Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] A fogolykaraván

Szer. Dec. 04, 2019 3:16 pm by Screwtape

A fogolykaraván


A háború és Veroniel tevékenykedése ellenére (vagy éppen amiatt) ugyanúgy …


Comments: 5

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 121

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Édes álmok

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Go down  Üzenet [1 / 4 oldal]

1Küldetés: Édes álmok Empty Küldetés: Édes álmok on Csüt. Jún. 16, 2016 6:18 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Édes Álmok

Démonok:
Yrsil
Adrastea
Fa’alherion
Gobz
Gerard D. Lawrenz
Sötét tündék:
Neil Remington
Nekromanták:
Alicia Zharis
Egyháziak:
Institoris
Astonien Michelberger
Vámpírok:
Ingrid von Rotmantel
Wilhelmina von Nachtraben
Tündék:
Rhony Loendir

Ingrid: Alkalmi munkát kaptál ápolóként egy ispotályban, Hellenburg városában. Már nagyjából egy hete dolgozol ott, megbecsülik a munkádat, amikor elkezdenek gyűlni a hasonló esetek: delíriumos mély álomba merült embereket hoznak be a kórházba egymás után. Néha beszélnek, csodálatos dolgokról, mérhetetlen boldogságról, fényes képekről, a baj csupán annyi, hogy minden igyekezetetek ellenére nem ébrednek fel belőle. Folyadékpótlással egy ideig életben tudjátok tartani őket, de ki több ki kevesebb idő alatt, de végül mind kilehelik a lelküket. Az ispotályban dolgozók kezdenek kétségbe esni, hogy minden próbálkozásuk kudarcot vallott, sőt, azt sem tudják, igazából mi okozza ezt az állapotot, de valami féle drogra gyanakodnak. Kezdj valamit a helyzettel! Orvosként megpróbálhatsz előrukkolni a gyógymóddal, vagy nekiiramodni felderíteni az okokat. Hogy állsz neki?

Rhony: Szokásos beszerző körutadon jársz, hogy megkapd a napi adagodat, amikor az elosztód felhívja a figyelmedet a legújabb slágerre: egy kis fiolában lévő rózsaszín folyadék, ami az Édes Álom névre hallgat, és mérhetetlen földöntúli boldogságba repít, csodálatos álmok földjére, ahol mindenki megkapja azt, amire a legjobban vágyik… A baj csak az, hogy egy teljes adag nagyon drága, hallod hogy van akiknek a gatyájuk is ráment, csakhogy megkapják a csodálatos másik világot ami csak a fejükben létezik. Mit teszel? Megveszed és kipróbálod, vagy elsétálsz?

Gobz: Egyik délután látod, hogy egy szekér ragadt a sárba. Naaaagy, gyönyörű kövér lovak vannak elé befogva, és az öreg, se túl mozgékony, aki sikertelenül próbálja kirángatni a szekeret a sárból. Mit tesz Gobz? Remélem hű marad a nevéhez és megeszi őket. Ha szekérről lehajtod a ponyvát, ott további finomságokat találsz, süteményt, némi kenyeret és egy doboznyi üvegcsét, aminek szintén nagyon íncsiklandozó a tartalma. Ha megiszod őket, Gobz mély álomba merül, de nem olyanba, mint szokott, ó nem! Ez az álom teljesen valóságosnak tűnik. Nem vagy benne éhes, és bár lusta vagy de
nem annyira… Nagy vagy, de nem kőszikla, és ha lenézel a kezeidre valami nagyon furcsát látsz: húst. Ember vagy, de nem akarod felfalni magad. Minden olyan, ismerős, mintha lettél volna már ilyen egyszer rég, nem gyötör semmi, és nagyon boldog ember is vagy.
Utána felébredsz, Gobzként, ismét. Kezdj valamit a különös élménnyel!

Institoris, Astonien: Átlagos napnak indult a katedrálisban az is… Ameddig reggel be nem hozták az egyik rendtársatokat, bizonyos Jeremiah atyát, delíriumos állapotban. Minden félét hadovál, örömről, boldogságról, angyali énekekről, és hogy látta magát az Urat is. A testvérek minden igyekezete, imák és gyógyító mágiák ellenére a pap két nap múlva meghal, ott hagyva mindenkit tanácstalanul, hogy mi az, amivel még Isten ereje sem tud dacolni? Egy fiatal pap, bizonyos Lucas atya indul el az esemény után, mert jó barátja volt az elhunytnak, de egy hét múlva, ugyan ilyen állapotban találják meg a katedrális ajtajában. A testét minden féle sebek borítják, amiket begyógyít a szent fény, de a delíriumba ugyan úgy belehal, mint korábban barátja. Ezt már nem nézheti tétlenül a Katedrális! Titeket kettőtöket bíznak meg a nyomozással. Reagáljátok le, induljatok neki valahogy!

Yrsil, Tea: Az Eichenschield-i bordélyok mélyén kezdenek el suttogni először a bámulatos, új csodaszerről, ami elveszi a fájdalmat, és boldog álmokba röpíti azt, aki használja. Ezzel eddig nem is lenne különösebb gond, számtalan droggal találkozhattatok már mindketten, ami túladagolva akár halálos is lehet, de ez a valami pillanatok alatt lesz túlságosan is népszerű, szinte a semmiből tűnik elő, és hetek alatt elterjed mindenhol. A terjesztőkkel együtt pedig megjelennek azok is, akik részesedést szeretnének a drogból, be akarnak szállni a bizniszbe, le akarják nyúlni az anyagot… A bordélyok egy szempillantás alatt válnak csatatérré, majd később a sikátorok is, ahogyan egymást marják a különböző bandák a rejtélyes szer terjesztési jogáért, de honnan indulhatott mindez? Mindkettőtöket megkeres egy különös ember, bizonyos Ignatius, aki utazó szerzetesnek adja ki magát, hogy vegyetek részt a terjesztésben. Kuncsaftok megkínálása, prostituált ismerősöknek ajánlás és tovább terjesztés… Cserébe részesedést ígér a befolyt váltóból, és némi ingyen adagot saját használatra, ha kértek. Megesküszik, hogy démonokra is hat. Mit tesztek? Belefolytok? Vagy inkább ellene tesztek? Döntést kérek!

Neil: Újabb nap, újabb megbízás. Egy névtelen ember kereskedő, aki szeretné kilétét inkognitóban tartani, megbíz egy bizonyos Ignatius levadászásával. A jutalom majdnem a háromszorosa a szokásos tarifádnak, ami több, mint különös. Annyit lehet tudni róla, hogy öregnek látszik, embernek tűnik, és drogban utazik. Nem több szimpla leszámolásánál első ránézésre. Azonban se lakcím, se város, semmi konkrétum, csak szóbeszédek. Hogy állsz neki nyomozni? Gyanakodsz, esetleg örülsz a pénznek? Hogy próbálod meg megoldani a feladatot?

Rion, Geri: Hellenburgban vagytok mindketten, amikor kaptok egy-egy levelet, amiben egy találkozóra invitálnak benneteket. A megbízó egy idős gyógyító, aki egy különös szerről beszél nektek, ami hosszú csodás álmokat ígér a használójának, de ha picivel is elméri valaki az adagját örökké aludni fog – amibe természetesen bele is hal az illető egy idő után. A lánya rászokott erre a szerre, de se a papok se a gyógyítók nem tudtak rajta segíteni, így döntött úgy, hogy a következő lépés két tudásdémon felkeresése. Nem ad választ arra, hogy honnan tudja, hogy azok vagytok, de tudja, és a segítségeteket kéri. Tanácskozzátok meg, döntsétek el, hogy segítetek-e megtalálni a gyógyírt a problémára, vagy sem? A férfi jutalmat is ajánl, de mivel nem tudja, mire vágyna egy tudásdémon, ezért érdekelné az is, hogy milyen árat szabtok neki.
//Rion közben írt, hogy nem lesz, de ha mégis tudna írni, és megérkezne, akkor ugyan ez a helyzete, max nem egyszerre találkozik ő és Geri a gyógyítóval.//

Mina: Egy fogadóban szálltok meg Damiennel. A vacsora után sötét tünde társad kicsit émelyeg, majd pillanatok alatt boldog álomba merül, és nagyon sokáig nem tudod felébreszteni. Reggeli közben csodás dolgokról számol be, amit az egyik felszolgáló lány meghall.
- Ó, hát maga is? Mindenki erről beszél mostanában… Az Édes Álom így hívják. Összehozzam magukat valakivel, aki árulja? A barátnőm esküszik, hogy csodálatosabbat még nem élt át.
Mit tesztek? Éltek az ajánlattal? Megkeresitek?

Lia: Békésen rovod Hellenburg utcáit. Az egyik sikátorban egyszercsak öt fegyveres ember jön veled szemben, de mikor már azt hinnéd, hogy téged akarnak megtámadni, a hátad mögül is feltűnik egy kisebb csoport. Elkezdenek kiabálni, hogy „Takarodjatok innen!” és hogy „Ez a mi utcánk!” Majd hamarosan egymásnak is mennek. A kavarodásban, valaki egyszercsak a kezedbe nyom egy dobozt, egy kiáltás kíséretében: „Vigyázz a készletre!”, majd eltűnik a forgatagban. Ha kinyitod, apró, rózsaszín fiolákat találsz benne, jó sokat… Mit kezdesz vele? A harcolókhoz lehet nem lenne szerencsés visszamenned…

//Ezek az alapszituációk, akinek kérdése van, vagy igényli a dialógusok lemesélését, keressen üzenetben, skypeon, chaten, ahol épp megtalál. Jó szórakozást! Határidő: 1 hét//

2Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Hétf. Jún. 20, 2016 8:14 am

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Egyedül van jelenleg, méghozzá teljesen, de teljes felszerelésben: fekete ruházat, sötét, poros, kopottas köpeny, ékszerek, melyek most takarásban vannak, néhány üvegcse az oldalán csüng egy váltós erszénnyel együtt, másik oldalon pedig varázskönyve pihen tokjában, míg kezében fabotját szorongatja. Voile maradt a fogadóban, ahol Alicia kivett egy szobát néhány éjszakára, Zabost pedig egy lovászfiú gondjaira bízta a város egy istállójában arra az időre, míg itt tartózkodik. Jelenleg nem igazán van szüksége egyikükre sem, és ami azt illeti, a bagoly túlságosan jellegzetessé tenné őt. Nem mindenki járja az utakat egy madárral a karján, nem igaz? A feltűnést pedig jobb szereti kerülni, már amennyire lehet. Tündeként sikeresen beolvad egy-egy társaságba, a Moonshift lényegesen megkönnyítette a dolgát, viszont akik ismerik az arcát, és tudják, miféle szerzet… Azok előtt nem bújkálhat, ám szerencsére még nem egy ismert egyén. Nem is akar az lenni. Ő inkább továbbra is az árnyak közt mozgolódna, észrevétlenül és hangtalanul közlekedve mindenütt.
Hellenburgban, hála pogány élete Istenének, nem kell túlzottan aggódnia. Északon sokkal nagyobb bajba kerülne, ha kiderülne róla, hogy hullasétáltató, itt azért némileg elfogadottabb ez a foglalkozás, így nem feltétlen kell titkolóznia. Persze így is fog, ez nem kizáró ok arra, hogy letagadja kasztját – így sincs kedve senki orrára kötni, miféle tiltott tudással rendelkezik. Azóta az alkalom óta csak még inkább próbálja takarni valahogy, és bár ezeregy másik hozzá hasonló lehetett volna, valahogy mégis olyan, mintha csak őt nyomná mindez, mintha ő lenne az egyetlen, akit lehetne hibáztatni, akit kergetni kéne.
Az egyik sikátorban keresztülvágva váratlanul néhány fegyveres alakot pillant meg, akik az előbb befordulva ide egyre csak közelednek Alicia felé. Enyhe érdeklődéssel vonja fel egyik szemét, és szinte hallani lehet a kérdést, ahogy felteszi: ezek meg mégis mit akarnak? Nagyon úgy tűnik, hogy felé jönnek, ráadásul kettő, négy… öten. Tudják, kit akarnak ezek megtámadni? Mert édeskevés létszámmal rendelkeznek, ennyivel nehezen ugyan, de elbánik.
Meglehetősen kellemetlen lenne, ha ilyen hamar híre ment volna, hogy egy nekromanta császkál a környéken, akit el kéne kapni. Várjunk… Van egyáltalán bárminemű vérdíj a fején? Mert nem tud ilyesmiről, tehát mi okuk lenne elkapni? Esetleg az óta a bizonyos eset óta már a halálpapok sem elfogadott jelenségek Délen sem? És hogy derült ki, hogy ő egy közülük? Ó, igen, egy mágus megérezheti a másik erejét… Így könnyedén lebukhat. Még az is lehet, hogy egy mágiahasználó szólt az itteni rendfenntartóknak, ami nagyon nem kellett most. Voile nincs itt, aki egy személyt feltartóztathatna, Zabos hátán pedig nem tud elvágtatni, mert ő is valahol a város másik felében van. Sarokba szorult volna?
Óvatosan végighúzza ujjait varázskönyvén, és hátrál pár lépést. Tervei szerint ott menekül el, ám háta mögül is zaj érkezik. Körbevették volna?
Azonnal megtorpan, és mindennemű riadtság nélkül, óvatosan pillant hátra a válla fölött, mire egy kisebb csoportra lesz figyelmes, akik lényegesen másképp néznek ki, mint a fegyveresek – nincs egyenruhájuk, ami megkülönböztethetetlenné tenné őket.
- Takarodjatok innen! – kezd el üvöltözni az egyikük.
- Ez a mi utcánk! – szólal fel egy másik is ingerülten. Alicia óvatosan a falhoz simulva igyekszik a feltűnést kerülve eltűnni a helyszínről – mégse lenne jó ötlet beleavatkozni ebbe a bolond küzdelembe. Nem az ő dolga, viszont ha kikényszerítik, harmadik félként felveheti a versenyt élőholtjaival, ezen ne múljék. Csak hát… Mégsem akar Helleburgban körözött bűnőzőként, patkány módjára eliszkolni titokban, rejtett járatokon keresztül.
Egy rövid ideig acsarognak még egymással, jó lehetőséget biztosítva, hogy csendesen, a falhoz húzódva induljon el lassan, és amikor egymásnak esnek, ez csak még jobban bővíti lehetőségek tárházát; így már könnyedén mehet el.
Úgy-úgy, csak öljék püföljék egymást! Úgy kell azt, ugye vér is lesz? Ugye halálos áldozat is lesz? Balga emberi népség… Mindig csak dulakodnak egymással, figyelmen kívül hagyva rengeteg más segítő tényezőt, amivel nem egy tragédiát meg lehetne előzni. De csak pusztítsák magukat és egymást…!
A kavarodás és az eleinte apró káosz egyre nagyobbá válik, és valaki, miközben ő távolodna el a kis csatatérről, egyszercsak a kezébe nyom egy teljesen egyszerű, jellegtelen, keményfából készült dobozt, magyarázatként csak ennyit fűzve hozzá kiabálva:
- Vigyázz a készletre! – Ezzel a lendülettel már el is tűnik a forgatagban. Ösztönösen nyúl utána, hogy megállítsa, magyarázatot követelve, de nem reagál hozzá időben, vagy inkább… Ki tudott volna ilyen gyorsan bármit is cselekedni? Csak jött, adott valamit, aztán ment; gyakorlatilag itt senkinek sem lenne esélye, hogy megfogja a grabancát, majd kifaggassa, ráadásként nem itt van a megfelelő alkalom arra, hogy kérdezősködni kezdjen. Mégiscsak dulakodnak egymással, ilyenkor semmi nem számít azt leszámítva, hogy az ellenfél fejét dagadtra verjék – majd később kideríti. Egyelőre csak gonoszul elvigyorodik, majd észrevétlenül távozik a helyszínről – végre. Köpenye alá rejti a dobozt, sietős lépteit pedig a fogadó felé irányítja, hogy a lehető leghamarabb tudhassa meg a kapott tárgy tartalmát.

***

- Megjöttem, Voile – dobja köpenyét a székre, övét kicsatolja, melyet óvatosan az asztalra fektet a ráfűzött törékeny dolgok miatt. A bagoly mit sem reagál erre, csak álmoskásan fordítja meg fejét a nő felé gunyoros pillantásával vizsgálgatva őt, lassan pislogva egyet, majd visszafordul pihenni. Nem túl nagy az érdeklődése gazdája iránt, holott más háziállat már kicsattanna az örömtől, hogy ismét láthatja kedves emberszabású társát.
- Csak a szokásos, mi? – rázza meg a fejét, közben megsimogatja tollas barátja fejét, aztán az ágyra huppan a szerzett dobozzal együtt, amelyet jobban megnéz magának. Első és egyetlen dolog, ami feltűnik neki, hogy két, szürke fémkapoccsal zárható, azonban nem szükséges hozzájuk kulcs, így könnyedén hozzáférhet a benne rejtett tárgyakhoz, és mint ahogy korábban, most sem vesz észre semmi mintázatot. Vajon milyen fából készülhetett? Bükkfa? Nem mintha annyira számítana, így egy könnyed mozdulattal kapcsolja ki, majd tárja fel, mire rengeteg apró, rózsaszín fiolát talál benne. Eltűnődve emeli állához jobbját, végigsimít rajta, míg baljával kivesz egy üvegcsét, benne az élénk színű folyadékkal, amelyet meglötyögtet.
- Ötlet, mi lehet ez? – néz a madárra, persze nem számít tőle gyakorlatilag semmire, csak annak gunyorosan csillanó szempárára.
Roppant fontos lehetett, ha csak úgy rábízták a verekedés hevében... Nem tudná megmondani, hogy azért alakult-e ki az a kis csata, mert ez volt az egyik félnél - csak mert így elsőre tényleg különös szereknek tűnnek ezek -, vagy tényleg az utcájukat védelmezték, de hogy ennek megkérdezése miatt visszamenjen, kizárt dolog. Ahogy rájönnek, hogy nem is bandatag, bizonyára fejét veszik – jobb megmaradni az ismeretlen nőszemély címnél.
A kiemelt üvegcsét leteszi maga mellé az ágyra, a maradékot pedig megemeli, feláll, és az asztalra teszi, nyitva hagyva a dobozt. Visszasétál, egy darabig álldogál az ágy mellett, eltűnődve és gyanakodva figyelve a kivett fiolát, végül ismét ujjai közé veszi. Kihúzza a kis dugót belőle, hogy beleszagoljon - csábítóan édes illata van. Meg kéne kóstolnia? És ha méreg? Hiába rózsaszín, ami egy igencsak játékos szín, attól még lehet halálos is. Menjen, kérezősködjön a fogadóstól? És mi van, ha valóban méreg, majd azt feltételezik róla, hogy ezt árusítja, és hívják a páncélosokat, hogy aztán azok rácsok mögé dugják?
Beletúr a hajába. Viszolyog attól, hogy kipróbálja, viszont ha feltűnő kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban – márpedig másfélét nem lehet -, akkor bizony lebukhat, és olyan dolgokat foghatnak rá, amik nem valósak. Túlbonyolítja? Meglehet.
Az őrült ötlete viszont még mindig ott van: belekóstol. Nem fogja az egész fiolát kiüríteni, esze ágában sincs ilyesmi, elvégre mégicsak egy ismeretlen anyagról van szó. Ha ennyire sok van belőle, akkor nem lehet olyan erős, feltéve, ha méreg, így pár cseppbe talán nem fog belehalni. Így, a dobozban találtakat elnézve igencsak közkedvelt portéka lehet az alvilágban, a jó mérgeket pedig nem adják sem olcsón, sem ilyen nagy mennyiségben. Na meg… Mégis mit keresett volna egy rakat halálos itóka egy ilyen csapatnál? Olyan abszurd, valahogy nem áll össze a kép, és ez zavarja.
Mély levegőt vesz, és lemondóan sóhajt fel. A tények amellett szólnak, hogy ez rá nézve veszélytelen, így kipróbálhatja, viszont a fejében lévő vészjósló és baljós hangocska folyamatosan csak azt sikítja, hogy ebből nem lehet más, mint baj. Hinnie kéne neki? Talán.
- Voile – fordul madara felé. – Az életem sokadszorra a te szárnyaidba helyezem. Ha úgy látod, szenvedek, irány keríteni valakit, aki segíthet. Bárkit, értve? – hajol a bagoly elé, aki azonban fáradtan pislog rá a holdcsókoltra. Alicia csak egy kesernyés mosollyal legyint egyet, majd felegyenesedik, ujjait újfent a tollak közé bújtatja.
- Tudom, hogy számíthatok rád, nem kell mutatnod a makacs, önző dögöt – néz aztán az ablakra, amely tárva-nyitva áll. Azon bizonyára ki fog férni.
Tényleg nem aggódik emiatt. Az állatoknak jók a megérzéseik, az ösztöneik, és ha baj van, azt már csak megmondja mindössze abból, mit mond az összes porcikája. Elég időt töltött el Voiléval, hogy a madárnak sikerüljön némileg a nőre is ráhangolódnia, és talán tudat alatt megérzi, ha nagy bajban van.
- Nincs más hátra, mint előre – tekint a fiolára. Újra beleszagol, még egy darabig hezitál és mérlegel, biztos jó ötlet-e ez, de a korábban felsorakoztatott érveket nem különösebben tudja megcáfolni. Csak ezek járnak elméjében, és elkönyveli, hogy iszonyatosan naiv és meggondolatlan, hogy ehhez folyamodik, ugyanakkor roppant kíváncsi is. Vajon milyen megmérgezve lenni…?
Finoman megingatja a fejét, és kortyol egy aprót a rózsaszín löttyből, ami édes, nagyon édes - amely álmosítón édes.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

3Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Hétf. Jún. 20, 2016 3:07 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Hát nem megmondta ő, hogy nem jó ötlet kipróbálni azt a löttyöt?
Most viszont már késő, csak foghatja a fejét, hogy a sötét tünde csak nem hallgatott a megérző női szóra.
- Bocsáss meg, de most kicsit furán érzem magam... azt hiszem, felmegyek, ledőlök...
- Rendben, de előbb ki kéne fizet... Damien? - Te jó ég. Még nem láttam valakit ilyen gyorsan elaludni. Pillanatokig csak értetlenül nézi társát, aki azonmód, ahogy iménti szavait kimondta, lehelyezte fejét az asztalra és már alszik is. Te jó ég, lehet, hogy megmérgezték?... Csak nem... nem, biztos csak kimerült volt.
- Valami gond van, kisasszony?
- Hm? - néz föl, és két kissé illuminált szem pillantásával találkozik. Rémülten pislogva próbál valami értelmes magyarázatot összefabrikálni... de annyira bepánikolt, hogy nem jön egyetlen normális szó sem a szájára.
- A kormos egy kicsikét felöntött a garatra, igaz? Nem fog összejönni ez az éjszaka sem... de ha esetleg más társaságra vágyik...
- Hagyják békén az ifjú hölgyet! - lép közbe az egyik felszolgálólány - összefogott szőke hajjal-, biztosan most épp nincs semmi dolga, ha van ideje az ilyesféle problémákkal foglalkozni. A részeges alakok csak egy pillantást vetnek rá, és úgy döntenek, jobb, ha annyiban hagyják a dolgot, Mina legnagyobb örömére. Nem is csoda, a lányra ránézve bárkinek elmenne a kedve a kötekedéstől, ugyanis karjai megvannak olyan izmosak, mint egy közepesebb legényé, nem szívesen akasztaná össze vele a bajszát senki. Az egész kiállása határozottságot sugároz.
- Elnézést ezekért a jómadarakért, de hát megvátoztatni úgysem tudjuk őket, ugyebár. - fordul Mina felé vállvonva, majd Damienhez lép és úgy felnyalábolja, mintha csak valami könnyed fiatal leányzó lenne. Mina még kevésbé tud megszólalni.
- Jöjjön, kisasszony, és pihenjé ki magukat... - ajánlja, ahogy fölfelé kezd haladni a lépcsőn. Mina kábultan lépked utána, míg a szőke és Damien eltűnnek egy szobában. Természetesen nyomban követi őket, és már arra lép be, hogy Damient kiteregetve látja az ágyon.
- No. Csodás. Fizetni ráérnek holnap is, ahogy néztem, az úrnál van a pénz, jó lesz majd, ha öntudatánál lesz - mosolyog rá szinte kedvesen, s Mina majd elsüllyed, hogy egy értelmes szót nem bír kinyögni. Végül a menyecske a vállára téve a kezét kisétál és egyedül hagyja őket.
Kissé szédülve hanyatlik le az ágyra, vizsgálódva figyelve Damien arcát, aki nagyon nem néz ki úgy, mintha fel akarna ébredni. Ám lélegzik tökéletesen, és a szívritmusa is olyan, mint máskor...
Csak ne legyen bajod... - gondolja, ahogy próbálja úgy helyezni magát az ágyikón, hogy ne essen le. Kétágyas biztosan nem volt már szabad, igaz...?

Meglepően jól sikerül aludnia, talán, mert eléggé kimerült. Arra ébred, hogy a tökéletesen behúzatlan függönyű ablakokon megállítatlanul sugárzik be az élénk nyári fény. Kicsiét sajognak a tagjai, lévén egész éjjel ugyanabban a pózban volt...
De nem esett le az ágyról. Ez is valami.
Óh jaj, most már viszont tényleg fel kellene ébresztenie Damient.
Várjunk, mi a fene? Miért ölelsz te engem át? Mikor elaludtam, még nagyban aludtál, felébredtél éjszaka, vagy mi a fene...? - pislog értetlenül, rájőve, hogy a hegyesfülű karjai fonják körül.
- Öhm... - óvatosan kihámozza magát, mire lassan Damien is kezd ébredezni. Na végre. Nagyra nyitott szemmel várakozik, még mindig a fekvőhelyen ücsörögve, végül Damien is kinyitja a sajátját. Kissé értetlenül és csodálkozva néz rá. Hosszasan.
- Jó reggelt... - szólal meg gyengén, kissé rekedt is a hangja, így megköszörüli a torkát. A zöld szemek pislantanak egyet. Valami kiolvashatatlan kérdés ül bennük... Mina összeráncolja a szemöldökét. Nem érti.
Hát nem megmondta ő, hogy nem jó ötlet kipróbálni azt a löttyöt?
Most viszont már késő, csak foghatja a fejét, hogy a sötét tünde csak nem hallgatott a megérző női szóra.
- Bocsáss meg, de most kicsit furán érzem magam... azt hiszem, felmegyek, ledőlök...
- Rendben, de előbb ki kéne fizet... Damien? - Te jó ég. Még nem láttam valakit ilyen gyorsan elaludni. Pillanatokig csak értetlenül nézi társát, aki azonmód, ahogy iménti szavait kimondta, lehelyezte fejét az asztalra és már alszik is. Te jó ég, lehet, hogy megmérgezték?... Csak nem... nem, biztos csak kimerült volt.
- Valami gond van, kisasszony?
- Hm? - néz föl, és két kissé illuminált szem pillantásával találkozik. Rémülten pislogva próbál valami értelmes magyarázatot összefabrikálni... de annyira bepánikolt, hogy nem jön egyetlen normális szó sem a szájára.
- A kormos egy kicsikét felöntött a garatra, igaz? Nem fog összejönni ez az éjszaka sem... de ha esetleg más társaságra vágyik...
- Hagyják békén az ifjú hölgyet! - lép közbe az egyik felszolgálólány - összefogott szőke hajjal-, biztosan most épp nincs semmi dolga, ha van ideje az ilyesféle problémákkal foglalkozni. A részeges alakok csak egy pillantást vetnek rá, és úgy döntenek, jobb, ha annyiban hagyják a dolgot, Mina legnagyobb örömére. Nem is csoda, a lányra ránézve bárkinek elmenne a kedve a kötekedéstől, ugyanis karjai megvannak olyan izmosak, mint egy közepesebb legényé, nem szívesen akasztaná össze vele a bajszát senki. Az egész kiállása határozottságot sugároz.
- Elnézést ezekért a jómadarakért, de hát megvátoztatni úgysem tudjuk őket, ugyebár. - fordul Mina felé vállvonva, majd Damienhez lép és úgy felnyalábolja, mintha csak valami könnyed fiatal leányzó lenne. Mina még kevésbé tud megszólalni.
- Jöjjön, kisasszony, és pihenjé ki magukat... - ajánlja, ahogy fölfelé kezd haladni a lépcsőn. Mina kábultan lépked utána, míg a szőke és Damien eltűnnek egy szobában. Természetesen nyomban követi őket, és már arra lép be, hogy Damient kiteregetve látja az ágyon.
- No. Csodás. Fizetni ráérnek holnap is, ahogy néztem, az úrnál van a pénz, jó lesz majd, ha öntudatánál lesz - mosolyog rá szinte kedvesen, s Mina majd elsüllyed, hogy egy értelmes szót nem bír kinyögni. Végül a menyecske a vállára téve a kezét kisétál és egyedül hagyja őket.
Kissé szédülve hanyatlik le az ágyra, vizsgálódva figyelve Damien arcát, aki nagyon nem néz ki úgy, mintha fel akarna ébredni. Ám lélegzik tökéletesen, és a szívritmusa is olyan, mint máskor...
Csak ne legyen bajod... - gondolja, ahogy próbálja úgy helyezni magát az ágyikón, hogy ne essen le. Kétágyas biztosan nem volt már szabad, igaz...?

