Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték]Human heart, elven heart - their pain are all the same

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Az ólomszínű ég már kora délután utólérte a három lovast, de csupán napnyugta előtt egy órával szakad a nyakukra a nyári zápor, ami úgy zokogott, mint a kisasszonyok, akiket épp elhagyott a szeretőjük. A földút, amin haladtak pillanatok alatt változott cuppanós dagonyává, a távoli tanyák házai elé függönyként húzódtak az esőcseppek. Loreena alig látott valamit. Bár felhúzta a hajára a tünde köpeny csuklyáját, az pillanatok alatt átázott, és hidegen és nyirkosan tapadt a hajára és a vállára. Kellemes zöld színe hamar változott piszkosszürkévé, a füves dombokkal ellentétben, amik mintha pont most zöldültek volna ki igazán. Lopva a társaira pillantott, de mind hallgatok voltak, levertek, akár az időjárás. A monoton zuhogást néha szakította meg egy-egy villám, majd azt követve egy mennydörgés, amitől Jóska haragosan prüszkölt, és csapkodott a farkával. A lány általában jól bírta az időjárás viszontagságait, de ez most nem esett jól a lelkének sem a hangulatának.
Egy fertályóra kellett, mire ügetve elérték a legközelebbi fogadót egy nagyobb keresztútnál. Kétemeletes, takaros faépület volt, és bár bőven az Északi Királyság területén jártak már, még elég közel volt a Tünde Erdő ahhoz, hogy a lovagnő felfedezze benne a jellegzetes formákat és faragványokat. Talán éjszakára is kapnak három szobát, vagy legrosszabb esetben kettőt, és valahogy megosztoznak. Azóta sem jött rá, hogy az atya és a nefilim között milyen kapcsolat van, de tapintatból nem kérdezett rá egyikőjüknél sem. Nem tartotta valószínűnek, hogy egyenesen választ kapna rá.
- Álljunk meg itt. – javasolta, amikor odaértek. Semmi kedve nem volt tovább ázni, és így biztosan nem tölthették az éjszakát a szabad ég alatt sem. Szeretett volna mihamarabb elérni az emberekhez, de annyira nem sürgette az idő, hogy ne férjen bele néhány plusz óra. Most nem háborúba tartottak, nem kellett odaérniük semmilyen csatába… Legalábbis nagyon remélte.
Kis istálló tartozott az épülethez, így odaérve leugrott a ló hátáról, nagyot toccsanva egy pocsolyában, és csak remélni merte, hogy a sáros lé nem folyt be a cipőjébe. Ilyen vízesen már lehet fel se tűnt volna neki igazán. Amilyen gyorsan csak tudta leszerszámozta a lovát, némi abrakot tett elé, majd szeretetteljesen megsimogatta.
- Pihenj, nagyfiú. – mondta neki tündéül, nyugtató hangon. Az egy dolog volt, hogy Jóska félt a csatazajtól és az ellenségek üvöltésétől – nem volt az a kifejezett csatamén fajta, de félt minden mástól is. A darazsaktól, a csattogástól, és a vihartól is. Egy nagy sóhajt kíséretében futott át a fogadóba, és leült egy félreesőbb asztalhoz, ahol mind kényelmesen elfértek. A fogadós egyik lánya… vagy talán az asszonya volt, már indult is felé, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna a lovaglány már le is adta a rendelést.
- Három tányér forró levest. Az én számlámra. És valami erőset, ami átmelegít.
A köpenyét a szék támlájára terítette, a tegezt és az íját maga mögé támasztotta a falnak, és elkezdte lecsatolni az alkarvédőjét is, ami alatt szintén átázott a könnyű anyagból készült egyenruhája. A felsőtestét védő páncélt annyira nem akarta elkezdeni levenni, de még azt is lehetségesnek tartotta. A fogadós közben a sok ázott veréb láttán begyújtotta a kandallót, hogy gyorsabban száradjanak, pedig már egyáltalán nem volt hideg.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Ki nem állhatom az esőt.
Ez úri mulatság: a parasztok áldásnak tartják és ünneplő vidámsággal üdvözölnek minden egyes fentről leszakadó cseppet, számomra viszont világéletemben csak bosszúságot jelentett. Ez most sincs másképpen, mind fázósan összehúzzuk magukat a nyeregben - egyáltalán nincs hideg, de bőrig ázva még a langyos erdei szellő is igen kellemetlennek hat. A kíséretünk szétszakadozott a hosszú úton - hazafelé gyakran lazul fel minden diplomatacsapat, mert délen több a tennivaló annál, hogy pár ember kísérgetésével üresen foglalatoskodjanak háború idején.
Megkönnyebbült sóhajjal ugrom le a nyeregből, amikor Lady Wildwind felveti, hogy megálljunk éjszakára. Az esőt vagy az éjszakát külön elviselem, ha kell, esőben éjel viszont egyáltalán nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem menni, hacsak valami különösen fontos ügy nem kívánja meg tőlem.
- Szívemből szólsz, Lady Loreena.
Anatra pillantok, megfogva a lova fejét, hogy őt magát lesegíthessem a nyeregből.
- Menj csak be. Beviszem a lovakat.

Valószínűleg én vagyok az Egyház történetének legelső püspöke, aki szemernyit sem bánja, hogy magának kell leszerszámoznia a lovát az istállóban: az úti öltözékemen nagyobb csorba nem eshet, mint a zuhatag, amelyben elértük a fogadót. Az átvizesedett szalmán hunyorogva betocsogó istállófiúnak meghagyom röpkén, hogy etessen és csutakoljon, s mire Lady Wildwind csatlakozik hozzám a söntéspult előtt, már megrendeltem a forró fürdőt Anat számára az emeleten.
Szórakozottan figyelem, ahogy a nefilim fellépked a csiszolt falépcsőkön az emeletre: kissé didereg a rátapadó, átnedvesedett ruhái alatt, de biztos vagyok benne, hogy ha időben megkapja a fürdőjét, nem fog meghűlni.
A hátam mögött felhangzó rendelésre aprót megrezdülök - észre sem vettem, hogy az elf is belépett -, majd udvarias mosollyal lépek hátra, hogy legyen helye leülni. Az Északi Királyságban vagyunk: itt már a lady a vendég.
- Kérem, vigye fel a levest a hölgy szobájába. Elfáradt, fürdőt venni készült vacsora után - toldom hozzá, helyet foglalva a tündével szemben. Így sem esem messze tőle: az asztalnál kevés a hely, azonban ezúttal cseppet sem bánom. Jólesik kinyújtóztatni a lábam.
- Egy kancsó forralt almabort, legyen szíves, fiam - jegyzem meg a fogadósnak, amikor személyesen is megjelenik. Aztán - kissé fáradtan - a tündére mosolygok.
- Az Északi Királyság nevében engedje meg, hogy megkövessem, hölgyem. Nem szokásunk ilyen pocsék idővel fogadni a segítő szándékot.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Szinte lerogy a püspök mellé, és fél szemmel nézi, ahogyan a félangyal felmegy az emeletre. Ezek szerint csak ketten fognak együtt enni és melegedni, a hölgy máshol és máshogy fog feloldódni. Nem sokat beszélgetett út közben sem Anattal, kicsit sajnálja is, de faggatózni nem akart, és láthatóan a nő sem érdeklődött felőle túlzottan.
- Fürdő… Nem is lett volna olyan rossz ötlet. – jegyzi meg mosolyogva a férfinak, de nem mozdul. Ha már így leült legalább megvárja a levest, és az italát. Amikor az kér egy kancsó almabort, a nő is megszólal.
- Legyen még egy. – nem tudja végülis, hogy Kather kettejüknek szánta-e vagy csak magának, de biztos, hogy el fog fogyni. A csontja velejéig átfázott, kell ami felmelegítse. A széktámláját kicsit a kandalló felé fordítja, hogy a köpenye jobban száradjon, és kicsit ki is fújja magát. Csak most veszi észre, hogy mennyire elülte a nyeregben a hátsó felét, és mennyire elgémberedtek a tagjai. Jól esett kicsit asztalnál ülni, és kényelmesen hátradőlni. A férfi megjegyzésére, a rossz időről csak elmosolyodik.
- Szerencsére nem vagyok cukorból, hogy elolvadjak az esőben. Ami pedig nekünk pocsék, az így kora nyáron a földeknek áldás. Ha nem húzódik el, nagyon bőségesen arathatnak.
Nem mintha túlzottan értene a földműveléshez, de azt tudja, hogy néhány nap zápor jót tesz, de hogy tulajdonképpen melyik haszonnövénynek azt már nem tudja. A tündéknél alig találni nagyobb szántókat, inkább esküsznek a gyümölcsösökre, és arra, amit az erdő önként ad nekik. Bogyók, vadak, a sebes patakok halai, ez az, amiből ők élnek. A nagyobb kertek is inkább zöldségekkel vannak tele, bár abból nagyon széles a választék, de ezt láthatták az ember követek Amelie Fairbranch vacsoráján is. A fogadós felesége kihoz két tányér levest és a két kancsó almabor is a két kupával megtalálja a helyén az asztalon. Loreena boldogan kanalaz bele a levesbe, és kifejezetten széles mosoly terül el manó-vonásai között, amikor a forró lé lecsorog a torkán.
- Talán illetlenség nem megvárni Anat kisasszonyt, de… Ez a leves most mintha életet mentene. Gyakran utaznak ilyen messzi kiküldetésre?
Nem is tudja miért tette fel a kérdést. Leginkább beszélgetést akar kezdeményezni, ha már így ülnek egy asztalnál, és sorstársakként szürcsölik a forró zöldséglevest némi galuskával. A tünde közben tölt mindkettejüknek az almaborból is.
- Mire koccintsunk? A szövetségre, a felfedezésre, vagy a holnapi napsütés reményére?

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Kitűnő ötlet - bólintok a lovag szavára egyetértőn - Magam sem bánnék egyet, de azt hiszem, Anat megérdemli, hogy elsőként melegedhessen fel és szárítkozhasson meg. Még nem szokott egészen hozzá az ilyen hosszú utakhoz... noha a nefilimeknél gyorsabban még soha senkit nem láttam alkalmazkodni.
Ez igaz: azon a napon, amikor először megláttam, egyetlen szavamat sem értette a hercegnő. Mára már lehetetlen megkülönböztetni a németjét az enyémtől.
- Legyen még egy.
A Védelmező rendelésére feljebb emelkedik a szemöldököm, máris két pohár erős ital és két kancsó bor áll az asztalon: nem számítottam rá, hogy még többet rendel, de ha ilyen szomjas, hát miattam ugyan igyon csak. Mondják, hogy az emberekből igazán csak az italaikat tartják valamire a konzervatív tündék - ha Lady Loreena közéjük tartozik véletlenül, hát most legalább kiélvezheti ezt az előnyünket maradéktalanul.
- Szerencsére nem vagyok cukorból, hogy elolvadjak az esőben - teszi hozzá nagyvonalúan. - Ami pedig nekünk pocsék, az így kora nyáron a földeknek áldás. Ha nem húzódik el, nagyon bőségesen arathatnak.
Biccentek, mert a fejemben olvas.
- Az ázott utazó szólt belőlem - nevetek föl finoman - Meg a hiú gazda, aki úgy kívánná, hogy az országa legszebb arcát lássa.
S azt is szeretném, ha Anat nem hűlne meg. A sivataghoz képest még a késő tavaszunk is hűvösnek számít.

