Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Azonnali: Once upon a time in Veronia

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Azonnali: Once upon a time in Veronia on Hétf. Aug. 15, 2016 12:17 am

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Sűrű, poros szél fúj végig a prérin, kegyetlenül kikezdi az utazó bronzosra cserzett bőrét, a szél pedig szinte letépi a cserepes ajkakról az utolsó réteget is. Embertelen világ ez, csakis az erősnek van helye és joga megélni, aki gyenge, üveges tekintettel az eget bámulva végzi, golyóval a fejében. Veronia sokat változott, vannak itt indiánok, mexikóiak, konföderációs katonák, zsivány törvényen kívüliek, de elfek, vámpírok sehol. Kezdődjenek hát a Vadnyugati kalandok, mutassátok meg nekem a karaktereket ezekben a kegyetlen területeken, s főleg szórakozzatok jól! HAJRÁ!

Jutalom: 150 TP
Szóminimum: 1k
Határidő: Hétfő

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Kedd Aug. 16, 2016 11:18 pm

Cavett Revengefire

Cavett Revengefire
Tünde Druida
Tünde Druida
Fáradt és kimerült voltam a hosszú sétától ezen a kietlen, de forró vidéken. Folyadékot csak kaktuszokból lelhettem, errefelé nem nagyon volt más lehetőségem inni. Kezdtem minden reményemet elveszíteni, már-már a szemem is csukódott befele. Próbáltam magamat győzködni, hogy menjek tovább, ne adjam fel, de kevés sikerrel, pár lépést még vonszoltam magam, de semmi árnyék, csak sziklák a távolban. Ekkor valami fülsiketítő zajra és lovak vágtájára lettem figyelmes, bár nem nagyon tudtam követni, mi történik körülöttem. Egy adag ló és rajtuk valamiféle bennszülött emberek vettek körbe, szép díszes tollaikkal inkább madárnak tűntek, mint embernek. Gyarmatosítónak nézhettek, mert nem nagyon voltak barátságosak velem, mindazonáltal az egyik férfi, talán a vezetőjük leszállt a lováról. Ezek az indiánok nem is voltak olyan kegyetlenül barbár, veszedelmes népek, mert elővett egy kulacsot és megitatott egy jó adag friss vízzel. Több se kellett, máris erőre kaptam és feltekintettem rá. Arca elég vaskos volt, bőre barnás színű, szemét is kiemelte, haja fekete, közép hosszú volt, de takarta a tollas fejdísz, amit viselt. Piros és zöld csíkokban harci festék borította.
- Nagyon legyengültnek tűnsz idegen, mi járatban errefele egyedül? - kérdezte tört, nehézkes angolsággal, amikor észrevette, hogy már jobb állapotban vagyok.
- Én, nem tudom, elszöktem valahonnan. Most menedéket keresek.
- Rendben van, gyere velünk.
- Nem vihetjük, ő is közéjük való, a fehér veszedelmet magával hozza a falunkba. - egy fiatalabb férfi, talán tizenhat lehetett ellenkezett és rettegve nézett rám.
- Talán igen, talán nem. Majd a törzsfőnök eldönti, ő átlát az ilyesféle megtévesztéseken és a lelkébe tekint. Ha igazad lesz, méltón végezzük ki.
Valahogy nem éreztem megnyugtatónak vezetőjük szavait, mindenesetre örültem, hogy nem most helyben lőnek le nyilaikkal. A vezető mögé a lovára felültettek, tudták, ha gyalog kell folytatnom, nagyon lelassulunk és akkor tényleg szembetalálkozunk a gyarmatosítók csapataival. Nem is tudom, mit kerestek itt, ez nem az ő földjük volt, bár ennyi erővel én sem jöhettem volna ide. Bennem világfelfedezés és kalandvágy volt, az hajtott, hogy átkeljek tengereken. Semmiképpen sem harcolni, sem területet lopni nem akartam.
@>-^--
Az út hosszú volt, de lóháton felettébb könnyebbnek tűnt átszelni a vidéket, mint gyalogszerrel. Valószínűleg megérkeztünk, mert egy sátrakkal teli erdőben kötöttünk ki, ahol nagy volt a nyüzsgés, mind mind bennszülött férfiak és nők, itt-ott botokkal játszadozó kisgyerekek. Rám viszont mindenki felfigyelt, egyből kiszúrtak, megálltak és csak bámultak rám, ahogy végigmentünk a törzsön egy középső jóval tekintélyesebb sátor felé. A lóról leszállítottak, majd megálltunk a sátor előtt és vártunk, amíg az egyik indián belépett rajta és értesítette a bennlevőket. Alkalmam volt megfigyelni a sátrat, nem lógott ki a környezetből, zöldes barnás színe volt és különösen díszes bejárata. A tetejéről füst gomolygott föl, valószínűleg tábortűz lehetett. Attól viszont tartottak, hogy ez a füst elárulhatja őket, ezért a környező fák tetejéről valamiféle kézzel eszkábált legyezővel próbálták elleheteleníteni a füstnek, hogy kijusson az erdő takarásából. A bejáraton levő függönny, ami inkább egy szőnyeghez hasonlított, elhúzódott, jelezve, hogy beléphetünk rajta.
- Üdv, jöttödet megsúgták a szellemek - lépett közelebb hozzám egy öregember, ruhája gyöngyökkel tarkított rongyokból állt és nem úgy festett, mint egy mivilágunkbeli vezér - kérlek fáradj beljebb és ülj le közénk, biztos éhes vagy.
Kezeivel megfogta a két arcomat, jól végigmért, úgy éreztem, a lelkembe néz és semmilyen titkom nem lehet előtte, majd intett az embereinek, hogy hozzanak nekem ennivalót és váltóruhát.
- Te vagy az, most már biztos vagyok benne. Messzi földről érkezett békeharcos. Tiszta szíved utat mutat majd s bízz benne mélyen. A szellemek kívánságát teljesítem, a tudásom át kell adnom, hogy megőrizd az utókornak, mert nem sokáig húzzuk - az utolsó szavakat már csak én hallhattam, mert a fülembe súgva motyogta el őket, miközben kezével a fülbevalómat nézegette.
- Bizonyára tudod, kik vagyunk?
- Indiánok?
- És azok kicsodák?
- Ha jól tudom bennszülött lakosok.
- Így van, de mi többek?
- Nem is tudom - kezdtem mondókámba, amennyit megfigyeltem, az az hogy közel állnak a természethez és tisztelik annak szellemeit vagy akármit is - szellemekkel suttogtok, talán olyanok mint nekünk az angyalok?
- Nem, inkább, mint a lelkek. Tudod, minden mi él, lelket is tartalmaz, így a körülöttünk levő fák, bokrok, még a füvek is. Ti szavaitokkal talán így könnyebb elmagyarázni, ezeket a lelkeket hívjuk mi szellemnek. Tudunk velük kommunikálni és áldozatainkért cserébe megóvnak minket, feltéve, ha elég erősek. Most gyengülőben vannak, a fehér vész őket is megfertőzte. Pusztítják a földeinket, semmit sem érő kincseket keresve, miközben a valódi értékeket eltörlik.
- Akkor ti áldozatokat öltök? Szüzeket, állatokat?
Ez badarság, botorság egyből a gyilkosságra gondolni. Igen a természet szereti az egyensúlyt, ha visszaadsz egy életet, elvesz egy másikat, de ez nem biztos, hogy megéri. Sokkal inkább arról van szó, hogy felajánlásokat adunk, az ételeinkből és bármiből.
-Azt hiszem értem.
- Jól figyelsz? Fontos, hogy mindent megjegyezz. Ha érzel valamit a levegőben, az a tábortűzbe dobott füvek zamata, ami megnyitja a tudatodat és közelebb hozza a szellemvilágot. - Elővett egy köteg száraz füvet és a kezembe nyomta - majd akkor használd, ha minden reményed elveszett.
Boldogan vettem el a furcsa ajándékot, biztos hasznos lesz. Amíg nem mondta, nem is tűnt fel ez a különös illat és az érzés, ami felszabadít, valóban bódító volt. Még hosszasan regélt, mindenféle állattá alakuló ősről, segítő lényekről, démonokkal való küzdelmekről és a természet szeretetéről. A legfontosabb, amit levontam, hogy minden tettünknek meg van a maga következménye. Ha jól bánok a környező lényekkel, azok bőségesen megjutalmaznak, de ha megzavarom nyugalmukat, borzalmas bosszút állnak.
@>-^--
Egész este hallgattam, amikor hirtelen a mondókáját abbahagyta.
- Itt vannak, menj ő majd védelmez téged - mutatott a fiúra, aki az elején még meg akart ölni. Az értette a törzsfőnök szavait és rémület ült ki arcára, de tudta, vezére utolsó parancsát végre kell hajtania, bármi ára is legyen annak. Büszkén fog meghalni, vagy elfutni. Vállon fogott és kirángatott a sátor hátsó oldalán levő résen. Mindenhonnan dörrenések hallatszottak és az indián falut körbevették a gyarmatosítók. Mi hátra se nézve rohantunk az erdő belsejébe, a srác elmotyogott valamit, talán a szellemeihez imádkozott, hogy utat mutassanak nekünk, amikor egy sólyom jelent meg előttünk a hajnal fényében. A srác megörült és követni kezdte a madarat, ami elindult délfelé a fák között cikázva. Mikor már biztos távolban voltunk, idegenvezetőnk megállt és leszállt egy fára, jelezve, hogy innen egyedül megyünk tovább, az erdőnek amúgy is már majdnem vége volt, fényt láttunk beszűrödni a távolból.
- Te mégis ki vagy, hogy a törzsfőnök ennyire védelmez?
- Ha jól értettem, aki magával viszi a kultúrátok egy szeletét.
- Akkor ezek szerint én a törzsem védelmezője vagyok?
- Valószínűleg az utolsó, ha nem keserítelek el.
- Ez esetben jobb lesz továbbmennünk, ahol már nincsenek se angol, se franciául beszélők. Délen hatalmas birodalmak vannak a sólyom szerint oda tartunk most.
- Rendben. Csak utánad.
Hosszú sétát tettünk meg, amikor óriási romokat láttunk magunk előtt. Újra lódobogás zajára lettünk figyelmesek. Lehet, hogy már elkéstünk és az a nagy birodalom, amiről a sólyom szólt, már nem is létezik. Újdonsült társam szerint erre már biztonságos, nincsenek gyarmatosító démonok. Tévedett, mindketten tévedtünk, talán egyben nem, a rablóbanda, ami szembenézett velünk általam érthetetlen nyelven beszélt, de nem is indiánok voltak. Ami az arcukat takaró kendő mögül kilátszott az valamilyen latin vér lehetett. Megkötöztek minket és magukkal hurcoltak. A táboruk szerencsére nem volt messze, de kihűlt városok közepén volt. Itt tényleg nagy birodalom terült el hajdanán, mennyi pusztítást végeztünk, mi ezek mi voltunk semmi kétség. Két totemhez kikötöztek minket és elvették mindenünk. Az indiántól kapott füstölőt értéktelennek ítélve belehajították a tábortűzbe. Nem is kellett volna több, a füstje beborította a környező vidéket, amitől mind megrészegültek. Majd jött a lövés.

Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Csüt. Aug. 18, 2016 1:29 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A nap magasan vöröslő gömbje tüzesen vetült a poros kis szénnel rajzolt, sárgult lapra. Egy név volt rajta, néhány szó, s egy rajz, mely egészen közel volt a valósághoz... Szúrós bársonyos tekintet, markáns, jóképű arcvonal, ravasz orrnyereg... Ismert azt az arcot, minden póznán ott nézett rá, félig csukott, félszeg szemivel. Hánynia kellett tőle.
- Norton Kadwell, A Kutya... Hétezer dollváltó... 
Szájából félszegen lógott a szivar, dühösen szívott bele, miközben koszos ujjaival kivette a nyáltól ázott sodort dohányt, s belenyomta a plakátba, hagyva, hogy az lángra kapjon egy kissé, s összekormozza egyébként is szurkos kezét. Poros arca megfordul, szemei egy másik papírra fordulnak. A póznán másik arc, engedékenyebb, női tekintet, penge vékony orrvonulattal, szép szemek... Ki rajzolta ezt, hogy ennyire nem találta el a lényét? 
- Piszkos Hilda McCoy... Ötezer dollváltó... Baszd meg...
Letépte azt is, ám el nem égette, csak hagyta, hogy a langyosan fújó szellő megkapaszkodjon a szakadt papírba, s tovább vigye azt valahova. Már napok óta próbált nyomába érni a Kutyának, rögeszmésen kapaszkodott az elképzelésbe, hogy talán saját bűnei mind eltűnnek, ha ha láncra verve berúgja egy Marshalli irodába, s nem kell állandóan ott lógnia mellette minden második telegráf póznán... Köpött, s a kezén lévő fakult, szürkés ujjatlan textil kesztyűvel letörölte az arcára ragadt dohánytól sárgás nyálat. Sós, barna kalapját közelebb húzta szeméhez, eltakarva annak kék fényét, mely a szokottnál is jobban kivilágított cserzett, homoktól sárguló arcából. Mocskos volt, büdös volt, érezte, ahogy a testéhez ragadt a durva, szúrós ing, s hogy a felette lévő barna kabát puszta meleggel fűtötte tovább az egyébként is hevült lényét. Lépet párat, a sarkantyú bongva fordult a lábán, ahogy a szúette, száraz kis szalon felé mozdult. Éppen csak a szél nem járta át a szerencsétlen épületet. Bevágta annak kétfelé nyíló ajtaját, pár szem fordult felé, s érezte is, ahogy a kezek a fegyverek felé csúsztak, ám nem kívánta véletlenül sem a felesleges vérengzés, s elhaladt egy majdnem reá köpő kártyázó társaság mellett, ahogy végül megállt a sörfoltos pultnál, rátámaszkodva arra.
- Whiskyt és vizet.
A kövér, izzadt kocsmáros pár pillanatig végignézett rajta, majd egy viszonylag tiszta poharat vett elő, töltött bele Whiskyt, s ott hagyta előtte az üveget, miközben egy korsóét ment, s vízzel visszahozta. Szeme vörösesen száraz volt, rosszallóan tekintett végig rajta.
- Senorita, nem kéne kiszolgálnom, a Sheriff megtiltotta minden csapszékesnek, hogy italt adjon törvényen kívülieknek. Igya meg, fizessen, távozzon. Nem akarok semmilyen balhét az ivómban.
Átható kék tekintet késként szúródott bele a kocsmároséba, miközben mélyet szívott a lassan a száját perzselő csonkos szivarba, s megszorította a szíjat, mely a vállára akasztott fekete berakásos winchestert kötötte testéhez.
- Egy fürdő.
- Pardon senorita?
- Csak egy fürdőt szeretnék még, s távozok balhé nélkül.
Lehúzta a Whiskyt, majd töltött magának rögtön még egyet, s egy harmadikat is. Oliver Baxter arca ugrott be neki, egy fejvadászé, akivel még Lighttownba tett látogatása során találkozott, egy könnyed, kora reggeli vadászat során, ahogy a hírhedt Drunken Joe-t kergették, s osztozniuk kellett a pénzen... Rendes ember volt, olyan hegyomlásnyi, az első, aki az utolsó falat kenyerét odaadná az utca széli gyereknek. Valamikor régen egy pásztor volt, vándor ige hirdető, ám családját levadászta valamelyik banda (Ő maga se tudta már melyik), s örök bosszú esküdött ellenük. Furcsa egy alak volt, időnként nem is nagyon volt meggyőződve, hogy nem őrült, de barátjának tekintett, s nem egyszer megmentette már a bajból, csak úgy, mint ő maga Olivert.
- Jól van, fürdő... Senorita, fizessen 20 Dollváltót, s megkapja a kádat, meg az üveg Whiskyt is csak... Az isten szerelmére, siessen már.
Zsebéből koszos, zsírfoltos bankót kapart elő, elhelyezte azt az asztalon, s megitta a korsó vizet, belekapaszkodva az üveg whiskybe, s nagyon húzva a fűszeres, rosszízű italból. Pocsék ivó volt, a keze viszont gyorsabban járt az alkoholtól, mint nélküle, így nem igazán aggódott a szokás miatt, egyenesen tudott járni és célozni is, éppen csak a beszédje hordott el csöppet. Kezére váll nehezedett, mögötte vagy fél fejjel magasabb férfi állt, szurkos képpel, s látszólag erősködve szorította.
- Az a üveg whisky az enyém, most akartam megvenni pont...
- Ott egy másik, vedd azt.
- Nekem ez kell.
 Szeme végigszaladt a vigyorgó, sárgás fogsoron. Nem sejtett semmi jót. Rándított egyet magán, kevésnek híja kilöttyent a földre az alkohol, miközben végül eltávolodott egy fél lépést az erősködő férfitól. Övében revolver volt, kopott, bejáratott... Nem valami mezei szerencsevadász, valószínűleg többet nyert ölésből, mint az előbbi kártyából valaha is.
- Ez-e? Akkor megkapod, de iszok még egy utolsó kortyot belőle. * Szájához emelte, nagyot kortyolt, majd végül egy utolsó teleszájnyit egyenest a faszon arcába köpött, aki szeméhez kapott, s a mosoly azonnal lefitymálódott róla, ahogy igyekezett kitakarítani a perzselő italt látószerveiből* - Nesze te kurafi, igyad amíg telik. Adok még, ha kell.
- Te büdös kurva... GYERE KI A SZALON ELÉ.
Már megint... Mindig... Odavágta a Whiskyt a pultra, dühösen figyelve azt, s kotort egy keveset a zsebében, egy gyűrött, bajszos férfit tartalmazó kék bankót ledobva a pohár, az üveg, a már a pultot testével takaró kocsmáros mellé.
- A pénz a koporsósnak kell majd... Mire visszaérek, forró legyen a víz. * Szája vonala kicsit felszaladt, s ismét a kocsmárosra pillantott, kezével a winchesterbe kapaszkodva * - Nem én kerestem a bajt, igaz?
- Nem...
- Jól van. Rendes hely ez. 
* A faszon várakozva pillantott rá, immáron kitörölve arcából a sértést, s revolverének agyán pihentetve a kezét. Lassan tett pár lépést előre, amire ő is meglódult, s immáron ketten haladtak a szalon ajtaján kívülre. Mögöttük a tömeg egybefolyva állt fel az asztaltól, s vagy az ivó tornácára siettek, vagy csak az ablakba. Műsoridő volt... Aki először rohant oda a holttesthez, azé a zsákmány! Csörgött még párat a sarkantyú, majd pár méterre állt meg tőle a férfi, s egy kopott dollváltót halászott elő, megforgatva azt ujjai között.
- Feldobom, amikor leér a földre, lövünk, s meghalsz.
- Jól van.
* Tett pár lépést, úgy 15 méterre lehetett a férfitól, ahogy az végül röviden biccentett. Lelökte magáról az ocsmány barna kabátot a porba, nyakában lánc lógott, fotóval egy öregemberről, s egy kislányról, aki aligha lehetett akkor öt éves. A Winchestert lefektette arra, majd az övét meghúzta, s ingét megigazítva lövésre készítette a poros Coltot. Valahol a távolban madár károgott fel, s halkan harmonika szólt a sarokról, egy kurafi férfitől, aki egy kislánnyal az oldalán sétált el mellettük, gitárt cipelve. Nem figyelt rájuk, csak az ellenfélre, aki végül fellendítette a tallért, ami fordulva repült kzéből. Nem várt semmire, abban a pillanatban, hogy elhagyta markát a tallér, máris felrántotta a pisztolyt, s azonnal kettőt eresztett faszonba, aki más híján csak a vöröslő mellkasához kapott, s sértődött csalódottsággal a porba dőlt. Lehajolt a cuccaiért, majd a revolvert elrakva a puskával eleresztett egy lövést a levegőben lévő tallérra, ami a golyó erejének hála még pár pillanatig tovább repült. Fáradtan támasztotta ismét vállaira a kabátot, majd a fegyvert, s visszaindult a szalonba, félrelökve a döbbent embereket, akik most érthették csak meg, hogy miért is volt pont ő Piszkos Hilda McCoy... Már most érezte, hogy pont 500 Dollváltóval került közelebb Nortonhoz a mai nap folyamán...
~ Nagyapa, mondtam, hogy meg tudom majd védeni magam... 


_________________
Oswald csodálatos alkotása a Veronia Beaches ERKÖLCSÖS Hildéről. Köszönöm szépen az alkotást.  http://kepfeltoltes.hu/160731/Ozy_rajz__Hilde__Szalmakalap_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Oswald másik csodálatos alkotása, egy sötétebb, komolyabb Hilde. Érdemes megfigyelni a fény játékát, a műésznő nagyszerűen rátapintott a megfelelő árnyalatokra. A true, haunting beauty. http://kepfeltoltes.hu/160810/Ozy_Rajz_www.kepfeltoltes.hu_.png

El vagyok én kényeztetve, még egy csodálatos alkotás a művésznőtől, immáron egy kicsit minimalistább, de legalább olyan kifejező stílusban. A Kép címe "Evil Hilde is Evil". Az alkotás nagyszerűen megragadja a mérgeskedő pukkancs Hildét. http://kepfeltoltes.hu/160810/Evil_Hilde_is_evel_www.kepfeltoltes.hu_.png
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Csüt. Aug. 18, 2016 1:02 pm

A vasút békésen pöfög keresztül a kietlen síkságon. Utasai eklektikusságáról tökéletes képet kaphatunk, ha megnézzük a ruhákat: divatos, finom ruhák napernyővel, elnyűtt, jobb időket látott kezeslábasok, arany zsebóraláncok, szakadt csizmák… Persze a társadalmi rétegek jól elkülönülnek egymástól, a tehetősek gondosan ügyelnek rá, hogy félrehúzódásukkal is hangsúlyozzák felsőbbrendűségüket. Na meg egyik kisasszony sem szeretné, ha valami koszos kincsvadász bepiszkolná a ruháját. Minden tökéletesen rendben van, mindenki cseveg, vagy csak mered maga elé. Ezek az emberek nem is sejtik, hogy nemsokára egy rabláshoz fognak asszisztálni. Pedig gondolhattak volna rá: a vonaton utazik ugyanis a bankigazgató William Rogers, méghozzá üzleti ügyben. Eiryn elvigyorodik, de mosolyát gyorsan újságja mögé rejti. Nick megint pompás tervvel állt elő. Az elmúlt két megállóban minden bandatag felslisszant a vonatra. Ott, a gazdag idióták közt például Jimmy bájolog, az alkalom tiszteletére kivételesen megtisztálkodva. Jól áll neki a divatos hacuka, amit a gazdája valószínűleg keservesen hiányol. Pocsék dolog meztelenül mászkálni, még akkor is, ha a legközelebbi település alig három mérföldre fekszik. Joey és Nick egy csapat szerencsevadász közé vegyültek el, a többiek pedig a többi vagonban ültek valahol, összesen vagy húszan. Eiryn is álruhában van, aranyifjat játszik, aki sikeresen elherdálta már minden pénzét. Persze ő mindig álruhában van: a rövidre nyírt haj, a kosszal kontrasztosított állkapocs, a bő ing és a nadrág mind-mind azt hivatottak bizonyítani, hogy ő tulajdonképpen egy fiatal, lányos arcú fiú. Kedvelte a csapatot, de nem voltak illúziói: ha tudták volna, hogy lány, nem vették volna be maguk közé, s ha kiderülne, hogy lány, gondolkodás nélkül végigmenne rajta mindenki. Esetleg megtartanák pár napig (hétig?) kurvának, de aztán simán lelőnék. El nem engedhetik, túl jól ismeri a csapatot, maradni pedig nem engednék, bármennyit is bizonyított már. Bár Eiryn szerette volna azt hinni, hogy Nick megakadályozná mindezt, és továbbra is a banda tagja maradhatna, tudta, hogy mindez csak hiú remény. Még ha ő látná is a lányban rejlő értékeket a neme ellenére, egyetlen főnök sem szállhat szembe a teljes banda kollektív igényeivel és akaratával. Erre a gondolatra kicsit elkomorul, de aztán megrázza a fejét, és újra a feladatra koncentrál. A lényeg, mondta Nick, hogy megtalálják az „expressmant”. Ha megvan a személy, aki ismeri a széf számkombinációját, megvan a széf tartalma is. Hiszen mindenkiből ki lehet szedni az értesüléseket. Eiryn például kivételesen jól tapint rá az emberek gyenge pontjaira. Ekkor hirtelen Dugó tűnik fel a vagonajtóban, egy üveg whiskey-t lóbálva, és szinte érthetetlenül gajdolva. Mindenki próbál tőle elhúzódni, az elegáns hölgyek fintorogva, a kevésbé gazdag férfiak vigyorogva próbálnak kartávolságon kívülre kerülni. Eiryn megfeszül. Megvan az emberük. Ekkor Dugó kalimpáló karja Jimmy vállába ütközik, s az üveg tartalmának fele a drága öltönyre ömlik.
~ Na, pocsékba ment…~ gondolja Eiryn derűsen, s felpattan. Jimmy szitkozódva löki hátra Dugót, aki „véletlenül” letarol vagy tíz embert a hadonászásával. A felfordulás lehetőséget ad banda többi tagjának, hogy észrevétlenül átsurranjanak Dugó vagonjába, természetesen óvatosan elhintve a verekedés hírét mindenütt. Ez persze általános felvillanyzódást eredményez, s az unatkozó utasok egy kis szórakozás reményében az első kocsi felé indulnak. Akihez nem jut el a látványosság híre, az is megy, hiszen a „birka-effektus” – ahogyan Nick nevezi - azt követeli, hogy a „nyájban” maradjanak. És bár szegény expressman is igyekezne a tömeggel nézelődni, Nick és Joey gyorsan lebeszélik erről. Bizony, bizony, egy pisztoly a megfelelő helyen igen komoly érv. A banda fele marad az utasok nagy részével, arra az esetre, ha valami balul ütne ki Dugóéknál, és nem sikerülne elég ideig lekötni a nép figyelmét, illetve ha valaki elunná a látványosságot. A többiek - az expressmannel együtt - hátravonulnak az utolsó vagonban elhelyezett széfhez. Itt a foglyot durván leültetik egy padra, és kezdődhet a rábeszélés. Először Joey próbálkozik szimpla fenyegetőzéssel, de Eiryn egyből látja, hogy ezzel nem mennek semmire. Ha elmondja a zárkombinációt, kirúgják. Gyűrű van az ujján, tehát házas. Nem gazdag ember, ha elvesztené az állását, az súlyosan érintené a családot. Viszont ha lelövik, a társaság valószínűleg fizetne egy minimális összeget az özvegynek. Joey már ordít, amikor Nick csöndesen a vállára teszi a kezét.
- Hagyd csak Kölyökre.
Elérkezett tehát Eiryn ideje. A lány előrelép, és komótosan leül a fogollyal szembe. A szerencsétlen férfi sápadtan, de makacsul néz a szemébe. Eiryn tiszteli ezért. Sokan már rég összeomlottak volna. Tehát halk, udvarias, őszinte hangon kezd beszélni.
- Nézze, Uram. Nekünk semmi hasznunk nem származik abból, ha most lelőjük. Persze, néhány cimborámnak már csak az elégtétel miatt is megérné, de én nem szeretem pazarolni a golyót. Mennyit kap a társaságtól? Nem túl sokat, ugye? Még a gyerekeknek sem futja belőle rendes ruhára. Mit gondol, ha elhalálozna, mennyit kapna kárpótlásul a felesége? Eleget ahhoz, hogy fedezze a gyászt és az apa hiányát?
A férfi döbbenten mered rá.
- Ho... honnan tudja mindezt?
Eiryn magában elhúzza a száját. Csak erős tipp volt, semmi több, de ennyit bárki ki tudna következtetni a jegygyűrűből, a férfi életkorából és a frissen mosott, de eléggé leharcolt állapotban lévő ruháiból. Lenézése azonban nem ül ki az arcára, csak sejtelmesen elmosolyodik.
- Az most mellékes. A lényeg az, hogy úgy érzi, akár meghal, akár életben marad, a családja mindenképpen a kárát fogja látni. De ennek nem kell így lennie. Emlékszik, hogy mennyi pénzt pakoltak be ebbe a széfbe? Hát persze. Hiszen ennyi pénzt maga csak ilyenkor lát. Kompromisszumot ajánlok. Ön elmondja a számot, mi cserébe leütjük önt.
A férfi szeme gyanakvóan összeszűkül.
- És nekem ebben mi a jó? Elvesztem a munkám, és még egy erős fejfájást is bezsebelek. Nem éppen előnyös alku.
A lány mosolya kiszélesedik.
- Mi itt hagyjuk önnek az összeg egy részét, elrejtve. Ön ezt bármikor elviheti. A széfet pedig megrongáljuk, mintha erővel nyitottuk volna ki. Minekutána Önt eszméletlenül fogják megtalálni egy felfeszített széf mellett, megtarthatja a munkáját, legfeljebb figyelmeztetést kap, amiért az általunk hátrahagyott összeg szerintem bőven kárpótolja. Ha racionálisan átgondolja, ez az egyetlen opció, ami nyereséges önnek.
Nick elismerően pillant rá, s Eiryn büszkén kihúzza magát, ám ezt gyorsan ellensúlyozza Joey gyilkos pillantása. A lány tudja, nem tetszik neki, hogy másnak is részesedést ígért a zsákmányból. Amit Joey sohasem értett az az, hogy valamennyi pénz sokfele osztva még mindig több, mint a semmi osztva kevesebb részre. A fogoly néhány pillanatig mérlegel, majd végül nagy nehezen rábólint az ajánlatra. Nos, a zsákmány valóban megéri a rengeteg befektetett energiát. Még Joey is megnyugszik látva, hogy az expressmannek beígért összeg nélkül is bőséggel jut mindenkinek, bár erősen ágál a fickó átverése mellett. Erről azonban Eiryn hallani sem akar, és szerencsére Nick sem, így a probléma megoldódik bunyó nélkül. A széfet valóban tönkreteszik, bár így, hogy nyitva van, már kicsit könnyebben megy. Ezután mindenki siet vissza, hogy ártatlan bámészkodókként elvegyüljenek a tömegben. Dugó és Jimmy szép munkát végzett, még mindig tart a haddelhad – igaz, már a szegények és a gazdagok között megy a vita. Jimmy kiütötte Dugót, és valaki (valószínűleg valamelyik bandatag) feltette a kérdést, hogy egy ilyen ficsúr mi jogon ver halálra egy szerencsétlen részeget. Olyan parázs veszekedés pattan ki a vonaton, hogy a teljes banda feltűnés nélkül le tud szállni a következő megállónál, persze Jimmyt és Dugót kivéve. De Eiryn nem aggódik értük, tudja, hogy mind a ketten találékonyak, megoldják a helyzetet. A csapat nagy része kisebb csoportokban, vagy egyesével elindul Nick háza, a „búvóhely” felé, ami a szomszédos városban áll. Mind külön úton, feltűnést kerülve mennek, van, aki az ellenkező irányba tartó vonatra vár, hogy az átmenetileg bérbe adott lovakat visszahozza, van, aki beül a kocsmába egy italra. Eiryn Nickkel, Carltonnal és Újfiúval együtt lovakat vesznek, és kényelmes tempóban poroszkálnak hazafele. Már ha lehet egyáltalán hazának nevezni egy csapat bandita találkozóhelyét. Mindenesetre az úton vidáman csevegnek, ugratják egymást, hiszen a jó zsákmány mindenkit felvillanyoz. Valahol félúton, estefele történik a baj. Megállnak egy tó partján pihenni, s Eiryn éppen Újfiúval viccelődik, a az elmés gúnyolást megelégelve a fiú egyszerűen belöki a vízbe. Ugyan közel van a part, de egy úszni nem tudó ember számára akár a világ másik végén is lehetne. Eiryn küzd a felszínen maradásért, de már nem igazán tudja, merre van a fent és a lent, csak csapkod eszeveszetten. Amikor levegőt érez az arcán, őrülten kap levegőért, de úgy érzi, csak víz tolul a tüdejébe. A pánik egyre jobban elhatalmasodik rajta, egyre több vizet nyel. Ekkor hirtelen egy erős kar fonódik a mellkasa köré. A vészcsengő kigyullad Eiryn fejében, de már nem tudja, hogy miért. Elájul.

