Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés újaknak] Világok között

Hétf. Okt. 22, 2018 10:29 am by Esroniel von Himmelreich

Tegnap a régiek már észrevehették, hogy Asael nevű briósevő démonom egy alig használt …

Comments: 3

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 7

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 68


You are not connected. Please login or register

Other side of the moon

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Other side of the moon on Szomb. Júl. 23, 2016 12:40 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Azt hiszem nem titok senkinek, hogy Armin Fairlight sötét tünde herceg és hivatalos veroniai playboy szavait, cselekedeteit és gondolatait szerény személyem irányítja. Ahogy szerintem az sem titok, hogy imádom a karaktert, így unalmas előadásokon vagy hosszú várakozások alkalmával arra vetemedek, hogy az ő szemszögéből írjak bizonyos dolgokat. Akit érdekelne a herceg lelki világa, az ez után posztokba szedve megtalálhatja az eddigi írásokat (illetve a majd születőket is), aki viszont unja ezt a szálat, az kéretik figyelmét elfordítani.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: Other side of the moon on Szomb. Júl. 23, 2016 12:42 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
The Moon’s Confession

~ Ostoba vagy, Armin! A sötét tündék hercege vagy, egy nehéz sorsú nép felelős vezére! És most mégis olyat tettél, amit a siheder ifjak szoktak! ~ apám kifinomult baritonja úgy pengett, mint a friss ideg az első lövéskor. Gyáva voltam, mert önmagamat is apám hangján szidtam? Kétségkívül. De azt meg kellett hagynom az elhunyt Raymond Fairlight hercegi fenségnek, hogy meggyőzően tudott szemrehányásokat tenni. És sokkal elevenebben is élt az emlékezetemben, mint ritkaságszámba menő dicséretei. De ha ő szidott engem, ha én magam, mindkettőnknek igaza volt. Ostoba voltam. Felelőtlen, meggondolatlan. Puszta szeszélyből olyan dolgokat ígértem annak a tünde fruskának, akinek utolsó csókját még ott éreztem az ajkaimon, amelyekkel tönkre tehettem az életét. Mert csak egy fruska volt, húsz és egynéhány nyarat, ha látott, céljai voltak, karrierje volt, sorsa volt. És én önző módon mindet magammal tettem egyenlővé. Miért? Mit tett velem az a lovag? Mivel babonázott meg?
Mert magamtól nem tehettem, önzetlenül, hátsó szándék nélkül. Sötét tünde voltam, még ha tiszta is. Sőt, én voltam Armin herceg, a lázadó éjszaka, a női szívekkel játszó bájgúnár. Nem szerethettem csak így egy nőt. Lassan, félig egy más világban elveszve léptem be a kocsma ajtaján – a kocsmám ajtaján, ahogy neki mondtam. Ez nem is volt teljesen csak ámítás, közvetetten tényleg én voltam a hely tulajdonosa. Csak éppen semmi munkát nem végeztem, hogy működjön, vagyis gyakorlatilag nem volt hozzá több közöm, mint a törzsvendégeinek.
