[magánjáték] Yrsil elszabadul

Egy sikoly a sikátorok rejtekében. Beleszívok a pipámba, s csendesen megeresztek egy füstkarikát. Nem mondhatnám hogy szokatlan hang a számomra, viszont ez sokkalta másabb, mint a többi. Sötét és fájdalommal teli, a színe pedig fekete, akár egy ébenfekete lepel az éjszakában. El is hallgat azon nyomban, de nem magától, mintha csak valami kegyetlen módon rúgná le ezt a szomorú szépséget a csend rejtekébe. Szinte rossz volt hallani, bántott. Rossz visszahangot keltett a lelkemben, és úgy érzem...talán nem tetsző érzés volt, hallanom kell újra. Átvágok egy szúk résen, átlépek egy ládán, s befordulok a szűk sikátorba. Egy férfit látok, a férfiak között is undorítót. Alantas, és erőtlen. Mégis ki nevezi magát férfinek aki épp egy nőt próbál megerőszakolni ? Csupán egy egy méter távolság van közöttünk, pontosan háttal áll nekem.
- Fizetni sokféleképpen lehet, barátom. - mormogom vészjóslóan. Megragadom a férfi torkát, s olyan erővel préselem össze, hogy elengedi a nőt. Nem akartam megölni...még nem. Amaz a torkához kap, megpróbálja lefejteni a kezeim, ám nem hagyom. Szinte letépem a nőről és a szemközti falnak vágom. A feje nagyon csattan a kemény kövön, s szédülten előrehanyatlik. A következő mozdulatom egy térd a gyomrába. Kétrét görnyed, mialatt én minkettejük fölé tornyosodom.
Miért jöttem ide ? Miért csinálom ezt ? Talán azért, mert egy mert nincs igyen menet. Vagy lehet azért is, mert nem csípem az erőszakot. Esteleg az is nyomós indok volna, hogy a Vörös lepel minden tagja a védelmem alatt áll. Bár lehet egy negyedik ok is...amely jobb ha kifejtetlenül marad.
Beleszívok a pipámba, arcomon haláli nyugalom ül. Belül lángoló düh dúl, ám jobb ha kívül finom, fehér arcbőröm rejti ezt el. Nem szeretem amikor az arcomról olvasnak. Csak akkor, ha én azt akarom. Ha én arra vágyom.
- Egy pillanatra, kérlek... - mondom a nőnek csendesen, s közelebb lépve a pipámat nyújtom felé. - ...és hunyd be a szemed...

- Nézni fogom. - jelenti ki finom smaragdzöld hangon. Színe akár egy szunnyadó méregé. Bosszúra szomjazik talán ? Az nem túl jó dolog. A bosszúvágy tudja legjobban kiforgatni az ember abból ami...mondjuk a fajtám esetében nem tudom van-e valami amiből ki lehet minket forgatni. Csak a pipámat el ne ejtse. Csinos darab, s egyértelműen a kedvencem.
Elfordulok, hajam meglebeg a szélben. Még nem is néztem meg alaposabban a nőt, de előbb ezt a rohadékot kell kicsinálnom. A férfi felnéz rám, s már undorodom tőle. Alkoholtól vöröslő orr, ragyás arc, görbe orr, szürkés szemek...sajnálom a csizmám, hogy ilyen archoz kell érnie. Arcba rúgom, halk reccsenés, és fájdalmas üvöltés jelzi hogy jó helyre találtam. Orr vagy áll lehetett ? A férfi az sikátor oldalába húzódik, az arcát markolászva tovább üvöltve, ám védtelenül hagyja a sípcsontját. Mekkora amatőr. Legalább egy gombostűfejnyire kellett volna zsugorodnia, behúzva mindenét. Bár jogos, úgy a bordáiba taposhatnák. Nem baj, ami késik nem múlik. Ezúttal viszont futni már nem fogsz.
- Akkor, azt hiszem behajtom a fizetséget. - szólalok meg halkan. Könnyedén felugrom a levegőbe és a sípcsontján landolok, súlyom alatt újfent reccsen a csont. Ahogy kissé hátradőlök hogy a sarkamra állva lépés nélkül lecsússzak a lábáról, érzem a talpam alatti apró ropogásból...ez bizony egy szép törés. A férfi torkaszakadtából üvölt, de nem bírom már. A ronda, sárbarna mocskos hangja csak feszíti az idegeimet. Talán itt az idő hogy elhallagasson, legalábbis egy időre. A pipám erős füstjét magam köré csavarom, olcsó trükk ez. A füstcsíkok állnak össze a levegőből, a pipámból áradó halovány gomolyag minden apró része körém áramlik.
Csak egy pillanatba telik mire szinte félhomályos füstfellegbe burkolom magam.
- Csendesség... - suttogom neki, majd megragadom az üvöltő férfit, és belemarkolok a szájába. A füstfelleg be is úszik egy pillanat alatt. Amaz felköhög, hörög, kaparja a mellét, végül elhányja magát...az savanyú, undorító szag betelíti a sikátort. A nő felé fordítom a fejem, kérdőn hátha szeretné kihasználni az alkalmat valami kicsinyes bosszúra, vagy rámhagyja-e az egészet...

