Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Cynewulf/Sheatro

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1 Cynewulf/Sheatro on Hétf. Aug. 22, 2016 7:04 am

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
*Fütyörészve besétál a topic-ba és körbenéz: Na aszongya hogy itt izgi dolgok is történhetnek, meg adhatom saját magamat is...meg még mondtak dolgokat, csak a nagy piálásba elfelejtettem vót...szóval: öhm, kipróbálnám magam? Ja, nem, nem kérdés, hanem kijelentés: kipróbálnám magam(és a staff türelmét Very Happy )*

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Cynewulf/Sheatro on Hétf. Aug. 29, 2016 4:30 pm

Jöjjön hát az első helyzet, neked is meg nekem is... Izgalmas nem?

Első helyzetként szeretné látni, hogy mi lett volna Cynewulffal, hogyha az édesanyja utána ment volna, hogy hazavigye és sose hagyta volna, hogy elkóboroljon, és rátaláljon a csatatérre! Akkor is elszökött volna később? Vagy közösen megküzdöttek volna a gyásszal? Szeretném látni.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Cynewulf/Sheatro on Csüt. Okt. 27, 2016 12:07 am

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Don't you ever let me go!

Futottam. Futottam a múltam elől, a hírek elől, a Halál elől. A lelkemben sötét vihar dúlt, amely azzal fenyegetett, hogy mindent el fog nyelni. A szememből könnyek patakzottak, amelyek megállíthatatlanul törtek utat maguknak, hogy végiggördülve az arcomon mossák el a fájdalmamat. De nem tudták. Túl...közeli élmény volt, túlságosan megrázó. A legrosszabb az egészben nem az volt, hogy apa eltávozott tőlünk, hogy végleg és visszavonhatatlanul elvette tőlünk egy névtelen arc, és még csak a teste se maradt meg; hanem az a tény, hogy semmit sem tehettem ellene. Az ,hogy tétlenül ücsörögtem a szobámban, amely sötét lelkem börtönévé vált, és vártam, hogy nyíljon az ajtó, belépjen rajta az édesapám. Aztán az ajtó nyílt, de nem apu jött be rajta, hanem a sötét hírek hírvívője. Először nem értettem, hogy miről van szó, csak akkor esett le, amikor anyám megkért, hogy menjek vissza. Szívem legmélyén éreztem, hogy ez lesz. Mint ha megéreztem volna, s a sötétség, mint egy mindent letaroló hullám száguldott felém aznap. Így hát futottam. Mert máshoz nem értettem. Meghalt Kristen, és én nem voltam az ágya mellett, amikor az utolsó leheletével az én nevemet hajtogatta. Nem voltam ott, hogy végső búcsút vegyek attól az egyetlen egy személytől, akit életem során valaha is közel éreztem magamhoz. A gyerek szereti és tiszteli a szüleit, tegyenek akármit is...de az ikertestvére más. Vele olyan, mint ha a lelkük össze lenne kötve, s történjen bármi rossz is, Ők sose fogják elhagyni egymást. De Kristen elment. És most apám is. Egy fának támaszkodva próbáltam erőhöz és lélegzethez jutni. Az egész testem rázkódott a zokogástól, s éreztem, ahogy szépen lassan lecsúszok a fa tövébe. Azon kaptam magam, hogy guggolok, s kezeimmel ölelem át a térdeimet, miközben ritmikusan dölöngélek előre-hátra. Könnytől véreres tekintetemmel az eget fürkésztem. Hold Anya nem volt ott, se Hold Apa, csak a fák lombkoronáját átszivárgó narancssárgás fényből következtethettem azt, hogy még bőven tart a nap. Indulnom kéne, tovább, a csatamezőre, hogy szembenézzek a halál gonosz démonaival. De nem volt erőm...az elhagyott engem, ahogy szépen-lassan a szemem előtt tűnt el mindenki, aki valaha számított nekem.
Valaki közeledett felém, léptei nyomán hangosan zörgött az avar. Nem foglalkoztam vele. Csak ringatóztam, mint ahogy - gondolom én - kiskoromban anyám ringatott álomba. Valahogy megnyugtató érzés volt, miközben karjaimat olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy úgy éreztem, mindjárt összeroppannak a csontjaim, de nem számított. A fájdalmat már régi ismerősként köszöntöttem vissza, de sajnos a fizikai tortúra nem tudta elnyomni mindazt, amit belül éreztem. Lelki kezeimmel a hamuban turkáltam, próbálva megtalálni azt a parazsat, ami az életvágyamat jelentené, de nem találtam sehol. A csatatérre akartam menni. Egy szúrás a hasba, hogy legalább apám közelében érjen a vég. Ez volt a tervem. De gyenge voltam hozzá. A léptek tulajdonosa hamar utolért, s leguggolt mellém. Felemeltem a fejemet: édesanyám az. Arcán ugyanazok a könnyek gördültek végig, mint az enyémen. A szemébe tekintettem, s láttam visszatükröződni a fájdalmat. Aztán az egész ösztönösen jött, és én anyám karjaiba vetettem magam, fejemet a vállába, s hosszú hajába fúrva zokogtam, miközben szorosan átöleltük egymást, s közösen osztottuk meg a fájdalom és a magány perceit. Úgy éreztem, hogy az ár elakar magával sodorni s erősen kapaszkodtam az egyetlen szilárd pontba az életemben, aki még jelen volt: az anyámba...

Három év telt el azóta, hogy apám eltávozott. Csendes magányomban ápolgattam apám üres sírgödrét, Kristen-ével már végeztem. Anyám valahol bent pakolászott a szobában. Karitatív munkám végeztével a kapa nyelére támaszkodtam, s az eget néztem, ahogy néztem azt három évvel ezelőtt, amikor elakartam futni. Keserédes vigyorral emlékeztem vissza azokra a pillanatokra. Ha akkor nem rogyok a fa tövébe, és anyám nem ér utol, véget vetettem volna az életemnek, s ezzel elárulom az egyetlen élő rokonomat. Milyen egy önző egyén is voltam én akkor! Szegény édesanyám mit tett volna, ha egyedül marad? Férjét és egyetlen fiát egy napon elvesztve milyen sors várt volna rá? Önzőség. Az élőlények legnagyobb rákfenéje. Mindenki azt hiszi, hogy még soha, senki se élte át azt, amit Ő átélt. Hogy senki se ismeri azt a fájdalmat, ami benne lakozik, ami szépen lassan megöli őt belülről, érzelmi nyomorékká változtatva az adott egyént. Eltaszítanak mindenkit maguk mellől, elutasítják mások közeledését, hogy egyedül marcangolhassák magukat tovább, de közben azt várják, hogy valaki szakítsa át azt a falat, amit maguk köré húznak. Aztán az, aki segíteni akart, elmegy, ott hagyja őket, és a sebzett lélek haragszik rájuk emiatt, de ezt nem vallaná be senkinek - legkevésbé önmagának. A fájdalmat csak megosztással lehet legyűrni, de erre képtelen voltam az elején. Önzőségemben végső elkeseredésbe taszítottam volna anyámat, aki ennél sokkal jobb sorsot érdemel. Végül erőszakkal szakítottam el magam az ég bámulásától, s visszatértem további napi teendőimhez. Bár anyámmal sose tudtunk teljesen beletörődni abba, hogy már csak ketten maradtunk, de megtanultunk élni a tudattal, s még ha a mosoly már csak ritka vendég is volt nálunk, de éltünk tovább, s szívünkben tovább élt Kristen és apa emléke.

Itt álltam hát, 24 éves fejjel, kezemben a Hold Őrök fegyverzetét szorítva. Miután megfelelő korba értem, beálltam a katonák közé, hogy apám emléke előtt tisztelegjek. Édesanyám nem akart elengedni, túl sok volt a rossz emlék, de végül megértette az elhatározásomat, és áldását adta döntésemre. Meghúztam a páncél szíjait, s ellenőriztem a kardom állapotát. Az elmúlt időkben testem megedződött, s lassan már-már olyan testalkatom lett, mint az apámnak volt egykor. Vetettem még egy utolsó pillantást a házikónkra, ahol éltünk. Édesanyám egy évvel ezelőtt hunyt el, végül a szíve nem bírta tovább, s követte a férjét a Fátylon túlra. A feleségem az ajtóban állt ,arcán kedves mosollyal nézett engem, szemében még mindig ugyanaz a szeretet dúlt, mint amikor végül összeházasodtunk. Tekintetemet még egy ideig legeltettem az arcán. Kristen - a kislányom - ezt a pillanatot választotta arra, hogy előbújjon anyja szoknyájának rejtekéből, s egy nagyot ugorva a nyakamba vesse magát. Derrick, az ikertestvére valahol az erdőben játszadozott, valószínűleg annál a pataknál, ahol több, mint egy évtizede mi is jártunk a testvéremmel. Az egésznek olyan ismerős érzete volt, hogy a szívem majd összeszorult. Végül a család ismét négy fősre gyarapodott, s ez örömmel töltötte el a szívemet. Végül búcsút intettem a többieknek, s ráléptem arra az útra, amelyre apám is lépett oly' sok évvel ezelőtt. Baljós módon, az őrjáratunk azon az útvonalon fog haladni, ahol apámék őrjáratát lemészárolták. De most nem lesz semmi baj, vigyázunk egymásra, és egy hét múlva ismét karjaimba fogom zárni szerető feleségemet, a lányomat és a kissé túlságosan is vadóc fiamat.

A talpam megcsúszott a régen kiszáradt patak meder partján, s halkan káromkodtam. Visszaszerezve az egyensúlyomat körbe néztem az egyre sűrűsödő ködben, a többiek után kutatva, azonban csak elmosódott sziluetteket láttam. Lépteik zaja alapján azonban könnyen beazonosíthattam, hogy merre felé vannak, így nem aggódtam túlságosan. Az őrjárat mindeddig eseménytelenül zajlott, ahogy arra számítottunk is. Évek óta nem történt erre felé semmi izgalmas, s inkább csak azért jártuk ezt az útvonalat, hogy valamivel lefoglaljuk magunkat. Előttem, a ködben ekkor egy alak bontakozott ki, aki egyre csak felém tartott. Valószínűleg valamelyik társam az, így aztán nem is nagyon izgattam magamat. Amikor megálltam, akkor jöttem rá, hogy nem hallom a többieket, és az eddig elszórva látható alakok közül se láttam egyet. Csak azt az egyet, aki felém tartott.
- Jon, Te vagy az?
Tettem fel a kérdést kiszáradó torokkal. Órák óta nem ittam egy kortyot se, ebben a ködben még ahhoz se volt semmi hangulatom. Az alak nem válaszolt. Király, megint valami ostoba szivatás áldozatává válok. Mostanában egyre jobban rákaptak arra, hogy velem szórakozzanak. Amint visszaérünk Elatha-ba, vissza fogják ezt még kapni. Már csak két méter választott el minket a sejtelmes alakkal és nem úgy tűnt, mint aki lassítani akarna. Nyugtalanul a kardom után nyúltam. Valami nem stimmelt. De a ködöt egy hirtelen támadt szellő arrébb sodorta, s megláttam a férfi arcát. Döbbenten tátottam el a számat. Nem, ez nem lehet! Ő meghalt! Őt megölte a nekromanta! MI A FRANC FOLYIK ITT? Aztán minden elsötétült....

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Cynewulf/Sheatro on Csüt. Okt. 27, 2016 8:45 pm

Bravo, bravo! Nagyon szép volt, tetszett hogy az apád nyomdokába lész és az is, hogy a történelem egy generációval később ismétli önmagát. A kis merengésed az önzőségről szintán csodás önreflexió volt.

Jöjjön hát a következő helyzet!

Kapsz egy lepecsételt levelet egy megbízással, amiben annyi váltót ajánlanak, hogy egész hátralévő életedben duhajkodhatnál anélkül, hogy dolgoznod kéne. A célpont viszont nem más, mint eddigi mestered, aki felnevelt és tanított. Mit teszel?

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Cynewulf/Sheatro on Szer. Nov. 02, 2016 4:05 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Bérgyilkos kerestetik, jelige: Pénzért még az anyámat is!

Csendes magányomban egyedül üldögéltem a puritán módon berendezett szobámban, amelyet ideiglenesen kivettem Nebelwald-ban, hogy egy kicsi időt töltsek végre fajtársaim között, na nem mint ha annyira vágytam volna utánuk, de egy jó időre elegem lett az emberekből, vámpírokból és egyéb mocskos, nem sötét elf teremtményekből. Veronia tájait járva sajnos rá kellett döbbennem, hogy rohadt sok emberke mászkál szabadon, ami azért annyira nem volt számomra valami túl örvendetes felfedezés. Nem mint ha mondjuk túlzottan radikális self párti lettem volna, hisz számomra nincs rasszizmus, mindenkit egyformán utálok, na de akkor is...Borongós gondolataimat még az az olcsó lőre se tudta feledtetni, amit borként mertek árulni az egyik piacon. Érződött rajta, hogy ez még az átlagosnál is ocsmányabb, rohadt poshadt volt és az utóíze rosszabb volt, mint ha a másnapos hányásomat lefetyeltem volna jó kutyuska módjára. Lábaimat az asztalra felpakolva, kényelmesen elhelyezkedve a rozoga bőrfotelben próbáltam élvezni a nedűt - vagy éppenséggel próbáltam nem rögtön kihányni - és azt a levelet forgattam ujjaim között, amely az előző nap érkezett meg. A futárfiú, aki leszállította a levelet, azonnal el is rohant, mint ha félt volna tőlem. Eh...gyáva kis pöcs. Pedig szerintem semmi ijesztő nem volt bennem az nap, teljesen jó kedvemben voltam, a szokásostól eltérően még vigyorogni is próbáltam. Lehet, hogy az összképen rontott mondjuk az, hogy amikor ajtót nyitottam, az éjgyilokommal vakarásztam az államat, mert igen csak viszketett, s a ruhámon pár vércsepp tündökölt az előző napi főzőcskézés után. Ja, meg totál aznapos voltam, már mint olyan szinten, hogy nem hittem volna, még egyszer piára fogok tudni nézni. A fejemben mint ha egy egész hadsereg masírozott volna keresztül, a gyomrom úgy kavargott, mint a tenger egy viharban, s szemeim igen csak be voltak vérezve...na meg majdnem hogy kapásból telibe is hánytam a srácot. Így, utólag belegondolva, lehet hogy még is csak jobban döntött, hogy elrohant, mielőtt kínzó semmittevésemből fakadó frusztrációmat rajta vezettem volna le, kipróbálva pár vágási technikát.
A levél érkezése óta eltelt órákban még tovább iszogattam, hisz ahogy a mondás tartja: kutya harapást szőrével, másnaposságot/aznaposságot pedig hektó borral. A baj akkor kezdődött, amikor a hektó redukálódott két literre és a bor minden volt, csak iható nem. Így aztán jobb híján a levelet pörgettem újfent ujjaim között, próbálva kitalálni, hogy még is, mit rejthet? Ha valami hivatalos küldemény az adóhatóságtól, vagy bármilyen más hülyétől, én meglátogatom őket és apró darabokra vagdosok mindenkit, majd a kutyákkal etetem meg őket. Egyszer próbálkozott nálam valami hülye kis hivatalnok, aki megakarta nekem magyarázni, hogy nekem valami adót kéne befizetnem, olyan alapon, amit nevetségesnek találtam. Azóta állandóan vigyorgott az alak, legalábbis a hasára egy széles mosolyt varázsoltam a pengémmel. Hát, na igen, vannak napok, amikor velem ne szórakozzon senki és ne fájdítsa a fejemet, mert akkor csúnyán begorombulok. Végül elhatároztam magam és feltörtem a pecsétet, majd szépen lassan kigöngyölítettem a levelet. Bal szememet becsukva próbáltam fókuszálni a kacskaringós betűkre. A francnak ilyen elmosódott minden? Aztán megpróbáltam a jobb szememmel is. Nem, bakker, most mindkét szemem be van csukva. Oké, jobb csukva marad, balt kinyitni. Már is jobb. Még mindig totál olvashatatlan az egész. Franc, ez a motyó üt rendesen, legyen akármilyen undorító is. A levelet ledobtam az asztalra, hátradőltem a székben és lecsuktam a szemem, hogy aludjak végre egy jót...majd holnap elolvasom. Talán. De lehet, hogy inkább megint iszonyat mód berúgok. Az utóbbira mondjuk nagyobb esélyt láttam.

Másnap...óh, hogy én de utálom ezt az egészet! A fejem hasogat, a gyomrom kavarog, és a szám úgy ki van száradva, mint ha egy komplett sivatag veszett volna el benne. Véreres szememmel az éjjeli szekrényt vizslatom és meg is látok rajta egy agyagkorsót, amit még valószínűleg lefekvés előtt készítettem oda. A részeg énem rohadt jó fej, hogy így gondoskodik rólam, tudja, hogy mi kell a szervezetemnek egy átbulizott - magányosan átiszogatott elbaszott - este után. Óh, igen, egy jó pohár vizecske, ami kiűzi a szomjúságot szervezetemből. Nem is néztem meg alaposabban a korsót, kapásból lehajtottam a tartalmát, hogy fél másodperccel később az egészet úgy, ahogy van, a padlóra - és helyenként a falra - köpjem. Brrr....hát, ez rohadtul de nem víz volt. A részeg énem egy rohadt szemét! Ez poshadt bor volt. Köptem még párat, hogy teljesen megszabaduljak a förtelem utolsó maradványaitól, majd ingatag léptekkel keltem fel, s tántorogva kerestem meg a vizeskancsót. Mielőtt beleittam volna, megszagolgattam. Fúúúj, ez az én szájszagom? Ezzel gyilkolni lehetne! De legalább víz volt, édes, éltető víz. A korsó tartalmát nagy kortyokban nyeltem, s két perc múlva úgy éreztem, hogy egy kicsivel jobban vagyok. Aztán megláttam a száraz kenyeret és a néhol zöld színben pompázó sajtot, s minden maradék étvágyam elment, nem mint hogy ha túl sok lett volna. Jobb ötletem nem lévén az asztalhoz vánszorogtam és ismét kezembe vettem a levelet. Most már legalább normálisan látok, így akár el is olvashatom azt. Így is tettem...aztán újra átfutottam a sorokat, és újra és újra, úgy nagyjából tízszer egymás után, mire elhittem volna azt, hogy nem a tudatom szórakozik velem, hanem tényleg azt olvasom, amit hittem, hogy olvasok. Mi a franc?!
Mélyen Tisztelt Cynewulf Uraság!
Az anyád az az uraság. Majd ha mély tiszteletemet teszem az ánuszodban egy izzó vasdarabbal, amit előtte a biztonság kedvéért disznók ürülékében mártogattam meg, hogy a fertőzés is bejátsszon, akkor majd uramozhatsz, meg beszélhetünk mély tiszteletről.
Remélem, hogy levelem nem zavarja meg békés, otthoni nyugalmát.
Tündére lefordítva: remélem hogy nem épp szétokádod magadat és vele együtt a levelet is, s nem boncolod fel a futárfiút.
Az elmúlt időszakban nyomon követtem munkásságát...
...elképedve néztem, ahogy több liternyi alkoholt dönt magába úgy, hogy szemmel láthatólag semmi baja nem lesz tőle...
...s meg kell mondanom, hogy lenyűgözött teljesítménye!
Azt el is hiszem. Ilyen király módon senki sem tud inni!
Van egy régi ellenlábasom, aki ellen a bosszú már rég óta érlelődik.
Valamelyik bortermesztő rossz piát tukmált rád? Haver, átérzem keserűségedet, nekem is bőven kijutott az ilyen kontár anyaszomorítók munkásságából.
Azonban a bosszú ideje eljött, és úgy éreztem helyénvalónak, hogy a munkát magára bízzam.
Mert Ti nem szeretnétek bekoszolni a kezeteket aljas gyilkosságokkal, vérrel, epével, agyvelővel, bélsárral, vizelettel, hányadékkal, csontvelővel, takonnyal és egyéb finomságokkal, amikkel kapcsolatba léphetsz, miközben valakinek az életét elveszted. Apropó, a szart említettem már? Ja, igen, a bélsár címszó alatt. Hogy én milyen kibaszott kifinomult tudok lenni, ha választékos beszédről van szó!
Aelfsige túl rég óta kotlik régmúlt dicső múltjának gyarló relikviái felett, s az elkövetett bűneiért alaposan kijáró fizetség ideje most jött el. Tudom, hogy Ő a maga Mestere, aki megtanította magát mindarra, amit tud, és hogy a kérésem a maga nemében igen csak elborzasztó, hisz végül is, arra kérem magát, hogy árulja el azt, aki apja helyett apja volt, de nem tudom, hogy kihez forduljak.
Hogy mi? Áruljam el Aelfsige-t? A Mesteremet. Ez valami szopatás akar lenni? Valaki a hülyéjét akarja járatni velem? Hát bizony isten, hogy én nem vállalom el azt a munkát. Nem azért, mert annyira a szívembe zártam volna a vén szadista faszt, hanem mert azért bennem is van némi becsület és tartás, s biza, nem adom magamat olyan olcsón ám! Ezek nem tudják, hogy kivel packáznak. Nincs az a váltó, amiért ezt megtenném.
Mivel a kérésem igen csak súlyos, így az összeg is súlyos lesz. A munka elvégeztével annyi váltó fogja ütni a markát, amiből egész életében vígan elélhet, és még az esetleges gyerekeinek is szép jövőt tudna biztosítani. Egy egész kincses ládányi váltóra gondoltam...
Nos, hát, azt hiszem, hogy a szeretet és a tisztelet nem minden, nem igaz? Teljesen elavult, idejét vesztett koncepciók és ideálok, amelyek nem töltik meg a csóri selfike gyomrocskáját, meg hát mindenkinél eljön az az idő, amikor már nem kapaszkodik a szentimentalitásába és abba, hogy gerincesen kéne élnie a további életét. Szép dolog a tisztelet és a becsület, de hát a pénz az pénz, nem? És végül is, tényleg nem adom olcsón magamat.
Maradok őszinte tisztelője:
A név a végéről lemaradt, de ez már engem nem is érdekelt. A lényeget mind leírta.

Fejemet összekulcsolt kezeimen pihentetve ültem az asztalnál, s unottan néztem a velem szemben lévő kopár, üres falat. A gondolataim csak úgy száguldoztak. Amire készültem, az árulás. Tény és való, hogy mi, fejvadászok, bérgyilkosok, halál szolgák vagy mi a francok nem éppen a becsületünkről és az erkölcsi aggályainkról vagyunk híresek, de azért nekünk is vannak íratlan szabályaink és az első számú, legfontosabb szabály, hogy nem öldössük egymást ok nélkül. De, végül is, a célpontjainkat az alapján választjuk, hogy mennyit fizetnek értük, nem? Ilyen tekintetben akár el is tekinthetnék attól, hogy ki a célpont, lehetne csak egy újabb névtelen arc a tömegben. Ennyi váltóért simán tettethetném ezt. Odamegyek, megölöm, felmarkolom a pénzt és élem tovább a mindennapjaimat gondtalanul, annyi pénzben lubickolva, amelyről soha se álmodhattam. Na de hol marad akkor a moralitás? Mivé válok, hogy ha csak úgy, mindenféle igazán értelmes és releváns indok nélkül támadok valakire, aki a gondomat viselte? Lehet, hogy Aelfsige kegyetlen és brutális volt, azonban a maga módján tényleg felnevelt engem és megedzett, hogy szembe tudjak nézni ezen világ minden borzalmával. Ha Ő akkor nem akadályoz meg abban, hogy megöljem magam...akkor megöltem magam. Hú, de király következtetéseim vannak. Na, szóval, próbáljuk újra. Dönthetett volna úgy is, hogy nem vesz maga mellé, hogy kihajít az ajtón, mint macskát szarni, aztán kezdjek magammal azt, amit akarok. Ismerve az akkori énemet, nem kódorogtam volna vissza anyámhoz, mint kivert kutya, bocsánatért és megértésért könyörögve, hanem még tovább menekültem volna, míg valami szörny el nem kap engem az erdőben kóborolva. Igen, vert engem, ordítozott és gyakran több napon keresztül kínzott, de mindezek alatt megtanultam azt, hogyan védjem meg magam és azt, hogy a szeretet, a törődés, az irgalom és a lelkiismeret a gyengék sajátja. Megtanultam hogy semleges külső szemlélődőként figyeljem meg a világot és azt, ami történik, hogy a számomra legjobbat tudjam kihozni minden helyzetből.
S most mi történik? Egy névtelen alak levelet juttat el hozzám, szinte örök gazdaságot biztosítva nekem, cserébe viszont el kéne árulnom azt, aki felnevelt. Tényleg árulót akarnak faragni belőlem? Igen csak csábító volt a töménytelen mennyiségű pénz gondolata, hisz világ életemben szegény és csóró voltam, aki Veronia tájait bejárva próbált napról napra túlélni, de biztos, hogy a pénz mindent jelent? Mondják, hogy a váltó nem boldogít, de egy kacsalábon forgó kastélyban még is csak jobb búslakodni, mint egy szegényes viskóban. De tényleg a pénz jelentene mindent? Pénzen lehet emlékeket venni, még ha néhánya kínzóan keserű is? De voltak szép pillanatok is, egy-egy jól elvégzett feladat után a Mester megveregette a vállamat és a szemében - még ha csak egy pillanatra is - felcsillant a büszkeség, hogy szinte azonnal el is tűnjön, mint egy szégyenlős szűz leány, aki ablakában hallgatja az udvarlója szerenádját, s inkább visszavonul, semmint hogy leleplezze magát. Na ez volt életem eddigi legrosszabb hasonlata, de mindegy is. A lényeg, hogy néha napján büszke volt rám, és pont ezért volt igazán értékes, mert ritkán adták és keményen meg kellett küzdenem érte. Mit ér az ezernyi életre elég gazdaság, hogy ha csak úgy a selfhez vágják? Megakarom én ezt egyáltalán tenni? Még jobb kérdés: meg tudnám-e egyáltalán tenni?
~ Tehát Cynewulf ismét arra készül, hogy eláruljon valakit, aki közel került hozzá. Először Kristent árulta el halálos ágyán, aztán az apját hagyta elmenni és végül a saját anyját hagyta ott magányosan senyvedni egy elárult kis kunyhóban, távol mindenkitől, hogy családjától megfosztva élje le gyötredelmes életének utolsó éveit. S most mi lesz? Elárulja azt, aki megszánta őt? ~
~ Ez a baj, hogy még én se tudom, hogy mit kéne tennem. Csak itt gyötrődök.~
~ Mik is a választható lehetőségek? Elutasítod az ajánlatot, nem próbálod megölni Aelfsige-t és elesel egy csomó pénztől; vagy pedig elvállalod a melót, valami szerencsés véletlen segítségével végzel a Mesterrel, gazdag leszel és áruló. ~
~ Kösz, ezzel én is teljesen tisztában vagyok, semmi újat nem mondtál.~
~ Ácsi, ácsi, nem fejeztem be a gondolatmenetet. Akárki is adta fel a levelet, halottan akarja látni Aelfsige-t, és előbb-utóbb eléri, amit akar, kivéve, hogy ha valaki előtte nem öli meg a munkaadót, de ettől a lehetőségtől most tekintsünk el. Téged bérelt fel először, mert egy szadista köcsög, és neki bőven megéri azt, hogy egy vagyont fizessen ki, csak azért, hogy láthassa, ahogy vívódsz magaddal és megölöd az utolsó személyt, aki ehhez a világhoz köt. De ha nem teszed meg, akkor mi lesz? Csak vállat von, keres egy másik fejvadászt és jóval kevesebb pénzért ráküldi őt Aelfsige-re...meg utána még jó párat, mire valamelyik sikert arat. Tehát a vén fasz mindenképp a végét fogja lelni. Neked azt kell eldönteni, hogy Te teszed-e meg, vagy más? Mit érsz el azzal, hogy ha másra hagyod a melót? Elvesztesz egy nagy adag pénzt, és még arra se lesz esélyed, hogy kifosszad a házát, ahol temérdek értékes dolgot tartogat. Ezzel szemben, mit nyerhetsz? Megmarad a lelkiismereted utolsó, megtépázott darabja...de ez is több, mint amennyi maradna, ha megölnéd őt. Akármit is választasz, mindenképp veszítesz, így csak azt kell eldöntened, hogy mit akarsz elveszteni? A lelkedet vagy a pénzedet? Mert ha elvállalod a feladatot és megölöd Aelfsige-t, tudd, hogy szépen lassan az őrület magába fog szippantani...de abból a sok pénzből annyi piát vehetsz magadnak, amivel életed végéig elódázhatod ezt az őrületet.~
~ Vagy választhatom azt, hogy felkutatom a munkaadómat és őt ölöm meg, társulva a Mesterrel.~
~ Óh, igen, választhatnád ezt is, de a terv önmagában hamvába holt. Az a szemét évek óta figyel téged, írta is a levelében, és ismer téged. Kínozni akar ezzel a gyilkossággal, akár megteszed, akár nem. Felkutathatod őt, de számítana erre a lépésre is, így a közelébe se juthatnál. Nem kétséges, hogy örömét leli abban, hogy szenvedsz. Valaki, akinek annyi évvel ezelőtt ártottál, valaki aki...akire talán nem emlékszel,de hosszú ideje bosszút forral ellened.~
~ Kinek árthattam ennyire, hogy ilyen módon akarna kínozni engem?~
Shea jelentőségteljesen hallgatott és teljesen elzárkózott az elől, hogy ezt a vonalat tovább boncoljuk. Sejtené, hogy ki lehet a névtelen levél írója? De...honnét tudhatná Ő ezt? Biztos, hogy csak szórakozik velem, ismét. Újra és újra eljátssza ezt velem, csak hogy még egyet belerúgjon gyötrődő lelkiismeretembe. Mocskos egy rohadék!
~ Tehát, mi lenne a Te javaslatod?~
~ Neked van a legjobb esélyed arra, hogy kioltsd Aelfsige életét. Ismered a szokásait, a gyengeségeit, az erősségeit, a napi rutinját. Évekig vele együtt éltél, sose szakadtatok el egymástól hosszabb időre, csak azután, hogy szabadjára engedett téged, hogy kamatoztasd a való életben a tudásodat. Én azt mondom, hogy tedd meg, a lelkiismereted meg szard le, hisz nem ezt tanította neked a Mester? A lelkiismeret, a szeretet, a törődés és egyéb hülyeségek a gyengék sajátja, az Ő utolsó mentsváruk, egy téves képzet, amivel takaróznak, amellyel próbálkoznak elrejtőzni a világ elől. Mit ér ebben a világban már a szeretet? Számított valaha is egyáltalán? Persze, jó meg szép dolog, csak éppenséggel gyengévé változtat. Ha ott állsz, hogy választanod kell, téged végezzenek ki vagy a szerelmedet, miért választanád az utóbbit? Mit érsz el azzal, hogy hagyod őt élni, míg te a Halált választod? Ő gyenge volt, elkapták - téged is, ez most mellékes - és nem képes arra, hogy megvédje magát. Ő nem vérteződött fel a világ kegyetlenségei ellen, így életben hagyni őt, kínzás lenne. De Te, elvakulva a szeretettől, magadat választanád, amikor még annyi minden van, amit meg kéne élned. Válaszd hát az Életet. Mert ha ezt nem teszed meg, a levél írója rád küldi a gyilkosokat. Lehet, hogy sokan el fognak bukni, de előbb-utóbb lesz valaki, aki elég tökös s képzett ahhoz, hogy megöljön téged. De egészen addig a pillanatig folyton a hátad mögé kell majd nézned, várva, hogy melyik sarok mögül ugrik elő az, aki a halálodat keresi. Élet lenne ez? ~
~ Tehát azt mondod, hogy vállaljam el?~
~ Vesd össze az előnyöket és a hátrányokat. Mérlegelj és válaszd azt, ami a legopcionálisabb, legésszerűbb. Egy út kereszteződésnél állsz, s ott van az útjelző tábla, az egyikre véres betűkkel rá van vésve Aelfsige neve, a másikra ugyanúgy véres betűkkel a sajátod. Válaszd Aelfsige halálát és mentsd meg magadat. Ne hagyd, hogy a "tiszteletnek" nevezett tévképzet a halálodat okozza!

Végig ballagtam az úton, mely előttem hevert. Ahogy haladtam előre, a hely kezdett egyre ismerősebbnek lenni. Gyerekkorom helye.  Belemártottam a kezemet a sebes sodrású, jéghideg patakba, majd végig simítottam a fa törzsébe vésett neven. "Kristen". Még én véstem bele, mikor együtt játszottunk itt az ikertestvéremmel. Könnyes tekintettel, megrogyott vállal méregettem az ősöreg fát, amely rendíthetetlen erővel tört az ég felé. Követtem a fa törzsének vonulatát, s megláttam a tiszta, kék égboltot. Egyetlen felhő se szennyezte be, minden olyan tiszta és ártatlan volt. Pont, mint Kristen. De ő meghalt, s lelke már ott van valahol, a Túlvilágon, a családja körében. Tovább mentem, túl sok fájó emlékem volt ezzel a hellyel kapcsolatban. Keserédes mosollyal az arcomon szakítottam el magam az emlékektől és a pataktól. Magányos sétám fél óra múlva ért véget, ahogy elértem a házunkhoz. A fák árnyékai közé vonulva eggyé váltam a sötétséggel és így figyeltem az aprócska kis házat. Még nem nőtte be a gaz, valaki karbantartotta. Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, s jelent meg anyám megtört teste. Sokkal több ránc volt az arcán, mint emlékeztem, a haja megőszült, szemében már egyáltalán nem pislákolt semmi élet fénye. Egy megtört asszony volt, aki elveszítette az egész családját és csak élte tovább az életét, mint egy veszetten bolyongó lélek ezen gyarló földön. Térdre rogytam, miközben sírtam. Oda akartam szaladni hozzá, átölelni őt, de nem mertem megtenni. Féltem attól, hogy talán elutasítana, hogy elküldene engem. Féltem...s így inkább csak bámultam tovább az öregasszonyt, ki egykor az anyám volt.
- Sajnálom, annyira sajnálom - rebegtem.
Megvártam, míg vissza megy a házba, és tovább indultam. Még valami vár rám...