- A szokásosat, felség? – kérdezte Percival begyakorlottan a nyikorduló ajtó hangjára és hercegi képem látványára, de csak lemondóan legyintettem. Ma nem duhajkodni vagy felejteni jöttem ide. Nem is értem, miért ide jöttem. Talán lábaim maguktól álltak rá a sokszor járt útra, míg gondolataim egymást kergetve próbálták eltakarni előlem a másik lehetőséget. Mert zsigerből tagadtam, hogy őszinte érzelmeim lennének a nemes tünde nő iránt, habár ésszel nem tudtam felfogni, hogy miért.
- Valami gond van, Armin herceg? – karolt belém Grace, hatalmas szemeit aggódóan rám függesztve, szomorúan lebiggyesztett ajkakkal. A nő még sötét tünde szemmel nézve is szemkápráztató volt, hibátlan vonások, kívánatos alkat, játékos természet. Minden férfi álma volt. Mindegyiké, engem kivéve. Ma nem. Már nem. Hosszan pislogtam, hogy hófehér haját ne vörösnek, bíborszínű szemeit ne malachitzöldnek lássam, majd szomorúan elmosolyodtam.
- Nincs, Grace. Legalább is semmi olyan, amiben segíthetnél. Menj, igyál valaki olyannal ma, aki nálam jobban megérdemel! – udvariasan lefejtettem magamról a karjait, majd lassan, nehéz léptekkel elindultam a lépcsőn. Minden lépés, minden nyikorduló deszka ugyanazt a nevet visszhangozta, de még mindig makacsul tagadtam. Miért? Talán azt gondoltam, nem vagyok elég erős, hogy beismerjem az igazságot. Hogy félek az ezzel jövő felelősségtől és következményektől, hogy nem akarom elengedni jelenlegi életemet. De ez ostobaság volt.
Megragadtam az egyik üres szoba kilincsét, gyorsan beosontam és magamra zártam az ajtót. Kinéztem az ablakon, ahonnan a telő Hold fénylett vissza rám; egészen eljárt az idő.
Talán azért nem akartam bevallani, mert nem tehettem. Mert nem volt jogom saját magamra, a boldogságomra, az én szerelmemre gondolni, mikor háború jött, gyorsabban, mint számítottam. És nem volt jogom ezzel az indokkal elszakítani a tündét sem eddigi életétől. De ez sem volt igaz; elkéstem a megbánással. A háború közeledett, és akármennyire koncentráltam, nem lett sem jobb, sem könnyebb. És az ifjú lovag életét már így is a feje tetejére állítottam, bármennyire voltak igazak vagy hamisak a szándékaim.
Már az ágyon feküdtem, mikor rájöttem, hogy nincs semmi, ami megalapozta volna a makacsságom. Életemben először a könnyebb út volt a kellemesebb és nem volt semmilyen logikus érv, ami ellentmondott volna neki. Elgondolkodva bámultam a meszelt plafonból előtűnő őszi leveleket idéző hajtincseket és smaragdszínben izzó szempárt, majd sóhajtva vallottam. Vallottam a Holdnak, az éjszakának és magamnak.
Bevallottam, hogy szeretem Loryt.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3 Re: Other side of the moon on Szomb. Júl. 23, 2016 12:45 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Shadowed Moon