- Elég ! - hallom a nő zihálását a hátam mögül. Pedig most jöttek volna az ujjai. De ha neki ennyi elég, hát legyen. Nekem viszont nem. Többet akarok. - Elég lesz. - folytatja a nő meglepően nyugodtabb hangon, majd hirtelen egy két fogja meg a karomat. Még mindig nem tudom levenni a tekintetemet a földön fekvő nyöszörgő emberről. Mégis, miért jobbak ők bármivel is nálunk ? Az egyház előbb a saját portáján takaríthatna el, ahelyett hogy a fajtámra vadászik. Az ilyen lények teszik mocskossá és undorítóvá a világot. Mélyen rothadnak belül, ott ahová nem ér el a fény. Az emberek maguk a szörnyetegek, ez már sok bizonyítást nyert az utazásaim során.
- Menjünk innen. - kérlel a nő, ám hirtelen megrogy, és erősebben kapaszkodik belém. Nem várom meg míg történne bármi más is, én gyorsan elkapom a derekánál. Szemtől szemben állunk, s most először nyílik alkalmam megcsodálni micsoda szépséget is mentettem meg az előbb. Épp a mellkasomig ért, amelyen nem csodálkozom, hiszen én már óriásnak számítok az emberek között. Ha már csak az utcán járok is, vállnál magasabb ember aligha megy el mellettem. Elsőként a hosszú, világosszőke haját pillantom meg, amely még a zöldülést elhagyó búzakalász színéhez hasonul, s szépséges vízesésként hullik a vállára. Ahogy lentebb viszem a tekintetem, élénk világoskék szempárt pillantok meg, olyan akár az álmaimban, mikor a fellegeket bámultam egy tiszta, felhőtlen nyári délután. Mégis élénkebbek, szépek és csodálatosak, talán egy messzi tenger vizéhez hasonlíthatnám őket, amelyet sosem láttam. Valami egy régi ismerős érzés költözik vissza a szívembe, és egy apró gondolat csírája kezd előbújni az elmémben. Van valami más ebben a nőben, mint a többiben. Arcéle finomsága, ajkai csábító közelsége kiérdemli nálam az elbűvölő jelzőt.
- Nem sérültél meg ? - kérdezem lágy hangon, észrevehetetlenül elbújtatva az enyhe aggódást a hanglejtésemben. Jobbommal elengedem hogy lekanyarítsam finom szövésű, köpenyemet a vállamról. Kedvesen mosolygva ráterítem, picikét közlebb húzva ahogyan a számomra átlagos, számára pedig talán kissé nagy köpenybe burkolom, eltakarva az elszakadt ruháját. A hófehér, vérvörös színű, makulátlan tisztaságú köpenyem még egy kissé jól is áll neki. Olyan angyali szépségre emlékeztet. Egy angyal a démonok között...

