Cynewulf/Sheatro

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Aug. 18, 2017 9:57 pm

Running with the Wolves

"Szabadság. Ismered ezt a fogalmat, drága utazó? Hiszed azt, hogy a szabadság egyenlő azzal, hogy háborítatlanul sétálhatsz az utcákon, hogy akkor iszol a kocsmában, amikor akarsz és akkor vered az asszonyt, amikor engedetlen, anélkül, hogy ezért bárminemű következményekkel kéne foglalkoznod? Ezek a társadalmi szabadságok. Nem erre gondoltam. A természetire. Óh, látom az arcodon, hogy nem érted, miről beszélek. Hajolj közelebb, és elmesélek neked egy történetet. A hóban és a jégben született, süvítő szelek formálták és a Hold fényes éjszakákon vonyító farkasok adják édes zenei aláfestését."
― Utazók Regéi



 Fehér táj terült el előttem, amely teljes mértékben magával ragadott. A láthatár végtelen volt, és végre-valahára teljesen egyedül voltam, ahogy arra már vágytam olyan rég óta. Végre ismét szabad voltam, távol Elatha-tól, a Köd-erdőtől. Távol a háborútól, a borzalmaktól, a vérontástól, az aljaskodástól és alakoskodástól. Távol mindentől, amely már olyan súlyokat pakolt lelkemre, melyek alatt görnyedeztem. A lelkem és az elmém elfeketült, s mindenben borzalmat láttam. De itt...
  ...gyermeki kíváncsisággal és örömmel simítottam végig vékony, bőrkesztyűs kezemmel a fenyőfán, amelynek ágain vastagon megült a hó, s egy játékos szellő rezegtette meg ágait, amelynek hatására nemsokára már engem terített be egy nagy adag hó. Tenyerembe vettem a fehér csodát és hosszú ideig bámultam csak. Szabadság. A szél háborítatlanul suhant át a tájon, hogy felkapja a havat és magával cibálja olyan helyekre, ahova emberi láb talán még be se tette a lábát. A Hold aranyos-ezüstös színnel árasztotta el a látóhatárt, minden elevennek tetszett, de egyben mint ha a múlt egy darabjára bámulnék. Minden érzékem életre kélt ezen nyers, kegyetlen vidéken és együtt éltették az élet csodáját.
  Talpam alatt ropogott a hó, ahogy megindultam előre. Lábam gyakran beszakadt, a cipőm már elázott és éreztem, hogy gyilkos hideg kúszik fel a tagjaimba, de minderről szinte tudomást se vettem. A hó és jég birodalmában jártam, ezen erők formáztak itt mindent. Nyers, kiragadott darabok. Erodált sziklák, befagyott tavak, fenyvesek. Pirosra fagyott arcomat alig éreztem, kezeimet alig bírtam mozgatni, de ez se tudott érdekelni. Csak törtem tovább előre, töretlen lendülettel. Senki se volt itt, akinek szavai felzaklatnának. Sehol az üllők és pörölyök kongása, a részegesek éneke, a perlekedők ordibálása, a vér csöpögése. Távol minden társadalmi elvárástól, minden egyes kötéltől és igától. Végre szabad voltam.

  Kis tábortüzem mellett üldögéltem, s merengve figyeltem a sötétségbe burkolózó tájat. Az eget felhők sűrű függönye takarta el, még Hold Anya kegyes fénye se tudott áttörni rajtuk. Hátamat hátizsákomnak vetettem. Talán be kéne menni a sátramba, ahol már várnak a vastag szőrmék, hogy felmelegítsenek, a kulacs bor, amely még épp hogy nem fagyott meg. De élveztem, ahogy vonásaimat a szél keményíti meg, ahogy bőröm kicserződik, ahogy az elemek ostromolnak teljes erejükkel, mint ha ki akarnának zavarni erről a helyről, ahol nem szívesen látott vendég vagyok. Itt a Természet uralkodott, s teremtményein kívül másnak maradása nincs. Könnyek csorogtak a szememből, csak hogy szinte azonnal megfagyjanak. Végül behúzódtam, amikor már nem bírtam tovább, s dideregve, vacogva fészkeltem be magam a szőrmék közé. Dracon nem jött velem. Nem bírta volna ezt a terhelést, ahogy én is alig bírtam. Magányra vágytam és most megadatott nekem.

  A fenyves kicsike volt a maga nemében, alig pár tucat magasra törő fából állt, amelyek sűrűn nőttek, szinte átölelve egymást, mint fázó emberek, amikor összebújnak, hogy egymás testének hőjével melengessék egymást. Ha azt hittem, hogy az egész környék kihalt, hát nagyot tévedtem. Fajdok egy kis csoportja szállt fel, felháborodva károgva a betolakodóra, aki megzavarta békés nappali nyugalmukat. A végtelen fehérségen visszaverődő nap fénye bántotta a szememet még szemüvegen keresztül, látásom már káprázott a túl erőltetéstől. Az utolsó faluba, ahova betértem, mielőtt beléptem volna erre a vidékre, azt mondták, hogy ezt úgy hívják. "hó vakság". Amikor nem látsz mást, csak töretlen fehérséget, és az arról visszaverődő vakító fényt. Egyelőre nem vakultam meg - remélhetőleg nem is fogok - és a fájdalmat már régi ismerősként köszöntöttem viszont.
  Az örök zöldek árnyékában járva valamennyire védve voltam a széltől, de még így is bele-bele kapott a ruhámba, a vastag, bélelt köpenyembe, további reszketésre kényszerítve. Összehúztam magamon a bundát, amelynek szíja kicsatolódott, de sok mindent nem értem el vele. Megigazítottam arcomon a sálamat, hogy védjem az orromat az elfagyástól. Nem erre a vidékre születtem, valószínűleg soha se szoknám meg a fagyot, és ezt éreztette is velem minden egyes lépésemnél.
  A távolból farkasok vonyítását sodorta a szél. Halvány mosoly játszadozott arcomon ezt a hangot hallva. A világ legfenségesebb teremtményei, kik felé a szívem oly' erősen húz. Fájdalmas tüske volt számomra Milingen, amikor a bányában szegényeket meg kellett ölnünk, mert egy őrült ember még őrültebb kísérleteihez használta őket. A név kötelezné a sötét elfet talán? Csak azért szeretem oly' erősen a farkasokat, mert a nevüket hordozom én is? Pontosabban...hordoztam. Vagy még mindig hordozom? Ki vagyok én egyáltalán? Cynewulf vagy Crispin Shadowbane? Hosszú ideig éltem káprázatban és hazugságokban, az ámítás és cselszövés a lényem szerves részévé vállt. Még mindig nehéz volt magamra Crispin-ként gondolni. Farkasok...szívem és lelkem megformázói. Fenséges vadállatok. Gondoskodó falka, amely nem hagyja magára a gyengéket és védteleneket sem. A táj királyai - vitathatatlanul. Sötétben ólálkodó vérszomjas bestiák, amelyek nem szokták meg, hogy ellenségük akadna. Minden nyúl és fajd és róka és kisebb rágcsáló féli nyomaikat és lépteiket. Vonyításukra ösztönösen bújik el minden egyes lény. Engem megnyugtat.
 