Meglepően jól sikerül aludnia, talán, mert eléggé kimerült. Arra ébred, hogy a tökéletesen behúzatlan függönyű ablakokon megállítatlanul sugárzik be az élénk nyári fény. Kicsiét sajognak a tagjai, lévén egész éjjel ugyanabban a pózban volt...
De nem esett le az ágyról. Ez is valami.
Óh jaj, most már viszont tényleg fel kellene ébresztenie Damient.
Várjunk, mi a fene? Miért ölelsz te engem át? Mikor elaludtam, még nagyban aludtál, felébredtél éjszaka, vagy mi a fene...? - pislog értetlenül, rájőve, hogy a hegyesfülű karjai fonják körül.
- Öhm... - óvatosan kihámozza magát, mire lassan Damien is kezd ébredezni. Na végre. Nagyra nyitott szemmel várakozik, még mindig a fekvőhelyen ücsörögve, végül Damien is kinyitja a sajátját. Kissé értetlenül és csodálkozva néz rá. Hosszasan.
- Jó reggelt... - szólal meg gyengén, kissé rekedt is a hangja, így megköszörüli a torkát. A zöld szemek pislantanak egyet. Valami kiolvashatatlan kérdés ül bennük... Mina összeráncolja a szemöldökét. Nem érti.
Hangtalanul merednek egymásra sokáig, majd a csendet Damien gyomrának korgása töri meg.
- Rendben, szerintem akkor menjünk le... - dönti el Mina nevetve, majd miután pár percig rendezgetik a hajukat, le is vonulnak, hogy rendeljenek valami eledelt.
Damien jobbára csak egyetértőn hümmög valamit, majd afféle hitetlenkedő fátyolos tekintettel letámolyog a lépcsőn, Mina pedig ösztönösen kényszert érez, hogy belekaroljon, még a végén elesik. A nyavalyába, azt fogják hinni, hogy másnapos, vagy ilyesmi...
Aztán bevillan: Talán az is. Vagy rosszabb...
- No jó - fűzi össze a karjait, amint megérkezik az ínycsiklandozó sütemény, amit rendeltek, meg a hozzá járó - egyértelműen semmivel nem ízesített - innivaló is, egyszerű friss víz. - Most mondd el szépen, mi a fenét ittál te tegnap.
- Én... gondolod, hogy az volt? - Ezúttal Mina néz rá úgy, mintha tollas lenne a háta. - Hát... nem.... nem tudom. Annyira győzködött, hogy kóstoljam meg, megéri az a néhány váltó többség, gondoltam, miért ne... - próbál mentegetőzni.
- Olyan voltál, mint akit elkábítottak! És tudod, milyen hirtelen elaludtál? Megittad, és fél perc múlva kiterültél az asztalon.
Damien zavartan ráncolja a homlokát, egyértelművé téve, hogy nem emlékszik ilyesmire.
- Azt hittem, soha többé nem nyitod ki a szemed, a nyavalyába...
- Óh. - A bűntudatkeltés mindig működik. - Sajnálom, Mina...
- Miért vagy ilyen szótlan? Tényleg nem emlékszel semmire? Mindegy, legközelebb vigyázol, mit...
- Nem... épp ez az, hogy emlékszem. - Mina villája megáll a levegőben. - Sokkal élénkebben emlékszem, mint bármilyen más álomra.
Elkerekíti a szemeit. Ez már nagyon gyanús. - És mikre emlékszel? - Most miért vörösödött el ennyire?
- Őőő... nos... nem tudom, igazából olyan volt, mint egy... olyan... elképzelésféle. - kis szünet. - Nem, nem, teljesen zavart volt, összevissza, nem is tudom...
- Na, ne kertelj, tudom, hogy valami konkrétra gondolsz.
- Hát.... olyasmi volt, mint valami jövőkép.
- Aham. Jövőkép. Sejtem, nem megoldott Átokkal és ünneplő seregekkel és ilyesmivel...
- Nem... teljesen békés volt minden. És olyan... élénkek voltak a színek. A valóságban nincs olyan. Még nyáron sem, ennyire élénk zöld.
- Mint a szemeid? - vágja rá lelkesen a vámpír, majd elvörösödve elhallgat ő is.
- Ööhm... nem... nem hiszem... hogy az én szemem világítana. Mindegy is. De annyira kellemes volt, és gondtalan, és volt egy tó is, és valahogy nem... nem volt kedvem eljönni onnan... nem csináltunk semmit egész nap, és mégis olyan teljes volt minden... mint valami... mennyországban...
Ismét elfátyolosodik a tekintete, ahogy teljes beleéléssel próbálja lefesteni a csodát, amit átélt, Mina viszont csak értetlenkedve és rosszallón vág különböző grimaszokat és csóválja a fejét lassacskán. Nem tetszik ez neki. Egyrészt irigy, hogy ő nem olt ott, másrészt aggódik, hogy miféle szerrel befolyásolták a tudatát az ő Damienjének...
Ekkor a pult irányából hallják a meglepett felkiáltást: - Ó, hát maga is? Mindenki erről beszél mostanában… Az Édes Álom, így hívják. Összehozzam magukat valakivel, aki árulja? A barátnőm esküszik, hogy csodálatosabbat még nem élt át.
Elgondolkozóan néznek össze egymásra. Mindkettejüknek világos, hogy a dolog meglehetősen gyanús, talán nem ártana utánajárni. S honnan lehet a legtöbbet megtudni? Biztosan a terjesztőtől...
Ezeket a gondolatokat ki se kell mondaniuk, látják egymás szemén, s a közös szótlan megegyezés után visszafordulnak a nőhöz.
- Szívesen látnánk őt - mondja Damien, nem véve figyelembe, hogy ezáltalán valamiféle élvhajszolónak tűnhet... nem számít, a cél érdekében ennyi belefér.
A felszolgálólány közelebb hajol, a bizalmas informáőciómegosztás tipikus mozdulatával. - Van a falu végében egy elhagyatottabb viskó... jöjjenek oda napnyugtakor, ott szokott jönni az az ember... És persze azok akik szeretnének egy adagot. És hozzanak persze váltót is, nem olcsó mulatság.
- Óh. Hát ha nem olcsó, akkor... mégis hogyan kerülhetett az italomba tegnap?... - kérdi Damien elgondolkozva. Miért szórnák el csak úgy véletlenszerűen a vásárlók poharába?... Bár... akkor emiatt győzködték annyira, hogy csak igya meg, csak igya meg, jó az... Kezdi érteni a dolgot.
A lány felnevet. - Ugyan már, tudják, hogy megy az ilyesmi! Jobban veszik, ha már egyszer kipróbálták.
Damien hirtelen olyan naivnak érzi magát, mint a mellette lévő vámpír, így elvörösödve hallgat. Mina szólal meg most: - De hát ez azért mégiscsak pazarlás... bár, végül is, a csali érthető... - halkul el kissé. Néha nehéz visszafogni szaglászó hajlamait. Kivált, ha valaki olyanról van szó, aki ennyire közel áll hozzá.
- És és és afféle... mellékhatásokról nem hallott? Mondjuk a barátnőjétől? - puhatol a lány tovább, próbálva nem olyan izgatottnak tűnni, mint amilyen.
Vállvonogatást kap válaszul. - Mire gondol? Olyan, mint minden más szer, kismértékben orvosság, de méreg, ha sokat vesz be. Jobban aggódnék, hogy többet nem is akarnak felkelni, mert szebb amit álmodnak, mint az életük. De attól még csak álmok.
Megértően bólogatnak a magyarázat közben. Hm.. többé nem is akarnak felkelni. Mina erre a gondolatra elvörösödik, belegondolva, miket élt át Damien nem is olyan sokkal korábban... ajjaj. Ennek már utánajár, az biztos. Márpedig ha egy nő elkezd nyomozni...
- És jobban is alszanak tőle, igaz? Például akinek eddig sok álmatlan éjszakája volt...
- Alszik, de... - megrázza a fejét - Nem tudom, a barátja pihentebbnek érzi-e magát, mint amúgy. Mindenkinél más.
- Háááttöhmm... - Damien erősen gondolkodik, mit is mondjon, és így hirtelen konfrontálódva a kérdéssel eléggé bágyadtnak érzi magát. És attól tart, annak is tűnik. - Olyan furcsa, mintha... ne csak egy rendes éjszakai álmodás lett volna. Inkább egy jó, hosszú álom. Mint a téli. Már, annyi különbséggel, hogy az állatok nem úgy gondolkoznak, mint mi. Khm. - Ezt talán nem a felszolgáló előtt kellene megtárgyalnia, jön rá és elhallgat.
- Nos... szóval viskó és napnyugta - szedi végre össze magát - S körülbelül mekkora árfolyamra számítsunk? Csak úgy... nagyon általánosan.
- Kis falu vagyunk... Száz váltó egy adag... De úgy hallottam, nagyobb városokban elkérik a dupláját is... na nem, mintha én vettem volna - pirul el gyorsan a lány. Ezt próbálják figyelmen kívül hagyni.
- Szóval ez már ennyire elterjedt? - vonja meg szemöldökét Mina. - És vajon honnan?
- Senki se tudja. Egyszercsak megjelent az az ember. Úgy egy hónapja; talán kettő, és hozta az Álmot. De nem tudjuk honnan, minek kérdeztük volna? A barátnőm mondta, hogy mondta neki egy utazó, hogy a városban is van már és nagyon drága.
És természetesen az utazó is csak hallotta utcai beszélgetésekből...
- Áh, egyetlen ember teszi mindezt. Szerencséje van, hogy még nem támadta meg valamiféle züllött banda.
- nevet fel halkan Damien, próbálva oldani a hangulatot. Egyébként tényleg. Persze ha tényleg egy ember a központja mindennek, biztosan nagyon jól védik...
- Na és, csak, hogy felismerjük, ha éppen arra járnánk, nagyjából hogy néz ki ez az ember?
- Ó, fel fogják ismerni, ne aggódjanak! Nem maguk az egyetlen vásárlók.
Nyilván...
- De hát mi nem is vagyunk... - kezdi Mina, ám Damien gyorsan félbeszakítja.
- Nem, de én azért szívesen körül...nézné arrafelé. - fordul fele, s kedvesen elmosolyodik. Sikerült nem azt mondania, hogy körülszaglásznék. A mosoly persze magában foglalja, hogy "css, csak bízd rám". A hegyesfogú elvörösödve harap bele alsó ajkába. - Persze. Nézz csak. - Elvégre te álmodtál, nem én...
- No hát köszönünk mindent, azt hiszem, mi indulunk is utunkra tovább.
- köszön el a hegyesfülű. - További minden jót!
Minától csak egy intésre telik..
- Viszlát, jó szórakozást! - integet a lány.
Ohh, egek... - gondolja, ahogy még egy köszönömöt motyog, majd megfordulnak s elkezdenek sétálni ellenkező irányba.
Arról még fogalmuk sincs, közvetlenül most hova mennek, de el kell tűnniük a lány látószögéből, itt nem maradhatnak egyelőre...

Napnyugtakor, kissé elcsigázottan és fáradtan, de valóban meg is jelennek az adott helyen. Nem nehéz megtalálni a falu szélét, mindösszesen kettő van neki, és valami szerencse folytán sikerült elsőre kiválasztani a jót, mert bizony itt a kunyhó. Előtte már legalább hárman várakoznak, és szállingóznak is még. A korosztály vegyes, cserzett képű fölműves, fiatal lány, sőt még ősz hajú idős emberek is akadnak. Nem is igen tűnik úgy, hogy szégyellenék, hogy itt vannak. Talán a fiatalabbak nézegetnek még körbe, hogy nem követik-e őket fürkész, vizsgáló, elítélő szemek, de amint látják, hogy aki erre jár, az meg is közelíti a viskót, látszólag megnyugszanak.
Kis idő elteltével egy nyikorgó szekéren megérkezik egy csuklyás-köpenyes alak, leugrik a bakról, és kipakolja a portékát, többen segítenek neki. Vannak, akik azonnal mennek is és fizetik neki a készpénzt, majd távoznak az adagokkal, vagy épp bevonulnak a házikóba.
Nohát, ez aztán a feltűnésmentes érkezés - jegyzi meg gondolatban. A viskó sarkánál ácsorognak, igyekeznek úgy-ahogy beolvadni a tömegbe. Damiennel ez nem nehéz, körülbelül mindenki keresztülnéz rajtuk, így békésen szemlélhetik a népséget.
Próbálnak belátni az eladó csuklyája alá, de ilyen távolságból elég nehéz.
- Vajon mi lehet odabent? - súgja Mina a hegyesfülűnek. Fölöslegesen suttog, de azért így megszokottabb az érzés, s nyugodtabb.
- Gondolom, emberek. És ha rájuk is úgy hat, mint rám, akkor valószínűleg csak fekszenek.
- És alszanak.
- És alszanak... - Az ismételt szavak valahogy kevésbé hangzanak igazinak...
- Oda kellene mennünk ahhoz az emberhez.
- Úgy van.
- De nem merek.
Nem érkezik válasz, Damien csak elgondolkozva néz a felraktározott holmi meg a csuklyás irányába...
- Van egy ötletem, hogy mit akarhat - szólal meg végül halkan és sötéten.
- Na mit? - fordul fele hirtelen a vámpír.
- Hát nyilván nem most mondom el... amúgy is elég regénybe illő ötlet, szerintem túlkombinálom a dolgokat. Mindegy is, csevegjünk vele egyet...
Azzal hirtelen gyűjtött elszánásával meg is indul, Mina meg kissé pánikolva követi.
- Kellemes napnyugtát - köszön a sötét tünde, ahogy a szekérhez pozicionálták magukat. Közben feltűnésmentesen a pénztárcájához nyúl, csak, hogy megbizonyosodjon, megvan-e még.
A csuklyás felemeli a fejét, így meglátják az arcát. Kicsikét megborzong, ám ismét csalódnia kell, semmiféle rémes pofázmány nem tárul elé, hanem egy teljesen szokványos, korban járó embert lát. Nem erre számított, hát persze, hogy nem erre. Képzelete kissé néha elszárnyal messze...
Damienre nézve kicsit kerekebb lesz a férfi szeme, de egy pillanat után visszatér nyájas arckifejezés.
Óhjaj. Hát ez nem lesz könnyű - állapítja meg rögtön.
- Kellemeset az úrnak és a kishölgynek is. Két adag lesz? Ha sietnek bent talán még jut maguknak párna is.
- Párna, hoppá. Ez aztán kiszolgálás. Éppencsak forró víz nincs, igaz? - Damien mosolya olyan könnyed, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. - Persze.. gondolom... nem lenne kellemes, ha valaki belesüppedne a vízbe és úgy aludna el. Hm.
- Hé öreg! Van még abból a kellemes süteményből is? - kiáltja közben egy kölyök.
- Persze fiam, ott van a hátsó részen, vigyen be egy keveset! - szól vissza a férfi, kifejezetten kedvesen.
Mina meglepve emeli meg szemöldökét. - Azt hittem, az ilyenek nem jók sütiben...
- Szóval... - fordul vissza hozzájuk a terjesztő. - Kettőt? Vagy többet és eltennék későbbre is? Nem láttam magukat még tőlem vásárolni, de nem is baj, gondolom tudják mire vigyázzanak....
- Nos... nem igazán. Még csak nemrég hallottunk róla, hogy ez a dolog egyáltalán létezik. Ezek szerint vigyázni is kell valamire?
Közben azon gondolkozik, hogy viszonyulhat a férfi egy ártatlannak tűnő sötételfhez. Hát, mindegy is, ha váltót adnak, nyilván kiszolgálja őket is úgy, mint bármely másik polgárt...
A férfi picit összehúzza a szemét. - Most ellenőriz? - teszi fel a kérdést, majd könnyeden vállat von.
- Én? - nyitja Dam tágra szemeit. - Én ugyan nem, esküszöm! Tegnap kicsit furcsa álmaim voltak, mire a fogadóban felvilágosítottak, hogy mi is okozza ezt, és hogy honnan lehet szerezni. Így volt, akár meg is kérdezheti.
Néha az őszinteség a legjobb fegyver. Legalábbis, reménykedjünk.
- Jól van jól van. És rögtön akar is még ugye? Mindenki így szokta. - bólogat az öreg. Damien nem tudja, mit mondjon. Ez az éjszaka teljesen összezavarta.. Ám úgy érzi, most nem is várják el, hogy mondjon valamit. Az öreg azt hiszi, mindent tud, s meghagyja ebben a tudatban inkább... - A véletlenek hatalma, ugyebár... - motyogja végül halkan, szinte csak magának, elgondolkozva szemlélve a szekér ajtaját. - Mindegy is, annyira vigyázzanak, hogy két adag között teljen el egy egész nap, mert különben veszélyesen hosszúra nyúlhat az álmuk. Azt meg nem akarjuk igaz-e? Meg ne keverjék mással. Mákkal semmiképp ne, de a többi se tanácsos, élénkítő itallal kifejezetten rossz, izzad tőle meg remeg, elég csúnya. Szóval a legjobb magában, napi maximum egyszer a kiváló élményért!
Ismét csak megértően tudnak bólogatni, a hallottak nagyjából illeszkednek ahhoz, amit már tudtak, bár azért néhány új információval is gazdagodtak.
- Húha... volt már, aki túl sokat vagy túl sokszor szedett belőle? - kérdi Mina nagyra nyílt érdeklődő szemekkel, mint egy gyerek, ha rémisztő mesét mondanak neki. Erre az árus elneveti magát.
- Kicsi lány... Mindig vannak olyanok akik mohók és túl sokat akarnak, nem tudtad? Főleg a jó dolgokból!
Összerezzen a nevetéstől. Belegondol, mennyire nem hinnék el, hogy ő Nachtraben, ha mondaná... Ezek az emberek annyira nem látnak semmit, csak amit akarnak...
- Gondoltam, hogy volt. Na de mi lett velük? Meghaltak, igaz?
Az agyuk nem tért vissza a testükbe, és az lassan teljesen szertefoszlott, s mire visszatámolyogtak volna földi porhüvelyükbe, már nem volt hová... igaz? - gondolja magában, de mindez egy cseppet sem látszik teljesen félénken csillogó szemeiben.
Merthogy tényleg fél. Egy kicsit. De úgy érzi, kezd már sejteni egy-két dolgot...
Az öreg vállat von. - Meg. - közli mintha a világ letermészetesebb dolga lenne. - Na mi lesz? Mennyit akartok?
Nah megmondtam én.... - Bár kicsit hosszabban és részleteseben, de megmondta ő...
- Kettő elég lesz. Egyelőre. - mosolyodik el Damien. Nos, igen, valószínűleg kihátrálni már nehézkes lenne. A csuklyás bólint, és elővesz két üvegcsét. Nem sok, épp csak egy-egy korty.
- De... aki így elalszik, sehogy nem lehet felkelteni?
- Hát én tegnap nemigen akartam felébredni - jegyzi meg a fehérhajú nevetve.
- Hát... persze, de talán valami módja lenne, csak én nem jöttem még rá.
- Kétszáz váltó lesz a két adagért. És miért akarna bárki felkelni?
Damien bólint, majd kotorászni kezd pénztárcájában.
- Hát, mondjuk - kezdi el Mina felvázolni közben a helyzetet -, teszem azt, ketten vannak, és csak az egyikük alszik, és mondjuk az erdőben vannak, és megtámadják őket a banditák, de nem elég erős egyedü az egyikük, hogy védekezzen, így inkább menekülni kéne, de a másik alszik... Van valami... ellenszer? - jut el végre a lényeghez.
A kérdezősködésre a férfi kezd morcos lenni. Megfordul és lecsapja a láda tetejét, amiben még jó sok olyan rózsaszín folyadékkal teli fiola van, mint amit az előbb adott oda a párosnak.
- Ha valaki olyan felelőtlen, hogy olyankor veszi be, az meg is érdemli, hogy felfalják. Nem? Nincs ellenszer! Nem is kell hogy legyen! Na menjenek, feltartják a sort!
Sort? - oldalra fordítja a fejét, s ekkor látja csak meg, hogy hányan állnak mögöttük. Hoppá.
Damien kicsikét feszülten nyújtja át a kétszer kétszáz váltót, majd óvatosan kinyúl Mina kezéért, aki kezdi lassan összehúzni magát, mintha el akarna süllyedni a talajban, vagy szimplán eltűnni egyetlen darabkájában a levegőnek.
- Megyünk már, megyünk. Gyere, Mina - mondja kedvesen, mintha csak egy gyereket kísérgetne. - Köszönjük, és elnézést - fordul még vissza, miután már kiléptek abból a bizonyos sorból. - Ő még nem próbálta, tényleg. Egyszer sem.
A földre szögezi tekintetét és nem figyeli, hogy Mina miféle vasvillaszemeket mereget rá ezek után...

4Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Hétf. Jún. 20, 2016 8:32 pm

Gobz

Gobz
Arató
Arató
Gobz nem tudta mikor volt a születésnapja, de úgy gondolta, hogy a nap amikor a szekeret találta... nos az lesz az új születésnapja. Lusta évei során sokszor volt szerencsés a démon, de most különösen az volt. Nem volt elég, hogy egy szekér volt a sárba ragadva, két nagy, kövér lóval együtt, még egy öregember is volt mellette. Gobz nem tétovázott, mert nem volt az a fajta... vagyis az volt, kivéve amikor evésről volt szó. Megette hát az öregembert, akinek szavaira nem igazán figyelt, finoman elmajszolta a lovakat is. Gobz lévén még mindig éhes volt, ezért nekilátott a szekérnek is. Nem volt elég egyszerű dolga egy egész szekeret, természetesen darabokban, megennie. Részekre bontotta az adagot és mindegyik résznek külön-külön íze volt. Általában fa, de néha megfordult ott kenyér meg hasonló is. Gobz készült volna befejezni a szekér elfogyasztását, azonban olyan történt, mint még addig soha! Gobz elaludt evés közben. Igazán édes látvány volt kívülről, ahogyan a három méteres démon egy háromnegyed részben elfogyasztott karavánon szundít, tömérdek mennyiségű ló és embervérrel körbevéve... a sárban... mint egy ártatlan kisgyermek, aki túl sokat evett.
Gobz álmai sosem voltak a legátlagosabbak és ez az álom sem különbözött tőlük. Gobz egy ember volt. Az álom nem tartott sokáig és álmokhoz hasonlóan nem igazán volt sok értelme. Amikor Gobz felkelt, arca éppen a sarat érte. Úgy látszott, hogy elég ideig aludt ahhoz, hogy a szekér maradékát elnyelje a sár. Valószínűleg hozzásegített az a temetkezéshez, hogy rajta feküdt a démon. Gobz próbálta kiráncigálni azt onnan, de szikla kezeivel nem tudta úgy kiragadni a szekeret a sárból, hogy az általa fogott darabokat ne törje le véletlen. Gobz szomorú volt és próbálta gyorsan megenni a kiálló maradékot. Általában Gobz nem hagy ételt a helyszínen, de kiásni túl nagy erőfeszítés lett volna.
Gobz furcsállta, hogy milyen könnyedén elaludt. Sőt, az álomban nem is volt éhes, ellentétben a jelen helyzetben, ahol ismételten farkas... Gobzéhes volt. Gobz ébredés után mindig nagyon éhes. Gondolkodott, hogy vajon mi lehetett az oka, hogy ennyire egyszerűen sikerült elaludnia és nem jutott másra, mint arra, hogy a szekér bizony csodaszekér. Ezt tudván Gobz mohó lett, nem hagyhatta a sárban pihenni az álomtevő csodaszekeret és letérdelve nekiállt szikla kezeivel kiásni a maradékot.

5Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Szer. Jún. 22, 2016 4:32 pm

Fa'alherion

Fa'alherion
Egyedül barangoltam az utcákon. Vörös hajam és fejemre húzott csuklyám rejtekéből tekintettem a környező épületekre, ahogy elhaladtam mellettük. Gyönyörűek voltak, s ilyennek tartottam az egész helyet. Mert valahogy vonzott, talán azért a leginkább, mert ez a régi főváros, mely nevével ellentétben jól tartotta magát: hallani lehetett az emberek duruzsolását. Volt ahol láttam is őket, nem épp apró csoportokba verődve. Jelenlétük annyira lelkesített, hogy elhatároztam, ez lesz a következő, amiről írni fogok.
Így hát levetettem magam egy padra. Éjfekete köpönyegem zsebéből előhúztam a bőrkötésű könyvecskét, a pennát, és a tintás üvegcsét, aminek azonnal csavargatni kezdtem a fejét, amint megtaláltam.
Miután elhelyezkedtem kényelmesen, kinyitottam a könyvem, hogy körmölhessek.
„S lám, utam Hellenburgba vezetett. Éppenséggel fogalmam sincs miért ide, ahogy épp az időről sem tudom épp mennyi. Csak követtem a magam útját, a szívem hangját. Reméltem, hogy eljutok valahova, amiről újfent feljegyzéseket írhatok.”
Megálltam visszalapozni egy kicsit. Majd tintába mártottam a pennát, és átírtam a fakulni kezdő betűket. Illetve tovább folytattam soraim:
„Miképp elnéztem, nem ez az első, hogy itt jártam. Voltam már korábban is, de azt hiszem ez lesz az a pont, amikor tovább jutok felfedezéseimben, és többet írok majd erről a városról, mint azt eddig tettem. Korábbi feljegyzésem elég rövidre sikerültek. Szeretném, ha ezúttal hát többet termelhetnék. Imádok írni. Úgy hiszem ez marad az életemben az egyetlen olyan dolog, amit mindig támaszt nyújtó eszközként használhatok.. amikor a szükség úgy hozza. Ám nem csupán eszközként tekintek eme adottságomra, miként róni tudom soraimat tovább. Mondhatnánk úgy is, hogy ez a lételemem, vagy a teli pohár a végtelen tudásszomj csillapítására.”
Alig véstem le az utolsó néhány szót, fel kellett pillantanom. A szemem sarkából láttam valakit közeledni. Gyorsan visszapillantottam az eddig írtakra. Foggal-körömmel kapaszkodtam a gondolataimba, amik különös érzésekhez vezettek. Szerettem ezeket. Kellemesek voltak. Azt sugalmazták, jól csinálom, jó, hogy írok. Biztosságot éreztem, mély nyugalmat. Azt hiszem ez egy másféle tudatállapot is, ami megengedte nekem mások – s főleg az aggályok – kizárását…
„Valaki közeledik felém. Megpróbáltam visszapillantani rá, és olyan, mintha valamit tartott volna a kezében. Elsőre azt hittem máshoz igyekszik. De úgy tűnik, ebben tévedtem. Így egyelőre itt zárnám soraim. Reményeim szerint később folytatom…”
A könyv bezárult. Visszahuppant zsebem homályos sötétjébe, a penna és tintás üvegcse társaságában. Felegyenesedtem, távozni készültem. Mire egy kéz finoman jobb csuklómra tapadt. Ahogy hátranéztem, szembe találtam magam azzal az alakkal, akit nemrégiben közeledni láttam. Átnyújtott egy borítékot, amit kétkedve ugyan, de kinyitottam. Találkára invitált benne egy helyre, ahol szerinte beszélnünk kellett volna.
Némán bólintva beleegyeztem, aztán észrevettem még egy alakot, akivel történetesen már összefutottam egyszer. Ha már a távolból észrevett, intettem neki, ha meg nem, hát köszöntöttem akkor, mikor odaért hozzánk. Aztán - remélhetőleg együtt - elvonultunk a levélben szereplő helyre, ahol végighallgattam az idegen történetét. Végig érdeklődve pislogtam rá, aztán kérdőn a társamra pillantottam. Én személy szerint belementem volna, ám pénzért nem igazán, mert úgy hittem: nekünk tudásdémonoknak a tudás kenyerez maga. A tapasztalatok. De ahogy ő gondolta...
Az már más téma, hogy az illető miként tudott a fajtánkról. Részemről a kérdés felesleges lett volna, mert sejtettem, hogy nem válaszolna rá. Akkor sem, ha az emberiség sorsa múlna rajta. Így álltam tétován, ismeretlen falak között, válaszokra várva. Pontosabban a másik tudásdémon válaszaira.

6Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Pént. Jún. 24, 2016 1:34 pm

Vendég


Vendég
Este van, mikor Ingrid egy kellemes álomból felébred. Lassan az álom utolsó maradványait elhessegeti, aztán a készülődésnek hozzálát, hogy a fogadót maga mögött hagyhassa. Egy ideje semmi nem történt vele, így a tudását az utóbbi időszakban nem kellett használnia. Kevés ember létezik, aki meg meri őt szólítani, sőt leginkább egy futárral küldenek neki levelet. Túlságosan gyávák a személyes találkozáshoz. Kifejezetten nehéz élete van a vámpírnak, ám nem adja fel olyan könnyen. Minden este egy új remény reményében sétál ki a hűs éjszakába. Most is a város szíve felé indul, mikor kilép Nehéz Has fogadóból, nem törődve az enyhe szellővel, ami simogatja az arcát. A kiruccanása során az ismerős alakoknak fejével biccent, miközben figyeli az éjszakai élet számos vonzó eseményét. Így érkezik meg a piachoz, ahol irányt változtat. Egy ispotály mellett haladna el, mikor kilép onnan egy női alak, s megszólítja a vörös köpenyest.
- Szép estét! – bizonytalanul ejti ki a köszönést az idegen, azonban Ingrid megáll és felé néz. Később teljesen odafordul a megszólítóhoz, majd türelmesen várakozik.
- Viszont kívánom! – adja meg a választ a vámpírnő, miközben van ideje arra, hogy alaposan megnézze az ispotály dolgozót. Barna hajú, nála fél fejjel kisebb és az arcán jelenleg reménység ül. Elsőre legalábbis Ingrid ezt veszi észre az ismerkedni kívánó személyen.
- Ne haragudjon, hogy így megszólítom, de szükségünk lenne önre, mert emberhiányban szenvedünk és sok a beteg. Megfizetnénk a fáradozásait. – ejti ki ezeket a szavakat Laurin, aztán elhallgat, hogy a fakó bőrű elgondolkozzon ezen az ajánlaton. Az éjszaka lakójának nem rezzen az arca, sem pedig a szeme. Öt perc után szólal meg a beteg ápoló felé, aki izgatottan várja a vérszívó végleges döntését.
- Rendben, elvállalom, akár huzamosabb időre is. Esténként végezném el a rám szabott feladatokat. – mondja a beszélgetőtársának, aki a fejének biccentésével fogadja a tényt. Ingridnek pontosan kapóra jön ez a munka, hiszen nincs sok pénze, emellett nagyon vágyott már egy kézhez álló feladatra.
- Én Laurin vagyok, de még ezen kívül ott van Roswita és Griselda – meséli el neki a barna hajú nő, aki különben a harmincas éveiben járhat. A vámpír megjegyzi a másik kettő nevét, majd rögtön nyílik a szája.
- Ennyien csak? – csodálkozik Ingrid egy nagyot, mert több személyre számított. Nem nézi ki kicsi helynek az ispotály, br fogalma sincs, hogy milyen körülmények uralkodnak odabenn.
- Sajnos igen, a múlt héten ketten elmentek tőlünk végleg. Egy balesetben meghaltak – hangja szomorú Laurinnak, sőt a fejét is lejjebb szegi. Bevillannak neki a baleset képei, ami pontosan előtte történt. Az ajkainak széle lefelé hajlik, aztán próbál kievickélni a rossz érzések tengeréből.
- Nyugodjanak békében. Körülvezetne az ispotályban? – szólal meg a vámpír, mire Laurin egy mosoly és kézbeszéd kíséretében körbevezeti az újdonsült ápolót. Elmagyarázza, hogy Ingrid mit hol talál meg és mit kell tennie vész esetén.

