Cynewulf/Sheatro

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Aug. 18, 2017 9:57 pm

Running with the Wolves
[Zenei aláfestés: Aurora - Running with the Wolves]

"Szabadság. Ismered ezt a fogalmat, drága utazó? Hiszed azt, hogy a szabadság egyenlő azzal, hogy háborítatlanul sétálhatsz az utcákon, hogy akkor iszol a kocsmában, amikor akarsz és akkor vered az asszonyt, amikor engedetlen, anélkül, hogy ezért bárminemű következményekkel kéne foglalkoznod? Ezek a társadalmi szabadságok. Nem erre gondoltam. A természetire. Óh, látom az arcodon, hogy nem érted, miről beszélek. Hajolj közelebb, és elmesélek neked egy történetet. A hóban és a jégben született, süvítő szelek formálták és a Hold fényes éjszakákon vonyító farkasok adják édes zenei aláfestését."
― Utazók Regéi



 Fehér táj terült el előttem, amely teljes mértékben magával ragadott. A láthatár végtelen volt, és végre-valahára teljesen egyedül voltam, ahogy arra már vágytam olyan rég óta. Végre ismét szabad voltam, távol Elatha-tól, a Köd-erdőtől. Távol a háborútól, a borzalmaktól, a vérontástól, az aljaskodástól és alakoskodástól. Távol mindentől, amely már olyan súlyokat pakolt lelkemre, melyek alatt görnyedeztem. A lelkem és az elmém elfeketült, s mindenben borzalmat láttam. De itt...
  ...gyermeki kíváncsisággal és örömmel simítottam végig vékony, bőrkesztyűs kezemmel a fenyőfán, amelynek ágain vastagon megült a hó, s egy játékos szellő rezegtette meg ágait, amelynek hatására nemsokára már engem terített be egy nagy adag hó. Tenyerembe vettem a fehér csodát és hosszú ideig bámultam csak. Szabadság. A szél háborítatlanul suhant át a tájon, hogy felkapja a havat és magával cibálja olyan helyekre, ahova emberi láb talán még be se tette a lábát. A Hold aranyos-ezüstös színnel árasztotta el a látóhatárt, minden elevennek tetszett, de egyben mint ha a múlt egy darabjára bámulnék. Minden érzékem életre kélt ezen nyers, kegyetlen vidéken és együtt éltették az élet csodáját.
  Talpam alatt ropogott a hó, ahogy megindultam előre. Lábam gyakran beszakadt, a cipőm már elázott és éreztem, hogy gyilkos hideg kúszik fel a tagjaimba, de minderről szinte tudomást se vettem. A hó és jég birodalmában jártam, ezen erők formáztak itt mindent. Nyers, kiragadott darabok. Erodált sziklák, befagyott tavak, fenyvesek. Pirosra fagyott arcomat alig éreztem, kezeimet alig bírtam mozgatni, de ez se tudott érdekelni. Csak törtem tovább előre, töretlen lendülettel. Senki se volt itt, akinek szavai felzaklatnának. Sehol az üllők és pörölyök kongása, a részegesek éneke, a perlekedők ordibálása, a vér csöpögése. Távol minden társadalmi elvárástól, minden egyes kötéltől és igától. Végre szabad voltam.

  Kis tábortüzem mellett üldögéltem, s merengve figyeltem a sötétségbe burkolózó tájat. Az eget felhők sűrű függönye takarta el, még Hold Anya kegyes fénye se tudott áttörni rajtuk. Hátamat hátizsákomnak vetettem. Talán be kéne menni a sátramba, ahol már várnak a vastag szőrmék, hogy felmelegítsenek, a kulacs bor, amely még épp hogy nem fagyott meg. De élveztem, ahogy vonásaimat a szél keményíti meg, ahogy bőröm kicserződik, ahogy az elemek ostromolnak teljes erejükkel, mint ha ki akarnának zavarni erről a helyről, ahol nem szívesen látott vendég vagyok. Itt a Természet uralkodott, s teremtményein kívül másnak maradása nincs. Könnyek csorogtak a szememből, csak hogy szinte azonnal megfagyjanak. Végül behúzódtam, amikor már nem bírtam tovább, s dideregve, vacogva fészkeltem be magam a szőrmék közé. Dracon nem jött velem. Nem bírta volna ezt a terhelést, ahogy én is alig bírtam. Magányra vágytam és most megadatott nekem.

