Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Magánjáték: Mert egyedül unalmas …

Comments: 4

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

Magánjáték: Mert egyedül unalmas

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Szer. Júl. 06, 2016 12:31 am

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
A legendákkal kapcsolatos feleletre ugyanúgy mosollyal tud reagálni, mint előtte. Érdekesnek találja a kölyköt, igencsak tetszetős személyisége van, és ha csak úgy találkozott volna egy fogadóban vele vacsora közben, beszédbe elegyedett volna vele, biztosan nem találta volna ki, hogy efféle helyekre is eljön. Egyszerűen... Érdekes, erre nem talál jobb szót. Közel sem tartja őt közönségesnek, sokkal inkább olyannak, akiben vannak lehetőségek. Fiatal is, kellő merészség is szorult belé, ahogy észrevette, ráadásul még társa is van egy nyaklánc képében. Bár kérdés, mennyire hasznos az a bizonyos partner...
Válaszolni nem válaszol konkrétan, csak bólint egyet, és jobb is, hogy nem kezd bele a csevegés folytatásába, mivel már érkeznek a kövek is, amelyek alól némi nehézség árán kikeverendek. Úgy tűnik, a fiún kelleténél nagyobbat rántott akarata ellenére is, így Gerard elterül a földön.
- Ó, sajnálom - mondja ösztönösen, és nyújtaná a kezét, de egy újabb szikladarab megmoccanásával veszélyt érezve kapja tekintetét oldalra, a hang irányába, és jobbnak látja, ha hátrál még pár lépést. Mire már ismét biztosnak érzi környezetét, addigra a fiú is feltápászkodik.
Hirtelen bevillan valami. Hol van Voile?
Nem érzi karját a súlyát, így riadtan tekint körbe, keresve állatát, aki valamivel odébb szállt le a talajon. A nagy kapkodásban észre sem vette, mikor elengedte karmaival biztonsága érdekében, viszont így megnyugodva vesz egy mély levegőt, igyekezve, hogy ne uralkodjon el rajta a pánik, amit a bezártság gondolata ébreszt benne. Nem akar bennrekedni egy ilyen helyen, de ha állandóan csak ezt szajkózza önmagában, nem kerül előrébb. Most jött el annak az ideje, hogy cselekedjen, és nem lesz rest tenni a szabadulásukért.
Erővel kell lazítania a szorításon - olyan csúfosan szorongatja azt a fáklyát, hogyha emberrel tenné, az bizonyára hangosan sziszegne amiatt a fájdalom miatt, amit okoz. Iszonyatosan feszült, és bár érzi, ennek köszönhetően ténylegesen megállapíthatja.
A fiú kérdésére először csak megvonja a vállát, azonban mielőtt tényleges választ adhatna, már neki is rugaszkodik: elindul felfelé, ügyesen mászva kiálló kőről kiálló kőre, és gond nélkül közelíti meg a beomlott rész tetejét.
- Csak remélni merem - válaszol azért, a hívásra pedig gondolatban ő is felgyűri ruhaujját. Biztosnak tűnő részeken halad, úgy lépked egyre feljebb, kapaszkodik egyre magasabban, bár egyszer megcsúszik a lába, amitől fájdalmasan nagyot üt hirtelen ijedtségében a szíve, de mindenféle komolyabb akadály nélkül érkezik Gerard mellé.
- Itt vagyok, itt vagyok - szuszogja az igyekezettől és sietségtől némileg kifáradva, és míg vesz egy rövid pihenőt, keres helyet a fáklyának, ami hátráltatta idejutásakor. Beilleszti néhány kődarab közé úgy, hogy még feléjük is jusson fény, hogy lássák, mit is pakolnak merre, aztán egy szó nélkül ragadja meg a mozdíthatónak látszó köveket, majd dobja maga mögé, vagy görgeti odébb, hogy leguruljon társain. A munka viszont így meglehetősen izzasztó, pláne, hogy nem a fizikai erejéről híres. Ettől függetlenül megtesz mindent, ami tőle telik, néha nyöszörögve gurít odébb egy-egy nagyobb darabot, ami szükséges a biztos és kényelmesebb átjutásukhoz, és amint elegendő helyük van, lihegve áll meg.
- Végre... - suttogja. Igyekezete alábbhagy, az arcán lévő verítéknek köszönhetően pedig megérzi a beáramló friss levegőt. Jó irány... Talán nemsokára kinn vannak.
- Mit gondolsz, milyen messze lehet még a kijárat? - kérdezi egy a sötétségbe révedve, utána kihúzva fényforrásukat. Gerard bizonyára megelőzi őt, míg ezzel ügyködik, ám ha mégsem, elsőként indul a túloldalra, óvatos és mozdulatokkal mászva le, kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje a megcsúszást és a leesést.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

2Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Csüt. Júl. 07, 2016 10:21 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Fáradtan törli le az izzadságot a homlokáról. Nem szokott hozzá a nehéz fizikai munkához, mágusként nem is sok szüksége volt eddig az erejére. Szerencsére pár „apró kavics” nem állhat a szabadulásuk útjába, így mire észbe kapnak, szabad az út az alagúton egyenesen a felszín felé.
- Eddig végig felfelé lejtett az út. Ha másnem, majd lyukat ütünk a plafonba. – próbálja meg némi humorral feldobni a hangulatot. Két alagútomlás után érthető, ha az ember elkezd magában kételkedni.
Ahogy Alicia közelebb hozzá a fáklyát, lassan láthatóvá válik az út távolabbi része is. Gerard örömmel tapasztalja, hogy a járat plafonrésze kővel van kidolgozva, tehát nem kell egy újabb sziklaomlástól tartaniuk...legalábbis egyelőre. Miközben haladtak tovább előre az alagútban, egyszer csak egy terem ajtaja rajzolódott ki. Egyszerű, a járat falába beépített boltív volt, a homlokzatán néhány rózsát mintázó vésettel. Belépve az alagút majd egy métert szélesedett, bár mozogni továbbra sem volt több hely. Egy egyszerű kriptát találtak. Temető lévén a szabadon hagyott út jobb és bal oldalán végig vaskos fából faragott koporsók voltak, s a padló jónéhány köve is a szokottnál jobban fel volt lazulva, ami arra enged következtetni, hogy a lábuk alatt is végső nyughelyek lelhetők fel.
~ Jó irányba haladunk. Az a kamra, amit mi kerestünk, a tárna legmélyén volt. A legfontosabb halottakat temetik oda. Ez itt nyilván a kevésbé megbecsült néhaiak nyughelye.
~ Meglátjuk. Az út még mindig felfelé ível.
Ekkor a páros okfejtését egy különös moraj szakította félbe. A terem minden oldalából egyszerre hallatszódott, szinte ugyanolyan hangérővel. A koporsók felőli zajok szép lassan átmentek dobogásba és halálhörgésbe.
- Ez mi a....
- Na most aztán nyakig benne vagyunk!
Ekkor pár sírhely fedele felnyílt. A kedves néhaiak vadul dübörögtek a koporsók oldalán, amiknek rázkódásától a fedelek még kijjebb csúsztak. Váratlanul, ahogy egyre nagyobb rés nyílt az élőholtak számára, többen kidugták egy kezüket vagy lábukat, hogy még több helyet csináljanak maguknak a szabaduláshoz. A kripta lakói életre keltek.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Vas. Júl. 24, 2016 3:02 am