  Hiányzott már a falkám, ahova igazából tudnék tartozni. Széttépett család, amely nem gondoskodott egymásról, csak hajszolták önnön vágyaikat. Apám - Ó, az én drága, egy szem, drágalátos apám. Kínzóm. Szenvedésem okozója. Csak az "értelmes fajok" képesek ilyenre. Csak mi vagyunk képesek egymást feláldozni hogy elérjünk olyan célokat, amelyek végül semmit sem érnek, hisz a Fátylon túl lépve nem vár ránk semmi, csak örök feledés. Minden, mit ezen gyarló világban teszünk, értelmetlen és felesleges. Nincs túlvilági jutalom, örök élet...se örök szenvedés. De ettől függetlenül folyton ártunk egymásnak és szenvedést okozunk. Hol található meg ez a természetben? A farkas öl. Azért, hogy túléljen, hogy kölykét és saját magát táplálja - hogy védje a falkáját. Mindennek meg van a rendje és a maga szerepe, egy önszabályozó folyamat. Mi ölünk pénzért, hatalomért, bosszúért és egyéb olyan célokért, amelyeket csak meg tudunk nevezni. Mindegy, hogy mi, csak elhitessük saját magunkkal, hogy erre meg van az okunk és a jogunk.

  Egy másik erdő szeletbe értem, ahol ősöreg fák nyújtóztatták ég felé karjaikat. A Hold fénye egy tavon csillogott, amelynek a felszínén vékony jég réteg képződött. A völgyet teljes egészében bevilágította égi kísérőnk fénye. Aranyos-ezüstös fények játszadoztak a fák ágain, törték át a lombkoronát. Csak hasaltam a fák között, nézve az előttem elterülő tájat. A falka óvatosan közelítette meg a tavat. Elől a legnagyobb hím, amelyet valaha is láthattam. Fenséges bestia. Minden izma hullámzott szőrméje alatt. Számtalan csatát megláthatott már, vénült és még mindig a terület királya volt. Az alfa hím. Nemsokára a többiek is követték őt, mellső mancsaikkal törve fel a vékony réteget, hogy hozzá férjenek az éltető vízhez. Vastag bundájuk miatt nem fáztak - velem ellentétben - és most, hogy meggyőződtek arról, semmi veszély nem fenyegeti őket, vissza nyerték bátorságukat és ismét úgy járták körbe a kis tavat, mint ha az övék lenne itt minden. Egy szarvas megdermedve figyelte a jelenetet, meghúzódva a fák között. Tudta, ha megmozdul, észre veszik és megtámadják. A széljárás azonban megfordult és szagát a falka felé sodorta. Mindegyik állat egyszerre kapta fel a fejét. Vonyítás. Vonyítás az éjszakában. A hajsza megkezdődött.

  Órákkal a falatozás után még mindig követtem a farkasokat, bár már kezdtem fáradni. Ha észre is vettek engem, túl sok jelentőséget nem áldoztak nekem, de azért a gyűrűmet magamnál tartottam, ha netán még is csak megtámadnának. Kiértünk az erdőből, a távolban a Nap készült lenyugodni a hegyek pereme mögött. A vörös fény megtört a kérlelhetetlen sziklák tömegén, megfestve a felhők alját, földöntúli szépségbe vonva az egész tájat. A szívem nagyot dobbant a mennyei látványtól, lelkem egy darabja mint ha úgy érezte volna, hogy haza érkezett. De lassan mennem kell, hogy csak az emlékeit hordozzam örökre magamban ezen szépségnek. Épp tábort készültem rakni - bár eléggé féltem attól, hogy talán a farkasok meglátogatnak engem és felkoncolnak - amikor valami hangosan roppant a közelemben - egy faág. A hang irányába fordulva aranyló tekinteteket láttam, amelyek egyenesen engem bámulnak.

  A falka végül úgy döntött, hogy meglátogat engem. Csak remélni tudtam, hogy nem maradtak éhesek azon elejtett két szarvas után, amelyhez az elmúlt órákban volt szerencséjük. Amúgy is, szegényes egy lakoma lennék számukra, alig van rajtam hús, amiből jól lakhatnának. Ha nem fagytam volna már majdnem szét, akkor most izzadtam volna a félelemtől. Remegő kezeimben ott forgattam a Tök király gyűrűjét. Ez volt az egyetlen védekezésem a bestiák ellen. Fegyver nem volt a kezemben, ettől független kezeimet messze tartottam magamtól és óvatosan guggoltam le a földre. Az egész falka itt volt, a háttérben a kölyköket véltem felfedezni, ahogy megbújnak a többiek mögött. A táj rohamos sebességgel sötétedett, szemem egyre több részletet képes volt kivenni. Vártam. Az idő megfagyott körülöttem, ahogy az alfa hím aranyló színű szemeibe bámultam. Kényelmetlen módon emlékeztettek egy másik szempárra, azzal a különbségtől, hogy attól megnyugodtam. Ettől már nem annyira. Vártam, mikor támad rám, mikor támad rám az egész falka. Csak bámultam a farkas szemébe, igyekezve össze szedni minden bátorságomat és az is bámult vissza rám.
  Csodálatos látvány volt, és egyben felemelő érzés is, ahogy alig pár lépésre voltunk egymástól, az egész világomat ez a látvány uralta. A felkelő hold sugarai dárdaként szúrták át a lombkoronát, megfestve a farkas fekete-szürke bundáját. Apró gőzfelhők szálltak fel az orrából, ahogy fújtatott, oldala hullámzott. Nem tudom, hogy mi vett erőt rajtam, amikor óvatosan nyújtottam ki a kezemet. Reszkettem a hidegtől, a kimerültségtől és a túl áradó érzelmektől. Wolf és Wulf. Vajon ennyi elég lesz? Vártam. Vártunk. A hím pár lépést tett felém. Nem hátráltam. Nem állt szándékomban. Ha széttépnek, hát boldogan halok meg. Ez is van olyan jó halál, mint pengék által veszni. Még pár lépés, az orrát kinyújtott tenyeremhez dugta és értelmes szemével az enyémbe bámult. Könnyek úsztak le az arcomon, ahogy a nőstények és a fiatalok is megjelentek körülöttünk és az egész falka körbe vett engem.

  Drága barátaim, ez az igazi szabadság. Mindig is erre vágytam, de megfogalmazni soha se tudtam volna. Kiragadva a világból, kiragadva a társadalomból megtalálni a helyed - még ha rövid időre is - a természet lágy ölén. Azzal a különbséggel, hogy nem lágy és nem törődő, hanem kegyetlen és kitaszító és hatalmas. De megtalálod a helyed. A lelked szabadon szárnyal, az egész vidék szinte a tiéd, nem zavar meg semmi. A fák között süvítő szél a Te énekedet énekli, a te hős tetteidet zengi. A Hold fényét nem árnyékolja be semmi sem, midőn fényében füröszti a végeláthatatlan hó mezőket. Élet és halál, háború és béke? Ki a bánatos fenét érdekel egyáltalán? Itt vagy, és élsz és nem aggódsz a következményeken, nem aggódsz azon, hogy mások mit fognak szólni tetteidhez. Teszed, amit akarsz. Utakon jársz, melyeken előtted senki sem. Vidékeket fedezel fel, amit mások még nem láttak. Feletted, mint ha csak a mágia hullámai lennének, zöld fények ragyognak az égen, s bár magyarázatot nem tudsz adni rá, hogy mi is az, és félősen gubbadsz össze, azt várva, hogy nemsokára elpusztulsz valamitől, ami ott fent van az égen...de a fények nem ártanak neked és megtanulod értékelni a szépségét.
 