  A fenyves kicsike volt a maga nemében, alig pár tucat magasra törő fából állt, amelyek sűrűn nőttek, szinte átölelve egymást, mint fázó emberek, amikor összebújnak, hogy egymás testének hőjével melengessék egymást. Ha azt hittem, hogy az egész környék kihalt, hát nagyot tévedtem. Fajdok egy kis csoportja szállt fel, felháborodva károgva a betolakodóra, aki megzavarta békés nappali nyugalmukat. A végtelen fehérségen visszaverődő nap fénye bántotta a szememet még szemüvegen keresztül, látásom már káprázott a túl erőltetéstől. Az utolsó faluba, ahova betértem, mielőtt beléptem volna erre a vidékre, azt mondták, hogy ezt úgy hívják. "hó vakság". Amikor nem látsz mást, csak töretlen fehérséget, és az arról visszaverődő vakító fényt. Egyelőre nem vakultam meg - remélhetőleg nem is fogok - és a fájdalmat már régi ismerősként köszöntöttem viszont.
  Az örök zöldek árnyékában járva valamennyire védve voltam a széltől, de még így is bele-bele kapott a ruhámba, a vastag, bélelt köpenyembe, további reszketésre kényszerítve. Összehúztam magamon a bundát, amelynek szíja kicsatolódott, de sok mindent nem értem el vele. Megigazítottam arcomon a sálamat, hogy védjem az orromat az elfagyástól. Nem erre a vidékre születtem, valószínűleg soha se szoknám meg a fagyot, és ezt éreztette is velem minden egyes lépésemnél.
  A távolból farkasok vonyítását sodorta a szél. Halvány mosoly játszadozott arcomon ezt a hangot hallva. A világ legfenségesebb teremtményei, kik felé a szívem oly' erősen húz. Fájdalmas tüske volt számomra Milingen, amikor a bányában szegényeket meg kellett ölnünk, mert egy őrült ember még őrültebb kísérleteihez használta őket. A név kötelezné a sötét elfet talán? Csak azért szeretem oly' erősen a farkasokat, mert a nevüket hordozom én is? Pontosabban...hordoztam. Vagy még mindig hordozom? Ki vagyok én egyáltalán? Cynewulf vagy Crispin Shadowbane? Hosszú ideig éltem káprázatban és hazugságokban, az ámítás és cselszövés a lényem szerves részévé vállt. Még mindig nehéz volt magamra Crispin-ként gondolni. Farkasok...szívem és lelkem megformázói. Fenséges vadállatok. Gondoskodó falka, amely nem hagyja magára a gyengéket és védteleneket sem. A táj királyai - vitathatatlanul. Sötétben ólálkodó vérszomjas bestiák, amelyek nem szokták meg, hogy ellenségük akadna. Minden nyúl és fajd és róka és kisebb rágcsáló féli nyomaikat és lépteiket. Vonyításukra ösztönösen bújik el minden egyes lény. Engem megnyugtat.
 
  Hiányzott már a falkám, ahova igazából tudnék tartozni. Széttépett család, amely nem gondoskodott egymásról, csak hajszolták önnön vágyaikat. Apám - Ó, az én drága, egy szem, drágalátos apám. Kínzóm. Szenvedésem okozója. Csak az "értelmes fajok" képesek ilyenre. Csak mi vagyunk képesek egymást feláldozni hogy elérjünk olyan célokat, amelyek végül semmit sem érnek, hisz a Fátylon túl lépve nem vár ránk semmi, csak örök feledés. Minden, mit ezen gyarló világban teszünk, értelmetlen és felesleges. Nincs túlvilági jutalom, örök élet...se örök szenvedés. De ettől függetlenül folyton ártunk egymásnak és szenvedést okozunk. Hol található meg ez a természetben? A farkas öl. Azért, hogy túléljen, hogy kölykét és saját magát táplálja - hogy védje a falkáját. Mindennek meg van a rendje és a maga szerepe, egy önszabályozó folyamat. Mi ölünk pénzért, hatalomért, bosszúért és egyéb olyan célokért, amelyeket csak meg tudunk nevezni. Mindegy, hogy mi, csak elhitessük saját magunkkal, hogy erre meg van az okunk és a jogunk.

  Egy másik erdő szeletbe értem, ahol ősöreg fák nyújtóztatták ég felé karjaikat. A Hold fénye egy tavon csillogott, amelynek a felszínén vékony jég réteg képződött. A völgyet teljes egészében bevilágította égi kísérőnk fénye. Aranyos-ezüstös fények játszadoztak a fák ágain, törték át a lombkoronát. Csak hasaltam a fák között, nézve az előttem elterülő tájat. A falka óvatosan közelítette meg a tavat. Elől a legnagyobb hím, amelyet valaha is láthattam. Fenséges bestia. Minden izma hullámzott szőrméje alatt. Számtalan csatát megláthatott már, vénült és még mindig a terület királya volt. Az alfa hím. Nemsokára a többiek is követték őt, mellső mancsaikkal törve fel a vékony réteget, hogy hozzá férjenek az éltető vízhez. Vastag bundájuk miatt nem fáztak - velem ellentétben - és most, hogy meggyőződtek arról, semmi veszély nem fenyegeti őket, vissza nyerték bátorságukat és ismét úgy járták körbe a kis tavat, mint ha az övék lenne itt minden. Egy szarvas megdermedve figyelte a jelenetet, meghúzódva a fák között. Tudta, ha megmozdul, észre veszik és megtámadják. A széljárás azonban megfordult és szagát a falka felé sodorta. Mindegyik állat egyszerre kapta fel a fejét. Vonyítás. Vonyítás az éjszakában. A hajsza megkezdődött.

