkit. Gyanút foghat.
- Nem tudom, maga honnan jött, főnök - tétovázik egy kicsit Rolf -, de mi itt a vidéken babonás népek vagyunk. Démonok, vámpírok... A papok sem védenek meg minket. Látom, hogy jó a terved, de hogy ígérhetném, hogy nekik is van elég bátorságuk?
- Nem kell megígérned - csóválom meg a fejem, és remélem, hogy csak én hallom a hangomban csengő őszinteséget. - Én sem ígértem semmit. De végigcsinálom, amiért jöttem. Veletek... vagy egyedül.
Úgyis egyedül maradok a végére, teszem hozzá gondolatban. A ládát ugyanis tőletek is elveszem majd. És akkor a szeretteitek meg fognak halni.
Tudom. És mégis meg fogom tenni.
A férfi bólint, majd hangtalanul tűnik el a lecsüngő ágak közt.

Ki nem állhatom az egészet, egyre kevésbé, de nem azért vagyok itt, hogy érzékenykedjek. A pápa a ládát akarja, és nekem semmi jogom ezt felülvizsgálni. Ha minden jelenlévő meghal belé, hát meghalnak. Gondterhelten nézelődöm a zsákmányunk irányába, aztán súlyos érzéssel a mellkasomban visszafordulok.
Úgy tűnik, minél tovább halogatom a dolgot, a helyzet annál rosszabbá válik.
A fél óra, amelyet az őrség kezdetekor megítéltem, már vagy egy fertályórája letelt. Innen nincs tovább. Már nem hátrálhatok meg.
Nem adom semmi jelét, de belül merő görcsös aggodalom vagyok, ahogyan a démon előtt megállok: már követni sem tudom, mennyi minden kavarog bennem, de hirtelen nem is akarom. Ez nem az elmélkedés ideje. A vonásaimat mintha acélból öntötték volna, izmaimat ellenben valószínűtlenül könnyűnek érzem.
- Készen állsz?
Alezuhr bólint, és ruganyos inakkal felpattan.
- Kész. Van terved, főnököcske, vagy csak nekik rohanunk, mint a jó öreg démonháborúban?
Egy kicsit megsüllyed a szívem, lehetetlen, hogy felismert volna, de ha igen, most már az sem változtat semmit. A gépezet mozgásba lendült, egyedül többé nem tudom megállítani.
Abban sem vagyok biztos, hogy megtenném.
- Ronts közéjük, és igyekezz őket elvonni a ládától. Ketten ellopják a szajrét, mi pedig végzünk a támadóiddal. Az osztozás ráér.
A féreg gunyorosan tiszteleg, és én belül elképzelem, ahogy az egyik félangyal szent fegyvere lehántja az arcbőrét a koponyájáról. Ajkaid már nem lesznek, de még sikítani fogsz - a saját hangod süketít majd meg, mielőtt végleg visszakerülnél oda, ahonnét előmásztál.
- Azért jöjjenek velem páran elölről is.
Biztosítékot akarsz? Legyen. Kifejezéstelen arccal - azzal, amiben eddig megbíztak -, találomra választok ki melléje két embert. Nem tudom, kik lehettek életükben, de már nem is számít.
- Tartsatok vele. Fél a sötétben.
És nyugodjatok békében.
A démon is, a két legény is nevet, mintha az egész nem lenne nagyobb ügy egy könnyed esti kocsmázásnál: vele tartanak, kérdés nélkül és látom, ahogyan széles körívben megkerülni indulnak a tisztást.

Tíz szívdobbanást számolok az eltűntük után, amikor a fák közül egy sötét dárda villan, egyenesen az őrködő nefilim felé: elégszer volt dolgom tudásdémonnal, hogy ráismerjek a varázslatra. A félvér felbődül és azonnal a fegyveréhez kap. Kétkezes pallos izzik fel az éjszakai levegőben, most először ébresztve rá, hogy a nyár ellenére milyen hideg is van valójában.
Nagy levegőt véve fordulok a többiek felé.
- A démonnak vége - jelentem be mély, zengő hangon. - Segítek a protestánsoknak megölni. Öljétek meg a zsoldosokat! Lopjátok el a ládát! Minden mást elintézünk Rolffal. Előre!
