Cynewulf/Sheatro

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szer. Szept. 07, 2016 4:47 pm


If all I have is now
No consequences
Would I go touch the flame?
Or would I run for the exit?

Hihetetlen, hogy az elfnek mennyi mindennel kell szembesülnie rövidke élete során - nem mint hogy ha bármelyik másik faj képviselője kivétel lenne ez alól. De azon szakaszon, úton, amelyet Életnek nevezünk -s mely magában csak egy göröngyös út, buktatókkal, emelkedőkkel, kapaszkodókkal és árkokkal - hányszor kell szembesülnünk akadályokkal, mire azt mondjuk, hogy elég? Hányszor kell elesnünk újra és újra ugyanabban a kőben, mire rájövünk, hogy kerüljük ki azt a fránya kis sziklát, és menjünk tovább sérülések nélkül? Tanulunk is valaha a saját hibáinkból? Érdemes egyáltalán kikerülni a buktatót? Tanulunk bármit is abból, hogy ha a  sima utat választjuk? Igen, megsérül a lábunk s vele együtt az önérzetünk, de talán némileg okosabban állunk fel - vagy nem. Mert, drága barátom, meg kell vallani, hogy mi sose tanulunk. Újra és újra ugyanazok az események zajlanak le, csak pepitában. Háború, vérengzés, gyilkosság, Halál. Orgiák, élvezetek, szeretkezés, Születés. Egy érme. Két oldal. Pont mint Mi. Csak ez a helyzet valahogy teljesen más. Mi is életünk ugyanazon hibáit vétjük el egymás után, bele se gondolva, hogy talán valamit másképp is csinálhatnánk? Magam se tudom. Vannak helyzetek, amikor úgy élünk, mint ha tetteinknek nem lenne következménye, csak sodródunk az árral, vagy próbáljuk mi magunk irányítani a vízözönt, hogy annyi áldozatot sodorjon el, amennyit csak lehet. Mi lenne, ha tudnánk, hogy bármit is teszünk, az sose hat vissza ránk? Játszadoznánk-e továbbra is a tűzzel, remélve, hogy kezünk nem ég meg, vagy akkor is rohannánk a legközelebbi ajtó felé, hogy elhagyjuk az égőházat, benne számtalan szerencsétlen, magatehetetlen áldozattal, s belerúgnánk egyet a már amúgy is haldokló lelkiismeretünkbe és önérzetünkbe, s csak egy vállvonással reagálnánk le az egészet? Aljasak vagyunk? Gonoszak? Vagy magyarázzuk ezt az egészet a túlélési ösztönünknek? A szeretet, a törődés, a másokon való segítség vajon gyengeség-e? És ha igen, hogy van az, hogy egy apa, aki szereti a gyerekét, képes megvédeni őt minden veszedelem elől? Hogy van az, hogy az emberek - és igen, az elfek, a vámpírok és a démonok is - gyakran össze tudnak tartani és erősebbé vállnak ezáltal? Nem tudom már többé, hogy mi az igaz és mi hazugság. Nem tudom eldönteni, hogy Én ki vagyok - és mindezeken felül, teljes bizonyossággal állíthatom azt, hogy nem tudom eldönteni, Te, lélek a lelkemben, tudat a tudatomban...Te még is, ki vagy?


I've fought this all my life
The blood's shedding like never before

Éltünk, öltünk, sebeket szereztünk, sebeket okoztunk. Családokat szakítottunk szét, vért ontottunk a lakás meghittségében, ahol hinné az ember, hogy semmi rossz nem történhet vele. Megbecstelenítettük mások privát szféráját, ami nagyobb bűn, mint ha magát az adott személyt becstelenítettük meg. S ha azt hinné az ember, hogy ezzel vége, elkövettük a legrosszabbakat, téved. Mert a vérontás még csak most kezdődik. Érzem az ereimben, a tudatomban, az elmémben, a kezeimben és úgy szólván az egész testemben, hogy valami rossz fog történni.Valami elmondhatatlan, amelyben fontos szerepet fogunk betölteni. Bérgyilkos vagyok. Egyén, aki öl, csak hogy az erszényét megtöltse és végül a sok pénzzel ne kezdjen semmit, mert csak halmozom a javakat. Kuporgatok, számolgatom az érméket, s közben egy jobb életről álmodozok. De a jobb élethez nem kell se érme, se erszény. Magány. Ez az, ami kijutott nekem. Családomat elhagytam. Családomat? Egyedül az anyám maradt meg, akit ott hagytam Nebelwald-ban, hogy egyedül öregedjen meg. Gyermekei? Halottak, vagy reméli, hogy az egy szem fia halott. Férj? Már rég a múlté. Csak fehérlő csontkupac valahol az ismeretlenben. Egyetlen családtagja, akiről tudja, hogy hol van, az Kristen, a lánya, akinek sírja ott árválkodik a háztól nem is olyan messze elterülő tisztáson. Egy öreg asszony utolsó mentsvára egy rég halott lány. Harcoltam egész életemben...de nem csak az ellenségekkel, hanem önmagammal...hisz én vagyok saját magam legnagyobb ellensége. Vért ontottam. Nem csak másokét, a sajátomat. A tudatomét. Megöltem a gyermeket magamban. A büntetésem? Soha véget nem érő fájdalom, és még több vágy arra, hogy valakit megfosszak az életétől, hogy kompenzáljak. Mit? Még én se tudom. Van ennek egyáltalán bármi értelme? S ha azt hinné az ember, hogy ezzel vége, elkövettük a legrosszabbakat, téved. Mert a vérontás még csak most kezdődik. Nem másoké. A sajátom. Újra és újra erőszakot fogok tenni a lelkemen, a kis jóságon, ami még bennem maradt. Egy gyerek, egy sötét szobában, aki néz ki az ablakon, látja a lenyugvó Napot, a világosság utolsó képviselőjét...de fél a Naptól, fél a gyengeségtől, amit okoz neki. Ezek vagyunk mi. Vagy is hát, ez vagyok én. Nemsokára a szobába teljesen bekúszik a sötétség, a gyerek kiszabadul és én nem akarom megvárni azt a pillanatot. Tehát harcolok. Próbálom feltartóztatni a napot, akármennyire is sok fájdalmat okoz nekem. De a háborúban vesztésre állok. Nyerhetek ezer harcot, de ezt...azt a folytonos küzdelmet nem húzhatom a végtelenségig. Fáradt vagyok. Végtelenül fáradt. Bár csak valaki tudna segíteni rajtam. Bár csak engedném, hogy valaki segítsen nekem. De mindenkit ellökök. Nem akarjátok Ti ezt. Nem akartok Ti engem. Cynewulf, család nélkül, barátok nélkül magányosan rója köreit a világban, s reméli, hogy a következő sarkon befordulva valakinek a kardjára nyársalódik fel...de a remény mindig hamis, s túl gyáva vagyok ahhoz, hogy önként dőljek a kardba.

But I finally see your face
It's just a mirror looking back at me
And my reflection is all I see.

Belenézek a tükörbe, és mit látok? Saját magamat. Még fiatalos, félhosszúra hagyott szürke sörény keretezte arc. Megfáradt szemek. A kékes csillogás egyszer ki fog hunyni. Látom magam a tükörben. De nem úgy, ahogy mások látnak. Ők nem látják az engem körülövező fekete hullámokat, melyek csápokként nyúlnak ki a testemből, hogy megfertőzzék a világot, hogy pusztulást hozzanak. Mert csak ehhez értek. Mert ez vált az életcélommá. Beteges és gyenge célok. Pusztítok, mert máshoz nem értek. Pusztítok, hogy eltereljem gondolataimat arról, hogy közben magamat ölöm meg. Minden egyes nap. Apránként. Kis darabokat szakítok ki magamból, s közben mosolygok mellé. Élvezném a fájdalmat? Élvezem egyáltalán? Mit élvezek én még az életben? Mi az, ami igazi örömet tudna nekem okozni? Miért lettem én ilyen? Egyáltalán...Élet ez? Nagy betűsen Élet. Mit jelent élni? Elég az, hogy ha levegőt veszünk, a szívünk ver, az agyunk valamilyen szinten dolgoz, és tömjük magunkba a kaját, hogy a testünk ne gyengüljön el. Ez az, ami szükséges az életben maradáshoz. De mi van az érzelmekkel? A túláradó szeretettel? A pusztító haraggal. Melyik tartozik az Élethez? Mindegyik? Egyik se? Csak az egyik? Belenézek a tükörbe, és mit látok? Nem magamat. Azt látom, aki bennem él. Ketten osztozunk ebben a testben, de mi lesz, ha a kettőből már csak egy marad?!

I don't wanna finish what we started
I never should've let you in!

Nem akarok végig menni ezen az úton. Nem akarom befejezni azt, amit ketten kezdtünk el Sheatro, én az énben. Nem kellett volna meghoznom azt a végzetes döntést a nekromanta által elpusztított katonák végső nyughelyénél. "Öld meg a belső gyermeket." Egyszerű, nem? Az első áldozat. Nem szabadott volna neked soha se teret engednem. Az első gyilkosságom, de ez az, ami tényleg számít. Éljük az életünket, megyünk a göröngyös úton, s azt hisszük, hogy felnőni kell, kötelesség, egy elkerülhetetlen dolog. Azt kívánom, bár csak megállt volna a képzeletbeli tőr, mert meg kell mondjam: felnőni szívás. Eltűnik az ártatlanság, a világra való rácsodálkozás képessége. Eltűnik az, ami tényleg emberré vagy elffé tett minket. Csak egy újabb szürke alak leszünk a tömegben, s miközben örömmel és kacagva teszünk erőszakot magunkkal, visszanézve szomorkodunk a hátunk mögött hagyott úton. Felelősségek? Ugyan már, az a legkisebb ár, amit fizetnünk kellett. Meglátunk egy gyereket. Nevet, sír, de fél perc, és elfelejti azt, ami szomorúvá tette. Nem ismeri a megkülönböztetéseket. Számára minden csodálatos. Mi nézzük a gyereket és sajnálkozóan mosolygunk rá. Ő ránk néz, és nem látja a gonoszságunkat, csak a másik gyereket látja bennünk. Nem akarok végig menni ezen az úton. Nem kellett volna magamba engedjelek. De megtettem...és most viselnem kell a következményeit.

You thought I was an easy target
Azt hitted, hogy könnyű célpont leszek, Shea. Azt hitted, hogy hamar feladom a harcot, amelyet ellened vívok minden nap és éjjel. Hitted, hogy nemsokára teret nyersz és rászabadíthatod magad a világra. De még kitartok. Még harcolok. Nem magamért. A világért. Én tudom, hogy mi az a szenvedés, és nem fogom hagyni, hogy másokra is ezt hozzad. Gyengeségnek tartod ezt? Tudom, hogy annak tartod. Nem az. Amíg van egy cél, amiért küzdeni lehet, amiért érdemes meghalni, tovább fogunk menni - nem csak én, hanem mindenki más is. Kell az életben egy cél, anélkül nem élet az Élet. Ezért nem leszek soha se könnyű célpont neked. Mert veled ellentétben én tudom, hogy miért küzdök.

Now I know who you are – who the devil is
Az elején, az első években, azt hittem, hogy mindezen gondolatok, melyek felesleges vérengzésre és kínzásra inspirálnak, a sajátjaim. Hittem, hogy én vagyok az ördög, aki gonosz vigyorral szemléli a környezetét és lehetőségeket lát. Ott egy kislány. Vissza lehetne küldeni a szüleihez...de csak a fejét. Egy kisfiú. Könnyű célpont. Vajon lábak nélkül is olyan vígan szökdécselne a réten, mint most? Egy öreg ember? A legkönnyebb célpont, meg már amúgy is, leélte élete hasznos éveit, így már csak egy felesleges sallang Veronia testén. Megváltás lenne őt elpusztítani. Folyton ilyen gondolatokat súgsz a fejembe, s közben lélegzet visszafojtva várod azt, hogy mikor fogok úgy tenni, ahogy Te szeretnéd. Nem volt ez mindig így. Régebben még viszonylag együtt tudtunk működni. Persze, akkor is voltak beteges gondolataid, de csak elvétve, néha napján. Valami megváltozott. Mikor váltál te az ördöggé? Mikor? S legfőképpen: miért?
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szer. Szept. 07, 2016 4:48 pm

You can try to take my salvation
You can try to take everything

Megpróbálhatod elvenni a megváltásomat, megpróbálhatsz elvenni tőlem mindent. Nap nap után próbálhatsz lerombolni bennem mindent. Nem fog menni, és tudod, hogy miért? Felvont szemöldökkel és értetlenkedő arccal bámulsz vissza a tükörből, próbálod kifürkészni a gondolataimat, ahogy tetted azt éveken keresztül. Barátokat löktünk el magunktól, mert hallgattam rád. Mindent és mindenkit eltaszítottam, mert nem akartam, hogy egyszer az áldozataimmá váljanak. Elvettél tőlem mindent. Elvetted a lehetőségét, hogy egyszer normális életet éljek. Ennyit az üdvözülésről. Ennyit mindenről. De nem, nem adom fel, mert...

I'm not a slave to your temptation
Többé nem vagyok a kísértéseid rabszolgája. A dolgok nem fognak változni, egészen addig, míg meg nem szabadulok tőled, ezt tudom. Azt nem tudom, hogy ezt hogy érhetném el? Utállak, Sheatro. Utállak mindenért, amit tettél velem. Legfőképpen magamat utálom, amiért ilyen gyenge vagyok, voltam és leszek is. Rabszolgaként élem le az életemet, s a legszomorúbb az egészben, hogy saját magam kínzója vagyok. A láncok, amelyek ott vannak a lábamon; a láncok, amelyek a kezemet kötik béklyóba, általam lettek kovácsolva. Szem szem után. Erősebbek a legnemesebb acélnál. Széttörhetetlenek. Mindenféle földi eszköz nélkül lettek készítve, s pont ezért földi eszközök nem pusztíthatják el ezt a láncot. Nem fogok engedni neked, mert nem a Te rabszolgád leszek, hanem a sajátomé. Ez...furcsán hangzik, de idővel majd megérted. Idővel talán Én is meg fogom érteni a gondolataimat. Idővel....

Cause I know who you are and who the devil is
Gonosz! Mit jelent gonosznak lenni Cynewulf? Azt mondod, hogy én vagyok az Ördög, a Sátán, Belzebub? Hogy én vagyok minden, ami rossz ebben a világban? Hajtogatod, hogy tudod, ki vagyok és hogy ki az Ördög. Nem én vagyok. Én csak ennek a világnak a kreálmánya vagyok. A saját tapasztalataid alakítottak ilyenné, amilyen vagyok. Láttam az engem körülövező térséget. Láttam, ahogy egy férfi naponta veri az asszonyt és a gyerekeket, s utána még is boldogan ülnek az ebédlőasztalhoz, s vígan fogyasztják el az estebédet. AZ EGÉSZ EGY KIBASZOTT HAZUGSÁG VOLT! A gyerek mosolygott, mert ha nem teszi, az apa ismét elveri. Az anya mosolygott, hogy erőt adjon a gyerekének. HAMIS REMÉNYT AD A SAJÁT GYEREKÉNEK! GYENGÉK! Ahelyett, hogy álmában megöli a férfit, megszabadítja a családját a zsarnokságtól, azt választotta, hogy nem tesz semmit. Önként vállalta a szenvedést, miközben tehetett volna ellene. Azt hajtogatta magának, hogy szereti a gyermekét. MILYEN ANYA AZ ILYEN?! ÉN VAGYOK AZ ÖRDÖG! NÉZD MEG AZT A NŐT! Az öregember, a maga kis mankójával poroszkál az utcán. Ráncos kezei szorítják a fából kivájt járóalkalmatosságot és réveget tekintettel figyeli az utcácskát. Sajnáljuk meg őt?! Hát persze, mert szegényke öreg. De lám csak! Miközben az utcán poroszolva gyerekek futnak el előtte, irigységgel bámulja őket, mert Ő már nem képes erre. Irigykedik, amikor egy szép élet jutott ki neki, s közben magában átkozza a gyerekeket. Ha valaki netán a kis kertjébe tévedne és leszakítana egy almát a fáról, utánuk igyekezne, hogy elverje a szenvtelen kölyköket, pedig nem éri már fel a gyümölcsöket. Az alma lerohad és lepottyan a földre. Semmire se jó már. Pont mit az az öreg ember. S ezek után még van pofád azt mondani, hogy ÉN VAGYOK AZ ÖRDÖG?! Nem tagadom, szeretem a vért és azt, ha én vagyok, ki ontja...vagy éppenséggel Te. Aki meghal, túl gyenge volt erre a világra. Ha nem halna meg soha senki, túlnépesedés lenne, élelemhiány, az erőforrások kiaknázása a végtelenségig. A halál és a háború az élet velejárója. Egy érme két oldallal? Ezek vagyunk mi. Az Élet és a Halál. Egymás nélkül nem létezhetünk. Nem tagadhatod le, hogy a részed vagyok és nem szabadulhatsz meg tőlem! Én a természet szolgája vagyok, jobban, mint hinnéd! NEM ÉN VAGYOK AZ ÖRDÖG! AZ ÖRDÖG A MINDENNAPI APRÓ DOLGOKBAN REJTŐZIK!! HALLGASS MÁR MEG ENGEM!!

There's nowhere safe to hide
I can feel your presence

A fejemet fogtam, miközben a hang a fejemben egyre erősebben üvöltött. Nincs semmi biztonságos hely, ahova elbújhatnék előle! Érzem a jelenlétét! Nem akarom ezeket a hangokat a fejemben! De csak ordibál! A fejem hasogat! A földre rogyok. Egy egyszerű kis szobában vagyok. Semmi más nincs benne, csak egy tükör! Magamat nézem. Shea-t nézem! Szűnjön már meg ez az érzés! Elakarok bújni! Össze kushadni, várni a végét, legyen az bármi is! NEM MENEKÜLHETSZ ELŐLEM! ÉN TE VAGYOK! TE ÉN VAGY! HARCOLHATSZ, KÜZDHETSZ, DE NYERNI SOSE NYERHETSZ! MERT EZ NEM EGY HARC!

But we've been waging war
Since you fell from the heavens Since you rose from the Hell!

Egész életünkben harcot vívtunk egymással! NEM, CSAK TE VÍVTÁL HARCOT ELLENEM! Mert harcolnom kell ellened! NEM HARCOLHATSZ MAGAD ELLEN! De mi két különböző dolgok, entitások vagyunk! Nem vagyunk egyek! ÓH, DEHOGYNEM! Miért teszed ezt velem?! MIÉRT TESZED EZT SAJÁT MAGADDAL?! Háborút vívunk egymással, mióta előmásztál a Pokol bugyraiból! POKOL?! MI VAGY TE, EGY BŰZHÖDT KERESZTÉNY? NEM, NEM A POKOLBÓL JÖTTEM ELŐ! MINDVÉGIG ITT VOLTAM! Nem, nem voltál! Én teremtettelek, sajnos, de...TE TEREMTETTÉL?! UGYAN MÁR, NE ÁLTASD MAGAD! A VILÁG TEREMTETT ENGEM! A világ nem az, aminek Te látod. Nem minden gonosz és rothadt! A VILÁG NEM AZ, AMINEK TE LÁTOD. NEM MINDEN JÓ ÉS ÜDVÖS! Veled ellentétben én nem csak egy végletet látom, hanem mindegyiket. MÉG IS LETAGADNÁD AZT, AMIT LÁTSZ! Ne ordítozz velem! Ne ordítsál! Megfájdul tőled a fejem! Miért kell itt lenned?

I've fought this every night
Feels like I've already been here before

Minden nap ugyanezek a harcok. Ugyanezek a beszélgetések. Minden. Egyes. Kibaszott. Nap. Mintha újra és újra visszatérnék ebbe a szobába. Ez jelent valamit? Itt kell tennem valamit? Mit kéne tennem? Mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont én? A kétségek a fejemben dörömbölnek és nem tudom, meddig bírom még ezt. Áltatnám magam? Vesztésre állok a háborúban? Sheatro kísértéseinek rabszolgája leszek mégis? A KÍSÉRTÉSEIMÉ?!! GONDOLKOZZ MÁR! ITT NINCS KÍSÉRTÉS! ITT NINCS TE ÉS ÉN! ITT MI VAGYUNK! Harcolok. Nap nap után. Eredménytelenül. Csak a tükör van ebben a szobában...

Where I'm looking into your eyes
And my reflection's looking back at me
And the devil is all I see

Ott állok a tükör előtt és a benne rejlő alakot nézem. Állok csak ott, tehetetlenül, kezeim ökölbe szorulva, a testem remeg az elfojtott indulatoktól, s közben a hang csak dörömböl a fejemben. Mint egy megvadult állat, amely ki akar szabadulni a ketreceiből. A szememből könnyek áradnak, azzal fenyegetve, hogy elárasztják ezt a világot. Karmolások az arcomon. Én csináltam magammal. A fejemet fogom. Fáj. Végtelenül fáj. Valaki segítsen! Mert ha nem segítetek, Cynewulf meghal és Sheatro feléled! A tükörképemet nézem! MAGAMAT NÉZEM! Nem, ŐT nézem. Vagy saját magamat?! A földön kuporgok, mint egy sebzett állat. Gyenge. Szánalmas. Üvöltök, hogy túlüvöltsem a hangokat! Kegyetlen sikoly szakad fel az ajkaimről. Kint vihar tombol. Bent vihar tombol. A szél csapkodja a spalettákat. Villámlás. Sötétség kint és bent. A tükör ezüst keretein játszadozik a villám fénye. A padlót csapkodom ökölbe szorított tenyereimmel! NEM BÍROM TOVÁBB! Felpattanok. Vérvörös tekintettel méregetem a tükröt. Egyszerű. Mint minden az életben. Egy mozdulat. CYNE, NE TEDD! Beleütök a tükörbe. Darabokra törik. Apró üvegszilánkok miriádjai hasítják fel az öklömet, az egész testemet. A tükör darabokra robban. Vérzek. Mindenhol. Egy szemmel szemlélem ezentúl a világot. Lenézek a földre, ahol az üvegdarabok mint megannyi kristály díszelegnek. Sheatro van mindegyikükben! TÖBB EZER SHEA NÉZ VISSZA RÁM! Arcán kaján, ördögi vigyorral, és kacsint: NEM MENEKÜLHETSZ! Véres könnyeket hullajtok, miközben térdre rogyok, magatehetetlenül. VALAKI SEGÍTSEN! De nincs segítség. Mindenkit ellöktem magamtól. Nincs segítség...mert nem érdemlem meg. Az ördög én vagyok.  Lenézek az apró üvegdarabokra, s a saját tükörképem néz vissza rám...s az ördög mindaz, mit látok.


I don't wanna finish what we started
I never should've let you in
You thought I was an easy target
Now I know who you are – who the devil is
You can try to take my salvation
You can try to take everything
I'm not a slave to your temptation
Cause I know who you are and who the devil is


I had enough of you cause you took enough away from me
Elegem volt mindenből. Miután mindentől elszakítanak, ami valaha számított neked, miután mindent elvettek tőled, ténylegesen nem marad semmi. Nem a földi javakra gondolok, hisz azok önmagukban értelmetlenek és értéktelenek. A józan ész, a szív, az öntudat és a lelkiismeret. A bizalom, a szeretet, mások megbecsülése és az, hogy mások megbecsüljenek. Eltűnt. Elment. Nem maradt semmi.  Annyi mindent elvettél tőlem Sheatro és még mindig többre áhítozol. Folyamatosan a torzan kifacsart magyarázataiddal jössz s úgy dobálod hozzám azokat, mint rothadt gyerekek a köveket egy koldusra. Én is koldulnék szeretetért és megértésért, de csak köveket vágnak hozzám. Mindenki elmegy mellettem, mert csak egy rohadástól bűzlő lezüllött alakot látnak. Annyi mindent vettél el tőlem!

The lies I lived became everything I believed
Hazudtam magamnak. Hazudtunk egymásnak. Hazudtál nekem. Hazudtam neked. Egész életemet hazugságokban éltem le és most ezek a hazugságok váltak az életemmé. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy Te vagy a bennem rejtőző ördög, mert az igazság az, hogy...

But the truth is that the devil in you is me
...hogy Én vagyok az Ördög, aki BENNED él! Szép és jó játék volt az, hogy eljátszadoztam a gondolattal, hogy én több és jobb vagyok nálad. Hittem, vallottam, hazudtam és áltattam, hogy maradt bennem bármi is, aminek a legkisebb köze is lenne a jósághoz. Nem. Sose volt. Sose lesz. Meghalt Kristen-nel. Meghalt apával. Meghalt, amikor elhagytam anyát. Én vagyok a gonosz, mert vétettem a családom ellen. Ez a legnagyobb gonoszság. Te csak másoknak akartál ártani. Az se jó, ez tény és való. De túl az önző és aljas vágyakon, túl azon, hogy élvezeted lelted és lelnéd benne, valamilyen szinten jót tennél a világgal. Egy nagy adag rossz, hogy a végén valami érdemleges süljön ki belőle, még ha a világ nem is érti meg, mert sosem érthetik meg. Mindig gonosznak fognak titulálni, stigmaként fog a lelkeden, a lelkemen, a lelkünkön égni az elkövetett tettek terhe. Mit is mondhatnék még? Érdemes bármit is mondani? Eltorzult elme a miénk...Mert Te vagy bennem az Ördög. Mert én vagyok benned az Ördög! Ideje a vért letörölni a kezeimről, a testemről, összerakni ismét a tükör darabkáit, hogy tovább bámulhassam magam benne és gondolkozzak azon, hogy még is kit látok?

The devil in you is me
The devil in you is me


I don't wanna finish what we started
...mert már nem akarom befejezni azt, amit elkezdtünk. Nem akarom, hogy valaha is véget érjen ez a végtelen, spirálisan lefelé tartó utazás a Feledés központja felé.

I never should've let you in
Igen, talán nem kellett volna megalkotnom téged. De megtettem. Viselem a következményeit. Ideje megbékélni magammal.

You thought I was an easy target
Óh, persze, hogy könnyű célpontnak hittél. És igazad is volt. Hamar feladtam a harcot, nem igaz? Mint mindenben, ebben is kudarcot vallottam. Nézd, mi lett az eredménye a harcunknak? A testem vérrel van átitatva, az egyetlen ingóságom elpusztítva, és a kint dúló vihar mindjárt ledönti a házat. Könnyű célpont voltam, és vagyok is. Ennyit rólam...

Now I know who you are – who the devil is
You can try to take my salvation
You can try to take everything
I'm not a slave to your temptationNow I am a slave to your tempation
Cause I know who you are and who the devil is
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Hétf. Szept. 12, 2016 10:03 pm

Végre valahára eljutottam idáig!

Meg kell mondjam feladtad a leckét ezzel a rendhagyó élménnyel. Többnyire egy-egy történet szokott lenni, a tiéd pedig eleinte csupán filozofálásnak tűnt de aztán... Jól értelmeztem, hogy tulajdonképpen odalett a fél szemed?!
Nagyon remélem, hogy egyszer békére találsz és olyanokra akikben bízhatsz, és hogy idővel meggyógyul a lelked, ami most pont annyira törött mint a tükör, amibe beleütöttél.

Először is: a két élményért jár a 200 tp és a 2000 váltó.
Utána, mivel ez az első és a második élményed, jár érte még + 1000 váltó bónusz és egy jutalomtárgy is.

Név: Mirror of Truth
Leírás: Egy kis kerek tükör ami elfér a tenyeredben, övedben mellényzsebben. Naponta egyszer képes neked megmutatni, hogy az illető akivel beszélsz hazudik-e. Amikor belenézel a kis tükörbe az illetőt látod (ehhez jelen kell lennie neki is) és szinte második kis filmként látod benne az arcát amin mindenképp a valós érzelmei fognak tükröződni, és tudni fogd ha valótlant állított. A tükör nem mondja meg neked, hogy pontosan mi az igazság, érzelmeket látsz benne csak, amiből olyan következtetést vonsz le, amilyet akarsz. Használat után egy éjszakát töltődik az ereje. Vigyázz, törékeny!
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szer. Okt. 26, 2016 2:16 am

Gombák, virágok és egyéb gazságok

Hosszú hónapok, sőt, mit hónapok, évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam a Mesteremet, Tanítómat, Idomítómat, a Fájdalmak Királyát...egy szóval azt a vérszomjas antiszocialista - létezik ez a szó?! - barmot, aki még anno, tízen akárhány éves koromban maga mellé vett - de legalább nem az ölébe a pedofil kis köcsög - hogy megtanítson engem arra, hogy még is, hogyan lehet a legeffektívebben elvenni mások életét. Arra, hogy mások szüzességét - még ha nincs is neki, de képzeljük oda - hogyan is kéne eltulajdonítani tőlük, sajnos nem mutatta meg. Vagy is hát, inkább szerencsére, mert az egyetlen alany, akin megmutathatta volna azt, hogy az ágyban még is, milyen akrobata mutatványokra képes, az Én voltam, s valahogy nem volt kedvem arra, hogy a szokásos - de igen csak változatos - kínzási technikákon kívül az anál-kényeztetést is bevezesse. A vén köcsög pont ugyanúgy nézett ki, mint amikor elküldött maga felől, hogy a való életben is kamatoztassam a tőle elsajátított tudást. Hosszú haját lófarokba kötve hordta - szerintem emlékeztette őt a kedvenc testrészére, amin vadul szokott vonaglani, amilyen beteg egy rohadék - s még mindig csak pár ősz szál vegyült bele. Egészen biztos voltam benne, hogy valamivel festi a haját, hisz már igen csak benne járt a korban, s bár a sok edzés és mozgás formában tartotta, de valószínűleg hosszú ideje nem mozdult ki, hogy újabb izgalmak és gyilkosságok után kutakodjon, így észrevettem rajta azt, hogy egy kicsit meghízott. Nem túlságosan, de éles szemem azért észre vette az apró különbségeket. Ezt azért nem jegyeztem meg neki, mert még mindig fél kézzel elverne, a másik kezével meg a farkát verné ki, úgy hogy ilyen dupla verés lenne, s egyiket se néztem volna meg túlságosan szívesen. Szeme révetegen meredt előre, amikor beléptem a kis kunyhóba, amely csak a felszín volt, alatta ott volt a rejtett csapóajtón túl a kis szentélye, ahol a felszereléseit tárolta, s ahol a kis laboratóriumát tartotta fent. Amikor beléptem, rögtön felemelte a fejét, s látszott rajta, hogy egy ideig elgondolkozik, még is, ki a bánatos franc zavarja meg őt éppen napi meditálásában? Előtte egy fatányér hevert, benne enyhén áporodott kenyérrel, egy szelet sajttal s egy ráncos almával. A tányér mellett volt egy pohár, benne valószínűleg tiszta forrás víz - már nagyon rég nem ivott semmi alkoholt, bár ki tudja, hogy mire kapott rá azóta, hogy elmentem?
~ Valószínűleg a farkára, arra nagyon rákapott. Magányosan tölti itt minden napjait, nincs olyan épeszű teremtmény, aki erre felé megfordulna, s túl vén már ahhoz, hogy akármelyik faluba is elvonszolja löttyedt farkát, hogy valami fizetős néni barlangjaiba mártogassa meg azt az aszott valamit, amit manapság már csak vizelésre, s kreatív fantáziájának kiélésére használja.
Shea, mint mindig, igen hasznos és tartalmas szöveget nyomott le, amire én meg nagyon nem voltam kíváncsi. Az, hogy minden megjegyzése a szex, vagy éppen a gyilkosság körül kavargott - rosszabb esetben akár mindkettőt egyszerre, ami tudomásom szerint kimeríti a nekrofília határait - s erről nem tudtam őt leszoktatni. Milyen kár, pedig egyszer már elviseltem volna, hogy valaki értelmessel is beszélgessek egy pár szót. De az ilyen élményekről le kellett tenni, így maradt Sheatro, s szegénykében csak úgy pezseg a züllöttség és perverzió. Mondjuk nem tehet róla, Ő ilyennek született.
~ Születtem? Te alkottál meg itt, alig pár méterre az ajtótól. Nekem Te ne magyarázz! Már megint a képzelt erkölcsi piedesztálról figyeled a világot, azt híve, hogy te jobb vagy bárkinél is? Hogy rohadj meg, Te mindenkinél rosszabb vagy!~
~ Kussolsz, vagy végignézheted, ahogy egymás után háromszor megszorongatom Roro-t...nézni fogom, egy percét se szalasztom el és neked végig kell majd nézned! Akarod? Ha igen, csak pofázz tovább!
~ Szánalmas egy csődtömeg vagy te, Cynewulf, de egyelőre Te vagy a főnök.~
~ Hogy érted azt, hogy "egyelőre?"~ - kérdeztem vissza, de beteg egóm nem szólalt meg, csak mélyen hallgatott.
Büdös kis köcsög. Majd még elbeszélgetünk! Mostanában egyre többször tett ilyen jellegű kijelentéseket, amelyeket nem tudtam, hogy mire véljek, s éreztem, hogy gyakran közbeszúrt volna valamit, csak nem tette - olyan okokból kifolyólag, amelyeket nem értettem, s ez megrémisztett. De most azonban jelen pillanatban mással kellett foglalkoznom. Aelfsige végül úgy döntött, hogy meg is szólal.
- Mit akarsz itt, Cynewulf? Vagy Sheatro? Melyikőtök beszél?
- Cynewulf vagyok, Shea a szokásához híven csendben van és rendesen viselkedik. Megtaláltam a módját arra, hogy kordában tartsam őt.
- És most visszajöttél dicsekedni, hogy uralmat nyertél az elméd felett? Ez nem olyan, amivel dicsekedni szoktak. Szóval: mit keresel itt?
Odasétáltam az asztalhoz és kihúztam a másik széket, a Mesteremével szemben, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ülőalkalmatosságban. Kicsit fészkelődtem, hogy kényelmesebb legyen és kihúztam magam, majd komótosan az asztalra támasztottam kezeimet, amiben megtámasztottam az államat, s kicsit megropogtattam a nyakamat. Meg akartam mutatni ennek a vén fasznak, hogy bizony, Ő már nem fog velem többet úgy bánni, mint valami átkozott korcs kutyával, amit kidobtak az utcára a gazdái és ott hagyják megdögleni.
- Ez valami pózolás akar lenni? Megakarod mutatni, hogy nem félsz tőlem és hogy nem parancsolgathatok neked? - vonta fel a szemöldökét, szemében vad fény gyúlt.
- Mi? Én...én nem! Én csak leültem a székre!
Álltam neki vitatkozni, de magamban azon morfondíroztam, hogy ezt hogy a fenébe derítette ki ilyen hamar? Hogy én mennyire utálom ezt az alakot! Még ennyi év után is úgy bánik velem, mint valami taknyos kölyökkel és ez rohadtul idegesített!
- Nekem ne hazudozz kölyök! Több évtizedet leéltem már, mint Te, és láttam mindenféle népségeket. Senki se tud engem átverni. Tehát: mit akarsz? És ha még egyszer meg kell kérdeznem, az éjgyilokomat feldugom a seggedbe, de előtte belemártom valami bénító méregbe, és utána három napig nem tudsz mozogni, csak érzed, ahogy szépen lassan minden egyes vércsepp távozik a testedből. De nem hagylak ám meghalni! Ugyan, én nem! Mielőtt elvéreznél, ellátom a sebeidet, és utána újra kezdem, egész addig, míg meg nem unom.
- Úgy látszik, kedves Mesterem, hogy az évek alatt nem változtál semmit, ugyanolyan elbűvölő vagy, mint mindig - sóhajtottam fel, majd: - Arra a következtetésre jutottam, hogy a küldetéseim alatt nem egyszer előnyös lett volna az alkímia alaposabb ismerete. Megvehetem én persze a mérgeket, azonban soha se lehetek biztos abban, hogy aki eladta nekem, az tényleg azt adta-e, amit rám tukmált, netán egy ártalmatlan köhögés elleni szirupot sózott-e rám? Senkiben se bízhatok - ez hivatásomból adódik - és nem szeretnék a továbbiakban mások gerincességén függni.
- Tehát megakarod tanulni a mérgek keverését?
- És az ellenmérgekét is.
- Ha egyszer valakit megakarsz ölni, minek ellenméreg? Ha a főzet keverése közben pedig Te testedbe is jut a méregből, így jártál. Szánalmasan alkalmatlan voltál, így az a sorsod, hogy beledögölj a saját balfaszságodba.
- Bénító mérgeknél van, hogy az áldozatot előbb akarom felébreszteni, mint ahogy lejárna a főzet hatása. Halálos mérgek használatakor arra kényszeríthetem az áldozatot, hogy elvégezzen nekem egy feladatot, cserébe én odaadom neki az ellenmérget. Persze, ez sose fordulna elő, de erről neki nem kell tudnia.
- És miért nem adnád oda neki az ellenmérget, ha már megígérted neki? Ennyire erkölcstelen lennél?
- Az erkölcs a gyengék sajtja. Ha odaadnám neki az ellenmérget, és akár több emberrel is megtenném ezt, előbb-utóbb elvesztené a fenyegető hatását, így nem tudnám őket úgy irányítani, ahogy ahhoz nekem kedvem van. A remény, még ha hamis is, szélsőséges tettek végrehajtására veszi rá az agyilag kevésbé fejlett teremtményeket. Amennyiben ezen szélsőséges reakciók az én ügyemet szolgálják, az alku vállalható. Amennyiben nem, még mindig felvághatom a torkukat, így adva nyomatékot a szavaimnak.
- Látom, tanultál valamit, Cynewulf. Hoztál csilingelő érméket is magaddal?
- Ez csak természetes, Mester. A tudást sosem adják ingyen, főleg nem az ilyen értékes tudást. Tisztában vagyok arra, hogy mindennek meg van az ára. Mennyiért szánnád magad arra, hogy megtanítsd nekem az alkímia művészetét?
- Na, az ilyen beszéd már tetszik. A taknyos orrú kölyökből talán egy nap még valamire való fejvadász is lehet. Persze, még sok mindent kell tanulnod. Még mindig puhány vagy, és valószínűleg egy csontváz is a földre teríteni, de még alakulhatsz. Gyere, hosszú hetekbe fog ez telni...
Azzal az öreg felállt az asztaltól, elhúzta a csapóajtó felől a szőnyeget, majd mindketten lementünk a szentélyébe. Van egy olyan érzésem, hogy ez egy igen rossz ötlet volt. Ez egy szadista barom!

