Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Vas. Júl. 31, 2016 9:15 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
-Mi? Ki? Hol vagyok??
*Apró, reszkető sóhaj*
- Na jó.... Ha már ide vetett a sors, miért is ne? Lássuk a medvét! Smile

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Vas. Júl. 31, 2016 9:48 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nem vagyok az a fajta, aki a végére hagyja a legjobb falatokat, helyzeteknél szeretem a komoly durranásokat egészen hamar bekérni, amíg még friss az ET emléke. Sokat foglalkoztatott az előzményed olvasása során, hogy mégis az igazi atyád mit kezdene veled, kérlek mutasd meg nekem azt az alternatív világot, ahol a karaktered felkeresi őt, hogy nevelje, ha már ő az igazi apja. Hogy ez a találkozás miként megy, rád van hagyva... Lehet egy könnyes találkozás, vagy a valódi apád csak kinevethet, s leköphet. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Hétf. Aug. 01, 2016 10:06 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Két nappal azután, hogy elhagyta apja házát, Eirynben megérik a gyűlölet. Eddig az anyja miatt érzett gyász eltompított minden más érzést, nem volt képes tartósan másra koncentrálni. Ám mostanra a harag felülírta a bánatot. A mellkasában kavargó gyűlölet egyetlen személyre irányult: a vér szerinti apjára. Irracionális érzés volt. Hiszen az anyja éppoly hibás volt fattyúságában, mint az idegen vére, nevelőapja pedig támogatás helyett kidobta. De nekik ott volt mentségnek a gyász - amit az apja érzett, és amit Eiryn érzett az anyja iránt -, enyhítő körülménynek pedig tizennyolc évnyi emlék. Az idegen viszont csak felbukkant, fenekestül felfordította az életét, majd eltűnt. De viselni fogja a következményeket. Tesz róla, hogy megemlegesse a napot, amikor végleg tönkretette az anyja halálával megbillent gyermeki álomvilágot. Ha lehetetlenné tette eddigi életét, viszonozni fogja a szívességet. Elvégre udvariasságra nevelték... Igen. Megkeresi azt a rohadékot. De előbb információt kell róla szereznie. És erre ki a legmegfelelőbb személy? Groteszk mosoly gyűri ráncba fiatal arcát, ahogy visszafordul az úton. A megtett távolságot ez alkalommal alig egy napig tart bejárnia, hiszen távozásával ellentétben most céltudatosan, sietősen lépked. Másnap estére már régi otthona ajtaján koppannak finoman behajlított ujjai. Hamarosan kattan a zár, s apja meggyötört arca jelenik meg a nyílásban. Az apjáé, nem a véréé. Amikor a férfi felismeri Eirynt, hitetlenkedve tágul nagyra a szeme, s a lány nyakába borul. Az ölelése erős és ismerős, biztonságot sugároz. Eiryn szemébe akaratlanul is a megkönnyebbülés könnyei gyűlnek.
-Visszajöttél! - nyögi boldogságtól rekedtes hangon a férfi - Ó, kislányom, úgy sajnálom a történteket!
A lány egyik fele legszívesebben zokogva viszonozná az ölelést, elfogadná a bocsánatkérést, kérdés nélkül illeszkedne vissza eddigi életébe. Ám az apjában való csalódás fájdalma még túl friss, az idegen vére iránt érzett új keletű gyűlölet pedig túl heves. Megacélozza magát, s egyik kezével átkarolja a férfit, a másikkal pedig a derekához nyúl.
-Üdvözöllek apám!
Az utolsó szó csöpög a gúnytól, melyet remekül kihangsúlyoz a másik öreglyukához emelt kés.
Az apja megdermed.
-Azt hitted, csak úgy eldobhatsz és visszavehetsz, mint egy ócska csizmát? - kérdezi kedvesen, lágyan.
-Nem koldusként jöttem hajlékért könyörögni. Fattyúként jöttem a vérem felől érdeklődni.
A férfi összerezzen, és enyhén remegő hangon szólal meg.
-Ugye nem akarsz... bosszút állni?
Nem lehet tudni, hogy magára érti-e, vagy a kérdezett személyre, így Eiryn úgy dönt, hogy kerülő választ ad.
-Ne aggódj, nem ölöm meg. Sosem bántanám a véremet.
Áldozata nyel egyet, pontosan érti a célzást.
-Szóval csak egy kis információra lenne szükségem, például egy névre és a lakhelyére.
Pár perc múlva Eiryn már biztos léptekkel halad Erich Nebelturm háza felé.

Két hétig figyeli a házat, mielőtt a vére elé állna. Ez alatt az idő alatt némileg megismerte a lakó szokásait. Erich Nebelturmnak rengeteg női, ám elenyészően kevés számú férfi csodálója volt, míg ellenségeket és haragosokat mindkét nem táborából megszámlálhatatlan mennyiségűt gyűjtött. Mesterségét tekintve Eiryn fegyverkovácsnak tippelte, legalábbis a ház melletti műhely alapján, ám erősen gyanította, hogy megélhetés szempontjából vér szerinti apja inkább a kitartott kategóriába sorolható. Ezt az elméletet erősítette egyrészt az a tény, hogy két hét alatt háromszor látta a férfit bemenni a műhelybe (ebből egyszer maradt negyed óránál tovább), másrészt a majd mindennap felbukkanó nők. Hol egy előkelő, gazdag család szeme fénye, hol szajhák, hol egy férjes asszony volt a látogató, de Erich Nebelturm ritkán maradt hölgytársaság nélkül. Ezek a bizonyos hölgyek vagyontól függően reggel vagy zokogva, kiabálva, vagy negédes bájolgás után távoztak reggelente. A házba három út vezetett: a főbejárat, egy hátsó ajtó, illetve a műhelyet a házzal összekötő ajtó. Míg az előző kettő általában zárva volt, az utóbbin át gyakorlatilag probléma nélkül be lehetett jutni, egyetlen hibája a nyikorgó zsanér volt. Hiába, meglátszik, hogy melyik ajtót használja a vámpír rendszeresen... Mindezen tudással felvértezve Eiryn egy este letelepedett a küszöbre, és várta a távol lévő háziúr felbukkanását. Szívesen megzavart volna egy románcot, ám őszinte csalódására apja kivételesen hölgytársaság nélkül érkezett. Ám a férfi arcán felvillanó döbbenet mindenért kárpótolta, még ha csak egy pillanatig tartott is. Erich Nebelturm tudta, hogyan uralja a vonásait.
-Mit keresel itt, fattyú? - Kérdezi enyhén unott, közömbös hangon. Eiryn elmosolyodik, és színpadias ölelésre tárja karját.
-Apám! Nem maradhattam egy idegen házában. A szívem a véremért kiáltott. Gyermekednek vallottál, a leányod leszek.
Erich felhorkan.
-Nem vallottalak semmimnek. Csak kérdéseket tettem fel, nem tehetek róla, ha ebből ostoba következtetéseket vonsz le. Na, kotródj innen.
A lány mosolya farkasvigyorrá szélesedik. Már nem játszik szerepet, karját maga mellé ejtve hidegen, tárgyilagosan beszél. Hiszen csupán tényeket közöl.
-Elvetted a család érzetét tőlem. Azt hitted, csak úgy hagylak elsétálni? Téged még senki sem tanított meg arra, hogy a tetteinknek következményei vannak? Akkor most elmondom: amit velem tettél, annak az lesz a következménye, hogy az apám leszel. Etetni és ruházni fogsz, ékszereket veszel nekem és hozományt biztosítasz.
Az apja hitetlenkedve, csóválja a fejét, ajkán apró mosoly játszik.
-Befejezted, kislány? Bár igen szórakoztató a fejtegetésed, ezt te sem gondolhatod komolyan. Nincs semmid, amivel hatni tudnál rám.... Mindig is nagy csodálója voltam a szépségnek, de a lányom vagy, pénzzel nem tudsz megvesztegetni, a vádjaid pedig semmi újdonságot nem nyújtanának még a pletykafészkeknek sem. Miért nem mész vissza ahhoz a szánalmas pojácához, akit Charlotte férjnek tartott? Amilyen szentimentális bolond, biztosan visszafogad, ha kijátszod a könyörgő kislány kártyát. Nos, egy élmény volt veled beszélni, de most tűnj el.
Azzal durván félretolja a lányt, és eltűnik a házban.
-Rossz válasz - suttogja Eiryn gonoszul.

Másfél hét szellemjárás és három komplett zárcsere után szobát kap vér szerinti apja házában. Ez idő alatt vagy vendéglőkben evett Erich pénzéből, vagy a konyháját fosztotta ki, beszerzett három méregdrága és teljesen fölösleges ruhát, egy zafírköves aranygyűrűt (ezt meg is írta az apjának, hozzátéve, hogy sajnálatos módon nem szokott gyűrűt viselni), és a legnagyobb szobában aludt egy közeli fogadóban. A találkozás napján elmulasztott romantika-rombolást is bőven bepótolta. Olyan volt, mint egy bosszantó árnyék: akár otthon akart "vendéget" fogadni Erich, akár elment, Eiryn levakarhatatlanul jelen volt a háttérben, a lehető legrosszabb pillanatokban bukkanva fel ténylegesen. Az első két zárcsere természetesen ellen irányult, ám semmilyen zár nem állhatott ellen tartósan a precíz, fürge ékszerészujjaknak. A harmadik szintén miatta volt, ám az ok más: sajnos túlságosan elöl hevert az a kulcscsomó, egyszerűen muszáj volt elhoznia. És véletlenül.... Nem is érti, hogyan, bizonyára merő szórakozottságból kívülről bezárta az ajtót. Másnap hatalmasat nevetett, amikor Erich végül az ablakon át pottyant ki (nem túl kecsesen) az utcára. Ez után az akciója után az apjának végleg be kellett látnia, hogy nem fogja békén hagyni. Persze innentől Eiryn egy kissé mérsékelte magát - hiszen ha nem lenne jobb a helyzet attól, hogy bekerült a házba, pillanatokon belül újra játszhatná a besurranó tolvajt.

//másfél évvel később//

-Eiryn, volnál szíves végre befáradni az ebédhez?
Erich hangja türelmetlenül csattan a műhelyajtóból. A lány fel sem néz a munkájából, hiszen a smaragd rendkívül törékeny, a foglalása igazi művészet.
-Mindjárt.... - dünnyögi. Már csak egy pár simítás hiányzik... Homloka ráncba gyűrődik az erőfeszítéstől, el sem jut a tudatáig Erich dobolása az ajtófélfán. Mikor végre kész van, felsóhajt, és hátradől, majd hátranéz az apjára.
-Csak kihasználtam az időt, amikor nem vagy itt. Az éktelen kopácsolásod még a gyémántot is megrepeszti!
Komoly arckifejezéssel beszél, ám szemében és hangjában játékosság bujkál.
-Ne pimaszkodj, kölyök, mert elvisz a háziszellem! Ja, bocsánat, nem bírnád el magad a vézna karjaiddal...
Eiryn felnevet és elindul a házba. Amikor elhalad az apja mellett, Erich összeborzolja a haját, majd követi az étkezőbe. Az ebédet jó hangulatban, kölcsönös csipkelődés közepette töltik el, majd teljes egyetértésben beülnek a könyvtárszobába. Erich egy pohár borral a kezében elterpeszkedik a szokásos székében, míg Eiryn egy könyvvel bekucorodik kényelmes foteljébe. Mikor a férfi végez a borral, mind a ketten elindulnak a műhelybe. Megszokták egymást. Bár Erich még mindig nem tudja, hogyan viselkedjen apaként, Eiryn pedig sokszor visszavágyódik korábbi életébe, már majdnem családot jelentenek egymás számára. A lány gyűlölete rég kihűlt már, s mind a ketten igyekszenek, hogy össze tudják egyeztetni az életük. Eiryn nem szól bele túl sokszor az apja nőügyeibe, aki cserébe mérsékli magát, és hajlandó dolgozni is. Még bőven nem tökéletes a helyzet, de talán idővel...

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Szer. Aug. 03, 2016 1:06 am

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Azt kell mondanom, hogy már most sejtem, hogy jó móka lesz veled helyzetezni, sok mindenre felkészültem, de erre így konkrétan nem nagyon. Ez nem rossz, sőt, meglepett nagyon a vége, pláne, hogy egy egészen jó embert faragtál végül a kurafiból. * Lasssú taps * Emellett azt is helyesnek találtam, hogy sokszor használtad a vérrel kapcsolatos kifejezéseket, ez nagyon vámpíros, tetszik. Helyzetnél minden második történet után jár jutalom, így egyelőre annyi a jutalmad, hogy megdicsértelek téged. Becsüld nagyra, mások ezért fizetnek!

Új helyzet: 

Ez tetszetős volt, meglepően vidám is végül. Az éhségem fellángolt, most valami kicsit gonoszabbat szeretnék tőled kérni. Sok kellemetlen formája lehet egy vámpír létének, talán később bekérem a másik ilyet is, de mutasd meg kérlek nekem a kísértetté változtatott Eryt. A kísértetekről találsz egy kicsit többet az ismertetőben, gyakorlatilag a vámpírokból létrehozott kifejezetten erős és veszélyes előholtak, akik a névvel ellentétben nem szellemek, félig léteznek fizikai és asztrális síkon. A hogyan és a miért rád van hajtva, a lényeg az, hogy lássam ezt. HAJRÁ!

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Szomb. Aug. 06, 2016 10:27 am

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
A vevő éppen zárás előtt téved be Eirynhez, amiért kap egy cseppet korholó pillantást. De a pénz az pénz, és minden üzletnek a legjobb hírverés az ügyfelek dicsérete, így a lány a szokott udvarias, barátságos hangon szólítja meg az idegent.
-Miben segíthetek, uram?
Az illető felnéz, elmosolyodik, és a lányhoz lép. Jóképű, sötételf férfi, a harmincas évei közepén járhat. Egy hosszúkardot húz elő a köpenye alól, és a pultra fekteti.
-Egy zafírt szeretnék bele rakatni, ide, a keresztvasba. Látja, a helye is megvan, csak a kardkovács nem vállalta a foglalást. Itt a zafír is. Tudja, a töltőgyűrűkhöz hasonló kardot szeretnék...
Eiryn összeráncolja a szemöldökét. Bonyolult feladat, főleg, mivel a kontár fegyverkovács munkáját is helyre kell raknia. Miért szól bele abba, amihez nem ért? Ha nem tud foglalni, akkor legalább ne nehezítse meg az ékszerész dolgát. A fémet kissé könnyebb a drágakőhöz megfelelő formára kialakítani, mint fordítva.
-Sok munka lesz vele, ráadásul a keresztvas folyamatosan erős ütéseknek van kitéve. Ha használni is szeretné a kardot, javaslom, hogy inkább a markolatgombba illesszen drágakövet. Ez egyáltalán nem fogja akadályozni a harcban, semmilyen kényelmetlenséget nem jelent, de a kő sokkal jobban védve van. Attól sem kell tartania, hogy ez esetben nem tudja ütésre használni a gombot, vagy hogy megváltozik a súlyelosztás. Meg tudom oldani a dolgot.
Várakozóan néz az ügyfélre, aki némi gondolkodás után beleegyezik a változtatásba, az eredeti luk helyére pedig "valami díszítést" kér. Ezután még megállapodnak az árban, az átvétel időpontjában és az egyéb formaságokban. A lány elégedetlenül csóválja a fejét, amikor a férfi végre távozik, nem szereti a túl nagy szabadságot hagyó feladatokat. Könnyű kibúvót kínálnak a kelletlenül fizető vevőknek: egyszerűen kijelentik, hogy Eiryn munkája esztétikailag nem megfelelő személyes ízlésüknek, így nem tudják kifizetni a teljes összeget. Persze a lányt sem kell félteni, rég megtanult már bánni a nehéz ügyfelekkel, de attól még legszívesebben elkerülné az ilyen eseteket. Idegesen sóhajt egyet, és munkához lát.

Eiryn kissé idegesen várja az ügyfelet. Kiváló munkát végzett, és a fegyverkováccsal is megbékélt, hiszen el kell ismerni, a kard maga remek munka. De mindjárt záróra, és a férfinak még híre-hamva sincs. Végül ismét közvetlenül az előtt lép be a helyiségbe, hogy Eiryn lehúzná a redőnyt. A lány bosszús pillantást vet rá, majd előveszi a kardot, és a sötételf felé nyújtja.
-Készen van. Próbálja ki, ha gond lenne az egyensúlyozással, még kijavíthatom.
A vevő titokzatosan mosolyog, közelebb lép, de nem nyúl a kard után.
-Kitűnő munkát végzett, kisasszony. De el kell mondanom valamit: ez a kard nem nekem készült... Hanem Önnek.
Eiryn fejében megszólalnak a vészcsengők, de már későn. Az idegen tőrt ránt, és markolatig döfi a pengét a lány mellkasába. Nem tud védekezni, hiába van a kezében a kard. Ilyen kicsi távolságnál nem tudna elég lendületet venni, a penge épphogy csak hozzákoccanna a támadójához. És tulajdonképpen nem fáj. Csak nagyon fáradt, és hirtelen zsibbadni kezd az egész teste. Ráadásul a világ furcsa szögben megdől, és hirtelen minden hatalmas lesz körülötte. A gondolatai olyan lassan csordogálnak, mint az alvadt vér. A feje oldalra csuklik. Apropó vér... a kard egyre növekvő vértócsában ázik. Eiryn akaratlanul is elfintorodik. Ha nem tisztítja meg a fegyvert, a végén még berozsdásodik, és akkor... Már nem jut el a folytatásig.