Nem törődve vele, hogy a démon valószínűleg ráismer majd, az arcom elé húzom a maszkomat, és fegyvert rántok - az áldott ezüst köré öntött acél még a hűvös holdfényben is tűzmelegen villog. Indulás. A fejemben viszont nem ismétlődik más, csak imádság újra meg újra. Ott van a fiam valahol, ennek az egésznek a közepében.
Nincs idő semmire. Már lefelé rohanunk a domboldalon.
A nefilim üvöltésére egy szálig talpra ugranak a táborban: a társa is a démon felé vetődik rögtön, s noha látom, hogy az enyéim közül többen bizonytalankodnak, de végül is az életösztön győz és a könnyebb küzdelem felé veszik az irányt.
Harcba bocsátkoznak a zsoldosokkal.
- Ralphie, bújj a szekér alá!
A fiam hangja úgy ütközik ki a csörömpölő csatazajból, mintha századjára hallanám.
- De...
- BÚJJ A SZEKÉR ALÁ!
A szemem sarkából látom, hogy a lelkészfiú - Eschiva legkisebb fia - hasra veti magát, ügyetlen, kígyózó mozgással: fájdalmasan hosszú időnek tűnik, míg bevonszolja magát a roppant ácsmunka alá, mégis sikerül neki.
Valamiért könnyebben veszem a levegőt.
A templomosok még ott állnak a felfordulás közepén. Bizonytalanabbnak látom őket, mint eddig bármikor, ám az imáimat, amelyek eddig meghallgattattak, alighanem elnyomja a harci lárma: erről árulkodik a lendület, amellyel megindulnak végül.
Az embereim ellen.
A fenébe.
Megugrom feléjük, egy villanással később, minthogy a vérem rettegő vágtába fogott volna: Norbertet látom magam előtt és Ingát, talpig páncélban, ahogy nekirohannak a mindenre elszánt rablóknak, hogy aztán a fiam nyakát a torokvédője mellett átüsse egy kard vagy egy csorba lándzsa; hogy az inait elvágja egy fürge, bosszúszomjas csapás, vagy a feje egy kőnek ütődve végleg szétrepedjen a sisakjában.
Hogy megöljék, és én legyek a gyilkosa.
- Rolf, öld meg a nőt! - kiáltok rá a mellettem rohanó férfira, Inga felé lendítve a karom, magam pedig a fiam irányába vetődöm: nincs nehéz dolgom, mert a pánikban kalapáló szívem fölött mást nem is látok, csak őt. Nem látom, hogy Rolf bólint és két emberével karöltve rontanak a nőre: azt is csak a szemem sarkából észlelem, hogy amaz az első támadójára fénylő láncot vet, a másikat pedig iszonytató, nedves recsegés közepette keresztülszúrja a kardjával.
Nem érdekel. Ezerszer is megkínoznám és megölném mindannyiukat, ha kell.

Norbert sokkal fürgébb, mint egy lovagtól vártam: ahogy elérném, nem túl kecsesen, de kitér az utamból, s anélkül, hogy rám pillantana, a társa felé szalad. Elválunk és én körülpillantok gyorsan: a szekér alig két ugrásra van tőlem, úgy huszonöt yardra a zsoldosokkal küzdő útonállóktól. A fiúk még messze járnak tőle, de az időnk egyre gyorsabban fogy. Rohanvást vágok keresztül a tisztáson, hátra sem pillantva.
Már mellette állok, amikor újból megpillantom a két templomost.
Norbert és Inga legyőzték a rájuk támadó embereket és szinte azonnal visszafordultak: fej fej mellett igyekeznek visszatérni a táboruk szétdúlt maradványainak közepére, alighanem azért, nehogy szem elől veszítsék az ereklyét tartalmazó ládát.
A ládát, amely karnyújtásnyira van tőlem.
A templomosnő megsérült, sántikáló, sebzett léptén ilyen messziről is meglátszik: a fiam abbéli félelmében, hogy a veszély közepette magára hagyja, felnéz ugyan, egyenesen rám, s bár látom megrezdülni, nem ered azonnal futásnak. Egy tizedmásodpercnyi ideig tétovázik.