A lovag nekikezd a vacsorájának, s én ráérősen csatlakozom hozzá, abban az összetéveszthetetlen, síri csendben, amelyet a gazdag embercsaládok fővesztés terhe mellett megkövetelnek a fiaiktól.
Leteszem a kanalat, és megtörlöm a szám, mielőtt válaszolnék.
- Emiatt ne várj, hölgyem - felelem, hátrasimítva a homlokomba lógó ázott tincseket, hogy ne csöpögtessek esővizet az asztalra vagy az ételbe. - A kisasszony fent vacsorázik. Majd a reggelinél csatlakozik hozzánk idelent, ha mind kipihentük magunkat. Nem gyakran fordult eddig elő, hogy ilyen hosszú útra vállalkozott volna, s a ló is meglehetősen idegen a népének.
Biccentéssel köszönöm meg neki, hogy magára vállalta az ital kitöltését, a kérdését pedig félmosollyal jutalmazom.
- A szövetségre, Lady Wildwind...! - jegyzem meg doromboló hangon. - Igen aggódnék, ha úgy volna tőlem karnyújtásra, hogy neheztel.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Feltűnik neki a törődés, amivel a püspök a nefilim irányába viselkedik, de inkább érdeklődve hallgat minden információmorzsát. Nem ismeri a félangyalok különös népét, de minden újdonság szokta őt érdekelni… Főleg amiknek olyan hatásos a belépőjük, mint nekik volt.
A szép országra elmosolyodik.
- A királynő szereti rám bízni a hosszú utazásokkal járó feladatokat. Láttam már északot szebb napjaiban is, ez a kis égzengés nem fog elkedvteleníteni. Különben is… A mocsarakhoz képest ez még így is csodás.
Ha rangsorolnia kéne a legborzalmasabb helyeket ahol valaha járt, kétség kívül a mocsár és a nekromanta kastélya szerepelne az első helyen. Büdös, nedves és megbízhatatlan, bár korábban lehet versenyre kelt volna vele a köderdő, most nagyon sok mindent megadna azért, hogy ott lehessen.
A levest viszonylagos csendben költik el, bár Loreena nem bánja a beszédet evés közben, amikor határőr volt a kantinban rendszeresen vacsora közben estek meg a beszámolók, vagy épp a hencegések a legutóbbi kalandokról, nőkről és szörnyekről, de nem erőltet semmit. Kifejezetten alkalmazkodó lett az utóbbi időben az idegenek szokásaihoz. Ha már nem volt képes bemagolni az etikett- könyveket, akkor legalább annyit megtehetett, hogy ellesi a kötelező fogásokat… Persze így mindig meg is maradt a bizonytalanság, hogy vajon egyéni szokásról van-e szó, vagy kulturális szabályokról. A vacsora után viszont a szó visszaterelődik a félangyalra, a lovagnő pedig megértően bólogat.
- Ha neki nem probléma, én nem veszem zokon. Csupán magamból indultam ki, hogy nem szeretek egyedül vacsorázni. De nagyon tiszteletreméltó, hogy igyekszik megismerni a világunkat, és még lóra is ült érte. Rejtélyesek nekem ezek a félangyalok, de remélem, idővel jobban megismerem majd őket.
A szövetségre koccintanak, de Kather megjegyzésére muszáj felnevetnie. Mindketten emlékeznek még arra a verekedésre az arénában. Nem is tudja mi ütött akkor belé… Talán Shadowthorn szemét akarta a maga módján megbosszulni, talán csak látni akarta, hogy az inkvizitorok valóban olyan veszélyesek-e mint állítják… Maga is meglepődött a győzelmen. Hozzáüti a kupáját a férfiéhoz.
- Nincs szükségem karhossznyi távra. A szél segítségével messzebbre is tudok ütni. – jegyzi meg, ha már így szóba került. Láthatóan azonban Kather arca nem szenvedett maradandó károsodást, az ember papok gyógyító mágiája valóban kiváló, és erős. Nehezen vallaná be, de van olyan jó, mint az ő druidáik mágiája. Beleiszik az almaborba, az alkohol pedig jólesően melegíti meg még így a leves után is. Mikor is nyúlt utoljára alkoholhoz? Ó igen. Elszontyolodik az arca az emlékre, és az űrre, ami a szívében marad tőle, de most nem gondolhat ilyesmire! Viszont erről eszébe jut egy kérdés, ami azóta fúrja az oldalát, hogy összeverekedtek a férfival.
- Aznap, amikor küzdöttünk, láttam valami furcsát. Egy fiút a lelátón, aki tátott szájjal bámult minket, de nem is ez a lényeg, hanem hogy sötét tünde volt. Nagyon meglepődtem, kicsoda ő?

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- A mocsarat elég egyszer látni, ez igaz - hagyom rá, és örülnék, ha megfogadhatnám a saját tanácsomat.
Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára jártam ott a múltkoriban... sajnos. Igaz, nagy boldogság az Egyháznak, hogy a szent ereklye előkerült, én mégis annak örülnék leginkább, ha ez az utolsó szent ereklye volna, amelynek arrafelé veszett nyoma.
Több, mint valószínű, hogy tévedek.

Nem sokat tudok Lady Wildwindről, az azonban teljesen egyértelmű, hogy nem diplomatának vagy udvaroncnak nevelték, nem olyasvalakinek, akinek minden rezdülését tekintetek kísérik: látom rajta, hogy igyekszik hozzám alkalmazkodni az asztalnál, s ez a tapintatossága akaratlanul is halvány elismerést vált ki belőlem. A tündék nincsenek otthon a társasági szabályok közt, a Védelmező mégis mindent megtesz, hogy ezzel a hírével szembeszálljon.
Nem nehezítem a dolgát túlságosan.
- Rejtélyesek, az igaz - adok helyt a megjegyzésének a kupa pereme felett. - De legalább annyira kíváncsiak is. Anatot semmi nem tartja vissza, ha egyszer a fejébe vett valamit... nem ez az első út, amelyen velem tartott, de azt hiszem, talán a legkevésbé veszélyes. Az esze mint a tűz. Gyorsan tanul.
- Nincs szükségem karhossznyi távra - tódítja a tünde magyarázatul, ahogy a kupák koccanása elhallgatott, és mindketten belekortyolunk a forró borba. Csontig átjár, kellemesen szusszanok rá, éppenhogy csak. - A szél segítségével messzebbre is tudok ütni.
- Igazán lenyűgöző technika - ismerem el a győzelmét, katonának magam is elfogadnám őt, bátor és erős, ahogy pedig megtapasztaltam a gyakorlótéren, könyörtelen, vad erejét rejti egy hegyi viharnak.
A következő kérdése váratlanul ér.
- Aznap, amikor küzdöttünk, láttam valami furcsát. Egy fiút a lelátón, aki tátott szájjal bámult minket, de nem is ez a lényeg, hanem hogy sötét tünde volt. Nagyon meglepődtem, kicsoda ő?
PIllanatig döbbenten nézek rá, aztán mosolyogva, kissé bosszúsan csóválom a fejem.
- Hirtelen nőtt, esetlen kamasz kölyök volt, ugye? Az ördögadta! Jozef Strandgut lehetett csak. A tanítványom. Helyén a szíve, csak az átkozott, kemény feje üres. Semmilyen fegyelmezés nem hat rá. Aznap is úgy emlékszem, valami dolga volt a sekrestyében... Bizonyosan a tünde harcmodorra volt olyan kíváncsi. Ha küzdelemről van szó, soha semennyi újdonság nem elég neki. Rajong érted, Lady Loreena. Azt hiszem, íjászkodni szeretne.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
„Az esze mint a tűz.” Nem bíz nem mosolyogni a megjegyzésen. Kathert láthatóan ugyan úgy lenyűgözik a nefilimek mint őt. Vagy csak ez az egy félangyal? Nem tudhatja biztosan, de egyet értően bólint. Reméli ő is többet láthat majd abból a bizonyos tűzből. És innen egyenesen következik az is, hogy a férfi lenyűgözőnek találja a technikáját. Az emberek bizonyára nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki az elemek erejét irányítsa, pedig náluk majd’ minden druida képes erre, sőt még többre is. Valószínűleg idővel ő is még többet fog tudni.
- Pedig ezek csak az alapok. A tünde lovagok ereje abban rejlik, hogy ötvözzük a fegyveres harcot az természet erejével. Nekem a mesterem a szél erejét tanítja uralni… Vagyis inkább idővel majd a vihart, de még sokat kell fejlődnöm.
Nem tartja problémának, hogy ezeket megosztja az emberrel, hiszen nem valami kényes, katonai titok, ráadásul büszke is a pozíciójára, hogy helyet kapott a lovagok között. És persze azzal a lendülettel majdnem el is játszotta ezt a bizalmat.
A téma viszont hamar a kis sötét tünde kamaszra terelődik, és a lány kifejezetten érdeklődve hallgatja a bora mögül. A fogadós egyik lánya közben elveszi előlük a levesestányérokat, így az asztalon csak a boraik maradnak a kupákkal. Az övéből meglehetősen gyorsan fogy az éltető nedű, de szerencsére már a hátát is kezdi melegíteni a kellemes kandallótűz.
- A sötét tündék öntörvényűek, a vérükben van. – mondja, de nem azzal a szokásos nemestünde fennhéjázással, hangjából inkább melegség hallatszik ki. – De ha emberek nevelték, megértem, hogy kíváncsi. Én is az lennék a helyében, és minden alkalmat megragadnék, hogy lássak valamit, ami hasonlít a gyökereimhez. Hiszen gyökerek nélkül a fa is kiszárad.
Lehajtja a bora maradékát, és kicsit vár… De utána inkább újratölti.
- Ha tényleg így rajong értem, szívesen megismerkednék vele, ha a útba ejtjük a katedrálist, bár az én erőm messze meg sem közelíti azt, amire a Hold képes… Látványos és lenyűgöző erejű támadásokra képes, sokoldalú is. Gyógyít, fájdalmat okoz, fegyverrel együtt használva pedig pusztító. Láttam, ahogy körben letarol egy támadás tíz démont is! Meg átszúr egy három méteres háborúdémont egyetlen holddal erősített támadással.
Hirtelen lesz túlságosan is lelkes, majd amikor észreveszi magát, hirtelen elhallgat. Nem kellett volna ennyire elragadtatnia magát. Inkább ismét iszik, és próbál nem nézni a kezén lévő gyűrűre.
- Szóval… Ez talán még jobban tetszene neki. – megköszörüli a torkát kicsit. – Azt mondta, hogy a tanítványa. Hogy megy ez önöknél? Nekem egy mesterem van, aki csak velem törődik, és elég közeli állunk, lassan közelebb, mint a saját anyámhoz. - ~ami mostanában nem túl nehéz. ~ teszi hozzá gondolatban. – Szóval mit jelent? Ön neveli?

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Udvarias érdeklődéssel hallgatom a lady harcászati beszámolóját: nem kerüli el a figyelmemet, mennyire feloldódik a protokoll diktálta merev esetlensége akkor, ha ismerős témáról szólhat.
- Vihart? - visszhangzom elismerően, magamban mulatva azon, milyen pontosan eltaláltam az imént. - Le vagyok nyűgözve - ismétlem a pohár felett, őszintén, mert eddig nem sokat volt alkalmam látni a tündék legendás harcmodorából. - Én, ahogy említettem korábban, nem vagyok katona. Bár ezt, úgy hiszem, mostanra már felfedezted te is, hölgyem.
Megint tölt magának, és én, hogy a lépést tartsam vele, ahogy illik, rögtön csatlakozom. Szerencsémre nem iszik különösebben gyorsan: nem nagyon bírtam a szeszt fiatalon sem, és igencsak kétlem, hogy a helyzet azóta sokat javult volna.
Az viszont bizonyos, hogy már egyáltalán nem fázom.