- Ha ezt a három növényt összekevered, milyen főzetet kapsz belőle? - tudakolta a Mester, felém fordulva.
Az előttem heverő pergament bámultam, amire a vén fasz cikornyás betűkkel három növény nevét rótta fel. Erőltettem a kis buksimat, hogy még is, milyen hatásuk van ezeknek a növényekre külön-külön, hogy majd abból következtethessek a végső hatásukra. Fél perc. Semmi. Aztán a köcsög lekevert nekem egy tockost.
- Ezt meg miért kaptam? - hördültem fel elégedetlenkedve, majdnem az éjgyilokom után nyúlva.
- Túl sokáig gondolkozol! Ne gondolkozz sokat. Támaszkodj az ösztöneidre! Milyen egy elbaszott fejvadász vagy Te, ha egy ilyen kérdésre nem tudsz rögtön válaszolni! Improvizálj valamit, bármit, de sose hezitálj!
- A morcos vén öregek szívébe kedvességet csepegtet? - vetettem fel az ötletet.
Puff. Még egy tockos.
- Azt mondtad, hogy improvizáljak, de ne habozzak. Ezt tettem!
- De velem Te ne szenvtelenkedj! Normális választ adjál, vagy kihajítalak innen téged a picsába, úgy hogy a szaros segged a földet sem éri és mehetsz innen a bánatos picsába!
- Ne káromkodj, baszki...
Behúztam a nyakamat. A nyelvem megint túl hamar eljárt. Nem tockos jött. Egy ököl mélyedt az oldalamba, amitől az összes levegő kiszökött a tüdőmből, én meg levegő után kapkodtam. A mocskos büdös k...
- Az éjgyökér az áldozat immunrendszerét támadja meg. A mocsári parlag enyhe válaszreakcióra készteti a tüdőt, míg a bürök szépen sorjában leállítja a szervezetet, végül fulladáshoz vezetve úgy, hogy az áldozat a tudatánál van. Ezen három alapján én azt mondanám, hogy teljes bénultságot okoz a fogyasztónál, de a tüdőt folyamatosan ingerli, így a szenvedése tovább tart, később fog megfulladni, míg az immunrendszer megtámadásával a hatás felgyorsul a tüdőn kívül mindenhol. Hivatása, hogy az áldozat minél tovább szenvedjen, de végig a tudatánál maradjon. Alkalmas kínzásra, azonban csak végső soron alkalmaznám, hisz a hatás visszafordíthatatlan, és ezt valószínűleg az áldozat is tudja, így a fenyegetésnek nem lenne akkora súlya. Bérgyilkos áldozat kiiktatására nem használna ilyen főzetet, hisz túl sok zajjal jár a fogyasztó szenvedése. Csak olyan esetben vetnénk be, amikor külön arra kérnek minket, hogy a célpont hosszasan szenvedjen - valamilyen kicsinyes bosszú, nem több.  Nem tudnék elképzelni olyan főzetet, ami a bürök roncsoló hatását megakadályozná.
Aelfsige csak nézett maga elé meredten, majd bólintott és elém tolt egy tányér gőzölgő levest. Gyanakodva méregettem az ételt. Ebbe tuti, hogy mérget csepegtetett, de fogalmam sincs arról, hogy még is, milyet? Megszagoltam a tálat. Erős bazsalikom illatot árasztott. Ez volt a kedvenc növénye és mindenbe beletette, amibe csak lehetett.
- Egyél csak, megérdemled. Egész nap a könyveket bújtad és az üvegcsékkel bűvészkedtél.
- Áh, kösz, inkább nem. Most úgy se vagyok éhes.
Végszóra a gyomrom megkordult. Az áruló kurva egedet, neked is most kell morgolódnod! A rohadás nem esik a szervezetembe, hogy mindig elárul. A Mester felé figyeltem, aki csak a fejét csóválta. Óvatosan mertem egy kanállal a levesből, s a tartalmát méregettem. Nem vettem észre rajta semmit. Ez valami csapda lesz, az tuti. De, ha ki akarna nyírni, arra más megoldást is tudna találni, nem? Végül biccentettem egyet a mocsok felé és lenyeltem a kanál tartalmát. Köhögtem. Rohadt forró volt. Elfelejtettem megvárni, míg kihűl. Köhögtem egy sort.
- Bassza...
Itt abbahagytam, hisz a szemét nem szereti, ha csúnyán beszélek, hisz az a "felnőttek" kiváltsága. Mocskos szemét buzi...
- likom. Akarom mondani, bazsalikom. Nagyon finom - húzom be a nyakamat, várva a legyintést.
- Mit gondolsz, miért van minden főzetemben bazsalikom?
- Mert annyira szereted az izét? Elnyomja a többi fűszer nö....na baszki! - azzal elhajítottam a kanalat, ahogy eljutottam a végső konklúzióhoz.
Durr egy tockos. Zsörtölődtem magamban, azonban nem adtam hangot haragomnak.
- Ezt nem azért kaptad, mert káromkodtál, hanem mert későn jöttél rá a bazsalikom rendeltetésére! Mint számos másik növénynek, ennek is jellegzetes illata van. Megfelelően kombinálva még az olyan mérgek ízét is elnyomja, mint a bürök...vagy az éjgyökér....netán a mocsári parlag.
- Úgy se mernéd! - hördültem fel.
Ez a mocskos köcsög csak nem rakta ezeket bele a kajámba! Baszki, baszki, baszki! Felpattantam az asztaltól, kétségbeesetten keresgélve valami ellenszer után.
- Nem Te mondtad, hogy valószínűleg a bürök hatását semmi se tudja visszafordítani? Akkor meg minek izgulsz? Ha meg kell halnod, legalább méltósággal tedd!
Visszarogytam a székre. Igaza van. A bürök 3-6 órán belül fejti ki a hatását, az adott személy egészségi állapotától, korától, testtömegétől és számos, más tényezőtől függően. Én egészséges, fiatal self voltam, kipihenten, napi rendszerességgel étkeztem, és az immunrendszerem tökéletesen működött. A hatást nagyjából fél óra múlva érezném meg, hála az éjgyökér másodlagos hatásának, miszerint tompítja az agy válaszreakcióit, így fedve el a mérgezés jeleit. Ekkora már elkezdenének zsibbadni a végtagjaim, s a bénulás egyre beljebb haladna, a szív felé.
- Amúgy nincs benne egyik sem. De soha, ne bízz senkiben, aki mérgekkel foglalkozik. Ne feledd, nem elég kikeverni a mérget - vagy ellenmérget - azt használnod is tudni kell. Észrevétlen kell a szervezetébe juttatnod. Tudnod kell, hogy mikor kezd el hatni nála az adott tinktúra. Ehhez figyelembe kell venned minden testi jellemzőjét. Minél több komponensű a méreg, s ezáltal minél több "feladatot" kell ellátnia, annál nehezebb kiszámítani, hogy mikor veszi észre az áldozat, hogy baj van. De, ennél többet nem fogok tanítani neked. Itt voltál három hétig, az alapokat elsajátítottad, így most takarodj innen, nincs több türelmem hozzád!
Azzal felállt a székről. Én is úgy tettem, a tányérra még csak rá se pillantva. Ez jobban szeret engem szívatni, mint én másokat. Ez egy igazi szadista, egy mocskos rohadék! Örülök, hogy minél hamarabb távol kerülök tőle. Sietve mentem fel a lépcsőn. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, Aelfsige felém fordult.
- Cyne! Azt tudod, hogy mivel lehet kikúrálni a hasmenést?
- Igen, miért?
- Én csak azt mondtam, hogy se éjgyökér, se mocsári láp és se bürök nincs a levesben. Más azonban lehet benne! - aztán arcán ördögi vigyorral leült az asztalkájához, hogy tovább nézze a száraz kenyeret, az aszott almát és a zöldellő sajtot.
- A mocskos....
Sziszegtem magam elé, majd rohanva indultam el az erdőbe, hogy megtaláljam a megfelelő növényeket, amelyek persze hogy nem nőttek a környéken! Gyomrom érdekes hangokat kezdett el hallatni. A büdös picsába...hát ez beszarás! Sajnos nem csak képletesen, ha így folytatom. Köszi Alfi, hogy rohadjál meg!
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Okt. 26, 2016 11:33 am

Szereztél reggel pár jókedvű percet nekem köszönöm. Very Happy termszetesen felveheted az alkímiát mesterségnek. Ezen kívül beszéltem Ciellel és úgy döntöttünk, hogy az élményért megérdemled a 100 tp-t és az 1000 váltót.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szer. Okt. 26, 2016 1:49 pm


A háztetőkön haladtam tovább. Hosszú ideje nem fordultam már meg Hellenburg-ban, és valahogy nem is nagyon vágyódtam arra, hogy visszatérjek, de a megbízatás, az megbízatás és a pénzre égetően szükségem volt, így lényegében választás nélkül maradtam. Na persze, bármikor dönthettem volna úgy, hogy nem vállalok el egy-egy küldetést, inkább támaszkodom a lelkiismeretemre, s koplalok egy-két hétig, semmint hogy olyan emberek életét vegyem el, akik lényegében nem tettek semmi rosszat, csupán belegubancolódtak olyan politikai cselszövésekbe, amelyekbe nem kellett volna. De aztán mindig leráztam magamról a késztetést, hogy elhagyjam a találkozó helyszínét. Most se tettem. Így hát itt guggoltam Hellenburg nemesi negyede egyik házának tetején, s figyeltem az alattam elhaladó tömeget. Mindenki sietett, hogy még elvégezze apró-cseprő dolgait, mielőtt elkezdene sötétedni. A Nap már alig látszódott a láthatár szélén, vöröses fénybe borítva a horizontot. Sötétség és vörös - a sötét elf bérgyilkosok két kedvence, nem igaz? Végig simítottam a lábszáramon, ellenőrizve, hogy az éjgyilok a megfelelő helyen van-e, majd várakoztam tovább. Már órákkal ezelőtt eljutottam erre a pontra, s most végre élveztem azt, hogy a tűzgolyó nemsokára eltűnik. Nem volt semmi védelmem a Nap káros hatásai ellen, s ez idegesített, tenni ellene viszont nem tudtam semmit. Nem voltak nekem mágikus felszereléseim, csupán az egy éjgyilokomra hagyatkozhattam, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy ellássam a feladataimat. Tudtam, hogy Aelfsige valahol a távolban helyezkedett el, ugyanígy egy háztetőt választva búvóhelyének. Ő csak megfigyelni fog, ahogy ezt tette mostanában minden alkalommal, amikor közösen indultunk el küldetésre. Nyomatékosan tudtomra adta - mint mindig - hogy ha valamit elrontok, akkor annak súlyos következményei lesznek. Az, hogy három napig étlen-szomjan fog kínozni, semmi se lesz ahhoz képest, amit azután fog velem tenni. Kedves egy alak, de tőle ezt már megszoktam. Felidéztem magamban a férfit, aki a feladatot adta. Arcát csuklya takarta, nem akarta, hogy meglássák, amint az alvilággal egyeztet. Hangja érdes volt, s olyan szagot árasztott magából, mint aki épp most ugrott ki az asszony illatos combjai közül. Erős illatfelhő lengte körül, s alig bírtam visszafojtani, hogy tegyek egy-két csípős megjegyzést. Professzionálisnak kellett mutatkoznom, így komoly ábrázattal hallgattam végig a kérését: van egy férfi a nemesi negyedben, aki már egy ideje gátolja azt, hogy a munkaadó feljebb jusson egy mindenki más számára teljesen érdektelen ranglétrán, és neki elege volt már a szavakból, a tettek mezejére akar lépni - azaz, inkább akar léptetni valakit, mert Ő ugyebár nem végezhet ellenlábasával. Így maradtunk mi. Az áldozat Arnold Roderick névre hallgatott. A negyvenes évei közepén járó családapa és férj - amikor ezt meghallottam, ismét elkapott a késztetés, hogy ott hagyjam az egészet a fenébe. Két gyerek apja, a felesége szereti őt - és nem csak a pénzéért - a gyerekei bálványozzák. A felbérlőm szavaiból úgy tűnt, hogy egy rendes csóka, aki törődik a családjával, és e mellett magasabbra akar jutni, hogy kiélje más jellegű vágyait is. Hát annyira nagy baj lenne ez? Valószínűleg egyeseknek igen, nekem meg nem kellett ilyen apróságokkal foglalkozni, miszerint megint egy családot szakítok szét. Az elmondások szerint a gyerekek este nem lesznek otthon, az asszony - Brigitta - pedig szokásos esti körútját teszi majd valamelyik barátnőjénél, így lesz egy fél órás rés, ami alatt senki se tartózkodik otthon, már minden elő van készítve. Az egész egyszerűnek hangzott...

Lecsusszantam a tető szélén. Esésemet az erkély fogta meg. Berogyasztottam a térdeimet, hogy elnyeljék a becsapódás erejét, s kezeimet a korláton támasztottam meg, hogy ne dőljek el. Gyors körbenéztem - csak egy szék volt az összes felszerelés itt, valószínűleg ide szokott kiülni a családfő, hogy a reggeli itókája mellett nézegesse az utcai forgalmat, vagy éppen a távolban látható Kastélyt, az angyaltornyot, azon morfondírozva, hogy aznap még is, milyen küzdelembe vesse bele magát. Megfordultam, s szembe találtam magam az erkélyajtóval. Arra számítottam, hogy majd lesz valami zárszerkezet rajta, amit meg kell valahogy kerülnöm, azonban ez a környék híresen biztonságos volt, leginkább azért, mert számtalan városi őr teljesített itt szolgálatot, s a drága Arnold-unk eléggé megbízott bennük ahhoz, hogy ne szereltessen zárat a nyílászáróra. Megcsóváltam a fejemet. Ez az óvatlansága csak még könnyebbé teszi az én dolgomat. Tehát egyszerű lesz az egész: én belopózok, elvágom a férfi torkát és ott hagyok egy üzenetet, amit a munkaadóm adott nekem. Biztos valami perverz szöveg van rajta, vagy valami, amivel másra terelhetik a gyanút, a lényeg, hogy Ő rá semmikép se következtethessenek. Aljas, gerinctelen egy dög volt, de a pénze jó, így aztán csak fél percig hezitáltam, majd elhúztam az ajtót. A zsanérok nem nyikorogtak, az egész frissen volt olajozva. Még jobb. Belopóztam a szobába, amely egy díszesen berendezett dolgozó szoba volt, három hatalmas könyvespolccal, rajta tele réginek tűnő könyvekkel; egy hatalmas asztal, körülötte négy székkel, az asztalon egy díszes üvegben valami méregdrága itóka s csiszolt üvegpoharak. A kandallóban ekkor már nem égett a tűz, csak pár parázs árválkodott magányosan, a kandalló felett a falra egy régi pajzs volt felakasztva - valószínűleg családi örökség. A szőnyegek vastagok voltak, gazdagon díszítettek - pont tökéletesek arra, hogy elnyeljék a lépteim zaját. A szobából két ajtó nyílt tovább - az egyik a házaspár hálószobájába nyílt, a másik egy folyosóra, ahonnét majd több ajtó is fog nyílni, ezek nem érdekeltek, nem ott fogok távozni, hanem visszamegyek a háztetőre. A falak gazdagon voltak díszítve, számos kapaszkodót kínálva, így könnyen vissza tudok majd mászni. A hálószobába vezető ajtóhoz léptem, fülemet a falapokra támasztva hallgatóztam. Halk horkolás jelezte, hogy a férfi tényleg alszik. A nő öt perce hagyta el a házat, tehát még van huszonöt percem durván egy egyszerű vágásra. A gyerekek órákkal ezelőtt eltűntek, valószínűleg még jó ideig nem is térnek vissza. Óvatosan nyomtan le a kilincset. A zárnyelv halkan súrlódott a zárszerkezetben, majd kicsusszant a helyéről, utat engedve nekem. Először csak résnyire nyitottam a nyílászárót, bekukucskáltam: tökéletes rálátás nyílt a szoba belsejére, azon belül is az ágyra. A férfi a fal felé fordulva hortyogott, a nyugodt emberek álmát aludva. Egy hatalmas baldachinos ágy volt, a fehér függönyök - vagy mi a rákok - félig félrehúzva voltak rögzítve, hogy a ház asszonyának azokkal se kelljen szórakoznia. Az oszlopok itt is, mint minden más a házban, díszesek voltak, régi harci jeleneteket véstek bele. Mindkét oldalon egy-egy éjjeli szekrény álldogált, rajtuk csonka viaszgyertyákkal. Az ablak résnyire volt nyitva, hogy szellőzzön a szoba. Ezen felül még volt benne egy hatalmas öltöző szekrény, és az ágy lábánál egy kis ládikó, amin azonban egész bonyolult zár volt felrakva. Valószínűleg értékes dolgokat tároltak benne, de nem lopni jöttem, hanem gyilkolni. Az éjgyilok megremegett a kezemben. Visszafordulhattam volna, aztán állhattam volna a mesterem büntetését...de nem tettem. Közelebb osontam az ágyfőhöz, s a férfi fölé hajolva az arcát néztem. Szemei környékét szarkalábak szegélyezték - nevetőráncok. Jó húsban volt, de nem elhízott, pirospozsgás arca arról árulkodott, hogy jó egészségnek örvend. Hajában már több volt az ősz hajszál, mint a fekete, de még így is egyfajta eleganciát árasztott magából - olyat, ami nálam sose fog előfordulni. Én csak egy korcs vagyok, az utcán nevelkedett egyszerű csóró kölyök, ki nem is álmodhat arról, hogy egyszer ilyen pompában fog élni - és lelke mélyén nem is vágyott rá. Előhalásztam mellényem zsebéből a papírfecnit, amit a munkaadóm adott még át, majd a párnára ejtettem. Az éjgyilok már ott járt a férfi torkánál. Hát, innen már nincs visszafordulás. Szabad kezem villámgyorsan csapott ki, befogva a férfi száját és az orrát is egyben, hogy ne tudjon sikoltani, vagy segítségért kiáltani, majd az élesre fent penge egy tiszta vágással nyeste át a torkát. Vér spriccelt belőle szinte azonnal, én meg elkaptam a kezemet, hogy véletlen se cseppenjen rám egy csepp se. A fegyveremet az ágyneműbe töröltem és már úgy volt, hogy elhagyom a házat, amikor nyílt az ajtó...

...Az ajtóban két fiatal ácsorgott. Egy fiú és egy lány. Cedric és Katherin. Nagyjából öt-hat évesek lehettek...és csak álltak ott, ledermedve. Mit láthattak? Egy alak áll a szüleik ágya felett, kezében egy penge, amin még mindig ott csillogott némi vér, az apjuk mozdulatlan hever, de a folyosóról beszűrődő fény megvilágítja a falat, s látni rajta azt a nagy mennyiségű vért, ami belőle spriccelt ki. Riadtan a gyerekekre néztem. Az őket hátulról megvilágító lámpafény körbeburkolta őket, angyali derengésbe vonva párosukat. Mint ha a keresztények világából két szent lépett volna ki, akik vádló tekintettel méregetnek engem, tudják, hogy mit tettem, s szemükben lévő vad csillogás biztosít arról, hogy ezért örök kárhozatra vagyok ítéltetve. De nem voltak ők szentek. Csak gyerekek. Akiknek a szemében könny és félelem csillogott, nem halálos vádlás. Ártatlanok voltak, a szó minden értelmében. Élték boldogan az életüket, nem kellett semmin sem aggódniuk. Voltak szüleik, akik gondoskodnak róluk, akik szeretik őket. A fiú talán egyszer katona lesz, egy dicső hős, aki fehér paripáján vágtat a csatamezőn, kaszabolva a Hit és a Királyság ellenségeit, nem tudva, hogy ez még is, mit jelent valójában, de a fejébe már beleférkőztek az ostoba bárdok által kornyikált hamis, eltorzított álomképek a dicső csatákról és a nagy hősökről. A lánynak hosszú, kecses ujjai voltak, gyermeki arca bájos volt, szinte láttam, ahogy egy vonzó felnőtt nővé növi ki magát, az udvar kis kedvencévé, aki előtt hódolók egész sora fog térdepelni, esdekelve a kezéért, de Ő, a kis butuska, az igaz szerelemre fog várni, nem tudva, hogy házasságát már előre eltervezték. És itt voltam én, családomtól rég megfosztva. Nekem is voltak ábrándjaim. Nekem is volt egy testvérem. Eltűntek a múlt ködös tengerében, most már csak én voltam, az éjgyilokom és Aelfsige brutális tanításai. Ez maradt nekem. Nekik több volt, de elvettem tőlük. Aztán megmozdultak. Elakartak rohanni. Nem engedhettem. Az Istenekre, nem engedhettem! Látták az arcomat, a sikonyálásukkal ide csődítik a városi őrséget és akkor nem tudok elmenekülni, elkapnak, vasra vernek és rövid tárgyalás után nyilvánosan kivégeznek. Arcomon pár könnycsepp gördült végig, miközben mint ha az áldozatát becserkésző nagymacska robbantam ki a szobából, gyorsan kapkodva hosszú lábaimat. Pár lépés után utol értem őket. Az éjgyilok nem kegyelmezett. És én sem. A fiú megfordult, hogy utamat állja, esélyt és időt adva a húgának, hogy elmenekülhessen. A szívem majd megszakadt ettől a hősiességtől, s amikor az éjgyilok a fiú torkába szaladt, zokogni kezdtem. Látásomat könnycseppek homályosították el, de dolgom volt. A lány hallotta a tompa puffanást, amit az öccse hallatott, egy pillanatra megtorpant. Aztán már Ő se élt többé, a penge a tarkójánál hatolt be, azonnal végezve a kis áldozattal. Letérdeltem a lány holtteste mellé. Átakartam volna őt ölelni. Vissza akartam volna csinálni mindent, amit elkövettem. De már nem tudtam. A vállam rázkódott a sírástól, miközben felálltam a kis test mellől. Mindegyikük előtt fényes jövő állt még. Bele se kóstoltak az életbe, és jött egy idegen, aki elvette tőlük azt. Milyen szörnyeteg vagyok én? Aztán felötlött bennem a létező legönzőbb gondolat: Aelfsige mit fog szólni ahhoz, hogy így elrontottam az egészet? Tuti hogy ki fog nyírni, amiért megöltem két másik lényt is, akiért nem fizettek - őt csak az érdekli, hogy értük nem kap plusz pénzt. Plusz most az egész város a gyilkost fogja majd keresni és nekünk nehezebb lesz elmenekülni, már ha eltudunk. Aztán felötlött bennem egy megváltó gondolat, amivel elkerülhetem azt, hogy elkapjanak - és ami még rosszabb, hogy a Mesterem megbüntessem. A gondolattól émelygett a torkom, s elgondolkoztam, hogy ez tényleg Én lennék? Ennyire egy gerinctelen szarházi lettem, aki kinyír egy egész családot? A kezem remegett, de a terv már megszületett és nem volt időm habozni. Vagy Ő, vagy Én.

Az utcán haladtam tovább, köpenyegemmel takarva el a ruhámon lévő vérfoltokat. A ruha szíjait szorosan összehúztam, hogy még véletlenül se nyíljon ki a köpeny, felfedve azt, amit elakartam takarni vele. Miután végeztem a gyerekekkel, visszamentem a szobába, és elvettem a fecnit az apa holtteste mellől, ami immáron nem kellett és csak a terveim útjába állt volna. Lefelé menet a konyhába mentem, és előhalásztam egy nagy kést, majd megmártogattam a lány vérében és az ajtó mellett ledobtam. Miután minden előkészületet elvégeztem, visszamentem a hálószobába és kimásztam a félig nyitva hagyott ablakon. Szerencsére csak egy emeletnyit zuhantam, s nem az utcakövekre, hanem a füves udvarra. Rég óta nem esett az eső, így a lábaim nem hagytak nyomot maguk mögött. Átmászva a kerítésen már az utcán találtam magam. Egy ideig még vártam, aztán amikor a távolban meghallottam a hintó kerekeinek zörgését, a legközelebbi városőr felkutatására indultam. Az asszony nemsokára visszaér, és nem akartam neki esélyt adni arra, hogy előbb lépjen, mint én. A tekintetem megakadt az utca végén kihelyezett fáklyáknál, amely két alakot világított meg, a városi őrök egyenruhájában. Gyors ellenőriztem még magam, hogy nem-e véres a ruhám, majd feléjük rohantam, arcomon kétségbeesett kifejezéssel, rémülettel a tekintetemben. Az őrök már távolról meghallották a lépteimet. Az egyiküknél kard volt, a másiknál egy lándzsa, amit rögtön rám is szegezett. Nem vártam meg, míg rám szólnak:
- Egy...egy nő....Uram Isten...én láttam! - nyögtem ki, idegesen pillantva körbe.
- Mit láttál, sötét elf? - förmedt rám a lándzsás alak.
- Az a nő...te jó ég! Pont az utcán haladtam el, amikor a ház előtt elmenve beláttam a nyitott ajtón. Vér...vér mindenütt. A nő kezében egy véres kéz, a lépcsőnél egy kislány holtteste....én....én beakartam menni, hogy megakadályozzam, de a szemében vad láng égett és felfelé haladt a lépcsőn. Te jó ég...megölte őket!
Sikítottam, körmeimmel az arcomat markolászva, mint ha az emléket akarnám kitépni a fejemből. Az őrök megkérdezték, hogy melyik házban történt ez, s reszketeg kézzel Arnold Roderick-ék háza felé intettem, elmagyarázva, hogy az ajtó nyitva van, így fel fogják ismerni. Az őrök elrohantak, én megvártam, míg eltűnnek, majd behúzódtam egy sötét, megvilágítatlan kis sikátorba, s egyé váltam a sötétséggel...a kinti sötétséggel és a lelkemben dúlóval is. Ennyi. Elintéztem, hogy a család lemészárlását a nőre kenjem, aki valószínűleg zokogva térdepel gyermekei holtteste felett, elméje megtörve, s nemsokára még két őr is le fogja rohanni őt. A közelében ott van a gyilkos kés. A nő nem tud védekezni, elméje megbomlott. Ki fogják végezni őt. Elhánytam magam. Ott támaszkodtam a falnak, miközben több hullámban tört rám a hányinger. Nem fogtam vissza magam. Hánytam és sírtam. Milyen dicsőséges egy lény vagyok én!

Ott álltam a téren, a tömeg kellős közepén. Az akasztófát már elő készítették. Sokan gyűltek itt össze, hogy lássák ,ahogy az őrült nőt felakasztják. Az emberek izgatottan susmorogtak egymás között, nem minden nap látnak ilyet végül is. Hangos "kurva" "áruló cafka" és egyéb, még ennél is ocsmányabb kiáltások hangzottak fel itt-ott elszórtan. Ismét rám tört a hányinger. A hóhér már ott állt a pódiumon, ahová a "bűnöst" fogják felvezetni. Segédje csendesen meghúzódott a háttérben, arca nem mutatta meg, hogy mit is érezhetett. Már kiöltek belőle minden érzelmet. Aztán a halálsorról kivezetett nő jelent meg négy fegyveres őr kíséretében. Kezei össze voltak kötözve, a béklyók kikezdték kényes bőrét. Vér csorgott a kezéről. Az arca volt az, ami a legszörnyűbb volt. A szemei vöröslöttek az órákon át tartó zokogástól, az arca felhasítva - a saját kezeivel tette ezt. Szemében beletörődés, félelem és szomorúság mindent elsöprő egyvelege csillogott. Elakartam fordítani a fejemet. Aelfsige megragadott és visszafordított.
- Most már nézd végig, ha egyszer megtetted.
Némán bólintottam. Miután a hármas gyilkosság után visszaértem hozzá, azt vártam, hogy ordítozni fog, de nem szólt egy szót se. Nem mertem a szemébe nézni, így némán kullogtam mögötte a kis szálló felé menet, ahol kibéreltünk egy szobát. Aztán ma eljöttünk a kivégzésre. Én kértem őt. Valami vonzott ide. Talán megváltást kerestem itt. Elgondolkoztam azon, hogy odarohanok az őrökhöz, és elmondok mindent. De aztán megláttam a nő arcát. Szétzúztam az életét, a családját - számára a halál már megváltás lesz. Felesleges hősködés lett volna az egész - a lelkiismeretem megnyugtatása. Végül is, a holtak már nem éreznek semmit sem, nem igaz? A nő végignézett a tömegen, s az felhördült, vért követelve. Brigitta megrezzent a reakcióktól, sikoltozni kezdett és a láncait rángatta, ordibálva, hogy nem Ő tette. Senki se figyelt rá, az őrök némán rángatták maguk után.
- Elrontottad az egészet. Figyelmetlen voltál, rajtakaptak a bűnödön. Nem számítottál a gyerekekre. Hiba volt. De aztán elhallgattattad a szemtanúkat és a gyilkosságot másra kented, így nem fognak minket keresni. Nem azt mondom, hogy büszke vagyok rád, de legalább nem kellett csalódnom benned. Jól végezted el.
- Jól végeztem el?! - hördültem fel. - Ők számodra csak járulékos veszteségek?
- Ne merészelj így beszélni velem! Nézd, ahogy a nőt kivégzik helyetted. Emlékezz a gyerekekre. Ezután jobban oda fogsz figyelni. Legyen ez egy lecke számodra.
- Gondolom a munkaadóm most tapsol örömében. Undorító.
- Jobban sült el a dolog, mint várta. Már pletykák keringenek a városban, hogy Arnold vajon mit tett, amivel kiérdemelte ezt? Egyes nyelvek már azt pedzegetik, hogy megcsalta az asszonyt, Ő rájött erre, és megölte őt, majd nem bírva magával, megérezve a vér ízét, a büdös boszorkány megölte a gyerekeit is, és örömtáncot járt a gyerekei felett. Az emberek undorítóak és mindig kapóak arra, hogy vért lássanak, egészen addig, míg az a vér nem az övék. Romlott társadalomban élünk, és igen, undorító, amit tesznek. De ők ilyenek. Így hát csak nézd. A nőt és a tömeget.
Néztem. Nem tehettem mást. A nőt felvezették az emelvényre. Az őrök a kötél alá állították, a hóhér pedig a nyaka köré akasztotta a hurkot, ellenőrzött rajta mindent. Brigitta megsemmisülten állt ott. Már nem ellenkezett, csak tekintetével a tömeget fürkészte. Sírni már nem tudott, kiapadt minden könnye, így csak némán rázkódott a válla. Én néztem őt, nem bírtam elszakítani a tekintetemet róla. Az egész világ csak Ő rá korlátozódott. Hófehér ruhái elkoszolódtak a börtönben töltött éjszaka alatt, s jó pár helyen szét voltak szakítva. Miközben áthaladt a tömegen, egy magas erkölcsi értékekkel rendelkező paraszt megpróbálta megcibálni a haját, saját kezűleg vetve véget az életének. Az őrök ellökték, így csak a ruháját tudta leszakítani, aminek következtében mellei - melyek már megereszkedtek a kortól és a két gyerek megszülésétől - szabadon voltak. A tömegnek ez tetszett. Pár paradicsom repült a levegőben. Egyik se találta el. Éteri jelenés volt. Szemet kápráztatóan is gyönyörű még így, megtépázva is. Mindenki dicsérte szépségét, és nem hiába valóan. Az egyik legszebb nő voltam, akit valaha is láttam. A hóhér a karhoz lépett, ami majd leereszti a csapóajtót, így engedve utat a zuhanásnak. A keze rákulcsolódott a szerkezetre és ebben a pillanatban a tekintetem találkozott az áldozatéval. Tekintetünk összekapcsolódott. A lelkemben összetört valami. Halkan esdekeltem bocsánatért. Aztán a csapóajtó kinyílt, a nő zuhant és a hurok megfeszült a nyakán. A teste rángatózott. Hiába valóan. Fél perc múlva minden elmúlt, s Ő lógott ott, csendesen, a szeméből eltűnt a fény. De az a szem még mindig vádlóan nézett rám. Összerogytam. Nem bírtam elviselni. Bőgtem, ott, a tömeg kellős közepén. Az égre emeltem a tekintetem. Mint ha láttam volna egy lelket, ami a Mennyek felé száll. Képzelődtem. Én nem hiszek ilyenben. A Mester felnyalábolt engem, és most, kivételesen nem hordott el mindenféle senkiházinak. Aelfsige-be kapaszkodva tántorogtam végig az utcán, próbálva minél messzebb kerülni ettől az egésztől. De sose fogok tudni szabadulni. Ettől nem. Óh, Cynewulf, mit tettél?
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Csüt. Okt. 27, 2016 9:16 pm

Úgy tűnik mostanában rendszeresen te szórakoztatsz az írásaiddal, így gondjukat viselem még kicsit, hogyha nem bánod.
Ezt a történetet már ismertem az audienciáról, de nagyon érzékletesen, teljesen részletekbe menően írtad le a dolgot, és valóban mindenre figyeltél. Életszerű jelenetek, életszerű következmények, és egy hatalmas hiba amit elkövettél. Nagyon tetszett, érdekes szeletét mutatta meg a karakter jellemének, és annak, hogy valójában egyáltalán nem vagy gonosz, csupán gyarló és esendő, aki félelmében hogy valami nagyobb rossz történik hibás döntést hozott.

100 tp és 1000 váltó maximálisan kiérdemelve.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Dec. 23, 2016 7:42 pm

A karaván lassan haladt előre. A mező, amelyen keresztül készültek vágni, hogy valamit lefaragjanak az aznapi távolságból, hosszú mérföldeken keresztül átlátható volt, egyetlen fa vagy domb se zavarta a kilátást. A szekér kerekei néha beleugrottak az előző este előttük áthaladt karaván által vájt nyomvájóba, s ilyenkor a kocsis hangos szitkozódással terelte ismét jó irányba a lovakat, nehogy feldőljön a jármű. Azonban ezen esetek is elég ritkán történtek meg ahhoz, hogy annak hívhassák ezt a napot is, mint az ezt megelőző jó párat: unalmas, monoton döcögésnek. Az egyetlen csoportosulás, amely élvezte ezt a tempót, azok maguk az igavonó állatok voltak, hisz a hajtó lassú tempót diktált, így az állatoknak bőven volt idejük, hogy kinyújtóztassák a nyakukat, s vidám nyerítéssel jelezzék egymásnak a beköszönő jó időt. A közelben - tőlük talán csak két-háromszáz méterrel - egy tiszta vizű csermely csordogált, s a kora tavaszi szellő feléjük sodorta annak hűvös, friss illatát - csak úgy, mint azt az ezernyi szúnyogot is, amelyek a két héttel korábbi masszív esőzés okozta áradás után maradt pocsolyákban dagonyáztak nagy élvezettel, s támadtak rá a mozgó lakomára, amely annyira viszont nem örült ennek az újfent fanatizmusnak. A hét fős társaság minden tagját marták ezek az átkozott bestiák és csak morogtak, mivel mást nem nagyon tudtak tenni. A lovak vadul nyerítettek minden egyes csípés után ,s most már ők se élvezték annyira a kéjutazást. Valahol pár béka kuruttyolt lustán, az élet nagy dolgait vitatták meg egymás között, ügyet sem vetve az elhaladó karavánra. Minek is érdekelné őket ezek az egoista alakok, akik azt hiszik, hogy a Nap miattuk forog, és hogy mindennek, de tényleg mindennek köze van hozzájuk és apró-cseprő tetteikhez. A békák tehát csak nyugodtan karattyoltak tovább, s néha bekaptak egy-egy szúnyogot, hogy kinyilvánítsák, kik is az élet igazi urai.

- Nekik a szúnyogok, nekünk a vámpírok a keresztjeink. Úgy látszik, hogy az Isten furcsa játékokat játszik velünk.
Jegyezte meg az egyik öreg emberke, aki a szekereket hajtotta, s majd vallásos áhítattal vetett keresztet, s az eget bámulta egy ideig, mint ha azt várná, hogy az Isten letekint reá az égből. A többiek nem kommentálták a megjegyzését, csak legyeztek a kezükkel, hogy próbáljanak legalább pár pillanatnyi megnyugvásra találni a szúnyogok elől. A Nap erősen sütött rájuk, s az utazók csak átkozni tudták a választott útirányt, és az utat, amely pont erre felé kanyargott, hisz most a tűzgolyó pont a szemükbe sütött, s erősen hunyorogniuk kellett, hogy egyáltalán láthassanak valamit...vagy éppen a lábuk előtt kanyargó utat nézték. A szekerek kerekeinek halk zötykölődése, a lovak patáinak kopogása és a szúnyogok zümmögése már a megszokott alapzajhoz tartoztak, csak úgy, mint a halk szitkozódások és a békák karattyolása. Egy idő után ezeket a zajokat az ember már megszokja, sőt, talán még megnyugtatóan is hat rá.
~ Az emberekre biztosan. A selfekkel már nem ez a helyzet, hogy rohadjanak meg. Örültem, hogy kiszabadultam abból a rohadt mocsárból, erre meg nesze, baszki, itt vagyok egy másiknak a szélén. Mi a büdös francot keresek én egyáltalán itt?~
Tűnődtem el magamban, miközben a szekér mellett elhaladó embereket figyeltem a kifeszített pokrócok résein keresztül. Fáradtak voltak, az egész napi gyaloglástól, a gyilkos napsütéstől, és az emberi gyengeségükből kifolyólag. A szekéren nem volt sok hely és azt is a felszerelések foglalták el nagy részt. Sátrak, pokrócok, élelmiszer, vizes hordók és az áru, amelyet Hellenburgba igyekeztek eljuttatni, hogy az ottani piacon próbálják majd eladni. Ha szerencséjük van, a fáradozásaiknak meg lesz a jutalma, s a visszaút már gyorsabb lesz. Minden nap a menetelés végén az emberek egy ideig még álldogáltak, némán, egymás mellett, el se hitték, hogy az aznapi szenvedés véget ért. Aztán neki álltak a tábor felállításának, amely halkan folyt le, nem túl sok mondanivalójuk volt egymásnak, s minden rutinszerűen ment. Én meg...hát, én is kivettem a magam részét a feladatból. Az egyetlen selfként, nappal a szekéren utaztam, elbújva a számomra annyira káros napsugarak elől, így éjjelente én vállaltam az őrséget, míg a többiek aludtak. Az egész így mindenki számára kényelmes volt s kölcsönösen előnyös. Az emberek az első napokon furcsán szemléltek engem, s jó páran alig bírták megállni, hogy ne koncoljanak fel ott helyben. Valószínűleg már volt pár rossz tapasztalatuk fajtársaimmal, vagy csak szimplán totál rasszisták voltak, s bennem látták az Átok megtestesülését. Azonban a karaván vezető parancsára békén hagytak engem, így csak a hátam mögött elejtett kellemetlen megjegyzések utaltak arra, hogy még mindig nem békéltek meg a helyzettel. Ez meg engem nem érdekelt.  Az úti céljuk nagyjából megegyezett azzal, ahova én is menni akartam, a vezetőnek meg kellett egy éjjeli őr, aki ért is a harchoz, és ilyen feladatra nálam jobbat nem találtak volna, maximum egy vámpírt, de Őt meg aztán még Ő sem tűrte volna meg a soraik között. Úgy látszik, hogy a vérszívókat erre felé nem nagyon kedvelik.
~ Ahogy én se kifejezetten...~
Lecsaptam egy rohadt szúnyogot, amelyik úgy gondolta, hogy belőlem csap nagy lakomát. A self azt hinné, hogy Nebelwald mocsaraiban már megszokta az ilyen dögöket, de hát a Holdakra, már évek óta nem voltam "otthon", és el is felejtettem, milyen kellemetlen élmény egy szúnyogfelhőn átutazni. Az út hátra lévő részében végig morogtam s csak forgolódtam a szekér fedett részén berendezett vackomban, próbálva aludni. Végül a szekér lassú, egyenletes zötykölődése ringatott álomba, amely inkább rémálom volt, mert óriási szúnyogokkal harcoltam, miközben vámpírok repdestek körülöttem és szívták a véremet. Hirtelen éles csavar és a feslett ruhákban tetszelgő leányzók már nem a véremet szívták....Óh, ezzel meg tudnék békélni.