Amikor magához tér, azzal kezdi, hogy felköhög egy adag vizet. Veszettül csípi a torkát, mintha valaki savat öntött volna a légcsövébe. Amikor végez a harákolással, könnyes szemmel körbenéz egy kicsit. Sötét van, csak egy apró tábortűz ad némi világosságot. A tűz másik oldalán Nick ül.
- Hol van Carlton és Újfiú? - kérdezi Eiryn, de alig ismeri fel a hangját. Megköszörüli a torkát, de csak annyit ér el, hogy még jobban fáj.
- Előreküldtem őket. - feleli Nick kifejezéstelen arccal. A lány érzi, hogy valami nincs rendben, de egyelőre túlságosan ég a tüdeje ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Pár percig mindketten hallgatnak. Eiryn próbál magához térni, Nick pedig faarccal bámulja a tüzet. Végül a lány eléggé összeszedi megát ahhoz, hogy felüljön, és átgondolja az eseményeket. Amint ezt megteszi, rájön, hogy mi a probléma. Valószínűleg Nick húzta ki a vízből. És hogy ezt meg tudja tenni, átfogta a mellkasát. Bár Eiryn sosem rendelkezett jelentős mellbőséggel, annak az esélye, hogy Nicknek nem tűnt fel, hogy nem egy férfit szorongat, gyakorlatilag egyenlő a nullával.
~Most aztán bajban vagyok…~ Bár az, hogy él, már jó előjel. Felhúzza és átkarolja térdeit, majd némi torokköszörülés után megszólal.
- Köszönöm, hogy kihúztál...
Nick csak bólint. Még mindig mozdulatlan, ami egyre jobban idegesíti Eirynt. Egyre jobban elbizonytalanodik, feszengve fészkelődni kezd. Nick hirtelen ránéz.
- Mi a fenét képzeltél?! Most vagy előállsz egy nagyon jó kifogással, vagy nem is tudom, mit csinálok veled!! Valószínűleg keresztüllőlek.
A lány keserűen felnevet.
- Így születtem. Ez elég jó kifogás? Nem tehetek róla.
Nick dühösen ráncolja össze a szemöldökét.
- Miért nem mondtad, hogy lány vagy?
- Miért mondtam volna? Talán nőként lett volna esélyem a banda teljes jogú tagjává válni? Szerinted ha van más esélyem, megpróbálkozom ezzel?
- Tudhattad volna, hogy úgyis kiderül. Ez nem nőknek való meló. Miért nem maradtál otthon? Összeszedhettél volna valami gazdag idiótát, és most boldogan élhetnél.
Eiryn kezd felpaprikázódni. Mit képzel ez az idióta?!
- Nem volt más esélyem, mint azt már említettem! Fattyúként egy idióta puritán közösségben nem igazán számíthat boldog életre az ember! Sőt, egyáltalán semmilyen életre nem számíthat! Az apám le akart lőni, amikor kiderült! Tudod elég pocsék érzés, amikor az akar megölni, aki tizennyolc éven át mondogatta, hogy szeret! Ha nem lógok el, valaki tuti kinyír!! És magányos nőként munkát találni?! Felejtsd el! Lehettem volna örömlány vagy… örömlány, esetleg örömlány. Kösz, de ebből nem kértem! És igen, KÉRLEK vess meg, amiért egy kis megbecsülésre vágytam! Nem vert eléggé a sors, tedd meg te is!
A tiráda végén már áll, kezei dühösen ökölbe szorítva lógnak az oldala mellett, egész teste megfeszül a dühtől. Nick hátrahőköl a meglepetéstől. Még sosem látta ennyire dühösnek a lányt. A többieket igen, hiszen a banda nagy része hőzöngőkből állt, de Eiryn mindig is csöndes volt. Védekezően feltartja két kezét, s békítőleg megszólal.
- Nézd, Kölyök… Vagy Eric.. Erika? Azt sem tudom, hogy hívnak! Mindenesetre… Én kedvellek téged, mert hasznos tagja vagy a csapatnak, de a többiek nem feltétlenül tolerálnák a dolgot.
A lány lesüti a szemét.
- Tudom. Ezért próbáltam titkolni. De nőként is hasznos lehetek! Így egészen új helyekre is bejuthatunk! Így talán ők is elfogadnák… Egyébként a nevem Eiryn.
Nick megdörzsöli a tarkóját.
- Nézd, én tudom, hogy egy nő sok mindent kideríthet, amit egy férfi nem, de… A többiek… Nem lenne jó ötlet. Menj el! Újfiú és Carlton sem tud a dologról, és nőként felszívódhatsz, soha nem jutna eszükbe szoknyában keresni téged. Túlélnéd a hajszát. Próbálj meg még egyszer boldogulást keresni. Köztünk már nincs helyed.
Eiryn visszarogy a földre.
- Nick, kérlek szépen, ne tedd ezt! Hidd el, mindent megpróbáltam! Én… én…
A férfi felsóhajt.
- Ha továbbra is játszod a férfit, talán maradhatnál, de mi garantálja, hogy nem történik még egy hasonló eset? Mi van, ha meglőnek? Elvérzel, de nem engeded, hogy levegyék az inged?
- Eddig is kibírtam valahogy. Majd akkor aggódom, ha itt a baj.
Nick idegesen fel-alá járkál, Eiryn pedig a vágóhídra szánt állat riadalmával figyeli. Végül a férfi idegesen szusszan egyet.
- Felőlem… De ha lebuksz, a legtöbb, amit ígérhetek, hogy azonnal agyonlőlek!
A lány felkapja a fejét, s szemében remény csillan.
- Tényleg??
- Ne kérdezd, mert még meggondolom magam. Na, gyere te kis buta! Menjünk haza, osztozkodnunk kell a zsákmányon!
Eiryn boldogan felpattan, s vidáman ugrik fel a lovára.
- Akkor, verseny hazáig! Úgysem érsz utol!
Nick felnevet, és üldözőbe veszi a lányt. Eiryn vigyorogva hajol a lova nyakára. Ki tudja, talán mégis kihúzza még pár hónapig, már ha ügyes. Úgysem szerette sosem az unalmas életet…

Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Csüt. Aug. 18, 2016 5:01 pm

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
Semmit nem vártam annyira, mint hogy megérkezzünk végre a rablótanyára, ahol átcserélhetem a bőrömnek feszülő nadrágot valami lenge ruhára. Míg a többiek valószínűleg azon morfondírozhattak, hogy melyik közeli kocsmában vagy bordélyban verhetik el a pénzt elosztás után, az én eszem újra és újra azt a pillanatot járta körbe, mikor végre puha kasmírhullámok simulnak majd a lábszáramnak minden lépésnél.
Laza ügetésben haladunk, a fiúkat hallom vidáman egymás között beszélni a hátam mögött. Van is aminek örülniük, legalább kétszer annyi szajrét szedtünk össze a vonatról, mint amennyire számítottunk. Alexander hangját nem sodorja felém a szél. A veszély szagát ellenben igen. Egy pillanatig valami nagyon hasonlót érzek, mint az állat, amelyik megsejti a bőrének simuló colt szemét.
Az indiántemető határán megállítom a lovat. Könnyű mozdulatokkal szállok le a nyeregből, pedig a hosszú lovaglástól olyan szikárnak tűnik minden izmom deréktól lefelé, mint a talpam alatti száraz föld. Hasonlóan ropog a léptek súlya alatt, mint a szűz porka hó.
Megkapaszkodok a kantárban, Liliom megrántja a kezemet is vele, ahogy hátrafeszíti a nyakát, vele együtt szagolok bele a levegőbe. Nem hiszek a legendákban, de egy idő után óhatatlanul rátelepszik a kísértetjárta a helyekre az általános közhangulat, ami nehézzé teszi a levegőjét. Ördögszekeret gurít tőlünk pár lépésre a szél. Távolról látom a házat. Butaság, de nem érzem jól magam. Kellemetlen előérzet kapaszkodik végig a hátamon, belekarmolva a csigolyáim közé. A nyomában feláll a szőr a hátamon.
Érzem, hogy néznek.
Engem bámulnak a kísértetek. A kantárszíjat átölelő ujjaim körmeivel a tenyerem tövébe vájok, hol erősebb nyomást gyakorlok a bőrre, hol kevésbé: anyám úgy tanította, ez majd felébreszt a rémálmokból, és visszaránt a valóságba.
Nem hallok semmit, csak a saját lábam alatt roppanó port, és a lovak patkói alatt csikorgó kavicsokat. Az egyik ablak nyitva. Gyászosan felnyikordul, ahogy belemarkol a keretbe és megrántja a langyos légmozgás. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy becsuktuk, mielőtt indultunk volna.
A vihar előtti súlyos csend. A robbanás előtti pillanatnyi némaság, mikor a világ még egy utolsó, fojtott lélegzetet vesz.
A feszült hallgatásba takarózok. Az engem figyelő szellemszemek tekintete körém csavarodik. Ostobának érzem magam.
Az ablakkal nézek hosszú időre farkasszemet. Aztán megtorpanok. Végtelennek tűnő ideig állok ott, két szívdobbanás közötti csendbe bénulva. Érzem, hogy várnak. Az indiántemető szörnyei arra várnak, hogy felfaljanak. Nem érdekel, ha gyengének tűnök.
− Azonnal forduljatok vissza! – szólok hátra a vállam felett.
Visszalépek a ló oldala mellé. Butának, gyengének és ostobának érzem magam, mint valami babonás vénasszony, de nem tudom elnémítani az ösztöneim, ahogy hangos sikoltással tépázzák minden idegszálam: csak akaszd a lábad a kengyelbe, fordítsd hátra a lovat, és egészen a világ végéig vágtázz.
Meg is tenném. Ördögömre mondom, meg is tenném, ha belülről nem csapódna ki az ajtó, és ne jelenne meg Alexander a verandán.
A szívem a torkomba csúszik. Visszanyelem.
Azonnal tudom, hogy az az aljas féreg elárult, abban a pillanatban tudom, mikor meglátom kilépni az ajtón, és olyan hevesen kezd verni a szívem, olyan őrjítő hangzavarral dobol a fülemben, hogy nem is tudom hallani, amit mond, csak foszlányok jutnak el a tudatomig.
Sheriff… Vége a játéknak… Agyonlőnek.
Nem foglak megölni, Alexander. De könyörögni fogsz, hogy bárcsak megtenném.
A tekintetem azonnal a verandára lépő másik alakra rebben. Megpihen a markáns vonásokon, az arca határozott kontúrjai között hagyom csúszkálni rövid időre a pillantásom, majd a tekintetem megállapodik a szemén. Gyönyörű szeme van. Ki tudnám vakarni.
Aztán szélesen, kedvesen elmosolyodok, mintha rég nem látott barátot üdvözölnék.
− Ciklon Pierce – ő szólít meg előbb. A hangja pontosan ugyanolyan jellegzetes, mint a vonásai.
− Elővigyázatlanság ilyen sok pénzt nyitott ajtó mellett otthon tartani. Elég gyakori a rablás errefelé mostanában. Nem hallotta? – szemérmetlenül könnyed hangon beszél, miközben lusta mozgással sétál felém. Ruganyosan, mint egy puma, amelyik teljesen tisztában van azzal, hogy a prédájának semmi esélye nincs a menekülésre. Én pedig pontosan úgy érzem magam, mint a becserkészett vad, amelyik teljesen tisztában van azzal, hogy semmi esélye nincs a menekülésre. Minden egyes pillanat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a mosoly egyszerűen leolvad az arcomról, és a vonásaimon eluralkodik az a páni félelem, ami odabenn markolássza a gyomrom tájékát.
− Szerencséje, hogy pont erre jártam − teszi még hozzá kedélyesen.
Hangosan, jóízűen felnevetek. Egyedül csak a szemem nem nevet. A szememmel ölni tudnék.
− Valóban az – jegyzem meg, ahogy a nevetés mosollyá szelídül az arcomon, és magam is meglepődök azon, mennyire könnyedén csendül a hangom, annak ellenére is, hogy a torkom lüktetve elszorul. – Elővigyázatlanság, de szerencse is – beharapom az alsóajkam. Felbátorodok a saját vakmerőségemtől. – Köszönöm, hogy szemmel tartotta a házat… De már itthon vagyok, esetleg akár távozhat is. Vagy megkínálhatom egy teával – kedvességet hazudok neki a hangommal. A szememmel még mindig ölni tudnék.
− Szívesen. Ez a dolgom − a mosolyom látom tükröződni az arcán. Érzem, ahogy lehámozza rólam a nyugalmat, amit hazudni akarok neki, és egy pillanatra szembenéz azzal dühös, riadt kislánnyal, aminek érzem magam belül. Gyűlölöm, ha átlátnak rajtam.
− Köszönöm, Miss Pierce, de attól tartok, szorít az idő. Talán legközelebb − fűzi még hozzá ugyanolyan kedélyesen. Épp csak egy szivar hiányzik a szája sarkáról, esetleg rágcsálhatna szalmaszálat is, hogy valami meg nem fogalmazott klisére emlékeztessen. A tekintete lomhán csúszik végig rajtam, a hangja pedig most először csendül komolyan:
− Dorothy Pierce, a törvény nevében letartóztatom többrendbeli bank−, vonat− és postakocsirablásért, okirathamisításért, csempészetért, csalásért, rendzavarásért... és persze mint szökevényt.
Mereven figyelem a száját, ahogy beszél. Az én ajkaim közben egy szigorú, egyenes vonallá feszülnek. Az orromon szívok be egy hosszú kortyot a melegtől és az indiántemető átkától terhes levegőből, közben azon gondolkodok, hogy milyen könnyen megölhetném. Az ujjbegyeim a pisztolytáska környékén karistolják alig észrevehető, finom mozdulatokkal a levegőt. Azelőtt tudnám előrántani a fegyvert és a szeme közé lőni, mielőtt egyáltalán elakadhatna a szava meglepettségtől.
De nem vagyok ostoba. Az emberei azonnal agyonlőnének.
− Kár – sóhajtok aztán teátrálisan, mintha épp nem a foglya lennék, hanem csak a visszautasított szeretője. – Nagyszerű teánk van egyenesen Indiából…
− Ha jól viselkedik, kaphat egy csészével a zárkában helyette. De addig is legyen jó, és dobja a földre a fegyvereit a töltényövvel együtt. A kést is a csizmájából − a hangját a fölényben lévők magabiztossága színezi át. Szinte már zavar, hogy ennyire kényelmesen érzi magát. Persze nem hibáztatom. Én se szoktam félni, ha lesből támadok.
Kihívóan felvonom a szemöldököm, még egy halvány, de pajkos mosolyra is futja, ahogy engedelmesen a fegyvereim után nyúlok, lassú, megfontolt mozdulatokkal. Fölösleges lenne kapkodni. Figyelem közben a vonásait ívelő, az írisze sötétjén csillogó pökhendi jókedvet.
Ahogy lassan a földre dobálom a két coltot, majd megoldom a töltényövet, és még a késtől is megszabadulok – ahogy erre, maximális sajnálatomra, ilyen előrelátóan gondolt – egészen úgy érzem magam, mintha meztelenül állnék előtte.
− Megmotozni nem akar? – kérdezem hamiskás fénnyel a szememben, a kezeimet vállmagasságba emelve, megadón felé fordítva a tenyerem.
− Dehogy − felel egészen magától értetődően, az arcán lomha mosoly terpeszkedik el. Én pedig nem is számítottam másféle válaszra. A fegyverét Alexander felé nyújtja. A tekintetemmel követem a puska útját, a szemem végigszalad a fegyvertől indulva Alexander karján, hogy egy pillanatra az arcán állapodjon meg gyűlölettől fröcsögve.
Tulajdonképpen nem az fáj, hogy elkaptak. Nem vagyok annyira buta, hogy ne gondoltam volna rá, egyszer ez lesz a vége. Mindig ez a vége. Még abban sem tudtam teljesen őszintén kételkedni, hogy megérdemlem, de az, hogy a saját emberem árult el, olyan mélységesen sértett, hogy minden önuralmamra szükségem volt, nehogy hisztizni kezdjek, mint valami hároméves, elkényeztetett kisasszonyka.
− Hiszek magának − folytatja. − Jól tudja, Miss Pierce, hogy velem nem érdemes kukoricázni, nem hinném, hogy ilyen ostobán próbálna átejteni. Maga nem csak szép és megátalkodott, de okos is.
− Kár – sóhajtok ismét nem kevésbé színpadias eltúlzottsággal, mint az előbb. Aztán lassan visszacsúszik a tekintetem a felém közeledő sheriffre, ahogy lágy hangon megszólalok: – Nem kéne bókolnia, még a végén elpirulok. − Engedelmesen nyújtom felé a kezemet, hagyom, hogy megbilincseljen.
− Nyugodtan elpirulhat − jegyzi meg igencsak kegyesen. Egy pillanatra belesimítom a kézfejem a tenyerébe, ahogy hozzám ér. − Bandita, de a hölgy mivoltából nincs szívem kiforgatni.
– Pedig ön egyáltalán nem tűnik úriembernek… − felelem morcosan, ahogy kattan a fém. – Legalább egy italra meghívhatott volna előtte – szemtelenül somolygok rá a pilláim árnyékából pislogva fel az arcára. Tisztában vagyok azzal, hogy szép vagyok, ahogy azzal is, hogy ez mennyiféleképp kihasználható. És arra is rájöttem már, hogy nem sokat ér mindez a sheriffel szemben.
− Jó a szeme, Pierce kisasszony − jegyzi meg egy olyan vigyorral, amit legszívesebben egy pofonnal törölnék le a képéről. Aztán inkább csak nem hagyom az arcomról leolvadni a sajátom. − Egyáltalán nem vagyok az. − Biccentek. Ebben legalább egyetértünk.
− Alexander, kérem vissza a puskát − fordul aztán említett felé. − És ha akarja, tarthatja a kezét maga is. Az az úr ott − hátramutat arra az úrra ott, akit nem nézek meg magamnak, ugyanis a világért se venném le a szemem Alexander arcáról. − Frank rendőrbíró embere. Ő magáért jött.
Valószínűleg, ha akarnám, se tudnám visszafogni a vonásaimra telepedő elégedettséget, mikor meglátom Alexander arcán átsuhanni a döbbent, sértett kifejezést, a tekintetében félelem csillan. Ha meghalok miatta, valószínűleg ez lesz az utolsó dolog, amire gondolni akarok.
− Frank rendőrbíró milyen körültekintő ember – súgom aztán ártatlan mosollyal, de kihívó hangon. Érdeklődve figyelem az arcát, magamban elemezgetem a felszaladó szemöldöke mögött megbújó gondolatokat.
− Alexander barátját túl sok államban körözik. Természetes, hogy rács mögött akarják látni magával együtt − feleli készségesen, majd hangosabban teszi hozzá: − Fiúk, készülődni! Indulunk lassan.
− Nem a barátom – szúrom oda szinte azonnal sértetten. Aztán szándékosan megenyhülök. Minden egyes Alexanderhez kapcsolódó gondolat vagy szó nem több egyszerű pazarlásnál. Nincs bennem félelemérzet. Lesz még alkalmunk számolni ezért.
– Egyébként nem is csodálom… − viszem aztán tovább a gondolatmenetét, nagyképű mosoly terebélyesedik az arcomon közben. – Az emberek szeretik kalitkába zárni a legszebb madarakat… – beharapom az alsóajkam, elkomolyodok – vagy a disznókat.
Aztán a tekintetem körberebben a fiúkon.
− Nem indulnánk inkább gyorsan? – sandítok végül vissza a sheriffre. – Gyűlölök várni.
− Pedig ideje, mint a tenger, kisasszony − az ajkáról leguruló nevetés átszínezi a levegőt. Igazából tetszik, épp csak azt sajnálom, hogy rajtam mulat.
− Ez már nem az én időm – jelentem ki egészen halkan, komolyan. – Ez már a maguké – fűzöm még hozzá, aztán a lovam felé lépek.
A szemem sarkából figyelem, ahogy az egyik embere odavezeti a lovát. A sheriff ruganyos mozgással ül a hátára, megint úgy képzelem el, mint ugrásra készülő ragadozót.
− Igazán lehet türelmes mostantól. De szálljon csak fel. Indulunk − a hangja egészen úgy cseng, mintha inkább kérne, mintsem utasítana. Nem mondom, hogy jól esik az önérzetemnek, de legalább nem sért.
Némi hezitálás után végül a példáját követve nyeregbe szállok, bár a bilincs miatt valószínűleg nem vagyok annyira kecses, mint tervezte.
− Akkor induljunk, uraim – mosolyodok el már-már kedvesen. Utálok sarokba szorítva lenni. Minél rövidebb ideig akarom így érezni magam.
Etha úgyis tudni fogja, hová jöjjön értem.


_________________
Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Csüt. Aug. 18, 2016 11:18 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Várunk.
Megdöbbentően hűvös van a búvóhelyen még így déltájt is: ahhoz képest, hogy a temetőt elátkozottnak, a mellette álló házat pedig kísértetháznak bélyegezték ötvenmérföldes körzetben, egyszerű, árnyas porszag uralja őket mindössze. Levegő sem rezdül. A tágas, vascsillár uralta teaszalonban, a zongorás fogadószobában, de még a hálókban meg a kamrában is hányavetin egymásra hordott, szemérmetlen mennyiségű zsákmány várja, hogy eltékozolják: tulajdonképpen meg is lep egy kissé, mennyi öruralom akad ezekben az emberekben, hogy képesek egyik rablást végrehajtani a másik után anélkül, hogy már első nap a sárga földig leinnák magukat.
De talán jobb is. Így nem kellett úgy körülnéznünk, hogy a lábunk alatt lettek volna.
Alexander idegesen, tenyérbemászó mosollyal tekinget körbe, egyik emberemről a másikra, majd énrám: anélkül is tudom, hogy mondaná, hogy minden egyes eltelt perccel egyre gyávább lesz. Ha a Ciklon meg a bandája sokat késnek, még a végén megpróbál lelőni. Bár igaz, ami igaz, ha nem félelemből, hát megtenné a zsebórámért is az utcán.
Felé sem pillantok, csak nekitámaszkodom a karosszék olajozott fatámlájának háttal.