- De - feleli halkan, szinte suttogva - De megsérültem. - biccent felém. A köpenyem most már kellően melegíti ezen a kissé hűvős éjszakát. Ahogy lekanyarítottam magamról, már éreztem is ahogyan a hideg bekúszik a ruhám rejtekébe, ám nem túlságosan zavar. Szeretem a hideget. Az égboltra felkúszott már a hold, ezüstös fényével világítva meg Eichenschild gyönyörű, és egyben rendkívül veszélyes városát.
- Meg fogja tenni mással is ? - kérdezi a karjaim közé simulva. Ez fogós kérdés. Az ilyenek semmiből sem tanulnak, bár azt hiszem a mai lecke kemény volt. Mindenesetre nem jár második esély. Legalábbis tőlem nem. Főleg az alapján, ha már ilyen közel próbálkozott a Vörös lepelhet, ez bizonyára nem az első alkalom.

~ Martin, Eisenberg. Ha le akarjátok tudni a múltkori balhét, akkor takarítsatok el nekem egy fickót. Itt van a Vörös Lepel oldalában a sikátorban. Akkor a múltkorit letudhatjátok.

- Nem, nem fog már senkit. - szólalok meg. Megsimogatom a fejét, majd ellépek tőle. A férfi fölé állok, majd végignézek a szerencsétlenen. Egy pillanatra érzem a perzselő vágyat arra, hogy felkoncoljam. Frya. Tudom hogy éhes vagy. Szinte erőlködnöm kell hogy ép eszemnél maradjak...párbaj egy elme két fele között. Nem kell sok hogy elveszítsem az eszméletem, bár végül én kerülök ki győztesen. Frya pedig, mint mindig, erőtlenül és sebektől vérezve húzódik vissza az odújába. Felnézek az égboltra, s egy pillanatig lehunyt szemekkel élvezem az arcomat megvilágító holdfényt.
- Pedig csodálatos éjszakának indult... - mondom inkább magamnak, mintsem a nőnek. Felemelem a csizmám, majd az éppen okádékából felnéző férfi nyakára lépek. Nem is kell erőt, vagy súlyt belefektetnem, a gége furcsa roppanással megadja magát. A férfi rémülten próbál belekapni bármi keze ügyébe eső tárgyba, majd a torkát markolássza. Ellépek tőle, s a nő felé fordulok. Undorodik tőlem ? Lehet. Fél tőlem ? Az is lehetséges. Nem hinném hogy a közelemben akar maradni. Jobban teszem, ha útnak indulok, főleg így hogy már semmi keresnivalóm sincs itt. Szörnyeteg vagyok, már ő is tudja.
- Ég önnel, kisasszony. - intek búcsút, miközben a sikátor vége felé fordulok. A köpenyem rajta maradhat, majd veszek egy másikat. Miért fog el a szomorúság ? Miért érzem azt hogy bár nem engem bántottak, mégis nekem fáj ? Nem érzem jól magam. El kell mennem innen.

- Ugye nem gondoltad, hogy csak így itt fogsz hagyni ? - szól utánam. Furcsa, gomolygó szomorú szürke hangja kissé fájón esik. Így kéne lennie. Maradjon távol tőlem, minél távolabb egy boldog kis szigeten. Az utamat vér, mocsok és szenvedés keresztezi, s minden és mindenki aki egykoron hű társként, barátként vagy szeretőként szegődött mellém, mára csak egy fájó emlék maradt. Szinte megborzongok ahogy emlékeztet erre. Inkább én hagylak magam mögött, mintsem te engem...végleg. Elég sok halált hordozok már magamban, többet mint amennyit bárki egy emberöltő, vagy kettő alatt láthat.
- Vagyis... - kezdi újra. Mégis, miért vágysz egy magamfajta közelségére ? - Kérlek... - könyörög. Ne engem. Ne engem kérj, ne akard hogy itt maradjak, hogy újra érezzek, hogy újra és újra átéljem azt az érzést. Csak...ne engem, kérlek. - Ne hagyj csak itt...
Könnybe lábadna a szemem, és zokogva zuhannák magamba. Kár a márványos arcom ebből semmit sem enged látszani. Jégből faragtak. Érzem Frya kárörvendő kacaját, mélyen magamban. Nevet rajtam. Pontosabban rajtunk. A fagyos lehelletével még egy réteget húz a szívem köré. Bármennyire is szeretnék érezni, nincs ami átjusson rajta. Lehunyom a szemem, s alig hallhatóan sóhajtok egyet.