Édes álmaimból az ébresztett fel, hogy valaki megpaskolta a vállamat. Kómás tekintettel néztem körbe, közben próbáltam inkább visszaaludni, hisz az álom épp az orgia részhez ért, de nem hagytak a kis szemetek! Morogva és feszültségtől teli pillantással jutalmaztam a vallásos pap ébresztését, aki csak motyogott valamit magában, aztán visszatért a sátra felállításához. Megvakartam a nyakam, ahol pár égő pont jelezte, hogy az alvási ciklusom alatt még pár szúnyog megtalált engem, de aztán inkább próbáltam elvonatkoztatni a kellemetlen érzéstől, s bakancsomat felhúzva ugrottam le a szekérről ruganyos léptekkel, majd nagyokat nyújtóztam és ásítoztam.
- Nincs is jobb egy pihentető alvásnál. El se bírnám viselni, ha egész nap sétálnom kellene, és a lovak által felvert port nyelni...
Megjegyzésem nem nyert osztatlan sikert, pár mogorva és sunyi pillantás, illetve nem is olyan távol egy "Rohadj meg" megjegyzés biztosított arról, hogy a kölcsönös szeretet még mindig dúl és lángjai egyre csak magasabbra csapnak. Pont, ahogy én szeretem. Félre értés ne essék, ezek egyszerű emberek voltak, babonásak és egy hazug vallás rabszolgái, akik szemében én a Pokol egy megtestesült képviselője vagy mi a fenéje vagyok...de ettől független nem gyűlöltem őket, csupán a torkukat akartam párszor átvágni, de ez nálam természetes és a szeretetem kifejező eszköze. Ők valószínűleg ezt máshogy értelmeznék, és nagyon megharagudnának rám, hogy ha egy reggel arra kelnének, hogy halottak és épp a Menj ország - milyen hülye elnevezés ez? -  kapuján kopogtatnak s valami öreg csávó totyog eléjük, akinek már a farka tele van velük, mert sose hagyják őt pihenni...és ilyenek. Tudja fene, sosem tudtam elképzelni - igazából sosem érdekelt- hogyan zajlik a békés átmenet az élet és halál között, és hogy mi vár rájuk a Fátylon túl. Remélhetőleg évezredekig tartó szenvedés. Tűzben és forró olajban forgatva, kis bazsalikommal. Lassú tűzön főzés három évezreden keresztül - ez az egyetlen módja, ahogy az embereket szeretem. Na jó, a bazsalikom helyettesíthető, a többi viszont létfontosságú.
Mire kinyújtóztattam a tagjaimat, a tábortűz már vidáman pattogott. Akármelyik szerencsétlen is gyújtotta a tüzet, csupa száraz faágakat használt, amelyeket még egy héttel korábban egy kisebb erdő elpusztítása során rekviráltunk magunknak. A tűz, tény és való, hogy vidáman pattogott, azonban csupa vékony gallyakból, s elvétve egy-két gyerekcomb vastagságnyi rönkből állt. Megcsóváltam a fejemet, majd a tűzifát szállító szekérhez léptem és levettem róla pár vaskosabb tuskót, amelyeknek azért szép súlyuk volt és a tűz szélére rugdostam őket.
- Kellene vizes moha, fű, tök mindegy, hogy mi...
- Miért, ki akarod oltani a tüzünket? Meg vagy veszve? Az esték hidegek még így, nyáron is.
- Ha kiakarnám oltani a tüzeteket, akkor ráönteném azt a hordó vizezett izét, amit ti bornak neveztek és kacagva nézném végig a kétségbeesett sipákolásotokat. Azt hinné a self, hogy azért egy ilyen tapasztalt utazó társaság ért valamit ahhoz, hogyan kell távol tartani a szúnyogokat.
A fejemet csóválva mentem a patakhoz, amely tőlünk vagy háromszáz méterre csörgedezett. A patak partján jó pár kő pihent, illetve egy-két hordalékfa is eltorlódott a kanyarban. Tökéletes, így legalább nem kell sokat keresgélnem. Ruháimat ledobva merültem a jéghideg vízbe, prüszköltem egy sort, majd amilyen gyorsan bementem, olyan gyorsan is pattantam ki. Rohadt hideg volt. Lenéztem Roro-ra. Szegénye összezsugorodott szégyenében. Még mindig mezítelenül összegyűjtöttem jó pár nedves faágat és a kövekre rárakódott mohát is learattam. Enyhe déli szellő fújdogált, langyos levegőt sodorva felénk, azonban a széljárás hamar megváltozhat erre felé, s a kora hajnali órákban tényleg eléggé hideg lesz majd. A szél sajnos nem volt elég arra, hogy felszárítsa a nedvességet a bőrömről, így ruháimat végül az összegyűjtött szerzeményekre dobva sétáltam vissza a tábortűzhöz, amitől kissé távolabb dobtam le a vizes ágakat. Egyelőre tényleg túl vizesek voltak ahhoz, hogy egyáltalán lángra kapjanak, de ha egy kicsit száradnak, tökéletesek lesznek.
- Amúgy meg, ilyen hideg a víz! - mutattam a kacsómra.
Páran halk kuncogással jelezték az észrevételt, mire én a ruhakupacból előhalásztam az éjgyilokomat.
- Na most mindenki takarodik a bús picsába és fürdik egyet a patakban, aztán utána majd meglátjuk, hogy kinek van kedve röhögni! Roro...csak egy kicsit szégyenlős és a töke tele van veletek.
- Ki a franc az a Roro? - kérdezte egy tag.
Nem volt épp az eszéről híres. Bamba pofája, gülledt szemei és szőrös pofája volt. Mint ha egy rohadt ork mászott volna elő a gyerekek rémkönyveiből. Őt tényleg nem az esze miatt tartották, hanem az ereje miatt. Ő pakolta le mindig a szekerekről a nehezebb cuccokat, s szemmel láthatólag meg volt elégedve egyszerű feladatával. Mást nem is nagyon lehetett volna rá bízni, bár az a rohadt nagy kétkezes kard, amely a hátán lógott, elbizonytalanított azon tekintetben, hogy kötekedni akarnék-e vele.
- Roro egy igazi...farok, egy bunkó f.sz, ha engem kérdezel, de legalább udvarias, és mindig feláll, hogy átadja a nőknek a helyet. Erről a témáról ennyit.
Súlyos pillantást vetettem Együgyüre, majd a ruháimat a tűz felett forgattam pár percig, hogy száradjanak, miközben a többiek próbáltak elfordulni a látványtól és a kondérba dobálni az aznapi vacsora alapanyagait. Mire végeztem a ruhák szárításával, a parton gyűjtött fáknak is volt idejük száradni, így arrébb rugdaltam azokat a tűztől, hogy ne kapjanak több hőt.
- Azok meg minek?
- Nedves faágak és mohák, a tűzre.
- Te tényleg kiakarod oltani a tüzet?
- Te tényleg ennyire hülye vagy? A nedves gallyaktól és a moháktól baszod, nem fog kialudni a tűz, csak füstölni fog vidáman.
- Füstölni akarsz, hogy kilométerekkel távolabbról észre vegyék a banditák, hogy merre vagyunk? Velük dolgozol? Te áruló kis pöcs!
Pattant fel Együgyű, a kétkezes kard hirtelen a kezében termett, olyan gyorsan, amit még én is megirigyeltem volna. Nyugodtan álltam meg előtte, miközben a többiek sztoikusan nézegették a jelenetet. Hülye parasztok.
- Haver, nézz már körbe, hogy az ég szakadjon rád! Több kilométeren keresztül a táj totál lapos, jó időben - mint most - rohadt messziről észreveszik a tábortüzet. Szerinted komolyan a füstöt vennék észre? A füst távol tartja a szúnyogokat...
Adtam meg a végső magyarázatot, majd a kondér felé hajoltam. Három napja nem tudtunk vadászni semmilyen vadat sem, így leginkább csak zöldségek voltak a készülődő kajában, illetve jó pár fűszer, hogy legalább valami ízt adjon. A kenyér már jó pár napos volt, kemény is, fekete is, de ez volt, csak két nap múlva érünk egy falu közelébe, hogy feltöltsük a készleteinket. Unott arccal kavargattam meg fakanállal a förtelmet, amelyet kajának fogunk majd hívni és letelepedtem a tűz mellé.
- Milyen az élet ott?
Fordult felém az idős bácsika, aki a nap elején a vallásos megjegyzést tette. Próbáltam visszaemlékezni a nevére, eredménytelenül.
- He?
- Milyen az élet ott, ahonnan jöttél?
- Melyik "onnan"? Sok helyen megfordultam. Arra célzol, ahol legutoljára voltam, vagy arra, ahonnét elindultam az utam elején? Netán arra az "ott"ra, ahol nem jöttem, hanem elmentem? Volt pár olyan is. Tudod, a bordélyok, hát...
Nem engedték, hogy befejezzem dicső monológomat a bordélyokról, azok felépítéséről és az ott szerezhető örömökről, az apó belevágott a mondandómba.
- Nem érdekelnek engem a bűzhödt bordélyok. Az az Istentelenek helye, ahol feslett nőszemélyek és még rosszabb! - akár férfiak is árulják a testüket, hogy másoknak pillanatnyi bűnös örömet szerezzenek! Isten szavai szerint a szeretkezés csak férfi és nő között történhet. Csak férj és feleség között!
- Öhm...biztos vagy Te ebben? Na mindegy, én nem vagyok egy Biblia - szakértő és soha sem érdekelt igazából az a könyv. Akkor gondolom arra gondolsz, ahonnan elindultam. Nebelwald-ra, a Köderdőre, a sötét elfek hazájára.
Az öreg csak bólogatott. Elfordultam tőle és a tüzet bámultam, hallgattam a megnyugtató pattogást, ahogy a tuskók szépen lassan az enyészetnek adják át magukat. Haldokló lelkük vidám parazsak formájában szállt a szél felé. Gondolatban innen jó pár száz kilométerre jártam.
- Nebelwald. Mit is mondjak róla? Népünket erősen érte az Átok, s ennek a terheit azóta is nyögjük. Mindenfelé kitaszítottnak számítunk, a selfeknek nincs túl jó híre. Olyan "bűnökért" lakolunk, amit nem is mi tettünk, hanem az őseink, és azoknak az ősei, a gyűlölet azonban még mindig nem csillapodott és talán soha nem is fog. "Testvéreink", az elfek, akiket Ti jobban megtűrtök, szép, fényes erdőkben élnek, amelyek az utazó számára biztonságos helynek számítanak. Nebelwald...mocsár, hatalmas fák, még több mocsár és furcsa lények hazája, ahol a túlélés nem is annyira egyszerű, mint gondolnád. Azonban van benne valami vadság, valami sötétség. A külső szemlélődő számára tényleg csak egy romlott valami, ahol azok a bunkó füstösök élnek, akik álmukban rabolják el a gyermekeket, megerőszakolják a nőiteket és kinyírják az apákat. De egy sötét elf számára Nebelwald az otthon, és csak mi tudjuk igazán értékelni azt a vad szabadságot, amelyet nekünk ad. Persze, bármelyik forduló után rád vetheti valami szörnyeteg, vagy éppen olyan növénybe botlasz, amelyikhez már csak ha hozzáérsz, csúnya fájdalmaid lesznek, de akkor is, szabad vagy. Amikor egyedül sétálsz az erdőben, nincsenek szabályok, társadalmi normák és megkötések, csak Te vagy és a természet, amely értékeli az erőfeszítéseidet. Nem is tudom elmagyarázni, hogy lényegében mi. De Nebelwald és a sötét elfek egyek. Nem tudunk létezni egymás nélkül. Egy hatalmas entitás darabjai vagyunk.
- Akkor miért hagytad ott?
- Egyszer minden jónak vége kell, hogy legyen. Történtek a múltamban olyan dolgok, amelyek megváltoztattak, s most már nem tudok visszatérni a Köderdőbe addig, míg ezeket a dolgokat helyre nem teszem. Egész addig egy száműzött leszek. Nem a társadalom döntéséből, a sajátomból kifolyólag.
- És mik voltak ezek a történések, amelyek ennyire megváltoztattak?
- Erről nem szeretnék inkább beszélni.
Csóváltam meg a fejemet. Elszakítottam a tekintetem a tábortűztől. Az emberek körbeültek engem, és mindannyian engem néztek, olyan tekintettel, amelyet nem tudtam megérteni. Aztán valaki megkavarta a kondér tartalmát és bejelentette, hogy kész a vacsora. Előkerültek a fából faragott egyszerű tányérok és kanalak, majd a főszakács mindenkinek mert a tányérokba. Az első adagot nekem adta.
- Az ember, vagy a self, futhat egész életében a múltja elől, azonban mindez nem éri meg. Mit érsz el vele? Miközben a múltban élsz, nem élsz a jelennek, s elszalasztod azokat az éveket, pillanatokat, amelyekért érdemes lenne élni. Bosszúra szomjazol, hisz gondolom, így teszed helyre a dolgokat. Megéri ezt a bosszú? Távol a hazádtól, távol mindentől, amit addigi életedben ismertél...távol a szeretteidtől. Megold bármit is? Hosszú évek óta bünteted magad, ahogy mondtad, száműzött vagy. Mondd csak, visszatekintve eddigi vándorlásaidra, megérte mindez?
Nem válaszoltam, csak halkan, szótlanul lapátoltam a tányér tartalmát magamba. Voltak kérdések, amelyekre nem akartam válaszolni, mert nem tudtam volna. Az étkezés további része ebben a csendes nyugalomban telt. Senki se szólt senkihez, aztán amikor végeztek, a tányérokat összegyűjtve egy kupacba rakták, majd elvonultak, hogy kialudják magukat. Én még a tábortűz körül ücsörögtem egy ideig, néha egy-egy pofátlan szúnyogot hajtva el. Amikor elegem lett belőlük, meg az üldögélésből, pár nedves faágat dobtam a tűzre, majd megkezdtem az esti járőrözésemet. Az embernek igaza volt, a bosszú nem oldott meg semmit, de már csak ez maradt éltető erőként bennem. Ha ez nem lenne...akkor még is, miért élnék a továbbiakban?

Kanter nem tudott aludni,csak forgolódott, s hallgatta a sötét elf lépteit, ahogy végtelen köreit járja a tábor körül. A szemében égő fájdalom és keserűség mélyen megérintette őt és életében először nem egy Átkozottat látott maga előtt, hanem egy személyt, aki nem is különbözik annyira tőlük, csupán tett pár rossz döntést az életében, s most ezeknek a következményeit nyögi. A léptek megálltak. A férfi kinyitotta a szemét, a self ott állt tőle négy méterre, háttal neki. Aznap teli hold volt, s a sötét elf pont azt figyelte. Az egész testtartása feszültségről árulkodott, miközben fejét felszegve nézte az égi jelenést. A Hold sugarai körbeölelték Cyne-t - már ha ez az igazi neve - s tényleg úgy látszott, mint ha ez a kettő összetartozna. Az emberek a Nap világában élnek, még sincsenek vele olyan szimbiózisban, mint a sötét elfek a Holddal. Most elnézve éjjeli őrüket, kezdte valahogy egy kicsit jobban megérteni a fajtáját. Valami sötétség, ősi pátosz lengte körbe a kísérőjüket, mint ha a távoli sötét múlt egy kiragadott darabja lett volna, amely bolyong a jelen borzalmas ösvényei között. Aztán a self megrázkódott, és tovább folytatta a járőrözését. Kanter abban a biztos tudatban aludt el, hogy ma este semmi bántódás nem érheti őket, hisz ott van a selfük és az Ő holdja, és ez a kettő legyőzhetetlen párost alkot. Azt kívánta, egyszer bár csak Ő is átérezhetné azt a különleges érzést, amelyet a férfi érezhet, amikor felnéz az égi jelenésre. Azt kívánta, egyszer Ő is megtapasztalhatná az igaz hitet. Talán holnap.... Vigyázz ránk self Uram, az éjszaka borzalmaival szemben, amelyeket úgy látszik, hogy Te nagyon is jól ismersz.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szomb. Dec. 24, 2016 11:24 am

Olyan régen írtál élményt, hogy már azt se tudtam mit kezdjek magammal a nagy hiányban! Az eddigiekhez képest ennek meglepően chill hangulata volt, jó volt egy ilyet is látni. Tetszett a megoldás, ahogyan kihazsnálod az éjszakai adottságaida hogy egyezségre juss az emberekkel, Nebelwald jellemzése is különösen szívmelengető volt, ami mégis a legjobban megfogott az a legvége, ahogyan Kanter (akit elsőre Kathernek olvastam) összehasonlítja a vallás két féle megélését, és hogy ti sötét tündék közelebb álltok a Holdhoz mint az emberek Istenhez. Nagyon szép íve volt az egésznek komolyan, és mégis sikerült megőrizned a sajátos stílusod. Na jó abbahagytam, inkább odaadom a jutalmad:

100 tp és 1000 váltó
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szer. Dec. 28, 2016 5:14 pm

Mission Impossible: Dracon
Élmény a következőre:
Képesség: Állatismeret: Hüllők

- Hát én pedig azt a dögöt akkor is kinyírom!
Mordultam fel, miközben azt a büdös sárkánygyíkot figyeltem, amely ott pihent a fa egyik ágán. Szárnyát maga mellett nyugtatta, farkát lengette, mint egy játékos kutya, vagy macska és túlságosan is intelligens tekintetével engem méregetett...mint ha játszani akarna, vagy éppenséggel támadásra készülne. A fene se tudja, hogy melyik. Elnézve ezt a dögöt, azért be kellett ismernem, hogy legalább jól néz ki a mocskos dög. Teljesen fehér volt a tollazata, bőrkéje, vagy akármilye, a fene se tudja, hogy ezeknek mi van és a szeme is teljesen fehér volt. Mint ha az északi tundrák, vagy a havas hegytetők egy darabkáját ragadták volna ki természetes környezetéből és bazi nagy fogakat, karmokat és két szárnyat adtak volna neki. Izmos lábaival biztosan kapaszkodott a faágon, s csak néha fészkelődött egy kicsit, hogy a feltámadó szél áramlataihoz igazítsa testsúlyát, megőrizendő az egyensúlyát. Miközben a farkát csóválgatta, felemelte mellső talpát és azt nyalogatta érdes nyelvével, mint ha csak ki akarná fejezni, hogy teljesen leszarja azt, hogy én egyáltalán ott vagyok és épp elakarom kapni, hogy aztán magamévá tegyem...már mint, hogy a gazdája legyek. Egy szóval, hogy épp be akarom törni. Halk böffentés. Anyád. Ez az apa-,és anya-, na meg testvér szomorító direkt szórakozik velem. A fejemen kidagadt egy ér, jelezve, hogy próbálom visszafojtani az idegességemet, a kezem ökölbe szorult, s megnyaltam cserepesre száradt ajkamat. Két órája kergetem ezt a rusnyaságot, s kölcsönösen megmutattuk egymásnak, hogy kinek milyen akrobatikus képességei vannak. Ő repkedett én meg ugráltam utána, vagy éppen előle, ahogy a helyzet éppenséggel adta. A Nap már a zenitjén járt, s a csuklyámat mélyen a fejemre húztam, bár így meg majdnem megfőttem a nehéz ruházatban, de az idomító tanácsára és biztatására hagyatkozva vastag, bélelt bőrtunikát vettem fel, ugyanígy kialakított karvédőkkel, kesztyűvel, lábszárvédővel, csizmával és még sállal is. Lényegében úgy be voltam öltözve vastag bőrvértezetbe, hogy még talán egy egykezes kard csapását is felfogta volna. A páncélom darabjaiban hevert, bár már alapból használtan kaptam meg. Kibebaszottul de éles karmai vannak a sárkánygyík pajtimnak és a fogai...alig sikerült elkerülnöm, hogy szét ne marcangolja csini pofikámat. Már csak ezért megérdemelte volna, hogy párszor fejbe vágjam egy kétkezes pallossal, majd a disznók elé dobjam a tetemét, és amint a desznyók kiürítik belükön keresztül a maradványait, azzal dobáljam meg a fajtársait sátánikus hahotázás és őrült táncolás közepette, miközben még le is vizelem őket, hogy kifejezzem dominanciámat és lenézésemet. Bár lehet, hogy nem lenne túl érdemes védtelenül hagyni az ékességemet, mert még a végén valami kiéhezett nőstény rá szállt volna, és Ő BIZTOS hogy fogazott volna. A gondolattól megborzongtam és szinte éreztem is a fájdalmat. Undorító a férfi lét sebezhetősége.
- Egy jól irányzott rúgás, és vége... - jegyeztem meg Roro-ra utalva.
- Nem szabad bántani őt! Ezek intelligens lények!
~ Óh, el se tudod képzelni, hogy mennyire baszki....~
-  A farkam is intelligens, még is mostanában egyre többször bántalmazom. Szerintem ez most nem volt valami túl meggyőző érv.
- Hogy mi...? Oh, mamám... - motyogja a férfi, fejét csóválva. - Valahogy ezek a részletek nem érdekelnek, s a csöndes magányában elvégzett karitatív munkája, a jellem és farokizom erősítő mozdulatsorok ritmikus végzése számomra egyáltalán nem...nem jelent örömet. Már mint jelent, de nem az, amikor azt hallgatom, hogy mások erről beszélnek. Ha például egy nő csinálná nekem ezt, az más lenne. De...na várjunk csak. Erről nem kéne beszélnünk. Mert...Miért is beszélnék én erről? SZÁLLJON KI A FEJEMBŐL!
Csak a fejemet csóváltam. Ennek a fejébe is beleférkőztem. Imádom, amikor ki tudok babrálni az emberekkel, hogy olyan gondolatok foglalkoztassák őket, amelyek alapjáraton eszükbe se jutna. Imádom az életemet!
- A lényeg, hogy a sárkány gyík megérzi, hogy ha valaki bántani akarja. Alapjáraton kedves, ártatlan teremtmények, akik emberre vagy selfre nem nagyon támadnak, valószínűleg azért, mert túl nagy darabok lennénk nekik. Persze, ha ránk támadnak, elég súlyos sebeket tudnának rajtunk ejteni, de tudják, hogy egy felfegyverzett kétlábú ellen harcolva ők is súlyos sebet szerezhetnek. Így inkább a biztosra mennek: kisebb rágcsálók, vagy emlősök. Emellett közösségi lények. Ha magadra haragítasz egy sárkánygyíkot, akkor a klánja, a családja rád fog támadni. Úgy hogy szerintem nem lenne érdemes vele szórakozni.
- Akkor még is, hogy vegyem rá arra, hogy engedelmeskedjen? Ha azt mondod, hogy simogassam, meg jutalomfalatokat adjak neki, akkor Te baszottul nem ismersz engem.
- Meg kell mutatnod, hogy ki a domináns hím, ki az alfa hím. Ha elfogad téged alfának, akkor jó vagy. Ha nem, akkor valószínűleg akárhogy is próbálkozol, sose fog téged elfogadni gazdájának és ha elég sokáig idegesíted, rád fog támadni. Nálatok hogy mutatjátok ki a dominanciát? Bocs, self-tudományokban rossz vagyok.
- Megmutatjuk a farkunkat a másiknak, akinek nagyobb, az a rangidős. Tudod, mi ilyen eccerű nípek vagyunk ám, he. Mi ilyen ájjatok vónánk, akik egymás seggét szagolgatják, meg a farkát nyalogatják és méregetik. BASZOD, KÉTLÁBÚ LÉNYEKNÉL MIÓTA BESZÉLÜNK DOMINANCIÁRÓL!? NEM VAGYUNK ÁLLATOK...Általában. Én az vagyok. Ez...azt hiszem, hogy nem tartozik ide, nem igaz?
A férfi homlok ráncolva hallgatta megjegyzésemet, arcán unalom és undor jelei mutatkoztak...egészen addig, míg le nem ordibáltam a fejét. Ijedten lépett pár lépést hátra, az arcán félelem jelei tükröződtek. A leendő kisállatkám ásított. Rohadjál meg! Egyszer még kinyírlak, erre már most megesküszöm!
- Vagy éppenséggel elmegyünk a kocsmába, és aki később dől ki, Ő az abszolút király, hatalma megkérdőjelezhetetlen. Mi, selfek, szeretünk inni. Legalábbis én szeretek, és aki nem szeret, az beteg és elítélendő.
A férfi még mindig ijedten hátrált pár lépést, pedig most már totál lenyugodtam asszem. Miért nézi ez a kezem? Ja, az éjgyilok ott termett a kezemben. Megfordultam és egy kidőlt fa törzsébe szúrtam, ami tőlem két lépésre volt. A penge még egy ideig rezgett, majd visszafordultam újsütetű barátom felé, akinek gyanús folt terjengett elől a nadrágjánál. Esett volna az eső?! Eléggé regionális eső lehetett, ha csak egy bizonyos ember bizonyos testtáján esett. Vagy leizzadt volna? Pedig semmi altájéki munkát nem végzett, maximum a farkát lógatta egész nap és vidáman verte a fütyköst Lehet, hogy bepucált a gatyójába izgalmába? Betegek ezek az emberek, bassza meg. Kerülendő egy állatfaj, az már egyszer biztos.
- Most mi lesz? Vegyem elő a farkamat és mutogassam a dögnek, vagy pedig igyam le az asztal alá? Vagy hogy mutatom ki a dominanciámat neki?
- Menj oda hozzá és nézz mélyen a szemébe. Ha kikaparja a szemed, akkor valószínűleg nem fogadott el rangidősnek....vagy szépnek találja a szemed. Nem lehet tudni náluk. - jegyezte meg enyhén citerázó hangnemben, miközben kezével szégyenlősen takarta a foltját.
- Te totál meg vagy hülyülve??!!
Kérdeztem tőle, egyrészt a furcsán időzített magömlésére gondolva, másrészt arra, hogy én majd még szemezgessek is azzal a fehér ördöggel. Szemezgessen vele a kancsal és bandzsa, három hajszállal rendelkező útszéli bordély leharcolt csatamén prostituáltja az, hogy nőne köröm ennek a hülyének a farkára...lenne vagy tíz dögös szeretője, de Ő maga impotenst lenne és rohadnának le az ujjai, hogy még ujjazni se tudja őket, és amikor oda kerülne, hogy akkor legalább megpróbálja nyelvi készségeivel meggyőzni a nőcikéket a maradás mellett, a lepra enné le a nyelvét és sütné ki a szemét, hogy ne lássa, miközben a tíz nő édes orgiában egyesülve juttatják egymást a túlvilágra. Nőne bibírcsók mindkét fülébe, hogy ne hallja a kéjes sikongatásokat.
- És ezt pont Te kérdezed?
- Ott a pont...
Vontam meg a vállamat, majd elsétáltam a férfi mellől és a fa felé vettem az irányt. A sunyi kis rohadt köcsög szárnyas-karmos-fogas dög ott himbálta továbbra is a farkát, mint ahogy én szoktam Roro-t himbálni unalmamban, és oldalra hajtotta a fejét, hogy először jobb szemével, majd a ballal is alaposabban megnézhessen magának. Kicsit felhúzta a felső ajkát, így kilátszott fogsora egy része. Én is kimutattam a fogamat és a dög szemébe meredtem. Az csak nézett engem. Én totál mozdulatlan álltam. Ettől a kis pöcstől én aztán nem fogok megijedni. Egy kicsit lejjebb engedte a fejét, nem pislogott, csak bámult a lélektükreimbe. Álltam a tekintetét. Most akkor farkasszemet vagy sárkánygyík-szemet nézünk? Mi erre a helyes terminológia? Én magam se tudtam volna megmondani. A farokcsóválás abbamaradt, farka egyenesen az égnek meredt. Mögöttem a férfi felszisszent és hátrált pár lépést.
- Én a helyedben menekülőre fognám...ez tá...
Nem tudta folytatni, mert a sárkánygyík támadásba lendült. Elrugaszkodva a fa ágáról, karmait kieresztve indult meg felém. Szárnyait szélesre tárta az elrugaszkodás pillanatában, majd a teste mellé szorította, hogy kisebb legyen a légellenállása, és lendületet gyűjtsön. A becsapódás elkerülhetetlen volt...lett volna, ha nem készültem volna fel rá. Csípőből oldalra hajoltam, a mini-sárkány elhúzott mellettem. Kezem villámgyorsan csapódott ki, a szárnya tövében kapva el a dögöt és ezzel egy időben a föld felé szorítottam. Nagy volt a lendülete, majdnem kibillentett az egyensúlyomból, de végül a földhöz szorítottam. A lábaival csapkodott és a fejét forgatta, hogy bele tudjon kapni a kezembe. Jobb kezemet a jobb lába alatt átcsúsztatva a tarkójánál vittem el, így szorítva le azt a lábat, hogy ne tudjon mozdulni. A fogai alig pár milliméterre csattogtak az alkaromtól, erről egyelőre nem vettem tudomást. Bal kezemmel a testéhez szorítottam a szárnyait, majd nagyobb testsúlyomból fakadó erőmmel teljesen a földhöz  szorítottam a sárkánygyíkot. Pár percig folytatódott a néma tusa, ami alatt Dracon - hirtelen ez a név jutott eszembe - próbált szabadulni, aztán ellazult és csak lihegett. Teljesen kifáradt, s az én kezeim is már égtek az erőltetéstől, de végül az akarat és az erő csatájában én kerültem fölénybe.
- Velem te nem fogsz szarakodni, te büdös dög. Az enyém vagy, hogy rohadjál meg. Én vagyok a gazdád. Az alfád. - súgom a fülébe, közel hajolva a fejéhez. - Nehéz volt téged betörni, de most már tudod, hogy ki az erősebb és az aljasabb. Akarsz még szórakozni velem? - folytatom tovább kedves, de egyben erőteljes hangsúllyal.
Hangom teljesen nyugodt.Nem akartam, hogy szavaimból fenyegetést halljon ki, csak az volt a cél, hogy én saját magamat lenyugtassam a macsó dumával, meg Dracon szokja a hangomat. De valahogy volt egy olyan érzésem, hogy valamit azért leszűrt a beszélgetésből a sárkánygyík. A férfihoz fordultam.
- Szerintem most lépj pár lépést hátrébb. Elengedem...
A férfi döbbent arccal hátrált pár lépést, majd a fejére húzta a vastag bőr sapkát, hogy védje azt. Teljes testét vastag, bélelt bőrpáncél takarta, hogy a sárkánygyíkok ne tudják szétkarmolni a párzási időszakban. Amint az idomító távolabb került, kezeimet óvatosan húztam vissza, végül teljesen elengedtem a dögöt, csak a kézfejem pihent lazán a fején. Dracon a szárnyait próbálgatta, majd pár totyogó lépéssel felém fordult. Túlontúl értelmes tekintetével engem bámult, majd lehajtotta a fejét úgy, hogy az majdnem a mellkasát érte. Farkát csóválta játékosan, majd közelebb ugrált és szabad kezemet megnyalta.
- Na, látod?! Így kell megszelidíteni egy vadállatot. Ő most már az enyém, szívvel-lélekkel. A hülye jutalomfalatkáidat meg tartsd meg a kutyáknak.
Kezemet kitartottam, ahogy a solymászok szokták, majd Dracon felrepült...a vállamra és ott telepedett meg. Halk búgással jelezte azt, hogy elégedett a helyével, majd párszor csattogtatott csőrével a fülem mellett. A tenyésztőre néztem, aki ámultan figyelte a párosunkat.
- Azt hiszem, hogy akkor ezt a példányt választom...
Jegyeztem meg, majd tanácstalanul nézegettem körbe. Amikor ide jöttem - egy füles alapján, miszerint itt találhatok nagyjából szelidített sárkikat - a hátizsákomat azonnal eldobtam, mert Dracon rögtön nekem támadott. Lehet, hogy csak érezte a ruháimon a megszáradt vért, meg a farkas belsőségeinek maradványait. Akkor jutott eszembe, hogy talán a közeli patakban meg kellett volna fürdenem, mielőtt egy ilyen ragadozó kolónia kellős közepére toppanok be, de már a farkam tele volt az utazással és azzal, hogy egy farkas falka próbálkozott azzal, hogy kinyírjon, így örültem, amikor végre megérkeztem a tanyához. Szerencsére nem volt több sárkánygyík a közelben, így csak ezzel a pofátlan kis szenvtelenkével kellett foglalkoznom. Rögtön felkapva egy vastag husángot, mint valami profi, úgy küldtem őt fejbe teli erőből. A mocskos megszédült aztán repült tovább. Aztán azóta nem volt időm azzal foglalkozni, hogy megkeressem a táskámat, amit párszor Draci felkapott és azzal próbált bombázni engem, a legnagyobb bosszúságomra. De most már hozzám tartozik ez a cuki kis fehérség, és most már neki állhattam annak, hogy összeszedjem a tanya területén szétszórt cuccaimat. Fél óra múlva már hiánytalan felszereléssel hagytam el a helyet, hogy napnyugta felé vegyem az irányomat, ahonnan jöttem. Talán van még egy-két sérült farkas a környéken, akik ismét megpróbálkoznának velem. Ideje lenne élesben kipróbálni, hogy mire képes Dracon azon kívül, hogy az én életemre törjön és...
- A KURVA NÉNIKÉD!
Ordítottam el magam, amidőn egy termetes tehé...sárkánygyík lepény jelent meg a vállamon, s laza eleganciával csúszott le a ruhámon. Dracon a fejem felett körözött, csőreit szélesre tárva, mint ha nevetne, és a továbbiakban megtartva a tisztes távolságot, követett engem.Azt hiszem hogy holnap eszkábálok neki egy hosszú pórázt, egy szájkosarat és egy pelenkát. Ideje szoba,- és váll tisztaságra nevelni az én pici fiacskámat...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Dec. 28, 2016 5:46 pm

Hát ez nagyon cuki lett Draci igazi tündérbogyó, remélem elhozod majd hozzánk vendégségbe. Állatismeret elfogadva és megveheted az állatot is, azért a kereskedősorban ki kell fizetned mindkettőt de nincs akadálya a dolognak.

Az élményért jár a 100 tp és 1000 váltó persze.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Kedd Jan. 10, 2017 6:04 am


Fél órával korábban
 Az éjgyilok pengéje megakasztotta a felém száguldozó kardot. A szélesebb és hosszabb, s ebből fakadóan nehezebb kardnak nagyobb lendülete volt, s a rám támadó félnek meg volt az az előnye, hogy magasabb volt nálam, így magasabbról tudta lendíteni a fegyverét, ezáltal több erőt is tudott vinni a csapásba. Éreztem, ahogy a csontjaim is belerezonálnak a vágás erejébe, s majdnem kifordult a kezemből a most igen csak kicsinek tűnő fegyverem. Az alkaromnak támasztottam az éjgyilokomat, így adva neki plusz tartást. Ettől független a kezem lehanyatlott, s a kardlap a testemhez igen csak közel száguldott el, majd az útja végén a hegye végig karistolta a combomat, szerencsére nem mélyen, de így is egy vékony felületi sebet szerezve, ami azért meglehetősen fájt . Felhördültem, s sérült jobb lábamat hátrébb húztam. Eddig terpeszben álltam, hogy stabilabban álljak, most két lábam egymás mellé került. Ahogy a kard az utcakőnek csapódott s szikrát hányt, kihasználva forgatója pillanatnyi védtelenségét, neki rontottam. Azonban Ő nehezebb volt nálam, s majdnem hogy lepattantam róla, de közvetlen közelébe kerültem, innentől kezdve a hosszabb fegyverzetből származó előnyét teljesen elvesztette. A lábam már lendült is, s nem túl elegáns módon a térdem az ágyékába süllyedt. Hangos szisszenéssel reagált erre a férfi, s meggörnyedt ösztönösen, hogy a sérült pont köré vonja a testét, ezzel védve a további támadások ellen. A feje egy vonalba került az enyémével, s már lendültem is. Ahogy a koponyám találkozott az orrával, az hangos reccsenés közepette tört össze. Még több sziszegés és egy halk káromkodás. Távolabb léptem tőle, hogy le tudjak csapni a tőrömmel, azonban a keze villám gyorsan kicsapott és az enyémre kulcsolódott. A jobb kezemet mint ha satuba szorították volna. A nagy darab fickó keze teljesen átérte a csuklómat és teljes erőből szorította. Felnéztem rá. Véres mosollyal vicsorgott rám, ahogy az orrából, s részben felhasadt ajkából egyesült vér a fogán pihent meg. Aztán az Ő feje is lendült s nagy lendülettel koccant össze a két kobak. Hátra tántorodtam, azonban a kéz erősen tartott, majd bal kezével elengedte a kardját - utálom a balkezeseket! - és a nadrágomat kapta el. Először megijedtem, hogy le akarja rántani rólam az egyszerű bőrgatyát és megerőszakolni, aztán felemelkedtem a földről. Az erőlködéstől nyögés szakadt ki ellenfelem torkán, majd repülni kezdtem. Erősen csapódtam a közelben lévő ház falának, s minden levegő kiszorult a tüdőmből. Szerencsére nem arccal előre ütköztem a rendíthetetlen kőakadállyal, de a hátam iszonyatosan belesajdult a találkozásba.
 Lecsúsztam a fal oldalán, s arcom a hideg macskaköveken pihent. Léptek zaja mellettem. Az oldalamra gördültem ösztönszerűen. A penge koppant a kövezeten, pár kisebb darabot szakítva ki belőle, ami a tarkómnak csapódott. Folytattam tovább a gördülést, majd a kérlelhetetlen lábaknak ütköztem. Egy bakancs mélyen az oldalamba fúródott, s ismét a falnak csapódtam. Felnéztem. Az ellenfelem két kézre fogta a kardját és készült lecsapni. Ebben a pillanatban egy nagyon rövid időre az összes fény - mesterséges és természetes is - teljesen kialudt a közelben, tökéletes sötétségbe vonva a tájat. Meglepett kiáltás. Csupán két másodperc volt, de nekem ez elég idő volt arra, hogy feltápászkodjak, s a mozdulat közben egy kis tőrt rántsak elő a lábszáramra erősített tokból. Az általam megidézett sötétség eben a minutumban szétfoszlott. A férfi acsarkodva vetette rám magát, azonban a szemébe fúródott tőr megtorpanásra késztette, de a lendülete vitte tovább. Elegánsan oldalra lépve kerültem ki az útjából. Mire a falhoz ért volna a férfi, már halott volt. Élettelen teste a fal tövébe rogyott. Arccal előre esett, így a dobótőr még mélyebben fúródott a koponyájába. Lábammal fordítottam meg a szőrös pofát a hátára, s kihúztam a vértől és agyvelőtől mocskos fegyvert a szemgödréből, majd a ruhájába töröltem azt, s visszaraktam a tokjába. A földről összeszedtem az éjgyilokot, s azt is megtisztogattam. Leguggoltam a férfi mellé, s a fájdalomtól eltorzult arcát vizsgáltam pár pillanatig.

- Tudom hogy hallasz engem Te kis mocsok. Eljövök érted, megtalállak és felkoncollak te buzi kis áruló!
Pontosabban nem tudtam, hogy hall-e még a varázsló, aki ráhelyezte a varázslatot a kardforgatóra. Rajtam is használta egyszer a gondolattovábbításnak nevezett arkán varázslatot, amikor feltérképezni indultam a célpontom környezetét, így tudtam, hogy képes erre. De ha más nem ,most már tudja, hogy az egyik csicskása halott. Halkan fütyörészve indultam meg az utcákon, hogy levadásszam azt a mocskos kis férget.

Négy órával korábban

 Az áldozatom szobájának ajtajában álltam. A küldetés egyszerű volt: kivégezni egy gazdag kereskedőt, aki valami titkos mozgalmat támogatott pénzzel és fegyverekkel - állítólag. Én nem kérdeztem semmit sem, csak teljesítettem a megbízást. Az a két őr, aki a ház körül őgyelgett, most a hátsó udvarban fekszik mozdulatlanul. Más nem tartózkodott a házban, aminek örültem. Mielőtt elindultam volna, alaposan ellenőriztem a fickót. Se gyerekek, se feleség. Ez megnyugtatott. Nem akartam még egyszer átélni azt, hogy valaki rám nyisson a gyilkosság utáni pillanatban. Egyszer bőven elég volt. Óvatosan nyomtam le a kilincset, majd amikor a retesz engedett, beljebb löktem a nyílászárót. Egy gyertya fénye világította be a szobát. Egyszerűen berendezett kis valami volt, alig pár bútorral. A férfi szemmel láthatólag nem akart villogni a vagyonával, csak harácsolta azt össze. Nem érdekelt, hogy mit kezd azzal a sok pénzzel, mert ezek a részletek sosem tudtak lekötni igazán. Óvatosan közeledtem a békésen alvóhoz, minden egyes lépést gondosan kiszámítva, nehogy egy laza deszkát fogjak ki, amelyik a nyikorgásával le tudna leplezni engem. Mindenféle feltűnés nélkül tettem meg a pár lépést, majd az övemre erősített szütyőből előhalásztam egy vékony tűt, aminek a végén méreg csillogott. Óvatosan kitakartam a férfi lábát, majd a tűt a lábujjai közé szúrtam, hogy ha netán valaki átvizsgálná a testet, ne találja meg a szúrásnyomot. A méreg azonnal hatni kezdett...

Két nappal korábban
 A rövid és tömör levelet olvastam, amivel felbéreltek egy gazdag kereskedő megölésére. Állítólag fegyverrel és pénzzel támogatott valakiket. Engem ez nem tudott érdekelni. Annál jobban érdekelt az ötezer váltó, amit felajánlottam, ha sikerrel végzem el a küldetést. Aztán végül a papírt összegyűrtem, s a kis kunyhóban pattogó tűzre vetettem. Megvártam, míg a papíros lángot kap és teljesen elég, majd elkezdtem készülődni. Az ágy lábánál heverő ládához léptem, s felhajtottam a tetejét. A belsejéből egy gondosan összekészített csomagot vettem ki, amit vízhatlan bőrlapba csomagoltam. Kihajtogattam a borítást, s kipakoltam a tartalmát. Ledobtam magamról a nap közben rajtam lévő ruhákat, s az ágy alá rugdostam őket, nem volt kedvem az összehajtogatásukkal szórakozni. Fekete inget húztam a felső testemre, majd alulra egy szintúgy fekete bőr nadrágot húztam. Mindkét szár legalján egy-egy bőrcsat volt, amelyeket szorosra - de nem túl szorosra - húztam, hogy a ruha tökéletesen simuljon a lábamra. Ezek után következett a fekete vékony bőrmellény, amit keresztül-kasul futó szíjrendszer díszített, rajtuk számtalan kisebb szütyővel és zsebbel, ahova a felszerelésemet akaszthattam. Felcsatoltam a két fekete karvédőt is, majd jöttek a bőrkesztyűk. A vékony kézvédők szabadon hagyták az ujjaimat, csak a tenyeremet és a kézfejemet védték. Arcom köré sálat tekertem - mint minden rajtam, ez is fekete volt - majd szorosan az arcomba húztam. Ezután következett a bőrkabát, s annak kámzsáját is a fejemre húztam. Már csak a bakancsok voltak vissza, amelyek mindegyikének külső oldalán egy-egy zseb helyezkedett el. Amint végeztem az öltözködéssel, kivettem két lábszárra rögzíthető bőrtokot is, rögzítettem őket, majd mindegyikbe egy dobótőrt csúsztattam. Széthúztam a kabátot, majd az alá az éjgyilokot rejtettem el. Újabb csomag, gondosan becsavarva. Két fiola került elő. Az egyikben vörös folyadék csillogott, a másikban sárga. Ellenőriztem, hogy az üvegek sértetlenek-e. Azok voltak, így óvatosan az ágyra fektettem őket. Most jön a kényes rész. Tűk egész sorát rejtő dobozt vettem elő és óvatosan emeltem ki a kis eszközöket a tartójukból. Kipattintottam a fiolák tetejét és a fadobozban található két süllyesztett tálkába öntöttem tartalmukat, majd megmártogattam bennük a tűket, gondosan ügyelve, hogy még véletlenül se szúrjam meg magam. Minden tűt egy szütyőbe helyeztem, kihegyezz élőkkel lefelé, a felém néző végük laposra volt kalapálva, hogy biztos fogást találjak rajtuk. Miután végeztem, elcsomagoltam mindent és a ládába tettem vissza, egy kulccsal lezártam, majd a kulcsot a csizmán kialakított zsebbe raktam. Az ablakhoz léptem, amit egész nap nyitva hagytam szellőzés céljából. Résnyire húztam a függönyt és kilestem az utcára. Sehol senki. Kiültem az ablak szélére, felmértem a magasságomat, majd kicsusszantam. Zuhanásomat egy erkély fogta meg, ami egy emelettel alattam helyezkedett el. Lábaimat berogyasztva nyeltem el a becsapódás erejét. Egy pillanatig füleltem, azonban senki se ébredt fel a zajra. A korláton átvetve magam az utcán találtam magamat. Levettem a csizmám aljára erősített ruganyos bőrbetéteket, amik felfogták a becsapódás erejének és a zajnak nagy részét, majd egy hordó mögé rejtettem őket.
 Óvatosan kilestem a sarok mögül. Senki se járőrözött az utcán. Folyamatosan az árnyak között maradva közelítettem meg az áldozatom házát. Meg akartam nézni előtte, hogy még is, merre lakik, milyen körülmények között és hogy hányan vigyáznak az álmára. Végig baktatva az utcákon csak háromszor kellett megtorpannom s az árnyak közé húzódva megvárni, míg a fáklyás őrök elhaladnak. Végül elértem a kereskedőnegyedbe. Egy alacsony raktárház oldalán felkapaszkodva a lapos tetőkön találtam magamat. Innentől kezdve itt haladtam tovább. Két háznyira a célpont házától megálltam s vártam, míg az árnyak teljesen körbeölelnek. Tökéletes mozdulatlanságban és láthatatlanságban nézelődtem tovább tíz percig. A tetőkön semmi mozgás nem látszódott, s az utcán is csak a pár elhaladó őr lépteit lehetett hallani. Megnyugodva mentem tovább lapos kúszásban, csak a karjaimmal húztam előre magam, hogy ne lássák meg kirajzolódó alakomat az esetleges nézelődők. A ház szélére érve lecsusszantam, majd a járdán folytattam tovább utamat. Végül megérkeztem Astone házához. Egyszerű ház volt, semmi flanc és cicoma, csak puritánság. Erősen ki is ütött a többi beképzelt kereskedő villája közül. A sötét zugba húzódva néztem tovább a környéket. Végül tekintetem mozgáson akadt meg...


Egy nappal korábban
 A város teljesen másik környékén jártam. A házak itt lepukkantak voltak, látszott rajtuk a szegénység jele. Egy embert követtem már közel másfél napja, akit Astone háza közelében láttam meg. Gyanús viselkedése felkeltette az érdeklődésemet. Folyton a háza mögé nézett, szemmel láthatólag ideges volt. Én pedig nem szeretem ha az áldozatom háza körül idegenek ólálkodnak, akiknek szemmel láthatólag vaj van a fülük mögött. A férfi végül egy régóta elhagyatott házba ment be. Vártam, míg becsukja maga mögött az ajtót. Láttam, hogy a koszos üveget takaró függöny résnyire húzódik. A férfi az utcát nézegette, hogy nem-e követi valaki. Követte, csak Ő ezt nem vette észre, én pedig biztos fedezékből néztem a jelenetet. Végül a függöny visszatért eredeti helyére. Tíz percet vártam, míg teljesen megnyugodnak a kedélyek. Aztán fedezékről-fedezékre osonva a házhoz lopóztam. Csak egy málladozó félben lévő fakerítés állta az utamat, amit könnyedén átléptem, majd testemet a ház falának szorítva haladtam tovább. Az ablakot és az ajtót messze elkerülte hátulról kerültem meg a lakot.  Bentről beszélgetések zaja szűrődött ki. Megálltam és hallgatóztam, azonban a zajok túl elmosódottak voltak. Magamban átkozódtam egyet és folytattam tovább az utamat. Végül a ház hátuljánál egy másik ablakot pillantottam meg, ami kicsit nyitva volt. Ez alá osontam be. Most már tisztábban hallottam a benti beszélgetést.
- A kurva anyátokat azt...
Suttogtam magam elé.