  Órákkal a falatozás után még mindig követtem a farkasokat, bár már kezdtem fáradni. Ha észre is vettek engem, túl sok jelentőséget nem áldoztak nekem, de azért a gyűrűmet magamnál tartottam, ha netán még is csak megtámadnának. Kiértünk az erdőből, a távolban a Nap készült lenyugodni a hegyek pereme mögött. A vörös fény megtört a kérlelhetetlen sziklák tömegén, megfestve a felhők alját, földöntúli szépségbe vonva az egész tájat. A szívem nagyot dobbant a mennyei látványtól, lelkem egy darabja mint ha úgy érezte volna, hogy haza érkezett. De lassan mennem kell, hogy csak az emlékeit hordozzam örökre magamban ezen szépségnek. Épp tábort készültem rakni - bár eléggé féltem attól, hogy talán a farkasok meglátogatnak engem és felkoncolnak - amikor valami hangosan roppant a közelemben - egy faág. A hang irányába fordulva aranyló tekinteteket láttam, amelyek egyenesen engem bámulnak.

  A falka végül úgy döntött, hogy meglátogat engem. Csak remélni tudtam, hogy nem maradtak éhesek azon elejtett két szarvas után, amelyhez az elmúlt órákban volt szerencséjük. Amúgy is, szegényes egy lakoma lennék számukra, alig van rajtam hús, amiből jól lakhatnának. Ha nem fagytam volna már majdnem szét, akkor most izzadtam volna a félelemtől. Remegő kezeimben ott forgattam a Tök király gyűrűjét. Ez volt az egyetlen védekezésem a bestiák ellen. Fegyver nem volt a kezemben, ettől független kezeimet messze tartottam magamtól és óvatosan guggoltam le a földre. Az egész falka itt volt, a háttérben a kölyköket véltem felfedezni, ahogy megbújnak a többiek mögött. A táj rohamos sebességgel sötétedett, szemem egyre több részletet képes volt kivenni. Vártam. Az idő megfagyott körülöttem, ahogy az alfa hím aranyló színű szemeibe bámultam. Kényelmetlen módon emlékeztettek egy másik szempárra, azzal a különbségtől, hogy attól megnyugodtam. Ettől már nem annyira. Vártam, mikor támad rám, mikor támad rám az egész falka. Csak bámultam a farkas szemébe, igyekezve össze szedni minden bátorságomat és az is bámult vissza rám.
  Csodálatos látvány volt, és egyben felemelő érzés is, ahogy alig pár lépésre voltunk egymástól, az egész világomat ez a látvány uralta. A felkelő hold sugarai dárdaként szúrták át a lombkoronát, megfestve a farkas fekete-szürke bundáját. Apró gőzfelhők szálltak fel az orrából, ahogy fújtatott, oldala hullámzott. Nem tudom, hogy mi vett erőt rajtam, amikor óvatosan nyújtottam ki a kezemet. Reszkettem a hidegtől, a kimerültségtől és a túl áradó érzelmektől. Wolf és Wulf. Vajon ennyi elég lesz? Vártam. Vártunk. A hím pár lépést tett felém. Nem hátráltam. Nem állt szándékomban. Ha széttépnek, hát boldogan halok meg. Ez is van olyan jó halál, mint pengék által veszni. Még pár lépés, az orrát kinyújtott tenyeremhez dugta és értelmes szemével az enyémbe bámult. Könnyek úsztak le az arcomon, ahogy a nőstények és a fiatalok is megjelentek körülöttünk és az egész falka körbe vett engem.

  Drága barátaim, ez az igazi szabadság. Mindig is erre vágytam, de megfogalmazni soha se tudtam volna. Kiragadva a világból, kiragadva a társadalomból megtalálni a helyed - még ha rövid időre is - a természet lágy ölén. Azzal a különbséggel, hogy nem lágy és nem törődő, hanem kegyetlen és kitaszító és hatalmas. De megtalálod a helyed. A lelked szabadon szárnyal, az egész vidék szinte a tiéd, nem zavar meg semmi. A fák között süvítő szél a Te énekedet énekli, a te hős tetteidet zengi. A Hold fényét nem árnyékolja be semmi sem, midőn fényében füröszti a végeláthatatlan hó mezőket. Élet és halál, háború és béke? Ki a bánatos fenét érdekel egyáltalán? Itt vagy, és élsz és nem aggódsz a következményeken, nem aggódsz azon, hogy mások mit fognak szólni tetteidhez. Teszed, amit akarsz. Utakon jársz, melyeken előtted senki sem. Vidékeket fedezel fel, amit mások még nem láttak. Feletted, mint ha csak a mágia hullámai lennének, zöld fények ragyognak az égen, s bár magyarázatot nem tudsz adni rá, hogy mi is az, és félősen gubbadsz össze, azt várva, hogy nemsokára elpusztulsz valamitől, ami ott fent van az égen...de a fények nem ártanak neked és megtanulod értékelni a szépségét.
 