*-*-*-*-*-*-*

Ingrid ápolóként már egy hete dolgozik az ispotályban. Annyi dolga van, hogy éjszaka felügyeli a betegeket, és azokat szükség esetén ellátja. Mivel a vámpír nagyon szereti ezt a fajta munkát, ezért komolyan és becsületesen végzi. Az már csak ráadás, hogy pénzt kap érte, így az utcán nem hal éhen. Kezdi megszokni ennek a fajta életnek a ritmusát, azonban a sors kegyetlen játékot kezd vele űzni, mert az egyik este Roswita így szól hozzá:
- Ingrid! Kérlek gyere ide! – kiált oda neki aggódva, mert a nemrég behozott alak teljesen különbözik a többitől. Egyszerűen rémisztő, ahogy végignéz rajta az ember. Ott ül az arcukon az a halvány gyötrődés, ám emellett mégis ott a boldogság, ami olykor annak arcára kerül. A vörös köpenyes nő elindul a szólítás hallatán, hogy odaérkezzen a társához.
- Ez meg kicsoda? – teszi fel a kérdést, miközben alaposan szemügyre veszi az ágyon fekvőt. Először fel sem tűnik neki, hogy teljesen új dologgal állnak szemben, így a partnere magyarázza el neki. Ingrid a felvilágosítás hallatán ingert érez arra, hogy kettesben maradjon az alakkal és élve felboncolni, hogy megtudja a titkát. A kezét csupán az köti meg, hogy itt vannak a többiek, meg a lábadozók. Ha meglátnák, hogy éppen betegekben turkál, akkor egy életre elvenné az étvágyukat. Biztosan kitennék őt az ispotályból, hogy tiltott dolgokkal foglalkozik. Nem értékelnék megfelelően fáradozásait.
- A molnárnak a fia – válaszolja a vörös hajú ember nő, de látszik az arcán, hogy előre sajnálja a daliás férfit. Az ápoló arcán látszik, hogy előre fél, hogy mit fog mondani az apjának?
- Mit csináljunk vele? – érdeklődik a fakó bőrű a társától, aki egy ideig még vizsgálja az illetőt, aztán lemondóan ennyit mond.
- Ápoljuk úgy, mint a többit, aztán meglátjuk. Csak kitalálunk valamit. – mondja reménnyel telítődve, eközben Ingrid készségesen elrendezi a férfit az ágyon, hogy kényelmes legyen neki az álom. Ám ha végignéz rajta, akkor fogalma sincs, hogy jelen esetben hogyan érzi magát? Ezután az ápoló partnere szavaiban nem bízva, saját kezűleg vizsgálja meg a delíriumos alakot. Nem fedez fel semmi újdonságot, így egykedvűen megitatja a különleges pácienst.
~ Ha meghalsz, akkor fel fogom nyitni a tested. Meg természetesen, ha kapok rá engedélyt ~ ígéri meg, s ettől a ténytől megnyalja a felső ajkát. Roswita még egy darabig nézi az álomban szendergőt, aztán szomorú arccal távozik, hiszen a vereség előszelét érzi. Két nap telik el, de ezen betegek száma eléri a harmincat. Rémületet és nyugtalanságot okoz az ispotály dolgozóinál a fennálló helyzet, így próbálnak görcsösen rájönni a gyógymódra, de hiába fáradoznak, mert egyelőre nem érkezik meg a csoda közéjük. Ingrid magának jegyzetel, s minden egyes elhunyt személyről feljegyez mindent. Jó pár alkalommal a vámpírra pirítanak, hogy miként tud ilyen nyugodt maradni? Nem tiszteli meg őket a válaszával, inkább a munkáját végzi. Egyik este fülébe jut, hogy társai valamilyen drogra fogadkoznak, ám nem 100%-san biztosak benne. A hét végére a dolgozók közti feszültség végül odáig fajul, hogy Griselda - aki egy fekete nagyhangú nő – a következőt mondja a vörös köpenyesnek.
- Kezdj már valamit csinálni! Folyton csak irkálsz, meg csak itatod őket! Ha annyira igaz a hír a fajtádról, akkor most megmutathatnád a tudásod. – ordítja le közelről, azonban Ingrid fanyalogva elhúzza a száját és a következőt mondja.
- Rendben, de te fogod vállalni a felelősséget. – mondja ingerülten a fakó bőrű nő, ám a beszélgető társa az utolsó szó jogán megint szól.
- Bánom is én, csak csináld te rühes vámpír! – ejti ki azt, amit gondol a fekete hajú ápoló. A vörös köpenyesnek erre csupán egy sóhajtás a válasza, aztán szó nélkül távozik Griselda közeléből. Úgy dönt, hogy a meggondolatlan cselekedet helyett inkább szív egy kis friss levegőt, s próbál lenyugodni az előző jelent miatt. A holdfényes éjszakába kilép, aztán először a szemével néz végig az utcán. Balra fordul, mert nincs kedve a piac felé sétálni. Hellenburg egy távolabbi pontját célozza meg.
~ Mi képzelt magáról Griselda? Nem ő itt a főnök! ~ fortyog, akár egy finom leves a fazékban. Ahogy halad előre, úgy nyugszik le a lelki világa, így jobban oda tud figyelni erre az esetre.
~ Drog lenne? Hogyan működik ez az egész? ~ hangzik el benne, s ettől a kíváncsiság növekszik benne. Szívesen utána járna, hogy mi okozza, s miként válnak ilyenné az emberek.
~ Talán ha látom a szert, akkor könnyebb lesz gyógymódot találnom rá. ~ elmélkedik magában, miközben a következő kereszteződésnél befordul balra.

7Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Pént. Jún. 24, 2016 7:56 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Két haláleset.
Ennyit köszönhetünk a különös önkívületnek, amelyről napok óta szünet nélkül suttognak a Katedrálisban: az elején egyszerű túlzásnak véltem, Lucas atya halála azonban hamar meggyőzött róla, hogy a dolog korántsem ennyire egyszerű. Valami történt, valami, amihez foghatót eddig még sohasem hallottam: a hírek egyszerre megrendítően szokatlanuk és hátborzongatóak. Démoni megszállás lenne? Elmebaj? Esetleg valami testi kórság, amely az elmét is megfertőzi és elrohasztja?
Akármi is, gyorsabban öl, mint a dögvész.
Meg kell állítani.

Augustinus rendfőnök ugyanezen a véleményen van - amikor üzent értem a prima után, már teljesen biztos voltam benne, hogy a kórságról lesz szó. Nem tévedtem, és most, az irodája előtti folyosón sem lepődöm meg egyáltalán, amikor Astonien testvér fiatalos hangja utolér. Úgy látszik, őt hamarabb értesítették az elöljárói.
- Excellenciás uram, egy pillanatra!
Megtorpanok, hogy a közeledő lépteit hallgassam: amikor úgy ítélem meg, hogy alig pár yardra lehet csak tőlem, megfordulok, hogy szembekerülhessek vele.
- Ha még emlékszik rám, Astonien Michelberger vagyok. Engem bíztak meg, hogy a társa legyek a két haláleset felkutatásában.
Hogyne emlékeznék. Minden lében kanál a fiú, azt elismerem. De a mélységivel vívott harc során bebizonyította, hogy férfi a talpán, ha kell.
- Dicsértessék, Astonien - jegyzem meg udvariasan, biccentve, hogy lássa, nagyon is emlékszem. - Valóban. Mit tud az esetről eddig?
- Csak a pletykákat. Jeremiah atya és Lucas atya ugyanabban a delíriumos álomban hunyt el, s hiába próbáltak velük tenni bármit is. Lucas atya testén, aki az első halott után indult el, állítólag sebek voltak, nem is kevés - feleli azonnal, a lehető legtárgyilagosabb, tényközlő hangon.
Sok mindennel vádolhatnám, de azzal, hogy folyton elragadtatja magát, nehezen.
- Csakugyan - bólintok töprengve, s a szemöldököm ráncolom hozzá egy kicsit. - Más egyéb?
- Nem tudok mást. Miután elért hozzám a megbízás, azonnal elindultam felkeresni excellenciád.
Bólintok. Úgy tűnt, a pálca megtanította viselkedni. Vagy csak okosabb, mint amilyen büszke.
- Jól van, testvér! Ha van ötlete, ne szégyellje. Aztán elindulunk Lucas atya nyomában.
- Mikor? - vágja rá. - Én akár most is készen állok.

Rajtam a sor, hogy egy kissé megdöbbenjek: igaza van azonban, tetőtől talpig úti ruhában pompázik, mint aki rögvest így ült le a reggelijéhez. Nem vesztegeti az idejét. Helyes.
- Várjon rám a lovaknál - utasítom röviden, különösebb teketória nélkül. - Hogy addig se unatkozzék, kerítsen elő mindenkit, aki bármit is tudott Lucas atya terveiről és arról, merre járt!
- Megteszek mindent, ami tőlem telik, excellenciás uram.
Fürgén int és már sarkon is fordul: egy darabig figyelem, ahogy távolodik, aztán nekivágok a meredek lépcsősornak, amely a saját irodámtól elválaszt. Ideje leakasztani a sarkantyút meg a láncot a szögről.

https://goo.gl/PNcR7L

8Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Pént. Jún. 24, 2016 8:57 pm

Lexa Warde

Lexa Warde
Nekromanta
Nekromanta
A szokásos procedúraként zajlott le az egész felbérlési történet. Viszonylag kora reggel volt, aligha zajlott le meg az felkelés utáni rutinszerű nyújtózkodásom, amikor megpillantottam egy összehajtott papírdarabkát átcsúsztatva az ajtóm alatt. Nagyot sóhajtva léptem oda, s felnyaláboltam, majd újra helyet foglaltam a fogadókban található középszerű minőséggel rendelkező ágyon. A résre hagyott függönyön elegendő fény szűrődött be ahhoz, hogy képes legyek elolvasni a ráírt pár szót. Helyszín, időpont. Mind így kezdődik. Valami bosszús, irigy, vagy féltékeny, netán más szándékkal rendelkező személy felkeresi a megbízom, az elmondja a randevúpontot és annak idejét a közvetítőnek, aki rövid időn belül megkeres engem, s átnyújtja a szükséges információkat.
A mostani helyzetemben egy régi, elhagyatott magtárban zajlott le az egész procedúra. Amikor megérkeztem a sötét helyiségbe, a bérlőm már bőven kényelembe helyezte magát. Egy egérrágta zsákon foglalt helyet, s intett, hogy én is tegyek hasonlóképpen az övével szembe lévőn. Viszonylag rossz látási viszonyok voltak, csak a tetőszerkezet repedésein és törésein beszűrődő holdfény adott némi világosságot, de az sem eleget arra, hogy tüzetesebben képes legyek szemügyre venni kivel is van dolgom, pláne hogy arcába húzta csuklyáját. Annyit tudtam a férfiról, hogy kereskedő, vagy legalább is valami ahhoz hasonló. És a róla való információm úgy látszik ennyi is maradt. Le is puffantam hát a zsákra, várva, hogy elmondja a fontosabb tudnivalókat a gyilkossággal kapcsolatban. De sajnos csak vártam rá. Egy „Ignatius” néven kívül csak annyit kaptam információnak, hogy valami droggal bizniszelő idősebbnek, mindenesetre leéltebbnek tűnő emberről van szó. Semmi konkrét. Se cím, se időpont, az égadta világon semmi ezeken kívül. Majd amikor kimondta az összeget, akkor vesztettem el a fonalat. Ennyi pénzért, amit ő ajánlott, akár valamelyik isten levadászását is képes lennék elfogadni. Ez az egész helyzet azonban végképp furcsa, s rengeteg kérdést hagyott maga után. Ha tényleg csak ennyit tud az illetőről, miért akarja ennyire eltenni láb alól, nem mellesleg ilyen összegért? Valahogy hiányosnak tűnt a kép. Vagy többet tud róla, csak nem akarja velem megosztani? Mindenesetre az agyalást későbbre hagytam, az ügyet mindenképpen érdekesnek véltem, s a váltómennyiség nagysága miatt végképp képtelen voltam nem elfogadni, így hát bele is mentem. Azonban hol is kezdem a nyomozást egy olyan ember után, akinek csak a nevét tudom? A kedvenc információszerzési módszerem a kínzás, viszont eddig a bérlőmön kívül nem nagyon volt alanyom, akin véghez vinném, és rajta nem lenne célszerű… De a kocsmák remek helyek a szóbeszédek meghallgatására észrevétlenül, s pár drogbizniszben utazó alvilági taggal is összevihet a sors, ami az elsődleges célom volt. Magába a drogkereskedelembe való beépülés lenne a legmegfelelőbb végkifejlet… átvenni az egész felett az irányítást szépen lépcsőfokonként. Azonban ha esélytelen akár a lépcső közelébe érése is, még mindig ott van a mindig beváló metódus: a kínzás.

9Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Jún. 26, 2016 5:43 pm

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
− Sajnálom, kedves, de nem érdekel.
Annyira nem illett a férfi a bordélyba, mintha csak elefántot pillantottam volna meg a porcelán boltban, ahogy azt szokás mondani. Bort ivott és rendre elhajtotta a feléje közeledni akaró lányokat. A vöröseket, a barnákat, még azt a magas, fekete hajút is, akinek járomcsontját, hetyke orrát és széles csípőjét mindig irigyeltem. Szőke még nem járt nála. Gondoltam, megkísértem.

Az elutasítás dühe forró hullámokban ömlik végig a testemben, ha nem ismerném jobban magam, még talán azt is meg merném kockáztatni, hogy elpirultam az idegességtől. Ez persze nem történhetett meg. Aki egy bordélyban dolgozik, az általában nem könnyen piruló fajta.
− Ellenben valami más… − folytatja a mondandóját.
− Ellenben, ha valami más érdekel, uram, akkor valahol máshol kéne keresned…− szakítom félbe, némileg hadarva és igencsak sértett, elutasító hangon. Fölegyenesedek a székről, hogy távozzak.
– Várj! − a karom után nyúl, megragadja a csuklómat. Bosszús tekintettel pillantok hátra, egy határozott rántással szabadítva ki az ujjai fogságába esett csuklómat. − Csak egy pillanatra, türelmetlen szép hölgy − megfordulok, csípőre teszem a kezem. Sürgetve. noszogató mozdulattal emelem meg az állam. − Hallottál már az Édes Álomról, kedveske? − olyan mosolyt villant felém, ahogyan azokét az emberekét képzelem el, akik gyermekeket esznek vacsorára. Megvonom a vállam. − Azt hallottam, hogy sok port kavart − vallom meg egészen őszintén. Mintha meg se hallana, folytatja a beszédet:
− Ettől a szertől boldogabbakat fogsz majd álmodni, mint a legártatlanabb kisangyalok. − Biccentek, mintha egyébként érdekelne. Mármint érdekel, másképp már nem lennék itt. Ezt minden bizonnyal ő is tudja. Farkasmosolyt villant felém, hátrébb tolja a székem jelezve, hogy foglaljak helyet.
− Akarsz is valamit, vagy csak beszélgetni? Dolgom volna… − vetem oda élesen, jelezve, hogy nem fogok helyet foglalni.
− Hát jó… Ha sietsz − sóhajt, majd vizenyős tekintetet emel az arcomra. − Neked vannak kapcsolataid, kedveske… Sok mindenkit ismersz, és sok lehetőséged van másokat is megismerni. Jót tennél, ha reklámozni akarnád a szert a sok… ismerősöd között − nem tudom nem kiszúrni, ahogy kihangsúlyozza az ismerős szót. Kihallszik belőle, hogy mennyire elítéli a szajhákat. Kedvesen mosolygok rá, mintha arra várnék, hogy folytassa. − Nem várom ezt el tőled ingyen. Minden eladott adag árának a negyedét megkapod. Gazdag lehetnél pár hónapon belül… Vehetnél magadnak egy szép házat. Nem kéne itt elpazarolnod a szépséged és a méltóságod − a mosoly az arcomra fagy, ha egy kicsit is kevésbé volnék képes uralkodni magamon, fújtatnék és prüszkölnék, mint az ideges ló. – Próbáltad már, kedveske? – kérdezi hirtelen, mintha csak terelni kívánná a témát. Én éppen csak egy aprót rázok a fejemen, jelezve a választ. − Akkor ki kéne próbálnod… − jegyzi meg. Csábos a hangja, vagy legalábbis próbálja annak feltűntetni. Elcsábítani a csábítást. Jókedvűen mosolygok magamban. − Adok neked belőle − folytatja tovább. − Elfogadod? Próbáld ki, aztán dönts.
− Legyen − egyezek bele egy biccentés keretein belül. Azzal feláll, lopva a tenyerembe nyom egy kicsi üvegcsét. Ökölbe szorítom körötte a kezemet.
− Még találkozunk, Adrastea.
Meglepetten pislogok a termet eltöltő tömegbe olvadó férfi után.

Az ujjaim között forgatom a rózsaszín italt tartalmazó üveget. A gondolataim még mindig azon kattognak, hogy mit akarhatott tőlem ez a férfi, hogy miért pont tőlem, hogy miért koptatott le mindenki mást, miért nekem ajánlotta végül a szert. Gyanús. Túl gyanús. Lehetne persze méreg is. De olyan hosszú ideje nem voltak nyugodt éjszakáim, hosszú éjszakák óta nem voltak édes álmaim. A számhoz emelem az üvegcsét, hogy kiigyam a tartalmát.


_________________

10Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Jún. 26, 2016 8:42 pm

Rhony Loendir

Rhony Loendir
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
*A drogfüggőség a sok „előny” mellett hátrányokkal is jár, mint például az állandó járkálás az anyag beszerzéséért, rengeteg macera van vele. Ráadásul attól függetlenül, hogy az illegális szerek elég elterjedtek lettek az elosztók már nem olyan gyakran fellelhetőek. Nincsenek minden utcasarkon és sokan félnek a városi őrségtől, ezért csak a már megbízható vevőknek adja el a terméket, amit forgalmaznak. Rhonynak szerencsére már van egy állandó elosztója. Bár ezt a fazont még így se egyszerű utolérni, hogy már fix vevőnek számít. Mindig máshol teríti a szert, hogy nehezebben lehessen lekövetni. Szerencsére most nem kell sokat keresnie, mivel a díler hamarabb kiszúrta őt és intett neki. Már sejtette, hogy őt keresi a tünde.
- Üdv komám! *Köszön rá az árus. – A szokásos adag lesz? *Kérdezi az előzőnél már jóval halkabban.
- Üdv! Igen. *Már nyúl is a zsebébe a pénzért, és átadja. Amire az elosztó odaadja neki az olajakat a kis fiolákban. Rhony gyorsan bele is csúsztatja a tarisznyájába.
- Kösz! Egy hét múlva kereslek. *Már indulna is, de a drogkereskedő megfogja a karját.
- Benned bízok, mindig tőlem veszed az olajokat, ha érdekel, valami új keress, meg este a város déli végén napnyugta előtt ott leszek. De most menj, ne keltsünk feltűnést. *Elengedi, a karját majd elsétál, Rhony se tesz másképp.
~ Vajon mit akarhat?
*Furdalja a kíváncsiság ezért miután az egyik fiolától délutánra kitisztul a feje, iszik egy sört és eszik a helyi fogadóban, majd elindul Dél felé.
Mikor odaér még senki nincs ott. Fel-alá járkál, már-már gyanúsnak is tűnne, de senki nem megy arra.  Már kezd vörösen izzani a Nap a horizonton, amikor a házak közül kilép a díler.
- Örülök, hogy eljöttél.
- Miről is van akkor szó?
- Van egy új szer a piacon. Édes Álom a neve!
- Jól hangzik.
* Az elosztó kivesz a zsebéből egy fiolát, amiben élénkrózsaszín folyadék van. Már-már a színe is kábulatba ejti az embert az élénkségétől.
- Viszont ez kicsit már borsosabb áru. Az előállítása elég nehézkes és drága alapanyagokból készül.
- Nincsen semmi első adag ingyen? Az előzővel így volt!
- Nincs. Ahogy mondtam ez drága az ilyesmihez.
- Mennyi?
- 300 váltó egy flaska. De neked 200-ért adom, mert hűséges vásárlóm vagy.
- Még 200 is rengeteg főleg annak, aki napi 2-3 adagot használ az ilyesmikből.
- Akkor sajnálom nincs üzlet. Jövő héten majd jössz a szokásosért.
* Azzal be is rakja az Édes Álmot vissza a zsebébe. Rhony végignézi, ahogy elrakja. Majd a díler elindul a város fele, a tünde pedig az erdőbe.
~ Édes Álom?!
* Nem sokáig jut, amikor visszafordul.
~ Csak ki kellene próbálni!
* Még éppen látja hol ment be a városba az árus. Követni kezdi a házak között. Bár a zsebtolvajláshoz nem ért, de valahogy máshogy is meg tudja biztosan szerezni, legalábbis olyan módon, hogy ne kelljen fizetnie érte és ne bukjon le.
~ Talán elvezet, a raktárhoz vagy oda ahol előállítják, onnan jó adagot szerezhetnék.
* Követi a fogadóba ahol iszik egy sört, majd egy sikátorba ahol elad pár adagot egy nemesnek tűnő embernek, sajnos nem eleget ahhoz, hogy megérje a vevőt meglopni. De még nem ment semmi olyan helyre ahol bármi nyomát látná annak, hogy Édes Álom vagy egyéb szer előállítása folyna vagy esetleg egy raktár lenne.
Éjfél elmúlt és még mindig követi sikátorokon és fogadókon át várva, hogy egyszer megálljon azon a helyen, amit ő keres. De vajon meg áll-e ma éjszaka egy ilyen helyen?

https://www.facebook.com/tabansorkostolda

11Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Jún. 26, 2016 8:48 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő
Átvágtam a tömegen, egyenesen a hall végén található díszes tölgyfaajtóhoz sietve. Kettőt kopogtam, majd megragadtam a kilincset. Kicsit haboztam, majd benyitottam. Odabent négy alakot pillantottam meg, szinte azonnal felismertem őket. A három tábornok állta körül a hatalmas, Eichenschildet ábrázoló, fából készült makettet, kissé hátrább egy asztal fölé görnyedve pedig Sif álldogált. A terem rendkívül díszes volt, a hófehér falakon pajzsok, címerek, zászlók és fegyverek lógtak, a márványpadlót pedig egy finom szövésű, puha vörös szőnyeg fedte le. A terem közepén állt Eichenschild makettje, a terem jobb szélén egy nagy íróasztal, mögötte pedig egy hatalamas könyvespolc volt berendezve. A legfontosabb rész viszont szemben volt, pont a terem túlsó oldalán. Egy makulátlan fehérségű, márványból faragott trónszék, egy óriási bundával leterítve. A Vezérünk trónja. Féltérdre ereszkedtem, s egészen a földig hajoltam. A homlokom már érintette a szőnyeg finom szálait, a hajam pedig előreomlott, szétterülve mindenfelé.
- Vezérem, hírt hoztam. A Páncélos Disznók, A Fekete Patkányok, és az Ezüst Sasok üzenetét hozom, amely szerint csatlakoznak a Héjákhoz a hadjáratban. - szólaltam meg először. Az üzenetemet egyetértő morgás és egy hangos sóhaj kísérte.
- Yrsil. Keresd meg a madame-ot a Vörös Lepelben, de előtte még jelentkezz Steinburg kapitánynál. Miután ott végeztél, szabadkezet kapsz a nyomozásban. Leléphetsz. - hallottam a Sif hangját. A tábornokok szóra sem méltattak, bár kétség kívül mind engem figyeltek. Hát persze. Van benne alázat ? Engedelmes ? Tudja a helyét ? Mint a szervezet talán egyik legöregebb tagjaként, hűségesen kell követnem a Kódexet. A Kódex pedig engedelmességet ír elő.
- Értettem, engedelmeskedem. - feleltem alázatosan. Némileg megemelkedtem, felemeltem a fejem a földről, de továbbra sem emeltem fel a tekintetem. Lehajtott fejjel hátráltam meg, néhány lépés után felegyenesedtem, és megfordultam. Ahogy megragadtam a kilincset, meghallottam Hakon mély, öblös hangját.
- Szóval komolynak látszik a dolog. Az embereimből nincsenek áldozatok, de legalább száz halottról tudunk idáig, a számok pedig folyamatosan nőnek. A szervezetek közötti harcok szerencsére leálltak, de így is sok időbe telik felkutatni a beszállítókat...
Kiléptem az ajtón, halkan csukva be magam előtt, a csarnokban várakozó Héják azonban szinte abban a pillanatban felfigyeltek rám. Senki sem kérdezett semmi, de kérdő tekintetek meredtek rám. Mindenki csak a parancsot várta. Egyenesen néztem előre, miközben átvágtam rajtuk. Éreztem hogy már a nyelvükön van a szó, kérdezni akartak, többet tudni a helyzetről. Ám a mégsem hangzott el egyetlen kérdés sem. A többség intett, vagy bólintott amikor elhaladtam mellettük.

                                                                                          -----

- Steinburg kapitány ? - szólítottam meg a férfit, aki unottan üldögélt az íróasztalon. Egészen a nyakáig nehézpáncél borította, éppen egy könyvet olvasott. Láthatóan nem érdekelték az eddigi üres és semmitmondó információk.
- Következő. - mondta egykedvűen, miközben lapozott egyet a könyvben. Lenéztem az előttem térdelő, összeroncsolt emberszerűségre. Már nem volt semmi amit mondhatott volna. Nem akartam hozzáérni, főleg nem úgy, hogy mindenütt vér borította. Tétlenül pislogtam a kapitányra, aki továbbra is figyelmen kívül hagyott. Megfordultam, majd a félhomályos szobában a kisasztalhoz ballagtam. Az egészet vér és húscafatok borították, undorodtam még csak hozzáérni is. Viszont a melót el kell végezni akár tisztán, akár mocskosan. Ledobtam a vértől ragadó harapófogót, majd válogatni kezdtem. Hol van a fűrész ? Lehajoltam hogy a kisasztal alsó fiókjába tekintsek. Itt sincs. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és rájöttem hol van a fűrész. Beleragadt az előző fogolyba. Ahhh nem fogok időt vesztegetni azzal hogy megpróbálok kiszabadítani. Akkor most mi jön ?
- Mit tudsz mondani a szállítódról ? - kérdeztem a következő embert. Steinburg kapitány eredményeit ismerték el, nem a módszereit. Kezdésképpen megölette az az első két foglyot. Még kettőt halálra kínzott. A többiek bizonyára beszélni fognak. A félelem nagy úr.
- Ignatius, Ignatiusnak hívják, kérem ne bántson, kérem - könyörög a fiú. Nem lehet több tizenhét évesnél. Csak egy suhanc. Felemelem a kalapácsot, és elveszek néhány szeget az asztalkáról. Néha elgondolkodom azon mennyire gyűlölöm magam azért amit teszek...

                                                                         -----

Egykedvűen üldögéltem az asztalomnál, mikor egy férfi ült le velem szemben. Két kupa bor landolt az asztalon, az egyiket felém tolva. Minden bizonnyal összetévsztett egy kereskedővel. Nem is törődök vele hogy ránézzek, egykedvűen eregetem a pipám füstjét a sötét sarokban.

- Üdvözlet, barátom. - Te pedig égj a pokolban.
- A nevem Ignatius. - Tudom.
- Akarsz valami szépet látni ? - Elég ha tükörbe nézek.
- Hallottál már az Édes Álmokról ? - Ja.
- Ez a szer az egekbe repít, garantálom. - Mondj valami újat.
- Szeretnéd kipróbálni ? - Már megvolt.
- Olyasfajta fickónak nézel ki, akinek sok kapcsolata van. - Egyetértek.
- Üzletet ajánlok. - Gondoltam.
- Minden fioláért negyedrészt fizetek neked. - Nem szorulok rá a pénzedre.
- Mit szólsz ? - Még egy szó, és kivágom a nyelved.

- Negyedrész darabonként ? - kérdeztem, akár egy pénzsóvár kalmár. Egy szerep a sok közül, száz szerepet is ezerféleképpen tudom eljátszani. Ezúttal az kell, hogy abban a tudatban élljen...nem akarok felkoncolni, és karóra tűzni a városkapu előtt. - Benne vagyok...


_________________
I call on Fox.
Shapeshifter and Trickster, Edge-walker and Messenger.
Help me bend with my surroundings, and adapt to the changing landscapes.
Show me the hidden paths between the Worlds.
Teach me with the ways of Invisibility and Camuflage.
Gift me your keen senses that I might see what is around me, and use it accomplish my goals.
I call on you Fox, to bring magic and discernment into my life.
Lead me at your steady gait to those places where I might do the greatest good.
Let us walk the borders of day and night, and follow the scent of Divine Mischief.
Fox, I call on you.