  Együtt futottam a farkasokkal, lelkem kiragadva a testemből. Együtt a kölykökkel és a hímekkel és a nőstényekkel, keresztül a Hold sütötte tájakon. Legalábbis álmaimban még mindig így él. De talán csak képzeltem az egészet? Képzeltem a jelenetet, amikor az alfa hím orrát a tenyeremhez nyomta, mint ha jelezné, hogy befogadtak engem? Álmodtam volna az egészet, amikor a farkasok hozzám bújtak, hogy felmelegítsenek? Amikor az egyik kölyök az ölembe feküdve aludt békésen és édesdeden? Csak remélni tudom, hogy nem. A napok összefolytak előttem. A sátramban ébredtem, fázósan húzva össze magamon a szőrméket, miközben a második gyógyitalt hajtottam le a készletemből. Lehet, hogy valami rosszat ettem, vagy a hideg okozta lázálomban szenvedtem, vergődve és izzadva és képzeltem az egészet. De most, hogy valamennyire visszanyertem az erőmet, összepakoltam cuccaimat és vissza indultam a "civilizáció" felé. A távolban látni lehetett egy kis falucska fényeit, amely az utolsó mentsvár volt, egy utolsó frontvonal a kétlábúak és a négylábúak birodalma között. Csak pár vadász merészkedett erre a területre, hogy szarvasokat és fajdokat ejtsenek el. Vissza néztem. A távolban hegyek magasodtak, komor látványuk előtt fenyvesek terültek el. A hó végtelen birodalma volt ez, amelyet évezredek óta formál saját képére, és amely soha, de soha se fogja engedni, hogy hosszabb távon megéljünk benne. Az északi széllel farkasok üvöltése szállt. Egyszer futottam a farkasokkal. Vagy képzeltem az egészet? Egyszer szabad voltam...vagy tán ez is csak képzeletem szüleménye? De pár napra, az biztos, hogy ismét Cynewulf voltam. Nem a bérgyilkos, csak egy egyszerű sötét elf, természetes közegéből kiragadva, szabadon és kötetlenül. Pár nap erejéig az lehettem, aki akartam. De most ideje visszatérni a világba, amelyben nevelkedtem. Két heti utazás vár rám még, mielőtt vissza érnék Milingen-be, és onnan utamat Elatha felé vehetem. Aranylázból édes álomba csöppentem, de most ismét vissza kell térnem a kegyetlen valóságba. Viszlát, óh, végtelen hókirályság. Viszlát farkasok. Viszlát lelkem...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Aug. 19, 2017 3:45 pm

Terrors of War

"Háború s öldöklés. Ezek valának tán őseink bűneinek legnagyobbjai. Háborút vívának minden ellen, mi szent volt a Mi Teremtőnknek. A kiontott belsőségekből és a rothadó hullákból kiömlött megfeketedett vér illata felszálla vala a Mennyekbe és elszomorítá az Urunkat. Könnyei hullanák vala, s világunk elfullada ebbe az özönbe. Háború s öldöklés. Csodálkozánk hogy mi jött ezek után?"
― Őseink bűnei


  Utam az Északi vidékekről délre vezetett, s ahogy róttam a mérföldeket, úgy melegedett egyre jobban az idő, s váltotta fel a havas tájat a zöldellő erdők és mezők látványa, a szél virágok és csermelyek illatát sodorta magával, az erdők ezernyi hanggal teltek meg, madarak szálldostak minden fele, éltetve a pillanatnyi nyarat és békességet, amely Veronia ezen tájára köszöntött be. Az orrom beitta ezeket az illatokat, szemem szinte falta a látványt, annyira eleven és pezsgő volt minden, hogy éles kontrasztot alkotott előző utazásaim élményével és szinte fájt minden érzékem. Az Északi Királyságban surranó módjára keltem át, és valahogy a Tünde-erdőhöz se volt valami túl sok kedvem, főleg, mivel ott még több lenézésre és ellenszenvre számíthattam, mint amire az emberek királyságában. Cserébe ők is megkapták tőlem ugyanezen ellenérzéseket és enyhén bizsergető, általános gyűlöletet. Oh, hogy mennyire különbözött minden a hó birodalmától! "Ember embernek a farkasa" - és milyen igaz a mondás. Azon kivétellel, hogy a farkasok soha sem ölnek bosszúból, kicsinyességből és vagyonért, hatalomért. Csak a túlélés számít. Itt minden a feje tetejére fordult, s gyakrabban lehetett hallani az anyák kínzó sikolyát, mint az örömteli kacagást.
  A front vonal felé haladva egyre óvatosabb lettem, hisz bár bűnt nem követtem el azzal, hogy ezen földeket taposom, nem vágytam arra, hogy valami őrjáratba botoljak, akik már csak a hecc és unatkozás kedvéért is bevinnének valamelyik közeli helyőrségre hogy kikérdezzenek és alkalomadtán egy kicsit megkínozzanak. Bár nem tudom, hogy tényleg megtennék-e ezt, de nem akartam kísérteni a sorsomat. Utam dombos vidéken vezetett keresztül, balomon, tőlem alig pár tucat mérföldre a hatalmas erdőség terpeszkedett, amely a tündék otthona, tőlem jobbra a Nordenfluss csörgedezett, előttem pedig Heimsroth városa volt található, a front vonal túloldalán, amelyet igyekeztem kikerülni, nem volt kedvem ember lakta településre kerülni.  Emlékeim szerint itt, a határ közelében volt egy kisebb, ember lakta település, ahol feltölthetem a készleteimet, hisz a táskám már igen csak könnyű volt, s bár az erszényem is lapos, csupán két hétnyi ellátmányra volt szükségem, amivel bizton megérkezhetek Mistwood-ba és onnantól kezdve az utam már egyenesen Elatha és a kis mocsári lakom felé vezet, ahol Dracon már biztos, hogy szétrombolt mindent idegességgel teli semmit tevésében. Előre féltem, hogy milyen látvány fog fogadni engem "otthon". Hát, otthonnak mondjuk nehezen lehetne nevezni azt a kitulajdonított lakot, amit átalakítottam saját elvárásaim szerint, de eddig még senki se kopogtatott, hogy vissza akarná magának követelni.

  Egy utolsó dombon felkaptatva megálltam annak a tetején, felmérve az előttem elterülő tájat. Tehenek bőgését és kutyák vad ugatását sodorta a szél. A valaha virágzó termőföldek, a gazdag búza mezők most satnyák voltak és kihasználatlanok. Már rég el kellett volna kezdeni az aratást, hogy utána új magokat vethessenek a földbe, de a háború megkövetelte a maga áldozatait. Szánalommal a szívemben ereszkedtem le a domboldalon, kezem végig simított az ember magasságúra nőtt füvön és bogáncsokon, amelynek virágai bele akadtam a ruhámba és igen csak nehéz volt azokat egyáltalán kipiszkálni belőlük. Könnyű ruhát viseltem magamon, amely jól szellőzött, és a kis réseket mindig megtalálták a csalánok, amelyek miatt az egész lábszáram egy nagy rakás viszkető hólyag volt. Távol a Nordenfluss-tól az egész táj száraznak tűnt, mesterséges öntözésnek az utolsó nyomai is eltűntek. Pár kút árválkodott csak, amelyek most kihasználatlanok voltak. Valaha itt egy út kanyargott, ahol seregek masíroztak keresztül, kereskedők szekerei vágtak át rajta, vagy éppen a helyi gazdák vitték kis kordéikkal terményeiket egy közeli városba, hogy ott tovább adjanak a feleslegen. Királyi adószedők és vámosok riasztgatták a népet pár markos katona társaságában, hogy beszedjék az adót. Az út elhanyagolt volt.
  Egy borzas, igen csak vad mérsékletű kutya vágtatott el mellettem, ahogy kiértem a magas fűből egy virágokkal teli mezőre, amely mint ha dacolt volna az emberi borzalmakkal. Levendulák és kék színekben tündöklő hegyi virágok vívtak csatát a gyermeklánc füvek sárgájával illetve az ibolyák kis csoportjaival. Egy-két vadrózsa bokor villogtatta enyésző szirmait, és csak a tüskéik maradtak meg töretlen állapotban, masírozó lándzsások seregeinek miniatűr másának, fenyegetve az arra felé haladó óvatlan vándorokat, hogy bele tépnek húsába. A loboncos kutya sovány volt, szőre csomókban állt össze, szemében olyan mértékű éhség csillogott, amelyet még életemben nem láttam volna. Bizalmatlan volt, értette, hogy nagyobb darab vagyok nála, és legyengült állapotában túl sok esélye nem lenne ellenem. Óvatosan húztam le vállamról táskám csatját. Nem azért, mert féltem, hogy rám támad a korcs, hanem azért, mert attól féltem, hogy Ő megijed tőlem. A készleteim igen csak leapadtak, ennek ellenére volt még nálam egy emberes darab, igen csak kiszáradt kenyér, illetve a két nappal ezelőtt elejtett őz rongyokba csomagolt, bűzlő maradványa. Igazából már régen meg kellett volna szabadulnom ezektől...de mindig lusta voltam rá. A kutya felé hajítottam, aki megijedt és farkát maga alá húzva, vonyítva menekült el pár lépésre. Hátra fordult, és amidőn látta, hogy nem követem őt, bizalmatlanul állt meg. Pár lépést hátráltam a hústól és a kenyértől, sikeresen beleakadva egy rózsa bokorba, ami némi szitkozódást váltott ki belőlem és leguggoltam, hogy minél kevésbé tűnjek fenyegetőnek. A falusi korcs végül a húshoz sétált és folyamatosan engem bámulva kezdett el mohón zabálni. Aztán egyik pillanatról a másikra felkapta és elrohant a falu felé. Követtem az állat alakját a napfényben, míg meg nem láttam, hogy egy másik kutyához rohan. Az kisebb volt nála, valószínűleg egy szuka és ledobta elé a zsákmányát, hogy megossza vele. Felkaptam a kiszáradt kenyér darabot és megindultam a falu felé.