- A sötét tündék öntörvényűek, a vérükben van – szól Lady Loreena, s a szeme összetéveszthetetlenül, büszkén ragyog. – De ha emberek nevelték, megértem, hogy kíváncsi. Én is az lennék a helyében, és minden alkalmat megragadnék, hogy lássak valamit, ami hasonlít a gyökereimhez. Hiszen gyökerek nélkül a fa is kiszárad.
Ez az elragadtatottság olyasmi, amire a legkevésbé sem számítottam a visszafogottságukról híre elfektől: újratöltöm a kupámat, vele együtemben, s várom, hogy folytassa.
- Ha tényleg így rajong értem, szívesen megismerkednék vele, ha a útba ejtjük a Katedrálist, bár az én erőm messze meg sem közelíti azt, amire a Hold képes… Látványos és lenyűgöző erejű támadásokra képes, sokoldalú is. Gyógyít, fájdalmat okoz, fegyverrel együtt használva pedig pusztító. Láttam, ahogy körben letarol egy támadás tíz démont is! Meg átszúr egy három méteres háborúdémont egyetlen holddal erősített támadással.
A szemöldököm megemelkedik, mert a Védelmező igazán beleélte magát a dologba: nem gondoltam volna, hogy van, ami ennyire képes egy elfet fellelkesíteni, különösen a két nép között húzódó politikai ellentétek sáncán át.
Loreena Wildwind is ráeszmél, hogy valamelyest elvetette a sulykot, mert hirtelen megtorpan, s hangsúlyos járomcsontját halvány pír futja el - lehet, hogy a bortól. Ami azt illeti, nekem is kezd egy kissé melegem lenni. A megjegyzése pedig, amellyel Jozefről érdeklődik, akaratlanul is kényelmetlenül érint kicsit. Megköszörülöm a torkomat, hogy ez az érzés minél kevésbé legyen feltűnő.
- Nos... - fogok bele, szándékosan kerülve a gondolatot, mi is ösztönzött arra, hogy magamhoz vegyem a fiút - Többé-kevésbé. Jozef már akkor a Katedrális novíciusa volt, amikor egy rendbontás miatt büntetést szabtam ki rá. A penitencia után elszökött, s amikor megtaláltam, fogadkozott, hogy nem akar pap lenni. Inkább olyan, mint... nos. Mint én.
Apró, töprengő szünetet tartok, mert ezt még sohasem gondoltam végig ennyire világosan. Hogy mondhattam volna nemet neki? Nincs apja. Nekem meg...
- Eleget tettem a kérésének - folytatom, elébe vágva a saját gondolataimnak, és egyetlen korttyal befejezem a kupában maradt bort. Jóval több, mint elsőre számítottam rá. - Nevelem, amikor tudom. Kevesebbet, mint kellene. És biztosan kevesebbet, mint amennyit a te kiképződ, hölgyem.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Hallgatja a történetet a fiúról, és az atyáról, és egyre érdekesebb részletek bontakoznak ki közben. Hátra dőlve iszogat, szíve szerint felpakolná a lábát az asztalra, hogy még kényelmesebb legyen, de az már igazán nem lenne illendő. Láthatóan valóban feloldódott kicsit, de ha már együtt utaznak, egy baráti beszélgetés némi borral igazán belefér egy-egy este. Főleg hogy tulajdonképpen egész érdekes témákat érintenek.
- Elszökött? – kérdezi felvont szemöldökkel. Vajon azért mert nem találja a helyét az emberek között, vagy nem több ez kamaszos dacnál, ami néha ott van minden gyermekben? Főleg a fiúk esetében, de ez talán hozzá is tartozik a természetes fejlődésükhöz. A következő viszont ismét az emberek egyházára vonatkozik. Eddig abban a hitben élt, hogy Kather pap, hiszen atyának hívják, és végülis a püspök is papféle… De ismételten hiányosak lehetnek az ismeretei.
- Hogy érti, hogy olyan, mint ön? Mármint azt hittem, hogy az inkvizitorok is papok végülis, csak kicsit… Bővített hatáskörökkel.
És akkor még szépen fogalmazott. Nagyon igyekszik, hogy a hangja ne árulja el ellenszenvét a foglalkozás iránt, hiszen nincs joga ítélni, hogy ki miért akar másokat üldözni és megkínozni. De attól még cseppet sem ért egyet, főleg hogy sokszor ártatlanok kerülnek a kezei közé. Érzi, hogy valami több húzódik a háttérben, de lehet hogy csak a fantáziája képzeli romantikusabbnak az egész helyzetet, már-már balladainak, hogy a szőrős szívű inkvizitor megsajnál egy sötét tünde kisfiút és magához veszi, hogy felnevelje és belőle is jó papot csináljon… De lehet nincs is mögötte semmi más színtiszta felelősségtudatnál, vagy kötelességnél.
- Nem olyan, mint aki nem tesz meg minden tőle telhetőt. – ő is kiissza a bora maradékát, és már tényleg kezdi kellemesen jól érezni magát.
- A fiú… Jozef, igaz? Biztos hálás önnek a gondoskodásért, és a tanításért, amit kap, bár nem tudom, hogy nem lehet elveszett az emberek között. Miért pont ő? Gondolom más is akart a tanítványa lenni.
Kíváncsi, nem több, és ezzel a témával talán tud is mit kezdeni. Mikor rá és a kiképzőjére terelődik a szó szórakozottan megvonja a vállát.
- Érdekes kérdéskör. Én már felnőtt fejjel kerültem Lady Bridgitte-hez, amikor lovag lettem. Végtelenül tisztelem őt az erejéért és a jelleméért, és hogy büszkén viseli a hegeket és a szemkötőt is, amit Észak inkvizítoraitól kapott. – mosolyog itt rá Katherre. Nem fogja eltitkolni, és talán így már a férfi is jobban fogja érteni az ellenszenvét, vagy, hogy miért verte össze az első alkalommal, amikor találkoztak. - Bizonyára formált is rajtam rengeteget, már azon kívül is, hogy az összes bordámat eltörte, meg egyszer a kezemet is. Remélem azért ön kíméletesebb a fiúhoz. Korábban inkább olyan akartam lenni, mint az anyám, amikor annyi idős lehettem, mint Jozef inkább ő képzett a hivatalos kiképzésen túl. Találkozhatott is vele, őfelsége testőrkapitánya, a szőke fonatos, aki a széke mögött szokott állni.
Arca kicsit keserűbbé válik itt és inkább lehúzza a teljes kupa italát.
- De a család bonyolult dolog, főleg úgy, ha a szülője jobban szereti a koronát, mint a saját vérét, és előbbre helyezi az udvart a gyereke boldogságánál. Végülis kialakult, hogy katona körökben első a rang és a szolgálat, minden egyéb pedig másodlagos. – nem is tudja, miért mondja el ezeket a férfinak. Talán a bortól és a témától lett nyíltabb és őszintébb. Nem is érti magát sem. – Elnézést. Nem akartam ilyen ostoba problémákról beszélni. A papoknak… vagy inkvizitoroknak lehet családja, vagy a rend betölti ezt a szerepet? Az a tapasztalatom, hogy minél többet vagyunk együtt a társainkkal és minél kevesebbet a véreinkkel, annál inkább átalakul ez.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- El - biccentek komoran, mert csak Úr könyörülete mentette meg attól, hogy von Himmelreich vademberei kizsigereljék. - Délen protestáns fegyveresekbe futott. Én akkor már úton voltam, de elkéstem. Megkínozták.
Soha nem felejtem el a sötét színe ellenére is kékre fagyott, összevert fiút, akit a kútkávához kötözött a két eretnek fegyveres: emlékszem az őrjöngő dühre, amellyel a kardgombot a kettétört sípcsontú férfi arcába vágtam egyszer, kétszer, háromszor, amíg a hangja egyszerű ordításból kásás, fuldokló vonyítássá nem változott. Nagyon remélem, hogy már lidérceket látott a ráfagyott kútvíztől, mire eljött érte az Ördög.
Komor gondolataimból a lady szavai rántanak ki, s szinte bocsánatkérőn pillantok fel a szavára, mielőtt újratölteném a kupámat, s az övét is.
- Jozef sem tudja, mi az igazi különbség. Ő azt akarja, hogy tiszteljék és féljenek tőle. Nem könnyű neki az emberek fiai között. Ahhoz pedig még túl fiatal, hogy egészen felfogja, mit is beszél ilyenkor. De majd megérti.
Nem akarsz te olyan lenni, mint én, fiam. Ha pedig igen, hát megérdemelsz egy pofont.
De azért Lady Loreena megjegyzésére elmosolyodom.
- Hogy hálás lenne, azt jól titkolja - nevetek föl, mert a morcos kölyök csak egyszer-kétszer lágyult meg annyira, hogy igazán ragaszkodni lássam. - De néha megfogadja, amit hall. Ha éppen nincs jobb dolga.
A fiú személyét firtató kérdésre az orrnyergem ráncolom, mert való igaz, utóbb kiderült, hogy többen is szívesen lettek volna a helyében, az igazság az, hogy nem akartam tanítványt. Ugyanolyan felelősség lett volna, mint egy gyermek.
Én pedig nem érdemlem meg, hogy egy fiú az apjaként szeressen. Azt pedig, hogy tiszteljen, még annyira sem.

- Érdekes kérdéskör. Én már felnőtt fejjel kerültem Lady Bridgitte-hez, amikor lovag lettem. Végtelenül tisztelem őt az erejéért és a jelleméért, és hogy büszkén viseli a hegeket és a szemkötőt is, amit Észak inkvizítoraitól kapott.
Fölpillantok az asztalról, összehúzott szemmel. Innen fúj hát a szél! A lovag neve nem mond nekem semmit, bár az is igaz, hogy gyakran elfelejtem azokat is, akik valóban megfordulnak a karmaim közt.
Nem fogok bocsánatot kérni.
- Augustinus rendfőnök, aki engem tanít, félelmetes harcos ifjúkora óta - toldom az ő történetéhez. - Csak remélni merem, hogy még soká okít arra a böcsességre, amivel az Úr őt megáldotta. Fél karját Hellenburgban hagyta, amikor Anatot elszöktettük a zsinatelnök szomszédjából; azóta eggyel vág a földhöz, ha úgy tartja kedve.
Figyelmesen hallgatom a történetét, s valamiért úgy érzem, a mondanivalója friss sebet takar: hátradőlök a széken, szinte észre sem véve, ahogy a fogadós magától tesz az asztalra egy újabb kancsóval a gőzölgő borból.
- Ne szégyenkezzen, Lady Loreena - intek neki előzékenyen. - Az én fajtámnak a vérében van, hogy hallgatóság legyen.
A felvetésére elhűl bennem a vér, pedig azt hittem, a bor eléggé felhevítette már ahhoz, hogy ez ne fordulhasson elő.
- Lehet, ha úgy kívánják, de kevesen élnek vele - felelem, igyekezve, hogy semleges hangot üssek meg. - A rend szolgálata többnyire egész embert kíván. Ahogyan bizonyára te is tapasztaltad, hölgyem, a magunkfajta túl sokat van távol az otthonától. A Katedrális tornyait látni, harangszavát hallgatni olyan, mint az otthon melege, de így is kevesebbet részesülök belőle, mint szeretnék.
Pedig minden alkalommal, amikor felsétálok a szobáimba, találkozom a keleti szárny könyvtári folyosóján Anattal. Mindig mosolyog - sötét borostyánszín szeme ragyog a beömlő fényben, akár egy pár finom, mérműves rózsaablak.
Megköszörülöm a torkom.
- Kérem, ne hagyja, hogy elragadtassam magam - mosolygok a nőre bocsánatkérőn. - A Katedrális kedves a szívemnek, s az utóbbi időben sokat forgott veszélyben; különösen most, hogy Károly királyt magához szólította az Úr a Holtmezőn. Isten nyugosztalja a királyt! Részvétem az Önöket ért veszteségekért. Tudom, hogy nagy áldozatot hoztak az emberek kedvéért.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Elszomorodik az arca, amikor Kather Jozef megkínzásáról beszél. Egy fiatal fiút! Északon és Délen egyaránt barbárok az emberek. Mindegyiküket egyformának látja, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, ezért is tartja értelmetlennek a háborút, vagy Sigrún éles kijelentéseit, hogy oldalt kell választania. Hiszen ez most még a tündék köréből sem egyszerű, az emberek háborújához pedig végképp nem lenne semmi közük. Még neki sem, aki lovag, nemhogy egy fiatal sötét tünde fiúnak!
Ahogy a püspök beszél róla valóban olyan, mintha egy apa beszélne az engedetlen fiáról. Tisztelni és félni fogják, ha megszolgálja, de sokat kell még ahhoz tanulnia. Nem tudja, megjegyezze-e hogy látszik a kötődés, vagy hagyja rá az inkvizitorra. Az almabor szerencsére sokat segít azon, hogy ne tartsa magában a véleményét.
- A vak is látja, hogy kedveli a kölyköt. Mindezek ellenére is, így azt hiszem ő is jól döntött, hogy magát választotta mesterül, és ön is, hogy elfogadta tanítványnak, akkor is, ha vele nehezebb lesz, mint az embergyerekekkel.
Von vállat végül. Ez után szóba kerülnek a veszteségek. Shadowthornnak a szeme, Kather rendfőnökének a karja…
- Azért ők a mesterek és mi vagyunk a tanítványok. Lady Bridgitte is lő olyan jól fél szemmel is, mint én, és az ön rendfőnöke is elég jó fél karral is. Anat kisasszony megszöktetése délről viszont érdekes történetnek hangzik. Nem hiszem, hogy találhatnánk jobb alkalmat arra, hogy elmesélje, már ha nem bánja persze. – nagyon érdekli a lányszöktetés, főleg hogy borgőzös elméje már romantikus felhangokat is beleképzelt az eseménybe, akkor is, ha azok éppen nincsenek ott.
A család kérdése pedig ismételten érdekes, és új információval is gazdagodott. Lehet családjuk, de mégis inkább a rendet választják, hiszen az eleve betölti az űrt, amit a hiánya okozna. Tehát valahol pont úgy van ez, mint náluk, csak egyikük egy katonai bajtársi szövetség, az emberek fiait pedig a hit tartja össze. Az otthon melege pedig végképp olyan, amit meg tud érteni.
- Ugyan, tökéletesen átérzem, amit mond. Régen én is ilyen szenvedéllyel viseltettem a saját otthonom iránt, és szerettem minden egyes fát és bokrot, minden épületet Zephyrantesben. Régen fájt távol lenni tőle. És mostmár megértem a másik oldalt is, hogy milyen az, ha valakinek a szíve kétfelé is húz, és bármelyik helyen is van, a lelke egy része valahogy mindig hiányzik.
Mosolyodik el keserűen. Az almabor lassan elfogy a kancsójából is, mire szóba kerül Holtmező.
- Nekem pedig részvétem a királyuk miatt. Remélem a következő uralkodójuk is bölcs lesz, aki a vérontás helyett a tárgyalást választja. Erre pedig inni kell, talán valami töményebbet is. Fogadós!
A férfi kezét a kötényébe törölgetve siet oda hozzájuk.
- Két pálinkát!
A fogadós hoz két kis pohárkát és tölt mindkettőbe egy átlátszó, sűrű kerítésszaggatóból.
- Károlyra, Isten nyugosztalja a királyt! – ismétli meg a frázist, felemelve a pálinkát, remélve, hogy Kather is az övéhez koccintja a sajátját, majd egybe lehajtja. – És még egyet. Ott voltam Holtmezőn, és meg kell mondjam, nem tudom a mi bölcs királynőnk miért döntött úgy, hogy részt vesz a csatában, bár most hogy elhozta a térképet nekünk is talán mégis kiderül, hogy volt valami haszna. Sok tünde élet odaveszett, és sok emberélet is, de ha nincs Wilhelmina Nachtraben most egyikünk sem ülne itt. Én őrá iszom a másodikat, hogy megtörte az apostol rúnáját, és ezért túléltük a csatát.
Furcsa lehet talán, hogy pont egy vámpírra, hiszen alapvetően nem szívleli őket, és bizonyára az inkvizitor sem, de fél veronia egynek köszönheti most, hogy még él. Lehajtja a második pálinkát is, és így már kicsit szédülni kezd vele a söntés.
- Nem tudom, hogy ön mennyit látott ott… Vagy ott volt-e személyesen egyáltalán… A holtak és a hullasétáltatók egy dolog… De a szellem, ami akkor érkezett, mikor Mina kisasszony megtörte a rúnát, az utolsó pillanatban… Soha többé nem akarok olyan borzalmat látni, mint az. Ha nincs ott Armin, akkor megöl az idézőkör, és akkor még nem is láttam a kísértetet. Még mindig kiráz tőle a hideg, ha eszembe jut.
Látványosan meg is borzong. Nem tudja a másiknak milyen tapasztalatai vannak arról a csatáról, de élete leghátborzongatóbb élményeként tartja számon azóta is.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Nincs igazad, Loreena Wildwind, gondolom a válaszára néma mosollyal. Mind a ketten rosszul döntöttünk - Jozef tudatlanságból, én pedig azért, mert gyenge vagyok. Egyedül nem bírom elhordozni a szégyenemet.
Most, hogy a szöktetés szóba került, hirtelen eszembe jut, hogy sokkal, sokkal többet ittam a vacsora óta, mint az elmúlt tizenöt évben valaha is együltő helyemben: a gyomromban érzem a bor nyomását, de közel sem annyira, mint a fejemben. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és teljes pompájában felrémlik előttem a pillanat, amikor először megpillantottam Anatot.
Nem volna tanácsos engedni a Védelmező kérésének, ezúttal azonban nem én döntök, hanem az almabor.
Az almabor pedig történetesen betűre egy véleményen van a tündével.
- Igazán nem történt semmi különös - hárítok szerényen, a kupámba kapaszkodva, igyekezve legyűrni az emléktől egyre erősödő szívdobogásomat. - Voltak próféciák, amelyek a világvégét jövendölték meg a vörös hullócsillag nyomán, s engem küldtek a Katedrálisból, hogy járjak utána. Anathoz vezettek a nyomok... őt pedig Hellenburgban tartották fogva. A rendfőnök meg én elmentünk érte, de lelepleződtünk. A püspök hátramaradt - magam még nem voltam az -, nekem azonban sikerült megszöknöm. Anattal együtt. Átvágtunk az ismert világ harmadán anélkül, hogy értettünk volna bármit is a másik szavából. Másnap a zsinatelnök vérdíjat tűzött a fejemre. Aztán kitört a démonok háborúja.