Küldetés: Édes álmok Fox-icon

12Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Jún. 26, 2016 9:00 pm

Astonien Michelberger

Astonien Michelberger
Klerikus
Klerikus
Norven Kather.
Már megint.
Nem számít, hogy milyen nevet vett fel - ha másoknak ezentúl Institoris püspök úrként is fogom emlegetni, nekem ugyanaz az öntelt Norven marad, akit egyszer már átvertem. Persze, nem úsztam meg szárazon, de a helyzethez képest nagyon is jól jártam... ha pedig akkor sikerült, most miért ne menne?
Igaz, azt sem értem, miért kettőnket bíztak meg ezzel. Mi közöm nekem a két pap halálához? És Norvenhez? Egyáltalán ez kinek az utasítása? Áh, nem értem... de ha már így történt, nem tehetek mást, belemegyek a dologba.
Felsóhajtok hát, majd felgyorsítom a lépteim, hogy utolérjem.
- Excellenciás uram, egy pillanatra! Ha még emlékszik rám, Astonien Michelberger vagyok. Engem bíztak meg, hogy a társa legyek a két haláleset felkutatásában. - biztos, hogy emlékszik rám. Nincs rá esély, hogy elfelejtette volna a találkozást abban a rezidenciában.
Nagyobb baj, hogy én sem feledkeztem meg róla.
Felhúzza a szemöldökét.
- Dicsértessék, Astonien. Valóban. Mit tud az esetről eddig?
- Csak a pletykákat. Jeremiah atya és Lucas atya ugyanabban a delíriumos álomban hunyt el, s hiába próbáltak velük tenni bármit is. Lucas atya testén, aki az első halott után indult el, állítólag sebek voltak, nem is kevés. - átlagosan beszélni is művészet. Középhangosan, teljesen informatív stílusban ejtem ki a szavakat, és egy pillanatig sem kell elgondolkodnom a részleteken. Fogalmam sincs, ebből mennyi újdonság neki, de nem is érdekel.
- Valóban - bólint, közben ráncolja a szemöldökét. Vajon mire gondolhat? - Más egyéb?
- Nem tudok mást. Miután elért hozzám a megbízás, azonnal elindultam felkeresni excellenciád.Nem tudok mást. Miután elért hozzám a megbízás, azonnal elindultam felkeresni excellenciád. - ...és ha tudnék, akkor se feltétlenül moondanám el. Vajon mennyire tudom eljátszani a buzgó segéd szerepét?
- Jól van, testvér! Ha van ötlete, ne szégyellje. Aztán elindulunk Lucas atya nyomában.
Testvér. Hát mindjárt könnybe lábad a szemem a meghatottságtól. Ja, nem.
- Mikor? Én akár most is készen állok. - nem hazudok: teljes menetfelszerelésben vagyok, még a fekete köpeny és a Doppelgänger is nálam van. Ki tudja, mikor jönnek jól... a rejtőzés igencsak hasznos tud lenni.
- Várjon rám a lovaknál. Hogy addig se unatkozzék, kerítsen elő mindenkit, aki bármit is tudott Lucas atya terveiről és arról, merre járt!
Végül is... csak a kérdésemre nem kaptam választ, teljesen jó. Viszont úgy tűnik, jól játszom a csicskát, hisz ő is ekként kezel, legalábbis eddig úgy tűnik.
Helyes, csinálja csak. Minél jelentéktelenebbnek gondol, annál nyugodtabb vagyok.
Ki tudja, mikor tetszik meg valami, ami az övé? Mindenre fel kell készülnöm.
- Megteszek mindent, ami tőlem telik, excellenciás uram. - bólintok búcsúzóul, és elindulok balra.
Azt mondta, kerítsek elő mindenkit, aki hasznos lehet... én pedig örömmel megteszem.
Azt nem mondta, hogy neki is adjam át az összegyűjtött információt.
Márpedig egy püspök utasításához jobb, ha hűen tartom magam.


_________________
'Feel the power of true Astonishing!'

13Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Jún. 26, 2016 11:56 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Mina: Vásároltatok egy két üvegcsét a csodálatos szerből, és a kunyhó előtt vagytok egy csomó függővel és álmodóval. Mit tesztek? Kipróbáljátok, kérdezősködtök? (Amennyiben megisszátok érdekelne a trip amit álmodtok, a kérdezősködéshez keressetek bátran, ahogy eddig is! Smile )

Lia: Megittad az Édes Álmot. Íze émelyítően édes volt, és hamarosan megjön mellé az a bizonyos álom is. Érdekelne hogy te mit álmodsz, ha esetleg van ötleted kiírni. A trip után egy ispotályban ébredsz, az ég alja már pirkad, és egy vámpírnő – Ingrid - tevékenykedik melletted. A tagjaid ólmosak és fáradtak, egyáltalán nem pihented ki magad. Beszélgessenek hölgyeim!

Ingrid: Magányos sétádat folyatod – vagyis folytatnád, mikor Roswita gyógyító az ispotályból utánad rohan.
- Ingrid! Kérem jöjjön vissza! Hoztak még egyet, egy sötét tündét, de ez jobban fest mint a többi, még megmenthetjük!  - kérlel téged, és határozottan húz is visszafelé. Ha sikerülne felébreszteni többet tudhatnál meg arról, hogy mégis mi történt ami után ilyen állapotba került… Egész este foglalatoskodtok (közben gyanúsan követ benneteket ez bagoly is), és csodával határos módon hajnalban a lány  - Alicia – felébred. Talán ki is kérdezhetnéd…

Gobz: Öt perc ásásba telik, mire sikerül kiásnod a szekeret, és rátalálsz az üvegcsékre, de nem tudod mennyi ideig aludtál. Órákig a nap állásából ítélve, ha veszed a fáradtságot hogy megítélt. Ekkor balszerencsédre lovasok közelednek az úton, abból az irányból amerre a szekér tartott. Minden bizonnyal már oda kellett volna érnie a szállítmánynak… Az egyik fegyveres ember parancsolóan kiált rád, amikor odaér és feltételezi hogy nálad van a doboz.
- Te! Démon! Tedd azt le ha kedves az életed!
Öten vannak, három nagy karddal kettő lándzsával. Mit teszel?

Norven, Astie: Ha a nemes Astonien atya körbekérdez a katedrálisban, nagyjából a következőket tudhatja meg: Lucas atya igyekezett a Jeremiah atya által látogatott helyeket felkeresni szépen egyenként, hogy kiderítse mi történt a barátjával. Meglepő módon a kutatása több napig is eltartott, és néha határozottan ismételgette, hogy már jó nyomon jár és csak néhány morzsa kell ahhoz, hogy megoldja az ügyet. Jeremiah atya leginkább Carolusburg kétesebb környékeit járta, igyekezett a legelveszettebb lelkeket is elvezetni az Úr színe elé, amennyire tudta, bár néhány pletykát elfoghatnak arról is, hogy talán az atya nem vezette a bűnös lelkeket, hanem olyakor a teher alatt le is süllyedt az ő szintjükre, és a főváros sikátorainak mocskával a ruháján tért vissza. Koldusok, szajhák és semmirekellők barátja volt, bár a vélemények megoszlanak arról, hogy hogyan is. Lucas atya is minden bizonnyal ebbe a kétes társaságba került, így érte a vég. Astonien dolga, hogy ezekből mennyit oszt meg a püspökúrral.

Rhony: Észrevétlenül követed a férfit fél éjjel, kocsmákba lebujokba, és ha hallgatózól rájöhetsz, hogy több helyen is árulja az Édes álmot, és igencsak szép summát keres vele. A neked mondott 200 váltó még tényleg elég baráti árnak bizonyult, annál csak drágábban adja. Útja jóval éjfél után vezet néhány raktárhelyiséghez, ahol – ha követed és figyeled továbbra is – láthatod, hogy néhány kormos képű fickóval beszélget. Veszélyesen közel kell lopóznod, hogy kivedd a szavaikat, de abban biztos vagy, hogy a bevétel egy részét adja át a dílered a sötét tündéknek, és azok újabb dobozt emelnek le a kis rózsaszín fiolákkal egy szekérről.
- Öt nap múlva ugyanitt, ha elfogyott értesíts. És ne feledd, tartasd be a szabályokat! Pár helyen már így is magunkra vontuk a figyelmet, és az nem tesz jót az üzletnek. – mondja az egyik kormos. A dílered bólogat, égre földre megígéri, hogy úgy lesz, majd sarkon fordulva igyekszik távozni a helyszínről, a másik csapat pedig a szekéren gurul tovább.

Neil: Bizony hol máshol jutna az ember információhoz, ha nem a kocsmában! Ugyan menned kell utána egy keveset, de a koszosabb lebujokban hallhatsz morzsákat egy újkeletű drogról a piacon, ami delíriumos, csodálatos álmokat hoz, ugyan akkor túladagoláskor sosem ébred fel többet se ember se tünde. Ha nagyon igyekszel, akkor több helyen is felajánlják, hogy összehoznak egy-egy dealerrel, ha anyagot akarsz venni, persze teljes diszkréció mellett. Úgy látszik a hálózat elég nagy, főleg a városokban… Hogy mennyire direkten nyomozol Ignatius után, vagy inkább az alvilággal szeretnél találkozni, azt rád bízom, kérlek, keress meg skype-on mindenképp, hogy pontosan mit is csinálsz, és persze a dialógusokért az alvilág embereivel!

Tea: Szeretném látni az édes álmaidat! Szerencsére ez után mivel csábdémon vagy, bár hatott rád a drog, annyira nem érzed magad borzalmasan. Így is jócskán benne jársz már a délelőttben mikor felébredsz, de nem vagy olyan szörnyűen. A szobádban egy kisebb ládányi fiola áll a szerből, és mellette egy üzenet: „Egy hét múlva jelentkezem a bevételért, meglátjuk mennyit adtál el. - Ignatius” Tehát próbaidős terjesztő lettél, gratulálok! Mit teszel ezek után? Ha kérdezősködsz a lányoktól készségesen elmondják, hogy ugyan az a fickó, akivel este beszéltél beszélt egy ezüst hajú férfivel is…

Yrsil: Hamarosan kapsz egy kis ládányi rózsaszín fiolát, és egy üzenetet, hogy a kalmár egy hét múlva jelentkezik a bevételért, és meglátja mennyit sikerült eladnod. Ha nyomozgatsz kicsit az ember után, aki megkeresett, kiderül a személyleírásból, hogy több bordélyban is megfordult, de többnyire csak ült és figyelt, egyedül egy Adrastea nevű lány az, akivel hosszabban beszélt, és az egyikük elkotyogja, hogy fel is küldetett egy kis ládát a lány szobájába. Mit teszel az anyaggal és az információval? Megpróbálod eladni? Esetleg meg is kóstolod?

Rion: Ahogy hallgatjátok a beszámolót egy harmadik tudásdémon is csatlakozik hozzátok, aki csöndben, az árnyékból hallgatja végig a férfi beszámolóját. Valamilyen oknál fogva a tárgyalás végén téged invitál magához, Gerardra ügyet sem vetve, majd így szól.
- Érdekes ügy nem igaz? És ez csak egy pici része. Máshol is ez megy, rengetegen rabjai már a drognak, és a gyógyítók tehetetlenek. – gonoszul mosolyodik el, az egyébként viszonylag alacsony, tudálékos kishivatalnok külsejű férfi démon. – Mi lenne, ha csinálnánk egy kis versenyt? Mi a város összes gyógyítója ellen. Vagy tudásdémonok egymás ellen… Csodálatos lenne, ha közülünk találná meg valaki a gyógyírt nemde? Mennyi új ismeret! Én talán a könyvtárban kezdem… Vagy talán megvizsgálhatnánk a szert. Vagy egyikünk itt másik ott, és talán találkozhatunk utána? Vagy majd megkérjük azt a másikat hogy ő is vállaljon valamit. – idegesítően izgága volt, de legalább voltak ötletei ez kétségtelen. Egy biztos: az új szer, különös hatással mindenképpen érdekes lehetett. Talán nem ártana kérdezősködni, vagy szerezni belőle egy keveset.
//Nem tudom tudsz-e skype-on egyeztetni, az lenne a legjobb, de ha nem megy üzenetben is kereshetsz a konkrétumokkal. írd meg nekem mivel próbálkozol én megmondom mit találsz, és azt bele tudod írni a reagodba//

//Óhajokkal sóhajokkal bárki kereshet a megszokott helyeken. Geri nem írta meg az első kört, a következőben még van lehetősége pótolni.//

14Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Kedd Jún. 28, 2016 5:21 pm

Gobz

Gobz
Arató
Arató
Gobz sikeresen befejezte a fáradalmas munkát. Már szinte büszkén nyújtózott ki amikor felegyenesedett és a szája széléből már folyt a nyál is. Nem, ezúttal nem az étel iránt nyáladzott, hanem aziránt, hogy lehet a szekér megevésével ismét aludni mehetett volna. Kezét is megsöpörte volna, ha nem gondolta volna fölösleges energiapazarlásnak mielőtt belekezdett volna a szekér maradékának elfogyasztásába, azonban ekkor egy éles hang csapta meg a távolból.
- Te! Démon! Tedd azt le ha kedves az életed!
Gobz nem szerette, ha félbeszakítják a lakomáját, de nagyon nem szerette. Morgolódva fordult a hang irányába, azonban nem azt a látványt kapta, amire számított. Egy teljes felfegyverzett bagázs volt. Nem csupán, hogy nem érte volna meg harcolni velük még az sem lett volna biztos, hogy Gobz győzedelmesen került volna ki a kalamajkából. Így hát maradt a keserű megoldás miszerint Gobz kénytelen volt otthagyni a szekeret. A remény azonban nem halt meg benne, reménykedett, hogy útja során több hasonló szekeret talál, hiszen taktikusan pont arra tartott, ahonnan jött a szekér. Igazán reménykedett, hogy szembe találkozik valami ehetővel, mert iszonyúan gyötörte az étvágya.

15Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Szer. Jún. 29, 2016 8:54 am

Fa'alherion

Fa'alherion
Hiába vártam. Mintha démontársam némasági fogadalmat kötött volna, meg sem szólalt. Már azon gondolkodtam, hogyha erre kérdeznék rá, kinyitná a száját? Mulattató gondolat volt, ám be nem vethettem. Még a végén olyannak mutattam volna magam, amilyen nem vagyok. Így csendben hátrébb terelgettem vörös tincseimet, hogy jobban lássam a férfit, aki beszámolót tartott. Lopva próbáltam végigmérni. Képet kapni arról, pontosan milyen külsővel áldotta az ég. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy kint milyennek láttam, de őt a szemem sarkából pillantottam meg. Akkor pedig valami összemosott pacára emlékeztetett, mint emberi alakra. Ráadásul nem illettem sokáig, helyette inkább a jegyzetem folytattam.
Most viszont, miképp tőle méterekre álltam, idősnek tűnt. Magasságra talán egy fejjel lehetett nagyobb nálam. Nem is tudom! Megeshet a tévedés…, szólalt meg bennem a hang.
Elhúzott szájjal koncentráltam végül a szavaira. Egészen meglepő dolgokról beszélt, melyektől hol a szemöldököm, hol a gyomrom rándult meg. Nem igazán tudtam eldönteni, mivel kéne illetnem az ügyet. Mármint… mégis milyen szó lenne a legalkalmasabb rá? Hihetetlen? Borzalmas? Kétségbeejtő? Kis idő után a harmadikban állapodtam meg magammal, épp, amikor a történet véget ért. Legalábbis úgy tűnt addig, míg az idegen odainvitált magához. Miért csak engem?, vetődött fel bennem azonnal a kérdés. A társamat figyelemre sem méltatta, habár jogosan. Ha ugyanúgy meg sem szólalt volna most, talán jobbnak is tűnt külön kezdeni magunkkal valamit. Így bátran odaléptem az idős teremtéshez, csökkentve az egyébként sem nagy távolságot.
- Igazán? Nahát, ez akkor tényleg érdekesebb, mint gondoltam – bólintottam egyetértőn, ahogy a szemeibe néztem. Már fogalmam sem volt arról, korábban miért néztem magasabbnak. Épp ellenkezően festett, valami nagy okos kishivatalnok külsejével. Ha a helyzet nem lett volna komoly, nagyszerűen mulattam volna a külsején. Jelenleg azonban jobban érdekeltek a drogot használók sorsának gondolata. Elképzelni sem tudtam, mennyien halhattak már bele, de annyiban biztos voltam, hogy nem egy-két emberről volt szó. Illetve nem csak emberekről. Hiszen mi van, ha előttünk annyi tudásdémon próbálta már ki? A tudás nevében, amiben aztán örökké fürödhettek, miközben a testük vagy akkori kísérletük helyén, vagy a föld mélyén tengődhetett… Kétségbeejtő.
- Rendben. Benne vagyok, a jutalom számomra amúgy sem a pénz lenne, inkább az a mértékű információ, amit ebből behajthatok. Viszont akkor jobb, ha mi tudásdémonok szétválunk. Azt mondtad, hogy a könyvtárba mész? Remek. Te akkor oda, a társam fogalmam sincs, mit szeretne – egy pillanatra Gerard felé fordultam, majd visszatekintettem a kishivatalnok külsejűre.
- Én egyelőre itt maradok jegyzetelni, aztán inkább körbekérdezek – jelentettem ki, végül ha megbeszéltük dolgainkat, akkor részemről kezdődhetett a munka. Leültem egy padra, elővettem az írófelszereléseket, és körmölni kezdtem:
„Itt vagyok újra, drága könyvecském. Oh, ha tudnád, mibe keveredtem! De végül is azért nyitottalak ki, hogy meséljek. Mindenről, amit eddig tapasztaltam, ami feldob, ami aggaszt…
Ijesztő, sötét pacának tűnt távolról az alak. Ha pontosítanom kéne, olyannak, mint amit a lapra folyt tinta hagy. Ettől az idegentől kaptam egy meghívást, ráadásul nem egyedül. Mókás volt előtte egy ismerősbe botlani, majd együtt elvánszorogni a helyre, ahol beszámolót halhattunk egy ördögi szerről. Hogy miért nevezem így? Mert édes álmokat ígér. A külsejével megbabonáz, s kellemes lehet ugyan, de elég egy apró szerencsétlenség, hogy az édesnek hitt dolog rémségessé, örökké tartóvá váljon. Többféle teremtménye halt már meg így a világnak - feltételezem. A jól felkészült gyógyítók sem tudtak rajtuk segíteni ugyanis. Én pedig egyféle verseny keretében külön útra léptem. Nemrég ért véget a beszélgetésem a minket ideinvitáló úrral, aki egyébként érdekes külsővel rendelkezik. De arról sajnos épp nincs időm írni. Sőt, humorom sincs hozzá, így ne haragudj. Ezt inkább átrakom más időkre, és ha már így zárni kezdtem soraimat, akkor fel is állok. Nagyon sok ember nem fogja várni, hogy faggassam őket erről a… drogról. Ám nem hagyhatom annyiban a dolgokat, nem igaz? Meg persze a jutalmam is szép, elvégre pénz helyett új ismeretek szerzésében állapodtunk meg az alakkal. Így elérve az érdekes külsőnél is poénosabb dolgot: hogy mi tudásdémonok tulajdonképp... egymás ellen versenyezzünk. ”

Ismét értékes jegyzettel temethettem a dolgaim a zsebembe. Az írás végeztével jókedvűen egyenesedtem fel, hogy aztán felmérjem, rajtunk démonokon és a minket idehívó emberkén kívül van -e bárki is. Kiszúrtam, hogy egy fajtárs figyelt az árnyékban megbújva, de nem hiszem, hogy engem, inkább csak a monológot. Így a megszületni akaró gondolatot, miszerint nála kezdhetnék kérdezősködni, elvetettem, és inkább más társacska felé fordultam, ha bent egyáltalán volt ilyen.
- Elnézést! Szeretnék kérdezni valamit, pusztán közvélemény kutatás céljából! Ismeri az Édes Álmok nevű szert? - amennyiben akadt olyan idegen bent, hozzá fordultam először a kérdésemmel. Ha nem volt bent, vagy nem kaptam meg az elvárt választ, lassan kislattyogtam, megpróbálva az épület közelében, majd fokozatosan attól távolodva kutakodni.
Ha az első kérdésemre valaki igennel felelt, a beszélgetést többnyire olyan irányokba próbáltam terelni a „Tudja –e pontosan mi ez?”, „Esetleg azt, hogy ki árusítja?”, „Ön szerint bármilyen helyen beszerezhető, vagyis nagyon elterjedt?”, „Mit tud a hatásairól?” kérdésekkel, amiből aztán kellő mennyiségű infót lehetett kifacsarni. A kapott válaszokat mind igyekeztem észben tartani, mert úgy gondoltam, később még jól jöhet, ha ezeket összesítve le is jegyzem, majd néhány lényegesebb információt kiemelek belőle.



A hozzászólást Fa'alherion összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 30, 2016 8:37 am-kor.

16Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Szer. Jún. 29, 2016 3:01 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Émelyítő ez az édes íz, mintha csak előre jelezné, milyen kedves álmai lesznek hamarosan, és már most nem szereti ezt a szert. Valahogy sokkal jobb az, mikor keserű és savanyú terjed a szájában – mikor a valóság fanyar zamatát érzi. Az az igazi, nem ez a furcsa, bódultságot okozó folyadék, amelynek hatása pillanatokon belül érkezik is: elálmosodik, és mivel az üvegcsében gyakorlatilag csak egy kortynyi volt, üresen teszi le az ágy melletti kisszekrényre, majd fejét fogva, ügyetlenkedve ül le az ágy szélére. Nem tudja eldönteni, kettőt lát-e mindenből amiatt az erős fáradtságnak köszönhetően, ami hirtelen rátört, vagy mindössze csak túlságosan elhomályosodik körülötte minden.
Még egy utolsó pillantást vet Voiléra, akit már csak egy ködszín foltnak lát benne fekete pacákkal, aztán halványan és fáradtan elmosolyodik, majd, mivel nem tehet ellene, enged a csábításnak: hanyatt dől az ágyon, behunyja szemeit, és engedi, hogy a valóságból átkerüljön az álmok sérthetetlen, biztonságérzetet keltő, hazugságokkal teli földjére.

***

Eltelik néhány óra, Voile pedig csak fészkelődik a szék támláján, az idő haladásával egyre nyugtalanabbul. Nem úgy tűnik, mintha most hagyni akarná, hogy gazdája elvesszen valamiféle méreg által, ami szokatlan tőle – mindig talál valamit, amivel ellenszegülhet, ezzel némileg bosszantva az amúgy szeretett nekromantát. Az viszont aggasztó, hogy még mindig nem ébredt fel… Hiába szállt mellé, hiába hangoskodott szárnyait csapkodva, hiába huhogott a fülébe, semmi haszna nem volt egyiknek sem. Feladva a próbálkozásokat repül vissza az asztalhoz, bebújik a doboz lehajtott fedele alá, majd egy hirtelen mozdulattal emelkedik meg alatta, ezzel lezárva annak tartalmát. Azzal már nem törődik, hogy a kis fogasokat is a helyére illessze – túl sok időt vennének el tőle –, így inkább ismét szárnyra kap, és kisuhan az ablakon, hogy az első személyt, aki nem fogja elzavarni, ahogy belekap a hajába, jobb esetben ruhája vállába, felvezesse a holdcsókolthoz.

***

A nap kellemes vöröses árnyalata befest mindent. Még megvilágít egy fakó arcot, egy törékeny testet, melyet furcsán jókedvű öltözékbe bújtattak. Nem kell már semmit sem tennie, csak a hintaszékben nyugodtan ringatózni, elvégre a napi teendőket már elvégezték. Most a kiérdemelt pihenés jön, bár nem mintha számára ne szolgálna kikapcsolódásként a növényekkel való foglalatoskodás.
- Alice! – hallatszódik bentről egy ismerős, régen hallott hang.
- Igen? – kiabál vissza.
- Kész a vacsora!
- Mindjárt megyek!
Csak pár perc, mert ez nagyon jó így, itt üldögélni nyugodtan és békésen, mit sem törődve azzal, ki mit gondol és ki mit csinál. Elfelejtheti mindazt, amivel korábban meg kellett küzdenie, elfelejtheti azokat az őrültségeket, amikbe belement csak azért, hogy megtehessen egy lépést előre, mostanra már beteljesült céljai felé. Már nem kell azzal törődnie, hogy milyen szerzet volt, hogy milyen tiltott tudással rendelkezett, mert mind a feledés édes homályába került. Már nem nekromanta. Már nem gyakorolja azt a mocskos mágiaágat. Milyen jó is ez…
Erőt vesz magán, és feláll; a mögötte lévő faszék még ringatózik egymagában egy darabig. Kinyitja az ajtót, és ahogy belép, megcsapja a finom étel illata. Benn Freya már megterített, sőt, már az adagokat is kimerte, amelyet Alice halvány mosollyal vesz észre. Odalépdel kíváncsian szemlélő nővéréhez, aki már ugyan helyet foglalt az asztalnál, de ez nem tántorítja el: nyakánál körülfonja karjait, és magához öleli őt, beletúrva a tejfelszín hajba. Testvére végigsimít a köréfonódó karokon, elengedve egy beletörődő sóhajtást. Hányszor is csinálta meg, mióta visszahozta őt? Meglehetősen sokszor, azonban a húg nem érzi úgy, hogy eleget ölelte volna még. Be akarja pótolni az elmúlt másfél évtizedet, bár azt nyilvánvalóan nem lehet.
- Köszönöm – suttogja a holdcsókolt, még egy kicsit nővére fejére hajtva sajátját, de ebben a szóban több rejlik. Nemcsak Freyának köszöni azt, hogy megterített, hanem magának a Holdanyának, az emberek közt Istennek nevezett dolognak is, hogy visszaadta neki. Ugyan nem volt egy egyszerű utazás, de végre beért a nehézségek édeskés gyümölcse, hite pedig ismételten visszatért.
- Igazán nincs mit – vonja meg a vállát jókedvűen. – De most már egyél, rendben? Rád fér, olyan kórosan vékony vagy még mindig, hogy rossz rád nézni – böki meg a hasát. – Ha nem hízol meg napokon belül, úgy foglak megtömni, mint egy kacsát szokás! – fenyegetőzik, de nincs semmi olyan a hangjában, amitől komolyan lehetne ezt venni. Túl vidáman cseng hozzá, túl kevés benne az engedelmességet követelő szín.
Alice végül leül, Freyával szembe. Mosolyognak egymásra, bár a két mosoly eltérő: a húg megfáradt, a nővér viszont életerős és örömteli.
- Mikor fogod már abbahagyni ennek a fancsali képnek a mutatását? – könyököl az asztalra, kezét tenyerébe illeszti. – Borzasztó látni. Komolyan úgy viselkedsz, mintha csak egy álomkép lennék, valami olyan, ami ha felébredsz, nem lesz ott.
A holdcsókolt bólint egy aprót.
- Félek is ettől – közli, megtartva ajkainak finom görbülését.
- Akkor mondom, most már fogalmam sincs, hanyadjára, hogy fölösleges. Rosszabb vagy egy királylány nélkül maradt szenvedő hercegnél – forgatja a szemeit szórakozottan.
- Az lehet, de…
- Ne most kezdj bele abba, hogy túl sokat éltél meg és túl sok minden van mögötted! – szakítja félbe, mielőtt belekezdhetne a védekezésbe. Ennyiszer próbálkozott volna megértetni a másikkal? Mit megértetni? Hát érti ő! Tökéletesen érti, csupán azzal nincs tisztában, Alice miért nem lép hát akkor túl.
Na jó… Ezzel is tisztában van. Tudja jól, hogy másfél évtizedet nehéz elfelejteni egyik pillanatról a másikra, és nem is erőlteti a feledést, csupán próbálja ezekkel a szórakozott hangvételi felszólalásokkal elősegíteni, hogy ne úgy kezelje a továbbiakban őt, mint valami égi, tünékeny kincset. Mert most valóban így fogja fel… Valóban úgy tekint rá, mint egy drága, pótolhatatlan valakire, akit még a gyengéd széltől is óvni kell.
Talán mondjuk ennyire nem drasztikus a helyzet. Mindenesetre igen, nagyon védi és szereti őt, ami szerencsére viszonzott.
- Amúgy… - kezdi aztán, mintha félne a témától, és egy ideig kerüli is Alice tekintetét, aki csak kérdőn vizsgálgatja őt. – Holdpap akartál lenni. Most már nem? – néz fel kissé idegesen, tartva a választól, hangján is érezhető mindez.
A holdcsókolt megrázza a fejét.
- Nem hiába nem mentem vissza – vonja meg tehetetlenül a vállát. – Szégyellem. És úgyse érdemlem ki.
- Na de… - kezdi, de Alice felemeli a kezét, mire Freya félbehagyja.
- Nekem tökéletes így – mosolyog szélesen. – Veled egy nyugodt helyen nekem többet ér, mint a holdpapság – teszi még hozzá, és még valami eszébe jut: - Mielőtt elkezdhetnél kifogásokat és érveket gyártani: ugyan visszafogadtak maguk közé, anya és apa is olyan szeretettel köszöntöttek, mint senki más az egyedül töltött éveim alatt, akkor se vállalom. Túl sok… Rossz emlék köt hozzá, tudod? Ha folytatnám a tanulást, csak bűntudatom lenne tőle – válik mosolya ismét fáradtá.
- Végül is… - törődik bele Freya, de láthatóan nem boldogítja a tény, hogy húga elveszítette gyerekkorának életcélját. Természetesen megérti, hogyan érez, bár nyilvánvalóan nem teljesen, annak ellenére sem, hogy mindent megtesz érte, de hát mégsem ugyanazzal a tapasztalattal rendelkeznek. Túl sok mást éltek meg. Vagy éppen nem.
- Tényleg, anya és apa mikor jönnek megint? – érdeklődik szinte rajongva kapva fel a fejét.
- Ha jól emlékszem, akkor két nap múlva. Várod azt az egy hetet? – érdeklődik, most már ő is rákönyökölve az asztalra. Ujjait összefűzi, állát ráhelyezi, és onnan szemléli nővérét.
- Hát hogyne várnám! A legszeretőbb szülők, akikkel valaha találkoztam! – neveti el magát, Alice pedig egyetértőn bólint egyet. Valóban. A legszeretőbb szülők, akiknél jobbat sosem látott.
- Sage is jön? – kíváncsiskodik tovább, de némi titokzatos pimaszságot is csempészett a hangjába.
- Tudnom kéne? – mosolyog zavartan és vidáman.
- Tudom, hogy örülnél neki – nyúl át az asztal felett, hogy szórakozottan belecsípjen húga karjába.
- Ki fog hűlni a vacsora. Nem hiszem, hogy azért dolgoztál vele, hogy aztán hidegen együk meg – fordítja el fejét zavartan, kezét pedig inkább visszafekteti ölébe.
- Nem kell ilyen egyértelműen terelned a témát! Tudom, hogy még mindig tetszik neked. És még büszke is lehetsz rá! Holdőr lett, hát nem nagyszerű?
Egy pillanatig eltűnődik azon, hogyhogy nem robbant még fel ettől a kicsattanó boldogságtól.
- Már egy ideje az, Freya – rázza a fejét.
- Tudom, de attól még nagyszerű! Úgy irigylem, bezzeg én nem lehetek az – duzzog gyerekesen, de mögötte nincs semmi komoly, amiért aggódnia kéne. Már ő is lemondott arról, hogy karddal a kezében, azt forgatva védelmezze saját szülőföldjét.
- És most én is kérdezhetném, hogy miért mondtál le a célodról – cukkolja elégedetten döntve oldalra a fejét.
- Hát tudod… Azért, amiért te…? – érkezik az óvatos válasz.
- Szégyelled? – vonja fel kétkedőn szemöldökét.
- Hát nem éppen azért – simogatja állát. – De nem sok értelme van most már a kiképzésnek, nem igaz? Pláne, hogy itt sokkal jobb – vonja meg aztán a vállát.
Sokkal jobb. Sokkal, de sokkal jobb ezen a nyugodt vidéken. Szereti ezt a helyet, és semmi pénzért nem hagyná el.