  A falusiak bizalmatlanul méregettek engem, amint beléptem a településre. Csuklyával a fejemen, sötétített üvegű szemüvegemet hordozva nem minden napi látványt nyújthattam. Oldalamon Vengeance lógott, vékony, fekete köpenyegem alatt ott dudorodott Fury, láthatatlanul is fenyegetve mindenkit. Koszos arcú gyerekek méregettek engem beesett arcukban mélyen ülő szemeikkel. Az anyák félve húzták maguk mellé csemetéiket, a felnőtt férfiak karba tett kézzel bámultak engem, feszülten várva, hogy mikor követek el valami bűnt. A selfeket nem szerették erre felé, mint ahogy más idegeneket sem nagyon, de nem támadtak nekem, ezzel újabb vérfürdőt kockáztatva. Végig a hátamban éreztem méregető tekintetüket, miközben a kocsma felé haladtam. A falu leszegényedett. A több éves háborús borzalmak súlyosan szedték vámjukat. A férfiak nagy része valami sebet szerzett be, ami miatt nehezen tértek vissza a földműveléshez. Láttam egy tagba szakadt férfit, akinek hiányzott az egyik keze, egy öreg, foghíjas emberkét, aki vastag faágat használt mankónak, hogy ezzel támogassa egy darab megmaradt lábát. Mások fején rosszul felhelyezett kötés éktelenkedett, amelyen már megszáradt a vér. Kiragadva megszokott, hétköznapi életükből egy olyan harcot kellett vívniuk, amely nem az övék volt.
  A hatalmasoknak soha sem elég az, ami nekik jutott. Aranyból kirakott ágyaikban fetrengve, gyémánt berakásos kupáikból itták jó minőségű borukat és azon tanakodtak, hogy mivel is üssék el az időt. Arcukon az édes paradicsom leve csorgott le, és unottan hajítottak dagadt vadász kutyáiknak egy falat sült húst. Színes üvegű ablakaikon kibámulva undorodva bámulták az egyszerű, földi halandókat, akik egész nap gürcöltek, hogy megműveljék a nekik juttatott, soványka kis földdarabot, amit majd később levámolhatnak. Háborúkat vívtak, mert a másik fél megsértette gőgős büszkeségüket, és inkább emberek ezreit küldték a frontvonalra, buzdító beszédekkel traktálva a fejüket, töltve meg a szívüket. Aztán amikor az utolsó kardcsapás zengése is elcsendesült, ők dőzsölnek a javakban és a győztes hadvezérek vissza térnek a városukba. Az emberek éljeneznek, hogy ez az, megnyerték a háborút! De aztán a rá következő napon, a győzedelmi ünnep utáni másnapos fejjel maguk elé meredve elgondolkoznak azon: nekik vajon mi jó származott mindebből? Talán tele lett az erszényük? Kétfogásos vacsora gőzölög a kopott fa asztalokon? Gyermekeik arca boldogságtól sugárzik? Óh, nem, dehogy is. Megtört férfiak nyúlnak a boros kancsó után, elvesztett végtagjaik után siránkozva, megnyomorodva egy egész életre, mások hálájára támaszkodva élve tovább. A gyermekek hasa üresen korog. A kincstár üres, hisz valamiből fizetni kellett a katonákat, javítani a felszereléseket, új fegyvereket rendelni, és megszervezni az utánpótlási útvonalakat. Most, hogy minden aranyat kidobtak egy felesleges ügyért - hogy nyerjenek egy talpalatnyi földet - az adók hulláma még magasabbra csap és az amúgy is megnyomorgatott népet még több katasztrófa sújtja. Vas sisakos alakok tépik ki remegő kezű bácsikák és mamák kezéből, és túrják fel a házukat, rejtegetett élelem és pénz után kutatva, amit elvihetnek a legközelebbi földes úrnak vagy éppen templomnak.
    Elhaladva a falu temploma mellett a szemem megakadt az aranyozott díszítéseken, a freskókon, a mozaikokon, a színes üvegablakokon, amelyek a keresztény szenteket ábrázolták arany glóriákkal. Az elhízott papok arcán mosoly játszadozott, ahogy arra gondoltak, nemsokára milyen lakoma jut majd nekik. Az emberek vasárnaponként ezekbe a templomokba léptek be, hogy áldást nyerjenek, hogy leróják tiszteletüket istenük előtt. Kevéske pénzükből épített imaházban már el is felejtették, hogy miből épültek ezek a díszes épületek. Az arany gyertyatartókban égetett drága gyertyák illata egy pillanatra elfeledtette velük a minden napi borzalmakat, amelyek a falakon túl várják őket. Képmutatás volt az egész, olyan mértékben, amitől a gyomrom kavargott. Elfordítottam inkább a fejemet, és lesunyt tekintettel indultam meg a fogadó felé.