Hirtelen felébred. Tehát aludt. Nem, arra emlékezne. Akkor elájult. Nem baj, lényeg, hogy felébredt. Mozogni vajon tud? Csak szép lassan kezd neki. Szem kinyit, jó. Mi ez a hely? Valami kripta? És ki takarít itt?! Ilyen trehány munkát! Az ilyet jól ki kéne suvickolni belülről egy szöges buzogánnyal... Egy pillanatra elkalandozik. Milyen lehet ledugni valakinek a torkán egy csatacsillagot? És mióta gondolkodik ilyeneken?! Gondolatban megrázza magát, és a feladatra, avagy a megmozdulásra koncentrál. Szóval... Ujjak: rendben. Karok: mozognak. Lábak: megvan. Egyedül az zavarja, hogy valami idióta szövegel kenetteljesen a háttérben. Igazán befoghatná egy kicsit, idegesíti a hangszín.
~Hol is tartottam? Ja igen. Szóval végtagok rendben.~
Megpróbál felülni, és elégedetten konstatálja, hogy nem is volt nehéz. Bár érez egy tompa nyomást a fejében, ezt az ájulás számlájára írja, és nem törődik vele. Ami most fontosabbnak tűnik, az az orra előtt lebegő kard. Lassan felemeli a tekintetét. Kardhegy, penge, keresztvas, egy kéz, alkar, váll...
~Jé, én ezt a fejet ismerem! De honnan? Bárcsak befogná végre, akkor azt hiszem, eszembe jutna. És az sem tetszik, hogy ilyen közel van a kard hegye a torkomhoz. Á, köszönöm. Ha a markolat néz felém, az már mindjárt jobb...~
Arra viszont nem sikerül rájönnie, hogy mit is kéne most csinálnia. Végül kinyúl a kard felé. Ha már az ismerős idegen így felé tartja, megfogja neki.
~Biztosan pisilnie kel...~
A gondolatra felkuncog. A felette álló sötételf erre megzavarodva bámul rá, mint aki még sosem látott vámpírt, de végre abbahagyja a süketelést, amiért Eiryn rendkívül hálás. Ekkor jut el a tudatáig, hogy a kardot tartó keze valahogy... furcsa. Felemeli a másikat is, maga elé tartja, és óvatosan mozgatni kezdi az ujjait. Nyit, csuk, nyit, csuk....
~A francba, ez tényleg hozzám tartozik!~
Olyan szép keze volt! Mit művelt vele, és főleg kicsoda?! Bár... Vicces figyelni, ahogy a csontok mozognak. És ami a használatot illeti, éppúgy tud fogni, mint régen, legalábbis a kardot gond nélkül tartja. Apropó a kard. A sötételf férfihoz hasonlóan ismerős Eirynnek, és az is kezd derengeni, hogy honnan. Mintha ő csinálta volna... Már nem magát a pengét, ahhoz nem ért, de azt a kecses, indaszerű motívumot a keresztvason, és ő foglalta a markolatgombba a zafírt. Ekkor hirtelen bevillan.
~Igen! A kenetteljesen szövegelő fószer... Jaj neeee... Ugye nem kezd rá megint? Csak folytatja... Mindegy. Szóval ő volt a megrendelő.~
Hirtelen fájdalom robban a homloka mögött. Dühösen megrázza a fejét, mintha így a kíntól is megszabadulhatna, és közben minden erejével azt kívánja, hogy a sötételf FOGJA MÁR VÉGRE BE A SZÁJÁT!!! Ebben a pillanatban esik le neki, hogy a férfi nem csak úgy magában szónokol, hanem hozzá beszél. És ha így van, talán nem ártana figyelni, legalább egy picit.
- ...hogy vezesd csatába seregemet...
Milyen sereg? Milyen csata? Eiryn nem ért semmit. Talán ha körülnézne... Feltápászkodik a földről, majd megfordul.
~Uramisten!! Ez egy nagy csapat hulla! Fúúúj.... Akkor ezért van ilyen rohadt büdös... Te jó ég! Annak az izének ott kilógnak a belei! Brrr....~
Összerázkódik az undortól, ahogy végignéz a tucatnyi élőhalotton. A kriptán kívül bizonyára még több van belőlük. Az újabb fejfájásroham visszatereli a figyelmét a sötételf felé. Nekromanta. Gyűlöli a nekromantákat, legszívesebben egyesével ölné le őket. És az idiótákat is gyűlöli, akik hagyják magukat meggyilkolni és hullabábbá változtatni. Ezek szerint magát is meg kéne ölnie. A helyzet iróniájától felnevet, ami ismét megakasztja a férfit. Eiryn fejében csökken a fájdalom, amit nem haboz kihasználni. Erősen megmarkolja a kezében szorongatott kardot, és a nekromanta felé vetődik. Az persze parancsokat kiabál, hogy álljon meg, hogy térjen vissza a helyére, de a lány dühe elsöpri a fájdalom gátjait.
-Azt hiszed, irányíthatsz, te mocsok? - köpi a kíntól és a gyűlölettől szinte érthetetlenségig torzult szavakat.
-Azt hiszed egy kis fejfájás meggátol abban, hogy felnyissalak? DÖGÖLJ MEG, ROHADÉK!!!
A penge átszakítja a sötételf bal kulccsontját, összetör egy tucat borát, majd a jobb csípőcsontban állapodik meg gyönyörű, vérszín sávot húzva maga után. Eiryn őrjöngve rántja ki a kardot a holttestből, és a nekromanta összecsuklik. A lány újra belevágja a pengét a földön heverő tesbe.
-Ó, ne! Nehogy meghalj ennyitől! Azonnal kelj fel! Nyisd ki a szemed, lásd, mit csinálok!
Minden szavának egy-egy újabb dühödt kardcsapás ad nyomatékot.
-Azt akarom, hogy szenvedj! Azt akarom, hogy lásd, mit alkottál! Na, büszke vagy a művedre? Nézz rám, és legyél büszke! Nézd, milyen precízen téplek ízekre!
Vicsorogva szabdalja egyre apróbb darabokra a sötételf testét, majd lihegve áll meg műve fölött.
~Hopszi. Lehet, hogy egy csöppet elszaladt velem a ló... Talán az utolsó húsz vágás már tényleg túlzás volt egy kicsit. Na mindegy, bár így már biztosan nem tudják azonosítani a holttestet.~
Kedvtelve nézegeti a vértócsát, és hirtelen rájön, hogy ősidők óta nem ivott már vért. Körülnéz, majd a kijárathoz sétál, véletlenszerűen a kriptában lévő hullákba vágva a pengéjét. Kint a friss levegőn, távol a zombik orrfacsaró bűzétől máris sokkal jobban érzi magát, ráadásul meglepetésére ráismer a helyre. Annak a városkának a temetőjében van, amiben utoljára dolgozott. És igen, ott a gondnok. Szerencsétlen fickónak megijedni sincs ideje, Eiryn fogai hátulról a nyaki ütőerébe mélyednek. Amikor végez, elégedetten emelkedik törli meg a szája szélét.
~Hiába, vannak függőségek, amik idővel egyre rosszabbak lesznek...~
Most azonban nem igazán tudja, hogy merre tovább,  így kényelmesen leül egy sírkőre gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy halott. Vagyis az élők ostoba törvényei és szabályai már nem vonatkoznak rá többé. A gondolatra szélesen elvigyorodik. Akkor most már szabad, azt tesz, amit csak akar. Ráadásul erős lett. Hirtelen feláll. Ha már így alakult, tesztelnie kéne, hogy egészen pontosan mennyire lett erős. Hosszú, kényelmes léptekkel besétál a városba, és várja, hogy valaki jelentse az őrségnek a jelenlétét. Nem kell sokáig várnia, felbukkanása azonnal sikolyokat és pánikot vált ki mindenkiből. Türelmesen várakozik, míg a város elenyésző fegyveres ereje fel nem bukkan. Láttára egy-két katona azonnal hanyatt-homlok elmenekül. Eiryn elégedetlenül cicceg. Hová süllyed a világ! A civilek védelmezői hátrahagyják a társaikat a pácban, amint egy nagyobb kihívással szembesülnek. A többi idióta is reszket a félelemtől, de legalább nem futnak el a kötelességük elől. Nos, jelenleg ez most nem fontos. Az egyetlen, ami lényeges, hogy rájöjjön: mennyit változott a halálával. Kimért léptekkel indul el ellenfelei felé, félúton csapva össze a legbátrabb őrrel. Mérhetetlenül élvezi új erejét, azt, hogy mennyire egyszerű gyilkolnia. Rájön, hogy el tudja venni az ellenfele életenergiáját, s ezt öngyógyításra használni. Elvigyorodik.
~Pont mint a vérivás, meg a mágia...~
A rengeteg pozitívum mellett azonban nem tudja nem észrevenni, hogy harci technikája nem túl sokat javult. Igen, sokkal erősebb lett, de még mindig nem egy kardművész, és megnövekedett fizikai ellenállása (na meg a hasznos kis öngyógyító képesség) nélkül igen hamar elpatkolna. Úgy dönt, hogy ezzel a problémával majd később is ráér foglalkozni, most csak élvezi a vér illatát, önnön erejét és a harcot úgy általában. A csata nem tart sokáig, s Eiryn megdicsőülten áll a tetemek felett. A porba folyó vér szinte hipnotizálja. Olyan gyönyörű! Letérdel az egyik holttest mellé, és megérinti átvágott nyakán a sebet. Ujjait vörösre festi a halál. Elgondolkodva emeli fel a kezét, nézi, ahogy a friss véren megcsillan a fény. Hirtelen elmosolyodik, s a legközelebbi házhoz lép. Szinte szeretettel simítja végig a falát, ujjai vöröslő nyomot húznak maguk után. Eiryn újra a hullához térdel, mártogat. Ház, festés. Féltő gonddal húzza a vérszín vonalakat, s csak akkor lép hátra, amikor mind a hat ellenfele arcmását felskiccelte. A "festéknek" köszönhetően a rajzok néhány helyen kezdenek elfolyni, de még mindig tökéletesen felismerhető az összes bátor, botor férfi arca, akik szembe mertek vele szállni. A kísértet elégedetten szemléli művét, majd odahajol a képekhez.
-Köszönöm!
Súgja gyengéden. Igen, sokat segítettek neki, segítettek, hogy kissé megismerje önmagát. Hát kérhet bárki ennél többet egy baráttól? Távozóban beugrik egy kertbe, hogy letisztítsa magáról a vérmocskot egy száradó repülővel. Érzi magán a rémült, gyűlölködő tekinteteket, de nem törődik velük. Ostoba élők. Semmi érzékük a perspektívához. Pillantása megvetően vándorol végig a házak közt, majd végleg elhagyja a városkát.

A következő egy hónapban szigorú edzéstervet követ: kifejezetten jó fegyverforgatókat keres. Ha pedig talál egyet, prózai egyszerűséggel rátámad. Iszonyatos koncentrációt igényel a részéről, hogy sima vérengzés helyett az ellenfél taktikáját és mozdulatait tanulmányozza, de megéri. Hamarosan már effektíven fel tudja venni a harcot, s kardját is egyre jobban ki tudja használni - mind magát a fegyvert, mind az általa belefoglalt zafírt. Hiszen a kísértet nem mindig jut vérhez... Két csatározás között egyszerűen élvezi az életet. Hídról lógázza a lábát a vízbe, kaviccsal dobálja a kövér parti madarakat, nézi a csillagokat. Csuklyás köpenyben, maszkban és kesztyűben egyszer-kétszer még egy-egy településre is besurran, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Persze az egyik ilyen látogatása vérengzésbe fulladt, de igazán nem az ő hibájából! Az a részeg disznó ment neki. Már az emléktől is elönti a düh, s elégedetten gondol vissza az idióta patkány véres darabjaira a sikátorban. A gyereket mondjuk sajnálja, de miért leskelődik mások után? Vagy ha már leskelődik, legalább ne visítana, mint valami malac. Persze a disznóvágás a leghangosabb malacot is elhallgattatja. Egyetlen tiszta vágás, és aztán... Milyen mennyei volt a vére!

Az út szélén ücsörög, és a lét értelmetlenségén mereng. Erős, bármikor meg tudja ölni az idegesítő idiótákat, de az egész fárasztja. Egyre kevesebbet megy értelmes fajok közelébe, és egyre inkább válogatás nélkül gyilkolja azt, aki az útjába kerül. Unatkozik, na! Gondolataiból patadobogás rántja vissza a valóságba.
~Hohó, csak nem egy templomos? Már a látásukat is gyűlölöm... Ráadásul megzavart, úgyhogy duplán is megérdemli a halált.~
Valami motoszkál még benne, valami rossz érzés, ami az elmélkedéséből maradt hátra. De nem érdekli. Dühét és elkeseredettségét a szerencsétlen templomosra zúdítja. Most nem fogja vissza magát, gyilkolni, pusztítani akar, elviselhetetlen fájdalmat okozni... Az egyházi első csapását egy könnyed mozdulattal megakasztja, majd kardját a ló hátsó lábába vágja. A szerencsétlen állat fülsértő hangon felnyihog. Ahogy a súlyos test elzuhan, a lovas leugrik róla, még éppen időben. Vicsorogva rontanak egymásnak. A kísértet hirtelen fél kézzel elengedi a kardját, s ráfog ellenfele pengéjére. Innentől kezdve áldozatának esélye sincs. Eiryn csak a vérre koncentrál, ahogyan absztrakt mintákban tör elő az eleven testből. A pillanat mulandó szépsége megragadó, minden csapása nyomán új és új, tökéletes és egyedi formák születnek, majd enyésznek el. Amikor végez a templomossal, a lóhoz lép, s pengéjét a szügyébe mártja. Nem hagyhatja sokáig szenvedni szerencsétlen hátast, az nem tehet semmiről. Megsimogatja a halott állat fejét, s halkan odasúg egy bocsánatot.

A gyermekkel egy héttel később találkozik. Egy göcsörtös tölgy legalsó ágán hever dudorászva, amikor megpillantja a tisztás túlsó vége felől közeledő kislányt. Erősen sántít a jobb lábára, maszatos kezeit maga elé emelve, tétován lépked. Eiryn meglepetésében elhallgat. A gyermek felkapja a fejét, ujjait könyörgőn a kísértet  irányába nyújtva.
- Ne tessék abbahagyni! Olyan szép volt!
Így tehát újra felcsendül a dallam, bár Eiryn maga sem igazán tudja, miért tesz a kölyök kedvére. Alaposan szemügyre veszi a jövevényt, amint az közelebb botorkál. A magas fű eddig eltakarta a kislány jobb lábszárát, de most már jól kivehető rajta a koszos, hevenyészett, átvérzett kötés, csakúgy, mint a nyakán sötétlő zúzódások és a két üres szemgödör. A szemhéjak néha-néha megrándulnak, látszik, hogy a gyermek még nem szokott hozzá a vaksághoz. Hirtelen feltámad a szél, s Eiryn belélegzi a szerencsétlen teremtés vérének a szagát. Hangja egy pillanatra elcsuklik. A kislány vérének dús aromájába a betegség émelyítő, kesernyés szaga vegyül. Amikor elér a fáig, a gyermek megtorpan, a kísértet pedig elhallgat.
- Mi történt veled? - kérdezi kisvártatva. A szegény pára ajka megremeg. Eiryn már azt hiszi, hogy nem is fog válaszolni, amikor hirtelen kitör a kislányból a szó, szinte érthetetlen sebességgel hadarva a történetet.
- Apu elutazott valahová, mert lelkész, és sokat utazik, mert Isten mondja neki, és ilyenkor mi otthon vagyunk Anyuval, és várjuk, hogy hazajöjjön, és ha hazajön, akkor boldogok vagyunk. És most is elutazott, mert Isten hívására el kellett mennie, de most egy gonosz bácsi jött, és nem tetszett az arca, és azt mondta Anyunak, bántani fog, ha nem mondja el, hová ment Apu, és Anyu ijedt volt, és én is megijedtem, és sírtam, el akartam szaladni, de a gonosz bácsi elkapott és megszorított, és nem kaptam levegőt, és fájt, és Anyu is sírt. Én nem akartam, hogy sírjon, nem szeretem, ha Anyu sír, és annyira fájt, és a bácsinak gonosz fegyverei voltak...
A szó dől a gyermekből. Eiryn  erősen próbálja kihámozni a lényeget a történetből, s minél többett hall, annál inkább elborzad. Ó, igen, ő is ölt már gyereket, de önvédelemből, - legalábbis ő annak érezte, - egyetlen tiszta vágással, felesleges fájdalom nélkül. És az emberek még őt nevezik szörnyetegnek!
- ...bárcsak ne lennének gonosz fegyveres emberek!
A kislány csukladozva zokog, utolsó mondatait alig lehet érteni. A kísértet leugrik az ágról, olyan puhán érve földet, mint egy macska. Nagyon sajnálja ezt a kis tépett, ázott rongycsomót. Minden vágya, hogy megmentse. Kesztyűs kezével kinyúl, és óvatosan végigsimít a kislány piszkos, szöszke tincsein.
- Igazad van, kicsi. A fegyverek csak bánatot és fájdalmat hoznak. De ne aggódj, teljesítem a kívánságodat.
Azzal keresztüldöfi pengéjével a gyermek mellkasát. Estében elkapja az apró testet, s gyengéden a földre fekteti. Aztán lassan, gondosan sírt ás. Ilyet kísértetté válása óta sohasem csinált. Ha jobban bele gondol, azelőtt sem. Azelőtt volt más, aki megásta a sírt, és nem kellett neki bepiszkolnia a kezét. Ez a helyzet valahogy személyesebb, mint az anyja temetése, közelebb érzi magához a szerencsétlen kislányt, mint a vérét. Csak azt értheted meg igazán, akit irgalomból ölsz meg. Amikor elkészül a gödörrel, óvatosan belefekteti az apró testet, s betakarja a friss földdel, végül keres valami virágot a szomorú kis halomra. Nem éppen egy mestermunka, de ez a legtöbb, amit nyújtani tudott. Amikor elkészül, letérdel a sír elé.
- Hűséget fogadok neked. Teljesítem az utolsó kívánságod.
- Ajkát önkéntelenül hagyják el a szavak. Még egy darabig így marad, majd felemelkedik, kardjáért nyúl, és elindul. Tekintetéből perzselő, vak gyűlölet sugárzik. Ó, igen, most már van célja. Meg fogja tisztítani a világot. A gyermek beteg véréért a fegyverforgatók acélszagú vére lesz az ezerszeresen behajtott ár.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Hétf. Aug. 08, 2016 12:20 am

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ez igen jó lett, volt pár olyan mozzanat benne, ami különösen tetszett. Amit kiemelnék, s nagyon eltaláltad az a tény volt, hogy nem okozott túl nagy zavarodottságot benned a halál, az egész tényszerű volt, s nagyon érdekesen hatott az, ahogy már-már ilyen MMORPG-sen fejlesztette magát a kari a komoly vívómesterek levadászásával Very Happy A fordulat is jó volt a kislány és a templomossal, illetve meglepett a végén, hogy megölted a gyermeket is, de végül is találó, s meg tudom érteni miért tette a karakter. Emellett volt valami pikáns morbid humora az egésznek, ami egészen tetsző volt. 

Ajándék tárgy: 

Név: 5 Db Kiegyensúlyozott dobótőr
Típus: Fegyver, távolsági
Leírás: A dobótőrök csodálatos fegyverek, de sajnos elsőre nem mindenki ért hozzájuk. Ezen számos (és tehetős) embereknek kezdtek el a legtehetségesebb kovácsok olyan tőröket készíteni, melyeknek a súlyozása szinte tökéletes, s emiatt nagyon könnyű őket eldobni. Ezt használva egy dobáláshoz abszolút nem értő személy is képes egy-egy átlagosan távolsági harcos támadásainak megfelelő hajításokat végrehajtani. ( Öt darab, de mit eldobsz persze felszedheted újra)

Új helyzet: 

Ez a mostani kicsit sötét volt, megérdemelsz egy csöpp vidámabb helyzetet is. Édesanyád halála fontos mozzanat volt a karaktered életében, mutasd meg kérlek nekem, mégis mit jelentett volna Ery számára, ha az anyukája nem halálozik el ilyen korán, s a családi idilli továbbra is fennáll. Hogy ez miként formálod, rád van hagyva, de lényegében annyit szeretnék látni, hogy milyen egy hétköznap a családban.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Kedd Aug. 16, 2016 9:46 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
(Ezért most előre is bocsánatot kérek, rám jött a bolondóra...)


Eposz egy másik dimenzióról




Ó, te dimenzionális atyám, add nékem a szókat,
Gyermeki szívű Eiryn csuda életirül szólj,
Mit tett volna, ha anyja, a vére, az élete sója
Nem hull át a halálnak fátylán, megmarad élve?
Hogy telnének a szép napok? Erre kiváncsi a lelkem.

Reggel a gyermeki szívű Eiryn az anyja dalára
Ébrede, s tettete frissességet, majdan a párna
Más felein folytatja az alvást boldog örömmel.
Átlagosan csak harmadszorron mászik az ágyból
Kintre, a dermesztő reggel karjába besétál.
Megküzd mosdótálnak orv-hidegével,
Fogkoccintva locsolva magára a jégszerü vízárt.
Ennekutána rohamra kerekszik a szekrény ellen,
Röpke egy óra, meg egy fél másik alatt elkészül.
Ennyi idő, míg küzd a gonosz pánikkal, névleg:
„Nincs egy gönc, amit elhordhatnék, nem mehetek ki!”
Eztán szárnyal a lépcsőn, vérei karjai közzé,
Hívja hiszen már régen a reggeli illata, végre
Ételt láthat sóvár ínye, s a fogsora immár.
Véle, az oldala mellett apja hadakszik, a hős küzd,
Egymaga felfalván vagy három adagnyi sok étket.
Anyja, az élete sója se adja alább, elpusztít
Minden alattomos, apró megmaradt morzsát.
Végezvén eme nagyszerü harccal, az asszonyok íme
Győzelmük dalait zengik most éteri szóval,
Közben megtisztítják fegyvereik: tányérok
Bögrék belseje fényesedik kefe által.
Háborujuk végeztén apja, meg anyja, meg Eiryn
Békeidőbeli munkájukhoz kezdenek gyorsan:
Gyermeki szívű hősünk apjával megy a boltba,
Mint a szarkafióka, ki rászáll fészke belére:
Csillog a sok fém, drágakövek hányódnak a polcon,
Várván azt, aki megmunkálja e szép napon őket.
Nem kell várniuk ékszert értő gyors kezeket már,
Hozzálátnak a mesteri ujjak a fém-facsaráshoz.
Cseng és csendül a szerszám, formát készit a kőnek,
Biztos a kéz is, amely most vágja be őket a helyre.
Nem törik semmi, a szándék nélkül semmi se hajlik,
Mester e két vérnyakló, kétség nem lehet erről.
Dél fele felnéz gyermeki szívű Eiryn a padról,
Kérdezi atyját, látja-e, művésszé vált ebben.
Az nem mondja dicséreteit, még szólni se szólna,
Csak kiigazgata egypár ujjat a szerszám végin,
Teljes fél milimétereket helyesítve a kézen.
Gyermeki szívű Eiryn a mennyeket illeti szemmel,
Majd kacagás visszhangzik a műhely termei keblén.
Víg mulatásuknak vad dörgedelem vet véget,
Mélyen a gyomrok mélyeiről feltört égzengés.
Újra az asztal kincsei válnak hát célponttá,
Felsorakoztatván a család főasszonya által.
Íme tehát: új harcra megindul a sok kéz, sok fog,
Csillapitán a família borzalmas, dühös éhét.
Eztán már csak a víg mosigálás áll az idill, az
Étek utáni lenyugvás nagy csoda állapotába.
Gyermeki szívű Eiryn ilyenkor az ágyba bebújik,
Keblén dajkálgatva a kedvenc könyvei közzül
Azt, amit éppen az alkalom adtán bújni kivánna.
Apja csak elheverész egy nagy fotel öblei mélyén,
Anyja pedig megbújik üvegházának a mélyén.
Így telik el néhány (sok) óra a semmi-tevéssel,
Ím, ez a napnak a kedvenc része, de mindegyiküknek.
Nos, miután mind végeznek pihenő idejükkel,
Még pár órát hasznosan elbliccelnek a házban:
Megtöltik hasukat a teával, a sok süteménnyel.
Mindezek elmúltával az apja meg Eiryn is mennek,
Visszamenének a dolguk után. Műhelybe belépnek,
S felveszik otrombán elodázott munkafonaljuk
Rettenetes terhét, meggyötrik a fémet, az ékkőt.
Gyermeki szívű Eirynnek hamar elmegy a kedve
Elvégzendő, sok munkájától, hiszen éppen
Most lép át a küszöb magasán egy szép szemü ifjú:
Ő az erőskaru Franz. Épp most tért vissza az útról,
Mellyen az elmúlt héten volt, messze a hazától.
Gyermeki szívű Eiryn szélsebesen fut az ifjú
Látogatóhoz, sebbel-lobbal átveti karját
Vendégük nyaka hátán, nagy hevesen csattanva a
Férfiu mellén. Ó, az erőskaru Franz majdnem fenekével
Illeti szépen a padlót, ám ez a víg esemény most
Nem vidorítja a gyermeki szívű Eiryn vérei kedvét.
Eztán ifju barátunk, Franz, az erőskaru ifjú
Elviszi Eirynt karján, mennek sok csuda helyre:
Utcákon sétálnak végig a Hold nemes árnyán,
S még utakat koptatnak a pillantásaik által.
Így urizál az erőskaru Franz már hónapok óta,
S biz Eirynnek a szíve zenél, ha az ifjura ránéz.
Andalgának ketten a ködben, majd hazatérnek,
Elköszönének az ajtó bús keretében a holnapi látás
Biztos igéretivel a szemükben. Elmegy az ifju.
Eztán már csak a gyermeki szívű Eiryn az ágyba
Csábosan elzuhan, éppúgy, mint a farönk, ha a szélvész
Eltörte, s most bénán fekszik az erdő mélyén.
Így telik Eirynnek csuda napja a mennyei fényben,
Boldog idillben a vérei közt és a kedvese mellett.