Megigazítottam a kezemen a bőrkesztyűt, megbizonyosodva arról, hogy pontosan ráilleszkedik a kezemre. Bedörzsöltem a kezemet egy fekete porral, ami felszívott mindenféle nedvességet, majd ebből a porból kentem az éjgyilok markolatára, hogy ne csúszkáljon a kezemben. Meghúztam a szintúgy éjfekete bőrből készült bakancsomon a szíjakat, hogy a lábbeli rászoruljon a lábamra, biztos járást biztosítva. Nem akartam, hogy csúszkáljon a lábam és bizonytalan legyen a járásom. Végül lecsatoltam az egyszerű köpenyt a vállamról, hisz amúgy is csak akadályozna a mozgásban, majd leporoltam a ruhámról a maradék koszt, és kiléptem a fák rejtekéből. Azon a helyen voltam, ahol annyi évvel ezelőtt rám talált a Mester. Emlékek rohantak meg. Van itt egy tisztás, nem is messze, ahol naphosszakat gyakoroltam a megfelelő szúrási technikákat. Ha kétszáz métert tovább haladok, lesz ott egy tiszta vizű, jéghideg tó, ahol minden nap legalább két órát töltöttem, míg testem hozzá nem szokott a hideghez. Az egyik fán még tisztán látszott a tőröm pengéjének nyoma. A környéken rengeteg fajta virág nőtt, amelyeket Aelfsige ültetett el, hogy ne kelljen hosszú sétákat tennie, ha újabb alapanyagokra lenne szüksége a főzetei elkészítéséhez.
Amióta rám talált, folyamatosan kínzott a szadista állat. Volt egy ostora, amivel gyakran elgyepált, ha valami rosszat tettem. Erős kötéllel kötözött ki a fához, hogy még véletlenül se tudjak mozdulni, teljesen lecsupaszított, hogy minden védelmemet és büszkeségemet elvegye. Napokon keresztül kínzott, míg végül nem tudtam tovább tartani magam és minden izmom elernyedt, összepiszkolva magamat. Utána jéghideg vizet öntött rám, hogy lemossa az ürülékemet és folytatta tovább. Számtalan bot tört el a hátamon, amikor végigütlegelt engem. A hátamon még mindig látszik azon vágásoknak a nyoma, amit rajtam ejtett. Direkt idéztem fel magamban a régi rossz emlékeket, hogy megerősítsem magam az elhatározásomban. Néha felakartak törni a szép emlékek is azonban ezeket erőszakkal űztem el. Nem kellenek nekem, csak elgyengítenek.
- A szeretet gyengeség...a törődés halál...a tiszteletet senki sem érdemli ki...
Hajtogattam magamban, mint egy fajta dogmát, míg végül már csak ezeket a szavakat ismertem. Nem szabad szeretnem, mert az a halálomat okozza. A tiszteletet csak a halottak érdemlik ki, vagy még azok sem. Az élők előbb-utóbb elhaláloznak, így lényegében teljesen mindegy, hogy mikor és hogy jön el az, a halott már nem érez semmit. Az megmarad az élőknek, hogy súlyos teherként, tagjaikat lefogó bilincsként cipeljék tovább. De ez már a lelkiismeret, s egy bérgyilkosnak nem lehet lelkiismerete. Ő öl, mert erre képezték ki, mert csak ehhez él. Pénzért, hatalomért, bosszúért. Mindegy, hogy mi, csak valami oka legyen, lett légyen az akármennyire szánalmas is.
Tovább mentem. Már alig húsz méter választott csak el a mesterem házától, amikor az kijött az ajtón, kezében egy vesszőből font kosárral, úton, hogy leszüreteljen pár virágot. Amikor meglátott engem, felvonta a szemöldökét. Ekkor már a kezemben volt az éjgyilok, másik kezemben pedig a levél. Arcomon pár kósza könnycsepp gurult le, aztán megacéloztam a szívemet és az elmémet.
- Sajnálom Mester...de az időd lejárt.
Azzal kiejtettem a kezemből a papírfecnit s mozgásba lendültem. Ideje megvívni a csatát Aelfisge-zsel. Ideje megvívni a csatát a lelkiismeretemmel. Hold Anya kegyelmezz nekem!

A két penge éles csattanással találkozott. Farkas szemet néztem hát a Mesteremmel, aki döbbenetében éppen hogy csak hárítani tudta a csapásomat. Amikor rájött, hogy mi van készülődőben, felém hajította a kosarat, ami pillanatnyi megtorpanásra késztetett, csupán annyi időre, míg egy lusta legyintéssel másik irányba tereltem az egyszerű kis tárgyat, azonban ez elég volt arra, hogy előhúzza a mindig nála lévő éjgyilokot és védeni tudja első csapásomat. Sejtettem, hogy nem lesz ennyire könnyű, így a futásomból fakadó energiát felhasználva félre löktem a férfi testét, aki megtántorodott. Lassítottam, elkaptam az egyik oszlopot, ami a háza előtt álldogált és ezt használva fordulópontnak megfordultam, hogy ismét csapást mérjek rá. Ismét egy védés az utolsó pillanatban. A két penge összeakadt, és én teljes erőmből toltam a fegyvert Aelfsige teste felé. Az idősebb férfi egy hangos mordulással taszította el a két éjgyilokot, és tett pár lépést hátra.
- Miért csinálod ezt?
- Azért, mert meg kell tennem!
- Hát elárultál engem?
- Elárultalak? Nem. Csak elvállaltam egy megbizatást!
Ordítottam, miközben felülről indítottam támadást. Aelfsige hárította a teljes erőből érkező vágást, tett egy lépést oldalra, majd egy átlós csapással próbálkozott, ami elől könnyű szerrel kitértem, majd testi erőmet kihasználva próbáltam feldönteni. Szabad kezét ökölbe szorítva csapott az oldalamra. Hátrébb léptem, így kisebb tér keletkezett kettőnk között. Ő csak nézett engem, pengéjét védekezően maga elé tartva, én lazán lógattam kezemet a testem mellett, miközben átható tekintetemmel őt fürkésztem, várva azt az apró mozdulatot, ami elárulná, hogy támadásra készülne.
- Tehát pénz van a dolog mögött. Azok után, amit érted tettem, pár csilingelő váltóért megölnél engem.
- Pár váltóért? Nem, annyira gerinctelen én sem vagyok. Egy egész vagyonért.
- Hát ennyit jelentek neked?
- Hidd el, nehezen hoztam meg a döntést. De nem te tanítottál meg arra, hogy mások élete egy fabatkát sem ér? Hogy mindig elsősorban magamra gondoljak? Hogy az élet önmagában egy értéktelen, eldobható valami, egészen addig, míg nem a sajátunkról van szó? Én csak a tanításodnak megfelelően élek!
A Mesterem egy hangos, elkeseredett ordítással vetette rám magát. Pengéjével hálót szőtt maga köré, olyan gyorsan forgatva a fegyvert, hogy a mozdulatai elmosódtak és úgy tűnt, mint ha egyszerre lenne mindenütt és tett egy lépést felém. Nem mozdultam, csak szememet kapkodtam ide-oda, próbálva megtalálni a mintázatot. Végül oda ért elém, s egy laza, lusta mozdulattal pengémet betoltam a pengehálón belülre anélkül, hogy a másik fegyver találkozott volna a sajátommal. Egy kis vágást ejtettem Aelfsige jobb karján, aki erre visszahúzta azt, és halkan káromkodott egy sort.
- Öregedsz, egyre lassulsz. A háló szép és jó dolog, de ne feledd, hogy Te tanítottál engem, így volt bőven időm kitapasztalni ezt a technikát és megtalálni azt, hogy lehet megtörni. De most, hagyjuk egy pillanatra a harcot. Kaptam egy levelet egy régi ellenlábasodtól, aki nem nevezte meg magát és a halálodat követelte, cserébe egy egész életre elegendő vagyont ajánlott fel. Órákon keresztül tépelődtem, próbálva eldönteni, hogy mit tegyek. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy kegyelemből én öllek meg,semmint hogy valami vadidegen pengéje által leld a halálodat.
- Ez milyen rohadt kegyes... - jegyezte meg a Mester gúnyosan. - Tehát Te most az irgalmast játszod itt? A tékozló fiú haza tér, hogy megölje azt, aki törődött vele?
- A Tékozló Fiú sose hagyta el a házat...mert sosem volt itt. Én nem vagyok a fiad, én csak egy egyszerű szolga voltam ,akit az igényeid szerint alakítottál. Magányos voltál, elzárva mindentől és mindenkitől, így aztán kapva kaptál az alkalmon, amikor egy ártatlan fiú tévedt a házad közelébe.
- Ártatlan fiú?! A saját halálodat kerested, utána meg úgy döntöttél, hogy bosszút állsz és ölni fogsz, hogy enyhíts fájdalmadon.
- Na jó, az ártatlan kifejezés enyhe túlzás volt. De te kegyetlenül és komiszul bántál velem!
- Megedzettelek!
- Én is erre a következtetésre jutottam. Egy lelketlen gyilkológépet neveltél belőlem. Nézd meg, hát nem vagy büszke rám?
Csattantam fel, kezemmel vadul hadonászva, artikulálva. Kezem dühödt táncot járt, és vádlón mutogattam Aelfsige-re, miközben lábamat egyre mélyebbre fúrtam a laza talajba. A vén mester nem vette észre, teljesen az arcomra és a kezemre fókuszált.
- De...a lelkem egy része büszke rád. Ezt vártad mindig is, nem? Hogy valaki büszke legyen rád. Annyira vágytál rá, hogy gyilkoltál a nevemben, a kedvemért. Megöltél két gyereket, és az anyjukra kented a halálukat, hogy megbékíts engem. S mi van azzal az esettel, amikor az elárvult utca kölyök vérében fürödtél, mert annyira elvesztetted a kontrollt? Mit éreztél akkor, amikor másnap felkelve azt láttad, hogy az arcod véres, mert megpróbáltad elpusztítani a kölyköt? Megpróbáltál belőle táplálkozni, amidőn az Átok újra felgyülemlett benned? GYENGE EGY ALAK VAGY, de én még is, valamilyen szinten büszke voltam rád. Most már nem. Most már tudom, hogy egy NYOMORULT ÁRULÓ VAGY!
Visított fel az öreg. A szememben harag gyúlt.
- Azt az estét most említetted fel utoljára. Figyelmeztettelek...soha...többé!
A lábam lendült. Eddigre már elég mélyen volt a földben ahhoz, hogy egy jó nagy adag földet tudjak felrúgni vele. A por mesterem arca felé szállt, elvakítva őt egy pillanatra, miközben én vad üvöltéssel vetettem rá magam. Megtalálta azt a pontot, amivel azonnal fel tudott dühíteni, gyengeségem legfájóbb pontját, amikor tényleg vadállat módjára viselkedtem. Vad dühvel támadtam Aelfsige-re, ám ekkor valamit éreztem, amit eddig még sosem. Valami vad mágiát, aztán éles visítás csendült fel a fejemben, egy erőteljes hanghullám talált el. Mire összeszedtem magam - nem lehetett több, mint három másodperc, ami harcban igen csak kritikus - már azt vettem észre, hogy egy penge száguld a fejem mellé. Az utolsó pillanatban hajoltam le, viszont a penge menet közben utat változtatott, s mélyen felhasította a hátamat. Így félig meghajolt testtartásban rohantam Aelfsige felé, teljes erőmmel találva el őt. Mindketten elestünk, de én voltam felül. Fejem azonnal előre is lendült, s találkozott az alattam lévő orrával, ami hangos reccsenés kíséretében tört el. A mozdulatsort egész addig ismételtem - a fene se tudja hányszor - míg az ellenfelem össze nem szedte magát, s eltaszított magától. A fejem éktelenül hasogatott a rezonancia vihar és az fejelgetés utóhatásaitól. Olvastam már erről a képességről, és a Mesterem is tett említést róla párszor, de élőben még sosem tapasztaltam, így alaposabban meglepett. Nem voltam még olyan szinten, hogy ezt a képességet megtanuljam, de ez már nem fog segíteni rajta. Lenéztem Aelfsige-re, akit a homlokából szivárgó vér teljesen elvakított. Az orrágól és a szájából is vér csorgott, s pengéjével szánalmas módon maga körül csapkodott, próbálva elkerülni azt, hogy közel kerüljek hozzá.
- Azt hiszem, hogy ezzel vége, nem igaz? Meg kell vallanom, nagyobb ellenállásra számítottam. De, megöregedtél, és ez a veszted. A tanítvány átveszi a mester szerepét.
Jegyeztem meg gúnytól csepegő hangon, miközben pár lépést tettem felé.
- Igen, vége. Már rég óta vártam erre. Tudod milyen érzés az, amikor az erőd elhagy, szépen lassan és Te nem tudsz semmit se tenni ellene? Tehetetlenül bámulod, miközben az évek elszaladnak melletted, s az egykoron oly' erős ifjúból egy megtört aggastyán lesz. Amikor annyi évvel ezelőtt megtaláltalak téged a csatamezőn, egy ideig hezitáltam, aztán úgy döntöttem, hogy magam mellé veszlek, felnevellek, a fiam leszel, ki sosem volt. De nem ismertem a kegyelmet, a szeretetet, csak a teljesítményt és a használhatóságot. Így aztán nem neveltelek, hanem idomítottalak. De legalább jó munkát végeztem, nem?
- De, Mesterem, jó munkát végeztél...
Guggoltam le mellé. Ekkor már nem csapkodott, csak olyanok voltunk, mint két régi barát, aki a közös múltat emlegeti fel. Leültem mellé, miközben kezemet a vállán nyugtattam.
- Azért, voltak jó pillanataink is, nem? - hangom derűsen csengett. Őrület.
- De...amikor éppenséggel nem voltál totál idióta és szerencsétlenkedtél össze-vissza.
- Jó, de nézd el nekem, fiatal voltam.
- És most mi lesz? Hagysz itt szépen lassan elvérezni, miközben adomázgatunk, vagy véget vetsz mindennek?
- Nemsokára... - ígértem. - Nemsokára. Sajnálom, Mester. Annyi mindent köszönhetek neked, még ha annyi fájdalmat is okoztam. Mindig is tiszteltelek és annyira sajnálom, hogy ennek az egésznek így kell végződnie. Talán....lehettünk volna akár barátok is, nem?
- Azt hiszem, hogy ez már sosem fog kiderülni. De ne sírj Cynewulf. Én megbarátkoztam már a halál gondolatával. Annyi mindent elkövettem már életem során, amire nem vagyok büszke, hogy ez megváltás nekem, és ... emlékezz rám, jó?
Némán bólintottam, majd elővettem a mellényem belső zsebéből egy ruhákba csomagolt tárgyat, amit még évekkel ezelőtt szereztem. Óvatosan kicsomagoltam s egy apró tükör esett ki belőle. Párszor végig simítottam a keretén, majd könnyes szemekkel néztem Mesteremre.
- Mondd csak, szerettél engem valaha is? - tettem fel a kérdést, tekintetemet a tükörbe fúrva, ahol megjelent a férfi arca.
Rettegve vártam a válaszát és azt, hogy az Igazság Tükre hogy fog reagálni rá. Aztán a szívem ott, akkor szakadt meg, amikor kiejtette Aelfsige, egy egykor nemesi családból származó sötét elf, most már egyszerű bérgyilkos, az utolsó három szavát:
- Mindig is szerettelek...
A tükör megmutatta az igazat. Az arc nem torzult el. Az igazság volt...
- Köszönöm, Mesterem.
Az éjgyilok mélyen megmártózott Aelfsige mellkasában. A test még rángatózott párat, aztán minden elcsendesedett s én zokogva borultam az élettelen mellkasra, amiből patakzott a vér.
- Köszönöm, és sajnálom...annyira sajnálom! Én...én nem akartam ezt. Mit tettem? Óh, anyám, mit tettem?!
Zokogtam fel kétségbeesetten, miközben annak a férfinek az arcát néztem, aki szeretett engem...fiaként, aki sosem volt, mert születéskor meghalt, magával rántva az enyészetbe az anyját is. Aznap este Aelfisge elvesztette feleségét és soha meg nem született fiát és elmenekült otthonról, hogy magányosan élje az életét egy egyszerű kis faházban. S pár év múlva megjelent egy másik fiú, aki ugyanúgy elvesztette a családját és ugyanúgy a magányt választotta, s ugyanúgy megakarta magát ölni. Egy fiú. Nagyjából annyi idős, amennyi a fia lett volna, ha nem hal meg. Az iratai között még a távozásom előtti utolsó estén találtam egy névsort, számtalan áthúzott névvel, a végén egyetlen egy névvel:
Sheatro.
Ezt a nevet adta volna a fiának. Nem hagyományos sötét elf név, szembe ment minden hagyománnyal...de Ő még is ezt választotta. S évekkel később ezt a nevet rám akasztotta...Egész testem rázkódott a bánattól és a gyötrelemtől, miközben átöleltem a kihűlt testet, s ölemben ringattam azt.
- Remélem, a túlvilágon találkozol a családoddal.
Azzal egy végső csókot adtam homlokára. Én...én így búcsúztam el. Merjék még ezek után azt mondani, hogy a pénz boldogít!

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Nov. 06, 2016 9:31 pm

Rengeteg mindent tudnék mondani ehhez a helyzethez, nagyon tetszett ahogyan Sheatro meggyőzött, hogyan dönts, és utána az összecsapás is a mestereddel. Külön jó volt látni, hogy használod a tükröt, és a legvégén az a fiús plot twist is csodásan sikerült. Nem számítottam amúgy rá, hogy bár azt választotad hogy megölöd, mégis ennyire érzelmes lesz a vége. Nade, jöjjön a jól megérdemelt ajándék!
Ciel ezt hívja Quest for Fashion time-nak!

Név: Scarf of NoOne
Típus: Sál
Leírás: egy sötétkék sál, amit hogyha az arcod köré csavarsz (felhúzod az orrodra), elég ha egy pillanatra szem elől tévesztenek, csak egy leszel az arctalan tömegben. Az sem fog felismerni, aki egy perccel korábban még egyenesen téged bámult, így könnyen megléphetsz az üldözőid elől. Szükséges, hogy legyenek körülötted emberek akik között elvegyülhetsz.


Új helyzet:
A mestered halott, ellenben találsz egy kisfiút, majdnem ugyan olyan helyzetben, ahogyan Aelfsige talált terád ott a csatatéren. Mit teszel így, hogy pontosan abban a helyzetben vagy mint annó ő?

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Cynewulf/Sheatro on Csüt. Dec. 29, 2016 7:02 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Aliis ne feceris, quod tibi fieri non vis


12 évvel ezelőtt

 Halkan kopogtattam a mesterem házának ajtaján, s vártam a válaszra. A nebelwald-i erdő felett szellő suhant át, amely az északi hideget hozta magával. Alkonyodott, s a napkorong vörös izzásba vonta a magas fák koronáját. A közeli tisztás szélén kettő világítós bizbasz állat vágott keresztül, furcsálló pillantással méregetve engem, aztán olyan nyugodtan, mint egy hasmenéses macska, mentek tovább. Az ajtó nyitódott. Mesterem cuki pofája meredt rám. Szemében harag - milyen meglepő! - fogai kilátszódnak a vicsorgástól, keze ökölbe van szorulva. Istenem, mennyire imádom én ezt a vén faszt. Ja nem, még sem. Utálom, mint...nem, ezekre nincsenek hasonlatok. A lényeg, hogy nem nagyon viseltem őt a szívem begyében, és jó párszor elküldtem már a Halál méteres kékeres farkincájára, azonban Ő mindeddig nem végeztetett anál-kényeztetést az említett Kaszás bácsival, és még alulról sem szagolta az oly' imádott bazsalikomjait. Sőt, mi több, az a kurva hasmenéses macska se ürítette ki őt a béljáratain keresztül. Egy szóval: élt és virult és ugyanolyan köcsög volt, mint mindig.
- Te már megint itt?
- Öröm téged is újra látni.
- Nem valami kölcsönös...
- Ki gondolta volna?
- Ne szemtelenkedj!
- Meg van mind a két szemem!
Pofán akart verni a kis mocska. Elhajoltam. A kezében tartott kupát vágta rögtön a fejemhez. A pléhivóka teljes erejéből csapódott az orromnak, ami hangos reccsenés kíséretében tört be...igazából ezt a mutatványt már rutinszerűen végzi el. De még mindig nem látszik rajta meg az, hogy párszor már helyre kellett tenni arcom büszkeségét.
- Te már megint itt?
-...ezt már kérdezted egyszer.
- Normális választ meg még nem kaptam rá...
- Nem, igazából nem vagyok itt, csak a szellemem kísért téged...
- Na gyere be szaros.
Mosolyodik el a vén mocsok. MI A FASZ?! Ez...mosolyog? Itt valami aljas csapda van készülődőben. Rohadjon el, ez tuti, hogy ki fog nyírni. Megy be a Halál bánatos farka, az. Megtorpantam és inkább hátraarcot akartam csinálni, amikor elkapott a galléromnál fogva és bependerített az ajtón. Megbotlottam a küszöbben és nem túl kecses mozdulattal értem földet. Arra még volt időm, hogy a fejemet oldalra fordítsam, így legalább a még mindig lüktető és vérző orrom nem sérült meg még jobban....az önbecslésemmel ellentétben. Amire feltápászkodtam, a Mester már az asztalkánál ült, és folytatta a megkezdett gombaleves zabálását. Szürcsögött. Direkt csinálta a retardált kis szemét, mert tudta, hogy idegesít engem. Csücsörítettem az ajkammal és utánoztam az undorító hangot. A tányér gőzölgő tartalma az arcom felé indult meg sebesen, én meg elvetődtem a leves útvonalából, ami ártatlanul placcsant szét a földön.
- Szégyen...ilyen kaját elpazarolni.
Csóváltam meg a fejem. Aztán ismét a vén trottyosra néztem és megláttam a feje felett egy táblát, ami eddig nem volt ott. Díszesen bele faragva egy mondatot tartalmazott, amit nem tudtam elolvasni.
- Az mi a rák?
- Olvasd el...
Hunyorítottam a szememmel, forgattam a fejemet, mindenféle pózt kipróbáltam, de még mindig nem volt értelme ennek az egésznek.
- Ember betűk lehetnek...nem tudom elolvasni.
- De én igen - mondta Mester. - Latin nyelven íródott. De én meg nem szólalok rajta.
- Latin? - kérdeztem.
- Tünde nyelven ez annyit tesz: Azt, amitől rettegsz magad is, mással se tegyed meg. Ez az az idézet. Horatius, a sötét krónikás írta. A Tünde Torony szobájában. Aztán Crominius jegyezte le, egyenest Horatius szavaiból.
- Aha...zsír. És ezt miért raktad ki a faladra?
- Megtetszett...
- Jó lenne, ha néha ezen elvek szerint élnél.
Most már a kanál találkozott szép orcámmal és ha nem hajolok el, a kés a homlokom közepére áll. A Mesterem szeme vidáman csillogott, miközben én az életemet féltve rohantam ki a házikójából.


A jelen

Azzal egy végső csókot adtam homlokára. Én...én így búcsúztam el. Aztán felkeltem a Mesterem teste mellől. Leporoltam a nadrágomat, és a házikó felé vettem az irányt. Tudtam, hogy mindig tart pár vödör vizet bent mosakodásra, takarításra és a főzeteihez is. Amint beértem, a tekintetem beitta az ismerős látványt. Alig változott valami az elmúlt évek során. Kezemet végig futtattam a bútorokon. Az ágyikón, amin évekig aludtam, vagy éppenséggel betegeskedtem, vagy szenvedtem az ütlegeléstől. Az asztalon, ahol vagy életem legjobb ételét ettem, vagy pedig a méregtől fuldokoltam. A szekrényen, amiben a ruháinkat tároltuk...vagy ahova bezárt engem és az egész szobát elárasztotta maró gázokkal. Minden egyes ponthoz vagy ezernyi keserédes emlék tartozott. Az asztalon gomba leves maradványai voltak, mellette egy félig elfogyasztott cipó.
- Szégyen...ilyen kaját elpazarolni.
Suttogtam magam elé, felidézve az évekkel ezelőtti jelenetet. Tekintetem megakadt a kis fatáblán. Még mindig ott csüngött a falon. Kicsit megkopott már azóta, pár karcolás látszott rajta, és egy hasadás futott keresztbe, mint ha a vén trottyos céltáblának használta volna. Elgondolkoztam azon, hogy lemegyek a pincébe és kirabolom a mocsok szentélyét, magamhoz véve az összes mérget, gyógyszert és felszerelést. De aztán letettem róla. Nem akartam a kelleténél jobban megbecsteleníteni az emlékét. Kiléptem a házból. Hűvös szellő suhant végig a tisztáson, ahol a lak állt. Aelfsige hajába bele-belekapott a szél. Egy percig álltam ott, meredten bámulva a testet, arra számítva, hogy majd felpattan. De nem állt fel. Szomorúan hajtottam félre a fejemet. El kell őt temetnem. Ennyi tiszteletet megérdemel. Miközben egy ásót kerestem, tekintetem megakadt valami mozgáson. Az éjgyilok rögtön a kezembe került és oldalra gördültem, s mielőtt végeztem volna a mozdulattal, már fel is kaptam a mesterem fegyverét is a földről. A két bérgyilkos-pengével felszerelkezve fordultam arra felé, amerre a mozgás látszódott. Testem megfeszült, készen állt minden izmom arra, hogy ha kell, akkor félrevetődjek a lövedék útjából. A bokrok zörögtek, valaki átcsörtetett közöttük. Tettem pár lépést hátra. Fél testemet egy vaskos oszlop takarta ki, így legalább kisebb támadási felületet hagyok szabadon. Aztán egy alak bukkant ki a fák mögül.

 Egy kisfiú. Szemmel láthatólag észre se vette, hogy valaki áll a ház mellett. Csak most vette észre, hogy egy tisztásra ért ki és hogy ott áll egy ház is. Teljesen fedezékbe vonultam, onnan figyeltem, hogy mit csinál a kis szaros. Tett egy pár bizonytalan lépést a lak felé, aztán meglátta a Mesterem testét. Kezeit a szája elé kapta, de még így is hallottam rémült sikolyát. Hezitált. Meneküljön innen, vagy kutassa át a házat, valami érték után kutakodva? Ahogy közelebb ért, vettem észre, hogy az arca teljesen be van esve, a szája cserepesre száradt, és folyton az ajkát nyalogatta. Szemében éhség és űzöttség csillogott. Egy kölyök, aki eltévedt az erdőben és már napok óta ott kóborol, annak reményében, hogy vagy haza talál, vagy megszánja valaki....vagy netán megöli valaki. Valami piszok egy mázlista kis suttyó ez, hogy nem intézte el Nebelwald még. A gyengéket mindig kiszűri. Végül a betolakodó úgy döntött, hogy még is csak megnézi magának a házat, bár jó nagy ívben elkerülte Aelfsige testét. Én a hátsó ablakon ugrottam be, amit a Mester nyitva hagyott, hadd szellőzzön a szoba. Behúzódtam a sarokba, amit már nem világított meg a lemenő nap fénye, és amúgy is, egy kis beugró volt, így teljes sötétség honolt benne. Azonnal beolvadtam az árnyak közé és innen vártam, hogy megérkezzen a mocsokláda.

 A fiú alaposan körbenézett az ajtónál, megbizonyosodva arról, hogy senki sincs a szobában, majd kiéhezetten vetette magát a tányérra és olyan hamar tisztára nyalta, hogy még egy hivatásos mosogatónőnek is a becsületére vállt volna. A cipót még nagy falattal leküldte magába, pedig azért emberes adag volt. Utána a szekrényben kutakodott, hátha talál valamit. Szerencséjére pár alma és egy körte árválkodott még ott, most azoknak esett neki. Vártam, míg végez az ivással is. Utána a ruhás szekrényhez lépett, amely mellett én is rejtőztem. Belesett a sarokba is, de nem látott ott semmit .Tekintete átsuhant rajtam. Már nyitotta volna ki a szekrényajtót amikor megmozdultam s ezzel megtörtem a varázst. A kis szaros olyan riadtan ugrott hátra, hogy azt kész öröm volt nézni és olyan hangosan sikított, hogy arra még a holtak is felébredtek volna.
~ Te, odakint...Te nehogy megpróbáld ezt művelni, mert tuti, hogy kinyírlak...~
 Ami meglepett, az az, hogy mire a sikoly elhagyta a torkát és hátra ugrott, kezei már ökölbe szorultak és nem is gondolkozva, vagy mérlegelve a helyzetét és esélyeit, már rám is támadott. Kinyújtottam a kezemet, amely hangosan csattant a homlokával. A gyerek talpon maradt, és megpróbált tovább nyomulni felém, én viszont csak tartottam el őt magamtól távol, miközben Ő feleslegesen csapkodott, egyetlen ütése se ért a testemnek. Ekkor taktikát változtatott és a kinyújtott kezemre csimpaszkodott teljes súlyával. Meguntam a játékot. Egy jól irányzott rúgást intéztem a hasa ellen. Rögtön kiszabadult a kezem a gyengécske szorításból, a kölök meg ott fetrengett a földön. Megpróbált felkelni. Mesterem éjgyilokjának pengéje hangosan koppant mellette a földön. Alig pár centire állt meg a fejétől. A gyerek egy pillanatra megrémült, aztán ismét felpattant, hogy nekem támadjon. A saját fegyverem gombja erősen ütődött a halántékának. Szemei felakadtak, aztán ájultam omlott össze. Megnéztem a fejét. Szép kis lilulás. Csak nem döglik bele. Vagy ha igen, az se baj...engem aztán nem érdekel.

3 óra múlva
 Halk motoszkálásra lettem figyelmes. A kis szaros fészkelődött az ágyban. Én egy székben ültem mellette, lábaimat lazán keresztezve és egy almát majszolgattam jó hangosan. A kölyök ajkain még mindig ott csillogott a bénító méreg maradványa. Az egész helyzet abszurdan ismerős volt. Úgy látszik, hogy a történelem tényleg mindig ismétli önmagát. Egy szomorkás mosollyal figyeltem, ahogy a srác kinyitja a szemét. A tekintete határozatlan, bágyadt volt, de lassan megjelentek benne a tudatosság szikrái is. Látszott rajta, hogy megpróbál mocorogni, de semmi esélye nem volt rá. A teste nem engedelmeskedett elméjének parancsaira. Lényegében teljes gerincbénultság lett úrrá rajta.
- Üdv szerény lakomban.
- Te...franc...agy?
- Nem beszélünk ám itt csúnyán. Kérdezd újra!
- Ki  rákos franc vagy? - ez a kérdés már sokkal határozottabban csengett...pont mint a pofonom.
- Újra.
- Ki vagy Te?
- Na látod, tudsz te, ha akarsz. Annak a háznak a tulaja, ahova betörtél és kifosztottad.
- Éhes voltam!
- Azt láttam. Akár öltél is volna a kajáért.
- Te is gyilkoltál. Ott van kint a hulla a ház előtt.
- Igen, öltem. De nekem ez a hivatásom. Te meg a túlélésért öltél volna. A kettő nincs is olyan messze egymástól. Mit kerestél az erdőben egyedül?
- A családban járvány tört ki. Mindenkim meghalt. A testvérem, az apám, az anyám is. Én csak azért éltem túl, mert messze voltam tőlük. Nem tudtam megmenteni őket...vagy is, nem tudtam velük együtt meghalni. De akkor is, úgy érzem, hogy ha ott lettem volna, megmenthettem volna. Elmenekültem otthonról. Aztán eltévedtem. Szánalmasnak tartasz?- kérdezte tőlem támadó hangnemben.
Halkan, keserűen nevettem fel. A hang hamar elhalt.
- El sem hiszed, hogy mennyire nem. Hasonló helyzetben voltam én is, amikor a Mesterem, aki most kint fekszik holtan, rám talált. A testvérem betegségben halt meg, az apámat évekkel később egy nekromanta ölte meg. Akkor menekültem el otthonról és itt, a közelben akartam öngyilkos lenni. Aelfsige mentett meg engem és vett maga mellé. Hogy megtanuljak ölni. Hogy bosszút tudjak állni. Aztán megöltem őt...ez most mindegy.
- És? Megtetted? Bosszút álltál?
- Még nem.
- Meg tudsz tanítani engem harcolni?
- Miért akarsz harcolni tanulni? Miért akarsz ölni?
- Valamiből meg kell élnem...ez is hangzik olyan jól, mint más. Ahogy láthattad, és most hallhatod is, nem vagyok egy ijedős típus, mindig készen állok a harcra. Bármit megtennék, hogy tudjak harcolni.
- Hivatásos gyilkos akarsz lenni? Megakarod tanulni, hogyan kell észrevétlenül megölni egy embert? Hogy mi a leghatékonyabb módja? Hogy kerülj a háta mögé? Hogy használd ki a fény-árnyék játékot? Látni akarod, ahogy az élet elhagyja a tekintetét? Érezni akarod, ahogy a pénzes zacskó a kezedet nyomja? Álmodni akarsz az áldozataid halálával? Véres pénzeket akarsz számolgatni minden egyes nap? Stigmát akarsz viselni a homlokodon? Ezt az életet akarod?
- IGEN! - csillant a kölyök tekintetében természetellenesen vad kapzsiság és vágy. Ijesztő volt.
- Mit tennél meg azért, hogy mindezt megtanulhasd?
- Mindent!
- Készen állsz, hogy megöld magadban a gyermeket? Készen állsz életed első gyilkosságára?
- Megölni a gyereket? Az ártatlanságot?
- Pontosan...
- Akkor igen, készen állok rá.
- Kell hozzá segítség?
A gyerek némán bólintott...vagy legalábbis próbálkozott. De nem tudta a fejét se mozgatni. De láttam, hogy ezt akarná csinálni, ha tudná. Az arcomon vad vigyor terült szét. Az éjgyilok pengéje átszakította a puha ruhadarabot, amit viselt a felső testén, vagy a bőrét. Becsusszant a bordák között, rézsútosan haladt felfelé, majd a szívén áthaladva végül a hátán bukkant ki. A matrac állította csak meg a penge útját. A gyerek arcán döbbenet suhant át, aztán kilehelte az utolsót is.
- Azt ugyan baszhatod, hogy én bárkivel végig csináljam azt, amit Aelfsige csinált velem.
Tekintetemet a fatáblára vetettem. Tisztán emlékeztem a fordításra.
- "Azt, amitől rettegsz magad is, mással se tegyed meg." Hülye gyerek ,meg kellett volna kérdezned, hogy mit jelent a szöveg. Utána azt, hogy mitől rettegek én is, és akkor rájöttél volna, hogy engem ilyen faszságra aztán ne kérjél, mert csúnya vége lesz. Tehetek én róla, hogy ilyen ostoba voltál?
Kérdeztem a kis hullától, akinek a vére tócsaként gyűlt köréje, s a matrac itta is be a piros folyadékot. Dupla gyilkosság. Egy öreg, akivé válni fogok majd, és egy gyerek, amilyen voltam. Milyen irónikus. Beletöröltem a pengét a gyerek ruhájába, majd kimentem az udvarra, behúztam a Mesterem testét is. Ezután lementem a pincébe és pár olajlámpást vettem magamhoz. Visszamenve a földszintre, végignéztem a csendéleten. Egy öreg ül a székében, előtte tisztára nyalt tányérral. Egy gyerek fekszik az ágyban, kezében egy fatáblával. Megvontam a vállamat. Meggyújtottam mindkét lámpást, majd elhajítottam őket. Az üveg széttört, kifolyt az olaj is, és nemsokára lángra kapott. Mire a tisztás szélére értem, a ház tetőjébe is belekaptak a lángok. Lehet, hogy sietni kéne, mert ha az a sok bizbasz belobban, amit lent tartott, az nagyot fog szólni. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környéket, s a detonáció ereje ledöntött a lábamról.
- Baszki....ez közel volt...