  Egy egyszerű, egy emeletes faépület volt, ahol az alsó szint maga a kocsma volt, pár lelakott asztallal és székkel, egy agyon karcolt pulttal és mögötte félig üresen tátongó polccal, ahol poros pléhkancsók díszelegtek, pókhálós borosüvegek kíséretében. A pult mögött volt a kis raktár, ahol valószínűleg alig pár hordó, poshadt sör várta azt, hogy az elkeseredett emberek végre-valahára megigyák őket. Undorító volt az íze, de jobb nem jutott nekik - hisz elvégre, nem voltak gazdagok! Ők csak másokat tettek gazdaggá. A pultos unott képpel bámult engemet. Neki aztán édes mindegy, hogy ki jön, csak fogyasszon valamit. A kocsma macskája az egyik gerendán hasalva aludta az álmát, amiben minden bizonnyal degeszre tömi magát finom kajákkal és az egerek csak úgy ugrálnak bele a szájába. Göthös egy dög volt, beesett hassal. Egy ideig csak némán üldögéltem a pultnál, a kocsmárost figyelve, aki egy koszos ronggyal törölgetett egy még koszosabb poharat. Mindenki teljes apátiába süllyedt, az életkedvüktől is megfosztotta őket az elhúzódó konfliktus, főleg itt, a frontvonal közelében. Valószínűleg régebben, még az Esroniel von Himmelreich által kirobbantott "forradalom" előtt pezsgő falusi élet folyt itt, minden este vidám mulatozással, jól megművelt földekkel. Azóta minden megváltozott. Hát nyert ebből bárki is bármit?
  Az egész este csendes magányban telt el. Néha betért egy-két falusi, hogy megigya pimpós borát, vizezett sörét, s pár réz érmét csapjon az asztalra. Többet nem engedhetett meg magának. Haza térve várja majd a különféle magvakból főzött szegényes leveske, a fél fogára elegendő, két napos kenyérrel, és bánatosan méri végig csemetéi sorát, akik kedvéért mindent feláldozott. A gyomrom kavargott ettől a gondolattól, és minden maradék étvágyam elment. Szerencsére még soha se tapasztaltam bőrömön a háború ilyen jellegű borzalmait. Örök vándorként láttam már sok mindent, de Elatha független maradt, így oda visszatérve mint ha egy másik világba léptem volna be, ahol minden vásár nap tömeg tolongott a város utcáin, kereskedők vidám hangja szelte keresztül a levegőt, portékáit hirdetve, tömegével bóklásztak a self csoportok, hogy a legújabb termékek között válogassanak, és friss gyümölcsöt vásároljanak. Itt teljesen más volt a helyzet.

  Amint leszállt az este - előtte aludtam, vagy is hát csak próbáltam, három órát - kiléptem a fogadóban kibérelt szerényes lakomból és az utcákat róttam. Minden lépésnél szinte láttam magam előtt a szegény gyerekeket, akik némi élelemért kuncsorognak. Belőlük már kihalt minden féle ellenérzés, még tőlem is örömmel elfogadtak volna pár csilingelő érmét, vagy egy egyszeri étkezést. Nem tudtam rajtuk segíteni. Egy ideig fenn tartottam magamban a gyűlöletemet, amit az emberek iránt éreztem, s aminek igazából túl sok alapja nem volt. De ők is rühelltek minket, akkor meg...végül is, megérdemelték, nem igaz? Gyilkos voltam. Emberek és más lények életét oltottam ki az arany érmékért. Borzalmakat követtem el, családokat szakítottam szét, vérben gázoltam és fürödtem. Néztem, ahogy az áldozataim szemét elhagyja az élet utolsó pislákoló lángja is, és élvezetemet leltem benne. De ez, ami itt fogadott...lassan áttörte a lelkem köré font gátat, és teljes erejével ostromolta ép elmém utolsó darabkáit is.
  A temető szinte vonzott magához. Az alacsony vaskerítéssel körül vett megszentelt föld jól gondozott volt. Az emberek, ha már az élőkről nem tudtak gondoskodni, hát gondoskodtak a halottakról. Egy szem gaz nem nőtt itt, a füvet gondosan nyírták, a kapu olajozott volt, egyáltalán nem nyikorgott. A fejfákat felújították, hogy szomorúan hirdessék az elhunytak nevét. Lerogytam egy sír mellett ,miközben az eső dühödt erővel zúdult le rám. A talaj hamar sárossá változott, a ruhám átázott, de legalább nem láthatta senki sem a kövér könnycseppeket, amelyet egy számomra teljesen idegen, ismeretlen sír lakójáért hullattam. Van-e szomorúbb látvány egy kicsi, alig fél méter hosszú sírnál, amit a szülők gondosan ápolnak? "Schreiber Bianca" állt rajta a név, és a születési dátum, rögtön mellette egy kereszttel megjelölve a halálét. Hét hónapos volt, amikor a Halál magával ragadta őt. Megfelelő orvosi ellátás nélkül, szegényes ételeken tengődve a fiatalok korán haltak, szüleik karjában. Koszos kezemmel töröltem le a sós könnyeket. A halálban mindenki egyenlő. Nincsenek fajok és nemek és vallások és elvek. Kérges szívemet keserű bánat tépte és marcangolta. Aztán a jelenethez annyira nem illő kacagás hangja ragadott ki merengésemből.

  A sekrestyés ablakán be lesve egy férfit láttam, aki díszes ivókupájából itta a bort és három fogásos lakomát zabált épp a késői órában, miközben oda kint a nép éhezett. Nem a helyi pap volt, őt már láttam. Valószínűleg valami magasabb rangot viselt, az oldalán lógó láncokból és fenyegető beállásából inkább inkvizítornak gondoltam volna, aki a Katedrális felé vezető útján megállt ebben a leszegényedett kis faluban, hogy az őt megillető jogon az itteniek ételén és italán, illetve pénzén dőzsöljön és élősködjön. Arcom haragos fintorba torzult a látványtól, ahogy fél tányérnyi ételeket hajított laza érdektelenséggel a sarokba. Ezt a helyi gyerekek között még el lehetett volna osztani, de nem, mivel neki nem kellett ,így másnak sem lehet hozzá joga. Öt percig bámultam ezt az undorító tivornyázást, mielőtt teljesen elöntött a vörös köd. Vissza lépve az esőbe, egy fa mögé húzódva nyugtattam le magam. Semmi értelme berontani és megölni őt, főleg, mivel lehet, hogy én lennék az, aki áldozatul esik. A gyilkosság nem old meg semmit sem. Tehetetlenül szorítottam össze az öklömet. Nincsen nagyobb félelem a tehetetlenségnél. Ez egy harcos legősibb és legrettegettebb félelme, amikor nem tehet semmit sem. Nem akadályozhatja meg a felé suhanó kardot; ki van kötözve, kitéve az ellenség kényének-kedvének; tétlenül bámulni mások nehezen megtermelt élelmét hízó mocskos alakokat.
  A gyertyák még fél óráig égtek, aztán a "vendég" úgy döntött, hogy ideje álomra hajtani a fejét. Vártam még pár percet, aztán óvatosan tártam ki a templom ajtaját, amit nem zártak be estére. A főhajón keresztül vágva elsurrantam a padok mellett, az oltár mellett jobbra fordulva a sekrestyésbe jutottam. Az inkvizítor hangosan horkolva aludta az igazak álmát. Eljátszottam a gondolattal, hogy átvágom a torkát...de értem volna el vele akármit is? Fél óráig kutakodtam, mire minden élelmet és vagyon tárgyat össze szedtem. A pap is békésen szunyókált, valószínűleg éppen az érméit számolgatta, és úszkált a folyékony aranyban. Miután végeztem, kiléptem a falu főterére. Senki se volt az utcákon. Senkinek nem volt ereje még éjszaka is fent maradni. Őrség itt nem volt. Túl kicsi és eldugott falu volt ez, távol minden őrhelytől és várostól. Házról házra járkálva próbáltam elosztani igazságosan a megszerzett vagyont. Remélhetőleg az embereknek lesz annyi eszük, hogy jól eldugják a pénzt és az értékeket, és hamar feléljék azt a kevéske élelmet, amit tudtam nekik nyújtani. Miután végeztem, vissza másztam a szobámba a nyitott ablakon keresztül, magamhoz kaptam a cuccaimat és távozás nélkül leléptem, az asztalon két aranyérmét hagyva. Bőven több volt, mint amennyibe a poloskás szoba került...de nem volt gusztusom tovább maradni ebben a fertőben. Mire a nap felvirradt és a falu lakói felkeltek, már mérföldeket tettem meg a szürkületben. Egy anya, aki gyermeke sírjához ment, egy frissen szedet csokort talált, mellette egy kis, átázott cetlivel: "Sajnálom."