Negyven perccel korábban
 A pengém átszakította az utolsó támadó mellkasát, s végül a szívében állapodott meg. A férfi utolsó pillanatában minden izma elengedett. A halál keserű bűze terjengett minden fele. Döngő léptek mögülem. Mi a franc? Hányan vannak ezek még? Aztán megláttam egy nagyon nagyon nagy darab szőrös pofát, egy termetes karddal a kezében, mögötte a munkaadómat...egy hülye mágust, akivel már párszor volt dolgom. Miután kihallgattam a beszélgetésüket a házban, tudtam, hogy árulásra készülnek. Túl sokat tudok róluk és elvarratlan szál vagyok...már pedig azokat meg kell szüntetni. Az eredeti tervben az volt, hogy megvárják, míg végzek a gyilkossággal, s mikor elhagyom a házat, a városi őrök várnak már rám. Azonban én előbb iktattam ki a célpontot és nagy mellénnyel csattogtam be a házikóba, hogy követeljem a jussomat. Ez megzavarta az egész tervet. A mágus hitetlenkedve meredt rám, több okból is kifolyólag. Egyrészt, nem akarta elhinni, hogy már is elvégeztem a dolgomat, másrészt azt se akarta elhinni, hogy tudom, hol tanyáznak. Van ez így.  A kis bandájával együtt elmentünk a kereskedőhöz. Megmutattam nekik a két őrt, meg a kereskedőt is, akik semmi életjelet nem mutattak, bár sérülés nem volt rajtuk. Aztán a fejükhöz vágtam azt, hogy elakartak árulni és hogy ez nekem nagyon nem tetszik. Na, ekkor kezdődött a nagy gyilkolászás. Hárman támadtak rám, azonban én számítottam már a reakcióra. Három vörös folyadéktól csöpögő tű hevert már órák hossza a kesztyűmre erősítve, s párszor majdnem megszúrtam magam velük, amibe azonnal bele is haltam volna. Aztán amikor a házhoz értem, a tűket észrevétlenül kioldottam s amikor a három tag nekem támadt, mindegyik hülye pancser találkozott a tűimmel. Ott helyben elhaláloztak. Szar ügy. A mágus a hülye képességeit használva menekült el: egyszer még itt volt előttem, aztán meg eltűnt. Hangosan szitkozódva eredtem utána. Az egész városon át üldöztem, menet közben ügyelt a kis szemét arra, hogy az őrjáratokat messze elkerülje. Aztán a fogdmegjei folyton megtaláltak minket. S végül itt voltam, az utolsó harcosa holtteste felett. Azaz, majdnem az utolsó. Az a nagy darab köcsög igen csak élőnek nézett ki én meg kifogytam a tűkből. Itt a régimódi harc lesz a domináns. A mágus mágiát bocsájtott a harcosra, hogy lássa a végemet, miközben Ő messze elmenekül...

A jelen
 Megálltam a kereskedő házánál, aki a célpontom volt. A sunyi kis varázshasználó ide menekült vissza. Bentről dulakodás zaja hallatszódott, arcom vad vigyorba torzult. Hangos csattanással repült ki Greg, az ősz hajó arkán mágus az ablakon, mögötte a kereskedőre vigyázó két őr lépett ki, akik nagyon morcosak voltak...

Négy és fél órával korábban
 Az utolsó őr mögé lopóztam, majd a nyakába szúrtam a tőrt, pont, mit a társával tettem. Megnéztem a tűt, hogy véletlenül nem-e a rosszat használtam. De nem. Sárga nedv csillogott rajta. Két méreggel készültem erre az estére. A vörös folyadék azonnal megöli az áldozatot. A sárgától elkábulnak nagyjából négy-öt óra hosszára, a szervezettől függően. Elhajítottam a tűt, majd ellenőriztem a szütyőmet. Még volt sárga bőven. Készenlétbe helyeztem egyet és megindultam a gazda szobája felé...

A jelen
 Az őr kardja a mágus tarkójának szegeződött. Arcán éktelen düh csillogott, a társa keresztbe fonta kezeit a mellkasa előtt és hanyagul a ház falának támaszkodott. Mögötte a kereskedő jelent meg, aki most, hogy elmúlt a veszedelem, végig akarta nézni az esetet. Greg nem tudott, vagy nem akart megszólalni, csak halkan nyüszörgött, meg motyogott...valami olyasmit, hogy nem Ő volt. Az őrök nem hittek neki. Miután felkeltek az álmukból, azt látták, hogy egy idegen van a házban, aki a házban található iratok és jegyzetek között matat. A mester ajtaja nyitva volt és látni lehetett annak mozdulatlan testét, pedig ilyenkor már ébren szokott lenni. Nem volt nehéz összekapcsolni a két dolgot és rájönni, hogy Ő volt a támadó. A kis naivak, de imádom őket. Aztán meg rátámadtak a mágusra, aki meglepetésében nem is tudott védekezni és végül a ház előtti köveken feküdve találta magát. Az őr közelebb hajolt hozzá, valamit súgott a varázsló fülébe. Az hangosan felsikoltott. Aztán a penge áthatolt a tarkóján. Astone közelebb lépett a jelenethez, az őr pedig a hátára fordította a támadót. A férfi levegő után kapkodott. Felismerte a férfit, persze, hogy felismerte, hisz hosszú évek óta tett neki keresztbe és folyton megpróbálta őt bojkottálni. Aztán merénylethez folyamodott. Most pedig halott. Ezzel az ügy elintézve. Mindenki meg volt elégedve. Főleg én...tekintetem az övemre vándorolt, miközben megfordultam és elindultam vissza, a házikóm felé. Azon bizonyos bőrszütyő látványa nagy megelégedésemre szolgált.

Kicsivel kevesebb, mint négy órával korábban
 Megtaláltam, amit kerestem, a ládát. Nem volt nehéz a zárat feltörni, pár erőteljes csapás az égyilok markolatával megtette a hatását és a lakat darabokra hullott. Felhajtottam a kis értéktároló tetejét, s megszemléltem a tartalmát. Nem voltam én telhetetlen...de a fickó megöléséért ötezer váltót ajánlottak és tuti, hogy az eredeti munkaadóimtól biztos, hogy nem fogok kapni semmit, mert nem fogják túlélni. Kiemeltem egy súlyos pénzes szütyőt és leszámoltam magamnak az eredeti összeget, majd egy papírra csak ennyit írtam:
"Ötezer váltót kölcsön vettem...szerintem az élete megér ennyit."
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Kedd Jan. 10, 2017 11:57 am

Határozottan érdekes stíluskísérlet volt az idősíkok összekuszálása, de megmondom őszintén volt, hogy belezavarodtam, pedig már túl vagyok a reggeli kávémon.

Egyetlen logikai "hiba" volt, hogy honnan tudta meg a munkaadód, hogy kihallgattad őket? Illetve ugyebár megölted a célpontot, ellenben a végén mégis ébren van és felismeri a mágust, aki meg akarta öletni. Legalábbis ha Astone volt a célpont, de eleinte nekem egyértelmű volt, hogy igen. Erről a két részletről beszélek:

"Mindenféle feltűnés nélkül tettem meg a pár lépést, majd az övemre erősített szütyőből előhalásztam egy vékony tűt, aminek a végén méreg csillogott. Óvatosan kitakartam a férfi lábát, majd a tűt a lábujjai közé szúrtam, hogy ha netán valaki átvizsgálná a testet, ne találja meg a szúrásnyomot. A méreg azonnal hatni kezdett..."

És utána később a jelenben:

"Astone közelebb lépett a jelenethez, az őr pedig a hátára fordította a támadót. A férfi levegő után kapkodott. Felismerte a férfit, persze, hogy felismerte, hisz hosszú évek óta tett neki keresztbe és folyton megpróbálta őt bojkottálni. Aztán merénylethez folyamodott. Most pedig halott."

Szóval ha elmagyarázod nekem skype-on vagy chaten, hogy ez most hogy van az jó lenne, és ha mégis ellentmondás van benne, azt szeretném ha kijavítanád. Ennel ellenére bízom a lelkiismeretedben, hogy meg fogod csinálni, ha kell, így megelőlegezem neked a 100 tp-t és 1000 váltót.

Érdekes volt amúgy Cyne-t munka közben látni a megbízástól a kivitelezésig, a tűs megoldás is kifejezetten tetszett. Ja és nagyon-nagyon menőn öltözködsz.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Kedd Feb. 28, 2017 10:31 pm

REDEMPTIO

  Csatamező. Számtalan halott. Rothadó tetemek bűze. Széklet. Vizelet. Gázok, amelyek kiszabadultak az utolsó pillanatban. Életek, amelyek sosem teljesültek be. Vágyak, amelyek nem lettek beváltva. Szavak, amelyek nem lettek kimondva. Ölelések. Egy szerelmes csókjai. Mindennek vége. És én ott álltam a csatamező közepén, körbenézve, s épp egy halott ruhájába töröltem fegyverem pengéjét. Azonban a ruha annyira mocskos volt a halott vérétől, hogy az éjgyilok csak koszosabb lett.  
  Utazásom során kerültem erre a környékre, amely valamiféle leszámolás lehetett. Reguláris erők páncélos alakján csillant meg a Nap, banditák és útonállók bőrpáncéljára fújta a szél a port. Lángoló szekerek, haláltusájukban nyihogó lovak. Hetek óta pletykák keringtek arról, hogy egy nagyobb banda ütötte fel a fejét a környéken és terrorizálják a helyi lakosságot. Nem vettem tudomást róluk. Nem féltem holmi banditáktól, hisz én is egy voltam közülük...hihették volna, ám én aljasabb voltam náluk.Mikor odaértem, már csak pár útonálló lézengett a környéken, akik a csata után merészkedtek csak a környékre, hogy kifosszák a hullákat. Kikerülhettem volna őket, hisz ők nem láthattak meg engem. De nem volt kedvem kilométeres kitérőket tenni Hellenburg felé menet, így hagytam, hogy meglássanak engem. Ostoba módon rögtön rám támadtak. De fáradtak voltak, gyengék és erőtlenek, jó pár sebből véreztek s nem tudtak együtt dolgozni. Egyesével mészároltam le őket, s csak pár sebet tudtak nekem okozni. Hiába, szemtől-szembe sose voltam túl jó,de ez akkor nem számított. Le kellett vezetnem a feszültséget, amely bennem gyülemlett és Ők jók voltak erre.
  S most a nyomokat vizsgálgatom. Mély patanyomok vezettek tovább a királyság fővárosa felé. Tehát a királyi rajtaütő csapat egy része túlélte és most mennek vissza jelentést tenni s nem is tudják, hogy hagytak túlélőket. Szerencséjükre én nem. Gondolkoztam azon, hogy követem őket, hisz Ők jobban ismerik a terepet, mint én és valószínűleg a legrövidebb utat választották. Azonban a készleteim kifogyóban voltak s volt egy olyan érzésem, hogy a banditák tábora nincs messze tőlem, így végül hagytam a fenébe az egészet és megindultam visszafelé. Átvizsgálva a holttesteket, nem sok személyes tárgyat találtam, csak pár igen csak lapos pénzes zacskót és hanyagul karbantartott fegyvereket. Nem tettek valami túl jó benyomást bennem ezek az alakok. Rendezetlenek voltak és fegyelmezetlenek, nem csoda, hogy ilyen hamar véget ért kétes tündöklésük. Vagy fél órába telt, mire megtaláltam a csapást, amin át a helyszínre érkeztek és ezt követtem nyomon.

  Utam egy erdőn vezetett keresztül. A faágak között beszüremlő fény mélyzöld leveleken verődött vissza, viszont a lombozat sűrű volt, így talajszinten eléggé szürkés-félhomályos ahhoz, hogy ne érezzem magamat annyira gyengének. Pár vadállat zörgött a közelben, valószínűleg dögevők, amelyek arra készülnek, hogy lakmározzanak egyet. Egészségükre. Én nem zavartam meg őket, remélhetőleg Ők sem fognak, ha még is, akkor még mindig itt van a cuki kis tökösgyűrűm, ami visszariasztja őket, legalábbis eddig mindig működött. Letört faágakat, földbe süllyedt lábnyomokat kerestem s találtam. Menet közben pár elhajigált felszerelésre bukkantam, szemmel láthatólag próbáltak megszabadulni a plusz felszereléstől, amikor rajta akartak ütni a kereskedő szekereken. A jelek alapján azonban áruk helyett páncélos lovagokat szállítottak. Egy tökéletesen megszervezett csapda, amely a banditák végét jelentette. De azért jól helytálltak, számos hivatásos katonával végeztek, tehát még se voltak olyan gyengék. Vagy a lovagok voltak gyengék. Emberek voltak, szóval ezt simán kinéztem belőlük.
 

  Fél, vagy talán háromnegyed óra gyaloglás után a távolból füstszagot hozott felém a szél. Tehát a tábor itt van a közelben. Ezen az úton nem volt velem Dracon, Lory-éknál maradt Nebelwaldban, hisz most olyan útra indultam, amit egyedül akartam végig csinálni. Azért hiányzott a kis dögje és elképzeltem, milyen vidáman repkedett volna a sűrű lombkoronák között. De jobb ez így. Túl feltűnő jelenség lenne és nem akartam, hogy a harc során megsérüljön...bár az igazat megvallva, nem számítottam harcra, egészen addig, míg a csatamezőre rá nem bukkantam. Ahogy közeledtem a táborhoz, egyre óvatosabb lettem és lassítottam a tempón. Amikor elindultam az ösvényen, még kora délután volt, azóta maximum ha egy óra eltelhetett, tehát még bőven van időm, amíg sötétedni nem kezd. Őrültség lett volna nappal a tábor közelébe merészkedni, amikor az esetleges őrök még jól látnak, így végül kiválasztottam magamnak egy fát, amelynek az ágai talajszinthez közel voltak viszonylag, s kis nehézségek árán, de megmásztam, aztán egy széles faágra elhelyezkedve próbáltam meg valamennyit szundítani. A biztonság kedvéért a nálam hozott kötéllel biztosítottam magam, hogy ne essek le. Az álom nehezen jött rám, főleg mert rohadt sok madár csicsergett erre felé és egy-kettő kíváncsian közeledett felém. De végül is...csak sikerült.

  Amikor felkeltem, már sötétedni kezdett. Kioldoztam a köteleket, majd óvatosan ereszkedtem egyre csak lejjebb. Amikor talajra értem, összetekertem a kötelet és beraktam a zsákomba, majd a cókmókomat a fa tövében ástam el egy nagy halom avar alá. Megjegyeztem magamnak alaposan a környéket és memorizáltam a táborhoz vezető útvonalat, hogy később visszataláljak ide. Már csak a hátamra szíjazott kard és az éjgyilok maradt nálam, így indultam meg a cserkelésre. Az avar hangosan ropogott a talpam alatt, így még lassabban közeledtem, testsúlyomat minél lentebb tartva. Óvatosságom teljesen felesleges volt. Ahogy a banditák bázisa felé közeledtem, a sötétben már távolról megláttam egy gyengén felszerelt őrt, bekötött fejjel, aki elaludt az őrségben. Szégyen. Ettől független nagy elővigyázatossággal közelítettem meg. Gondolkoztam azon, hogy életben hagyjam-e. Aztán eszembe jutottak a történetek megerőszakolt nőkről, karóba húzott gyerekekről. Ezek bűnözők. De nem úgy, mint én, hanem aljas és kegyetlen módon. Én ölök, ha kell, és pénzért bárkit, de ehhez még nekem se lett volna gyomrom, én nem vagyok Shea. Így aztán a bal kezemet a szájára tapasztottam, s mielőtt még felébredt volna, egy gyors és határozott mozdulattal vágtam el a torkát. Ahogy Ők vágták el a nők torkát, miután megerőszakolták őket. A testet lefogtam addig, amíg rángatózott, majd óvatosan a földre eresztettem. Nem csapott zajt.  
  A sűrű bokroson átvágva egy hevenyészett módon felállított táborra vethettem pillantást. Pár koszos és szakadt sátor, egy röptében összeállított fakunyhó-szerűség és sok matrac csak a földre vetve. A két tábortűz körül maximum ha hatan maradhattak, plusz valószínűleg a banditavezér a kunyhóban. A hülye barmok úgy ültek, hogy a tábortűz köztem és közöttük helyezkedett el, tehát teljesen vakok voltak arra, ami az én irányomból közeledett. Bíztak az egy szem őrszemben, aki sérült is volt és fáradt is. A banditák silány helyválasztása ellenére nagy kerülőt tettem, végig árnyékban maradva, s tettem egy kört a tábor körül. Több őrt nem találtam, így végül a fakunyhó felé vettem az irányt. Üvegezett ablak nem volt - ezt nem is lehetett elvárni - csak valami állatbőrből készült függönnyel takarták el. Óvatosan húztam félre a függönyt, s megláttam bent a banditavezért, ahogy egy asztalnál üldögélt, fejét kezeivel támasztva meg, s elgondolkodva szurkálta tőrrel az asztallapot, amely egy szekér derékből lett kialakítva.Nem volt bent rajta kívül senki más - élő legalábbis nem. Az ágyon egy kisfiú feküdt...nem bírtam tovább bámulni a megkínzott testet, így inkább elfordultam és mélyeket kortyoltam a friss levegőből.

  Nem vagyok egy álszent alak. Én is öltem. Végeztem mocskos munkát. Megöltem két kisgyereket, felakasztattam az anyjukat. Akkor azt kívántam, hogy bárcsak megbüntetnének. Nem...akkor csak azt akartam, hogy a Mesterem ne büntessen meg, de az azóta eltelt években büntetésért könyörögtem.

 Most ott ülök az asztalnál, fejemet a kezeimmel támasztva meg, s elgondolkodva szurkáltam tőrrel az asztallapot. Mellettem az ágyon egy kisfiú meggyalázott teste. Megtettem vele, mert megtehettem, mert nem volt senki se elég erős ahhoz, hogy megakadályozzon engem. Nem volt elég erős, hogy megvédje magát, tehát: megérdemli a sorsát. A szülei gyarló alakok voltak, gyengék, nem erre a világra valók. Élvezettel hallgattam az apa vinnyogását, az anya sírását. Megtettem, hisz senki se tudott megakadályozni minket. Gyilkolunk, mert élvezzük a gyilkolást és mert az áldozatok könnyen hullnak fegyvereink előtt. Aztán a fejemet oldalra kapom, ahogy valami megmozdul mellettem. Mire felkelhetnék a székből, egy alak suhan el mellettem, s valami erősen csattan a homlokomon...
   ....mire felkelek, már az ágyon heverek, lekötözve, a szám betapasztva. Nem tudok mozdulni, nem tudok beszélni és csak egy kegyetlen, dühtől eltorzult arcot látok magam előtt.Ki ez a hófehér hajú szemét? Hogy került ide? Miért nincsenek itt az embereim? Ki a franc ez? [/i]
- Az embereid halottak.
Hogy a francba történt mindez? Ki ez a mocskos szemétláda?
- Ezt Cynewulf azért a két gyerekért kapod, akit megöltél.
HOGY MI VAN? KI A FASZ AZ A CYNEWULF? MILYEN GYEREKEK? Aztán egy penge élesen hasít bele a mellkasomba. Éreztem, ahogy a vér kiserken, éreztem a fájdalmat, de nem tudtam megmozdulni az erős kötelékek között.
- Ezt az anyádért kapod, akit elárultál és magára hagytál, amikor már csak Te maradtál neki.
NEM TUDOM KI A FRANC EZ! MIÉRT CSINÁLJA EZT? Újabb vágás a mellkasomon, most már lejjebb, a köldök vonalánál áll meg.
- Ezt azért kapod, te utolsó mocskos szemét Cynewulf, mert annyi szenvedést okoztál már!
ÉN NEM CYNEWULF VAGYOK! VALAKIVEL ÖSSZETÉVESZTESZ! ENGEDJ EL! A fegyver a lábamba mélyed és párszor meg is forgatja benne. A fájdalomtól majdnem elárulok.
- Számtalan bűn terhe nyomja a lelkedet, nem igaz? Azt kívántad, bár csak megbüntettek volna értük? Hát, itt vagyok én, a Bosszú Angyala, aki kiszállt a testedből és most téged büntethet.

  Lenéztem a banditavezér megkínzott testére. Még fél óráig soroltam fel a saját bűneimet, amit rá vetítettem ki. Az emberei halottak vagy haldokolnak. Nem voltam élvonalbeli harcos, de nem is kellett annak lenni. A három alvó alakkal nem kellett foglalkoznom, a másik három pedig közel állt a részegséghez. Arra számítottak, hogy a cimboráik visszatérnek a könnyen szerzett zsákmánnyal és nem is gondoltak bele, hogy valami balul sülhet el. Ez van, ha valakinek túl jól megy a sorsa a sok keserűen megszerzett betevő után. Elkényelmesednek. Lazul az őrség és a fegyelem. A végén elkényelmesednek. Ha megszűnik a veszély körülöttük, minek is foglalkozzanak ilyen apró hülyeségekkel, mint józanság és rendes őrség állítása?

  Nyolc halott volt a táborban, de csak egy sír. Egy igen aprócska sír, amely még is, nagyobb fájdalmat okozott, mint ha egy nagy lett volna. A banditákat ott hagytam, ahol meghaltak, annyi kivétellel, hogy megbosszultam rajtuk a nőkön, lányokon és néha fiúkon tett erőszakot. Az utolsó alak fulladásos halálban halt meg, miután levágtam azt, ami a lába között lógott és a szájába gyömöszköltem. Remélhetőleg az Istenük örömmel fogja fogadni a lelküket és küldheti őket a jó öreg Sátánkának hogy kínozza őket az örökké valóságig. Én csak azt remélem, hogy ha meghalok, a Fátylon túl ők fognak várni engem, hogy tovább kínozhassam őket.Végül hátat fordítottam a tábornak és elindultam hogy megkeressem a zsákomat s végre ismét meginduljak Hellenburg felé. Valahogy úgy éreztem, mint ha egy picit megváltottam magamat. Hát, köszi idegen banditavezér, hogy bevállaltad a szerepemet. Sok önkínzástól mentettél meg!
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Kedd Feb. 28, 2017 11:09 pm

A GYÍKOM EBBE A SÁRKÁNYGYÍKBA!

  A Nap vérvörösre festette a nyugati láthatár szélét, ahogy a dombok mögött bukott alá. Egy ideig még a megfestett felhők alját nézegettem eltűnődve, valami teljesen értelmetlen dolgon járatva az agyamat, miközben vártam, hogy az a mocskos dög végre visszatérjen a vadászatból. Addig is, a földre terített kabátomon üldögéltem, s vagy a felhőket nézegettem, vagy egy darab botot dobáltam unottan a levegőbe s kaptam el újra. Dracon már vagy egy órája eltűnt, én meg kezdtem ideges lenni. Nem féltettem őt, tud magára vigyázni és nagyjából helyesen fel is tudja becsülni, hogy mekkora zsákmánnyal bír el, de attól tartottam, hogy egyszer csak megunja a társaságomat, és elhagy...vagy pedig találkozik valamelyik fajtársával és azt fogadja el inkább alfahímnek. Na nem hiányozna, nem nőtt túlságosan a szívemhez, de azért személyes árulásként venném fel, hisz hosszú ideje Ő az egyetlen olyan lény, akit megtűrtem magam mellett és állandó útitársam lehetett. Aztán valami hófehér villant a fák között. Feltápászkodva a földről figyeltem, hogy Draci repül felém, szájában egy félig megrágott állattal, amelyet már nem tudtam beazonosítani, csak annyi biztos, hogy valaha barna bundája volt és nem túl nagy testű, a lábméretei alapján.
  A sárkánygyík tett néhány kört körülöttem, aztán én meg ugrottam is félre, ahogy zuhanórepülésbe kezdett s végül a tetemet próbálta a fejemre ejteni. Végül feladta a harcot és csak simán elém pottyantotta a földre. Fintorogva piszkáltam meg a véres masszát, s gyanakvó pillantással méregettem a földön totyogó bestiát. Nagy szemeit rám meresztette, majd a tetemre pillantott és ismét rám. Lábammal még egy kicsit piszkálgattam a zsákmányát Közelebb ugrándozott, s a fejével felém kezdte bökdösni a vacsoráját. Én a lábamat fintorogva dugtam az ajándéka alá és egy jól irányzott rúgással indítottam meg a feje felé. Röptében elkapta, aztán ismét kiköpte, pont a lábam elé s engem méregetett szemeivel.

- Azt akarod...hogy....megegyem?
  Tűnődtem hangosan, mint ha tényleg választ várnék tőle. Dracon, mint ha csak megértette volna a kérdést, heves bólogatásba kezdett s lehuppant hátsó lábaira, majd a mellső lábait kezdte el érdes nyelvével tisztogatni. Leguggoltam és az előhúzott éjgyilokom pengéjével kezdtem el vizsgálgatni a tetemet. Közelebbről megnézve se tudtam már eldönteni, hogy milyen példány lehetett ez az izé még fél órával ezelőtt. Feleslegesen elpazarolt két perc múlva ott hagytam az izét és elindultam a sátram felé, hogy összepakoljam és végre útra keljek most, hogy eljött a selfek ideje. Valami éles karmolt a hátamba, majd a vállamba. Hangosan felszisszentem a fájdalomtól, aztán már a jól ismert súlyt éreztem a vállamon. Jobbra pillantva a dög fejét láttam, a szájában a csöpögő tetemmel. Amint észrevette, hogy felé fordítom a fejemet egy határozott és gyors mozdulattal a masszát az arcomba tolta, majd nemes egyszerűséggel elrugaszkodva a vállamról ismét a levegőben körözött. Alig bírtam megállni, hogy elhányjam magam, de a dühöm erősebb volt, mint a testem ösztönös reakciója. Felkaptam a földről a zsákmányt és vártam, míg a mini-sárkány a közelembe ér, majd megpróbáltam vele megdobni. Hiába, a levegőben Ő volt az úr, semmi esélyem nem volt arra, hogy eltaláljam. Ő meg élvezte az egész helyzetet, a szája nagyra tátva, mint ha nevetne.
- Rohadj meg, egyszer úgy is megfizetsz érte!
  Ordítottam utána, majd a továbbiakban magamban morgolódva álltam neki, hogy összeszedjem a cuccaimat. A sátor leszerelése már rutinosan ment, jó pár százszor fel kellett már állítanom, amikor a vadonon vágtam keresztül. Összegöngyölve a felszerelésemet, a zsákba gyömöszöltem, majd szétrúgtam a főzéshez használt tábortűz maradványait is és földet rúgtam rá. A keleti látóhatárt nézegettem, amerre az utam vezet. Ha szerencsém van, még két, maximum három éjszaka és megérkezek egy kis faluba, ahol majd feltölthetem a készleteimet és végre normális ágyban tölthetek egy napot. Éreztem, hogy újra előjön a hátfájásom a kemény földön való alvástól. Meg hát...egy fürdő sem ártott volna, hisz már úgy bűzlöttem, mint egy három napos vizihulla. Szerencsémre ez a szag nem vonzott felém semmilyen dögevőt sem, vagy még őket is elűzte ez a szagelegy. Balszerencsémre a kis rohadékot mindez nem akadályozta meg abban, hogy folyamatosan engem terrorizáljon.
  Fél óra múlva már felkaptam a vállamra a zsákot és elindultam, kezemben az előző nap talált sétabottal, amely lényegében egy korhadt fa letört ága volt. Dracon felettem repkedett, szemmel tartva a környéken zajló mozgásokat - már ha lettek volna. Az egész terep teljesen kihalt volt és most, hogy elhagytuk a dombságokat, már csak egy-két tereptárgy akadályozta meg azt, hogy akár kilométerekre is el lehessen látni egy ilyen tiszta, felhőmentes éjszakán. A botom hangosan kopog a keményre fagyott földön. Megunom...amúgy is, minek van ez egyáltalán nálam? Elhajítom. Értéktelen kacat. Aztán Dracon repül az irányába és felkapja a botot, s a szájában egyensúlyozva vele visszahozza nekem és ledobja a földre. Mi a franc?

- Azért dobtam el, mert nem kell nekem!
  Förmedtem rá a sárkánygyíkra, majd ismét felkaptam a botot és mérgemben még messzebb hajítottam. Dracon ismét utána vetette magát és játékosan csóválva a farkát visszahozta. Ezt nem hiszem el...ez most kutya vagy sárkánygyík? Néha nem tudtam eldönteni róla, de a játékossága kicsit felvidított. Lehajoltam hozzá és megsimogattam a fejét, amire aljasul válaszolt. Konkrétan felugrott a földről és a mellkasomnak vágódott. Nem számítottam a hirtelen támadásra, így el is vesztettem az egyensúlyom és a földre huppantam. A hátamat rögtön megkínozta a sok kacat, amit a táskámban tartottam, s most az említett testrészbe nyomódtak. Mielőtt még azon gondolkozhattam volna, hogy felállok, Dracon teljes súlyával a mellkasomra telepedett és nyalogatni kezdte az arcomat. Próbáltam őt eltolni, de nem engedte magát. Két percnyi gigászi küzdelem után sikerült kicsit eltolni a fejét tőlem és láttam a szemében a boldog csillogást. Nem bírtam megállni...


  ...van, amikor még egy aljas és mocskos bérgyilkos is tud őszintén nevetni. Ez a pillanat nálam akkor jött el. A társam őszinte szeretetétől és bajtársiasságától leomlottak a korlátok, s minden keserűség eltűnt, ahogy az arcomon őszinte mosoly terült szét és kacagni kezdtem. Őszintén, szívből jövően, a hangom tisztán visszhangzott az éjszakában. Először furcsán hatott a számomra, hisz már rég nem hallottam ezt a hangot és nem is tudtam, hogy ilyet én egyáltalán tudok csinálni. Aztán elkaptam a kis dög két mellső mancsát és fordultam vele egy kört, a földhöz szorítva. Elkezdtem a fejét vakargatni és "kínozni" egy kicsit, majd szorosan magamhoz szorítottam. Dracon torkából halk, dorombolás-szerű hangok törtek elő, hogy jelezze, elégedett a helyzettel. Végül elengedtem őt, s az ölembe telepedett. Szeretet teljesen simogattam a füle tövét és legalább fél órát töltöttünk ebben a könnyed, békés harmóniában. Először egy csodálatos nefilim leányzó, most pedig Fehér Szellem. A végén még egy érzelgős vén self leszek, ha ez így folytatódik. A békés merengést a távolban felvonyító farkasok hangja zavarta meg. Eszembe jutott, hogy indulnom kéne. Feltápászkodtam a földre, majd a vállamat paskoltam meg, jelezve, hogy hova szálljon Dracon. A sárkánygyík örömmel vetődött a vállamra és így folytattuk tovább az utat. Az ő nyelve a boldog nevetéstől lógott, az enyém az erőlködéstől, hogy elbírjam a súlyát.

 A mérföldek csak fogytak, ahogy szeltük a dombos-füves rétet. Egy idő után Dracon vagy elunta azt, hogy a vállamon libegjen, vagy rá jött, hogy a gazdinak annyira nem túl kényelmes, így légi felderítésbe kezdett ismét. Én csak figyeltem őt. Emlékeztem arra, amikor először találkoztunk, ahogy rögtön rám támadott és szisztematikusan tépett le rólam mindent, amibe bele tudott kapaszkodni. Aztán ahogy a fa ágáról rám vetette magát és csak hosszú küzdelem után adta meg magát nekem és fogadott el alfának. Aztán az azóta eltelt hetek, amikor vadul küzdött mellettem, vagy csak kényelmesen feküdt a tűzhelynél, a lábam mellett és álmosan pislogó szemekkel méregetett engem, mint ha olyan dolgokat látna, ami a sötét elf, vagy emberi szem számára is láthatatlan és csak Ő tudja, hogy mi van ott. Rá volt hangolva az érzelmeimre, érezte, ha szomorú vagy dühös vagyok és e szerint reagált. Néha megharapdált, de csak finoman, épp hogy csak megszorítva a bőrömet, máskor pedig a karmaival karcolt belém kicsit. Az, hogy tetemeket hoz nekem, már nem volt újdonság, de még mindig nem jött rá, hogy ezeket én nem tudom megenni...Ő meg az én főztömet nem. Hát, hiába, nem self az Apuci Szeme Fénye, lehet, hogy belehalna. És egyszer közösen rúgtunk be. Nem láttam még sárkánygyíkot tömény szeszt vedelni, de Ő megtette. A végén részegen tántorgott minden fele és igen csak össze volt zavarodva. Megpróbált felszállni és csak erősen a földhöz csapódott. Másnap igen morcosan méregetett engem és minden piás üveget eltört, amit csak talált, s sértődötten repült ki mocsári lakom ablakán.

  A Hold előtt elsuhanó hófehér, kecses alak melegséggel töltötte el a szívemet. Ahogy az égi kísérőm fénye lesütött rám, úgy éreztem, hogy oda fent Hold Anya vigyáz rám, s Hold Apa készül arra, hogy óvó karját fonja körém. S Dracon, mint ha egy követük lenne, akit nekem szántak, hogy fizikai közelségével nyugtasson meg engem és biztosítson az égi áldásról. A távolban ismét felsikoltottak a farkasok. Eszembe jutott, hogy egyszer kell úgy is egy társ Dracon mellé...mondjuk, egy hatalmas farkas? Vagy csak egy kutyus? Egy fekete jószág, kék szemekkel, mint nekem. Már gondolatban el is neveztem őt: Bane. Bane és Dracon az oldalamon, éjgyilokkal a kezemben, Vengeance-szal a vállamon ugyan, ki merne megállni velem szemben? Mert Dracon nem csak játékosság és törődés...Ő a téli tundráról kiragadott jéglidérc, egy dühtől rázkódó szellem, aki pusztítást hoz mindenkire, aki az útjába kerül. A játékos mosoly hamar átmegy acsarkodásba...s az eldobott bot helyett lehet, hogy egy letépett karral tér vissza. De én ezért szeretem őt. Egy jó társ az úton...csak nők ne kerüljenek a közelembe, mert azokat nem nagyon szereti...legalábbis eddig mindet elűzte a közelemből. Hmm....azt hiszem, Ada-nak nem engedem a közelébe. Pedig ketten együtt igazán ragyogóan néznének ki.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Márc. 01, 2017 3:50 pm

Ismét két nagyszerű élménnyel örvendeztettél meg. Mivel még februárban beküldted őket, ezért természetesen oda számítanak, még így is hogy ma már március van.

Az első élményben, hogy másra vetíted ki a büntetést amit neked kéne elszenvedned nagyon érdekes motívum, szinte látom magam előtt, ahogy Cyne egy furcsa és sötét igazságosztóvá növi ki magát. A DC univerzum büszke lenne rád szerintem, kíváncsi vagyok, hogy ez esetleg a játékok és kalandok során hogyan fog megjelenni. Örülnék ha beszivárogna a dolog, szép árnyalása lenne a motivációidnak.

A második élmény az első után meglepően felszabadult volt, sütött belőle a szeretet és könnyedség, Draci pedig igazán aranyos még mindig, főleg ahogyan ajándékokat visz neked. Ellenőrizted már, tuti nem macska?

Természetesen jár a 200 tp és a 2000 váltó.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Márc. 31, 2017 11:08 am

Trapped in a Madman's Mind
PART ONE: TRAPPED

"Mindenki csapdákat állít magának. Társadalmi, kultúrális, vallási vagy egyéb csapdákat. Ez csak természetes. Mert szeretjük, ha kínozzuk magunkat. Nem szeretjük a szabadságot, s közben hangos szavakkal ellenzünk mindent, ami netán megtudna fosztani a szabadságunktól. De csak azért, mert azokat a korlátokat nem mi állítjuk fel és tiltakozunk az ellen, hogy bárki is befolyásolhassa az életünket. Ezért vallásosak vagyunk. Hagyjuk, hogy valami nem létező hatalom irányítson minket. Ezért bele kényszerítjük magunkat a társadalmi normákba. Hagyjuk, hogy a közmegegyezés irányítson minket. Ezért magunkra vesszük különböző kultúrák jegyeit. Mert elvetjük az egyénsigéet, és csak a csordaszellemnek élünk. De ha egyszer megfosztasz egy embert minden csapdától és korláttól...akkor vajon mit kapsz eredményül?"
― Életünk Csapdái


  Veronia, Te csodálatos. Annyi mindent lehetne róla mondani, és még is, a sok szó ellenére semmit se tudnánk rólad. Ismerhetjük dombságaidat, hegyeidet, mocsaraidat és erdőidet, minden egyes kis állatot és növényt, amik a bőrödbe vájnak és rajta élősködnek és semmit se mondtunk még rólad. S mesélhetnénk, óh, de még mennyire hogy mesélhetnénk azokról a lényekről, amelyek mélyebben tépnek a bőrödbe, mint templomos lovag kétkezes kardja az ellenségébe. Azokról a lényekről beszélek, amelyek két lábon járnak, s vívják minden napos háborúikat azért, hogy téged uraljanak. Fáj neked, még se teszel semmit, csak csendesen szemléled ön-,és környezetpusztításukat s magadban sírsz az esős éjszakákon. Vagy épp haragod tomboló, és a viharok szétszaggatják a horizontot, de Mi még se figyelünk rád. S midőn Hold Anya lenéz erre a tépett tájra, vajon mit gondolhat? Magához ölelne mindenkit, hogy békés, nyugodt szavaival lecsillapítson minket? Biztos megtenné, ha tehetné, de szántszándékkal, két kézzel lökünk el téged magunktól, mert nem készültünk fel még a békére és a harmóniára, hisz az a természetünk ellen való. Hold Apa, kardoddal a kezedben lejönnél, hogy véres rendet vágjál közöttünk? De nem teheted, csak grimaszolva figyelsz minket, gyarló Veroniai halandókat, arcodon ezernyi sebbel, mit mi ütöttünk rajtad. S midőn az Újhold tekint le ránk, a Halál a maga természetes szépségében, az arcán vajon kéjes vigyor csillog? Megtesszük helyette azt, mi neki lenne a feladata? De Ő is visszavonult, a Fátylon túlra, eltakarva himlőhelyes arcát. Van, amit még a Halál se tud lenyelni, de mi folyamatosan tuszakoljuk le a hullákat a torkán, míg egyszer csak meg nem elégeli a túl sok adományt....s pusztításra kezd. Kicsit ellentmondásos, de legalább ha megöl mindenkit, több vergődő, véres testet, a halál bűzétől átitatódó masszákat már nem ajánlunk fel neki egész földrészre kiterjedő oltárán. S eljő majd a Végítélet napja, amidőn a Hold tengerei ezen pusztítástól meggyötört földre hullnak. Egyszer már megtörtént, nézz csak végig tiszta, felhőtlen éjszakán a Holdon, s meglátod a pöttyöket, a pörsenéseket, amely a Szülők Arcát csúfítja és rájössz, hogy ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra. Másképp teszel-e vajon ezen ismerek fényében? Nem. Mert önző vagy.

  Az anyák ölelése megnyugtató, erővel és nyugalommal áraszt el téged. Ugyanezen anya öleli át haldokló fiát és átkozza az Isteneket, hogy miért pont velük történt mindez? S könny fátyolos tekintetével végig néz a marcona alakokon, akiknek a kardján még ott csillog a fia vére. Végignéz rajta és nem tehet semmit, mert a kard már véres ösvényt vágott a hasán keresztül egészen le a Szent Földig. Testvérek kacagása bolygatja fel a csendes erdő magányát. Csak hogy fél perccel később a nevetés sikolyba váltson át és halálhörgésbe. Pusztítunk. Mert ez a természetünk.

  A magas hegyfokról pillantottam le a földre, amelyet Veronia-nak neveznek. Innen nézve minden békésnek és nyugodtnak tetszett. Se háborúk, se aljas cselszövések, csak a természet a maga teljes szépségében. Végig néztem s azt kívántam, bár csak el tudnám szakítani testemet ettől az egésztől, hogy szellemként járjam végig a megkínzott tájakat, igazságot szolgáltatva mindenkinek, ki a szüleinket gyalázzák meg. Azonban kevés voltam mindehhez és a horizonton új fenyegetés törte fel a fejét. Egy fenyegetés, amely nem a Holdaké, hanem a másik hatalomé, mely aljas módon bújik meg mögöttük. Egy egész vallás szerveződött köré. Az Emberek Vallása. A Kereszténység. Gyarló módon sajátjuknak követelik a dicsőséget, hogy az Ő hamis Istenük teremtette mindezt. Ha Ő teremtett is valamit, az csak a széthúzás és az alakoskodás. Testvérek fordulnak egymás ellen, mert még Ők se tudnak megegyezni abban, hogy még is, miképp értelmezzenek egy könyvet, amely egységet kéne, hogy hozzon. Örülök, hogy nekem semmi közöm nincs hozzájuk. S ezen új hatalom, amely pusztítással, vérözönnel és tomboló halálhullámmal fenyegeti ezen szent tájakat, tőle származik, az Ő gyengeségének eredménye. Angyalokat teremtett, de a saját példájára és alakjára, s ezek a lények gyarlók. Óh, de még mennyire, hogy azok és esetlenek is és gyengék. Nem hatalomban, hanem elmében. Ha néven kéne neveznem őket, akkor megtehetném és egy szóval jellemezhetném őket. Egy szóval ,amely az én személyes bosszúm tárgya lett, a nekromantákon kívül, akikkel már annyira nem is akartam foglalkozni, hisz az Anya és Apa fiának manifesztációjaként meg kell őket semmisítenem, hisz Ők ezt kívánták tőlem, amikor megteremtettek engem és egy földi porhüvely testébe plántáltak. Néven nevezzen a Szörnyeket? Legyen hát: Mélységiek. Az egész egy innen távoli területen kezdődött, egy könyvtárban. A bosszú azóta is hajt....