*

- SAAAAAGEEEE – üvölti Freya, kirohanva az épületből, gyakorlatilag ráugorva a férfira, aki egy darabig nem is képes reagálni, csak az ösztöneinek köszönhetően ragadja meg a nőt, akit aztán megpörgetve rakja le.
- Te jó ég, Freya, miért kell… - kérné számon, de a megszólított már indul is tovább, hogy köszöntse szüleit. – A Holdanyára már… - túr bele ezüstös hajába elégedetlenül fejrázva, még figyelve egy darabig, ahogy a három családtag ölelkezve üdvözlik egymást. Sarkon fordul, és elindulna be a házba, de azonnal megtorpan, ahogy megpillantja Alice-t.
- Alice… - biccent egyet felé.
- Sage – ismétli a mozdulatot, és mielőtt jobban megvizsgálgathatná a hónapok óta nem látott arcot, Freyára figyel fel, aki mögé settenkedik, majd meglöki annyira, hogy kénytelen néhány lépéssel előrébb menni.
- Mit óvatoskodtok ennyire? Mint két szerető, akik máshova házasodtak kötelezettségek és árulások miatt, úgy viselkedtek! – ripakodik rájuk csípőre tett kezekkel, a szülők pedig csak halkan nevetnek. Alice is megenged egy halvány mosolyt, Sage meg csak tanácstalanul figyeli a Stormstone családot. Bizonyára megfordult a fejében a kérdés, hogy mégis minek van itt.

*

- Nyugodt kis környék – jegyzi meg a korlátnak támaszkodva Sage, körbenézve még néhányszor a területen. - Valahogy meg tudom érteni, miért telepedtetek le itt.
- Igazán? – hintázik Alice a széken. Sage csak bólint egyet.
- Jó lehet itt. Tényleg. Kicsit még irigyellek is titeket. Azt csináljátok, amit szerettek. Többet még én se kérhetnék – mosolyog kesernyésen, elnézve a kert felé.
- Talán te nem azt teszed? – érdeklődik furcsállón. – Gyerekként neked ez volt minden vágyad, most pedig elérted.
- Igen, az lehet, de néha a kelleténél több a baj – fordul Alice felé. – Természetesen szeretem ezt csinálni, nem azt akarom, mondani, hogy nem. Csak azért… Néha hiányzik ez a féle nyugalom – vonja meg a vállát, tekintetét ismét a növényekre függeszti. – Veled.
Alice megenged egy halvány mosolyt.
- Tudom, a feladataid nem teszik mindig lehetővé, de bármikor jöhetsz. Mindig szívesen látunk.
- Ezt öröm hallani – viszonozza a gesztust, ahogy a holdcsókoltra pillant.
- Fiatalok, vacsora! – hangzik bentről, mire Alice rosszat sejtetőn grimaszol.
- Jól hallottam, hogy ez anya volt? – érdeklődik halkan, fogai közt szűrve a szavakat.
- Igen, én is mintha Mrs Stormstone-t hallottam volna – bólint egyet Sage ugyanolyan kelletlen vonásokkal.
- Akkor ma nem lakunk jól.
A férfi elneveti magát.
- Azért reméljük, nem valami új recepttel próbálkozott – vigyorog a nőre.
- Khm-khm, valaki a receptjeimet emlegeti? – fonja karba kezét, nekidőlve az ajtófélfának az asszony, jobbjában fakanalat tartva. Arcán a ráncok már sokkal mélyebbek, mint amire Alice emlékezett. Furcsa ilyen idősnek látni a saját anyját.
- Eln… - kezdené Sage, de Alice közbevág.
- Csak épp dicsértük, hogy milyen jókat főzöl – magyarázza jókedvűen.
- Persze-persze – sóhajtja. – Nem értékelitek az újdonságot – rázza meg a fejét, hangjában álcázott szomorúsággal. – Na, gyertek befelé – fordul meg. Sage és Alice még egymásra néznek, pár másodperc múlva pedig halk kuncogásba kezdenek.

***

Fáradt. Ólomsúllyal nehezednek szemhéjai fémszürke tekintetére, és már az is iszonyatos erőfeszítést igényel, hogy kinyissa. Feje hasogat, szemei szinte ki akarnak esni a helyükről, hogy a párnán kössenek ki, kocsonyás állagukkal benedvesítve a szövetet. Sosem volt másnapos, de van egy olyan érzése, hogy hasonlót tapasztalhatnak azok, akik addig isznak, míg ki nem fekszenek tőle.
- Te jó ég…
Első próbálkozásra keze meg sem akar emelkedni, de ahogy megerőlteti magát, tagja nagy nehezen elemelkedik az ágyról, majd alkarját szemeire helyezi. Idióta fény… Úgy utálja ilyenkor. Nincs kedve felkelni, ráadásul az a jónak tűnő, amúgy meg iszonytatóan borzalmas álom is… Lehet, hogy úgy érezte, tökéletes minden és már nem kell oda semmi és senki, de az csak egy illúzió, semmi több. Még egyszer nem fogja bevenni, ebben biztos…
Nyűgösen kel fel – még sosem volt ilyen nehéz dolga azzal, hogy felüljön. Legalább háromszor kell nekifutnia, míg sikerül könyékkel kitámasztani magát hátul, és újabb három alkalommal kell lendületet vennie, hogy feltornássza magát ülő pozícióba.
- Soha többet nem nyelek le ilyen szutykokat… - motyogja morcosan, és körbepillant. Ahogy érzékeli, hogy környezete teljesen más, felismeri, hogy nem a fogadóban van, érzékei pár pillanatra kiélesednek a veszélyérzet miatt. Lassan reagál ugyan, mozdulatai még mindig lomhák és könnyen követhetőek, mégis némileg gyorsabbak, mint előtte. Jelenlegi állapotához mérten hirtelen tekint le kezére, de nincsenek rajta a gyűrűk, nincs ott a karkötő sem a csuklóján, következőnek pedig megpróbálja kitapogatni a nyakláncokat, de azok sincsenek ott. Rémülten és feszülten keresi, merre lehetnek, ám megnyugvására a mellette lévő komódon megpillantja őket. Megkönnyebbülten sóhajt fel, arcát tenyerébe temeti fáradtan.
Ajtónyikorgásra figyel fel. Odakapja tekintetét, majd összehúzódva hátrál az ágyon a szőke, vörös köpenyes nőt látva, és amennyire csak lehet, összekucorodik. Most teljesen tehetetlen. Olyan kiszolgáltatott, mint talán még soha máskor, és ez roppant zavaró. A gyengeség és kimerültség, ami egész testét uralja, egyszerűen elviselhetetlen, és a tudat, hogy hiába is próbálna bármit tenni, ellenkezni, csak mert képtelen rá, hihetetlenül rossz. Gyűlöl ennyire magatehetetlen állapotba kerülni. Gyűlöli, hogy az erő, amit összeszedett az idő alatt, hirtelen semmivé lett, holott most lenne az egyik legnagyobb szüksége rá, hogy biztonságban érezze magát.
Nincsen más hátra, mint vállalni a veszélyt.
A sápadt nő nem sokat tesz: közeledik felé pár lépést, de tisztes távolságban marad, és onnan köszön:
- Üdvözlöm. – Míg a másik hangja tökéletesen semleges és határozott, az övé bizonytalanul cseng:
- Úgyszintén...? – emeli fel gyanakodva egyik szemöldökét. - Hol vagyok? - kérdezi tompán, ám hogyha éber lenne, akkor fagyosan beszélne, kérdésében pedig lenne némi követelőző él. Tisztában van vele, hogy nincs a helyzet magaslatán, és most azonnal vissza kell fognia indulatait, de a fáradtság és az érzékeny pontokat tapintó álom közel sem teszi ezt könnyűvé.
Az ismeretlen alaposan megnézi magának a tündét. Nem tetszik neki ez a vizsgálódó tekintet… Nem fordulna már el? Vagy fel? Hagyják most őt békén.
- Hellenburg egyik ispotályában - válaszol, aztán ő is hasonlóan tesz: felhúzza egyik szemöldökét. A következő pillanatban újabb lépéseket tesz meg felé, így egészen közel kerülve a nekromantához, aki ettől feszélyezve érzi magát. Nyomban hátrál még néhány millimétert, egészen addig, míg az ágy szélét nem tapogatja, és talán még azon se lehetne ezek után meglepődni, ha véletlen lecsúszna az egyik keze, majd lebucskázna a földre.
- Hogy érzi magát? – érkezik az egyszerű kérdés, amit viszont nem ért: minek ilyen közel jönni hozzá? És komolyan csak ennyi lenne? Ez miért fontos? Miért van itt egyáltalán? Annyira sokáig volt mozdulatlan, hogy Voile arra kényszerült, hogy szóljon? És a felszerelése? Azokkal mi van? A szobáját feltúrták? Elvették az eszközeit? Ha megtudja, hogy valaki elvitte onnan, akkor megtalálja azt a nyomorultat, hogy kitekerje a nyakát.
- Fáradtan - közli szárazon. - Miért kerültem be? – Érzi, hogy lassan beszél. Akárhogy próbálja a beszédtempót gyorsítani, egyszerűen nem megy neki. A szájíze is olyan kellemetlen most...
- Ha fáradtan, akkor pihennie kellene, de jelen helyzetben nem lehet. – Csodás. Akkor minek mondta? - Úgy véltem, hogy kielégítő válasszal szolgál. Mindegy – mondja aztán, de ezt egyáltalán nem tudja mire vélni. Kielégítő válasz? Mégis mit várt egy ilyen nevetséges kérdésre? Hogy majd azt mondja, teljesen egészségesnek érzi magát, rózsaszín lovakat és csillogó szivárványokat lát? Arról most nem tehet, hogy mindössze ennyi az, amiről be tud számolni a “Hogy érzi magát?” című műsorban.
Gondolatban mély levegőt vesz. Igyekszik lenyugtatni saját magát – most, hogy ilyen nyűgös, fogalma sincs arról, mikor fog csak úgy kifakadni a semmiért, de muszáj kordában tartani felerősödött érzéseit.
- Valami szernek a hatása alatt volt, de ön a szerencsésebbek közé tartozik.
Ismételten felvonja a szemöldökét, érdeklődőn és furcsállón. Szerencsésebbek?
- Nos, igen, rossz ötlet volt bevenni - jegyzi meg gúnyosan, utalva a túlontúl édes folyadékra. - A szerencsétlenebbek hogy jártak? – érdeklődik ezúttal jóval komolyabban, háttérbe szorítva gunyoros oldalát.
A másik eltávolodik egy kissé tőle, így máris nyugodtabban érzi magát. Végre nincs benn az intimszférájában, amire most különösen érzékeny. Feszült tartása is némileg lazul így, és míg kényelmesebb pozícióba vergődi magát, figyeli a köpenyest, aki távolabbról szembefordul vele.
- Pár napon belül meghaltak. Beszéltek, furcsa dolgokról – felel somolyogva. Nem tetszik ez neki.
- Akkor valóban a szerencsésebb vagyok - biccent egy magabiztosnak szánt mosollyal, de nem tudja, mennyire sikerül ezt kimutatnia. Talán semennyire, talán pont eléggé látszik ahhoz, hogy megállapíthassa róla, miféle gesztus is ez.
- Lehet tudni valamit róla? – szólal meg ismét pár másodperces csend után, míg összeszedi a gonodolatait.
- Én nem lennék nyugodt a helyében, mert nem lehet tudni, hogy milyen károkat okoz – figyelmezteti teljesen jogosan, és ahogy mondta korábban is magának: meglehetősen naiv és felelőtlen lépés volt bevenni mindenféle előismeret nélkül a szert. Persze még él. Addig kell örülni, míg így van, addig kell tenni valamit, míg dobog a szíve.
- Az itteniek drogra gyanakodnak, de addig nem lehetünk biztosak, míg nem látjuk a szert. Ha igaz, amit elébb mondott, akkor önnek birtokában van egy?
Nem tetszetős a számára ez a faggatózás. Vissza akar feküdni és aludni egy egész délutánt, hogy újra erőre kapjon. Így képtelen bármit is csinálni, sokkal morcosabb és ingerlékenyebb, ami zavaró. Nem szereti, ha nem tudja irányítani az indulatait, ha nem ura saját magának – sokkal jobban szereti a néha feszült önkontrollt.
- Akármilyen hihetetlen, egyáltalán nem vagyok megnyugodva, mert ezek szerint mégis mérget nyomtak a kezembe, már ha ugyanarról a szerről van szó – sóhajtja. - Azt meg egy szóval sem említettem, hogy lenne nálam több - dörzsöli halántékát fájdalmas vonásokkal, egyelőre rejtegetve azt, hogy egy egész doboznyi van szálláshelyén. Nem kell még róla tudnia, mert lehet, csak elvennék tőle. Nem mintha újabb adagot akarna venni belőle, csupán könnyedén felhasználhatja később arra, hogy valaki poharába öntse, ezzel teljesen kiütve őt arra az éjszakára vagy napra. Mocskos húzás, de néha úgyis szükség lesz rá, és ha már ingyen alapanyagot adtak hozzá, érdemes kihasználni.
- Vannak közös... vonások? Mármint egyező... tünetek? – kaparja össze a megfelelő szavakat, de érezhetően küszködik azzal, hogy megtalálja őket.
- Hmm, ezt nem tudom így megállapítani, ha fél tőlem és nem enged oda.
Most ezt mire mondja? Ő általánosságban értette, nem saját magára. Vagy ő fáradt hozzá, hogy érthetően megfogalmazzon dolgokat?
- Nem látom különben, hogy annyira mosolyogna, mint a többi beteg. Ráadásul jelenleg ébren van és nem alszik, mint a többi. – Ez aztán roppant sok segítség.
- Eleget vizsgálhatott, míg tudatlanul feküdtem, de ha óhajtja, átnézhet még párszor - válaszol cinikusan, egyértelműsítve, hogy nem fél tőle, szimplán zavarja őt a közelsége. A szőke csak megvonja a vállát erre, mintha ez foglalkoztatná a legkevésbé. Mondjuk bizonyára ez így is van.
- Ha nem akar csatlakozni hozzájuk, akkor itt marad addig, míg teljesen meg nem gyógyul - sóhajt egyet, aminek köszönhetően szinte látja maga előtt a másik gondolatait, melyek azt taglalják, hogy Alicia milyen problémás páciens. Sose tartotta magát úgyse olyan egyszerűnek, és már csak azért sincs semmi kedve könnyíteni a dolgon, hogy előrébb kerüljenek az üggyel kapcsolatosan.
- Annyira boldog álmaik lennének? - tér aztán a másik témára, megtartva hangjában az enyhe gúnyt, költői kérdésnek szánva ezt. Ha így van, akkor elég nagy esély van arra, hogy ugyanarról beszélnek, ami semmiképpen sem jó. Veszélyben kéne éreznie az életét ettől?
- Boldog álmaik vannak, de csak a szer miatt, ami a halálukig tart – válaszol teljes közönnyel. Érdekes ez a nő. Ez lenne a hivatása? Mert akkor meglehetősen jól kezelheti az eseteket. Kicsit talán emlékezteti is valakire. Nem, nem saját magára, inkább egy olyan vámpírra, aki egyszer meggyógyította. A megjelenésük szöges ellentéte egymásénak, a viselkedésben is lényeges eltérések lehetnek, de valahogy a szituáció némileg egyezik. Akkor is rá volt arra utalva, hogy gyógyító kezek alatt tűrje a tehetetlenséget, bár akkor nem ilyen végkimerültséget tapasztalt, hanem eltört a lába.
Mély levegőt vesz, és hangosan felsóhajt, mintegy megadva magát ennek, majd egy ideig a másik szemeibe néz. Mivel nem szólal meg, ő teszi:
- Mit gondol, a fogadóban a holmijaimat áttúrták? – kérdez rá, mire a másik megvonja a vállát.
- Fogalmam sincs róla – ad újabb rövid választ. - Térjünk vissza magára. Álmodott valamit? El tudná mesélni?
Alicia ezek hallatán megforgatja a szemeit, aztán elégedetlenül karba teszi a kezét. Mégis hol vannak? Bűntényt oldanak meg? Jó, ezzel most biztosan beletrafált, mert erről van szó, de mi köze az álmának ehhez az esethez? Nem az ő dolga. Csak hagyja már őt békén, pihenni akar, semmi többet. Bár ezt is inkább intézné abban a fogadóban, ahol megszállt, nem pedig itt. Mondjuk… Ha a biztonságot nézi, akkor itt nyilván kisebb az esélye annak, hogy meggyilkolják csak úgy.
- Álmodtam, de nem vagyok hajlandó a konkrét elmesélésére - közli enyhén ellenségesen. Hát mégiscsak magánügy! Ráadásul olyan csúfosan mély, hogy azt nem köti senki orrára sose. Ha kérdezik erről, akkor elhallgatja, vagy pedig teljesen másfelé vezeti a beszélgetés menetét.
- Annyit persze elmondhatok, hogy igencsak boldog és önfeledt álom volt, de csupán egy kellemes, önsajnáltató illúzió, amit összetör a valóság. Talán ennyi bőven elég, a többi magánügy - válaszol a lehető legtöbb készséggel, ami tőle telik ebben az állapotban. Többet azonban tényleg nem hajlandó megosztani, mert az már részletekbe menő lenne, azt pedig… kerülné.
- A dolgaim meg azért lennének lényegesek, mert a kezembe nyomtak egy dobozt, ami tele van ezekkel a szerekkel – mondja aztán, hátha ezzel megfoghatja a másikat. Tisztában van vele, hogy az előbb hallgatta el, de hát valamit valamiért, nem igaz? Most jött el az ideje, hogy felfedje ezt a lapját előtte, és talán sikerül megfűznie őt – talán sikerül ennek köszönhetően kikerülni az ispotály roppant unalmas és betegséggel teli falai közül a megengedettnél jóval korábban. Úgyse ér rá arra, hogy itt időzzön, fontosabb feladatai is vannak.
- Ha szerencsénk van, akkor még ott van, és adnék is belőle annyit, amennyi szükséges, hogy az ügy megoldódjon – teszi még hozzá, némileg beletörődve abba, hogy erre kényszerült. Nem mintha lett volna más választása.
- Melyik fogadóban szállt meg? Megérdeklődöm, hogy mi lett vele. – Hohohohó! Csak ne olyan sietősen! Olyan gyorsan nem engedi elmenni őt, hogy aztán az egész dobozt elvigye az asztaláról. Voile mondjuk távol tudná tartani, és bizonyára meg is tenne pár fenyegető lépést, mint például hogy összekarmolja ennek a szép cicának a pofikáját.
- Valami kis névtelenben - legyint egyet lemondón, és ez a teljes igazság. Szokása szerint most sem egy neves és puccos, drága helyen szállt meg, hanem az egyik legolcsóbban, amit találni lehet a városban. Ha nincs értelme arra költeni a pénzt, hogy kényelemmel és a szemnek fárasztó gyönyörűséggel legyen körülvéve, akkor minek tegye? Megvan ezek nélkül.
- És úgyis jobb szeretném, ha én magam mehetnék megnézni – teszi még hozzá, finoman utalva, hogy gyakorlatilag már most azonnal menne.
- Önnek pihennie kell, nem pedig mozogni – mondja az orvosi tanácsot. Hát legyen, de az előbb ő nem hagyta pihenni. Rendben, igyekszik megérteni, hogy az ügy elsőbbséget élvez, mint egy ugyanabban a betegségben szenvedő személy békén hagyása, hogy kpihenhesse magát, de azért mégis… Ahogy megkapta a szükséges információkat, már le akarja rázni magáról – legalábbis ez az érzése.
- Erőre kellene kapnia, mert most egy széltől is összeesne. – Ha most nem lenne túl nyűgös hozzá, akkor nem sok híja lenne annak, hogy felnevessen, most azonban csak morcosan figyel. - Engem nem érdekel más személyes története, én csupán ezt a helyzetet akarom megoldani.
Fantasztikus, pontosan erre a gyakorlatiasságra van szüksége ahhoz, hogy akár már most szabaduljon.
- Ha nem érdekli a történet, akkor akár el is engedhet – kezdi. - Felébredtem, nem érzem, hogy fáradtságon kívül bármi bajom lenne, továbbiakban pedig már az én felelősségem, mi történik velem – folytatja, közölve a tényeket. - Ráadásul nem kéne egész Hellenburgot sem átfésülni a fogadóért, ahol megszálltam – teszi még hozzá, és talán ez az egyik legcsábítóbb ok: kevesebb fáradsággal járna felkutatni a helyet.
- Akkor próbáljon felkelni és megállni a lábán, ha annyira biztos a dolgában. – Nos, engedélyt megkapta, már csak eleget kell tenni az elvárásoknak, mely közel sem ígérkezik olyan egyszerűnek. Akármilyen magabiztos volt az előbb, szentül hitte, hogy amint próbálkozik valamivel, visszaparancsolja az ágyba, így az erős határozottság úgy száll el, amilyen hirtelen tartásra és ellenállásra késztette.
- Elkísérhetem önt arra a helyre. Ad a szerből, aztán ha annyira fűbe akar harapni, akkor nyugodtan. Eggyel több hulla csupán, akit végül feltárhatok.
A kedvesség mintaképe, mondta már? Ja, nem. De nem is kívánja közölni a másikkal, inkább csak megenged egy kesernyés mosolyt a nő furcsán hideg viselkedésére. Egyértelműen most ő az erősebbik fél, hiába szereti Alicia irányítani a szálakat a háttérben kedve szerint.
- Nem áll szándékomban feldobni a talpam - jegyzi meg fanyarul.
Addig nem, míg az álom valósággá nem válik.
- De akkor próba - vesz egy mély levegőt, azzal lassú, fáradtságtól lomha mozdulatokkal leteszi a lábát, mely olyan, mintha ólomba mártotta volna, és ráragatt volna egy-egy vödörnyi mennyiség. Ugyanilyen fáradtan tápászkodik fel, a biztonság kedvéért az ágy melletti kisszekrényre támaszkodva egyenesedik fel, és alig elengedve azt tesz meg pár komótos, bizonytalan lépést. Nem érzi, hogy annyira jó lenne hosszadalmasabb ideig ezt folytatni – ahogy halad pár centit, össze akar csuklani alatta a lába. Nincs elég ereje ahhoz, hogy a fogadóig elsétáljon, ezt neki is be kell látnia, de nem hajlandó ilyen nyíltan a másik tudtára adni.
Érzi a másik tekintetét, és pontosan ezért ad bele mindent, amit csak lehet, hogy meggyőzőbbnek tűnjön. Persze tudja jól, hogy teljesen fölöslegesen csinálja, mert akármennyire is koncentrál, ugyanúgy látszódik, hogy egy hosszabb sétára még nincs felkészülve. Tényleg pihennie kell.
- Tény, mehetne jobban is - huppan vissza végül az ágyra, feladva és belefáradva a próbálkozásba, és ismét fáradtan dörzsöli meg halántékát, mert a feje ismét lüktetni kezd. - Mikor szándékszik menni? - pillant a nőre, még egy ideig tartva magát.
- Este szeretek sétálni – mondja, és mintha egy halom kő esett volna le a szívéről. Nem mintha amúgy a szőkének lett volna más választása, elvégre tapasztalhatta, hogy Alicia nem hajlandó kiadni információt azzal kapcsolatban, hol szállt meg, és mire átkutatja a várost, addigra már akár a jelenleg még gyenge sötételffel is felkeresheti a helyet. A szervezkedéssel nem érne gyakorlatilag semmit.
- Addig hozatok ennivalót és innivalót – teszi még hozzá.
- Estig összeszedem magam - jelenti ki határozottan, ezzel egyfajta ígéretet is téve, hogy addigra jól lesz. - Az ételt és italt megköszönném, valamint még lenne egy kérdésem... - Amint a nő figyel rá, folytatja: - Ahogy elnézem, az ékszereim maradéktalanul itt vannak - biccent a komód felé, jelezve, hogy észrevette. - A ruháimat merre találom?
Nem kifejezetten örül annak az egyszerű, durva, tömegeknek adott szövetnek, ami rajta van, és bár az övé se sokkal jobb minőségű, azért ahhoz már hozzászokott. Ráadásul az védelmet nyújt a fény elől, mondjuk nem mintha kellene, úgyis az egész napot át fogja aludni, hogy feltöltődjön.
- Gondolom a fiókjában van, ami ki van mosva és össze van hajtogatva. Az ispotályban szigorú rend van érvényben – közli, mire Alicia meglepetten vonja fel a szemöldökét – ezen beszélgetés alatt már harmadszor -, és ugyanígy vizsgálgatja egy darabig a fiókokat.
- Nahát, ezt... örömmel hallom – mond valamit, de ő maga sem tudja, mit is kéne ilyenkor. Csak az első pár szó, ami eszébe jut, az csúszik ki száján.
- Talán baj, hogy kimostuk az öltözetét? – érdeklődik. - Ezen kívül szeretne még valamit? - teszi fel újabb kérdését, közben közelebb lép a komódhoz, hogy annak egyik fiókját kihúzva megmutassa, hogy benne van a keresett fekete felszerelés. Megnyugodva tapasztalja, hogy nem veszítette el.
- Nem, egyáltalán nem - rázza meg a fejét. - Csupán meglepett - vonja meg nehézkesen a vállát, végül bólintással köszöni meg aztán ruhája felmutatását. - Szerintem... – néz körbe. - Másra nem lesz szükségem, köszönöm. – Mintha megszelídülne egy kissé. - Étkezés után valószínűleg estig alszom. Addigra csak kipihenem magam - enged meg egy kesernyés félmosolyt.
A köpenyes még biccent egyet, majd szó nélkül távozik. Alicia egy ideig szemlélődik, próbálja az előbbieket felfogni, valami utat találni, de ő is ugyanolyan tanácstalan, mint bárki más. Leginkább attól az érzéstől próbál szabadulni, hogy esetleg ő is olyan végre jut, mint a többiek: belehal. Ez marja és szorítja össze a gyomrát, és lehetséges, ettől lesz képtelen enni és aludni.
A percek telnek, a szőke pedig egy tálcán hozza az ételt, amelyet letesz a nekromanta elé. Halvány mosollyal néz fel rá, így köszönve meg a segítséget, az orvos azonban ugyanolyan hamar távozik, mint az előbb. Ő se szeretheti túlzottan a napot, vagy csak Alicia makacssága túl sok volt neki.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

17Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Júl. 03, 2016 12:59 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Magányosan ült egy fogadó asztalánál, miközben éppen azon volt, hogy halálra unja magát. Leo elutazott pár napja, mert az a hír járta Hellenburgban, hogy a látták a nővérét Nebenwald déli szegletében csatangolni. Gerard csak arra gondolt, nagyon port kavarna, ha tényleg ott lenne. Elképzelése sem volt afelől, merre járhatott a lány, de annyit biztosan tudott, hogyha eddig nem találtak rá, akkor ezután sem fognak...leginkább talán azért, mert nem is keresték, kardforgató társa legnagyobb bánatára. Ám ekkor, mikor már éppen elaludt volna az asztal mellet, egy köpenyes alatt üld le vele szemben, majd bármiféle szóváltás nélkül egy levelet nyomott a kezébe.
~ Te Lia.
~ Mi a gond?
~ Miért találnak meg mindig minket ezek a leveles-köpenyes alakok?
~ Mert sunyi fejed van...
A levél tulajdonképpen egy olyan üzenet volt, amit könnyedén el lehetett volna személyesen is mondani. Az ember valószínűleg még a gyanúját sem akarta annak kelteni, hogy a protestánsok fellegvárában démonokkal üzletel. Határozottan fölösleges az ilyesféle óvatosság, de ez Gerardot ez kicsit sem érdekelte. Neki nem szívügye, ki mit tart veszélyesnek.
~ Elég érdekes dolgokról ír, nem gondolod?
~ Egy ilyen szer valószínűleg nagy port kavarna a világban, ha elterjedne.
~ Talán...megpróbálhatnánk utánajárni.
~ Miért is ne, mostanában úgysem alszol rendesen. Ej, miért kell neked folyton folyvást azokra a hölgyekre gondolni - teszi hozzá ironikusan.
~ Olyannal viccelődj, aki nem lát a fejedbe - vág vissza Gerard
Alig észrevehetően bólintott egyet. A csukláys alak erre csak felállt és intett, hogy kövesse. Hamar ki is derült hova. A házába vezette őt, ám még előtte felkeresett egy másik démont. A sors fintora, hogy őt ketten már találkoztak korábban. Elsőre nem ismerte fel, elvégre ő is igyekezett minél inkább eltakarni a testét. Ám amikor odaértek hozzá, illedelmesen odaköszönt neki, illett hát viszonozni.
- Üdvözletem!
~ Te jó ég, ezt most az új divat? Lia, megyünk és szerzünk egy nagy köpenyt!
~ Legyenek tollak is a vállán!
Abban a minutumban megjelent Gerard szeme előtt Lia illúziója egy barna színű, hosszó madártollakkal ékesített ruhát viselve. Enyhén szólva röhejesen nézett ki, de mivel ezt a fiún kívül senki sem láthatta, próbált nem elmosolyodni rajta. Mindeközben a másik démon is rábólint az ajánlatra, a férfi pedig elvezette őket a lakásához. Nem sokkal ez után be lettek avatva a részletekbe. Gerard csak csendben hallgatta, miközben próbálta a szükséges információkat kiszűrni. Miután végighallgatta az idegen mondandóját várt, hogy a másik démon válaszoljon a kérdésre. Ő viszont csak némán figyelte őt, mintha azt várná, adja meg előbb ő a válaszát. Végül Gerard egy sóhajtás követően megszólalt.
- Ám legyen. A fizetségről elég akkor beszélnünk, ha sikerült elérnem valamit.
Szélesre húzta a száját, majd a fogát kivillantva gondolkozott.
~ Ez a szer, komoly fegyver is lehet akár.
~ Tudom mire gondolsz. Legyen így: vagy a mi kezünkben...
~ Vagy senkiében. Megszerezzük...
~ Vagy elpusztítjuk.
Utólagosan kiderült, hogy nem csak őt hárman tartózkodnak a helységben. Volt ott egy harmadik (feltehetően démon) jelenlévő is. Röviddel azután, hogy a gyógyító beavatta őket az ügy rejtelmeibe, megszólította Riont, majd odahívta magához társalogni.
Gerard ügyet sem vet rá, hogy a másik démon elvonul a sarokba, a biztonság kedvéért utasítja Liát, hogy fél füllel figyeljen rá, mikor mozdul ki onnan. Inkább próbál meg valami konkrét információt kiszedni a férfiból
- Uram, ha nem haragszik lenne pár kérdésem erről a gyógyszerről. Maga is használja ezt a kezeléseihez?
- Gyógyszer? Arról a mocskos drogról beszélünk, vagy arról az eddig ismeretlenről amit maguknak kéne megkeresni? - kérdezi kicsit ingerülten.
Meglepődötten lép egyet hátra, miközben a haját igazgatja. Erre talán számíthatott volna, elvégre elég érzékeny területre sikerült tapintania, de ez a válasz talán kicsit erős volt az öreg részéről.
- Nos, gondolom akkor nem...hál Istennek – törli meg látványosan a homlokát, próbálva kicsit menteni a helyzetet - Arra próbálok rájönni van e olyan, aki a hivatásához használja ezt a szert, vagy ha másnem, törvényesen birtokolhatja.
A gyógyító kicsit megnyugszik, majd megrázza a fejét.
- Amennyit én megtudtam az alapján csak az alvilág terjeszti, komoly pénzekért. A lányom... Lopott, még tőlünk is hogy legyen neki rá. Ennek ellenére nem kizárt persze, hogy van aki alkalmazza, mint mindent, ami álmot hoz a szenvedők szemére. Könnyű halált.
Gerard elgondolkozott azon, mit is kéne tenni. Nem jártas az orvoslásban, meg aztán a megjelent orvosi könyvek nagy része csak hókuszpókusz, nem menne vele semmire. Azonban aki járatos ebben, többet tudna segíteni az ügyön. A gond csak az, hogy a járatos illetőnek nincs mersze megtenni az első lépést. De ezen könnyen segíthetünk.
- Mondja csak, ha hoznék magának ebből a szerből, képes lenne megvizsgálni, hogy miből keverték ki és itt nyel egy nagyon talán találni valami módot rá, hogy megszüntessük a hatását?
Az úr erre ismételten, kissé szomorúan rázza meg a fejét.
- Gyógyító vagyok, nem alkimista, talán egy két jellegzetes összetevőt tudnék megmondani, de nem ígérhetek semmit. Ha messzi vidékről származik, és mivel eddig az ispotály teljes személyzete csődöt mondott ez elég valószínű, akkor tehetetlen vagyok. Gondolja, hogy nem próbáltam eddig mindent?
A fiú csak egyetértően bólogat.
~ Ez nevetséges. Az embereknek egyszerűen nincs bátorságuk kockáztatni.
~ Igazad lehet, mert a kockáztatás tényleg annyira kifizetődő tud lenni...
- Ha a minden alatt azt érti, amire lehetősége volt, igen. Én azt hiszem, megpróbálok inkább egy lehetőséget teremteni. – feleli titokzatosan, miközben egyre csak a ruhája szegélyét igazgatja - Van bármi más információ, amit megosztana velem?
- Talán... – gondolkozik el - A lányom gyakran járt a városfalak mellé ott találkozott a barátaival. Biztos hogy azok rángatták bele ebbe, de nem tudom ez magának mennyiben segítség. Bár tudnám mi elől menekült az álmokba! – Tisztán látszik, hogy nagyon kétségbeesett és mostmár az apa beszél belőle, nem a gyógyító.
A fiatal démon együttérzően megfogja az úr vállát.
- Elég nagy segítség. A lányát most éppen merre találom?
- Hátul van a kis szobában, nincs jó állapotban... Megmutassam?
- Igen, az jó lenne. Viszont - komorodik el a hangja - azt szeretném, ha nem látná, hogy magával együtt megyek oda, szóval csak mutasson rá az ajtóra...vagy nyissa ki, ha be van zárva. És semmi esetre se beszéljen arról, hogy mi találkoztunk!
Az úr meglepetten néz vissza, de végülis rábólint. Tényleg akarja a segítséget szóval igyekszik minél inkább együttműködő lenni. Az ajtóra mutat, ami a lánya szobájába vezet.
- Ott lesz. Közben a másik két tudásdémon barátja már elment ahogy látom, remélem hasznos dolgokkal jönnek vissza.
Egyszerű faajtó, ha bemész
Résnyire nyitja az ajtót, majd miután megpillantja a lányt kijjebb tolja és belép a szobába. Egy fiatal, de csonttá és bőrré fogyott lány fekszik egy koszos priccsen. Szánalmas látvány, mit tud művelni az emberrel ez az Édes Álom. Izzad, néha nyöszörög, mellette pedig két kis fiola van üresen. Gerardnak egyszer elég körbeforgatnia a fejét hogy lássa, milyen súlyos szegény pára függősége. Együtt tud vele érezni, neki is vannak elvonási tünetei: amikor nincs mit olvasnia. Gyengéden közelit hozzá.
- Szia. Ébren vagy? – szól hozzá szinte már dalolászva.
A lány résnyire nyitja a szemét. Ijesztő, de még így is tisztán kivehető, mekkorára duzzadtak a pupillái ettől a szertől.
- Hoztál... ugye hoztál még? - suttogja elhaló hangon.
~ Ez szinte túl egyszerű...
Gerard egy pillanatra elmosolyodik, majd csalódott ábrázattal törökülésben helyet foglal mellette.
- Frászkarikát, egy adag nem volt...áú-áú - dörzsölgeti fájdalmasan a homlokát, mintha már őt is gyötörnék az elvonási tünetek - bár...én most költöztem ide, lehet csak rossz helyen néztem. Te hol szoktad venni?
Tudta, hogy nem kell több magyarázkodás, hogy megkapja a választ, Amíg szegény szerencsétlen egy apró reményszikrát is lát az imádott drogjára addig csiripelni fog, mint a kismadár.
- Lent a falnál ahol a többiekkel találkozunk... szokott arra járni egy fiú, az hozza nekünk a fiolákat. Világos barna haj, barna szem, de sosem iszik velünk. Hozol nekem tőle? Már várnak vissza odaát...
Gerard egyetértően bólint, majd odanyúl a két üres fiolához és elteszi őket.
- Hát, elég ügyetlen vagyok, de megpróbálom.
Ezután megveregeti a lány vállát és kimegy az ajtón. Forró nyomon van, innentől már egyértelmű, merre viszi az útja. Kifelé menet még odaadja a férfinek a két üres üvegcséből az egyiket.
- Tessék, talán van rajta némi minta. Ja és...ha rám hallgat, nem engedi ki a lányát a házból. És etessen vele valamit.
Odalép az ajtóhoz, majd egyenesen a legközelebbi falszakasz felé veszi az irányt.
- Megteszem amit tudok. Ég önnel!
A férfi bólint és búcsút int, kint viszont ott várt a fiúra a tudásdémon akivel Rion korábban beszélt.
- Láttad a lányt? Ó ne is mondd, biztos láttad. Mit szólnál egy kis versenyhez? Tudásdémonok egymás közt... vagy a gyógyítókkal, ahogy tetszik. Fogadjunk mi találjuk meg először a gyógyszert. Érdekel?
Gerard értetlenkedve felhúzza a szemöldökét.
~ Nagyon magabiztosnak tűnik.
~ Akkor ezt most bízd rám!
~ Szinkron!
~ Szinkron!
Szélesre mosolyra húzza a száját, tekintete elmélyül, s olyan eszelőssé válik, mint lelkének legsötétebb gondolatai.
- Az attól függ, ki kivel van egy csapatban. És ami fontosabb...mi a nyeremény?
A másik démon meglepedten néz vissza rá. Erre a válaszra nyilván nem számított.
- Nyeremény? Hát természetesen a tudás amit közben megszerzünk! És maga a győzelem. De ha téged nem érdekel... Nincsenek csapatok, csak mi, egyenként. Ki jön rá többre.
Vad, gyilkos tekintettel néz bele újdonsült riválisa szemébe. A szinkron hatása alatt igazi mániákus tudásdémon lett belőle.
- Aki versenyez, nem szokta elárulni a riválisainak, miben is mesterkedik. A tudás nem jutalom, csupán csak mindennek a velejárója.
Baljósan felkacag
- Tudásdémon létedre elég naiv vagy. – mondja, miközben megrázza az üvegcsét az arca mellett - bárki tud szerezni ebből a vacakból. De tudod mit. Verseny helyett miért nem dolgozunk inkább össze? Úgy kétszer annyi tudást halmozhatunk fel.
- De hol abban a szórakozás? Ám legyen. A gyógyítókat még így is megelőzhetjük. A kislány már elment kérdezősködni, én a könyvtárba tartok, hát te?
Gerard a tenyerével kis híján fejbecsapta magát, amikor meghallja újdonsült rivá...illetve mostmár társának úticélját.
~ Új drogról a könyvtárba....ez se lehetett valami nagy mágus előző életében.
~ Nagy az Isten állatkertje, ahogy az öreg lelkész mondta még régen.
- Nos, én egyenesen az eladókhoz megyek. Beleásom magam az alvilág rejtelmeibe. Ha neked úgy jó, később megoszthatjuk egymással a szerzett információkat.
- Jól van. Meglátjuk ki mit tud meg.

18Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Vas. Júl. 03, 2016 12:47 pm

Lexa Warde

Lexa Warde
Nekromanta
Nekromanta
Eichenschield városa. Nem gyakran jártam errefelé, de a mai este mindenképpen meggyőzött arról, hogy ez a jelentős északi város nem is egy rossz hely. Határozott kisugárzással tettem meg az utat egyik kocsmából a másikba minden apró szóbeszédre, hírmorzsára kihegyezve. Szerencsémre nem kellett sokat kutatnom, szinte a csapból is ez az újkeltű drog híre folyt. Az első helyen még csak szóbeszédeket hallottam, azonban amikor átmentem a második kocsmában, már rá is akadtam szinte teljesen véletlen egy középkorú férfira, aki elmagyarázta, hogy merre is kéne keresgélnem, hogy találjak valakit, aki tud nekem eladni. Persze nem ez volt a szándékom, de jó kezdés volt mindenesetre. Ez a hely a folyópart mellett lévő raktárak egyike – pontosan a hármas számú – ami egy kész lepratanya volt. Minden csupa mocsok volt, a saját hányásuktól átázott, ruhaként viselt rongyuktól bűzlött megannyi elzüllött függő fiatal, a mosdatlan koldusokat legyek lepték be, akik annyira kábák voltak, hogy képtelenek voltak azzal foglalkozni. Néhány már rothadásnak induló holttest is díszítette a terepet, s adott hozzá még némi karakterességet a szagok kavalkádjához. Nem mentem közel, tisztességes távolságban támaszkodtam egy korhadó tuskón. Nem igazán akartam bármi testi kontaktusba lépni ezzel a sokfajta néppel, nem a színes hovatartozásuk miatt, hanem inkább az igénytelenségükből fakadó kitudja milyen betegségektől való távolmaradás végett. Körülbelül egy fél óra unalommal teli várakozás telt el, mire végre felbukkant az őszes, rókaképű fickó, aki minden bizonnyal ember volt. Kezében egy dobozt szorongatott, s egyenesen a raktár bejáratához sietett. Megannyi tőr díszelgett oldalán, azonban amikor meglátott engem, mégis ijedten hőkölt hátra.  
- Hé, azt mondták, hogy csak két nap múlva! Még van a készletből! – annak ellenére, hogy csak sejtésem volt miről beszél, ráteszem a kardom nyelére a kezem, s felé fordulok
- Tudod milyenek... Néha nem olyan egyszerűek a dolgok.
- De... De még nem tudtam eladni mindent. Várj egy kicsit kérlek! Most itt a ládából elpasszolom amennyit tudok, talán meglesz a pénz! – próbált mentegetőzni.
- Figyelj... én azt teszem amit nekem mondanak... Most pedig, gyere velem… - majd gyorsan hozzáteszem egy szúrós, komoly tekintet keretein belül - És mielőtt még azt hinnéd, nem igazán vagy abban a pozícióban, hogy nekiállj vitatkozni... erthető? – A fickó nyelt egyet, majd elkezdte a beleegyezés jeleit mutatni.
- Jó... jól van. De láthatod mennyien várnak a szerre még...
- ENGEM NEM ÉRDEKELNEK! – förmedtem rá  - Engem az érdekel... – vettem kicsit vissza a hangom de kemény tekintetemet megtartottam - Engem az érdekel, ami a felettem lévőket zavar. Vagy te talán nem így vagy ezzel? - döntöm oldalra kicsit fejemet, miközben láthatóan szorosabbra fűzöm ujjaim a fegyveren. A felindulásomra összehúzta magát, azonban később felcsillan közel könnyes, kék szemében a felismerés apró szikrája
- A-a pénz? A pénzre gondolsz igaz? Engem is az érdekel. Meg titeket is. De jól végzem a dolgom, eddig mindig fizettem időben, megmondhatja az a másik is amelyik a múlt héten jött érte! Most is meglesz amikorra eredetileg megbeszéltük! - Remegő kézzel túrok bele hajamba kegyetlen idegességet színlelve. - Melyik részét nem értetted annak... hogy neked nincs. lehetőséged. vitába szállni? - sziszegtem fogaim közt, ami talán még ijesztőbbre is sikeredett, mint a kiabálás.
- Akkor mit akarsz? – kérdezte remegve. Lemondóan sóhajtottam. - Neked mindent kétszer kell elmagyarázni? Valaki látni akar... Ja! És hozd a maradék cuccot is. - szóltam neki hátra miközben megindultam az egyik olyan épület felé, ami teljesen üresnek tűnt. Nem is kellett olyan sokat sétálnunk, mire találtam egyet. Az ajtónál félre álltam, s intettem előre, hogy lépjen be elsőnek. Tekintetéből ítélve itt már kezdett gyanakodni, azonban hűségesen úgy tett, ahogyan mondtam neki, miközben a ládát félően szorosan magához ölelte. Kardmarkolatomat kivonva, határozottan csaptam tarkón, amitől eszméletlen lett, s összerogyott. A környező ládákról vágtam le kötelet, majd miután megfosztottam ruhájától és fegyverétől, gondosan összekötöztem mind a lábait, vádliját, csuklóját s vállai vonalában is, hogy esélye sem legyen megmozdulni. Körülbelül fél óra telt el, mire felébredt.
- Mi a fészkes fene ütött beléd, kormos! – lepődött meg cselekedeteimen a férfi.
- Kormos? – megfogtam az állkapcsánál erősen, s felemeltem a fejét, miközben értetlenül a szemeibe nézek - Nem a kurva macskád vagyok.... biztos, hogy nem sérült meg semmi fontos idegrendszeri szerv? - fürkésztem tekintetét cinikusan. Vártam, azonban válaszul csak néma csendet kaptam.
- Hahó? - kezdtem gyorsan pofozgatni, próbálva felidegesíteni egy kicsit.
- CSAK MONDD MÁR EL MIT AKARSZ TŐLEM!
- Most miért kell ilyen feszültnek lenni? - álltam fel - még csak most kezdődik az este, beszélgessünk hát egy kicsit... ha már így ráérünk. -  elővontam tokjából fegyveremet, majd vizsgálgatni kezdtem a körülötte foszló fehér, ködszerű füstöt. -  Nos, elmondom mi lesz. Én felteszek neked egy kérdést... Ha őszintén sikerül válaszolni rá, akkor kapsz egy jutalompontot! Ha összegyűjtesz tíz jutalompontot, elengedlek! Elég egyszerű nem? - kérdeztem tőle vidáman. - Azonban sajnos, ha nem válaszolsz nekem őszintén... kapsz egy kis büntetést... - néztem rá szomorkodva, majd arcomon lévő érzelmeket leváltotta a fagyos hidegség. A pengém élét elkezdtem vállához szorítani, hogy kezdje marni azt, majd amikor eltelt egy jó öt másodperc, elvettem onnan azt. - Csak, hogy lásd... tényleg komolyan gondolom. – mosolyogtam derűsen. - Kezdhetjük? – ahogyan a penge füstje húsába mart, fájdalmasan üvöltött fel.
- Jól van, kérdezz te átokfajzat!
- Kitől kapod a cuccot? S hol találom meg? – vágtam bele azonnal.
- Mit tudjam én? A te társaid! Mindig jönnek, hoznak egy ládát én meg odaadom a pénzt, amiben megegyeztünk! Két nap múlva volt esedékes, mindig itt, mert ez az én terültem.
- Két nap? Hmm... – kezdtem vakargatni az államat - Világosíts már fel, mennyiért is adod darabját? És eddig mennyi jött be?
- Egy barlangban éltél eddig? 300 váltó egy adag, ami egy üvegcse. Ez a város gazdag itt lehet ilyen rohadt drágán adni. Ötven rúgást kapok egy hétre, és a pénz negyedét tartom meg. Számold ki. A legnagyobb üzlet az évtizedben!
- Azért kérdeztem, hátha nem tudod... ha már se az időpontra nincs meg a pénz, el sem adtad... nagyon szétszórt lettél...  Tudod egyáltalán milyen nap van ma? - vontam magasba szemöldökeim - Biztos, hogy a negyedének csak az árát tartottad meg? Nem lehet, hogy inkább a cuccot nyomod el?... - sóhajtottam egyet, majd megtöröltem a szemeimet. - Tudod, hogy mi csak adjuk, nem nyomjuk
- Én se nyomom esküszöm! Mondtam hogy két nap múlva meglett volna a pénz! Akar a nyavaja a saját hányásában vergődni, mikor már ebből a pénzből is királynőként járkálhat az asszony!
- HAZUG! – nyomtam mellkasához a pengét. - Királynőként mi... Figyelj, előttem nem kell tagadnod... - vettem le a fegyvert a melléről. - Csak valld be... Azért jöttem, hogy megoldjuk ezt a kis... problémát... de azért, hogy tisztában legyek a az elméd tisztaságával.... Ki az az Ignatius? - kérdeztem halál komolysággal arcomon. A fájdalomtól ismét felüvöltött, majd lihegni kezdett.
- Ignatius... Csak suttogni hallottam a nevet, de azt mondják ő az egyik, aki a banda tetején áll. Ő nem foglalkozik az egyszerű munkásokkal, azt mondják, nagyobb halakra fáj a foga, olyanokra akik akár ötszáz váltót is megadnának az anyagért. A legelitebb bordélyoktól kapaszkodik a báltermekig, de én még sosem láttam.
Rendben... eddig egész jó, már csak pár dolog, amikre érdemes lenne emlékezned. - engedtem le karomat, s fegyverem a lábam mellett lógattam. - Kik állnak feletted a ranglétrán?
- Hogy érted? Csak jönnek a cuccért, odaadják elmennek, te se mutatkoztál be, ők se szoktak!
- Nem úgy értem, te barom.... nem kurva neveket akarok, hanem rétegeket... kezdek egyre jobban kételkedni az elméd tisztaságában. Szerintem te tényleg nyomod. - emelem meg kicsit kezemben tartott fegyvert, s simogatni kezdem a pengét.
- Rétegek? Milyen rétegek? Kormosok mint te, fegyverekkel, mint a tied, és mindig hozzák a ládákat, de ennyit tudok! Volt hogy be akartak tolakodni a területemre, követeltek tőlem pénzt emberek, szóltam nekik és azok eltűntek egyik napról a másikra, de csak akkor látom őket ha hozzák a cuccot, ennyit tudok!
- Rendben... És az utolsó kérdés, némi játékszabály változásokkal. Odaadod az összes vagyonod? AZ ÖSSZES. VAGYONOD. Az utolsó váltóig. Mielőtt válaszolnál! - emeltem fel a kezem a csitítására - remélem nem akarod, hogy a... már-már "királynőként" élő kis feleséged csodás sorsa elég meredek változásokon menjen keresztül... s nem szeretnéd végignézni annak minden egyes percét... ugye? – hirtelen olyan sápadt lett, mint aki már rég halott. Pedig még volt hátra pár perce.
- Nem... nem akarom... a családom! Őket ne! Mit akarsz? Ha nem fizetek nekik, akkor egyre megy, megtalálnak és őket is!
- Te tényleg ilyen sötét vagy?! – förmedtem rá. - Akiknek fizetned kell, azok egyike vagyok én... azthittem a beszélgetésünk elején már világossá vált. Add oda a kurva pénzt, én majd tovább adom, és senkinek a családjának sem esik semmiféle bántódása... érted? – vontam szemöldökeimet - És hagyd abba a cucc nyomását... mégegyszer rajtakapunk, és repülsz.
- Ott van az erszényemben a váltóm, levetkőztettél biztos megtaláltad! Úgyis elviszed ha akarod, és meg is számolhatod, plussz a ládában ott az anyag. Láthatod, hogy egy garas sem hiányzik!
- Rendben. Köszönöm az őszinteséget. - mondtam, majd lemondóan sóhajtottam. - Kár, hogy megtámadott egy három tagból álló függő csoport, mert nem akartál adni nekik, s meghaltál.. Legalább időben érkeztem, s meg tudtam őket ölni, mielőtt elvitték volna a pénzt... na mindegy, a munka megy tovább. - közöltem vele lemondó szomorúsággal, majd kecses mozdulattal elvágtam torkát. A friss, meleg vér gyors lüktetéssel fröcsögött arcomba. Elégedetten nyaltam meg a szám szélét, ahogy végignéztem, hogyan ernyed el teste. Élettelen testét bevetettem a mellettünk lévő folyóba, majd az összegyűjtött pénzt eltettem, s a ruhájától is hasonlóképp megszabadultam.

19Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Hétf. Júl. 04, 2016 12:59 am

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
Nehéznek kezdett tűnni a fejem, de nem nehezebbnek a szemhéjamnál. Engedtem a csalogatásnak, lehunytam a szemem. Végigdőltem az ágyon. Szétloccsant körülöttem a valóság. Mégis igazinak tűnt. Következetesnek. Hihetőnek. Tudtam, hogy ez csak a szer. A rózsaszín lötty hazudik nekem most valami szépet, és azt hiszem, készen álltam arra, hogy elhiggyem neki.

Kívülről látom magam, kívülről és hátulról. Fehér ruhában vagyok, meglehetősen jól áll, persze miért is ne állna jól? Emberek jönnek-mennek, kaotikus, szürke massza a tömeg, átláthatatlan és áthághatatlan, magába nyel, ahogy zsong körülöttem. Meglehetősen békés. Mint a virágzó barackfákat körbeduruzsoló méhek.
Egy réten vagyok. Ugyanabban a fehér ruhában. A hajam végtelen hosszú, a fűig ér, a földbe hatol, összefonódik a gyökerekkel, emitt egy gombaként nő ki, amott egy virág. Vízként hullámzik, az égig nyúlnak a tincsek, bárányfelhők fodrozó szegélyét rajzolja körbe, mintha csak napfény szűrődne rajtuk át. A szemem kékje az égbolt kékje. A retinámat madarak szelik át, belerepülnek a pupillámba, a tudatom kitöltik az énekükkel. A koponyámban az univerzum, csillag-milliárdok végtelene, csendes, nyugodt, néma űr.
Most önmagamban vagyok. A karjait mintha mindenhol érezném magam körül. Az ujjai a hajamban, a tarkómon, az arcomon, a mellemen, a hátamon, a lábam között. Millió tenyere és ujjbegye van, mindet arra használja, hogy simogasson. Millió szája van, mindegyikkel csókol, mindegyikkel valami szépet mond. Nem hazudik, nem is létezik hazugság, minden szava őszinte, tiszta. Millió lelke van, és mindegyikkel engem szeret. Millió szíve, és mindegyik az enyém.
Széthullok darabokra. Feloldódom benne.
Megkettőződök. Ott vagyok magamban. A bőröm vagyok, amin érzem az ujjait, a szívem vagyok, ami összetört bennem, szétgurultak a darabjai, és most az egész testemben dobog, a tüdőm vagyok, amivel belélegzem nyárillatát. De ott vagyok magamon kívül is. A lassan távolodó tekintet vagyok. Mindig így képzeltem el a szerelmet. Pontosan így, ahogy látom. Látom az egymásnak simuló bőrt, a tenyerekbe simuló testrészeket, a nyelvnek feszülő nyelvet. És látom, hogy csúnya vagyok.