  Nem az én bűnöm volt, hogy meghaltak a gyerekek. Hogy az egykor egészséges férfiak megnyomorodva tengették a minden napjaikat. Hogy az anyák inkább éheztek, csak hogy valamit adni tudjanak a csemetéiknek. Nem az én bűnöm volt, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek és dagadtra híztak. Nem az én bűnöm volt. De sajnáltam őket. Tiszta szívemből. A frontvonalat észre vétlenül léptem át, és egy hét alatt elértem a Köd-erdő széléhez. Csak itt gondoltam bele tettem következményébe. Segítettem a falusiakon. Akkor azt gondoltam. Most, visszanézve, inkább csak ég több szenvedést hoztam rájuk. Amint észre veszik a javak és az étel eltűnését, átkutatja majd az inkvizítor és fogdmegjei - akik a fogadóban szálltak meg - az összes házat. Gyermekeket rángatnak ki az ágyukból, asszonyokat vágnak a falhoz, akik tiltakoznak, férfiakat tepernek le a földre. A pöffeszkedő egyházi dühöt érez, amiért megfosztották őt attól, ami nem is az övé. Csak jót akartam tenni...de lehet, hogy ártottam? Óh, hát a háború borzalmai soha sem érnek véget? Lépteimet megszaporázva indultam meg Elatha felé, hogy barátokra leljek. Nem bírtam ezt elviselni...kell a lelkemnek valami megváltás. Már alig vártam, hogy Dracon-t végre ismét a kezeim közé zárhassam, balzsam lesz megviselt lelkemnek. Nem akarom ezt átélni még egyszer...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Szept. 13, 2017 9:00 pm

Nahh csak eljutottam idáig is! Két nagyon filozofikus élményben volt részed, szépen körbejártad minden részletét mindkért gondolatmenetnek. Jár neked a 200 xp és a 2000 váltó
Természetesen ezeket az augusztushoz számolhatod el, így zeptemberre még van 2 élményed.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 244
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Vas. Okt. 22, 2017 3:39 am

Heir(s) to the Throne

"Uralkodók jönnek és uralkodók mennek. Van, akiket a nép akarata választ meg, mások egy hosszú - vagy kevésbé hosszú - életű dinasztia egyenesági leszármazottai. Megint mások a hódítás jogán nyilvánítják ki magukat egy adott ország/birodalom/hercegség uralkodójának, ennek függvényében választanak maguknak titulust. Igazából mindegyik módszerben akadhatnak buktatók. A hódítóknak is többféle fajtája van: a jobbak közé tartoznak azok, akik azért hódítják meg az adott területet, hogy véget vessenek az ott folyó és uralkodó állapotoknak - ők a ritkábbik fajtába tartoznak. A kardéllel kivívott uralkodók leginkább hatalomra éheznek és fikarcnyit se törődnek a lakossággal. A közfelkiáltással és/vagy szavazással megválasztott fejedelem se mindig lesz a legjobb választás - lehet, hogy amíg meg nem szavazzák, addig a legaranyosabb és legigazságosabb trónvárományos szerepében tetszeleg de amint biztonságban érzi a hatalmát, a legkegyetlenebb zsarnokká változik át. Az örökösödési rendszer hibáit pedig mind ismerjük - mindig van esély arra, hogy az előző uralkodót, aki biztonságot, gazdagságot és stabilitást hozott birodalmába uralkodása alatt, egy teljesen inkompetens utódja fogja leváltani, aki csak dőzsölni akar. Soha sem tudhatjuk, hogy az aktuális uralkodónk milyen alak lesz, csak akkor, amikor már túl késő mindezen változtatni. "
― Uralmi rendszerekről általánosságban, 1. könyv, Prológus - Anonymus tollából


  Az este nyugtalanul telt a számomra. Egész nap fent voltam - akkor, amikor igazából pihennem kellett volna és kerülni az átkozott Napot - hogy elintézzek pár dolgot, és most itt vagyok, ismét az ágyikóban, pedig bőven lenne még mit tennem. De a puha paplanok és párnák túlságosan is nagy vonzóerővel rendelkeztek ahhoz, hogy csak úgy elhanyagoljam őket. Meg kell vallani, hogy tényleg egy luxus nyaraláshoz hasonlítható az, amikor Lóriéknál csövezek. Mind a herceg, mind a hercegné valamiért nagyon kedvesek hozzám, amit leginkább azzal hálálok meg, hogy állandó készenlétben vagyok, így amikor aludnék, akkor is csak félig-meddig mímelem azt. Így hát, szokásom szerint nyugtalanul forgolódtam az ágyban, fülelve minden egyes kis zajra, főleg most, hogy Arrcy valahova lelépett, mert szólította magával a kötelesség és a szolgálólányok se jöttek még meg, így kettesben maradtunk a nővel, akivel egykorúak voltunk, még is az anyukám volt. Hát, eléggé furcsa egy kapcsolat volt a miénk, azt meg kell vallani, és a drogok bizony, nagyon furcsa dolgokat voltak képesek művelni az agyunkkal - így történhetett az is, hogy Lory örökbefogadott engem.
  A mosoly, ami az arcomon játszadozott, azonnal eltűnt, ahogy hangos dobogásra és futás zajra neszeltem fel. Szerencsére ruhában aludtam, így azzal nem kellett foglalkoznom, hogy félmeztelenül rontok ki a szobából, s mire a talpam a földet érte, Clandestine már a kezemben volt, Dracon meg mellettem. Szinte kirobbantam a folyosóra, készen állva arra, hogy mindenkit kinyírjak, aki a barátosném életére törne, de a távolodó léptek zajának irányába fordulva csak a házigazda eltűnő alakját láthattam. Egy gyors pillantást engedte meg magamnak abba az irányba, ahonnan jött - a hálószobák felől - de nem láttam senkit sem, így utána futottam. Az ajtó, amin keresztül Lóri eltűnt, magától becsukódott, így mire odaértem, alig vesztve a lendületemből kénytelen voltam szinte kitépni a helyéről. Enyhén zihálva álltam meg, éppen csak elkerülve, hogy leterítsem a földre a padlón kuporgó, eléggé betegesnek kinéző öribarimat, akin csak egy lenge kis hálóing volt. Dracon is betoppant, és azonnal nekiállt felmérni minden egyes kis négyzet centimétert, arra gyanakodva, hogy netán az éjjeliedény, vagy a függöny mögött rejtőzhetnek láthatatlan támadók.