- Látok valamit - érkezik a verandára néző galéria felől halkan: jellegzetes, mocorgó fegyverzörej hallik minden irányból, én pedig a szememmel intek az egyik emberemnek. Motoszkálás támad elszórtan, ahogy a többiek ellenőrzik a puskáikat. Én csak a vállamnak támasztom a magamét. Kár sietni. A nagy, feszült kapkodásban csak feleslegesen elfáradnék.

Azonnal forduljatok vissza!
Idő van, fut át a fejemen, ahogy meghallom az elmosódott női hangot odakintről: a környék átmelegedett, lustán kavargó levegő nem hordja el egyetlen szavát sem olyan messzire, mint szeretné.
Talán tényleg félig indián ő maga is, félig meg démon, vagy ártó szellem, vagy minek nevezik a rézbőrűek. Azok se szerették soha, lovat lopott tőlük; ami azt illeti, megemelhetném a kalapomat Dorothy Pierce előtt, amiért képes volt minden létező rablást végrehajtani, ami valaha törvénykönyvben kihágásként szerepelt.
Jelenleg azonban az se érdekel, ha az ördög maga.
- Mehetsz, Alexander - jegyzem meg csak úgy, még mindig anélkül, hogy a férfira pillantanék. - Mondd meg neki, hogy már vártad. És hogy ha lelő, az embereim agyonlövik az ablakból.
Kényelmesen tápászkodom fel, ahogy amaz - kissé tétován - megindul kifelé. Megvárom, amíg a mondanivalója elhangzik, csak azután láthatnak kilépni mögötte a verandára. Vibrál a levegő a poros, rég összedúlt puszta fölött: egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy azóta szomjas vagyok, amióta először leszálltam a vonatról ebben a városban. Az pedig nem ma volt.
Ezt az időt nem lehet megszokni.

Késve érkezett házigazdánk ruhájának minden színe lángol a vakító, fehéren izzó napfényben: a Ciklon egyedül maradt, emberei megfogadták a tanácsot és az utolsó szálig olajra léptek azonnal. Sebaj. Nélküle úgyis csak megtévedt senkiháziak; még az este elfogjuk majd a felét az ivóban, ahová randalírozni térnek majd be.
Valószínűleg még ma este.
Miss Pierce nem fél a szemembe nézni. Nem mosolyogni viszont igen.
- Ciklon Pierce - szólítom meg a pisztolyt markolászó Alexander mögül, mielőtt elindulnék felé, ráérősen. - Elővigyázatlanság ilyen sok pénzt nyitott ajtó mellett otthon tartani. Elég gyakori a rablás errefelé mostanában. Nem hallotta?
Megtorpanok vagy tízyardnyira tőle, fölnézve a déli napfénytől koronázott, ragyogó szőkeségére.
- Szerencséje, hogy pont erre jártam.
Fölnevet, jóízűen, a pillantása azonban sziklakemény.
Valóban az. Elővigyázatlanság, de szerencse is.
Végigmér, s az arcán szikrányi kacérság gyúl.
Köszönöm, hogy szemmel tartotta a házat… De már itthon vagyok, esetleg akár távozhat is. Vagy megkínálhatom egy teával.
Elmosolyodom, mintha csak az ő gesztusa volna ragadós, de a tekintetünk különbözik.
Én nyugodt vagyok. Derűsen nyugodt.
- Szívesen - felelem könnyedén. - Ez a dolgom.
Látom rajta, hogy dühös és fél. Helyesen teszi. Annyi rémtett után, amely az ő számláján szerepel, én is igencsak eladósdottnak érezném magam.
- Köszönöm, Miss Pierce, de attól tartok, szorít az idő. Talán legközelebb.
Végigmérem én is őt lustán, aztán intek neki a vállamnak támaszkodó puskával.
- Dorothy Pierce, a törvény nevében letartóztatom többrendbeli bank-, vonat- és postakocsirablásért, okirat- és pénzhamisításért, csempészetért, orgazdaságért, csalásért, rendzavarásért... és persze mint szökevényt.
Vonásairól eltűnik a mímelt nemtörődömség; azonnal látom rajta, hogy szívesen megölne. Egy percig sem kétlem, hogy képes volna rá. Elég hidegvérű gazember hozzá, és ami azt illeti, valószínűleg a kötéltől mentené meg a csinos kis nyakát vele. Nem neheztelek érte.
Ahhoz azonban elég jól ismerem, hogy ne féljek tőle: a Ciklon, bár nagy fenegyerek, a legkevésbé sem őrült, és tudom róla, hogy esze ágában sincs agyonlövetni magát itt helyben. Nem az a fajta, akinek ennyit megérek.
Nem is baj, mert itt és most alighanem gyorsabb lenne nálam, ha így döntene.
Kár – sóhajt fel olyan hangon, mint aki igazán minden civilizált megoldást felajánlott, és most rá kell ébrednie, hogy csak az idejét vesztegette. – Nagyszerű teánk van egyenesen Indiából…
- Ha jól viselkedik, kaphat egy csészével a zárkában helyette. De addig is legyen jó, és dobja a földre a fegyvereit a töltényövvel együtt. A kést is a csizmájából.
Egy emberemért még nem lőnénk le, de egyáltalán nincs kedvem ahhoz, hogy vérfürdőt rendezzen.

Szenvtelen, derűs arccal várom, hogy felvegye a műmosolyát - nem lepne meg, ha mögötte a fogai egymásnak szorulnának -, és nyugodtan, idegfeszítő lassúsággal leoldja a fegyverövét. A porba ejti az összeset, jó kislány módra elég távol magától, aztán egy cseppnyi csend, mielőtt felemelt kezekkel megszólítana.
- Megmotozni nem akar?
- Dehogy - jegyzem meg, átnyújtva a mellettem álló Alexandernek a puskát. - Hiszek magának. Jól tudja, Miss Pierce, hogy velem nem érdemes kukoricázni, nem hinném, hogy ilyen ostobán próbálna átejteni. Maga nem csak szép és megátalkodott, de okos is.
- Kár - ismétli megint mély sóhajjal, izzón pillantva Alexanderre, amíg mellélépek a bilinccsel. Aztán a szeme rám fordul megint: ilyen közelről jól látszik, hogy színe a nyári villámok elektromos kékje. Kezét a tenyeremhez súrolja finoman, mintha táncolni kértem volna fel.
- Nem kéne bókolnia, még a végén elpirulok.
- Nyugodtan elpirulhat - felelem neki, megütögetve a keze fejét, ahogy rákapcsolom a vasat. - Bandita, de a hölgy mivoltából nincs szívem kiforgatni.
- Pedig ön egyáltalán nem tűnik úriembernek. Legalább egy italra meghívhatott volna előtte...  - ráncolja az orrát a fémes zörejre, én pedig szélesen elvigyorodom.
- Jó a szeme, Pierce kisasszony. Ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok az.
Nem vagyok olyan bolond, hogy ne lássam, ha egyet kívánhatna, Alexandert szeretné lógni látni: ami azt illeti, ebben, ha nem is egyforma vehemenciával, de egyetértünk. A férfira pillantok, hosszú idő óta először.
- Alexander, kérem vissza a puskát. És ha akarja, tarthatja a kezét maga is. Az az úr ott - mutatok az egyik fickóra, aki eddig csendesen álldogált a verandán, most azonban megindult felénk - Frank rendőrbíró embere. Ő magáért jött.

Majdnemhogy egytértőn nézzük végig, ahogy a Ciklon áruló embere ugyanolyan karperecben végzi, mint ő maga: csak akkor rezdülök meg, amikor a nő sokatmondó hangúllyal megszólal megint egyszer.
Frank rendőrbíró milyen körültekintő ember.
A hangját halkra fogja, mintha csak valami arcpirító dolog hangzott volna el, én pedig úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a megjegyzést. Felvonom a szemöldököm, mint akinek fogalma sincs, mire vélje ezt.
- Alexander barátját túl sok államban körözik. Természetes, hogy rács mögött akarják látni magával együtt.
Nem a barátom - vágja rá olyan fürgén és mérgesen, akár a csörgőkígyó. – Egyébként nem is csodálom… Az emberek szeretik kalitkába zárni a legszebb madarakat. Vagy a disznókat.
Ez nem nekem szól. Alexandernek.
- Fiúk, készülődni! - szólok hátra emelt hangon. - Indulunk lassan.
Nem indulnánk inkább gyorsan? – szemtelenkedik Miss Pierce. – Gyűlölök várni.
A hangnem tökéletesen lepereg rólam.
- Pedig ideje, mint a tenger, kisasszony - nevetek föl a pimasz uraskodására, ahogy egyikük odavezeti a lovamat. Nyeregbe szállok, megfogva az ő hátasának kantárját is.
Ez már nem az én időm - ellenkezik és meg kell hagyni, baljós felhangért nem kell senkit sem megrabolnia. - Ez már a maguké.
- Igazán lehet türelmes mostantól - pilllantok rá, hogy lássam, fel tud-e szállni egyedül. - De szálljon csak fel. Indulunk.
Dicstelenül, de segítség nélkül is meglehetősen gyorsan kapaszkodik fel a lovára. Szép fejét büszkén felszegi, mint aki a tárgyalására gyakorol.
Akkor induljunk, uraim.
Félmosollyal hagyom, hogy az övé legyen az utolsó szó.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

7Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Pént. Aug. 19, 2016 5:51 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
Újabb körözési plakátok kerülnek ki a szél hozta portól, az égető napsugaraktól kifakult világos falra. Távolról hallani a ritmikus kalapácsütéseket, melyekkel a szögeket beleverik a deszkákba, hogy hónapokig ott tartsa a papírt, melyen egy arc és egy név szerepel, valamint a hozzá tartozó ár, amit leszállításáért kézhez kap a vadász.
Valamivel közelebbről figyeli meg a körözötteket, de nem túl sok ragadja meg az érdeklődését. Van köztük szokásos melák alkat, vágott arcú, kövér és sovány, de mindegyikük férfi, így nyilvánvalóan az tűnik ki neki, aki mindenképpen feketebárány: egy nő. Első pillantásra a szép, nőies és kecses vonások miatt azt hinné róla az ember, hogy ez csak egy tévedés lehet, ő igazából teljesen ártatlan és egy férfi oldalán van a helye egy teljesen átlagos élettel, de azok a fémszín tekintetek… Ha azt valaki elkezdi jobban vizsgálgatni, még a rajzon is átjön az érzés: veszedelmes fenevad ez a nő. Olyan veszélyes, akár a sivatagi délibáb: szép, de csalóka, és ténylegesen a vesztedet jelentheti, ha elhiszed neki azt, amit mond és mutat. Az a fémszürke pillantás pedig sokat elárul ebből… Magabiztos, határozott – érezhetően sok van mögötte, és mi több, még ravasz is.
Igazi veszedelmes ellenfél, de senki sem tud felkészülni jöttére, mert egyik helyről úgy tűnik el, mint a kámfor, másikra pedig úgy jelenik meg, mint a villámcsapás: váratlanul és hirtelen, hatalmas vészt hozva. Gyakorta Vészhozóként is hivatkoznak rá, ezen a plakáton azonban Vengeful Lover Mistress becenevet aggatták rá az Aliza Murphy alatt. És hogy mennyit ér a csinos pofija?
Nyolcezer dollár. Nyolc kibaszott ezer dollár jár azért, ha levadásszák. Milyen drága is a bőre… De úgyse tudják megölni. És mindez csak azért lehetséges, mert összedolgozik egy még eszesebb emberrel, és csakis miatta olyan drága, amúgy valószínűleg már nem lenne szabadlábon – akkor bizonyára már rég elkapták volna. Gyakorlatilag annak a társnak köszönheti az életét, persze aztán lehet, téved, és rosszul hiszi.
- Csak nem érdekli önt ennek a nőnek a feje? – érdeklődik oda se figyelve a férfi, aki a plakátokat aggatja ki, és már nyúl is a következő papírért és szögért, hogy folytassa a munkát.
- Csupán egy kicsit – válaszol, megrántva jobb vállát, mintha tényleg nem foglalkoztatná őt különösebben, pedig igazán érdekli, mit gondol a köznép róla.
- Veszélyes fenevad ez a nőszemély, én mondom! Annyi bankot raboltak már ki a társával, hogy lassan egész Veronia félni fogja őket… - csóválja meg rosszallóan a fejét. – Eddig még senki sem tudta őket megállítani. Aki megpróbálta, az meghalt – mondja tovább elégedetlenkedve, némileg gyászosan.
Hát ez aztán igen sajnálatos hír.
- Nem is számítottam másra ekkora fejbér mellett… - sóhajtja sajnálkozón; feltehetőleg beletörődik saját tehetetlenségébe és gyengeségébe. – Egyébként ki a társa?
- Blackhood Averill. Mocskosul pontosan céloz. Ugyanúgy nyolcezer dollár van a fején – mutat eggyel jobbra, ahol megpillantja a csuklya alól játékosan kikandikáló szőkésbarna hajat, kéklő, csalafinta, ravaszdi tekintetét, a finom, kellően férfias vonásokat, az enyhén borostás arcot, és mosolyogni támad kedve a látványtól, attól a félmosolytól, ami a plakáton szerepel. – Fogalmam sincs, mikor találkoztak ezek ketten, de hogy jól végzik a saját dolgukat, az biztos. Úgy hallottam, még soha nem sérültek meg sehol – magyarázza, hangján még mindig érezhető a rosszallás. – Még most kell őket megállítani, mielőtt még veszedelmesebbé válnának – teszi még hozzá véleményét.
- Hát miért nem teszik? – érdeklődik kissé meglepetten, de tudja ő, miért nem.
- Mert senki sem tudja, hol fognak felbukkanni ezek a Halálhozók legközelebb – csattan fel, duvábban ütve ekkor az egyik szöget a falba. – Mindig eltűnnek és mindig megjelennek csak úgy, váratlanul, mintha a durva vadnyugati szél fútta volna őket oda. – Micsoda hasonlat! Egészen tetszetősnek nevezné.
- Halálhozók? – kérdez rá halkabban és bizonytalanul, belül azoban roppantul szórakoztatja ez a név. Még ízlelgeti magában, megjegyzi, hogy továbbíthassa ezt a csodálatos jelzőt a párosra.
- Azok, bizony – bólint egyet. – Amerre járnak, ott pusztulás vár a településre, legalábbis… Tíz halottnál alább nem szoktak menni. Lehet, van az tizenöt is, úgy öldöklik a népet – magyarázza, amitől még szélesebbé válik arcán a mosoly. Tíz halott… Kegyetlenül magas ez a szám, de mily igaz! Ő se hallott és látott mást, mindig tízet vagy többet, és talán itt az ideje annak, hogy a számláló elinduljon.
Körbenéz, és megállapítja, hogy senki sincs a környéken, a szél könnyedén fúj keresztül a nyílt téren, az úton, melyet kétoldalt faépületek fognak közre. Úgy érzi, bőven elegendő időt fecsérelt el már itt: ideje lenne betérni a fogadóba, persze miután végzett ezzel a személlyel. Talán annyi még belefér, míg társa megjelenik, persze már lovak nélkül, amiket kikötött valahol messzebb, jó helyen, hogy baj esetén könnyedén meglóghassanak.
- Nos, ez igazán érdekes. Kár, hogy mindig meglepetésként csapnak le – mondja kárörömmel és gúnnyal, de úgy tűnik, ezek aligha érzékelhetőek, mert a férfi nem fordul meg helytelenítőn felvonva szemöldökét. Mintha észre sem venné ezt a hanglejtést, és ez bizonyára így is van: öreg fülei nem érzékelik az iróniát.
Övéről leoldja az ostort, halkan és csendesen, két kézre fogja azt, felvéve egy bizonyos távolságot, majd egy ideig méregeti a férfi nyakát és azt a hosszt, amit közrefog, aztán…
Elrakja. Szívesen megfojtaná, de az még jobban húzná az időt, valamint inkább golyót kéne repíteni ennek a személynek a fejébe, nem azzal kínlódni, hogy mikor fullad már meg. Ez a művelet azonban hangos… Felriadna rá mindenki, idecsődülne, és ő mehetne a bitófára, amihez egyelőre nincs kedve. Majd később elintézi, de kap pár órát, ha másért nem is, hát azért, mert ilyen közlékeny volt.
- Az bizony – ért egyet. – Véget kéne ennek vetni, de ha a fejesek nem tudják, hát ki mondhatná meg, miként lehetne őket levadászni? – rázza meg a fejét ismételten, elővéve egy újabb plakátot, amit a falra szegezhet. – Csúf idők járnak erre – utal arra a rengeteg törvényen kívülire, akiknek egyre csak nő és nő a vérdíjuk.
- Azok – biccent egyet. – De aztán ne dolgozzon sokáig, még a végén megüti a guta – mosolyodik el, miközben azon gondolkodik, talán mégis elő kéne vennie azt az ostort. Persze végül elnyomja ezt a torz vágyat, beteges képzelgéseit pedig majd inkább máson éli ki. Mondjuk a kocsmában tartózkodók lemészárlásával…
- Nem fog, nem fog az megütni! A senorita pedig menjen csak, csinálja a napi teendőit, biztosan sok van. – Érzi hangján a fáradt, kétségbeesett jókedvet, melyet bizonyára a banditák száma okozza. Nem mintha ez annyira érdekelné… Legyenek csak sokan, úgyis legalább a kétharmadát elkapják hamarosan, mert nem gondolják át, mégis mit tesznek.
Elsétál, csizmája alatt feljajdul a padló, és ahogy lelép a száraz talajra, néhány kavics csikorog a portól világosra festett lábbelije alatt.