Érdeklődve hallgatom a tünde mondanivalóját az otthonáról: meglepődtem volna, ha nem ragaszkodik szenvedélyesen a szülővárosához, amit mond, az azonban ennél többről árulkodik. Kétfelé húzza a szíve. Zephyrantesbe... és még hová? Tán csak nem az oly sokat emlegetett sötét tündéihez?
- Nekem pedig részvétem a királyuk miatt - mondja hirtelen váltással, az almabor szerint azonban az ugrása teljesen logikus ugrás. - Remélem, a következő uralkodójuk is bölcs lesz, aki a vérontás helyett a tárgyalást választja. Erre pedig inni kell, talán valami töményebbet is. Fogadós! Két pálinkát!
Meg vagyok róla győződve, hogy egyáltalán nem kellene többet innom, az almabor viszont nem kérdezett meg erről: ahogy Lady Loreena felemeli a poharát, csatlakozom hozzá én is, meglepően folyékony mozdulatokkal, pedig most már érzem, hogy meglehetősen lassan reagálok.
- Károlyra, Isten nyugosztalja a királyt!
- Ámen.
A tünde következő rendelése egy kissé megriaszt, mert elég tömény italt ittam ifjúkoromban ahhoz, hogy tudjam, kis idő múlva meglesz a böjtje, ha nem várok közöttük, de ő már fel is kapta a maga poharát - kezdem úgy érezni, rohamosan lemaradok tőle.
Elképzelésem sincs, ki az ördögről beszél, de azért bólintok, mert a szavai értelmét kibogozni már akkor se tudnám, ha nem volnék hozzá túl fáradt. Csak iszom: ez már önmagában is elég megterhelő, és előre aggódom, valahonnan távolról, mi fog történni egy fertályóra múlva.
- Nem tudom, hogy ön mennyit látott ott… - folytatja a Védelmező kissé kásásan, de szerencsére lassul is a beszédben; most, hogy eleget ivott, az akcentusa rohamosan erősödik, de közel sem annyira, hogy érthetetlenné tegye, amit mond. - Vagy ott volt-e személyesen egyáltalán… A holtak és a hullasétáltatók egy dolog… De a szellem, ami akkor érkezett, mikor Mina kisasszony megtörte a rúnát, az utolsó pillanatban… Soha többé nem akarok olyan borzalmat látni, mint az. Ha nincs ott Armin, akkor megöl az idézőkör, és akkor még nem is láttam a kísértetet. Még mindig kiráz tőle a hideg, ha eszembe jut.
- Eleget láttam - csatlakozik a lovaghoz az almabor az én hangomon, fél oktávval mélyebben, mint ahogy egyébként megszoktam. - Én hallgattam meg a király utolsó gyónását. A karjaimban halt meg. Nem láttam a tünde sereget megérkezni... és a sötét tündéket sem. Márpedig ha a hercegük ott volt, a serege sem lehetett messze.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Álmodozva hallgatja a püspök történetét a szöktetésről, és bár röviden foglalja össze, a tünde lány romantikus elméje már további rózsaszín szálakat sző hozzá, és bőven többet képzel az egészbe, mint ami történt. Azonnal fellángoló szerelmet, üldözést, féltékenységet, szenvedélyt… Mindent, ami igazából nincs ott, de a közönség számára így tenné érdekesebbé a történetet egy énekmondó. Az almabor pedig úgy dönt, hogy ezeket a részleteket és gondolatokat bizony Kathernek is tudnia kell.
- Azt hittem, hogy Hellenburgban is tisztelik a félangyalokat, akkor miért volt fogoly? Ez az egész nagyon romantikus egyébként… Szinte elképzelem, ahogy vágtató lovakon betörnek a Déli királyságba, derékon ragadja Anatot, és egy lovon átvágtatnak a világon. Fantáziadúsabb bárd persze szerelmi szálat is írna a történetbe, mert úgy kerek az egész, tudja első látásra a villámcsapás a szívekbe, de így is nagyon szép. Meg utána a démonháború… Na azt legalább ismerem mert ott voltam, de ezt beszéltük is. Tiszta szerencse, hogy egyelőre a világvége el lett napolva.
Erre ismét megemeli a poharát, mert ez olyan dolog, amire inni kell, csak ez után folytatják a közelmúlt politikai eseményeinek a megbeszélésével. Isznak Károly emlékére, isznak Minára, mesél a kísértetről. kicsit jobban megered a nyelve, mint szokott, egészen beleszédül az alkohol mámorába, amitől viszont a nyelve is egészen megered. Nem is tudja, mikor beszélt utoljára ennyit valakivel, mint most a püspökkel egy fertályóra alatt. A mondatai összefolynak már kicsit, de a férfinak is mélyebb lesz a hangja, kicsit lassabb kicsit összefüggéstelenebb… De legalább már nem fáznak, és valószínűleg másnap sem kell majd tartaniuk a tüdőgyulladástól, csak a fejfájástól. Azt meg kiheverik.
Kikerekedett szemmel hallgatja, hogy pont Norven Kather volt az, aki meghallgatta a király utolsó gyónását. Hát mindig egy felé sodorja őket a sors? Nagyon belecsöppentek az események közepébe, de legalább me tudják egymással osztani a különböző nézőpontokat.
- Akkor látta a felkelő holtakat is. Borzalmas volt. Amúgy láttam, ahogy Károly király meghalt, a semmiből tűnt elő az a valami. Egy szikláról néztük, mert mi akkor már mentünk, hogy megakadályozzuk a hullasétáltatókat, csak elkéstünk. – bólogat bőszen, mintha a férfinak értenie kéne, hogy mégis miről beszél. – Szóval ott közel lenni is biztos szörnyű volt, de még szerencse hogy ott volt és meghallgatta valaki szegény Carolust. A tündék is ott voltak ám, a démonokat kergetve értünk oda. Feltartottak minket egy fallal, azért késtünk kicsit. Szóval mi is kivettük a részünket ám a csatából. – csapja le a poharát az asztalhoz. A sötét tündéket emlegetve viszont elkezd nevetni. Először csak halkan, de utána egyre látványosabban rázza a kacagás a vállait, pedig pontosan tudja, hogy semmi vicces nincs a majdnem-kivégzésében. – Szóval igen. Ott voltunk mi is, és ott voltak a sötét tündék is, csak éppen a herceg kicsit odébb. Elmentünk megakadályozni az apostolt vagy mi a francot tudja… Csak elkéstünk, de ezt már mondtam, szóval utána meg meg kellett védenünk Minát ameddig megtöri a rúnát, és ez sikerült is, akkor merevedtek le a holtak, EZT viszont biztos látta. Utána meg jött a kísértet, otthon meg majdnem kivégeztek. Mert nem szabadott volna elmennem Arminnal, hanem maradnom kellett volna, de mi van, ha akkor mind meghalunk? Úgyhogy végül kegyelmet kaptam a királynőtől… Ő pedig hazament…
Elszomorodik nagyon, és inkább iszik még egy kicsit, pedig a fejében már kong a vészharang pedig nem kéne. Sírni lenne kedve, nem is érti miért, de annyi tartás még maradt benne, hogy ne kezdjen Kather előtt zokogni, mert azt nem. Talán így is túl sokat mondott, de nem mesélhette el ezt így egyben senkinek. Kinek tette volna? Most is csak az alkohol oldotta meg ennyire a nyelvét.
- Egyébként… Miért halt meg a királyuk? Ez nem világos. Azt láttam, hogy kezet nyújt a déli királynak, aztán hirtelen meghal. Pedig béke lehetett volna, annyira drukkoltam a békének, mert ha jönnek a holtak, meg jönnek a mélységben lakó trutyilények, az emberek meg egymással küzdenek, akkor viszont megjön a világvége, amit emlegetett. – a világért sem jutna eszébe a mélységi szó, csak az hogy valami mélyen van, és az az egyetlen bevillanó kép a borzalomról, amit azóta sem hevert ki, pedig már nagyon sok idő telt el a zavaros látomása óta. Rémálmaiban mégis emlékszik minden egyes képre, ami ott volt, közöttük arra a folyékony undorító valamire, amit az almabor éppen trutyilénynek keresztelt el németül.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Szédülök.
Fiatalabb koromban, amikor nem sokkal voltam túl a húsz esztendőn, gyakran előfordult, hogy addig ittam, amíg csak bírtam, esetleg még tovább - jól emlékszem erre a figyelmeztető, kavargó egyensúlyvesztésre, és pontosan tudom, hogy ha már egyszer idáig eljutottam, ivás nélkül is mindössze idő kérdése, hogy a helyzet tovább romoljon. A bátyám sokkal jobban tartotta magát mindig, ha alkoholról volt szó: nemegyszer vitt haza akkoriban, teli torokból nevetve az üres nyári égre.
Felpillantok, mert Lady Wildwind fantáziáját szemlátomást megragadta a szöktetés.

Ha késve is, de eljut a tudatomig, amit mond: annak ellenére, hogy rohamosan csúszom szanaszéjjel fejben, meglepő módon képes vagyok zavarba jönni tőle egy kissé.
- Egyedül volt nefilim Veronián - felelem azért a nőnek, és mielőtt észbe kaphatnék, már folytatom is. - A déliek nem akarták, hogy bárki más tudjon róla. Ami pedig a történetet illeti... a bárdja enyhén túloz. Az első, amit láttam belőle, a keze volt. Éppen csak ennyi. Amikor átjutottunk a kapurostély alatt, még nem láttam az arcát. Nem tudtam a nevét. És azt sem, hogy hercegnő.
A villámcsapás ettől még nyugtalanítóan illik arra, amit a megpillantásakor éreztem, és most, hogy hirtelen elhallgatok, rögtön meghűl bennem a vér. Minek beszélek ilyeneket? És pont a tünde nagykövetnek! Megvan az oka, hogy rendesen nem iszom. Megköszörülöm a torkomat, bár belül érzem, hogy a megtorpanás miatt elkéstem vele.
- Akárhogyan is, az üstökössel megérkeztek az övéi... de csak ők. A világ vége várat magára.