  Együtt futottam a farkasokkal, lelkem kiragadva a testemből. Együtt a kölykökkel és a hímekkel és a nőstényekkel, keresztül a Hold sütötte tájakon. Legalábbis álmaimban még mindig így él. De talán csak képzeltem az egészet? Képzeltem a jelenetet, amikor az alfa hím orrát a tenyeremhez nyomta, mint ha jelezné, hogy befogadtak engem? Álmodtam volna az egészet, amikor a farkasok hozzám bújtak, hogy felmelegítsenek? Amikor az egyik kölyök az ölembe feküdve aludt békésen és édesdeden? Csak remélni tudom, hogy nem. A napok összefolytak előttem. A sátramban ébredtem, fázósan húzva össze magamon a szőrméket, miközben a második gyógyitalt hajtottam le a készletemből. Lehet, hogy valami rosszat ettem, vagy a hideg okozta lázálomban szenvedtem, vergődve és izzadva és képzeltem az egészet. De most, hogy valamennyire visszanyertem az erőmet, összepakoltam cuccaimat és vissza indultam a "civilizáció" felé. A távolban látni lehetett egy kis falucska fényeit, amely az utolsó mentsvár volt, egy utolsó frontvonal a kétlábúak és a négylábúak birodalma között. Csak pár vadász merészkedett erre a területre, hogy szarvasokat és fajdokat ejtsenek el. Vissza néztem. A távolban hegyek magasodtak, komor látványuk előtt fenyvesek terültek el. A hó végtelen birodalma volt ez, amelyet évezredek óta formál saját képére, és amely soha, de soha se fogja engedni, hogy hosszabb távon megéljünk benne. Az északi széllel farkasok üvöltése szállt. Egyszer futottam a farkasokkal. Vagy képzeltem az egészet? Egyszer szabad voltam...vagy tán ez is csak képzeletem szüleménye? De pár napra, az biztos, hogy ismét Cynewulf voltam. Nem a bérgyilkos, csak egy egyszerű sötét elf, természetes közegéből kiragadva, szabadon és kötetlenül. Pár nap erejéig az lehettem, aki akartam. De most ideje visszatérni a világba, amelyben nevelkedtem. Két heti utazás vár rám még, mielőtt vissza érnék Milingen-be, és onnan utamat Elatha felé vehetem. Aranylázból édes álomba csöppentem, de most ismét vissza kell térnem a kegyetlen valóságba. Viszlát, óh, végtelen hókirályság. Viszlát farkasok. Viszlát lelkem...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 172
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 25
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
4641/5000  (4641/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Aug. 19, 2017 3:45 pm

Terrors of War
[Zenei aláfestés: Epic Legendary Intense Massive Heroic Vengeful Dramatic Music Mix ]

"Háború s öldöklés. Ezek valának tán őseink bűneinek legnagyobbjai. Háborút vívának minden ellen, mi szent volt a Mi Teremtőnknek. A kiontott belsőségekből és a rothadó hullákból kiömlött megfeketedett vér illata felszálla vala a Mennyekbe és elszomorítá az Urunkat. Könnyei hullanák vala, s világunk elfullada ebbe az özönbe. Háború s öldöklés. Csodálkozánk hogy mi jött ezek után?"
― Őseink bűnei


  Utam az Északi vidékekről délre vezetett, s ahogy róttam a mérföldeket, úgy melegedett egyre jobban az idő, s váltotta fel a havas tájat a zöldellő erdők és mezők látványa, a szél virágok és csermelyek illatát sodorta magával, az erdők ezernyi hanggal teltek meg, madarak szálldostak minden fele, éltetve a pillanatnyi nyarat és békességet, amely Veronia ezen tájára köszöntött be. Az orrom beitta ezeket az illatokat, szemem szinte falta a látványt, annyira eleven és pezsgő volt minden, hogy éles kontrasztot alkotott előző utazásaim élményével és szinte fájt minden érzékem. Az Északi Királyságban surranó módjára keltem át, és valahogy a Tünde-erdőhöz se volt valami túl sok kedvem, főleg, mivel ott még több lenézésre és ellenszenvre számíthattam, mint amire az emberek királyságában. Cserébe ők is megkapták tőlem ugyanezen ellenérzéseket és enyhén bizsergető, általános gyűlöletet. Oh, hogy mennyire különbözött minden a hó birodalmától! "Ember embernek a farkasa" - és milyen igaz a mondás. Azon kivétellel, hogy a farkasok soha sem ölnek bosszúból, kicsinyességből és vagyonért, hatalomért. Csak a túlélés számít. Itt minden a feje tetejére fordult, s gyakrabban lehetett hallani az anyák kínzó sikolyát, mint az örömteli kacagást.
  A front vonal felé haladva egyre óvatosabb lettem, hisz bár bűnt nem követtem el azzal, hogy ezen földeket taposom, nem vágytam arra, hogy valami őrjáratba botoljak, akik már csak a hecc és unatkozás kedvéért is bevinnének valamelyik közeli helyőrségre hogy kikérdezzenek és alkalomadtán egy kicsit megkínozzanak. Bár nem tudom, hogy tényleg megtennék-e ezt, de nem akartam kísérteni a sorsomat. Utam dombos vidéken vezetett keresztül, balomon, tőlem alig pár tucat mérföldre a hatalmas erdőség terpeszkedett, amely a tündék otthona, tőlem jobbra a Nordenfluss csörgedezett, előttem pedig Heimsroth városa volt található, a front vonal túloldalán, amelyet igyekeztem kikerülni, nem volt kedvem ember lakta településre kerülni.  Emlékeim szerint itt, a határ közelében volt egy kisebb, ember lakta település, ahol feltölthetem a készleteimet, hisz a táskám már igen csak könnyű volt, s bár az erszényem is lapos, csupán két hétnyi ellátmányra volt szükségem, amivel bizton megérkezhetek Mistwood-ba és onnantól kezdve az utam már egyenesen Elatha és a kis mocsári lakom felé vezet, ahol Dracon már biztos, hogy szétrombolt mindent idegességgel teli semmit tevésében. Előre féltem, hogy milyen látvány fog fogadni engem "otthon". Hát, otthonnak mondjuk nehezen lehetne nevezni azt a kitulajdonított lakot, amit átalakítottam saját elvárásaim szerint, de eddig még senki se kopogtatott, hogy vissza akarná magának követelni.