***

Széttárja a kocsma nyikorgó lengőajtaját, mire a bent lévő összes szem rászegeződik gyanakvón. Egy magabiztos mosoly szalad végig arcán, ugyanilyen önbizalommal tekint végig a társaságon, néhányuk szemébe nézve a körút alatt, végül a pulton állapodik meg tekintete. Leginkább férfiak üldögélnek, kártyáznak és dohányzanak itt benn, valamint iszogatnak, érkeztére pedig mindenki félbehagyja a tevékenységét. Csupán a fogadós az, aki a tányérokat és poharakat törölgeti tovább nyugodtan – biztosan hozzászokott már a furcsa és különc egyénekhez.
Beljebb lép, elengedve a kétszárnyas ajtót, amik nyekeregve csapódnak vissza. Megtartja a mosolyt, ami az imént megjelent, jobbjával pedig lejjebb húzza egy kicsit kalapját afféle üdvözlésként, lépteit aztán a pult felé irányítja, az egyik szabad magasított szék felé, de nem ül fel rá.
- Egy whiskey-t – mondja egyszerűen, mire a társaságból néhányan füttyel jelzik elégedett meglepettségüket.
- Micsoda kiscsibe tévedt ide, nem igaz, fiúk? – nevet fel valaki balról, egy kisebb társaság pedig követi a példáját. – Nem kéne inkább a férfiakat szórakoztatnod néhány épülettel odébb? – röhög tovább utalva arra a tisztes foglalkozásra, amihez sosem volt ingerenciája, így mindössze csak felé fordul egy bájos mosollyal.
- Nem érzem, hogy odavaló lennék – közli vidáman, hallva a jég csörrenését egy üvegpohárban.
- Hát pedig a kivágott fölsőd nem épp erről árulkodik! – jön egy újabb mocsoktól a hang. Legszívesebben mindegyiket lepuffantaná, csak hogy megtanulják egy élet… azaz egy halálra, kivel viccelődjenek.
- Meglehetősen kellendő is lennél arrafelé – szólal fel még egy alak a whiskey halk csordogálása mellett. – Formás segged van ám!
- Azt a pisztolyt meg igazán félrerakhatnád, kiscsibe, nem illik az a nőkhöz! – vigyorog a másik, és meghallja az apró üveg koppanását a pulton. Odafordul, rámosolyog a pultosra, és lerak elé némi pénzt, amiből talán még másik pár kört is állhat.
- Köszönöm – emeli meg a poharat, és azonnal a lendülettel gyakorlot mozdulattal lehúzza a torkát égető italt. Hirtelen csapja le az üveget a pultra, de messze nem olyan erősen, hogy megrepedjen, esetleg széttörjön.
Elégedetten végignyalja ajkait, még utoljára ízlelve az alkohol különös ízét.
Nem rossz. Még egyet – löki a poharat a csapos felé, ami csúszik pár centit.
- Ez a kiscsibe aztán tud valamit! – nevet ismét az első felszólaló néhány társával együtt. Vajon mikor puffanthatja már le?
- Csak aztán nehogy véletlen meghúzd a ravaszt – folytatja egy eddig csendesen szemlélődő és magában kuncogó.
- Részegen jobban célzok – mondja olyan hanglejtéssel, amitől nem lehet komolyan venni ezen megjegyzését.
Ismét koppan a pulton az üvegpohár, benne azzal a kevés folyadékkal, amit rendelt. Maga elé húzza, már-már fájdalmas az a hidegség, amit ujjaival érzékel a lassan olvadozó jégkockák miatt még a poháron keresztül is.
- Halljátok ezt, fiúk? – röhög tovább a férfi. – Részegen jobban céloz! – Ekkorra már az egész banda jókedvűen kacag.
- Hé, George, fizess neki pár kört, hadd részegedjen le! – szól egy másik a sarokból. – Akkor biztosan megnézheted azt a formás segget – kacag fel a végén jóízűen. Legszívesebben kitépné a nyelvét, és megetetné vele… Vajon ő mikor elégeli meg mindezt?
- Meg még talán többet is! – folytatja még egy, és nem sok híja van annak, hogy ezek hallatán egy lesajnáló mosoly szakadjon fel belőle.
- Szép kis kanca, ezt azért be kell vallani – vigyorog, és megérinti a nő állát, maga felé rántva ezzel a fejét, hogy még jobban szemügyre vehesse a kellemes vonásokat, az egyenes orrt és a fémszürke tekintetet. – Kis harcias kanca, ahogy látom, a szemei égnek, mint a parázs – jegyzi meg jókedvűen.
Egyszerűen elüti jobbjával a férfi karját, majd gőgösen elfordítja a fejét, és inkább lehajtja a második pohár whiskey-t.
- Nem kívánok lóvásárra kerülni – közli hidegen, miután az üveg ismét koppant a pulton.
- Jól van, kicsi kancácskám - csap rá a fenekére párszor, de a nő össze se rezzen ettől. Sőt, mintha nem is érdekelné őt, mint ahogy az sem, hogy a következő pillanatban, ahogy a férfi elvette a kezét onnan, dörrenés hangzik, méghozzá egy fegyveré. Hátra sem kell néznie, hogy tudja, ki ül az ajtó melletti asztalon pisztolyát tartva: Blackhood Averill, kinek plakátja odakinn függött Aliza Murphyé mellett.
- Megkérnélek, hogy vedd le róla a kezed... de azt hiszem, szükségtelen – mondja teljesen higgadtan, ami furcsán halknak tűnik a mellette lévő hangos, fájdalmas üvöltés után. Remélhetőleg azért a dobhártyája nem sérült meg ettől…
A társaság nagy része megérzi a bajt, így többé-kevésbé haragosan odafordulnak a csuklyás Averill felé. Ez a viselete vált a névjegyévé is, elvégre errefelé nem kifejezetten szokás ilyen ruhában járkálni… A kalap, az viszont annál gyakoribb. Meg is igazítja a fején lévőt, melyre alig kivehető koponyaformájú, lapos csontokat rögzítettek, és ebből övén is található egy, elöl, pontosan a két, fekete, bőrből készült pisztolytokja között.
- Mit képzelsz magadról, te nyomorult? - szorítja rá ép kezét a sérülésre. - Ezért még szétlövöm a töködet! – Szinte nevetnie kell, ahogy ezt hallja. Igyekszik elnyomni a húzódni készülő vigyorát, és hogy még jobban rásegítsen erre, inkább odatolja a whiskey-s poharat a csapos elé, míg a többiek előkapják pisztolyaikat.
- Még egyet, legyen szíves... – mondja halkan, úgy, mintha éppen semmi sem történne körülötte, vagy pedig úgy, mintha ez teljesen megszokott lenne. Végül is… Az utóbbi még igaznak is mondható.
- Hé, várjatok, srácok... - szólal meg hirtelen az egyik bal oldalon lévő. - Ez... Ez nem lehet, hogy Blackhood...
- A nyolcezer dolláros? - kiált egy másik, félbeszakítva az előzőt, majd egy újabb üvegpohár koppan a pulton, benne a whiskey-vel és néhány jégkockával. A nő hálásan pillant fel, de még nem húzza le; megvárja, mi fog történni most.
- Fiúk, itt az ideje lecsapni rá! – Túlságosan idegesítő ez az alak, nem? - Mindenki fegy... – folytatná az a George nevű alak, ha nem találná el a torkát egy golyó, ami nem mástól jön, mint tőle. Jobboldalának tokjáról kiemelte a fegyvert, amit gyorsan felhúzott, és oda sem figyelve célzott a hang irányába. A többiekkel még nem foglalkozott, elvégre minek? Úgyis elfoglaltak a kedves Averillel, legalábbis mostanáig…
- Kuss. Mindenki marad a seggén – utasítja a többieket ellentmondást nem tűrő hangon, főként a mellette lévő férfinak címezve a szavakat, bár mostanra már teljesen lényegtelen: George úgy dől el, mint ahogy azt egy zsákba rakott hulla tenné, teste pedig hangosan puffan a padlón. Még egy darabig remeg a földön, szenvedve kap torkához, az onnan ömlő vérhez, de már nem sokáig él szerencsétlen; hamar elhalálozik. Ha olyan helyzetben lennének, még megtaposná párszor, csak hogy még érezze a törődést, viszont nem most van itt ennek az ideje – sajnos -, elvégre még néhány másik pisztolyos egyén van ebben az épületben. Pedig legszívesebben tényleg megtenné…
Mindenesetre érzi magán a társaság tekintetét, na meg a pisztolycsöveket is, és a szándékot, hogy lelőjék, de nincs elég bátorságuk hozzá – egyelőre. Gondolkodik azon, hogy most azonnal golyót repít még néhány vitézbe, azonban akkor észhez térnének mindannyian, és úgy lyuggatnák őt szitává, mint még soha senki. Még szerencse, mert akkor már itt sem lehetne…
A csapos kétségbeesett ábrázattal veszi elő saját fegyverét a pult mögül, viszont ő megelőzi: előveszi a másik oldalon függő fegyvert, gyors mozdulattal felhúzza, és azzal fejbe lövi. Nem nehéz, elvégre csupán néhány centire van tőle a másik, így a golyó pontosan és tisztán talál: átfúródik a csonton, bele az agyba, vért fröcskölve a mögötte lévő falra, ahogy átrepül a koponyán. A fogadós feje hátrabicsaklik, aztán összerogy, a kezében lévő whiskey-s üveg pedig ripityára törik.
- Azt hiszem, eljött az ideje a táncnak - fúj a csőre. Ez egyfajta szerencsehozó szokása, mindig is hitt benne, hogy ettől kicsit pontosabban fog célozni vagy egy komolyabb sebesülés elől megmenekül vele. Bátran fordul hát meg, hátrahagyva a kért whiskey-t, egy-egy fegyverét egy-egy irányba tartva, pontos cél nélkül. Gyorsan végigcikázik tekintete a helyiségen, azon a néhány asztalon és széken, valamint a megmaradt nyolc fegyveres személlyel benne. Averillre még csak rá sem néz.
Észreveszi, ahogy néhány ember keze megrándul, még mindig azon vacillálva, lőjön-e vagy sem – bizonytalanok, mit is tegyenek, na meg nem tudhatják biztosan, ki fogja korábban és pontosabban meghúzni a ravaszt. Mondhatni, vihar előtti csend uralkodik most pár pillanat erejéig, amit aztán Blackhood tör meg.
- Fiúk, fiúk... ti tényleg le akarjátok lőni Vengeful Mistresst? – kérdez rá szánakozva, mire megforgatja a szemeit. Komolyan muszáj volt ezt most elmondania? Pedig olyan szórakoztató lett volna, ha még egy néven futhat a keresettek listáján!
Egy szúrós pillantással jutalmazza ezért, és ezt kihasználva még végignéz a férfin. Meglehetősen nyugodt, szokása is ez a fajta hidegvér, és ami a másik, hogy a fegyverét nem emeli senkire. Lefelé lóg, mintha ennyit akart volna tenni összesen, a többi munkát pedig Alizára hagyja.
Mindenesetre a kétségbeesett és megdöbbent arcokat, amik láthatóvá válnak a név elhangoztával, mindent megérnek. Akik eddig lőni készültek rá, azok most ismét hezitálnak, és akik Averillre céloznak, azok bizonyossá válnak: meg kell húzni a ravaszt, amíg a férfi nem céloz rájuk, így rándul is néhányuk keze, azonban Aliza megelőzi őket.
- Szerintem nem kéne – szólal meg hidegen, és mindkét fegyverét pillanatok alatt tartja célra, elereszti a két golyót, melyek közül az egyik belefúródik egy ellenséges férfi vállába, sajnálatos módon nem annak a karnak a részébe, amiben a fegyver is van. A hirtelen fájdalomtól a pisztolyos véletlenül meghúzza a ravaszt, mire a kirepülő lövedék Averill feje fölött száguld el, szétrobbantva egy alkohollal teli üveget. A másik lövedék, amelyet Aliza engedett útnak, csuklót talál, pont azt, amelynek ujjai közt ott szorul a pisztoly, a következő pillanatban pedig már a földön hever, és úgy sül el: a tulajdonosa lábába küldve egy golyót. Mindkét célpont hangosan üvölt fel, a lábon lőtt azonnal elfekszik, a vállon megsérült pedig csak egy idő után térdel le, megadva magát a kínoknak.
Két kattanás – a pisztolyokat felhúzza.
- Márpedig lelövünk mindkettőtöket!
Érzékeli a veszélyt, így a férfi beszéde közben leugrik a székről, bebújva az egyik asztal alá, amit a következő pillanatban felborít, jobb kezével a tábláját tolva hátul maga elé, bal lábát beakasztva az egyik falábba, hogy így némi védelmet kapjon. A golyó a következő pillanatban érkezik, a padlón koppan egyet, ott, ahol egy másodperccel előbb volt.
- Te is megdöglesz, Blackhood Averill! - kiált egy másik, és felé is lőnének ketten, ha Averill nem előzné meg mindezt; golyót kap pontosan a két szeme közé az egyikük. Ezt követően fedezékbe vonul: a falnak támaszkodik, megrántja az asztalt, mire az az oldalára esik, lábakkal kifelé, a férfi pedig beesik mögé, így a másik golyó, aminek kilövését nem sikerült elkerülnie, pontosan a feje felett fúródik a falba.
A kis pontos… Mindig ilyen volt, és ilyenkor érti meg igazán, miért kedveli annyira. Precíz, sosem vét, fölöslegesen nem lő. Mintha tényleg egy tánc lenne, ahol nem vétene el egyetlen lépést sem, ahol ő az igazi vezető, Aliza pedig csak a partner, aki kecsesen, magát mutogatva, szenvedélyesen keringi körül őt, hogy magára hívja nehezen kiérdemelhető figyelmét.
- A picsába! - kiált fel az, aki célt tévesztett, és az a maradék öt személy, akik még nem sérültek meg a lövöldözés közben, elbújnak az asztalok mögé, amiket a törvényen kívüliekhez hasonló módszerekkel sietősen felborítanak nagy zajongással. - Kurvanagy szarban vagyunk, fiúk! - ugrik az egyik fedezék mögé.
- Nem mondod, baszd meg?! – üvölti valaki ingerülten.
Gyorsan körbenéz, és megállapodva néhány lehetőség közül az egyiknél lerakja a fegyvereit maga mellé, a mellette levő könnyű fából készült széket pedig megragadja, és áthajítja a társaság feje fölé. Az asztal mögött megbúvók azonnal szétlövik ijedtükben – mintha arra számítottak volna, hogy valamelyik törvényen kívüli rájuk ugrik. Micsoda balga elképzelés! Mindenesetre amíg ők remegnek a félelemtől és a sokktól bénultan üldögélnek, Aliza kioson fedezéke mögül, hogy lelőhesse a székkel megtámadott, asztal mögé rekedt párost, de egy másik rejtekhely mögül észreveszik őt.
- Ott a mocskos szajha! – kiabál az ottani, és már lő is.
- Basszameg – suttogja, és visszarohan saját asztala mögé, azonban mikor megérzi az éles fájdalmat a combjában, fojtottan felnyög. Hogy ne kiáltsa el magát, még alsó ajkára is durván ráharap, és csak remélni meri, hogy nem sebezte meg túlzottan az az átkozott golyó. Ha tehetné, ostorral fojtaná meg azt a disznót, aki célba vette, azonban a helyszín cseppet sem kedvez annak a fegyvernek a használatára.
- Eltaláltam azt a kurvát! – hallja az üdvrivalgást, közben gyors pillantást vet sérülésére, amiről gyorsan megállapítja, hogy egyáltalán nem súlyos. Csupán súrolta a golyó, de így is vérzik – ez viszont már mellékes. Lényeg, hogy még használható a lába, így egy sziklával megegyező nagyságú kő esik le a vállairól.
Egy gyors lendülettel felemelkedik, jobbját előrerántja, pontosan a még kilógó fej felé, annak a fickónak a feje felé, aki meglőtte őt, és elereszti a lövedéket.
- Az anyád a kurva – kiált oda neki, mikor a golyó lekapja ellenfele fülét. A következő pillanatban visszazuhannak mindketten a helyükre, bár Aliza meglehetősen halkan, a sérült férfi pedig fájdalmasan üvöltözve, fülére szorítva kezét, pár percre tehetetlenné váltan.
Ami ezek után történik, azt gyakorlatilag maga sem hiszi el: a lengőajtó váratlanul, durván becsapódik, és mikor mindenki odakapja a fejét, egy meglehetősen ingerülten dobogtató lovat pillantanak meg. A hátas azonban nem áll meg csupán itt: olyan ideges, hogy továbbhalad, az elé kerülő bútorokat ripityára töri kemény patáival, hangosan nyerít és prüszköl, Aliza pedig csak reménykedik abban, hogy nem fogja felé venni az irányt, hogy halálra taposhassa. Bár ha mégis kedve támadna errefelé jönni, akkor is van lehetősége meglépni…
Hallja a jajdulásokat, a kiáltásokat – bizonyára a táltos rálépett néhány személyre, de hallja néhány koponya koccanását is, ami vélhetően annak köszönhető, hogy a ló lefejelt egy másik férfit. Ez a dúlás-fúlás azonban nem tart sokáig, mert újabb fegyver dördül el, mire felborul a paripa, és ráesik néhány már törött bútorra és két személyre, akik nem tudnak kitérni előre, és így gyakorlatilag tehetetlenné válik a páros.
Meglátja mindebben a lehetőséget, így kissé sántikálva ugyan, de megindul az asztal mögé, ahol a fülön csípett egyén is megbújik. Szerencséjére legyen írva, hogy az ottani duó épp a dühöngő hátast figyeli, és csak ennek köszönhetően marad észrevétlen, aminek kihasználására eljött az idő.
- Meglepetés, fiúk!
Két dörrenés, és mindkettő elterül a földön, mielőtt még felfoghatnák, mi történik; egyiket torkon, másikat homlokon találja el. És ha jól számolja, akkor gyakorlatilag már csak egy van talpon, aki sértetlen… Ő is most tölt újra, avagy töltene, ha Averill nem célozná meg a kézfejét a lengőajtóban állva.
- Látod, ezt így kell! – hangzanak a kioktató szavak, egyértelműen társnőjének címezve őket, és fejbe lövi az előbb kézen talált férfit, megadva alapját és jelentőségét mondandójának.
- Még tanulnom kell, mester, de ezt láthatja - mondja szórakozottan, majd odabiceg a jajgatókhoz, igyekezve elnyomni a kikívánkozó nyögéseket, amit az égető sérülés okoz. - Aludjatok jól - tartja feléjük a fegyvereket, és le is lövi azt a kettőt, akik a ló alá ragadtak.
- Én a helyedben nem tenném – szól Averill fejét ingatva, megemelve pisztolyát, de társa nem fordítja oda a fejét. Bizonyára az egyik sérült célba vette valamelyiküket, viszont mivel Blackhood gondoskodik erről a problémáról, nem foglalkozik vele túlzottan. Majd ő orvosolja, semmi szükség arra, hogy másra terelje a figyelmét.
- Akkor te döglesz meg! - szűri ki fogai közt a szavakat, és meghúzza a ravaszt, mire valaki felkiált; Averill. Odakapja a fejét, kissé talán aggodalmasan, de nyugodtan csengő hangját hallva visszafordul feladata felé. Később aggódhat érte, most még nem teheti meg.
- Ejnye már... akkor akartalak lelőni, mikor feltartod a kezed. Ebben így hol a poén? – Szinte látja hozzá a tehetetlen fejcsóválást és rosszallást, az utána következő lövés és puffanás pedig egyértelművé teszi a számára, hogy megölte az egyik utolsó, még élő személyt. Már csak egy maradt hát, azt pedig ő fogja elintézni a következő pillanatban.
- Neked is szép álmokat – mondja kedves mosollyal, és a másik könyörgő, sírástól fojtott hangját és kérlelését figyelmen kívül hagyja. Lenyomja a pecket, kattan egyet a fegyver, és már lő is, méghozzá fejbe, és elvégezve a piszkos munkát odabiceg Blackhoodhoz, hogy megnézze, miféle sérüléssel gazdagodott.
- Jól vagy? - vizsgálgatja eleinte a sebet, aztán a férfi enyhén borostás arcát. Ha tehetné, megérintené, de kezében vannak még a pisztolyok, amiket egyelőre még nem mer elrakni. Esélytelen, hogy bárki túlélje, mégis tart attól egy kissé, hogy esetleg van ilyen személy, ki feltámad halottaiból.
- Jobban, mint te – válaszol, lenézve a combjára. - Szerinted találunk ép üveg whiskey-t, hogy fertőtlenítsük ezeket? – érdeklődik, de még nem válaszol rá, helyette hirtelen megemeli a fegyverét Averill válla fölé, és lelő egy épp közeledő alakot, a találatról pedig az eldőlő test, a felsőtest alól a lendületnek köszönhetően kiszaladó lábak, majd az odáig elhallatszódó puffanás biztosítja. Ha jól látta, az bizonyára az a fickó volt, akivel nem túl régen társalgott a plakátoknál… Szerencsétlen flótás, maradt volna a helyén.
- Mielőtt lelőne - mosolyog társára kedvesen, aki érdeklődve pillant hátra. - Amúgy biztosan, még az én poharam is ép - néz hátra válla felett, aztán vissza a férfira, közben a fegyvereket belecsúsztatja a bőrtokokba, ezúttal már megnyugodva. - Talán egy ideig most nem fog zavarni senki.
Averill a lóhoz lép, kikerülve őt, fejéhez emeli a fegyvert, majd némi hezitálás után meghúzza a ravaszt, így az állat már nem szuszog olyan hangosan tovább.
- Csak hogy ne szenvedjen – magyarázza teljesen fölöslegesen. Tudja jól szavak nélkül is, mi volt a szándéka ezzel, de azért elmosolyodik a cselekedet láttán.
Sántikálva odasétál a pulthoz, ügyetlenkedve, lábát magában fájlalva bemászik mögé, hogy előkerítsen némi alkoholt, amivel fertőtleníthetik felszíni sérüléseiket. A mai nap folyamán megbontott üvegeket rakja ki, utána visszamászik, aztán felül a magasított székre kényelmesen helyezkedve rajta. Következő lépésként lehajtja a harmadik whiskey-jét, és megborzong az ital egyre jobban érződő erősségétől. Most már kezd azért a fejébe szállni…
Jóleső sóhajtással rakja le az üvegpoharat, és szándékában áll még egyet tölteni magának, de van olyan udvarias, hogy előtte megkínálja Averillt.
- Nem rossz az itteni termés. Kérsz belőle? - emeli fel az egyik pultra rakott üveget.
- Most, hogy mondod, kérek... – válaszol, ő pedig már húzza is ki a dugót, hogy töltsön saját poharába – vélhetően Blackhood nem bánja, ha abból iszik, amiből Aliza is.
Hallja a szövet és a haj súrlódását – bizonyára levette a csuklyáját magáról, ami egész idáig rajta volt, a közeledő lépteiről pedig megállapítja, hogy felé tart. Megáll mellette, és csupán egy pillanat töredéke telik el, mikor hirtelen beletúr hollófekete hajába, és magához rántja, szenvedélyesen megcsókolva őt. Az apró koponyákkal teli kalapja leesik fejéről a földre, szerencsésen elkerülve a vérfoltokat, kis híján az üveg is kicsúszik ujjai közül, de még az utolsó pillanatban sikerül megtartania. Amint sikerül a szédítő csóktól annyira észhez térnie, hogy lerakja az üveget, ügyetlenkedve meg is teszi, és már csak arra tud gondolni, mennyire szereti a férfi szárazságtól kissé durva, mégis finom ajkait a sajátján.
Beletúr a hajába jobbjával, baljával belemarkol Averill hátán a ruhába, majd nyakánál karolja át társát, közben óvatosan, lassan, rá támaszkodva csúszik le a székről. Nem engedi a férfit távolodni sehogyan sem, sőt, csak közelít hozzá, teljesen hozzásimul, karját pedig levezeti a fenekére. Nincs nehéz dolga, csupán megadja neki az irányt, és az ujjak már vándorolnak is maguktól arra a kellemes domborulatra, amibe aztán előszeretettel markolnak bele, egyelőre még visszafogottan, de érezhetően többet akarva.
- Nem gondolod, hogy kissé fura tizenegy halott fölött így viselkedni, 'kicsi kancácskám'? – távolodik egy kissé, nagy bosszúságára félbehagyva a csókot, és már szólna neki, hogy ő kezdte, valamint hogy ne hívja így, de a pimasz mosolya elfeledteti vele mindezt.
Továbbra is nyakánál karolja át Averillt, viszonozva közben a gesztust, viszont kér még… Kér még abból a csókból, és nem hagyja, hogy olyan sokáig nélkülöznie kelljen.
- Utállak - lép közelebb ismét, nem törődve azzal, hogy az előbb távolodott egy kissé a férfi. - De nem érdekelnek - simít végig a mellkasán, tekintetével pedig követi ujjait egy darabon, aztán Blackhood szabad kezét melléhez vezeti könnyedén, utána felpillant rá szenvedélytől és vágytól égő tekintettel. - Legalább kis harcias kancácska vagyok?
- Mit szólnál, ha válasz helyett inkább megmutatnám, hogy török be egy ilyen harcias kancát? – érdeklődik halkan búgva, mire gyomra megremeg a szavak okozta képektől.
Közelebb hajol, a füléhez.
- Mutasd meg, hogy sikolt és nyög egy harcias kanca - suttogja, aztán belecsókol a nyakába. - Fönt biztosan van hozzá hely - harap finoman fülcimpájába, és mivel a ruha elég nyitott, hogy kényelmesen félre tudja húzni, így Averill kezét ismét vezeti egy kissé, méghozzá a fölső alá, hogy csupasz mellét foghassa. – Birtokold ezt a kancát – súgja még újabb csókot lehelve nyakára.
- Ezer örömmel – kapja fel, határozottan téve aztán a pultra, fölé hajolva megcsókolva őt, sietve megszabadítva ruháitól.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

8Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Szomb. Aug. 20, 2016 4:27 pm

Igazán hálás feladat egy ifjú, szerelmes jegyespár boldogságának szentesítése és szülők büszke elégedettségének bezsebelése, amikor végre én is beporoszkálok a kisváros ünnepi lázban égő házai közé. Ez is a gyorsan népesedő települések számát gyarapítja, hála a hegyekből aranyat hozó folyónak, mely nem messze kanyarog. De még nem árasztották el a népek annyira, hogy ne maradjon meg a falusias légkör, a mindenki ismer mindenkit hangulata, így természetes, hogy a lakosok lázas készülődéssel várják az esküvőt és persze nem mellékes, hogy ez a seriff lányával esik meg.
És én lehetek a szerencsés, aki majd a fiatal párt összeesketheti és áldásban részesítheti.
És én boldogan teszek ennek eleget.
De ez azonban nem véletlen!
Persze mindehhez az én hatékony közreműködésemre volt szükség, bár az is igaz, hogy a szerencse mindig pártolta merész és váratlan lépéseimet, hiszen akkor pár nappal ezelőtti itt jártamkor, amikor a Saloon-nal szemben meghúzódó, rácsos ablakú bankot figyeltem, a tudomásomra jutott a készülő esemény, nem figyeltem volna fel rá, hogy sajnos az öreg pap betegeskedik és nem biztos, hogy el tudja látni a feladatát a szertartáson. Még a kocsma népe is ezen aggódott, ami komolyan megmosolyogtatott a szemembe húzott nagy karimájú kalap alatt, ahogy a csendes sarokba behúzódva iszogattam az italomat.
Naiv kis város volt ez, ami persze, ha fokozódik az aranyláz, hamar le kell, hogy vetkőzze ezt, de egyelőre nekem teljesen megfelelt.
Sajnos a nem túl jó bőrben lévő atya, áldásos segítségemmel, még az éjjel odaadta lelkét az úrnak és megtért a Teremtő oldalára, így másnap a város seriffje, lánya heves zokogásától kétségbeesetten, elhatározta, hogy hamarvást lovast indít az egy heti lovaglásra lévő szomszéd nagyvárosba és onnan kér papi segítséget.
Így esett, hogy Michael atya fürge homokfutójával elindult, hogy eleget tegyen egy szegény hívő és elöljárója kérésének.
Érdekes, hogy az egyházi személyek mennyire nem számítanak soha rá, hogy valaki aljas szándékkal közeledne feléjük. Michael sem volt ebben különb a többinél……..

Pár nap múlva a fáradtan poroszkáló foltos kis kancával érkeztem meg tehát a kurjongatva előttem szaladó gyerekektől kísérve. A seriff is kisietett a fogadásomra és látható megkönnyebbülés terjedt szét az arcán, ahogy e kocsiról leszállva, reverendámat ütögetve burkolóztam porfelhőbe kis időre.
- Dicsértessék Atyám, már nagyon vártuk, azt hittük, hogy már megfeledkeztek rólunk! – rázta meg a kezem és úgy gondoltam nem sok választotta el attól, hogy térdre hullva előttem, csókkal ne illesse bőrkesztyűs kezemet, talán csak a körénk gyűlő emberek akadályozták meg.
- Mindörökké! Az egyház sosem feledkezik meg gyermekeiről, fiam! Ezt sose feledd! – néztem rá felsőbbrendűségem teljes tudatában, majd hordoztam végig tekintetem az összegyűlteken, akik engedelmesen sütötték le tekintetüket, ahogy szerényen ájtatossággal illik.
Ez nagyon ment nekem és ezt jól ki is használtam. Hiába lehetett volna korban az apám a rend őre, most mégis úgy állt előttem, mintha valami rossz fát a tűzre tevő gyerek. Ha nem rontott volna az összképen, biztos széles vigyorgásban törtem volna ki, de hát a név kötelez, ugye?
- Na de ne ácsorogjunk itt! – tért magához Worner seriff. – Menjünk a Saloon-ba, hogy felfrissíthesse magát, atyám. A lányom nagyon boldog, hogy megérkezett és már sokkal vidámabban megy a készülődés. – jegyzi meg és az ő széltől cserzett arcán mosoly fut végig.
Elnézve őt, igazán el tudom képzelni, hogy milyen nyomásnak volt kitéve, hogy papot szerezzen az esküvőre és most madarat lehetett volna fogatni vele.
Eddig nem lehetett panasz a tervem haladásával kapcsolatban, minden remekül sikerült.
Senki nem kételkedett benne, hogy ki vagyok és miért érkeztem, sőt magának a seriffnek a vendége lehettem!
A Saloon láthatóan nagytakarításon esett át, a kopott bútorokat is szép tisztára súrolták, mindenki a legjobb gúnyájában feszített és egymás sarkát taposták, hogy mindenki beférjen. Remek!
- Engedje meg atyám, hogy megkínáljuk egy itallal. – bizonytalanodott el az örömapa, mert nem tudta a messziről jött egyházi embert illik-e itatni, de mikor bólintottam neki bátorodottan szusszant fel. – Berni! Mindenkinek egy italt az én kontómra!
Széles karimájú papi kalapom szíját megoldottam és mikor levettem, hallottam, hogy a fehérnépek között halk sugdolózás, zavart kuncogás kezdődött. Magamban elégedetten elmosolyodtam. Mindig ez van, valahogy szélfútta, rakoncátlan tincseim, a megszokottól kissé sötétebb bőröm és élénken ragyogó íriszem ilyen hatással van az nőkre.
- Öööö……atyám, maga nagyon…….fiatal! – hallottam a seriff meglepődött hangját, ahogy jobban szemügyre vett.
- Nem a kor számít az Úrnál, hanem a szívből jövő hit. Vagy ti nem így gondoljátok? – néztem végig fürkészőn és nem kellett sok, hogy mindenki élénk bólogatásba fogjon. – Akkor egyetértünk! – engedtem meg egy enyhült mosolyt, majd felemelve a poharamat hangosan, hogy hátul is hallják szóltam. – Köszönet az Úrnak, hogy ilyen szép nappal ajándékozott meg benneteket és gyerekeiteket. Mindig megjutalmazza a szorgos kezek és ájtatos lelkek munkáját. – hajtottam fel az italt. – Most megyek, hogy előkészüljek a szertartáshoz. Kérlek benneteket, mindenki gyülekezzen a templomban, hogy együtt örvendezhessünk az ifjú jegyespárral az Úr áldásában.
Elégedett voltam a beszédemmel és az emberek lelkesedésével is, mert ahogy számítottam rá, a seriff lányának menyegzőjéről senki nem akart lemaradni, ahogy a nagyvárosból jött, sármos pap szertartásáról sem.
A kocsin lévő csomagokat már felhordták az egyik emeleti szobába, így magam is felfelé vettem az irányt. A szobában már bekészítve gőzölgött egy kádnyi tiszta víz, tiszta lepedők voltak bekészítve, látszott, hogy nagyon meg akartak felelni.
Rókamosoly volt erre a válaszom, ahogy magamra maradtam és becsuktam az ajtót. Legszívesebben kacagtam volna. Ha tudták volna……..
Jól esett volna egy forró fürdő, de annak még nem volt itt az ideje! Pár perc szusszantás után megélénkültem. Gyorsan lekerült rólam a reverenda és alatta feltűnt a szokásos fekete öltözetem. Sosem voltam a feltűnő ruházkodás híve. A csomagokból előkerült az elrejtett pisztolyövem és a két Colt is, melyet szeretettel csúsztattam a helyére.
Csuklómra feltekertem a siletto-t, melynek fogóját ingem ujjába rejtettem. A kalapom is előkerül, bár annak nem tett túl jót a csomagban töltött idő, de hát megélt az már rosszabbat is, amit egy golyó ütötte lyuk is bizonyított. Legalább nem volt gond a szellőzéssel.
Már csak a fekete kendő volt hátra, amit az arcom elé húztam és máris az ablaknál figyeltem az előttem elterülő hátsó udvart. Ahogy számítottam rá, igyekeztek nyugodt pihenést biztosítani, így nem a forgalmas utca felőli szobát kaptam, ami mindenképp előnyös volt a tervem szempontjából.
Pár perc után már két épület közötti, félhomályos sikátorban álltam és meggyőződhettem róla, hogy tényleg mindenki a templomban volt, vagy épp oda igyekezett és a város nagy része most kihaltnak látszott.
Csak a bank ajtaja előtt, az előtető alatt strázsált a két, cseppet sem vidámnak tűnő őr, akik már előre boldogtalanok voltak attól, hogy miről maradnak le és egyre csak a templom felé fordult a tekintetük.
Nem volt túl nehéz dolgom átsurranni a bank felőli oldalra és becserkészni az eltompult figyelmű férfiakat. Már csak várnom kellett egy megfelelő alkalomra. Akkor is, ha nem volt sok időm, ennyi áldozatot azonban hoznom kellett a siker érdekében.
- Azt mondta Berni, hogy félretett nekünk is a pult alá  egy üveg whiskyt. – lépett párat előre az egyik őr, hogy a templom felé lessen. – Most úgy sem jár erre senki, átugrom érte. – nézett a társára, aki szomjasan nyelt egyet.
- Jó, de siess, ha Worner meglátja, leszedi a fejünket.
- Elég most neki a neje meg a lánya, kisebb gondja is nagyobb mint, hogy minket cseszegessen. – nevetett fel érdesen az első fickó, de azért sebesen indult meg a kocsma felé.
Megvártam, míg eltűnik a lengőajtó mögött, de akkor már gyorsan kellett cselekednem.
Míg a másik őr türelmetlen tekintettel várta ismét a feltűnését és hol a Saloon-ra, hol templomra kapta a tekintetét, csendesen mögé lopóztam és a nyakába vetettem a hurkot. Halk hördülésre telt neki, de aztán vergődésében sikerült a korlátba rúgnia. A kihalt utcán nekem hangos dobszónak hallatszott és idegesen vártam, hogy valaki feltűnjön és lelepleződjem, de nem jött senki.
Persze a szorításomon ez nem változtatott és mire aggodalmam is engedett, a férfi is elcsendesedett. Lehúztam a verendáról az épület mellett
- Mi történt? – hangzott fel aztán a legváratlanabb pillanatban a kérdés a bank ajtaja felől.
Megdermedtem!
- Semmi…..semmi, nyugodjon meg, csak megbotlottam. – kaptam észbe talán elég gyorsan ahhoz, hogy ne fogjon gyanút és igyekeztem utánozni a reszelős fickó hangját.
- Rendben, de ne ijesztgessen. – hallatszott fel megkönnyebbülten.
- Nem fogom…..ígérem. – vontam hideg mosolyra a szám most már én is fellélegezve.
Azonban még nem volt vége a munkának, hiszen feltűnt a kocsma felől a másik őr, aki sietve lépkedett visszafelé.
Tudtam, hogy a napfény nekem kedvez, mert nem látja az árnyékos előrészt, így egészen a falig húzódva, annak lezserül támaszkodva, a fejem mélyen lehajtva, hogy kalapom teljesen sötétbe borítsa az arcom, vártam.
- Na, megvan! – vigyorogva lépett fel az üveget lóbálva felém. – Tessék igyá…….- nem fejezhette be.
Nála már vigyáztam, hogy ne kövessem el ugyan azt a hibát. Halk hörgéssel távozott az élők közül.
Őt is a másik mellé húztam, majd mindkettő homlokára késemmel keresztet rajzoltam, a védjegyemet, majd összekulcsolt kézzel gyors fohászt intéztem az Úrhoz.
- Uram, kérlek fogadd őket magadhoz és kegyelmezz a bűnös lelküknek, amiért nem gyónhatták meg a vétkeiket és távozhattak e világról bűntelenül, e ebben nem ők a hibásak. Ámen.
Persze ez a szerencsére elég rövid időt vett igénybe, azonban mégis penge élen táncoltam. Biztos voltam benne, hogy a templomban az izgatott várakozás lassan türelmetlenségbe torkollik és nem soká, ha nem végzek, a seriff a keresésemre küld valakit. Végeznem kell gyorsan!
Az ajtóhoz lépve kopogtam.
- Mi az? – szólalt meg az előbbi hang.
- Valaki mintha a tetőre mászott volna, engedjen be, lehet onnan próbálkozik valamivel.
- Uram Jézus! Jöjjön be, jöjjön akkor gyorsan! – nyílt az ajtó és egy szemüveges, alacsony, ingujj védőt viselő, egérszerű emberke nézett farkas szemet velem.
Szinte követni tudtam a gondolatait a szembogarának változásából. Aggodalom, reménykedés, döbbenet és félelem.
Az orra alá dugtam a pisztolyom.
- Ide az összes pénz és aranyat! Ja…és ha megmukkansz, neked véged.
Beljebb kellett löknöm, mert a lábai először nem engedelmeskedtek.
- Gyerünk már, mi lesz! – sziszegtem rá és megütögettem a homlokát a pisztolycsővel.
- Uram Jézus! Uram Jézus segíts! – eredt meg a szava rettegve. – Kérem ne bántson!
- Az Úr nevét szádra hiába ne vedd, nem tanultad meg! – csattant egy pofon a képén, amitől felnyögött és sírva fakadt. – Igyekezz, akkor talán kegyes lesz hozzád az ég!
Eszébe sem jutott ellenkezni ezek után, hamarosan már pár dagadó zsákkal gazdagabban álltam vele szemben.
- Szerencsés vagy! – kólintottam fejbe keményen.
Nem öltem meg, jó napom volt, csak megkötöztem és a névjegyem azért rajta hagytam.
Alaposan leizzadtam mire visszamásztam a szobámba, persze csak miután felnyergeltem az istálló sarkában egy lovat és felkötöttem rá cókmókom és a zsákokat. Vigyorogva kaptam magamra vissza a reverendát, nyomtam a fejembe a papi kalapot, majd lerobogva a lépcsőn alig bírtam lefékezni, hogy ne rohanjak bele egy fiatal fiúba, aki a kalapját gyűrögetve nézett rám.
- Már nagyon várják atyám!
- Hisz megyek már! Szaladj és tudasd a násznéppel!
A fiú elszaladt és meg már jóval lassabban, ahogy egy paphoz illik, mentem utána.
Remek kis szertartás volt és bár igazán rövid, mindenki elégedett volt. Egészen addig, míg elő nem kerültek a pisztolyaim. Természetesen másnál nem igen volt, hiszen esküvőre készültek.
- Csókold csak meg a menyasszonyodat fiam, ne maradjon parlagon. – intettem a kigúvadt szemű vőlegénynek. – Aztán szépen mindenki ideadja a pénzét, értékeit. Csak szaporán.
Ha a tekintettel ölni lehetett volna, biztos többszörös halált halva estem volna össze, ahogy az egyik gyerkőcöt végig szalajtva az egybegyűlteken beszedtem a zsákmányomat.
- Igazán öröm volt részt venni ezen a felemelő eseményen. Remélem a megpróbáltatások csak jobban összekovácsolják a szerelmeseket. Az Úr áldása legyen veletek testvéreim! – böktem meg búcsúzóul a kalapom. – Ja, és egy darabig még ne gyertek ki, mert aki kilép azt lelövöm. – tettem hozzá könnyedén.
- Ki vagy te? – hörögte a gutaütéssel küzdő seriff.
- Nem mondtam volna, ejnye öregszem, de majd úgy is megtudtátok volna…..- ráncoltam össze a homlokom kissé. – Jozef vagyok, az Inkvizítor és üdvözletem küldöm az apámnak, ha találkoztok vele, bár biztos vagyok benne, hogy ezek után találkoztok vele. Ő Norven Kather a rendőrbíró.
Egy utolsó vigyor és már csak hűlt helyemet nézhetik.
Ismét jó napon volt, az Úr továbbra is a tenyerén hordoz.