A szememet azonnal vissza is kellett csuknom, ahogy megpróbáltam kinyitni. Vakító fény ömlött be az ablakon, pedig fogadni mertem volna, hogy csak fél óra telt el. Úgy tűnt, mintha átaludtam volna egy fél napot.
A fejem forgott, a gyomrom kavargott, a szívem fájt. Visszahunytam a szemem. A rémálmok után nyugodtabban szoktam ébredni.
− Tea ébredj! Hallasz engem?! Tea...!
Távolról hallottam a hangját. Távolról éreztem az arcomon a cirógatást. A tüdőmet kitöltötte az illata, de nem tűnt igazinak.
− Sil… − suttogom halkan az álomnak. Kinyújtom a karom, hogy a nyaka köré fonjam és magamhoz húzzam. Vagy magamat hozzá. – Szép vagyok? – kérdezem álmatag hangon. Meg kellett tudnom, hogy álmodok-e még. A fejemet a mellkasába fúrom, belefészkelem magam az ölébe, az ölelésébe.
− Te vagy számomra a legszebb... – súgja olyan gyengéden, ahogy az anyák hazudhatnak szépeket a rémálomból ébredő gyermekeiknek.
Én pedig szorosan simulok hozzá az Sil-álomhoz, ami olyan valóságosnak tűnik. Minden bizonnyal az is, minden bizonnyal valóságosabb, mint amilyen jelenleg én vagyok.
− Jó. Akkor jó – motyogom a válaszát hallva, amitől tagadhatatlanul tisztult a fejem. Lassan bizonyosságot látszik nyerni, hogy ez már nem az álom. Aprócskát rázok a fejemen.
− Ébredj fel Tea. Kérlek...
Fátyolos hangon sóhajtok.
− De hisz ébren vagyok… − súgom a mellkasának, majd lomhán dőlök hátra, hogy az arcára tudjak nézni. – Furcsákat álmodtam. Gonosz dolgokat… Gonoszabbakat, mint a rémálmaim – ködösen mosolygok rá, réveteg hangon beszélek. A rémálmokban legalább van annyi gerinc, hogy őszinték legyenek.
− Nincs baj. Már ébren vagy. – A szája a homlokomnak fekszik. Megnyugszom. − Jól érzed magad? Mi történt?
− Megjelent ez az ember… Azt hittem, a szőkéket szereti… de szerintem direkt engem akart. Tudta a nevem. Azt mondta, próbáljam ki… − azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, mi történt. Mindketten tudjuk, hogy gyenge vagyok és boldogtalan. Egyértelmű, hogy kipróbáltam. Érzem, hogy enged a szorításból. Kibontakozok az ölelésből, feltápászkodok az ágyból. A tenyereim a halántékomra szorítom, úgy érzem, szét akar esni a fejem. – Borzasztóan érzem magam – motyogom.
Bizonytalan léptekkel a fal mellett álló kisasztal felé veszem az irányt, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Meglátom a ládát, ami hívatlan vendége a szobámnak. Ösztönösen felcsapom a fedelét, tele van a rózsaszín löttyöt tartalmazó fiolákkal, tetejükön egy gondosan összehajtogatott pergamendarab. Miközben széthajtogatom, Sil felé fordulok.
− Egy hét múlva jelentkezem a bevételért, meglátjuk mennyit adtál el. Ignatius – közömbös hangon olvasom, elgondolkodva nézek Silre. – Itt járt, míg aludtam – közlöm vele tényszerűen, mintha nem lenne félnivalóm. Azt hiszem, csak túlságosan rosszul érzem magam ahhoz, hogy féljek. A vonásai felett haragot látok átsuhanni.
− Mihez akarsz kezdeni vele? − kérdezi, és a hangjában is érzem a düh nyomait. Vagy csak odaképzelem. Mintha valamit tudna, amit én nem. Még nem. Elfordul közben, amit nem tudok megmagyarázni. Talán nem akarja, hogy olvassam a vonásait. −Nekem is van egy ládányi a földszinten − jelenti ki egyszerűen. Baljós előérzet borsódzik végig a gerincem mentén. Nem veszem észre, ahogy az ajtóhoz sétál, nem veszem észre, hogy kinyitja, nem veszem észre a karmait sem, csak mikor újra megszólal:
− Tudsz bármit erről az Ingatius fickóról?
Nekem is van egy ládányi a földszinten.
Még mindig ott visszhangzik a fejemben, ahogy a hátát nézem. Egy pillanatig súlyosnak érzem a szívem, aztán üresnek, végül szétfröccsen benne a legrosszabb fajta előérzet, az, amit nem tudsz semmihez kötni, nincs benne semmi kézzelfogható, csak a szorongás. Végtelennek tűnő percekig még megszólalni sem tudok. Amíg még nem néz, engedem nyíltan kiülni a rettegést az arcomra. Aztán egy hangos sóhajjal megtisztítom a vonásaim.  
− Csak amit láttam – felelem halkan, enyhén remegő hangon, mintha vallatáson lennék. – Egyszer csak megjelent a bordélyban, minden lányt sorra elküldött, kivéve engem… − elvörösödök. – Azt mondta, valami másért jött. Adott a szerből, hogy próbáljam ki és fontoljam meg, hogy akarom-e terjeszteni – némileg biztosabbnak tűnhet a hangom, bár még mindig fojtottan beszélek. A tekintetem rövid ideig a fiolákon időz, aztán lassú, óvatos léptekkel Sil felé indulok. Most leginkább attól félek, hogy elmegy.
− Haragszol rám? – kérdezem törékeny hangon. Finoman megérintem a hátát.
− Nem, nem haragszom. Csak aggódom − a hangja meglepően őszintén csendül. Talán hozzá kéne szoknom már ahhoz, hogy valaki tényleg törődhet velem. Hogy tényleg aggódhat értem. Fojtottnak érzem a levegőt. Körém fonja magát valami elemi bizalmatlanság és félelemérzet. Tudom, hogy nem korrekt, amit teszek. Tudom, hogy nem kéne úgy gondolnám rá, mint akárki másra, de azt se lenne szabad, hogy másnak lássam. Ha véletlenül tévedek… Nem lehetek benne biztos, hogy túlélném-e. Vajon mennyi maradna bennem, és mit vinne el, amikor végül kiszakítja magát belőlem?
− Ne is törődj velem – töri meg a gondolataim csendjét. Hálásan rámosolygok, ahogy megfordul. Az ujjbegyei lágyan szaladnak végig az arcomon, a száját a homlokomnak nyomja.  − Maradj itt, biztonságban. Nekem még el kell intéznem valamit... − motyogja a bőrömnek.
A keze az arcomon. A szája a homlokomon. Az érzései bennem.
− Nem mehetek veled? – kérdezem nyafogós hangon, ártatlan, gyermeki arcot vágva, sűrű pillák alól kérő tekintettel pislogok rá. Nem vallom be neki, de talán félnék is itt maradni egyedül. Vele valószínűleg nagyobb biztonságban vagyok.
− Eszem ágában sincs amúgy egyet sem eladni ebből a méregből – kezdek bele hirtelen, mintha csak most jutna eszembe, hogy valójában miről is beszélünk. – Nekem nem fog egy… –… férfi… egy pillanatra hezitálok, végül nem mondom ki. – senki parancsolgatni.
− Esetleg… nincs kedved átjönni hozzám? − kérdezi egyszerűen.
Olyan, mintha pofon vágna.
Nem értem az érzést. Nem tudnám megmagyarázni.
Otthon. Nekem vajon volt olyanom valaha?
− Igen… Persze – mosolygok rá végül kedvesen. Pedig tudom, hogy nem lenne szabad. Nem lenne szabad ennyire közel engedjen. Akármilyen szép is vagyok idekint, csak egy szörnyeteg vagyok odabenn, és ez a sötétség majd őt is meg fogja rontani. El fog rontani mindent.
Sáros lábnyomokat hagyok majd a szőnyegein.
− Csak… − hátrasandítok a vállam fölött a kisasztalra, a nyitott ládikára, benne az Édes Álommal teli fiolákkal. – Ezektől meg kéne szabadulni, nem?  
− Ha nem bánod, elviszem. Az árát megkaphatod váltóban tőlem, már ha szeretnéd − veti fel, egyébként eléggé kedvesen, aztán felkapja a ládikát az asztalról. − Indulhatunk? − teszi még hozzá, mintha sürgetni akarna. Óhatatlanul azt érzem, hogy valamit titkol előlem. Nem szeretem a titkokat. Csupa kellemetlen meglepetést okozhatnak.
− Nem kell a pénz – vetem oda kissé sértetten. Aztán sóhajtok. Csak jót akar. – De Ignatius vissza fog jönni – elkomorodva nézek a csábdémon arcára. – Meg kéne találnunk, Sil – színtelen hangon beszélek, könyörtelenül tompán. – Előbb, mintsem ő találna meg minket. Ő egy elvarratlan szál. És az elvarratlan szálak nagyon veszélyesen tudnak lenni – oldalra biccentett fejjel, kifejezéstelen arccal magyarázok. Egy ember halálát tervezem épp. Egy emberét, aki veszélyt jelent ránk nézve.
Hátrahőkölök, ahogy átvált Sil hangja valami furcsává, földöntúlivá. Engem néz, de mást lát, a vonásai idegennek tűnnek, mintha nem is ő lenne.
− Ő már egy halott ember. Csak még nem tud róla.
Biztos a szörnyeteg.
Ott van mindegyikünkben és időről-időre enni kér.
Nekünk pedig nem szabad félni tőle.
Kifejezéstelen az arcom, aztán rámosolygok.
− Induljunk akkor. De meg kell ígérned valamit – pillantok az arcára, ahogy lassan visszaölti a megszokott, jól ismert vonásokat. Mégse tudom kiverni a fejemből az előbbi jelenetet. Valami történik, amit nem értek. – Beszélni akarok ezzel az Ignatiusszal. Tudnom kell, hogy mi volt ez az egész… Hogy miért pont engem szemelt ki magának.


_________________

20Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Kedd Júl. 05, 2016 8:53 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Fogalmam sincs, Astonien Michelberger mennyire siet általában, hogy a reá bízott feladatokat elvégezze: három órára taksálom az időt, amely az információszerzéshez szükséges lehet, s eladdig nekem bőven kijut arra, hogy a fegyvereim és az öltözékem ellenőrizzem, elvásott zsinórok és megnyúlt szíjak után kutakodva.
Egy pillanatig elgondolkodom rajta, miért is nem hordok magamnál tőrt. Sokan esküsznek rá a rendből. Nem mintha valaha is egytértettünk volna felszerelés terén. Ez az utolsó gondolatom, mielőtt bekapcsolnám a sarkantyúm csatjait és a kesztyűmet az övembe tűrném: gyenge fegyverolaj- és friss hasítottbőr-szag kísér a lépcsőn, ahogy fürgén lekocogok az emeletemről.
Az az érzésem, hogy bár a Fővárosba igyekszünk, a feladat nem sokban fog eltérni attól, ami idegenben szokott történni.

- Dicsértessék, testvér! - szólítom meg fennhangon Astonien testvért, aki állta a szavát, s valóban a lovaknál vár már, egy ládán ücsörögve.
Azonnal felpattan, mint akibe bolha csípett.
- Dicsértessék, excellenciás uram! Felkészültem, ahogy mondta, és kiderítettem a két halott testvérről -Isten nyugosztalja őket- annyit, amennyit tudtam. Igaz, az nem valami sok.
- Helyesen tette - támaszkodom félvállal az egyik boksz ajtajának, megdörzsölve a mögüle kíváncsian kitekintő ló pofájának oldalát. - Mit tudott meg, halljam.
- Lucas testvérről azt hallottam, hajszálpontosan Jeremiah testvér nyomában volt - vágja rá gondolkodás és szemrebbenés nélkül a fiú. - Minden helyet felkeresett, amit a barátja, bár... azok nem mindig voltak a legtisztábbak. Jeremiah testvér a szegénynegyedet járta, annak is a legmocskosabb, legbűnösebb részét, és térítette a lelkeket, bár hallottam arról is, hogy... hm... olykor engedett a kísértésnek, és élt a bujasággal, vagy egyéb földi bűnökkel.
Az arca olyan semmitmondó, akár egy pohár tej. Nem sok olyan ember él a Katedrálisban, aki ennyire uralja a vonásait... vagy ennyire üres belül.
- Miután visszahozták, Lucas testvér sokszor napokig volt távol - folytatja -, mindig azt mondván, hogy mindjárt végez a kutatással, ennél többet azonban nem volt hajlandó elárulni senkinek.
Meg sem várom, hogy levegőt vegyen.
- Nem volt hajlandó? - mordulok föl azonnal, mert egyáltalán nem kedvelem az effélét. - Valakinek csak elmondta, mielőtt meghalt..!
- Akivel csak tudtam, beszéltem, de még a bennfentes ismerőseinek se mondott el többet. Talán el akart titkolni valamit. Talán pont amiatt halt meg, mint Jeremiah testvér. Talán... rátalált valamire, ami elcsábította az Úr útjáról, hogy aztán a halálba taszítsa, csakúgy, mint Jeremiaht - kockáztatja meg a fiatal atya tárgyilagosan, ami egyáltalán nem lep meg. Biztos vagyok benne, hogy hűvös, érzelemmentes szemszögből kémlelte körbe a dolgot.
Szemöldökráncolva töprengek, de akárhogyan erőltetem az agyam, nem látom be, honnan lehetne sokkal messzemenőbb következtetéseket levonni: sem Lucast, sem Jeremiaht nem ismertem soha, még annyira sem, hogy a nevük ismerős legyen. Kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit a testvér mond, nem mintha ez megviselne: meg sem fordul a fejemben, hogy ezzel kapcsolatban hazudna, s nem szentelek neki magának különösebb figyelmet egyébként sem.
Kicsit sem tetszik, amerre a gondolatmenet vezet; talán ez lehet az oka, hogy - most először - egyenrangúféleségként pillantok Astonien Michelbergerre.
- Mi a véleménye, Astonien testvér? - kérdezem firtatón. - Maga kíváncsi lélek, fiacskám, biztos vagyok benne, hogy már jópárszor végiggondolta a kirakóst, mire ideért vele.
Nem érződik, hogy feszengene a rá irányuló figyelmemtől.
- Végiggondoltam, de nem jutottam sok mindenre - feleli egyszerűen. - Mivel ugyanabban a delíriumos álomban hozták vissza őket, talán valami szerről lehet szó... ez jól illene az alvilág bűzös világához, és elég erős függőséget okoz ahhoz, hogy két testvér is engedjen neki. Lehet, hogy Lucas csak a kezdetekkor akart Jeremiah halálának okára bukkanni... azonban mikor megtalálta azt, ő is a rabja lett. Azt azonban nem értem, miért csak rajta voltak sebek.
Némán hallgatom, magamban végiggondolva az elhangzottakat újra meg újra. Miért is ne? Akár igaza is lehet. Végigmérem őt, most először tüzetesen.
- Logikus gondolat. Amondó vagyok, járjunk utána. Mennyire ért a tudatmódosító szerekhez, testvér?
- Őszintén szólva nem igazán, excellenciás uram - az az érzésem, a testvér elnyom egy fejcsóválást. - Nem próbáltam ki még egyiket sem, és nem is fűlik hozzá a fogam, hogy a kísérleti nyúl legyek. Annyi azonban biztos, hogy ha tényleg egy ilyen veszélyes szerről van szó, szinte az egész szegénynegyedben ismerni fogják, ha megfelelő módon kérdezősködünk. Sehol nem terjednek jobban a drogok, mint ott.

Keresve sem lehetne olyan élőlényeket találni Veronia szélte-hosszában, amelyekhez kevésbé konyítanék, mint a szegényekhez: ha a csőcselék általános utcai lődörgését leszámítjuk a körmenetek és egyéb, a fajtájukat vonzó események alkalmával, nyugodtan mondhatjuk, hogy negyvenhárom év alatt még csak nem is láttam soha egyet sem. Érdekelni sem érdekeltek egyáltalán, és most ideje megvizsgálnom, vajon tudok-e róluk bármit, ami segíthet a közöttük való nyomozásban.
Az önvizsgálat meglehetősen rövid ideig tart. Nem tudok.
Azért beletörődő szusszanással vállat vonok. Mivel lehet nehezebb az ő berkeikben nyomozni, mint bárhol máshol? Nagyon remélem, hogy a tetveik nem ragályosak.
- Ez több, mint valószínű - hagyom azért a fiatalemberre, mintha rengeteget tudnék a szegénynegyedekről. Ami azt illeti, a Főváros keleti részéről tudom, hogy szintén az. Vagy talán az északkeleti...? Eléggé biztos vagyok benne, hogy van egy. Valahol.
Azt hiszem.

- Nézzünk körül ott.

https://goo.gl/PNcR7L

21Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Szer. Júl. 06, 2016 12:32 am

Rhony Loendir

Rhony Loendir
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
*A sok kocsmába belépéskor Rhony szíve mindig sóvárog egy jó „Hellenburgi szíverősítőért” vagy egy „Carolusburgi hordósért” de a drogvadászattal nem fér össze a kommersz rövidek és az olcsó vizezett sörök fogyasztása. Ezek lerészegedésre vannak, és most ez nem fér bele az időbe (sajnos).
Mindenesetre annyi kiderül, hogy az Édes álom elég kelendő termék lett, és több lebujban és fogadóban eladásra kerül. Arra is fény derül, hogy tényleg baráti ár a 200 váltó és piszok drága egy anyag.
Igazán semmi érdekes nem történik, de végül csak elvezeti egy átadásra.
~Sötét elfek? Ebben is benne van a kezük?
*Bár ahhoz, hogy halljon is valamit nagyon közel kell lopóznia, ami közben rá is lép néha egy-egy száraz gallyra és nem is érti, hogy nem hallották meg. Ma az ő oldalán van a szerencse, amit nem is akar elszalasztani ezért aztán meg is áll még kellő távolságban, hogy mindent halljon, de ne legyen túl extrémen veszélyes a dolog.
A feketék átadnak egy rekesz fiolát benne az Édes álommal a dílernek, aki meg odaadja az eddig összeszedett pénzt.
- De most már legyél óvatosabb, mint eddig! Már kezdünk feltűnést kelteni.
* Az árus hallgat.
- Válaszolj, ha hozzád beszélek.
- Értem, értem! Úgy lesz, ígérem! De én adom el mindig a legtöbbet, ez ezzel jár.
- Most pedig menj! Öt nap múlva ugyanitt, ha kifogynál, értesíts.
*Azzal külön is válnak az útjaik.
Rhony vár egy picit a rejtekhelyen majd kellő távolságból ismét elkezdi követni a drogkereskedőt, akinél már ott van egy jó adag Édes álom.
Hátha elvezeti a raktárhoz és aztán kitalálhatja, hogy itt vagy ott lesz rá érdemes lecsapni.


_________________
Insanity is doing the exact... same fucking thing... over and over again expecting... shit to change... That. Is. Crazy.
INSANITY:
INSANITY

INSANITY:
INSANITY

INSANITY:
Are You fuckin' INSANE? Checking this over and over again huh?
https://www.facebook.com/tabansorkostolda

22Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Szer. Júl. 06, 2016 2:41 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A kettős tétován szorongatva kezében az üvegcsét, amelyre Mina úgy néz, mint valami méregre - mivel meggyőződése szerint nem is téved sokat -, igyekeznek ismét háttérbe húzódni, hogy egy ideig mérlegeljék, mit is tegyenek.
- Nem akarsz megint inni ebből, ugye? - kérdi Mina kissé félénkebben a tanácsosnál. Nagyon nem hiányzik neki, hogy még egyszer akár életében át kelljen élnie azokat, amiket ma reggel...
Damien furcsa módon sokáig gondolkozik el. - Nem tudom... nem is tudom... nem, attól semmivel nem jutunk előrébb, ha itt kidőlök, te pedig pánikrohamot kapsz. Pláne, ha te is kidőlsz. Nem-nem... valami hiányzik... valami részlet...
- Szerintem igen sok részlet hiányzik - kontráz cinikusan. - Alig tudunk valamit. Beszélni kéne valamelyikükkel.
- De kit válasszunk ki? Annyiféle ember van itt...

- Talán azt kéne, akiről... a legkevésbé gondolnánk, hogy ilyesmit használ.

- Mondjuk a... legfiatalabb?
Nem hangzik rossz ötletnek, így elkezdik pásztázni a tömeget valamiféle ártatlannak tűnő arcocska után. Úgy rémlik, láttak már errefelé megfordulni ifjonc lányokat, na meg ott volt a kis ficsúr, aki sütit követelt.
Afféle nyomkeresőként pásztáznak a szempárok, s amint kiszúrják a delikvenseket - nevezetesen egy fiatalabb fiút, tíznél sokkal több éves nem lehet, valamint akad még három bakfis leányzó, kik oly szorosan vannak összesimulva s illetik egymást nem igazán szavakkal, hanem inkább nevetéssel, ami néha inkább úgy hangzik, mintha kárörvendő, vagy legalábbis gúnyos lenne, semmint pusztán örömteli, így valószínűleg közel állhatnak egymáshoz ezek a lányok -, szóval, amint megállapítják, hogy valószínűleg ők elég fiatalok lesznek, összenéznek. - Te is látod, amit én látok? - kérdi Mina.
- No igen, már csak az a kérdés, egyszerre menjünk oda, vagy külön-külön?
- Már hova? ... Óh, te azokat a lányokat nézted ki magadnak?
- Miért, te kit? Ó, azt a kis srácot? Nem túl fiatal ő neked? - Damien elvigyorodik, mire oldalba bökik és kicsit megrándul. - Jól van, jól...
- De mit fogunk kérdezni tőlük?!
- Improvizálj. Hogy milyen ez a dolog, miért jó, hányszor próbálták, tudják-e, honnan jött, nem félnek-e, hogy nem ébrednek fel... Csak ne túl durván. Természetesen.
- Ajjh, nem megy ez nekem....
- Nekem se a kedvencem. De gondolj arra, hogy ez hasznos. Hátha kiderítünk valamit. Na, itt találkozunk.
Elképesztő sebességgel dobogó szívvel megindulnak hát. Mina beveszi magát a sorba, közben igyekszik minél jobban összehúzódni, s nem törődni vele, ha furcsán néznek rá, s próbálja minél gyorsabban elérni célpontját, a kis, tizenvalahány évesnek tűnő kölyköt.

Damien a kamaszlánycsapat felé veszi útját. Meglehetősen izgulósan. Biztos jól gondolta ő, hogy három kis csitriből akar kiszedni információkat? Hát mindegy is... Egyelőre csak beáll melléjük a sorba, és furcsa mód fogalma sincs, mit mondjon. Ám hiába remélte, hogy majd az idő mindent megold, ugyanis a hármas olyan teljes mértékben ignorálja őt, ahogy egy előttük lebegő porszemmel tennék. Bár, őt legalább nem söprik félre.
Diszkréten megköszörüli torkát. - Nem gondoljátok magatokat fiatalnak ehhez? - néz végül végig rajtuk, elgondolkodó-bizonytalan arccal, mint aki nem tudja, hogy most megvesse-e ezeket a lányokat, vagy sem. Úgy döntött, a tettetés még mindig nem megy neki. Nem, az soha nem is fog...
A hangos szó már felhívja a leányzók figyelmét, akik ránéznek, egyszerre mindhárman, majd hirtelen kacagásban törnek ki. Érzéketlenül állja a pillantásukat - meg valószínűleg másokét is, akik a közelben vannak. A célért bármit. Különben is, ezek az emberek egy hét múlva már arra se fognak emlékezni, hogy valaha látták... Vagy mégis. Ki tudja.
- Miért ki vagy te, az apánk?
- Jézusom még csak az kéne, a szürke bőr nem állna jó a szememhez. - újabb hangos viháncolás.
Szórakozottan mosolyog a kuncogós bandán. - Ha az én lányaim lennétek... - biztos, hogy nem lennétek itt - mondja majdnem, de aztán rájön, hogy ezzel szépen elárulná, hogy esze ágában sincs még egyszer inni a kezében tartott löttyből. - Ha az enyéim lennétek, nem beszélnétek így egy idegennel. Mindegy is, nem illemórát akarok tartani, csak úgy furcsa, hogy itt vagytok... Tudjátok, mit tesz veletek ez a szer, igaz? Ennyire unalmas az igazi életetek, hogy el akartok bújni az álmaitokba? - Szemeiben, próbálja elérni, hogy csak az őszinte kíváncsiság csillogjon.
Delikvensei viszont csak forgatják az övéiket.
- Persze hogy tudjuk, de már nem vagyunk kislányok. A Peter, a molnár fia...
- A bátyám.
- Szóval igen, az ő bátyja menőzött múltkorában hogy már kipróbálta, mi meg pisisek vagyunk.
- De nem vagyunk pisisek!
- Hát nem! Szóval ma mi is álmodunk.
Damien próbálja megőrizni arca nyugalmi állapotát. Ami egyre nehezebb. - Komolyan, lányok? Bizonyítási kényszer? Ez inkább a férfiak sajátja. - cicceg, és megcsóválja a fejét halvány félmosollyal az arcán. - És nem féltek attól, hogy nem ébredtek fel?
Egységes vállvonogatás a válasz.
- Ameddig nem viszed túlzásba, azt mondják, mindig felkelsz.
- Az alkoholisták is így kezdik. Nem viszem túlzásba, mértékkel csinálom úgyis. Aztán láthatjátok, mi lesz belőle.
- Haloványan felsóhajt. Majd összeráncolja a szemöldökét. - No de várjatok. Ti hárman egyszerre akartok álmodni? Azt ugye tudjátok, hogy teljesen más fog járni a fejetekben? Ki tudja, hova kerültök. Valószínű, olyan szép helyre, hogy vissza se akartok jönni. Mi van, ha közben elfelejtitek egymást? - vált sejtelmesen egyik dacos kis szempárról a másikra. Remek, ismét belekerült abba, amitől a legtávolabb igyekszik tartani magát, nevezetesen a világ szennyébe... Mindig, mindig áltatja magát a reménnyel, hogy jobbá teheti azt.
A lányok összenéznek, majd vissza a hegyesfülűre.
- Együtt lefekszünk, megisszuk, álmodunk, felkelünk, és közben jó lesz. Nem vagyunk ostobák tudjuk hogy nem ugyan azt álmodjuk, mert akkor se azt szoktuk, amikor alszunk.
Te szent isten, ezek komolyan teljes meggyőződéssel hiszik, hogy tollas a hátam. - Gondolatban már igencsak ráncolja a homlokát. Mit is gondolt, ő naiv.
- Nem is értem miért csinálsz ebből ekkora ügyet, ha neked baj, menjél odébb.

A zöldszemű felnevet, majd a mosoly hirtelen leolvad az arcáról. Időpocséklás ez az egész. - Hogy fogjátok elmagyarázni a szüleiteknek? S még mielőtt kérdezitek, csak azért érdekel, mert az én mamám se örül ám, hogy itt vagyok, és kéne valami jó ürügy, amivel előálljak - húzza el a száját gúnyosan. Kezd dühbe jönni. Csak abban reménykedik, Minának sikerült valami hasznosabbat kiszednie a kölyökből...
Az egyik lány vállat von.
- Az én szüleimet nem érdekli hogy mit csinálok, ameddig elég jó partihoz tudnak férjhez adni. - Hát persze...
A másik bólogat, egyedül a harmadik harapja be az ajkát.
- Én... Én nem tudom. Azt mondtam neki, hogy Maria-nál alszom, kézimunkázunk... - Ó, hogyne, hát persze. - Fogalma sincs, mit kezdjen a megvető szánalommal az arcán. Nyel egyet. Néha még mindig úgy érzi magát, mintha az az alig pár éves kisfiú lenne, akinek először támadt bűntudata, mikor olyasmire kényszerült, amihez nem fűlött a foga...

- Szia. Bocsáss meg, hogy zavarlak, ez kicsit furcsának tűnhet, de nincs kedved... elárulni néhány dolgot? Csak beszélgetni. - kérdi Mina izgulva a srácot. Nagyon reméli, hogy a fiúcska nem fog megijedni tőle. Közben azon gondolkozik, milyen benyomást kelthet. Mindig ezen gondolkozik. De soha nem jön rá. Úgyhogy ezúttal megpróbál inkább máson agyalni és nem gondolni erre.
A fiú ránéz, majd kezei rögtön a pénzzel teli kis szütyőjére tévednek, s ennyit közöl:
- Nem állhatsz be elém a sorba.
- Nem is azt terveztem. Melletted állok, amint látod. - magyaráz, majd nyel egyet. - Csak... te biztos többet tudsz erről az izéről, mint én - emeli fel üvegcséjét, s idegességének köszönhető kézremegése még most talán jól is jöhet.
- Ja. De Ulfric bácsi mindent elmond, amikor vesszük, biztos a neked is elmondta. - von vállat.
- Ulfric? Szóval ez a neve. És ez családnév vagy keresztnév? - Közben elgondolkodik, segít-e ez neki bármit, de sajnos úgy találja, hogy nem. Simán lehet álnév is. Ám láthatóan a fiú se tudja, mert pusztán vállat von, s hiába gondolkozik, nem jut semmire. - Mindent, hát... Elmondta, persze. Egyértelmű, nem szabad túlzásba esni, mint ahogy semmivel sem... - motyogja. - De azt nem mondta, van-e ellenszer. Jól rámordított, mikor megkérdeztem. - mosolyodik el gyámoltalanul, majd felnevet.
Az ellenszerrel emlegetése kiváltott a kölyökből valamit. Ijedten körbenéz, majd közelebb húzódik, és int hogy hajoljon le hozzá. Már éppen kezdte volna feladni a reményt... amikor hirtelen úgy tűnik, talán mégis megered a szava a fiúnak.
- Normális esetben nem kell ellenszer, mert felébredsz, de hallottam, hogy egyszer a Myrtill, a Jensen bácsinak az unokahúga nem akart felébredni, és adtak neki minden féle főzetet szippantottak vele, s felébredt. De a vén plébános szerint csak mázlijuk volt, ő felkelt volna magától is idővel, nem ment olyan mélyre.
Amikor ezt végigmondja ellép egy kicsit. Mina elgondolkozva hümmög a magyarázat közben. Ez még mindig kevés. De legalább már valami. - Óh... És miféle főzeteket, azt nem lehet tudni? No várj, egyáltalán mi van ebben itt? - bök a kezében tartott fiolára. Persze sejti, hogy ez most félig költői kérdésnek fog számítani.
A fiú elvigyorodik a kérdésre.
- Ha tudnánk, mi van benne, megcsinálnánk mi magunk is, nem fizetnénk érte kétszáz váltót. Nem tudom mi volt a főzetben, kérdezd a vén plébánost; ő biztos tudja.
- Plébános? Ez az... Ulfrick? - képed el.
- Neeeeeem. Ulfric bácsi, az ő ott elől, akitől vesszük a szert. A plébános úr meg a plébános úr. Ne legyél buta.

- Buta? Már hogy lennék az? Nem is ebben a faluban lakom, okoskám, honnan tudnám, mégis ki a plébános úr? És ő merre van? Gondolom, a plébániában. Merre lehet a plébánia? - kérdi félig magától. Na igen, ő meg a tájékozódás.
- Be vagy tojva, vagy mi? - néz a fiú a kezeire, amik titkolatlanul nem épp nyugalmi állapotban vannak.
- Ugyan. Dehogy betojva. Csak kíváncsi. Használtad már?
- Én... Nem használtam. Anyám szerint kár belém. A húgomnak viszem... Fájdalmai vannak, nagyon beteg, de ha ezt issza alszik végre rendesen és nem veri fel a családot amikor éjszaka üvölt. És ő is pihen.
Amikor a srác kijelenti, hogy még nem használta, meglepődik. Pláne, mikor kiderül a valódi ok. Pedig már majdnem azt hitte, hogy egy szokásos elzüllött utcakölyökről van szó. Valami furcsán erős szomorúság markolja meg a szívét és sürgeti cselekvésre.
- Édes istenem - sóhajt fel. - De... Mi történt a húgoddal? Mióta ilyen?
A fiú arca elszomorodik.
- Fél éve talán. Lassan kezdődött, aztán egyre gyengébb lett, végül már mindene fáj... Nem tudjuk mitől, lett beteg. Isten pedig nem gyógyítja meg őt. Az álom sem. De attól legalább nem szenved. - Óhh... ez... nem jó. Nem jó. Nagyon nem jó.
Fél év... fél év az rengeteg. Az túl sok. Te jó ég. Segítenie kell neki. De hogy? Ők most egyelőre ezt az édes álmot próbálják meg kinyomozni, nem? De közben... közben ott van az a lány, aki fél éve nem tud aludni...
Úgy érzi, szét fog szakadni apró darabokra.
Miután sikeresen leküzdi az első pánikrohamot, észreveszi, hogy sokkal nagyobb levegőket vesz a szokásosnál.
- Talán nem Istenre kell várni, figyelj. De ez nem jó. Ez a dolog ez veszélyes... egy... egy kislánynak. Mi lesz, ha rá fog szokni, ha nem tudja abbahagyni? Ki tudja, hol jár álmában? Én... ismerek valakit, aki álmodott, és nagyon megijedtem. Alig tudtam felébreszteni. És még utána is igen furcsa volt, nem árulná el, mit látott pontosan. Biztos van valami rendes szer, ami meggyógyítja a húgod, csak meg kell keresni. - Próbál úgy tenni, próbálja elhitetni magával is, hogy biztos benne.
Beharapja alsó ajkait s kissé félrenézve gondolkozik, ám, mikor visszapillant a fiú arcára, reményt lát a szemeiben. Amitől megrémül. Ám csak múló, gyönge kis szikraláng ez még.
- Mi nem találtunk semmit. A plébános is azt mondta hogy nincs semmi, Isten magához fogja venni őt hamarosan.
- elcsuklik a hangja. - Anya azt mondta, csak enyhítsük a szenvedését, az megér minden váltót, és az álom ezt teszi, és mosolyog közben. Tudod, mikor ébren van, már nem mosolyog. Túlságosan fáj neki. - Mina nyel egyet.
Ekkor holmi hirtelen támadt lelkesedéssel a fiú belekapaszkodik a kezébe.
- Te meg tudod gyógyítani? Tudsz neki segíteni?
- Hát a plébános csak Istenre számít, azért mondja ezt. A plébános nem ért a növényekhez, sem pedig a... mágiához
- kissé elhalkul a hangja, ahogy felvillan neki ez a lehetőség. Persze rögtön megszólal a figyelmeztetés, hogy ne árulja el magát egy szem gyerekért. De hát, egy kis falusi lány nem fogja elárulni senkinek. A mágia szóra felcsillan a suhanc szeme.
Kikerekedett, szinte kétségbeesett tekintete találkoznak a fiúéval. Nem tudja, mit mondjon, pedig borzasztóan szeretné tudni. - Szerintem... Álljunk ki a sorból - fonja körül finoman a legényke kezét a másik kezével és kisétálnak a várakozó emberek közül. Elvörösödve viseli pillantásaikat. Most ők nem érdeklik. (Pedig vajon hány ilyen szerencsétlen sors lehet még közöttük, ha elsőre beleütközött egy ilyenbe? Te szent isten.) A fiú viszont nem engedi magát arrébb pozicionálni.
- Nem! Muszáj vennem belőle. Nem akarod hallani te sem ahogy nyöszörög. Kérlek, ne húzz.