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Csüt. Aug. 25, 2016 7:29 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Megleptél, de kellemesen, óh Gyermeki szívű Eiryn. Nagyon tetszett a megvalósítás, s meglepetésemre még eposzi kellékek is voltak benne Very Happy Mikor megláttam az invokációt, máris tudtam, hogy ez kurva jó lesz. Mindenesetre, gratulálok a munkához, mást nem is tudok mondani, kellemes volt.

Új helyzet: 

Nem szoktam azonnal folytatást kérni, de kíváncsivá tettél. Mondjuk azt, hogy folytassuk ezt az alternatív világot. Ki ez a Franz, milyen teremtés? Mutasd be kérlek nekem őt, s főleg most ő legyen a történet POV karaktere, ne pedig Eiryn. Ez annyit jelent, hogy most Franz nevében írj, s az ő szemein keresztül lásd karkatered, ne pedig fordítva. HAJRÁ!

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Szer. Szept. 14, 2016 11:10 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Franz Nebelturm nem volt jó ember. Egy magafajta nem is lehet. De még egy nem jó ember is rendelkezhet jó időérzékkel, és az övé éppen azt zümmögi, hogy lassan több, mint fél órája váratják. Nem mintha az előtér nem lett volna pazar. Ó, igen, gyönyörű volt. Nemes egyszerűség jellemezte a díszítést, semmit sem vittek túlzásba, de mégis: a visszafogottság az avatott szemlélő számára a hihetetlen vagyonról árulkodott. Minden bútor, drapéria és festmény elképesztően sokat ért. Franznak azonban több oka is volt rá, hogy ne nyűgözze le a hely pompája. Először is, az ő családja is meglehetősen jómódú volt, a nagy Nebelturm família egy igen fontos és megbecsült ága. Lothar nagyúrral például személyes ismertségben álltak, sőt, tulajdonképpen neki dolgoztak. Jelenleg is a nagyúr egyik szobájában állt. Ezzel el is érkezett a második és harmadik okhoz: éppen munkaügyben jött, nem álmélkodás céljából, és már ezerszer járt itt. És végül: negyven perc várakozás után minden helyiség elvesztené a varázsát. Bár rendkívül bosszús, fegyelmezetten, mozdulatlanul áll, csak összeszorított állkapcsa utal egyre növekvő türelmetlenségére. Mégis mit képzel az a fajankó Gerhard? Lehet, hogy ő Lothar személyes őrségének a parancsnoka, de ez azért túlzás. Lenne jobb dolga is, mint itt ácsorogni. Például elnézhetne egy bizonyos ékszerészműhely felé… Enyhén megrázza a fejét, hogy megzabolázza a gondolatait. Dolgozni jött, most nincs helye a merengésnek. Végre nyílik az ajtó, és kilép rajta Gerhard parancsnok. Franzot a férfi mindig is egy fontoskodó hódra emlékeztette: a furcsán lapos, enyhén kopaszodó feje, szomorú, almamag alakú szemei, melyekben mindig elégedetlenség ült, nagy fogai… Ösztönösen megvetette ezt az embert, a kukacoskodó természetével együtt. Persze ha egy kicsit utánagondolt, akkor tudta, hogy az öreg Gerhard nem véletlenül kapta meg jelenlegi pozícióját. Nem szívesen keveredett volna vele közelharcba, pedig a tudatlan szemlélő valószínűleg a fiatal, jó kiállású Franzra fogadna az idős parancsnok helyett. A férfi int Franznak, aki végre beléphet. Ezt meg is teszi, s egy szépen berendezett, az előcsarnokhoz hasonlóan elegáns fogadószobába jut. A Nap még nem nyugodott le, így súlyos, vérszín függönyöket húztak az ablak elé, melyek kiemelték az intarziás padló mintáinak aranyos árnyalatát. Nem mintha ebből az ifjú bármit is észrevett volna. Ez is csak egy megszokott hely volt a számára, s a megszokott dolgokat ritkán vesszük észre. Franz megáll a szépen faragott íróasztal mellett (kiváló Dunkelwald munka), és kérdőn néz Gerhard parancsnokra.
- Nos? - kérdezi tömören. A parancsnok elhúzza a száját.
- Ez a modortalanság jellemző az Önhöz hasonló arrogáns, lusta ifjoncokra. Csak azért, mert személyesen ismeri a Nagyurat, még nem kellene ennyire nagyra lennie magával, nem gondolja, Herr Franz? Tőlem legalábbis ne várja, hogy meghunyászkodjak Ön előtt, csak mert az édesapja vagyonos. Vagy azért vár tiszteletet, mert már gyerekkorától azt nevelték magába, hogy milyen fontos a családja a Nebelturmok számára? Nos, Ön még csak egy tejfelesszájú kölyök. Amikor maga megszületett, én már Lothar nagyúr személyi testőre voltam. Én már számtalanszor bizonyítottam a rátermettségem, de Ön még nem elégszer. Ne higgye, hogy a múltkori kalandját elfelejtettem! Azzal a húzással az én szememben örökre tönkretette a jó reputációját. Jelenleg nem hogy megbecsülném az eddigi munkái alapján, hanem azért kell küzdenie, hogy újra megbízzak Önben. Sajnos Lothar nagyúr igen engedékeny, és mivel minden rendben ment, annak ellenére, hogy megtagadott egy határozott parancsot, a Nagyúr továbbra is az eddigiek szerint bánik Önnel. Én ezzel szemben nem osztom a véleményét…
És így tovább, végtelennek tetsző ideig. Franz csak hallgatott, és figyelmesen meredt egy pontra valahol a parancsnok fejétől kicsit balra.
- Nos, ami a feladatát illeti…
Franz feléledt. Erre a pillanatra várt azóta, hogy belépett az előcsarnokba. Ezek után senki sem vádolhatja majd türelmetlenséggel. Mennyi ideje is áll Gerhard parancsnok előtt? Negyven perce? Negyvenöt? Plusz az odakint töltött fél óra. Mindezt azért, hogy fél percben megkapja a feladatát.
- Van egy bizonyos inkvizítor a környéken. Elég sok probléma van vele… Nem tudom, mit akar, de igencsak ellenséges a hozzánk való viszonyulása.
Franz szkeptikusan felvonja fél szemöldökét. Melyik katolikus inkvizítor viszonyul barátságosan, vagy akár csak semlegesen a vámpírokhoz? A dolog Gerhard parancsnoknak is feltűnik.
- Ellenségesebb a szokásosnál is - teszi hozzá.
- Nézze meg. Ha lehet, küldje el, de ha úgy ítéli a helyzetet, iktassa ki. És legyen résen. Az inkvizítorok kemény diók. Erre le vannak írva a szükséges dolgok.
A fiatalabb férfi elmosolyodik. Ő is kemény dió. Ez egy érdekes menet lesz. Az ő családja adja a Nebelturmok kémeit, orgyilkosait és hírszerzőit, már ki tudja, mióta. Bár alapvetően békés famíliáról van szó, sosem lehet tudni, mikor van szükség egy ellenséges politikus váratlan megbetegedésére, és az információ mindig hatalom. Tudni kell, mi folyik a világban ahhoz, hogy bölcs döntéseket lehessen hozni. Tulajdonképpen ezért jött létre a családja. Egyszerűbb gyerekkortól harcra és ármánykodásra képezni valakit, mint már érettebb korban felkutatni a tehetségeket. Valószínűleg egyébként hasonló kiképzést kapnak, mint az inkvizítorok. Egy gyors biccentéssel elköszön Gerhard parancsnoktól, majd elengedve a füle mellett az öreg felháborodott szónoklatát a mai fiatalság neveletlenségéről, a távozás hímes mezejére lép. Odakint már megfelelően sötét van, tehát gond nélkül kisétálhat.  Bár a megbízás meglehetősen sürgős, ráérősen sétál hazafelé. Nem szeret rohanni, és össze kell szedni a megfelelő felszerelést, na meg az eszét.

Franz fejcsóválva lép be a fogadó szobájába. Nem halad úgy a munka, mint szeretné, és egyre több az áldozat. Nagyot sóhajt, s az ágy felé fordul, hogy leheveredjen.
- Franz, hol tartod az italt? Nem szép dolog tőled, hogy eldugod, de mindig is udvariatlan voltál a vendégeidhez.
A Nebelturm kezében egy pillanat alatt fel-, majd eltűnik egy kecses dobótőr, ahogy észreveszi és felismeri az ágyon terpeszkedő "vendéget". Karlos Randläufer az, egy hasonszőrű semmirekellő. Nem lepődik meg azon, hogy felbukkant, hiszen a mostani probléma nem csak egyetlen vámpírcsaládot érint. Összevonja a szemöldökét, és karba font kézzel megáll a másik felett.
- Nem emlékszem, hogy ilyen közvetlen viszonyban lennénk. És én nem vendégnek hívom a besurranó tolvajokat.
Karlos lustán elvigyorodik, és Franzra kacsint.
- Ugyan, ugyan. Nem loptam én el semmit. Valld be, örülsz, hogy itt vagyok.
Az igazság az, hogy tényleg jól jön a segítség, főleg, mivel az az átok Randläufer mindig tud meglepő információkkal szolgálni. De legalábbis biztosakkal. Ennek elismerését azonban a fériúi büszkeség sajnálatos módon tiltja, így Franz bölcsen témát vált.
- Te is az inkvizítor miatt vagy itt. Mit tudsz róla?
Karlos kissé elkomorul.
- Nem sokat. Úgy tűnik, valami renegát. Nem a pápa parancsait követi, a saját feje után megy. Fanatikusan üldöz minden Átkozottat.
Franz sötéten bólint.
- Igen, azt gondoltam, hogy az Egyháznak nincs köze hozzá. Az áldozatok egyáltalán nem voltak fontosak, sem politikai, sem semmilyen más téren. Egyszerű családok tagjai, egyszerű bolttal, műhellyel vagy fogadóval. A pápa nem vadásztatna le ilyen kishalakat.
- Ráadásul ez a bolond teljesen válogatás nélkül gyilkol, mindegy neki, hogy Nachtraben, Neulander vagy Randläufer... A pápa lehet, hogy nem kedveli a vámpírokat, de nem bolond. A 13 család teljes kiirtása egyrészt szinte lehetetlen, ahhoz túl erősek vagyunk, másrészt erősen megrendítené Veronia gazdaságát.
- És ha nem parancsra cselekszik, hanem fanatizmusból, akkor vajmi kevés esélyünk van meggyőzni, hogy hagyja abba...
A két vámpír borús pillantást vált.
- És hol vannak a többiek? Ha jól tudom, nem csak a mi családjaink tagjait támadták meg.
Karlos ismét elvigyorodik.
- Ó, jönnek ők, néhány kivétellel, cak lassúak... Egész véletlenül tudom, hogy a célpont a közelben van, és mivel te is itt vagy, gondoltam, minek hajkurásszam egyedül. Így legalább elvégezheted nekem a piszkos munkát.
Franz elhúzza a száját.
- Hagyjál! Ne várd, hogy kikaparjam neked a gesztenyét! Ha segítek, az csak ezért lesz, mert megsajnálom a bénázásod... És most tűnj el a szobámból, vagy fizesd ki a felét, és kapsz egy helyet a padlón.
Karlos arca még a szokásosnál is pimaszabb kifejezésbe rándul.
- Ugyan már, kedves barátom, Franz, csak nem vagy fáradt? Csicsikálj csak nyugodtan, aztán felkel a napocska, és indulhatunk papot vadászni. Hoppá, mégsem... Hacsak nem vagy képes égés közben is harcolni.
- Úgy érted, pontosan tudod, hol van?
- Hát nem ezt mondtam volna??
- Nem! Azt mondtad, hogy "valahol erre".
- Olyan kukacoskodó vagy! Na mindegy, ha félsz, maradj csak nyugodtan, majd mókázom magamban...
Franz elhúzza a száját és az ajtóhoz lép.
- Ha még egy szót szólsz, esküszöm, kinyírlak, legkésőbb a meló után.
- Úúúú, most megijedtem... A nagy Franz Nebelturm a halálomat akarja! Bár... Biztosan képes lennél megölni?
Franz elmosolyodik. Karlos hihetetlenül jól informált és fürge, félelmetes harcos, de egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy közelharcban ő lenne a befutó. Tehát válasz helyett csak kisétál a fogadóból, ügyet sem vetve az odalent ácsorgó tulajdonos furcsálkodó pillantására. Séta közben oldalvást a Randläuferre pillant.
- És? Mi a taktika?
Karlos elgondolkodva ráncolja a homlokát.
- Nem szabad alábecsülnünk, elvégre az inkvizítorok eléggé jó kiképzést kapnak, és könnyedén tartogathatnak csúnya meglepetéseket. De a célpontjai azt mutatják, hogy nem túl erős. Jó a menekülésben és a rejtőzködésben, de minden áldozata egyedül volt, fegyvertelenül. Csak iparosokra, nőkre és gyerekekre támadt rá, egyikükre sem a saját házukban. Persze lehet, hogy egyszerűen a könnyű prédára megy, de szerintem nem lesz vele túl nagy probléma. Kivéve persze, ha elszámoltam magam, és meg tud lepni valamilyen inkvizítori mágiával.
Ezúttal Franz vigyorodik el.
- Ne aggódj! Mágiával nem fog tudni nagyon meglepni.

A renegát, fanatikus inkvizítor tábora az úttól nem messze fekszik egy kis tisztáson. A tisztás egyik oldalán egy mélyebb vízmosás képez természetes véd- és menekülési vonalat. A könnyen morzsolódó talaj szinte lehetetlenné teszi, hogy valaki észrevétlenül felkússzon az oldalán, hiszen egyetlen apró mozdulat is kisebb lavinát indítana el. Tehát mire a támadó akár lőhelyzetbe kerülne, már rég lefülelték. A túloldalról szintén bajos lenne távolsági fegyvert használni, a magasra növő, sűrű cserjék esélytelenné teszik a dolgot. A tábor körül két méteres körben buktatódrótok vannak kifeszítve. Bár nem sok kárt tennének az ellenfélben, valószínűleg valami primitív védelmi mechanizmus elemei: ha valaki belebotlik a kifeszített drótokba, a rándulás megmozdít valami zörgő tárgyat. Bizonyítván, hogy az inkvizítor már küzdött vámpírokkal, magasabba is ki van feszítve egy kör, pont abban a magasságban, hogy a földi csapdát lebegve kikerülő behatolók is beleakadjanak. Persze minden csapda célját veszti, ha felfedezik, és ezek az egyszerű, szakállas trükkök igazán nem okoznak gondot a két orgyilkosnak. Franz folyamatosan figyeli a jobb gyűrűsujján lévő gyűrűt. Az ékszer képes jelezni a mágiát 6 méteren belül, és amennyiben a viselőjének van elég tapasztalata, akár a varázslat típusát is meghatározhatja. Ez utóbbi Franznak még hihetetlen koncentrációjába kerül, de most fontos, hogy ne lepjék meg őket. Miután tisztes távolságról körbejárták a tábort, még egy utolsó, elsuttogott haditanácsot tartanak.
- Tehát rendes roham, két irányból. Ha átbújtál a buktatódrótok közt, aktiválj valami varázslatot, és akkor tudni fogom, hogy mehetünk. Figyelj oda, lehet, hogy van egy második buktatókör is. Ugye van elég varázserőd?
- Van, persze, hogy van! Az első támadásnak vérzést kell generálnia, akkor ködöt idézhetsz, mi viszonylag könnyedén tudunk szag után is támadni.
- Azért vigyázz, hogy egymásnak se menjünk neki! Az kicsit kínos lenne...
- Te meg óvakodj a fegyverétől, ha mágiát használ. Ha eltalál valami mennyei fénnyel idézett cuccal, az elég fájdalmas...
- És ne feledkezz meg a láncokról sem. Tiszta mázli, hogy a legtöbb inkvizítori képesség csak egy ellenfélen működik, így egyikünk mindig tudja támadni.
- Azért hallod... Egyedül is simán elintéztem volna, de azért nyugodtabb vagyok, hogy ketten vagyunk...
Franz teljesen egyetért. Kifejezetten érdekes lett volna, ha összemérheti a tudását az inkvizítoréval, de a részletek ismeretében nagyon jól jön a segítség. Egy ilyen beteg állat nem úszhatja meg szárazon. Arra lenne esély, hogy egyikükkel elbánik, de kettejükkel már nem fog. Egy pillanatra még összevillan a szemük, majd Karlos hangtalanul eltűnik a bokrok közt. Fél perc feszült várakozás után Franz érzi, ahogy a gyűrű finoman vibrálni kezd a kezén. Gyors, biztos léptekkel nekiindul, de nem rohan, figyel, hogy ne csapjon zajt és ne akadjon fent semmilyen újabb csapdán. Baljában tartja rapírját, míg jobbjában egy dobótőrt. Jól időzítettek, a Randläuferrel nagyjából egy időben érnek ki a fák takarása mögül. Még ki sem bukkannak teljesen, már támadnak is. Franz kezéből elröppen a tőr, nyílegyenesen tartva a célpont felé, éjszilánkokkal megspékelve. Karlos egy kisebb, kézi nyílpuskával támad, a varázserejét későbbre tartogatja. Az inkvizítor gyűlölettől és dühtől eltorzult hangon ordít fel, s - hihetetlen reakciós készségről téve tanúságot - kiperdül a támadások fő tűzvonalából. Ezzel megússza a halálos sérülést, ám begyűjt egy csúnyán vérző sebet a lábszára oldalára, illetve kettőt a felkarjára. Franz elvigyorodik a vérszagra, s ködöt idéz maguk köré. A telt, kicsit rozsdás, édes illat tökéletesen vezeti a célpont felé, csak Karlosra kell figyelnie. A gyűrű újra vibrálni kezd, de nem mer figyelmeztetést kiáltani, hiszen a csata hevében nem tudja pontosan megállapítani a mágiahasználót. Ha pedig Karlos akar varázsolni, botorság lenne figyelmeztetni az inkvizítort. Újabb dobótőrt vesz elő, s villámgyorsan elhajítja. Egy tompa puffanás, a friss vér aromájának hirtelen felerősödése s az egyházi fojtott szisszenése biztosítja, hogy célba talált, ám azt is meg tudja állapítani, hogy nem sikerült fő artériát vagy vénát átszakítania. Valószínűleg a vállán találta el az ellenfelet. Hirtelen bántóan éles fény villan, s a ködön át Franz megpillantja Karlost, amint épp az inkvizítor csapását próbálja hárítani. Nem tétovázik, megragadja a lehetőséget, s az ember hátára ugrik, fogait mélyen a nyaki ütőérbe mélyesztve. Érzi, ahogy a meleg, friss vér lecsordul a torkán, érzi, ahogy a mágia hirtelen felerősödik benne... És érzi, ahogy az inkvizítor testére csavart láncok megmozdulnak a ruha alatt. Azonnal hátraugrik, de még így is elkapja az egyik lánc vége, fájdalmasan feltéve jobb alkarjának külső oldalát. Önkéntelenül is felszisszen, ami támpontot ad az inkvizítornak az ellentámadáshoz. Egy dobótőr repül Franz felé, de nem elég pontosan, így sikerül kitérnie. Eközben Karlos, az elkezdett taktikát alkalmazva, hátulról megpróbálja becserkészni az inkvizítort, ám szembetalálja magát a lánccal. Dühösen felmorran, és próbálja kikerülni az akadályt, ám az egyházi addigra már visszafordul. Ekkor Franz hirtelen ötlettől vezérelve a földre vetődik, hátulról megragadja ellenfelük bokáját és a földre rántja. Ez annyira meglepi az inkvizítort, hogy a Nebelturmnak még arra is van ideje, hogy a nadrágot föltépve a térdhajlatban futó artériába harapjon. Persze Karlos is kap az alkalmon, s hihetetlen sebességgel újra előkapja a nyílpuskáját. Az inkvizítornak még sikerül leráznia magáról Franzot, de felemelkedni már nem tud a földről. Egy tömzsi nyílvessző áll ki a torkából. Franz feláll, leporolja magát, majd megnézi a sérüléseit. Az jobb alkarja elég csúnyán vérzik, de nincs különösebb baja, és a vállára is beszerzett egy felületi karcolást.
- Nyavalyás láncok... - morogja, és sziszegve tépkedi ki a ruháját a sebből.
- Nos, nekem alig kellett mágiát használnom, nem igaz? Tehát kivételesen nem fogok panaszkodni, hogy neked jutott a dolog élvezet része.
Karlos még így, csata után is tenyérbemászóan arrogáns, pedig a homlokán egy csúnya vágás éktelenkedik, és az inge oldalán is egy vérfolt kezd terjedni. Franz csak mérgesen fúj egyet. Nagyon reméli, hogy az inkvizítor enyhe elmebaja kizárja azt, hogy szent legyen, különben jó kis rosszullétnek néz elébe. Ennek ellenére elégedett lehet a teljesítményükkel. Nem volt hosszú küzdelem, a létszámfölény és a meglepetés ereje megtette a hatását. Mind a ketten megúszták könnyebb sebekkel, bár ez egyrészt várható volt, másrészt kissé kiábrándító. Még ketten sem tudták sérülés nélkül legyőzni.
- Menjünk - mondja Franz, és elindul vissza a fogadóba. Az ingét már feláldozta kötszernek, így csak egy durvább anyagú, ujjatlan tunika fedi felsőtestét. Nem igazán érdekli, hogy mit fog gondolni róla a fogadós. Visszasétál a szállására, s legnagyobb bánatára a folyamatosan beszélő Karlos is vele tart. Amikor újra a kivett szoba bensőséges magányában vannak, Franz a Randläufer felé dob egy adag kötszert.
- Szólj a többieknek, hogy nem kell tovább keresgélniük. És tűnj el a szobámból.
Karlos fejét hátravetve felkacag.
- Olyan goromba pokróc vagy, Franz! Sosem adtál a külsőségekre és az illemszabályokra... De tudod, azért közben egész kedves fickó bírsz lenni. Még sosem kaptam senkitől kötszert azzal a felhívással, hogy tűnjek el.
Erre már Franz is elvigyorodik.
- Hé, ha itt elvérzel nekem a bénaságod miatt, akkor felárat kell fiizetnem a szobára,vagy még rosszabb, ki kell takarítanom! Csak azért kaptad, hogy élve kijuss az ajtómon. Hogy aztán mi történik, az már nem érdekel. Na, menj szépen napozni, és hagyj békén, aludni akarok. Holnap haza akarok érni.
Karlos vidáman csóválja a fejét, majd se szó, se beszéd, kisétál. Franz ledől az ágyra, és lehunyja a szemét. Akármekkora barom is az az idióta Randläufer, azért nem örülne neki, ha egyszer meg kellene ölnie.