  Ezen borongós gondolatokkal fordultam el a sziklaszirttől, hogy utamat tovább folytassam a Schattenschield-en keresztül. Egy cél vezérelt engem ide, hogy utalásokat találjak és módokat. Vihar tombolt. Sötét fellegek lepték el a láthatárt, s azzal fenyegettek, hogy megsemmisítenek mindent. A villámok döreje mélyen visszhangzott a kopár sziklákon keresztül, mint ha Hold Apa a dobjait verte volna, harcba szólítva a Kárhozottak lelkeit, hogy egy elsöprő támadás során elpusztítsanak mindent, mi ellenségnek tekinthető. De csak egy harcos válaszolt a hívására és én folytattam hát az utamat. A köpenyem elnehezült már az esőtől, tetőtől-talpig át voltam ázva, s az erős széllökések a testemhez tapasztották az átázott rongyokat, s a sziklafalhoz vágtak folyton. Igyekeztem fedezékben maradni, annyira a falhoz húzódva, amennyire lehetett, ez azonban túl sokat nem segített. A táskám tartalmának nagy részétől már megszabadultam, hogy ne nehezítsék az utamat. Amúgy is kevés felszereléssel jöttem, leginkább csak élelmet és vizet hoztam magammal. Fegyverként egyedül Vengeance és az éjgyilokom volt nálam, még az utazásaim során összeszedett varázstárgyakat is otthon hagytam, egyedül a sálam volt nálam, amelyet most az arcomba húztam, hogy védjen a kegyetlen hideg ellen. Így is éreztem, hogy az arcom már lefagyott, s a kezeimet alig bírtam mozgatni.
  Nyomorúságos állapotban voltam, akármennyire is nem akartam bevallani magamnak. Lenézve a kezemre csak vörös hústömegeket láttam, amelyeket lassan kikezdett a kegyetlenül hideg szél és a napokon tartó utazás a sziklás hegyvonulatok között. A körmeim betöredeztek, amikor egy csúszós kőre lépve majdnem a mélybe zuhantam, s csak az utolsó pillanatban tudtam megkapaszkodni a párkány szélében. Három, talán négy körmöm is teljesen letört küszködésem során, de nagy nehezen visszahúztam magam a keskeny ösvényre. Az azóta eltelt két nap során legalább a vérzés valamennyire elállt s az út közben összeszedett gyógynövényekből készítettem rá kötést, hogy ne fertőződjenek el a sebek. Ha a térképek igazat mondanak, akkor még két napnyi járóút és megérkezek egy rég elfeledett helyre, ahol talán válaszokat találhatok. Mannenschloss. Aelfsige ezt a helyet jelölte meg, mint a helyet, ahol a nekromantát találhatom, aki megölte az apámat. S Ő talán információkat is tud szolgáltatni a Mélységiekről, mielőtt megölném.
  Egy pillanatnyi pihenőt engedtem meg magamnak, ami közben kihúztam magam, hogy elgémberedett tagjaimat megmozgassam. A vihar ott tombolt körülöttem, s minden egyes fényes csóvára összerezdültem, hisz a mély, dübörgő hang a dobhártyáimat akarta szétszaggatni. Mint ha üzenni akarna az  Ég is, hogy ne folytassam az utamat. De ez valójában csak Apa kihívása volt, hogy minden cudar körülmény ellenére folytatom-e a küldetésemet. Jobbra néztem az ideiglenes menedéken fedezékéből. Alattam egy nem túl mély, talán 10 méteres szakadék ásítozott, aminek az aljában egy széles ösvény vezetett tovább. Túl egyenes volt ahhoz, hogy természetes képződmény lehessen, bár a sok kőomlás bemocskolta és tele volt kisebb-nagyobb kőhalmazokkal. Ha oda le tudnék valahogy menni, biztonságosabban folytathatnám tovább az utamat, s talán találnék valami normális fedezéket is, ahol végre tüzet tudnék gyújtani, hogy megmelegítsem a hidegtől meggyötört végtagjaimat. Majd, ha a vihar elül. De ideje tovább menni. Kiléptem a fejem fölött lógó sziklakiszögelés alól, amelynek a tetejéről alig fél órája néztem végig Veronia-n. Tettem egy lépést, aztán egy, az előzőeknél sokkal hangosabb dörej. A villám közvetlen közelemben csapódott be. Aztán valami fenyegetőbb, mélyebb hang, mint ha ezernyi dobot vernének egyszerre. Reccsenés. Sötétség....



   Amikor kinyitottam a szememet, az első, amit megpillantottam, egy szikla volt, amelyet vér szennyezett. A bal oldalamon feküdtem, eléggé furcsán kicsavart pózban és éreztem, hogy minden egyes porcikám fájt. Nyögve próbáltam feltápászkodni, azonban a fejembe nyilalló éles, erős fájdalomtól majdnem megint elájultam. A gyomrom kavargott és éreztem, hogy nem bírom visszatartani. A hányás kérlelhetetlen volt és feltartóztathatatlan. Szürkés, savas lé csapódott ki a számból, hogy szétplaccsanjon a sziklán, és pár csepp visszahulljon rám. Király. Már csak ez kellett. Vártam még két percet, mire lenyugodtak az idegeim és ismét megpróbálkoztam azzal, hogy felálljak. A bal oldalam valamiért nem akart engedelmeskedni nekem, így a felül lévő jobb kezemmel kapálóztam addig, míg el nem értem a köveket. Az ujjaim megcsúsztak a trutyin, amit én juttattam oda, de ezzel most nem törődtem, nyúlkáltam már undorítóbb dolgokban. Mindenem fájt és majdnem elbőgtem magam a kíntól. Végül találtam valami fogódzót, és azt használva támasztéknak, ellöktem magamat. Éreztem, hogy a testem átzuhan a holtponton, és a hátamra fordulok. Jobb kezemet a testem alá húzva próbáltam feltornázni magamat, bár közben minden testrészem tiltakozott a mozgás ellen. Fekete foltok keretezték a látómezőmet, remegtem az erőlködéstől, s vad, állatias ordítás szakadt fel a torkomból. Mikor sikerült végre feltornáznom magam félig ülő pozícióba, egy olyan látvány fogadott, aminek nagyon nem örültem, de legalább megmagyarázta azt, hogy miért nem tudom mozgatni a bal lábamat.
  A csont átszakította a bőrt és ruhát is, és most vörösen-fehéren kandikált ki. Vastag porréteg fedte a fedetlenül hagyott területet, és a lábam alatt vértócsa terjengett. Kapkodva vettem a levegőt, a páni félelem szorította össze a mellkasomat, s úgy éreztem, mint ha egy hatalmas gombóc lenne a torkomban. Az ilyen sérülések ilyen területen halálosak lehetnek. Nálam pedig semmi gyógynövény sincsen s ahogy végignéztem a környezetemet, egyetlen virágot vagy fát se fedeztem fel, csupán egy kiszáradt, vénséges fa nézett velem szemet, mint ha némán őrködne felettem. Igyekeztem magamat lenyugtatni, nem túl sok sikerrel. Bal lábamat kímélve húztam magam a szikla felé, majd a hátamat az engesztelhetetlen kőtömegnek vetettem. A homlokomon verejték patakzott lefelé, csípte a szememet. Legalább az eső elállt, bár lehet, hogy most jobb lenne, ha tombolna a vihar, hisz az esővizet összegyűjtve legalább kimoshatnám a sebet valamennyire. De az átkozott eső persze, hogy most állt el, és a földön nem volt egyetlen mélyedés sem, ahova összegyűlhettek volna az Anya könnyei. Reszketve vártam pár percet, próbálva összeszedni az erőmet. Az izzadtság még mindig csordogált lefelé, és a látásom elmosódott volt. Megtöröltem a homlokomat, hogy kezdjek magammal valamit. Amikor elhúztam a kezemet, az vörösen csillogott. Ismét a homlokomhoz nyúltam és összerezzentem az újabb fájdalomtól. Ujjaimmal óvatosan végig tapogattam az arcom bal oldalát. Túl sok bőr nem maradt rajta és a bal fülem helyén csak cafatok lógtak. Ahogy tekintetem lefelé vándorolt, megláttam, hogy ez igaz a teljes testemre ezen az oldalon. A köpenyem csak darabokban lógott rólam, így tisztán ráláttam a lehorzsolódott testemre. Mindenem csupa vér volt. Bassza meg!

  Nyögve néztem felfelé, hátha akad valaki, aki véletlenül erre felé csámborog. Semmi. Semmi hang nem volt. A párkány, ahol valamikor álltam - nem tudom, mennyi idő telhetett el, bár már késő este volt, így valószínűleg jó pár óra, ha nem napok. Darabokban hevert, s a kőgörgeteg körülöttem terült szét. Az utolsó villámcsapás szétrombolta az amúgy is eléggé ingatag nyúlványt, és lesodort engem a keskeny ösvényről, hogy tíz métert zuhanva végül ennek a sziklának csapódjak. Próbáltam racionális maradni és felmérni a helyzetemet, hogy tudjam, mivel tudnék segíteni magamon. Az már biztos, hogy az amúgy nagyjából két napba kerülő út, amely Mannenschloss-hoz vezet, jóval hosszabb időbe fog telni, de nem volt más választásom. Ha valahogy sikerülne elkerülnöm a nekromanta figyelmét, ott meghúzódhatnék és felmérhetném a terepet, valami normális orvosság után kutatva. Talán...bár a belsőmben éreztem, hogy ez igen csak erős "talán". A félelem szorongatta a torkomat és a mellkasomat, és éreztem, ahogy a sírás feltör bensőmből. A helyzetem kilátástalan volt és menthetetlen. Miért velem történt mindez?

- SEGÍTSÉG!
  Ordítottam el magam végső elkeseredettségemben. A sziklákon visszhangot vert a kiáltásom és többször is visszahallottam elkeseredett szavaimat, hol mélyebben, hol magasabban, mint ha a kérlelhetetlen Schattenschild gúnyt űzne belőlem. Nem láttam a Holdat, valahol a hátam mögött lehetett. Elárult volna Apa? Talán tényleg azt üzente, hogy forduljak vissza? S amikor nem engedelmeskedtem neki, megbüntetett? De miért nem bízott bennem? Miért nem engedett tovább. S miért ilyen elmosódott minden. Köptem egyet, hisz az elharapott nyelvemből csak úgy ömlött a vér. A vörös massza hangosan placcsant előttem a földön. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy pár fogdarab is csatlakozott hozzá. Nyelvemmel végigtapogattam a fogsoromat, bár a nyelvemnek a felső darabja hiányzott. Jó pár kilazult fog, s pár üres hely, ahol előtte még azok voltak. Az állkapcsom is iszonyatosan fájt. Óh, édes anyám, ez így határozottan egyre rosszabb és rosszabb lesz, minden egyes felfedezéssel. Jobbra nézve megláttam Vengeance-t és tőle két méterre a hátizsákomat, amelynek mindkét szíja elszakadt. A kardom után nyúltam, s hosszas próbálkozások után - igaz, hogy kétszer majdnem ismét elájultam a masszív fájdalomhullámoktól - végre a kezembe kaparintottam. A kezem úgy remegett, mint egy vén embernek, aki egész életében masszívan alkoholizált és már vagy egy hete meg van vonva az éltető nedűtől. A bal kezem használhatatlan volt, csak egy véres hústömeg volt a helyén, így a jobb kezemre hagyatkozva próbáltam a kardomat hosszabbításként használni, hogy elérjem a táskámat. A hegye pont elért a táskáig.
  Nyújtózkodtam, hogy elérjem a cuccaimat, és bele is akadt a fegyver! Végre valami sikerül! Megpróbáltam közelebb húzni magamhoz, de a penge kicsúszott a kis redőből, amibe beleakasztottam, s még valahogy sikerült messzebb is tolnom magamtól a bőrtáskát. Hangosan káromkodva ismét utána nyúltam, azonban most meg már túl messze került ahhoz, hogy innen elérjem. A kínnal mit sem törődve csúsztattam a hátamat tovább a sziklán, hogy közelebb kerüljek. Miután olyan messze húzódtam a hátammal, amennyire tudtam, jobb lábamat mozdítottam utána, aztán a bal lábamat megfogva akartam arrébb tenni.  Elkínzott ordítás tört elő a mellkasomból. Csillagok robbantak szét a szemem előtt és az édes sötétség ölelt magához. Mire felkeltem, már a keleti láthatárt vörösre festette a lassan felkelő nap fénye. Órákra kiütöttem magam ezzel a hülye próbálkozással. A torkom tapló száraz volt. Felkacagtam. Örömtelen egy hang volt ez, inkább kétségbeesett, semmint vidám. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit is csináltam. A kard ott volt a kezemben. Áh, a táska! Ez az, koncentráljunk arra.
   A bal lábamat pihentetve próbáltam közelebb kerülni a táskához. Esélytelen. A fegyverem még mindig nem érte el azt. Óh, hisz én fejvadász vagyok, még hozzá egy igen csak jóképű és erős fejvadász. Már mint, most biztos, hogy nem, de Aelfsige megtanított pár dolgot, ami hasznos lehet a számomra. Mint mondjuk a...

~ Meg ne próbáld Te szerencsétlen! Csak ártani fogsz magadnak vele!~
- Óh, Shea, kussoljál már! Én vagyok a harcos, nem Te! Én tudom, hogy mit kell tennem. Takarodj innen!
~ Rohadtul nem jó ötlet! Maradj a sziklánál. Várj egy kicsit és próbáld meg újra!~
- Nem tehetem. Kell az a táska! Kell....
  Nem folytattam tovább a gondolatmenetet. Elvileg működnie kéne. A fejemben zavarodott gondolatom keringtek, de ez az egy megoldás maradt nekem, nem igaz? Hisz, ki mondta, hogy két lábon kell állni ahhoz, hogy meg tudjam ezt tenni? Senki? Nem igaz? FŐLEG, MERT KURVÁRA NINCS KÉT LÁBAM! ÉS ÁLLNI SE TUDOK! BASZKI, AZÉRT! Megpróbáltam koncentrálni, azonban nem ment. Az énem legbelsejébe nyúltam le, ahol talán találok valami nyugalmat, egy biztos pontot, ahol megérezhetem a bennem lakozó mágia párosából az egyiket, amelyik most nekem kell. A sötét elfek ereje mint egy tomboló tengeri vihar, tobzódott bennem. Megfoghatatlan és megszelídíthetetlen erő, amely vadállat módjára próbált kitörni belőlem. Hívtam és Ő válaszolt. Egy megoldásom maradt, egy reményem. A mesterem által oda adott könyvben úgy nevezték: Holdlépés. Az erő felkavargott bennem, ahogy válaszolt a hívásomra. Arra koncentráltam, hogy előrébb csússzak, csak egy kicsit, hogy el tudjam érni a zsákot. Istenek, kegyelmezzetek nekem! Jöjjön össze! Koncentráltam, és semmi...
- MI A BÜDÖSZ FRANC?! MIÉRT NEM AKARSZ SEGÍTENI NEKEM?!
~ Ha meghallgattál volna, elmondhattam volna, hogy ez így rohadtul nem fog működni. Ahhoz mozognod kell, nem fogsz te itt ugrándozz....~
  Nem hagytam, hogy az őrült kis köcsög folytassa a mondókáját. Óh, persze, hogy nem engedtem! Ő csak vissza akar engem fogni, hogy ne teljesítsem ezt az egyszerű feladatot, mert azt akarja, hogy meghaljak. Mocskos kis szemét! De elárulta magát, adott nekem még egy tippet...
~ Te szerencsétlen, nem akarom, hogy meghalj, mert akkor én is az enyészeté leszek! És ne, nehogy megpróbáld. Várj, gyűjts erőt és találj más megoldást. Használd meg a környezeted! Nehogy megtedd! Állj már le!~
  Miután sikertelenül próbálkoztam, új megoldást kellett találnom. "Ne ugrándozz". Óh, dehogy nem fogok ugrándozni, te szerencsétlen. Nekem KELL az a táska, hát nem érted? Jobb kezemet használva segítségként valahogy sikerült feltápászkodnom, bár a részletek furcsán elmosódottak voltak, mint ha egy szűrőn keresztül láttam volna a világot. Mire feltápászkodtam, már hörögtem és átkozódtam magamban, vagy éppen hangosan, ahogy épp hangulatom tartotta, vagy épp amennyire vissza tudtam magam fogni. Shea kussban maradt, de nagyon éreztem, hogy valamit közbe akarna szólni. Jó, maradjon is csendben, rohadjon meg. Na nézzük, ugrándozzunk, mint valami hülye Mistwood-i állat, amit láttam anno. Vagy mint a békák...azok az átkozott, undorító, rohadt mocskok. Milyen beteg elme kellett ahhoz, hogy őket megalkossák? De koncentráljunk, koncentráljunk. Bal lábamat, amennyire tudtam, térdből felhúztam, bár ez már magában egy kész kínzás volt. Oké, ugorjunk. Jobb lábammal elrugaszkodtam, amennyire tudtam. Éreztem, ahogy a testem a levegőbe emelkedik, nem túlságosan, hisz alig volt már erő bennem, de ennyi csak elég lesz. Aztán a "repülési szakasz" végén keményen a földhöz csapódtam, ahogy a jobb lábam összecsuklott és keményen a földnek csapódtam, természetesen a bal lábam ért le először, mert miért is ne...?
- A KURVA ANYÁDAT!
  Ordítottam a sziklának és a kezemben lévő karddal, a hátamon fekve vadul csapkodtam dühömben. Éreztem, ahogy az acél átveszi a rezgést, és továbbítja a csontjaimnak s a hűvös markolat még jobban belenyomódik a felsértett tenyerembe. Acsarogva csapkodtam és szitkozódtam még percekig, miközben a torkom már fájt a sok ordibálástól. A szemeim valószínűleg vérben forogtak. Hogy lehettem ennyire hülye?! Miért nem gondoltam át kétszer is a dolgokat?
~ Én megmondtam neked, hogy nem jó ötlet, de neked persze nem kell hallgatnod rám, nem igaz? Hát tessék, most itt van az eredménye, te hülye. Most hogyan mész vissza a sziklához? Visszahúzód magad? Legalább háromszor el fogsz ájulni menet közben, értékes órákat vesztegetve, amely alatt már megoldást találhattál volna. Szedd össze magad!~
  Dübörgött Shea hangja a fejemben. Na jó, valószínűleg igaza volt, de már csak makacsságból se hallgattam rá. Miután jó időt azzal töltöttem, hogy a hátamon fekve néztem, ahogy az erőtlenítő Nap sugarai átvágják magukat a súlyos felhőköpönyegen, mozgásba lendültem. Jobb kezemmel hadonászva végre megtaláltam a zsákot és vaktában hajítottam el a szikla felé, hogy legalább azt ne kelljen magammal cipelni. A bőralkalmatosság hangosan csattant a sziklákon. Ha bármi törékeny volt benne, annak már amúgy is régen vége, így nem aggódtam azon, hogy kárt teszek a felszereléseimben.Miután ezzel végeztem, elkezdtem magamat visszavonszolni a szikla felé. Öt percet azzal töltöttem el kínok közepette, hogy hasra ráncigáljam magam, utána meg vagy fél órába telt, mire megtettem azt a három, maximum négy méter távolságot. A bal lábamon a csont még mindig kikandikált és folyton beleakadt valamibe. Éreztem, ahogy a csontot csak még jobban kiszakítom a testemből és hogy még több szennyeződés kerül a sebbe, de nem érdekelt. Egy cél vezérelt: vissza a sziklához.
~ Én megmondtam neked, nem igaz?! Hogy hülyeséget csinálsz! Cyne, térj már észhez! Baszd, ha így folytatod, kinyírod mindkettőnket! Legalább a hátadon csúsztál volna vissza ahhoz a tetves sziklához és nem hason, akkor a lábadat nem cseszted volna szét még jobban....CYNE?! CYNE?!~
  Nem válaszoltam neki, mert nem volt mit válaszolni...Rohadjon meg ez az elvetemült állat, akkor se fogok rá hallgatni. Vagy halgatni? Egy "l" vagy kettő? Hal lennék? Aki csak úgy úszkál az Élet Vizeiben? Aki csak tátog, amint kiér a megszokott komfort környezetéből? Óh, igen...
- FÉLJÉTEK CYNEFISH-T!
~ Óh, bakker....~
 
  Miután megérkeztem a sziklához, hátamat annak vetve pihentettem, bár semmi erőm nem maradt. A bal lábamból kiinduló fájdalomtól majdnem megőrültem. Bár, valószínűleg ez már késő, amúgy is az őrület határán voltam.A táskában kutakodva végül megtaláltam azt, amit kerestem. Három réteg ruhába bugyolálva egy kis bőrflaskát. Még Jens adta nekem az Északi Királyságban, mielőtt útra indultam volna. Azt mondta, hogy jól jön majd, ha minden másból kifogytam. Hát, Ő valószínűleg nem így gondolta. A kulacsot két combon közé szorítottam, hogy meg tudjam tartani, majd elkínzott jobb kezemmel tekertem le a kupakját. Halk pukkanás jelezte a sikeremet. Ezután egy váltás ingért nyúltam, amit vastagon megöntöztem a tárolóban lévő erős pálinkával. Az alkohol édeskés illata megcsapta az orromat és elgondolkoztam azon, hogy inkább nekem kéne meginni az egészet, de letettem róla. Miután a ruha már tocsogott a pálinkától, elkezdtem a sebet kitisztítani, belülről kifelé haladva.
  A fájdalom elviselhetetlen volt. Ordítottam, ahogy a torkomból kifért, és a hangok visszatértek hozzám. Mint ha egy őrült nevetett volna rajtam, gúnyolódott volna rajtam. De vajon ki volt itt tényleg őrült? Szipogva és remegő kézzel fejeztem be a tisztítást, és közben nagyon koncentráltam arra, hogy ne ájuljak el. Nem szabad elájulnom! Ha most kiütöm magam, akkor sose kelek már fel, ezt az elmém mélyén éreztem. Ébren kell maradni. Meg kell őrizni a józan eszem. Maradj ébren, Cyne, maradj ébren! Kántáltam a szavakat magamban, és csak ez segített, hogy végig tudjam vinni a műveletet. Az alkohol csípett és az egész világ forgott körülöttem, minden teljesen elmosódott volt a könnyeim tengerén keresztül. A fejem lüktetett, mint ha a Háború Dobjait verte volna bent vagy ezernyi harcos, és közben kardjaikkal karmolták volna a koponyám belsejét. A gondolataim elmosódottak voltak. A fülem csengett. Agyrázkódás. Kezdtem elveszteni a kontrollt.

  A butykosra néztem és megráztam azt. Valamennyi ital még volt benne. Megigyam, avagy sem? Nem tudom, hogy a táskámban van-e még ép állapotban lévő vizes palack, bár a zuhanás előtt...mennyi is volt nálam? Volt egy hegyi patak, ahol feltöltöttem. De mikor volt az? Hetekkel ezelőtt? Napokkal? Órákkal? Ittam én egyáltalán vizet? Kell nekem egyáltalán? Áh, a pálinka jobbat fog tenni nekem, bár a torkom olyan taplószáraz volt, hogy a nyelés is fizikai fájdalommal járt. Már ha lett volna nyálam, de az ajkaim, éreztem, hogy cserepesre száradtak. A ruhám még mindig nem száradt meg az előző napi - vagy heti? - esőtől, ami folyton engem áztatott el. Tehát olyan hosszú ideje nem üthettem ki magamat. Órákra talán? Vagy maximum egy napra? Itt kint még mindig hideg levegő fújt, és ez még csak ráadott a problémáimra. Áh, egye fene, mi veszteni valóm van? Két nagy korttyal küldtem le az éltető alkoholt a torkomon. Égetett, mint a fene, és éreztem, hogy a gyomrom tiltakozik ellene. Ja, igaz, semmi kajám nem maradt, azok valahol szétszórtan hevernek a földön, túl messze, hogy elérjem őket. Hátamat a sziklafalnak döntöttem és felnéztem az égre. A Nap már fél úton járt a zenit felé. Talán két, három óra lehetett délig, amikor a legnagyobb erejével fog lesütni rám. Csak néztem az égő tűzgolyót, a felhőzet kezdett felszakadozni, s látni lehetett a tiszta kékséget. Csak néztem a fényforrást, bántotta a szememet, bántotta az elmémet, de kellett a kín. Igényeltem.

- Itt fogok meghalni, nem igaz?
  Tettem fel a kérdést csak úgy magamnak, halkan. Elkeseredettség vegyült a hangomba. Ennyi lenne? Egy rossz lépés, egy villám, egy zuhanás, és minden tervnek lőttek. Távol mindenkitől és mindentől, ami valaha valamit is jelentett számomra. Tervek, amelyeket nem valósítottam meg. Személyek, akiktől nem búcsúztam el. De nem is számítottam ilyenre, hogy ez fog történni. Olyan céltudatosan haladtam előre a számomra kijelölt ösvényen, hogy hittem, semmi baj nem történhet. Hittem, hogy halhatatlan vagyok és sérthetetlen. Egy hős, a régmúlt koraihoz illő. Hát, ebben semmi hősiesség nincs. Csak szenvedés és gyengeség. Ennyit Cynewulf-ról.
~ És most...hogyan tovább? Feladod?~
  Csengett a fejemben Shea szomorkás hangja. Majdnem hogy normális volt. Mint ha megértett volna engem. Annyi értelmetlen harcot vívtunk egymás ellen, próbálva megszabadulni egymástól, de össze voltunk nőve, egy elválaszthatatlan párost alkottunk. De mi folyton csak civakodtunk, mint a rossz házasok. Még egy dolog, ami miatt csak megbánást tudtam érezni. De most már mindegy, nem igaz? Itt fogok...
- NEM FOGSZ ITT MEGHALNI! TARTS KI....MÉG VAN MIÉRT KÜZDENED!
  Ordítottam el magamat, hangosan. A sziklákon visszaverődtek a hangok és visszasiklottak hozzám, felerősítve azokat és az akaratomat is. Igen, küzdenem kell. Ott van egy halál, amit meg kell bosszulnom. Annyi mindenkit meg kell még ölnöm. Bűnösöket. Ártatlanokat. Még több szenvedő alakot adni a listámhoz, hogy a Fátylon túl várjanak engem, késekkel a kezükben, bosszúra éhezve. De én vagyok a Mesterük. Ők a szolgáim lesznek a túlvilágon, hogy még tovább tudjam őket kínozni. Óh, igen...
~ De nem...ne a bosszúra gondolj, Cyne. Vannak sokkal fontosabb dolgok is!~
  A saját hangom. Emlékeztet. Igen. Emlékeznem kéne. De mire? Mi fontosabb a bosszúnál? Mi fontosabb annál, hogy megtoroljuk a minket ért sértéseket, hogy családokat szakítsunk szét? Családok. Nekem is volt egyszer. Elvesztettem és eltoltam magamtól. Család. Lények, akiket szerethetünk, akikkel megosztjuk múltunkat, jelenünket, jövőnket. Szeretet. Az arcom előtt három elmosódott alak jelent meg. Csak az arcukat láttam, ahogy egymás mellett állnak, és sajnálkozva néznek le rám. A középső alakot fényözön vette körül, s megvilágított mindent. Csak néztem a földöntúli jelenést. Azt a gyönyörű arcot, amely olyan sok kedvességet árasztott magából, ha a self tudta, hogy hova nézzen. Teste lágy vonalait. Szinte hallottam a hangját is. Jobb oldalán egy másik nő állt. Vele nem volt olyan bensőséges a kapcsolatom, de azok után, amin közösen átmentünk, Őt is közel éreztem magamhoz. A fényes jelenés bal oldalán ott állt egy férfi, kezében egy nagy self felessel, és mosolyogva nézett le rám, mint ha hívogatna. "Menjünk inni!"
- Ada?
  Kérdeztem a középső nőtől. Közelebb jött hozzám.
- Lory?
  Kérdeztem a jobb oldali nőtől. Közelebb jött hozzám.
- Armin?
  Kérdeztem a bal oldali férfitól. közelebb jött hozzám.
  Mögöttük más alakok is tolakodtak, az arcuk kivehetetlen. Akikkel életem során találkoztam, és kapcsolatba kerültem velük. Akik talán még jelentettek valamit a számomra. Nem jöttek közelebb. Csak Ők hárman, akik a legfontosabbak voltak az életemben.

- Értetek kéne küzdenem?
  Nem kaptam választ. A vízió szépen lassan eltűnt, magamra hagyva engem. Rázkódtam a sírástól. Ideje össze szednem magam! Ideje, hogy ismét Cynewulf legyek, a pökhendi, nagydumás alak, akit nem érdekelnek az esélyek, mindig kivágja magát a slamasztikából. Ideje, hogy megszabaduljak ettől a csapdától.
- I won't be trapped anymore...I won't. I...


A hozzászólást Cynewulf összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 03, 2017 6:02 pm-kor.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Márc. 31, 2017 1:06 pm

PART TWO: THE MADNESS IN ME

"Vedd el egy embertől mindenét és nézd meg, hogy miképp is fog reagálni? Foszd meg a családjától, a barátaitól, az ismerőseitől és okold őt mindenért. Az elején tagadni fog. Az elején harcolni fog. Aztán szépen lassan elkezdi elfogadni a tényt, amit Te erőszakoltál rá. Végeredmény: Őrület. Aztán ereszd őt rá a világra és nézd, ahogy lángokba borítja azt."
― Az Őrület Határain


  Nem fogok ebben a csapdában maradni. Nem maradhatok! Körbe néztem, hogy még is, mi a franchoz kezdhetnék? Vissza kell még térnem, meg kell keresnem Andromeda-t és elmondani neki, hogy mindig ott leszek mellette és segíteni fogom. Vissza kell mennem Armin-hoz és Lory-hoz, hogy elmondjam nekik, mennyit jelent az, hogy befogadtak, hogy a barátaim lettek. Ott van még Dracon és Bane is, két hűséges társam, akik alig bírtak megmaradni a hátsójukon, amikor lepasszoltam őket a hercegi párnak, hogy vigyázzanak rájuk. Valószínűleg azóta már vagy ezer átkot szórtak rám, hisz Draci hajlamos mindenféle tetemet felhalmozni maga körül, Bane pedig szívesen rágcsál meg mindent, így valószínűleg Lory háza már romokban áll a túlságosan is szertelen és energiától duzzadó hatalmas, kék szemű kutya tombolása után. A sebet, ahogy tudtam, kitisztítottam, de valószínűleg ez sokat nem jelent.  A csont még mindig fedetlen volt, és a vér már megalvadt körülötte, s feketére színeződött, rögökbe állt. Azonban ami aggasztóbb volt, hogy kezdett elszíneződni. Aelfsige szerint akkor kezdjek el igazán félni, amikor a vörös csík megindul, jelentsen ez bármit is. A zöldes, sárgás szín, és a szag, amit árasztott magából a seb, már önmagában is undorító volt, amitől majdnem elhánytam magam.
~ Le kell vágni a lábadat, különben semmi esélyed...~
~ Tudom...~
~ Fel kell hevíteni a kardodat, elszorítani a seb feletti területeket és...~
  Shea abba hagyta a mondanivalóját. Megértett engem. Ha levágom a lábam, egy nyomorék leszek, egy féllábú istenverése. Milyen fejvadász lennék így? Milyen self lennék így? Legalább nem lábatlankodnék folyton a többiek körül. De akkor is...Vannak áldozatok, amiket meg kell hozni. De még is, hogyan gyújtsak tüzet? Minden teljesen elázott, és csak egy rég kiszáradt fa volt a közelben, ami most szomorúan méregetett engem. Nem, nem fogom levágni a lábamat. Nem, addig nem, míg nem tudok tüzet gyújtani, hisz ha csak így vaktában elkezdeném vagdosni, azzal lószart se érnék el. A táskámból elővettem az utolsó megmaradt ingemet és az éjgyilokkal elkezdtem felszabdalni. Öt perc után már számtalan csík állt a rendelkezésemre. Egyet összegöngyöltem és a számba dugtam, hogy ne harapjam el a nyelvem. Jó vicc, már rég elharaptam, de minek súlyosbítsam tovább a helyzetet? Aztán fogtam a megmaradt csíkokat és a seb fölött szorosan elkötöztem a lábamat. Éreztem, hogy ismét sötétedik a világ, párszor pofán vágtam magam, hogy megpróbáljak ébren maradni. Lihegtem, kapkodva vettem a levegőt. Olyan szorosra húztam egy kézzel a kötést, amennyire csak tudtam s egy megmaradt foszlányt a táskámban található utolsó, megmaradt vizes butykos tartalmának nagy részének felhasználásával eláztattam, majd a csont köré tekertem. Éreztem, ahogy a kötés visszanyomja a csontot a lábamba, torz szögben. Valószínűleg bent még több roncsolást fog véghez vinni, de most már mindegy, nem igaz?
- Oké...hogyan tovább?
  Tűnődtem magamban. El kell indulnom valamerre. A hegyeken idáig eljutni egészséges állapotban is két hétbe telt, ilyen állapotban képtelenség visszamenni a hegy lábához, és onnan még a legközelebbi település is legalább öt napi séta, amikor a self egészséges. Képtelenség, ismét csak. Marad Mannenschloss. De legalább valami terveket fel kell állítani magamnak, különben végig ott fogok ücsörögni, míg vagy szomjan nem halok, vagy éhen. A zuhanás előtt két órával ettem utoljára, és tapasztalatból tudom, hogy akár öt napig is elvagyok kaja nélkül. Azonban most a szervezetem legyengült és az éhség mardosta a gyomromat. Maximum két nap. Van még egy fél kulacs vizem. Ha jól beosztom, szűkösen ugyanennyi időre elég lesz, de utána már reménytelen a helyzet. Megviselt állapotban, ennyire gyengén a kiszáradás ezek után maximum egy nappal végezne velem. Tehát van három napom arra, hogy vizet és élelmet találjak. Meg kell tennem! Meg tudom tenni! Vengeance felé nyúltam, majd a jobb kezembe vettem. A hűvös markolat ismerős érzése erővel töltött el engem, eléggel ahhoz, hogy a bal könyökömmel megpróbáljam felhúzni magamat, miközben a kardot támasztéknak, mankónak használva erőltettem fel magam álló helyzetbe.
  Az izzadtság véres patakként csorgott le a homlokomon. Éreztem, hogy az ájulás ismét környékez, így hát siettem. Amikor végre felálltam, a bal lábamat felhúztam, hogy ne álljak azon és a hátamat a kőnek vetettem. Így töltöttem legalább tíz percet, mire az extra fájdalom elmúlt. Az ösvény, amin álltam, széles volt, ahogy azt már megfigyelhettem és sziklákkal tarkított, korábbi kőomlásokra emlékeztetve az erre utazót. Emberi kéz vájta még ide talán évszázadokkal ezelőtt, valamikor Veronia benépesítése után nem sokkal. Nem várakozhatok itt tovább, így is már túl sok időt elvesztegettem. A táskában már semmi használható nem volt, így minden "vagyonom" egy kard, egy bérgyilkos penge, fél kulacs víz, megrongálódott ruhám és szétesőfélben lévő elmém volt, illetve a sál, ami már rég lecsúszott az arcom elől.

~ És hogy tervezel tovább haladni? Elugrándozol Mannenschloss-ig? A kardot nem használhatod mankóként örökre...~
~ Tudom.~
  Azonban a fa csak kétszáz méterre volt. Ha megerőltetem magam, talán fél óra alatt oda is érek. Így hát mozgásba lendültem. Amint elléptem a szikla mellől, éreztem, hogy a lábam mindjárt összecsuklik. Sokáig voltam ülő/fekvő helyzetben és az izmaim most tiltakoztak a megerőltetés ellen. Fogaimat összeszorítva erőltettem magam. A bal lábamat egyáltalán nem használtam, csak fél lábon ugrándoztam, bár így is minden egyes ugrás után összerezdültem a fájdalomtól. De ki kell tartanom. Ki kell tartanom. Nincs más választásom!

  Amint odaértem a fához, a Nap már majdnem elérte a zenitet. Erőtlen voltam és gyenge ezen ég alatt, de hé! elértem idáig. Nem hittem volna magamról. Éreztem, hogy teljesen száraz a torkom, de nem mertem inni. A víz itt most minden kincsnél többet ér. A fa imbolygott, mint ha szél rázná, pedig nem éreztem szelet. Ja, hogy én ingadozok? Vagy is hát, a látásom. Én megingathatatlan vagyok. Hisz, eljutottam ideáig, nem igaz? Na jó, de most, hogy itt vagyok, még is, mi a francot fogok csinálni? Miért is jöttem ide? Valamiért elindultam, ebben határozottan biztos voltam. Csak azt nem tudom, hogy miért. Végig néztem a fán, mint ha az megadhatná a válaszokat. De az nem szólalt meg. Milyen fa az, amelyik nem beszél? Milyen hülye világban élünk?
~ Mankót akartál csinálni a vastagabb ágakból. Koncentrálj!~
  Ja, igen, mankót. De miért? Miért van nekem szükségem rá? Aztán lenéztem a lábamra, és eszembe jutott, hogy miért is. Elérhető közelben két vastagabb faág is volt, azonban ahhoz, hogy azokat meg tudjam fogni, el kéne engedni a támasztéknak használt kardomat és akkor biztos, hogy eldőlnék. Még pár ugrással közelebb mentem hozzá és a vállamat a fának támasztottam. Kifújtam magam. Most már nagyon sűrűn kapkodtam a levegőt és reszkettem. Pedig nem is volt hideg, annyira. Már mint, amikor erre felé jöttem, sokkalta hidegebb volt, egyszer még a havazás is elkapott. Most viszont szinte majdnem hogy perzselő volt a forróság, amit nem is hittem volna, hogy ilyen lehetséges. Kézfejemet a homlokomra tettem, ott, ahol nem volt sérült. Forró volt, mint ha egy kemence lenne a fejemben.
- Láz. Mit tehetünk láznál? Le kell hűteni a testet. Ez nem lehetséges. Gyógyfőzetek. Nincsenek. Gondolkozz Cyne, mit tehetsz? A megfigyeléseire és tapasztalataidra hagyatkozz!
  Kétségbe esetten néztem körül, de semmitől se kaptam ihletet. Király. Akkor a láz egyelőre marad, amíg le nem tudom küzdeni. Még mindig a fának támaszkodva az egyik vastagabb ág után nyúltam. Próbáltam letörni, azonban a vállam megcsúszott és majdnem eldőltem. Az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg a törzsében és tartottam magam egyensúlyban. Ha ez nem működik, akkor marad a kard. Vengeance-t a kezembe kapva csapkodtam a kikandikáló ágat a tövénél. Az éles penge faragni kezdte a fát és jó pár próbálkozás után reccsenés jelezte a sikeremet. A faág a földre hullott, tőlem nem is olyan messze. Ideális helyzetben legallyaznám és valamivel betekerném a végét, hogy ne törje a hónaljamat, amikor rátámaszkodok, azonban a helyzet nagyon nem volt ideális. Óvatosan ereszkedtem le, akármennyire is tiltakozott a testem, hogy felkapjam az ideiglenes mankómat. Amint a kezembe kaparintottam, egy vad, diadalittas mosoly jelent meg az arcomon.
- Csak szépen lassan, lépésenként. Menni fog ez. Meg tudod csinálni!
  Biztattam magamat. A vastag ágat használva támasztékként ismét felegyenesedtem és egy közeli kőhöz botorkáltam, amire felfektettem az ágat. Hosszú volt, több méter hosszú, így inkább csak vonszoltam, és hosszú próbálkozások árán sikerült elfektetnem vízszintesen, de megérte a fáradozás. A vékonyabbik végénél könnyebben tört és nagyjából két, egyforma hosszúságú darabot törtem le, amelyek olyan hosszúak voltak, mint az alsó lábszáram. A kőre ültem le és elkezdtem leoldozni a bal lábamra rakott kötéseket....

  Amikor felébredtem, már sötétedni kezdett. Órákra kiütöttem magamat, ahogy a véres sebből elkezdtem kitépni a mocskos ing darabjait. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a vér rászáradjon a kötésre és szinte beleépüljön a szövet a sebbe. A fájdalom intenzív volt és el is ájultam tőle. A mellkasom szabálytalanul emelkedett és süllyedt. A fülem még mindig csengett. Megráztam a fejemet. Tovább kell mennem. Sínbe kell tenni a lábamat. Összeszorítottam a fogaimat, megmarkoltam az inget és készen álltam arra, hogy egy rántással kiszakítsam. A rántás fájdalmasabb volt, mint hittem. Az ordításom szétszakította a sötétséget. Eddig nem is látott madarak szálltak fel riadtan fészkeikből. Szinte kétségbeesetten szorítottam össze a fogaimat, de aztán ismét hánytam. Habosat. Nem hittem volna, hogy még van valami a gyomromban. Tévedtem. Mart, mint a sav és még jó ideig köhécseltem, és köpködtem, mire sikerült megszabadulnom az utolsó maradványoktól. Ennyit a büszkeségemről. Erőtlen kezekkel tettem az első fadarabot bal lábam bal oldalára, majd a jobb lábammal szorítottam oda, hogy ne mozduljon el, majd következett a jobb oldal. Amint mind a két fa nagyjából helyén volt, egy hosszú ingdarabbal elkezdtem összekötözni őket. Trükkös volt, hisz amint a jobb lábamhoz értem, azt el kellett mozdítanom, hogy átvihessem a kötést, s csak a használhatatlan bal kezemre támaszkodhattam, hogy megtartsam a fa darabot.
  Nem tudom, hogy mennyi időbe telt, mire a sín elkészült, és tökéletlen volt. Valószínűleg többet ártott, mint használt, de nem érdekelt. Valamit tennem kellett. A gyomrom vadul korgott. Rohadtul éhes voltam. Már több, mint egy napja nem ettem és számos sérülésem volt. Egy kiadós vacsoráról álmodoztam, ínycsiklandozó falatokkal. De mindig csak a gombapörkölt képe lebegett előttem. Fúj. Utálom a gombát! A világ legundorítóbb dolga....és a gombák között békák ugrándoztak. Ne, csak a békákat ne! Riadtam próbáltam elhúzódni a jelenés elől. A békák közelebb ugrándoztak hozzám és éhesen csillogó szemükkel engem méregettek. Nem csak békák, hanem varangyok és eddig nem ismert fajtáik is, akkora fogakkal, hogy még Draci is megirigyelte volna és olyan értelmes szemekkel, hogy az biztos, hogy nem állati volt. Hangosan sikítva hessegettem el őket. A kezem átsiklott rajtuk. Csak jelenések. Csak jelenések! Nyugodj meg Cyne. Nincsenek itt békák. Se gomba. Egy kibaszott sziklás hegységben vagy, itt nem él meg semmi sem. Brekik főleg nem. Nekik víz kell, emlékszel? Kutak sincsenek itt.
  De milyen kutak? Ki emlegetett itt kutakat? Megráztam a fejemet. Valami halványan ismerős volt ezzel a szituációval kapcsolatban. Világ életemben rettegtem a békáktól és a kutaktól, csak azt nem tudom, hogy miért. Nem kapcsolódtak hozzá rossz emlékek, legalábbis semmi, amire emlékeznék. Ahogy félrenéztem, egy mély kutat láttam az ösvény túlsó oldalán. Egy kőből kirakott, mohás oldalú kutat, amely szinte hívogatott magához, de közben sötétség áramlott ki belőle. Egy férfi állt mellette, arcát nem tudtam kivenni, de furcsán ismerős volt, csak...a neve nem jutott eszembe, se az, hogy ki is volt Ő számomra. Egyszerre ismerős és ismeretlen. Egy sivalkodó gyereket tartott a kezében és valamit magyarázott. "Itt az ideje, hogy megbűnhődj engedetlenségedért." Aztán a gyerek zuhanni kezdett a kútba. Amikor az aljára élt, én is összerezzentem. Egy vödör. Tele békákkal. Mind a kútba zuhant, aztán még egy és még egy vödör. Összesen hat. A gyerek sikoltott és talán én is. Aztán egy súlyos fedél került a kútra, hogy a gyerek biztos, ami biztos, ne menekülhessen el. Öntudatlanul tudtam, hogy napokat töltött ott. Ki volt ez a gyerek? Ki volt ez a férfi?
  Elfordítottam a fejemet a jelenéstől. Ideje tovább haladni, hagyni a...mit is? Jelenéseket? Hamis emlékeket? Nem is tudom ,hogy miket, de a hátam mögött kell hagyni. Vér ízét éreztem a számban. A homlokomon lévő seb ismét felszakadt és patakzott belőle a vér. Óh, csodálatos, még ez hiányzott csak. Nem törődtem vele, úgy se tudok tenni ellene. A megmaradt fát botként használva feltápászkodtam a szikláról. Ideje tovább mennem. Mindkét hónom alá jutott egy-egy ilyen mankó, amely épp hogy csak leért a földre, ha megrogyasztottam magam, de még mindig jobb, mint egy. Utólag rájöttem, hogy a kardot fel kéne csatolni a hátamra, azonban nem tudtam elengedni a botokat. Ha elengedem, nem lesz erőm ismét megragadni őket. Egyedül az éjgyilokom maradt hát nálam, az övemre erősítve, Bosszút ott hagytam a sziklán. Ha majd egyszer valaki erre jár, talál magának egy remek készítésű kardot, amit még egy vámpír kovácsolt nekem a távoli múltban és azóta jó szolgálatot tett nekem számtalan alkalommal....