~ Ezt most nem hagyom meg neked.
~ Fájni fog.
~ Egészen biztos vagyok benne.
~ Azt fogod kívánni, hogy bár sosem ismerted volna.
~ Ez is lehetséges.
~ Össze fog törni téged.
~ Nagy valószínűséggel, igen.
~ Akkor miért ?
~ Miatta.

Oldalra fordítom a fejem, elűzve a szívem nehézségét. A szemem sarkából csak őt figyelem. Talán mégsem kéne. Könnyedén megfordulok, mintha semmi sem történt volna. Elmosolyodom, őszintén és könnyedén, majd egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. A hold előbukkan egy kissebb felhő mögül, s ezüstös fénybe öltözteti az utcát. Egy pillantra mintha az idő is megállna előttem...ez a pillanat örökre az emlékezetembe vésődött. Talán lesz jelentősége. Talán nem. Az hogy ezt kideríthessem, még el véget kell érnie ennek a furcsa találkozásnak.
- Jöjjön kisasszony. - nyújtom felé a karomat, kapaszkodóul. - Elkísérem egy egy biztonságos helyre...

Nem kéne ennek megtörténnie.
A nő elkapja a karomat, szinte rémülten kapaszkodik belé. Mintha maga a dermesztő sötétség fölött lógva az én balom lenne az utolsó szalmaszála. Elsírja magát. Keserűséggel és fájdalommal teli a zokogása, emlékeztet azokra az emberekre, akik éppen a összeroppanásuk pillanatában állva merednek az előttük álló ürességre.
Megragadja a ruhámat, szinte hallom a finom selyem sikolyát. A szövet hősi harcát, amelyet a nagy erő ellen vív, az élet-halál küzdelem hogy elszakadjon, vagy csak kinyúljon. Magam részéről egyiket sem pártolom. Ő csak húzza, rántja magát hozzám, arcát a ruhámba temetve könnyeivel áztatva azt. Átázik a ruhám, a könnyei már a bőrömre folynak. Valami fáj idebent. Mélyen eltemetve. Sosem tudtam érzéketlenül nézni a szenvedést.
- Nem hiszem... - zokogja elfúlva. Én sem hiszem ezt el. Hogy még mindig életben vagy, pedig még a ruhámat is elszakítottad. - Hogy... - Miért nem mozdul a karom ? Miért nem tudom bántani ? Miért nem érzek sajnálatot ? Az egyetlen dolog ami gócként gyűlik össze a mellkasomban dobogó szívben...az a fájdalom. Erős és intenzív. . - ...léteznének... - Mintha minden szívdobbanás kínnal teli mérget pumpálna az ereimbe. - ...biztonságos... - szinte feszít, éget belülről. Talán ő sír az én könnyeimmel is. - ...helyek.
El kell vinnem őt innen. Ha itt hagynám, összetörne. Vagy ő...vagy az én szívem. Frya mindig is gyűlölte a kedvességem. Azt mondta az a legnagyobb gyengeségem. De ha én is elmennék a szenvedők mellett, akkor kis segítene rajtuk ? Óvatosan átkaroltam, majd felemeltem. A karjaimban feküdt, pehelykönnyűnek tűnt. A szívem súlya mellett legalálábbis. Elmosolyodtam,majd megindultam a hazafelé vezető úton. Haza.
- Nincs semmi baj. - csitítgattam kedvesen. - Már nincs semmi baj. Biztonságban vagy.