Franz Nebelturm nem volt jó ember. Egy magafajta nem is lehet. De még egy nem jó ember is rendelkezhet jó időérzékkel, és az övé éppen azt zümmögi, hogy lassan több, mint fél órája váratják. Ha már egyszer beszámolót kérnek tőle a feladatról, akkor hívják be időben! Gerhard, az a vén idióta valószínűleg élvezi, hogy kínozhatja a fiatalabbakat. Végre nyílik az ajtó, s a parancsnok hódfeje méltóságteljesen kibukkan a keret mögül. Franz invitálás nélkül besétál, majd miután végighallgatja a negyven perces prédikációt a mai fiatalság neveletlenségéről, tíz percben beszámol mindenről. Ezután még tizenöt percig hallgatja, hogy mit kellet volna jobban csinálnia. Az első másfél percben még próbál odafigyelni, de aztán végleg feladja, és végigszunyókálja a maradék időt, állva, mint a lovak.
- ...elmehet!
A végszó hihetetlen hatással van rá. Szinte újjászületve lép az ajtó felé, s felélénkülve köszön el a parancsnoktól. A felháborodott, tiszteletlenségről hadováló monológot már nem hallja, hiszen friss léptekkel halad kifele az épületből. Végre azt csinálhat, amit akar. Példának okáért... elnézhet egy bizonyos ékszerészműhelybe...

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Hétf. Szept. 26, 2016 9:10 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék tárgy:

" Olyan goromba pokróc vagy, Franz! Sosem adtál a külsőségekre és az illemszabályokra... De tudod, azért közben egész kedves fickó bírsz lenni. Még sosem kaptam senkitől kötszert azzal a felhívással, hogy tűnjek el. "
- Névtelen Vámpír

Tárgy neve: Díszes déracél tőr
Típusa: Fegyver, Tőr
Leírás: Egy különleges, szépen kidíszített tőr déracél tőr, mely ugyan nem rendelkezik semmilyen különleges képességgel, mégis mestermű. Elegánsan vezetett vonalai, csodás gombja, s szikrázó éle mind lenyűgöző. A markolat alá egy "F" betű van vésve. A fegyverre távozásod után találtál alvóhelyed mellett. Természetesen nem tudhatod, hogyan került oda, de biztos jó hasznát leled majd. 

Új helyzet: 

Sok felnőtt ember életében kifejezetten érdekes mozzanatot jelképez az, amikor gyermeke születik. Ez persze gyakran igen távol van attól a normától, ami megszokott a szerepjátékokban, s ritkán születik egy-egy karakternek gyereke. Kérlek, mutasd meg nekem, hogyan is történne ez Eirynnél, illetve, hogy milyen anya lenne.

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Csüt. Szept. 29, 2016 5:11 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Eiryn egész teste megfeszül a következő görcs okozta kíntól. Ökölbe szorítja a kezét és ráharap a nyelvére, hogy ne kiáltson fel fájdalmában, de egy fojtott nyögés még így is kiszakad összepréselt ajkai közül. Vér ízét érzi a szájában, a saját vérének édes-fémes aromáját, ahogyan lecsordul a torkán. Az elsötétített szobában csak a bába tartózkodik még rajta kívül, egy emberi asszony, az egyetlen, akinek megesett a szíve a lányon. Azt mondta, ezek a görcsök még csak a szülés előtti fájások, nem olyan vészesek. Eiryn azon gondolkodik, - már amennyire képes erre a hullámokban érkező fájdalom szüneteiben - hogy ha ez a gyötrelem a „nem vészes” kategória, akkor milyen lehet a „fájdalmas”? Csöndben figyeli a bábát, amint az ide-oda mászkál a szobában nagy szoknyasuhogás közepette, s vizet melegít, törölközőket készít elő, és kencés tégelyekről feszegeti le a fedőt. Eiryn szívesen megkérdezné, hogy mit csinál, vagy hogy mi mire jó, de fél, hogy cserben fogja hagyni a hangja. A következő fájás felkészületlenül éri az elmerengő lányt, és olyan erős, hogy akaratlanul is felkiált. Olyan, mintha kettétépnék, vagy mintha hirtelen alhasának minden izmát égő olajba merítették volna, vagy... Nem. Erre nem létezik jó szinonima. A bába felkapja a fejét, és a lány oldalához siet, miközben arról motyog valamit, hogy reméli, a vámpírok mégsem különböznek olyan nagyon az emberektől, már legalábbis ami a szülést illeti. Eiryn újra arra gondol, hogy mennyi szenvedést takaríthatott volna meg, ha elvetteti a magzatot. Ez a gondolat már számtalanszor felmerült benne, néha el is határozta, hogy megteszi, de végül sohasem jutott el odáig. Valami megakadályozta benne. Talán az a gondolat, hogy az élet egyedi és megismételhetetlen, önmagában egy csoda... Még akkor is, ha egy részeg katona erőszakja hozta is létre. A lány arcán könnyek csorognak végig, ahogy felrémlik előtte az az éjszaka.
Egyszerűen csak rosszkor volt nő, rossz helyen. És nem tudta megvédeni magát. A férfi még ittasan is sokkalta erősebb volt nála, hiába sikoltott, küzdött, őrjöngött, a nagy, vaskemény kezek esélyt sem adtak az ellenállásra. Emlékszik a férfi alkoholtól savanyú leheletére a nyakán, az enyhén elfolyó szavaira, hogy mennyire élvezné, ha adna neki egy esélyt... Emlékszik a szégyenre, ahogyan tépett ruhában, könnyektől maszatos arccal kellett visszabotorkálnia a fogadóba, az emberek szánakozó, vagy épp undorodó arcára. Emlékszik a reményre, hogy nem esett teherbe, mert a várandósság valóban teher volt a számára. És emlékszik a kétségbeesésre, mikor már nem tudta bő ruhák alá rejteni egyre növekvő hasát, ami megfosztotta minden munkalehetőségtől. Senki nem akarta a boltja jó hírét kockáztatni egy megesett, egyedülálló fiatal nő alkalmazásával. Egy ilyet még a bábák is elzavartak, a vámpírok azért, mert egy pénztelen fattyú volt, aki egy fattyat hordott a szíve alatt, az emberiek pedig egész egyszerűen azért, mert vámpír.
Lám, semmi különbség sincs közte és az anyja között, pedig megfogadta, hogy ha lesz saját gyermeke, nem teszi ki a fattyúlétnek. A gondolatra valami furcsa, szarkasztikus mosolyba torzul az arca, s következő fájdalomsikolya görcsös, keserű kacagásba fullad. A bába ijedten mered rá, olyan arckifejezéssel, mintha attól félne, hogy teljesen megőrült. Eiryn furcsamód teljesen nyugodtan konstatálja ezt, sőt, igazat is ad az asszonynak. Tudatos énje csak csodálkozni tud testének reakcióin. Legszívesebben a szájára szorítaná a kezét, hogy elhallgattassa magát, de egyszerűen képtelen kontrollálni a tagjait. Egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy ilyen lehet-e a tudathasadás. A bába közben minden jelentésüktől megfosztott semmiségeket mormol, hogy „semmi baj”, meg „csak így tovább” és „nincs sok hátra”. A lázforró kínok közepette azonban ezeknek az agyonkoptatott frázisoknak minden tartalma elvész, hiszen a csupasz fájdalom közepette nem létezik az idő. Eiryn számára most csak ez az örökkévalónak tetsző küzdelem létezik. Tudatos énje egyre tompultabbá válik, ami sajnos nem azt jelenti, hogy a fájdalom is tompult volna. Tulajdonképpen csodálkozik rajta, hogy hogy vághat bele újra és újra ugyanakkora, ha nem egyre növekvő erővel a fájdalom. És akkor hirtelen vége szakad. A megkönnyebbülés végtelen hulláma söpri el a lányt, valami földöntúli örömmel és nyugalommal kísérve. A bába a kezébe adja a gyermekét... a fiát. A baba nem sír, csak tágra nyílt szemmekkel csodálkozik rá a világra, pici mellkasa megnyugtatóan süllyed és emelkedik. Eiryn elmosolyodik, és valami ősi, ösztönös mozdulattal magához öleli a csöppséget. Az aggodalom, hogy hogy fogja felnevelni egyedül a gyermekét, hirtelen sziklaszilárd elhatározásba fordul. Mindent meg fog tenni a fiáért, vérrel és verítékkel, ha kell, de megteremti neki a boldog élet lehetőségeit. Úgy fogja nevelni, hogy tudjon nevetni. Megvédi akár az élete árán is. Ekkor jön rá, hogy a bába a gyermek nevét kérdezi. Újra elmosolyodik, és gondolkodás nélkül rávágja az egyetlen férfinevet, amihez szeretet fűzi.
- Franz.


Bettie a környék legfontosabb és legelismertebb személye volt. A kerekded, kedves arcú asszony valahol az ötvenes évei közepén járhat, bár ha megkérdezték, akkor mindig önérzetesen negyvenkilencet mondott. Ő volt a bába, de ügyfelei nem csak a várandós asszonyokból álltak, hanem a falu egyéb betegeiből is, hiszen Bettie megfizethető áron, kedves, tyúkanyós modorral, ráadásul viszonylag sikeresen kezelte a különböző nyavalyákat házi készítésű kencéivel, teáival meg poraival. Nem valami vajákos vagy kuruzsló volt ám - az ilyen faragatlan gyanúsítgatást mindig igen erélyesen kikérte magának - hanem egy rendes, Istenfélő füvesasszony. Nem osztotta azoknak a véleményét, akik ezt istentelenségnek tartották, beavatkozásnak Isten akaratába (ha az Úristen nem akarta vón, hogy az emberek gyógyíccsák magukat, akkor biz’ nem teremtett vón annyiféle gyógynövényt), sem azokét, akik folyton csodáért imádkoztak (Az Úristen nem holmi piaci árus, hogy odadod az imát, oszt’ megkapod érte a csodát, no meg oszt’ komolyabb problémái is vannak, mint holmi kis meghűlés. Számára csak porszemek vagyunk, minek kéne folyton szemmel tartania a világ összes homokját, akik vannak olyan bolondok, hogy februárban beleesnek a patakba). Egyetlen apró hibája az enyhe hiúság volt, ám ezt az ismerősei egyöntetűen megbocsátható bűnnek vélték, hiszen az asszony egyszerű, logikus gondolkodása, gondoskodó természete és vajszíve mindenkit elbűvölt.

Ez a vajszív pedig éppen aggodalomtól remegett, ahogy Bettie a legújabb pártfogoltjára pillantott. A lányka nemrég adott életet a fiának, és a bába minden ellenirányú igyekezetének dacára igen magas láza volt. Bettie már jó ideje egyszerűen csak úgy gondol rá, mint „a fiatal lyányka”, a méretes agyarak és a halottsápadt bőr ellenére. Eleinte persze nem igazán tetszett neki a dolog, de a szegény teremtés olyan szívet tépően nézett rá, hogy Bettie képtelen volt hátat fordítani neki. Bár nem különösebben kedvelte a vámpírokat( Ha az Úristen átokkal sújtotta őket, annak oka volt...), nem is gyűlölte őket kifejezetten (Az Úristen kiszabta a megfelelő büntetést, úgyhogy nekünk mán’ nem szabad büntetnünk.), és amikor ez a várandós gyereklány bekopogott hozzá, hamar legyőzte a hivatásából származó kötelességérzet az ódzkodást.
Először azt hitte, valami megesett örömlánnyal van dolga, így nem is hagyta, hogy a vámpír belekezdjen a mondandójába.
- Ha el akarja vettetni a gyereket, rossz helyre gyött. Nem foglalkozom mérgekkel, és egyébként se' tudom, hogy mi hogyan hat egy vámpírra.
A lány nem sértődött meg, csak elmosolyodott, olyan szomorúan, hogy Bettie-nek komoly összpontosításába került, hogy ugyanolyan elutasítóan álljon az ajtóban.
- Nem akarom elvettetni. Meg szeretném tartani.
Bettie egy kicsit meglágyult, de még mindig hősiesen, karba font kézzel állt az ajtóban.
- Mér' nem egy vámpír bábához - vagy akárhogy híjják maguk a magamfajtát - megy?
A lány arcán kétségbeesett kifejezés suhant át.
- Fattyúként egy fattyat hordok a szívem alatt, nem tudok előre fizetni, és nincs otthonom sem. Kérem, asszonyom! Ön a tizenharmadik, akit felkeresek...
A füvesasszony ekkor adta be a derekát. Szerencsétlen pára! Ő a tizenharmadik bába, akinél próbálkozik? Ráadásul a saját fajtája sem hajlandó segíteni rajta.
~ Ccc-cc. Szegény gyermek... ~
Így esett tehát, hogy egy vámpír babáját segítette a világra. És most, három nappal később azon aggódhat, hogy mit csináljon a csecsemővel, ha az anyja meghal. Tulajdonképpen már azon is csodálkozik, hogy a szegény teremtés még egyáltalán életben van. Más már rég belehalt volna a lázba. Bár Bettie nem tudja, hogy a vámpírok teste egészen pontosan hogyan is működik, de hajlik arra a feltételezésre, miszerint a lányt a puszta akaraterő és a makacs élni akarás tartja csak életben, az elhatározás, hogy megvédi a fiát.
A füvesasszony akkor szerette meg igazán ezt a kislányt, amikor látta, hogyan néz a gyermekére, egy olyan gyermekre, akit valószínűleg nem is akart. Az a hihetetlen mértékű szeretet arra késztette Bettie-t, hogy gondolkodjon el a kisfiú örökbe fogadásán. Ez azonban - mint azt Bettie némi megkönnyebbüléssel felfedezte - teljességgel lehetetlen volt. Egyrészt a füvesasszonynak - bár a férje két éve elhunyt - voltak saját gyermekei és unokái, másrészt mihez kezdett volna egy vámpírbabával? Kezdjük annál az egyszerű ténynél, hogy a fiú nem mehet majd ki a napra, és az alvásritmusa közelebb áll egy denevéréhez, mint Bettie-éhez. Aztán persze ott van még a vérivás. Bár a füvesasszony kezdte megkedvelni a betegét, a vámpíroknak ezen szokása még mindig komoly aggodalommal töltötte el. Ráadásul fogalma sem volt róla, hogy egy vérszívó gyereknek mennyire kell a vér. Olyan vajon, mint az embereknél az anyatej? Vagy csak később jelenik meg a vérivás kényszere? A gyerek mennyire tud uralkodni magán? Esetleg akár le is lehet szoktatni róla? Mert mellette, mint gyógyító mellett, egészen biztosan nem fog lakni egy vérszopó csecsemő. Mit gondolnának róla a betegek?! Na, azt már nem! Mindezen okok miatt tehát az ötlet teljesen nevetséges volt. Amikor a lány láza először felszökött, és látta Bettie szemében, hogy már nincs sok hátra, felnézett a bábára. Bettie úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni azokat a nagy, sötét, szomorú szemeket. A vámpír tudta, hogy nem hagyhatja itt a fiát. A tekintetében nyoma sem volt neheztelésnek vagy haragnak, csak valami kétségbeesett, de mégis megértő elfogadásnak. És ettől furcsa módon Bettie bűnösnek és szívtelennek érezte magát.
Most már három napja nézi a lány haláltusáját. A vámpír szeme láztól csillogott, bőre még inkább megfakult, noha Bettie nem gondolta volna, hogy ez lehetséges, szíve pedig egyenetlenül, hihetetlen iramban dobogott. És Bettie azon kapta magát, hogy egy csodáért imádkozik az Úristenhez, ami mindent megold.


Franz egy megbízás végéhez érve szeretett beülni a helyi fogadókba és kocsmákba. Ennek két fő oka volt: az egyik, hogy így kiderült, mennyire maradt észrevétlen a munkája, a másik pedig, hogy értesüléseket szerezhetett Eirynről. Azóta hajkurászta a lányt, amióta az elment otthonról, de egyszerűen sosem sikerült elkapnia. Eiryn folyamatosan vándorolt, hol ennyi, hol annyi időt töltve egy helyen, hol közel, hol távol az eredeti otthonától, Franznak pedig nem volt arra ideje, hogy heteket távol töltsön egy bizonytalan információ miatt. Persze ennek ellenére néha-néha megpróbált összetalálkozni a lánnyal, de mindig elkésett pár nappal. A gondolatra majdnem felhorkan. Hogy egy kicsit elterelje a figyelmét, inkább a környezetére figyel. A fogadós és egyik vendége például épp azon versenyeznek, hogy ki látott és élt át már nagyobb szörnyűségeket. Bár Franzot nem érdeklik különösebben mások tragédiái, azért bele-belehallgat a társalgásba. A fogadós éppen azt az esetet ecseteli nagy átéléssel, amikor majd' egy éve egy vendége szétszaggatott ruhában, kisírt szemmel tért vissza, majd másnapra eltűnt.
- Sosem felejtem el azt az űzött tekintetet. Szegény kis hölgy, kedves teremtés volt, meg igencsak becsületes. A szállás díját a szobában hagyta, pedig Isten a tanúm, nem hibáztattam volna, ha nem teszi. Mindig mondtam, hogy a vámpírok közt is vannak tisztességesek...
Franz erre felkapja a fejét. Egy vámpír? Odafordul a beszélgetőkhöz.
- Elnézést, hogy csak így közbeszólok. Mi volt a neve ennek a hölgynek?
A fogadós csak vakargatja a fejét, és tanácstalanul néz.
- Hát, tudja, olyan sokan járnak erre nap, mint nap, hogy már nem igazán emlékszem. Az biztos, hogy a Nebelturm családból jött.
Franz észre sem veszi, hogy keze ökölbe szorul, és egy kissé a férfi felé dől.
- Hogy nézett ki?
A fogadós enyhén fészkelődni kezd idegességében, de azért válaszol.
- Hát, olyan... Vámpír volt. Sápadt, meg hegyes fogú. Na meg... - teszi hozzá sietve, látva Franz növekvő bosszúságát - Na meg szőke, ha jól emlékszem. Olyan kis fiatal. Az ékszerészt kereste. Talán ismeri az úr?
Franz úgy érzi, mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel.
- Mikor történt ez?!
- Hát... Már hónapokkal ezelőtt... Ha megesett, valószínűleg hamarosan meg is lesz  a gyerkőc.
Az utolsó mondatot nagy hiba volt hozzátenni, mint arra maga a fogadós is rájön, amikor szép ívben átrepül néhány asztal felett. Franz dühtől zihálva, kezeit ökölbe szorítva áll egy pillanatig, majd néhány váltót csap a pultra, és elviharzik. Eiryn! Ez lett a vége, hogy képtelen volt megtalálni! Komolyabban kellett volna vennie a keresést, de hát a fene gondolta, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy lehetett ennyire óvatlan a lány? És az aki tette... A mocskos erőszaktevőnek már a gondolatára is olyan düh önti el Franzot, hogy legszívesebben téglánként zúzná porrá a várost. Ha legalább tudná, ki volt az! Nem lenne olyan patkányluk, ahová elbújhatna. Egyesével zúzná porrá minden csontját, és lenyomná a torkán a saját férfiasságát. És életben hagyná, hogy nyomorékként, megcsonkítva éhezzen az út szélén egész további életében, a járókelők szánalmára bízva. És a lány... Hol lehet, hová mehetett?! Ha esetleg terhes lett... Más biztosan megpróbálta volna elvettetni a gyereket, de ahogyan ő Eirynt ismeri, benne fel sem merült ez a lehetőség. Franz dühödten a legközelebbi falba öklöz. Nincs más reménye, a környékbeli bábákat kell felkeresnie. Bár... Kilenc hónap alatt akárhova is eljuthatott. Neki pedig nincs annyi ideje. Az egyetlen lehetősége tehát a szívességkérés. Idegesen felmordul, de nincs más választása. Egyedül esélytelen időben megtalálni a lányt. Márpedig el kell beszélnie arról, hogy tönkretegye az életét egy mocskos erőszaktavő porontyáért.