  Egy utolsó dombon felkaptatva megálltam annak a tetején, felmérve az előttem elterülő tájat. Tehenek bőgését és kutyák vad ugatását sodorta a szél. A valaha virágzó termőföldek, a gazdag búza mezők most satnyák voltak és kihasználatlanok. Már rég el kellett volna kezdeni az aratást, hogy utána új magokat vethessenek a földbe, de a háború megkövetelte a maga áldozatait. Szánalommal a szívemben ereszkedtem le a domboldalon, kezem végig simított az ember magasságúra nőtt füvön és bogáncsokon, amelynek virágai bele akadtam a ruhámba és igen csak nehéz volt azokat egyáltalán kipiszkálni belőlük. Könnyű ruhát viseltem magamon, amely jól szellőzött, és a kis réseket mindig megtalálták a csalánok, amelyek miatt az egész lábszáram egy nagy rakás viszkető hólyag volt. Távol a Nordenfluss-tól az egész táj száraznak tűnt, mesterséges öntözésnek az utolsó nyomai is eltűntek. Pár kút árválkodott csak, amelyek most kihasználatlanok voltak. Valaha itt egy út kanyargott, ahol seregek masíroztak keresztül, kereskedők szekerei vágtak át rajta, vagy éppen a helyi gazdák vitték kis kordéikkal terményeiket egy közeli városba, hogy ott tovább adjanak a feleslegen. Királyi adószedők és vámosok riasztgatták a népet pár markos katona társaságában, hogy beszedjék az adót. Az út elhanyagolt volt.
  Egy borzas, igen csak vad mérsékletű kutya vágtatott el mellettem, ahogy kiértem a magas fűből egy virágokkal teli mezőre, amely mint ha dacolt volna az emberi borzalmakkal. Levendulák és kék színekben tündöklő hegyi virágok vívtak csatát a gyermeklánc füvek sárgájával illetve az ibolyák kis csoportjaival. Egy-két vadrózsa bokor villogtatta enyésző szirmait, és csak a tüskéik maradtak meg töretlen állapotban, masírozó lándzsások seregeinek miniatűr másának, fenyegetve az arra felé haladó óvatlan vándorokat, hogy bele tépnek húsába. A loboncos kutya sovány volt, szőre csomókban állt össze, szemében olyan mértékű éhség csillogott, amelyet még életemben nem láttam volna. Bizalmatlan volt, értette, hogy nagyobb darab vagyok nála, és legyengült állapotában túl sok esélye nem lenne ellenem. Óvatosan húztam le vállamról táskám csatját. Nem azért, mert féltem, hogy rám támad a korcs, hanem azért, mert attól féltem, hogy Ő megijed tőlem. A készleteim igen csak leapadtak, ennek ellenére volt még nálam egy emberes darab, igen csak kiszáradt kenyér, illetve a két nappal ezelőtt elejtett őz rongyokba csomagolt, bűzlő maradványa. Igazából már régen meg kellett volna szabadulnom ezektől...de mindig lusta voltam rá. A kutya felé hajítottam, aki megijedt és farkát maga alá húzva, vonyítva menekült el pár lépésre. Hátra fordult, és amidőn látta, hogy nem követem őt, bizalmatlanul állt meg. Pár lépést hátráltam a hústól és a kenyértől, sikeresen beleakadva egy rózsa bokorba, ami némi szitkozódást váltott ki belőlem és leguggoltam, hogy minél kevésbé tűnjek fenyegetőnek. A falusi korcs végül a húshoz sétált és folyamatosan engem bámulva kezdett el mohón zabálni. Aztán egyik pillanatról a másikra felkapta és elrohant a falu felé. Követtem az állat alakját a napfényben, míg meg nem láttam, hogy egy másik kutyához rohan. Az kisebb volt nála, valószínűleg egy szuka és ledobta elé a zsákmányát, hogy megossza vele. Felkaptam a kiszáradt kenyér darabot és megindultam a falu felé.