Nem tudnám visszaidézni mi volt a tányéron, azt pedig főleg nem, hogy a kupákba mi volt töltve. Nem foglalkoztam ilyen egyszerű, magától értetődő részletekkel, mert a teljes figyelmemet lefoglalta Lory arca. Sokszor figyeltem már meg a vonásait, próbáltam megtanulni a jeleket, olvasni gyönyörű arcának finom rezdüléseiből, bár nem volt könnyű; a lovag katonás fegyelme hatásosan szorította vissza az érzelmeket, amelyek a nő lelkében háborogtak. Azonban annyit már sikerült kiolvasnom belőle, hogy valami készül. Mint a vihar előtti hűvös, esőszagú szellő.
- Ez nem mehet így tovább. – így szólt az első mennydörgés, ahogy a villám sisteregve vágódott keresztül a szobán, egyenesen a mellkasomba. Lassan, nagy kortyokkal kiittam a kupa maradékát, de valahogy az alkohol tüze sem tudta eltüntetni az undok, hideg sejtést, amely a koponyám aljába kapaszkodott. Másodpercekig csak néztem, a karcsú tünde nőt az ablaknál, szemében a bátorság közé szorított félelemmel, mint a levelek közé rejtett vihar. De állta a belső feszítést és nem mutatott sem kétségbeesést, sem kételyt. Sóhajtottam.
- Nem elég jó ez?
Egy pillanatig azt hittem, nem szólal meg, hogy bátorsága elhagyja és visszatáncol a kimondott szavától, elengedi, mint ahogy a nyílvesszőit szokta – de az nem Lory lett volna. Jobban ismertem annál, hogy ilyen módon alábecsüljem, és nem is csalódtam. Hogy jó érzés volt-e, vagy rossz, nem tudtam eldönteni.
- Nem. Nem elég jó. Neked kötelességeid vannak a néped felé, ami mindig az első lesz. – Nem engedte, hogy közbevágjak, malachitzöld szemei kérlelhetetlenül fúródtak az enyémekbe, tenyere határozottan a levegőbe emelkedett, hogy mutassa: a ladynek még van mondandója. - És ez rendben is van így. Ami köztünk van, az pedig nem engedi, hogy eleget tegyél nekik.
- Ma három levelet kaptam. – szinte éreztem, ahogy szavaim mögött meghűl a levegő. Sosem akartam így szólni, hozzá nem, de már eluralkodott rajtam a hideg. A félelem, hogy elveszítem, a rettegés, hogy mindenek csak így lesz vége… És ez áttörte a gondosan felépített gátjaimat, szabadjára engedte a szenvtelen, szívtelen szavaimat. - Egyet őfelsége Amelie Fairbranch tünde királynőtől, egy részletes leírással egy tünde nemeskisasszonyról, akinek családja jó kapcsolatot ápol a sötét tünde nemességgel. Egyet a hercegi hivatalomtól, akik követelték, hogy válasszak feleséget a népem tagjai közül. Egyet pedig egy pöffeszkedő sötét tünde bárótól, aki saját lányait ajánlotta, mint ideális választást. Mindegyik visszautasítottam. Talán nem kell magyaráznom, ki miatt. Ne emlékeztess te is a kötelességemre, elegen vannak, akik megteszik.
- Pontosan erről van szó! – úgy csattant fel, mint a vipera, ha ráléptek. - Ez az, amit nem tehetsz meg örökké, mert előbb utóbb választanod kell, valakit, aki mindenkinek megfelel – szemei szikrákat hánytak, azonban arcának apró rángásai elárulták, hogy koránt sem volt a vihar eső nélkül. De nem mutatott gyengeséget és bárki másnak megingathatatlannak tűnt volna. Én azonban láttam, értettem, ismertem. Ismertem, mert minden nap ő nézett velem szembe a tükörben, a regulázott érzelem, a féken tartott vihar. - Ameddig itt vagyok... Ameddig veled vagyok, nem fogod megtenni.
- Mert nem akarom! – álltam fel, szinte felborítva magam mögött a széket. - Mert nem érdekel, mit gondolnak rólam! Mert nem tűröm, hogy megmondják nekem, mit hogy tegyek, ameddig nincs értelme! A sötét tündéket szolgálom, nem a tünde királynőt, nem a nemeseket, nem a hercegi tanácsot! És ameddig a népem nem követeli el tőlem ezt a kis boldogságom is, nem fogom odaadni! – Nem tudtam, mit mondjak, hogy megértse a gondolataimat. Fáradtan a halántékomat kezdtem masszírozni, hátha segít, de a lenyugváshoz sem volt elég jó. - De ha te nem akarsz a bűntudattal élni, én nem marasztallak. Ha a lovagi becsületed nem engedi, hogy velem lázadj, ne tedd. Nem kötelezlek semmire... – fejeztem végül be, talán kegyetlenebbül és sötétebben, mint illett volna. Mint szerettem volna.