Franz idegesen vágja be maga mögött az ajtót. Éppen a nyolcadik bábánál járt, újfent eredménytelenül Minden kapcsolata ellenére is csak annyit sikerült megtudnia, hogy mely régióban látták utoljára Eirynt, és hogy már nem lehet hátra sok ideje. Franz tehát, nem törődve a következményekkel, csapot-papot otthagyva eljött végiglátogatni a környék összes vajákosát, füvesasszonyát, bábáját meg miegyebét.
Hamar rájött, hogy nem lesz könnyű dolga. Először természetesen vámpíroknál próbálkozott, de minden próbálkozása eredménytelen volt, ráadásul nemegyszer igencsak nehezére esett visszafognia a kezét a lányra használt kifejezések hallatán. A "fattyú lotyó" volt talán még a legmoderáltabb. Az emberek meg... A legtöbbjük egyszerűen rácsapta az ajtót, amint meglátták, hogy vámpír.
Négy napba telik, mire a szerencse rámosolyog. Épp egy apró falun halad át, amikor megüti a fülét pár hazafelé tartó asszony tereferéje.
- ... és azóta Bettie-nél van.
- Komolyan mondod?
- Teljesen komolyan, kedvesem. Mondtam is a férjemnek, hogy meg kéne látogatni Bettie-t, nehogy baj legyen.
- Igazad van. Én is mondtam Bettie-nek, hogy nagy hiba az ember közelébe engedni egy olyat, de ismered Bettie-t.
- Hát igen, túlságosan is lágyszívű. Na meg az a vérszopó szuka biztosan nagyon jól játszotta az ártatlan áldozatot.
Franzban erre szinte egyenlő erősséggel lobban fel a remény és a düh. Legszívesebben átharapná az ostoba tyúkok torkát, hogy megmutassa, milyen is az a vámpír, akitől tartani kell, de kontrollálja magát. Hiszen úriember nem mészárol nőket, és bár Franz egy cseppet sem biztos abban, hogy úriembernek számít, a munkája során már rég megtanulta, hogy a potenciális információforrást nem szabad likvidálni, amíg még mondhat valami újat. Így tehát odalép a beszélgetőkhöz, és udvariasan meghajol.
- Elnézést, hölgyeim, véletlenül elcsíptem néhány szót a beszélgetésükből. Volnának olyan kedvesek, és megmondanák, hogy hol lakik ez a Bettie?
A két asszony ijedten húzza össze magát, az egyik el is bújik társa háta mögé. Az elöl álló nő gyanakodva, ellenséges hangon kérdez vissza.
- Minek akarja tudni?
Bár félelmét igyekszik megvetéssel palástolni, nem tudja teljesen elnyomni hangja remegését. Franz magában felsóhajt.
- Azt hiszem, az ő vendégét keresem már elég régóta.
A nők összehúzott szemmel méregetik, végül - félelemből, vagy mert tényleg hisznek neki, ki tudja - a falu vége felé mutatnak, és pár szóval leírják a házat. Franz megköszöni az útbaigazítást és elindul. Távoztában még hallja a két asszony izgatott sustorgását.
- Szerinted a férje, és azért jött, hogy megfojtsa a fattyút?
- Vagy még inkább a lotyót...De ha csak egy ujjal is hozzá mer érni Bettie-hez, azt keservesen megbánja!
- Az biztos! Lehet, hogy utánaküldöm a férjemet, hiszen sose lehet tudni!
- Nehogy, kedvesem! Éjszaka csak az ő malmára hajtanád a vizet! Majd reggel, amikor gyenge, megnézzük, menyire lesz harcias...
Franz megszaporázza a lépteit, nehogy véletlenül mégis kitekerje ennek a két ostoba libának a nyakát. Igazán nem hiányzik a felfordulás, amit okozna. Ráadásul kár pocsékolni az időt ezekre, most, hogy csak pár utca választja el Eiryntől. A bába házát könnyedén megtalálja az útmutatás alapján. Belép a kertkapun, átvág a rendezett kis előkerten, és bekopog. Egy idősödő, kerekded asszony nyit ajtót. Az iménti ellenséges fogadtatás után Franz nála is gyanakvást vár, így igencsak meglepődik, amikor a háziasszony meleg kutyaszemeiben megkönnyebbülés és remény csillan.
- Jó estét kívánok, Franz Nebelturm vagy… - kezdi el, de az asszony már terelgeti is befele.
- Nincs jól. Nagyon nincs jól… - mondja köszönés helyett, aggódva tördelve a kezét. Franz elnehezült szívvel lép be a házba, szemével szinte tudattalanul is Eiryn után kutatva. A bába a hátsó szobához vezeti. Amikor Franz meglátja a lányt, a megkönnyebbülés hulláma önti el. Hiszen életben van, sőt, ül az ágyban, karjában ringatva újszülöttjét. Eiryn felnéz a belépőkre, arcán egy hihetetlenül széles mosollyal. Mit fecsegett össze ez az ostoba vénasszony? Már hogyne lenne jól? Azonban amint egy kicsit jobban szemügyre veszi a lányt, rájön, hogy a bábának igaza volt. Eiryn olyan sovány, hogy kulcscsontjai szinte átdöfik a bőrét, mely még vámpír mércével mérve is iszonytatóan sápadt. Lefogyott arcában túl nagyok a sötét árkokkal kontúrozott, láztól csillogó szemek, légzése ziháló, felszínes. Homlokán verejték csillog, egykor puhán vállára omló haja most fénytelen, s Franz elborzadva omlik térdre az ágy mellett. A lány újra elmosolyodik, és végigsimít az arcán. Ujjai olyanok, mint egy-egy jégcsap, bár Franz még ilyen távolságból is érzi a testéből áradó forróságot. Elkapja az apró, törékeny kezet, és az arcához simítja. Hirtelen komoly nehézségei támadnak a légzéssel. Érzi, ahogy Eiryn pulzusa milyen egyenetlen és szapora, olyan, minta egy haldokló kismadarat tartana a kezében.
- Megtaláltál.
Franz felvillant egy tudálékos kis vigyort, bár nem sikerül egészen természetesre.
- Persze. Ez a szakterületem. Most már minden rendben lesz.
- Igen. Most már igen.
A lány mosolya hirtelen szomorúvá válik, mintha tudna valamit, amit Franz még nem.
- Ugye megteszel nekem valamit?
- Bármit. De ne beszélj, ne fáraszd ki magad!
- Már mindegy. És kell… Vigyáznod kell rá. Ígérd meg, hogy a gondját viseled a fiamnak!
Franz csökönyösen szorongatja azt az apró kezecskét, és nem hajlandó elfogadni a gazdája hangjából kicsendülő megadást.
- Persze! Gondoskodom rólatok, csak várj egy picit! Vannak ismerőseim, akik tudnak majd segíteni… Tudom, hogy senki sem szereti a Rotmantel gyógyítókat, de most viseld el, kérlek! Meglásd, nem olyan szörnyű alak, és meggyógyít. Csak pihenj, és várj egy picit…
Eiryn úgy folytatja, mintha meg sem hallotta volna Franz közbeszólását, látszik, hogy minden maradék erejét összeszedi a beszédhez.
- Neveld fel! Tudom, hogy nehéz egy fattyúval, de a kedvemért vigyázz rá! És szeresd…
Valami furcsa gombóc gyűlik Franz torkában. Öntudatlanul rázza a fejét, ahogy az elkerülhetetlent próbálja tagadni, bármit megtenne, hogy elhitesse a halállal: rossz helyen jár. Mintha a makacs ellenkezés meggyőzhetné a lázat, hogy csillapodjon.
- Itt leszel neki te. Te tudni fogod, hogy mi a legjobb neki…
Valami végtelenségig szomorú, tiszta nevetés tör föl a lány torkából. Olyan, mintha a lelke lenne belesűrítve ebbe a rövid, törékeny pillanatba, ahogyan Franz felé hajol.
- A fiam neve Franz… Szertlek titeket.
Majd egy utolsó, lázforró csókot nyom a férfi homlokára, s egy megkönnyebbült, békés mosollyal hátradől. Franz teste megfeszül, ahogyan dühösen Eiryn fölé hajol.
- Ne merj most elaludni, hallod?! Nyisd ki a szemed! Gyerünk!! Nyisd ki a szemeid, Eiryn! Kérlek!!
A düh lassan vált kétségbeesésbe, ahogyan egyre reményvesztettebben szólongatja a lányt. Nem képes elfogadni, nem és nem, pedig máris érzi, ahogyan a lázas test hirtelen hűlni kezd. A bába szájára szorított kézzel, könnyben úszó szemmel áll a sarokban. És egyszer csak nincs tovább. Franz nem tudja tovább áltatni magát. A fájdalom egyetlen, elnyújtott üvöltésben tör egyre feljebb és feljebb, s a férfi utat enged neki. Mint valami nyílvesszőt, úgy repíti az ég felé felvetett fejjel a kiáltást. Azt akarja, hogy az Isten is meghallja, hogy érezze azt, amit most ő, hogy bűnhődjön, amiért ilyen kegyetlen játékokat játszik vele, vagy talán még inkább azt, hogy kivételesen most az egyszer hallja meg egy vámpír szavát is, hogy adja vissza azt, amit jogtalanul lopott el tőle… Hangjában a lecsupaszított, minden tompítástól megfosztott kín szinte önálló életre kel. Aztán csend. Franz ugyanúgy, ahogy volt, térdelve, hátracsuklott fejjel mered a plafonra. Nem érzékeli a bába motyogását, ahogyan imát mormol a halottért, nem hallja a csecsemő sírását, akit megrémített a hirtelen hangzavar. Nem tudja, meddig marad így, egy percig, vagy egy évszázadig, mire megmozdulnak az első gondolatok gyásztól elgyötört agyában. És ezek a gondolatok megadják a választ, hogy ki a hibás mindezért. A mocskos kis poronty, aki annyi szenvedést okozott Eirynnek, és aki végül meg is ölte. Keze ökölbe szorul, tekintetébe a veszteséggel fűtött gyűlölet tüze költözik. Mintha víz alatt mozogna, olyan simán és lassan mozdul meg, ahogyan a halott test és a csecsemő fölé hajol. Nem igazán tudja, hogy mit akar tenni, teljesen elvesztette az uralmat a tagjai felett. Ujjai mereven, görcsös mozdulatokkal nyúlnak a poronty felé, aki éppen abban a pillanatban dönt úgy, hogy felé fordul. Franz arcára torz vigyor telepszik.
- Gyere apucihoz, kis szörnyeteg… - suttogja alig hallhatóan. És abban a pillanatban megdermed. Mit művel tulajdonképpen?!
" Vigyázz rá… És szeresd! " visszhangzik a kérés a fejében, mintha egy évezred távlatából szólna. A gyerek kinyitja a szemeit. Nagyok és sötétek, pontosan olyanok, mint Eiryné. Franzban valami hirtelen elpattan, és egy egészen új minta szerint rendeződik vissza. A baba nem csupán egy erőszaktevő kölyke, hanem egy darab az anyjából. Az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle. Ráadásul megígérte,  hogy megóvja, hogy felneveli… És hogy szereti. Gyengéden elemeli a csöppséget Eiryn mellől, és a karjába fogja. Nem fog még egyszer kudarcot vallani. Felpillant, és látja, hogy a bába ijedten, tétován álldogál az ágy mellett, nem tudván, hogy közbeavatkozzon-e. Franz egy kissé elszégyelli magát.
- Köszönök mindent - mondja - Ha megmondja, mennyivel tartozunk, akkor most megadom.
Az asszony arcán megkönnyebbüt mosoly terül el, némi sajnálattal vegyülve.
- Ugyan… Semmivel se' tartozik, lelkem.
Franz Eiryn élettelen testére néz. Nem tudja, hol lehetne eltemetni, hiszen minden vámpírlakta településtől elég távol vannak, a falusiak pedig valószínűleg nem néznék jó szemmel, ha a temetőjüket használná. Na meg a gyerekkel is csinálni kéne addig valamit. Gondterhetlten ráncolja a homlokát. A bába, mintha csak gondolatolvasó lenne, kimutat az ablakon.
- Arrafele van egy kis vadon, ritkán járnak oda a népek, no meg szép hely a’. A fészerben talál magának ásót, a kölköt meg addig haggya csak itt.
A férfi hálásan biccent, és munkához lát. Két óra kell csupán, hogy elhantolja kedvese testét, s utoljára búcsút vegyen tőle. Mert ide soha többé nem fog visszatérni. Ezután visszamegy a gyerekért. Bár még nem tudja, hogy hogyan fogja felnevelni, biztos benne, hogy megtalálja a megfelelő megoldást.


Franz erősebben markolja a tőr alakú fadarabot, és összehúzott szemmel koncentrál. Apja lazán áll, mintha csak ottfelejtette volna magát, arcán féloldalas, provokatív mosoly. A fiú tudja, hogy csak látszólag védtelen, de képtelen kihagyni a lehetőséget. A másik felé ugrik, felső támadást indít, majd az utolsó pillanatban áttekeri a tőrt a karján, s alulról döf… a levegőbe. A következő pillanatban egy érdes fafelületet érez a nyakán.
- Megvagy, kölyök! - csendül apja vidám hangja a fülébe - De egész szép kombináció volt, gratulálok!
Franz morgolódást mímelve áll vissza alaphelyzetbe. Tulajdonképpen csalódott lenne, ha sikerülne legyőznie az apját, mindössze három év tanulás után. Ennél az ő apja sokkalta jobb. Hirtelen egy különös, feketébe öltözött figura tűnik fel az udvaron.
- Franz Nebelturm!
-Igen?
-Igen?
Apa és fia egyszerre kérdeznek vissza, majd megosztanak egy halvány mosolyt. A küldönc egy pillanatig zavartan néz egyikükről a másikukra, majd megköszörüli a torkát, és a felnőtthöz fordul.
- Gerhard parancsnok haladéktalanul várja, Herr Franz.
Franz kissé elkedvetlenedik. Ennyit az edzésről. Az apja nyugodtan, enyhe mosollyal az ajkán válaszol.
- Mondja meg Gerhardnak, hogy fél óra múlva indulok. Most sajnos nem érek rá az előszobájában ácsorogni.
A küldönc zavara egyre nő, de azért udvariasan biccent, és elindul visszafele. Franz szélesen elvigyorodik. Semmi kétség, neki van a legjobb apja az egész világon!

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Vas. Okt. 02, 2016 4:49 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Ajándék tárgy: 

" Eléggé régóta foglalkozom már a vámpírok tanulmányozásával ahhoz, hogy biztos legyek benne: Végletekig találékony, s legalább annyira nagyképű népek "
- Hans Herbert, Nagykövet

Név: Alkony és Pirkadat 
Típus: Ruha, Kiegészítő
Leírás: Egy általad választott kinézetű ruha, mely a vámpírok nyakékét képző amalgám anyaggal van helyenként hímezve. Mint ismeretes, a napfény nem tesz jót fajtársaidnak, ám a fent említett különleges nyaklánc lehetővé teszi számotokra annak elviselését. Emellett viszont a medalion elzárja erőtöket, s jelentősen gyengébbé tesz titeket nappal. Az ilyen készítésű ruhát viselő vámpír viszont képes kiengedni erejét napfelkelte vagy naplemente során is, sérülés nélkül elviselve ezen átmeneti időszakokat.

Új helyzet: 

Mutasd meg kérlek, milyen is lenne, ha Eiryn válhatna a világ legjobb ékszeresévé, akár egy saját vámpírcsaládot alapítva ennek a mesterségnek. Engedd el nyugodtan a fantáziádat.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Szer. Jan. 25, 2017 5:07 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
//Nos, miután sikerült elengednem pár hónap görcsölés után az eredeti ötletet, csak sikerült alkotni valamit...//