  Az órák kezdtek összemosódni. Csak egy cél maradt előttem. Menni tovább és tovább. De hova? Visszanéztem oda, ahonnan indultam, de már nem láttam. Ennyit haladtam volna? Vagy hol volt egyáltalán az, ahonnan kiindultam? Csak egy gyereket láttam az ösvény végén, aki szánakozva nézett rám. Az alak ismerős volt számomra. Én voltam az, fiatalkoromban. Mellette egy alak állt. Én voltam az, idősen és őszen. Mindketten szánakozva néztek rám, aztán az idős alak elmosódott és semmivé vállt. Ő az, aki én sosem leszek. De mentem tovább. Merre is megyek? Miért is megyek? Mi az, ami még előrébb visz engem?

  ...egy sziklában megláttam a Mélységit, aki sötét csápjaival felém nyújtózik. Elhessegettem. Nem valóságos...
  ...a Nap erősen tűzött rám. Késő este volt. De az a szemét csak sütött és sütött. Dárdái átszúrták a sötétséget. De nem volt valós ez sem. Vagy az éjszaka nem volt valós? Mennyi idő lehet? Minden olyan elmosódott volt. Néha mint ha Shea hangját hallottam volna tompán, távolról. Nem értettem, hogy mit is mond...

  ...A kulacsomat vizsgálgattam. Csontszáraz volt. Milyen hülye kifejezés ez már?! Nézzetek rá a kibaszott csontomra és látjátok, hogy nem száraz?! Éjfekete vértől nedvedzik, és készen áll arra, hogy kicsontozzon mindenkit. Csontkalitkát fonjon körétek. Csontosan! Akarom mondani, pontyosan. Vagy is hát, pontosan. Ponty? Kéne egy ponty. Kaja. Bármi. A kulacsom tehát üres volt. Mint az elmém és a lelkem. Üres. Szontcsáraz. Szottyadt voltam. Szomorú. Nem, valami voltam, de nem tudom, hogy mi...

  ...az Újholdat figyeltem. Az arca aljasan vigyorgott rám. Az enyém leszel! Kacsintott rám. Mióta kacsingatnak a holdak? Ez is csak képzelődés. Ettől független elnevettem magam. Hát nem őrület? Kacsingató Holdak, amelyek csontból épültek fel és a homlokukról patakzik a vérözön, készen állva arra, hogy elsöpörjön mindent! Hát nem vicces? UGYE HOGY AZ?! NE MERJÉL NEKEM ELLENTMONDANI! TE NEM ÉRTED AZ ÉLETET!

  Mert, drága barátaim, kik halljátok utolsó gondolataimat, bár egyikőtök sincs itt, az Élet, a nagybetűs Élet tényleg csak egy vicc, amelyen csak nevetni lehet. Szarkasztikusan, megkínzottan, minden örömtől megfosztottam, hisztérikusan és gonoszan. Mit nevezel Te Életnek, mondd már meg nekem! Elég az, hogy ha lélegzel, eszel, szarsz és iszol? Hogy alszol? Persze, a szó szaro...szoros értelmében ez is nevezhető életnek, de ez a vegetatív élet. Nem, az élet folyamatos szenvedés. Mész tovább az utadon, teszed, amit tenned kell, vagy amiről csak azt hiszed, hogy tenned kell és közben folyton pusztítasz magad körül. Ezt Te választottad, Te alakítottad így, de nem ez a vicces része. A vicc az, hogy azt hiszed, hogy bármit is elérsz. Hogy tetteid valamiféleképpen glorifikálni fognak téged, hogy majd a túlvilágon bármiféle jutalomban fogsz részesülni. Hiszed, hogy valamit hagyni fogsz magad után. De senki se fog rá emlékezni, s midőn meghal az utolsó lény is, akivel valaha is találkoztál, emléked örökre az enyészeté lesz és tényleg, kitörölhetetlenül meghalsz. Csak egy kupac por marad utánad, fehérlő csontok a föld alatt, amelyet valószínűleg évszázadokkal később egy unatkozó gyerek fog a kutyájának hajigálni. A vicc az, hogy azt hiszed, számítasz. A vicc az, hogy folyton áltatod magad. A vicc az, hogy értelmetlen dolgokra pazarlod az életed. Dolgozol, hogy megélhess, hogy enni tudj és hogy etetni tudj. Évtizedeket töltesz robotolással és közben azon évek tovább suhannak és mit tettél? Semmit. Csak egy életed van, amit azzal töltesz, hogy a hatalmasságokat kiszolgáld. Uralkodók, hercegek, királyok, földesurak. De Ők se tehetik azt, amit akarnak. Folyton küzdeniük kell, hogy fenntartsák a vagyonukat és a hatalmukat. Ők se élnek. Senki se él. Az életnek nem viccnek kéne lennie, hanem egy önfeledt szórakozásnak, hisz tényleg csak egy adódott belőle. Épp ezért, egy vicc ez az egész, amin nem lehet őszintén nevetni, mert a gyöngyöző kacajt megfosztották tőled mások. Élhetnél úgy, hogy nem törődsz a következményekkel, csak élvezed, de előbb utóbb abba kell hagynod, mert nem csinálhatod a végtelenségig. Eléggé szomorú, nem igaz? Annyi álmod marad beteljesítetlen. Annyiszor buksz el...

  ...valami határozottan nem volt rendben a látóhatárral. A Nap nem fent volt, hanem mellettem, csak messzebb tőlem. A fák nem vízszintesen, hanem merőlegesen nőttek ki a földből, ami furcsán megfordult. Az arcomon éreztem a kő hidegét. Mi van? Mióta forgolódik velem így a világ? Aztán lenéztem. A földön feküdtem, a mankók összetörve hevertek körülöttem. Elestem. Mikor? Miért? MI a franc?!


~ Elfogyott a vized, Cyne. Négy napja nem ettél semmit. Kimerültek az utolsó energiatartalékaid is. Két napja nem ittál semmit. Teljesen ki vagy száradva. Az agyad már nagyjából felmondta a szolgálatot. De megtettél mindent, ami tőled tellett. Megtetted, még ha nem is volt elég. De a küldetés az elejétől fogva kudarcra volt ítéltetve. Mannenschloss-t már sose fogod elérni. Szomorú összegzés.
~ Akkor ennyi lenne? Itt ér engem a végzet?~
~ Sajnos igen. Azért, szép életed volt...~
~ Amit elbuktam. Semmit se tudtam megtenni, amit akartam.~
~ A barátaid már várnak, Cyne...~
  Csendült fel Sheatro szomorkás hangja. Nem, nem Shea. Nem ez volt az igazi neve. Csak most jutott eszembe. Krilil.
~ Sose voltunk azok a gyerekek, akit akart, nem igaz? Te meghaltál, én és Kristen pedig nem feleltünk meg neki. Sose feleltünk meg. Ezért bántott minket. Most már emlékszem. Én voltam a gyerek a kútban. Én voltam a megcsomózott kis lény a gardróbban. Kristen volt az, akin erőszakot tett. Ő meghalt, és megmenekült. Aztán még egy halál és én megmenekültem. De sosem az emlékektől. Krilil...sajnálom...~
~ Sok mindent sajnálok én is....De nézd, az ösvényt!~
  Az ösvényre néztem, ami fényárban égett. Ott állt az anyám, úgy, ahogy emlékeztem rá. Arcán kedves mosoly, szemei alatt véraláfutások. Az apám csak egy oszló hulla volt, kifogástalan állapotban lévő ruhában, hátán a Holdőrök fegyverével. Kristen is ott volt, vidáman mosolygott rám, arcán ugyanaz a tiszta ártatlanság csillogott, mint amire emlékeztem, még ha gyakran fedte is el ezt apánk kegyetlensége. Aelfsige, a vén mocsok morcos arccal álldogált apám mögött, szemén láttam, hogy azt tervezi, hogyan ölje meg őt, de nem tehette, mert Ő már halott volt. Ada is ott volt, arca hívogató volt, mögötte felsejlett egy sátor halvány körvonala. Az a sátoré, ahol egymáséi lettünk. Lory és Armin összeölelkeztek és úgy vártak rám ,hívogattak, hogy a barátaimmal legyek és a családommal. A kép szélén egy ismeretlen alak állt, aki viszont túlságosan hasonlított rám és Kristen-hez ahhoz, hogy letagadhassuk. Krilil. Mosolygott, az arcán nem volt nyoma a vérgőznek. Aztán az öcskös lassan felém indult és a kezét nyújtotta felém. Éreztem, hogy az eső rákezd, mint ha az ég sírna.
~ Készen állsz csatlakozni, hozzánk...bátyus?
~ Menjünk, öcskös. Örülök, hogy így is láthatlak.~
  Feleltem neki, miközben lenéztem a lábam előtt heverő véres, mocskos alakra, az elkínzott testre, amely egykor hozzám tartozott. Végig néztem rajta, de nem éreztem szomorúságot. Most vár rám egy újabb kaland. Néztem, ahogy Cynewulf, pontosabban Crispin Shadowbane meghal, ott, az esőben...Végre megszabadult.
- You won't be trapped in a madman's mind, anymore. Rest in peace...


  Felnéztem és egy ismeretlen ház mennyezetét láttam meg magam felett. A széles szarugerendáról mindenféle szárított gyógynövények lógtak le, amelyeknek a szaga keveredett és édeskés, de egyben keserű illat lengte be az egész szobát. Köhögtem és éreztem, hogy az egész mellkasomban fájdalom robban. A torkom teljesen ki volt száradva, és a fejem még mindig lüktetett. Hol a francba vagyok? Megpróbáltam felemelni a fejem, azonban a testem nem nagyon akart engedelmeskedni. Végtelenül erőtlennek és gyengének éreztem magam. Valaki halkan motoszkált mellettem, aztán egy nő arca úszott be a látómezőmbe.
- Látom, felébredtél...
  A hangja kedves volt. Hosszú, fekete haja keretezte öreg, ráncos arcát, de a ráncokon túl látni lehetett, hogy egykor, fiatalkorában egy gyönyörű nő lehetett, aki után minden férfi megfordult az utcán. Megpróbáltam megszólalni, de nem nagyon sikerült, csak krákogtam és tátogtam. A nő arcán mosoly jelent meg.
- Jól van, ne erőltesd magad, a lényeg, hogy felkeltél. Csúnya sérüléseket szenvedtél. Még is, mit képzeltél? Egyedül nekivágni az Árnypajzs-hegységnek? Ostoba, ostoba sötét elf. Egyedül a Sorsnak, vagy a Szerencsédnek köszönheted, hogy rád találtunk...meg arra, hogy össze-vissza ordibáltál és a hangodat már messziről meg lehetett hallani. A legnagyobb szerencséd viszont az, hogy nem talált rád előttünk pár rukh vagy egyéb, itt tanyázó ragadozó. Na meg az, hogy van itt pár olyan növény, amit máshol nem lehet megtalálni és ezért mászkáltunk erre. Nyugodj meg most már és pihenj. Több napra teljesen kiütötted magad, a kiszáradás és az éhhalál szélén álltál, a lábad csúnyán elfertőződött. Ha nem élne velünk egy bizonyos vámpír, aki történetesen ért az orvosláshoz, akkor vagy meghaltál volna, vagy legalábbis a lábadnak búcsút mondhattál volna. Jó pár napot kell még itt töltened, mire teljesen felépülsz....használd ezt az időt arra, hogy lenyugodjál és átgondold magadban: tényleg megéri a bosszúd, hogy így kockára tedd az életedet? Sokat beszéltél a delíriumos állapotodban. Nem tudom, hogy ki az a nekromanta, de csúnya halált szánsz neki, de ebbe te fogsz belehalni.
  Azzal a nő ott hagyott engem. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi is történt, de a legutolsó emlékem az, hogy a kiszáradt fától elindulok. Az utána következő percek, napok, órák....teljes sötétség fedte őket. Mint ha meg sem történtek volna. Mi történt? Hogy kerültem ide?
~ A lényeg, hogy megmenekültél, Cyne. Ne bolygasd a múltat és ne törd a fejed most olyan dolgokon, amiket már sosem fogsz megtudni...~
  Shea hangja szomorúan csengett, de nem tudtam eldönteni, hogy miért. Mi történt, amire nem emlékszem. És legfőképpen: miért nem emlékszem rájuk? Hát, mindegy is, most egyelőre arra kell koncentrálnom, hogy felépüljek és utána visszatérjek Eletha-ba. Még várnom kell, hosszú éveket, mire ismét útnak indulhatok neci vadászatra. Ez az eset ráébresztett arra, hogy még közel sem vagyok felkészülve a bosszúra. Meg hát, valószínűleg jó ideig még igen csak nehezemre fog esni a járás. Csodálatos. Egyszerűen csodálatos....


A hozzászólást Cynewulf összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 03, 2017 6:30 pm-kor.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Hétf. Ápr. 03, 2017 4:29 pm

Nagyon NAGYON remélem, hogy nem haltál meg komolyan. Az élmények remélem tudod, hogy canonnak számítanak, úgyhogy követelem, hogy valaki mentsen meg! Deus ex mesélő. Vagy valami. Most komolyan, ha meghaltál ki kapja az xp-t és a váltót?! Erre nem is gondoltál mi?!
*Ki van bukva.*
Na jó. Skypeon mindent leírtam amit találtam és nem volt oké. Ennek ellenére remélve hogy ezeket kijavítod odaadom neked a 200 tp-t és a 2000 váltót, reménykedve a folytatásban. Halottak úgyse mehetnek krónikázni.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szer. Május 31, 2017 3:22 am

Original Prankster

- Na mindegy, azért jó szórakozást mindenkinek. Ha keresnétek, egy nagyon dagadt, nagyon beképzelt emberkével fogok szórakozni. A dühödt kiáltásokat követve biztos, hogy megtaláljátok őt. Na puszika mindenkinek!
  Szóltam még vissza a sátorban tartózkodó két nefilim hölgyeménynek és egy utolsó pillantást vetettem a még mindig édesdeden szundikáló miniatűr self leányzóra, aki valószínűleg túl nagy ütést kapott a fejére. Hát, mivel egyeseknek van is valami a koponyának nevezett csontbörtönben, gondolom, hogy ez nagyon fájhatott. Sajnos vagy éppen szerencsére, én akármennyire is erős ütést kapok, soha se fogok ekkora kínt érezni. Na de mindegy is, egy utolsó gondolat a kislánynak, aztán már kint is voltam a sátorból.Felnéztem a Napra, amely még mindig erősen tűzött égi útján, aztán egy pillantást vetettem a könyvtár bejárata felé. Hát, kár hogy oda már nem tudok visszamenni, pedig lett volna még mit elintéznem ott. De mivel a bosszúvágyamat se élhetem ki az ott hagyott kultistákon, csak egy szomorú sóhajt engedtem meg magamnak. Most, hogy kikerültem a sátorból, rájöttem, hogy bizony igen csak éhes vagyok és a torkom is rendesen kiszáradt, amíg oda lent voltunk, nem nagyon ittunk semmit sem. Azóta meg már ki tudja, hogy mennyi idő telt el. Mint ha egy évszázadnak tetszett volna. Visszafordultam a sátor felé, egy ideig elgondolkoztam azon, hogy vissza megyek oda, csak hogy megnézzek valamit - vagy is inkább valamit - magamnak alaposan, aztán letettem a gondolatról. De azért rohadjak meg, csak megnézném Frau Vogel-t és Andromeda-t egy iszapbirkózáson és nem is tudom perpillanat, hogy kinek drukkolnék. Valószínűleg saját magamnak, hogy bírjam ki anélkül, hogy megőrülnék a látványtól.
 Az utam visszafelé a sátramhoz eléggé unalmasan telt. Menet közben sikeresen leraboltam egy ellátmányozó szekeret. A tulajdonosok hőbölögtek meg hepciáskodtak, hogy az nem nekem van szánva. Ostoba barmok, azt hitték, hogy meg tudnak engem akadályozni? Fél órával később már egy kis kosárkában vittem tovább a cuccokat és még arra is volt időm, hogy két kulacs bort szerezzek magamnak. Az újfenti események sikerességén felvidulva érkeztem meg a sátorhoz, csak hogy rögtön el is komorodjak. Két hülye gyerek állt előtte, akiket sajnos történetesen ismertem. Az egyiknek még mindig fel volt dagadva az orra egy sikertelen merénylet kísérlet után, a másik szerencsétlen pedig a Gazda székét szokta hordozni, amikor a disznaja úgy gondolta, hogy tesz egy körsétát - vagy is inkább körszéket  - a táboron belül. Nem irigyeltem a rabszolgákat, azonban nem is sajnáltam őket. Letettem a kosárkát a földre és szétnyitottam a köpönyegemet, hogy jól látszódjon az éjgyilok. Egyelőre nem húztam elő, nem akartam itt vért ontani, hisz annak valószínűleg a nefilimek nem nagyon örültek volna. Megvártam, míg közelebb jönnek, vagy tesznek egyáltalán valamit a csicskák. A törött orrú tett pár bizonytalan lépést felém, aztán meg is állt, pár lépéssel előttem. A társa óvatosabban követte, a kezében egy dorongot szorongatott. Most komoly? Ezek a barmok dorongokkal akarnak szembe szállni velem? Ezt azért eléggé sértőnek éreztem.

- A Gazda beszélni akar veled!
- Melyik Gazda?
- A mi Gazdánk! A Te Gazdád!
- Jajj, cukik vagytok, de tudjátok, nekem nincs gazdám. Én a láncokból kiszabadított Farkas vagyok. Szerintem ezt nem gondoltátok át egészen.
- Gyere! Most!
- Nem nagyon terveztem, nekem elhiheted.
  Azt legalább meg kell vallani, hogy nem nagyon szórakoztak. A két csenevész alak rögtön rám rontott, úgy lóbálva a dorongokat, hogy egyből meglátszott rajtuk, az összes harci tapasztalatuk annyiból származik, hogy esténként durva harcot vívnak a saját dorongjukkal. Az elsőnek érkező alak ütése széles lendítés volt, ami alatt könnyen átbújva hason vágtam őt úgy, hogy rögtön hátra is esett a földön, a társa lába elé, akinek nem volt már ideje arra, hogy megálljon és szépen átesett rajta. Felkacagtam a nagy rakás szerencsétlenség láttán és szépen visszasétáltam a kosárkához, amíg ők összeszedték magukat. Törtem egy kis darabot a cipóból és épp a sajttal kezdtem szemezni, amikor nagy nehezen feltápászkodtak, a bunkósbotokat mankóként használva. Felvont szemöldökkel méregettem a jelenetet, közben már pár alak körénk gyűlt és kerek szemekkel figyelték az eseményeket. Nem nagyon tudtak érdekelni. Már épp azon voltam, hogy megkóstolom a bort, amit sikeresen loptam - vagy is hát, kölcsön vettem - amikor Törött Orr felém fordult.
-A Gazda beszélni akar veled!
- Te most szopatsz, ebben egészen biztos vagyok. Az előbb is így kezdted és nézd meg, hogy hova jutottál.
- A mi Gazdánk! A Te Gazdád!
- Várj, haver, még fel sem tettem a kérdést, hogy "Melyik gazda". Ne siránkoztass már el engem, hogy egy betanult szöveget ismételgetsz, mint egy kiba....szóval mint egy idióta barom.
- Gyere! Most!
- Are you fucking kiddin' me, right? You can't be that stupid. Wops, I was wrong. You really are that stupid. Fuck my life...
  Motyogtam magam elé, ahogy a két hülye az előző sikertelen támadás taktikáját alkalmazva rontott nekem, bár most már óvatosabbak voltak és egymás mellett jöttek, hogy ne essenek el egymásban. Ha elgáncsolom őket úgy, hogy szép pózba rendezzem őket, vajon szerelembe esnének? Olyan szép lenne látni két rabszolgát, ahogy épp kiélik.....Oh, baszki Cyne, ebbe bele se gondolj, Te perverz disznó! Na mindegy is, a két barom csak jött én meg feltápászkodtam és eleresztettem egy ásítást. Egy felülről indított csapás a fejemnek irányítva. Ekkor már elővontam az éjgyilokot és azzal akasztottam meg a vastag husángot. Amilyen szikár alkat volt a csávó, annyi erő rejtőzött benne. Nem csoda, minden nap egy 140 kilós hízót kell szállítaniuk. A következő támadást a társa indította oldalról. Hátra ugrottam, a husáng elsuhant előttem. Túl sok erőt vitt bele és mivel nem volt ellenállás, a fadarab csak ment tovább az útján. Nem tudta időben visszahúzni rögtönzött fegyverét ahhoz, hogy védekezzen és a fegyverem markolata hangosan csattant az alak halántékán, akinek azonnal fenn akadtak a szemei és ájultan rogyott össze. Na most már Törött Orr is úgy gondolta, hogy talán nem olyan jó móka velem szarakodni, azonban számára ez már túl késő volt. Amikor hátat fordított nekem, hogy elfusson, egy lustán elegáns mozdulattal gáncsoltam ki. Nagyot puffant a földön. Ő is kapott egy szép ütést a fejére, és ugyanúgy elájult, mint a társa.
- Amatőrök...
  Ezek nem jelentettek semmilyen kihívást. Legalább a könyvtáros csókák ellen harcolva valamennyire felpezsdült a vérem, itt viszont csak végtelen unalmat éreztem. Az éjgyilokot vissza tettem a helyére és visszasétáltam a kosaramhoz. Mindenki visszatért az eredeti munkájához, most, hogy elmúlt a harc, már semmi érdekesség nem volt. Szép kényelmesen kajáltam meg, és mellé legurítottam egy egész flaska bort. Amint végeztem, a kosárkát visszavittem a sátramba, és letettem a bejáratnál, majd visszabaktattam a két szerencsétlenhez. Mindegyiket megragadtam a karjánál fogva és a földön húzva indultam meg a Mester sátra felé. Szerencsére relatíve közel volt, mert akármilyen soványak is voltak a szolgái, azért két ájult alakot egyszerre vonszolni nem kis teljesítmény. Mire odaértem, a kezeim már rohadtul fájtak. Az összes őr, aki a közelben volt, rögtön elő vonta a fegyverét, én meg csak vonszoltam tovább a testeket, aztán végül elengedtem őket a sátor előtt.
- Na most pedig mondjátok meg Szőr Disznónak, hogy este ellátogatok hozzá dumálgatni arról, hogy miért is küld rám két barmot, addig is nyugodtan üljön a zsíros seggén és maradjon nyugodtan. Ha még valaki meg próbál zavarni engem a pihenésben, azt kinyírom. Köszi, és további szép napot!
  Eresztettem meg egy biztató mosolyt a pribékek felé, aztán mint ha semmi se történt volna, visszasétáltam a sátramhoz. Ahogy visszaértem, összekötöztem a bejáratként szolgáló lapot és végig heveredtem a szőrmének, az éjgyilokot magam mellett tartva, ha  a szükség úgy hozná. Végig néztem a cuccaimon még elalvás előtt, aztán mire kettőt pislogtam volna, már mély álomba is merültem.

  Amikor felébredtem, már sötétedni kezdett, maximum még fél óra és beáll az este. Hangosan ásítottam és nyújtóztam egyet. Az izületeim úgy ropogtak, mint egy vén embernek. A sátor érintetlen volt, tehát voltak olyan okosak, hogy ne szórakozzanak velem. Még húsz percig csak morogtam és fészkelődtem. Nagyon nem volt kedvem felkelni, de holnap reggel már indulni akarok, remélhetőleg elfogva egy szekeret, amely vissza visz valami lakott településre, az már édes mindegy, hogy melyikbe. Észak, Dél, Tünde királyság, Köd-erdő, egyre megy. Mielőtt még Dagikához mentem volna, azért még nagyjából összepakoltam és elrendezgettem a szőrméket, hogy majd kényelmesen tudjak aludni és végül kiléptem a szabadba. Hűs levegő simított végig rajtam, és kissé fázósan húztam össze magamat. Alaposan leizzadtam, furcsa rémálmaim voltak és a hideg szél se tett valami jót, de legalább rögtön felébredtem. Csak pár kósza alak mászkált erre, a táborok körül járőröző őrök halk lépteit sodorta felém a szél. Ideje volt indulni.
  Amint a Mester táborába értem, észrevettem, hogy minden őr alszik. Az ilyen szintű hanyagság miatt már majdnem háborogni kezdtem, de aztán letettem róla. Miért is érdekel ez engem? Legalább senki se fog megzavarni. A sátorhoz siettem, ami előtt szintén nem állt őr, de legalább a lap nem volt lekötözve. Belépve csak a hosszú asztalon heverő olajlámpa szolgáltatott némi fényt, az asztal túlsó felém pedig Piggy-ke csücsült, előtte egy kard keresztbe fektetve az asztalkán.

- Üdvözöllek, Cynewulf.
- Jéé, szia Malacka! Hát hogy vagy, drága barátom?
- A GAZDÁD VAGYOK! VELEM TE ÍGY NEM BESZÉLSZ!
- Jajj, ez így megint csak rosszul fog elsülni. A két szolgád is azt hajtogatta, hogy a Gazdám vagy. Látod, hogy végezték?
- Ezért még meglakolsz!
  Szinte lassított felvételben néztem, ahogy a hatalmas nyálcseppek elhagyják a száját és széles területen szóródnak szét. A feje úgy kezdett lilulni, hogy már kezdtem annak örülni, hogy itt helyben szívrohamot kap. Sajnos nem. Csak hörgött tovább és próbálkozott levegőhöz jutni. Ha szerencsém lenne, életemben egyszer is, akkor elfelejtené, hogyan kell lélegeznie. De nem, Hold Anya ma se volt kegyes hozzám és láttam, ahogy szépen lassan lenyugszik.
- Minden rendben? Ugye nem fogsz itt nekem meghalni?
- Nincs akkora szerencséd...
- Én is ezt hajtogatom, pedig egy disznótoron most szívesen részt vennék. Egy paradicsom a pofikádba, citromszeletek a füledbe, egy dísztányéron felszolgálva téged biztos, hogy sok elmeroggyant étvágyát felkeltenéd.
- Azért jöttél, hogy hülyeségeket pofázzál? Nincs időm ezekre!
- Miért, épp megzavartalak abban, hogy egyed tovább a tápot? Nyugi, télig még van időd, akkor szoktak disznóvágást rendezni általában.
- Még egy szó a testalkatomra és esküszöm, hogy Én, a Lovagok Fejedelme fejedet veszem! Nyőgd ki, hogy mit akarsz itt és takarodj innen! Nem hívott ide téged senki!
- Hűűha, a sok zsír az agyadra ment. Te küldtél két anyaszomorítót a sátramhoz, hogy átadják nekem szívélyes meghívásodat. Szóval a kérdés, hogy Te mi a francot akarsz Tőlem?
- Nem fogsz fizetséget kapni. Azt hitted, hogy majd kapsz, azok után, amit tettél? Sértegetsz engem, rémálmaimban kísértesz, lemész a könyvtárba és semmit sem hozol vissza és még...még a szolgáimat is bántalmazod?
- Na ez azért annyira nem igaz. Két dolgot is vissza hoztam.
- Add ide őket! MOST AZONNAL! PARANCSOLOM!
- Figyi, amikor utoljára láttam őket, az egyik a főnefike sátrában feküdt, a másik pedig vele beszélgetett.
- Mi a francról beszélsz?
- Hát, az egyik vállamon egy mini-selfet hoztam és egy, a harcba megsérült nefilimet támogattam a másik kezemmel. Őket hoztam fel. Figyi, szerintem a kis csaj szintúgy orvgyilkos, ahogy én. Vele nem akarsz szarakodni. A nefilim pedig szerintem úgy hasítana fel téged a cuki kis lándzsájával, hogy nem kéne a disznóperzselésen aggódni. De ha akarod őket, csak nyugodtan menj el Frau Vogel-hez, a Főcsirkéhez, biztosan szívesen fogja venni a kérésedet.
- Te most szopatsz? KÉT LOTYÓT HOZTÁL FEL?! HOL VANNAk A KINCSEK? A FEGYVEREK!
- Nyugodjál már le! És ha még egyszer így beszélsz a jelenlétemben a nőkről...
  Felvillant előttem Andromeda szeme és arca. Ahogy rám támaszkodott. A testének a közelsége. Huh, mi a franc?
- ...akkor olyan szépen átvágom a torkodat, hogy hosszú-hosszú perceken keresztül fogsz fuldokolni. Te agyatlan barom, szerinted egy könyvtárban mióta tartanak fegyvereket és kincseket?
- Csak volt lent valami, amit elhozhattál volna! KÖVETELEM, HOGY ADJ IDE MINDENT!
- Óh, persze, hogy hozhattam volna. Pár kultista fejével megelégednél?
- Mi az a kúlpista?
- Kul...eh, mindegy, hagyjuk. Tudod, hogy mik azok a Mélységiek?
- Nem nagyon...
- Csúnya rossz lények, legalábbis a nefi csajszi szerint.Nagy hatalmúak. Ha a haragjukat magadra akarod vonni, menj vissza Te a könyvtárba, mert hogy én nem megyek, az biztos. Főleg hogy a Szárnyasok lezárták újra. Szóval: nincs mit adnom neked.
- Akkor meg TAKARODJ A SÁTRAMBÓL! Nincs semmi más mondanivalóm! Ha holnap reggel még itt lábatlankodsz a környéken, az összes szolgámat rád küldöm és kicsinálnak! Én örömmel nézném!
- Csak annyit érnél el, hogy a szolgáid fejét hozom vissza neked. De tudod mit, nekem sincs semmi mondanivalóm neked.
- Jobb is, és most takarodj innen!
  Röfike megpróbálkozott fenyegető arcot imitálni és a székből feltápászkodni. Egyik se nagyon sikerült neki, amitől konkrétan a röhögő görcs kapott el engem. A feje lilult az idegességtől és az erőlködéstől. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve pár öles lépéssel átszeltem a minket elválasztó távolságot. Az én arcom viszont már tényleg fenyegető volt. Vizelet kesernyés szaga szállt fel. Csodálatos...ez itt összehugyálta magát tőlem. Ennyit a Lovagok Fejedelméről. A már jól ismert és bejáratott módszert alkalmazva őt is ájultra csaptam. Két percig csendben várakoztam, hátha valaki megakarja nézni, hogy mi az oka a kiabálásnak, azonban mindegyik őr matak részeg volt az ünnepléstől, a szolgák pedig fáradtan hevertek a kis sátraikban. Senki se volt erre felé. Egy ideig néztem a békésdeden alcikáló rohadékot, aztán a ruhás ládájához lépve jó pár ruhát szedtem ki belőle, amiket csíkokra szabdaltam és azokat használva kötélnek gyors a székhez kötöztem Malackát. A látvány rohadtul undorító volt, főleg, hogy az inge felcsúszott, akadálytalan rálátást nyújtva a hasára. Elfojtottam a hányingeremet és már azon voltam, hogy távozok, amikor valami eszembe jutott. Szép coca, jó coca, ideje felszolgálni téged! Az asztalról felkaptam egy szép megtermett paradicsomot és a szájába nyomtam, majd pár csík szövettel a helyére rögzítettem. Sajnos citromot nem találtam, így a füleibe jobb eszköz híján pár gerezd szőlőt akasztottam. A tűzhelyben maradt szenet felhasználva szép kis mintákat firkáltam az arcára, amik közül persze nem maradhatott ki a férfi nemi szerv elnagyolt ábrázolása sem. Az ágyához lépve felmarkoltam egy pénzes erszényt, gyors megnéztem a tartalmát: durván 1500 váltó értékű pénzecske. Királyság. Tényleg ideje volna távozni, de azt nem hagyhattam ki, hogy egy elszenesedett fadarabot ne dugjak a nadrágjába hátulról. Eléggé szegényes kurta malacfarok ábrázolás volt, de hát, ha nincs ló, jó a szamár is alapon ez is megtette. Végül egy kancsóból vizet locsoltam az arcába, amitől rögtön felébredt.
- Remélem Szőr Malacka, a Disznók Fejedelme, az Anya Kocák szégyene, hogy sosem felejted el Cynewulfot. Legyen további szép estéd!
  Villantottam rá egy meggyőző mosolyt, aztán a sátor hátsó lapját kivágva kiléptem a friss levegőre. Aztán rögtön meg is fagytam, ahogy egy alakot pillantottam meg, akinek a kezében megjelent a nem is olyan rég látott fénylő lándzsa. Na bassza meg....ebből még baj lehet.
- Ki vagy és mit tettél?
~ Király, nem ismert fel. Csak gyorsan takarodj innen. Rohajn, Cyne, rohanj!~
- Cynewulf?-érkezett a kérdés Andromeda-tól.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Jún. 01, 2017 5:35 pm

Nos látom te messzebbről indulsz, mint Ada és ha az őszinte véleményemet kell megmondanom egy kicsit túlzásba vitted. A malackás poénok egy ideig viccesek voltak de a vége felé már kínosak. Ennek ellenére nincs sok baj az élménnyel, a cselekmény igazán Cyne-os és a végén ahogy telerajzolod a Gazda arcát... well... ott nem tudtam megállni egy facepalmot. Very Happy

Jár is érte a 100 TP és 1000 váltó.

Ui.: Azt hiszem itt:
"szétnyitottam a köpönyegemet, hogy jól látszódjon az éjgyilok" lemaradt az "éjgyilok"ról az idézőjel... if you know what I mean. Wink

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Jún. 09, 2017 10:02 pm

The Real you
[Zenei aláfestés: Three Days Grace - The Real You]

"Annyi, de tényleg, annyi maszkot hordunk életünk során, hogy egy idő után teljesen megfeledkezünk arról, hogy kik is voltunk valójában. Ezeket a maszkokat a társadalom kényszeríti ránk. Ellent is mondhatnánk ennek a késztető erőnek, ennek az erős nyomásnak, de legbelül mindenki tartozni akar valahova. Így aztán önként öltjük magunkra ezeket az álarcokat és élünk boldogan a nagy tömeg részeként. De mi van akkor, amikor valaki olyannal találkozol, aki nem ítél el téged? Aki előtt tényleg önmagad lehetsz. A gyermek, akit megöltél, amikor felnőttél. A szerető, aki soha se lehettél különböző okokból kifolyólag? Az önzetlen ember, aki mindenkin segíteni akar? Ha egyszer találkozol ilyen személlyel, soha se engedd elmenni őt, mutasd meg neki az igazi énedet, és ha elfogadja azt, akkor a legszerencsésebbek közé tartozol. Mindenki vágyik arra, hogy elfogadják. De nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Mi a jobb? Ezrek által elfogadott tömegterméknek lenni, vagy kevesek által elfogadott egyénként élni? Én mindenképp az utóbbira szavazok. Már ha kérdezne valaki...de senki se kérdez. A tömegben senki se érdeklődik a másik iránt..."
― Merengések, 2. fejezet 25. bekezdés; Szerző: ismeretlen