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
- Hát... Ha sikerül, akkor talán még ki is juthatunk - szövi tovább a szórakozás tárgyát, és ez tagadhatatlanul nyugodtabbá teszi valamennyivel. Nem teljesen, nyilván, csak egy kicsit - akkor lesz mindenféle szempontból békés állapotban, ha kijutottak ebből a pokolból. Addig viszont ott lesz a nyugtalanság, és akármennyire próbálja figyelmen kívül hagyni, attól még belülről marja őt.
A fiú nem válaszolta meg konkrétan a kérdését, de ez nem is meglepő. Honnan is sejthetné, mikor jutnak végre a felszínre? Sehonnan. Kiszívni a kisujjából meg úgysem fogja tudni, így a felelet megadása már eleve halálra volt ítélve. De nem is érdekes... Igyekszik nem elkeseredni attól, hogy nem kap optimista választ, amit amúgyse hitt volna el. Nem kéne fölöslegesen önmagát nyomorékká tenni azzal, hogy az idegeivel játszadozik szörnyű gondolataival.
Átjutnak, és már ez is elég nagy szó, Gerard és Alicia mászva, utóbbi kissé ügyetlenekdve, Voile viszont könnyedén suhan át a résen, hogy letelepedjen gazdája karján. Sikerült túlélniük egy újabb beomlást, ami nem kis szerencsének könyvelhető el, de még akár az is lehet, hogy egy angyal föntről figyel rájuk. Vagy maga Isten.
Bolond emberek. Még hogy Isten és angyalok...
A túloldalra érve elindulnak. A néma séta közben lassan felidézi a goblinok pecsétjét, mire pár másodperccel később egy meg is jelenik előttük, aki mutatja az utat a sötétségben, felfedve az esetleges csapdákat. Szerencsére persze ahogy az idő telik, egyetlen ilyen akadályba sem botlanak, ami bizakodással tölti el, valamint végig megnyugodva tapasztalja, hogy valóban egy finoman emelkedő úton vannak. Talán már nincs is messze a kijárat. Talán már nemsokára kiérnek. Milyen jó is lenne...!
Ahogy haladnak, megpillant egy rózsákkal mintázott boltívet. Ekkor megáll egy rövid időre vizsgálódni, megemeli a fáklyát, óvatosan, nehogy egy váratlan csapda érje, keresve valami olyat, ami érdekes lehet. A goblin is körbejárja a helyszínt a biztonság kedvéért, hogyha esetleg valami aktiválódni készülne, akkor annak hatásai a zombit érjék, ne pedig a gazdáját. Bizonyára némileg megváratja Gerardot, míg szemlélődik, de még az is megeshet, hogy társul hozzá ebben.
Tekintve, hogy nem igazán van semmi, amit érdemes lenne jobban szemügyre venni, nincs ok a maradásra: belépve egy kriptában találják magukat. Voile idegesen megrázza magát, és bár kitárja szárnyait, hogy valahol máshol helyezkedhessen el, rá kell jönnie, hogy aligha találhat ezen a területen jobb kapaszkodót, mint gazdája, így visszahúzza tollas tagjait. Akármilyen megterhelő is legyen ez most a nekromantának, kénytelen lesz elviselni - bár egyre jobban érzi a fáradtságot, valahogy ennyi mégsem zavarja egyelőre.
- Hát... - húzza fel kissé vállait. - Egyelőre nincs kedvem átkutatni ezt a helyet - néz Gerardra érdeklődőn, megpróbálva kideríteni vonásaiból, ő mit szeretne. - Esetleg egy későbbi látogatást vállalok, de amíg nem biztos a kijutás, nem fecsérelném az időmet.
Moraj. Egy újabb morajlás, de ez lényegesen másabb, mint a korábbiak, ennek ellenére mégis feltekint, ismét megemeli a fáklyát egy kissé, hogy biztosan megállapíthassa: felettük le nem omló, védelmező kő van. Körbenéz, tekintete gyorsan cikázik a különböző pontok közt, gyomrába markol a félelem, és ugyan sikerül megőriznie látszólag a hidegvérét, nem sok híja van annak, hogy zihálva hátráljon valahova. Tény, megtesz egy ilyen lépést, mégsem ijed meg annyira, hogy mindenét hátrahagyva rohanjon el.
Voile rászorít idegességében a karjára, amitől felszisszen. Neki sem tetszik ez a halálhörgésbe átmenő zajongás, annak ellenére sem, hogy Alicia mellett hozzászokhatott már a holtak jelenlétéhez. Mert hát... Egyértelmű, hogy azok akarnak előjönni nyughelyükről, mi mások lehetnének?
Dörömbölés, keserves, ideges, háborgó dörömbölés, melytől először összerezzen. Azonnal ellenőrzi tárgyait, gyorsan végigtapogatja mellkasát, kitapintva nyakláncait, csuklóján is végigfuttatja ujjait, és ott találja a Hamvasztó egyszerű formáját. Erre most szüksége lesz nagy valószínűséggel, és ha mindez nem lenne elég, akkor botját nekitámasztja a falnak jobb híján, hogy legyen lehetősége elővenni varázskönyvét, amelyet azonnal fellapoz a csontvázaknál.
Kettő... Kettő... Ebből is és a zombikból is csak kettőt tud, szellemből mindössze egyet, goblinokból négyet... Nagyon nem áll jól. És ez nagyon nem lesz így jó...
Gyors mozdulatokkal nyílik ujjai közt a könyv, mondjuk fél kézzel ügyetlenkedve képes csak rá, és ekkorra már le is repül az egyik koporsóról a fedő, mire meglepetten és ijedten kapja fel a lapokról tekintetét a hang irányába. Ami azonban kisiklik a mélyből, az egyszerűen elborzasztja: egy kísértet. Ott lebeg egy csontváz, jól láthatóan kirajzolódik az, ami még megmaradt belőle, és visítva közeledik feléjük - mintha régi fájdalmát próbálná erőszakos módon kisírni önmagából.
Egy pillanatra megdermed a látványtól, leveri a víz, mivel tudja, milyen erős ez a lény, tisztában van vele, mekkora erőt képvisel, de nem sokáig marad sokkos állapotban: int egyet fáklyás karjával, amelynek csuklóján ott van a Hamvasztó, és ennek hatására egyelőre még csak egyetlen ellenfelük szenvedéssel teli hangon sikolt fel, teste pedig szenvedéssel teli pillanatok múltán szertefoszlik.
Elpusztult. És most jöhet a többi, de hirtelen képtelen reagálni, és csak zihál a döbbenettől és a rémülettől. Látott már hatalmas csatát, találkozott már másféle élőholtakkal, de ilyen erejűvel még nem kellett úgy szembeszállnia, hogy nem volt mellette a mestere. Elkerülte a veszélyt abban az időszakban, mivel tudta magáról, hogy nincs elég ereje. És most se tudja még, hogyan gyűrhetne le egy ilyen lényt önmagától... Még túl gyenge hozzá, és a karperec is csak egyszer-egyszer segít neki. Nagyon reméli, hogy nem érkezik több, mert fogalma sincs arról, mihez kezdjenek akkor vele. Többször egy ideig nem tudja használni a Hamvasztót.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

4Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Vas. Júl. 24, 2016 8:11 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Amikor azt remélte a két utazó, egy-két buckás emelkedőn túl nem várja őket semmi a katakomba kijáratáig, nagyot tévedtek. Bár ebbe a kriptába is sok titkot zárhattak el hajdanán, Aliciának mégsem volt kedve kifürkészni, miféle szerzetek lapulnak a koporsókban.
- Kár.... engem érdekelne. De talán – törődik bele, hogy most nincs lehetősége kielégíteni végtelen tudásszomját – jobb lesz, ha minél előbb a felszínre érünk.
Csalódottan néz végig a sorba rendezett, dísztelen koporsókon. Biztos sokat tudnának ezek a régi építmények mesélni neki, főleg most, hogy egy holtmágussal az oldalán lenne alkalma kipuhatolni a földalatti temető minden féltve őrzött titkát. Tudja ő is jól, hogy most sokkal fontosabb egy darabban visszajutni a Kősivatag felszínére, de valahogy mégis bűntudatot érez, amiért még csak meg sem próbálja kideríteni, mitől olyan különleges ez a katakomba. A démoni természete nem hagyja őt nyugodni, hiszen nap mint nap ki van éhezve az új ismeretekre, s Gerard lelkiismerete bűnként tekint arra, hogy az orra előtt álló titkokat veszni hagyja a homályba.
Sok ideje ugyan nem volt ezen gondolkodni, mert a holtak ébredésének moraja kizökkentette őt a melankóliából.
~ Végül is, erre számíthattunk volna...
~ Ó, hallgass már!
Alicia rosszabbul járt, mint ő, a lánynak még ideje sem maradt arra, hogy meglepődjön. Egy kísértet támadott rá a semmiből (pontosabban az egyik koporsóból) előbukkanva. Nem várta meg, hogy a szellem elkapja, helyette elővett valami furcsa, erős mágikus aurát árasztó tárgyat. A kis eszközzel az élőholt felé nyúlt, éppen csak egyetlen érintés kellett, s félelmetes támadója egyszerűen szertefoszlott. Gerard döbbenten állt előtte.
~ Ez meg mi volt... mégis milyen erős lehet ez a lány?
~ Ilyen mágiát még életemben nem láttam. Mintha kiszívta volna belőle a kényszerből belé taszított életenergiát.
~ Milyen érdekes...
Elterelte a figyelmét Alicia frappáns ellentámadása nem is csoda hát, hogy az élőholtak minden nehézség nélkül a közelébe tudtak férkőzni. Mire észbe kapott, két zombi állt közvetlenül a háta mögött. Szerencsére Lia fél füllel mindig a közelgő veszélyre figyel.
~ Szinkron!
Gerard egy könnyed mozdulattal megpördült a tengelye körül. Hanyag pillantással szemlélte a tőle alig egy méterre álló dögszagú lényekre.
- Micsoda szégyen. – feleli pökhendien – a halálod után is hajszolni a szolgáidat igazán nevetséges dolog.
Behajlította a jobb könyökét, így a tenyere nagyjából derékmagasságba került. Az élőholtak vészesen közeledtek. De Gerard jól tudta, nem kell féljen egy ellenféltől, ha az nem képes őt megtámadni.
- Egyensúly törő: Lángbéklyó!
A parancsszóra az ujjiból még kígyóként tekergő, tűzből font kötél tört elő. Normális esetben ezt a varázslatát nem használja harcban, mivel a kötelek lassan mozognak és nem képes őket olyan sok ideig irányítani, hogy messziről akadályozhassa velük az ellenfelet. De most, hogy alig pár lépésnyire vannak tőle a zombik, könnyedén megelőzheti velük a támadásukat sőt, akár még harcképtelenné is teheti őket. A két izzó tárgyat a zombik arca felé irányított, amik pillanatok alatt a fejük köré tekeredtek, még a szemüket is eltakarva. A hullák nem tudtak mit kezdeni. Gazdájuk vigyázó keze nélkül a zombik nem többek, mint agyatlan dobozok, melybe egy-egy szerencsétlenül járt lelket zártak. Egy parancsot követnek, semmi másra nem képesek. Mire eljutott a tudatukig, mivel állnak szemben már késő volt, a lángolókötelek felgyújtották a fejüket. Nemhogy harcolni, egyenesen lépkedni is képtelenek voltak, csak akadályozták a többi zombit a menetelésben. Gerard rövid időre fellélegezhetett. Viszont kezdeniük kellett valamit a helyzettel, különben előbb utóbb maguk alá gyűri őket a túlerő.
- Gyorsan, ki innen!
Elindult a kripta végét jelentő rózsamíves boltív felé. Pontosan olyan volt mint az, ami bejöttek ide. Talán a kapun kijutva lesz esélyük lerázni az előholtakat, vagy legalábbis feltartani őket.