  A falusiak bizalmatlanul méregettek engem, amint beléptem a településre. Csuklyával a fejemen, sötétített üvegű szemüvegemet hordozva nem minden napi látványt nyújthattam. Oldalamon Vengeance lógott, vékony, fekete köpenyegem alatt ott dudorodott Fury, láthatatlanul is fenyegetve mindenkit. Koszos arcú gyerekek méregettek engem beesett arcukban mélyen ülő szemeikkel. Az anyák félve húzták maguk mellé csemetéiket, a felnőtt férfiak karba tett kézzel bámultak engem, feszülten várva, hogy mikor követek el valami bűnt. A selfeket nem szerették erre felé, mint ahogy más idegeneket sem nagyon, de nem támadtak nekem, ezzel újabb vérfürdőt kockáztatva. Végig a hátamban éreztem méregető tekintetüket, miközben a kocsma felé haladtam. A falu leszegényedett. A több éves háborús borzalmak súlyosan szedték vámjukat. A férfiak nagy része valami sebet szerzett be, ami miatt nehezen tértek vissza a földműveléshez. Láttam egy tagba szakadt férfit, akinek hiányzott az egyik keze, egy öreg, foghíjas emberkét, aki vastag faágat használt mankónak, hogy ezzel támogassa egy darab megmaradt lábát. Mások fején rosszul felhelyezett kötés éktelenkedett, amelyen már megszáradt a vér. Kiragadva megszokott, hétköznapi életükből egy olyan harcot kellett vívniuk, amely nem az övék volt.
  A hatalmasoknak soha sem elég az, ami nekik jutott. Aranyból kirakott ágyaikban fetrengve, gyémánt berakásos kupáikból itták jó minőségű borukat és azon tanakodtak, hogy mivel is üssék el az időt. Arcukon az édes paradicsom leve csorgott le, és unottan hajítottak dagadt vadász kutyáiknak egy falat sült húst. Színes üvegű ablakaikon kibámulva undorodva bámulták az egyszerű, földi halandókat, akik egész nap gürcöltek, hogy megműveljék a nekik juttatott, soványka kis földdarabot, amit majd később levámolhatnak. Háborúkat vívtak, mert a másik fél megsértette gőgős büszkeségüket, és inkább emberek ezreit küldték a frontvonalra, buzdító beszédekkel traktálva a fejüket, töltve meg a szívüket. Aztán amikor az utolsó kardcsapás zengése is elcsendesült, ők dőzsölnek a javakban és a győztes hadvezérek vissza térnek a városukba. Az emberek éljeneznek, hogy ez az, megnyerték a háborút! De aztán a rá következő napon, a győzedelmi ünnep utáni másnapos fejjel maguk elé meredve elgondolkoznak azon: nekik vajon mi jó származott mindebből? Talán tele lett az erszényük? Kétfogásos vacsora gőzölög a kopott fa asztalokon? Gyermekeik arca boldogságtól sugárzik? Óh, nem, dehogy is. Megtört férfiak nyúlnak a boros kancsó után, elvesztett végtagjaik után siránkozva, megnyomorodva egy egész életre, mások hálájára támaszkodva élve tovább. A gyermekek hasa üresen korog. A kincstár üres, hisz valamiből fizetni kellett a katonákat, javítani a felszereléseket, új fegyvereket rendelni, és megszervezni az utánpótlási útvonalakat. Most, hogy minden aranyat kidobtak egy felesleges ügyért - hogy nyerjenek egy talpalatnyi földet - az adók hulláma még magasabbra csap és az amúgy is megnyomorgatott népet még több katasztrófa sújtja. Vas sisakos alakok tépik ki remegő kezű bácsikák és mamák kezéből, és túrják fel a házukat, rejtegetett élelem és pénz után kutatva, amit elvihetnek a legközelebbi földes úrnak vagy éppen templomnak.
    Elhaladva a falu temploma mellett a szemem megakadt az aranyozott díszítéseken, a freskókon, a mozaikokon, a színes üvegablakokon, amelyek a keresztény szenteket ábrázolták arany glóriákkal. Az elhízott papok arcán mosoly játszadozott, ahogy arra gondoltak, nemsokára milyen lakoma jut majd nekik. Az emberek vasárnaponként ezekbe a templomokba léptek be, hogy áldást nyerjenek, hogy leróják tiszteletüket istenük előtt. Kevéske pénzükből épített imaházban már el is felejtették, hogy miből épültek ezek a díszes épületek. Az arany gyertyatartókban égetett drága gyertyák illata egy pillanatra elfeledtette velük a minden napi borzalmakat, amelyek a falakon túl várják őket. Képmutatás volt az egész, olyan mértékben, amitől a gyomrom kavargott. Elfordítottam inkább a fejemet, és lesunyt tekintettel indultam meg a fogadó felé.