- Ki vagy és mit tettél?
~ Király, nem ismert fel. Csak gyorsan takarodj innen. Rohanj, Cyne,rohanj!~
- Cynewulf? - érkezett a kérdés Andromeda-tól.
~ Na bakker, ezt azt hiszem, hogy úgy hívják: alaposan megszívtad haver.~
  A nefilim lány felé fordultam, akinek ekkor már a kezében volt a lándzsája, vagy mije, amivel lent, a könyvtárban is harcolt. Nagyon nyeltem, mert ez egyáltalán nem kecsegtetett túl sok jóval. Az ember, vagy nefilim általában nem szokta a kezében tartani a fegyverét egy esti sétálgatáson kedvtelésből. Általában valami határozott szándékuk volt vele, és nekem volt egy olyan érzésem, hogy nem vaddisznó vadászatra megy, hanem valakit csúnyán meg akar büntetni, és mit ad Hold Anya, pont volt itt egy bűnös alak a közelben. Nem akartam most harcba keveredni, elég erőt el vett tőlem az, hogy a két barmot kiiktattam és a munkaadómat vicceltem meg egy kicsit. Nem nagyon, csak hogy élvezze a törődést. Na meg hát, nőre támadni nem túl etikus dolog, bár egy csajt kinyírtunk oda lent. A másik ok, amiért nem akartam harcolni, mert az túl sok kíváncsi tekintetet vonzana ide, aminek nem örülnék olyan túlságosan. Na meg, ki akarja, hogy elnáspángolja egy aranyos arcú leányzó? Van jelentkező? Nincs? Jó, mert én se jelentkezek, látjátok?! HATÁROZOTTAN nem volt kedvem ahhoz, hogy a nefilim engem büntessen a varázsvesszőjével. De hát, én vagyok Cynewulf, a nagy dumás, biztosan hogy kimagyarázom magamat ebből a helyzetből, ahogy tettem azt már számtalan alkalommal. Csak meggyőző mosoly és fergetegesen sok hülyeség, amitől a támadó vagy elfárad, vagy megrémül és menekül, hogy nehogy megfertőzzem őt. Na, most hogy a taktika megszületett a fejemben, ideje is lenne használni azt, mielőtt elmúlik a meglepetés előnye és rám támadnak olyan dolgokért, amiket el sem követtem - na jó, elkövettem, de igyekeztem tagadni. Ez amúgy is, magánügy volt, abban meg nem szeretem, ha bárki is vájkál. Azt meg főleg nem szerettem, amikor valaki a belemben vájkál...
- Hogy én ki vagyok? Én nem vagyok ki...de az a csóri emberke odabent valamiért nagyon ki van.
~ Hehe, na vajon miért? Várjátok meg, amíg kiszabadul. Remélhetőleg akkorra én már nagyon messze leszek innen.~
- Hallottam a sikonyálást és gondoltam, megnézem, hogy mi történt. Valószínűleg csak hiszti rohamot kapott.
  Feleltem neki vállvonogatva, mint ha tényleg semmiség lenne az egész ügy, egy elfelejthető kis incidens. Egészen jó fej alaknak festettem le magamat az előbb, amiért minden kétséget kizáróan megérdemelném a piros pontot és a vállon veregetést, meg azt, hogy meghívjanak engem egy sörre. Bár azt mondjuk nem tudom, hogy a szárnyaskák szoktak-e inni és ha igen, akkor mit. Lehet, hogy van valami tuti kis spéci piájuk, amitől a vidám selfike még vidámabb lesz és órákon keresztül mosolyog és locsog. Aztán megissza a második korsót és lehet hívni hozzá a felcsert, meg a papot. Meg kéne kérdeznem őt, hogy van-e nála pia. Inkább higyjen részegesnek - amit nem tagadok - semmint gyilkosnak vagy kínzónak - mondjuk ezeket se tagadnám le.
- Ismered?
  Megnyugodtam, amikor a fénylő lándzsa eltűnt a lány kezében, így már kevésbé éreztem magamat fenyegetve, ami a közérzetemnek is jót tett. Andromeda-n valamiféle zavarodottság vehetett erőt, mert most meg a karjait fonja keresztbe a mellkasa előtt. Király, szeretem ezt a pózt. Ja nem, azt a szót másra szokták használni, nem? Szóval ezt a beállást. Nem, a beállásról mindig a vad gombás bulik jutnak eszembe. Szóval szeretem ezt a testtartást - erre már tényleg nem lehet nekem se semmi kifogásom. Már mint a szóra. Meg a tartására sem. Bár ha belegondolunk, vannak, akik állattartással foglalkoznak, akkor a testtartók még is, mivel foglalkozhatnak? Hmm...inkább hagyjuk ezt a gondolatmenetet, határozottan nem tesz jót az inteligenciahányadásomnak. A lényeg, hogy ebből a helyzetből a cukipofa valószínűleg nehezebben tudna támadást indítani ellenem, ha szándékában állna. Átható tekintettel méregettem a furcsa teremtményt. A mai nap előtt még életemben nem láttam nefilimet, erre meg egy egész bagázs kijutott nekem és nem tudtam még, hogy miképpen is viszonyuljak hozzájuk. Ő eléggé kíváncsinak tűnt és harcos jellemnek, még ha nem is sültek el a dolgok oda lent teljesen a tervezetteknek megfelelően, de bizakodó is volt, legalábbis hagyta, hogy átkarolva segítsem fel őt a lépcsőn, miután megmentettem őt. Ez egy jó kiindulási pontnak tekintettem. Nem fog megtámadni engem. Minden jól fog alakulni.
- Ismerem-e? Ő a munkaadóm...volt munkaadóm. Nem nagyon kedvelt meg engem, nem értem, miért. Szerinted nem vagyok egy kedves és szeretni való alak?
  Határozottan az voltam. Már mint nincs sehol se meghatározva annak a mértéke, hogy mennyire vagyok kedves és szeretni való, de ha mértéket kéne adnom neki, akkor egy egytől-tízig tartó skálán valahol a 12 és 13 között elhelyezkedő egész szám lenne. Na várj, az nem jó, mert olyan nincs. Akkor legyen 13, az szép szám, szeretem. Főleg, ha azt vesszük, hogy leírva olyan, mint ha két formás keblet nézegetnél felülnézetből. Na jó, inkább legyen a tizenkettő, maradjunk annyinál. A lány eltűnődött ezen és valószínűleg Ő is a skálán keresgélt. Az intenzív fejbillegetésből azt vettem ki, hogy még ingatag. A homlok és szemöldökráncolás csak tovább erősített ezen egyszerű megállapításon. Hát, meg kell vallani, hogy ez a kissé bizonytalan arckifejezés és testmozgás megszeppentté és ártatlanná varázsolta az előbb még veszedelmesnek festő alakot. Jobban tetszett így és amíg így ingatta a fejét, a szemét néztem, azokat a gyönyörű aranyszemeket. Tetszettek az egyedi színkombinációk.
- Nem tudom.
  Tett egy lépést felém, és csak nagy erőfeszítéssel küzdöttem le az ösztönös késztetést arra, hogy én ugyanennyit távolodjak tőle. Nem szerettem, amikor valaki túlságosan közel kerül hozzám, még hogy ha az egy elbűvölő leányzó is. Bár mondjuk neki a lándzsa a választott fegyvere, és minél közelebb kerül hozzám, annál kevésbé tudja használni, de ha túl közel kerül, akkor aljasan és meglepetésszerűen tud bemosni egyet a szép kis arcocskámba, ami kicsit rontana a kinézetemen és a 12-es faktor hirtelen zuhanna jó pár fokot. Ada arcán néminemű kíváncsiság tükröződött vissza.
- Az vagy?
   Egy egoistát megkérni arra, hogy dicsérje magát egyenes út a szívébe és az ágyába, drágám, nem mondták még ezt nekem? Most adtál táptalajt annak, hogy tovább növeljem amúgy is tetemes ego-készleteimet és fényezzem saját magamat - inkább mondjuk azt polírozzam, mint a bohócot...Én is oldalra billentettem a fejemet, hogy kövessem a lány mozgását, és hogy több szemszögből is megnézhessem magamnak. Most van a legjobb alkalom arra, hogy tanulmányozzak egy nefilimet testközelből úgy, hogy közben még nem is vagyok közvetlen életveszélynek kitéve. Na meg hát, nem is esett nehezemre nézegetni őt.
- Hogy szeretni való vagyok-e? Na ná...egyáltalán nem vagyok egoista, egész értelmes vagyok és a zord külső alatt érző lélek lakozik. Azt hiszem. Legalábbis néha előbukkan.
   Szinte minden egyes mondat után éreztem az egom növekedését. Sokkal jobb érzés volt, mint az, amikor a májam dagadt a piától. Néha egészen kínos és kellemetlen érzés tud lenni, de hát egy selfnek bizonyos áldozatokat meg kell hoznia, hogy méltó módon áldozhasson az Alkohol Istenség Szent Oltárán.
- Hogy kedves vagyok-e? Azzal, aki megérdemli, valószínűleg igen. Ritkán van alkalmam és lehetőségem ezt a képességet gyakorolni.
  Mondjuk leginkább azért, mert akivel összesodor a sors, az vagy meg akar ölni engem, vagy éppenséggel én akarom megölni őt. Én nem tehetek róla, hogy nem vagyok egy túl szociális alak és amikor valami party-ra vagy bálba megyek, akkor is csak azért, hogy közelebb kerüljek az áldozathoz. Na meg hát, nem is érdemes túl sok egyénnel megismerkedni, közelebb kerülni hozzájuk meg aztán főleg nem. Egy bérgyilkos örök életére magányos kell, hogy maradjon, mert minden egyes kapcsolatot felhasználhatnak ellene és zsarolhatják vele. Meg minél kevesebben tudják az igazi kilétemet, annál jobb. Tehát igen, tény és való, hogy a kedvességet nem nagyon gyakoroltam, csak akkor, amikor a helyzet kifejezetten megkövetelte. Viszont ebben a helyzetben ez igen csak kifizetődő volt. A lány arcán egy gyönyörű mosoly jelenik meg, amitől viszont én érzem azt, mint ha valaki vasmarokkal markolászná a szívemet és hirtelen igen csak nehezemre esett az, hogy ne bámuljam ezt a gyönyörűséges látványt. Ha mosollyal lehetne ölni, akkor én most rögtön holtan csuklanék össze. Különös módon örültem annak, hogy sikerült ilyen reakciót kiváltanom egy lényegében vadidegentől, akivel még csak ma találkoztam, s reménykedtem benne, hogy még jó párszor láthatom ezt a kedves arckifejezést.
- Nem látom zordnak a külsőt.
- Köszi szépen, ezt...hmm...dicséretnek veszem. Nem úgy értettem a külsőt, mint fizikai megjelenést, hanem mint viselkedést. Én bérgyilkos vagyok, gondolom a nefilimek ezt nem nagyon kedvelik. Én abból élek, hogy embereket ölök pénzért, és ez megszedi a maga vámját -felelem neki egy vállrándítás kíséretében, majd:- Nem vagyok valami túl szociális alak.
  És ezzel aztán tényleg nem hazudtam. Azonban mint ha valami változást vettem volna észre a beszélgető partneremen. Hirtelen mint ha feszültté vált volna, valami, amit a szavaim váltottak ki. Elkezdtem a fejemben visszapörgetni a beszélgetés előzményeit, hogy megtaláljam az okát, mivel is szomoríthattam el őt, de Ada nem hagyott nekem túl sok időt erre.
- Sajnálom.
~ Mit? Hogy nem vagyok szockodós alkat? Hidd el, én nem.~
  A lány tekintete, ami eddig a távolba meredt - a múltba, vagy a jövőbe? - rám fókuszált. Vajon hol járhatott? Az agy különleges szerkezet. Mérföldek ezreit, évek tizedjeit és századait képes egyetlen pillanat átszelni. A lány merre járt az elmúlt másodpercekben? Mi járhat egy félangyal fejében? Ugyanúgy gondolkoznak, mint mi? Számtalan érzelem suhant át az arcán és úgy elmeredt, mint ha a rég múlt árnyai fodrozódnának az arcán...vagy éppen a jövőé. Annyit gondolkoztam ezeken a dolgokon, hogy csak későn vettem észre, ahogy a kezében hirtelen megjelent a fegyvere és rögtön felém szúrt.
- Ne ölj.
- Mi a...
  Csak ennyit volt időm kinyögni és a fegyver már meg is indult a mellkasom felé, valószínűleg az ellenfelem egyenesen a szívemre célzott, hogy gyorsan végezzen velem, valami büntetés gyanánt. Hát ez valami csodálatos! Még csak fegyver se volt nálam, amivel védekezni tudnék, mert az éjgyilokom az övemre tűzve lógott, nem számítottam én semmiféle támadásra, maximum a munkaadóm őreinek részéről, de Ők meg már nagyban horkoltak a sátraikban. A tőrök meg a ruháim különböző fodraiban voltak elrejtve, így azokhoz meg aztán tényleg nem férhettem hozzá. Így kénytelen voltam az egyetlen dolgot megtenni, ami vállalható volt ebben a helyzetben: kapásból hátrébb ugrottam hogy elkerüljem a lándzsa hegyét, bár értékes tizedmásodperceket vesztettem a meghökkenéssel, így tudtam, hogy nem tudok teljesen kitérni a felém száguldozó mágikus fegyver útjából. Ahogy hátra vetettem magam, már is az éjgyilokom után nyúltam. Aztán fájdalom száguldozott végig rajtam, ahogy a lándzsa felvágta a mellkasomat. Szerencsére egyre jobban távolodtam még ugrás közben a lánytól ahhoz, hogy ne sértse fel mélyen, de így is éreztem, ahogy a vér patakokban indul meg a sebből. Szerencsére a szúrás nem hatolt csontig. Düh uralkodott el rajtam az ilyen erkölcstelen támadás láttán. Jó, én se szoktam szabályosan harcolni, na de nem voltunk ellenségek! Legalábbis én azt hittem.
- Ne ölj? Akkor ez még is, mi a franc?
  Hördülök fel, miközben tettem pár lépést hátra és az éjgyilokot készültem elő húzni a tokjából. Ez a szárnyaska nem nagyon szórakozott és teketóriázott. Nem volt szándékomban ártani neki, de azt se fogom hagyni, hogy kedvtelésből meg félrevezetett erkölcsi megfontolásokból leszúrjon engem, mint valami disznót. Láttam őt harcolni, tudtam, hogy van esélyem ellene, csak közel kell kerülnöm hozzá annyira, hogy ne tudja használni a hosszú szálfegyvert. Onnantól kezdve már semmi esélye. Én vagyok az erősebb és a fegyverem is a rendelkezésemre állna. Csak ahhoz ugyebár kéne a pengém. Újabb támadás indult ellenem, ami azonban cselezésnek bizonyult. Ügyes, azt meg kell hagyni, és csak az utolsó másodpercben sikerült kitérnem a következő döfés elől, lehajolva az élesebbik fél útjából és rögtön oldalra szökkentem. A lándzsa ott suhant el mellettem. Egy ötlet fogalmazódott meg bennem és rögtön végre is hajtottam. Két kézzel markoltam rá a lándzsára. Az ellenfelem arcán döbbenet suhan végig. Háh, erre nem számítottál mi? Komolyan egy bérgyilkos ellen akarsz dirty fight-olni? Legközelebb majd kétszer is átgondolod, hogy mit is csinálsz. Kétségbeesetten kezdte rángatni a fegyverét, próbálva kiszakítani a kezemből, de nem engedtem neki. Most elkaptam...ideje véget vetni ennek az ostoba játszadozásnak. Teljes erőmmel rántottam meg a lándzsát, amitől a lány felém száguldozott. Az eredeti koncepció az lett volna, hogy csak annyira kerül közel hozzám, hogy lefejelhessem, az már nem volt a pakliban, hogy ilyen gyorsan fog jönni. Épp csak arra volt időm, hogy félre lökjem a lándzsát, mielőtt keresztül száguldozna rajtam. Amit nem tudtam félre lökni, az a szárnyas leányzó volt, aki azzal a lendülettel hátra is döntött. Én keményen a földnek csapódtam, Ő meg egyenesen rám zuhant.
- Ez a felállás még tetszene is, ha nem akarnál megölni!
  Sziszegem dühösen. Most, hogy így alakult a helyzet, már nem fogom hagyni, hogy felálljon. A kezeim a testem mellé szorultak, a lány meg úgy nehezedett rám, hogy mozdítani se tudtam a felső testemet, így a lábaimmal kulcsoltam át őt, hogy ne tudjon Ő se mocorogni, aztán majd kitalálok valamit, amivel feloldom ezt a kényes szituációt. Nem fogom bántani őt, sem megölni, csak haza zavarom a fenébe. Egy figyelmeztetést kap. A másodiknál már nem leszek ennyire rendes. A fejem mellett világító fegyver hirtelen eltűnik és a lány, aki eddig abba kapaszkodott, teljes erejével csapódik hozzám, még jobban a földhöz szorítva. Tényleg élveztem volna a helyzetet, a női test közelségét, ha normálisabb körülmények között találkozunk és valami más miatt vettük volna fel ezt a pózt. Viszont ebben a helyzetben ez inkább idegesített és dühített, semmint örömöt szerzett volna nekem. Tenyere a mellkasomon lévő sebre tapad, amitől hangosan felszisszenek, és miközben ficánkol, hogy szabaduljon, csak még jobban dörgöli azt. Hirtelen abba hagyja a mocorgást.
- Bocsánat.
- Bocsánat? Szivi, az előbb próbáltál kinyírni!
  Csattantam fel. Azonban a lány nem válaszolt, csak a fejét a vállamra hajtja. Na most meg mi van? Ennyi, ezzel le van rendezve a dolog? Mi a bánatos fene folyik itt? Erősen zihál, mint aki kifáradt a harcban. Mellkasa emelkedése és süllyedése tisztán érezhető volt és a forró lehelete a nyakamat melegítette. Nem tudtam, hogy most még is, ezzel a helyzettel mit kezdjek?
- Miért vagy bérgyilkos?
- Hogy miért vagyok bérgyilkos? Számít ez egyáltalán valamit? Mondjak mentségeket? Soroljak fel indokokat? Könyörögjek az életemért, miközben próbálom megmagyarázni a motivációimat? Van ennek értelme? Tettem, amit tettem, elviselem a következményeit, de nem fogok senkinek sem magyarázkodni vagy esdekelni.
  A lány felkönyököl így néz a szemembe. Majdnem hogy engedtem a kísértésnek, hogy ismét fejest ugorjak a két gyönyörű arany színű kútban, de még túlságosan is feldúlt voltam a gyilkossági kísérlettől, amit ellenem akart végre hajtani, így inkább félre fordítottam a fejemet, így sokkal könnyebb volt.
- Miért mentettél meg?
- Minél többen voltunk a lilák ellen, annál jobb esélyem volt a túlélésre.
- Nem öllek meg.
- Egy békülős ölelés belefér? Vagy az már túl sok és kihasználnád az alkalmat, hogy átharapd a nyakamat? Ezért akartál most megölni, mert az vagyok, ami?
- Igen. És mert én is az vagyok, ami.
  Ezzel ismét visszahajtotta a fejét a vállamra. Nem tudtam kiigazodni ezen a csajon. Még a self és ember nőkkel is problémáim voltak, nem hogy egy nefilimmel. Az, hogy mire vonatkozott a "mert én is az vagyok, ami" megjegyzés, de inkább nem firtattam tovább a helyzetet. Jelen pillanatban örültem annak, hogy nem próbálkozik a továbbiakban a megölésemmel - legalábbis ezt mondta. De a tettek és a szavak gyakran ellent mondanak egymásnak, lehetett ez akár hazugság is. Azt pedig nagyon nem szeretem.
- Ha elengedsz, én is elengedlek.
- És utána mi lesz? Figyeljem minden lépésnél a hátamat?
- Nem hiszel nekem - közli teljesen tárgyilagosan.
- Te az én helyemben hinnél nekem? Amúgy se vagyok jó a bizalomjátékokban...meg, már rég nyomódott női test az enyémnek.
  Mosolyodok el kajánul, bár ezt Ő nem láthatta. De valahogy oldani próbáltam a helyzetet, mielőtt ismét vérengzésbe torkolna. Bár ha azért ki akart nyírni, mert bérgyilkos vagyok, hogy reagálhat vajon az ilyen megjegyzésekre? Azonban már túl késő volt vissza szívni a szavaimat, akármennyire is őszinték voltak és igazak. Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem, amiknek nem találtam az okait és megmagyarázni sem tudtam őket. Gyűlölnöm kéne őt teljes erőmmel. De egyszerűen nem tudtam. Egy ijedt lány feküdt rajtam, aki megijedt attól, amit tett és attól is, amiért tette. Legalábbis én így éreztem.
- Én hinnék magamnak - annyira komolyan mondja ki a szavakat, mint aki megsértődik azon, hogy ha netán valaki tényleg nem hisz neki. De egyben fenyegetően is hangzott. "Ha nem hiszel nekem, akkor kinyírlak". Pompás...
- Nem akarsz elengedni?
  Hangjában a kíváncsiság vegyült fenyegetéssel. Különös kombináció volt, azonban az igazat megvallva, én se tudtam, hogy mit akartam tenni és mit nem. Eleresztettem a lányt, ahogy kérte, de nem csak azért, mert "rám parancsolt" hanem mert már nekem is kezdett eléggé kényelmetlen lenni és a derekam sajgott a folyamatos erőlködéstől. A lány szavai visszhangoztak a fejembe, a hangvétele. Milyen érzelmek dúlnak benned Andromeda? És miért?
- Akarod hogy elengedjelek? Ez itt a kérdés.
  Nézek fel a lány szemeibe, amiben zavarodottság tükröződik. Amint elengedtem, a szárnyai megrezdültek. Egészen eddig nem is vettem tudomást a csinos kis kiegészítőkről. De a tekintetem gyorsan vissza siklok a félangyal szemeire, aki meg az enyéimet bámulja. Pár másodpercig kölcsönösen fürkésszük egymást, és én nem tudok betelni a látvánnyal. Egész eddigi életemben nem hittem volna, hogy valaha is ennyire fog tetszeni egy szempár, int az övé, s ez az egész helyzet kezdett egyre jobban zavarni. Nem szabad engednem a kísértésnek, ami fellángolt bennem, abból csak rossz dolog sülhet ki.
- Még ne.
  Csak most jutott az eszembe, hogy a lány már elemelkedett tőlem és végre a karjaimat is tudtam mozgatni. Egy kicsit elzsibbadtak ugyan, de határozottan működő képesek voltak. A könyökeimet megtámasztva magam emeltem fel a felső testemet a földről, hogy kicsit megmozgassam és ellenőrizzem, hogy nem-e tört el valamelyik bordám. Viszont ezzel a mozdulattal meg túlságosan is közel kerültem Ada arcához és most az jelentette számomra ténylegesen az egész világot, így még csak félre se tudtam nézni...nem mint hogy ha a gyönyörű látvány minden egyes részletének vizsgálása a nehezemre esett volna.
- Fura egy nő vagy Te, tudod?
- Nem.
  Hát, pedig elhiheted nekem, hogy igen is az vagy. Szent harcos. Segítségre szoruló lány. Sérült ideiglenes bajtárs. Kedveskedő nőszemély. Aztán haragjában támadó vad fúria, végül pedig megszeppent leányzó, aki nem tudja, hogy mit kezdjen azzal a helyzettel, amibe belecsöppent. És mindezeket pár óra leforgása alatt.
- Az előbb még meg akartál ölni, most meg már nem akarod, hogy elengedjelek? -adtam neki magyarázatot.- Mondjuk az utóbbival nem lesz gondom...azt hiszem...a franc van velem?
  A reakcióim egyre jobban kezdtek aggasztani. Főleg azért, mert nem tudtam, hogy még is, honnan eredtek ezek a különös érzelmek, amelyek ott tobzódtak és kavarogtak bennem. Egyszerre akartam minél messzebb futni innen és örökre itt maradni mellette, a társaságában. Leakartam fejelni. Vagy csak végig simítani az arcán. Bámulni azokat az életteli, állandóan ítélkező és firtató szemeket, vagy hátat fordítani nekik mindörökké. A mellkasomat forróság járta át, de ez nem volt kellemetlen....de kellemes sem. A kettő furcsa keveréke volt, amire nem tudtam semmikép sem magyarázatot adni. Amikor a lány ujjai végig simítanak az arcomon, határozottan a kellemes fajta melegség áradt szét a mellkasomban. Meglepő módon nyugalmat éreztem, mint ha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Élveztem az érintését, a kedveskedő megnyilvánulást. Aztán hirtelen vissza húzza a kacsóit, véletlenül a sebbe nyúlva menet közben, s szemébe ismét meglepettség és zavar tükröződik. A fájdalomról már tudomást sem veszek.
- Te nem akarod, hogy ne akarjam?
   A furcsa kérdésre hirtelen nem tudtam, hogy mit is mondja, főleg mert egy időbe még nekem is beletelt, mire értelmeztem azt.
- Nem, azt hiszem, hogy elég kellemes így a helyzet...Ada. Szólíthatlak annak? Ha nem, akkor is úgy foglak hívni. Ilyenben nem szoktam szívbajoskodni.
  Jobb kezemet felemelve az övére teszem, mintegy végig simítva rajta. Ahogy sejtettem, kellemes tapintású, bársonyos bőre volt. Egy nő keze. Amivel gyengéden ölelhet át és simíthat végig rajtad. Gyengéden simogattam meg, kihasználva az alkalmat, hogy a közelében lehetek, még ha eléggé furcsa is volt a jelenlegi helyzetünk.
- Nem akarom, hogy azt akard, hogy elengedjelek.
  Adtam végül választ ugyanolyan furcsa módon, amennyire furcsa volt a kérdés. A lány elmosolyodott és az arca is kipirult. Ebben a percben megtettem volna bármit, amire kér, csak hogy ismét lássam ezt a mosolyt. Nagyon gyönyörűvé varázsolta az amúgy is elbűvölő arcát. Nem hittem volna, hogy életemben valaha is látok valamit, ami ennyire szép lehet. Költők szavakkal nem tudnák visszaadni ezt. Nincs olyan szobrász, aki megformázhatná úgy, hogy visszaadja a tökéletességét. Nincs festő, aki vászonra tudná vinni ezeket a gyengéd, szabályos vonásokat, a szemében csillogó fényt, a kis redőket, amik megjelennek, amikor szája mosolyra nyílik. Mélyen magamba szívtam az illatát, ami engem fenyőerdőkre emlékeztetett, valami ősi pátosszal átitatott ősi erdőre, ahol a farkasok szabadon rohannak és minden békés. Az ujjaink végre összefonódnak. Egészen eddig nem éreztem ilyet és most némi szomorúságot éreztem, hogy nem tapasztaltam meg ezt az érzést. Láttam már párokat, akik egymás kezét fogják séta közben, de nem tudtam soha se megérteni. Most már megtudtam és nem akartam, hogy valaha is véget érjen.
- Nem tudsz elengedni.
  A hangjában érezni lehet, hogy mosolyog, miközben a fejét visszahatja a már jól bejáratott, kényelmes helyére. Most már engem sem zavar, hogy így fekszik rajtam. Azért némileg megrémisztett a dolog, hogy ennyire hirtelen kezdek el valaki iránt gyengéd érzelmeket táplálni. Azonban nehéz volt Őt nem...szeretni? Szeretet lenne ez? Vagy csak vágy, hogy szeressenek és én is szerethessek valakit? Egész életemben három személy volt, aki szeretett engem: az anyám, az apám és Kristen. A testvérem meghalt, és egy részem vele együtt lépett át a Fátylon Túlra. Pár évre rá az apám is meghalt, az anyámat pedig elhagytam. Aelfsige nem szeretett engem, csak kiképzett és ezt alaposan is hajtotta végre. Persze, nem utált, de ez ténylegesen mester-tanítvány kapcsolat volt, akármennyire is vágytam arra, hogy egyszer apámként gondolhassak rá. Amióta eljöttem tőle, nem tapasztaltam meg azt, hogy valaki is törődjön velem. Ezt pedig, ami most kettőnk között zajlott le roham léptekkel, főleg nem.
- Nem, igazad van...talán tényleg nem akarlak elengedni.
  Jegyzem meg. Hátra dőlök a fűben és a csillagokat bámulom, miközben élvezettel cirógatom a lány haját. Ez a gesztus is egy olyan dolog, amit még életemben soha sem csináltam, és nem is tudtam, hogy ennyire jó érzés lesz. A prostituáltakat nem szerettem és nem is tettem semmi ilyesmit. Rajtuk csak kielégítettem a testi igényeimet, aztán fizettem érte. Ha pár érmével többet dobtam az erszényükbe, még eljátszották azt is, hogy élvezik. Ha nagyon nagyvonalú voltam, akkor még kedvesek is voltak és tettették, hogy nagyon szerelmesek belém. De az egész csak megjátszás volt és alakoskodás. Mindenki csak nyert az üzleten, de akkor is, csak egy üzlet volt. Ez viszont sokkal természetesebb és mélyebbről jövő volt. Csodálatosabb, mint bármi, amit pénzért meg lehet venni akár ezen a világon, akár az ezt követőn.
- Gyilkosságból meghitt fűben fekvésig eljutni pár perc alatt egész jó teljesítmény, nem igaz? -súgom halkan magam elé, miközben továbbra is a fényesen sziporkázó csillagokat vizsgálgatom.
- Igaz - érkezik a suttogó válasz.
  S vele együtt egy gyengéd simítás a nyakamon. Jól esik, mint bármi, amit a lánytól kapok. Mosoly terül szét az arcomon.

- Megmentettél Cynewulf. Ezért hálás leszek. De nem, ezért nem...
  Először nem értettem, hogy mire gondol. Arra, hogy védekeztem? Vagy arra, hogy a fűben hempergünk? Valószínűleg az utóbbira. Nem sokat tudtam róluk, a népükről, a kultúrájukról és a hagyományukról, azonban a keresztény embereket annál jobban. Számukra mi átkozottak voltunk, még ha nem is tehettünk arról, hogy kik vagyunk. Sok generációval ezelőtt elkövetett valós vagy vélt bűnökért néztek le minket. A félangyalok valószínűleg még közelebbi kapcsolatban élnek az Istenükkel, mint az egyszeri, hétköznapi ember. Számukra valószínűleg még nagyobb bűn, ami itt történik, mint az emberek számára. Válasz helyett csak mélyen szívom be a levegőt és ezzel együtt a nefilim illatát, s ettől ismét lenyugszok. Egy vándor, aki hosszú évek óta rója Veronia tájait, soha se állapodva meg, soha se pihenve. Folyton csak bolyongva és keresgélve. És most...ez az illat a megállapodottságra emlékeztet. Nyughatatlan lelkem, ha rövid időre is, de békét talált és ezért hálás voltam Ada-nak.
- S ezek után, mondd csak, még is, mi lesz?
  Mert biztos voltam benne, hogy ez a helyzet nem fog örökké kitartani. Előbb vagy utóbb az útjaink szét óhatatlanul is szét fognak válni. Én tudom magamról, hogy nem tudok sokáig egy helyen megmaradni. Folyton van, ami előre hajtson. Vagy a bosszút hajtom, vagy pedig éppenséggel menekülök előle. Évek óta halogatom a nekromantával való leszámolást és túl sokat eddig nem tettem az ügy érdekében, de mélyen belül éreztem, hogy erre a megmérettetésre még nem állok készen. Lent, a könyvtárban harcoltunk, de ha nem lettünk volna ott annyian, könnyen ott is hagyhattuk volna a fogunkat. Szinte biztos, hogy a neci halálszolgái ellen nem tudnám felvenni a harcot, hisz jó párat megidézhetett már. De nem ez a lényeg, ez a jövő zenéje még. A lényeg az, hogy mikor válunk szét Ada-val...mikor látom őt utoljára?
- Nincs azután, csak a most van.
  Igen, igaza van. Csak a jelen számít. Kár a múlton keseregni, és a jövőn agyalni. Élvezzük a jelen pillanatot, és mindazt, ami megadatott nekünk. Ebben az esetben egy gyönyörű lány társaságát, aki fészkelődik rajtam és kibújik a karjaim alól. Majdnem utána nyúltam, de aztán megéreztem ajkai érintését az államon. Hirtelen lefagytam, nem tudtam, hogy miért történik velem mindez? Egész életemben elkerült a szerencse, és most itt van Ő, aki szinte úgy pottyant elém az égből és olyan kedvesen viselkedett velem, amit soha sem éreztem. Kristen-nel elválaszthatatlanok vagyunk, de egy testvér szeretete és egy szerető érzéseit nem lehet egy kalap alá venni. Már ha egyáltalán használhatjuk most a "szerető" kifejezést arra, ami közöttünk van, itt és most. Jobb kezem önkéntelenül és simított végig a lány hátán, a gerinc vonala mentén, hogy a csípőjénél álljon meg, míg bal kezemmel a tarkóját simítva végig a szemébe néztem.
- Mostantól sosem leszel idegen a számomra...Látlak még? Te mit szeretnél?
~ Itt maradni veled, ebben a pillanatban, örökké.~
- Hihetetlenül gyönyör...
~...ű vagy, azt ugye tudod?~
 Akartam befejezni a mondatot, de nem jutottam a végéig. Arcunk szinte már összeért és elkapott a vágy, hogy itt helyben megcsókoljam őt. Picit haboztam, hisz akár rosszul is elsülhetne a dolog, azonban végül a gondolatot tett is követte. Ajkam forrón tapadt az övére, ahogy igyekeztem minél többet felfedezni belőle. Megízlelni ezt az édes nektárt. Azt mondják, hogy a szerelem a legfelemelőbb boldogság forrása. Ha ez egy drog, akkor én az Ő szájának függője lettem, egy drog, amiről nem akarok leszokni, amit életem végig akarok kóstolni. A lány teste, keze ösztönösen mozdul, karjaival simít és ölel és kapaszkodik. Az első csók másodpercei olyan hamar szálltak el, mint ha meg sem történt volna. Eltávolodtunk egymástól és én csak néztem azt a gyönyörű arcot, a hajtincseket, amik eltakarták a kilátást. Kedveskedve simítottam félre, hogy ismét teljes szépségében ihassam be a látványát, az apró részleteket. Tenyerem megpihent a puha bőrén. Melegséget éreztem, amely a szívemből indult ki. A kezem enyhén remegett. Még az Északi Pusztaföld hidegségében is langyosnak éreztem a bőrét és tökéletesnek. Hosszú idő után először ismét boldog voltam.
- Természetesen látni fogjuk egymást...de én nem tudok sokáig egy helyben megmaradni és van egy olyan érzésem, hogy Te se az a helyhez kötött típus lennél. De Veronia nem olyan hatalmas hely, hogy ne találkozzunk még ezek után.
  Reménykedtem benne, hogy ez gyakran fog megismétlődni. Veronia tényleg nem volt olyan rémisztően nagy terület, de bőven elég volt ahhoz, hogy elkerüljük egymást. Lehet, hogy két szomszédos településen leszünk, egymástól alig pár kilométer távolságra úgy, hogy nem is tudunk a másikról. Bár csak lenne egy módja, hogy folyton tarthassuk a kapcsolatot, hogy megbeszélhessük, mikor találkozunk újra. De ez a lehetőség nem adatott meg nekünk, így maradt csak a csalfa, vak remény. A lány a homlokát ráncolta az utolsó szavaimra, mint ha riadt lett volna, aztán lekászálódik rólam és a továbbiakban a fűben ül mellettem. Nem kellett volna kimondani azokat a szavakat, elrontani a tökéletes pillanatot, de valakinek ki kellett mondania, mielőtt még olyat tennénk, amit most nem is bánunk meg, de a későbbiekben fájdalmat okoz nekünk. Ha most egy pár leszünk, akik lehet, hogy soha többé nem látják egymást, az sokkal fájdalmasabb lenne, mint ha most elköszönnénk egymástól. Akármennyire is tudtam ennek az igazát, még se vitt rá a lélek, hogy itt hagyjam őt, hogy elköszönjek szívemben bánattal. Ez lett volna a helyes megoldás...de nem az, amit én akartam a jelen pillanatban.
- Miért akarsz még találkozni velem, Cynewulf? Meg akartalak ölni.
  A kérdés meglepett, és nem is tudtam rá rögtön válaszolni, főleg amikor láttam, hogy védelmezően fonja maga köré a kezeit. Ellenem védekezik, vagy a saját érzései ellen? Egyelőre nem válaszoltam neki, csak felkelek a földről és leültem mellé a földre. Amint elhelyezkedtem, átöleltem őt és közelebb húztam magamhoz. Egy ideig együtt néztük a távolságot, az új tájakat, amik még felfedezésre várnak. Az új ismeretségeket, kalandokat. Az ezernyi veszélyt és a boldog pillanatokat. Mindegyik ott vár ránk, csak útra kell kelnünk - sajnos egyedül. A gondolataim hatalmas távolságokat jártak be, aztán visszatértem a jelenbe. A lány mellé, akinek teste mellém simult.
- Megakartál...aztán, még sem tetted. El tudtál vonatkoztatni egy időre attól, hogy Te Isten szent harcos vagy, míg én egy mezei self bérgyilkos. Amikor megakartál ölni, a neveltetésed határozott meg. Amikor hozzám bújtál, a szíved...az igazi éned. Én..értékelem ezt.
  Főleg azért, mert még soha, senki se fedte fel előttem az igazi énét, az, ami belül - a családomon kívül. Alakoskodó életet éltem és mindenki tettette magát körülöttem. Az, hogy valaki megosztja magát velem, új fajta élmény volt, egy olyan tapasztalat, amely elképesztett s némiképpen meg is rémisztett. Tudtam, hogy a fogalmazásom eléggé béna volt, de nem tudtam a szavaimat olyan formába önteni, amelyek teljesen leírnák az érzéseimet, mert vannak, amikre nincsenek szavak, hisz minden szó esetlennek tűnik. Kicsit előre dőltem és fejemet oldalra hajtva néztem az arcát.
- Végül is...miért is nem szúrtál le?
- Miért akarsz még találkozni velem?
- Az élet rohanás. Az élet egy őrült hajsza, mindenki hajszol egy célt, amit el akar érni, lett légyen az nemes vagy önző. Az élet folyamatos változás. Ha folyamatos pörgésben élsz, sok egyénnel találkozol. Egy idő után megtanulod eldönteni első pillantásra, hogy ki az, aki érdemes a bizalmadra és ki az, aki nem. Kevés ilyennel találkoztam eddig...és egy olyannal sem, mint amilyen Te vagy.[/i]
- Az igazi énem nem csak a szívem. Én harcos vagyok.
  Ahogy én is, még ha nem is a legnemesebb fajtából. Harcoltam, jó ideig csak ennek éltem és minden egyes nap, amikor nem forgattam a fegyverem, pazarlásnak tűnt. Egy idő után azonban mindenki megunja az állandó harcolást. Mit érünk el vele? Lehetünk a legjobb harcos a világon, de egy szerencsés vágás egy képzetlen harcostól ugyanúgy véget vethet az életünknek. Hol van az élet többi aspektusa? Hol vannak azok, amiket még meg kell tapasztalni, mielőtt meghalnánk? Helyek, amiket nem látogattunk meg. Érzések, amelyeket nem tapasztaltunk meg? Italok, amiket nem kóstoltunk meg. Igaz, a végén nem számít semmit sem, hisz a testünk az enyészeté lesz, és lehet, hogy a lelkünk is megsemmisül velünk...de ha igazán élünk és tényleg a Túlvilágra kerülünk, legalább lennyi annyi emlékünk, amely kitart egy örökké valóságig és örömmel idézzük fel. Egy gyilkosnak vajon elég-e az, hogy folyton csak arra emlékezik vissza, hogy mennyire is jól tette azt, amit tett? Egy ideig biztosan, de aztán már az sem tölti el őt elégedettséggel.
- Azért nem szúrtalak le, mert jobb harcos vagy még.
  Válaszoltam volna valami elméset erre, de nem volt alkalmam. A lány felém fordult és most az Ő ajkai kutatták az enyémet. Az egész világ megállt ebben a pillanatban. A hangok megszűntek, a mozgás lelassult, s az egész világ egy igen csak furcsa párra szűkült. Egy nefilimre és egy sötét elfre, ennél különbözőbbek már nem is lehetnének, s még is, a Sors, az Isteni Beavatkozás, Hold Anya kegye, vagy egyéb más hatalmak - nevezze ki aminek akarja - úgy akarta, hogy találkozzanak egymással, és hogy végül itt kössenek ki, ebben a pillanatban. A lélekromboló balsors végtelensége után valami eget rengető áldás, egy csoda történt. Próbáltam a lány szemébe nézni, de ahogy az arca közeledett felém, minden elmosódottá vált, és aztán az ajkaink forró csókban egyesültek. Egy pillanatra se bizonytalanodtam el. Viszonoztam, s közben alig bírtam visszafojtani magam, hogy kezemmel fel ne fedezzem a teste minden domborulatát és részét. Ehelyett csak hagytam, hogy a csók kiforrjon a maga teljes valójában, majd amint az ajkaink szétváltak, pár csókot leheltem a nyakára. Nem mondtam semmit...mert nem tudtam. A szavak csak megzavarták volna ezt a tökéletes pillanatot. Ada karjai a nyakam köré fonódtak, és öleltek úgy, ahogy csak egy szerelmes tud ölelni. Alig bírtam tartóztatni magam, hogy itt helyben ne induljak testének felfedezésére, de nem akartam elrontani ezt a csodát, nem akartam túl mohón magamhoz ragadni, hogy aztán azt vegyem észre, hogy összetört és csak a darabjait tartom magamban és csak nézzem azt, ami lehetett volna. A testünk összefonódott, olyan közel egymáshoz, hogy szinte már egynek számítottak. Azt mondják, hogy egy ölelés összetartja a törött szívet és képes azt megragasztani. Ez az ölelés keserédes volt a számomra. Élveztem s vágytam minden percét és még többet is...viszont ott a gondolat, hogy egyszer véget fog érni ez a pillanat, s nem akartam ez.t De ezeknek a gondolatoknak meg nem volt itt az ideje. Éreztem a lány remegését, éreztem, ahogy az arca a hajamba fúródik. Kicsit oldalra dőltem, s elkezdtem a föld felé közelíteni, finoman húzva őt magam után. Valahogy az, amikor feküdtünk, sokkal kényelmesebb volt, s úgy szédültem, hogy úgy éreztem, itt helyben el fogok ájulni. Mik ezek az érzések, amik most a hatalmukba kerítetek engem?
  Nem állt ellen a csábításnak, követte a testemet és elnevette magát. A gyöngyöző kacaj, a felhőtlen boldogság hangja töltötte be a kies pusztaságot. Talán egyesek a sátrukban most csodálkoznak azon, hogy mi is történik. Mi ez a hang, amely oly' idegen számukra? Vajon az Ő szívüket is annyira megbolondítja, mint az enyémet? Álmodhat-e egyáltalán valaki többről, mint ami most megadatott nekünk? A béke és szeretet perceiről, amikor minden baj és fájdalom elmosódik? Amikor a lélek ismét szabadon szárnyal, levetve a bilincseit, hogy érzéki táncban egyesülve járják e gyarló világot és mindenhova boldogságot vigyenek? A pillanat varázsát Ada kérése szakította félbe.

- Cyne...mondj valamit.
- Gyönyörű a mosolyod. Minden nő akkor a leggyönyörűbb, amikor mosolyog és ez a Te helyzetedben fokozottan igaz. Az az egyetlen apró kis mosoly, a kis szégyenlős kacaj képes lenne egy őrültet lenyugtatni, harcok menetét megváltoztatni. S az én szívemet újra megindítani.
- Mesélj a szívedről.
~ Óh, azt Te nem akarod tudni...~
  Ötlött a gondolat a fejembe. Nem akartam a szívemről beszélni, arról a sötét, törött darabról, ami vér helyett keserűséget és bánatot pumpál. Elvesztett szerettek és családtagok felett érzet kínzó bánatot, amely őrjítő volt. Hogy elfeledjem ezeket az érzéseket, mások családjait szakítottam félbe, mert nem tudtam megérteni és elfogadni azt, hogy egyeseknek megadatott az, ami nekem már talán soha sem fog. Lesz-e valaha családom? Gyermekeim és feleségem? Kényelmesen letelepedünk valahol és éljük a boldog életet? Nem tudtam magam egyelőre elképzelni apaként és férjként. Mihez is kezdenék, ha le kéne tennem az éjgyilokot? Ekét fognék és kapát? Boltot nyitnék? Vagy csak élősködnék a páromon? Vajon lehetséges-e az, hogy mi ketten Andromeda-val együtt éljünk? Megadathat-e ez a kegy nekünk? Most boldogok vagyunk. Az ő feje az én vállamon, keze a homlokomat cirógatja és úgy várja a válaszomat. Mit is mondhatnék neki, ami nem keserűségtől csöpög?
- A szívemről? Egy sebzett, törött valami. A történet tragikus, de itt, Veronia-n ez szokásos. Ahol háborúk és járványok dúlnak, és a halál mindennapos, megesnek az ilyen tragédiák. Volt egy ikertestvérem, akit nagyon szerettem.
  Éreztem, ahogy a torkomat már nem a boldogság, hanem a bánat szorongatja, s pár könnycsepp indult meg az arcomon. Bánatos hanggal folytattam tovább.
- Ő volt minden, ami én nem: a megtestesült jóság, egy lány, aki mindent és mindenkit szeretett és folyamatosan mosolygott. Egy lány, olyan tiszta volt, hogy a Ti Istenetek örömmel fogadta volna maga mellé, int következő angyalát. Aztán a testvérem meghalt, utolsó szavaival engem hívott, de én nem voltam ott mellette, mert hülye fejembe vettem, hogy virágot vigyek neki. Nem láttam őt elmenni, nem voltam ott mellette, hogy fogjam a kezét, hogy megcsókoljam a homlokát, hogy vigasztaló hazugságokat súgjak a fülébe.
 Elfordultam Ada-tól, ahogy a könnycseppek megállíthatatlan folyamként záporoztak a szememből. Egész testemet rázta a zokogás, ahogy újra és újra átéltem azt a szörnyű napot, a mérhetetlen veszteséget. Annyira hiányzott a testvérem! A mosolya, a kedveskedő megjegyzései, a kacaja, ahogy megviccelt engem. Miért kellett őt elveszítenem? Mit vétettem, amiért ilyen büntetést érdemeltem?
- Aztán pár évvel rá az apámat megölte egy nekromanta, és csak az anyám maradt. Utána akartam szaladni, amikor elment, de elestem és Ő addigra már távol járt...tőle se tudtam elbúcsúzni. Aztán ott hagytam az anyámat, hogy megöljem magam azon a helyen, ahol apám is eltávozott. A mesterem akadályozott meg benne, s bosszút esküdtem az apám gyilkosára. Megöltem magamban az utolsó dolgot, ami Kristen-hez kötött: a gyermeket, akivel együtt játszott és nevetett. Ez az én szívem...ha tetszik, fogadd el...ha nem...
  Nem fejeztem be a mondatot. Kitálaltam neki a teljes igazságot és nem hibáztattam volna érte, ha szótlanul feláll és elmegy innen, magamra hagy, ahogy mindenki magamra hagyott, vagy ahogy én hagytam magára mindenkit, aki valaha is számított nekem valamit. Meredten bámultam magam elé, képtelenül arra, hogy rá nézzek, hogy a szemében és az arcán ítélkezést és megvetést lássak. Tudtam, hogy azt már főleg nem tudnám elviselni. Ez a rossz abban, ha valaki megnyitja a szívét: újra és újra felszakítja a sebeket, amik már kezdtem beforrni és kiszolgáltatottá teszi azt a további bántalmakra. De megtettem, mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem.

 Éreztem, ahogy eltávolodik tőlem és rajtam ül, úgy néz le rám, de nem bírtam rá nézni. Amikor elhúzódott tőlem, éreztem, hogy mindennek vége. Meglátta a szívemben tomboló sötétséget. Melyik nő fogadná el ezt? egyik sem, mert ebben nincs semmi szeretni való. Elhitetted magaddal, hogy talán valami másképp alakul majd egy nefilim lánnyal, de folyton átvágod magad Cyne. Még is, mit vártál? Hogy majd átölel, kedveskedő szavakat súg a füledbe, hazudja, hogy most már minden rendben lesz és hogy teljesen megért? Hogy azt mondja, van valami hihetetlen hatalma, amivel mindent helyre hozhat? Hogy életed ismét teljes lehet? Te a társadalom kitaszítottja vagy, a saját döntésedből. Számtalan választásod lett volna, de a sötét utat választottad, s most, hogy rájössz, mekkora árat kell fizetned mindenért, kétségbeesetten kapaszkodsz mentőkötél után, mint egy fuldokló. Az önmagad szánalmasságában magad után rántanád a lányt, aki nem tett ellened semmi rosszat. Persze, megtámadott, de azért, mert kétségek gyötörték veled kapcsolatban. Hát, most már nem gyötri őt semmi sem, elhúzódik tőled, mert meglátta az igazi valódat. Csak egy újabb csalódás. Ehhez már hozzászoktál, nem igaz? Ehhez értesz Te igazán. S ahogy újabb és újabb sebek érik a szívedet, szépen lassan érzéketlenné válik majd. Akkor fogod majd teljesen megérti az igazi árát az utadnak, amikor ez eljön. Most, még csak küzködj, vagdalózz magad körül. Ölj. Igyál. Ölj. Igyál ismét. Tapasztald meg a szeretetet, amiben sosem lesz többé részed. Elrontottad. Mert szánalmas vagy. Mert gyenge vagy. Ez vagy Te, Cynewulf...egy csődtömeg.