Felhasználó profiljának megtekintése

5Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Kedd Júl. 26, 2016 1:24 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
- Elhiheted, engem is érdekel - biccent egyet megértőn, elvégre ő is rábukkanhat némi tudásra, ami a nekromanciával hozható kapcsolatba, és ez a fajta tudás pedig igenis nagy hasznára lehet a jövőben. Feltéve, ha olyan, és nem valami mese, aminek se füle, se farka... Vagy épp egy használhatatlan valami, amit hiába tanul meg, nem fogja tudni semmire sem használni.
- Ha van kijárata, nyugodt szívvel jövök ide vissza - enged meg egy halvány mosolyt. - Tehát amint kikerültünk, fordulhatunk is vissza, hogy átkutassuk ezt a részt - biztosítja. - Nekromanta vagyok, nekromana tudás pedig nagy valószínűséggel lapulhat meg ezen a helyen - néz végig a sírokon, és mintha csak ennek akarnának az égiek igazat adni, felhangzik a morajlás, a dörömbölés, végül az élőholtak előbukkanása, ezzel szorult helyzetbe kerítve a felfedezőket.
A kísértet megjelenése és elpusztulása miatt annyira megilletődik, hogy hosszú pillanatokig csak zihálni tud, és bizonytalan léptekkel hátrál addig, míg háta a hideg kőfalat nem éri. Először összerezzen az akadályt érezvén, de ahogy hirtelen, lopva hátrapillant, megnyugodva tapasztalja: ez csak fal, nem egy kihűlt test.
Kihűlt...
Nem engedi, hogy elkalandozzon emiatt a két szó miatt. Pillantását gyorsan végigfuttatja a termen, már amennyit lát belőle, és szerencsére nem figyel fel egyetlen szellemre sem, ami megint egy problémás ellenfélnek bizonyulna megfoghatatlan teste miatt. Hogyan pusztíthatná el, ha esetleg előlibegne valahonnan? Death Dominance nyakláncával képes lenne átvenni fölötte a hatalmat egy időre, így talán parancsba adhatná neki, hogy pusztuljon... Amíg viszont nincs, addig nem kell aggódnia, azonban ezt az ütőkártyáját megtartja vész esetére. Még jó, hogy élőholtak jöttek elő, és nem valami olyan lények, amelyekkel képtelenség elbánni... Micsoda szerencséjük van!
Előrébb lépdel, karját előrenyújtja, hogy a fáklya fényével megvilágítsa a helyet, és mivel Gerard meglehetősen jól állja a felé közeledő élőholtakat, nem is figyel rá túlzottan. Ha akkora bajba kerül, majd úgyis segítségért kiált, legalábbis... Reméli, hogy így alakul, és nem lesz erősebb a büszkeség. Mindenesetre addig nyugodtan, a korábbi élmény miatt mégis zakatoló szívvel szemléli a sötétséget, és a fiú felől érkező dulakodás hangjai mellett felfigyel valami zörgésre, mely furcsán ismerős.
Csontok zörgése.
Előreküldi az az egy goblinzombit, amely egész végig ellenőrizte a csapdákat, közben azonnal könyvébe pillant, ami a csontvázak pecsétjénél van kinyitva. Tökéletes lesz. Csontvázzal csontváz ellen teljesen megfelelő, de speciálisokkal az átlagosok ellen még jobb, így hát a következő pillanatban Alicia mindkét oldalán megjelenik egy-egy ilyen élőholt, azonban nem karddal a kezükben, hanem íjakkal, nyilakkal teli tegezzel a hátukon. Mivel még az ellenfelek a sötétben rejtőznek, így van idő arra, hogy az íjászok elővegyék a nyílvesszőket, ráillesszék az idegre, felhúzzák azt, majd célra tartsanak.
Közelednek, hallja jól, majd egy suhintás, egy test tompa puffanása következik - a törékeny zombi elbukott a sötétségben. Gyorsan még egyszer oldalra pillant, Gerardot keresve, a lángoló kötelek miatt pedig hamar meg is találja őt. Megenged egy halvány mosolyt a furcsa képesség láttán, és mire tekintetét visszavezeti a saját részéhez, megjelenik a két élőholt kardforgató, de nem sokáig mozognak már: az íjászok célra tartanak, elengedik a nyílvesszőket, melyek éles hegye belefúródik mindkét koponyába. Pár méterről meglepő pontossággal lőnek, távolról azonban sok hibát vétenek. Nem olyanok, mint az élő, eleven íjászok, de legalább vannak és hasznosak.
Meghallja a fiút, mire odakapja a tekintetét. Bólint egyet, már csak megszokásból is, és követi őt ki a holtak házából, Voile halk szárnysuhogását is meghallja egy pillanatra valahonnan föntről, nehogy elkapják ezek a természetellenes teremtmények, melyek időben reagálnak, hogy megragadják esetleg őt, lerántva a fejük fölül, tollait kitépve, tagjait szétszedve.
Igyekszik tartani a lépést, két koporsó között sietősen átlépdelni, ha már a középső út nagy részét elfoglalják a bűzlő, rohadó testek. Eleinte ügyetlenkedve teszi meg a lépéseket, majd belejön, és így még többnyire akadálytalanul közeledik a kijárat felé, amerre Gerard is igyekszik. A következő lépésnél az egyik zombi váratlanul megragadja ruhaujját, mire döbbenten kapja abba az irányba a tekintetét, és hogy megszabaduljon a rohadó ujjaktól, nagyot ránt karjával, biztosítva menekülését, viszont ez akkorára sikerül, hogy elveszíti az egyensúlyát, beleesve az egyik felnyílt koporsóba, a fáklya pedig két ilyen sír közé esik, fásan koppanva, de el nem aludva.
Nyöszörögve, gyorsan felpillant, rémülten látva meg a fölé hajolni készülő élőholtat. Gyomrába markol a félelem, egy hosszú másodpercig riadtan figyeli azokat a torz, bomló vonásokat, szíve szinte kitör bordái közül, olyan fájdalmasakat üt kalitkájában. Hol van Voile? Hová lett? Most kéne segítenie, mert ő teljesen leblokkolt ettől a váratlan fordulattól.
- Ger... - hívná társát, viszont annyira elvékonyodott a hangja a hirtelen jött félelemtől, hogy újra kell próbálkoznia. - GERARD! - sikítja, a zombi pedig egyre csak közeledik. Nincs nála semmi, amit használhatna, nincs nála a botja, amivel megpróbálhatná ellökni, mivel a falnak támasztotta. Kézzel undorító lenne távol tartani, de más nincs: ahogy megérzi a rothadás orrfacsaró szagát a közeléből, iszonyodva üti meg az élőholtat ökölbe szorított kézzel olyan erősen, ami kitelik tőle, viszont ez csak néhány másodpercnyi időt ad neki, míg visszaroppantja könnyen törő nyakát.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

6Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Csüt. Júl. 28, 2016 8:48 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Nem pazarolták az időt, ami nyertek. Az élőholtak ugyan ostobák a mesterük parancsai nélkül, de még ők is képesek voltak a kezdeti kihátrálás után összeszedni magukat és újra támadásba lendülni.
~ Ha sikerül időben kiérnünk a kapun, könnyedén eltorlaszoljuk a kijáratot.
~ Vigyázz, mögötted vannak!
Az élőholtak némelyike gyorsabban mozog nála, így előbb utóbb biztosan utolérik. Szüksége van valamire, amivel hátráltathatja őket, de ennyi ellenfélnél az Árnybéklyó már kevésnek bizonyulna. Futás közben összecsapja a két tenyerét, erre egy nagyméretű Árnypajzs jelenik meg a hátuk mögött, elzárva a teremtmények elől az utat. Igaz, csak fél percig tart a hatása, de annyi pont elég lesz nekik a kijutáshoz.
Futás közben hátra sem nézve sikerül elérnie a kripta másik oldali kapuját. Már csak meg kell várnia, hogy Alicia is átérjen, majd egy újabb Árnypajzzsal csapdába ejteni az élőholtakat. Nagyokat lihegve, de mégis elégedett arccal fordul meg.
- Ez könnyen me... Alicia?
~ Bakker, láttad hová lett?
Idegesen forgatta a fejét jobbra balra. Azonnal megpillantotta a lányt, ahogy a sírok közt magával ragadták a förmedvények. Az egyik koporsóban talált fedezéket, de az élőholtak vészesen közeledtek hozzá és már nem volt hova futnia. Ez megmagyarázta azt is, miért tudott ilyen könnyen eljutni a kijáratig, elvégre az összes életre kelt hulla csak a lánnyal foglalkozott. Lehet az itt eltemetett mágusok a nekromantáktól akarták megóvni a tudásukat, de az is elképzelhető, hogy mivel őrá támadtak először, őt tekintik a fontosabb célpontnak. Gerard nem ásta bele magát a holdmágiába olyan mélységekig, hogy erre a kérdésre választ tudjon adni.
~ Ne csak bámulj, te idióta, fuss!
Ez a lehetőség pont kapóra jön neki, mert így képes anélkül továbbmenni, hogy a zombik és csontvázak kövessék. Könnyedén lerázza őket, s mire kettőt lép, már ki is jutott a sírboltból. Egy pillanatig még zavarodott tekintettel bámulta, ahogy Alicia szenved. Sajnálta egy kicsit, hogy itt kell hagynia, megkedvelte őt az együtt töltött idő során. Sok közös vonásuk is volt, és persze mindketten ugyanolyan lelkesedéssel kutatják a sötét tudományokat. De nyilván ő is tisztában volt azzal, milyen kockázatokkal jár egy utazás a Kősivatag kegyelmet nem ismerő katakombáiba.
~ Az ő hibája, hogy nem figyelt oda eléggé...
Fájó szívvel, de elindult a kijárat felé készen állva, hogy otthagyja ideiglenes társát. Ám ekkor meghallotta Alicia kétségbeesett segélykiáltását.
- GERARD!
Hirtelen különös érzés lett úrrá rajta. Elkezdett szédülni, látása homályosabb lett. Reflexből a homlokára tette az egik kezét, kicsit összegörnyedve próbálta nem elveszteni az egyensúlyát. Ugyanaz a hatás kerítette hatalmába, mint amikor elsőnek látta Lia emlékeit. Ahogy akkor is,most is elsötétült körülötte minden, majd egy múltbéli, ám a korábbiaknál jóval homályosabb kép jelent meg előtte. A látomásban Liát látta, ahogy kivont karddal állt egy megtermett páncélos alak előtt, vérbe borultarccal. Tekintete olyan eszelős volt, amilyennek azelőtt még egyik emlékében sem látta társát, olyan érzést keltett Gerardban, mintha villámokat szórna. Fogai remegtek állkapcsa feszítésétől, ahogy csikorgatta őket, szemei megállás nélkül remegtek, látszott hogy a könnyeivel küszködött. Az ismeretlen alak lábai előtt egy másik páncélba öltözött, vélhetőleg ellenséges katona holtteste feküdt.

„Elkéstél – szólalt meg hirtelen az idegen – itt már nem maradt semmi dolgod.”