  Egy egyszerű, egy emeletes faépület volt, ahol az alsó szint maga a kocsma volt, pár lelakott asztallal és székkel, egy agyon karcolt pulttal és mögötte félig üresen tátongó polccal, ahol poros pléhkancsók díszelegtek, pókhálós borosüvegek kíséretében. A pult mögött volt a kis raktár, ahol valószínűleg alig pár hordó, poshadt sör várta azt, hogy az elkeseredett emberek végre-valahára megigyák őket. Undorító volt az íze, de jobb nem jutott nekik - hisz elvégre, nem voltak gazdagok! Ők csak másokat tettek gazdaggá. A pultos unott képpel bámult engemet. Neki aztán édes mindegy, hogy ki jön, csak fogyasszon valamit. A kocsma macskája az egyik gerendán hasalva aludta az álmát, amiben minden bizonnyal degeszre tömi magát finom kajákkal és az egerek csak úgy ugrálnak bele a szájába. Göthös egy dög volt, beesett hassal. Egy ideig csak némán üldögéltem a pultnál, a kocsmárost figyelve, aki egy koszos ronggyal törölgetett egy még koszosabb poharat. Mindenki teljes apátiába süllyedt, az életkedvüktől is megfosztotta őket az elhúzódó konfliktus, főleg itt, a frontvonal közelében. Valószínűleg régebben, még az Esroniel von Himmelreich által kirobbantott "forradalom" előtt pezsgő falusi élet folyt itt, minden este vidám mulatozással, jól megművelt földekkel. Azóta minden megváltozott. Hát nyert ebből bárki is bármit?
  Az egész este csendes magányban telt el. Néha betért egy-két falusi, hogy megigya pimpós borát, vizezett sörét, s pár réz érmét csapjon az asztalra. Többet nem engedhetett meg magának. Haza térve várja majd a különféle magvakból főzött szegényes leveske, a fél fogára elegendő, két napos kenyérrel, és bánatosan méri végig csemetéi sorát, akik kedvéért mindent feláldozott. A gyomrom kavargott ettől a gondolattól, és minden maradék étvágyam elment. Szerencsére még soha se tapasztaltam bőrömön a háború ilyen jellegű borzalmait. Örök vándorként láttam már sok mindent, de Elatha független maradt, így oda visszatérve mint ha egy másik világba léptem volna be, ahol minden vásár nap tömeg tolongott a város utcáin, kereskedők vidám hangja szelte keresztül a levegőt, portékáit hirdetve, tömegével bóklásztak a self csoportok, hogy a legújabb termékek között válogassanak, és friss gyümölcsöt vásároljanak. Itt teljesen más volt a helyzet.

  Amint leszállt az este - előtte aludtam, vagy is hát csak próbáltam, három órát - kiléptem a fogadóban kibérelt szerényes lakomból és az utcákat róttam. Minden lépésnél szinte láttam magam előtt a szegény gyerekeket, akik némi élelemért kuncsorognak. Belőlük már kihalt minden féle ellenérzés, még tőlem is örömmel elfogadtak volna pár csilingelő érmét, vagy egy egyszeri étkezést. Nem tudtam rajtuk segíteni. Egy ideig fenn tartottam magamban a gyűlöletemet, amit az emberek iránt éreztem, s aminek igazából túl sok alapja nem volt. De ők is rühelltek minket, akkor meg...végül is, megérdemelték, nem igaz? Gyilkos voltam. Emberek és más lények életét oltottam ki az arany érmékért. Borzalmakat követtem el, családokat szakítottam szét, vérben gázoltam és fürödtem. Néztem, ahogy az áldozataim szemét elhagyja az élet utolsó pislákoló lángja is, és élvezetemet leltem benne. De ez, ami itt fogadott...lassan áttörte a lelkem köré font gátat, és teljes erejével ostromolta ép elmém utolsó darabkáit is.
  A temető szinte vonzott magához. Az alacsony vaskerítéssel körül vett megszentelt föld jól gondozott volt. Az emberek, ha már az élőkről nem tudtak gondoskodni, hát gondoskodtak a halottakról. Egy szem gaz nem nőtt itt, a füvet gondosan nyírták, a kapu olajozott volt, egyáltalán nem nyikorgott. A fejfákat felújították, hogy szomorúan hirdessék az elhunytak nevét. Lerogytam egy sír mellett ,miközben az eső dühödt erővel zúdult le rám. A talaj hamar sárossá változott, a ruhám átázott, de legalább nem láthatta senki sem a kövér könnycseppeket, amelyet egy számomra teljesen idegen, ismeretlen sír lakójáért hullattam. Van-e szomorúbb látvány egy kicsi, alig fél méter hosszú sírnál, amit a szülők gondosan ápolnak? "Schreiber Bianca" állt rajta a név, és a születési dátum, rögtön mellette egy kereszttel megjelölve a halálét. Hét hónapos volt, amikor a Halál magával ragadta őt. Megfelelő orvosi ellátás nélkül, szegényes ételeken tengődve a fiatalok korán haltak, szüleik karjában. Koszos kezemmel töröltem le a sós könnyeket. A halálban mindenki egyenlő. Nincsenek fajok és nemek és vallások és elvek. Kérges szívemet keserű bánat tépte és marcangolta. Aztán a jelenethez annyira nem illő kacagás hangja ragadott ki merengésemből.