- Követelni fogják... Talán nem ma és nem holnap, de fogják. – Ezt sikerült összeszednie a hosszú hallgatás alatt. Ez volt, amit az esze, a logikája mondott neki. Ezt súgták az ösztönei, a veszélyérzete, a nyugalom iránti vágya. De hogy mit súgott neki a szíve, abban már nem voltam egészen biztos. – Kérlek, tedd félre a dacot egy percre és hallgass a józan eszedre. Az tudja, hogy igazam van.
- Ha a józan eszemre hallgatok, el sem kezdjük ezt az egészet. – ültem vissza, valamennyire visszanyerve a higgadtságomat. - Sosem volt logikus. Mert ez sosem logikus. Csak egy igen vagy egy nem van a lelkedben. – hosszan, könyörtelenül néztem a lovagnő szemébe. Reggel feddeni fogom magam és vezeklésre fog hajtani a lelkiismeretem, de most, ezen a viharos éjszakán, ilyeneken nem gondolkoztam. Csak egy kérdés járt a fejemben. - Igen vagy nem?
- Miért, ha igent mondok, mi lenne a vége? Elárulom neked, nem lenne vége, csak a folyamatos küzdelem várna ránk... Nem bonthatod a világot egyszerű igenekre és nemekre! – Kitért. Nem hiába hívták Szélleljárónak, jó diplomata volt, tudta, hogyan kell megkerülni egy kérdést, amire kényes a válasz. De számomra már ez is egyfajta válasz volt, bár nem az, amelyiket őszintén szerettem volna hallani.
- Mert túl egyszerű lenne? Mert egy egyszerű válaszból nincs visszatérés? – Engem világéletemben politikusnak neveltek. Hercegnek, vezetőnek, olyannak, aki ért a szócsatához. Most mégis kíméletlen voltam, nyers és direkt. Nem Lory hibája volt, mert a gondolataim az elmém érzelmektől nehéz tengerében fuldokolva igazat adtak neki. A körülmények miatt voltam ilyen aznap, az átkozott helyzet miatt, hogy mindennek ekl lennem, amit elvárnak, de semmi sem lehetek, ami szeretnék. Senkivel nem lehetek, akivel szeretnék. - Én küzdenék érted. De ha téged ez elriaszt, akkor a te válaszod nem...
- Pontosan tudod, hogy nem ez riaszt el. Az érzéseid sosem ijesztettek meg. – Jól tudtam, mi riasztja el, illetve hogy mi mondatja ki vele a szavakat. - De valamelyikünknek muszáj lesz józanul gondolkodnia. – Belefáradt. Nem volt szabad szeretnünk egymást, nem volt helyes és nem volt könnyű. És Lory magához képest hősiesen állta a megpróbáltatást, de belefáradt. Egyszerű kiutat akart, vagy így, vagy úgy. - Ez a küzdelem a koronádba kerülhet... Vagy rosszabb esetben az életedbe, és ezt nem engedhetem.
- Mert ha itt és most vége, mi fog történni? El fogjuk felejteni egymást? Mert nem hiszem, hogy én arra képes vagyok. – Nem tudtam elengedni, mert gyenge voltam. Gyengébb voltam, mint bármikor, és határozottan gyengébb voltam, mint ő. Én nem tudtam volna azt mondani, amit ő mondott ezután.
- Képes vagy. Ha elfelejteni nem is, de továbblépni igen.
Mondani akartam valamit. Valamit, amitől megnyugszik, amiből erőt merít, ami elfeledteti vele a félelmeit. De nem tudtam. A gondolataim cserben hagytak, ajkam határozottan nyílt ki, de a megfelelő hangok nem találtak utat rajta keresztül.
- Késő van. Maradj még velem az éjszaka, utána reggel eldöntjük, hogy az utolsó volt-e. Áll az alku?
Gyáva voltam. Gyáva és gonosz, mert nem tudtam elengedni az egyetlen örömömet, hogy neki megnyugvást jelentsen; nem akartam elengedni. Így alkudoztam, időt kértem, mint a sarokba szorított tábornokok a lehengerlő sereg látványára. Ha az apám látott volna egy hétig mosta volna a fejem, és még annyiba sem vesz, hogy kiröhögjön.
- Áll az alku.