"Csiszolatlanul a legszebb gyémánt is csak kavics"
az Eisvogel család jelmondata



Eiryn fáradtan dörgöli meg a homlokát. Papírhalmok hevernek mindenütt, elintézendő ügyek és panaszok, kérések, meg....
~ Áááh... Elegem van! ~
Egy dühös mozdulattal kirúgja maga alól a széket, és áttrappol a dolgozószoba mellett lévő műhelybe. A fene gondolta volna, hogy egy család vezetése ennyire bonyolult!
Azt azért tudta, hogy a dolog nem lesz egy kéjhömpöly, de a nehézségek valahogyan mindig a legkevésbé várt irányból támadtak, mintha kifejezetten a lehető legalkalmatlanabb pillanatra vártak volna. Eredetileg azt hitte, hogy a legnehezebb feladat a kiválással lesz. Ezzel szemben Lothar nagyúr kifejezetten jól fogadta a dolgot, sőt, némiképp még támogatta is az ötletet, miszerint az ékszerészek alapítsanak saját famíliát. A többi család vezetőit már kicsit keményebb dió volt meggyőzni, de - meglepő módon - sok családfő az ő oldalán állt (bár Eiryn erősen gyanakodott, hogy Julia von Reingard úrnő csak a női összetartás, illetve a többi családfő bosszantása végett tette), így a kérdés hamarosan az ő javára dőlt el. Nem, a legtöbb probléma a papírmunkával és az alá tartozó családtagokkal volt. A diplomáciai feladatokat még úgy-ahogy megoldotta egy Neulander diplomata hathatós segítségével, na de az Eisvogel család! Valamiért mindenki hozzá fordult minden apró-cseprő gondjával, miközben épp azt próbálta megoldani, hogy biztosan legyen mit ennie mindenkinek a következő héten (is). Ilyen esetekben valamiért kevéssé viseltetett jóindulattal a hiányzó fogók és a rakoncátlan gyerekek problematikái iránt. A megrendelések pedig csak jöttek és jöttek. Már úgy egy hónap elteltével, mert addig azt hitte, hogy fel fog kopni az álluk. Aztán hirtelen, mintha a világ ráébredt volna a létezésükre, hihetetlen mennyiségű kérés futott be hozzájuk, gyakran kivitelezhetetlen feladatokkal. Például: "Tudnának-e olyan medált gyártani, ami képessé teszi a kétkezes kardok használatára minden előképzettség nélkül?", vagy "Olyan gyűrűre lenne szükségem, ami villámcsapást idéz oda, ahová akarom!", meg hasonlók. A mágikus ékszerek miatt úgy tűnt, mindenki hajlamos összekeverni az ékszerészeket és a bájolókat. Aminek sem a bájolók, sem ők nem örültek. Ezeket a leveleket is természetesen neki kellett megválaszolnia, udvariasan megmagyarázva, hogy ezeket a dolgokat még egy mágus is csak bajosan tudná megoldani, nem hogy egy ékszerész, de azért meleg szerencsekívánatokkal továbbküldte őket a bájolók felé. Vajon a többi családfő is kap efféle lehetetlen kéréseket? Eddig is tisztelettel figyelte a ténykedésüket, de most minden csodálata az övék volt.
Most viszont kikapcsolódásra van szüksége, egy kis nyugalomra, amit csak egyetlen helyen kaphat meg. A munkaasztalon egy ezer darabra tört smaragd fekszik, és Eiryn egy nagyítóval felszerelkezve nekiáll, hogy aranyat használva ragasztónak minden egyes kis szilánkot összeillesszen. A minta minden esetben egyedi és csodálatos, az aranynak köszönhetően pedig a drágakő értéke a többszörösére nő. És ami a legfontosabb: a munka nagyon sokáig tart, és hatalmas precizitást és koncentrációt igényel, nincs ideje az ostoba papírokkal foglalkozni. Belemerül a munkába, az idő múlását egyáltalán nem is érzékeli. Csak akkor riad fel, amikor valaki köhint a háta mögött. Egy cseppet összerezzen a váratlan hangra, majd kérdő tekintettel az ajtó felé fordul, és arckifejezése azonnal mosolyba olvad.
- Nem kell ott ácsorognod, nyugodtan kerülj beljebb!
Franz rávigyorog.
- Nem akartalak megzavarni. Olyan fontoskodó arckifejezéssel kotlasz a munkád fölött, mint aki megtalálta az Átok ellenszerét.
Eiryn a férfihoz vágja a legközelebbi szerszámot, ás az csak nevetve lekapja a fejét, majd belép.
Ezt szereti Franzban: ő még mindig Eirynt, a gyerekkori barátot és az egyszerű ékszerészt látja benne, nem pedig Eiryn von Eisvogel úrnőt, a család alapítóját és fejét. Néha igazán terhes, hogy mindenki a legnagyob tisztelettel, hivatalos hangnemben szól hozzá, leginkább azért, mert fogalma sincs, hogyan reagáljon úrnőhöz méltóan. Szerencsére faragatlanságát már mindenütt betudták "nyájas közvetlenségnek", ami igen kívánatos vonás, hiszen így a család többi tagja "gondoskodó anyának" látja, aki szinte egyenrangúnak tekint mindenkit. Ez persze valószínűleg Karl von Neulandernek köszönhető, aki önként vállalta, hogy segíti az új család rögös útját egyengetni. Zseniális szófacsaró a férfi, és olyan fonák helyzeteket is képes logikusan kimagyarázni, hogy Eiryn csak pislog. Kicsit sajnálja, hogy Karl valamikor majd visszamegy a saját családjához, mivel ő, Franzzal ellentétben, nem csatlakozott az újdonsült ékszerészfamíliához. Ami meg Franz csatlakozását illeti... Eiryn meglepődve tapasztalta, hogy Lothar nagyúr egyedül ez ellen tiltakozott az egész ügyben. Persze csak addig csodálkozott, amíg meg nem tudta, mivel keresi a férfi a kenyerét. Ezt is Karl intézte el, de attól óva intette őket, hogy a közeljövőben összeházasodjanak, mivel politikailag jelenleg nagyon nem lenne kedvező. Ezzel a kijelentéssel távozott, és Eiryn megesküdött volna, hogy titokban élvezte Franz szótlan döbbenetét és az ő zavart pirulását. Álnok Neulander! Addig eszébe sem jutott semmi hasonló!
- Min ügyködsz?
- Csak próbálom elkerülni a munkát.
Franz megértően mosolyog.
- Nem is tudom, miért nem adom fel ezt az egész baromságot. Én csak egy fattyú vagyok, nem pedig családfő! Nem nekem való ez!
A férfi végigfuttatja ujjait a karján, majd megfogja a kezét, és felhúzza. Eiryn kérdőn pillant rá, de nem kap választ, így hát némán hagyja, hogy vezessék. Franz kinyitja az erkély ajtaját, és lemutat az aprócska városra alattuk. A műhelyekben tüzek fénye pislog, néha egy-egy erőteljesebb kalapácsütés hangja is fellebben hozzájuk, az út végén pedig Butstern mesterek munkálkodnak, hogy egy új vámpírcsaládhoz méltó településsé varázsolják a helyet.
- Értük. - hangzik a válasz az iménti költői kérdésre. Eiryn szeretetteljes pillantása végigsimítja a házak homlokzatát, elképzeli, ahogyan a mesterek összpontosítva a munkájuk fölé hajolnak. Igen, értük. Felül a korlátra, és kifelé lógatja a lábát, Franz pedig melléáll. A nő felnéz rá, és egyszerűen csak annyit mond:
- Köszönöm.
Aztán a férfi széles mellkasának dől, és elmélázva figyeli a pislákoló fényeket, a családja fényeit. Azon töpreng, hogy tulajdonképpen hogyan is kezdődött mindez. Valószínűleg az a nap volt az, amikor megalkotta az első Élőkövet.
A nevelőapja halála után állt neki, kellett valami, ami eltereli a figyelmét a gyászról. Hihetetlen munka volt benne, és szívvel-lélekkel csinálta. A zafírmadár minden tekintetben tökéletes volt: a tollait egyesével munkálta meg, minden kis pihét szálanként bevésve. És beszélt hozzá. Folyamatosan  beszélt, elmesélte, hogy mennyi fájdalom van benne, hogy a bűntudat szinte megbénítja, ha nem dolgozik. A bűntudat, hogy magára hagyta az apját, pont a legnehezebb időszakban, a felesége halála után. Lehet, hogy ő lökte el magától, de neki mégis kötelessége lett volna vigaszt és támaszt nyújtani. E helyett tizenöt évig teljesen magára hagyta, gyerekes dühe nem engedte, hogy visszamenjen ahhoz, aki tizennyolc évig szerette. Mesélt az anyja haláláról is, az akkori érzéseiről. És a vágyról, hogy szabad legyen a fájdalomtól és az elveszettség érzésétől. A madár pedig kitárt szárnnyal, röpülésre készen figyelte. Eiryn észre sem vette, hogy az érzelmei szabadon áramlanak át a munkájába. Egyetlen vágya volt: egy olyan tökéletes alkotás, ami szinte megmozdulni látszik. Amikor elkészült, elégedett lehetett: a madár tökéletes volt. Még egy utolsó élt lecsiszolt, s egy sóhajjal befejezte a művét. A lehelete mintha megborzongatta volna a madár tollait, de Eiryn ezt csak a véletlennek és a fény játékának tudta be. Egészen addig, amíg a kitárt szárnyak nem csaptak egyet, majd kettőt, és a magasba nem emelték a zafírtestet. A nő tátott szájjal figyelte, és fel sem tudta fogni, hogy mi történik. A madár pedig kiröppent a nyitott ablakon. Ezek után Eirynt nem hagyta nyugodni a dolog. Megszállottan kísérletezni kezdett, kudarc kudarcot ért, de végül rájött, hogy ha megtalálja a megfelelő formát, az érzelmei életre kelthetik az ékköveket. A szabadság és a fájdalom hátrahagyása iránti vágyát oltotta bele a zafírmadárba. A következő sikerélménye az észrevétlenség smaragdból készített gyíkja volt. A színlelt közöny egy gyémántmacskában talált testet, ami kifürkészhetetlen tekintettel sétált a szekrények tetején, és soha nem hagyta, hogy megsimogassák. A kísérletek másik eredménye a szélvészgyors fejlődés lett, és néhány véletlenül felfedezett mágikus tulajdonság: ha együtt használ zafírt és egy más, varázslatra alkalmas ékkövet, akkor a zafír az adott kő tulajdonságát is töltheti - például zafírral szinte a végtelenségig nyújtható a közepes méretű gyémántok mágiaraktározási ideje, vagy egy kőmágiát napi egy-kettő helyett öt-hatszor is lehet használni. És rájött, hogyan kötheti össze a lelket a tárgyakkal, anélkül, hogy belezárná. A felfedezés örömére  a macskát hozzákötötte a legközelebbi arra járóhoz. Akkor, a felfedezés és a kutatás hevében gyakorlatilag teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Állandóan az apja műhelyében volt, ott evett, ott aludt, de azt is csak akkor, ha valaki rászólt, vagy már nem bírta megtartani a szerszámait. Ez a furcsa állapot majdnem fél évig tartott, akkor riadt fel az újdonságok okozta kábulatból. Az emlékezetében érdekesen maradt meg ez az időszak: a munkáira teljes részletességgel emlékezett, de semmi másra. Nem tudta megmondani, hogy hideg volt-e azon a télen, vagy hogy sokat esett-e az eső tavasszal, mindent elnyomott benne a drágakövek fénye, ahogyan a szerszámai alatt alakultak. Viszont mihelyst körülnézett, rájött valamire, ami szintén elkerülte a figyelmét: annak ellenére, hogy ő ki sem mozdult a műhelyből, egy matrac volt a sarokban, hogy legyen hol aludnia. És az is igaz, hogy mindig volt mit ennie, pedig ő egyszer sem hagyta el a házat, hogy gondoskodjon a szükségleteiről. Sőt... Az alapanyagokból sem fogyott ki, mindig volt mivel dolgoznia... És valaki a félredobott munkáit is elvitte, azokat, amiket kudarcként könyvelt el, a helyükön egy apró erszény húzódott meg, némi pénzzel. A többi valószínűleg elment a "siker" kategóriába sorolt, el nem adott ékszerek eget verő költségeinek fedezésére. Döbbenten kutatott az emlékei között, hogy rájöjjön, ki volt az a titokzatos jótevő, aki ételt és italt diktált belé, aki figyelt az orra alatt elmormogott szitok-igényekre ("A rohadt életbe, már megint elfogyott a hegyikristály!"), és aki néha felkapta és a matracra fektette, amikor a munkapadnál nyomta el az álom. Ugyan tiszta képeket képtelen kisajtolni az emlékezetéből, de néhány részlet azért bevillan: egy nagy, meleg tenyér a vállán, egy szempár, ahogyan aggódva rápillant, egy hang, ami a külvilág eseményeit meséli neki, bár ő oda sem figyel...
~ Franz! ~
A férfi - kisebb-nagyobb megszakításokkal végig mellette volt. Nem kérdezett, de láthatatlanul is gondoskodott róla. Eiryn szíve csordultig telt hálával, a szeme pedig a meghatottság könnyeivel. Franz valószínűleg a saját jövedelméből is le-lecsippentett, hogy őt el tudja tartani, de egyetlen szó nélkül megtette. És amikor végre kijött a felfedezés delíriumából, nem volt ott, hogy illőképp megköszönje. Bár... A fene tudja, hogy ebben az esetben mi az illő köszönet. Mindenesetre szilárdan elhatározta, hogy minden egyes váltót visszafizet, így - miután némiképp rendbe szedte magát és a műhelyt is - megnyitotta a hely boltként funkcionáló részét, és felkészült rá lélekben, hogy a sikeresnek ítélt darabok nagy részétől meg kell válnia. Aztán két nap elteltével rájött, hogy ez nem így van. Aki betévedt az üzletbe, az egyből ráismert "az elhunyt anya fattyára", és innentől kezdve vagy azonnal ki is fordultak, vagy minden szavát szkeptikusan fogadták. Ezek után Eiryn a szakmai közönséget próbálta meg felkeresni, de az összes felfedezését és újítását jobb esetben elintézték annyival, hogy "szélhámosság", vagy "lehetetlen". A másik válasz a "ne hazudozz összevissza, fattyú!" volt. Egy hét elteltével feladta. Fáradtan, a dühtől és a szégyentől kimerülten rogyott le az első kocsma első asztalához. Eredetileg csak valami forró teát akart rendelni, de a tulaj kérés nélkül is valami töményet hozott. Itt talált rá Franz, aki aznap tért haza valahonnan.
Eiryn elmosolyodik, ahogyan az akkori párbeszédükre gondol - már amire emlékszik belőle, mert bizony egyes részek az alkohol ködébe vesztek. Vagyis inkább csak egyes részek NEM vesztek az alkohol ködébe...

Franz lenéz az alant elterülő, épülő-szépülő városkára, és azon gondolkodik, hogy vajon hol is kezdődött mindez. Valószínűleg azon az estén, amikor egy munkából hazatérve nem találta a műhelyben Eirynt.
Az, hogy megijedt, nem kifejezés. Mi történhetett? Valaki bejött és kirabolta a boltot, Eirynt pedig megölte? De nem, az ékszerek a helyükön pislogtak, sőt, nagyobb rend volt, mint fél éve bármikor. A bolthelyiség is tisztán csillogott, a matrac pedig, amit lehozott a nőnek, eltűnt. Tehát végre kiheverte volna a gyászát? Vagy eladta a házat? De nem, a munkáit akkor sem hagyta volna itt. A gyémántmacska, amit Eiryn - valószínűleg tudtán kívül - hozzákötött, a lábához dörgölőzött, majd rezzenéstelen tekintetét ráfüggesztette, és Franz lelki szemei előtt megjelentek az elmúlt hét fontosabb eseményei. A férfi meg sem lepődött, ez állandó játékuk volt, mióta a macska alkotója - vagy épp mindkettejük gazdája? - puszta véletlenből és szeszélyből összekapcsolta őket. Tehát Eiryn elment, hogy bemutassa az újításait a tisztelt ékszerészmesterek színe előtt, mivel az átlagvámpír rá sem pillantott a származása miatt. Viszont ez még a nap elején volt, most meg már igencsak későre járt. Franzban újra fellángolt az aggodalom, és - pár perc nyughatatlan fel-alá járkálást követően - végül a nyakába vette a várost. Egy apró kocsmában talált rá a nőre, igencsak indiszponált állapotban. Először megkönnyebbült, aztán dühös lett, amint meglátta az asztalon sorakozó poharakat. Döngő léptekkel masírozott oda az asztalhoz, majd mérgesen Eiryn fölé hajolt.
- Nem hiszem el! Mi a fenét csinálsz itt?!
- Né', Franz! Szia! Az a kedves kocsmáros azt mondta, az alkohol átmeneti amnéziát okoz. Most nem fogok emlékezni a mai napra, holnap pedig a mostra.
A nő szavai még kivehetőek voltak ugyan, de már erősen elmosódtak. Ekkor a sovány, magas tulaj még négy pohár töményet tett le az asztalra, majd egy résztvevő pillantás után eltűnt, az üres poharakat is elvíve. Franz leült, és elhúzta a piát a másik elől.
- Te jó ég, Eiryn, nem ittál még eleget?!
- 'em. Hatttározottan nem. Még mindig emlékszem, hogy az a bunkó milyen pofát vágott, amikor asszonta, hogy "ne hazudozz összevissza, hattyú!"... Ja, nem, fattyú... Bocsika!
És kuncogott egy keveset.
- Amúgy tudom, hogy mit akarsz mondani, de szegény kocsmáros igazán nem a haszonért csinálja, az előző három kört ő állta. Asszongya, ő is fattyú, és tudja, milyen érzés... Meg hogy az alkohol jó orvosság.
Franz megmasszírozta a halántékát. Még hogy jó orvosság!
- Ha belehalsz az alkoholmérgezésbe, kétlem, hogy az gyógyulásnak fog számítani.
- Perszehogyannak! Akkor nem fogok emlékezni arra a bunkóra, aki ollyan pofát vágott, amikor azt mondta, hogy...
- Ezt már említetted egyszer.
- Nembaj. A lényeg, hogy nem fogok tudni még egy nyavajonc műhelyet sem nyitni, mer egy fattyúnál senki sem vásárol. Pedig az egyik mester utánam jött, és asszonta, hogy én vagyok a kor legnagyobb mesterékszerésze. Ő volt az egyetlen, aki hitt nekem... Azt is mondta, hogy a többiek is tudják, csak a szakmai hitelük féltik, és nem hallgathatnak egy fattyúra. A másik meg meg akarta szerezni a technikáimat, aszonta, hogy sok pénzt ad, ha megtanítom, de dögöljön ketté, nem fogom hagyni, hogy az övé legyen a felfedezéseim dicsősége. Olyan sunyi pofája volt, mint annak a bunkónak, aki...
- Jól van, jól van! Most menjünk haza, és majd holnap... vagy inkább holnapután, amikor nem leszel már másnapos, megbeszéljük, hogy mit tudsz csinálni.
- Semmitsem! De te nagyon aranyos vagy, hogy haza akarsz vinni. Hazavinni, mint valami kölyökcicát... - kuncogás - Miáú!
Franz nem tehetett róla, felnevetett.
- Te nagyon részeg vagy!
- Nem eléggé! - bólintott nagyot Eiryn, nyomatékot adva kijelentésének.
- Amúgy tudom ám, hogy sutyiba vásároltál nekem mindenfélét. Meg hogy lefektettél.
A kocsmáros a pultnál nagy buzgalommal törölgetett egy poharat (ugyanazt már vagy tíz perce), és Franz szinte látta, ahogy a fülméretét próbálja növelni. Mérgesen megrázta a fejét... aztán megdermedt. Eiryn ugyanis minden előzetes figyelmeztetés nélkül nekidőlt, és egy újabb pohárral a kezében az oldalához fészkelte magát.
- Azér is kár, hogy senki sem kíváncsi rám, mert elhatároztam, hogy mindent visszafizetek neked. Meg hogy megköszönöm. És most hopp! - fej hátra, húzó, pohár üresen csatt az asztalon - ...nem leszek rá képes.
Franz immár biztonságos, kartávolságon kívül eső helyre tolta a többi poharat, és próbált úgy viselkedni, mintha normális dolog lenne, hogy Eiryn szívverését érzi a karján. Ami eddig önmagában nem is lenne baj, csakhogy a szívverést egy női mellkason érezni... Zavarba ejtő.
- Szerintem Lothar nagyúrral kéne beszélned. Ő nem olyan előítéletes, mint mások, és nagyra becsüli a szakmai teljesítményt.
- Cöhh... Be se engednének...
- Ismerem a nagyurat. Segítek bejutni, aztán meg már sima ügy lesz.
- Még a nagyúr sem tudja megváltoztatni a közfelfogást. Csak akkor szűnnék meg fattyúnak lenni, ha én lennék egy új család alapítója. Mer' akkor én lennék az első azon a családnéven. És a család új lenne, és én is új lennék, és még úrnő is lennék, és nem lennék fattyú.
Franz egy pillanatig hallgatott, majd hamiskás mosollyal Eirynhez fordult.
- Ez az! Alapíts saját családot! Az ékszerészetet amúgy is el szokták felejteni, amikor a Nebelturmok mesterségi területeit felsorolják, mindig csak a fegyver- és páncélkovácsolást emelik ki.
- Lökött vagy!
- Te meg részeg. Jó csapat vagyunk.
Eiryn felnevetett, majd csuklott egyet.
- Hoppla. Bocsika. Egy nagyhatalmú alapító úrnő nem csuklol... csukolhat... csuklohat... Mindegy.
- Egy részeg úrnő bármit csinálhat.
- Jaja... Én vagyok aaz... Eisvogel család alapító anyja, a zafírmadaram tiszteletére... Hol a poharam? Köszöntőt akarok mondani.
- Azt már nem. Mondj köszöntőt az üres pohárral.
- Nem tagadhatod meg az úrnő parancsát!
- Egy szóval sem mondtam, hogy csatlakozom a családodhoz. Most viszont gyere szépen haza.
- De még meg kell innom azokat a poharakat… Vagyis ki kell innom… Asszem.
Franz erre már nem mondott semmit, csak letett egy halom váltót az asztalra, és felhúzta Eirynt. Ekkor szembesült azzal is, hogy az alkohol sokkal jobban hat a nő motorikus funkcióira, mint a gondolkodására: míg a beszéde kivehető volt, a gondolkodása pedig még többé-kevésbé logikus, állni szinte nem tudott, irányt tartani pedig egyáltalán nem. A visszaút felénél megelégelte a lassú tántorgást, és egyszerűen a karjába kapta a nő karcsú testét, mint már annyiszor az elmúlt fél év során. Eiryn pillanatokon belül elaludt, Franz pedig mosolyogva tette meg a hátralévő utat. Aztán másnap, miközben hideg vizes kendőt hozott a macskajajtól szenvedő ékszerésznek, elmondta, hogy nagyjából miről is beszéltek a kocsmában.