- Lory, mi történt?
  Kérdeztem végül tőle aggodalmasan, párszor a hátam mögé pillantva, várva, hogy mikor tűnik fel az, aki ennyire felzaklatta szegényt. Láttam, ahogy reszket - vagy a félelemtől, vagy a hidegtől - és ez aztán főleg aggodalomra késztetett engem.
- Cyne? Nincs se...
  A mondat félbeszakadt, ahogy ismét kétrét görnyedve adta ki a gyomortartalmát. Enyhén kesernyés szag töltötte be a kis szobát, amiben a meghatározó aroma leginkább a gyomorsavé volt. Valaki megmérgezte volna őt? Ki lehetett az? Esküszöm, ha rosszabbodni fog az állapota, vagy nem javul, most azonnal teszek egy kis kiruccanást a szakácshoz, és apró darabokra hasítom a bőrét, míg meg nem mondja, hogy milyen mérget is használt. Aztán utána tehet egy látogatást a Névteleneknél és Sharlotte-nál, akik szerintem határozottan élveznék a játszadozást a meggyötört testtel. Azóta, hogy lelepleztük a támadókat, és az áruló Dylan-t, csak még komolyabban vették a feladatukat és jajj annak, aki a hercegnével szórakozik. Tettem pár bizonytalan lépést a nő felé, hogy alaposabban megvizsgálhassam magamnak, további tünetek után kutatva. Pár kisebb öklendezés után végül talált magában elég erőt arra, hogy folytassa.
- Csak a sötét tünde étrend kikészíti a gyomromat.
- A frászt hoztad rám, te lány...
  Sóhajtottam fel hangosan, és megrovóan csóváltam a fejemet. Tényleg előbb-utóbb valami sötét helyen fogom végezni, ahol furcsa alakok próbálnak majd engem kigyógyítani az őrületemből, mert tényleg néha nem álltam messze attól, hogy ilyen állapotba jussak, főleg, amikor itt ijeszteget engem a pótmamikám. De legalább egyelőre a felfegyverzett merénylőket kihúzhatjuk a listáról, marad az ételmérgezés. A fejemben gyorsan átlapoztam azokat a recepteket, amelyeket ismertem a mérgezések kezelésére. Nem tudhattam, hogy pontosan mit is használtak - már ha használtak egyáltalán - de egyelőre egy teljesen általános recepttel próbálkoztam, ami egyszerű gyomorrontásra is bőven elegendő.
- Ha van itthon zsályád, angyalszirmod, levendulád, barlangi tinórud meg némi tiszta alkoholod, keverhetek ki neked valamit, ami megnyugtatja a gyomrodat. Bár esküszöm, nem én főztem az este, úgy hogy nem értem, mi lehet a gond...
  Egyszer próbáltam itt főzni, szerencsére a szakácslány, hogy egyem a kis szívét, túlságosan is kíváncsi volt a főztömre, így belekóstolt azelőtt, hogy felszolgálhattam volna a vendéglátóimnak. A hangos prüszkölése, az öklendezése és az arcán átsuhanó nem túl biztató arckifejezések arra utaltak, hogy valószínűleg nem sikerült valami túl jól, úgy hogy az egész mehetett a kukába és inkább megpróbálkoztunk közösen valami szendvicsféleségek gyors összedobásával...bár azóta engem nem nagyon kedvelt és azzal mert vádolni, hogy elakarom tenni a gazdáit láb alól. Pedig én csak jót akartam...de hiába, a főzés soha se lesz az erősségem, főleg azóta a határozottan morbidra sikerült kísérletem óta, amikor egy nálam tébláboló lánynak akartam marhából főzni valamit. De vissza a jelenbe. Gyors lekaptam magamról a köpönyegemet, hogy Lory vállára terítsem, egyrészt, hogy ne fázzon annyira, másrészt, hogy elfedjem a kissé talán túlságosan is pikáns hálóköntöst, amiben itt kuporgott előttem, de szinte automatikusak voltak a mozdulataim, ahogy tovább vittem fejemben a gondolataimat, próbálva kideríteni, hogy mi is történt itt valójában.
- Ez az első alkalom, hogy ennyire kikészít a kaja?
- Zsálya, levendula és tinóru biztosan van...De ha gombára és alkoholra gondolok, akkor úgy érzem, mindjárt a gyomrom is kifordul belőlem... - válaszolja nem túl bizalomgerjesztő hanggal és grimaszokkal.- Angyalsziromról nem tudok...És nem. Ez már így van talán két, talán három hete...Nem is tudom. Talán felgyűltek a mérgező dolgok, de amúgy napközben jobban vagyok, szóval a vacsora lesz.
  Akkor még mindig lehet a szakácsnő. Vagy csak tényleg kicsit kikezdte a gyomrát a mi konyhánk. Nyugi Cyne, nem kell mindig arra gyanakodnod, hogy valaki megpróbál végezni velük. Történhetnek néha balesetek is. Lazíts egy kicsit, ráérsz az ilyeneken aggódni akkor, amikor már határozottabb indokaid lesznek a mérgezésre.
- Két, három hete és ha nem veszlek észre, nem is szólsz nekünk? Mik a tünetek?
  Olyan voltam, mint valami túlféltő mama, akinek a gyereke beteg és csak azért se hisz neki, hogy minden rendben van vele. Cyne mami. Te jó ég, kezdenék öregedni? Már mint...remélem hogy ezek nem a kezdő mami-kór tünetei. Nem, határozottan nem. Hisz, elvileg még nem kezdtem el sálakat kötögetni, és háziállatokat gyűjtögetni. Na jó, Dracon nem számít. De tényleg! Egy sárkánygyík még nem jelenti azt, hogy bolond sárkánygyíkos néni leszek. Nem, ehelyett csak túlaggódó bérgyilkos pajti, akinek a fejében meg most már a lehetséges ellenméreg receptek helyett olyan mérgek listája tobzódik, amelyek késleltetve fejthetik ki a hatásukat. Van pár, ebben biztos vagyok, egy-kettőt még én is simán lefőznék, szóval ez is egy lehetséges opció. Oh, for fuck sake...le kell szoknom erről.
- Nem akartam, hogy aggódjatok. Armin nagyon sokat dolgozik, nem is tudom, mikor jöttetek haza.
~ Hehe...mi se. Elvileg csak átnéztünk pár tervet és papírt és egyéb ilyen hülyeségeket, amikkel fárasztotta az én amúgy is túlterhelt agyacskámat...aztán hamar átcsapott random ivászatba. Milyen meglepő. Határozottan kiszámíthatatlan volt az, hogy egy korcsmában kötünk ki. ~
- A tünetek pedig...mindjárt összeszedem, de éhes vagyok, menjünk le enni. Szerinted van itthon savanyú uborka?
  Meglepetten vontam össze a szemöldökömet a furcsa kérésre. Savanyú uborka? Oh, te lány, neked aztán van egy fajta ízlésed. Jó, állítólag a tüncikék valami nagy természetbarátok és szeretik az ilyen nyúltáplálékokat, de most komolyan? Mi lesz a következő? Spenót? Makk? Tölgyfakéreg? Határozottan kezd rémisztő irányvonalat venni Lóri étkezési szokása. Még pár hét, és Armin-nal kezdhetjük kidolgozni Elatha újraerdősítését. FafaLóri...FaLóri.... Lehet, hogy csak gondoskodni akar a megfelelő mennyiségű Falória bevitelről étkezései során, hogy kiegyensúlyozott étrendet állítson össze magának. Rosszabb napokon szomorúfűz hozza meg az igazán melankólikus hangulatot, az igazán kifinomultak pedig az igazi Úri Tölgyek...hölgyek...whatever. Szebb napokon egy kiskertnyi rózsa hozza meg a virágos hangulatot...erhm....Cyne, amúgy mondd csak, veled minden rendben van? Néha nagyon is aggódok a mentális állapotod miatt. Főleg amikor mindezt saját magaddal beszéled meg. Fókuszálj valami másra inkább.
- Jól van, csak utánad. Nyugi, itt vagyok és elkaplak, ha valami baj lenne.
- Köszönöm.
  Ez az, ez már határozottan jobb. Legyél kedves és megértő és segítőkész. Nézz körül a szobában még egyszer, jó? Áh, ez az, észre vetted, hogy Angus is itt van. Okos kutyuli. Na, mit jelent ez? Nézd meg jobban: látod, hogy feszült lenne, vagy harcra kész? Nem, határozottan nyugodtan néz ki a kis szőröske. Tehát nem érez veszélyt. Nincs itt senki sem. Csak Ti ketten és az állatkáitok. Most, hogy elkezdtél ismét normálisan gondolkozni, nekem se kell egy külső szemlélő szempontjából utasítgatni téged és készen állsz arra, hogy ismét Cynege legyél. Go on, my good boy.