Úgy szorítottam magamhoz, mintha eggyé akarnék olvadni vele, ujjaim erősebben és erősebben simítottak végig puha bőrén, mintha le akarnám rántani róla. Szomjasan csókoltam a remegő ajkakat, mintha azok elolthatnák a mellkasomban égő tüzet, de csak jobban felhevítették a lángokat. Egyre vadabbak és kétségbeesettebbek lettek a mozdulataim, míg végül erőm a végéhez ért és szaggatottan lélegezve, de továbbra is a nőt ölelve magával rántott egy tintafekete, mélységes gödör…
Nem ébredtem fel időben. A rettegésből szőtt kómaszerű álom a markában tartott, így ha Lory nincs mellettem, az éjgyilok pengéje beteljesíti végzetes célját. Azonban a lovag határozott, begyakorolt mozdulatokkal taszított le mindkettőnket az ágyról, a kemény padló csattanása a szegycsontomon pedig magamhoz térített. Orvgyilkosok!
Mindketten talpon voltunk és fegyverek hiányában puszta kézzel próbáltam védeni mindkettőnk életét. Loreena mint a szélben táncoló falevél forgott, tört ki és sújtott le pontosan és kíméletlenül, olyannyira tündérszerűen, hogy szinte megbabonázott. Azonban az ámulatból fájdalmas nyilallások szakítottak ki, ahogy a hideg acél belém mart több helyen, a rajtam lévő áldások ellenére is. Nem egy játék volt, most az életünkért küzdöttünk. A sajátomért, és a nőéért, akit szerettem. És eszem ágában sem volt hagyni, hogy bármi baja essen.
Lory mágiája úgy robbant ki, mint az elszabadult nyári vihar, utat nyitva a jelenésszerű árnyalakok között, így a tünde egy tigrisbukfenccel felszerelésünk felé vetette magát. Egy mély levegővel magamba fogadtam a Hold áldását és a táncoló ezüstös fénnyel együtt jelentem meg hol egyik, hol másik sötét tünde előtt, ám ahogy értük nyúltam rendre eltáncoltak előlem. Mintha árnyakkal küzdöttem volna… De nem, az nem volt lehetséges. Az egyetlenek, akik ennyire magas szinten űzték az ősi, elfelejtett művészi gyilkolást feltétlen engedelmességet tanúsítottak felém.
~ Szükségem van a Géallach-ra! ~ - fogaim szinte megcsikordultak, ahogy elkerültem az újabb és újabb csapásokat, míg látóteremet ki nem töltötte Lory elszánt és egyszerre bocsánatkérő arca. Pillanatok alatt termett előttem, ujjai közül kifordult csatapengém markolata, ahogy még egyszer utoljára mélyen a szemembe fúrta tekintetét, mielőtt teste megfeszült, mint a fegyvereként használt íj. Két szúrás is elérte, egy a hátát, a lapockái magasságában, egy pedig némivel lejjebb, az oldalában. Ahogy ereje elhagyta túl lassan kaptam a zuhanó test után, így nem tudtam megtartani, mielőtt a földnek csapódott volna. Nem tudtam megmenteni, mielőtt megsérült volna. Nem tudtam boldoggá tenni. Nem tudtam… Ujjaim végigsimítottak a finom ívű arcon, másodpercekig küzdve a késztetéssel, hogy zokogva rá boruljak. De ennek még nem jött el az ideje.
Ujjaim hidegen de remegés nélkül markoltak rá az ezüst csatapenge markolatára, Géallach szikrázva tükrözte a haragot, amely bennem dúlt. A fém felragyogott, ahogy vadul, mint az éjszakában lapuló ragadozó megfordultam és könyörtelenül csaptam le az orvgyilkosokra, nem gondolkodva, nem elegánsan, csak gyorsan és pontosan. Talán földet sem ért az utolsó, mikor már ott térdeltem Lory mellett ismét, s bár szemei már csukva voltak, biztosra vettem, hogy még élt.
- Gyógyítót! Holdpapot, druidát, felcsert, bárkit! – ordítottam amilyen erővel kiszáradt torkomból kitelt. – Sajnálom, Lory! Nem voltam elég erős. Nem voltam elég erős elküldeni, nem voltam elég erős elengedni, és nem voltam elég erős megvédeni! – Nem is próbáltam nem zokogni, képtelen lettem volna visszatartani a könnyeimet. – Látod, még ehhez sem vagyok elég erős! De elég erős leszek fejet hajtani és segítséget kérni! Elég erős leszek lemondani rólad, hogy megmentselek. Még ha én abba bele is halok!
A hold árnyékba borult. Kinevetett engem, szégyenkezett és eltakarta a szemét. A Hold nem akarta látni a zokogó sötét tünde herceget haldokló kedvese fölött.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.