  A sekrestyés ablakán be lesve egy férfit láttam, aki díszes ivókupájából itta a bort és három fogásos lakomát zabált épp a késői órában, miközben oda kint a nép éhezett. Nem a helyi pap volt, őt már láttam. Valószínűleg valami magasabb rangot viselt, az oldalán lógó láncokból és fenyegető beállásából inkább inkvizítornak gondoltam volna, aki a Katedrális felé vezető útján megállt ebben a leszegényedett kis faluban, hogy az őt megillető jogon az itteniek ételén és italán, illetve pénzén dőzsöljön és élősködjön. Arcom haragos fintorba torzult a látványtól, ahogy fél tányérnyi ételeket hajított laza érdektelenséggel a sarokba. Ezt a helyi gyerekek között még el lehetett volna osztani, de nem, mivel neki nem kellett ,így másnak sem lehet hozzá joga. Öt percig bámultam ezt az undorító tivornyázást, mielőtt teljesen elöntött a vörös köd. Vissza lépve az esőbe, egy fa mögé húzódva nyugtattam le magam. Semmi értelme berontani és megölni őt, főleg, mivel lehet, hogy én lennék az, aki áldozatul esik. A gyilkosság nem old meg semmit sem. Tehetetlenül szorítottam össze az öklömet. Nincsen nagyobb félelem a tehetetlenségnél. Ez egy harcos legősibb és legrettegettebb félelme, amikor nem tehet semmit sem. Nem akadályozhatja meg a felé suhanó kardot; ki van kötözve, kitéve az ellenség kényének-kedvének; tétlenül bámulni mások nehezen megtermelt élelmét hízó mocskos alakokat.
  A gyertyák még fél óráig égtek, aztán a "vendég" úgy döntött, hogy ideje álomra hajtani a fejét. Vártam még pár percet, aztán óvatosan tártam ki a templom ajtaját, amit nem zártak be estére. A főhajón keresztül vágva elsurrantam a padok mellett, az oltár mellett jobbra fordulva a sekrestyésbe jutottam. Az inkvizítor hangosan horkolva aludta az igazak álmát. Eljátszottam a gondolattal, hogy átvágom a torkát...de értem volna el vele akármit is? Fél óráig kutakodtam, mire minden élelmet és vagyon tárgyat össze szedtem. A pap is békésen szunyókált, valószínűleg éppen az érméit számolgatta, és úszkált a folyékony aranyban. Miután végeztem, kiléptem a falu főterére. Senki se volt az utcákon. Senkinek nem volt ereje még éjszaka is fent maradni. Őrség itt nem volt. Túl kicsi és eldugott falu volt ez, távol minden őrhelytől és várostól. Házról házra járkálva próbáltam elosztani igazságosan a megszerzett vagyont. Remélhetőleg az embereknek lesz annyi eszük, hogy jól eldugják a pénzt és az értékeket, és hamar feléljék azt a kevéske élelmet, amit tudtam nekik nyújtani. Miután végeztem, vissza másztam a szobámba a nyitott ablakon keresztül, magamhoz kaptam a cuccaimat és távozás nélkül leléptem, az asztalon két aranyérmét hagyva. Bőven több volt, mint amennyibe a poloskás szoba került...de nem volt gusztusom tovább maradni ebben a fertőben. Mire a nap felvirradt és a falu lakói felkeltek, már mérföldeket tettem meg a szürkületben. Egy anya, aki gyermeke sírjához ment, egy frissen szedet csokort talált, mellette egy kis, átázott cetlivel: "Sajnálom."

  Nem az én bűnöm volt, hogy meghaltak a gyerekek. Hogy az egykor egészséges férfiak megnyomorodva tengették a minden napjaikat. Hogy az anyák inkább éheztek, csak hogy valamit adni tudjanak a csemetéiknek. Nem az én bűnöm volt, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek és dagadtra híztak. Nem az én bűnöm volt. De sajnáltam őket. Tiszta szívemből. A frontvonalat észre vétlenül léptem át, és egy hét alatt elértem a Köd-erdő széléhez. Csak itt gondoltam bele tettem következményébe. Segítettem a falusiakon. Akkor azt gondoltam. Most, visszanézve, inkább csak ég több szenvedést hoztam rájuk. Amint észre veszik a javak és az étel eltűnését, átkutatja majd az inkvizítor és fogdmegjei - akik a fogadóban szálltak meg - az összes házat. Gyermekeket rángatnak ki az ágyukból, asszonyokat vágnak a falhoz, akik tiltakoznak, férfiakat tepernek le a földre. A pöffeszkedő egyházi dühöt érez, amiért megfosztották őt attól, ami nem is az övé. Csak jót akartam tenni...de lehet, hogy ártottam? Óh, hát a háború borzalmai soha sem érnek véget? Lépteimet megszaporázva indultam meg Elatha felé, hogy barátokra leljek. Nem bírtam ezt elviselni...kell a lelkemnek valami megváltás. Már alig vártam, hogy Dracon-t végre ismét a kezeim közé zárhassam, balzsam lesz megviselt lelkemnek. Nem akarom ezt átélni még egyszer...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 172
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 25
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
4641/5000  (4641/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Szept. 13, 2017 9:00 pm

Nahh csak eljutottam idáig is! Két nagyon filozofikus élményben volt részed, szépen körbejártad minden részletét mindkért gondolatmenetnek. Jár neked a 200 xp és a 2000 váltó
Természetesen ezeket az augusztushoz számolhatod el, így zeptemberre még van 2 élményed.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 231
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.