Bár az új család alapításának ötlete az alkoholtól származott, mégis valahogy befészkelte magát Eiryn fejébe. Egyszerűen nem tudta elhallgattatni azt a hangocskát, ami folyamatosan a lehetőségekről duruzsolt neki. Így tehát elkezdte Franzot faggatni, hogy hogyan is kell szerinte egy klánt vezetni, amiről a férfi - meglepő módon - egész sokat tudott. Először ugyan azt hitte, hogy Eiryn csak viccelődik vele, ám lassan megértette: ennél komolyabb már nem is lehetne a helyzet. Eleinte igencsak szkeptikusan fogadta a dolgot, ám a nő nem adta fel: hol direkt győzködte, hol ravasz célzásokat ejtett el, míg végül meggyőzte Franzot. Ezzel párhuzamosan néhány kevésbé begyöpösödött ékszerésszel is találkozott, felmérve, hogy a többi szakmabelinek mekkora igénye van a saját családra. Mivel minden biztató volt, komolyan elkezdett gondolkodni az új família jelképein, jelmondatán, és főként azon, hogy milyen trükkel állítsa a maga oldalára a merevebb gondolkodásmódú ékszerészeket. Az saját család koncepciója legalább annyira lenyűgözte, mint az ékszerészet területén végzett kutatásai, de ezúttal sikerült egyensúlyban tartania a lelkesedését és a valóságot - nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az új irány megkövetelte tőle a tisztánlátást, már ami a külvilágot illeti. Franz pedig - kezdeti húzódozása ellenére - mindenben segítette, így például beszélhetett Lothar nagyúrral. Kezdeti félelmei szerencsére nem igazolódtak be, a családfő nem kezdett el dühöngeni a pimaszságától, sőt, tanácsokat adott neki, hogy hogyan érdemes elkezdenie a dolgot. Az ő ötletét követve Eiryn maga köré gyűjtötte az ötlet leglelkesebb támogatóit, egy stabil "kemény magot" biztosítva magának. Ő maga nem terjesztette a dolgot, rábízta ezt a többiekre. Ami az ő szerepét illeti, nos... Ő a családfők lefizetésével és a regális viselkedés gyakorlásával volt elfoglalva. Hosszú órákig töprengett az egyes nagyurakhoz és úrnőkhöz leginkább illő ajándékokon, de végül mindegyiküknek sikerült valami egészen egyedit és tökéleteset alkotnia. Végül egy második zafírmadarat is készített, magának, ám ezúttal a hűség jelképeként: egy madár, ami szabadon elrepülhetne, de mégis marad. Ez a jégmadár végig a vállán ült, mikor bemutatkozott a családfőknek, mint új tag a hatalmi játszmában. Annyira ideges volt, hogy végig mosolygott, ösztönösen felvéve a megszokott "ügyfél-arcot". Néha - ó, borzalom anyja, ne hagyj el! - még viccet is csinált egy-egy kritikai megjegyzésből, de hála az égnek az illusztris társaság nagy része üdítő változatosságként élte meg a faragatlanságát. Bár mások meg kifejezetten morcosan néztek rá, és Erich von Finsterblut csak akkor enyhült meg, amikor átadta (a Nebelturm család támogatásával) külön neki készített kardot. A fegyver drágakövekkel ékesített, pompás darab volt, ráadásul minden egyes dísznek külön szerep jutott: annyi mágiát pakolt abba a szerencsétlen fegyverbe, amivel gyakorlatilag sebezhetetlenné tette mind magát a pengét, mind a használóját. Persze voltak, akiket nem tudott lekenyerezni, de némi morgásnál tőlük sem érkezett komolyabb ellenvetés. Eiryn majdnem elájult a megkönnyebbüléstől, amikor végre-valahára kiléphetett a teremből, majd később a meglepetéstől, amikor Simon von Neulander odalépett hozzá, és megdicsérte a tárgyalási képességeiért, melyek segítségével "néhány humoros megjegyzéssel elütötte a kényes kérdéseket és oldotta a feszültséget". Persze rögtön figyelmeztette is, hogy ez nem mindig célravezető, és eligazítóként mellé adta Karl von Neulandert. Miután a kiválást hivatalosan is engedélyezték, Lothar nagyúrral együtt kihirdették a Nebelturmoknak. Az addigi puhatolózás az ékszerészek körében meghozta a gyümölcsét: lelkes ovációval fogadták az új úrnőjüket, és mindenki személyesen gratulált neki. Gyakorlatilag egyetlen éjszaka leforgása alatt megismert minden egyes családtagot, és csak kivételes arc- és névmemóriájának köszönhette, hogy nem vesztette el a fonalat... teljesen. Ezután hosszadalmas és bonyolult tárgyalások kezdődtek a Blutsternekkel. Eiryn - Karl hathatós közreműködésével - szégyentelenül kihasználta az építészmesterek lelkesedését, amivel ezt az új kihívást fogadták, hogy lejjebb szorítsa az építkezés költségeit, de még így is borzalmasan drága volt. És bár a Blutstern hihetetlen sebességgel dolgoztak, így sem pár nap alatt készült el az új torony, meg a köré épült város első fele. Ami nem is volt gond, tekintve a fizetési kötelezettségeket. Eirynnek minden jövedelme - ami immár úrnőként jelentősen megugrott - ráment a dologra, pedig az összes általa készített ékszert áruba bocsátotta. Persze csak azt, amit nem küldött el üdvözlő ajándékként Veronia különböző fontos személyeinek, bár ennek természetesen meglett az az igen kívánatos következménye, hogy rengeteg főúri megrendelést kapott, többek között Amelie Fairbranch királynőtől.
Az Eisvogel család pedig mindenben lelkesen segíti és támogatja azóta is. Őket jelzik a kis fények lent. Treue kilebben a szobából, s zafírkarmaival megkapaszkodik az úrnő vállán. Eiryn hálával gondol a rengeteg felajánlásra, ami az új város költségeire küldtek a mesterek, a saját félretett pénzükből. Ő pedig újdonsült családfőként mindenképpen ki akarta érdemelni a bizalmat, amit fiatal kora és származása ellenére belé vetettek. Ezért görnyed a papírhalmok fölött, ezért képes a kis Liz csínytevéseit órákon át hallgatni, és ezért foglalkozik a politikával. Értük, akik nem féltek a kihívásoktól. Értük, akik lehetővé tették egy álom megvalósulását.

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Szomb. Jan. 28, 2017 9:47 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Chaten értékeltem a dolgot, nagyon tetszett a történet.

Új helyzet:

Az előző egy eléggé combos feladat volt, nem kívánlak most olyan rettenetesen meghajtani mint előbbiekben. Valami relatívan rövid és mégis jól kidolgozhatóra gondoltam, mutasd meg kérlek nekem, hogy miként lett volna más a karakter életútja, ha nem a Nebelturm család sarjaként született volna, hanem a felsorolt családok egyikébe: Rotmantel, Schwarzajger, Finsterblut, Schwarzritter.

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Csüt. Feb. 23, 2017 9:45 am

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
A temetést rezzenéstelen arccal üli végig. Vadászbaleset! Nem is tudja, hogy érezzen ezzel kapcsolatban: a szégyenteljes düh a megfelelő reakció, amiért az anyja hagyta, hogy egy egyszerű vaddisznó felnyársalja, vagy az elismerő szomorúság, amiért legalább vadász-halált választott magának. A férfi, aki a hírt hozta, nyakig véresen állított be, összepiszkítva az egész előszobát. Az őt körüllengő illatfelhő a vaddisznó és az anyja vérének aromáját is hordozta, valószínűleg ő próbálta menteni a menthetőt. Nem sok sikerrel, mert már csak a testet kapták vissza. Ó, mennyire gyűlölte a férfi hangját, úgy tett, mintha megrázta volna a dolog. Eiryn még azt is el tudta képzelni, hogy a kedves rokonok élvezettel nézték végig vére haláltusáját, hiszen ez is a vadászat velejárója. Néha a ragadozó veszít, hogy csupán élelmet - és becsületet - vagy akár az életét is, az szerencse és tudás kérdése. Az apja persze mélyen megrendült, napokig hozzá sem lehetett szólni... Most, a temetésen bezzeg olyan szemekkel néz a portyázó kompánia tagjaira, mintha puszta kézzel akarná őket megfojtani, amiért hagyták meghalni az feleségét. Nevetséges, és nagyon kínos. Mintha egy Schwartzjagert tutujgatni kéne, nehogy szálka menjen a körme alá, amikor felhúzza a nyílpuskáját! Hát nem így van. Akármennyire is fájt kimondani, de az anyja a saját hibájának és hozzá nem értésének áldozata lett, közröhej tárgyává téve magát és az egész családot. Egy vaddisznó! Eirynben forr a düh, főleg, amikor az apja megpróbálta gyengéden hazafelé kormányozni.
~ Ne üvölts vele! Nyugalom! ~
A mantra ellenére felhúzott idegnek érezte magát, ami bármelyik percben elpattanhat. A földre szegezi a tekintetét, hátha úgy nem kell látnia a "gyászolók" szemében bujkáló megvetést. Egyszer csak megtorpannak, olyan hirtelen, mintha az apja egy láthatatlan falnak ütközött volna. Eiryn dühösen felpillant, a megállás okát keresve tekintetével. Az ok majdnem 180 centi magas, széles vállú, és feltűnően arrogáns volt. A lány legszívesebben rávicsorogna, de egy temetés után az ilyesmit mégsem illik, így csak kihívóan viszonozza a férfi pimasz tekintetét. Van valami zavaróan ismerős a tekintetében, de a képtelen megállapítani, hogy pontosan mi az.
- Mit keresel itt?
Az apja hangja nyers és természetellenes. Vajon a fájdalom tette ilyenné, vagy az idegen felbukkanása? Elkezdhette volna latolgatni, hogy mennyire van benne egyik vagy a másik indok, de nem igazán érdekli. Ujjai görcsösen fonódnak az anyja gyűrűjére, hogy kontrollálja türelmetlen dühét, a mellette folyó beszélgetést - vagy még inkább vitát - csak háttérzajként hallja.
- Hát így kell üdvözölni egy rég látott ismerőst egy temetésen? Természetesen Charlotte-tól jöttem búcsút venni.
- Ugyan! Húsz éve, ha jól emlékszem, azt mondtad neki, hogy soha többé nem akarod látni. Hogy mondjon valami szépet neked még utoljára, mert mostantól nem fog létezni a számodra. Azóta nem is találkoztatok!
Az idegen halkan, kegyetlenül felnevet.
- Hogy nem találkoztunk? Ó, igen. Te biztosan így tudod.
- Ne is próbálkozz! Nem fogod bemocskolni Charlotte emlékét!
- Elnézést, nem akartam eloszlatni az illúzióidat. De milyen udvariatlan vagy! Be sem mutatod a kis hölgyet? Felteszem Charlotte lánya.
- Igen, ő a lányunk. Most pedig tűnj el!
Ezzel egyet tud érteni. Már nagyon szeretne volna otthon lenni. Az utcát bámulja az idegen mögött, mintha egy üres utca látványa eltüntethetné a kellemetlenkedő frátert.
- Nagyon bájos, mintha csak Charlotte-ot látnám! Csak a szeme más. Honnan örökölte ezt a sötét íriszt? Neked és Charlotte-nak is kék a szemetek...
~ Mi a fenét akar ez a mocsadék?! ~
Eiryn dühösen a férfi arcába mered, és akkor hirtelen rájön, mi olyan zavaró rajta.
A saját szeme néz vissza rá.
Az apja hirtelen ellép mellőle, ránéz, aztán az idegenre, majd megint rá. Végül jeges, élettelen hangon megszólal.
- Takarodjatok a szemem elől.
Eiryn nem érti. A férfi csak nevet, és elsétált, de a lány nem moccan. A többes szám csak véletlen lehetett. Az apja újra ránéz, szemében düh és gyűlölet lángol.
- Azt mondtam takarodj a szemem elől, fattyú!! Soha többet ne lássalak. És ne merészelj a házam közelébe jönni!
Azzal megfordul, és elviharzik. Eiryn csak tátott szájjal bámul utána, mígnem végül felfogja a szavak jelentését. Akkor a dühösen összeszorított fogakkal mered maga elé, olyan erősen szorítva ökölbe a kezét, hogy valami belevág. Felszisszenve nyitja szét a tenyerét. Az anyja gyűrűje hever rajta, a foglalat széle mélyedt bele a húsába. Iszonyatos haraggal a földhöz vágja az ékszert. Hányféleképpen fogja még megalázni az anyja?! Legszívesebben széttépné, hiába a vére. Hát jó. Akkor fattyúként fog élni, de mindenképpen szüksége van a saját holmijaira. Fejét felvetve indul el a volt otthona felé, hogy kikövetelje az apjától a személyes tárgyait. A temetésre csak egy apró kézi nyílpuskát vitt, nem mintha védelemre szorult volna, de jó érzés volt egy régi fegyvert a közelében tudni. A fegyver a legjobb barát. Ha gondját viseled és szánsz időt a megismerésére, soha nem hagy cserben. Nem úgy, mint az élők. Nem úgy, mint egyes vérei. Amikor eléri az ajtót, határozottan bekopog. Az apja... vagyis az anyja férje meglepően sokára nyit ajtót, és amikor megteszi, olyan tömény szeszszag dől ki vele egyetemben az utcára, hogy Eiryn önkéntelenül is hátratántorodik egy lépést. Undorodva elfintorodik, és éppen kezdené előadni, hogy miért is jött, amikor egy lövedék süvít el a füle mellett.
- Megmontam hogy menjelinnen! - ordítja az apja, a nagy medveölő nyílpuskáját lóbálva.
- Ha nemtágulsz innét, keresztüllőlek!
Egy újabb vesszőt illeszt az idegre, és lő. A lány valószínűleg csak az irgalmatlan alkoholmennyiségnek köszönheti az életét, amit a férfi magába döntött. Ösztönösen a saját kis kézi nyílpuskájához kap, de a nevelőapja már rajta is van, részeg lehelete a kezével együtt csap az arcába. Csont roppan, és a meleg vér szélsebesen megindul lefele Eiryn arcán, nyakán. Bepánikol. Még sosem találkozott ilyen iszonyatos gyűlölettel. És most, sarokba szorítva pontosan úgy viselkedik, ahogy egy préda viselkedne: minden fájdalmat és érzelmet kikapcsolva küzd az életéért, emberfeletti erővel. Valahogy sikerül kiszabadítania a fegyverét tartó kezét maga alól. Nem teketóriázik, céloz, és lő. Az apja hitetlenkedve pillant rá, majd a tekintete üvegessé válik, és teljes testével rázuhan a lányra. A lövedék keresztülfúrta a torkát, szépen, mintha csak vadászaton lennének, ahol a precizitás számít. Eiryn remegve fekszik egy ideig a test alatt. Hihetetlenül fáradt... De összeszedi magát, és lassan, kínlódva kimászik a hulla alól, aztán bemegy a házba, és lerogy a padlóra. A világ furcsán homályos, de csak amikor valami furcsa, nyikkanó hangot hall, akkor jön rá, hogy egész testét rázza a zokogás. Hamarosan a fájdalom is megérkezik, törött orrából még mindig szivárog a vér. Eiryn mintegy delíriumban keres egy tükröt, ahol sziszegve helyreigazítja a porcokat. Nem, nem hajlandó gondolkodni, az túl fájdalmas lenne. Ehelyett bezárkózik az elméje legrejtettebb zugába, és pusztán valami furcsa, ösztönös, vaskemény logika irányítja. Tudja, hogy nem maradhat, egy vérárulót legjobb esetben is száműznek a családból. Márpedig megölni az apját vérárulásnak számít, mindegy, hogy milyen indokból történt. Körbemegy az épületben, rutinosan összepakolva a túléléshez legszükségesebb dolgokat: egy vastag köpenyt, néhány melegebb holmit, a dobótőreit, kulacsot, a vadászkését, a kicsi és a nagy nyílpuskáját, kovát, minden pénzt, amit talál... Odakint még átkutatja az hullát, de semmi érdekesre nem bukkan, így csak felkapja a nagy medveölőt, és egyszerűen tovább áll. Tudja, hogy este hajtóvadászat veszi majd kezdetét, de nem tervez prédaként élni. Nem, ő a vadászokra fog vadászni. Ez az igazi kihívás, egy ragadozót becserkészni, aki maga is jól ismeri a vadászat fogásait. Visszaszerzi az anyja által elvesztegetett becsületüket, bebizonyítja, hogy ő a legjobb. Az erdőbe érve igencsak körültekintően kiválasztja a területét. Eddig szoborszerű vonásain most valami torz mosoly ömlik el, ahogy nekiáll felállítani a csapdákat. Mind meg fog halni, aki erre a csúcsragadozóra les!

Rudenz von Schwartzjagert kemény fából faragták, de most idegesen pillantott körbe az erőn. A vadon volt a lételeme... általában. Ez a terület viszont, úgy tartották, egy szörnyeteg otthona volt. Talán tíz éve bukkant fel, és azóta rettegésben tartotta a környékbelieket. A fejesek valamiféle kísértetre gyanakodtak, egy volt Schwartzjagerre, mert okos volt... Nagyon is okos, és a család módszereit használta. Bárkit, aki belépett a területére, kíméletlenül levadászott, legyen az ember, állat vagy vámpír... És mindnek kiszívta a vérét. Rudenz is tulajdonképpen csak fogadásból indult erre, hogy bebizonyítsa: ő bizony át tud vágni az Átkozott Erdőn, de kezdte nagyon megbánni a dolgot. Itt hiányzott az állatok szokásos neszezése, csak a szélborzolta levelek suttogtak halkan egymásnak, és mintha a levegőt valami gonosz várakozás töltötte volna be. A férfi óvatosan, nesztelenül haladt, fegyverét a keze ügyében tartva, minden komolyabb zajra összerezzenve. Figyelmesen szemléli a környezetét, nem akar csapdába esni itt, a semmi közepén. Hirtelen szisszenést hall maga mögül, és a következő pillanatban egy számszeríj lövedéke áll ki a könyökhajlatából. Rudenz felordít a fájdalomtól, és vadul megpördül, bal kezével saját számszeríja után kapva. Az ösvényen, amelyen jött, egy karcsú alak áll, ijesztően laza testtartásban. A férfi átkozódva emeli fel a fegyverét. Még jó, hogy nem egy nagy nyílpuskát hozott, ezt talán el fogja tudni sütni, bár tudja, hogy csak egyetlen egy, ráadásul igencsak pontatlan lövésre lesz lehetősége fél kézzel. De nem érdekli. A vesszője ártalmatlanul suhan el a támadó mellet, majd a csapás jobb szélén rezegve beleáll egy fatörzsbe, úgy két méteres magasságban. Az alak felemeli a kezét, és Rudenz rájön, hogy csak látszólag volt fegyvertelen, a köpenye eltakarta a nyílpuskáját. Oldalra vetődik, de egy  Schwartzjager vadász számára a mozgó célpont sosem jelentett akadályt. A támadó hihetetlen sebességgel tölt újra, és a férfi éri, ahogy pár másodperces késéssel a bal térdízülete után a jobba is beleágyazódik egy vessző. A fájdalom elviselhetetlen, ordítva fekszik a földön azzal a biztos tudattal, hogy meg fog halni. Hirtelen egy apró, hűvös kezet érez a homlokán, majd valaki hátulról átkarolja. Szőke tincsek csiklandozzák a nyakát, ahogy a lány a füléhez hajol.
- Nem vagyok préda. Vadász vagyok.
Rudenz nyakába hirtelen fájdalom hasít.

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Kedd Feb. 28, 2017 10:50 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
[22:05:48 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Szép
[22:05:52 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Tetszik amit kihoztál ebből Ery 
[22:06:01 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Nagyon cheeky volt, elsőre le sem esett, konkrétan mi történik
[22:06:52 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Összességében faszán meg voltam elégedve ezzel
[22:07:03 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Meglepő és váratlan volt a fordulat, hogy gyakorlatilag az Et volt átírva
[22:07:07 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : S nagyon látványos az egész
[22:07:20 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Mert gyakorlatilag a visszatérő motíviumnként mutattad meg azt, hogy a fattyaknak nincs helye
[22:07:26 28/02/2017] @ Ciel Eisenschnittel : Legyen Nebelturm vagy Schwarzjager, nehéz idők jönnek
Már nem láttad chaten mit írtam, de kimásoltam neked Very Happy 

Jutalom tárgy:
Név: Omnia Vanitas
Leírás: Hiábavalóság, mind hiábavalóság. A sorsot az ember nem tudja kijátszani, a fattyú, fattyú marad. Ám szerencsére a varázstárgyak megoldják ezeket a problémákat helyetted. A bross kinézetét eldöntheted te. Maga az ékszer naponta egyszer képes semlegesíteni egy legfeljebb 5-ös szintű negatív hatásokat adó képességet (Lassítás, gyengeség, hányinger, akármi. Effektíven bármely debuff képesség. Ha nem vagy biztos benne, hogy jó-e valamire, írj rám, s kérdezd meg).