Rövid út volt, alig tizenöt percet sétáltam a karomban ezzel a törékeny csodával. Mosolyogva meredtem a csodás égboltra, a számomra annyira szépséges, ezüstbe öltözött holdra. Gyönyörű volt mint minden csodás éjszakán. Az egyik utca a másik után következett, lassan és nyugodtan haladtam előre. Csak egy pillantnak tűnt az egész, mégis úgy éreztem, hosszú utat tettem meg. Ott álltam a házam bejáratánál. Feltekintettem az ismerős épültre, a három emelet magasban lévő erkélyre. Ott lakom, odafent a fészekemben.  A héják mind magasan fészkelnek. Letekintettem a ház udvarát elfedő magas és vastag kőfalra, végül a tövében árválkodó virágokra. Megérkeztünk.

Remeg.
Rettentően fél.
Úgy érzem meg kellene nyugtatnom. Meg kellene védenem. De mégis, mitől ? Vagy inkább...kitől ?
Talán magamtól ?

Óvatosan leteszem a Őt, majd előrelépek. Ujjaimmal finoman megérintem a gyönyörűen faragott, vaskos tölgyfaajtót, majd az övemen lógó kulcsok után nyúlok. Az ajtó fölött egy hatalmas, vörös zászló lobog, a Schneehaar család címerével. Egy sosem létezett család címerével. Az álcám több mint tökéletes. Voltaképpen maga a Schneehaar család létezett egykoron itt, majd egy évszázaddal ezelőtt haltak ki, örökös hiányában. A zászló sem kitalált, egy ugyanilyen zászló lebeg a városi lobogók között. Sif biztosra ment, hogy egy tanulmányaiból hazatért, világjárta nemes összképét keltsem. A címer egy aranyszínű tölgyfát ábrázol, amelyet ezüstszínű hótakaró ölel körül. Tökéletesen illik hozzám.

- Egy biztonságos helyen. - válaszolom kisvártatva. Belülről halovány fény szűrődik ki, bár szinte biztos vagyok benne hogy nincs idehaza senki. Valószínűleg a cselédlány hagyta égve a fényeket hogy ne kelljen sötétben hazaérnem. Milyen figyelmes. A nő felé fordulok, miközben elfordítom a kulcsot a zárban. Halk kattanás jelzi, ahogy a hátam mögött kinyílik az ajtó. Holovány, ám kellemes meleg fény árad ki odabentről. A nő felé nyújtom a másik kezem, lágy mosollyal jelezve hogy nincs mitől félnie. Rajtam kívül.
- Gyere velem...

Elfogadja a kinyújtott kezem, s ahogy belép a házba, egy pillanatra egy emlék mozdul meg bennem. Egy emlék, amelyet elástam, elbújtattam, elrejtettem magam, és a világ elől. Amennyire vágytam rá, annyira gyűlöltem. Gyűlöltem őt, magamat, az emléket, a lényemet. Oly sokáig. Egy vékony, ám éles tüske van a szívembe szúrva. Már egy egész emberöltő óta cipelem, egy évszázad sem volt képes kihúzni, és hagyni gyógyulni a sebem. Vérzem, lassú folyamokban patakzik ki belőlem a drága életem. Évek százai alatt folyamatosan gyengültem...végül ide, az emlékezés fehér tornyába érkeztem.

Bemutatkozására már erőlködnöm kell, szemeimet megrohanták a könnyek. Nem, végül nem sírom el magam, bár így talán még nyomorultabbnak érzem most magam. Rideg jégfal jelöli az érzéseim határát. Azontúl nincs is más, csak a sivár pusztaság.

- Sigfrid. Schneehaar. - hangzik a két szó. Nem én vagyok, vagy csupán egy részem egy álca, egy név, egy lobogó, egy címer. Azóta a nap óta, csak kevesek szólítanak az igazi nevemen. Amennyi nevet viseltem már az éltem során, meg sem tudnám számolni, sok talán több mint amit egy nép el tud viselni.