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 20, 2016 8:20 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

9Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Szomb. Aug. 20, 2016 7:50 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A hideg szél végigsüvített a pusztán, a távolban a bölénycsorda épp ébredezni látszott. Egy fiatal borjú kissé eltávolodott az idősebbek köréből, én pedig rászegeztem a puskám csövét. A jó öreg Winchester még bűzlött az előző lövéskor felhördülve robbanó puskaportól, de a mellettem fekvő pumát ez már nem zavarta. Egy harmadik lyukkal a szemei között nem sok minden zavart egy állatot.
A bölényborjú játékosan trappolt a nyári füvön, én pedig lassan vizslattam az apró sziklákat körülötte, míg meg nem láttam azt, amire valójában vadásztam. Három farkas lapított az egyik kő mögött, egy pedig elkezdte széles ívben megkerülni a bölényt, hogy feléjük kergesse, ha már ilyen óvatlanul kiszakadt családja védő köréből. Hüvelykujjammal hátrahúztam a puska kakasát, majd mikor a ragadozó ugrani akart meghúztam a ravaszt. A cső mennydörögve repítette az ólomgolyót, amely akadály nélkül szakította át az állat torkát – ahogy annak lennie kellett. Veszedelmes egy fegyver volt, még az öreg Jefferson sherifftől kaptam a halála előtt, közelről képes volt szabályosan kettévágni egy embert. A hátránya csak az volt, hogy hangosabb volt egy gőzmozdonynál, így mind a borjú, mind a másik három farkas hamar menekülőre fogta. Odasétáltam a tetemhez, nyúzókésemmel a kezemben és épp a hasát vágtam fel, mikor meghallottam a távoli patadobogást. Egy lovaskocsi volt amely az állatokat és a szekeret sem kímélő tempóban vágtatott át a prérin, nyomában egy indián csapattal. Ilyen messziről irokézeknek néztek ki, esetleg huronnak, tehát a kocsi nem számíthatott semmi jóra, ha utolérik. Nem törődtem vele, befejeztem a farkas nyúzását, a prémet fellöktem a lovam hátára és kerestem egy kellően védett helyet, hogy tábort verhessek.

Kurjongatás ébresztett fel a délelőtti sziesztámból, és alig sikerült kezembe kaparintanom Jefferson sheriff volt puskáját már egy fehér, csipkés, drágának tűnő de felettébb tépett ruhába öltözött nő esett át a bokrokon, amelyek eltakartak a nem kívánatos szemek elől. Rettegéstől elkerekedett szemekkel nézett rám, szavait csak a szája mozgásáról tudtam leolvasni, mert hangja nem sok volt.
- Segítsen… kérem…
Épp felegyenesedtem, mikor az indiánok átugrattak lovaikkal a tüskebokrokon és nyilaikat fenyegetően szegezve nekem lépésben jártak körbe. Öten voltak, négy férfi és meglepetésemre egy nő, akit nem volt nehéz felismerni. A folyómelléki faluból jöttek, volt is már dolgom velük. Az egyik harcos leugrott lováról és a nő felé lépett, csuklója után nyúlva. Ujjamat finoman a ravaszon tartva elé álltam és egyenesen a szemébe néztem.
- Mi dolgotok ezzel a nővel? Ki vezet titeket? - kérdeztem irokézül, mire a nő elém léptetett a lovával.
- Én. Ez a fehér nő hozzánk tartozik. A mi foglyunk, és most visszavisszük. Veled nincs dolgunk, Vadász.
Tehát ő is felismert. Talán így egyszerűbb lesz.
- Szilajszél, a harcosnő. Téged küldtek egy nő után? Miért tartozik hozzátok? - szólítottam meg név szerint.
- A kocsi amin utazott a mi területünkön haladt át. Fegyverekkel, és fehér harcosokkal. A fegyverek mostmár a mieink, a harcosaik halottak, az asszony pedig a foglyunk.  
Szóval a nő azon a fejvesztve menekülő szekéren utazott, amit hajnalban láttam. Végignéztem rajta, tipikus telepes viseletén, szurokfekete haján, és a félelem ellenére is határozott, vad tekintetén.
- Az asszony nem tartozik a ti földetekre. Miért tartanád itt erővel? Az asszony hazamegy a tengeren túlra, ahonnan jött.
Szilajszél felnevetett, az indiánok tipikus, csak a fehér emberekre és a képtelenségeikre tartogatott nevetésével.
- Miért adnánk neked? Jó szolga, és talán idővel el is adhatjuk. Ezek a sápadt asszonyok sokat érnek.
- Belőled is jó szolga lenne, ha elkapnának a fehér harcosok és elvinnének a városaikba, az ültetvényeikre. - próbáltam a harcosnő érzéseire hatni. Képmutatóak voltak ezek az őslakosok, habár kétségtelen hogy ez az ő földjük volt, amit a betolakodókkal csináltak az semmivel nem volt jobb az angol és francia telepeseknél.
- Inkább meghalnék. - jelentette ki gőgösen.
- Mi van, ha megveszem? - váltottam haditervet, mivel láttam, hogy a lelkére nem fogok hatni, de talán a mohóságára sikerülni fog valahogy.
- A falum üzletel veled, Vadász. - bólintott végül. Vagyis bízott bennem annyira, hogy elhiggye, nem fogom átverni. - Mit adsz érte?
Felemeltem a lábam mellett heverő közepes méretű zsákot, benne a mai meg a tegnapi nap zsákmányaival, a tetején még kilógott egy mosómedve csíkos farka.
- Nézd meg. Jó minőségű, sértetlen, őslakos módra nyúzva. Ahogy eddig mindig.
Ledobtam a lova elé a földre, mire a nő leszállt és megvizsgálta a szőrméket. Elégedettnek tűnt, de szemében láttam felcsillanni a hasznot húzók jellegzetes fényét.
- Még egy ilyen zsák és vigyed a nőt.
- Drága árat kérsz, Szilajszél! - morogtam, de azért odadobtam még egy hasonló méretű csomagot. - Mond meg a törzsfődnek és atyádnak, hogy a tél előtt még arra járok és a szokásosat kérem cserébe.
- A nő csenevész, és hisztis is. A helyedben nem ilyet választanék asszonyomnak... De te tudod. Átadom az üzeneted. - felelte, majd a két zsákot átdobta egy-egy harcosának és parancsot adott az indulásra. Az indiánok nagy dübörgéssel visszapattantak lovaikra és elvágtattak a falujuk felé, egy hétnyi vadászat alatt gyűjtött szőrmémmel a hónuk alatt. Fáradtan sóhajtottam, majd visszaültem eddigi fekhelyemre, a lovam nyergének támasztva a derekamat.
- Köszönöm, hogy megmentett. Azok a vademberek megskalpoltak volna. - fújta ki a nő a levegőt.
- Nem. - válaszoltam, miközben a kalapomat kerestem, amelyet a nagy izgalomban sikerült lelöknöm a száradó prémek tetejéről. - Csak rabszolgának tartották volna és eladják.
- Engem? Rabszolgának? - háborodott fel azonnal, miközben tanácstalanul nézelődött jobbra-balra.
- A fehér nők sokat érnek, mert a rokonaik szeretik őket visszakapni. Az irokézek általában nem üzletelnek csak megölnek minden telepest, de szerencséjére a nő nem volt kedvében hozzá. Mit keres? - kérdeztem mikor már sokadszorra fordult körbe.
- Hová üljek? - kérdezte, amire nem tudtam felelni. Nem értettem, hogy csak viccel vagy Szilajszélnek igaza volt és ennyire elkényeztetett lenne. - Nincs magánál egy szék vagy egy párna?
Az utóbbi. Sóhajtva lekaptam egyet a majdnem megszáradt farkasprémek közül és felé nyújtottam.
- Erre? Most komolyan gondolja? - vette át fintorogva, két ujja között tartva.
- Az angol király sem érintett még soha jobb szőrmét, higgye el. - végül valahogy legyűrte az undorát és leterítette a földre a bundát, majd fészkelődve elhelyezkedett rajta.
- A nevem Elizabeth. Elizabeth Redcape, John Redcape legidősebb lánya vagyok. Gondolom már hallott róla, világhírű seborvos - mondta, pedig nem kérdeztem.
- Nem hallottam. - feleltem, majd hatalmas örömömre megtaláltam kalapomat. Kissé poros volt, de még látszott a jó minőségű fekete szövet. Mielőtt az orromra illeszthettem volna, hogy pihenhessek egy keveset, a nő sértődötten köhintett.
- Magát hogy hívják. - kérdezte. Nem voltam hangulatomban, hogy csevegjek vele.
- Reginald Blackmoore. Már az angolok. A helyiek úgy hívnak, Vadász.
- A helyiek? Mármint az indiánok? - kérdezte felvont szemöldökkel. Láthatóan őt is abban az idióta felfogásban nevelték, hogy Amerika a telepeseké volt, mert a nagyapjuk elfoglalta. - Honnan tanult meg a nyelvükön?
- Az apámtól. Ő meg tőlük. - feleltem, majd lezártnak tekintettem a beszélgetést. Mekkorát tévedtem.
- Most csak így elalszik, Mr. Blackmoore? - kérdezte felháborodottan, mire én csak bólintottam, miközben végre az arcomra ejtettem kalapomat. - És mi lesz ezután? Elmegy a sheriffhez? Vagy a legközelebbi katonai bázisra és elvezeti őket az indiánok falujához, amik megtámadták a kocsit?
- Nem. Délután bekísérem a legközelebbi városba és adok annyi pénzt, hogy megírhasson egy sürgönyt az apjának. Aztán maga haza megy, vagy ahová kedve tartja. Csak ne kapják el még egyszer az indiánok, mert nem leszek mindig ott, hogy igen drágán kifizessem. Ja igen… - pillantottam fel rá még egyszer, bár lehet nem kellett volna. Azt a felháborodott arcot soha többé nem fogom tudni elfelejteni. – Ha még egyszer találkoznánk, hatvan dollváltóval tartozik nekem a világhírű seborvos apja, avagy kegyed. - A válaszát, amely minden bizonnyal úrinőhöz méltó és nyugodt volt, már nem hallottam a saját hortyogástomtól…

Felhasználó profiljának megtekintése

10Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Vas. Aug. 21, 2016 7:01 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Már várt egy ideje Aranysólyom sámánra, karba tett kézzel a sátor előtt. Nem akarta úgy ütközetbe vezetni a harcosait, hogy fogalma sem volt, mi vár rájuk, hogy a természet erői velük vannak-e, egyáltalán megfelelőek-e a jelek. Tudta, hogy hamarosan cselekedniük kell, és azt is, hogy győzniük. A sápadtarcúak mohón terjeszkedtek, egyre nagyobb és nagyobb területet harapva ki szeretett földjeikből, hogy a csillogó, számukra teljesen értelmetlen aranyat keressék. A vadászterületeik vészesen fogytak, a bölényeik elvándoroltak, a vízkészlet apadt, ahogyan a növekvő városok egyre többet fogyasztottak. Egyesek kétségbeestek, de ő nem az a fajta volt, aki feladja. Vele együtt többen is várakoztak, harcosok, asszonyok, mind-mind útmutatásra várva. Szerencsére hamarosan feltűnt a fiatal sámán, aki csak nemrég váltotta elődjét a törzs élén, de éleslátása és békeszeretete már most kiemelkedővé tette, az indiánok között. Bár mindenki olyan lett volna, mint Aranysólyom! A világ sokkal szebb és nyugodtabb hely lett volna.
- Szilajszél, testvérem. Örülök, hogy látlak. - mondta a fiatal sámán, mikor odaért hozzájuk. A lány a vállára tette a kezét.
- Én is örülök. Most nagyon nagy szükségünk van rád és a szellemek tanácsára.
A másiknak is tudnia kellett, milyen sok minden múlik a sikerükön, hogy el tudják kergetni a keletről érkező fehér embereket. A földük, a boldogulásuk… Az életük. Félreállt, hogy beengedje a sámánt a sátorba, majd levette a cipőjét, és követte. Bent már forróság volt, a bőrön lévő lyukakon jött be némi fény és levegő, illetve a teteje is nyitott volt, hogy távozhasson a füst. A középen lévő forró köveken már melegedett az édesfű, korábban előkészítették, amire Aranysólyom némi vizet töltött, hogy a gőz kitöltse a kis helyiséget. A lány a ponyva mellett telepedett le törökülésben, és megvárta, hogy a többiek is elfoglalják a helyüket. Vele ellentétben ők a cipő levétele mellett félmeztelenre is vetkőztek, a lány bár harcos volt, ezt azért nem engedte meg magának. A sámán a bejárattal szemben foglalt helyet.
- Barátaim üljetek le és kezdjük el. A szellemeket nem várakoztathatjuk meg. - a férfi ismét vizet csurgatott a kövekre, a felcsapó párát pedig egyszerre szívták be. Szilajszél azonnal érezte már a gőz bódító hatását, amin keresztül a szellemek üzennek majd nekik, választ adva a kérdéseikre. Kántálni kezdtek, mindannyian együtt, ahogyan elrévülnek két világ határán, az élők és a szellemek birodalmát elválasztó fátyol áttetszővé vált…

Először színeket látott, sárgát, vöröset, rózsaszín, majd a füstből lassan magas hegyek bontakoztak ki. Kígyót látott a kövek között siklani, sast szállni a hegyek csúcsa felé. Egy fkete medvét, amint a sziklákon caplat felfelé, élelem után kutatva. Elmennek. Mind elmennek…

Amikor magához tért a sátor kivágott tetején túl már a csillagok mosolyogtak rájuk. A sámán nem volt sehol, így ő is feltápászkodott, hogy odakint csatlakozzon hozzá. Kicsit szédült még az előző kábulattól, de szerencsére nem kellett sokáig keresnie a férfit.
- Mit mondtak a szellemek?
- Zavaros, de rosszat érzek. Mindenképp szükséges ez a háború, Szilajszél?
Annyiszor átgondolta már ezt. Nem akart háborút, senki sem akarta… De lett, így mostmár végig kell küzdeniük azt. Arcára keserű kifejezés költözött.
- Mi megpróbáltunk mellettük élni. Segíteni őket... De most vagy mi védjük meg az otthonunk és űzzük el őket, vagy ők üldöznek el innen minket. - felsóhajtott. - Én sast láttam a hegyek felé repülni, medvét mászni fel a hegyre kétségbesetten élelem után kutatni. Ez lenne a mi sorsunk is? Mert abba nem nyugszom bele.
- Megértelek. Én egy farkas voltam, a pofámról vér csöpögött. Majd láttam a csatamezőt, ahol a testvéreim és a sápadtarcúak egyformán halottak voltak. Testükből madarak lakmároztak. - fogta meg a sámán a lány vállát, barátságosan. - Nagy baj, hogy nem látják be, hogy elég nagy a vidék mindenkinek. Talán ha kevesebb tüzesvizet vedelnének. - nevetek fel, de az ő nevetésében is legalább annyi keserűség volt, mint mostanában minden rézbőrűében. - Mást nem mutattak a szellemek?
- Csak színeket. Sárgát és rózsaszín, vöröset... De te is harcot láttál és halált. Győzhetünk?
- Akár győzünk, akár vesztünk, nem fog számítani, mert elveszítünk számunka fontos embereket, akik nélkül már nem lesz minden olyan, mint előtte. Talán el kellene lovagolni a sápadarcúakhoz meggyőzni őket. Hátha megértik ők is a szellemek szavait.
Szilajszél megrázta a fejét.
- A sápadt arcúak a sápadt istenükben hisznek, akinek a keresztjét a házukra teszik. Nem hallgatnák meg a szellemeket. Csak a kapzsiság vezeti őket, amivel az aranyat keresik. Hogyan győzhetnénk meg, hogy mondjanak le a kapzsiságról? És hagyjuk így, hogy az eddig lemészárolt testvéreink halála értelmetlen legyen?
- Az eddig meghalt testvéreink elvesztése nekem is fáj, de hogy hozhatna értelmet az elvesztésüknek az, ha még többen kerülnek át az őseinkhez idő előtt? Megértelek Szilajszél, harcos voltál és mindig is az leszel. De láthattad mit üzentek a szellemek.
- Mit tanácsolsz akkor? Tudod, hogy a tárgyalásnak semmi értelme. Meneküljünk előlük ameddig már nem lesz hova?
- Azt tanácsolom, hogy készüljetek fel legjobb tudásotok szerint. De én is e szerint járok el és felfogom keresni a fehéreket. Csak érdekelni fogja őket a vérük védelme.
Gondterhelten dörzsölte meg mandulaformájú szemeit. Ha rajta múlt volna, már hajnalban az emberek ellen vezette volna a harcosait, de bíznia kellett a sámánban, vagy ha más nem, adnia kellett neki egy esélyt, hogy békésen oldja meg a dolgokat. Nem akarta, hogy valaha bárki is az arcába vágja, hogy nem próbált meg mindent, hogy elkerülje a halált és a vérontást.
- Mennyi időre van szükséged?
Aranysólyom felnézett az égre, és a fényes félholdra.
- Mire a hold teljes lesz én is itthon leszek.
A lány bólintott.
- Ha nem jössz, vagy ha rossz hírekkel jössz, azonnal támadunk. Szeretném, ha erre az esetre megmaradna a meglepetés ereje.
- Ez csak természetes. De remélem, nem jövök rossz hírekkel. - mosolygott a harcosra. Aranysólyom és az ő hite az emberi jóságban…

A férfi néhány nappal később tért vissza fekete lován. Addigra már minden készen állt, a harcosok elkészültek a stratégiát megbeszélték, még az ütközet helyét is kiválasztották. Bíznia kellett volna a sámánban és a sikerben, de egyszerűen képtelen volt rá. Amikor értesítették, hogy Aranysólyom visszatért, az elsők között futott a falu közepére, hírekre szomjasan.
- Nos? Mit mondtad a fehérek? - kérdezte sürgetően, pedig látnia kellett volna, rá volt írva a másik arcára, hogy semmi jóval nem szolgálhatott. Fáradtságot, elgyötörtséget, csalódottságot látott a sámánon, a reményt pedig mintha messzire fújta volna a szél.
- Sajnos... sajnos nem tudtam meggyőzni őket. Hiába beszéltem nekik. Őket csak az arany érdekli, semmi más.
A harcosnő bólintott. Nem volt elégedett, de beletörődött, és mostmár csak a következő lépés számított.
- Megpróbáltad. Mindent megtettél, ami erődből telt, és amit a szellemek megköveteltek, hogy béke legyen. Most viszont mi jövünk. - bátorítóan fogta meg a vállát, el akarta mondani, hogy nem az ő hibája, hogy ez nem is lehetett másképp, de itt már fölösleges volt a szócséplés. - Készüljetek!
A harcosok egyként álltak fel, fogták meg a fegyvereiket, és ugrottak a lovaik hátára, mintha jól begyakorolt koreográfiát adtak volna elő. Bár nem ez lett volna a keserű igazság.