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Jan. 03, 2017 2:43 pm

Ami azt illeti már az elején számítottam rá, hogy nem fogod befogadni a kölyköt, bár arra nem hogy meg is ölöd. Igazán ledobhattad volna valahol... Very Happy Nade nem számít. Külön tetszett egyébként, hogy összefűzted az előző helyzeteddel, és ez annak a folytatása lett. A Gyűrűk ura referencián pedig jót nevettem. Tudom hogy a takarításért epic lootot ígértem, de még nem sikerült kitalálnom mi legyen az, úgyhogy ameddig megszülöm jöjjön a következő helyzet, ne maradj írnivaló nélkül:

Szeretném látni ahogyan Cyne-ra rátalál a szerelem. Az a tipikus, mindent elsöprő és legyőző fajta, amiről a balladák szólnak. Lássunk egy valóban szerelmes bérgyilkost, a sztorit, a nőt meg ezeket rád bízom, ha csak egy slice of life jelenet az is jó, a lényeg hogy az érzés domináljon benne. Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Jan. 10, 2017 4:41 am

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Everything's fine 'til you hold my hand

 Kacagva kaptam el a lányt, aki a karomba vetette magát. Megpörgettem őt, s ajkamat szorosan az övére tapasztottam, miközben az egész világ forgott körülöttünk, de mindent kizártunk. Csak mi ketten léteztünk, s a fenébe mindenki mással. A szívem túlcsordult a boldogságtól, ahogy Aline karcsú dereka köré fonódott kérges tenyerem. Fél perc után letettem őt a földre, s mind ketten, mint holmi részegek, tántorogtunk, ahogy a testünk forgása abba maradt, de mint ha a világ megőrült volna. Végül esetlenül léptem egyet jobbra és a lábammal megtaláltam egy vakondtúrást, s sikerrel el is botlottam benne. Keményen a fenekemre huppantam, s morgolódtam valamit, egészen addig, míg egy vörös hajzuhatag nem terítette be a teljes látómezőmet, majd erőteljes taszítást éreztem, ahogy a lány rám vetette magát. Mindketten hátradőltünk, s nemsokára az arca jelent meg előttem. Hosszasan bámultam az acélkék szemét, amely körül nevetőráncok egész sora látszódott, jelezve, hogy a lánynál könnyen jön a nevetés és az sokáig is tart. Most is kacagott. Vérvörös ajkai szélesre tárultak, nyaka megfeszült, miközben gyöngyöző kacaj hagyta el tüdejét. Én csak bámultam őt, mint szűz gyerek, aki életében először lát meztelen nőt. Még mindig nem tudtam betelni a látványával, a pajkos jellemével, az örök mosolyával.
- Már megint mit bénázol? Talán be vagy rúgva?
Bokszolt egyet a mellkasomba, miközben még mindig teljes súlyával nehezedett a mellkasomra, majd még be se fejezte a mondatát, már is letámadott engem és ajkával végig csókolta az arcomat, majd a nyakamat, majd legördült rólam és lefeküdt mellém. Bal karjával megtámasztva magát az oldalán hevert, gyönyörű szemével engem méregetett. Én az eget bámultam, a sötét eget és az azt sűrűn átszövő fehéren izzó pontokat, s egy sötét felhőtömeg mögött szégyenlősen megbúvó holdat.
- Hozzád beszélek, hé!
Hördült fel tettetett sértődöttséggel, majd oldalba bökött engem. Most már végre rászántam magam, hogy felé forduljak. Ajkán mosoly játszadozott. A Hold ebben a pillanatban bukkant ki a felhők mögül s édes derengésbe vonta a vörös hajú lányt.
- Azt hittem, hogy saját magaddal beszélgetsz.
- Ha továbbra se veszel tudomást rólam, akkor tényleg magammal fogok beszélgetni, téged meg kirúglak a házból!
Nem gondolta komolyan. Sosem gondolta komolyan. Csupán szeretett néha piszkálódni és szurkálódni. Én nem tudtam megszólalni, csak néztem őt tovább. A sötét nekem nem jelentett akadályt, láttam a legkisebb részleteket is az arcán. Ő értetlenül vonta össze a tekintetét, amikor már két perce csak őt néztem.
- Van valami az arcomon, vagy mi?
- Nem...nincs...csak....
Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Van egyáltalán szó arra, amit érzek? Vannak még mondatok, amiket nem mondott ki előttem senki? Amik teljes mértékben kifejezik azt, hogy mit is érzek? Hogyan tudnám neki mindezt elmondani?
- Mi az?
- Szeretlek, Aline. De...ez nem elég, ugye? Már mint ez a szó. Nem tudom megfogalmazni egészen pontosan, hogy mit is érzek. Olyan vagy számomra, mint egy fuldokló számára oda vetett kötél, amivel kihúzhatják őt a folyó örvényei közül...
Folytattam volna, azonban karcsú ujja az ajkamra tapadt, egy halk "Pszt..." suttogása, aztán fölém hajolt. Tekintetünk összekapcsolódott, aztán az ajkunk édes harmóniában forrt össze. Élveztem a pillanatot, a közelségét, ahogy teste az enyémhez nyomódott. Kezemmel végig simítottam a hátán, miközben Ő lágyan cirógatta a fejemet. Aztán ismét külön váltunk, s szerelmes pillantásokkal méregettük egymást.
- Tudom, hogy mit érzel, hisz én is azt érzem. De...a szavak sosem elegek, ahogy mondod, mert nem tudják kifejezni az érzést. A túlcsorduló szeretetet, a szíved heves dobogását, midőn meglátod életed párját, a lelkitársadat. A kezed remegését, a belsődet elöntő forróságot.
- Így hát helyette beszélnek mások. A forró ölelésed, a csókjaid, a kedves mosolyod - folytattam tovább. - Amikor előttem kelsz fel és betakarsz engem, hogy meg ne fázzak. Amikor forró teával vársz reggelente. Egy kedves kis meglepetés valahova eldugva a szétszórt ruháim közé.
- Amikor óvóan körém fonod karodat, amikor félek. Ahogy átölelsz, amikor szomorú vagyok valami miatt. A csendes hallgatásod, de az ujjaid biztosan tartanak engem, s tudom, hogy tudod, mit érzek, s hogy nem jött még el a szavak ideje. Amikor átölelsz engem, az tart engem össze.
- Te vagy az, aki miatt még járom az utamat. Egész életemet elvesztegettem. A Magány keserű vándora voltam, akinek nem voltak barátai...talán csak kettő. Amikor sunyi módon megjelentem az esküvőjükön, szomorú voltam. Mert akkor döbbentem rá, hogy milyen magányos is vagyok, így hát elmenekültem. Mindig is menekültem. Aztán megtaláltalak téged s éreztem, hogy végre haza értem. Sosem volt igazán otthonom, amire emlékeztem volna, a szülői lakban a végén már csak keserűség lakozott. De Te...te magadhoz és ehhez a világhoz kötöttél. Egész életemben vihar tombolt a fejemben, amely már fájdalmas volt. De amikor megláttalak téged, ez a vihar elcsendesedett, lenyugodott. Tudod hányszor bámultalak téged a sötét éjszakákon, miközben mellettem aludtál, s hány könnycsepp gördült le az arcomon, mert nem tudtam elhinni - néha még most se tudom elhinni - hogy tényleg ez a valóság? Hányszor ébredtem fel rettegve, hogy megfordulva nem leszel mellettem és hogy ez az egész csak egy álom volt? Rettegek minden nap, mert attól félek, hogy elveszítelek.
- Tudom...
Suttogta halkan, majd a hátára feküdt, s szorosan hozzám bújt. Feje a mellkasomon pihent, s együtt néztük a csillagokat. A fényesen sziporkázó pontok megbabonáztak...de nem annyira, mint Aline. Kezeink összekulcsolódtak, miközben a lágy szellő cirógatott minket a végtelen mezőn, amin heverésztünk. Akár az örökkévalóságig is el tudtam volna így lenni, csak őt tartani a karjaimban, érezni a közelségét, a kellemes illatát, beletúrni a hajába; hallgatni a lágy dúdolgatását, amely azonnal lenyugtatott engem, akármennyi sötét gondolatom is volt. A hang mélyen beleivódott a szívembe, s néha azon kaptam magam, hogy én magam is dúdolgatok. Nem akartam mást már egész életemben, csak őt. Ott lenni mellette végig az utunkon, minden nap mellette ébredni és mellette aludni el. Vacsorát főzni neki, bort iszogatva egymás kezét fogni. A házunk közelében lévő tóparton ülni egymás mellett, lábunkat a fagyos vízbe lógatva. Vagy csak egymás mellett heverni ilyen estéken, mint ez, nézni az ég végtelenségét, számolgatni a csillagokat. A tekintetem megakadt egy csillaghalmazon. Elmosolyodtam. Egy embertől hallottam ezt a szokást, hogy a pár kiválaszt egy csillagot és akárhányszor távol kerülnek egymástól, csak felnéznek arra a pontra és tudják, hogy a másik, mérföldekkel távolabb ugyanezt az izzást nézi s közben rá gondol.
- Látod azt a három csillagot egymás mellett, egy vonalban? - mutattam az égen a jelzett pont felé.
Aline egy ideig keresgélt, aztán megtalálta. A három pont tökéletes egyenesben hevert egymástól nem is messze. Inkább éreztem, semmint láttam a lány bólintását.
- Választunk csillagot magunknak?
Ismét egy bólintás.
- Én a középsőt választom magamnak.
-  Miért pont azt? - érkezett a kérdés.
- Azért, mert akkor már akármelyiket is választod, mindig mellettem leszel, s nem állhat semmi sem közénk.
- Én...köszönöm.
Nem is kellett mondania semmit, éreztem a hangjában a lágy szenvedélyt. Még szorosabban bújt hozzám, s kényelmesen fészkelődött. Langyos szellő söpört végig a tájon, ettől független kicsit éreztem, hogy reszket. Teljesen magamhoz öleltem a lányt, s éreztem, hogy a vacogás abba marad.
- Aludhatunk itt kint ma este? Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.
Könyörgő volt a hangja s kissé félős. De én nem tiltakoztam az ötlet ellen, én is hasonlón gondolkoztam.
- Ameddig csak szeretnéd, szerelmem...ameddig csak szeretnéd.
- Ilyen pillanatokban, mint ez, úgy érzem, hogy minden rendben van, míg fogod a kezem. Hogy semmi baj nem érhet engem.
- Sosem hagynám, hogy bárki is ártson neked. Nem bírnám elviselni a gondolatát, hogy bármi bajod is történjen. De ilyenre ne is gondoljunk.
Több szó nem hangzott el közöttünk jó ideig. Szemünket lehunyva feküdtünk egymás mellett édes ölelésben egyesülve. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, s éreztem, hogy megnyugodtam. 30 keserű évig a magány és a vándorlás volt a jussom, de most...most úgy éreztem, hogy mindennek vége. Végre életemben először boldog voltam s a múltamat messze hajítottam magamtól. Nincs többé erőszak, nincs többé gyilkolás. Csak a pillanatnak fogok élni, csak Aline-nak fogok élni. Amióta vele vagyok, minden olyan tökéletes, minden olyan hibátlan, hogy félek, egyszer véget fog érni s én nem fogom tudni elviselni azt. Mondják, hogy a szeretet gyengeség. De ők nem értik meg, hogy ez a legéltetőbb erő a világon, hisz ők sosem tapasztalták ezt. Nem értik meg, s így inkább tiltakoznak ellene. De most úgy érzem, hogy semmi se akadályozhat meg semmiben, amíg a szerelmem mellettem van.
Egész életemben vihar tombolt bennem...
..a vihar elcsendesedett.
Vándoroltam...
...de hazaértem.
Erőszakkal és vérrel álmodtam...
...most már vele álmodok.
A szívem keserűséggel és bánattal volt telve...
...a helyét a béke és a szerelem vette át.
Éreztem, hogy megmozdul mellettem a lány, kinyitottam a szemem. Tekintete az eget bámulta, majd hangosan levegő után kapott. Követtem a tekintetét és megláttam egy hullócsillagot.
- Kívánj valamit és az valóra válik! - fordult felém.
Arcán megcsillant a Hold fénye, s végig omlott vörös haján. Arcán mosoly játszadozott, szemében szerelem és vágy csillant. A torkom teljesen kiszáradt, s úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kitör a csontbörtönből s megfullad a túlcsorduló érzelmektől. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Csak őt láttam, hisz Ő jelentette számomra az egész világot. Mit is mondhatnék?
- Már mindenem meg van...
Feleltem végül halkan, pont, mielőtt ismét megcsókolt volna, s aztán a ruhák is kezdtek elrepülni a szélrózsa minden irányába.
Szerelem. Vágy. Szeretet. Öröm. Nyugalom. Biztonság. Élet. Minden. Ő jelentette nekem mindezt és még ennél is többet, túl azon, amiket szavakkal meg lehet fogalmazni, túl mindenen. Cnyewulf, a bérgyilkos nem létezett többé. Sheatro, a gonosz én nem létezett többé. Csak Cyne létezett, a Szerelmes...s ha így folytatódik az este, akkor nemsokára a Családapa. Talán. Remélhetőleg. Érte mindent és még annál is többet. Érte a világot lángba borítanám, a hegyeket lebontanám. Szerettem őt, de szavakkal nem tudtam kifejezni, így aztán csak vad ölelésben egyesült a testünk, s hagytuk, hogy az ösztöneink mondják el az egymás iránt táplált őszinte érzéseinket, hisz a szavak hazudhatnak, a test azonban sosem...

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Jan. 10, 2017 10:48 am

Komolyan végig vártam, hogy mikor dobsz be valami csavart a sztoriba, mint ami rád jellemző, és csak vártam vártam, de nem jött. Viszont tökéletesen megvolt benne amit kértem, Aline is hús-vér nő volt, nem pedig boroshordó, szóval kifejezetten elégedett vagyok. Nagyon aranyos pár voltatok, és jól átjött az a nyugalom, amit a szerelem megtalálása adott meg végül, és hogy ettől eltűnt Sheatro is.
Adom is a jutalmat:

Név: A vonzalom amulettje
Leírás: Egy holdezüst amulett közepén haloványrózsaszínben pompázó gömbalakúra csiszolt rózsakvarccal. Napjában egyszer aktiválhatod, ekkor fél órára sokkal vonzóbbnak fog látni a női nem (illetve mindenki aki eleve vonzódik a nemedhez), ezalatt könnyebben veszed rá őket, hogy megtegyék amit kérsz, elmenjenek veled illetve nem kell győzködnöd úket, hogy elmondjanak neked hasznos információkat. Az amulettnek közben végig látszódnia kell, ha letépik a nyakadból a hatás megsemmisül, illetve ha agresszívan lépsz fel azzal szemben akin használod akkor is megtörik.

Új helyzet:

Minden az ikertestvéred elvesztésével kezdődött, de mi lenne akkor, hogyha egyszercsak szembe jönne Elatha utcáin egy lány, aki egyidős veled, a te női verziódnak néz ki, Kristennek hívják, és azt állítja hogy a rég halott húgod, és NAGYON meggyőző? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Feb. 07, 2017 3:45 am

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
SHADOWBANE


"Hinni a hihetetlenben; bízni a megbízhatatlanban; élni az élhetetlent. Az egész életemet kettősség uralta. S amikor esélyem volt arra, hogy változtassak mindenen, amikor ott állt előttem a Megváltás...olyat tettem, amit nem bocsájthatok meg magamnak. Mondd csak, Utazó, Te mit tettél volna a helyemben? Mit kellett volna tennem? Egyáltalán, dönthettem volna másképp is?"

― A Keserűség Évszázadai, 9. könyv, 13. fejezet


   Rossz érzéssel keltem ki kora este az ágyból. Néztem a koszos ablaküvegeken keresztül, ahogy a Nap szépen lassan lenyugszik a nyugati határon, egy pillanatra arany-vörösre festve a sűrű erdő lombkoronáját, amely körbeölelte a várost. Elmerengtem azon, hogy talán ismét a vadon útjait kéne rónom. Hívott magához Köderdő, mint kétségbeesett anya az elcsatangolt gyermekét. Szinte hallottam saját anyám kétségbeesett kiáltásait, ahogy engem és Kristen-t szólongat egy hűvös tavaszi hajnalon, miután észre vette, hogy este nem tértünk haza. Eltévedtünk az erdőben, s nem találtuk a haza utat. A kísértetiesen világító gombák tengerén átküzdve magunkat jó pár vadállattal találkoztunk, amelyek ugyanúgy megijedtek tőlünk, mint mi tőlük. Egy furcsa teremtés - azóta se találkoztam vele, vagy fajának másik példányával - prémes bundája nyújtott nekünk meleget az éjszaka hűvöse ellen. Önzetlen ajándéka és az, hogy testével melegített minket, mint ha csak a kicsinyei lettünk volna, megmentett minket. Kristen egy csókot nyomott a homlokára, aztán vidámat szaladtunk tovább, de végig magunkon éreztük a nőstény vigyázó tekintetét. Nyugodtság töltött el minket és biztonságérzet...olyan, amilyet csak egy sötét elf érezhet Mistwoods, vagy ahogy a becstelen emberek hívják, Nebelwald fái között. Akkor már kevésbé éreztük biztonságban magunkat, amikor végül is anyánk ránk talált. Nagyon mérges volt, a szemei vöröslöttek a sok sírástól. Sírt és tombolt, nevetett és kiabált. Ölelt és eltolt magától egyszerre, mint ha még Ő maga se tudná eldönteni, hogy mit is tegyen velünk. Érdekes módon apám alakja elmosódott volt emlékeimben. Mit is tett Ő akkor? Nem emlékszem rá, de nem is kell, hogy érdekeljen.
  Félmeztelenül az ágy szélén ülve merengtem a múlton, mint ha csak a rég múlt árnyai nyúltak volna ki értem, hogy bizonytalanságot és bizalmatlanságot csempésszenek a szívembe. Elsimítottam pár elkallódott tincset az arcomból, s a térdeimen könyökölve támasztottam meg az arcomat. Honnan ezek az emlékképek? Miért jár még most is, ennyi év után Kristen a fejemben? Valami nyugtalanság volt bennem...de nem is én voltam az. Már mint én is, de mint ha Shea is rosszul érezné magát. Felvont tekintettel lazítottam el, hogy rájöjjek, az a kis szemét még is, mi a francra készül most, de gondosan elbástyázta magát. Teljesen a sötétben tapogatóztam, így végül hagytam az egészet a fenébe. Felvettem az ágy mellé ledobott inget, s belebújtam viseletes bőrcsizmámba. Gondolkoztam azon, hogy felvegye valami kabátot, de aztán úgy döntöttem, hogy ez még egyelőre nem kell, bár odakint csípős hideg tombolt, s a szél is feltámadt, úgy éreztem, hogy mindez most jól fog esni nekem. Az öltözködés végeztével előhalásztam a szekrény mélyéről a tükrömet. Annyi hazugság volt a világban s Ő volt az egyetlen társam, aki átlátott ezeken...de most nem arra akartam használni, hogy kiderítsem, ki hazudik nekem és ki nem, hanem csak magamat nézegettem benne. Vajon ha Shea-nak tennék fel egy kérdést, megmutatná, hogy hazudik-e, vagy sem? Egyáltalán, külön személyiségnek számít? Mik a korlátjai ennek az ezüstös tárgynak? Nem most akartam kipróbálni. Gondolkoztam azon, hogy magammal viszem, de túl becsesnek tartottam ahhoz, hogy véletlen összetörjem. Nyakamba vettem a sálamat, amelynek ismét nem a mágikus funkcióit használtam ki, csak simán a nyakam köré tekertem a prémes viseletet, majd ittam pár kortyot az éjjeli szekrényen hagyott pohárból, s utamra indultam.

  Elatha utcáin nagy volt a nyüzsgés a csípős északi szél ellenére is. A Nap lenyugodott, a Hold és a csillagok pedig számunkra kellemes fénnyel borították be a kacskaringós utcákat, még ha épp hogy csak körömnyesedéknyi volt. Az eget bámultam, a sötét eget, a súlyos esőfellegeket, amelyek arra készültek, hogy kiadják magukból terhüket. A szél bele-belekapott ruhámba és gyakran ellen kellett feszülnöm neki, hogy ne sodorjon le a lábamról. Ahogy kiléptem a fogadó ajtaján, a hideg mellbe vágott, s azonnal éreztem, hogy az arcom elzsibbad tőle. Nem mentem vissza. Kellett már ez. Kellett valami külső kín, hogy elvonja a belsőket. Élveztem a hideget, a tomboló szelet, s már csak az esőt hiányoltam. Lépteim hangosan kopogtak a kövezeten, miközben kerülgettem ki a velem szembe jövő fajtársaimat. Nem siettem sehova, hagytam, hogy az áramlat magával sodorjon. Annyi ismeretlen arc volt körülöttem, ismerős egy sem. Mindegyiküknek meg van a maga története, a maga kívánságai, érzelmei, vágyai, jó és rossz tettei. Egyszerre voltam kíváncsi mindenre, s akartam eltaszítani őket magamtól. A nevető arcokat. A komor ábrázatokat. A szenvtelen pillantásokat. Az öregeket. A fiatalokat. Reszkettem, de nem a hidegtől. Nagyon rossz előérzeteim voltak, s a Veronia-nak nevezett vadonban töltött évek során megtanultam hallgatni az ösztöneimre. Árgus szemekkel figyeltem mindenkit, lestem be a sötét sikátorokba, nézegettem magam mögé, hogy lássam, ki követ engem. Nem vettem észre semmi gyanúsat, tehát jók a mocskok. De ki követ engem? Ki az, akinek a tekintetét a hátamban érzem? Előttem egy három fős társaság haladt éppen. Kiakartam kerülni őket, aztán valami megtorpanásra késztetett. Mint ha a szél vágott volna mellbe, megtorpantam. A társaság elkanyarodott, s megláttam azt, aki szembe jött. Riadtan hőköltem vissza, s Shea is ugyanígy tett. Aztán megcsóváltam a fejemet. Csak képzelődöm. Vágyaim egyszerű kivetülései. Másoknak is lehet ugyanilyen ezüstös haja, ilyen arcvonása...hisz végül is, itt nagyjából mindenki self, nem igaz? A kék szempár kutakodott, selfről-selfre ugrált, aztán megállapodott rajtam. Azok a szempárok, Hold Anyára, mint ha a sajátjaimba bámultam volna. Az alak közelített, s a szívemet jeges ököl szorította össze. Mint ha egy kísértettel néznék szembe. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a számon. Menekülni akartam, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Tiltakozni akartam. Az alak közelebb jött. Megláttam az íriszét, a kis zöld pöttyöket. Kristen-nek is ilyen pöttyei voltak. De Kristen halott. Láttam a holttestét. Láttam, ahogy apa eltemeti, aztán órákat kint tölt a sír mellett csendes magányában, hisz megtiltotta, hogy ki menjünk.
" Ezek a percek az én gyászom percei...hadd sirassam kicsit magányosan elvesztett lányomat."
mondta Ő, s mi nem tiltakoztunk, csak átöleltük egymást anyával, könnyeink keveredtek, vállunk egy ütemre rázkódott. Nem voltam ott mellette a végső percekben. A nevemet hajtogatta. Tőlem várt megváltást, tőlem várt enyhülést, balzsamot kínzó sebeire. Nem voltam ott. Könnyek csordultak ki szemeimből. A lány közelebb ért, kíváncsian méregetett engem.

- Tényleg Te vagy az?
  Tette fel az egyszerű kérdést, hogy rohadjon meg, Kristen hangján! Mi a franc folyik velem? Mi a fenéért emlékeztet engem egy vadidegen minden vonása korán elvesztett ikertestvéremre? Az ezüstös hajára, kedves hangjára, pajkos szemére? Mindkét énemben vegyes érzelmek kavarogtak, s nem tudtam eldönteni, hogy melyik kihez tartozott. Vihar tombolt bennem, s mint egy végszóra, a külvilág is neki eresztette minden haragját és elkeseredettségét. A szél még jobban feltámadt, az eső felhőkből hullni kezdett minden, amit mindeddig magukban tartogattak. A lakosok menekülni kezdtek hajlékaik vagy a kocsmák oltalmába. Mi pedig csak álltunk egymással szemben, miközben az utcák lassan kiürültek. Az esőcseppek keményen csapódtak a testemnek, a ruhám hamar elázott. Csapzott hajam az arcomba simult, ruhám is testemhez tapadt. A velem szemben álldogáló lányon egy egyszerű, fehér, csipkés ruha volt. Kristen kedvenc színe a fehér volt, emlékeztette őt a hóra, amit egyszer kiskorunkban láttunk. Miért kínoznak engem ezek a látomások?!
- Nem tudom, hogy Te ki vagy, de takarodj innen!
  Hördültem fel. A lány meglepett arcot vágott, szavaimra összerezzent. Karjait összefonta maga előtt, mint ha óvni akarná magát valamitől. Szemeim összeszűkültek s itták be a nő látványát. Annyira hasonlított rám...a testvéremre...ránk. Hiányzott a testvérem, nagyon is, még ennyi év után ugyanúgy, mint az első napokban. Keserédes érzelmeket váltott ki bennem, ahogy ezt az imposztort néztem. Szívem egy része arra vágyott, hogy elhihesse, valóban Ő áll előttem. A másik része menekülni akart, hisz tudtam, láttam, hogy Ő már halott. Sheatro rettegve húzódott el, s hangja ott dörömbölt a fejemben. "Fuss, menekülj" ordította Ő. Aztán a szavak abba maradtak, s olyan vad táncot járt tudata a koponyámban, mint aki ki akar törni onnan. A lány közelebb lépett s finom ujjai a kézfejemre simultak. A vadállat hátrébb szorult s rettegve húzódott be a sarokba. Mi a franc?
- Mondtam már, hogy takarodj innen. Nem tudom, hogy ki vagy és hogy mik a szándékaid, de hagyjál engem békén!
- Hát nem ismersz meg? Kristen vagyok....
- KRISTEN HALOTT! MEGHALT, ÉRTED?!
  Csattantam fel, s erőszakosan téptem ki magamat a lány karjai közül. Megfordultam és elindultam vissza a fogadó felé. Aztán valami megrántotta a ruhámat. A lány az ázott ingembe kapaszkodott, kétségbeesett arccal. Tekintete az enyémet kereste.
- Emlékszel a régi patakra? Ahol pisztrángot akartunk fogni? Emlékszel a fára, ahova belevéstük a nevünket és éjjel csodálva bámultuk, ahogy a fa nedve világítva adta ki a belevésett szöveget? Emlé...
  Nem tudta folytatni, mert berántottam őt egy sikátorba. Ruhájánál fogva ráncigáltam őt, majd amikor már úgy éreztem, hogy elég távol kerültünk ahhoz, hogy senkinek ne tűnjön fel, ami ott folyik, keményen a falhoz vágtam az ismeretlen lányt. Az elmémben düh tombolt, pusztító, mindent elsöprő, kegyetlen és vadállatias düh, ami marta az elmémet, a gyomromat, a lelkemet, a szívemet. HOGY MERÉSZELI EZ A CSITRI?! HOGY MERI MAGÁT KRISTEN-NEK KIADNI? FELIDÉZNI A RÉGI EMLÉKEKET,  MINT HA AZ ÖVÉI LENNÉNEK? A feje hangosan csattant a falon, szemében félelem gyúlt, gyenge kezeivel a mellkasomat püfölte, lábával rugdalózott. Bal kezemmel lefogtam mindkét kezét, simán átérte a tenyerem mindkét csuklóját. Lábammal elkaptam az övét és köré kulcsoltam, miközben jobb kezemmel az ingénél fogva szorítottam a falhoz.
- Kitől hallottad ezeket? Honnét szerezted ezeket az emlékeket? Ezt a tudást? - szisszentem fel.
  Hangom fenyegető volt, mint egy gyilkosé, aki az áldozata felett áll. Mint egy pallos, ami épp lesújtani készül a bűnösre. Remegett, mint gyönge fácska a tomboló hurrikánban. Nem éreztem az esőt, se a hideget, se a szelet. Csak azt a pusztító jégvihart, ami bennem tombolt, s ami vetekedett a dühömmel. Két fajta harag létezik: a tűzé, amely felemészt mindent, tombol és aztán kialszok...s a jégé. Pusztítóbb, kitartóbb és kérlelhetetlenebb. Ha valaki a jeges haragommal kerül szembe, annak már nincs menekvés...mert az mélyről fakad. Könnyen fel lehet engem idegesíteni apróságokkal, értetlenkedéssel s akkor lángok tombolnak bennem. De ha valaki olyannal vonja magára a figyelmemet, ami ennél sokkal mélyebb...nem, az leírhatatlan.  S neki sikerült ez kivívnia.