- Bár sok más néven is ismernek, talán egyet amelyet leginkább szeretek...Yrsil. Ha közelebb kíván lépni a szívemhez, csak Sil. - felelem halgatagon. Becsukom az ajtót, majd beljebb invitálom a nappaliba. A kandalló nyugodt lángja kellemes meleg színbe borított a szobát. Sokkal melegebbe, mint amilyen a szívem jégpáncélja. Nem a Tea a hibás, ez mind az én fájdalmam. Az évek hossza kikezdett engem is...

~ Elég mókás látni ahogy a kóbor macskád itt akar hagyni.
~ Még nem hagyott itt.
~ Ő sem tartana ki sokáig.
~ Lehet...
~ Inkább biztos. Fogadd el, magadra maradtál.

El akar menni. Talán hagynom kéne. A kandallóban lobogó láng, egy nagyot lobban mintha csak tiltakozna ellene. Lehet hogy valóban azt teszi. El kéne engednem. Talán neki is, és nekem is úgy lenne a legjobb. Nem szabadna megtartanom őt, nem lenne jó. Mégis annyira vonz, olyan erőteljes a érzés, hogy most, ebben a pillanatban nem engedhetem el. Mit tenne odakint, a dermesztő, rideg éjszakában ?

Kinyújtom a karom felé, s egy pillanatra lehunyom a szemem. Talán egy másik ember azt mondhatná, csend honol a szobában. Számomra viszont a világ minden pontja suttog. A kandalló, a finom szőnyeg, a könyvek, a nő maga...mind a maga dallamát dúdolja. Halk, alig észrevető suttogás tölti meg a szobát, furcsa és felfoghatatlan. Látom magam előtt a kimondott, mégis oly rejtélyes értelemmel és mágiával bíró szavak összefonódó rengetegét. Ujjaimat beletűzöm a fonatokba, pont azokba, melyek Teát ölelik körül.

- Nincs semmi bajom. - szólalok meg nyájasan. Finoman meghúzom Teát, aki a levegőbe emelkedik. Furcsa kis varázslat, meglehetősen egyszerű...és meglehetősen hasznos. Magam felé húzom, felém fordítva hogy pontosan szemben érkezzen meg a karjaimba. - Nem kell aggódnod, nem tettél semmi rosszat...Ne menj el...

Ő egy démon. Hmmm. Most mit kéne tennem, sikoltva elrohanni és segítségért kiabálni ? Vagy ordítva felkeltve a szomszédságot, hogy fogtam egy démont ? Azt hiszem utóbbi. Várjunk csak, nincsenek is szomszédaim. Ez nem jött be. Undorító emberi felfogás. A többség vak ostobasága.
- Ez pedig azért baj, mert...? - lépek oda hozzá, lenézve az arcára. Démonok vagyunk, a világ számkivetettjei. Kitaszítottak, átkozottak, magányos vándorok az idő végeláthatatlanul hosszú útján. Ez a felfogás rossz. Hibás. Olyasbá tűnik hogy már a démonok meggyőzték magukat hogy nem lehet öröm az életükben. Én vagyok az élő ellenpélda. - Azért mert valaki démon, nem érdemel sem megaláztatást, sem boldogtalanságot.
- Ha valójában tudni akarod... - karolom át, s húzom magamhoz egy pillanatig - ...én magam is... - államat a feje búbjára fektetem - ...egy ilyesfajta ''szörnyeteg'' vagyok.
Elszakadok tőle, ahogy hátralépek. Szemeimmel az arcát fürkészem, majd fáradtan elfordulok. Lehuppanok a szarvasagancs kanapéra, a puha prémek közé. Még csak meg sem reccsen. Mindig is kedveltem a masszív bútorzatot. Széttárom a karjaim, s egy pillanatra magam elé képzelem az összképet. Egy jóképű férfi aki eltöprengve üldögél egy kandalló tüzétől félhomályos szobában. Szép festmény lehetne belőle. Bár jobban örülnék ha nem magányosan festenének meg.
- Ha valóban úgy kívánod, menj, ott az ajtó. Ha maradsz... - nézek rá a sötétben ezüstösen csillogó szemeimmel, majd intek - ...elfogadod, hogy démonnak lenni nem egyenlő beletörődve és feladni a reményt a boldogságra...