A látomás csupán egy pillanatig tartott, egy villanással később Gerard feje kitisztult, újra a kriptában találta magát. Az élőholtaknak azonban ez a szemvillanásnyi idő is elég volt, hogy utolérjék, s már alig pár méterre voltak tőle. Nehezen tudta feldolgozni a látottakat. Annyiban biztos volt, hogy Lia egyik emlékét látta, azonban furcsának találta, hogy kicsit sem tűnt ismerősnek, pedig egyszer már elvileg belátást kapott a lány gondolataiba. A közös tudat varázslata sokkal bonyolultabban működik, mint azt elsőre el tudta képzelni, s az egyének kevésbé derűs, elfojtott emlékei csak akkor jelennek meg társuk számára, ha olyan szituációba kerülnek, ami ezt előhívja.
~ Figylesz?! Zárd már el a kijáratot!
- De... de... – próbál válaszolni a lánynak remegő térddel. Látszólag teljesen sokkolta, amit látott.
~ Ne bámulj már, fuss! – zúgott a fejében immár sokkal hangosabban.
Egy lépést tett csupán a kijárat felé, majd újra megtorpant. Nem tudta, mihez kezdjen most. Az lett volna  a logikus részéről, ha magára hagyja a nekromantát, ezzel, nyerve egérutat, de a látomás óta valahogy nem tudta minden kétség nélkül elhatározni magát.
~ Fuss, nem hallod?! FUSS! – a lány hangja mostmár éles,panikszerű volt. Tisztán hallatszott, ahogy nagyokat lihegve nyögi ki ezeket a szavakat. Ezelőtt sosem látta még Liát ennyire összeszedetlennek.
- Tudod – szólal meg hirtelen, leszegett fejjel. Meglepően nyugodt volt ahhoz képest, hogy az élőholtak már alig egy lépésnyire voltak tőle – tévedni is szoktak néha. Emberi dolog.
- Én nem vagyok ember. – hangzik a komor válasz.
- De én igen! Szinkron!
Ebben a pillanatban három csontváz támadt rá szemből. Túl sokáig hezitált, utolérték a rothadó halálhozók. Aliciát is sarokba szorították, már semmit nem tudott tenni, csak az ökleivel távol tartani őket, amennyire ez lehetséges az ő helyzetében. Nem sok kilátásuk volt a helyzetet illetően.
De Gerard tudta, nem csak a rég halott mágusok képesek egy sereget szólitani az oldalukra. Volt ott még valaki, akinek intésére tömegek meneteltek hadba. Az egyetlen gond, hogy az előholtak sarokba szorították őt, így nagyon visszatámadni se tud. Ezen segítve, Gerard azonnal egy pajzsot idézett meg, közvetlenül a faragott sírhely tetejére, teljesen elzárva társát a felé közeledő förmedvényektől.
- Alicia! – ordította torka szakadtából. A Szinkron hatására az addig nyugodt, kellemes hangszíne is megváltozott, erőtől duzzadó és energikus lett – idézz meg annyi szolgát, amennyi csak tudsz!
Közben neki is figyelnie kellett, mert időközben teljesen utolérték őt a hullák, s egyikük már támadásba is lendült.
- Mutasd magad, Lángoló dárda!
A kezét előrenyújtotta egyenesen a csontváz feje felé, a tenyerében a semmiből ott tervett a tűzből kovácsolt fegyver. A segítségével az első csontvázat sikerült két lépés hátrálásra kényszerítenie.
~ Eddig négy erős varázslatot használtam majdhogynem egymás után. Jól be kell osztanom a megmaradt varázserőmet.
Egyelőre ez az egy fegyver elegendőnek bizonyul az élőholtak távol tartására. Csak remélni tudja, hogy Alicia időközben összeszedi magát és sikerül neki összezavarni a támadóikat.

Felhasználó profiljának megtekintése

7Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Kedd Aug. 23, 2016 9:28 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Sosem került még olyan undorítóan közel élőholtakhoz, hogy hányingere legyen a bűztől, amit árasztanak magukból, leszámítva azt a napot, mikor a tébolyt elzáró pecsétek egyikét felpattintották. Viszont akkor sem volt ennyire büdös... Lehet, hogy halálszag lengett körbe aznap mindent a csatamezőn, viszont akinek a közelében oly közel volt hosszabb ideig, hideg volt és szagtalan, mint a tél. Még mostanáig is emlékszik a vonásaira, és meglehetősen groteszknek tartja, hogy pont most jutnak eszébe azok az események, az az arc, az a mosoly.
Keserűen görbülnek az ő ajkai is, ahogy felrémlik előtte a kép, miközben próbálja a húst kiharapni készülő zombi fogsorát távol tartani úgy, hogy karjait megfeszítve tolja maga elől el a vállainál fogva. A halálfélelemtől a gyomra összerándul, és fájdalmas görcsbe szorul olyan érzettel, mintha ki akarna szakadni a helyéről, szíve pedig olyan hangosan és kínzón ver, hogy csodálkozik azon, nem törik ki a bordája tőle. Szemei csípni kezdenek az akaratlanul is előkerülő, még meg nem jelenő könnyektől, és a halálfélelem úgy járja át, mint ezelőtt talán még soha. Ilyen kínosan közel lenni hozzá... A túlvilághoz... Ráadásul pont a saját képességei által... Súlyos vereség ez egy nekromantára nézve, kinek olyan távoli és lehetetlen céljai vannak, ugyanakkor mégis kiszámítható sors, viszont még nem hagyhatja itt a fogát. Még küzdeni akar, még van benne vágy, hogy éljen, még élnie kell, még feladatai vannak! Muszáj valamit kitalálnia! Talán használnia kéne a Death Dominance-t, viszont ha másfelé irányítja a zombit, akkor a helyébe kerül egy másik, hiába próbálja egyetlen élőholttal feltartani a másik fogalma sincs, mennyit... Itt fog meghalni, és hiába szólította Gerardot, ő sem reagál. Nem fog rajta segíteni, és ettől összeszorul a szíve, bár maga sem érti, miért.
Hunyorog, kipislogva pár könnyet a szeméből, végső kétségbeesésében keresve egy kiutat, hátha még valahogy megmenekülhet. Hátha van még megoldás, hátha van egy kis rés, amit szétfeszíthet, majd elmenekülhet azon keresztül…
Nem szabadna bíznod. Látod? Megmondtam, hogy nem szabadna, de bolond lány vagy, és nem hallgatsz rám.
Még mindig.
Pedig hányszor volt már igazam…? Hányszor?!