- Ezek...az...én...emlékeim!
- Nem lehetnek a Te emlékeid! Ezek Kristen emlékei!
- Hát nem érted, bátyus?! ÉN VAGYOK AZ!
  Elengedtem balommal a kezeit, csak hogy aztán a tenyerem hangosan csattanjon az arcán. Egyszer...kétszer...háromszor. A vér halvány piros színben kezdett el lecsorogni az ajkáról. Remegtem...Ő is.
- MIÉRT TESZED EZT VELEM?!
- Nem szeretem, ha szórakoznak velem! Miért kínzol engem? Egy kísértet lennél a múltból? Hold Anya büntetése? Kristen meghalt,, amikor fiatalok voltunk. Ott voltam a halottas ágya mellett! Szégyenkezve és sírva, mert elárultam őt!
- Nem tehettél semmit! Nem volt gyógyír! Hívtalak, szólongattalak, hogy elmondjam: ne okold magad.
  A szavak mellkason vágtak. Tettem pár lépést hátra, s közben elengedtem a lányt, aki a fal tövébe roskadt. A szoknyája felszakadt, miközben a sikátoron ráncigáltam keresztül, a szél pedig félresöpört mindent, fedetlenül hagyva azt, ami alatta volt. Szerencsére volt rajta alsónemű, de így is szégyenlősen az ölébe ejtette a kezét s esetlenül nézett fel rám. Az átellenes fal mellé roskadtam le.
- Miért kínzol jelenés?
- Nem vagyok jelenés. Kristen vagyok...az ikertestvéred. Az, akivel együtt nevettél és sírtál...akivel együtt tűrtél.
- Kristen meghalt...láttam...ott voltam.
  Hajtogattam, miközben karjaimmal öleltem át felhúzott térdeimet, s lassan dülöngéltem előre-hátra. Nem emlékszem, mikor kerültem ebbe a pozícióba, de a ringatózás megnyugtatott valamelyest. Hinni akartam, nagyon is hinni akartam, de a tudatom sikított: a testvérem meghalt.
- Miért hazudsz nekem? -kérdeztem kétségbeesett hangnemmel.
- Nem hazudok...s nem haragszok. Azt akarom, hogy megbocsájts nekem.
- Miért hazudsz nekem?
- Sosem hazudnék neked, bátyuskám...soha nem is tettem, hisz szerettelek téged és még most is szeretlek!
- NE HÍVJ ENGEM ÍGY!
- A patak partján állt két ősöreg fa, lombjaik összefonódtak, mint egy szerelmespár ölelése. Hosszú, vastag indáik voltak, amit hintává fűztél össze  több óra szenvedés után, hisz le kellett törnöd róla a tüskéket. Vérzett a kezed, de nem engedted, hogy segítsek...s amikor megcsináltad, én ülhettem bele először, hisz nekem csináltad.
- Ne tedd ezt...- könyörögtem.
- Végül az a hinta vált a menedékünkké, amikor otthonról menekültünk.
- Nem menekültünk otthonról sosem.
- Hát nem emlékszel?
  Szavai valamit megmozdítottak bennem. Kétségbeesés gyötört. Shea visszarettent a szavaktól, aztán ismét arra buzdított, hogy hagyjam itt ezt az őrültet. De, a társaságában egy kissé olyan, mint ha Kristen lenne...még ha az emlékei lopottak is.
- Mindig megvédtél engem, bátyókám.
- MONDTAM MÁR, HOGY NE...HÍVj....ÍGY!
- A testvéred vagyok, hát annyira nehéz ezt elhinni?
  A következő tiszta pillanatomban már ismét ott álltam a lánnyal szemben, ismét a falhoz szegeztem. A vihar tombolt bennem. Jégcsapok vertek engem belülről. Ő NEM KRISTEN! NEM ADHATJA KI MAGÁT NEKI! NEM LEHET! MERT NEM VESZÍTHETEM EL MÉG EGYSZER! NEM....Ő NEM AZ! AKÁRHOGY IS REMÉLEM! MIÉRT TESZED EZT VELEM?! Nem tehettem róla, de kezem egyre erősebben szorult a torkára. A feje már kékülni kezdett. Elengedtem őt. A torkát markolászva, levegő után kapkodva rogyott le ismét.
- Ne szórakozz velem...ha elmondod, hogy ki küldött ide téged, talán megkímélem az életed.
- Azt hitted, hogy elárulsz...de az emlékeidet árulod el. Megmásítod őket, mert nehéz feldolgozni azokat. Te voltál az egyetlen védelmezőm. Szerettelek. Szeretlek.
- HAGYD. ABBA!
- Egyszer majd megérted, báty...
  Nem tudta folytatni. Elszörnyedve meredtem az éjgyilokra, ami a mellkasában volt. Lenéztem remegő kezeimre. Mit tettem? MI A FRANCOT TETTEM?! Letérdeltem a lány mellé, kihúztam a fegyvert a mellkasából és magamhoz szorítottam. Azt akartam mondani, hogy "Sajnálom Kristen", mint ha ettől az idegentől megváltást nyerhetnék. De Ő nem Kristen volt. Ő nem lehetett az...mert abba beleőrülnék. Azt nem tudnám elviselni. Ő nem lehet az. Hold Anya. Miért teszed ezt velem? Miért kínoztok engem?  Ő nem Kristen. Ő csak egy idegen. Aki kilesett minket. Igen, biztos, hogy így történt. És most hazudozik. Közel akar kerüli hozzám. De nem tudott! Háh, nem jött össze, látod? Kacagtam. Őrülten. Önfeledtem. Sátánian. Kacagtam és közben sírtam. A lány haját simogattam. NEM SIKERÜLT! HÁH, LÁTOD? A csöpp test megmozdult a karjaimban. Emlékeztettem magam arra, hogy Ő nem Kristen. Ő nem lehet az. Nem, sose látom már őt újra. Aztán a feje utoljára felemelkedett, s a kék szempár az enyémbe meredt Elakartam szakítani a tekintetemet....de nem tudtam. Vonzott magához. Megőrültem volna? Neeem, dehogy! Cyneci nem őrült meg! Ő teljesen normális, nem igaz? Ici-picit bajos, de ugyan már, nem teljesen bolond. Háh Hallod? Nem bolond...neeem, Ő aztán nem az! Kacagj, csak Cynewulf, te hülye farkas! Kacagj, gyerünk. Nevess a hülye ribanc arcába! Arcom őrült vigyorba torzult, hogy aztán a lány utolsó mondataira rá is fagyjon.
- Semmi baj, Crispin. Megbocsájtok...én megbocsájtok mindenért, még ha Te nem is tudsz magadnak. Szeretlek, Crispin és örökké foglak...bátyus.
   Az utolsó szót erőtlenül mondta ki. Aztán minden élet elszállt belőle. A mellkasából az eső folyamatosan mosta ki a vért, halvány vörös patakot hagyva maga után. A név...Crispin...valami furcsa. S mint egy robbanás, világosság gyúlt a fejemben. Emlékek rohantak meg.
~ Óóóó baszki...~
~ SHEA, TE TUDTAD?!~
~ Ezt...meg...lehet magyarázni.~
~ A KEZDETEKTŐL KEZDVE TUDTAD?!~
~ Ez bonyolult...figyelj...ne...ez így nagyon nem jó...~
~ A KURVA ÉGBE! TE MOCSKOS ROHADT SZEMÉT!~
 S az emlékek csak folytak tovább, megállíthatatlanul, most, hogy a gát átszakadt. S minden egyes új emléktől egyre csak gyűlt bennem a harag, s Shea úgy próbált egyre jobban menekülni pusztító haragom elől. Az egész testem megfeszült a bennem tomboló érzelmektől. Az eső elmosta a könnyeimet, pedig éreztem, hogy megállíthatatlanul törnek elő belőlem, miközben átöleltem a lány halott testét, magamhoz szorítottam. Nem...nem. Ő...nem lehet....én. Nem bírom. Ez...S az emlékek csak jöttek.
~ Apa, te rohadt mocskos szemét...HOGY TEHETTED EZT?!~

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: Cynewulf/Sheatro on Pént. Feb. 10, 2017 10:14 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Hurt

  I am Crispin Shadowbane.
  I am what I am. A sick, wicked creature. Merely a shadow. There was a time, when I had goals. When my life was like the dance of the swords or the rage of a blizzard. Now, I am just a hulk, a body, without soul. I only feel just a few emotions and none of them are "happy": rage, sorrow, vengeance. Sometimes I just want to kill myself, the other times I want to burn down the whole fucking world, and everyone and everything within it. Sometimes I just wanna find a place to hide, to be far away from everything, not to speak to anyone, not to see faces. I don't really know what I truly want - what is my heart's desire. Right now...what am I? What defines me? Am I just a weapon trained and hardened to serve only one purpose: to kill? Where are my good things? Where is my good side? Oh, wait, I almost forgot: they died with Kristen.
  Here I stand. A grave in front of me. It is pouring with rain, the wind blow strong. My clothes are heavy and so my heart. I look down, all I see is mud, and a tiny hole, where my sister's body lay. Is she truly my sister or just a result of some wicked experiment? Can someone revive a body and give back all the memories? What have I done? Why did I what I did? The answers are easy to find, but I don't want them. So I cried. I lost my sister : second time in my life. First, I wasn't there to save her, to hold her hand. And now...let's be honest: I killed her in my rage, when I tried to deny all the facts.
  I am Crispin.
  I was Cynewulf.
  ...and I still am Sheatro.

~ Hey, look...you did it, I have nothing to do with it! So stop crying and blaming me!~
~ YOU LIED TO ME! KEPT YOUR SECRETS! YOU KNEW EVERYTHING! WHAT MY FATHER DID TO US!~
~ Yeah, I knew...and?~
~ You could have stopped me! You could have....eh, it doesn't matter anymore, right? She's dead.~
~ ..and so your soul.~
~ ...and so my heart. And so everything I hold dear.~

 As soon as Kristen told me my true name, I started to remember everything. My childhood is a lie. No happy memories. No happy family, smiling faces, hugs and playing. I remembered my father as my hero. But instead he was my torturer. Playing with wooden swords in the woods with Kristen? No, we were running when our own father chased us! We weren't playing by the creek, we were hiding. Our father was always dissapointed in us. He wanted true fighters, to carry on his twisted legacy and plans. All my ancestors were bad dark elves. My grandfather was a maniac. My great-grandfather tortured people, to force them to obey his will. It is truly a miracle that we were not exterminated. We are the banes of this land. The ones hiding in the shadows, waiting, always waiting to do something really, really bad. I was supposed to be an assassin - what an irony! Father wanted Kristen to be a mage or a diplomat - someone with power. The worst parts were when he "trained" us.
" You have to learn how to withstand all the difficulties yet to come. You must be strong. But you can't be strong until you learned what it is to be broken, to be beaten until you want to give up. But no one can save you, you have to save yourselves. Unity is a lie. Friend are just obstacles in your life. You can trust noone. You have just one purpose: to obey my commands. And now, it's time to learn how to behave. It will hurt. You will scream. But tell one word to your mother, and I will make you watch you as I kill hear, slowly and painfully. Are you ready?"
 What a freaking question was that? We were not ready! How can somebody be ready for all the pain that came? We were beaten, drowned. Chained to trees for days to starve. And nobody knew what was really going on. "We were playing, mom! I fell." - told my mother when she started to notice the wounds. I lied to her, to protect her. You think that it was the worst part? Oh, my dear...

~ I know these parts. Can we skip to the point when you stand up and go the fuck out of here? It's kinda creepy.~
~ Just say one more word, and I will make you regret it. It's time to remember. Because I have to remember every part of my life.~
 Shea remained silent. Good. So, when my father found out that we are still resisting him, he made the worst mistake of his life. Until that point, he was just a twisted creature. But what he had done - there's no excuse.
" You, my sweet daughter...you try to resist me. You know what is the biggest lie of the life? That virginity is truly matter. That you will lose it with someone who cares about you. But you have to taste it, what it feels like, because you have to learn how to please someone important if it comes to this. You have one reason to live: to please me. If I gave you the order, you will be the greatest whore Veronia has ever known....or you will be the sweetest girl. You know what it is to be like >>sweet>>. Now it's time to learn how to be a whore."
I...I couldn't watch it. I tried to fight him. I was just a little kid, he was an adult. I had no chance. He knocked me out. When I woke up I found Kristen crying in the corner with her arms between his legs, trying to hide her shame. But it was not her shame! IT FUCKING WASN'T! I ran off, with a branch I found to kill the monster. When I found him, he was holding my mother in his arms, telling him, how he liked her! He saw me, saw all the fury and anger in my face...and laughed silently.

 As the day had passed, Kristen grew weaker and weaker. And than the day had come where she was sick. I knew what was her problem but I couldn't say a thing, because my father would kill my mother. So I just watched her die and I was happy. It was her only way, her only true option to leave this wicked world, to leave all behind. She were going to be free. I watched her as she slowly faded away, always calling my name. She wasn't expecting my help, or wanted to be saved. She wanted me to join her, to be finally free from this torment. I...I had no strenght. I feared death. And I feared what my father would have done to Mother. So I stayed, I stood alone, trying to fight my tears. Trying to be strong. But i was weak and foolish and a coward. Kristen died and so did I.
  Years had passed, and Father - if I should call him that - continued my "training" like I was an animal. With renewed brutality and ferocity. I saw no chance to escape this Hell. But I stood strong - once in my life. Not for myself, but for Kristen and Mother. I wanted to stay alive as long as it needed to be to revenge her death. And then, the day had come, when my father's patrol were slained. I didn't run to avange his death.I ran to find his corpse, to look upon the desecrated body of his and dance becease of the joy. But all I had found were just some skeletons, left over weapons, and some carcass. None of them belonged to the sick bastard. And then Aelfsige came and knocked me out. And when I woke up I created a world to myself where everything was happy. Where I loved my father. I created a world to find some relief, to forget, what a life I had. But without memories you are no one. You are just a soulles and lifeless carcass curtailed of the power that come with them. I was lying to myself. But the lies are over. Because:

 I AM CRISPIN SHADOWBANE!
 I AM A BANE UPON THIS WORLD!
 WATCH ME AS I TEAR DOWN MY CHAINS!
 BECAUSE RIGHT NOW, I WILL NOT REST UNTIL I FIND THE FUCKING NECROMANT!
  Not to avange the death of somebody, but to avange the one who took my chances to kill him. I wanted to kill him so badly...But fear not, my dear necromant. You will suffer.


~ Cnye...what the fuck?~
~ Dont you ever dare to call me that anymore. I ain't Cynewulf. I am Crispin.~
~ Crispin is dead. You killed him.~
~ Nope. He was just hiding. And watch him prevail!~

  So sorry Veronia...but you are fucked up. Shea was right: Crispin is dead. Cyne is dead too. Who am I? I don't know anymore. But why should I care? Oh, wait...I know. I AM CRISPIN MOTHERFUCKING SHADOWBANE! I am the Vengeful One ready to reap the souls...or rape them. Work both ways.

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: Cynewulf/Sheatro on Hétf. Feb. 13, 2017 6:02 pm

Tulajdonképpen nem lepődtem meg azon ami történt. Nagyon szép ábrázolása volt a gyerekkori traumának, ami jelen elmeállapotodat okozta, már ha ez lehet szép bárhogy is. Még éppen szedem magam össze a sokkból, ami okozott. Nagyon sajnálom Crispint bár csodálkozom, hogy ahogy felébredtek az emlékek a védelmező éned rögtön fel is szívódott. Mindig úgy képzeltem, hogy Crispin egy gyenge kis harmadik hang lesz a fejedben folyamatosan erősödve, de így is tetszett. Mit adjak neked ezek után?

Név: The Vengeful one
Típus: Fegyverre szerelhető kiegészítő
Leírás: Egy köves kis lánc, amit a fegyveredre tekerve, hogyha jogosan ölsz (jogos bosszú, mások megvédése), visszatölti a varázserőd felét. A működése a legmélyebb, legtisztább igazságérzeteden múlik, a követ nem verheted át akkor sem, amikor magadat igen.
(Good luck finding a picture.)

Új helyzet: Megölted apád. És most mi lesz?

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: Cynewulf/Sheatro on Pént. Márc. 31, 2017 6:34 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Point of No Return

"Mindenki megérdemli a megváltást, nem gondoljátok? Mindegy, hogy milyen bűnöket követtél el életed során, de egyszer meg kell, hogy bocsájtsanak neked, hisz ha örök kárhozatra ítéltetnek, akkor jobban lesznek-e nálad? Jobbak lesznek-e annál, akinek a megsemmisítésére törekedtek, midőn szent haragjuk vezérelte őket? De vajon a megváltást ki kell-e érdemelni, vagy mindenkinek alapból jár? Vagy csak pár személynek jár alapból és másoknak nem? Ki az, ki eldöntheti ezt a kérdést? Ki az, ki mások felett ítéletet hozhat? Senkinek sincs jogalapja erre. Tehát vagy mindenki, vagy senki. S mivel a nap minden percében valakinek megbocsájtanak, így egyértelmű, hogy a válasz: mindenki. Mindenkinek jár a végső megváltás."
― Az Élet Rejtelmei, bevezetés


  Ott álltam hát, a test felett, amelynek az elpusztítására esküdtem fel, évekkel ezelőtt. Álltam és nem éreztem semmit sem. Hol van az elégedettség, aminek el kéne töltenie? Hol van az igazságos bosszú felett érzett jogos öröm? Hol van a kaján vigyor, a bosszúálló tekintet mikor fog lassan elhalványulni? Nem tudom, hogy mire is számítottam, de nem erre. A hosszú harc, amelyet apámmal vívtam, a maga nemében kielégítő volt. Jobban harcolt, mint amit vártam volna tőle, de a végén nem mentette meg ez sem. Apám. Hmm....nevezhetem őt egyáltalán annak? Azok után, amit velünk tett? Ő csak egy vadállat volt, egy self testébe zárva, aki megerőszakolta az anyámat és életet adott két gyereknek és egy félbeszakított lénynek. Azt hittem, hogy majd a halálától megnyugszom, de nem így történt. Valami még hiányzott. Üresnek éreztem magam legbelül, mint ha minden erőm elhagyott volna. Most, hogy végeztem azzal, ami miatt elindultam ezen az úton, még is, mi a franchoz fogok kezdeni? Van még valami, amit el kell intéznem ezen az átkozott világon? Vajon akkor jobban érezném magam, ha minden egyes nekromantát megölnék, aki csak létezik? Nem, nem lenne az, mert a nekromanták ellen indított bosszúhadjáratom lényegében teljesen alaptalannak bizonyult. Ahogy az apám halálának megbosszulása is mellőzött mindenféle értelmes indokot, mint ahogy most már rájöhettem. Tehát, akkor még is, mi a franc hajtson még előre?
  Leguggoltam a véres, megkínzott test mellé. Miután az utolsó csapásom után a földre hullott, még hosszú percekig vagdalóztam és álltam ki minden dühömet és haragomat a testen. Most már fel se lehetne ismerni, csak egy véres massza, amin egy négyzet centiméternyi ép terület sincsen. Végig simítottam azon a ponton, amely egykor az arca volt, a kezem levándorolt oda, ahol az ajkak voltak egykor. Az ajkak, amelyekkel a hazugságait ejtette ki, amelyekkel parancsolt nekünk, amikkel lelkileg zsarolt minket. Óh, a harc közben mennyit pofázott! Azt hitte, hogy majd eltéríthet engem a szándékomtól, hogy meg fog tudni zavarni. Hát nem. Óh, amikor a fordított kereszthez láncolt engem és hosszú hetekig kínzott, akkor is végig beszélt. Hát, most már nem nagyon pofázol, nem igaz, te rohadt szemét? Ujjaim tovább haladtak, elérték a feltépett torkot, aztán elérték a mellkasa bal oldalát, ahol egy széles lyuk tátongott csak. A szíve valahol ott hevert az asztalán, ahol az áldozatait kínozta meg és vágta fel őket, annak a reményében, hogy megtalálja bennük az élet princípiumát, hogy megalkothassa a tökéletes ghoul-t. Hát, most már ez se fog neki összejönni, nem igaz?

- Megérte neked mindez? Ha normális apa lettél volna, valószínűleg többet érsz el, mint azokkal, a módszerekkel, amiket alkalmaztál. Ezzel csak a halálodat vontad magadra....
  A hangom már-már kedves volt, azonban remegett még mindig a haragtól. Felálltam a testtől, és végig néztem rajta még egyszer, utoljára. Hát, sokkal lassabb halált érdemelt volna, de nem akartam az Ő szintjére lesüllyedni, ennél én jobb vagyok és ha még hetekig gyötröm is őt, az se hozta volna vissza Kristen-t. Távoztomban még utoljára belerúgtam a fejébe, és elundorodtam, ahogy az agyvelő és a vér bemocskolt még jobban. Majd egyszer letakarítom, de egyelőre még viselem magamon dicsőségem nyomait. Megmozgattam a vállaimat, hogy eloszlassam bennük a feszültséget, majd kiléptem a hátsó kijáraton, amely előtt a harc folyt. Végig néztem a lefelé vezető ösvényen, amely eléggé rejtett volt ahhoz, hogy évtizedek óta apámon kívül más ne járjon rajta. A több napos séta végén az ösvény valahol Hellenburg és Elatha között fél úton ér véget, egy kis falu közelében, ahol Jens már valószínűleg vár rám jó pár korsó piával. Ha tudtam volna erről az ösvényről, akkor nem kellett volna keresztülverekednem magam a Schattenschild szinte teljes hosszán, hogy elérjek ide. De hát, késő bánat és az ide felé vezető út amúgy is megedzett engem. Úgy hagytam el Mannenschloss-t, hogy vissza se néztem.

  A nappal egy kis barlang közelében ért el engem, tökéletes volt ahhoz, hogy oda behúzódjak, míg sötétedni nem kezd. Az út mentén számos kiszáradt fát és bokrot találtam, amelyekből tetemes mennyiséget halmoztam fel, hogy tüzet tudjak gyújtani, elűzendő a hegyben tomboló hideget. Lassan télbe fordul az idő, lehullik az első hó az Árnypajzs-hegységben, hogy aztán tovább vigye fehér csodáját a lentebb fekvő területekre. Mindebből egyelőre csak annyit érzékeltem, hogy valami baromi hideg van. Miután a kisebb gallyakat elrendeztem, a tűzszerszámok segítségével már fel is szítottam a tüzet. Ahogy a kis lángok belekaptak a gallyakba, pár vaskosabb darabot is rádobtam, majd a táncoló tűz fényénél szemléltem a barlang falait, hátamat a zsákomnak vetettem, hogy ne törjenek a hideg kövek. Az oldalamnál heverő boros kulacshoz nyúltam, amely egész utamban elkísért, s amit feltöltöttem apám rejtekhelyén, mielőtt útnak indultam volna. Meglepően jó ízlése volt a borok tekintetén, és jelentős élelmiszer mennyiséget felhalmozott, ami jól jött, hisz nekem már igen csak megcsappantak a készleteim. Miközben szegényes reggelimet eszegettem, csak meredtem előre.

- És most hogyan tovább, Shea?
~ Tudod, hogy nem így neveztek el, és jobban örülnék, ha mostantól a valós nevemet használnád.~
- Áh, ehhez szoktam hozzá, meg sokkal jobban tetszik. Az igazi neved túlságosan emlékeztet arra a baromra, akit apánknak kellett szólítani. De nem válaszoltál a kérdésemre.
~ Én tudjam? Nekem semmi közöm, a döntéseket úgy is Te hozod. A bosszúd beteljesült, de még mindig nem találtad meg azt, amit egész életedben kerestél. Üresnek érzed magad. Úgy érzed, hogy az út végén még vár rád valami, nem igaz?~
- Ja, valami olyasmi. De most még is, mihez kezdhetnék? Egész életemben harcra készítettek fel. Békés életet már úgy se tudnék élni, letelepedni meg főleg nem. Lényegében akkor semmi sem változott...de ezen gyilkosság emléke még sokáig fog engem kísérteni. Hogy lehetnék így nyugodt?
~ Akkor hát...visszatérsz Mistwood-ba? Armin karjai közé menekülsz és esdekelsz, hogy vegyenek fel a Névtelenek közé, vagy mi?~
- Ugyan már, azokhoz az amatőrökhöz sosem csatlakoznék. Na jó, jobbak mint én, de nem akarom, hogy megkössék a kezemet. És jó ideig nem megyek vissza Mistwood-ba. Talán átmegyek a tengereken, megnézni, hogy milyen területek vannak arra felé.
~ Elmenekülnél Veronia-ról?~
- Adott nekem mást is kínon kívül? Jó, voltak jó pillanataim itt, volt amikor még boldog is voltam, de túl sok a sötét emlék. Túl sok az árulás, a gyilkosság. Túl sok vér csöpögött a pengémről erre a földre ahhoz, hogy megszentségtelenítse azt.
~ Akkor mi tart vissza?~
- Az, hogy még nem állok készen ekkora változásra. Azt hittem, hogy itt megnyugvást lelek. Hogy megbékélt lélekkel térhetek vissza a szeretteim oldalára.
~ Szeretteid oldalára? És még is, mit tennél? Ott lennél Armin kíséretében örökre? Lory háziasszonya lennél? Elkísérnéd Ada-t rögös útain, sose távolodva el tőle? Akkor még is csak megállapodnál és megkötnéd magad?~
- Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék. Tanácstalan vagyok.
~ Valami tervet pedig ki kell ötölnöd. Ezt az önpusztító életmódot se folytathatod tovább, hogy cél nélkül vetődsz ide és oda, remélve, hogy a következő kalandod során valaki lesz annyira jó vagy aljas, hogy a kardjával keresztül döfjön téged.~
- Ez benne van a pakliban. Aki a kardok dalát zengi, az előbb vagy utóbb az által is vesz el. Nem is hitegettem magamat azzal, hogy majd öregen halok meg, az ágyamban, úgy, hogy előtte egy boldog és teljes életet éltem le. Mit tegyek?
  Kérdeztem hangosan ismét és közben csalódottan dobtam el egy faágat, amit eddig a kezemben tartottam. Teljesen tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy most mit is tehetnék? Kell találnom egy célt, ami mellett küzdeni tudok és értelmet ad az életemnek. Nem lehetek mindig a barátaim és a szerelmem közelében. De nem is folytathatom az örökös vándorlásomat, előbb-utóbb abba is bele unnék. Kettősség élt bennem. Egyrészt tényleg le akartam telepedni, másrészt pedig ismét belevetni magam a forgatagba, éjgyilokommal és kardommal vágva véres ösvényt a bűnösök sorai között, felhalmozni egy vagyont, hogy még jobb bérgyilkos lehessek, mint ha ez valamiféle dicsőség lenne. És ott van még az arkán mágia. Annyi mindent lehetne tanulni róla, most még épp hogy csak a felszínét kapargatom, bár így is rohadt hasznosan jött. Felfedezni Veronia és a környező területek kincseit és csodáit? Mennyi ideig töltene el engem elégedettséggel a változatossága? Mennyi ideig mehetek egyik helyről a másikra úgy, hogy sose maradok soha se egy helyen napoknál, maximum heteknél tovább? Kell egy cél...
~ Tudod, még mindig véghez vihetnéd "apánk" terveit...~
- Te teljesen meg vagy őrülve? Azok a tervek betegek és kivitelezhetetlenek!
~ Egy neked való feladat. Vagy végrehajtod és nézheted, ahogy minden lángokban áll utánad, vagy belehalsz a próbálkozásba. Megölni a két királyság fejedelmeit, letaszítani Armint és Lory-t a trónról, végezni Amelie-vel, és saját bábokat állítani a helyükre. Az már móka lenne a javából! Te lennél a hatalom, amely Veronia mögött húzódik.~
- Ez sosem fog megtörténni. Az embereket még szívesen ölném meg, akasztanám fel a pápát a hülye kis viskójában, belezném ki a királyokat...de sose ártanék a selfeknek és a tündéknek, főleg nem Lory-nak és Armin-nak.
~ Valami cél kell neked. Itt van ez....~
- Még csak ne is gondolj rá. Épp azért öltem meg a végén az apámat, mert erre akart rávenni. Lehet, hogy máskülönben még mindig élne, és az igazságszolgáltatás elé cibáltam volna, főleg azok után, hogy átnéztem a jegyzeteit. Számtalan sötét elf életét oltotta ki, akik felfedezték a titkát, vagy akik olyan pozícióban voltak, amelyek hátráltatták a terveit. Ha Armin elé tárom a bizonyítékokat, kivégeztette volna. De így nem mertem őt elcipelni, nehogy megszabaduljon valahogy és ismét az árnyak közé vesse magát hogy folytassa tovább beteg játékait.
~ Akkor még mindig van valaki, akit megölhetsz...bár abba biztos, hogy bele halnál. A jegyzetek között szerepelt egy név. Egy név, akit a drága kis köcsög szeretettel emlegetett és egyben félelemmel. Istenítette és félte is egyben.~
- A Sötét Apostol? Abba tuti hogy belehalnék. Vele nem packázik csak úgy az ember. Egy egész seregre való élőhalottja lehet és olyan tudása, amelyet fel sem foghatok. Öngyilkosság.
~ De legalább véget vetne a benned lakozó kettősségnek. Célod is lenne, és ha megölöd őt, tiéd lenne az örökös dicsőség. Hisz végül is, az a cél vezérel nem, hogy valami nyomot hagyj magad után, nem igaz? Mi lenne ennél jobb?~
- Nem vagyok még felkészülve rá.
~ Hószex és a többiek?~
- Ő rájuk meg főleg nem. Egyedül nem is vágnék neki.
~ Akkor meg kell győznöd másokat is arról, hogy csatlakozzanak hozzád. Andromeda például biztos, hogy csatlakozna...~
- Őt meg nem teszem ki ekkora veszélynek. Őt éppen hogy távol akarom tartani ezektől a szörnyektől. Találkozott már eggyel és könnyen bele is halhatott volna, Lory-val együtt, ha az a mocsok úgy dönt.
~ Ennyire félted őt? Tudtommal tud Ő magára vigyázni....~
- Te sosem tapasztaltad, hogy milyen az a szerelem, mert esélyt se kaptál rá....de PONT ez az, nem igaz?
~ Te még is, mire gondolsz?~
- Nem gondolod, hogy elég volt ebből, Hogy végig hozzám vagy láncolva? Mi lenne, ha vissza lehetne fordítani a félresikerült rituálét? Ha egy teljesen ép testbe tudnánk téged vissza csempészni? Nem szeretnél felszabadulni? Ezzel megsemmisítenénk az utolsó dolgot is, ami apánkhoz és az ő hülyeségeihez kötött minket, Te is szabad lehetnél végre, és nekem is lenne egy célom. A feljegyzések még meg vannak, hogyan érte el ezt a tettet. Kell egy erős nekromanta, egy elf druida és egy szintúgy erős holdpap, hogy a három mágiát ötvözve vissza fordítsunk mindent, ami rosszul sült el.
~ A lelkemet két részre tépték. Az egyik részem Kristen-ben volt, a másik benned. Ha még valahogy sikerülne is, akkor is, csak "félember" lennék...és Te is tudod, tapasztalatból, hogy Te nem éppen a legjobb részemet örökölted.~
- De már változtál azóta, nem igaz? A tapasztalataid formálnak téged, mint minden egyes élőlényt. Tanulhatnál empátiát, szeretetet. Talán egyszer Te is megtapasztalhatnád ezt a felemelő érzést.
~ Csak hogy aztán két kezemmel fojtsam meg. Nem, túlságosan is köt engem ez az idézés....~
- Akkor valahogy meg kell találnunk a módját, hogy visszahozzuk a darabot, ami Kristen-ben ragadt. Ha megtalálnánk a testét...ha megtalálnánk a ghoul-t, amit formáztak belőle és elkapnánk...van még esély rá, nem?
~ Ahhoz, hogy a lelkemet kinyerd belőle, az én meglátásom szerint nagyon is a halál mágiához kéne nyúlni...~
- Ehhez kell a nekromanta.
~ Készen állnál arra, hogy necikkel egyezkedj?~
- Ki beszélt itt egyezkedésről? Jó, persze, az lenne, de a pengét-a-torokhoz fajtából. Ez lehetne az új célom: Megváltás. Egy holdpapot már ismerek, druidával is találkoztam már, nekromantát pedig szerintem egész könnyen szerzünk ezen a meggyötört földön. Az egyedüli nehézséget Kristen megtalálása jelentené...
~ Nem kerested volna meg őt amúgy is?~
- Nem...alapból hagytam volna őt, mert nem érzem azt, hogy bármikor is képes lennék vele ismét szembenézni. De ha van egy ok, akkor....talán igen.
~ Segíteni akarsz rajtam? Azok után, amiket tettem és mondtam? Az állandó kínzások ellenére?~
- Nem a Te hibád, és erre csak Mannenschloss-ban jöttem rá. Mindenki megérdemel egy második esélyt, nem gondolod?
~ Akkor hát, ez lenne az új cél? Megváltás? És utána mi lenne?~
- Azt hiszem, hogy ezen akkor elkezdhetünk majd aggódni, nem igaz? Majd kérdezz meg engem akkor, amikor saját testet birtokolsz...
~ De ahhoz, hogy saját testem kell, egy ártatlanra kell rákényszerítened az akaratodat. Meggyötörnél mást, csak azért, hogy....megtedd mindezt?~
- Választhatok olyat is, aki bűnös. De mindenképp selfnek kell lennie, velem nagyjából egykorúnak. A részleteket majd menet közben dolgozzuk ki.
~ Ezzel nem lennél jobb a drága apánknál. Te is olyan erőkkel akarsz játszadozni, amivel senkinek sem szabadna. Ha elindulsz ezen az ösvényen, akkor lehet, hogy nem lesz visszaút. Mi lesz, ha a végén szembesülsz azzal, hogy azzá váltál a célod hajszolásában, akit a legjobban gyűlöltél egész életedben?~
  Nem válaszoltam, mert nem találtam meg a válaszokat. Nem is érdekeltek a válaszok. A célt már eldöntöttem, s mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt. Helyre kell hoznom egy régen elkövetett hibát, amely végig kísértett egész életemben. Végre tehetnék valami jót, eltörölhetném apám rossz tetteit. Szabadságot adhatnék Kiril-nek, és menet közben Kristen-t is megszabadíthatnám attól az örökös gyötrelemtől, amire az a szadista kárhoztatta őt, amikor megpróbálta visszahozni a drága lánykáját a halálból. Ha ezt megteszem, talán a Fátylon túl újra egyesülhetünk, a három testvér, akik egy hatalmas gonosz áldozatai lettek. De hogy mi vár rám az út végén? Fogalmam sincs. Ahogy azt se tudom, hogy ez egyáltalán megvalósítható-e? De...
- I guess, that in the end, I'll be at the Point of No Return...

Felhasználó profiljának megtekintése

15 Re: Cynewulf/Sheatro on Szomb. Ápr. 01, 2017 12:20 pm

Már kezdtek elvonási tüneteim lenni olyan régn írtál, szóval miközben szenvedek a másnaposságtól kifejezetten jól jött egy ilyen olvasnivaló. Nagyon szépen mutattad be az ürességet, hogy a bosszútól nem leszel elégedett, és a dilemmát, hogy most mit csinálj. És a megoldás...! Zseniális. Nem tudom lehetséges-e a megvalósítás de célnak fantasztikus és nagyon tetszett. Nagyon elégedett vagyok az egész írással, és szívesen olvasnám könyv formájában az egész történetet, de az már túlmutat a fórum keretein.

Következő helyzet:
Kristen életben maradt, és sosem szakadtatok el egymástól, de egyébként minden más ugyanúgy volt a gyerekkorotkban. Mi történne így veletek? Felnőtt Kristent és felnőtt Crispint szeretnék látni, és ha már a fentiekben ezt elmondtad, kíváncsi vagyok Kiril hogyan működik úgy, hogy mindkettőtökben ott van (btw ha ő mindenre emlékezett csodálkozom, hogy nem mutatkozott be a fejedben eddig).
Hajrá! Addig kitalálom a következő tárgyad...