Még tovább iszunk, és bár a tempó meglehetősen lelassult, mégis biztos vagyok benne, hogy ha most azonnal abbahagynám, akkor is túl késő volna. Lady Loreena egyáltalán nem zavartatja magát, s a hangján hallom, hogy nem egyedül fogok víz után kutakodni félálomban holnap reggel.
- Akkor látta a felkelő holtakat is - vágja rá, ahogy megtudja, magam is részt vettem a csatában. - Borzalmas volt. Amúgy láttam, ahogy Károly király meghalt, a semmiből tűnt elő az a valami. Egy szikláról néztük, mert mi akkor már mentünk, hogy megakadályozzuk a hullasétáltatókat, csak elkéstünk.
Fogalmam sincs, miről beszél, annyi azonban bizonyos, hogy a történtek benne is mély nyomot hagytak. Összerázkódom az emléktől, ahogy a király forró vérében térdelek, s nehéz légzését hallgatom.
- Szóval ott közel lenni is biztos szörnyű volt, de még szerencse, hogy ott volt és meghallgatta valaki szegény Carolust. A tündék is ott voltak ám, a démonokat kergetve értünk oda. Feltartottak minket egy fallal, azért késtünk kicsit. Szóval mi is kivettük a részünket ám a csatából.
A kupáját levágja az asztalra, hogy nyomatékot adjon a szavainak, és egy pillanatra csodálkozom, hogy eltalálta azt; én nem bízom meg magamban ennyire, emlékszem még, mennyire képtelen vagyok egy ajtón is átjutni, ha eleget ittam hozzá.
A Védelmezőt görcsös nevetésroham fogja el.
Szóval igen - bólogatja, majdhogynem könnyek közt. A beszéde félig motyogásba torkollik, és levegőt sem vesz túl gyakran, mégis értem, hogy nagyjából miről beszél. - Ott voltunk mi is, és ott voltak a sötét tündék is, csak éppen a herceg kicsit odébb. Elmentünk megakadályozni az apostolt vagy mi a francot tudja… Csak elkéstünk, de ezt már mondtam, szóval utána meg meg kellett védenünk Minát ameddig megtöri a rúnát, és ez sikerült is, akkor merevedtek le a holtak, EZT viszont biztos látta. Utána meg jött a kísértet, otthon meg majdnem kivégeztek. Mert nem szabadott volna elmennem Arminnal, hanem maradnom kellett volna, de mi van, ha akkor mind meghalunk? Úgyhogy végül kegyelmet kaptam a királynőtől… Ő pedig hazament…
Összetorlódott mássalhangzói közül döbbenetes dolgok szűrődnek ki, ezt még a részegségemen át is érzem: elképzelésem sincs, mennyi mindenre fogok emlékezni az itt elhangzottakból, azt viszont azonnal tudom, hogy ez rendes esetben nem olyasmi volna, amit Lady Wildwind bárkivel megoszt.
Hanem titok.
A tünde tartása megrogy, vállai előreesnek és egy pillanatig végtelenül szomorúnak tűnik.
Már éppen megszólalnék, amikor újult érdeklődéssel kapja fel a fejét.
- Egyébként… Miért halt meg a királyuk? - szegezi nekem, s én azon kapom magam, hogy egyetértek a kérdő hangsúlyával. Valóban. Miért? - Ez nem világos. Azt láttam, hogy kezet nyújt a déli királynak, aztán hirtelen meghal. Pedig béke lehetett volna, annyira drukkoltam a békének, mert ha jönnek a holtak, meg jönnek a mélységben lakó trutyilények, az emberek meg egymással küzdenek, akkor viszont megjön a világvége, amit emlegetett.
Pár pillanatig sikertelenül próbálom kibogozni a mondanivalóját, végül azonban úgy döntök, elég, ha az első kérdést megválaszolom.
- Nem tudom, hölgyem - sóhajtok, egy pillanatra lehunyva a szemem. Nem kellett volna ennyit innom. - A Sötét Apostol ghoulja ölte meg. Én pedig megöltem a Sötét Apostol ghoulját. De ez nem vezet sehová, igaz? A ghoul csak egy szolga volt. A halála össze sem vethető a királyságot ért veszteséggel.
Felületes, sekély levegőt veszek, mintha ez elűzhetné a mellkasomból feltoluló búskomorságot és szégyent. Aztán lehajtom, ami a poharamban maradt; rá kell ébrednem, hogy már azt sem tudom meghatározni, bor volt-e vagy még pálinka.
- Részegek vagyunk, Lady Wildwind - jegyzem meg aztán keserű mosollyal, s leteszem a kupát az asztalra. - Eleget ittunk hozzá, hogy mind a ketten szégyent hozzunk az egyenruhánkra. Szerelmes voltam, amikor utoljára ennyit ittam egy este.
Elmosolyodom, a fejemet a szék támlájának döntve: olyan ember mozdulata, aki pontosan tudja, mekkora ostobaságot követett el.
- Vagyis nagyon-nagyon régen volt.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Állát a tenyerébe fekteti, és úgy hallgatja a történetet, ami az almabor ködén át már egész rózsaszínnek és romantikusnak tűnik. Zöld szemei egész ködösen csillognak az alkoholtól, de mintha Kather barnái is egész álmodozónak tűnnének neki. Vagy csak beleképzeli? Bárhogy is legyen jó történet ez egy adag alkohol és a kint zuhogó eső mellé.
- Igaza van. Az igazi történet jobb, mint amit egy bárd kitalált volna. A hős inkvizitor megszökteti a nefilimhercegnőt a fogságból!
Felsóhajt, úgy, mint ahogyan a kisasszonyok szokták az ilyen történetre, pedig aligha állhatna messzebb tőlük a könnyűpáncéljában.
- Szóval nem látta az arcát akkor, amikor megszöktette, csak később. Látja, figyelek ám! És amikor meglátta? Akkor mi történt? Látom én is, hogy gyönyörű… Még a vak is látja. Szokásos történet esetén ilyenkor a megmentő első látásra beleszeret a hercegnőbe, és a hercegnő is a megmentőjébe… De nem egy nyálas tündérmesében vagyunk.
Tölt még a pohárba és Kahterébe is töltene, de a bor pár csepp után elfogy… Csalódottan néz a kancsóra, majd hirtelen ötlettől vezérelve a saját kupája tartalmát megpróbálja elfelezni kettejük között. A fele az asztalon landol, de homályos szemei úgy ítélik nagyjából ugyan annyi van mindkét kupában, így visszatolja a püspök elé az egyiket.
- Na, ne szégyellősködjön, holnapra egyikünk sem fog erre emlékezni.
És talán ez a legnagyobb igazság az estében és a leglényegesebb. Most bármit mondhatnak egymásnak, mert nem fog megmaradni több kósza benyomásoknál, esetleg beszélgetés foszlányoknál, így nyugodtan kiönthetik a szívüket, vallhatnak az almabornak és a pálinkának, mintha egy különös gyóntatófülkében lennének. Nem fognak feloldozást kapni, de ítéletet és szégyent sem, ami ilyenkor talán a legfontosabb.

A háború után Károly halálára terelődik a szó, és újabb részlet világosodik meg előtte, amit eddig nem tudott. Szóval egy ghoul ölte meg! Az apostol valamiért nagyon belenyúlt a világ eseményeibe, de miért? Ez az egész nem stimmel a lovagnak, és a férfi sem tudta tisztábbá tenni a helyzetet, sőt, csak még zavarosabbá.
- Valóban nem. Egy szolga nem ér fel a királlyal, de mégis fontos, mert az apostol szolgája volt. A hullasétáltató főkolompos holtan akarta látni észak királyát, pedig mi köze van hozzá? Ez igencsak fura nem gondolja? Szóval vezet valahova… Csak mi nem látjuk az utat, de ezt a kérdés másoknak is fel kellett tennie.
Már mindenhol rémeket látna? Összeesküvéseket, világot átívelő sötét titkokat vízionál, de mit tehetne? Más magyarázat ugyanis aligha van az eseményekre. Paraszok csupán egy gigantikus sakktáblán, akiknek talán nem kéne kérdezniük, nem kéne önállóan cselekedniük, csak vakon követni a feletteseik által kiszabott parancsot. Hiszen amikor utoljára a saját feje után ment, akkor majdnem megütötte a bokáját, és bizonyára megütné újra is újra, és nem lesz mindig szerencséje. Mégis… Túl sok mindent látott már ahhoz, hogy ne legyen kíváncsi, és hogy el lehessen altatni minden féle rövid magyarázattal, vagy ráfogni az eseményeket a véletlenre. Nincsenek véletlenek, ha úgy lenne, nem az a tucatnyi kalandozó lenne ott minden fontos és nagy eseménynél. Istennek, a természetnek vagy bárminek tervei vannak velük… Remélhetőleg nekik, mert ha a világ hatalmasságai lépkednek azokkal a bizonyos bábukkal, akkor biztos, hogy még rosszabbra számíthatnak, mint egyébként.
Részegek mindketten ez egyértelmű, így amikor Kather rávilágít, csak sűrűn bólogatni tud. Az inkvizitor pedig mesél, a szerelemről, így a kör bezárul. Ismét megtámasztja a fejét, mert a nyakizmai már nem bírják megtartani, csak a keze.
- Így van, Norven Kather, részegek vagyunk mindketten, de azt mondom, néha kell is. A nyomás csak így tud enyhülni néha, ami a vállakat nyomja, a magáét a püspöksége, az enyémet a lovagságom. Hogy mondják maguk, Krisztushívők? Csak Isten ítélhet. Majd ha meghalt, megkérdezheti, hogy valóban szégyent hoztunk-e az egyenruhánkra, de addig… Várunk.
Mosolyog a lány a papra. Feltűnően többet beszél így, hogy az ital megoldotta a nyelvét.
- Maga szerelmes volt, mikor utoljára ivott… Én amikor utoljára így be voltam rúgva, akkor szerelmes lettem. Talán az alkohollal együtt jár ez. Meséljen a szerelemről Kather. Régen volt, szóval már elmúlt, mi történt? Elmondhatja nyugodtan, holnap már nem hinném, hogy emlékeznék a történetre.
Felhúzza a térdét és átöleli, mintha egy gyerek hallgatna estimesét. A férfihez képest talán az is még, hiszen akár a lánya is lehetne, ha csak az életkorukat néznék. Minden nagy világformáló esemény közepette pedig igazán vágyik arra, ami emberi, ami a boldogsághoz tartozna, bár sejti, hogy ez nem lesz vidám történet.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A tündelány szemei ékkövekként ragyognak, s ha nem mondaná, akkor is tudnám, hogy valódi kalandregényként képzeli el a hallottakat.
- Igaza van - erősíti meg azonnal lelkesen, ha esetleg kétségeim támadtak volna a véleményéről. - Az igazi történet jobb, mint amit egy bárd kitalált volna. A hős inkvizitor megszökteti a nefilimhercegnőt a fogságból!
Kénytelen vagyok fölnevetni, hosszan és őszintén. Soha életemben nem neveztek még hősnek. Még az Egyház sem vetemedik arra, hogy az inkvizítoraira bármi hasonlót mondjon. Egy valódi bárd - mint amilyen például az a koszos, borostás képű elf bolond - azt énekelné meg, hogy ragadta el a sárkány a hercegnőt az ezüst lovag, von Himmelreich kastélyából.
Lady Wildwind azonban nem enged a józan eszének - hogyan is tehetné, amikor messzebb vagyunk a józanságtól, mint a csap -, és tovább üti a vasat.
- Szóval nem látta az arcát akkor, amikor megszöktette, csak később. Látja, figyelek ám! És amikor meglátta? Akkor mi történt? Látom én is, hogy gyönyörű… Még a vak is látja. Szokásos történet esetén ilyenkor a megmentő első látásra beleszeret a hercegnőbe, és a hercegnő is a megmentőjébe… De nem egy nyálas tündérmesében vagyunk.
- Valóban nem.
Figyelem, ahogy a borral küzd, magam sem tudnám pontosabban elosztani - megengedem magamnak, hogy úgy tegyek, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Ha ugyanis meghallottam volna, lehet, el találnám mondani neki, hogy amikor megláttam, egy pillanatra elakadt a szavam. Úgy néztem rá, ahogy sokan az északi fényre sem. Ez történt.
Loreena Wildwind azonban semmivel sem könyörületesebb az asztalnál, mint a gyakorlótéren.
- Na, ne szégyellősködjön, holnapra egyikünk sem fog erre emlékezni.
Elfogadom a poharat, de csak megkapaszkodom belé, majd a derekát beadó ember mosolyával pillantok fel a lovagra, ahogy megérzem magamon a nefritzöld tekintetét.
- Elég idős hozzá, hogy tudja, szerelem első látásra nem létezik.
Az nem, de vágy annál inkább: az első perctől fogva kívántam őt, és ez egyáltalán semmit sem változott, mégis olyasmi, amit soha nem osztanék meg senkivel... Különösen egy nővel nem, még ha olyan katonakörökben nevelkedett nőről is van szó, mint a tünde. Ha netán beleszeretnék Anatba, még sokkal rosszabbá válna minden. Arra pedig semmi szükség.
De az almabor nem néma fajta.
- De azt én is láttam, hogy gyönyörű. Akkor is az volt; olyan gyönyörű volt, hogy először megrekedt a hangom a torkomban. Ő nem értett németül, én nem értek héberül. Mégsem félt. Nem fél senkitől. Féltem én helyette is.
Megforgatom a kupát az asztalon.
- A tündérmeséjével jobban jár, Védelmező.

A ladyt élénken foglalkoztatja a király halála, ami egy kissé meglep: elveszítése mindannyiunkat váratlanul ért. mégsem gondoltam, hogy a tündéket igazán érintené.
Úgy tűnik, tévedtem.
- Valóban nem. Egy szolga nem ér fel a királlyal, de mégis fontos, mert az apostol szolgája volt. A hullasétáltató főkolompos holtan akarta látni Észak királyát, pedig mi köze van hozzá? Ez igencsak fura, nem gondolja? Szóval vezet valahova… Csak mi nem látjuk az utat, de ezt a kérdés másoknak is fel kellett tennie.
Összevonom a szemöldököm, mert ez olyasféle dolog, amelyet józanul volna érdemes megvitatni. Ki tudja, hányan nyomoznak a történet széthullott szilánkjai után? Loreena Wildwind szemlátomást sokat tud, és még több mindenre kíváncsi.
- Még nem értünk a végére, Lady Loreena. Ennek folytatása lesz; és akármi legyen is, meg vagyok róla győződve, hogy akármennyire is próbálunk, nem tudunk kellőképpen felkészülni rá. A Sötét Apostol másik szolgája, Einmeria elmenekült. Egy sötét tünde nekromanta szöktette meg. nem tudtam elkapni... de ha egyszer megkaparintom, többet fogunk tudni.