- É...én nem tudom. Azt se tudom, mi a baja. Csak azt, hogy ez az izé nem tesz neki jót. De miért, mi fáj neki?
- közben tekintetével lopva vizsgálja a tömeget, hogy megkeresse Damient.
- A plébánia a templom mellett, a tornyát láthatod ha beljebb mész, nem nehéz.
- válaszolja a fiú kedvesen. - Amúgy ért a növényekhez. Van növényes kertje, de Annán nem segítenek a növényei sem. - Lázasan gondolkozik. Meg kéne néznie a lányt, hogy rájöhessen, mi a problémája. Aztán ha már tudja, mi a betegség maga...
- Először a lába fájt. Utána már minden amikor mozgott, aztán gyenge lett, elkezdett lefogyni, mintha valami szívná ki belőle az életet... Néha itattak vele növényeket, volt hogy picit jobb lett aztán megint rosszabb... Most meg már csak fekszik.

S megjelennek a könnyek. A vámpír sebes légzéssel próbál gondolkozni, elfelejtve, hogy éppen egy sor kellős közepén áll már megint, s nemsoká elérik annak az elejét, ahol ismét szembe kell majd állnia Ulfrick bácsival, aki erre nyilván fog tenni egy-két megjegyzést is.
Talán... Talán, ha valahogyan kiderítené, milyen alapanyagokból készül az Édes álom, kiszedné a veszélyes és ártalmas faktorokat, talán még gyógyitalt is lehetne készíteni belőle.
Sőt. Talán az Édes álom alapja maga egy gyógyital.
Csak tudás kellene. Rengeteg sok. A tudás tényleg hatalom. Ha van, amit megtanított neki a családja, akkor ez az.

23Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Szer. Júl. 06, 2016 8:03 pm

Astonien Michelberger

Astonien Michelberger
Klerikus
Klerikus
Egyáltalán nem vagyok feszült.
Még türelmetlen sem.
Hozzászoktam már a hosszú várakozásokhoz, és az, hogy éppen egy püspökkel készülök teljesíteni egy megbízást, semmit nem változtat a helyzeten. Amit ki tudtam szedni az emberekből, azt kiszedtem, ráadásul röpke két óra alatt - és ha én csak ennyire vagyok képes, szinte esélytelen, hogy másnak jobban sikerüljön.
Az információszerzés a tolvajok szinte leghasznosabb képessége. Fene gondolta volna, hogy pont az Egyház kedvéért fogom hasznosítani ezt, de ha már így alakult, a tőlem megszokott módon sodródom az árral. Az más kérdés, hogy nem tudtam meg konkrét információkat, de talán ez is elég lesz.
Engem nem érdekel, hogy mi végzett ezzel a két pappal. Bosszú, meg más hasonló kicsinyességek, ugyan... csupán azért csinálom, amiért minden mást.
Csak.
Elhelyezkedem hát a ládán, amire leültem, és nyugodtan várom tovább Norvent.

- Dicsértessék, testvér!
Felpattanok. Úgy tűnhet, mintha ijedt lennék, esetleg megszeppentem volna... és pont ezt akarom. Higgye csak, hogy túlbuzgó vagyok.
Pedig egyáltalán nem érdekel.
- Dicsértessék, excellenciás uram! - hangom feszes, ugyanakkor mégsem ideges. Semmiképp nem akarok behízelgőnek tűnni. Alázatosnak igen, talpnyalónak nem. - Felkészültem, ahogy mondta, és kiderítettem a két halott testvérről (Isten nyugosztalja őket) annyit, amennyit tudtam. Igaz, az nem valami sok.
- Helyesen tette - felfigyelek a hanyag mozdulatra, amivel a bokszajtónak támaszkodik, és arra is, ahogy köszönti a hátast. - Mit tudott meg, halljam.
Semmibe vesz. Jó, nagyon jó.
Egy pillanatig sem gondolkodom a válaszon.
- Lucas testvérről azt hallottam, hajszálpontosan Jeremiah testvér nyomában volt; minden helyet felkeresett, amit a barátja, bár... azok nem mindig voltak a legtisztábbak. Jeremiah testvér a szegénynegyedet járta, annak is a legmocskosabb, legbűnösebb részét, és térítette a lelkeket, bár hallottam arról is, hogy... hm... olykor engedett a kísértésnek, és élt a bujasággal, vagy egyéb földi bűnökkel. - arcom közönyös, ugyanakkor ártatlan. Mintha én olyan nagy véteknek tartanám ezt. - Miután visszahozták, Lucas testvér sokszor napokig volt távol, mindig azt mondván, hogy mindjárt végez a kutatással, ennél többet azonban nem volt hajlandó elárulni senkinek.
Lesütött szemmel darálom végig a szöveget, egyelőre nem feltételezve semmit. Persze magamban már továbbgondoltam, de kíváncsi vagyok a reakciójára... főleg, hogy valóban értékes információ híján úgy döntöttem, mindent elmondok neki.
...nem kell sokat várnom: szinte a szavamba vág a felmordulásával.
- Nem volt hajlandó? - nocsak, nocsak. Félelmetesen egyszerű behúzni a csőbe a tisztelt püspök atyát.. - Valakinek csak elmondta, mielőtt meghalt...!
Ha így is van, az a valaki vagy nem él, vagy nem tartózkodik a Katedrálisban.
- Akivel csak tudtam, beszéltem, de még a bennfentes ismerőseinek se mondott el többet. - válaszolok nyugodtan. Talán túl nyugodtan. - Talán el akart titkolni valamit. Talán pont amiatt halt meg, mint Jeremiah testvér. Talán... rátalált valamire, ami elcsábította az Úr útjáról, hogy aztán a halálba taszítsa, csakúgy, mint Jeremiaht.
Most vagy nekem ront, vagy egyetért velem. Mintha feldobnék egy érmét - mindkét kimenetelnek ugyanakkora az esélye, középút pedig nincs.
Egyelőre nem úgy tűnik, mintha az előbbit választaná. Sőt, a tekintetében is mintha... elismerésfélét pillantanék meg. Képzelődnék vajon?
- Mi a véleménye, Astonien testvér? Maga kíváncsi lélek, fiacskám, biztos vagyok benne, hogy már jópárszor végiggondolta a kirakóst, mire ideért vele.
Fiacskám. Ugyan már.
De az, hogy rákérdezett, már jó jel.
- Végiggondoltam, de nem jutottam sokmindenre. - válaszolom ugyanolyan nyugalommal. Túlzottan elereszteném magam? Lehet. De kit érdekel? - Mivel ugyanabban a delíriumos álomban hozták vissza őket, talán valami szerről lehet szó... ez jól illene az alvilág bűzös világához, és elég erős függőséget okoz ahhoz, hogy két testvér is engedjen neki. Lehet, hogy Lucas csak a kezdetekkor akart Jeremiah halálának okára bukkanni... azonban mikor megtalálta azt, ő is a rabja lett. Azt azonban nem értem, miért csak rajta voltak sebek.
Végignéz rajtam, mint egy eladásra váró lovon. A legapróbb rezzenés nélkül tűröm.
- Logikus gondolat. Amondó vagyok, járjunk utána. Mennyire ért a tudatmódosító szerekhez, testvér?
- Őszintén szólva nem igazán, excellenciás uram. - nem hazudok: ez soha nem értettem. Minek ahhoz kétes szerek, hogy veszélybe sodorjuk magunkat az izgalomért? - Nem próbáltam ki még egyiket sem, és nem is fűlik hozzá a fogam, hogy a kísérleti nyúl legyek. Annyi azonban biztos, hogy ha tényleg egy ilyen veszélyes szerről van szó, szinte az egész szegénynegyedben ismerni fogják, ha megfelelő módon kérdezősködünk. Sehol nem terjednek jobban a drogok, mint ott. - túl sokat árulok el? Nem érdekel. Kezd izgalmassá válni ez az egész.
Szünet. Nem sok, de pont elég ahhoz, hogy értsek belőle. Nyilvánvaló, mi a helyzet: az, hogy a szegények közt kell nyomoznunk, bizonytalanná teszi a talajt Norven számára. Ezt csak megerősíti a vállvonás is... úgy tűnik, előnyös helyzetbe kerültem.
Ez egyre jobb.
- Ez több, mint valószínű. - haha, excellenciás uram, tiszteletességed aztán nagyon profi.. Kíváncsian várom, mit mond még, de ahelyett, hogy folytatná a témát, a lóhoz fordul.
- Nézzünk körül ott.
Hát akkor nézzünk, atyám. Nekem aztán egyáltalán nincs ellenemre.


_________________
'Feel the power of true Astonishing!'

24Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Csüt. Júl. 07, 2016 1:30 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Norven, Astie: Carolusburg szegénynegyedébe vezet hát az utatok. Vályogviskók és hevenyészett palánkokból összetákolt kis kunyhók végeláthatatlan kaotikus sora fekszik a városfal tövében, a sár még akkor is bokáig ér, amikor napok óta nem esett, az utcákon pedig senkihez sem tartozó mezítlábas gyerekek kergetik az apró udvarokról elszabadult csirkéket. Szinte minden sarkon koldusok, nyomorékok és betegek nyöszörögnek alamizsnát kérve, belekapaszkodnak a tiszta ruháitokba, és fogak hiányában többségében azt sem értitek, mit mondanak. Egy kisfiú fut oda hozzátok, és szól hátra a társainak miközben rátök mutat aprócska ujjaival.
- Nézzétek! Jött még kettő!
Egy piszkosszőke kislány is odaszalad mellé.
- Én nem szeretem őket. – nyafogja. – Én Jerry atyát akarooommm!
- Maradj csöndben te olyan buta vagy, már legutóbb is az a másik jött.
- De miiéééhhhrrttt Jerry atya már nem szeret minket?
Ebből legalább már biztosak lehettek benne, hogy jó nyomon vagytok, a két pap, akit kerestek bizony járt itt. Kérdés, hogy merre kezdtek el tapogatózni.
Sajnos az ilyen kérdezősködéshez muszáj lenne tudnom, hogy mit meg hogyan kérdeztek meg kitől, keressetek meg skype-on vagy írjatok pm-et hogy nagyjából mit kérdeztek én meg leírom az infókat.

Lia: A napod pihenéssel telik, senki sem zargat, és az este is hamarabb jön el, mint várnád. Kicsit tudsz pihenni is, így bár még mindig nem vagy erőd teljében, készen állsz rá, hogy elhagyd az ispotályt. A gyógyító, aki foglalkozott veled nem tűnik fel, ahogy megbeszéltétek, így kénytelen vagy egyedül nekivágni az éjszakának.
Ha visszamész a fogadóba, a holmijaidat békén hagyták, mindened pontosan ott van, ahová tetted, többek között a fiolákkal teli láda is. Mit kezdesz vele? Elviszed az ispotályba a gyógyítóknak, vagy inkább a saját szakálladra kezdesz nyomozni?

Yrsil, Tea: Így, hogy sikeresen egymásra találtatok, el is kezdődhet a nyomozás Ignatius után. Abban biztosak lehettek, hogy visszajön megnézni, hogy hogy ment az eladás, így őt keresni már nem kell, viszont van egy hetetek, hogy nyomozzatok, vagy eldöntsétek, mit akartok egyáltalán.
Sil! Mivel az előző kört nem írtad meg, ezért szeretném, ha bepótolnád, illetve van rá utalás, hogy van valami terved illetve elintézni valód. Kérlek keress meg valamilyen formában ezzel kapcsolatban!

Neil: Két nap, azt mondta, két nap múlva jönnek a bevételért oda a raktárhoz. Addig a pénz nálad van, az üvegcsékkel együtt. Ha bevárod a fickókat, azok meg is jelennek két nap múlva abban az időben, amikor te is meglepted a drogelosztót. Hárman vannak, mindhárman sötét tündék, és amikor téged látnak meg rájuk várva a szokásos kis emberük helyett akkor fegyvert rántanak. Mit teszel?

Rhony: Továbbra is követed a drogkereskedőt, de az elfele megy a raktáraktól. Ha kitartóan követed, egy kisebb lakóházakkal teli utcácskába jutsz, ahol a férfi bemegy az egyik házba. A rekeszt az előszobában teszi el ezt még látod a nyitott ajtón át, be egy pad alá, és letakarja egy rongyosabb köpennyel.
- Apa, apa hát hazajöttél! – szalad elé egy öt éves forma kisfiú. A kereskedő megöleli, és előhúz egy kis darab édességet.
- Jó voltál Timmy? Nézd csak apa mit hozott neked!
- Drágám… megengedhetjük ezt magunknak? Timmy már megint felgyújtotta véletlenül az egyik ruháját. – szól a háttérből egy aggodalmas mélyebb női hang, de a gazdáját nem látod.
- Semmi baj, majd veszünk másikat. Téged pedig, kislegény elviszlek a nagyvárosba, megmutatunk a varázslóknak, ugye szuper lesz?
Tehát a kereskedődnek a pénz a kisfia taníttatására kell. Ér neked annyit a saját függőséged hogy elvedd előlük a kenyeret? A te családod is lehetne…

Gobz: Követed az utat és a szekér egyértelmű nyomait abba az irányba, ahonnan az jött. A lovasok nem foglalkoznak veled tovább, úgy tűnik nem akarnak hatalmas valóddal megküzdeni ők sem, ha nem muszáj. Egy faluba érsz be, aminek a szélén látod, hogy egy ugyan olyan szekér van, mint amilyet elfogyasztottál, és ott az élénkrózsaszín folyadék is kis fiolákban. Az emberek sorban állnak, látod, hogy épp vásárolnak, amikor pedig meglátnak ijedten sikítanak fel.

Mina: Már épp sorra kerülnétek a fiúval, amikor az emberek felbolydulnak, és hamarosan te is meglátod mi az ijedtség tárgya. Egy hatalmas három méteres démon cammog elő az erdőből. A kisfiú ijedten ugrik be mögéd… Mit teszel? Egyeztessetek Gobzzal, lássam, hogy alakul a találkozás. (Biztos, hogy nagyon különös információ lesz, hogy az édes álom még egy falánkságdémonra is hat… Főleg ha megtudod mit álmodott…)

Rion: Ha elkezdesz a háztól távolodva véletlenszerű emberektől kérdezősködni, a legtöbbre vállvonogatás a válasz, vagy nem hallottak róla, páraknak csillan fel csak a szemük, hogy arról az új drogról van-e szó, de nem tudsz meg többet, mint amit a gyógyító bent elmondott. Úgy tűnik az általános információ csak annyi, de azok legalább egybevágnak. Delíriumos álmok, csodás látomások, páran említik, hogy jó lenne az ispotályba menned a gyógyítókhoz, mert ott foglalkoznak az esetekkel behatóbban, a legtöbb függőt oda viszik.
Már egy órája járod az utcákat gyűjtögetve az információ morzsákat több kevesebb sikerrel, amikor hirtelen erős fájdalmat érzel a tarkódon és a világ elsötétül. A föld alatt térsz magadhoz egy nyírkos pince-szerűségben, amit egyetlen fáklya világít be, és két megtermett emberférfi ül veled szemben.
- Nocsak, a madárka felébredt!
Éles pengét érzel a nyakadra szorulni.
- Dalolj csak madárka, ki bízott meg a kérdezősködéssel? Láttuk ám, hogy odamész mindenkihez, mi pedig nem szeretjük, ha valaki túl sokat kérdezősködik… Rosszat tesz az üzletnek tudod.
Láthatsz ládákat a fal mellett, a fáklya fénye pedig valami rózsaszínen is megcsillan… De egy biztos, nyakig ülsz a slamasztikában.
Gerard: Gond nélkül lejutsz a városfalhoz, ahol hiába van késő este, elég sokan lézengenek. Szerezni próbálsz a drogból, netalántán a függőknél kérdezősködsz? Szerintem egyeztessünk.

//Yrsil és Ingrid nem írtak, nekik van lehetőségük pótolni a következő reaggal együtt. Óhajok, sóhajok a szokásos helyre jöhetnek. Határidő szokásos egy hét, természetesen van 3 nap türelmi idő utána is, csak kérlek, kéééééérlek SZÓLJATOK ha bármi kínotok van – már azon kívül hogy szemét mesélő vagyok//

25Küldetés: Édes álmok Empty Re: Küldetés: Édes álmok on Hétf. Júl. 11, 2016 5:55 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Szapora lépteinek ritmusát lassabbra veszi, ahogy megérkezik a városfal alá. Elégedetten fordítja jobbra balra a fejét, ahogy végignéz az ott lézengő tömegen. A gyógyító lánya nem hazudott, a hely jelentősségéhez képest egy kisebb sereg gyűlt össze a kőfalak alatt. Egyelőre nem tudja kivenni, ki a vevő, ki az elosztó, ki a terjesztő, vagy éppen az ártatlan járókelő. Az egyes emberek megjelenéséből ítélve ugyan képes egy-két nüanszra következtetni, de ebből aligha lenne képes megmondani, kihez érdemes támpontot remélve fordulni. Odamegy a legtöbb mebert magába foglaló társosághoz, elvégre ott kelt a legkisebb feltűnést azzal, ha elvegyül. Nagyokat lihegve rohan oda hozzájuk, a hatásos belépő kedvéért. a legnagyobb csapat egy nagyjából tíz főből álló társaság, fiatalabbak, és nagyon furcsán néznek rád, majd egymásra.
- Sziasztok...huh...de jó, hogy...látlak titeket. Ugye...még nem ment el? - szegezi nekik rögtön a kérdést fáradt és meggyötört arccal, mintha természetes lenne számára, hogy tudják, miről beszél.
- Nem tudjuk kire gondolsz.
- Hát ő? Még sosem láttam itt...
~ Ezeknek sem lehet valami sok sütnivalójuk...
~ Ne is mond. Nem tudják ki az, de tudják, hogy még sose járt itt.
- Kinek vagy az ismerőse?
A társoság tagjai nagyjából tizenhét-huszonöt évesek lehettek. Gerard tudta, ha a kocka az elképzelései szerint forog, nem adódik problémája az elvegyüléssel. Szégyellősen elkezdi a földet bámulni, s beszéd közben vissza-visszatekint a többiekre.
- Most költöztem ide, szóval senkinek és hát...tudjátok, korábban elég sokat "álmodoztam", azt hallottam itt is be lehet szerezni a varázsitalból.
Mondandója végeztével egy már-már ijesztően széles mosolyra húzza a száját, a díszes társaság válaszára várva. A reakciójuk tökéletesen kiszámítható volt A banda egy részét alkotó emberek összesúgnak úgy, hogy ne hallja. Ezek azok a tipikus menő gyerekek, akik nem engednek közel magukhoz akárkit. Végül az egyik fiú, magas, feketehajú, széparcú, kissé falkavezér alkatú srác szólal meg:
- Mondjuk úgy, hogy hallottunk róla... de az nem gyerekeknek való. Meg amúgy is, most költöztél ide... donnan tudjuk hogy nem csak spicli vagy?
~ Ezt a barmot. Mégis melyik beépített ember öltözne úgy, mint te.
~ Csendet Lia, koncentrálnom kell.
Óvatosan körbeforgatja a fejét, hogy meggyőződjön afelől, senki sem figyeli őket, majd előveszi a köpenye alól a korábban eltett fiolát.
- Szagolj csak bele. Ezt még az előző városban vettem. És amúgy is...mit jelent az a-a-a....speckli, vagy minek hívjátok?
~ Gerard, ha most lebukunk, mert elröhögöm magam, az a te hibád lesz!
- Spicli! Hát még ezt sem tudod? Ahh... vidékiek. - mondja az egyik önmagát menőnek tartó csaj nyafogó hangon. Amikor előveszi a fiolákat páran érdeklődve néznek rá, de még abban a minutumban az egyik fiú gyorsan odaszól neki szól.
- Tedd azt el! Hát hülye vagy, hogy itt mutogatod?
- Ne dőlj be, lehet ez csak trükk! Megnézi tudjuk-e mi az, aztán ránk szabadítja a városőröket.
- Ugyan már, miért? Pár fioláért?
Az egyikük vészjósló tekintettel odaballagott Gerardhoz és átkarolta a vállát.
- Na jól van. Mit akarsz? Velünk lógni? Vagy csak szerezni pár kis kortyot?
A tudásdémon örömteljesen rakja el az üveget, majd összedörzsöli a két tenyerét.
- Barátkozni természetesen! Na meg persze közben jól szórakozni. De nem szokásom koldulni, ettől nem kell tartanotok. Hanem az előző városomban én árus is voltam, tudok egyet s mást a cuccról. Tudtátok például, hogy savanyú gyümölccsel együtt gyorsabban hat?
Ez a kiejelntés természetesen nem volt több, mint egy ügyesen eltervezett blöff. Ennek az „ártatlan” fiúnak fogalma sem volt arról, mivel keverik ezt a különleges szert, de azzal tisztában volt, hogy a savanyú étel serkenti a gyomor működését, így magától értetődő, hogy gyorsabban felszívódik tőle az ital.
- Csak szeretném, ha itt is ugyanúgy beavatott lennék...hiányzik a szülővárosom, álmomban szinte mindig arra járok.
A szemükből tisztán kiolvasható volt, hogy meglepődtek. Szinte biztos, hogy ilyesféle dolgokat még egyikük sem próbált az édes álommal, mert szó nélkül hallgatták Gerard légből kapott elképzelését a drogról. Ismét egymásra néztek.
- Én nem tudtam. - csúszik ki az egyik lány száján, de a többiek lepisszegik. Ismét susmogás következik.
- Jól van. Kapsz egy esélyt, hogy velünk lóghass. A krémmel. Remélem tudod ez mekkora kiváltság, szóval ha elszúrod, akkor neked annyi. Savanyú azt mondod?
- Krém? - gondolkozik el egy pillanatra - aj-aj, attól tartok hozzánk még csak ilyen egyszerű módszerek jutottak el, mint a fiola. Azért is találtunk ki egy csomó trükköt. Mi ez a krém pontosan?
Az egyik lány, aki leszólta hogy vidéki vagy hangosan felnevet.
- Mi vagyunk a krém, butus! A társaság krémje.
- Nekünk is fiola van csak...
- De most hogy mondod, mivel olyan édes, lehet hogy süteménybe is jó lenne...
- Milyen trükkjeitek voltak? - ez látszólag érdekli őket.
Gerard viszonozza a nevetést egy vidám kacsintással. Ő is nevetett ugyan, de csak magában azon, hogy milyen könnyen sikerült a bizalmukba férkőznie.
- Á, a süteményt próbáltuk, de kiment belőle az ereje, semmit nem ért. Ellenben, ha van köztetek varázslótanonc, szerezhet egy arra alkalmas forralót és a gőzeit is be lehet szívni. Ezzel vigyázni kell viszont, mert könnyen elszökik.
Kicsit elgondolkozik, mivel lehetne egy folyadékot könnyebben a szervezetbe juttatni
- Aztán az egyik kukacosfejű egyszer előállt vele, hogy milyen lenne, ha sebbe csepegtetnénk. Tényleg jó volt, csak páran meghaltak a hegek miatt, így ezt a módszert végül nem használtuk...áh de nehéz dolgunk volt - csap át hirtelen a felvilágosítás nosztalgiázásba - semmit sem tudtunk a cuccról, a sötétben tapogatózva találtuk ezeket ki. De én sokat nevettem.
Bár jó úton haladt afelé, hogy a saját ökörségeitől elnevesse magát, a társaság tagjai egyenesen iitták a szavait. Amikor a halálról beszélt látványosan borzadnak el, de utána megint visszatér a lelkesedésük.
- Nekem a nénikém alkimista, szerintem lehet olyan forralója.
- Ja, ja ez a füst dolog egész királyul hangzik.
- Csak azzal is óvatosan, a fene tudja mit raknak bele...
- Jó srác vagy, hogy is hívnak? - kérdezik tőled.
Gerard együtt nevet a többiekkel, ahol össze vissza rajongják
- Gerard. Gerard D. Lawrenz. Örvendek a találkozásnak!
- Mi is örvendünk Gerard! Én Anton vagyok - mutatkozik be a "falkavezér" - Ez a kis szőke szépség Maria. - mutat az elszólós lányra - Az pukkancs Liza.
- Én meg Geoff vagyok. - mondja amelyik az előbb átkarolt és még mindig melletted állt. A többiek is sorban bemutatkoznak. - Szerzünk akkor egy olyan forralót?
- Várj, ahhoz kellene anyag is...
A démon eközben sorban kezet ráz a fiúkkal és ad kézcsókot a lányoknak...Lia emlékezteti utólag, hogy ő most vidéki suttyót játszik, így a kis baklövést követően kissé elpirulva hátrál pár lépést, majd elkezd gondolkodni.
- Hát, a forralást eddig csak kis mintákban végeztük...tudjátok, ki fogja pazarolni az anyagot, amíg nem tuti a módszer. Tehetünk egy próbát, kedvem volna folytatni, amit abbahagytam. Cuccot meg csak szerzünk, gondolom nem várakoztatnak már minket olyan sokáig.
- Áhh itt nem úgy megy az. Hallottam, hogy valamelyik nap elfogtak valakit aki árulta, aztán nem került elő a tömlöcökből. - legyint Liza.
- Igen, mostmár óvatosabbak, meg félnek a spicliktől...
- Ne aggódjatok! Majd hozok. Mindenki kér? Mert az drága mulattság lesz. - emelte fel a kezét mindenki meglepetésére a szende Maria. A többiek bólogattak, Gerard pedig csnedben követte a példájukat. Már értette miért féltek tőle elsőnek.
- Amiatt ne féljetek, az enyémmel letesztelhetjük, működik e. Én szívesen kockáztatok! – tegyük hozzá, még akkor sem lenne hajlandó ebből a híres csodaszerből bármilyen módon is fogyasztani, ha ingyen adnák.
De hogy pont a legvisszahúzódóbb vállalja be, hogy szerez. Gyanús volt...mintha csak megjátszotta volna magát. Mégis milyen galád alak lenne képes ilyesmire...jó, nem érdekes.
- Várj meg engem is. A szüleim úgy neveltek, mindig segítsek egy hölgynek a feladataiban!
Fürgén követte a lányt egyre csak azt figyelte, eltűnik e az a szende arckifejezés a képéről. Gyanúja beigazolódott, lány vigyora már egyértelműen nem az a szende, amikor elindul vele a nyomában, de csak egy pillanatra villan fel utána el is tűnik. Bár a lány furcsamód megváltozott, már ugyanaz, mint akinek először mutatta magát, az egész nem tartott tovább egy momentumnál. Talán csak véletlen...de talán megéri tenni egy próbát. Gyaloglás közben finoman odahajol a füléhet és megszólítja.
- Tudod, olvastam valahol egy mondást: aki a válaszokat keresi bolond. Nem kell egyébb, mint a jó kérdés...érdekes mondás nem'e? - a mondat elején a szokásos, sármos és dallamos hangján mondta, az utolsó felét viszont már a korábban megjátszott alpári vidékies hangján.
Érdekes módon egy koldushoz lépnek oda, és a lány beletesz a tenyerébe egy váltót.
- Tudja olyan, rosszul alszom mostanában...
A koldus egy irányba bök a fejével, a lány bólint, majd arra felé indul, így hamarosan az egyik sikátorban meg is találjátok az embereteket. Teljesen átlagos férfi, kezében egy faládával. A lány egy feltűnően nagy, váltókkal teli erszényt ráz meg amit a szoknyára közti redőkből húz elő. A dealer érdeklődve néz rá.
- Mennyit?
- Tizet... Öm... - rádpillant. - Vagyis tizenegyet.
- Az nem fog menni kislány, összesen nyolc fiolám maradt...
- Akkor annyit.
- Had segítsek vinni, kedves!
- Áhh nem kell, nem nehéz, csak pár üvegcse. - néz vissza rád a lány. - És nem tudom mire céloztál az előbb.
Gerard kajánul vigyorogva legyint egyet.
- Áh, csak eszembe jutott...csak az elvonási tünetek. Folyton kedvem támad...poétát játszani.
Maria annyiban hagyja, hogy fura vagy, visszaértek a többiekhez.
- Na, akkor megpróbáljuk amit Gerard barátunk mondott?
A többiek bólogatnak.
- Csak nyolcat hoztam, a következő kört te állod majd Anton!
- Menjünk akkor hozzánk és szerzek egy olyan forralóizét!
- Nagyszerű, de ahhoz egy zárt tér kell, máskülönben elszökik az értékes füst. Tud valaki egy jó helyet?
- Hát akkor már ott helyben ki is próbáljuk nem? Kényelmes, a szüleim meg úgyis tesznek rá mit csinálok. Gyertek, mutatom az utat!
- Ne legyen sok gyúlékony dolog a közelben! Fő a biztonság, nemde - jegyzi meg kicsit bohókás hangon.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 4 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.