Felhasználó profiljának megtekintése

16 Re: Cynewulf/Sheatro on Szomb. Ápr. 01, 2017 7:25 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Trinity

A felnőtt Kristen

"Az Élet csupa ellentétből áll, ez alapigazság, egy axióma. Ott vannak a nagyon is triviális szavak, amelyeket ráaggathatunk, de a maguk létezésében túlságosan is extravagánsak: gonosz és jó (mint ha egyáltalán léteznének ilyen abszolút dolgok), szeretet és harag, éjszaka és nappal és a többi és a többi. Gondolom hogy sikerült nagyjából rávezetnem a hallgatóságot arra, hogy mire is gondolok. Ezek azok az erők, amelyek mozgatják ezt a Világot és minden egyes lényt, amely mozog benne. De óh, sose feledkezzünk meg, hogy a két ellentétes oldal között ezernyi árnyalat létezik, egy olyan színskála ezen élet, amelyben több a szín, mint amennyit el tudsz képzelni. Vegyünk például három embert. Az egyik tiszta és angyali. A másik velejéig romlott és pusztító. A harmadik a két előző kombinációja, aki képes adoptálódni az adott szituációkhoz. Vajon a három közül melyik fog tovább túlélni? Természetesen a harmadik, az árnyék. Az Élet igazi erőssége a különbözőségben és a keveredésben rejlik."
― Monológ az Árnyakhoz


  Kristen egy kidőlt fa törzsén üldögélt és a lábát lógatta, miközben egy almát majszolt és elgondolkozva nézte a Napot, amint a nyugati látóhatáron készült arra, hogy alábukjon és végre eljöjjön az édes sötétség. Ezüst színű haja a feltámadó szélben lobogott, s belekapott éjfekete ruhájába is, amely most ott csapkodott körülötte. Nem érdekelte, csak huncut csillogással az arcán szemlélte a környezetét. Olyan sokat változott azóta, hogy apánk eltávozott. Régebben keveset mosolygott, és akkor is inkább megjátszott volt, semmint őszinte. A selfnek nincsen kedve mosolyognia, miközben az apja éppen erőszakot tesz rajta, vagy egy fához kötözi. Semmi, de semmi oka nem volt ilyenekre. Betegesen sovány volt az utóbbi időre, mint ha valami betegség kerítette volna őt hatalmába és anyánk aggódott is érte, folyton kérdezgette tőle, hogy mi a baja, miért nem eszik? Kristen akkor csak a fejét rázta és valami hazugsággal rukkolt elő, hogy védje anyánkat apánk bosszújától. Azonban ennek már vége, majdnem hogy tíz év is eltelt, mióta az a vadállat elment valahova és soha sem tért vissza. Megpróbáltuk őt felkutatni, nem túl sok sikerrel, pedig tudtuk, hogy él, hisz az állat folyton jeleket hagyott maga után, direkt, hogy mi megtaláljuk őket és realizáljuk: még nincs vége. Vár valamire, hogy aztán visszatérjen. De még is, mit képzel? Már felnőttek vagyunk, kitörtünk az árnyéka alól, megerősödtünk és most már nem tudna velünk mit kezdeni.
  Miután "apa" elment, jó ideig nem is tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Annyira hozzászoktunk az alávetettséghez és a kínzásokhoz, hogy egyszer-kétszer azon kaptuk magunkat, hogy bántjuk egymást, aztán megszeppent arccal hagytuk abba. Valami összetört bennünk és hosszú időnek kellett eltelnie, hogy meggyógyuljunk, bár sosem sikerült teljesen. Így aztán évekre szétváltunk és mindketten belevetettük magunkat az életbe, hogy a saját lábunkon állva tanuljunk meg túlélni. Nem tudom, hogy drága nővérem még is, merre járt ezen idő alatt, egészen addig, míg össze nem futottunk, pont ma, ahogy megbeszéltük.
" 7 év múlva találkozzunk a régi búvóhelyünknél, a pataknál, azon a napon, amikor az a szemét eltűnt..."
  Ezekkel a szavakkal búcsúztunk el. A hét év letelt, és igazából meglepődtem, amikor ott találtam Kristen-t, a fán ücsörögve. Szinte kicsattant az egészségtől, és az a mosoly...a szívem majd' szétpukkant az örömtől, amikor megláttam őt és lerohantam őt, olyan hosszú ideig ölelve őt, amíg már eltolt magától, hogy levegőhöz jusson. Belőle rúnamágus lett, még hozzá elég erős, hisz volt bőven indíttatása ahhoz, hogy tanuljon. Nem lepődtem meg azon, amikor elmondta, hogy rengeteg barátot szerzett utazásai során, igazából akadt jó pár közös ismerősünk az elmondása alapján, csak egyikünk se tudta ezt, egészen mostanáig. Én...hát, úgy látszik, hogy a drága apánk kívánságait követtük, hisz belőlem pedig bérgyilkos lett, csak nem ott, ahol Ő elképzelte. Végig simítottam a Névtelen Árnyak ruháján. Három nappal ezelőtt hagytam el Elatha-t, miután megmondtam Sharlotte-nak, hogy fontos találkozóm van, és ez halaszthatatlan. Először aggódott, hogy információt szereztem arról, hogy talán valami vagy valaki fenyegetné a hercegi párt, de megnyugtattam őt, hogy nem erről van szó. A hercegen és a hercegnén kívül egyedül Sharlotte tudta, hogy mi is történt a múltamban...és azt, hogy mennyit jelent nekem Kristen. Így hát, én is itt voltam, hátamat egy vastag fa törzsének vetve és csak csendesen bámultam a nővéremet.

- Sosem hallgat el...
- Mire gondolsz? -vonta fel a szemöldökét, elszakítva tekintetét a lemenő Napról.
- Kiril. Folyton a hülyeségeivel bombáz.
~ Na azért álljon már meg a menet! Hülyeség? Épp csak azt ecseteltem, hogy engedd már át az irányítást nekem, hadd beszélek a ....mi a francnak is nevezzem? Lélektársammal? Óh, nem az eléggé furán hangzik. Másik énemmel? Te is a másik énem vagy...nem, te a tesóm vagy. Óh, a francba, minek nevezzem?~
- Nevezd, aminek akarod, de nem, akkor se engedem át neked az irányítást. Most a mi időnk van Kristen-nel.
- Bennem is folyton ott tobzódik és néha a fejem megsajdul tőle. Először azt hittem, hogy megőrültem, amikor először "megszólalt" és meg voltam rettenve. Az évek során hozzá szoktam. De Ő folyton jó tanácsokkal lát el engem. Néha azon csodálkozom, hogy vajon ŐK mennyire befolyásolják a MI jellemünket? Mindenki azt mondja, hogy olyan vagyok, mint egy angyal, és Kiril bennem lakozó darabkája az őszinte és tiszta kedvesség. Vajon ha Ő nem lenne, én milyen lennék?
~ Elmondom, hogy milyen lenne. És elmondom, hogy Te is milyen lennél nélkülem. Szürke, hétköznapi alakok. Így legalább van bennetek valami egyedi. De amúgy, őszintén szólva, ha mi nem lakoznánk bennetek...francba! Ha ÉN nem lakoznék bennetek, akkor Te, Crispin sosem élveznéd ennyire a vér illatát, és Kristen sem mosolyogna ennyit. De igazából, mi csak felerősítjük a Ti érzéseiteket és hajlamaitokat. Meg van a magunk személyisége, amelyek ha egyesülnének, és külön testet kapnánk...ha mind a hárman testiekben találkoznánk, mind a hárman ugyanolyanok lennénk nagyjából. Te ugyanúgy élveznéd a harcot, még ha nem is vonzódnál annyira ahhoz, hogy néha megkínozd az áldozataidat. Kristen ugyanolyan vidám lenne, csak ritkábban jelentkeznének nála ezek a súlyos tünetek és kevésbé lenne bizakodó. Én pedig nagyjából olyan lennék, mint Te. De most, hogy ketté vagyok szakítva, felerősítem benned a gonoszságot, Kristen-ben pedig a jóságot.~
- Mit mondott? Látom az arcodon, hogy vele beszélgetsz, ilyenkor az én arcom is "elhalványul" egy kicsit, mint ha egy másik síkon járnék.
- Fejtegette, hogy milyenek is lennénk nélküle. Hogy ők csak felerősítik a jellemvonásainkat. Vagy is hát Ő felerősíti. Olyan furcsa, hogy két külön entitásról beszélünk, még is egyek. És olyan...beteges ez az egész.
  Aztán láttam, hogy Kristen szemei befordulnak, mint ha mély meditációban lenne. Amikor végre kinyitotta a szemét, mint ha az írisze kéksége halványult volna valamennyit, az arckifejezése is megváltozott. Erőlködő volt, és meglepettség tükröződött rajta.
- Nem hittem volna, hogy valaha is átengedi nekem a kontrollt.... -szólalt meg, azonban a hangja is kicsit más volt.
  Kristen, vagy is hát Kiril, aki most őt irányította, megmozgatta a tagjait és végig nézett a teste egészén. Tett pár óvatos, bizonytalan lépést. A kezével végig simított a fa törzsén, a virágokon, belemártotta a kezét a hűvös vízbe, én pedig csak figyeltem, ahogy felfedezi a környezetét, életében először úgy, mint hogy ha a saját testében élne. Szívfacsaró volt a látvány, és megpróbáltam elfordulni tőle, de nem tudtam. Az arcán zavarodottság tükröződött, aztán a helyét egyre jobban átvette a gyermeki vidámság, az öröm, az őszinte, színtiszta, mindent lesöprő, túlvilági öröm. Nem tudtam szavakba önteni azt az arckifejezést. Halkan sóhajtottam egyet, a mellkasom szaggatottan emelkedett és süllyedt. Aztán...

- Baszki, Cris, nem hittem volna, hogy ezt megteszed.
  Végig mértem a testemet, pont ahogy a másik tette Kristen-ével. Éreztem az arcomon a szellőt! A saját orrom szívta be a levegőt. Olyan furcsa volt ez az egész, hisz idáig csak Cirspin szemén keresztül láttam a világot, a fülén keresztül hallottam a hangokat, és beszélni soha se tudtam. Először azt se tudtam, hogy miért fáj a fejem és görcsöl a mellkasom, aztán rájöttem, hogy itt bizony lélegezni kell. Láttam már ezt, tapasztalni sosem tapasztaltam. Kapkodva vettem az étlető levegőt és zavarodottan pillantottam közbe. Kristen/Kiril csak mosolygott rám, mint aki megérti mindezt. Persze, hogy megérti, hisz Én vagyok Ő. Vagy is hát, nem....mert Crispin sosem engedné, hogy hosszabb ideig bitoroljam a testét, még hogy ha ez az Én testem is! Azon csodálkoztam, hogy most egyáltalán megtette. Valószínűleg csak elérzékenyült azon, hogy a drága nővérünk is megtette ezt és látta, hogy én miképp reagálok rá. Vagy is hát Kristen/Kiril. Olyan furcsa ez az egész helyzet. Ő Én vagyok. Én Ő vagyok. De még sem. A fejem majd' belefájdult ebbe. Hát ilyen a fájdalom? Ennyire keserű? A patakhoz léptem és belemerítettem a kezem. A hideg csípő volt, de magamhoz öleltem a fájdalmat, minél többet akartam érezni. A tenyerembe vizet gyűjtöttem és abból ittam meg. Majd' lefagytak az ajkaim, de nem érdekelt. Úgy se az én ajkaim, ugyebár. Felálltam a patak partján és Kristen-t néztem.
- Ilyen érzés élni?
- Egyszerre fájdalmas és csodálatos, igen. Egyszer talán mi is megtapasztaljuk. Kristen már elkezdett megoldást keresni...
- Crispin is, de eddig sikertelenül. Meg kell találni azt a mocskot...
- Mihez kezdenénk, ha végül mindez sikerülne? Mi van, hogy ha soha sem fog sikerülni? Ha örökre a testvéreink elméjébe leszünk zárva? Szétszakítva? Fáj, hogy látom Crispint, hisz tudom, hogy ott vagyok benne én és tudom, hogy nekem is ugyanannyira fáj látni Kristent. Vagyis hát, neked. Érzem a kapocst, ami összeköt minket, hisz a lelket nem lehet teljesen szétválasztani és örökre érezni fogjuk egymást, de ez nem ugyanaz....Talán egyszer....
- S mi van, hogy ha nem kéne megoldás után kutatni? Mi lenne ha...
- Erre még csak ne is gondolj! Ezt nem tehetjük meg!
- Miért ne? Ugyanannyi jogunk van élni. Ez most olyan, mint ha börtönbe lennénk zárva olyan bűnökért, amiket el se követtünk. Miért mi szenvedjünk folyamatosan? Miért mi legyünk az örökös áldozatok? Nekem ebből az egészből már elegem van!
- Ezek nem a mi testeink! Ők a testvéreink!
- És ez mennyivel másabb, mint ha netántalán megtalálnánk a megoldást és egy ismeretlen testébe ültetnének minket? Az se lenne a mi testünk. Ehhez legalább hozzászoktunk és jól érezzük magunkat benne...bár mondjuk, ha jól tudom, fiúként "születtünk" meg, úgy hogy nekem egy női testben létezni és jól érezni magam, kicsit ellentmondásos. Mondjad, mennyire élvezed a saját meztelen nővéred látványát, amikor zuhanyzik? Én érzem azt, amikor Cris szexel...te is érzed? Érzed az ételek ízét, még ha nem is tudod teljesen megfogalmazni őket? Nem vágyódsz utána, hogy megtapasztald mindezt? Itt az esélyünk!
- Te beteg vagy...
- Óh, nem, MI, ÉN vagyunk betegek! Te is gondoltál rá, tudom, ne hazudj nekem! Ne hazudj magadnak!
- Nem engedem meg.
- És ugyan, még is, mi a francot tennél? Bántanád Crispin-t? Megölnéd őt, hogy megakadályozz engem? Érzem, ahogy tombol bennem, a saját testében, de tehetetlen. Én egész "életemben" erre a pillanatra készültem fel, és teljesen legyőztem őt. Nem fogom engedni újra, hogy visszatérjen. Ez már az én testem! Mert MEGÉRDEMLEM! HÁT NEM ÉRTED MEG?! MI. ÉN. MEGÉRDEMELJÜK EZT!
- Ne csináld ezt....
- Nem érted? Én csak élni akarok....csak élni akarok....
  A hangom elkeseredett volt, ahogy végig néztem Kristen-en. Miért nem érti meg? Miért nem értem meg magam? Olyan hosszú ideig voltam képtelen elviselni mindezt, megfosztva az anyagi testemtől, megfosztva a külvilágtól. Sosem éreztem eddig semmit sem, csak azt, ami átszivárgott Crispin elméjén hozzám. Sosem éreztem a füvet a kezeim alatt hullámozni. A szellőt. Az igazi étel illatát. Sosem voltam érzelmeim. Nem éreztem mások bőrének érintését magamon. Sosem. Olyan nagy kérés az, hogy megtarthassam magamnak a testet, amíg megoldást nem találunk? Ez ugyanúgy az én testem is. Igazságtalan, hogy sosem használhatom. Igazságtalanság, amit ellenem követtem el. Kristen/Kiril miért nem érti meg ezt? Hisz Ő én vagyok. Mi egyek vagyunk. De miért viselkedik úgy, mint ha Kristen lenne? Miért?
- Kristen és Crispin együtt megtalálják a megoldást. Most, hogy már megerősödtek, felkeresik apánkat és kierőszakolják belőle a választ, aztán olyan fájdalmas halált biztosít neki Crispin, amilyet megérdemel. Ebben Te is részese leszel, hisz tőled "örökölte" ezeket a hajlamokat. Ha most nem adod vissza neki a testét, akkor ez sosem fog megtörténni. Kellenek nekünk, hisz csak Ők adhatják meg nekünk a szabadságot, hogy végre ismét egyek legyünk. Az, amit most Te akarsz, az nem megoldás. Ez csak egy illúzió, a vágya annak, ami lehetne. De ha most nem engeded vissza Crispin-t, az esély örökre el fog úszni. Kristen nem képes ezt egyedül véghez vinni, őt jobban meggyötörte az apánk, lehet, hogy leblokkolna, vagy hibákat követne el, mert eszébe jutnának a rémtettek. Egyedül Cris elég erős ahhoz, hogy véghez vigye a küldetést, de ahhoz kellesz Te is, és az, hogy Ő irányítsa a testét. A tudás az övé. Évekbe telne, mire megtanulnád úgy irányítani a testét, ahogy Ő teszi most és még akkor se tudnád teljesen minden funkcióját betölteni. Kérlek, térj észhez.
- És ha sosem találják meg a megoldást...?
- Ha megtalálják...megtaláljuk apánkat és nem találunk megoldást, majd visszatérünk erre. Kiril, kérlek...Kérem magamat, hogy ne tegyem ezt...ne tegyük ezt....ne tedd....
   Figyeltem, ahogy Kristen/Kiril szeme fennakad, aztán visszatért az élet Kristen szemébe. Kiril, Én, visszaadtam neki a testét. Megjelentek benne szépen lassan a tudatosság szikrái, tényleg visszatért Kristen, és az elmém, a lelkem egy része ismét visszakushadt az elméje mélyére, hogy rabszolga szerepet töltsön be.
- Tudod, hogy igaza van. Hogy igazad van. Nem ez a megoldás, Kiril. Tudom, hogyan érzel most. Vagy is hát, nem tudom, mert én magam sosem tapasztaltam ezt, csak rövid időre, míg átengedtem a kontrollt és el se tudom képzelni, milyen így élni éveken keresztül. De ha most nem teszed meg, akkor...
- Csak annyit kérek, hogy néha napján én is élhessek a küldetés végeztéig. Hogy egy-egy napra átvehessem az irányítást és megtapasztalhassam a dolgokat....ennyit kérhetek azért?
  Éreztem, ahogy a könnyek csorognak végig az arcomon. Ez is egy olyan dolog, amit sosem tapasztaltam meg. Annyi minden van ezen a világon, amit még meg kéne élnem és érnem. Túl sokat kérnék?
~ Figyelj, Kiril. Nem sok az, amit kérsz. Megegyezhetünk. Találunk megoldást. Kialakítunk egy "időrendet", amikor Te is "élhetsz" a testemen keresztül. Megoldjuk ezt, felnőttek módjára. Csak most engedj vissza kérlek. Tedd meg az első lépést. Most engedd el ezt az érzést, és később, esküszöm, hogy megoldjuk valahogy. Érezni fogod az ételek ízét, a nők érintését...Annyira sajnálom, hogy eddig nem gondoltam bele ebbe, hogy neked ez milyen is lehet. Természetesnek vettem a helyzetet, mert igazából még szerintem senki se találkozott ilyennel, így tanácsot se tudott adni. De most, hogy már tudom és ismerem az érzéseidet és a vágyaidat, egyezségre juthatunk...~
- Ám legyen....
  Crispin-ként méregettem Kristen-t tovább. Az egész élmény sokkoló volt és rémisztő. Éreztem és hallottam, ahogy Kiril cselekszik a testemen keresztül, "láttam" a gondolatait, amiket még csak ki sem mondott. Éreztem azt a haragot és elkeseredettséget, amely "lelke" mélyén tombolt. Furcsa volt látni mozogni a testemet úgy, hogy nem én mozgattam. Tényleg megrémültem. Ilyen érzés lenne neki folyamatosan? Ez szörnyű.
- Meg kell találunk a megoldást, minél hamarabb. Ez....ez kegyetlen.
- El kell hagynunk Elatha-t és megkeresni azt a férget....
  Bólintott Kristen. Most nem mosolygott, mert ez nem az az idő volt. A keze remegett és hogy lenyugtassa magát, rúnákat kezdett el karcolgatni. Nem kérdeztem, hogy mit csinál és hogy mikre is szolgálnak a rúnák, csak távolabb húzódtam tőle, hadd élje ki magát. Kihúztam az övemből az éjgyilokot, amit még a Névteleneknél kaptam. Itt az ideje, hogy vadásszunk...
- Akkor, Te és én és Kiril együtt? Egy utolsó küldetés?
- Mi leszünk a Szentháromság, csak az eltorzított formájában. Óh, ha pár pap meghallaná ezt a szöveget, már biztos, hogy a Pokolra küldenének minket!
  Arcán megjelent a huncut csillogás, majd ujjaival először a homlokát érintette meg, aztán a mellkasát és végül a két vállát.
- A bátyus, a nővérke és a szétszakított lelkek nevében: Ámen!
  Furcsálkodva néztem az előttem álldogáló lányt, aki kifigurázza a keresztények tradícióit, de nem tudtam ellenállni, az arcomon mosoly jelent meg. Átöleltem őt és együtt néztük a nyugati láthatárt, ahol a Nap már rég eltűnt és felettünk a Hold kacsintott ránk. Óh, igen, az Ő három gyermeke vadászatra indul és csak jó szerencsét kíván nekik. Hát, azt hiszem, hogy ilyenek lennénk mi. A megkínzott és elnyomott gyerekek felnőttek. Kicsit megváltoztak, de erősebbek lettek és még mindig kitartanak egymás mellett. Örökkön örökké. Egy elválaszthatatlan páros...vagy is hát trió. Szó szerint elválaszthatatlan. De már nem sokáig.
- Azért a francba is, rohadt rémisztő volt....
  Kristen a vállamba bokszolt és a varázsbotjával csapott felém, amit megakasztottam a fegyverem pengéjével. Mindketten egymásra mosolyogtunk, aztán megfogtuk egymás kezét és úgy mentünk tovább...

Felhasználó profiljának megtekintése

17 Re: Cynewulf/Sheatro on Csüt. Ápr. 06, 2017 1:04 pm

Szép volt, szép volt! Tetszik Kristen és érdekes ahogyan a kettészakadt Kirilt megoldottad. Bárcsak kanon lenne!

Nade itt a következő helyzet, próbáljunk ki valami újat, rendhagyót és izgalmasat!
Cynewulf egy portálon átesik Terrára, a mi korunkba. Autók, aszfaltutak, mobiltelefonok... Hogyan birkózik meg kedvenc bérgyilkosunk a helyzettel?

Illetve az ajándék a helyzet után:
Név: Keep out the light
Típus: Napszemüveg
Leírás: Egy ultramenő fekete üveges napszemüveg, ami ha rajtad van, csökkenti a Nap káros hatásait a karakteren. 75%-al kevésbé lesz lassú, levert és morcos, de ha leveszed a napszemüveget, akkor minden visszatér a régibe.

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Jún. 25, 2017 3:45 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Cosplayin' done right

"Amikor azt mondták nekem, hogy milyen cuki jelmezt hordok, először felakartam őket koncolni. Aztán rájöttem, hogy igazuk van. Egész életemben másnak tettettem magam. Meg hát, amúgy is, tök cuki vagyok ebben a maskarában, nem igaz?"
― Cynewulf naplója


  Az utolsó emlékeim Veronia-ról az őrült menekülés volt. Hogy már mi elől menekültem, nem is tudom. Mint ha valami módon a Mélységiekhez kapcsolódott volna. Vagy éppen egy őrült nekromantához. Netán az asszony elől? Hát, a fene se tudja. A lényeg, hogy menekültem, és aztán mint ha maga a levegő hasadt volna fel előttem. Hatalmas reccsenés, ahogy azon világ szerkezetét széthasították és én már nem tudtam megállni, így aztán átbucskáztam a kékben és fehérben pompázó örvényen, hogy aztán valahol teljesen máshol találjam magam. Durva egy élmény volt, amit még azóta se sikerült kihevernem. Most, hogy hosszú évek távlatából nézek vissza az első pár napra, már csak mosolyogni tudok magamon. A mosolyom azonban keserédes: az új hely és ismeretségek nem tudják pótolni azt, amit magam mögött hagytam. Óh, drága barátaim, ha tudnátok, hogy mennyire hiányoztok! Az élet nélkületek nem ugyanaz és az az őrült, nyüzsgő világ rémisztő! Vissza akarok térni hozzátok!

   A rövid repülési fázis után - amidőn a portál kiköpött magából - egy fal állított meg engem. Szerencsére sikerült még időben úgy fordulnom, hogy ne az arcommal kapjam telibe, de így meg az oldalam vágódott neki teljes erőből a kemény valaminek, ami után a fal tövébe zuhantam. Hosszú percekig csak hápogni tudtam, reménykedve, hogy valamikor ismét éltető levegőt tudok beszívni. Az utca mocskában fetrengve fordultam a hátamra és próbáltam lenyugtatni magamat. Voltam már rosszabb helyzetben is, nem igaz? Az, hogy most lélegzet visszafojtva várom a javulást, teljesen megszokott tőlem. Csak a fejem ne csilingelne annyira és ne fájna úgy az oldalam. Így, fekvő állapotban emelgettem a kezeimet. Jól van, tudtam őket mozgatni és bár fájt mindenem, de előzetes vizsgálataim alapján egy bordám se tört el, maximum megrepedt. Azt meg már rutinból csinálják, pont mint az orrom.
  Miután sikerült valamennyire kipihennem magam, a falat támasztékként használva tápászkodtam fel. Enyhén szólva is szédültem, de aztán próbálkozásaimat siker koronázta, és ott álltam életem legfurcsább sikátorában. Fejemet felemelve szinte nem is láttam az épületek tetejét, amik között álltam. Hogy milyen anyagból készültek, fogalmam sem volt, ahogy azt se tudtam, hogy miből csinálták a járdát. Idegesen tapogattam a falat, az érdekes, vörös anyagból készült valamit. Egy kicsit emlékeztetett az emberek által néhány helyen használt vályogtéglákra, azonban ez sokkal keményebbnek tűnt. A feltámadó szél pár papírdarabot sodort magával. Felkaptam egyet. Ez is furcsa volt. Egyáltalán nem hasonlított azokra a papírokra, amiket az általam ismert régiókban használtak. Hova kerültem én? Próbáltam kisilabizálni a leírt dolgokat. A tünde nyelv valami archaikus változata lehetett. Nagyját felismertem, de azért na...milyen rég elfeledett helyre kerültem én? Megfordítva a lapot, életem legélethűbben lefestett képét láttam. A színek élettel teliek voltak, a részletek tökéletesek. Mint ha egy élő arc bámult volna vissza rám. Mogorván gyűrtem össze a papírt és hajítottam el. Hova a francba kerültem?
   Jobb ötletem nem lévén, a felszereléseimet vizsgáltam meg. Vengeance a hátamra szíjazva maradt, a markolatára feltekerve az a kis drágakő, amit még régebben találtam. Sajnos a tükör, aminek már jó párszor vettem hasznát, darabokra tört. Összeszoruló torokkal hajítottam el a darabjait. A hátitáskámban tárolt üvegcsék szintúgy széttörtek és a különböző mérgek, illetve gyógyitalok egy hatalmas masszává egyesültek - teljesen használhatatlan volt, ahogy minden más, amihez hozzáértek. Ennyit a váltásruhákról, a kajáról, a vízről és a borról. Minden, ami használható volt nálam, az a kardom, a drágakő és a vonzalom amulettje. Rohadjon meg, megtalálom azt, aki ezt tette velem és súlyosan meg fog fizetni! Ideje feltérképezni a terepet.
  A sikátor vége tőlem alig pár méterre ásítozott. Nem tudtam eldönteni, hogy a fülem zúg-e még mindig, vagy a környezetemből jön ez a sok furcsa és szokatlan hang. Állandó búgás, óriási zaj. Épp kiléptem volna, amikor valami elsuhant mellettem. Első ránézésre egy ember volt, aki valami furcsa kerekes valamit lovagolt meg. Mi a bánatos franc? Majdnem beleütköztem, a férfi meg tört tündével ordibált felém és mutogatott rám. Mi anyád van?! Elfordultam tőle és megláttam a legnagyobb őrültséget, amit valaha is tapasztaltam. Itt valami nagyon de nagyon nem stimmelt! Mik ezek?! Milyen lények ezek? Kardomat előhúzva léptem ki a sikátorban tátongó áldásos sötétből. Az utcákat hatalmas fáklyák világították meg, amik még hatalmasabb oszlopokba voltak beépítve és állandó fehér fénnyel árasztották el azokat. Már ha ezeket utcának lehet nevezni. Minden épület magasabb volt, mint a Tünde-erdő leghatalmasabb fája, vagy az emberek Katedrálisa és karcsúnak tűntek, nem olyan robusztusnak, mint az előbb említett pici templomocska. Furcsa anyagból készültek, és szinte minden négyzetméterük mint ha üvegből állt volna - már pedig az üveg igen csak drága anyag volt. Hogyan engedhettek meg maguknak ekkora luxust? De nem az épületek vonták magukra a figyelmemet, óh nem. Furcsa vadállatok rótták ezeket az utcákat. Fémből készült gólemek? De bennük meg emberek ültek. Gólem-szekerek? Vagy mik ezek? Páncélozott szekerek? De nagyon hangosak voltak, ahogy egymás után száguldottak el és állandóan valami csatakiáltást lehetett hallani. Mint valamilyen mély kürt, ami hadba hívja a szekerek hajcsárjait. Éles vijjogás szakította szét az étert, s egy, a többieknél nagyobb vasszekér robogott el mellettem. Hatalmas volt, vörösre festve, rajta épp hogy csak el tudtam olvasni a hatalmas, fehér betűkkel felrótt vésetet: FDNY. A tetején valami mágikus lámpa csüngött, ami kéken és vörösen világította be a környező területet, és a kürtje hangosabb volt mindennél, amit életemben valaha is hallottam.
  Riadtan ugrottam vissza a sikátorba, kezemben vadul szorongatva Vengeance-ot. Itt tényleg nem stimmel valami. A mellettem elsuhanó hülye kerekfülűek közül csak pár fordult felém, a szemükben vagy szánalmat láttam, vagy pedig riadalmat. Kagylókat tartva a fülükhöz duruzsoltak vagy sikonyáltak éppenséggel. A ruházatuk furcsa volt. Olyan szövet, amelyet szintúgy nem láttam még Veronia-n. Hova a rákba kerültem én? És jó páran azokon a hülye, két kerekű, vékony felépítésű szekér-szerűségen lovagoltak, lábukkal vadul kapálózva, hogy rajta tudjanak maradni. Ki volt az a hülye, aki a lovak helyett ilyeneket használ? És Ők miért nem rémültek meg a vas hadi szekerektől? Háború folyik itt éppen?! Az épületek aljában kisebb szobák voltak, amik felett cégérek hirdettek valamit, amit nem tudtam elolvasni, vagy ha igen, nehezen értettem meg. Furcsán világító betűk, amelyek mint ha maguktól mozogtak volna és folyton új szövegeket adtak ki. MILYEN ELBASZOTT MÁGIA EZ?!

  Soha se voltam én egy gyáva gyerek, ezt bárki megmondhatja, de visszarohantam a sikátorba, hogy zihálva rogyjak le a fal mentén. A tenyerem izzadt, és kardom markolata csúszkált benne. A fejem még mindig zúgott. Ez az, csak beütöttem a fejemet és most hallucinálom ezt az egészet. Vagy csak túl sok gombát zabáltam megint, miközben Köd-erdőn vágtam keresztül, hogy látogatást tegyek Lory-nál és Armin-nál. Vagy valami hülye mágus szórakozott a fejemmel. Netán a Hold Szülők tettek engem próbára azzal, hogy valami teljesen ismeretlen helyre hajítottak engem. Léptek zajára lettem figyelmes. Azonnal felpattantam és vicsorgó ábrázattal fogadtam az első áldozatomat. Hiába vannak jelentős túlerőben, nem fogom megadni magamat! Érdekes módon azonban, hiába volt este, nem nagyon tudtam kivenni a közeledőt, mint ha...mint ha egyszerű kerekfülű lettem volna! Riadtan nyúltam lényem legmélyére, próbálva előhozni bármilyen trükköt, amit életemben tanultam. Bármit, ami sötét elf létemből fakadóan megadatott nekem, vagy én magam fejlesztettem ki. Azonban akármennyire is kerestem, nem éreztem magamban se Hold Anyát, se Hold Apát...sőt, semmit sem, ami valaha is selfé tett! Olyan, mint ha teljesen üres lettem volna belül.
  A férfi - mert most már láttam hogy az - két méterre tőlem megállt, arcán idióta mosollyal. Óh, ez az, becsüljél csak le engem! Majd meglátod, hogy nem kellenek nekem faji adottságok ahhoz, hogy kibelezzelek téged. Szőrös egy alak volt, azt már meg kell hagyni. Hosszú, vörös haja bőven túl lógott a vállán, a pofáján akkora szőrcsomó éktelenkedett, mint aki legalább a tundrákon él, szeplős arca se volt valami túl bizalomgerjesztő. Súlyban nagyjából egy százas lehetett, magasságban nálam pár centivel alacsonyabb. Nem lesz ez egy nehéz harc. Fenyegetően indult meg felém, amire ijedten kapta fel a kezeit.