Hosszan emésztem az elhangzottakat, összefüggések után kutakodva az emlékezetemben, de hiába: az agyam hasznavehetetlenül bukdácsol az ital tetején, lusta ingereit nemtörődöm módon fojtva belé. A nagykövetasszony eltúlzott gesztusai arra utalnak, hogy ezzel ő maga is ugyanígy van, a szavai viszont arra, hogy velem ellentétben az állapotát egyáltalán nem érzi kötelességmulasztásnak.
- Így van, Norven Kather, részegek vagyunk mindketten - hagyja rám -, de azt mondom, néha kell is. A nyomás csak így tud enyhülni néha, ami a vállakat nyomja, a magáét a püspöksége, az enyémet a lovagságom. Hogy mondják maguk, Krisztushívők? Csak Isten ítélhet. Majd ha meghalt, megkérdezheti, hogy valóban szégyent hoztunk-e az egyenruhánkra, de addig… Várunk.
Akinek bor és pálinka kell, hogy elbírja a hivatalát, annak nem való a hivatala, de mit ér most már a szigorúságom? Biccentek a mosolyára, elgondolkodó tekintettel. Nem magam választottam a rangomat... hanem az is biztos, hogy ha így látna, a pápa is biztosan meggondolná magát.
Nem, ehhez még bor sem kell, Norven Kather. Nem ez a ma esti italozás a legfőbb gond veled.
- Maga szerelmes volt, mikor utoljára ivott… - veszi fel a fonalat a tünde, éppen akkor, amikor gondolatban eljutok ide. Lehunyom a szemem. - Én amikor utoljára így be voltam rúgva, akkor szerelmes lettem. Talán az alkohollal együtt jár ez. Meséljen a szerelemről Kather. Régen volt, szóval már elmúlt, mi történt? Elmondhatja nyugodtan, holnap már nem hinném, hogy emlékeznék a történetre.

Érzem, ahogy a tekintete egy kissé kitisztul a kíváncsiságtól.
Meséljen a szerelemről, Kather.
Még egy dolog, amelyről sosem hittem volna, hogy valaha elhangzik. Sóhajtva dörzsölöm meg a szemem, pillanatig két ujjam közé csippentve az orrnyergemet. Nem elég, hogy első látásra fellobbanó szerelem nem létezik. Olyan sincs, hogy teljesen elmúljon.
De ezt nem mondhatom neki. Hogy mondhatnám?
- Nincs történetem, Védelmező - hazudom aztán, kerülve a tekintetét. - Nem akar tőlem szerelemről hallani. Akit én szerettem, a másé volt.
Elérkezett a pillanat, hogy megigyam a bort, amit olyan nagylelkűen elosztott közöttünk és bár azóta kihűlt, hirtelen érzem, hogy ha volna még, tovább innék.
- Ilyesmire még gondolni is tilos. Maga bizonyosan többet tud.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
- Elég idős hozzá, hogy tudja, szerelem első látásra nem létezik.
Amikor ezt kimondja a püspök, akkor majdnem felnevet. Igen, ő is ezt hitte, de most mintha rácáfolni készülne erre a kijelentésre. Az volt egyáltalán? Az alkohol ködén át talán már idealizáltabban gondol vissza a legutóbbi görbe estéjére a herceggel… De Kathernek igaza van. Első látásra az sem szerelem volt, csak valami mélyen a lelkében gyökeret verő vonzalom. Így végül nem nevet, és nem is cáfolja meg a férfit, csak bíztatóan bólint, hogy folytassa, mert ennek a történetnek kell legyen folytatása.
- De azt én is láttam, hogy gyönyörű. Akkor is az volt; olyan gyönyörű volt, hogy először megrekedt a hangom a torkomban. Ő nem értett németül, én nem értek héberül. Mégsem félt. Nem fél senkitől. Féltem én helyette is. A tündérmeséjével jobban jár, Védelmező.
Kather hangja gyengédnek tűnik most a hegyesedő fülek számára, a történet álmodozónak… Ha ez még nem is kiforrott, érett szerelem, mint amit elvárhatnának egy ilyen korú férfitól, a vonzalom akkor is tagadhatatlan, legalábbis erről a részről.
- A tündérmese nem valóságos. A valóság másképp működik, de a maga keretei között lehet éppen olyan szép. És ez a történet is olyan, csak lassabb mederben folyik, kevésbé hevesen. Tudja, mint amikor a folyó áttör egy gátat, de utána lelassul… Áhh, nézze el nekem, almabor nélkül nem szoktam ilyeneket mondani. – nevet fel a saját fogalmazásán. – És azóta? Ha a mese itt véget érne, akkor elváltak volna szépen csendben, de nem tették. Anat itt van, és együtt utazik magával, pedig most sem volt feltétlenül dolga nálunk. Láthatóan kedveli a társaságát.
Elengedhetné a témát, de érdekli, hogy most hol tartanak. Nem látja, hogy annyira szorongatná a férfit ezzel. az pedig, hogy vajon mit gondol a nefilimhercegnő, az is egy fontos részlet… lenne. Ha józanul is eszébe jut, talán megkérdezhetné Anatot ő hogy emlékszik vissza a történtekre.

A háború továbbra is érdekes téma, de nem azért, mert a tündéket annyira érdekelné az emberek politikája. Őt személy szerint azért mozgatja a kérdés, mert egyértelmű, hogy valami titok lappang a mélyben, valami olyan, amit mindenki elől elhallgatnak, ő pedig nagyon nem szereti, ha átverik. Vagy hülyének nézik. Világ életében tiszta és egyenes jellem volt, ezért nagyon tudja dühíteni, ha ennek pont az ellenkezőjével találkozik. A politika szálai már annyira szövevényesek, hogy meg sem próbálja őket átlátni. Az apostol ilyen nyílt megjelenése viszont akkor esemény volt, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni.
- Remélem sikerrel járnak. Nem szeretem az olyan kellemetlen meglepetéseket, mint amilyen ez volt. Így is túl sok fenyegetéssel kell szembenéznie a világnak. – hirtelen elhallgat. Egy pillanatra már majdnem elkotyogta a látogatását a jövőbe, vagy hogy tud Abaddónról… Nem mintha titok lenne, de végképp nem akart ennyire homályos témákról értekezni ennyi alkohol után, főleg hogy nem vezetne sehova, hisz senki sem tud semmit. De bármi is fog történni, akár még több holt, akár a pokol legmélyebb szörnyei, ugyan úgy meg fognak velük küzdeni, mint ahogy megküzdöttek a holtakkal. Ameddig az emberek tudnak egymás mellett vállvetve küzdeni, vallástól és királyságtól függetlenül, és ameddig a tündék és sötét tündék segítenek nekik vállvetve… Ameddig jön egy vámpírlány hogy megtörje a rúnát és ameddig Armin mellette van… Addig sikerül… A gondolatai szétfolynak lassan az elméjében, talán már jó lenne letennie a fejét valahova…
Ám a bor másképp látja és teljes sebességgel robognak is tovább az alkohol témájára, majd a szerelemre kanyarodnak vissza de a jövő helyett a püspökúr most a múltba néz, és Lory már várná is az újabb nagyívű románc történetét.
De nem kapja meg.
- Nincs történetem, Védelmező. Nem akar tőlem szerelemről hallani. Akit én szerettem, a másé volt.
Történet tehát van, csak nem olyan, amit a püspök meg akar vele osztani, és az utolsó mondat után a lány már azt is érti, hogy miért. Nem akart régi sebeket feltépni, hiszen ez úgyis olyasmi lehet, ami soha nem gyógyul meg teljesen, mindig gyulladt marad egy kicsit. Int a kocsmárosnak, aki hitetlenkedve néz vissza rá, de a tünde nő csak bólogat. Lassan tipeg oda és tesz le eléjük még egy, már csak egyetlen kancsót.
- Ilyesmire még gondolni is tilos. Maga bizonyosan többet tud.
Loreena tölt mindkettejüknek.
- Ez az utolsó kancsónk ma. Remélem. – jegyzi meg szórakozottan, majd vissza is kanyarodik a történethez.
- A szavaiból azt veszem ki, hogy férjes asszony volt. Őszintén sajnálom. – felsóhajt. – Nem hiszem, hogy többet tudnék. A szerelem hozzám sem sokkal kegyesebb. Régen mindig azt hittem, hogy az én életemből ki fog maradni a tűz, amiről a dalok szólnak, és nem is bántam.
Mosolyodik el. Vágyott ő is a szerelemre, de elfogadta, hogy az ő élete más lesz, a szolgálatról fog szólni, nem az érzésekről, és sokkal egyszerűbb volt úgy. Nem volt a szíve ketté tépve, és nem bámulta vágyakozva a Holdat tiszta éjszakákon.
- De a sors másképp látta. – iszik ő is a poharából, és tényleg reméli, hogy ez volt az utolsó kancsójuk, szinte biztos, hogy nem nagyon fog tudni felállni az asztaltól. Még az is megfordult a fejében, hogy ezen a széken tölti az éjszakát. – A soha be nem teljesedhető szerelem betoppant az életembe, vagyis inkább nekem jött egy kocsmaajtóban miután tűvé tettem érte Mistwoodot. És most meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy bár az érzéseim viszonzottak, nem fog több jutni néhány lopott napnál, ameddig már nem fogja tudni tovább halogatni a nősülését. Akkor pedig a helyzetem pontosan ugyan az lesz, mint az öné.
Ismét iszik, némileg nagyobb kortyot. Nem fog sírni… Nem sírhat a püspök előtt. Nem. Kizárt. Pedig olyan jó lenne végre elzokogni a bánatát valakinek.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Borzalmasan részegek vagyunk mind a ketten, valahol mégis úgy érzem, egy részünk józan maradt a lelkünk egy kis, eldugott szegletében.
A Védelmező kifényesedett tekintete magasztossá teszi elhangzó véleményét: különös módon úgy tűnik, amikor a szerelemről beszélhet, még ilyen elázott állapotban is megtalálja a megfelelő szavakat mindenre.
- A tündérmese nem valóságos - taglalja, s én elmosolyodom a komoly vonásai láttán. - A valóság másképp működik, de a maga keretei között lehet éppen olyan szép. És ez a történet is olyan, csak lassabb mederben folyik, kevésbé hevesen. Tudja, mint amikor a folyó áttör egy gátat, de utána lelassul… Áhh, nézze el nekem, almabor nélkül nem szoktam ilyeneket mondani. És azóta? Ha a mese itt véget érne, akkor elváltak volna szépen csendben, de nem tették. Anat itt van, és együtt utazik magával, pedig most sem volt feltétlenül dolga nálunk. Láthatóan kedveli a társaságát.
Sóhajtva csóválom meg a fejem, megtartva a korábbi mosolyomat.
- Nagyon kíváncsi mindenre, hölgyem. Érdekelte a Tünde-erdő, és az Ön népe is. Bennem megbízik. Úgy hiszem, ezért döntött úgy, hogy velem jön.

A háborút illető megjegyzésére csak hümmögök, elkomorodva: a kupámat forgatom egyre, és bár már eldöntöttem, hogy képtelen ötlet ennyi ital után a dolgok értelmét keresni, megint egyszer azon kapom magam, hogy az Apostolon tűnődöm. Rágódva bólintok rá Lady Loreena borúlátására.
- Ámen.
Most hirtelen elködösül a nő szeme, mintha a tömény szesz egyszerre a fejébe szállt volna: szinte látom, ahogy megszédül, gondolatai alighanem olyan vad táncra perdülnek a homloka mögött, ahogy idebent, az én fejemben is tették pár perce. Ha kérdezné, elárulhatnám, hogy az én ítélőképességem azóta csak romlott.