Bolond... Csak ezt ismétli magában számtalanszor elrévedve, meredten, üres tekintettel, és egyre jobban elszorul a torka. Még nem akar meghalni... Miért kellett ilyen helyzetbe keverednie? Miért kell így véget érnie az életének? Miért... Miért nem teljesítheti a feladatait? Legalább... Legalább ha itt a vége, akkor hadd kerüljön vissza Freya... Miért nem lehet ilyen cserét végrehajtani?
De tulajdonképpen bízott benne...? Tényleg? Mert olyan különös... Olyan különös csalódni benne, és ami a legfurcsább: észre sem vette, hogy képes lenne akár támaszkodni is rá. Mi van vele? Gyengülne? Hová lett az a jégburok? Mi lett azzal a jégszoborral, amivé vált?
Sosem létezett, és ezt Ő is bebizonyította.
Pedig igenis... Igenis próbálkozott a védelem felhúzásával, igenis maga elé emelte, hogy semmiféle hatást ne gyakoroljon rá a külvilág, ugyanakkor tőle se szökjenek ki ezek a meggondolatlan dolgok és érzések, mint az előbb emlegetett bizalom. Próbálkozott…
Sosem voltál képes olyanná válni...
De igenis képes volt... Képes lesz. Képessé válik rá, és most is képes lesz kitörni, méghozzá egymaga. Lehet, megsebesül, lehet, mégis itt pusztul, lehet, megannyi fájdalommal fog járni a kijutása vagy lelke felszabadulása, de nem fogja feladni. Nem... A harag bőven elegendő erőt ad majd neki ahhoz, hogy elhatározásra jusson: használja a Death Dominance-t, és ellöki az élőholtakat maga mellől és elől, majd kijut innét. Idézésre sajnos így nem fogja futni... És mi több, talán ki sem jut. De érdekli ez most? Nem kifejezetten. A próba érdekli. A remény, hogy talán sikerül.
Váratlanul megjelenik előtte egy pajzs, mire ijedten húzza vissza maga mellé kezeit, vizsgálgatva azt a mágikus védelmet, ami hirtelen elé került, megakadályozva a zombik közelebb kerülését. Döbbenten hallja meg aztán a nevét, és bár másképp cseng, mint Gerard hízelgő hangja, mégis felismerhetően az övé.
Mi történik…?
Vajon önmaga még mindig bolond lánynak tartja...? Mert nem hallja a saját, mélyről szóló gondolatait, csupán az ürességet és a néma visszhangot. Ezúttal megérte a kockázatot, és most rosszul hitte volna...?
Felbuzdul, ugyanakkor, ha tehetné, a hirtelen megkönnyebbüléstől kislányként húzódna a sarokba, hogy zokoghasson, sőt, saját viselkedése és jelleme ellen menne, és magához szorítaná a másikat, csak mert ilyen kockázatot képes volt vállalni, hogy...
Hogy megmentse.
Miért találkozik mostanában olyan gyakran ilyen személyekkel? Olyanokkal, akik egyszerűen csak... Túljutnak a páncélon valamilyen meglepő cselekedettel, amivel megfoghatatlan, rég nem tapasztalt érzéseket kavarnak fel benne, kikerülve a megpróbáltatásokat? Miért vannak ilyen furcsa szerzetek, akikben ezek miatt képtelen kételkedni? Egyszerűen...
Megrázza a fejét, gyorsan előkapja a könyvét, és fellapozza. Elvileg már nincsen egyetlen holtja sem a környéken, amelyiket irányíthatná, és ami volt, azt is elemésztették az itteni, ellenséges lények, így minden jöhet. Minden, vagy semmi. Legyen hát, ha belepusztul is, hozza az összeset!
Homályos látása hamar kitisztul, ahogy megdörzsöli kissé szemeit. Gyorsan kinéz a pajzs mögül; szerencsésen a fáklya lángja megvilágítja a területet épp eléggé ahhoz, hogy kényelmesen megidézhessen oda néhány holtat.
Rendben...
Lepillant gyorsan a lapokra, amin ott szerepel a csontvázak pecsétje. Feltekint ismét a helyszínre, és megjelenik két lény: egy kardforgató és egy íjász. A kardforgató azonnal megindul parancs szerint az halott tömeg felé, lehetőség szerint eltakarítva Alicia elől a holtak invázióját, az íjász pedig hamar előveszi tegezéből az első nyílvesszőt, melyet az idegre illeszt. A célzás némileg eltart, így lapoz egyet, következőnek pedig a zombik pecsétjét pillantja meg. Ismételten kiles, ezúttal Gerard felé fordulva, és oda idézi a két bűzlő hullát; még egy pillantást vet a jelképre, és csak utána jelennek meg az élőholt szolgák, melyek védelmezőn állják el az ellenség útját.
Lapoz ismét, és érzi, hogy elméje terhelődik. Légzése némileg felgyorsul a két idézés miatt, de még jönnie kell egy harmadiknak és egy negyediknek is, hogy mindenképp sikerüljön... Azért kapott támaszt, nem igaz? Azért maradt itt, azért van még itt mindig Gerard, azért kockáztat, mert számít rá. Bizonyára nem a semmiért cselekszik, biztosan így van. És...
És ez különös, bizsergető érzéssel tudatosul benne.
Nem lassul a ritmusa. A szellem pecsétje következik, és csak fel kell pillantania ahhoz, hogy közvetlenül felette megjelenjen a lebegő lény, ami azonnal szórni kezdi a jégszilánkjait, hátráltatva ezzel ellenfeleiket, közben az íjász is kilövi első nyílvesszőjét, ami eltalálja az Aliciához elsőként sorban álló zombit.
Jól van, következő...
Ismételten lapoz egyet, és zihálni kezd. Ennyit ilyen rövid időközönként még nem idézett meg... Érzi a súlyt a testén, hogy izzadni kezd, hogy szíve hevesen dobog, a vér pedig lüktet a fejében, a halántékán, mire a pánik egy pillanatra elborítja az agyát, de hamar leküzdi, míg azt ismételgeti: számítanak rá. És ez fontos neki, mindennél jobban.
Újabb pecsét. Nehezebben felkel, körbenéz, találva újabb helyet a kis szörnyetegeknek, és ahogy újfent lenéz a pecsétre, meg is jelenik négy goblinzombi, akik azonnal nekiesnek tőrjeikkel az ellenségnek, szabdalva a rohadó, penészedő húst, kivájva a még megmaradt szemgolyókat, felhasítva a zombik hasát, mire undorító fröcsögéssel esnek le a belsőségek... Csontvázak esetében egyszerűen kihúzzák alóluk a lábukat, mire hanyatt vágódnak a rozoga vázak, némelyikük átszúrva, leterítve holttársaikat is.
Lapoz még egyet, de rá kell jönnie, hogy a következő pecsét már nem szörnyidézésről szól, ami részben baj, mert több szolgával nem tud előjönni, másrészt viszont nem is baj, mert képtelen lenne ennél több egyszerre történő irányítására. Vészesen izzad, rettenetesen zihál, úgy kapkodja a levegőt, mintha fojtogatnák, és az elméjét annyira leterheli ennyi lénynek a vezetése, hogy alig bír megmozdulni, azonban nem akar itt maradni sem, elvégre... Mennie kell, különben nem érte volna meg Gerardnak sem a fáradságot.
Összegyűjti minden energiáját, nyöszörögve, a hamar érkező kimerültség okozta fájdalomtól eltorzult vonásokkal emelkedik ki a koporsóból miután elrakta könyvét, és már nem érdekli, hogy a fáklyát magával kéne hoznia. Gondolatait teljes mértékben lefoglalja szolgáinak vezetése, valamint a menekülés mikéntje, hogy most milyen tárgyat hagy maga után, már aligha számít.
A saját bőrének épsége fontosabb.
Nehezen kimászik, egy darabon négykézláb távolodik a fal irányába, reménykedve abban, hogy nem ütközik bele egyetlen élőholtba sem, amelyik nem a sajátja. Megérinti a falat, arra rátámaszkodva áll fel, és így, támasszal gyorsabban halad Gerard felé, kinél a zombikat utasítja, így, hogyha szükség van rá, akkor a közeledő ellenség rohadó felszínét letépik. Aztán jön a probléma...
... egy újabb élőholt, méghozzá egy csontváz.
Death Dominance - használná a tárgyat, azonban ennél többet már képtelenségnek bizonyul uralma alatt tartani. Így is nehéz arra koncentrálnia, hogy megtegyen egy lépést - igazi kín már csak az, ahogy megmozdul -, hát még eggyel többnek kelljen parancsolnia? Ott fog összerogyni helyben, ha megteszi, ugyanakkor mégis erre kényszerül, különben itt nem jut tovább. Kitérni nem tud a támadásai elől, ahhoz túl lassúak a reflexei, nem beszélve az erőtlenségéről, ami magában a mozgásban is hátráltatja. Kell ennél rosszabb helyzet?
Szárnysuhogás.
Egy bot fás koppanása mellette.
Éles karmok karcolják a csontváz fejét, lefoglalva a holtat, míg Alicia felkapja a földről a botot, és arra támaszkodva ügyetlenkedve keveredik Gerard mellé. A bizonytalan lépteket még bizonytalanabbá teszi a hátán végigcsorgó, hidegrázó veríték, és nem sok híja van annak, hogy a borzongás okozta durva reszketés leterítse őt a földre. Érzi arcán is az izzadtságot, hogy néhány tincs rátapad bőrére, de az már kevésbé zavaró, mint a gerincén végigfutó csepp, mely hasonló lehet a Halál fagyos simogatásához.
- Men... Menjünk... - zihálja, mikor társa mellé ér, és ő maga is meglepődik azon, mennyire erőtlen a hangja. Még hátranéz egyszer, megpillantva a hadakozó lényeket. Az íjásza már talán három ellenféllel is elbánt, a kardforgatója feje pedig a következő pillanatban koppan egyet a földön, majd eltűnik a színtérről. A szellem újra és újra jégzáporral jutalmazza az alatta lévő sereget, míg a goblinok egyre csak hullnak - négyből már csak kettő maradt. Abból is érzi szolgáinak fogyatkozását, hogy elméje egyre kevésbé terhelődik, egyre könnyebbé válik a gondolkodás, a cselekedetek megtétele, viszont ez nem azt jelenti, hogy kevésbé fáradt: ugyanolyan kimerült a hirtelen megpróbáltatásoktól, és még csak elképzelni sem meri, miféle távot kell még megtennie hazáig. Pontosabban… A fogadóig, ahol megszállt.
Bele fog pusztulni. De legalább innen kijut... Ez is valami, nem igaz?
- Gyerünk... - koppan egyet a bot, mire ránehezedik, és két lépés után ismét halk visszhangot ver a sötétben a fás hang, azonban az élőholtak hörgése közt elvesznek a menekülés suttogó neszei...