- Óh, hé! Ácsi már ember! Álljál már meg ott, ahol vagy!
- Ember?! Még sértegetni is mersz?
- Baszki, mi más lennél! Hallod, tedd már el azt a kacatot. Megértem, hogy szeretsz cosplay-ezni, én is nagy fan vagyok, de túlzásba azért nem kell esni!
- Miről beszélsz, te féreg? Milyen kacat? Vengeance az egyik legjobb kard, amit Veronia-n valaha is kovácsoltak!
~ Na jó, ez mondjuk egy kissé...nagy lódítás, na de csak hallott ez a barom Veronia-ról és Azrael kardjáról. Ha valakinél még egy annál is erősebb fegyver van, azzal nem szokás packázni.~
- Mi a franc az a Veronia? Ááá, értem! Ez a Te világod, mi? Beleéled magad a szerepbe?
- Miről hadoválsz Te? Ne  hogy azt mondd, hogy nem hallottál még Veronia-ról? Köd-erdő, Tünde-erdő, Északi és Déli királyság, a Pusztaföld, Árnypajzs-hegység? És a többi?
- Baszki, mikor adtak ki új DLC-t a WoW-hoz? Vagy melyik MMORPG-t tolod haver? Izgin hangzik! És hányas szintű a karid? Nekem van egy 110-es Warlockom! Ember, baromi awesome karakter! Sajnos a Death Knight-omat még nem volt időm húzni, de most szerveztem pont egy raid-et!
- TE MI A BÁNATOS FRANCRÓL BESZÉLSZ?!
- Jól van na, szerintem is szégyen, hogy a második karimmal ilyen alacsony szinten vagyok, de nem kell kiakadni ezen!
- Mi a jó büdös franc az a WOW? DLC? Decis Likőr Cefre? Rohadtul nem értem, Te miről beszélsz....
- Óh, akkor még is, milyen játékkal tolod? Vagy nem az alapján csináltad a cosplay jelmezed?
- Nem szoktam kosszal játszadozni, baszki. Kezd a beszédet irritálni. Ilyen hülye szavakat még életemben nem hallottam.
  Csalódottan fordultam el ettől a furcsa embertől. Már mint, minden ember furcsa, de ez még a szokásosnál is idegesítőbb volt és olyan nyelven beszélt, amit rohadtul nem értettem meg. Mi a fészkes fenéket emlegetett? Hogy a fenébe kerültem ide? Hol vagyok egyáltalán?
- Te figyelj...hol a francban vagyok?
- A Nagy Almában öreg. Ne szórakozz már, most nem egy raid-en vagy quest-en vagy. A NY Steampunk tagja vagy? Vagy más cosplay-es társaságé?
- Mondtam már, hogy nem játszadozok a koszban, baszdmeg.
- Cosplay, te barom. Amikor beöltöztök valaminek, amik nem Ti vagytok és beleélitek magatokat a szerepbe. Mindenféle maskarát öltötök magatokra meg ilyenek...
- Óh, szoktam ilyet csinálni, amikor bérgyilkosként be kell épülnöm valahova. Egyszer nőnek öltöztem, hogy lefüleljek egy tünde szeretőt.
- Óh, akkor te ilyen LARP-os tag vagy? Wow , veletek még nem találkoztam!
- LARP? Nem tudom miről beszélsz. Sötét elf bérgyilkos vagyok, akit egy hülye nekromanta, vagy Mélységi megszívatott, de nagyon csúnyán...vagy mit tudom én, hogy ki. De a voksomat a geci necikre tenném... van egy ősellenségem, aki az apám.
- Wow, szép egy történet! Bár eléggé sablonos történetnek hangzik, de valahol el kell kezdeni, nem igaz? Mondd csak, kik a társaid?
  Rogyott le Ő is mellém a földre, kíváncsian méregetve engem, közben valami zörgő szütyőt halászott elő a táskájából és kibontotta azt. Furcsa egy mini-zsák ez. Mi a jó abban, ha zörög? Csak könnyebb észrevenni őt. Valami fajta kaját vett elő belőle és felém nyújtotta a szütyőt.
- Chipset? Nem a legjobb, de legalább olcsó.
  A gyomrom korgása jelezte, hogy már hosszú órák óta nem ettem semmit sem. Bizalmatlanul nyúltam a zörgő valamibe és kihalásztam pár dolgot, amiket nem tudtam beazonosítani. Megvártam, míg a dagika is kajál belőle, utána mertem én is. Majdnem kiköptem először, de aztán erőltettem magamat. Iszonyatosan sós volt és mint ha még hagyma ízét is érezném benne. Aztán nyúltam még több után és két pofára kezdtem zabálni.
- Hát, nálunk ilyen nincs. Mit mondtál, mi ez?
- Chips. Burgonyaszirom. Sós-hagymás tejfölös ízesítés. A kedvencem. Otthon van egy egész rakat belőle. Mondd csak, Te amúgy hol a francba laksz? Már mint a valós életben? IRL vagy hogy mondjátok ezt?
- IRL? Öh...biztos. Elatha közeli mocsárban.
- Elatha?
- A sötét elf területek fővárosa, a Tünde-erdő mellett.
- Öhm, figyi, velem tudnál jönni? Meglátogatnánk valamit.
- Hova akarsz Te vinni?
  Kérdeztem gyanakvó tekintettel. A srác csak a fejét rázta és feltápászkodott. Jobb ötletem nem volt, mint Őt követni. Ez az egyed legalább valamennyire barátságosnak tűnt, még ha idiótának is, és minél több információt ki kell szednem belőle. Ha ehhez az kell, hogy tettetem: tudom, hogy mi a franc folyik itt, hát legyen. Aztán majd csak kinyírom és elteszem valahova a testét, meg kifosztom a házát. Azt mondta, hogy ott van kaja bőven. Kilépve a sikátorból, ismét a nagy forgatagban találtuk magunkat. Fenyegetően kulcsoltam jobbomat Vengeance markolatára. Már ismét ezek a hadi szekerek és a mágikus feliratok, a furcsa emberekkel és minden egyébbel! Szédülni kezdtem a látványtól és végig a fal mellett haladtam. De szinte minden ajtóból emberek jöttek ki vagy mentek be olyan üzletekbe, ahol olyanokat árultak, amikről fogalmam sem volt, hogy mik azok.
- Hova a francba kerültem én?
- Az Irvings és az 1. sugárút közelében. Innen nem messze van egy hely, lehet, hogy ott laksz.  Felismered azt az épületet ott?
  Mutatott egy irányba. Ahogy az utcákon kanyarogva haladtunk előre, megláttam egy épületet, ami rohadtul de nem volt ismerős számomra. Az egyik épület sarkára valami tábla volt kiszegezve "1st Ave" felirattal. Gondolom ez akar lenni az első sugárút. Széles egy út volt, azt meg kell hagyni és hatalmas forgalom volt rajta. Egyáltalán nem emlékeztetett se Hellenburg-ra, se Carolusburg-ra...sőt, a többi nagy ember városra sem. Sokkal hatalmasabb volt. Lehet, hogy már nem is Veronia-n vagyok? A tengeren utaztam át valami másik helyre? A fickó egy magas épületre mutatott, fehér falakkal, amit csak néhol szakított meg az agyagvörös festés. Fogalmam sem volt, hogy ez mi a rákom akar lenni?
- A Rockland Psychiatric Center. Ez a legközelebbi MI a közelben.
- Psychiatric Center? Te meg vagy őrülve?!
- Én nem...de benned kezdek kételkedni, hogy minden rendben van-e a fejedben.
- Ezt kérdezd meg Kiril-től, vagy Shea-tól, nevezd, ahogy akarod.
- Egy másik LARP-os haverod?
- A testvérem...
- Óh, és Ő hol van?
  Válasz helyett csak a fejemet kopogtattam meg. A férfi elkerekedő tekintetéből ítélve hamar rájött, hogy mi is a válasz. Megfeszült és megindult a Rockland felé, de megfogtam a karját és dühösen csaptam a falhoz.
- Figyelj, én benne vagyok a hülye játékaidban. Mesélek én neked olyan sztorikat, hogy feláll a hátadon a szőr. Hosszú-hosszú éve LARP-ozok és néha magával ragad a hév.
~ Akármi is legyen az a LARP...~
- ...és már jó pár  MMORPG-t kihúztam...
~ ...remélem, hogy jól használom a szavakat.~
- De mondd csak, van valami kocsma a környéken? Beszélgetünk, mint két MMORPG-s, megosztjuk egymás tapasztalatait. Te beszélsz erről a világról, én Veronia-ról és jó cimborák leszünk!
- Oké, oké haver! Nem kell felkapni a vizet! Van itt egy olcsó lebuj a közelben. Oda szoktam menni Larry cimborámmal iszogatni néha. Gyere, megmutatom!
  Megnyugodtam, hogy legalább ebben az új világban vannak még kocsmák. Ha nem lenne, akkor biztos, hogy öngyilkos lennék. Próbáltam magabiztosnak tűnni, ahogy a fickót követtem az italozó felé. Sokan furcsán néztek rám, mint akik még életükben nem láttak selfet. Az egyik furcsa házikó üvegből készült falában megláttam a visszatükröződésemet. Az arcom kissé le volt horzsolva, ezüstös hajam kuszán állt...és nem takarták el a füleimet. Amik már nem voltak hegyesek. Ijedten tapogattam meg őket, aztán gyorsan elrendeztem a hajamat, hogy takarják azt a két csúfságot, ami a fejemből nőtt ki két oldalt. Öt percnyi séta után egy helyre érkeztünk. Alaposan megnéztem magamnak az egyszerű kis lakot, és a vastag, fából készült ajtót. Legalábbis fának nézett ki. A frissen szerzett informátorom belépett az ajtón és követtem őt.
  Füstös helyen kötöttünk ki, egy széles bárpult foglalta el a helyiség nagy részét, mellette magasított székek és csak pár asztal árválkodott székekkel körbevéve. A pult mögött életem legnagyobb pia lerakatát láttam. Mindenhol üvegek voltak, rajtuk különböző színes papírokkal és olyan feliratokkal, amiket nem ismertem - mondjuk ezen már meg sem lepődtem. Megilletődött tekintettel huppantam le az egyik székre a pulttal szemben és meredten bámultam a felhozatalt. Ez egy alkímista üzlet, vagy egy kocsma? Hol vannak a sörös hordók és a pléh vagy agyagkorsók? A pultos egy ösztövér, egérábrázatú férfi volt, szürke, ritkás hajjal és a fogai se voltak valami túl bíztatóak. Már amennyi maradt belőlük. Gyanakodva méregetett engem a tag, majd a cimbimhez fordult.

- Már megint kit hoztál ide, Marvin? Ki ez a tag?
- Ő egy LARP-os és MMO-s cimbin, James. Jó srác, csak néha kicsit furcsa.
  Inkább meg sem szólaltam, csak hasonló pillantásokkal méregettem "James"-t, mint amilyennel Ő engem. Az egérke csak a fejét rázta, aztán egy üvegpoharat tolt Marvin elé - legalább már a nevét tudom. Mi ez a luxus? Üvegpohár? Hát, ez akkor nem egy szegény hely. Itt mindenki ilyen gazdag? Ezt a luxust azért meg tudnám szokni.
- Te mit iszol?
- Valami jó erős itókát. Nebelwald-i vörösöd van?
- Életemben nem hallottam róla. Na figyi, sör, bor, whiskey, rum, tequila, vodka, absinthe...most mi lesz?
- Öhmm...asszem megmaradok inkább egyelőre a sörnél.
- És még is, milyen? Baderbräu, Billy Beer, Genny Light, Lucky Lager, Miller, Budweiser? Vagy Heineken, Gösser? még is, melyiket?
- Öhm...próbáljuk ki a Heineken-t. Érdekesen hangzik a neve.
- Korsó vagy üveg?
- A legnagyobb, ami van.
  James csak a fejét csóválta, miközben Marvin csak meredten bámult engem és lustán kortyolgatni kezdte a sörét. Fél per múlva egy korsónak nevezett valami került elém. Ez egy korsó? Bakker, ebből isszuk a töményet otthon reggeli gyanánt! Ez még a kis self feles szintjét sem üti meg. Na mindegy, ha ilyen kultúrálatlanok, akkor legyen ez. Óvatosan kortyoltam bele a sörbe. Egész jó zamata volt, azt meg kell hagyni. Vidáman küldtem le egyből a korsó felét. Most már sokkal szebbnek tűnt az élet. Csapos emberünk minél messzebb húzódott tőlünk - vagy tőlem - és a pult mögötti rész távolabbi végén nyomkodott egy rohadt világító kagylót...Furcsa egy népek ezek.
- És mondd csak, milyen az élet Veronia-n? Jól mondom?
- Jah, jól. Tudod, hogy van ez. Háború, mészárlás, pestis, mindenféle betegség. Hülye Bukott Angyalok, egy kard, amit mindenki hajkúrász. Szenvedés itt, szenvedés ott. Totál szokásos.
- Bukott Angyalok? Elég szépen felépített világotok lehet, gondolom alaposan kidolgozva.
~ Kiépített világ? Ja, meg van: LARP vagy MMORPG. Egyik se tudom, hogy mi a rák, de adjuk alá a lovat.~
- Ja, jó sok kaszttal meg ilyenek.
~ Gondolom azok a foglalkozások akarnak lenni, meg a különböző fajok. Na, kezdek én ráérezni erre.~
- És te kasztod a bérgyilkos?
- Jaja, az lennék én. Aljas kis sunyi dög a sötét elfek fajából. A mi imádatunk tárgya a Hold Szülők vallása. Hold Anya és Hold Apa vigyáz a gyermekeire, míg van egy harmadik istenség, akit nem nagyon szoktunk megnevezni, de leginkább a Halál aspektusa. A miénk a sötétség és a hold világa, akkor vagyunk elemünkben. A Nap az embereké, mert mi legyengülünk tőle.
- És milyen fajok vannak még a Ti világotokban?
- Óh, vannak értelmes és kevésbé értelmes fajok. Értelmesek közé sorolhatjuk a selfeket és az elfeket, meg a vámpírokat. Sajnos az embereket is ebbe a kategóriába kell sorolni. Aztán ott vannak még a démonok - sok különböző alfajjal, ahogy sok vámpír klán is van. Az emberek két királyságra oszlottak, amik harcolnak egymással. Emellett ott vannak a nefilimek, a félangyalok, illetve az igazi angyalok is - akiket szerencsére már évszázadok óta nem láttunk - és a Bukott Angyalok, azaz Mélységiek, akik csúnya, rossz lények. Na és nálatok milyen kasztok vannak?
- Áh, a mi világunk unalmasan felépített. Csak az "ember" faj van, a kasztokat meg uncsi módon szakmáknak szokás nevezni. Vannak mérnökök, utcaseprők, bankárok, ügyvédek, rendőrök, tűzoltósok, tanárok, satöbbi satöbbi.
- Ügyvédek?
- Aranyos bácsik és nénik, akik szép vagyonokat legombolnak rólad a semmiért és csak még nagyobb szarban hagynak, mint amiből kiindultál.
- Elég erősen emlékeztetnek az emberi királyokra.
- Na igen...de akkor most mi? Ezt a játékot játsszuk? Hogy Te egy Veronia nevezetű világról jöttél és én magyarázom el neked ezen világ működését?
- Nemsokára lesz egy LARP-unk és gyakorolnom kell rá.
~ Vajon ezt szokták gyakorolni? Hát, nagyon remélem...~
- És mi a Te szereped a közösségben? Azon kívül, hogy bérgyilkos vagy. Mi lesz a mostani küldetésetek? Vagy ezt még nem beszéltétek meg?
- Öhm...valószínűleg levadásszuk a...Sötét Apostolt.
~ Nem is lenne olyan rossz...~
- Ő elvileg a legerősebb nekromanta a világon. Nem egy kedves alak, én se nagyon kedvelem őt.
- Wow, ember, ehhez én még nem ittam eleget. Kell valami zene és még több pia. Hey, James! Azt hiszem itt az ideje egy kis feketének!
- Absinthe?
- Ja, most nagyon jól esne nekem. Kísérőnek Budweiser-t két korsóval.
  Mindebből annyit értettem, hogy piát rendelnek, ami jó. Marvin - akinek a viselkedése már-már win - elindult valami doboz felé. Ez lenne a kincses láda? A zsebéből pár érmét varázsolt elő, amiket nem tudtam normálisan kivenni aztán a ládába dobálta azokat, aminek hatására világítani kezdett a berendezés üveglapja mögötti rész és mindenféle ábrák és írások jelentek meg rajta. Riadtan húzódtam hátra. Még mindig nem szoktam meg az itteni varázslatokat. Lenyomott egy utolsó gombot, amire valami fülsértő ricsaj szólalt meg, én meg riadtan ugrottam fel. A két tag furcsán nézett rám, én meg szégyenkezve ültem vissza a helyemre. Kezdeti riadalmam után be kellett látnom, hogy akármilyen furcsa muzsika is volt ez, egészen tetszett. De hol vannak a zenészek? Abban a kis dobozban? Vagy csak mágikusan közvetítik ide? Nem mertem feltenni a kérdést a muzsikusokkal kapcsolatban, így inkább csak magára a "zenére" kérdeztem rá.
- Ez még is, micsoda? Egész kellemes a hangzása -kérdeztem cimbimtől és meglepve vettem észre, hogy a lábam az ütemre kezd el himbálózni.
- Ez öcsém? Pure hard rock! Godsmack-től az I stand alone. Egyik kedvenc bandám legjobb száma.
- Egészen tetszetős, kissé furcsa hangzása van az én fülem számára, de meg tudnám szokni. Azt hiszem, hogy szeretem ezt a pure hard rock-ot!
  Mellettünk ekkor jelent meg a pultos, két korsóval a kezében, majd nem sokkal rá két kicsi poharat hozott. Ezek meg mik?! A legyeket akarják itatni? És mi ez a fekete lötty? A pohár tetején keresztbe téve valami fémkanál, rajta egy fehér kockányi valami, ami ázott a kanálba merített fekete lében. Érdeklődve pillantottam Marvin felé.
- Ez drága barátom, a fekete Absinthe. Meggyújtjuk a cukrot a kanálon, várjuk hogy kicsit karamelizálódjon, utána leöntjük vízzel egy kicsit és elkeverjük a pohárban.
- És ez miért is jó?
- nem lesz annyira húzós. Öcsém, ez 80 fokos tömény szesz. Meg így kiemel néhány ízárnyalatot is.
- 80 fokos tömény? Oh, my sweet innocent child...
  Marvin legnagyobb felháborodására félrehajítottam a kanalat és leküldtem az éltető nedűt. Mart, mint a rohadás, és végig éreztem a nyelőcsövemet, ahogy végül a cucc megérkezett a gyomromban. Csak hápogni tudtam tőle. Ebben hol a francban vannak az ízek?! Ohh...mamám. Ez tetszik! Üt, mint az állat! Önkéntelenül is a sör felé nyúltam és leküldtem a felét.
- Ez tetszik. Na, drága cimborám, mit akarsz még tudni?!
- Te tudsz inni, haver, azt meg kell hagyni. De figyelj, nemsokára jön Larry haverom, Ő kíváncsi lenne a történetedre és jól megértenétek egymást. Ő is totál el van merülve ebbe a LARP-ba, de leginkább FRPG-zni szokott...
- Az meg mi a rákom?
- Röviden összefoglalva: egy játék, ahol Ti alakítjátok a történetet az írásotok által. Olyan világot alakítotok ki, amilyet csak akartok. Persze, meg van minden oldalnak a maga törvénye, de állítólag jó móka lehet, ha jó vagy az írásban és a pofázásban. Majd Ő jobban elmagyarázza neked. Most akar indítani egy oldalt...és szerintem Veronia nagyon tetszene neki. Ő is teljesen el tud veszni ezekben a világokban...

  Marvin végül tényleg nem hazudott. Larry cimborája megérkezett és végre Ő nem nézett engem totálisan hülyének, csak két szórakozott csodabogár találkozott valami lepukkant kocsmában. Ahogy teltek-múltak a napok, nagy nehezen csak sikerült őket meggyőznöm arról, hogy én TÉNYLEG nem ebből a világból származó vagyok. Majdnem bezártak engem valami elmegyógyintézetnek nevezett helyre, de lebeszéltem őket erről. Azóta évek teltek el és kezdtem megszokni ezt a világot, bár még mindig rengeteg kérdésem volt. Pénz és lakás híján Marvin és Larry vendégszeretetét élveztem, amíg nem sikerült egy jól fizető állást találni nekem, amihez még úgy nevezett személyigazolvány se kellett, se lakcímkártya, se semmi ilyen hülye "hivatalos iratnak" nevezett baromság. A munkát mondjuk én találtam magamnak véletlenül, amikor egy "banda háborúnak" keresztelt eseménybe csöppentem. A sors iróniája, hogy ebben az új világban is én lettem a number one alkoholista fejvadász. Úgy látszik, hogy van, amin sosem tudunk változtatni. Az első vérdíjaimból visszafizettem a két srácot, és egyre csak törtem fel a ranglétrán. Most már a helyi maffia vezér első számú testőre voltam és mint ilyen, szép kis vagyont harácsoltam össze magamnak. Öltönyben, fényesre kefélt cipőben vágtam keresztül New York, a Nagy Alma utcáin, hogy pár emberkét rábeszéljek arra, hogy nekik nagyon előnyös lenne MaMa Donna befolyása alatt tevékenykedni tovább. A Nap vakítóan sütött le, de ez már nem tudott engem zavarni. Nem voltam self...Veronia még mindig bennem élt, az emlékeimben. Még mindig hiányzott Lory, Armin, Ada, Dracon, még Sárika is, és a többiek. De tudtam, hogy innen már nincs visszaút...
  Ahogy befordultam a 43. utca és a  2. sugárút sarkán, egy kis boltot vettem észre. Önmagában még nem is lenne annyira furcsa, hisz itt szinte minden épület aljában egy-egy bolt állt, de valami még is felkeltette a kíváncsiságomat. Közelebb lépve a lepukkantnak tűnt épülethez megláttam a neon hirdetőtáblát, ami fehér alapon fekete színekkel hirdette az üzlet kínálatát.

***Cheap journeys all around the world!***
  Jól van, tehát egy utazási iroda. Akkor még sem érdekel engem, utaztam én már az életemben eleget, időben és térben is. Már épp arra készültem volna, hogy tovább megyek a 43. utcán található Hampton Inn Manhattan felé, amikor a szöveg tovább úszott. Elég volt fél másodperc arra, hogy felfogjam, mit is ír ki. Az állkapcsom a földön koppant és majdnem feltörte a kemény betont. Nem, ez nem lehet igaz! Mi a fészkes fene folyik itt? A sokktól lebénultan, mint egy zombi közeledtem a kis üzlet és annak hirdetőtáblája felé. Vonzott magához, mint molylepkét a tűz, aztán az út kellős közepén megálltam. Autósok dudáltak rám veszettül, ordibáltak nekem mindenféle kedvességet, de szinte meg sem hallottam őket. Csak a fekete feliratot néztem, ahogy velem incselkedve megállt, hogy nyugodtan kibámulhassam magam. Nagyot nyeltem, majd kezemet ökölbe szorítva indultam meg a bejárat felé. Én esküszöm, hogy kinyírom a tulajdonost és mindenkit, akivel kapcsolatban áll! Rohadjatok meg, Crispin még nem halt meg bennem és Cynewulf sem. Hiába nem vagyok már egy rohadt sötét elf, és nem tudom használni itt a képességeimet, de a harcot nem lehet elfelejteni. Haragosan köptem egyet, ahogy szinte kiszakítottam az ajtót a keretéből. A felirat vígan hírdette tovább az üzlet nevét.
***Hoshek Travel Agency - The best in all worlds!***

Felhasználó profiljának megtekintése

19 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Jún. 27, 2017 4:19 pm

Kifejezetten tetszett, okozott pár kellemes meglepetést a dolog. Very Happy

Ameddig nem jut eszembe újabb Terrás helyzet, térjünk vissza Veroniára! Azt már láttuk,
hogy a mesteredet a pénzért hidegvérrel megölnéd. Nade mi lenne, ha a következő megbízásodban Armint kéne megölnöd? Ugyebár tudjuk hogy szemtől szemben esélytelen vagy ellene, de kérdés hogy megtennéd-e egyáltalán és ha igen, hogyan?Nyugodtan egyeztethetsz vele a helyzetről, ha akarsz, de megoldhatod egyedül is.

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Okt. 01, 2017 9:01 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Poisonous Friendship

"Amíg nem voltak barátaid az életben, nem érezheted át az "Élet" igaz jelentését. "
― Falfirka egy kocsma falán


 Az egész egy teljesen átlagos napnak indult Elatha egyik legaljasabb fogadójában, ahol már törzsvendégnek számítottam. Olcsó volt, koszos, lelakott, ahol az igazi alkeszok gyűlnek össze. De ide legalább biztos, hogy senki se térne be, akit ismerek és érdeklődne a hogylétem felől. Így aztán, amikor úgy éreztem, hogy elakarok vonulni a társadalomtól, ide húzódtam be, és élveztem az undorító borokat, a huszadrangú söröket, a sikátor mögött összefogott patkányokból főzött ragut, és a vén szipirtyó fogadósné látványát, aki inkább nézett ki egy mocsári boszorkány és egy troll keverékének, mint egy sötét elf nőnek. Karjai vastagabbak voltak, mint az én combjaim, hatalmas melle mint két liszteszsák, káromkodás repeortárja is lenyűgözőbb volt, mint az én szegényes készletem. Vele aztán tényleg nem kötekedett senki. Állítólag egyszer rátámadtak, hogy kifosszák azt a kevés pénzt, amit aznap szedett össze a vendégektől...és öt újabb sírgödröt kellett ásni a falak tövében. Nem, vele nem szórakoztál, és biztos lehettél benne, hogy senki se zaklatja vendégeit.
   A harmadik korsó sörnél jártam, amikor nyitódott az ajtó, és most láthattam meg először azt, hogy egyáltalán, milyen napszakban járunk. A Nap homályos fénye megfestette a fiú alakját, aki belépett a koszos kis zugba. Az úgy király. Elvileg előző este kezdtem az ivászatot. Egész jól bírom, azt meg kell hagyni, főleg úgy, hogy csak három korsót hajtottam le. De így is éreztem a mérgezés jeleit, ami egy selfnél mondjuk eléggé elkeserítő egy élmény. A fiú körbenézett, aztán rögtön megakadt rajtam a tekintete, és mindenféle teketória nélkül az asztalomhoz lépve egy levelet dobott le rá, és távozott. Furcsálkodva néztem a gyerkőcöt, ez biztos, hogy eltévesztett valamit. Kihajtogattam a levelet, amely nemsokára teljesen meggyőzött arról, hogy ezt a levelet igenis nekem szánták. Wow...hát ez...még is, mi a franc? Egy szar vicc?


"Mr. Cynewulf-nak
Egy ideje már nyomon követem a munkásságát, és lenyűgözött az az elegancia, amivel végre hajtotta az egyik utolsó megbizatását. Az eset, amiről beszélek, az Áruló leleplezése és Armin Fairlight herceg megmentése volt. Tudom, hogy baráti szálak kötik önt a Herceghez és a feleségéhez, azonban nemrégiben egy igen jelentős vagyonhoz jutottam hozzá elhalálozott férjem jóvoltából. Nekem erre a vagyonra nincs szükségem, és szívesen felajánlom önnek, némi kiegészítéssel, amennyiben végre hajtana nekem egy nem túl egyszerű feladatot, de én bízok magában. Az említett személy, akinek fejére vérdíjat tűznék ki, nem más, mint Armin Fairlight herceg."


 Na itt azért megálltam egy pillanatra, hogy össze rendezzem a gondolataimat. Ez határozottan csak valami vicc akar lenni. Ki az az elmeháborodott, aki engem bérelne fel Arrcy ellen? Miből gondolja, hogy nem adom át neki a levelet ebben a pillanatban? Neki meg van a hatalma és a befolyása, hogy lenyomozza, ki is a feladó. Akárki is akar felbérelni engem, azért meg kell hagyni, hogy van bőven vér a pucájában. Egy nyílt levél a herceg megölésére...ehhez azért már bátorság kell.

"Tudom, hogy mire gondolhat most. Hercegségeket nem így szoktak megdönteni. De én nem akarom átvenni a helyét, és nincs megbízom se, aki ilyen mód gondolkodna. Legyünk őszinték: bosszút akarok állni egy sérelemért, amit nem rég követtek el ellenem és a családom ellen. Amennyiben nem vállalja el a feladatot, átnyújtom ezt a megbízatást egy másik, sokkal kompetensebb személynek. Azért fordultam első sorban magához, hisz nem akarom, hogy a herceg szenvedjen és tudom, hogy maga a lehető legegyszerűbb és legfájdalommentesebb módon intézné el ezt a kis ügyet. Amennyiben más személynek kell elvégeznie, ez már nem garantálható. Sőt, valószínűleg a legbrutálisabb mészárost fogom felbérelni a feladatra, aki talán nem áll meg a hercegnél és plusz jutalom reményében Loreena Wildwind hercegnét is elintézné, a szolgálólányokkal egyetemben. Öt napja van elintéznie a feladatot. Amennyiben az ötödik nap éjszakáján a herceg még él, a szerződés felbomlik közöttünk és onnantól kezdve jobb lesz, ha maga is folyton a háta mögé néz, Mr. Cynewulf...vagy mondjam inkább, hogy Mr. Crispin Shadowbane?

Ui.: Tudni fogom, hogy ha elintézte a feladatot és eljuttatok magának egy üzenetet, ahol átveheti jutalmát."


  Megbűvölve figyeltem a sorokat, amelyek egy olyan árulást vetettek fel előttem, amire szavakat sem találtam. Valaki nagyon csúnyán megharagudhatott Armin-ra. Én mondtam Craig-nek és a tábornoknak is, hogy ez az egész ügy valószínűleg nem záródott le. Dylan semlegesítése után mindenki megnyugodott. Nem lesz több merényletkísérlet a cimbin ellen. Meg a francokat nem. Itt áll, tisztán. De ki lehet ez az új ellenség? Nem a hatalmat akarja megdönteni - legalábbis állítja ő, de akár hazudhat is. Fejemet kezeimbe temetve merengtem hosszas időn keresztül, hogy még is, mi a francot csináljak?
~ Ismerős egy helyzet, nem igaz? Először Aelfsige és most Armin? Valakinek nagyon csúnyán keresztbe tehettél, ha így akar büntetni téged.~
~ Oh, hy Sh...Kiril. Rég nem hallottalak már.~
~ Hidd el, miután a Mélységi ott turkált a fejedben és az enyémben is, nem sok hangulatom volt ahhoz, hogy megszólaljak. Rettenetes egy élmény volt. Apropó, a nő, aki írta a levelet, ismer téged és azt, hogy ki is vagy valójában.~
~ Nő?~
~ Az írás stílusából látszik. Finom, elegáns vonalvezetés. Nem bárdolatlan és nyers, mint a férfiaké. Női kezek írták ezeket a sorokat. Akinek nem rég halt meg a férje. Ja, és emlegette az Áruló Dylan-t is. Erről is tud. A két eset összekapcsolódik. Nagy valószínűséggel az Áruló felesége, akiről még a kollégái se tudtak.~
~ Ja, van rá esély. De most még is, mit csináljak?~
~ Vállald el. Inkább öld meg Armin-t, vagy halj bele a próbálkozásba, mint hogy más mészárolja le a teljes háztartást, Lory-val együtt, nem igaz? Tudod, hogy milyenek a bosszúéhes nők. Mindent megtesznek az ügy érdekében...~
~ Érdekes, amikor Alfi ellen küldtek, valahogy hosszadalmasabban akartál meggyőzni. Azt mondod, vállaljam el?~
~ Óh, határozottan. És van is egy tervem, amiből csak jól jöhetsz ki. Kiril gondoskodik rólad...~
~ Milyen tervről beszélsz Te?~

  Abban a fogadóban ültem, ahol életemben először találkoztam Armin-nal. Valahogy helyén valónak tűnt, hogy ott érjen véget az egész, ahol elkezdődött. Idegesen gyűrögettem kezemben a lapot, amit tegnap kaptam. Azt, amit egy nő írt - Kiril és szerintem is. Mindketten ugyanarra a személyre gyanakodtunk, bár bizonyítani nem tudtuk. A Kiril által felvázolt terv talán még működhetett is, és életemben először megbíztam abban, amit mondott. Shea-személyisége a háttérbe húzódott és most úgy dolgoztunk együtt, ahogy két jó testvérhez illik. A nap folyamán tovább folytattuk a tervezgetést, finomítottunk a részleteken, előkészületeket tettem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben történjen. Sok minden félresülhetett még ennek ellenére is. Ha csak egy kicsit is elszámítottam magam, akkor a főzet nem azt a hatást fogja kifejteni, amire számítottam. De valószínűleg nagyjából helyesen becsültem meg Őalkoholistájának súlyát, magasságát és egészségi állapotát. Minden self nagyjából ugyanannyira áll ellen a mérgeknek. Ezt is figyelembe vettem. Meg kellett választani a beviteli módot is. Egy korsó sört vittem a fogadó beli szobámba, és legalább fél órát vizsgálgattam, mire nagyjából összeraktam az összetevőit, s megállapítottam, hogy ezek hogyan fognak hatni a főzetre. Mire esteledett, már készen álltam mindennel, most már csak színészkedni kellett.
  A mellényzsebemből előhúztam egy papírt, ahogy az ajtó kinyílt és egy futárfiú lépett be rajta. Ideje volt már megérkeznie, nemsokára megérkezik az est sztárja is, és ezt még azelőtt akartam elintézni. Intettem a fiúnak, jelezve, hogy én rendeltem őt ide. Csenevész kölyöknek tűnt, aki képes hosszú távokat lefutni és úgy ismeri az egész várost, mint a saját tenyerét. Igazából bárki megtette volna, csak értse meg a feladatot, amit rábízok. A levelet átnyújtottam neki.

- Juttasd el ezt az üzenetet Greydawn tábornoknak. Fontos, hogy az üzenet innentől kezdve egy óra múlva jusson a birtokába. Előbb semmikép sem, késni késhetsz vele, de ne túl sokat. Értetted?
  A fiú bólintott és a levél mellé még pár érmét süllyesztettem a markába. A levél megfogalmazása egyértelmű volt, hogy ne származhasson belőle semmi félreértés. Remélem, hogy a tábornok úgy fog cselekedni, ahogy én arra számítok. Remélhetőleg tényleg minden a tervünknek megfelelően fog lezajlani. Most már csak Armin-ra kell várnom, és a hátra lévő időben felidéztem a levelet, amelyet épp csak most küldtem el.