Részvétteljes csend fogadja a hazugságomat, és ettől az mintha csak felerősödne: úgy függ súlyosan a fejem felett, akár telihold a tisztára fagyott téli égen, s úgy rémlik, egyre fényesebb, egyre hangosabban, kiabálva világít, egészen addig, amíg a tünde meg nem moccan, s újabb kancsó bort nem hozat.
Rossz ötlet, én mégis hálásan hajtom föl az első kupa tartalmát. A hűlő almabor fanyar íze jólesik, ám a belekevert méz veszedelmesen meglendíti a gyomromat. Eddig, és ne tovább.
Nem tud érdekelni.
- Ez az utolsó kancsónk ma. Remélem.
- Ez az utolsó. Nem bírom már tovább én sem.
- A szavaiból azt veszem ki, hogy férjes asszony volt - szól aztán gyengéden, én pedig megállom, hogy megránduljak, pedig mintha tűt döfött volna belém. Volt férje, hogyne lett volna, a bátyámmal járt néha vadászni, és addig én... - Őszintén sajnálom.
- Ez kedves magától, de nem szükséges - hárítok finoman, megdörzsölve a szemem alatti karikákat. - Régen történt.
Aztán fölemelem a tekintetem, mert a tünde hangja is változik. Veszít az erejéből.
- Nem hiszem, hogy többet tudnék. A szerelem hozzám sem sokkal kegyesebb. Régen mindig azt hittem, hogy az én életemből ki fog maradni a tűz, amiről a dalok szólnak, és nem is bántam.
Mosolyog, szomorúbban, mint ahogy valaha nőt mosolyogni láttam. Mélyet kortyol a borból, és a látványra valahogy belém nyilall, miért mondják, hogy az ember italba fojtja a bánatát.
- De a sors másképp látta. A soha be nem teljesedhető szerelem betoppant az életembe, vagyis inkább nekem jött egy kocsmaajtóban miután tűvé tettem érte Mistwoodot. És most meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy bár az érzéseim viszonzottak, nem fog több jutni néhány lopott napnál, ameddig már nem fogja tudni tovább halogatni a nősülését. Akkor pedig a helyzetem pontosan ugyan az lesz, mint az öné.
Komoran figyelem, ahogy lehajtja a borát, zabolátlan fürgeséggel és hirtelen fiatalnak látom; ifjú, esőtől és bánattól kócos tünde lánynak, akinek a szíve megszakad. Olyan, mint én voltam tizenhét évvel ezelőtt.
Sírtam esténként akkoriban.
- Gyönyörű a zafírja, Lady Wildwind - jegyzem meg rövid hallgatás után, megköszörülve a torkomat. - De kicsit nagy az ujjára. Nem saját, igaz?
Lepillantok a kezemre. Aztán szelíden föl rá. Megint a kupa talpát látom.
- Nekem mind a két gyűrűm az. De ez régen is így volt.
Feltápászkodom félig, az asztalra nehezedve, hogy elvehessem előle a boroskancsót.
- Ha biztos lenne a vereségében, nem inna el előlem mindent. Majd ihat tovább, ha már gyászol. De most még csak fél.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
A püspökúr érve a nefilim és az utazás mellett végül meggyőzi. A kíváncsiság tényleg sok mindenre rá tudja vinni a félangyalokat, és valóban inkább olyannal menjen, aki mellett biztonságban érzi magát… De mégis, az almabor ködén át nem tudja elfogadni, hogy ez nem valami romantikus történet kezdete, vagyis inkább az átmeneti a csend a nagy vihar előtt.
- Velünk jön majd az új földekre is?
Hiszen számára egyértelmű, hogy ő és Kather mennek. Hiszen a férfinél a térkép, őt meg elküldte Amelie, ki más menne? Eddig is ott voltak a fontosabb csatákban, nagy eseményeiknél, nem pont a felfedezéseket fogják kihagyni. Anatot viszont tényleg nem viszi más előre csakis a kíváncsiság, amennyire eddig megismerte, így talán jogos lehet a kérdés. Nameg… Minél több időt tölt együtt a pap és a félangyal, annál nagyobb az esélye, hogy kialakuljon valami, a tünde legalábbis ennek drukkol
A háború kérdéséhez már nem tudnak többet hozzátenni, bezzeg a szerelem! Ahhoz már még több italra van szükségük, és egyet értenek abban, hogy ez az utolsó… De részegeknél már ebben nem lehet biztos se az ember, se a tünde, hiszen a szívek fájdalma olyan, amihez lehet nem lesz elég ennyi alkohol. Mikor Norven óvatosan hárít, hogy régen volt már a történet nem üti tovább a forró a vasat. Még részegen is érzi, hogy ezzel csúnya sebeket tépne fel, amit nem szeretne.
- Tudja… Néha le kell tenni a régóta hordott csomagokat. Maga is büszke ember, mint amilyen büszke tünde én vagyok, de most már eleget mondtunk ahhoz mindketten, és eléggé szégyenben vagyunk, hogy egy történettel több vagy kevesebb ne számítson. Persze, ha nem akarja, nem erőltetem. – jegyzi még meg, vállat vonva. Ha visszautasítja, tényleg nem hozza fel többet, de ha már ő leteszi a lelke terheit a püspök is megérdemli, hogy gyónhasson valakinek, aki nem ítél, és nem veszélyezteti. Ki tudja milyen régóta hordozza magával a titkait?
Ő viszont gyón, még így is, hogy nem tagja egyik emberi felekezetnek sem, és bár viccelődött Anna von Hellenburggal, hogy az is lehet, hogy megtér valójában esze ágában sincs ilyesmit tenni. Nem is tudja miért mondja el Kathernek az egészet… Hiszen semmi köze hozzá, és neki is inkább el kéne felejtenie, ahogyan az anyja tanácsolta, de nem megy, és annyira jó elmondani valakinek! Miután vallott, az asztallapot nézi és a poharat. Nagyon kerüli a malachittekintet, hogy a zafírköves gyűrűjére essen a pillantása, de a püspökúrnak jó szeme van. Amikor utal rá, hogy nem a lányé, Loreena keserűen mosolyodik el, és bólint. Igaz. Nem a sajátja… Zálog a szívéért, és bélyeg, hogy mindenki tudja, kihez tartozik. Későn veszi észre, hogy a férfi elveszi előle a kancsót, így már nem nyúl utána, túlságosan el van foglalva azzal, hogy a könnyeivel küzdjön.
- Tulajdonképpen már gyászolhatnék. Az eszem tudja, hogy abban a pillanatban veszítettem, amikor ez az egész elkezdődött… Hogyan is lehetne ennek boldog vége, mint a meséknek? Ha a királynő neki adna, ami nem fog megtörténni, a sötételfek akkor sem fogadnának el egy nemestündét a herceg mellé soha, és ezen Armin se tud változtatni, szeressük egymást bármennyire. Kivéve, ha részesülhetnék az Átokból, ami lehetetlen. De a szívem még ostoba és remél… Nem is tudom mit. Csodát.
Egy kövér könnycsepp, folyik le az arcán, amit letöröl egyetlen gyors mozdulattal, és inkább kiissza a kupája maradékát… Ismét. Eszébe jut, hogy talán ki kéne mennie könnyíteni magán, így megpróbál felállni, de az ivó megpördül egy folyamatosan mozgó középpont körül, így Lory inkább visszaül a székére.
- Ez… Nem fog menni… - kezd tényleg rosszul lenni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Hosszú percig néz csak a tünde hallgatagon, aztán úgy dönt, elfogadja az érvemet. Alighanem nagyvonalúságból. A kérdése váratlanul ér; azonnal tudom, hogy ha Anat jelen volna, hevesen bólogatna rá. 'Mehetek?'
Én azt mondanám, szó sem lehet róla, és természetesen jönne. Aggodalmasan sóhajtok fel.
- Nem tudom. Biztosan kíváncsi lesz. De én jobban örülnék, ha megvárná, amíg az út biztonságossá válik. Nem mintha valaha hallgatott volna rám.
Képtelen vagyok rá igzán neheztelni, ugyanakkor boldog lennék, ha szót fogadna.
Vagy talán éppen csalódnék?
Elhessegetem a gondolatot.

- Tudja… Néha le kell tenni a régóta hordott csomagokat. Maga is büszke ember, mint amilyen büszke tünde én vagyok, de most már eleget mondtunk ahhoz mindketten, és eléggé szégyenben vagyunk, hogy egy történettel több vagy kevesebb ne számítson. Persze, ha nem akarja, nem erőltetem.
A Védelmező részeg ugyan, az ingoványos talajt azonban rögtön megérzi - tapintatossága egyszerre esik jól és késztet újabb néma elismerésre. Mégiscsak képesek ilyesmire az elfek, még ha a sárga földig is kell, hogy leigyák magukat hozzá. Vagy Lady Wildwind volna csak ennyire különleges? Esetleg a szerelem teszi?
Sosem vallanám be, de a megértő szavai valamelyest enyhítik a sajgó bűntudatom. Látom rajta a feloldozást, a megértő részvétet, amelyre olyannyira vágytam mindig is.
El akarom mondani neki. Válaszolnia sem kellene, pillantást sem várnék, csak a kifejezést az arcán - azt a nyugodt, megértő, szomorkás részvétet, amelyet a Miasszonyunk, az Irgalom Anyja szokott viselni márványból.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ő nem bocsáthat meg nekem, én pedig nem kereshetek vigaszt olyan bűnökért, amelyekért nem bűnhődtem meg.
Megrázom a fejem, némán, mert nem bízom meg a hangomban eléggé. Csak pár másodperc után kapom vissza.
- Köszönöm. De ennek nem jött el az ideje.

A kérdésemre bólint, és látom az ujjperceit elfehéredni.
- Tulajdonképpen már gyászolhatnék - szakad fel belőle szomorúan. - Az eszem tudja, hogy abban a pillanatban veszítettem, amikor ez az egész elkezdődött… Hogyan is lehetne ennek boldog vége, mint a meséknek? Ha a királynő neki adna, ami nem fog megtörténni, a sötételfek akkor sem fogadnának el egy nemestündét a herceg mellé soha, és ezen Armin se tud változtatni, szeressük egymást bármennyire. Kivéve, ha részesülhetnék az Átokból, ami lehetetlen. De a szívem még ostoba és remél… Nem is tudom mit. Csodát.
Letörli a könnyeit, dühösen, mint egy dacos kislány, akinek túl sokat mondták, hogy a sírás nem old meg semmit. De ha egyszer elkezdte, nem fogja tudni csak úgy elfojtani.
- Reméljen csak, Lady Wildwind - sóhajtom, s ha elég közel lenne, megszorítanám a kezét. - Az efféle dolgok nem rajtunk múlnak. Bármi lehetséges. Ez a térkép a legjobb példa rá.
Nézem, ahogy feltápászkodni próbál, és sejtem, miért. Nekem sem ártana egy kis friss levegő.
A tünde vonásai kissé elmosódnak; szívesen segítenék neki kitalálni az ajtón, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez a művelet számomra sem volna olyan egyszerű. Kissé tartok attól is, hogyan reagálna a fejem és a gyomrom arra, ha megmozdulnék.
- Ez… Nem fog menni… - nyöszörgi a lady, és hirtelen egyetértek vele.
Közben rádöbbenek, hogy sokért nem adnám, ha soha többé nem érezném a kihűlt bor savanyú szagát.
- Márpedig muszáj lesz. Jólesne egy kis levegő. Meg némi víz... máskülönben gyalázatos lesz a holnapunk. No, jöjjön csak.
Egészen biztos vagyok abban, hogy a lépcsőn nem fogunk feljutni. De azért felsegíteni megpróbálom; ha az Úr kegyelmes, képesek leszünk talpon maradni, még úgy is, hogy a csiszolt fapadló vadul hullámzik.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Látja a tétovázást, és látja azt is, hogy Kather szeretne beszélni. Szeretné letenni a terheit, de valami mégis visszatartja. Bűntudat, önmarcangolás… Ki tudja? Csakis a pap ismerheti a saját lelkét, Lory csak azért van, hogy legyen, aki átveszi a keresztet, ha végül úgy gondolja, hogy nem akarja egyedül vinni. De végül a püspök megrázza a fejét. Úgy tűnik még nem kész rá, hogy megossza mással a történetét, vagy csak még büntetni akarja magát egy kicsit. Nem a tünde tiszte ezt eldönteni, csak felajánlotta a vállát, hogy tudjon rajta a másik sírni, ha jól esik. Többet nem valószínű, hogy lesz olyan alkalom, hogy az alkohol lebontsa a köztük lévő falakat, és csak így álljanak egymás előtt, két törött lélekként, akik próbálják kicsit megfoltozni egymást. Így a férfi válaszára csak bólint. Ha nem jött el az ideje, akkor nem jött el, talán majd egyszer.
Ő viszont Katherrel ellentétben vall, és a bánata csak úgy jön belőle mint a vízfolyás. Nem is tudja, miért osztja meg a másikkal, vagyis miért pont vele osztja meg, hiszen még senkinek nem beszélt erről. Ugyanakkor a kedves megértése, és a bíztatás, hogy reménykedjen, megmelengeti a lelkét kicsit. Lehet hogy ezeket az északi papokat képzik is erre, hogy gyóntassanak és megértést mutassanak, de a püspökúr mégis őszintének tűnik neki. Amennyire eddig megismerte nem a könyörület a kenyere, hiszen inkvizitor volna, így ha megértést kap, azt minden bizonnyal önként adja a másik.
Bármi lehetséges… Talán tényleg igaz, annyi minden történt vele az utóbbi időben, amiről azt hitte volna, hogy lehetetlen. Járt a jövőben… Ezt még egyik eseménynek sem sikerült felülmúlnia, bár a térkép közel van hozzá.
- Igaza van. A térkép tényleg jó példa… De nagyjából minden, ami az elmúlt egy évben történt elég hihetetlen, szóval talán van abban valami, amit mond. – mosolyodik el kicsit szelídebben. Pillantása a zafírra esik a kezén. Eljegyzési gyűrű, ajánlat nélkül… Így mondta. Talán még reménykedhet, hogy egyszer ajánlatot is kap mellé, bármennyire minden érv ellene szól. Felsóhajt, és kicsit meg is nyugszik ettől, így itt az ideje, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak, de a felállás nem megy simán. Nyöszörögve bólogat, amikor Norven is egyet ért vele, sőt még segít is neki felállni. A világ forog, és érzi, ahogyan a padló kicsúszik a lába alól. Fél kezével megfogja az inkvizitor csontos vállát, és ha az hasonlóan tesz, akkor meg fog tudni állni egyenesen, már csak el kéne indulniuk…
- Igen… Víz… De azt hiszem előbb megszabadulok némi almabortól. - tesz néhány bizonytalan lépést, még szerencse, hogy nem ülnek túl messze az ajtótól. Az ivó kiürült közben, a csapos pedig csak fejcsóválva nézi őket. Ha a férfi nem tartja vissza, akkor ketten valahogy csak kitántorognak az ajtóig. Kint még mindig esik, de már nem olyan nagy kövér cseppekben, hogy azonnal átázzanak. Így amikor kilép, kezét a falnak támasztja, és valóban megszabadul egy kis almabortól. Ahol bement ott is jön vissza, és ez persze azt is mutatja, hogy nem a királyság legminőségibb italát sikerült ledönteniük a torkukon, és nem bírja a kényes tünde gyomra. Pedig a seregben ivott már olyan borzalmas lőréket is! És akkor is megfogadta, hogy soha többet.
- Soha többé nem eszem almát… - nyöszörgi, homlokát a hűvös kőfalnak döntve. Minden részeg megfogadja hogy többé nem iszik, de sose tartják be utána. Mindig beleesnek ugyanabba a hibába újra, és újra.– Maga jól van?
Tényleg inniuk kéne némi vizet, de csak a lovag elé tett itató jut eszébe hirtelen… Végülis az a víz is épp olyan jó, mint bármelyik másik… De még túlságosan jól esik a fal a homlokának.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Most először néz az ujján fénylő gyűrűre a nő, és én azonnal megértem, miért kerülte eddig: a tekintete ellágyul szerelmesen, aztán követi minden egyes csinos vonása is. Gondterhelten sóhajt, ez mégsem változtat a tényen, hogy a szerelem - ahogy minden nőt - őt is megszépíti.
Még holtrészegen is, és ezen mosolyognom kell.
- Igaza van. A térkép tényleg jó példa… De nagyjából minden, ami az elmúlt egy évben történt elég hihetetlen, szóval talán van abban valami, amit mond.
A mosolyom ragadós, vagy talán csk békésebb hangulatba került ő is; ennél is valószínűbb azonban, hogy már érzi, mennyivel túlmentünk a jó ízlés határán.
Jó sokkal.