Öreg hiba.

Nincsen már senki köztem és az ereklye között, senki, aki az utamat állhatná: egyetlen ugrás választ el a lelakatolt, vasalt pántoktól mindössze, egyetlen magas, nem túl hosszú ugrás.
Nincs más dolgom, mint felugrani a szekér széles deszkapadlójára, és feltörni a zárat.
Még megtorpanhatnék, amikor meghallom a rémült nyöszörgést a robosztus ácsmunka roppant kerekei felől; még nem rugaszkodtam el teljesen, amikor belém villan, hogy a tengelyt eltörtük tegnap. Csoda, hogy eddig egyben maradt.
Márpedig ha a javítás felmondja a szolgálatot a ráhuppanó tömegem alatt, Ralphie azonnal szörnyethal. A több mázsányi ráomló fa és rakomány úgy nyomná agyon, mintha csak egy szikla zuhanna rá: a szerelmem legifjabb fia odaveszne az első útján, a fivére szeme láttára. Vérét beissza a szutykos esővizet öklendező erdei tőzeg, zsigerei átpréselődnek a szétforgácsolódó csontjai között és a halálsikolya ott fog csengeni-visszhangozni a fülemben, amíg csak élek.
Egy pillanatig szeretnék puszta kézzel nekiveselkedni a nyikorgó tákolmány hátsó keresztléceinek, és félretaszítani azt a fiú fölül; szeretném hevesen karon ragadni őt és magamhoz rántani, hogy az arcán tükröződő vegytiszta rettegést a mellkasomba temethesse.
Aztán hazavinném. Hazavinném Eschivához.
El a veszélyből; el a háborúból.
Talán meg is tehetném. Ha van ember, aki képes volna rá, az én vagyok.
Ehelyett lendületet veszek, és felugrom a szekérre a láda mellé.

Iszonytató, keserves recsegéssel inog meg alattam a felépítmény, ahogy megcsúszva éppen az ereklyetartó mellé érkezem: a deszkák alól halálfélelemről árulkodó, síró nyöszörgés hallatszik, amely irtózatos erővel vág a belsőségeim közé. A szívem szinte a duplájára duzzad, a nyakamban futó inak nyilallón feszülnek meg s a hátam mögött egyszerre szilaj üvöltés hallatszik ismerős, fiatal férfihangon.
A szekér hátulsó traktusa veszedelmesen megrogy, a tengely azonban kitart. Teljes erőből lesújtok a láda fedelére, a lakat pántja mellé: sikoltó nyikorgás közepette adja meg magát az esőtől felpuhult, egyébkor feszes fa. Forgácsok záporoznak a szélrózsa minden irányába: vadul megcsavarom a kardot, hogy kiszabadíthassam a megroncsolt lécek közül és lecsapok megint - a rövidkard tekintélyes, élesre fent hegye lyukat üt a ládán az acélpánt mellett, éppen akkor, amikor kéthüvelyknyire a fülemtől vakító fényességű lánc vág a levegőbe. Éles, villámlásszerű csattanás követi.
Nem kell hátrapillantanom, hogy tudjam, a fiam a sarkamban van.
Színtiszta rettegésben úszva vetem magam féltérdre, s mindenről megfeledkezve szaggatom a ládát puszta kézzel: ideges morgással erőltetem át a kezem a fa hasítékán, amely egyetlen szívdobbanásnyi időbe sem telik.
Tapogatózó ujjaim összezárulnak az ezüst karperec körül, majd egy fájdalmas rántással kiszabadítom magam az összeroncsolt lécek szorításából.
Ideje rohanni.
Mögöttem sárban csattogó, dübörgő léptek érkeznek, s az eddigi artikulátlan ordítás hirtelen éktelen átkozódássá sűrűsödik.
- Nem - dörgi Norbert olyan erővel, akárha kovácsfújtató volna a mellében - Nem viheted el az ereklyét!