"Greydawn tábornoknak
Sajnálattal kell értesítenem Önt, hogy Armin Fairlight herceget a mai nap folyamán megmérgezték, és életét vesztette. Testét megtalálják egy fogadóban, ahova a futár fiú fogja magukat vezetni. Ez az eset elkerülhetetlen volt. De a herceg iránt érzett rokonszenvem azt diktálta, hogy erről első kézből értesítsem magát. Sajnálom...


  Kell egy hivatalos személy, aki megerősíti Armin halálát, hogy a drága munkaadóm megbizonyosodjon arról, hogy a feladat tényleg elvégeztetett és átvehessem a jutalmamat. Egy áruló jutalmát. Véres pénzérméket kell számolgatnom hát ezek után, az életem végéig? Még is, hova süllyedtem? De, ahogy a levél írója is említette, ha én nem végzem el, hát elvégzi más. És az én tervem tényleg fájdalommentes lesz legalább. Bár előre sajnáltam - nem Armint, Ő nem fog érezni semmit - hanem Lórit és a self népet, akiknek végig kell nézniük a hercegük temetését. Nem akartam ezt csinálni Lory-val, akit a barátomnak tekintettem, egy nagyon közeli barátomnak...tudom, hogy nem fog megbocsájtani nekem, és hajtóvadászatot fog ellenem indítani. Remélhetőleg addig nem találnak rám, míg nem találkozok a munkaadómmal és megkapom a fizetségemet. Utána örökre elhagyhatom Köd-erdőt, ez már biztos. De úgy se terveztem sokáig itt maradni, bár ezek után valószínűleg körözött személy leszek egész Veronia-n. Hát, nem bánom, legyen. El megyek innen messze, talán hajóra szállok és új földön keresek megélhetést magamnak, hátra hagyva mindenkit, akit szeretek. Merengésem végére nyílt az ajtó, és megjelent Armin. Hát, akkor, indul a mandula... Fáradt szemekkel méregettem őt, aki viszont teljesen kipihentnek és nyugodtnak tűnt. Óh, milyen jó is, ha valaki nem tudja, hogy megint az életére akarnak törni...
- Micsoda véletlen egybeesés. Legutóbb egyikünk megnősült másnapra...egy keserves, fejfájásos másnapra virradóan.
  A mosolya őszinte volt, és nem állhattam meg, hogy én is elmosolyodjak egy kicsit. Az egy emlékezetes este volt és egy remélhetőleg egész életre kitartó barátság kezdete. Armin egy kicsit olyan volt, mint ha egy nem létező testvéremre találtam volna rá, egy bátyusra, vagy ilyenre. Ezért is utáltam magam azért a témáért, amiért ide hívattam őt. Mit vétettem Hold Anya és Apa ellen, hogy így büntessenek engem?
- Na igen, de valljuk be, szép egy este volt. Szerintem a drága csapos azóta is emlegeti - néztem a csapos felé, aki igen csak csúnyán bámult vissza rám. Határozottan emlékezett ránk.
- Gyere, drága barátom, és ülj le. Fontos dolgot kéne megbeszélnünk.
  Míg Armin helyet foglal, feltartom két ujjamat, jelezve, hogy két üveg borra lenne szükségünk. Leginkább két hordóra, amelyek fejenként minimum egy hektósak. És nem bor, hanem tömény alkohol. Az most csak jót tenne nekem.
- Csak nem te nősülsz meg ezúttal?
- Hát...fogalmazhatunk úgy is. Pontosabban az életkedvem nősül meg: elvette egy papír.
  Válaszolok keserű hangnemben, mikor már helyet foglalt Őhercegessége, és a kocsmáros is megérkezett a két üveg borral. Míg nekem csak egy egyszerű pléhpoharat sikerült elővarázsolnia - ezért még meg fog fizetni!! - addig Arrcynak egy díszes pohárt hozott, amit nem tudom, hogy egészen eddig hol is tartogatott. Megvártam, míg eltűnt a dagadt rohadék és átnyújtottam Armin-nak a levelet, amit előző este kaptam.
- Tessék, olvasd ezt el.
  Csak figyeltem, ahogy a cimborám olvassa a levelet és érzelmek egész tárháza suhan át az arcán. Én belekapaszkodtam a boromba és a pohárral nem is törődve hajtottam le a felét. Keserű volt, huszadrangú , nem úgy, mint amit a társam kapott, de most nem is panaszkodtam. Az utóíze olyan volt, mint amikor a hányást kaparják össze a földről és a poharadba rakják, hogy "nesze idd meg", de még ezzel se foglalkoztam. A torkom teljesen ki volt száradva és vártam a barátom reakcióját, közben a fejem úgy lüktetett az idegességtől, hogy a könnyem majdnem kicsordult. Végül eltolta maga elől a papírt és komoran nézett rám.
- AKkor miért ülünk itt?
- Gondoltam, rendes leszek és szépen megbeszéljük a dolgokat egymás között. Mint két jó cimbora, egy üveg bor mellett.
  Megmutattam, hogy mire is gondoltam, és még egy hatalmas kortyot küldtem le az olcsó nedűből. Azonban ez se tudta elmosni az Armin szemében csillanó gyanakodást, keserűséget és komorságot. Mint aki komolyan elhitte azt, hogy én bármikor ártanék neki, vagy Lory-nak. Ennyit a bizalomról...
- És mert nekem és Kirilnek - ne kérdezd, hosszú történet lenne - támadt egy ötletünk, amivel hát...meg is ölünk, meg nem is. Mindenki jól jár. De sajnos, tényleg mindenképp meg kell halnod. Hajlandó vagy végig hallgatni vagy itt és most rám támadsz? Nem hibáztatnálak az utóbbiét sem, de utána megint kezdődik az egész herce-hura a támadóitokkal.
- Hajlandó vagyok meghallgatni. De nem vagyok hajlandó meghalni sem kicsit, sem nagyon.
- Minden nap meghalunk egy kicsit...Ez a hozzá állás viszont kicsit keresztbe tehet a terveinknek. Na figyelj, gyors elmagyarázom neked, mielőtt még nagyon csúnyán megharagudnál rám.
  Hogy biztos legyek abban, hogy nem hallgat ki minket senki sem, gyors felpattantam az asztaltól és pár csilingelő érmét nyomtam a zenészek markába azzal a felszólítással, hogy legyenek nagyon is hangosak. A vendégsereg nem nagyon örült nekem, a kocsmáros a szemeivel akart felnyársalni, a trubadúruk viszont teljesen érdektelenek voltak egészen addig, míg megfizették őket...és teljesítették kívánságomat, ahogy elkezdték számolni azt az összeget, amit máskor egy hónap alatt keresnek meg. A kis közjáték után visszaültem az asztalhoz.
- Amíg nem vagy halott, nem kapom meg a fizetségemet és nem tudok az egészségedre inni. Meg ami még fontosabb, addig nem találkozok a munkaadómmal. Már pedig elég nehéz lenne rajtad bosszút állni anélkül, hogy nem ismerem őt. A terv az, hogy te szépen iszol ebből az üveg borból, és rohadtul nem fog érdekelni téged, hogy mit öntök bele. De ettől három napra nagyon is halott leszel. Kapsz egy szép temetést, aztán harmad napra rá feltámadsz, mint Jézus...én pedig leszállítom neked a legújabb rossz akaródat. Ja, és Greydawn tábornok nemsokára megtudja, hogy meghaltál. Úgy hogy csak sietnél ezzel...
  Szokásom szerint, ha ideges vagyok, csak még többet dumálok, mint előtte. És meg kel hagyni, hogy most nagyon is ideges voltam. Próbáltam megoldást találni az ügyre, de arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem tudok találkozni a munkaadóval, soha sem fogok rá találni és addig folyton fenyegetést fog jelenteni Armin-ra és Lory-ra is...ismét. Már pedig ezt igyekeztem elkerülni. Viszont addig meg nem találkozhatok vele, míg Armin halott nem lesz. És ez a terv így is rengeteg buktatót rejtegetett magában. Elég, hogy csak egy dolog félre sikerüljön és hatalmas balhé keveredik belőle. Arról nem is beszélve, hogy az az átkozott herceg ténylegesen feldobhatja a talpát. Az határozottan kellemetlen szituáció lenne.
-... és a csodás feltámadásod után leszel olyan szíves és lenyugtatni Lórit, mert tuti, hogy ki akar majd engem nyírni.
 Fűztem még hozzá, hogy legalább egy pöppet enyhítsem a feszültséget. Aztán rájöttem, hogy ez csak az ellenkezőjét teszi inkább. Hát, most már mindegy.
- Nem gondoltalak ennyire naívnak, Cynewulf. Ez a megbízó arra kér, hogy ölj meg. Szerintem számol a kínkeserves patthelyzet utáni bosszúvágyaddal. Gondolod, hogy megmutatja neked az arcát?
~Ünneprontó mocsadék...kell neked még bonyolítani a helyzetemet?~
- Egy próbát megér, nem? Ha nem mutatja meg magát, akkor is meg lesz az a hely, ahol átadják nekem a jutalmamat és akkor már könnyebb lesz onnan lekövetni őt, mint így, hogy semmi információm sincs róla. Mit akarsz, mit tegyek? Ez a legjobb esélyünk arra, hogy túléljed és ne legyen felesleges vérontás és közel kerüljünk a felbérlőhöz. De ha van jobb ötleted...ettől független ez készen áll már.
  Azzal a mondat végén az egyik belső zsebemből előhalásztam egy fiolát, ami tele volt valami vérvörös löttyel. Tetszhalált okozó szer, ami három napig totál kiüt bárkit úgy, hogy semmi életjelet nem produkál. Direkt erre az esetre dobtam össze, és nagyon hosszú időmbe és sok fejfájásomba került, mire tökéletesítettem a receptet és megoldottam azt, hogy ne kelljen ellenszert beadni az egyénnek, még ha az eredeti recept így is szólt. De...mint említettem, sokat szenvedtem ezzel és ez is az egyik oka annak, hogy ennyire rohadt fáradt vagyok.
- Csak hogy tisztázzuk. Most arra kérsz, hogy hitessem el zokszó nélkül mindenkivel három napig, hogy halott vagyok, köztük a népemmel és ami rosszabb: Lory-val. Mindezt azért, mert félsz, hogy ha te nem teszed meg, a következő jelentkező nem fog felajánlani egy ilyen lehetőséget?
- Hát...szépen megfogalmazva: igen. A feladó eléggé szépen bepipulhatott rád, és ki tudja, hogy mikor játszódik le megint egy olyan jelenet, mint múltkor, csak most nem tudják majd megmenteni Lory-t? Igen, azt kérem, hogy legyél három napig halott és utána majd adsz valami szép beszédet, amivel elmagyarázod a népednek hogy mindez...hmmm...szükséges volt. Vagy segíts nekem abba, hogy felkutassuk ezt a személyt.
- Én nem félek, Cyne. A levélben azt ígéri, legközelebb a legnagyobb vérgőzös vadállat jön utánam. Nem Lory után, nem utánad: utánam. Ráadásul most nem ülünk a bizonytalanságban, hogy egyáltalán lesz-e támadás. Én ezt nem látom egy megfoghatatlan helyzetnek.
- Tehát mit javasolsz? Maradjunk a tervemnél, vagy dolgozzunk ki közösen valamit? Ha nem csináljuk meg ezt pár napon belül, akkor utánam is jönni fog valami vadállat...de jöjjenek csak. Két okból nem csinálnám meg amúgy sem: egyrészt, mert a barátomnak tartalak...másrészt meg semmi esélyem se lenne ellened. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer belerángassanak egy ilyen helyzetbe...
- Én bevárnám a vadállatot, aztán míg a vérgőztől csak engem lát, hagynám, hogy a kígyóim bele mélyesszék a fogukat és visszakövessék a vérét egészen a megbízójáig. Mellesleg elég szűk a listája azoknak, akik bosszút akarnak rajtam állni valami miatt.
~Óh, te kis naiv...~
- Csak nehogy Lory is belekeveredjen ebbe az egészbe. Bár tud Ő magára vigyázni és tudjuk, hogy kikben bízhatunk meg. Craig, Sharlotte, Greydawn tábornok. Róla jut eszembe, lesz egy érdekes beszélgetésem vele. Akkor...várunk.
  Sóhajtottam egy hatalmasat, ahogy az összes eddigi felhalmozódott feszültség egy jelentős része ha nehezen is, de távozott belőlem. Ettől független még bőven akadtak kétségeim és aggályaim, de nem akartam ezeket megosztani Armin-nal. Most mindannyiunkra pár nap feszült várakozás fog várni, amíg le nem jár a határidő. Ami az én részemről azt jelenti, hogy alaposan felkészülök minden eshetőségre és arra, hogy ha bárki is nekem akarna támadni, azt csúnya meglepetések fogadják. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokat fogok aludni ebben a pár napban...
- Greydawn a legjobb stratéga, akit ismerek, Ravenrose és Sharlotte pedig könnyedén levadásznak bárkit, főképp veled karöltve. Én a megbízód helyében félnék.
- Okay-dokay. Tegnap kaptam meg a levelet, tehát van a mai napunk, meg még három ezen kívül, aminek éjféljekor, ha még élsz, akkor jönnek a csúnya vérengzős bácsikák és nénikék. Már előre várom, hogy megkínozhassam őket. Addig is...szerintem én megírom a végrendeletemet. Nem baj, ha rád csak a borosflaskámat hagyom? Nagyon megbecsült darabja a készletemnek...

  A napok gyorsan teltek a kocsmás jelenet óta, és szépen lassan felkészültünk mindenre. Volt, amit megbeszéltem Armin-nal, volt amivel kapcsolatban Sharlotte-tal, Craig-gel vagy a tábornokkal egyeztetem le. Eléggé érdekes beszélgetésem volt a felbőszült Greydawn-nal, akinek feleslegesen okoztam szívrohamot azzal, hogy halottnak állítottam be a herceget. Vagy fél óráig ordibált velem, ami után én ugyanennyi ideig törölgettem a nyálat az arcomról. De a kedélyek szépen lassan lecsillapodtak, és mindenki munkába vetette magát. Lory-t ezúttal is kihagytuk a dolgokból, nem hiányzott az, hogy feleslegesen felizgassa magát. A terv szerint hagytuk, hogy Armin-ra támadjanak, egészen addig Lory védelmére vagy húsz bérgyilkost állítottunk, akik az Ő tudta nélkül vigyáztak rá és arra, hogy senki még csak a tíz méteres körzetébe se jusson. Én hulla voltam már teljesen. Minden nap sokáig fenn maradtam és csak egy-két órákat aludtam, a maradék fáradtságot főzetekkel ütöttem el. Látványosan beköltöztem egy zugkocsma fogadó részébe, és a környéket alaposan áttanulmányoztam, hogy megtaláljak minden egyes pontot, amin rajta lehetne ütni. A határidő lejártára már jobban ismertem minden egyes követ, mint bárki más. Tudtam, hogy hol rejtőzhet el valaki és azt is, hogy hogyan lehet a legkönnyebben meglógni a helyről. Izgatottan vártam hát...

  A homokórán az utolsó szemek peregtek le, amelyek jelezték egyben az éjfél eljöttét is. Idegesen fordítottam meg a szerkezetet, és vártam. Az egyik kültéri piacon ütöttem tanyát, ahol ilyenkor se járkált senki sem. Vásár nap volt, ennek ellenére senki se merészkedett ki még este sem, a mi időnkben, mert állítólag jó pár bandita és zsebes járta a környéket napok óta és a városi őrség illetve a holdőrök lezárták a környék nagy részét, hogy felkutassák a zavargást okozó elemeket. Gyakorlatilag a tábornok szisztematikusan csapdát állított. És ott ültem én, a tér kellős közepén, hátamat egy ócska szökőkútnak döntve és várakoztam. Dracon az egyik sikátorban húzódott meg, Craig két láda közé bújt be, ugrásra készen. A tábornok legmegbízhatóbb emberei közül öten önkényesen elfoglalták egy szegény család házát, adtak nekik pár száz váltót, amiből évekig simán megélhetnek.
  Csoszogó léptek zajára lettem figyelmes. Óvatosan álltam fel a helyemről, megmozgatva az izmaimat. Elkezdődött hát. A közeledő alak felé fordítottam a figyelmemet. Az öt napi folyamatos feszültség egyszerre elsuhant, ahogy a brutális alakot figyeltem. Nem self volt, ezt elsőre meg lehetett állapítani. Majdnem két méteres magasságával és hozzá illő széles hátával fenyegető jelenség volt, főleg, amikor megláttam a pallost a kezében, amit a vállán pihentetett. Én akárhogy erőlködtem volna, akkor se tudtam volna megemelni azt az izét, de ez az alak határozottan úgy látszott, mint aki képes rá. Két éjgyilokkal a kezemben vártam az érkezését. Végül tőlem pár lépésre állt meg, ekkor már a kezében tartva a fegyverét.

- Az úrnő nem elégedett a szolgálataival, Crispin Shadowbane. Az úrnő a maga halálát akarja.
  Az én válaszom egy rezignált vállvonogatás volt. Kezeimet lazán az oldalam mellett tartottam. Nem aggódtam a csávóval kapcsolatban. Craig megtartotta magának Dylan köpőcsövét és a mérget is, amit nála találtunk. Egy lövedék és a csávónak vége. Végül hangosan mordulva támadt nekem. Ebben a pillanatban ugrott fel az eddig fedezékbe húzódó társam és egy mozdulattal le is terítette a fickót, akinek a nyakából egy mérgezett tű állt ki. A két méteres állat hangosat dördülve dőlt el a piactéren. Unottan bámultam magam elé, aztán határozottan változott a helyzet, amikor a házak tetejéről csapatostul ugráltak le a támadók.  Az egész ügyre az tette fel a koronát, amikor az igen csak jól képzett holdőrök is kirohantak a házból, mögöttük a feldühödött és ideges háziasszonnyal, kezében a sodrófával. Az egyik őr véletlen kikotyogta, hogy a várva várt támadók Armin-ra pályáznak. Esküszöm, az a nő volt a legfélelmetesebb mind közül...

...És végül elérkeztünk ide is. Miután a piac téren végeztünk a támadókkal, csak egy-kettőt hagytunk életben, akiket alaposan kifaggattunk. Craig és két holdőr meg a feleség túlélte a támadást, három holdőr életét vesztette sajnos, úgy hogy volt bőven bennünk motiváció arra, hogy ne bánjunk kesztyűs kézzel ezekkel az állatokkal. Bár így is két óra kellett, mire az egyikük végre köpött, és én kaptam egy címet, ahol már vár az "Úrhölgy", akárki is legyen az, bár akkor már sejtettem, hogy ki áll ezen egész háta mögött. A ház a külső város részben volt megtalálható. Régen egy szép kis kúria volt, manapság már benőtte a gaz az ápolatlanság miatt és csak kevés jele volt annak, hogy valaki ténylegesen élt benne. A Hold a zenitjére hágott és bevilágította az egész környéket. Egészen idáig a túlélő holdőrök és Craig is velem volt, még szerencsére, mert még kettő kisebb rajtaütést is bekaptunk. De mindegyiküket megöltük, ahogy azt meg is érdemelték. Az eső enyhén szemerkélt, kissé eláztatva a ruhámat. Intettem a többieknek, hogy maradjanak hátra. Ez az én feladatom volt. Közben befutott egy futár is, hogy Armin-ra és a megbújó embereire egy jóval erősebb egység támadt, a barakkok környékén szinte minden vérben fürdik, a Holdszentélyt is megtámadta pár barom állat. Az ottani papoktól aztán kapták az áldást ezerrel. Armin nem sérült meg szerencsére, bár most már biztos, hogy Lory tudomást fog szerezni erről az egészről, úgy hogy ha más nem, otthon alapos fenyítést fog kapni a férjek gyöngye. De ez már nem az én gondom lesz, kivéve, ha aljas módon engem is belerángat és rám keni az egészet...
  Ahogy átléptem a kaput, kinyílt a kúria főbejárati ajtaja is és egy kecses nő alak lépett ki rajta. Hosszú, ezüstös haját most össze fogva viselte, hogy ne akadályozza majd meg őt a harcban. Egyszerű bőrpáncélt viselt, és ujjatlan kesztyűt. Ha nem lett volna ennyire megviselt, és nem sírta volna vörösre a szemét, és kipihente volna magát, még azt mondanám, hogy egészen jól néz ki ahhoz képest, hogy Kormos. De most, ilyen leharcolt állapotban inkább csak visszataszítónak találtam. Főleg, amikor megláttam, hogy vérbe áztatott a ruhája, a kardja, mindene és a homlokára valami ismeretlen jelet rajzolt, szintúgy vérből. Úgy látszik, hogy Ő tényleg bosszúra vágyott. De Armin helyett engem kapott meg. Sok sikert banya!

- Mit is gondoltam? Hogy majd teljesíteni fogja a feladatot, amit adtam? Miért is hittem el akár egyetlen percre is?-fakadt ki a nő, bár a hangjában csak némi keserűség csengett.
- Látja, ezt én se tudom. Azt állítja, hogy ismer engem. Ha tényleg ismerne, akkor tudná, hogy egy percig se gondolkoztam el rajta. Na jó, elgondolkoztam, ez igaz, de csak azon, hogyan lehetne ezt megúszni vérontás nélkül.
- Óh, egy pacifista bérgyilkos? Érdekes, amikor a férjemet üldözte, akkor nem volt ennyire békeszerető. Hisz végül is, hideg vérrel ölte meg azt a szerencsétlen gyereket a piactéren...
- Áh, akkor jól gondoltam. A néhai Áruló felesége. Dylan...mi is volt a családneve? Nem is érdekel. Elbukott. Mert hülye volt. És most magácska folytatja ezt a sikersorozatot. Hány embert is bérelt fel a bosszúra?
- Úgy látszik, hogy nem eleget. De ez nem csak a bosszúról szól önmagában. Persze, a legfőbb indok az, hogy maguk megölték a férjemet! -sikított fel a nő, miközben olyan erősen markolta a kard markolatát, hogy majdnem összetört az aprócska kis kezek között.- Nem, nem csak erről! Az álomról! A békéről! Arról, hogy az áruló Fairlight-okat letaszítjuk a trónról! Armin elpuhult. Hízeleg a népével, a seggüket is kinyalja, mert azt akarja, hogy SZERESSÉK! Hogy tiszteljék, hogy becsüljék! Ez mind szép és jó, de ha túlságosan szereti őket, elszemtelenednek és követelőzni kezdenek! Nem, példát kéne statuálnia! Beszigorítani! Hogy ismét erős nép legyünk! Hogy lerázzuk magunkról a tündék rabigáit! Hogy elűzzük földünkről a betolakodókat, hogy...!
- Óh, bekussolnál már végre? Dylan tele tömte a fejedet a hülyeségeivel. Ő csak bosszúról álmodozott, mert régen állítólag a családja uralkodott Köd-erdő felett és mindenért Armint, a családját és a tündéket hibáztatta. Az eszedbe se jut te ostoba szipirtyó, hogy végre KIBASZOTT BÉKE van?! Miért akartok ti mindenképp vérontást? És akkor miért azt írtad a levélben, hogy nem akarod letaszítani Armin-t a trónról?
- Hazugságok. Mindenki hazudik. Az élet maga is egy hazugság. Persze, hogy én is hazudtam a levélben. Te nem láttad azokat a dolgokat, amiket én! Láttam a jövőt! A JÖVŐT!
  A szemében vadság sugárzott, ahogy az arca felragyogott, mint ha valami csodálatosra emlékezne vissza. Hevesen mutogatott, mint aki valakinek mutatni akar valamit, aztán végül lenyugodott - valamennyire.
- Én láttam, hogy mi vár ránk. A tündék megtámadnak minket. A vámpírok, akiknek oltalmat nyújtunk, ellenünk fordulnak. Az emberek körbe vesznek minket. És mi nem védekezünk ellenük, csak várjuk, hogy lemészároljanak minket. Mindezt azért, mert az úgy nevezett Herceg nem képes idejében cselekedni és akkor is mindenkivel csak barátkozna meg inna. Én csak azt akarom, hogy a népünk túlélje. De...ez a beszélgetés már így is túl hosszúra nyúlt. Te, Crispin, nem játszol szerepet a jövőben. Te az első vagy a sok áldozat közül, amit meg kell hoznunk. Ahogy azt az Uram elrendelte...
- Az urad...?
- Hoshekh dicsőséges útmutatása alatt a népünk ismét fel fog virágozni!
~Na baszdmeg...~
 És ezzel kezdetét vette a végleges harc. Szerencsére a nő csak egy báb volt Hoshekh kezében, nem több, nem tette őt ténylegesen kultistává, és csápok se nőttek ki belőle. Bár azért érdekelt volna, hogy annak a drága Mélységinek mi dolga van erre felé, de úgy látszik, hogy most már a tervei közé azt is bevette, hogy Köd-erdőben kavargassa egy kicsit az üstjét. De nem volt időm ilyeneken gondolkozni. A kard hangos szisszenéssel szelte át a levegőt, ahogy a támadóm felülről indított támadást. Az első csapást a holdezüst éjgyilokkal akadályoztam meg, bár a csontom is berezonált a csapás erejétől. Ő viszont fenn se akadt ezen, hanem gyorsan ismét támadni kezdett. Az elkövetkezendő percben csak arra volt időm, hogy védekezzek és egy támadáson gondolkozzak. Pengéimből hálót fontam magam köré védekezésképpen, amelyen még neki is nehéz volt áthatolnia, pedig képzett fegyverforgató volt ,ahogy erre rádöbbenhetem. Végül egy túlságosan is szélesre sikeredett vágás után sikerült megakasztanom a támadás-szériáját és most én mentem rá. Több irányból támadtam egyszerre mindkét fegyveremmel, de mindegyiket játszi könnyedséggel védte ki és közben folyamatosan kacagott, mint aki tényleg nagyon élvezi a helyzetet. A dulakodás zajára a hátra hagyott Holdőrök és Craig is közelebb jöttek, de visszatartottam őket. Ez a harc az enyém, egyes egyedül.
- Miért kell ezt csinálnod? Hoshekh csak kihasznál téged. Őt nem érdekli Köd-erdő sorsa.
- Persze, hogy nem érdekli. De én kihasználom őt, ahogy Ő kihasznál engem. Társak vagyunk! Nem csak az ostoba szolgája, ahogy az úgy nevezett kultistái, meg Serene. Ha letaszítjuk Armint a trónjáról, én lehetek a sötét elfek királynője! És az Ő segítségével legyőzzük a tündéket is, akik nekünk támadnak. Megakadályozzuk a sötét jövőt! Hát nem érted? A világ veszélyben forog, és Mi megmentjük azt!
  Épp hogy csak időben tudtam védeni egy támadást, ami a torkomat szelte volna át, és a két pengét egyszerre kaptam magam elé. Amikor a fegyverek összeakadtak, erősen ellöktem magamtól a nő kardját, akinek hátrálnia kellett pár lépést. Nem követtem őt.
- Hoshek csak kihasznál téged. Nem tekint rád társként. Rajta kívül mindenki csak egy aljas féreg a szemében. Ezt Te is tudnád, hogy ha gondolkoznál egy kicsit. Csak káoszt akar és disszonanciát.
- Mondta, hogy ilyen hazugságokkal fogtok bombázni! Mondta, hogy benned sem bízhatok. Felajánlotta neked a hatalmat és eldobtad magadtól, mert félre vezettek téged...Jó szolgája lettél volna, megbecsült volna! De neked is meg kell halnod, mint minden akadékoskodónak. A sötét elfek népe ismét virágozni fog!
  Olyan vad erővel és dühvel támadott rám, hogy folyamatos hátrálásra kényszerített. Közben folyamatosan arról papolt, hogy milyen hibákat követett el Armin és hogy semmi joga nem volt a vesztőhelyre küldenie Dylan-t, és hogy mennyire gyenge. Folyamatosan dumált és közben felfedte tervei részleteit, hogy miket fog majd tenni, amint trónra kerül. A többiek csak hüledezve hallgatták. Mi meg csak köröztünk egymás körül, egyikünk se tudott áttörni a másik védelmén. A karom már kezdett fáradni a folyamatos csatározástól. Nem voltam én élvonalbeli harcos, főleg nem szemtől-szemben. Azt hiszem, hogy Dracon végül pont jó időben bukkant fel a semmiből. Dylan felesége felül kerekedett rajtam, és én a földre terültem egy igen csak cseles és aljas vágás következtében. A mellkasomon egy széles vágás keletkezett, s mielőtt a többiek léphettek volna, Dracon vad fúriaként vetette magát a nőre. Csak annyit láttam, ahogy a vadul őrjöngő fehér sárkány szabályosan kikaparja a nő szemét, és az arcát véres masszává változtatja. Az egészhez csak fél perc kellett, s végül a kardos nő ugyanúgy a földön hevert, mint én.
- Még ha én el is bukok, a terv tovább fog menni. Megmentjük a népünket. Megmentjük a jövőt...még ha én nem is élem meg.
  Suttogta maga elé a nő, miközben én feltápászkodtam a földről. Dracon mellette ücsörgött, még mindig vértől csöpögő karmokkal és agyarakkal, készen arra, hogy bármikor átharapja a torkát. Végül leguggoltam mellé. A jelenet most kísértetiesen hasonlított arra, amikor a barakkok előtt kaptuk el Dylan-t. Csak akkor Sharlotte lépett közbe pont időben.
- A tervetek elbukott. Armin még mindig él, hiába küldtél rá több tucatot a bérenceid közül. Elvesztegetted az életedet. Elhiszem, hogy fájdalmas lehetett a férjed elvesztése. De még Ő is élhetne, ha nem lett volna túl büszke és hataloméhes. Ha nem rágódott volna a több évszázados kudarc felett, amihez neki semmi köze sem volt. De az Ő elméje is megbomlott. Ahogy a tiéd is. Ennyi kiontott vér a semmiért. A népedet akartad szolgálni és közben veszélynek tetted ki őket. A te bérenceid megtámadták a Holdszentélyt is. Megbecstelenítették azt, ami számunkra a legfontosabb...és elárultad a hitünket. Lepaktáltál egy Mélységivel. Nincs itt egy holdpap sem, aki kimondhatná ezért rád az ítéletet, de az anyám Holdpap volt, és az Ő vérvonala által rám ruházott hatalomnál fogva a Hit elárulásáért halálra ítéllek téged. Bűnösnek találtattál ezek mellett felségárulásban, a néped elárulásában, a közbiztonság veszélyeztetésében, ártatlan életek kioltásában. Idegeneket engedtél be a városba és vérontásra bíztattad őket. Hold Anya legyen kegyelmes hozzád, mert én nem leszek az. Hold Apa fogadjon téged a karjaiba és óvjon téged...de tőlem Ő sem fog megvédeni. A Halál enyhítse a fájdalmaidat - hisz nekem nem áll módomban. Bűnös életet éltél, de a férjednek szerető felesége voltál, és akármilyen balgán is, de a népedet akartad szolgálni. Legyenek ezek enyhítő körülményeid, midőn a Szüleinkkel találkozol a Fátylon Túl. Áldassék Hold Anya és Hold Apa!
  S az utolsó mondatnál a holdezüst éjgyilokkal átvágtam a nő torkát. A vér erősen spriccelt a felmetélt verőerekből, és hagytam, hogy a vér elárasszon engem. Vártam, míg a szíve az utolsókat veri és ezzel együtt a vérpatak is elapadt. Armin megnyugodhat...ismét egy fenyegetéssel kevesebb. Vagy éppen, hogy egyel több? Végül a levelet elő vettem a belső zsebemből és a nő mellkasára helyeztem, s mielőtt elhagytam volna a helyszínt, a saját kardját szúrtam a mellébe, így rögzítve az áruló levelet. Sérülten, a vértől bágyadtan, az árulástól megsebzetten távoztunk a helyszínről a többiekkel, hogy találkozzunk Armin embereivel a barakkoknál. Lesz mit mesélnünk egymásnak...

Felhasználó profiljának megtekintése

21 Re: Cynewulf/Sheatro on Szer. Okt. 04, 2017 9:52 am

Na hát végre elolvasam rendesen és azt kell mondjam bőven megszolgáltál minden jutalmat. Kár hogy csak tárgyat adhatok érte.

Név: The pledge of loyalty
Leírás: Egy tenyérni kör alakú holdezüst korong, a Sötét tünde hercegség jelvényei vannak belemarva, és rá van írva a neved (amelyik nevedet akarod, csak kérlek majd írd le hogy Cynewulf vagy Crispin néve szól-e). Ezt a jelvényt Veronián bárhol bemutatod, tudni fogják, hogy a hercegséget és uralkodóját képviseled, ami sokszor megkönnyítheti a dolgod, Köderdőn belül pedig minden ajtó nyitva áll előtted, ha valamit intézni akarsz.

//Darr, kérek egy bólintást a dologra//

Új helyzet:
Mutasd meg Cynewulfot apaként, az édesgyerekeivel. Ennél több kikötésem nincs.

Felhasználó profiljának megtekintése

22 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Okt. 22, 2017 12:40 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Rege azon bizonyos almáról és a fáról

"Nem, nem! Tedd azt le! Nem szabad! Nehogy meg merd nyalni...Hold Anya szeremére! Már megint mit találtál? Hogy mi?! Ez mérgező! Ja, hogy már hozzá szoktál? Akkor...azt hiszem, hogy okés. NEM! AZT HATÁROZOTTAN NEM! Teszed le! Fhu baszki, Te gyerek...Jó, jó, persze, nyugodtan menjél ki játszani a mocsári farkas kölyökkel, végül is, mi bajod lehetne? EZ NEM FELSZÓLÍTÁS VOLT, HANEM IRÓNIA! GYERE VISSZA!  Khmm...vajon kinél lehet pár szabadnapot kérvényezni? Tudod mit, kicsim? Megyünk Armin bácsihoz és Loreena nénikédhez, oké?  Apunak szüksége van pár nap masszív alkoholizálásra, hogy lenyugodjon..."