Megkapaszkodik a vállamban - még így is érzem, milyen erős a fogása -, én pedig megfogom őt, erősen remélve, hogy amikor dőlni kezdünk, nem ugyanazt az irányt fogjuk választani, mert ha igen, soha nem jutunk ki az udvarra.
Közben a Védelmező elfehéredik, hangjába pedig a részegség hamisítatlan, nyöszörgő felhangja vegyül.
- Igen… Víz… De azt hiszem előbb megszabadulok némi almabortól.
Az Úr irgalma végtelen, átjutunk az ajtón - hogy mégis hogyan, azt nem tudnám megmondani -, s az idekinti friss levegő valamelyest enyhíti a felforrósodott idegzetem meg az érzékeim háborgását. Loreena Wildwind a falnak támaszkodik, és valóban a szavának áll - kissé tartok tőle, hogy hányás közben nem tud a lábaira figyelni, és elesik, úgyhogy a magam részéről nem eresztem a vállán.
Nem tudom eldönteni, valóban olyan rossz-volt e az ital, vagy csak a mennyiség a hibás: magam is pocsékul vagyok, de pontosan tudom, hogy soha nem úsztam meg ennyivel, mint most ő. Egy szó nem sok, annyira sem fogok emlékezni a beszélgetés második feléből... benyomások megmaradhatnak róla, de ez minden. Az agyam valamilyen különös oknál fogva előszeretettel törli azt, amit én mondtam, és csak azután a hallottakat.
- Soha többé nem eszem almát…
A lovag szipogva a falnak dönti a homlokát, én pedig úgy találom, ideje elengedni, különösen, hogy máskülönben elveszíteném a saját egyensúlyomat.
Maga jól van?
Ez a kérdés annyira szürreális, hogy ha nem forogna a gyomrom, nevethetnék is akár.
- Dehogy! - támaszkodom neki az ajtófélfának, immár negyedik próbálkozásra. - Szörnyen érzem magam. Az istálló mellett van egy esővizes hordó - lélegzem lehunyt szemmel, mintha ez bármikor is segített volna ennyi ital után. - Jöjjön, mosakodjon meg. Az esővíz finomabb, mint amit a kútból húznak.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Szerencsére Kather fogja, így egyikük sem landol a sáros földön. Így hogy tartják egymást könnyebb a falnak támaszkodva megtartani az egyensúlyát. Alapvetően tünde, aki a fák között élte le a fél életét, így elég jó egyensúly érzéke van, ami most pont elég annyira, hogy megálljon a lábán részegen is. Miután kiadta magából az almabort pihen egy keveset. Nem tudja másnap mennyire fog emlékeznie ebből az estéből, de az biztos, hogy nagyon félve fog csak az inkvizitor szemébe nézni. Ha egyáltalán bele tud nézni a másik barnáiba…
- Dehogy! Szörnyen érzem magam. Az istálló mellett van egy esővizes hordó. Jöjjön, mosakodjon meg. Az esővíz finomabb, mint amit a kútból húznak.
Loreena felnevet.
- Mindketten eláztunk… Kétszer is. Az eső, utána az almabor… Most ázunk harmadszorra is, megint az esőtől…
A hangja nem az igazi. Marja a torkát a sav, a gyomra fájón szorul össze, de tudja, hogy nem fog többet hányni, elég volt az is amennyi kijött belőle.
- Jól van, az esővizes hordó jó. Csak ne engedjen el, mert nincs másik páncélom…
Az még így is eszébe jut, hogy nem akarja, ha a könnyű mellvértje, amit még mindig nem vett le sáros lenne. A cipő egy dolog, azzal nem tud mit tenni, de a mellvért fontos. Ha a férfi segít odaérnek a vizes hordókhoz, és neki is támaszkodik az egyiknek, elengedve a püspökurat. Megmossa az arcát, majd iszik is belőle, szépen lassan, apró kortyokat.
- Igyon maga is… Ideengedjem?
Segíteni akar, ha tud, de ha nem kell akkor iszik tovább, ameddig tud, és a végén csak letelepszik a hordók tövébe. A haja szépen lassan újra vizes lesz. Lehunyt szemmel lélegzik, mélyeket, és érzi, ahogy szépen lassan jobban lesz. A friss levegő kellemesen tölti ki a tüdejét, nincs is hideg már így nyár elején, a hordó pedig kényelmesen támasztja a hátát. Csak a föld, amin ül, az hideg és nedves, de majd megszárad a nadrágja… Abból van egy váltás a nyeregtáskájában szerencsére.
- Köszönöm. – szólal meg végül nagyon halkan. – Hogy meghallgatott. És hogy valamennyit mesélt.
Halványan elmosolyodik. Nem tudja, jelentett-e ez az este valamit, vagy csak állomás volt, ahol picit könnyebb lett a lelkük (legalábbis az övé biztosan), de úgy érzi szükségük volt a beszélgetésre. Az almaborra kevésbé, de az meg a beszélgetéshez kellett. Anat nagyon csúnyán fog nézni rájuk reggel, főleg ha az istállóban találja őket, mert az biztos, hogy a szobájukba nem fognak tudni felmászni. A maga részéről már a szalmán is el tudna aludni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Nem ellenkezik, amikor az esővizet emlegetem - ebből is látszik, mennyire nem vagyunk magunknál. Nevetése fáradt mosolyt csal az arcomra: kezdem érezni, mennyire elálmosodtam, pedig az italozásunk nem tarthatott különösebben sokáig.
- Mindketten eláztunk… - állapítja meg, és a szemerkélő, langyos esőben ez a kifejezés sokkal mulatságosabb, mint egyébkor. - Kétszer is. Az eső, utána az almabor… Most ázunk harmadszorra is, megint az esőtől…
Valamivel józanabbnak tűnik, mintha az alkohol, amitől megszabadult elég volna ehhez. Alighanem így is van. Egy kicsit irigylem.
- Jól van, az esővizes hordó jó. Csak ne engedjen el, mert nincs másik páncélom…
Felajánlom a karomat, ahogy az úriemberek szokták, feltéve, hogy nem teljesen részegek: gyanítom, hogy a mozgásom megszokott eleganciája már az igazak álmát alussza. Esetleg világgá ment szégyenében. Arra azért elég, hogy a Védelmező ne veszítse el az egyensúlyát, s párszor erősödni érezheti a szorításomat ő is, amikor az a veszély fenyeget, hogy elveszítem a talajt a lábam alól.
Ez nem történik meg: helyette épségben eljutunk a hordóig. Hagyom, hogy megmosakodjék és igyon valamennyit, kimosva a torkából a savat.
- Igyon maga is… - emelkedik fel, s mintha megkönnyebbült volna. - Ideengedjem?
Beleegyezőn hümmögök, s ahogy Lady Wildwind helyet foglal a földön, az ázott tölgyfaperemre támaszkodom, aztán inni kezdek. Nem a tenyeremből: a víznek szegem helyette a fejem, akár szarvas az erdőn. Az istálló tetejéről vékony sugárban csorog az esőlé a nyakamba, mégsem bánom. A fogadó átmelegített, meg az ital is - a megszelídült időjárás valahogyan jólesik nekem.

- Köszönöm – hallatszik a hordó tövéből halkan egy kis idő múlva.  – Hogy meghallgatott. És hogy valamennyit mesélt.
Apró, töprengő szünetet tartok, elsőre nem tudva, vajon mit mondjak: ilyesmi nem gyakran fordul elő velem, s be kell látnom, hogy ez egy igazán rendhagyó nap még mindig. A hümmögésemen érezheti, hogy mosolygok.
- Én köszönöm. Van magában valami bizalomgerjesztő. Ha még nem mondták, hát tudja meg.
Sóhajtok, az esővíz jólesett, és tudom, hogy percenként kívánni fogom azt, a tagjaim azonban ólmosan nehezek az álmosságtól. Nem maradhatunk itt túl sokáig, mert félő, hogy a hordónak dőlve elalszom. A tünde arcát nem látom, abban azonban biztos vagyok, hogy ő is laposakat pislog. Iszom egy utolsót - a víz tiszta, halvány mohazamata van csak, mint a kristályos patakoknak néhol.
Utálom a kútvizet, az esőt viszont szeretem.
- Sokért nem adnék egy forró fürdőt - dörzsölöm meg a tarkómat, előre rettegve a holnapi fej- és gyomorfájástól. - Ideje megkeresni a szobáinkat. Nem bírom már úgy az italt, mint régen.
Egy pillanatra elhallgatok, aztán nevetve megrázom a fejem.
- Szerencsére.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Nem számított rá, hogy kap választ a köszönetére, mégis jól esik neki, amikor kap. Bizalomgerjesztő… Tényleg nem mondták még neki, de talán lehet benne valami. A wolpertinger trófea elég sokat segít neki ebben, de talán nem csak az.
- Még nem mondták, de így kezdem érteni miért engem küldenek diplomáciába mindig… - pedig egyértelműen rossz benne, vagy adott esetben pedig túl jó, de sose olyan, mint amilyennek lennie kéne. Minden esetre úgy tűnik, a fajok közötti kapcsolatteremtés annyira nem megy neki borzalmasan, mint várta, hiszen most is észak inkvizitorával sikerült lerészegednie. A tagjai nehezek, a szemei előtt pedig úgy folyik el a világ, hogy muszáj néha lehunynia. Sikertelenül próbál valami mozdulatlan pontot keresni benne. Egészen elmeditál így, időérzéke már régen nincsen, és csak Kather szavai rángatják kicsit vissza a tudatához. Majdnem elszundikált az esőben… De azért együtt nevet a férfival azon, hogy fiatalon jobban ment neki ez is. Lory pont a legjobb korban van, de ennek ellenére nem bírja annyira az italt, mint kéne, talán meg tünde, talán mert nő, ki tudja.
- Forró fürdő… Igen az jó lenne, de szerintem már nem kapunk forró vizet. Pokróc… Jó lesz a pokróc is.
Megpróbál felállni, jobb híján a hordó szélébe kapaszkodva igyekezne felhúzni magát. Először az oldalába, majd a szélébe. Az bizonytalanul megbillen, de szerencsére a rengeteg esővíz, amit magában tart nehezebb, mint a lovagnő, és az eső, amivel készülne magára borítani a teljes tartalmát, így csodával határos módon sikerül felállnia, és csak az égből hulló eső nedvesíti a ruháját. Az elindulás viszont már nehezebb.
- Meg… megkaphatnám megint a karját esetleg? Az előbb is olyan volt, mintha bálba mennénk… Pedig annyira nem is vagyok oda értük.
Ha Kather segít neki, akkor ismét belé karol, mint ahogy a hordókhoz mentek, csak most vissza a fogadóba. Azt még nem tudja, hogy jutnak fel a lépcsőn, de ha az ivóig visszajutnak már az is nagy teljesítmény lesz kettejüktől. Szabad kezével, a falat támasztja, és szépen végighúzza a tenyerét a köveken és deszkákon, hogy még több egyensúlyérzéke maradjon, amikor pedig betalál az ajtóba örömmel (és némi émelygéssel) fogadja az őt megcsapó meleget. A holmijai még mindig a falnak vannak támasztva, de nincs olyan erő a világon, amit most segítségül tudna, hívni az összeszedéshez.
- Fogadós! – szól oda a férfinak, aki már épp lefekvéshez készülődött volna. – Felhozná a holmijaimat utánam? Ott vannak a fal mellett…
Lent azért mégsem hagyná, ki tudja nem-e jön be éjszaka valami élelmes tolvaj… A tünde íjak sokat érnek. A lépcsőig még eljut, de utána… Rémülten néz Katherre a fokok láttán.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.