A csata gyorsan lezajlott. Por és vér borított mindent, a puskák dörgése, az emberek üvöltése egy ideig megrengette az eget utána viszont nem maradt más utána, csak csend. Szilajszél egy szikla tetején állt, és nézte, ahogyan az emberei halomba pakolják a holttesteket, rézbőrűekét és fehérekét egyaránt. Az arcát és a kezét vér borította, de nem a sajátja volt az. Ma a sápadarcúaké, holnap a testvéreié… Győztek, de keserű győzelem ez egy olyan háborúban, amit nem nyerhettek meg. Amikor meglátta a közeledő sámánt biccentett neki köszönésképp, de csak akkor szólalt meg, amikor az felért mellé.
- Sajnálom. - mondta a férfinak. - De nem volt más út.
- Jól vagy barátom? Nem sérültél meg súlyosan?
A lány megrázta a fejét.
- Csak pár karcolás, ez nem az én vérem. A sebesülteket most szedik össze.
- Igen láttam őket.
Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A sok halál láttán valahogy egyikük sem tudott felhőtlenül örülni a győzelemnek.
- Tudod szomorú a szívem, mikor látom ezt a pusztulást, de ugyan akkor boldog is vagyok, mert látom rajtad, hogy te érted, hogy miről beszéltem korábban. Egyszer talán a sápadtarcúak is megértik.
- Talán. Ha nem... Akkor ez az alkonyunk és nem tehetünk ellene semmit. A mai győzelemmel nem nyertünk mást, csak időt.
– Lehet. hogy nincs másra szükségünk csak időre. Remélem, hogy amikor meglátják, hogy ők is sok fivért vesztettek rájönnek, hogy van más megoldás is, nem csak az erőszak.
- Reméljük. - bólintott Szilajszél, de nem hitt benne igazából. Előbb vagy utóbb valakinek mennie kell, és látva a tűzfegyverek erejét, azt a fejlettséget és elszántságot, amit a kapzsiság hajt, látta, hogy ők lesznek azok, akik ki fognak szorulni a hatalmas prériről. A kultúrájuk és a szabadságuk a végnapjait élte.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

11Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Vas. Aug. 21, 2016 7:59 pm

Victor Goldhawk

Victor Goldhawk
Tünde Druida
Tünde Druida
Az első napsugarak lustán kémlelnek be a sátram ajtaján, de elég bátran hozzá, hogy felébresszenek. Lustán tápászkodtam fel az állatprémekkel takart ágyamról. A sátram végében lévő edényhez sétálok. Az álom utolsó porszemeit még kimosom a szememből, majd belebújok a mokaszinomba és a cserzett bőrmellényembe. Odakint már most meleg van, pedig még nem lehet több nyolc óránál. Éreztem a bőrömön, ahogy egyre jobban szárítja ki a nap, ezért nem akartam sok időt kint tölteni. Erre a napra nem volt sok dolgom, úgy terveztem, hogy egy régi kedves barátomat látogatom meg aki a nagy folyón készül átkelni.
Az égető nap miatt megszaporáztam lépteimet. A falunk határában legelésznek a lovaink köztük az enyém is én pedig oda tartok. Már messziről kiszúrom az ébenfekete színét a sok pej és szürke ló között.
- Amigo, barátom gyere hozzám. - szólok oda neki mikor közelebb érek. A ló még nyerít egyet a társainak, megrázza magát majd megindul felém. Lassan, kecsesen lépked, hagyja hogy az a kevés szellő, ami lengedez megmozgassa a sörényét. Nyerítve áll meg előttem. Mintha csak beszélne hozzám. Óvatosan megsimogatom a nyakánál.
- Jól van barátom. Ma nem megyünk messzire. Csak meglátogatjuk Háromtoll törzsfőnököt. Hosszú útra készül. - miközben beszélek hozzá feldobom a hátára a kék szőtt pokrócot, majd szájába adom a fonott kötőféket. Ez nem tetszik neki, de el kell viselnie. Legutóbb mikor nélküle próbáltam megülni, úgy ledobott, hogy egy hétig csak terpeszben tudtam állni.
- Nyugalom nagyfiú! - paskolom meg a nyakát. Felpattanok a hátára, majd irányba fordítom és elindulunk.
Már közel jár a nap a delelőhöz mire elérem Háromtoll sátrát. Odabent a sátor közepén ül maga a törzsfő, körülötte pedig a családja áll.
- Aranysólyom! De rég nem láttalak. - köszönt mikor belépek a sátorba.
- Barátom, sajnálom, hogy csak most jövök el hozzád. Későn értesültem. - hangom teljesen megfertőzi a szomorúságom.
- Bárhogy is, örülök neki, hogy eljöttél. Ez egy vidám nap az életemben. - hangja épp olyan erős mint fiatalkorában. - Tudod boldog vagyok, mert már megláttam ezen világ minden csodáját és most eljött az ideje, hogy az őseink világának is megismerjem a titkait. - nyújt át nekem egy mély öblös tálat, amiben valami házi spiritusz van. Bele kortyolok, de szinte szétégeti a testem a folyadék, amitől erősen kezdek köhögni.
- Fiatal vagy még barátom. - nevet fel hangosan Háromtoll. Még hosszú ideid beszélgetünk, főleg a közelgő háborúról, ami a népeinket gyötri. Végül mikor elérkezik az idő, hogy átkeljen a folyón elbúcsúzom tőle. A lovam még mindig ott ácsorog a sátor előtt ahol leparkoltam. Pár a pokrócot szokásához híven ledobta magáról. Felpakolom rá ismét, majd a

A nap már javában túl volt a delelőn és már kezdett sárgulni az ég alja, mire visszaértem a falunkba. Már csak egy programom volt hátra. Egy esti beszélgetés a szellemekkel.
Lassan közelítem meg a sátort. Ott már páran várnak rám. Mind bátor emberek, akik arra várnak mit súgnak majd nekem a nagy szellemek. Köztük megpillantok egy ismerős arcot.
- Szilajszél, testvérem. Örülök, hogy látlak. - mosolygok kedvesen rá.
- Én is örülök. Most nagyon nagy szükségünk van rád és a szellemek tanácsára. - áll félre az utamból, hogy betudjak lépni a sátorba. Még mielőtt ezt megtenném levetem a mokaszínomat és a bejárat mellé helyezem őket. Belül már most nagy a hőség és párás a levegő. A segítők, akik előkészítették a sátrat, már felfűtötték a középen elhelyezkedő köveket és közéjük rakták az édesfűvet. Illata bódítóan hatott már első szippantásra is. Lassan körbesétálok és a bejárattal szemközti oldalon helyetfoglalok.
- Barátaim üljetek le és kezdjük el. A szellemeket nem várakoztathatjuk meg.- locsol egy kevés vizet a kövekre. Amikből pára csap fel. Mikor mindenki elhelyezkedik és lehunyják szemüket, ritmikusan kántálni kezdek. Közben érzem ahogy engem is elragadnak a szellemek ebből a világból, hogy beszélhessenek velem. Még annyira magamnál vagyok hogy észrevegyem abba hagytam a kántálást és utána képszakadás.
Egy hegyoldalon futok, érzem ahogy a bundámat fújja a szél. Előszor minden kopár, majd bokrok végül fák között vagyok. Fordul velem a világ és már egy tó partján állok. A víz tükrében egy farkas néz vissza rám. Pofája véres, szemeiben pedig lángok égnek. A víz felszínén hullámok jelennek meg. Már nem a farkast látom, hanem egy mezőt, ahol sápadtarcúak és indián testvéreim tetemei fekszenek. Testükből hollók csipegetnek. Az egyik madár észrevesz és a magasba emelkedik. Társai követik őt és ahogy felemelkednek, elsötétül tőlük minden.
A sátorban térek magamhoz, a többiek még csukott szemmel hümmögnek. Nem akarom zavarni őket ezért lassan kisétálok a friss levegőre. Nem sokkal később megjelenik Szilajszél is.
- Mit mondtak a szellemek? - kérdezi tőlem.
- Zavaros, de rosszat érzek. Mindenképp szükséges ez a háború, Szilajszél? - nézek rá kérdően, miközben felveszem a mokaszinomat. Fölöttünk fényesen ragyognak a csillagok. Sok időt bent voltunk a sátorban. Barátom keserűen bólink a kérdésemre.
- Mi megpróbáltunk mellettük élni. Segíteni őket... De most vagy mi védjük meg az otthonunk és űzzük el őket, vagy ők üldöznek el innen minket. - sóhajt fel.
- Én sast láttam a hegyek felé repülni, medvét mászni fel a hegyre kétségbesetten élelem után kutatni. Ez lenne a mi sorsunk is? Mert abba nem nyugszom bele.
- Megértelek. Én egy farkas voltam, a pofámról vér csöpögött. Majd láttam a csatamezőt, ahol a testvéreim és a sápadtarcúak egyformán halottak voltak. Testükből madarak lakmároztak. - fogom meg a vállát, barátságosan.
- Nagy baj, hogy nem látják be, hogy elég nagy a vidék mindenkinek. Talán ha kevesebb tüzesvizet vedelnének. - nevetek fel, de nevetésem mögött talán érezhető, hogy legalább annyira nehezedik az én vállamra is a háború súlya, mint bárki máséra.
- Mást nem mutattak a szellemek?
- Csak színeket. Sárgát és rózsaszín, vöröset... De te is harcot láttál és halált. Győzhetünk?
- Akár győzünk, akár vesztünk, nem fog számítani mert elveszítünk számunka fontos embereket, akik nélkül már nem lesz minden olyan, mint előtte. Talán el kellene lovagolni a sápadtarcúakhoz meggyőzni őket. Hátha megértik ők is a szellemek szavait.
- A sápadt arcúak a sápadt istenükben hisznek, akinek a keresztjét a házukra teszik. Nem hallgatnák meg a szellemeket. Csak a kapzsiság vezeti őket, amivel az aranyat keresik. Hogyan győzhetnénk meg hogy mondjanak le a kapzsiságról? És hagyjuk így, hogy az edig lemészárolt testvéreink halála értelmetlen legyen? - szomorúan hallom a szavait.
- Az eddig meghalt testvéreink elvesztése nekem is fáj, de hogy hozhatna értelmet az elvesztésüknek az ha még többen kerülnek át az őseinkhez idő előtt? Megértelek Szilajszél, harcos voltál és mindig is az leszel. De láthattad mit üzentek a szellemek.
- Mit tanácsolsz akkor? Tudod hogy a tárgyalásnak semmi értelme. Meneküljünk előlük ameddig már nem lesz hova? - szomorú de igaza van.
- Azt tanácsolom, hogy készüljetek fel legjobb tudásotok szerint. De én is e szerint járok el és felfogom keresni a fehéreket. Csak érdekelni fogja őket a vérük védelme.
- Mennyi időre van szükséged? - kérdésére felnézek az égre. A hold már félig látszódik az égen.
- Mire a hold teljes lesz én is itthon leszek.
- Ha nem jössz, vagy ha rossz hírekkel jössz azonnal támadunk. Szeretném ha erre az esetr megmaradna a meglepetés ereje.
- Ez csak természetes. De remélem nem jövök rossz hírekkel. - mosolygok a lányra. Reggel első dolgom az, hogy felnyergeljem a lovamat és elinduljak a sápadtarcúak világába.

Pár nappal később.
Ében fekete lovamon egészen a falunk közepéig  lovaglok. Akár csak Amigo én is lihegek. Hosszú és fárasztó vágta volt mindkettőnknek, mire az emberektől elértünk a falunkat. Sietnem kellett, mert azok a tüzesvíz vedelők is készültek már a megtámadásunkra, bár még így is előnyben voltunk velük szemben.
- Nos? Mit mondtad a fehérek? - kérdezi az elsők közt megjelent Szilajszél. Összetörve ülök a lovamon, de nem fizikailag hanem lelkileg.
- Sajnos... sajnos nem tudtam meggyőzni őket. Hiába beszéltem nekik. Őket csak az arany érdekli, semmi más. - az ifjú harcos barátom bólint.
- Megpróbáltad. Mindent megtettél, ami erődből telt, és amit a szellemek megköveteltek, hogy béke legyen. Most viszont mi jövünk. - érinti meg a vállam. Érzem hogy vidítani akar, de mégis csak a kezemen érzem azt a megannyi vért, amit ki fognak oltani.
- Készüljetek! - parancsára a harcosok eltünnek a faluból. Felkeresik a lovaikat és már indulnak is. Tudom jól, hogy nincs sok esélyünk, még a szellemekkel sem. Még ha most le is győzzük a lovasságot, legközelebb már eltipornak minket. Lekászálódok a lovamról, majd egy vizes ládához vezetem, hogy inni tudjon. Adok még neki pár szál répát és takarmányt, majd megsimogatom a nyakánál és elindulok gyalog a harcosok után.
Mire utolérem őket, már elült a háború és mindenhol csak az elveszett emberek testei hevernek. Testvéreim közül is nagyon sokan ott fekszenek, akár csak látomásomban, de itt még sokan élnek. Sérültem lovagolnak visszafelé a falunkhoz. Némelyiknek biccentek.
- Sajnálom. - kiált le egy magaslatról Szilajszél. - De nem volt más út. - biccentek neki, majd felmászok hozzá a magaslatra. Arca, keze, mindene vérben úszik.
- Jól vagy barátom? Nem sérültél meg súlyosan? - próbálok valami emberi arcot erőltetni magamra.
- Csak pár karcolás, ez nem az én vérem. A sebesülteket most szedik össze. - rázza meg a fejét.
- Igen láttam őket. - egy ideig csendben ülök mellette. - Tudod szomorú a szívem, mikor látom ezt a pusztulást, de ugyan akkor boldog is vagyok, mert látom rajtad, hogy te érted, hogy miről beszéltem korábban. Egyszer talán a sápadtarcúak is megértik.
- Talán. Ha nem... akkor ez az alkonyunk és nem tehetünk ellene semmit. A mai győzelemmel nem nyertünk mást, csak időt.
- Lehet hogy nincs másra szükségünk csak időre. Remélem, hogy amikor meglátják, hogy ők is sok fivért vesztettek rájönnek, hogy van más megoldás is, nem csak az erőszak.
- Reméljük. - bólint Szilajszél.

Felhasználó profiljának megtekintése

12Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Hétf. Aug. 22, 2016 10:39 pm

Ritka alkalom, hogy leeresztem a csuklyám, most mégis így sétálok az istálló felé.
Nem akarok feltűnést kelteni... még.
Két oldalamon két ló lépdel: egy almásderes és egy fekete. Határozottan fogom mindkettő kantárját, s mintha éreznék ezt, engedelmesen követnek, igazodva a tempómhoz.
Rájuk fér a pihenés, rendesen meghajtottuk őket. Igaz, magunkat se kevésbé.
Ahogy belépek a kapun, és megüti az orrom a jellegzetes, enyhén áporodott szag, körbenézek, hátha meglátok egy lovászt. Arcom most egész szelíd, hisz azon merengek, milyen jó is volt együtt gyilkolni vele.
Az a nő egy beteg állat. Talán még nagyobb, mint én.
Épp ezért tökéletes partner.
- Szép napot, uram! - szólal meg egy félénk hang nem messze tőlem. Lustán odanézek - nyilván nem bízik bennem, az idegenben. Meg is értem, veszélyes időket élünk... ha az ember túl közvetlen, hamar egy bandita áldozatává válhat.
Szegény fiú.
- Neked is! - biccentek felé, s ha kalap lenne rajtam álcaként, most feljebb lökném egyfajta üdvözletként. - Ezt a két jó lovat szállásold el jónéhány ital idejéig... de vigyázz ám rájuk, mint a szemed világára!
- Ú... úgy lesz, uram! - szedi össze magát a kölyök (tizenötnél nem lehet több). Tényleg igyekezhet jól ellátni a dolgát.
Benyúlok a zsebembe, és előhúzok egy papírpénzt. Rögtön felcsillan a szeme.
- Nesze! - nyújtom felé. - Kapsz még, ha a lovak elégedettek.
Boldogan elveszi a pénzt, aztán némán a földre esik. Hja, nem tesz jót az egészségnek, ha valakit fejbevágnak a pisztoly markolatával... vékony vércsík folyik le a homlokán, ő pedig békésen alszik tovább... amíg keresztül nem szúrom a torkát. Baj lenne, ha emlékezne az arcomra, nagy baj.
Miután a ruhájába töröltem a tőr pengéjét, és elraktam mindkét fegyvert, felegyenesedek a holtteste elől, én magam kötöm ki a hátasokat, és némi gondolkodás után kiválasztok egy közönséges szürkét.
Ki tudja, mikor jön jól egy ló?
Elindulok a fogadó felé, s elvigyorodom a gondolatra. Vajon mit csinálhat odabent Liza? Remélem, még nyugodtan iszogatja odabent a whiskey-jét... pofátlanság lenne nélkülem elkezdeni a mókát.
Megállítom a szürkét a saloon előtt, fejemre húzom a csuklyát, és vetek egy pillantást a nyikorgós, dupla lengőajtóra.
A lehető legjobb.

Valószínűleg rajtam kívül senki más nem lenne képes hangtalanul belépni a kocsmába - legalábbis sokáig kellene keresnem ahhoz, hogy találjak ilyet. Azonban én, Blackhood Averill, mindig is profi voltam ebben, sőt: a legprofibb, így szinte már könnyedén megy.
Igaz, Liza a segítségemre van, ha a tudtán kívül is. Eléggé magára vonja a figyelmet ahhoz, hogy még véletlenül se nézzenek ide.
Kényelmesen ráülök egy bejárat melletti asztalra, felhúzom a lábaim, és úgy hallgatom a beszélgetést. Közben előveszem az egyik pisztolyom. Mert miért ne?
Kis harcias kanca, ahogy látom, a szemei égnek, mint a parázs! - jellemző. Még csak hozzá se vág semmit ahhoz a szerencsétlenhez, mikor erővel fordítja oda a fejét... mindössze a kezét üti félre. Itt mindent nekem kell csinálnom?
- Nem kívánok lóvásárra kerülni. - ha nem ismerném a nőt, talán bele is borzonganék a jéghideg szavakba, így viszont csak elvigyorodom a szövet rejtekében. És még mindig nem vesz észre senki.
- Jól van, kicsi kancácskám - összehúzom a szemeim, mikor többször rácsap a nő fenekére. Egy pillanatra elidőzik tekintetem a formás hátsón, aztán halkan felsóhajtok. Valaki hozzá mert érni... már megint.
Ebből vérengzés lesz.
Csak ÉN nyúlhatok Lizához. Senki más.
Egy pillanatomba kerül célozni és lőni: nem különösebben zavar, hogy alig tíz centire van a célba vett jobb kézfejtől az imént említett formás hátsó. Ahogy a golyó szétroncsolja a szerencsétlen férfi kezét, az szinte vérfagyasztóan üvölt fel, s kezdem megsajnálni...
...Lizát, amiért ilyen közelről kell hallania ezt a hangot.
- Megkérnélek, hogy vedd le róla a kezed... de azt hiszem, szükségtelen. - olyan nyugodtan beszélek, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Szétlőttem a kezét, amivel fogdosni merészelte Alizát, így már szükségtelen rá haragudnom... de persze megölöm, nem szeretem a befejezetlen munkákat.
Egy pillanatra a nőre nézek - nem viszonozza a pillantásom. Helyes.
- Mit képzelsz magadról, te nyomorult? - mondjuk azt, hogy legalább ötven kilométeres körzetben én vagyok a legjobb céllövő.. - Ezért még szétlövöm a töködet!
Sok sikert! Már ha lesz mivel.
Mintha észre se venném, ahogy a bent ülők előveszik a pisztolyaikat. Minek? Úgyse fognak lőni... még nem. Mikor pedig észbekapnak, már túl késő lesz.
- Még egyet, legyen szíves...
Majdnem elnevetem magam. Tipikus Liza.
- Hé, várjatok, srácok... -nem veszem a fáradságot, hogy az oldalról érkező hang forrására nézzek. - Ez... Ez nem lehet, hogy Blackhood...
Telitalálat. Mint minden lövésem.
- A nyolcezer dolláros? - hé, nem hétezer van a fejemen? Azóta emelték? De hisz nem is csináltam semmit...
...na jó, de, csak arról nem tudhatnak. Akkor meg? Mindegy, minél több, annál jobb.
- Fiúk, itt az ideje lecsapni rá! – figyelemre méltó, hogy egy ilyen sérüléssel is energikusan kiabál. - Mindenki fegy...
Én akartam lelőni! Kérem vissza a játékomat! Hát hogy merészeli ezt tenni Liza? Na jó, mindegy, vannak még elegen... és mi tagadás, szép is volt. Gyors fegyverelőrántás, pillanatnyi célzás, tiszta golyó a koponyába: tanítani lehetne.
- Kuss. Mindenki marad a seggén. - lám, lám, erre a George-ra még a második nevelő célzatú golyó se hatott, ugyanis nem marad a seggén: lecsúszik a földre, ahol némi csendháborító hörgés után végre szíveskedik elhalálozni. Béke poraira.
Most már mindenki fegyvert szegez ránk... hát mi ez a fogadtatás? Egyedül a csapos nem.
De, ő is. Liza viszont egy újabb szép, gyors találattal a padlóra küldi. Ezt a nőt, minden férfi a lábainál hever...
Egyszóval egy emberként fenyeget minket az egész saloon, azonban ezt mégse tudom komolyan venni. Fogalmam sincs, az itteniek mennyire harcedzettek, de hogy most mind tanácstalanná váltak, az biztos.
Félnek? Nem akarnak elsőként támadni, mert tudják, hogy akkor potenciális célpontok lesznek? Fene tudja, de nem is érdekel; kihasználom ezt, és kész.
Azért azt az értékes üveg whiskeyt sajnálom.
- Azt hiszem, eljött az ideje a táncnak - fújja el a füstöt a pisztolycsőről, mire újfent elvigyorodom. Tipikus... végre érzem azt, amit egy kockázatos harc előtt szoktam.
Önbizalmat.
Mi fogunk nyerni, mert nem válogatunk az eszközökben.
Nyolc ellenfél. Nem mozdítom a fejem, csupán tekintetem ugrálásával számolom meg, hány emberrel kell végeznünk. Nem tartom célra a fegyverem: lefelé lóg az acél, mintha nem is akarnék küzdeni. Minek áruljam el, kit lövök le legközelebb?
A nő ezzel szemben bizony megcéloz két szerencsétlent. Nem lennék a helyükben.
Miért ne pörgethetnénk fel az eseményeket?
- Fiúk, fiúk... ti tényleg le akarjátok lőni Vengeful Mistresst? - kérdezem szánakozó hangon, és elvigyorodom a szemforgatást, majd a szúrós pillantást látva. Lehet, aljas, de ha engem felismernek, ő miért maradjon anonim? Nem lenne igazságos.
Egyébként is több embert lőtt le most, mint én. Legalább ennyi szórakozásom legyen.
Mindenki az első lövésre vár, holott egyértelmű, ki fogja azt leadni.
- Szerintem nem kéne.
Mondtam én. Érdeklődve nézem, ahogy a nő egy pillanat alatt lő mindkét fegyverével, és az egyik fickót vállon, a másikat csuklón találja. Még csak félre se húzódom, ahogy fölöttem talál falat az idevalósi tölténye. Minek? Elég akkor elbújnom, ha muszáj lesz.
Félelmetes ez a kettős lövés, meg kell hagyni. Lehet, hogy ötven lépésről eltalálok egy legyet, de hogy ilyen gyorsan két helyre célozzak egyszerre... nem, az nem sikerülne.
Nem a semmiért a társam.
- Márpedig lelövünk mindkettőtöket! - hát, hajrá. Liza felborít egy asztalt, ezzel elkerülve pár golyót, én pedig nemes egyszerűséggel fejbelövöm az egyik rám célzót. Pontosan a két szeme közt éri a golyó, holott egy pillanattal előbb még lógattam a fegyvert... a hirtelen támadások precízen kivitelezve a legjobbak.
Mivel csak jó célzó vagyok, és nem golyóálló, kirántom magam alól az asztalt, amelyiken ülök. A falnak támaszkodva húzom magam felé a külső szélét, mire kifordul alólam, a lábaival az ellenségek (és a nő) felé fordulva, én pedig beesek mögé, s így ismét a fejem fölött repül el egy lövedék.
Fáj a seggem. Jobban meg kellett volna terveznem ezt a landolást.
- A picsába! - hallok egy kiáltást, utána pedig fa puffanását. Ők is fedezéket csináltak az asztalokból? - Kurvanagy szarban vagyunk, fiúk!
- Nem mondod, baszd meg?!
Hát illik így beszélni egy hölgy jelenlétében?
Ezek után igazából nem tudom, hogy mi történik. Nem lesek ki a rejtekemből: úgy tűnhet, mintha ráhagynám a veszélyes minkát Lizára, pedig csak a megfelelő pillanatot kerestem. Csak a hangokat hallom: lövések dörrenése, fának csapódó acélgolyók...
- Ott a mocskos szajha! - hallom a kiáltást. Mi van? Ki akar merészkedni? Szuicid hajlama lett, vagy mi?
Szívesen odakiáltanám neki, hogy meg ne mozduljon, de az túl feltűnő lenne.
- Eltaláltam azt a kurvát! - ...üdvrivalgás. Eltalálták? Egy pillanatra elzsibbad az egész testem a félelemtől, de ahogy egy pillanatra mégis megnézem, mi is történik (rögtön rám is lőnek ketten), eléggé élőnek tűnik Liza.
- Az anyád a kurva!
Ez a szerencsétlen már csak fél füllel fogja hallgatni a lövöldözést.
Itt az ideje akcióba lépni.

Úgy borítottam fel az asztalt, hogy rálógjon az egyik lengőajtóra, így egy pillanat alatt kiosonok, és elégedetten veszem tudomásul, hogy a szürke még a fegyverdörrenések ellenére is ott áll, igaz, már hátrált valamennyit. Helyes, nagyon helyes... hasznunkra fog válni.
Pár nem túl gyengéd ütéssel rávenni, hogy rontson be a saloonba már igazán semmiség, főleg, hogy magas a mennyezet.
Most már nyugodtan besétálhatok nyíltan... nem fognak rám figyelni. Jobban fogja őket érdekelni a többmázsás ló, aki épp agyontapossa őket.
Nem jó ötlet zárt térben együtt lenni egy megvadult hátassal. Lizát is csak azért nem féltem, mert ismerem annyira, hogy tudjam: elég élelmes a meneküléshez.
Mosolyogva nézem a káoszt. Eltaposott lábak, összetört fejek, szilánkokra rúgott bordák... van itt minden, ami kell. Persze azért készenlétben tartom a pisztolyom is, hátha szükség lesz rá.
A nő pedig már akcióba is lép. Helyes.
- Meglepetés, fiúk! - csak egy pillanatra időzik el tekintetem a sérült combján, jobban érdekel az, hogy mindenki meghaljon a kocsmában. Ismét egy kettős lövés: egy homlok és egy torok, mindkettő azonnali halál.
Szép.
Már csak egy ellenfél van, aki sértetlen, és ő is pont újratölti a fegyverét. Nem túl sikeresen. Ujjak nélkül nehéz tölteni, s ezt be is bizonyítom neki.
Egy üvöltéssel adja jelét, hogy így valóban bajos a töltényekkel való babrálás. Ő se mondja többet, hogy 'egy kezem ujjain meg tudom számolni'.
- Látod, ezt így kell! - mondom Lizának megjátszott kioktatással, és a következő pillanatban fejbelövöm a férfit, aki valahogy nem ujjong ezért. De hát ez van, az élet kegyetlen...
...mi pedig még kegyetlenebbek vagyunk.
- Még tanulnom kell, mester, de ezt láthatja - megy bele a játékba. Elbiceg (biceg? Lábon találták?) a két szerencsétlenig, akikre ráesett a ló.
Tényleg, a ló... de előbb mással kell foglalkoznom. Az egyik jómadár virgoncabb maradt, mint kellene, és fegyvert fog Lizára.
- Én a helyedben nem tenném - feddem meg, és most először célzok a pisztolyommal úgy, hogy nem azonnal lövök. Milyen kedves vagyok...
Nem hatja meg különösebben a könyörületem.
- Akkor te döglesz meg! - és már nyomatékosítja is a szavait egy lövéssel... ami súrol is. Felkiáltok, inkább a meglepettségtől, mint a fájdalomtól, de arcom rögtön visszanyeri az eddigi vonásait.
- Ejnye már... akkor akartalak lelőni, mikor feltartod a kezed. Ebben így hol a poén? - árulom el neki a furfangos tervet, majd elégtételként, hogy ez nem sikerült, fejbelövöm. A gyűlölködő pillantáson kívül mást nem nagyon tud tenni, így gyorsan, tisztán távozik az élők sorából.
Figyelem Lizát, ahogy kedves mosollyal megcélozza az utolsó élőt. Az korántsem harcias, pont ellenkezőleg: sír, és próbálna könyörögni, de...
- Neked is szép álmokat.
...egy fegyverdörrenés megakadályozza ebben.
Végeztünk.
Hát ez jó volt! Még egyszer!

- Jól vagy? - kérdezi a társam, miután idebicegett hozzám, és vetett egy pillantást a sebemre. Ugyan... ez csak egy karcolás.
- Jobban, mint te – felelek, és lenézek az ő sérülésére. - Szerinted találunk ép üveg whiskey-t, hogy fertőtlenítsük ezeket?
Válasz helyett rám fogja a fegyvert, és lő.
Legalábbis a gyors mozdulat miatt még így is láthatnám, ha nem lenne egyértelmű a számomra, hogy mögöttem lő le valakit. Nem is kérdezek rá. Minek?
Na jó, hátrafordulni azért hátrafordulok, kényelmesen, érdeklődő tekintettel.
- Mielőtt lelőne - mosolyog Liza. - Amúgy biztosan, még az én poharam is ép - néz a pult felé, és elrakja a fegyvereit. Tényleg megnyugodhatunk? Hát persze... hisz mi más lenne nyugtatóbb, mint tizenegy halott? - Talán egy ideig most nem fog zavarni senki.
Jogos, de nekem még van egy elintéznivalóm.
Odalépek a lóhoz, a fejéhez tartom a fegyver csövét, és egy pillanatnyi várakozás után meghúzom a ravaszt.
- Csak hogy ne szenvedjen - mondom ki az egyértelműt. Tudom, hogy enélkül is megértené. Látom a mosolyán.
Oldalra döntött fejjel nézem, ahogy a pulthoz biceg. Nem lehet valami kellemes... bár én is kezdem érezni azt a horzsolást.
- Nem rossz az itteni termés. Kérsz belőle? - emel meg egy üveget. Ó, ital? Tényleg, az nem is jönne most rosszul.
Hazudtam. Mást akarok.
- Most, hogy mondod, kérek... - sétálok oda, és lehajtom a csuklyám. Egy pillanatra a nőre nézek, a hollófekete fürtjeire, az arcára.
Még mindig lefelé néz.
De csak addig, amíg bele nem túrok a hajába, hogy megcsókoljam.
A kalapja a földön landol, és kis híján az üveg is, de azt ügyetlenkedve le tudja rakni. Utána viszont annál tapasztaltabb, annál hevesebb mozdulattal csókol vissza, és ő is a hajamba túr. Lassan, vigyázva csúszik le a székről, aztán magához húz, hozzám simítja a testét, minden porcikáját... átkarolom a hátát, de szinte azonnal megfogja a kezem, és lejjebb vezeti.
Nincs nehéz dolga. Belemarkolok a fenekébe, és hevesebben folytatom a csókot.
Egy pillanatra azért elhúzódom.
- Nem gondolod, hogy kissé fura tizenegy halott fölött így viselkedni, 'kicsi kancácskám'? - ül ki rám a pimasz vigyor.
- Utállak - nem hagy távolodni, már utánam is lép. - De nem érdekelnek. - hát azt el is hiszem. Végigsimít a mellkasomon, szabad kezem pedig a saját idomaihoz vezeti. Ahogy megérzem a mellek lágyságát, az ajkamba harapok, hogy ne vessem rá most azonnal magam.
Mondjuk...
...miért ne?
- Legalább kis harcias kancácska vagyok?
De még mennyire.
- Mit szólnál, ha válasz helyett inkább megmutatnám, hogy török be egy ilyen harcias kancát? - kérdezem halkan, erővel elfojtva a vágyat. Szinte suttogok, s tudom, hogy ez tetszik neki.
- Mutasd meg, hogy sikolt és nyög egy harcias kanca - belecsókol a nyakamba, mire még erősebben markolom a fenekét. - Fönt biztosan van hozzá hely - gyengéden megharapja a fülcimpám, és félrehúzza kissé a felsőjét, hogy a kezem alá tudja vezetni.
Végigsimítom a meztelen bőrt, a puha domborulatokat, a kőkemény mellbimbókat, és elvesztem az eszem.
Fönt?
Egy másodperccel se várok tovább.
- Ezer örömmel - kapom fel, aztán a pultra fektetem. Oda se figyelve söprök le onnan két poharat, hogy legyen elég helyem, aztán szenvedélyesen megcsókolom, és szinte letépem róla a ruháit.
Mondtam én, hogy tökéletes partner.