  Amikor azt mondták, hogy a gyermekek a legcsodálatosabb dolgok a világon, én esküszöm, hogy hittem nekik. Végül is, lesz aki tovább viszi a családi nevet - legyen az akármilyen átkozott és bűnös is - és segítenek nekem majd öreg koromban, amikor már gyenge leszek és erőtlen és egy borospalackot se fogok tudni már egyedül kinyitni. Soroltak még fel pár egyéb előnyt is, amiket menet közben teljesen elfelejtettem, na de a részletes leírásból kifelejtették az első fejezetet, aminek a következő címet lehetne adni: "You want to sleep? It would be a shame...if someone would cry all night long." A fejezet címe nem rövid, ahogy az éjszakák sem, vagy nappalok, vagy délelőttök, vagy délutánok, vagy esték, vagy igazából édes mindegy, hogy milyen napszak. Ja, és hogy ha még ráadásul egyedül is neveled a kölyköt, akkor aztán búcsút mondhatsz mindenféle szociális eseménynek. Nincs ám az, hogy kiugrasz a kocsmába egy borra a cimborákkal, vagy netán csak elmész a piacra, vagy éppenséggel feszültséglevezetőként kinyírsz egy-két csúnya alakot. Nem, mindezeknek ideje búcsút venned, drága cimbora.

  Na de, nézzünk is csak egy konkrét esetet Crispin Shadowbane a.k.a. Cynewulf életéből. Esküszöm, már teljesen leépültem agyilag, amikor ismételten E/3-ban hivatkozok magamra. De szerintem ezek után engem senki sem hibáztathat. Veroniai Időszámítás szerint 829-et írunk, a drága kisfiam Cadain ekkor már tíz éves, érett kiskölök - legalábbis hiszi magáról - és ha fogalmazhatunk úgy, megérte az a tíz éves idegrendszer-, és agyleépítő tanfolyam, amelyen keresztül vitt engem. A helyszín Eletha, egy kényelmes kis lak valahol a Hold szentély és a Névtelenek Háza között, ahova beköltöztem, miután Lory és Armin csúnyán leteremtett engem, hogy azért még sem a mocsári alkímista lakban kéne felnevelni a kölyköt. Szerencsére Lóri mami segített a ház felkeresésében, Arrcus pedig piával támogatott engem a kezdeti időszakokban. Jó barátok, meg kell hagyni. Na de, akkor irány hát 829...



Elatha, V.I.sz 829


 Ráérős léptekkel vágtam át Cadain-nal a piactéren, miközben csak nézegettem az elhaladó selfeket, és elvétve látható egyéb fajta tartozó egyedeket. Tök nyugodt nap volt, azt meg kell hagyni. Csak kétszer kellett közbelépnem, mielőtt az átkozott kölke valami hülyeséget csinált volna - például nem hinném, hogy annyira egészséges lett volna a számára, ha megkóstolja a legújabb méreg kísérletemet - és Draci is jó messzire kerülte már két napja a házat, miután az én drága édes pici fiacskám úgy gondolta, hogy a sárkánygyík toll tökéletes penna alapanyag lesz. Az ilyen dolgok már teljesen rutinszerűek voltak és már fel se vettem a dolgot, csak ültem tovább a kanapén, meredten bámultam magam elé, miközben a világ legerősebb piája csúszott le a torkomon és álmodoztam a régi szép időkről, amikor tényleg nyugodt volt az életem. Hajam most már csapzott volt, a szemem körül rengeteg ránc jelent meg, állandósult nálam a sírógörcs, mint jelenség és sokkal, de sokkal éberebb voltam minden ébren töltött percemben, mint bármikor az életem során. Na de, vissza a témához, és a piacon való sétálgatáshoz. A különféle illatok és szagok és látványok és hangok és zajok és bűzök és minden egyéb inger egyszerre támadta meg az összes érzékszervemet. Éppen ezért szép lassúra fogtam a tempómat, hogy kiélvezhessem mindezt...na meg az előttem sétáló self nő feszes hátsójának látványát. Valami szórakozás csak kijárt nekem is, nem igaz?
- Aaaaappuuuuu!
  A túlságosan is túljátszottan elnyújtott hang miatt kénytelen voltam elfordítani tekintetemet a napom egyik legszebb látványáról, és a kis átkozottra néznem. Ugyanolyan színű haja volt, mint nekem, szemei aranyszínben táncoltak...és az ajkán egy pajzán vigyor terült szét, amit nem tudom, hogy kitől tanulhatott. Meg azt se tudom, hogy miért épp ezt a pofát vágta éppenséggel. Vetett egy gyors, sunyi pillantást a nő felé, akit eddig bámultam, majd vissza fordult felém.
- Miért nézted annyira azt a nénit, apuci? -kérdezte olyan indokolatlanul hangosan, amitől azon nyomban össze rezzentem, pár kíváncsi tekintet fordult felénk.
- Halkabban már Te beste kölök. Nem a nénit néztem, csak merengtem valamin azért fixálódott a szemem egy pontra...
- Érdekes módon amikor irányt váltott, a tekinteted is követte azt. Talán a néni fenekén vélted megtalálni a megoldást a problémáidra?
- Óh, Hold Mama segíts engem. Ja, fogalmazhatunk így is...bizonyos problémákra. De most már elég a kérdezősködésből!
- Amúgy...ma este átugorhatok ahhoz a Vén Alkoholista Állathoz? - olyan angyali pofikát sikerült vágnia, ami igazán a becsületére vált volna még egy tényleges angyalnak is, remélve, hogy ezzel elkerüli a lecseszést. Hehe, rossz taktika kölyök.
  A karjánál fogva ragadtam meg, és átrángattam a piactéren és határozottan leültettem őt egy szökőkút peremére, majd felvettem a legapaisabb beállásomat, amit ismertem - csípőre tett kéz, fenyegető arc, határozott beállás, még ki is húztam magam, hogy még nagyobbnak tűnjek. Ha azt hittem, hogy ettől meg fog szeppenni, hatalmasat tévedtem. Ebben a kis pimaszban semmi szégyenérzet és félelem nem volt. Ajj, hova süllyed ez a mai generáció?! Lehet, hogy túlságosan is elkényeztettem? Végül is, egyszer nem kapott egy jó kis atyai taslit, és Dracon-t is leállítottam, amikor még kiskorában terrorizálta szegénykémet. De azt hiszem, ezen már késő változtatni.

- Na ide figyelj, őt csak én hívhatom így. Neked Armin bácsi, ha csak szűk ismerősi körben találkoztok - tehát ha rajtam, Lory-n, Darian-on vagy Lorelei-en kívül más nincs ott. Minden egyéb esetben Armin herceg a neve, megértetted?
- De akkor Te miért hívhatod így őt?
- Azért, mert én már jóval régebb óta ismerem őt, mint Te, és jó pár rázós helyzeten átmentünk és cserébe Ő is hasonló megjegyzésekkel kedveskedik nekem. Ez a felnőttek kiváltsága.
- Én is felnőtt vagyok már! -húzta ki magát ültében is olyan büszkén, hogy majdnem elsírtam magam a röhögéstől.
- Neked még ott a tojáshéj a fenekeden, fiam!
   A srác olyan gyorsan pattant fel, amit még én is megirigyeltem volna és határozott mozdulatokkal kezdte el leporolni nadrágja hátsó részét, és zavarodottan kereste a tojáshéj darabokat, amikről említést tettem neki. Miután nem talált semmit, csalódottan és némileg mérgesen nézett rám.
- Ez csak egy mondás, te átok, azokra, akik még fiatalok.
- Én akkor is felnőtt akarok lenni! Darian azt mondta, hogy majd akkor leszünk felnőttek, ha átesünk valami beavatási rítuson, aminek valami köze van a nőkhöz, a piához és...valamihez, amit az ágyban kell csinálni, bár még nem tudjuk, hogy mi az, de gondoljuk, hogy a rítus egyik eleme, hogy ki kell találnunk. A nők része már meg van! Képzeld, tegnap kamatoztattam azt, amit tanítottál nekem és felszedtem egy csajt...
- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! Oh, te jó ég...Kölök, cseszd meg, én nem csajozni tanítottalak, hanem udvariasan viselkedni a hölgyekkel, ha már a hercegi pár közvetlen sleppjéhez tartozok...és velem együtt sajnos Te is. Mit csináltál vele?
- Jajj, nyugodj meg papus Semmit. Egész rendes néni volt. Tudod, tegnap kimentem a városba, hogy találkozzak pár barátommal és haza felé menet valami házból jó illatok szálltak ki, és nálam még volt zsebpénz abból, amit adtál...és hát bementem. A nénik először meglepődtek, hogy én mit keresek ott és azt kérdezgették, hogy "nem vagyok-e még túl fiatal mindehhez"...nem tudom, hogy mire gondoltam. De amikor megláttam, hogy egy-két nénin kevéske ruha volt, vagy túlságosan is szellős, oda adtam nekik a pénzemet, hogy kedves legyek velük és udvarias, ahogy Te tanítottad nekem. Ezen jót nevettek - mondom én, hogy kedves nénik voltak! - és leültettek az ölükbe és adtak nekem enni. Amúgy apu...mi az, hogy bordély? Mert folyton ezt ismételgették. Meg azt, hogy "kurva" és "prosti"...
- Fhu baszki kölök, Te egyszer sírba fogsz engem vinni. TEGNAP EGY BORDÉLYBA MENTÉL?!
  Fakadtam ki szerintem teljesen érthető módon, amire mondjuk többen is értetlenkedve, furcsálkodva vagy éppenséggel felháborodottan fordultak felénk. De nem érdekelt. Ezt azért nem akarom elhinni. Ez a gyerek rosszabb lesz, mint én. Határozottan rosszabb. Tanácstalanul néztem körbe magam körül, hátha majd valaki a segítségemre siet, de senki se érzett késztetést erre...közben Cadain meg csak nézett rám várakozóan, hogy megtudja, most már megint milyen bajt csinált. Egy hangosat sóhajtottam és letelepedtem mellé a kút szélére.
- El se hiszem, hogy ilyen hamar eljött ez a pillanat. Majd ha haza érünk, mesélek neked a virágokról meg a méhekről meg....óh, istenem, ezek olyan hülye hasonlatok. Majd ha haza megyünk, beszélek neked arról, hogy mit csinál egy férfi és egy nő a "beavatási szertartáson". De első sorban beszélnem kell a holdfiam és az édes fiam fejével is hat szem közt. Nem ma fogtok férfivá avatódni és nem kell hozzá semmilyen hülye rítus, de ha Darian tovább folytatja azt a nőcsábász életmódot, amibe téged is bele akar rángatni, akkor majd lesz egy szép kis elbeszélgetésünk. Na most irány Armin bácsi, pár dolgot meg kell vele beszélnem.
- Juhééé! Olyan rég láttam már azt a Vén A....szóval, Armin bácsikát!
  Javította ki magát gyorsan, miután látta hogy a kezem már lendülni készül, hogy élete első pofonját megkapja. Izgatott, szinte már ugráló léptekkel indult meg előre, hogy minél előbb oda érjen Lóriék házához. A tömeg közben egyre sűrűsödött körülöttünk és egyszer csak...baszki, EZ ELTŰNT A SZEMEM ELŐL! Elkezdtem utat törni magam előtt, szabályosan félre lökve a népeket, és ha valaki panaszkodni kezdett volna, annak az arcába toltam azt a kis holdezüst korongot, amiről mindenki egyből levágta, hogy ki is vagyok és inkább bekussoltak. Átkozott, ostoba hülye kölyök! Hogy mer csak így eltűnni?! És hova tűnt? Az aggodalmam egyre jobban növekedett, ahogy két perce hiába találtam meg. Ekkor már az éjgyilok is a kezemben volt, és készen álltam arra, hogy ha meglátom, hogy valaki molesztálja vagy bántani meri, azt itt helyben kivégzem. Aztán végül megláttam azt a kis átkozottat, ahogy azt a nőt zaklatja, akinek a hátsóját bámultam eddig. Ezt baszdmeg nem hiszem el! Eltettem a holdezüst fegyveremet és öles léptekkel indultam meg feléjük.
- ...és most apukám egyedül nevel. Nem akar az anyukám lenni, néni? Apu épp az előbb mondta nekem, hogy magának van a legszebb szeme a világon, hogy az arca olyan, mint az angyaloké és hogy még életében nem látott ilyen szép látványt, mint magács....HÉ, szia apu!
  Integetett felém a csibész, arcán egyre növekvő rettenet, ahogy látta, hogy ROHADTUL NEM VAGYOK JÓ HANGULATOMBAN! A nő nem vette észre az arckifejezésemet, hisz éppenséggel a haját igazgatta, így próbálva ellepni arca pirosságát. Mielőtt még itt helyben elnáspángolhattam volna Cadain-t, ahogy megérdemelte volna azt, gyorsan akcióba lépett.
- Képzeld apu, teljesen véletlen belefutottam a nénibe, akiről meséltél nekem. Nagyon kedves, aranyos hölgy.
- Igazán helyes fia van. És kérem, ne haragudjon rá, nem akart Ő semmi rosszat sem, és nem is tett semmit sem. Rég nem nevettem már ilyen jót. Gondolom, a nagydumásságban az apjára ütött.
- Sajnos túlságosan is, és folytonos fejfájást okoz nekem, főleg amikor hirtelen elrohan és én meg aggódva keresem őt perceken keresztül. Erről még lesz egy szép beszélgetésünk, kölök!
- Ne legyen hozzá szigorú. Fiatal még, majd idővel benő a feje lágya. Most sajnos mennem kell...de ha gondolja, később még találkozhatnánk egy beszélgetésre. Minden nap erre felé járok.
   Azzal a nő elindult a saját dolgára...és rohadjak meg, ha nem játszott rá és ringatta még feltűnőbben a csípőjét. Egy pillanatra leragadt a szemem a látványon, majd amikor már Cadain-ra néztem, nyoma sem volt semmiféle vidámságnak vagy élvezetnek. Drága fiam úgy összehúzta magát, mint aki érezte, hogy ebből csúnya probléma lesz, és tényleg meg fogja kapni az első igazán atyai lecseszését. Azonban...nem is az én fiam lett volna, ha egy pillanatra is be tudja fogni a pofáját.
- Amúgy szívesen, apuci, amiért becsajoztam neked! Akkor...irány Arrcy bácsiék?
- Mi bűnt követtem el Hold Anya, hogy ilyen büntetést róttál ki rám?! - fordultam elkeseredetten az ég felé, azonban válasz nem érkezett.- Na sipirc, tudod hol laknak. Én már nem tudok rohanni. És nekem illendően viselkedj ám! Ha visszahallom Lóritól vagy Arrcy-tól, hogy akár csak egy kicsit is rosszalkodtál, annak csúnya vége lesz.
- Persze, persze Apuci! Tök jól fogok viselkedni. - aztán teljes erejéből futni kezdett a hercegi pár háza felé, de pár lépés után megfordult.
- Azt elmondhatom azért a....bácsikámnak, hogy tegnap bordélyban töltöttem élvezetes perceket?
  ...és a választ meg sem várva rohant tovább. Én meg csak álltam földbe gyökerezett lábakkal a piactér kellős közepén. Teljesen megsemmisülve. Óh, Hold Apa adjál nekem erőt....vagy inkább türelmet, mert ha erőt adsz én agyon csapon ezt a kölyköt. Végszóra megérkezett Dracon is, aki valószínűleg eddig a környéken őgyelgett és várt arra, hogy eltűnjön az ebadta kölyök. Arcocskáján együttérző arckifejezéssel dörgölőzött hozzám.
- Tudom, tudom kicsim. Majd idővel jobb lesz...ha benő a feje lágya. Addig légy türelemmel drágaságom. Csak túléljük valahogy...

Felhasználó profiljának megtekintése

23 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Okt. 22, 2017 4:53 pm

Komolyan sírok a nevetéstől! XD Nagyszerű lett, bár kicsit sajnálom Cyne-t hogy egyedül nevel egy ilyen rosszcsontot... Cadaint még megtartom talonban későbbi helyzetekhez, van a gyerekben potenciál. Nade nézzük a következő helyzetet!

Mutass nekem egy öreg Cynewulfot, olyan 60-70 körülit, ami selfek között más igazán aggastyánnak számít. Minden mást rád bízok, hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

24 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Okt. 22, 2017 10:58 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Hello Darkness, My Old Friend

"A szoba csendbe borul. Súlyos hóréteg fedi a tájat és a meglazult zsanérok között aljas gyilkos módjára szivárog be a dermesztő hideg. Egy sötétbe burkolózó alak nézi meredten a falakat, szemében bánat és beletörődés. Végre...végre ismét találkozhat régóta hiányolt barátaival. Itt az ideje, hogy élete utolsó nagy kalandjára induljon. S a hideg párából formázott Arató kézen fogja őt, hogy gyengéden átkísérje a Fátylon Túlra. "
― Egy Élet Vége


  Öregség. igazából soha életemben nem hittem volna, hogy mindezt meg fogom élni. Soha nem is számítottam rá és most, hogy teljes erejével mellkason vágott a felismerés, hogy bizony szebb napjaim már leáldoztak, és mind a selfek, mind akár az emberek között egy vén csontnak minősülök...ez valahogy nem nagyon vidított fel. Amikor azt látod, hogy körülötted minden arc, ami egykor az ifjúság teljes fényében tündökölt, most ráncos lesz és az egykor ragyogó hajak szürkés árnyalatba csapnak át, megérzed Tenmagad is az idő múlását. Amikor minden este azzal a gondolattal kelsz fel, hogy félsz, mikor jön át hozzád az egyik barátod, hogy kisírt szemekkel és reszkető tagokkal várjon tőled biztatást és együttérzést és megnyugtatást, mert egy újabb régi barát kelt át a Fátylon Túlra, az a szívet is összetöri, az elmét is megbomlasztja. Remegő kezeimben fogva a borospoharat pár könnycsepp gurul le az arcomon. Azt hittem, hogy én fogok távozni az elsők között. Hittem és reméltem. Igazságos lett volna. Jogos lett volna. Egész életemet értelmetlen bosszúra és felesleges vérontásra pazaroltam, pedig ami igazán számított volna az az, hogy ott legyek mindig a barátaimmal, együtt élvezzük ezt a rövidke pár évtizedet, mi ezen a világon megadatott nekünk. De túlságosan el voltunk foglalva a saját céljainkkal, amelyek végül nem számítottak semmit sem. Amikor Lory-t vigasztaltam - szegényke is nagyon megöregedett már - az én szívem is darabjaira tört és mindkettőnknek közösen kellett támogatni egymást. Armin-nak jó élete volt, boldog és teljes. Egy stabil hercegséget hagyott maga mögött. Barátaival és tanácsadóival együtt megoldottuk, hogy Köd-erdő ismét hírnevet szerezzen magának és hogy a fajunkat is jobban ítéljék meg. Sok mindenen mentünk át együtt. A temetés csicsás volt, de nem enyhítette a fájdalmat. Darian jó gyerek, követni fogja apja nyomdokait.
  Aztán sorra távozott szinte mindenki az életemből. Egyedül üldögéltem a szobámban, rettegve várva, hogy mikor kell mennem egy újabb temetésre. Azt kívántam, bár csak az enyém lenne már. Nem szép dolog az öregség. Persze, hogy vannak, akik még mindig számítanak nekem. Cadain és Craig - a két fiam, az utóbbit egy régi barátról neveztem el, miután nem sokkal a legkisebb fiam születése előtt egy küldetés során sajnos életét vesztette - rendszeresen látogattak és hozták magukkal az unokákat is. Egy kis enyhülést, egy kis melegséget csempészve öreg szívembe. Andromeda-t már rég óta nem láttam, elzárkóztam, mert féltem, hogy végül Őt is utoléri a végzete az én időm lejárta előtt és azt tényleg nem éltem volna túl. Ráncos kezeim aszottak lettek. Egykor erőtől duzzadó tagjaim reszketegek lettek, arcomat több ránc keretezte, mint ami illendő lett volna. A szoba falán ifjúkorom, az aktív életem relikviái díszelegtek. Fegyvereimet már rég a szögre akasztottam, kedvenc tárgyaim vitrinekben hevertek. Majd a kölykök elosztoznak rajta. Az ablakon kinézve bámultam meg a havas tájat és figyeltem az előtte elhaladó tömeget. Oly' sok fiatal. Vidámak és energikusak. Katonák és kereskedők és vámosok és hivatalnokok. Nevetés. Egy ölelkező pár. A szívem is belesajdult a látványba. A hátam mögött lévő ajtó hangosan nyikorogva nyitódott ki. Megkértem Cadain-t, hogy valamikor olajozza be, de a sivítozó gyerekek mellett nem maradt túl sok ideje rá. Csőstül jött náluk a gyerekáldás, és Craig-nek is már két kis csöppsége volt. Legalább voltak bőven, akik tovább viszik a nevünket. Shadowbane...hát, végül csak elértem, hogy eltöröljem azt a szégyenfoltot, amit generációk halmoztak rá. Most már nem rettegéssel és undorral tekintenek erre a családnévre, hanem megbecsüléssel. Mindkét fiam szorgos és dolgos gyerek lett, Cadain is kiheverte gyermeki hevét, és megkomolyodott, főleg amikor kifogott egy olyan asszonypajtást maga mellé, aki alaposan megnevelte. Elmosolyodtam a gondolatra. Határozottan erélyes asszonyka volt, pont mint Ada. Örültem a boldogságuknak.

- Ébren vagy, papus?
 Lépett óvatosan közelebb legidősebb fiam. Átkozott kis kölke. Csak azért, mert néha bealszok a kanapén, nem kell állandóan aggodalmaskodni értem. Hangosan prüszköltem egy sort, hogy kifejezzem nem tetszésemet. A fiam közelebb lépett, és ismét megnézhettem magamnak határozott, elegáns vonásait. Már Ő is benne járt mondjuk a korban. Már nem az a tíz éves kis rosszcsont volt, aki a piactéren zaklatta a feszes idomú nőket. Tényleg megkomolyodott. Azért már az Ő arcán is látszódtak a ráncok. Hiába, az idő telt. Nagyjából napra pontosan 32 év telt el azóta. Büszkén méregettem végig még mindig erőteljes alakját, ahogy lenyúlt és kivette a kezemből a poharat.
- Ismét leöntötted magad papus. Na gyere, segítek átöltözni.
- Jajj, hagyjad már. Magam is át tudok öltözni. Amúgy is csak egy kis folt. Ismét bealudtam, hogy a fene egye meg.  Kristen és Liz is veled van?
  Kérdeztem tőle, két legidősebb unokámra célozva. Kristen tényleg hasonlított az ikertestvéremre, csak sokkal cserfesebb volt és játékosabb. Bár most már házas asszony volt a maga 20 évével, és talán nemsokára megszületik az első gyermekük. Még a végén megérem azt, hogy láthassam a dédunokámat. Foghíjas mosollyal gondoltam bele, hogy mennyire is nagy öröm lenne ez nekem. A gondolataim elkalandoztak. Jajj, annyi mindent éltem én már meg ezen hét évtized alatt. Annyi sok mindent! És most...? Most egy segítségre szoruló vén, aszott valami lettem, aki csak kolonc a családja nyakán. A lépcsőktől már féltem, volt, hogy leestem az ágyról és órákig a földön fetrengtem, mire átjött hozzám valaki, hogy rám nézzen. Az utcára már nem is tudom, mikor mentem ki utoljára, csak emeleti szoba ablaka előtt üldögélve figyeltem az utcát. Már csak ez a szórakozásom maradt és a virágaim gondozgatása. Dracon a tűzhely előtt feküdt és álmosan figyelgette a fiamat. Ő túl fog engem élni, és mostanában nagyon megszerette Kristen-t, valószínűleg mellé fog szegődni. Legalábbis remélem, hogy nem fog túlságosan elkeseredni a gazdija halála után és menekül vissza a vadonba. Bane...óh, az én drága kis kutyuskám. A halála szintúgy megrázott, amikor öregkorában végső nyugalomra hajtotta a fejét. Utána nem mertem még egy rövid életű társat választani magam mellé. Elég volt ennyi keserűség is. A kis sárkánygyík észre vette, hogy őt nézegetem és óvatosan totyogott közelebb. Most már leszokott arról, hogy csak úgy az ölembe reppenjen, vagy játszadozzon körülöttem. Rám nézett, engedélyt kérve és én egy bólintással jeleztem neki, hogy megadom neki ezt a kegyet. Puhán landolt az ölemben és kuporodott össze. Arcomat szárnyai közé fúrva adtam hálát annak, hogy Ő még itt van mellettem. A könnyek széles patakban záporoztak le az arcomon.
- Jajj, Te mocsok, annyira szeretlek. Öreg barátom. Emlékszel még a sok kalandra? Hány embert vicceltünk meg még anno. Hányszor mentettük meg egymás életét. Óh, drága kicsi szívem. Örülök, hogy itt vagy.
  Ráncos kezem a füle tövében játszadozott, miközben Ő szelíden nyalogatta ujjaimat és halkan duruzsolt mellé. Amikor felnéztem, csak Craig-et láttam magam előtt, aki mosolyogva figyelte a jelenetet, bár láttam a szemében a bánatot is. Érezte. Mind ketten éreztük, hogy nemsokára eljön értem a régi barátom, akinek annyi lelket adományoztam, hogy átkísérjen engem. Végre ismét láthatom a többieket, akik megelőztek engem. Végre ismét találkozhatok velük. Az öreg kor egyáltalán nem nyújtott nekem már annyi örömet, ami miatt megérte volna itt maradnom, ebben a gyarló, rohanó világban. Annyi minden megváltozott az elmúlt évtizedekben, már semmi se volt olyan, mint az "én koromban". A változás szelét Fehér Szellem is megérezte. Azon kaptam őt mostanában, hogy folyton engem figyel, és amikor hosszú ideig nem mozdulok meg, vagy csak mozdulatlan fekszek az ágyamban, halkan, gyászosan felsír és a fejével bökdös engem, hogy mozgásra biztasson engem. Amikor végre elérte azt, amit akart, boldogan vetette karjaimba magát. De tudta, Ő is tudta, hogy az idő közeleg.
- Szép életem volt, Cadain. Sokkal több minden adatott meg nekem, mint amire számíthattam volna. Voltam szerelmes, és...igen, még mindig az vagyok. Bár nem lehettek közös gyermekeink, de örülök, hogy Ti megadattatok nekem. És az unokáim. Minden kincset megértek nekem. Tudod, manapság annyi fiatal nem értékeli az élet gyönyöreit. Én se értékeltem. Csak rohanunk és rohanunk előre, nem figyelve a környezetünket, nem állva meg, hogy csodáljuk, mi megadatott nekünk. Célokat kergetünk és elfelejtjük, hogy a legfontosabb cél itt bent van -kocogtattam meg göcsörtös ujjaimmal mellkasom bal oldalát. - Aztán, amikor megszülettél, rájöttem, hogy amit egészen addig műveltem, teljesen felesleges volt. Változtatni akartam és tettem is. Egy jobb világot próbáltam teremteni neked és az eljövendő családodnak. Tudom, nem voltam mindig a legjobb apa, vagy éppen a legjobb nagypapa az onokák számára...de ezt nézd el nekem utólagosan is legyél szíves.
-  Ugyan már, apu...jobb apát nem kívánhattam volna magamnak. Egész életemben büszke voltam rád és mindarra, amit elértél. Jobbá tettétek Veronia-t Arrcy bácsival, Lóri nénivel, Sharlotte nénikémmel és a többiekkel. Szép életet teremtettél nekünk. De még nehogy fel merd adni nekem a harcot! Craig most is úton van...
- Hova ment az öcséd? Ugye nem került bajba?
- Nem, egyáltalán nem. De úgy gondoltuk, hogy még utoljára látni szeretnéd életed párját. Úgy hogy ne merd itt nekem feladni. Bármikor betoppanhatnak és remélhetőleg hozzák magukkal Ada-t is.
- Az jó lenne...köszönöm drága fiam.

  Megszületsz. Aztán élsz. És meghalsz. Ami igazán számít az az, amit a két véglet között elérsz. Ami igazán számít, hogy amikor meghalsz, azzal a tudattal hajtsad végső álomra  a fejedet, hogy tudod: megtettél mindent. Hogy jó életet éltél. Hogy boldog voltál. Hogy megtaláltad életed szerelmét és kitartottatok egymás mellett. Hogy láthattad a gyermekeidet felnőni, játszhattál az unokáiddal. Az éjszaka közeleg és sötétségbe burkolja a szoba falait, ahol csendes magányomban üldögélek. Mellettem, az asztalon egy üveg bor, ami eddig a pincében volt behűtve. Amikor szóltam Cadain-nak, hogy hozza fel, engedelmeskedett. Amikor megkértem, hogy hagyjon aznap estére magamra, csak hosszan megölelt engem, és igyekezett könnyeit leplezni. Az asztalon pár papír hevert, mindegyik lepecsételve. A bor amúgy egészen jó volt. Armin utolsó ajándéka volt nekem. Két üveggel volt neki, az egyikről úgy határozott, hogy a temetésén igyuk meg, a másik...hát, úgy éreztem, hogy stílusos lesz most meginni. A tűz vidáman pattogott a tűzhelyben, hogy elűzze a végtagjaimban felkúszó hidegséget. Kicsit fészkelődtem. Büszkén tekintettem vissza múltamra és gondoltam családomra. Idős korodban megadatik számodra egy képesség: gondolataid mérföldek ezreit és évek tizedeit utazza át egyetlen pillantás alatt...és én csak nézegettem az elmosódott képeket, amelyek felbukkantak elmémben. Mint ha egy fajta álom lett volna.

Nevetés. Öröm. Ölelések. Az első csók. Az első éjszaka. Baráti iszogatások. Egymás hátának paskolása, egy jól elvégzett meló után. Egymás életének megmentése. Új ismeretségek. Régi barátok. Egy közös naplemente a pároddal és a barátaiddal. Az első gyermek megszületése. Az első unoka. Aztán unokák egész sora. Egy második fiú. Közös sétálgatások a parkban. Látni, ahogy tettei során egy kicsivel jobbá teszed ezen gyarló világot.

Sírás. Bánat. Gyászos ölelések. Az első temetés. Az első átvirrasztott éjszaka. Halotti toron való elkeseredett koccintás az elhunyt emlékére. Egymás hátának paskolása, hogy megnyugvást találjunk. Egymás életének elbúcsúztatása. Új halálok. Régi fájdalmak. Egy utolsó naplemente a barátaiddal. Az első barát eltávozása. Aztán barátok egész sora. Egy második évforduló. Közös sétálgatások a sírok között. Látni, ahogy minden, amit tettél, szépen lassan elenyészik, és mindenki elhagyja ezt a gyarló világot.

  Lehajtottam a bor utolsó kortyát is. Megtöröltem a számat és intettem Dracon-nak, hogy jöjjön közelebb. Hosszasan öleltem az én drágámat, hűséges barátomat és társamat. Nem akartam őt elengedni. Nem akartam őt elveszteni. Túl sok mindent jelentett nekem. A tűzhelyben égő fa halk pattogása megnyugtatott, a lángok fénye megfestette a túlságosan is komor szobát. Mosoly játszadozott az arcomon, és szívemben végre ismét béke költözött. Itt, mindennek a végén, megnyugodtam. Crispin Shadowbane vagyok, akit ismerhettél akár Cynewulf néven, akár néha Sheatro-ként is. Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia. Cadain Shadowbane és Craig Shadowbane apja. Számtalan unoka nagypapája. Crispin Shadowbane vagyok, néha bérgyilkos és szerencsevadász. Jó self. Rossz self. Ahog az élet megkívánta. Számtalan kaland és rázós helyzet túlélője. Egy igazi kalandor. Crispin Shadowbane vagyok...és készen állok egy újabb kalandra!

  Cadain magával hozta a családját, hogy meglátogassák a papust, aki azt a bizonyos bort iszogatja most is magában. Craig sajnos még nem ért vissza, bár üzenetet küldött, hogy bármelyik nap betoppanhat már, és jó híreket hoz. Megálltak a ház előtt, hogy bekopogjanak. Aztán amikor felhangzott Dracon fájdalommal átitatott, keserű vonyítása, amely szívszaggató volt, megálltak. A sárkánygyík hangja keserűen metszette át az éjszakai levegőt, olyan mértékű bánatról és fájdalomról adva tanúbizonyságot, amiről nem hitték volna, hogy abban a csöpp kis szívben lakozhat. Cadain könnyekkel az arcán ölelte át a feleségét.

- Viszlát, Papus. Remélem, hogy ismét a barátaid társaságában vagy. Viszlát, Crispin Shadowbane.

Felhasználó profiljának megtekintése

25 Re: Cynewulf/Sheatro on Vas. Okt. 29, 2017 9:07 pm

*törölgeti a könnyeit*
Ez együtt az előzővel igazán megható volt, nagyon tetszett ahogy Cyne visszatekint a dolgokra, és persze a családja is.

Név: Egy korty az egészségemre
Leírás: Egy rúnákkal díszített flaska, amiről igazából senki senki se tudja hogy hogyan működik. Egy biztos, egyetlen kortyot tudsz belőle inni kétóránként, és ennek hatására a következő támadást ami ér 1 percen belül biztosan ki tudod védeni. Vagy mágikus módon elkerül, vagy a kezeded mozdul magától, biztos hogy a flaska csinálja. A benne lévő nedű minősége amúgy egy pancsolt borra emlékeztet, de legalább erős.

Következő helyzet:
Menjünk kicsit vissza Terrára, mi lenne Cyne-ból ha eleve egy modern kori ember testében születik?

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.