Új helyzet: 

Eiryn élete az ékszerész lét, az ékszerészek legfontosabb eszköze pedig a kezük. Kérlek mutass meg nekem egy olyan helyzetet, ahol valamilyen fals ítélethozásnak hála törvénykezési okokból levágják Eiryn egyik kezét. Feladja a kézművességet, vagy esetleg megpróbálja a maga módján folytatni a munkát? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Szer. Márc. 08, 2017 12:10 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Eiryn a szokásosnál is sápadtabban, enyhén remegve halad két önjelölt őre között. Csuklóit iszonyatosan égetik a szentelt láncok, a késő délutáni nap pedig bántóan tűz a szemébe, de egy nyikkanás sem hagyja el az ajkát. A sebtében felállított bakó mellett a Prédikátor várakozik patetikus arccal, s nem kis tömeg gyűlt már össze a látványosságra várva - már persze a városka méreteihez képest. Eiryn nem tudja, hogy mi lehet a lelkész valódi neve, a férfi nem mutatkozott be neki, de a Prédikátort találónak gondolta rá: megvolt benne az a kenetteljes szenteskedés, ami ugyan tömegeket bír megmozgatni, de azokat, akik gondolkodnak is, taszítja, mint démont a templombelső. A lány haladását gyűlölködő sziszegés és néhány innen-onnan felreppenő kavics kíséri, de amikor az egy kődarab az egyik őrt találja el, a testes férfi dühös homlokráncolására az efféle véleménynyilvánítások igencsak hamar megszűnnek.
~ Itt a vége.. ~ gondolja Eiryn morózusan, miközben durván térdre lökik a bakónak kinevezett tuskó előtt. Sztoikus belenyugvással, szinte már kívülről szemléli az eseményeket. Nem gondolta volna, hogy Délen is vannak ilyen fanatikusok, mint a Prédikátor... És az óvatlanságáért most fizeti meg az árat. Közömbösen figyeli, ahogy a lelkész szólásra emelkedik.
- Testvéreim! Tegnap beférkőzött közénk a gonosz... A Sátán szolgájaként ez a nő érkezett, hogy kísértésbe vigyen minket. Igen, testvéreim, ez a némber - és széles, teátrális gesztussal Eirynre mutat - eljött, hogy a világi hívságok felé fordítsuk szemünket, és hogy azután ne élvezhessük a Menny valós kincseit.
A tömeg dühödten fortyog, ahogy a Prédikátor szuggesztív, szinte már hipnotikus előadását hallgatják. A hangzavar hol felcsap, hol elül, mintha csak a lelkész vezényelne nekik.
~ Áh, szóval nem is azzal van bajuk, hogy vámpír vagyok... hanem hogy ékszerész. Üdítő változatosság... ~
- Ámde... - folytatja a férfi - ...meg kell adnunk minden bűnös léleknek a kegyelem és az üdvözülés lehetőségét.
Eiryn felkapja a fejét. Mégsem kell meghalnia?! A remény akaratlanul is fölhorgad benne, édes mérgével megtöltve a lány szívét.
- Ahogy az Írás mondja: "És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék." Ez a nő itt engedett a Gonosz csábításának, és bűnös tárgyak készítésére használta a kezét. Most kimetsszük a bűnt a testéből, hogy további életével vezekeljen tetteiért, s végül az örök életre jusson.
A tömeg egy emberként ordít fel, Eiryn pedig olyan hevesen kezd remegni, hogy a láncai összecsörrennek. Hogy a keze?! Ez... nem lehet! Az egyik őr megragadja jobb alkarját. A lány ekkor eszmél fel a sokkból, és szinte őrült erővel kezd vergődni, megpróbálva kiszabadítani magát, de másik felvigyázója a háta mögé csavarja a bal akrját, és szorosan lefogja.
- Ne! Kérem, ne! - könyörög a lány félig sikoltva, félig a zokogástól elfúló hangon, miközben az összegyűlt bámészok tébolyult vámpírként vonyítanak a véréért. A Prédikátor int a hirtelen kinevezett végrehajtónak, aki egy széles favágó fejszét tart a kezében. Eiryn veszettül rángatja magát, de a penge magasba emelkedik, majd csendes suhogással aláhull. Egy pillanattal később a levegőbe hasít a lány fájdalomsikolya. Az elnyújtott, velőtrázó hang messze túlmutat a fizikai kínon, úgy üvölt, mint akinek a lelkét tépték ki. Az összegyűltek közül néhányan szinte álomból ébredve, elborzadva merednek a jelenetre, majd kihátrálnak a tömegből, és felszívódnak. Egy családanya remegve lapul az egyik ház falához, és érzi: ez nem csupán egy végtag elvesztése volt, hogy túl messzire mentek. Azonban minden ilyen emberre jut tíz másik, akik kéjes gyönyörrel lesik a véres látványosságot, gyűlölettől izzó átkokat kiabálnak a vámpírra, és mélységes elégtétellel nézik, ahogy a rögtönzött máglyán a Prédikátor diadalmasan a lángok közé veti a levágott testrészt, mint valami kártevő tetemét. Megdicsőült üdvrivalgás és válogatott sértések keverednek a szélben, a Prédikátor pedig átszellemülve szónokol a feltüzelt tömegnek. Eiryn hangja elhal. Természetellenes csöndben, dermedten térdel, arcán könnyek folynak. Nem vergődik, amikor csonkolt karját szentelt vízbe mártják, és a csőcselék dühös szitkokat szór rá, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a várt újabb sikolyok helyett csak némaságot kapnak. A Prédikátor még valami kenetteljes szólammal lezárja az eseményt, de Eiryn ebből már semmit sem fog fel. Amint a lelkész visszavonul  parókiára, a tömeg is kezd feloszlani. A vámpírt egyszerűen otthagyják a terecske közepén, ő pedig nem mozdul, marad úgy, ahogy van, térdepelve, véresen. Valaki belerúg, olyan erővel, hogy hallani a bordák roppanását. A lány a földre hanyatlik, de semmi reakciót nem mutat. Nem mozdul akkor sem, amikor leköpik, vagy amikor újabb és újabb nehéz csizmák mélyednek az oldalába. Csak fekszik nyitott szemmel, bénultan. A nap hamarosan lebukik a horizont mögött. Egy kocsmából kitántorgó részeg átesik a földön heverő testen, majd szitkozódva tovább áll. Hirtelen alkoholszagú lehelet csap a lány arcába, valami gyűlölettől fröcsögő monológ kíséretében. A tunikája alá durva kezek nyúlnak és egy másik test préselődik az övéhez, de meg se rezzen. Az üresség a mellkasában felülír minden fizikai fájdalmat.
- A kurva életbe, olyan ez a kis ribanc, mint egy hulla...
Minden elcsendesedik. Talán egy fél óra múlva Eiryn hirtelen halkan felzokog, és összegömbölyödve kezeibe temeti az arcát... Azaz temetné. A jobb csuklója fölött elviselhetetlenül sajog a... hát, a semmi. A lány valahogy még mindig érzi a karcsú, fürge ujjakat, amik olyan precízen és szakszerűen forgatták a szerszámokat, amelyek pillanatok alatt kitapintották a legkisebb hibát is a fémben, és amik mindig ott röpködtek valahol a látótere peremén. Az emlékek hatására a fantomkéz nyílik-csukódik, és újra fájdalom hasít a csonkba, a szánalmas, összetört vámpír pedig úgy szűköl, mint egy haláltusáját vívó állat. Egy varjú leszáll a földön heverő test mellé, és félrebiccentett fejjel méregeti a lehetséges zsákmányt. Lassan közelebb ugrál, majd egy önkéntelen izomrándulásra károgva felrebben, hogy egy fél méterrel odébb újra leszálljon. Biztos a vacsorában, csak ki kell várnia az időt. Egy kutya tűnik fel a tér egyik sarkában, remegő orral fürkészve a helyet, majd odaüget a lányhoz, és nyöszörögve bökdösi az arcát nedves orrával. Eirynből újult erővel tör ki a zokogás, és magához öleli az öreg szuka meleg testét. Meg nem lévő ujjai az állat puha bundájába kapaszkodnának, amiért újabb élesen sajgó fájdalom lesz a jutalma. A kutya készségesen mellé hasal, vigasztalóan nyalogatva az arcát. A varjú ismét közelebb merészkedik, de a kutya dühös mordulására jobbnak látja feladni a zsákmányt, és méltatlankodó károgás közepette elrepül. Eiryn nem tudja, mennyi ideig hevernek a mocsokban, ő, meg a vigasztalója. Gondolatai csigalassúsággal vánszorognak, egyetlen egy fájó pontot körüljárva: a továbbiakban képtelen lesz ékszert készíteni. Az űr a lelkében fájdalmasan lüktet minden szívverésével. A mestersége volt az élete. Az alkotás képességével bizonyította, hogy igenis ér valamit. Azzal, hogy képes volt a nyers fémet és ékköveket értékes, szemet kápráztató csodává varázsolni, igazolta a saját létjogosultságát. Elvégre mi egy fattyú? Élő szégyenfolt a család, sőt, az egész família becsületén. Csakis azzal enyhíthette az ellene szóló körülményeke, hogy mesterként kiváló volt. Így épphogy csak megtűrtté vált, de most, hasznavehetetlenül képtelen lesz kiegyenlíteni a számlát. A rovásán lévő dolgok - például az, hogy megszületett - egyértelműen a "fölösleges teher" tartományba taszították, és most, hogy nem tudja kiegyensúlyozni a mérleget, nincs joga élni. Talán a halálával még kiengesztelhetné a sorsot... Igen, a halál egy nagyon vonzó lehetőség most, hogy az élete egyetlen célja megsemmisült. Persze fél kézzel az öngyilkosság is némileg bonyolultabb, de nem sokkal. Valahol csak talál egy magaslatot, sziklákkal odalent... Ekkor hirtelen valami a szegycsontjára nehezedik. Eiryn lepillant. A kutya a mellkasára hajtotta a fejét, és most szűkölve pislog fel rá. A lány újra elsírja magát.
- Miért nem hagyod? - kérdezi zokogva - Mindenkinek kell egy hely... Nekem már nincs helyem.
Az állat továbbra is csak fekszik rajta, és nem úgy tűnik, mint aki egyhamar hajlandó lesz elmozdulni. Eiryn felemeli a jobb kezét, és a sajgó csonkra mered. Már csak annak a gondolatába is belebetegszik, hogy kitanuljon egy másik mesterséget. Arról nem is beszélve, hogy mi az, amihez elég egy kéz is?! Persze esetleg pótoltathatná a kézfejét valamivel, de az mindenképpen egy egyszerű eszköz lenne, teljesen alkalmatlan az eddig megszokott kifinomult munkára. Na és az alapvető létfenntartás... Pokoli lesz átszoktatni magát bal kézre.
~ Tényleg egyszerűbb lenne megdögleni egy árokban... ~
Ekkor felvillan benne a dac első szikrája. Nem, nem hajlandó feladni! Kínkeservesen álló helyzetbe tornázza magát, és nyilalló oldalára ügyet sem vetve, botladozó léptekkel elindul. A kutya mellette ballag, néha aggódva megnyalva ép bal kezét. Eiryn fázik. Tépett ruhái vajmi kevés védelmet nyújtanak a metsző, éjszakai szél ellen. Amikor meglát egy adag mosott holmit szépen kiakasztva az egyik kertben, átvergődik valahogy a kerítés egy foghíján, és kinyúl a legközelebbi vastagabb ing felé. A fájdalom újból a csuklójába hasít, és a lány egy ideig kifejezéstelenül bámulja csonka jobb kezét. Végül egy sóhajjal felemeli a bal kezét, és kissé ügyetlenül magára rángatja a felsőt. Ami már sokkal nagyobb kihívást jelent, az a nadrág. Majdnem tíz percet szerencsétlenkedik azzal, hogy fél kézzel felügyeskedje magára a ruhadarabot, összehúzza a derekán egy madzaggal, és felhajtsa az alját. Valószínűleg úgy fest, mint valami koldus, de jelenleg ez a legkisebb gondja. Öltözés közben többször is meg-megrándul, ahogy fantomujjaival önkéntelenül is segíteni próbál ügyetlen bal kezének, és ilyenkor mindig el kell fojtania a veszteség és a belé nyilalló fájdalom miatt kitörni készülő könnyeit. Törött bordái éles sajgását szinte fel sem veszi keze hiánya mellett. Ezután újból átbújik a kerítésen, és kisétál a városkából. A kutya az utolsó házig követi, majd még utoljára biztatóan megböködi a lábát, és elüget. A lány szánalmas helyzete dacára utána mosolyog, aztán már csak arra koncentrál, hogy még éjszaka minél messzebb jusson attól az átkozott helytől. Ahogy fájdalmasan vonszolja magát az úton, valami hideg gyűlölet érik a szívében. Minden szívverésével azokat az arcokat látja, akik megfosztották őt a jövőjétől, a vicsorgó, gyűlölettől eltorzult, aztán vértől megrészegült arcokat. Minden ember egyforma. A fájdalom fanatikusai, akik a hitüket igazolásként használva a legmocskosabb kegyetlenségeket követik el, élvezve mások szenvedését. Soha többet nem fog emberi település közelébe menni. Talán még azt is megígérné magának, hogy minden embert széttép, akivel csak találkozik, de tudja magáról, hogy ezt képtelen lenne megtenni - és nem csupán a képzettség hiánya miatt. Így tehát egyszerűen megy az orra után, reménykedve, hogy nem akarnak utána indulni azok a szörnyetegek.
Egy hétig vándorol, aggályosan elkerülve minden jelét a társaságnak. Ez az idő elég hozzá, hogy első dühe és daca lelohadjon, és valami fásult közöny legyen úrrá rajta. A települések és utazók makacs kerülése, illetve a monoton menetelés teljesen legyengíti összetört testét. Az elmúlt héten alig evett valamit, az összes tápláléka kimerült az erdőszélen talált bogyókban, és cserepes ajkai tanúskodnak róla, hogy vizet is elég rég látott. Végül elérkezik a pillanat, amikor képtelen tovább menni, és a végkimerüléstől összerogy az út közepén. Nem tudja, mennyi ideig fekszik ott, az öntudat és az ájulás peremén egyensúlyozva, de egy diszkrét köhintésre tér teljesen magához. Fáradtan felemeli a fejét. Tekintete végigsiklik a jó minőségű, de poros fekete csizmán, a fekete nadrágon, a fekete ingen, a fekete útiköpeny által félig eltakart nagy, súlyos, fekete könyvön, majd megállapodik a férfi érdekes, markáns arcán. Agya valamely apró szeglete kissé leakad a sok feketén, de az általános tompultsága miatt igazából meg sem lepődik.
- Ha jól látom, ön gondban van, Frauleine - jegyzi meg a férfi. Eiryn szarkasztikusan horkant egyet, de még ez is rekedtesre és fájdalmasra sikeredik..
~ Nem mondod?! ~ gondolja fáradtan. A fekete idegen csak elmosolyodik, és leül a lány mellé.
- Mit szólna, ha azt mondanám, tudok magának segíteni?
Eiryn pillantása lesiklik az idegenről, és az út porára bámul.
- Kétlem, hogy vissza tudná növeszteni a kezem - krákogja síron túli, használattól elszokott hangján. A férfi van olyan pimasz, és felnevet! Eirynben düh lobban, de szinte nyomban ki is alszik. Mi értelme? Nem tud vele mit csinálni. Az idegen érdeklődve figyeli, majd mint aki döntésre jutott, biccent magának.
- Egy szerződést ajánlok. Én megszabadítom önt a fájdalmaitól, és új célt adok az életének. Ez a cél az én védelmem lesz.
Eiryn felnevet, a régi vidámság egy apró szikrájával.
- Nos, el kell keserítenem: én ékszerész voltam, nem értek a fegyverforgatáshoz, és egyébként is: mihez kezdene egy félkezű védelmezővel? Arról nem is beszélve, hogy nem nekem való a zsoldosmunka: nem szeretek ölni. Előfordult már, de önvédelemből, és nem akarom újra megtapasztalni az élményt.
A fekete férfi arcán farkasvigyor terül el.
- Ó, Frauleine, mire végzek, a vérontás megállásával lesz problémája. Az ajánlatom, hogy megölöm magát, és kísértetként feltámasztom. A keze helyére majd keresek valami jó pótlást, mondjuk egy pengét.
Eiryn egy percre teljesen lefagy. Mi?? Hogy élőhalottként? Ő? Miután lassan újra beindultak a fogaskerekek a fejében, összehúzott szemmel a nekromantára pillant.
- És miért mondja ezt most el nekem? Nem lenne túl nehéz most megölnie... Egyszerűen megcsinálhatta volna az én beleegyezésem nélkül is.
~ Persze még most is megcsinálhatja... ~
A férfi lesöpör egy láthatatlan porszemet a köpenyéről.
- Nos, pusztán tisztában vagyok a képességeimmel és a korlátaimmal. Tudja a kísértetek nem egyszerű zombik, megmarad a személyiségük... Nos, legalább is a személyiségük egy része. Éppen ezért sokkal erősebb az akaratuk, és nehezen irányíthatóak. Nem egy olyan történetet hallottam már, hogy egy kísértet kitört az őt teremtő nekromanta irányítása alól, és megölte. Én nem szeretnék erre a sorsa jutni. Tehát, most megállapodok önnel az ügy részleteit illetően, amire emlékezni fog, és elég becsületesnek, tűnik, úgyhogy állni is fogja a szavát. Nekem lesz egy erős élőhalott védelmezőm, maga pedig élhet teljes halált. Mindenki nyer!
Eiryn egy ideig csöndben emészti magában a dolgot. Tulajdonképpen... Nem is annyira nagyon rossz ötlet, de eleget hallott már a nekromágusok gonoszságáról ahhoz, hogy habozzon.
- És mi a te célod? - kérdezi végül - Nem fogok egy sorozatgyilkost védeni.
A férfi a megjegyzésen mulatva félrebiccenti a fejét.
- Nos, egy bizonyos kardot keresek. Talán hallottál már róla, valami Azrael nevű angyalé volt...
A lány nem hagyja annyiban a dolgot.
- És minek kell az neked?
A nekromanta hirtelen elkomorodik. Eiryn először azt hiszi, hogy nem is fog válaszolni, de aztán alig hallhatóan mégis megteszi.
- Fel akarom támasztani a feleségem és a kislányom...
A vámpír lesüti a szemét. Nem erre a válaszra várt. Akik Azraelt keresik, általában csak a kard hatalmát akarják megkaparintani, pusztán azért, hogy hatalmasok legyenek. Végül a férfira szegezi a pillantását.
- Rendben. Elfogadom az ajánlatot.
A nekromágus megrázza a fejét, mintha csak a rossz emlékektől szeretne szabadulni, majd egy kissé erőltetett mosollyal feltápászkodik.
- Nos, akkor induljunk, Frauleine - nyújtja a kezét - Sajnos meg kell kérnem, hogy fáradjon el velem a házamig... Ott sokkal kényelmesebb nekromágiát űzni, mint itt az út közepén, ahol minden kóbor templomos belénk botolhat.


- Eiryn! Volnál szíves lejönni arról az istenverte tetőről?! Indulunk!
A lány szélesen elvigyorodik, és a jobb kézfeje helyén lévő fémkarmokat végighúzza a tetőcserepeken. Tudja jól, hogy ettől a hideg is kirázza Heinrichet. Szinte azonnal meg is hallja odalentről a nekromanta fojtott szitkozódását. Felnevet, de azért feltápászkodik, majd leugrik a tetőről, olyan puhán landolva, mintha csak egy lépcsőfokról lépett volna le. Néha még mindig elcsodálkozott új testének erején, pedig lassan már másfél éve hordta ezt a bőrt. Tulajdonképpen szerette is. Nagyrészt olyan volt, mint a régi teste, csak jobb. Sokkal jobb. A kinézete pedig nem aggasztotta, vagy mert sosem törődött túlzottan sokat a külsejével, vagy az élőholttá válás áldásos mellékhatásaként. Heinrich összeráncolt szemöldökkel, türelmetlenül állt a kertkapuban. A kísértet elnyomott egy vigyort a fancsali arcot látva, majd néhány szökellő lépéssel a férfi mellett termett, és a nyakába vetette magát.
- Ugyan már, nem is vagy rám mérges! - csilingeli vidáman, és valóban: Heinrich arca szinte azonnal megenyhül, bár látszik, hogy erősen próbálja fenntartani a düh látszatát.
- Jól van, jól van, csak menjünk már! Állítólag látták Azrael kardját, valahol Északon.
Eiryn a férfi nyomában kisétál az ajtón, egy utolsó vágyakozó pillantást vetve a tető felé. Tulajdonképpen egész érdekes ez a katonaélet. És a vér... Sok vér van. Ami jó. És nem ártatlanok vére, csak olyanoké, akik rájuk támadtak. Szerencsére az ilyenekből is elég sok van.
~ Hoppá, ez nem volt szép ~ gondolja egy csepp bűntudattal ~ Nem kívánhatom, hogy megtámadjanak, csak hogy legyen mit innom... ~
Eleinte már az is komoly problémát jelentett, hogy ne támadjon meg minden élőlényt. Ebben Heinrich segített. Akkor, a kezdeti időszak vérengző dühében parancsolt neki először és utoljára. Megtiltotta, hogy bántson másokat. A parancs és a lány saját önkontrollja végül együttesen legyűrte ösztönös vérszomját. Eiryn igazából ezért kötelezte el magát végleg a nekromanta mellett. Persze a szerződésük értelmében neki tervezte adni a kardját, de így az övé lett feltétlen hűsége is, ami jóval többet jelent holmi kölcsönös lekötelezettségnél, vagy valami zsoldos-ügyfél kapcsolatnál. Kölcsönösen megkedvelték egymást, és Eiryn mindig mulatságosnak találta, hogy Heinrich borzadva nézett félre, amikor ő a vérben tapicskolt. Egy nekromanta, aki irtózik a haláltól és a vérengzéstől? Ez már több mint ironikus.
- Mesélj Luisáról! - kéri a férfit. Ez szinte már hagyománnyá vált köztük: amikor elindultak ellenőrizni egy nyomot, ami Azraelhez vezethetett, Eiryn Heinrich halott családtagjai felől érdeklődött, mintha így közelebb juthatnának a visszahozásukhoz. A nekromanta melegen, kissé szomorúan elmosolyodik.
- Ő volt a legszebb kislány Veronián. Göndör, sötétbarna fürtök, hatalmas kék szem, és az az édes mosoly! Meséltem már arról, amikor beszökött a kamrába? Egy hideg, viharos nap volt, és én meg Lana éppen...

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Eiryn Nebelturm - Helyzetjáték on Vas. Ápr. 02, 2017 8:58 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyon meg vagyok elégedve, egy érdekes oldalát mutattad me a nekromágiának, ami egészen ritkán kerül az emberek szeme elé. A megformált NJk is jók voltak, kifejtetten a kutya és a nekromanta. A szenvedés spot on, a fantomvégtag és annak a hiányolása is nagyon jó volt. Yep,  meggyőztél az irománnyal, csak így tovább! 

"- Mesélj Luisáról! "

Kérlek tégy így, mesélj nekem egy kicsit többet Heinrichről, felkeltetted a kíváncsiságomat, többet szeretnék megtudni erről a szenvedő lélekről. Esetleg azt mutasd meg, miként is vetemedett a karakter a nekromágia használatához, mindezt pedig úgy, hogy a történet dialógusként szerepeljen, amit a férfi mesél el Eirynnek. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.