  A szívemben düh csattant fel, ahogy a néma ítélkező, valószínűleg Shea káromolt engem...vagy csak túlságosan is realista voltam és tudtam, hogy ez lesz a vége? De akkor is, még is, ki vagy Te, hogy ítélkezz felettem? Adtam bármikor is erre engedélyt? Kértem valaha is kéretlen tanácsodat? Nem, sosem. De még is itt vagy, nem tudok tőled szabadulni s a kétely s örökös hazugságok mérgező cseppjeit csepegteted tudatomba és lelkembe. Elhúzódik tőlem. Igen, tudom, látom és érzem. De nem minden elválás rossz. Nem önmagamat féltem, hanem őt. Nem akarok neki ártani, akárhogy is akarnád Te mocskos rohadt anyaszomorító és erre sosem fogsz rávenni. Szépen lassan ügyködsz, hogy elszigetelj engem a társadalomtól, a kapcsolatoktól, hisz Te magad sosem tapasztalhattad meg, s félsz mindentől, ami számodra érthetetlen. És én vagyok a szerencsétlen?! Nézd meg a lányt előttem. A szeme kíváncsian fürkész, látom a szemében dúló érzelmeket, mindet egyesével, értem őt, igazán értem őt...és Ő is engem. Ez sokkal bensőségesebb, mint amit Te valaha is érteni fogsz., hisz Te magad sekélyes vagy. Látod? Nem megy tovább. Mert nem akar. Itt marad. Érted ezt? Nem minden fekete és fehér.

  A fejemben dúló vihar elhalkult, ahogy Ada ismét magához húzott s szorosan átölelt. Kezem végig szaladt a testén, egy pillanatban a mellkasán állapodott meg. Éreztem, ahogy lüktet a szíve. Kicsit elhúzódtam tőle, s ismét megcsókoltam a nyakát, s közben halkan ennyit súgtam:

- Köszönöm.
  A másik kezem óvatosan csusszant be a ruhája alá, épp csak egy kicsit, a bőréhez érve, érezve annak forróságát. Vártam, hogy visszakozik-e, de helyette csak jólesően megborzongott, aztán megint csak lefagyott. Túl korai volt. De a lány nem távolodik el, csak ismét ölel és szeret.
- Veled maradhatok ma éjjel? Melletted.
  Pillanatnyi szünet után folytatja:
- Még sosem voltam férfival.
- Hidd el, Ada, hogy férfival még én sem voltam.
  Próbáltam valami poénosat mondani, amivel ismét mosolyt csalok az arcába, aztán rájöttem, hogy a szám ismét gyorsabban járt el, mint ahogy kellett volna és talán nem ez volt a leghelyénvalóbb, amit mondhattam volna, de hát a selfek se lehetnek mindig a helyzet magaslatán, főleg, hogy ha egy ilyen lány tereli el a gondolatait. Kicsi csend következett, amíg sikerült összeszednem magam, a gondolataimat, meg mindent, hogy normálisabb választ adjak.
- Velem maradhatsz...ameddig csak akarsz. Van egy sátram, nem nagy eresztés, de legalább sikerült szereznem hozzá meleg bundákat és szőrméket, hog a hideg éjszakákon ne fázzak...vagy inkább, most már, ne fázzunk.
  Javítom ki magam, miközben a kezem tovább csúszik felfelé a lány meztelen hátán, tapintva, simogatva, magába foglalva azt. Élveztem ezt, hogy simogathatom őt, hogy tenyerem a csupasz bőréhez simul és a remény ébredt bennem, hogy más részeit is felfedezhetem majd neki. Ismerni akartam teste minden egyes kis porcikáját, szeretni és imádni azt, isteníteni, ahogy csak lehetett.
-  Hol van a sátrad?
  Kérdezi tőlem, miközben már a mellkasomat simogatja. Valamin viszont meglepődhetett, valami elterelte a gondolatait, hisz a keze önkéntelenül is lehanyatlott és az ölembe esett. Féloldalas mosollyal és felemelt szemöldökkel nyugtáztam a helyzetet, aztán olyan gyorsan kapta vissza a kezét, hogy már kételkedtem is abban, hogy egyáltalán megtörtént-e ez.
- Esteledik.
  Közli helyette inkább a teljesen magától érthetőt, hogy leplezze zavarát.
- A sátram? A sátortábor egy kietlen részében, távol mindenkitől. Nem szeretem, ha megzavarnak.
  Felelem neki, miközben olyan kényelmesen üldögélünk egymás mellett, mint ha a világ összes ideje a miénk lenne. Élvezem az érintését, a közelségét. Ajkammal fel akarom fedezni teste minden egyes részét, hogy ismét mosolyt csaljak arra az angyali arcra. Vagy csak simán hagyni, hogy a feje a mellkasomon pihenve, én meg őt átkarolva nézzük a sátor tetejét, élvezzük egymás társaságát. A lány megjegyzésére az égboltra emeltem a tekintetemet. Tényleg sötétedik. A Nap szépen lassan a horizont felé közeledett. A felhők alját már vöröses színbe festette. Az égi tüneményt néztem, aztán azt a csodát, amely sokkal közelebb volt hozzám.
- Gyönyörű a naplemente. De nem olyan gyönyörű, mint Te, Andromeda.
  Pár helyen már feltünedeztek a csillagok, mint apró lyukak az Égbolt Fátylán, s elgondolkoztam, hogy vajon azok is más világokat rejtenek? Vajon ott is élnek olyanok, mint mi? Ugyanúgy szeretnek és gyűlölnek? Élnek és halnak? Harcolnak és teremtenek? Aztán visszatértem a lenyugvó naphoz. Tényleg szép látvány volt. A fejemben feltűnt egy kép, ahogy egymás mellett ülünk, egymást karolva egy tó partján, a lábunk a vízbe lóg, és élvezzük a békében megdermedt pillanatot az idő végezetéig.
- A legstílusosabb egy tó partján üldögélve lenne a legjobb a naplementét nézni. Ezt az átmeneti időszakot a nappal és az éjszaka között.
~ A nefilimek és a selfek között. A fény és az éjszaka teremtményei között.~
- Gyere, mutasd meg a sátradat.
- A sátramat?
  Kérdezem meglepetten. A lány már felállt és követtem a példáját. Egy pillanatra meglódult a képzeletem és elképzeltem, hogy az éjszaka után egymást ölelve ébredünk fel egy új, csodálatos világ hajnalára. De valószínűleg csak nincs hol aludnia az éjszaka során, vagy csak pár órát marad, amíg még beszélgetünk, aztán meg a saját útjára. Igyekeztem semmi olyat se beleképzelni a helyzetbe, amely úgy se fog megtörténni...de azért egy kicsit reménykedtem benne. Hogy leplezzem a zavaromat, inkább beszélni kezdtem.
- Amúgy nem egy nagy eresztés a sátor, de legalább véd valamit a hideg elől és rengeteg szőrme van leterítve a földre, hogy elűzzék a föld hidegségét. Jó puhák, kényelmes rajtuk a fekvés.
  Fűzöm hozzá az utóbbit csak úgy mellékesen. A kései óra miatt már csak kevesen mászkálnak a sátortáborban, mindenki készülődik arra, hogy másnap útnak induljanak, vissza felé, most, hogy a nefilimek beomlasztják a könyvtár bejáratát. Innentől kezdve a számukra nincs értelme, hogy itt maradjanak. Mindenki úgy megy haza, hogy kincseket jött találni, de nem lelte meg, amire vágyott - és ez idegesíti vagy elszomorítja őket. Velük ellentétben én úgy jöttem ide, hogy nem kerestem semmit, és megtaláltam a legnagyobb kincset, ami valaha is létezett.
- És ezután hova mész majd? Hova visz tovább az utad?
  A mondat végére már megláttam a sátramat. Távol mindenkiétől, egy fa tövében felállítva. Kívülről nem volt valami túl bizalomgerjesztő, de legalább jó nagy volt és tényleg tele volt mindenféle szőrmével. Kezemmel a lak felé intettem.
- Hát, ez lenne az.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Csüt. Jún. 15, 2017 8:04 pm

Már régóta vártam erre, természetesen olvastam az előzményt. Hamisítatlan Cyne stílus, benne az érzelmek viharában, nagyon tetszett. Várom a folytatást, addig is motivációnak itt van 100 tp és 1000 váltó
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Jún. 24, 2017 5:55 pm

Lips of an Angel
[Zenei aláfestés: Hinder - Lips of an Angel]

Megtalálni a szerelmet a legcsodálatosabb dolog ebben az életben. Mert szerelem nélkül még is, mi értelme élni? Lehetsz a világ legjobb harcosa, legnagyobb mágusa. Lehetsz a legerősebb király, vagy a legkegyetlenebb zsarnok...de ha a szíved üres és halott, akkor nem élsz. Akkor mindezen hatalom, amit a markodban szorongatsz, csak kompenzálás, egy esetlen és elkeseredett próbálkozás, hogy megtöltsd a benned lévő űrt. A szerelem kitölti a szívedet, a lelkedet és az egész lényedet. Erőssé tesz s az életednek értelmet ad. Amikor megtalálod az életed értelmét, a te angyalodat, a legédesebb ital és étel se lesz mérhető ezen angyal ajkainak fenséges ízéhez.
― Szerelmi Intrikák, 1. könyv 1. fejezet "Prológus"


- És ezután hova mész majd? Hova visz tovább az utad?
  A mondat végére már megláttam a sátramat. Távol mindenkiétől, egy fa tövében felállítva. Kívülről nem volt valami túl bizalomgerjesztő, de legalább jó nagy volt és tényleg tele volt mindenféle szőrmével. Kezemmel a lak felé intettem.
- Hát, ez lenne az.
  Körbenézve a sátorban jöttem rá, hogy talán nem ez a legjobb hely annak, hogy normálisan kipihenjük magunkat. Tény és való, hogy van benne bőven szőrme, ami távol tartja az est hidegét, de ezen kívül nagyon pórias és szegényes felszereltsége volt. Csak egy láda, ahova az értékeimet pakolhattam és pár elszórt korsó és kulacs, amelyet az ide felé vezető úton szereztem magamnak. Nem tudom, hogy a nefilimek milyen körülmények között szoktak élni, de figyelembe véve Frau Vogel sátrát, valószínűleg sokkal impozánsabbakban, mint ez. Nem akartam, hogy Ada ilyen helyen hajtsa álomra a fejét, de többet egyelőre nem tudtam neki kínálni. A sátor se az enyém volt, csak úgy rekviráltam, mert bár hiába éltem vándorló életmódot, leggyakrabban nem szoktam sátrakkal bajlódni, csak egy-két vékony szőrmét szoktam a hideg földre teríteni sátor gyanánt, saját házam meg nincs is. Amikor Köd-erdőben jártam, a mesteremnél szoktam meghúzni magam...az idő többi részében meg kocsmákban. Vajon ez mit mondott el rólam? Nem túl sok jót, azt meg kell hagyni.
- Vissza a Fővárosba. Azután nem tudom.
  Legalább neki voltak elképzelései arról, hogy hova is fog menni. Hogy én? A pihenés után felkelve valószínűleg rálépek arra az útra, amely a sátram előtt indul és majd kikötök valahol. Valószínűleg tényleg egy kocsmában, vagy valami olyan helyen, ahol ismét a kalandok közé vethetem magam - remélhetőleg minél veszélyesebb legyen, ahol ott hagyhatom a fogamat. Nem volt már értelme élnem, s ezt szépen lassan be is ismertem magamnak. Shea hiába háborgott és hajtogatta, hogy ott van még a bosszú, amit esküdtem, de ez már évek óta nem jelent nekem semmit, csak mantráztam magamban, hogy minden jobb lesz - de soha, semmi sem lesz jobb. Most egy estére találtam valamit, amiért érdemes élni - a szerelemért. Már hogy ha ez a szerelem, és nem csak a vágya annak, hogy valaki szeressen engem és én is szerethessem. Ha ez nem több, csak vágyak, amelyek kielégítésre vágynak. Mit jelent szeretni? Mit jelent szerelmesnek lenni? Ha a szemébe nézek, azokba az aranyló gyönyörűségekbe, úgy érzem, mint ha a szívem összeszorulna, a torkom összepréselődne és egy értelmes szót se tudok kimondani. A mellkasomat melegség tölti el, az agyamban pedig olyan gondolatok fogalmazódnak meg, amelyek eddig még soha sem. Érzelmek kavalkádja. De ez lenne vajon a szerelem? El tudnám-e képzelni magunkat ahogy együtt öregszünk meg? Lehetséges lenne-e ez egyáltalán a számunkra? Itt van, megtaláltam ezt a csodát és mit teszek? Két kezemmel próbálom megfojtani ezt az álmot, folyamatosan felsorolva a dolgokat, ami miatt nem működhetne. Ennyire szánalmas lennék? Csak nézem a lányt, aki a homlokát ráncolja. Hogy miért? Nem tudom. Valószínűleg a szegényes sátor miatt, vagy a kérdésem miatt. Még így is elbűvölő. Óh, te lány, ha tudnád, hogy milyen húrokat pengettél meg a szívemben, sikítva menekülnél. Nem az vagyok, akinek képzelsz, vagy akinek akarod, hogy legyek. Leveszi a cipőjét, én pedig bakancsostul rontok be. Ilyen apróságokban is meglátszik, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Álomnak szép...de vajon az álmok valaha is beteljesültek ezen gyarló világban?
- Te merre tartasz innen?
  Csak nézem őt, ahogy hátat fordít nekem, úgy méri végig a sátrat. A kérdés mellkason üt: még én se tudom! Elveszett vagyok és csak vándorlok cél és remény nélkül.
- Hogy én? Amerre az utam visz. Új kalandok, új személyek, új kihívások. Folytatom tovább a folytonos változást. De egy valami nem fog változni...
  Nem fejeztem be a mondatot, mert nem tudtam. Ki akartam mondani azt, ami a nyelvem hegyén volt, de annyira furcsának és bolondosnak tűnt. Annyira hihetetlennek az én számból és annyira elhamarkodottnak. Egy este alatt ébredhetnek-e ilyen érzelmek? Ő Isten szolgája, én pedig olyan hatalmakban hiszek, amikben Ők nem. Életünk minden egyes pontja tökéletes ellentéte a másikénak. Ő egy szent, tiszta tűz, amely vakítóan ragyog a sötét éjszakában. Én egy bűnös, aki a sötétségbe olvad bele, és ott érzi magát otthonosan. A jó és a rossz örökös harcot vív, és most, hogy egy időre félre tesszük az ellentéteket és engedünk a szív szavának...lehet valami ennél különlegesebb?
- ...az, amit irántad érzek.
  Fejezem be végül azt, amit elkezdtem. Közelebb lépek hozzá pár lépéssel. Annyira vágyom arra, hogy megérintsem őt, hogy a karjaimban tartsam. Öleljem és csókoljam. Megnyugtatóan és szenvedélytől égően. Kezeimet a vállaira rakom, miközben együtt nézzük a sátor belsejét.
- Tudom, nem a legszebb és a legtágasabb, de Te felderíted még ezt a szegényes lakot is.
  Ada nem válaszol, csak áll ott feszülten, némán, hangtalanul. A homlokomat ráncolom most már én is. Valami rosszat tettem volna?
- Tán vétettem ellened valamit?
  Végre valahára megfordul, még ha nem is szól hozzám. A szemei áthatóak, a gondolataimba és a lelkembe hatolnak és meztelenre vetkőztetik azokat. Előtte nem lehetnek titkaim és nem is akarom megtartani őket. Hülyeségnek hangzik és a maga nemében bolondság is, de megbízom benne, annak ellenére, hogy meg akart ölni elvakult igazságérzete miatt. De csak egy ijedt leányzó volt, és hogy haragudhatnék rá? Főleg amikor ilyen zaklatottnak néz ki? Milyen érzések lapulnak benned, Nefilim Andromeda? Mi az, ami miatt ennyire komor vagy és hallgatag? Mi a történeted? Mi vezetett téged ide, erre a helyre? Van-e családod? Barátaid? Volt-e már az, akit szerettél? Milyen életed volt ezelőtt? Annyi kérdést tennék fel neki, de lehet, hogy az csak még jobban felzaklatná, így hát hagyom a múltat pihenni.
- Bánt téged valami? Valami, amiben segíteni tudnék?
  Ha választ remélem, hát ez a remény csalóka volt. A szemei kerekedtek el még jobban, mint aki nem bízik bennem - vagy saját magában. De Hold Anyára, azok a szemek...
- Tudod, amikor a szemedbe nézek, látom az összes csillagot, ami valaha is erre a gyarló földre vetítette fényét. Látom a Holdat, mely békét és állandóságot sugároz, mely égi kísérőm. S látom a Napot is, mely fényt vetít a világra, midőn a Hold Szülő nyugovóra tér, hogy újult erővel vigyázzon gyermekeire. De mindenekelőtt szépséget és gyönyörűséget látok. Van ennek értelme?
  Válasz helyett a kezei a vállaimra simulnak. Hagyjuk hát a szavakat és a tettek beszéljenek magukért. A szavak megtévesztőek lehetnek, hazugak, árulkodóak és becstelenek. De a test őszinte reakciói sokkal több mindent elárulnak. Ebben az ölelésben gyengédséget éreztem és szeretetet és bizonytalanságot. Éreztem benne Ada-t, jobban, mint ha hosszas beszédet tartott volna. A szavak élettelenek - a teste viszont élettel és energiával teli. S amikor ajkai csókra nyílnak én fejest ugrok az érzelmek viharába, amely ölel magához és amelynek nem akarok ellenállni. Ezen az estén nem. Ezen az estén élünk és elfeledjük a világot magunk körül. A háborúkat, a vérontást, a cselszövést és ármánykodást. A halottak utolsó sóhajait, a lemészároltak utolsó sikolyait, a rothadást. A mai este az újjászületés, a megnyugvás és az élet estéje lesz, amivel választ adunk és megfelelünk mindennek, ami rossz és gonosz Veronia-n. Kezemmel végig simítottam tökéletes, bársonyos arcán, miközben másik kezemmel a hátát simogattam. Minden érzelmemet, vágyamat, szenvedélyemet ebbe a pillanatba sűrítettem. Amint az ajkaink találkoztak, az egész világ forgott körülöttem, s a középpontjában egy nefilim és egy sötét elf állt. Minden mozgás, az idő vad sürgetése megszűnt létezni, hogy a pillanatot örökkévalóságig nyújtsa, hogy a sebeket begyógyítsa, az összetört szíveket egyesítse. Szorosan öleltem magamhoz a lányt, annyira, hogy a testünk már szinte összeforrt és éreztem minden egyes porcikáját. A szívünk egy ütemben vert, mint két madárka, akik ki akarnak szabadulni a kalickájukból, hogy egyesülhessenek az örök harmóniában és szerelemben.
  A pillanat, lett légyen bármilyen csábító is, nem tarthat örökké, ahogy ebben a világban soha, semmi sem az. De nem is kell, hogy örökké tartson - hisz egy valami még is csak mindvégig megmarad. Az emlékek, azok az édes emlékek, az ajkának íze a számon, testének bódító illata az orromban, testének karcsú vonalai az elmémben, bőrének lágysága. Ezeket az emlékeket örök életemre őrizni fogom, mint legtisztább és legdrágább kincseimet.  Suta módon nyúltam a kezei felé, mint a kis kamasz, aki először tapasztalja a szerelmet és nem tudja, hogy mit is kezdjen vele. Fogtam hát a kezeit és a szőrmék felé vezettem őt. Annyira szívszorítóan komikus volt a helyzet, hogy majdnem elnevettem magamat.

- Ott még is csak kényelmesebb.
- Micsoda?
  A kérdés annyira ártatlanul hangzott, hogy teljesen elütött ettől a világtól, ahol nem túl sok ártatlanság maradt. Inkább nem válaszoltam a kérdésre, nehogy megtörjem ezt az édes pillanatot, ezt a harmóniát és a szőrmékhez vezettem, majd lehuppantunk egymás mellé. Felé fordulva ittam be arcának minden egyes kis részletét. A szívem örvendezett, hogy ilyen természetfeletti szépséget láthatok testközelből. Mennyi mindent hagytam ki ebben az életben!
- Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, mint Te?
  A kérdéssel egy időben finoman húzni kezdem magam után, aminek a végére már egymáson fekszünk, a lány felettem, pont mint amikor megtámadott engem. Kezeim a csípőjén pihennek, már magába az érzésbe majdnem belebolondulok.
- Szép vagyok, mert szépnek látsz.
  Ismét csókba forrnak ajkaink, azonban most nem vággyal teli vad csókba, hanem lágyba, mint a szellő érintése. Együtt fedezzük fel egymás testét, olyan ártatlanul, mint ha ez lenne az első alkalom. Ada számára tényleg az, számomra már nem. De eddig soha se csináltam ezt szerelemből, csupán a vágyak kielégítése volt. Annyira nem lehetett összehasonlítani a kettőt. Ez sokkal őszintébb volt és élvezetesebb. Két csók között vagyok csak képes kimondani a szavaimat, összeszoruló torokkal.
- Azért mondom, hogy szép vagy, mert az is vagy.
  És ezzel még csak nem is hazudok. Nem azért mondom, hogy eljátszhassam valami olcsó prostituálttal, hogy tényleg a szerelmet tapasztalom meg...hanem azért, mert komolyan is gondolom. Ajkaim a nyakát csókolgatja, míg kezem óvatosan csusszan be a tóga alá, hogy érdes kezeimmel mezítelen combjait simogassam. Szinte megvadulok ettől a pillanattól. Ada is hasonlóképpen reagál, a légzése egyre nyugodtabb lesz, ahogy közösen fogadjuk el a helyzetet, amibe belecsöppentünk, de aztán hirtelen megfeszül, mozdulatai elcsendesednek s feje ismét a mellkasomon pihen. Túl gyorsan csináltam volna? Túl mohó lettem volna? De hisz még életemben nem találkoztam ilyen gyönyörű lánnyal. Érzem testének hőjét, az apró kis utalásokat, amiket elejt; a teste reakcióit érzem és tudom, hogy most a világ legszerencsésebb férfija vagyok. Óvatosabbra veszem a tempót és visszatérek a nyakához, hisz csak akkor "fagyott le", amikor a combjához értem. Simogatásnak álcázva indultam vad küldetésre: szabadítsuk ki a csomót! Mint ha ez olyan könnyű lenne. Életemben nem volt még dolgom ilyen ruhával és azt se tudtam, hogyan kezdjek neki. Nagy nehezen meg is találtam a csomót, azonban ahogy kezeimmel kitapintottam, rájöttem, hogy ezt bizony észrevétlenül nem fogom kioldozni. Na most még is, mi tévő legyek? Másik kezem ösztönösen mozdul, szinte észre se veszem, ahogy combjairól feljebb siklik és már a csípőjénél jár. Túl későn vettem ezt észre és már eszem ágában sem volt innen visszavonulót fújni. Ada felül, amitől a kezem lejjebb csúszik. Arcán különös érzelmek suhannak át, amelyeket nem tudok azonosítani.
  S mivel hogy észrevette, hogy eddig a csomós kérdés megoldásán ügyködtem, úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményező szerepet. Karcsú kezeivel gyorsan kioldja a kötést, s ezzel egy időben a ruha lecsúszik a testéről, s most láthatom meg azt teljes valójában, hogy nincs már rajta. Áhítattal és gyönyörűséggel a szememben mérem végig minden egyes részletét. A nyakáról lejjebb siklik a tekintetem formás melleire. Gyönyörűségesek. A legtöbb pasi, akivel eddig beszéltem, arra esküdött, hogy minél nagyobb, annál jobb. Ők voltak a hülyék. Szerencsére Ada most nem láthatott bele a gondolataimba, különben őrültnek nézett volna. Hogy ne tűnjek túlságosan faragatlannak, ha nehezen is, de lejjebb vittem a tekintetemet a hasa felé és végül a csípőjére...s oda, ahonnan ha már egyszer kikerültünk, mindig is vágyunk vissza. Az áhítatos bámulás pillanatát az szakítja félbe, hogy Ada legördül rólam és elfekszik mellettem, nyújtózkodva, vadul hullámzó mellkassal s ismét csak a két formás kebelre tudok koncentrálni, majd végül megtalálom a szemeit is, amiben vágy csillog, és esdeklően néz rám. Az arcát pír borítja, amitől csak még gyönyörűbb lesz, pedig nem hittem volna, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. A látványtól érzem, hogy minden porcikám életre kel, ahogy a lány játékosan nyújtózkodik mellettem. Nem tudtam uralkodni magamon, csak nagyokat nyeltem, miközben egyszerre próbáltam átlátni testének minden részletét. Nyakának lágy, elegáns vonalait, a kebleit, a hasát és mindent. Nem tudtam betelni a látvánnyal és volt egy olyan érzésem, hogy Veronia-n valószínűleg én vagyok az első, aki egy mezítelen nefilimet lát - magukon a nefilimeken kívül. Hogy lehetne egy ilyen szépséges teremtménynek ártani egyáltalán? Hogy lehetséges az, hogy nem imádja mindenki őket? Az arcom ég - ezt tisztán érzem - és valószínűleg kettőnk arcának pirulása versenyre kél egymással. Nem tudtam ellenállni annak a kísértésnek, hogy most már ne csak a nyakát csókoljam, hanem a teljes testét. Élvezet volt minden egyes érintés, ahogy számmal végig haladtam ezen a csodálatos templomon, ahol a szerelemnek lehet áldozni. S a lány teste együtt mozdul velem, szorít, ölel, néha eltol magától, csak hogy még erősebben vonjon magához. Halk sóhajok hangja tölti be a sátrat, amelyek egyre intenzívebbé vállnak, minél lejjebb haladok és végül már a combjai környékén járok. Minden egyetlen egy valamire szűkül le: Ada-ra és a testére.
  Az érzelmek, érzések és vágyak vad örvénye tombol körülöttünk, a szívem dörömböl, ahogy combjainak belsejét csókolgatom, elkerülve egyelőre az édesebb és kényesebb területeket. Úgy érzem, a vágyaim olyan erősen lángolnak, hogy az egész világot lángokba tudnák borítani - vagy, ha már jó hasonlatot akarunk keresni, akkor özönvízbe. Szerelmem lábai fejezik ki az érzelmeit, kezei, ahogy a hajamba markol, mint ha nem tudná eldönteni, hogy még közelebb akar-e húzni magához vagy eltaszítani engem magától. Az egész olyan gyorsan jött és váratlanul, hogy talán megijedhetett, de se a teste, se az elméje nem akart egyelőre megszabadulni tőlem és attól az ígérettől, amit nyújthattam neki. Egész testemben remegtem az elfojtott vágytól. A ruháim szinte égették a bőrömet, annyira megszabadultam volna már tőlük, de először fel akartam építeni a bizalmat kettőnk között...és felkészíteni a lányt testileg és lelkileg, érzelmileg és vágyilag a behatolás pillanatára. Az első alkalom mindig különleges és egyben fájdalmas is, legalábbis úgy hallottam. Tapasztalni még nem tapasztalhattam, hisz ki találkozott már szűz prostituálttal?
  Óhatatlanul is emlékek idéződtek fel bennem a lány testének élvezetteli felfedezésének közepette. Emlékek, melyek szöges ellentétben álltak ezzel a pillanattal. Emlékek bordélyokról és út szélén kötött ismeretségekről. Emlékek vad, érzéki pillanatokról, amelyek inkább csak kölcsönös igénykielégítések voltak, érzelmi tartalom nem volt mögöttük. Amint mindketten végeztünk, én vagy pár váltót adtam ki sovány szütyőmből, vagy még egy utolsó csókot adtam a nőnek és ígéreteket, hogy persze, majd visszatérek és folytatjuk még a kalandozásokat...meg hát persze, nem kell félni, ha a férje meg tudja a bűnös kapcsolatunkat, én megvédem őt és elviszem magammal. Soha, egyik se valósult meg. Mire a nő rájött, hogy csak átverem és kihasználtam, én már messze jártam és konkrétan mire elértem az első útkanyarulathoz, el is feledkeztem róla, csak az ágyékomban kerengő jól eső érzés mutatta, hogy valami történt...valakivel. Mi is volt a neve? Hogy is nézett ki? A fene se tudja, valami teljesen jelentéktelen sötét elf, vagy néha napján emberi nő és ennyi volt.
  Azonban a mostani helyzet teljesen más volt. Nem hittem volna, hogy valami ennyire édes lehet és ellentmondásos. Akartam őt, minden porcikámmal, minden egyes idegemmel. Magamévá akartam őt tenni, de egyben most arra is akartam ügyelni, hogy Ő is élvezze, hogy ez legyen élete legszebb napja, vagy estéje. A félős, bizonytalan megmozdulásaiból, a kis szendeségéből - s szavaiból - tudtam, hogy Én leszek neki az első, és a lehető legjobb teljesítményemet akartam nyújtani neki...mert Ő más volt. Ő nem az az út széli lány, vagy bordély agyon használt örömforrása volt. Ő különleges volt. Ő iránta éreztem is valamit, és most nem az ágyékomra gondoltam, hanem feljebb, a mellkasomban eddig lustán és már-már élettelenül dobogó kőhalmazra. Azonban a nefilim arcának ragyogása, teste bájos vonalai, a megnyugtató, simogató hangja; a szemei, arcának elegáns vonásai, nyakának igéző íve...apró, de formás keblei és maga a személyisége megigézett engem, s mintha csak egy lánccal kötözött volna magához, én képtelen voltam szabadulni és menekülni előle, nem mint ha akartam volna. Menthetetlenül és véglegesem elvesztem abban a két gyönyörű lélektükörben, amelyek ebben a szent pillanatban a világot jelentették nekem. Éreztem, hogy vegyes érzelmek dúlnak benne is. Egyszerre akart eltaszítani magától és közelebb vonni; egyszerre akart ismét ledöfni a lándzsájával és karjába zárni, magában érezni. S rájöttem, hogy élvezem ezt a helyzetet. Élvezem, hisz még életemben nem tapasztaltam meg olyan csodát, mint Andromeda.
  Így aztán csak csókolgattam, simogattam. Csókoltam a combjai belsejét, váltogatva az oldalakat, miközben kezemmel jó párszor végig simítottam a testén. Aztán csak feljebb haladtam ajkaimmal s végül a szemérmével játszadoztam, óvatosan, de érzékien. Nem akartam őt elijeszteni, nem akartam, hogy túl gyorsnak ítélje a tempót. Olyan helyre értem, amely tapasztalataim szerint igen csak érzékeny pont - mind mentálisan, mind fizikálisan - egy nő életében és testében. Csak kicsi ideig tartózkodtam ott, aztán elindultam ismét felfelé, a hasán, miközben kezeimmel a mellét simogattam, óvatosan markoltam rá, majd ajkaimmal is megérkeztem oda. S itt vártam egy kicsit, miközben az ingemet kezdtem lehámozni magamról.A lány teste mozdul az érintéseim és csókjaim nyomán, kezei az én kezemen simítanak végig, szárnyai a földnek verődnek, megemelve a testét, a vágytól ívbe feszülve. Szemeink találkoznak, ahogy ágyékunk is, bár rajtam még ruha volt, de akkor is felpezsdített ez az érzés, bizsergető volt. Az ingem gyorsan lekerült rólam, s csak a nadrággal kellett szórakoznom egy kicsit, de végül az is lekerült rólam, s most már mindketten teljes mezítelen valónkban voltunk, én ott térdelve előtte, miközben a szerelmem kezei végig simítanak a mellkasomon, majd tétován érkeznek meg férfiasságomhoz, egy halk sóhajt hallatva - igazából mindkettőnk felsóhajtott mámorában. Szemében kérdés csillan: mit is kéne tennie? Az én tekintetemben bátorítás, ahogy lélegzetvisszafojtva bámuljuk egymást. Kezeivel a lágyékomnál s rajtam kellemes borzongás fut végig. Az apró, szégyenlős kacaj csak még jobban feltüzel, ahogy nem csak az ajkunk, de szemeink is együtt nevet. Nem bírtam tovább azt, hogy ilyen messze vagyunk egymástól, hisz pár centiméter még volt közöttünk! , s azonnal oda bújtam hozzá. Vadul, de egyben finoman, vággyal eltelve csókoltam meg őt, a kezem formás testén futott végül s megállapodott a szemérmességénél, amit elkezdtem egyelőre csak simogatni, megtalálni, melyik pont az, ami a legtöbb örömet okozza neki. Testünk egy ütemre hullámzik, csókjaink kiegészítik egymást, kezeivel átölel engem s a gerincemet simítja végig forró tenyerével. Ilyen érzés élni? Ilyen érzés az, amikor tényleg él az ember vagy a self? Feje a vállamra esik. Olyan megható, olyan ártatlan pillanat ez, még is, valaminek a beköveztét jelzi. Mint egy megadás, mint amikor felkészült valamire. Szívünk már kész arra, hogy kiszakadjanak börtönkalitkájukból és együtt énekeljék a szerelem énekét ebben a vad világban.

- Tedd meg...
   Hangja vágytól és kérleléstől feszült. Nem tehettem róla, de az arcomon mosoly terült szét, benne egy kis bizonytalansággal. Vajon Ada azt hiszi, hogy csak a testét szeretem? Már mint tény és való, hogy imádni való a teste, és egész életemet eltölteném vele, hogy mindig egymás mellett legyünk...de még sem a teste az, ami a legjobban megfogott benne. A jellemét, a személyiségét szeretem. A test öregszik, ráncosodik - de még így is gyönyörű marad az Ő esetében - de a belső szépség örökre megmarad. Aki a belső szépségbe szeret bele, az látja meg csak igazából a külső szépséget is. Már pedig, ha hasonlattal kéne élni, a nefilim lány belső szépsége olyan volt, mint téli, csípős éjszakán a felhőtlen égen gondoskodóan lenéző Hold Anya. Mint egy fakunyhó a kietlen tundra kellős közepén, ami védelmet át. Mondják, hogy mi, selfek mániákusan vonzódunk a Holdhoz...de nem ismerik még a szívemet és hogy találtam valamit, ami jobban magához vonzott. Így aztán mosolyogtam, nem azért, mert a lány megengedte, hogy a kapcsolatunk a következő szintre lépjen, hanem mert megengedte, hogy az igazi énjét lássam meg. Kicsit helyezkedtem, hogy kényelmesebb legyen nekem és neki is, s már alapból lent tapogatózó kezemmel irányítottam mozdulataimat. Óvatosan közelítettem, s igyekeztem a behatolást a lehető leggyengédebben végezni, miközben szerelmes tekintettel meredtem az Ő szemeibe.
  Akármennyire is óvatos próbáltam lenni, az első alkalom soha se lesz fájdalommentes, hiába foglalkozik a férfi órák hosszat szerelmével. Ujjai és körmei a bőrömbe mélyednek, tekintetünk találkozik. Egy pillanatra lecsukódnak a szempillái, hogy abban a pillanatban, amikor ténylegesen egyesülünk, fájdalomtól és csodálkozástól kerekedjenek el a gyönyörű sárga szemek. Némán jajdul fel, s szaggatott, rövid sóhajt hallat. A testünk közösen feszül meg: övé a fájdalomtól, az enyém a vágytól és az aggódástól. Aztán a pillanatnyi fájdalom ideje elszáll, s testével közelebb húz magához. Kezeivel, ujjaival...a szárnyával. Ha lehetett, még közelebb húzódtunk egymáshoz, s én még mélyebbre csusszantam benne. Éreztem a kezei mellett a szárnyát is a bőrömön...először kicsit megijedtem, aztán a tollak elkezdték csiklandozni a bőrömet, s halkan felkacagtam a furcsa érzéstől. Aztán csókoltam...és csókoltam, minden helyen, amit csak elértem. Homlokot, orrot, arcot, hajat, ajkat, nyakat, a vállait, végtelen köröket róva keblei között; karommal simogattam, miközben mindketten igyekeztünk, hogy megtaláljuk a közös tempónkat. Minden idegszálammal a lány reakcióit figyeltem, hogy érezzem, mikor fáj vagy kényelmetlen neki...hogy érezzem, mikor kellemes és jó neki. A bőröm heves lángokban égett, s ahogy a mellkasunk egymáshoz ért, a két szív egy ütemben vert. Vad táncot vívtak, az érzelmek csatáját. Nyelvem a mellbimbóival játszadozott, kezeim egyszerre voltak szinte mindenütt. Égtem a vágytól, hogy még többet kapjak abból a csodából, akit Ada-nak hívtak.
  A kacajt, az őszinte öröm hangjait végül mindkettőnk részéről felváltják végül a kéjes sóhajok. Remélhetőleg most aztán tényleg senki se lép a sátorba, hallják, hogy itt valami csodálatos történik és hagynak minket magunkra. Ahogy Ada teste- keze és szárnya, néha lábai - körbeölelte, úgy éreztem, hogy élek, s igazán élek. Az egész életem jól következő mintába rendeződött: nyugalom, kirobbanás aztán nyugalom megint. A nyugalom időszakai magányosan teltek, amikor vándoroltam városról városra, kietlen tájakon talált engem a napnyugta; mindentől és mindenkitől elzárt helyeken. Aztán jött a kirobbanás, amikor az időt nem napokban és hetekben, hanem másodpercekben s annak töredékeiben éltem. Ami folyamatos lendületből állt; csapások és védések. Szúrás és hárítás. Arcok tengere suhant el mellettem, akikkel rövid időre összefonódott a sorsom, hogy aztán sose találkozzunk. Most azonban, mindez más volt. Mert ez az összefonódás hosszú ideig fog kitartani. Nem csak a közös - vagy épp ellentétes - cél vezérelt minket, hanem az érzelmeink és érzéseink. Akartuk, vágytuk egymást olyan hévvel, amelyet nehéz definiálni. Minden egyes csóknak jelentése volt; minden egyes simogatás egy célt szolgált: hogy jobban megértsük egymást, hogy jobban kielégítsük a vágyat, ami a szívünkben és ágyékunkban rejtőzött.
  A testünk összehangolódott, egyszerre mozdult és rezdült. Olyan harmónia volt ez, ami édesebb volt mindennél - amit nem érthetsz meg, ha csak alkalmi kapcsolatokban élsz. Ez tényleg szeretkezés volt és nem szex. Ügyeltünk a társunk minden egyes reakciójára, figyeltünk, megértettünk, módosítottunk, ha kell. Az idő már teljesen értelmét vesztette. Hónapok is eltelhettek volna, vagy akár csak másodpercek azóta, hogy a tóga lekerült a lányról, nem tudtam volna eldönteni. Érezni viszont éreztem, hogy az aktus kezd a csúcspontjára jutni. Az ütem teljesen magával ragadott, ajkaim vad táncot jártak minden egyes elérhető ponton...de éreztem, hogy sokáig már én se bírom. Tekintetem végül összekapcsolódott a nefilim lányéval. Aztán megtörtént. Remegés futott végig rajtam abban a pillanatban, a testem elernyedt. Az én vágyaim kielégültek, de vajon Andromeda is élvezte, Ajkamat az övére tapasztottam, csókoltam, finoman ráharaptam alsó ajkára - épp hogy csak egy kis szorítás- miközben "kicsusszantam" belőle. Aztán az arcomat elhúztam az övétől s kérdően tekintettem rá. S a szeme válaszolt: nyugodt volt, de egyben derűs is. Az ő szeméből is kiolvashattam ugyanazokat a kérdéseket, amelyek most engem foglalkoztattak, de egyelőre egyikünk se tudta szavakba önteni azt, amit éreztünk. Így csak a testünk válaszolt ismét csak: kezei az arcomat simogatták és újra szerelmes pillantással méregettük egymást. Olyan szívfájdítóan gyönyörű volt a lány és a pillanat is, hogy teljesen elgyengültem ebben az ölelésben.

- Köszönöm.
  Aztán újra nyújtózkodni kezdett, egyik kezét még az arcomon tartva, mint aki tényleg jól érzi magát. Leheveredtem mellé, hogy a testünk egy pillanatra se távolodjon el egymástól - azt nem viseltem volna el - és így élvezzük a pillanatot. Azonban a lányt ekkor már teljesen más problémák kezdték el foglalkoztatni:
- Olyan éhes vagyok. Van a tarisznyámban ennivaló.
  Felültem a szőrméken, azt a bizonyos tarisznyát keresve, azonban semmit sem láttam. Nálam meg aztán főleg nem volt semmi kaja, az utolsó falatokat még a volt munkaadómmal való találkozás előtt majszoltam be, vendégekre nem számítva. Mire visszafordultam volna a lányhoz és korgó gyomrához, Ő már szőrmékbe takarózva, édes mosollyal az arcán szenderült álomba. Hát, mivel neki már nem kell ennie, én meg nem voltam éhes, félrehúztam a szőrmét, hogy én is bebújhassak alá, és mellette adhassam át én is magam az édes álmoknak. Szerelemtől telített szívvel aludtam el Nefilim Andromeda, a szerelmem mellett...


A hozzászólást Crispin Shadowbane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 17, 2017 1:23 pm-kor.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Vas. Jún. 25, 2017 10:32 pm

Végre ez is meg lett írva, és láthatja a nagyközönség is, hogyan is kezdődött az a hatalmas érzelmi hullámvasút ami már küldik óta tart. \o/
Szokás szerint gyönyörűen fogalmazol, és mind tudjuk, hogy az erotikus jelenetek megírása az egik legnehezebb az frpg-műfajban. Az én ízlésemnek kicsit mondjuk ömlengősre sikerült ez most, nade ez már csak a perfekcionizmus, ami elfoglalta a klaviatúrám. Annyira elkényeztettél az utóbbi időben, hogy már nem tudlak normális mércével nézni, ugorttunk egy szintet.
A karaktered valóban rengeteg tapasztalattal gazdagodott, érzelmileg főleg, így maximálisan jár neked a
100 tp és az 1000 váltó. Adnék érte több tp-t is de nem szabad. Keep up the good work.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.