_________________
'Feel the power of true Astonishing!'
Felhasználó profiljának megtekintése

13Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Kedd Aug. 23, 2016 2:23 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Fullasztó porfelhőt kavart a lovak vágtája a sziklák között. A térkép ezen része, ahol a paripák vágtattak, közel sem mondható teljesnek, a megannyi égig nyúló szirt közé még a tapasztaltabb utazók is félve teszik be a lábukat. Törvényen kívüliek, dezertőrök, szeszcsempészek kedvelt búvóhelye ez a vidék, egyedül ők képesek kiismerni a zord táj teremtett útvesztőket. Azaz majdnem, van még valaki, aki biztos kézzel lovagol be ide. A lány most is erre tart, kalandra és izgalmakra éhezve.
Két ló vágtatott a szirtek között. Lia, a kisebbik, pej színű kancát ülte meg. Hajfürtjei mint mindig,most is szabadon kalimpáltak a szél irányába. Mondhattál neki bármit is,nem volt hajlandó egybefogni, akár csak egy pillanatra sem. Inkább vesződött minden egyes lovagláskor az időről időre arca elé merészkedő tincsekkel.
- Vegyük gyorsabbra az iramot!
- Ahogy gondolod, kisasszony! – szólalt meg a mellette lovagló alak.
A fiú sem volt sokkal érettebb, mint törékenynek tűnő társa. Ránézésre alig múlt el tizenhét. Arca még ebben a pokoli hőségben is tiszta volt, egy csepp verejték sem torzította el ábrázatát. Jobb is így, gondolta. A hőség nem árthat a pokol teremtményeinek.
Így nevezték ők ketten magukat. Furcsa véletlenek sorozata vezetett addig, hogy ők ketten egymásra találtak. Messze a városok adta jóléttől a kietlen nyugati tájon sok ember vetette meg a lábát, köztük az alig pár éve visszavolt polgárháborúban szolgált ezredes, Jordan Blackwood is. A háború során az ember kénytelen megbarátkozni vele, hogy évekig nem láthatja a családját, és bizony egy tettre kész férfinak is vannak szükségletei, még ha egyébként becsületes és végletekig hűséges családapa az illet. Egy kívánatos hölgy még a legmogorvább férfi szívét is képes vajjá olvasztani, s egy kósza szerelmi légyott csúnyán felkavarta a békés család életének állóvizét. Lia azóta sem tudta meg, ki volt az édesanyja, bár újabban nem is feszegette a témát, örült, hogy egyáltalán még a „családjával” maradhatott.
A fattyakat nem kevés megvetés érte abban az időben, pláne, ha egy rangosabb ember törvénytelen gyermekéről van szó. Egyetlen ember volt a közvetlen közelében, aki nem valami szörnyszülöttként tekintett rá: a vén katona lovászfiúja, Gerard.
- Az ott vagy bozóttűz, vagy rátaláltunk a táborukra. – mutat a fiú szabad kezével az ég felé kanyargó szürke oszlopra.
- Azonnal meglátjuk.
Óvatos léptekkel leszálltak a lovaikról, kikötötték őket egy közeli fához, majd gyalog folytatták az utat. A kanyargós útvesztők takarásában nem volt nehéz észrevétlenül megközelíteni a feltételezett táborhelyet, s a gyanú beigazolódott. Három férfi ült egy kövekkel szegélyezett tűzrakóhely körül. Nem messze tőlük számos láda és hordó terült el, lefedve egy-egy nagyobb ponyvával.
- Kész vagy? – fordította vissza a lány a fejét.
Gerard a hátán lógó karabélyhoz nyúlt.
- Ennél nem is lehetnék készebb.
A lány előkapott az övéből egy hosszúcsövű pisztolyt, és minden habozás nélkül rálőtt a hozzá legközelebb lévő férfira. Éles hang süvített végig a levegőn, amikor az áldozata a vállához kapott, ahol a golyó érte. Az szitkozódott egyet, miközben társai már nyúltak is a saját puskáikért. Egyikük, egy magas, vörös szakállú kopasz alak észrevette őket a sziklák mellett állva. Tiszta célpontot nyújtottak, de Gerard is készen állt a saját fegyverét a vállához szorítva. Egy határozott lövéssel megpróbálta ellenfelüket elbizonytalanítani. Bár a golyó csupán súrolta a törzsét, a feladatát elvégezte, mert a férfi összezavarodott, s ijedtében elvétette a lövést. A puskagolyó recsegve pattant neki a sziklafalnak, mialatt a zajra feleszmélő páros visszább húzódott volna a kövek takarásába. Az egyik ismeretlen alak fegyverrel a kezében odasietett, nehogy szem elől tévesszék őket. Ám mire odaért, a fiú és lány eltűntek. Egyetlen egy elhasznált töltényhüvely feküdt a szikla mögött.

***

A két kalandor már újra a lovain vágtatott, minél messzebb a kanyontól. Gerard elégedett mosollyal nézte, ahogy a másik a hasát fogja a nevetéstől, miközben könnyes szemmel erőlködik, nehogy lezuhanjon a nyeregből.
- Egek, ez fergeteges volt – nyögi ki, miközben óvatosan kitörli a könnyet a szeméből – láttad a fickó képét?
Lia, amilyen apró volt, olyan veszélyes. Apja egész eletében alig engedte a családi birtokon kívülre félt, hogy megvetés éri törvénytelen gyermeke miatt, de otthon a házban sem részesült a családi szeretet melegéből. A lány éppen ezért folyton folyvást kereste a módját, hogyan tehetné unalmas életét érdekesebbé, idővel pedig ez a vágy egy erős szuicid hajlammá nőtte ki magát. Ebben volt nagy segítségére Gerard, aki lévén együttérző ember segített neki időről időre megszökni, és elvitte őt veszélyes, vagy csak egyszerűen érdekes helyekre.
- Legközelebb hova megyünk el – kérdezi kíváncsian.
- Arra gondoltam, elnézhetnénk a kaktuszerdőbe.

***

Tombstone városába érve éppen félúton voltak hazafelé. A tikkasztó hőség miatt meg kellett állniuk, nehogy a lovaik összeessenek az út hátralévő részében. Kikötötték hát őket az itató mellé, és maguk is betértek a helyi kocsmába egy frissítőre.
Amint beléptek a fogaóba, minden szempár rájuk szegeződött. Nem mindennapi látvány egy ilyen zord helyen látni egy kölyköt és egy éppen csak férfinek nevezhető embert.
- Mit akartok? – kérdezi tőlük a pultos mogorván, amint odaértek hozzá.
- Csupán két pohár vízért jöttünk és már itt sem vagyunk.
A csapos jót nevezett rajtuk, majd kiszolgálta őket. De hamar kiderült, nem az a fajta, aki szívére hallgatva megsegíti a fáradt, országútra tévedt fiatalokat és bizony elég borsos árat követelt azért a pár deciliter vízért cserébe. A kocsmában ülő vendégek harsány nevetésben törték ki, amikor közölte velük a férfi, mennyibe fog kerülni a két frissítő. De abban a minutumban lefagyott a mosoly az arcukról, amikor Lia előkapott a zsebéből egy nagy címletet és a pultos orra alá tudta.
- Pontosan adjon vissza! – válaszolta neki flegmán.
A kocsmában egy pillanatra a lélegzete is elakadt mindenkinek. A csapos némán evette a bankjegyet, majd kifizette a visszajárót, mielőtt a páros távozott volna. Pára összesúgtak a hátuk mögött, többen találgatni kezdtek, miféle szülők gyermeke lehet ez a lány, hogy ennyi pénzzel rohangál fel, s alá.
Kiérve a fogadóból éppen azon voltak, hogy felszálljanak a lovaikra, amikor egy megtermett, banditaképű férfi állta útjukat.
- Lassan a testtel, bogárkáim – kezdett bele baljós hangon – veszélyes ennyi pénzzel rohangálnotok a városban... jobban tennétek, ha szépen ideadnád.
Előkapott az övéből egy majd fél méter hosszú acélpengét, s vele kezében vészjósló léptekkel közeledett Liához.
- Te! Ürítsd ki a zsebeidet. És meg ne próbálj akár csak egy szót is szólni.
- Az a kés... – vág hirtelen a szavába Gerard – mire akarod használni?
Az útonálló döbbenten fordította felé a fejét.
- Miket hadoválsz te?
- Azt kérdeztem – kezd bele újra immár sokkal ingerültebb hangon – fel tudod e fogni, mire akarod használni?
- Ne beszélj nekem rébuszokban, mert kivágom a nyelvedet is!
- Akkor kérdezem úgy, hogy a te pöttöm kis elmét is felfogja: tudod e, hogy azzal a késsel éppen ölni, vagy fenyegetni készült?
Hah – nevetett fel a férfi – micsoda kérdés, hát persze, ho...
Többet nem is kellet, nem is tudott volna mondani, mert abban a pillanatban, ahogy ezeket a szavakat kimondta, Gerard előrántott egy megtöltött pisztolyt a kabátja alól és minden figyelmeztetés nélkül meghúzta a ravaszt. A férfinek esélye sem volt elkerülni, a lövedék a fejébe csapódott és holtan terült el a poros úton.
- Senki, de senki sem érhet akár egy ujjal sem a kisasszonyhoz! – sziszegte, inkább magának, mert a banditához már nem juthattak el a szavai.
Sietve felugrottak a lovaikra és elvágtattak, mielőtt a tömeg a dulakodás helyszínére nem gyűlt volna. A kietlen táj acéllá edzi embert, hát még ha külön keresi is a bajt. Aki a tűzzel játszik, megtanul kovakővel csiholni.

Felhasználó profiljának megtekintése

14Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Kedd Aug. 23, 2016 12:41 pm

Már irtó módra kezdi unni a zötykölődést. Arca kellemetlen ráncokba torzul, ahogy a kellemetlenség már hosszú percek óta manifesztálódik rajta. Ide-oda mozgolódik egyébként tökéletesen kipárnázott és a lehető legkomfortosabban összerakott ülésében, ám ez még mindig nem elég ahhoz, hogy jól érezze magát. Ahhoz minimum képesnek kellene lennie feküdni. Ha fekszik és úgy rázkódik alatta valami, abban még van is valami altató. Bár, ezen a terepen a végén még agyrázkódást kapna a sok ütődéstől. Ütődött lenne belőle!
Sokadjára sóhajt fel, kedvelt társa és kocsisa pedig egy hasonló légvétellel reagál. Mire a lány nyöszörögni kezd. Ez így sehogy sem jó, csak bűntudatot fog ébreszteni benne... pedig ő tényleg megtesz mindent, amit tud...
- Milyen messze van már az a fogadó? - szólal meg elnyújtottan, csak, hogy mondjon valamit. Bár talán e célból bármi mást jobb lett volna mondania, ugyanis ez csak a tényre emlékezteti, mennyire vágyik már egyre.
- "Az a fogadó"? Ezzel a kérdéssel csak egy probléma van, hogy fogalmunk sincs, melyik „az a fogadó". Emlékeztetnélek, hogy a térképemen nem tüntettek fel ilyesmit, örülök, ha a kilométernyi sziklák jelölve vannak rajta... Őszinte leszek - lendül bele Damien kisebb ingerültséggel a hangjában, és oldalra fordítja a fejét, miközben megrántja a lovak kantárját - Fogalmam sincs, van-e a közelünkben fogadó és találunk-e enni- vagy innivalót az elkövetkező huszonnégy órán belül. Vagy negyvennyolc.
A kisasszony megszeppenten pislog, és kedve támadna elkezdeni pityeregni, pusztán az állítja meg benne, hogy már nincs víz a szervezetében, amit kisírjon. Önsajnálkozóan nyalogatja meg kiszáradt ajkait és kezébe temeti az arcát, amely már úgy csillog az izzadtságtól, akár kőbányában a drágakövek, ha épp megsüti őket a nap fénye. Még a hüppögés is túl sok energiát emészt fel, úgyhogy inkább úgy dönt, tartogatja azt és csak folytatja a lélegzést. Sok mást nem tud csinálni már egy jó ideje.
Bárhová néz, sima sárga, poros horizont veszi körbe. Itt-ott egy-két szikla vagy szúrós gaz, de semmiképpen sem elég ahhoz, hogy megegyék... Már amennyiben nem kívánkozik kaktusztűpárnát csinálni a nyelvéből. Hallott olyan borzalmakat, hogy kiszáradás közelében vért meg vizeletet kell inni, de ha erre gondol, hányni támad kedve, azzal meg megint csak veszítene sok vizet. Már ha még van benne egyáltalán valamennyi...
Lehunyja a szemét. Megpróbál elképzelni valami semleges dolgot, amely nem involvál csokibevonatú étkeket és csobogó vizet. De elég nehéz. Végül egy hintánál köt ki, gyermekkora kedvenc hintájánál, de olyannyira beleéli magát a képzelgésbe, hogy rendesen elszédül. Fogalma sincs, mennyi idő múlva eszmél fel, de meglehetősen kellemetlen, ahogy visszarántódik az öntudatba. Gondolatban nyöszörögve megpróbálja kinyitni a szemét, de a szempillája már megint az arcához tapadt. Dörzsölni kezdi a szemeit morcosan, majd mikor végre lát, körbenéz a sugárzó fényben... Nem igaz, hogy még a kocsiban is ennyire világos...
Csak annyit hall, hogy Damien szinte megállás nélkül sorolja a válogatottabbnál válogatottabb káromkodásokat. Angolul. Némelyiket érti is, ám az okukat egyelőre nem tudja, így jó ideig csak pislog. Sokáig tart, mire leesik neki, mi is a probléma.
Megálltak.
- Miért álltunk meg? - teszi fel az alkalomhoz illő lehető legborzalmasabb kérdést. Damien csak morog egyet és két ököllel belevág az ülésbe. Még jó, hogy csak abba. A lány összerezzen és kerek szemekkel pislogva nézi, ahogy a férfi kikászálódik a járgányból. Kimászik ő is, és szédelegve keresi az egyensúlyát vagy fél percig. Köhögni kezd, ruhája is beszed egy jó adagnyi homokot. Damien mellé sétál és rátámaszkodik a vállára, másik kezét pedig átfonja a karján, és ő is bámulja a kereket, ami úgy félig beásta magát a homokba.
***

Úgy fél órával később sikeresen kikecmerednek és valami úton-módon - Minának fogalma sincs, hogy - elvonszolják a kocsit egy biztosabb terepre. Szegény lovaik már nagyon nyihognak. Mennyi ideje nem ittak ők is...
- Bezzeg, ha Afrikában lennénk- sóhajtozik bánatosan. - Tevék kellenének nekünk. A tevék sokáig bírják.
- De nem Afrikában vagyunk - érkezik a komor kiábrándító válasz, és ezzel ennyiben is hagyja a dolgot... folytatja az... ülést. Igazán szembejöhetne már egy fogadó.
Hangulata lassan egyre inkább közelít egy kút fenekéhez, talán azért, mert nagyon szeretne már találni egy olyat. Még Damien is más lett, mióta útnak indultak. Morcos és hallgatag, egyáltalán nem olyna pozitív, mint amilyen szokott lenni. A fenébe is, tudta ő, hogy rossz ötlet volt ez az út. Biztosan Dam is megbánta már, azért ilyen komor. Ám most már nehezen fordulnának vissza... Egy egész tenger választja el őket otthonuktól... amibe elképesztően nehéz és rémisztő belegondolni.
- Tudod, Mina... - sóhaj -...a kíváncsiság már sok kalandozónak került az életébe. Legközelebb inkább önts le egy pohár teával és kötözz ki egy karosszékbe, mielőtt ilyen őrült ötletem támadna, rendben? Akkor legalább túlélem.
- Őőő... Nem hiszem, hogy ki tudnálak kötözni... Meg ahhoz először haza kellene érnünk.
Damien keserűen felnevet. - Na igen. És még nem tartunk sehol.
***

Végtelennek tűnő ideig zötykölődnek. A nap egyre erősebben tűz, pedig meg mert volna esküdni, hogy dél már elmúlt. Legalábbis, már vagy három órája is úgy nézett ki a nap, mint ami középen van fent...
A hosszú, egybefolyó, fullasztó csendet egyszer csak Damien töri meg. - Hoppá. O...odanézz. - kinyújtja remegő kezét a távolba és a horizont határán pár fekete pontot pillant meg a lány, miután vagy fél percig mereszti a szemét öszeszűkítve. Megdobban a szíve. Igaz lehet?
- N-nem lehet, hogy az valami délibáb? - kérdi remegő hangon.
- De, lehet - felel a férfi szokatlanul hirtelen és halkan.
Tovább baktatnak. Egyre sűrűbben van szükségük a lovaknak biztatásra, alig bírnak már a kocsi súlyával ebbena süppedős homokban.
- Figyelj, Damien, ha nagyon éhesek vagyunk, foghatok gyíkot?
- Őő, nem ajánlanám. EMber legyen a talpán, aki ezeket kézzel megfogja. Másunk meg nincs. Meg amúgy is, besurrannak a kövek közé, nem hiányzik az neked, hogy ahelyett, hogy te fognál gyíkot, valami kígyó vagy skorpió fogjon meg téged.
Megborzong. Nem, ez tényleg nem hiányzik. Borzalmas rémhíreket hallott az ilyen kis megcsippentésekről, nem igazán szeretné megtapasztalni.
A pontok a távolban egyre közelednek. Úgy meresztik rá a szemüket, akár hajósok a közeledő foltokra... a reményben, hogy talán földnek bizonyul, s nem ellenséges hajónak... - Szerinted azok kicsodák?
- Fogalmam sincs - Ismét semmi több...
- Szerinted van náluk víz?
- Az biztosan van. De hogy nem fognak adni, arra mérget vennék.
- Már mért ne adnának?
Damien keze a homlokán csattan. - Mina, megmondtam, hogy itt aki szembejön, attól hamarabb kapsz golyót a homlokodba ezerszer, mint akár egy csepp vizet. Mi vagyunk az egyetlen élő lélek a környéken. - Lehalkítja a hangját. - Valószínűleg nem eltévedt utazók, inkább valami rablóbanda. Nem tudunk már hová bújni előlük, egy ekkora fogatt nem rejthetünk el, már úgyis megláttak... - Szaggatottan beszívja, majd kifújja a levegőt. - Szerencsénk van, ha meghagynak minket élve, de a lovainkat biztos elveszik. Ha jól járnak, akkor élve, de ha nagyon kétségbeesettek, akkor levágják őket és megisszák a vérüket. Bár ezt butaságnak tartanám. Ahogy nézem, nincs hátasállatuk, biztosan jól jönne nekik kettő.
Mina szíve meglepő gyorsasággal kezd dobogni, nem hitte volna, hogy képes még erre. Mintha csak most tért volna belé vissza az élet.
- Meg... meg fogunk halni? - Halálra rémül attól a sötétségtől, amit Damien szemeiben lát...
- Mit gondolsz?... Megteszek mindent, amit tudok. De ne csinálj semmi hülyeséget. Ügyesnek kell lennünk, talán valahogyan rábírhatjuk őket, hogy ne vegyék el mindenünk... túl sokan vannak... ahogy nézem, öten vagy hatan. Nem bírok el mindegyikkel. - Megdörzsöli izzadt halántékát. - Bújj el, Mina. Mássz a hátsó ülésre és takard be magad a szövettakarókkal. Akármilyen kényelmetlen, NE mozdulj meg! Ne adj hangot és, ne gyere elő. Semmi esetre sem. Nem tudhatják meg, hogy itt vagy, érted? - Nem hagyom, hogy olyan dolgokat tegyenek veled...
Borzasztóan megijed ezektől a szavaktól, és attól, ahogy meg vannak formálva, de érti, hogy csak az ő javára szolgálnak... - Rendben...
- Most! - szűri a fogai között. - Amíg még nincsenek közel.
Mina nagy levegőket véve pozicionálja magát hátra és rejti be magát egy csapat takaró alá. Furcsán szűrődnek át a fények innen. Izgatottan pislog és azon gondolkozik, mit fognak művelni Damiennel azok az emberek. Kicsit kellemetlenül érzi magát, hogy ő itt kuksol, míg neki talán harcolnia kéne.
- Mina - hall még egy suttogást. Kidugja az orrát és kipislog rejteke alól. - Add a kezed. - tétovázva kinyújtja, mire egy fémesen csillogó csinos kis revolver landol benne. - Ki van biztosítva. Vigyázz vele. Ha nincs más megoldás, lőj, ne tétovázz. Ne félj, emlékszel? - Mindig is utálta a lehetőségét, hogy meg kell ölnie valakit, és most nem tudja, ellenségként vagy barátként gondoljon erre a darab fémre... Ám amint kap egy puszit a homlokára és visszatakargatják, mint egy csecsemőt, kissé megnyugszik. Még nagyjából emlékszik a mozdulatokra, amúgy sem valami halálosan bonyolult használni egy ilyen fegyvert... menni fog az... ha... ha nagyon muszáj...
***

- Szóval mid van, amit fel tudsz ajánlani, hogy megkíméljük azt a jelentéktelen kis életedet, ficsúr?
Nem emlékszem, hogy bemutatkoztunk volna... Az én nevem Damien. Te pedig, várj, hadd találjam ki. Bill? - Nézze, kint vagyunk a pusztában, sehol semmi. Nem lenne több esélyünk a túlélésre a legközelebbi fogadóig, ha összefognánk, mint ha maguk megölnek engem és viszik a kocsimat? Rendben, kocsi, de attól még nem terem bort és búzát.
Az alak vigyorogva hátrafordul az egyik társához, aki csípőre tett kézzel álldogál mellettük. Az aktuális beszélő fogai között több a hely, mint maguk a fogak, a lehelletétől pedig hányni lehetne, már ha, megintcsak, volna mit. - Hallod ezt, George? Ez a tökflkó nem is tudja, mi van itt a közelben.
- Addig a jó, Joe, ne is tudja meg. Akkor tényleg ki kellene csinálnunk - röhög fel a másik. Joe, hát jó. Túlgondoltam a dolgokat megint.
Felvonja a szemöldökét. - De most komolyan. Mi okom van ártani maguknak? Nekem? - ártatlan szemekkel mutat a mellkasára. Valóban, egy teljesen tökéletes úriembernek látszik, akit meglehetősen kifárasztott az utazás és jó ideje nemigen látott táplálékot. Esküdni merne, még vékonyabb lett, mint amilyen eredetileg volt... Na ez mindegy is, nem a húsára pályáznak, csak hullát akarnak csinálni belőle, ezeknek meg mindegy, hogy milyen ruha van a hullán. Bár még lehet, azt is lelopják róla ezek a keselyűk...
- Annyit papolsz, faszikám, gyanús vagy te nekem.
Felsóhajt. - Akkor gyanús vagyok. De nem úgy van, hogy az a gyanús, ami nem gyanús? Következésképp ami gyanús, az nem lehet az.
Ez úgy megzavarja őket, hogy percekig csak néznek egymásra. Mind az öten. Végül Joe, aki valószínűleg valami főnökféle lehet, oldalranéz egy másikra. Alfőnök, talán...?
- Mit szólsz, Jimmy?
Damien tekintete Jimmyre vetül, aki körülbelül semmiben sem különbözik a többiektől. Gőze sincs, hogy fogja megkülönböztetni őket... ha meghagyják. Arcra tapadó, csatakos sötét haj, kevés fog, visszataszító vigyor, ugyanilyen szag, szakadt, gondozatlan ruházat... és olyan ócska fegyverek, amilyeneket már rég látott. Fáj a szíve, hogy ilyenek egyáltalán léteznek, nincs bennük semmi tisztelendő, ezek a pisztolyok egyvalamire jók: gyilkolásra, ezt végül is meg lehet oldani velük. Ócska helyről lophatták.
- Én aszondom, Joe, ez a kölyök még hasznos lehet! Vigyük magunkkal!
Miben hasznos? - kérdezné, de inkább csendben marad... a főnökre néz ismét, várva ítéletét. Joe lassan vigyorra húzza a száját, majd nevetni kezd és megcsóválja a fejét.
- Na, fiúk, ezt se hittem volna, hogy ilyen cifra legénkét fogunk. De mivel úgy tűnik, nem üres az eszed tokja, talán segíthetsz nekünk.
- Nos, nem tudom, segíthetek-e, de azért nagyon kö...
- Kuss, kölyök! - rivall rá... George volt, talán? - Tartsd a szád, amíg a főnök beszél! - Talpnyaló...
- Még néhány kérdés, kisöcsém. - pillant fel sötéten Joe. - Mihez értesz?...
- H-hát, szoktam vadászni, szóval értek a fegyverekhez, tudok lovagolni...
- Értesz a zárakhoz?
Dam pislog kettőt. - A zárakhoz?
- Be tudsz jutni olyan helyekre, ahová... hmm... nem mindenki örülne annyira, ha bejutnál?
Sebesen ver a szíve. Szinte érzi a válasza súlyát, hogy mennyit is számít ez a döntés... Szó ami szó, volt egy időszak, mikor sok haszna vált ebből a tudásából. Vajon érdemes eltitkolnia? Ha bevallja, hogy ért hozzá, biztos életben hagyják?
Áh, hülyeség rejtegetni. Majd egy adandó alkalommal megszökik, csak vigyék el a legközelebbi helyig, ahol enni és inni lehet... - Be tudok.
Joe arcán elégedett vigyor terül szét. - Helyees, helyes. És megtennéd ezt nekünk? Lássuk csak, mondjuk, eljössz velünk a legközelebbi kocsmáig. Te leszel a lovászfiú majd, hm? Ideadod a csini kis ruhácskádat valamelyikünknek, mondjuk nekem, a többiek meg majd lesznek az inasaim, hm? - Végigtekint a bandán és vissza kell fognia magát, hogy fel ne horkanjon nevetve. Elég gyenge álca lesz. - Rendben.
***

Hogy, hogy nem, a fogadós bevette a dumát. Damien csak megkönnyebbülni tudott, hisz végre volt, mi benedvesítse a torkát és megtöltse a gyomrát. Már amennyi még jutott neki, Joe ugyanis saját maga és bandája javára elköltötte az összes pénzét. Mindegy. Nem volt helye reklamációnak. Jelen helyzetben bármit megevett volna, amit adnak neki, a minőség mindegy...
Arról viszont fogalma sincs, hogy tudna észevétlenül kisurranni a fogathoz, ahol Mina még mindig ott kuksol valahol a takarók alatt... csodamód nem vették észre... de szegény már szétsülhetett ebben a melegben... hát, legalább, ha leszáll az éjszaka, nem fog fázni.