Elkésett, mind a ketten érezzük, hogy elkésett: gondolkodás nélkül vetem át magam a szekér oldalán, egyenesen a sárba és azonnal rohanni kezdek, toronyiránt az emelkedőnek. Fülemben zúgva dörömböl a vér, az egész idegzetem fehéren izzik; monoton sistergő búgás férkőzik a fülembe, ahogy egy kéttenyérnyi széles, izzó penge zúg el mellettem, ezüstpénznyi darabot hasítva ki a zekémből, az ingemből és a vállam bőréből alatta. Vér szalad le a karomon, de a fájdalom késik. Nem bízom a felázott talajban, hanem a helyzet túlságosan veszélyes ahhoz, hogy mérlegeljek: nyaktörő iramban feszítem meg a törzsem minden izmát, a lépteimet elnyújtva és a templomos haragos, szitkozódó ordítása nélkül is tudnám, hogy a rácsatolt páncélzatot cipelve messze elmarad tőlem: ahogy a szemem sarkából hátrapillantok, látom, hogy pár yardnyira elmaradva tőle ott lohol a két nefilim is.
Alezuhrnak tehát ütött az utolsó órája.
És ha nem sietek, ütött az enyém is.

A lovam ment meg: hamarabb elérem őt, semhogy a két nefilim felzárkózhatna mögém. Messziről ugrom el, vagy ötlábnyi távolságból vakmerően, remegő légcsövemben sípoló lélegzettel; ahogy az elmúlt években, most is elsőre megülök az állat keskeny válla mögött, s egyetlen csapással vágom el a szerszámzata utolsó darabját, a széles bőrszárat, amellyel a fához pányváztam a csődört korábban. Sarkantyúm szinte magától merül el emberfeletti erővel a véknyában és ő nyerítve ugrik vágtába. Utólag erről talán meg is fogok feledkezni, de szorosan lehunyom a szememet, átadva magam a levesestányér méretű paták félelmetes dobszólójának.
A gyomrom tótágast áll, fürdök az izzadságban és észre sem veszem, hogy a maszk alatt vastag sávban könnyek folynak végig a rettegéstől az arcomon; remegve kapaszkodom minden izmommal a lóba, ráfonódva bokától vállig, amíg egyenletes tempóban végigdübörög a tájon. Óráknak tűnő vágtába telik, mire lélegzetemhez jutok annyira, hogy felegyenesedjek reszketve, görcsölő lábizmokkal. Tajtékos pofájú, feldúlt hátasom kérés nélkül lassít, megmentve attól, hogy a nyakamat szegjem: összeszoruló ujjaim maguktól nyílnak ki, elengedve a kardot, amelyet a rajtaütés óta szorongattam. Zsibbadtan fúrom a kezemet a maszkom alá, lelökve azt a fejemről. Friss levegő csap az arcomba, de meg sem érzem: a torkomban és a gyomromnál növekvő nyomás magának követeli a figyelmemet teljesen. Erőtlenül fordulok le a lóról, mintha csak a szemem előtti feketeségben villódzó fényeket követném.
Magas, sípoló zajjal cseng a fülem, nem hallom tőle a saját, fuldokló öklendezésem sem - a sötét, fagyos éjszakai árnyak közt éppen olyan, mintha vért hánynék hevesen, az orromon át is, erőtlenül remegve. A rosszullét könnyeit a támaszomul szolgáló fába törlöm, oda sem figyelve - törzsén csillogó gyantájának édeskés ragacsa megtapad a pofacsontomon, bódító illata élesen elüt az egész torkomat beborító keserű epétől.
A fülemben visszhangzik Ralphie rettegő nyöszörgése, ahogy elkeveredik a szekér figyelmeztető nyekergésével.
Így maradok valameddig; hogy két perc vagy egy óra, nem tudnám megmondani.
Messze járok már, messze mindentől - beljebb értem az erdőbe, hogysem még a nyomomra akadhassanak. Messze járok a protestánsoktól, a nefilimektől és az emberektől, akik a családjukat akarták megmenteni Alezuhr démonhercegétől. Messze járok a fiamtól, aki éppen most vallott kudarcot az első feladatával. Messze járok Eschivától, akit ma éjjel az Úr kegyelme mentett meg attól, hogy megszakadjon a szíve.
És - soha nem voltam még ilyen biztos benne - messze járok Istentől is.