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

8Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Csüt. Aug. 25, 2016 3:12 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Karjának minden izma görcsbe rándult, ahogy tartotta a pehelykönnyű fegyvert. Érezte, hogy lassan semmivé válik egyetlen védekező eszköze, hiszen ahogy az árnyakat egy pillanat alatt fogja össze, úgy egy pillanat múlva már újra a homály folyamába merülnek és oszlanak el társaik között. Amint Alicia első szolgái megjelennek, a többi élőholt megzavarodik, mintha képtelenek lennének megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A csatazajra egy pillanatra az őt körülvevő förmedvények is a hang felé fordították a fejüket, ez a pár pillanat pedig elég volt neki, hogy egy könnyed dobással a lángoló fegyverét a hozzá legközelebb álló zombi mellkasának vágja.
A pillanatok alatt lángra kapó élőholt némiképp hátrálásra készteti társait is. Nekromanta társa időközben sikeresen átveregette magát a rothadó testek tömegén. Nem festett valami jól, pedig Gerard emlékezete szerint egyikük sem szenvedett el súlyosabb sérülést a csata során. Elég furcsa volt egy másik mágust látni ereje híjában. Eddig meg volt győződve róla a varázserő-hiányos rosszullét kizárólag a tudásdémonok gyengesége. Úgy látszik, más mágusok is hasonlóan reagálnak rá. De nem csak ettől volt ennyire letört. Az arcára szinte rá volt írva, hogy a hullák hömpölygő áradata lelkileg is megviselte. Talán nincs hozzászokva a vér és a halál látványához... ami kissé talán furcsa lehet nekromanta létére. Gerardot mindenesetre nem zavarják a gyomorforgató képek, Lia emlékeiben éppen eleget látott ahhoz, hogy megszokja ezeket.
- Már vártam, mikor bukkansz elő! – szólítja meg nevetve, kissé úgy, mintha tudomást sem venne jelenlegi helyzetükről.
Kezet nyúlt neki, hogy segíthessen odébb vánszorogni. Túl sok segítséget nem tud nyújtani, lévén ő sincs valami jó erőben a csata végére, de valamicskét talán képes könnyíteni a nő terhein.
- Akkor gyerünk...
Remegő térdekkel indulnak meg a kijárat felé, Pár lépés után már a biztonságot jelentő kanyarba fordulnak be. Az élőholtak vagy nem vették észre távozásukat, vagy nem képesek a termen kívül is élőként viselkedni, mert egyikük sem követi őket. Talán most megkönnyebbülhetnek egy rövid időre, hiszen már alig pár méterre van tőlük a felszín,és kis szerencsével nem botlanak bele egy újabb kriptába.

Felhasználó profiljának megtekintése

9Magánjáték: Mert egyedül unalmas Empty Re: Magánjáték: Mert egyedül unalmas on Pént. Okt. 07, 2016 10:29 am

Kicsit rövidnek érződött ez ajáték, de annál izgalmasabb volt, és látom le is van kerekítve a vége. Szószám megvan, nincs is más hátra, minthogy jóváírjátok magatoknak érte a 100 tp-t.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.