Mina úgy érzi, mintha élve el lenne temetve. Az idő gyakorlatilag megszűnt számára, tudata valamely éles kis karmocskájával kapaszkodik az öntudatába, hogy teljesen el ne vesszen. Érzékei is eltompultak már, az illatok, hangok egybefolytak és szinte megfullasztották. Ám azzal tisztában van, hogy még mindig lélegzik.
Halványan rémlik, hogy nemrég még rettegett, hogy nem mert mozdulni. Meg hogy várakozott. Most már csak... csak van. Egész egyszerűen csak van. Rémlik, hogy valaki valamikor majd eljön érte, és kiszedi innen, merthogy ő meg nem mozdul innen addig, a lelkére lett kötve, hogy ne tegye...
Kezei lassan görcsbe állnak a revolver körül, majd, észre sem veszi, de lecsúsznak róla. Áldott öntudatlanságba zuhan, úgy is mondhatnánk, hogy elalszik...
...aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy ébren van.
Valam megmozdult.
Feszülten kinyitja szemeit, a változás ígérete fényesen pezsdíti meg elméjét. Szíve meggyorsul. Óh, eszerint még él, hallja a dobogást...
Valaki van kint.
Valaki meg is szólal, ám egy szót sem ért abból, amit mond. Férfihang, fiatal és fojtott, és valami olyanféle nyelven  szólt, ami nem német, nem angol, nem is francia, és semmiképpen sem olasz... még sohasem hallott ilyet... sok benne az a, rettentően sok az a...
De jó, hogy ezt megállapítja hullafáradtan, félelembe fagyva és egyetlen rövid megszólalásból. Nyelvésznek kellett volna mennie, Damien is megmondta.
Egy kéz tapogat a takarón. Megnyomja az arcát, mire ijedten elfordítja a fejét, és rájön, mennyire elmerevedett a nyaka... aztán ijedten megdermed. Most észrevették. Ó, a fenébe... most mi lesz...?
Hirtelen lerántják a leplez a leányzóról. Kimeredt szemekkel, halálra vártan les fel a rá bámuló két barna arcra.
Indiánok.
Itt, a szemei előtt.
Egy fiú és egy lány... bár... a korukat nem tudja megállapítani, talán a fiú már nem is annyira gyermek. Meglepetten néznek rá, ő pedig egy pillanatra vizualizálja, ahogy egy kés a bőrébe váj, majd letépik a fejbőrét és otthagyják... de nem történik semmi ilyesmi. Valamit beszélnek maguk között, majd a fiú váratlanul megragadja, közben a lány a szájára tapasztja a kezét - épp időben -, és nemsokára már kötelek rögzítik végtagjait. Mozdulni sem tud.

A lábát szabadon hagyták, hogy tudjon járni... Még csak percek óta menetelnek a pusztában, de Mina már óráknak érzi. Majd, amikor már úgy vélik, elég messze kerültek a fogadótól, hogy az éj sötétje és a hangtávolság megakadályozza a lebukásukat, a fiú megszólal, meglehetősen erős akcentussal és nyelvtani hibákkal ugyan, de angolul...
- Te... érteni, amit mond?
Elképedten néz rá. Ez a vadember itt ismeri Damien nyelvét. Ó, szent egek, meg van mentve, tud velük kommunikálni! - Igen! Igen, hogyne érteni, persze, tudok angolul...
- Tud angolul.
- Tudok, tudok. Bár én magam nem vagyok angol... Németnek születtem, de jó ideje Angliában élek, a... - nem, nem említjük meg Damient. Torkot köszörül és lenyeli a mondatot. - Hová visztek?
- A... - az indiánfiú gondolkozóba esik, keresi a szót.
- A törzsfőnökötökhöz?
- Igen. Törzsfőnökhöz.
- Mit fognak velem csinálni?
- Mit csinálni? Mi nem tud. Törzsfőnök dönti el. - Mintha valamiféle komorságot látna keresztülsuhanni az arcán...
Remek. Akárcsak a filmekben. Most mégis hogyan szabaduljak? Damien nem fogja tudni, mi lett velem, nem fogja tudni, merre menjen...
- De miért visztek hozzá? Nem tudok semmit, én csak... kalandozó vagyok. Felfedező.
- A néped irtja a fajtánk. Apám mindenkit látni akar közületek... Holtan. - teszi hozzá sötéten. Mina látása kezd még jobban elsötétülni. A lány hirtelen kapja el, még mielőtt hanyattesne... A húga lehet a másiknak, sok egyezés fedezhető fel a vonásaikban. Például a hegyesebb álluk, a mandulavágású szemük, na nem olyan, mint a japánoké, más, de mégis valahogy egész különös és szép...
Annyira elveszettnek érzi magát. Távol mindentől, amihez és ahová valaha tartozott. Idegenek kezében. A leendő gyilkosai kezében. - De... én csak egy lány vagyok. Ez nem számít valamiféle... mentségnek?
- Men...
- Mentség. Nem számít... enyhítő körülménynek? -Áh, ez nem megy... - Nem kíméltek meg? Nem hagytok életben? Kinek tudnék én ártani?
- Gyilkos szerszámod volt. - mutatja fel a fiú kezeiben a revolvert. Óh... szóval azt is megszerezted...  "Ha muszáj, lőj, ne tétovázz". Gratulálok, Wilhelmina. Ezt aztán megoldottad. Elképesztően szégyenli magát. A halála elképesztő sok fájdalmat fog okozni Damiennek. Nem akarta ezt...
Észre sem veszi, hogy egy könny gördül le az arcán. A távolban apró pontokat szúr ki. A sátraik lesznek...
Egyikük sem szólal meg, ahogy bevezetik a faluba. Elképedten nézi az indiánokat, valóban olyasmik, mint ahogyan leírták őket... Nem tűnnek túl veszedelmesnek. Csak normális, életüket élő embereknek. Az egy dolog, hogy máshogy élik, mint az európaiak...
A tollak. Szereznie kell egy olyan tollat, mielőtt meghal. Vajon megkérheti...
Óh. Még nem is tudja a nevét.
A főnök sátra előtt zavartan megtorpan. A lány bosszúsan néz rá. - Mit akar?!
- Megtudhatnám a... neveteket? - A név szóra felismerés csillan a szemében. A bátyjára néz, aki halkan bólint.
- Honiahaka. Kis farkas.  -Mina nagyra nyitja a szemeit, arcára fokozatosan kúszik a pír. Kis farkas... tényleg ilyen neveik vannak.... kisfarkas, te jó ég... annyira édes... - Ezek a gondolatok kicsikét szembemennek azzal, hogy az illető apja éppen el akarja majd őt tenni láb alól, amint hírt kap a létezéséről, de sebaj...
- Én Fala. Varjú.
- Hm. - elmosolyodik. Olyan erőltetett mosoly lesz, akár egy játékbabáé. - Szép nevetek van. Én Mina vagyok. Wilhelmina, de elég a Mina is. De nem hiszem, hogy megjegyeztem. Honi...? - Idióta! Eszednél vagy?! Meg fognak ölni!
- Honiahaka. - felel a fiú engesztelő mosollyal. Mina zavartan felnevet, és úgy érzi, kész lenne itt elsüllyedni. Talán nem is baj, hogy halál vár rá... ezek után már...
De még mindig csak annyira képes emlékezni, hogy Honi.
"Üdvözlény, fiam."
"Üdvözlégy, atyám."
"Kit hoztál nekem, fiam?"
"Egy áldozatot. Melyik is volt az a varázslat, amelyhez éppen szűzlány vére kellett volna? Nos, hát elhoztam néked."
Halványlila fogalma sincs, miről beszélgethetnek, a fia és a törzsfőnök, de mivel unatkozik és közben elképesztően fél, kitalál valamit. Legalább magában jól szórakozik. Közben persze csak ül, elmélyed a törzsfő vonásaiban, próbálva kiolvasni a ráncok mögött búvó bölcsességből a kegyelmet, és azon gondolkozik, vajon csak a fia annyira szocializált-e, hogy minimálisan megérti az angol szót, vagy ő is...
Mindegy, Honi majd tolmácsol - nyugtatgatja magát.
Hirtelen az idős indián szeme egyenesen rászegeződik. Benneakad a lélegzet, jó pár pillanatig nem szív be semennyit a sátort belengő jellegzetes különféle fűillatokból. Vajon ezek azok, amelyek hatására mindenféle látomásokat látnak? Várjunk csak, azt a sámán csinálja, nem a törzsfőnök. Akkor ezek csak amolyan... mindennapi füvek.
- Üdvözöllek, leány. - szólítja meg, meglepő tisztelettel, de azért fenntartással a hangjában.
- Üdvözlöm... öö...
- Ne fáradj a nevekkel. Nem számítanak. - Óh. Ez már jóval jobb angolság volt. - Meglep, hogy ilyen jól értem a hódítók nyelvét? Az ősök azt mondták, az ellenségeidet ismerd legjobban.
- Nos, ez... nagyon igaz. De nekem... nekem nincsenek ellenségeim. - Nem bír nem azonnal védekezésbe kezdeni... Nem tudja leplezni félelmét. Pedig tudja, hogy kellene.
- Sajnálom, leány. Jóravalónak tűnsz. De te is fehér vagy, és fehér gyerekeket szülsz majd, akik jönnek, és megölik majd az én gyerekeimet.
Valamiért ezek a szavak a lelke mélyébe vájnak. Érzi, hogy szúrni kezd a szeme. Félelem, felháborodás, megvetés és utálat verekszik a bensőjében... - Az én... az én gyerekim biztos nem! Mi csak... én csak... felfedező vagyok. Soha nem ölnék meg egyet se közületek. - Nem fognak nekem hinni...
A vén elgondolkozik. - És mit teszel akkor, mikor a népem megtámad titeket? Messziről nem fogják tudni, hogy te csak felfedezni kívánod e világot. Messziről nem fogják tudni, mi lakozik a szívedben. Messziről csak a fehér bőrödet látják. Hiba volt idejönnöd.
El sem akarja hinni... Hisz nekem...  Ismét elkezdenek könnyek folydogálni az arcán. Az apja mellett, egy alacsonyabb ülőalkalmatosságon helyet foglaló Honi tekintete rászegeződik. Dús, fekete szemöldöke komoran összehúzva, mélybarna szemeiben, amely olyan, akár egy musztángé, mintha valami furcsa, ide nem illő érzelmet látna. Részvét talán?
- Látom már. Látom, hogy hiba volt. De... - Elképesztően szétmarcangolja a vívódás. Elmondja-e? Ne mondja?... Végül meggyőzi magát, hogy nincs más választása. - Van egy társam. Nagyon... szeret engem. Nem akarok neki fájdalmat okozni. Ha meghalok, senkije sem marad... - Nem tud mit tenni, zokogni kezd. Most ki fogják vallatni, hogy hol van... megkeresik, és megölik őt is... és mindez az ő hibája lesz...
Elveszik számára tér és idő, csak saját fájdalma az, ami marad, és rettegése. Egész testében remeg. Végül a törzsfőnök mély, halk, lassú szavú és szinte megnyugtató hangja húzza vissza a valóságba.
- Ne félj, leány. Ha lelked tiszta, szellemed szabadon fog szárnyalni a préri felett.
Hát ez... ez a gondolat valahogy nem nyugtatja meg különösebben. - De... De neki nem a lelkem kell.
A férfi arca bölcsen elkomorul. - A test vágya alacsonyabb a lélek vágyakozása...
Mina szemei kétségbeesetten kerekednek el. - Nem úgy! Nem... nem úgy értem... - Mindanyian megütközve néznek rá, hogy hogy mert közbeszólni... Szíve a torkában dobog. - Nem... nekem... életben kell maradnom. Az emlékem nem elég. Attól még szomorú lesz, hogy... hogy szép... életem volt... mert vége lett, és...
Valószínűleg ez a valaha volt legszörnyűségesebb életért könyörgés a világtörténelem során...
Honi hirtelen megszólal, de ismét a saját nyelvükön beszél apjához, így a lány egy kukkot sem ért belőle. Csak annyit lát, hogy a fiú sietősen gesztikulál és rápillant. Megszeppenten néz vissza, egy pillanatra elveszve a mélybarna szemekben, mintha csak azoktól várná a megváltást.
A törzsfőnök nagy levegőt vesz. Fülei mögé igazítja pár vékony, ezüstszín fonatját. - Tíz nap fordulásáig várj, leány. Addig meghozom döntésem. Tíz nappal ezután lesz a Hold teli. Fénye megvilágítja majd az utadat. Megmutatja, merre mész majd.
Tíz nap. Szívdobogása mintha csak élete ütemezését jelentené. Tíz nap. Meg vannak számlálva a napjai... Tíz nap az életem...
Egy kisebb sátorban szállásolják el Honiahakáé mellett. A fiúé határolja balról és a húgáé, Faláé jobbról. Egész nap rajta tartják a szemüket, feladatul lett nekik adva, hogy figyeljék. Visznek neki ételt, egészen fenségeset, vadhúst és tiszta italokat, pusztán az úrikisasszony gyomra nemigen szokta meg, így eleinte még visszaadta a neki adott táplálékokat... Ezért áttértek az inkább növényeket tartalmazó étrendre. Ezzel meg tudott már birkózni.
Az első éjszaka még nem fogta föl teljesen, mi történt. Fáradtan, meggyötörten és idegenül feküdt a kikészített pokrócán és a sátor belsejét bámulta. Kintről viszont egyszer csak meghallja Honi hangját, ami kirángatja monotóniájából. - Akarsz beszélni, Mina? - kérdezte, mintha csak egy tárgyalófél lenne. Még a nevét is furcsán mondta ki. Csepet sem úgy, mint a németek, vagy akár az angolok. Ugyanazok a hangzók voltak és mégis teljesen különbözőnek hatottak a fiú szájából. Ez biztosan fordítva is igaz. Rettegett attól, hogy egyszer néven kelljen szólítania az indiánt. Főleg, mivel félt, hogy még csak nem is emlékezne jól. Csak annyit tudott biztosra, hogy Honi... De valószínűleg feloncolnák, ha így hívná...
- Nos... miért is ne? Izé... gyere csak be... vagy... én menjek ki?
- Öregek mesélnek ma este. Akarsz... csatlakozni?
No erre már kidugja orrát a sátorból. Füle mögé igazítja a haját, kimászik és felegyenesedik. - Szeretem a meséket. Persze. Miről fog szólni?
Honi elmosolyodik, s nem lehet eldönteni, izgatott-e vagy szomorú. - Sosem lehet tudni. Jönnek a gyerekek is. A legkisebbek. Biztosan benne lesz a... ahonnan eredünk... a farkasok története.
Az indiánok a farkasoktól származtatják magukat - villan eszébe. - Oh... értem. Biztos érdekes lesz...
Érdekes... hát igen... nagyon is érdekes...
A mese nem éppen úgy alakul, ahogy sejtették. Nem éppen eredettörténetnek nevezhető. Egy kisfiúról szól, egy farkasról, aki magányosan járja az erdőt. Majd találkozik egy lánnyal, kinek bőre fehér, akár a Hold. Megszeretik egymást, de mikor a legjobban szeretik egymást, a holdarcú lány népe megérkezik és megölik a farkasokat. A kisfarkas elmenekül, bánatában elvonul egy sziklára a vízesés fölött, majd ő lesz az északi fény.
Mina csak azon veszi észre magát, hogy könnyek folydogálnak az arcán. Ami azért zavarbaejtő, mert a gyerekekén nem. Feszült figyelemmel bámulnak a tűzbe, akárcsak ő, de vajon látják-e a lángokban a hullámzó északi fényt...?
Aznap éjjel nem tud aludni.
És ez még csak az első nap.
Az elkövetkező két napban Honi egyetlen szót sem szól hozzá. Fala viszont meglátogatja, elmagyarázza, hogyan készültek a sátraik, megmutatja, hogy készítik a ruháikat, még segít is Minának elkészíteni egy apró kis díszt. Egy álomfogót. Azt mondja, ez elfogja a rossz álmokat, így azok nem érik el az álmodót.
Minának pedig csak az jut eszébe, hogy lassan már nem lesz rossz álom, amit elűzzön... Oda kellene adnia Damiennek... De fogalma sincs, hogy hol van. S nem fog vele találkozni időben.
S megint sírni kezd.
Az indiánlány nem tud mást tenni, mint félszegen átkarolja. Ő pedig elveszett gyermekként bújik zokogva az ölelésébe. Hagyja, hadd ölelje a lány, kinek az apja talán... végezni fog vele...
Honi sokáig van távol. Csak az ötödik napon tér vissza, rengeteg zsákmánnyal. A törzs ujjong, dicsérik, bizonyosan olyasféléket mondanak, remek vezető válik majd belőle...
A napok csak telnek és telnek, s az idő úgy csúszik ki a lány ujjai közül, akár a gyors halacska a sekélyes tóban... Kétségbeesetten, remegve néz utána, akár egy délibára, kinyújtja a kezét s tapogatná, de el nem éri. Azon veszi észre magát, hogy már a nyolcadik nap is lefelé megy. Mellkasát olyan nehézség nyomja, hogy attól tart, megfullad, még mielőtt kimondanák halálos ítéletét. Aludni nemigen aludt semmit. Eddig csak üres szemekkel bámult és hallgatta az éj neszeit, szívta be ezt az illatot, a kellemes füstét, a lovakét... valószínűleg ez lesz az, amit utoljára érez.
Most viszont sírnia kell. Nem tudja visszafogni magát, hangosan hüppögni kezd és igazából nem érdekli, ki hallja. Mígnem egyszer csak kinyílik a sátor.
Semmi kérdés... csak kinyílik. Fölkapja a fejét és odanéz - puszta reakcióként, nem félve, nem vádlón, nem reménykedve, csak egyszerűen odanéz. Nem lepődik meg, hogy Honit látja ott ismét.
Meglepő sebességgel visszakapcsol ebbe a világba... - Neked nem a győzelmi lakomádon kellene lenned? Hatalmas volt az a szarvas.
Honi lehajtja a fejét. Sokáig hezitál, kinyitja majd becsukja száját, majd végül mégis megszólal.- Apámért tettem. Elvárja tőlem. Azt akarja, hogy majd, ha ő elmegy, én legyek főnök.
- Nem akarsz? - fogalma sincs, miért, de valami elképesztő módon örömmel tölti el ez...
- Nem. Nem nekem való. De nem... nem fogja elfogadni.
- Talán mégis. - Mit törődöm ezzel? Én már rég nem leszek itt...
- Beszéltem vele. Sokat. De még nem bízik bennem eléggé. Nem látja, mire vagyok képes. Addig nem olyan a szavam, mint az övé. Az ő döntése a végső.
Rólam beszél. Érzi, hogy ismét gyűlnek a könnyek...
- De mondom neki. Mondom és mondom. Te nem akar rosszat. Én pedig... én se akarni rosszat.
- Nekem?
A fiú bólint, és könnyein keresztül is látja, immáron közelről és félreérthetetlenül azt a részvétet, melyet olyan rég... érákkal ezelőtt megvillanni látott a szemeiben. - Jó ember vagy. Megérdemelsz hosszú életet. Eddig nem láttam. Azt hittem, mind rosszak. A holdbőrűek. De a tied nem olyan, mint övék. Nem piszkos, cserzett. A szemed se olyan. Nincs ölésvágy. Te látod a szépet. Abban, amiben mi is. Igaz? Látod, és nem akarod elpusztítani.
- Dehogy akarom... hiba volt idejönnöm, tudom...
- Nem mond megint. Én tud. Tudom. - vállaira teszi a kezét. Összerezzen a fizikai érintéstől, elidegenedett már az ilyesmitől... - Beszélek vele megint. Nem akarom hagyni, hogy... tudnia kell mindent, és úgy dönteni. Az lesz az igazi döntés.
- Hmm - Úgy érzi, mintha lebegne. Mintha kívül került volna magán. Mintha ez már nem is ő lenne. - Gondolom, elég vad ötlet lenne azt kérni, hogy egy nap alatt gyorsan neveztesd ki magad törzsfőnek és hozd meg te a döntést - mosolyodik el elmélázón. Soha nem hitte volna, hogy egyszer még képes lesz nevetni a saját sorsa beteljesülésén... a saját... elmúlásán...
Másnap. Az utolsó nap. Újabb meglepetést hoz. Megszokott látogatója érkezik sátrához, ahogy a nap ismét közeledik már a horizonthoz. Elképesztően fenyegető egyébként. Centire meg tudja mondani, mennyi van még hátra. Még sose tekintett így az életére. Órák vannak csak hátra, és megszületik az ítélet... órák...
- Gyere - szólal meg a fiú és int neki, hogy menjen közelebb. - Ma kimegyünk.
- Ki? Hová ki?
- A lovamhoz.
Tényleg mintha csak lebegne... Ez már nem ő, ez csak egy ittmaradt szellemkép, egy tükörvillanása ebben a világban.
Ahogy haladnak felfelé a dombra, azon tűnődik, vajon tényleg úgy néznek-e ki, mint ahogy a könyvekben mutatják őket.
Aztán mikor felérnek, és megpillantják a ménest, rájön, hogy nagyon hasonlóan.
Honi egyet füttyent, mire a békésen legelésző vadlótömegből csakis egyetlenegy kiválik, fölkapja a fejét és feléjük tekint. Hatalmas, barna, érdeklődő szemek, gyönyörű gesztenyeszín szőr, erőtől duzzadó test és hosszú, vágatlan fekete sörény.
Elképedten nézi. A gyönyörű állat lassan feláll és kecsesen sétálni kezd feléjük. Ügetésbe vált, patái ügyesen kapaszkodnak meg a lejtőn. Mina régi ösztönei azt súgnák, hogy meneküljön, hanyatt-homlok fusson messzire. Most viszont elámulva nézi azt a gyönyörűséget.
Visszapillant Honi arcára, aki elégedett büszkeséggel nézi a musztángot.
- De ha a tied... hogyhogy itt van kint?
- Szabad. - érkezik az egyszerű válasz. A ló kissé gyanakodva pillant rá, Mina pedig kezdi elképesztően idegennek érezni magát itt. Valahogy minden légvételnél érzi, nem tartozik ide.. bár a nap kissé megégette bőrét, még mindig... még mindig nem egy az indiánok közül. A vadlovaknak érezniük kell. Biztosan még az illata is más.
- Nem fog... félni tőlem?
- Akiben én bízom, bízik ő is.
- Bízol bennem... hmm... Jó tudni.
***

Éjfél. Kívül hűvös van, de belül... belül már más kérdés. Fogalma sincs, mi van belül. Valami szürke homályban elfolyt minden. Egyvalamit tud. Az előző pár órát oly szívesen megismételné még...
Annyi mindenről lemarad, ha most lesz vége.
De valamiért nem fél. Valamiért mintha... elfogadás? Nem, nem fogadta el. Belenyugodott? Azt sem. Fogalma sincs, mit érez.
- Leányom. Meggyőzőtem róla, hogy nincs értelme elvenni tőled az életet. Szabadon távozhatsz. Használd jóra eszedet, és ne hagyd magad becsapni.
Még soha... soha nem érzett ekkora megkönnyebbülést senki szavai hallatán...
***

- Ez nem... neem hiszem, hogy jó ötlet. Túl magasan van. Várj... arrébb fog menn... ÁÁÁ!
Kis sikkantás, de a köveketkező pillanatban mégis nyeregben van... Pontosabban lovon, mert nyereg, az nincs rajta. Hihetetlen. Nyereg nélkül a legnehezebb lovagolni. Mondták. Olvasta. Le fog esni. El fog szaladni vele, össze fogja törni magát...
De azért csak boldogan bámul ki a fejéből, amikor ez a csodálatos élőlény egyszerűen elindul vele sétatempóban és még mindig nem bucskázik hanyatt. Remegő kezekkel kapaszkodik a sörényébe, elképesztően óvakodva, nehogy meghúzza, valószínűleg a világ legnevetségesebb ülőpozíciójába sűrítve össze magát. De nem érdekli, mert innen... innen csodálatos a kilátás...

Elbúcsúzkodik Falától és a törzsfőnöktől. A törzs többi tagja is máshogy néz már rá. El lett fogadva. A főnök elfogadta, így ők is elfogadják.És még mindig nem fogta fel, hogy életben van.
Honi megígérte, hogy visszakíséri a fogadóhoz, ahol, nos... találták. - A társad még esélyesen ott lesz.
Mellette sétál, ahogy Mina ismét a vadló nyergében rója a poros pusztát. - Tudod... adhatnál nevet neki.
Az indiánsrác szinte azonnal válaszol, mintha nem is kellene gondolkoznia. - Szabad, a népével él. Úgy gondoltam, nem kell neki név, amit ember adott.
- Attól te még hívhatod úgy. Engem is kell hívni valahogy. Bár fogalmam sincs, mennyire illik rám az, hogy Wilhelmina, mégis ezt találták ki. Az csak egy név. De legalább lehet hívni valahogy.
- Bölcs vagy, azt meg kell hagyni.
Hmmm... vajon ezért maradtam életben?
- Hívhatnád Szilajnak mondjuk. Illik hozzá.
- Te mit szólsz hozzá, pajtás?
Elégedett nyihogás a válasz, mire Mina önkéntelenül is felnevet. - Látod? Mondtam én.

A távolban pedig egy pont. Meg merne esküdni, hogy egy szakadt ruhás Damien közeledik felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

15Azonnali: Once upon a time in Veronia Empty Re: Azonnali: Once upon a time in Veronia on Szer. Aug. 24, 2016 11:42 pm

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Csapó kettő, most Ciellel és nem Hildével.

Azt hittem sose végzek ezzel, de úgy tűnik tévedtem. Azonnali lezárva, köszönöm az olvasmányokat, ügyesek voltatok mind, s minden készített olvasmányban találtam valami olyat, ami kellően western volt. Ha esetleg valaki szeretne személyes véleményezést, felkereshet. REMNEK HOLNAP ÉJFÉLIG VAN IDEJE MEGÍRNI EZT, UTÁNA OFFOLTA MAGÁT.  Valaki kérem zárja le Hildét is.

150 Tp mindenkinek.

//Olvastam Hildét már korábban, igazán westernes alkotás volt, kiérdemli a 150 tp-t. - Sabri//

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.