- Nem tudom, hogy van-e savanyú uborka, bár eléggé érdekes egy választás. Mikor szoktál rá?
~ Nem úgy volt, hogy ejtjük ezt a témát Cyder?~
- Nem szoktam rá egyébként, csak....Nem tudom, néha rám jö, hogy egyszerűen a savanyú uborka kell. e nem Ő az egyetlen, néha málnát akarok, néha szőlőt, tegnap este pedig majd elepedtem egy nyers sárgarépáért.
  Magyarázott tovább az Öribari Number One, miközben Angus-szal közösen támogattuk őt a lépcsők felé. Ez a lista tényleg kezdett egyre morbidabb lenni, bár a málna és a szőlő még egészen normális, kivéve, hogy az utóbbit nyers formában elfogyasztani életveszélyes és sok mérgező anyag van benne. Ezért főzzük azt le mindig bornak, hogy semlegesítsük ezeket az összetevőket. A sárgarépát már inkább meg sem említettem...
- A druidák azt mondják, hogy a test így szól, hogy éppen mi kell neki, ezért is gondoltam, hogy talán egy étrendváltás segítene.
~ Határozottan igazad van. Amint leszoksz arról, hogy a cuki kis nyuszik kajáját egyed, minden rendben lesz, hidd el nekem.~
- Szóval teljesen random dolgokat kívánsz meg, minden egyes átkozott reggel hánysz, szédülsz és kótyagos vagy?
- Úgy valahogy. Volt egy határőrtársam, aki rossz gombából főzött pörköltet, és pont ilyen tünetei voltak.
  Összegeztem végül a tüneteket. Ez tényleg inkább csak egy enyhe gyomorrontás tüneteire utalt, azonban felmerült bennem egy másik lehetőség is, bár ezt egyelőre még nem osztottam meg Lory-val, de a gondolattól már így is annyira összeráncoltam a homlokomat, hogy az izzadság is hegymászó felszerelésért ugrott el előbb, hogy épségben leérjen. Mi is, akár csak az izzadtság cseppek, megkezdtük az ereszkedést a lépcsőkön.
- Ha akarsz csinálni olyan gyomornyugtató cuccot, ahhoz elég a sima konyhai felszerelés?
  Érkezett a kérdés Lory-tól, amire egyelőre nem válaszoltam, hisz ahhoz először rá kéne néznem a konyhára, hogy mit is jelent a sima konyhai felszerelés. A gondolkodásban nem segített sokat, hogy Dracon ismét olyan hangokat hallatott, ami miatt nem tudtam eldönteni, hogy nem-e csak egy sárkánygyík-kosztümös macskáról van-e szó az Ő esetében. Elvileg nyugtatónak kéne lennie ennek a kis hangnak, de aztán erről eszembe jutott Cyne-mami képe, ezernyi kis macskával a szobájában, miközben a kötőtűivel varr kis ruhácskákat a kis Dracijának, hogy nehogy megfázzon télidőben, és mindig degeszre zabáltat mindenkit, aki csak tíz méteres körzetébe kerül. Brr....
- Egyébként már sokkal jobb. Már nem is vagyok annyira kótyagos, bár az ki szokott tartani a nap nagy részében.
  Dracon nem így gondolta, vagy legalábbis nem nagyon nyugtathatta meg Lóri magyarázata, hisz amint leértünk a lépcsőn, Ő elrohant mellettünk és mielőtt még rászólhattam volna, hogy még is, mi a francot képzel, már felreppent az asztalra és felragadott onnan egy nagy virágvázát (egyáltalán, hogy a francba bírta azt el?!) és aljas módon támadást indított vele a padló ellen, egészen pontosan Lory lába előtt. Az én tenyerem határozottan találkozott az arcommal és egy kisebb sóhaj is elhagyta ajkaimat, amellyel jeleztem magamnak, Lory-nak, Draconnak és Angusnak is, hogy én feladtam a harcot ezen dög ellen. Főleg amikor megláttam, hogy milyen büszke arckifejezést vágott hozzá.
- Általában ha neki fáj a gyomra, füvet szokott rágcsálni...
  Kezdtem el magyarázkodni Fehér Szellem helyett, aki megértette hogy miről is van szó és olyan heves bólogatásba kezdett, hogy csodálkoztam, nem szállt le a feje a nyakáról, és valahogy mindeközben még sikerrel tolta is egyre közelebb házigazdánk lába elé a meggyalázott maradványokat, mint egy kutyus, aki a labdáját/faágát tolja a gazdi elé, hogy dobja már el neki.
- ...és határozottan azt akarja, hogy Te a virágot kajáld meg. Nem, Dracon, ettől nem lesz jobban.
  Paskolgattam meg a kis dög fejét, de jó szokásához híven nem nagyon hitt nekem, csak makacskodott tovább. Loreena csak elnevette magát a jeleneten. Jó volt hallani ezt a nevetést, határozottan kellemesebb volt a fülnek, mint az öklendezés, meg hát...kellemes hangja is volt. Draci ezt biztatásnak vette és még jobban akart csak segíteni. Na még ez kellett nekem, egy túlzottan aggályoskodó repülő macska-kutya keverék. Kezd ez a dög rémisztő módon rám hasonlítani. Félelmetes.
- Nagyon édes vagy Dracon, köszönöm.
  A szerencsés kis dög leszidás helyett még simogatást is kapott, ami viszont most meg Angus-ban váltott ki enyhe féltékenységi rohamot és tüntetőlegesen elvonult az asztalhoz. Óh, minő családi drámák alakulnak itt ki! Ha jó bárd lennék, megörökíteném ezeket a pillanatokat és a szokásos kocsmai körutaim egyikén elkornyikálnám őket, drámai hatást kiváltva. Na nem a történet, hanem a hangom miatt...
-  Az biztos, hogy Draci mellett sosem unatkozol.
  Az említett förtelem felé néztem, aki a büszkeségtől és az élvezettől szinte ragyogni kezdett, és a kétlábú társai fedezékébe húzódva a nyelvét öltögette a morcos és morgó Angus-ra. Elkapott a vágy, hogy inkább lecsapjam ezt a kis szemetet, amiért túlságosan is hasonlít rám, aztán csak ráhagytam a dolgot. Ez már sose lesz normális... Ehelyett inkább csak egy kancsóból töltöttem vizet egy pohárba és oda vittem Lory-nak.
- Először idd meg ezt, hidd el, megnyugtatja a gyomrodat. Tudod, egyszer egy igen csak kapós nőszemélyt kellett alakítanom, hogy leleplezzek egy kéjelgőt, aki gazdag, férjezett asszonyokra utazott. Meg kell vallani, hogy nagyon jó csaj voltam. Armin már hallotta a sztorit, már ha emlékszik még rá. Első közös esténken meséltem el neki...
   Kezdtem bele egy történetbe, hogy megpróbáljam fokozatosan rávezetni a barátosnémat arra, hogy milyen egyéb lehetőség is merülhetett fel, amely megmagyarázná a reggeli rosszulléteket. Reménykedtem benne, hogy igazam lesz, és nem tévesztem össze egy tényleges gyomorrontással. Miközben beszéltem, a fűszerek között kutakodtam, és mászkáltam a konyhában, hogy összeszedjem az alapanyagokat, amelyekkel egy laza kis gyomornyugtatót kutyvasztok össze és a tűzhely alatt is neki álltam a begyújtásnak, hisz hideg vízzel aztán semmire se megyek.
- A lényeg az, hogy gondolhatod, milyen aktív életet éltek azok a nők. A férjük vagy béna volt az ágyban, vagy sokat volt el otthonról, vagy csak simán jobban vágytak egy fiatalabb férfira, még mindig kemény...hmm....aki még mindig kemény áldozatokat tudott hozni.
  Javítottam ki magam. Nem kell feltétlenül teljesen nyersen és részletesen leírni a dolgokat, adjunk egy kicsit a kultúrára, ha már egyszer annyit lógok a hercegi párral, ugyebár. Nekem nehogy aztán miattam nézzék le őket. A kis szégyenlős mosoly után inkább a tűzzel kezdtem el foglalatoskodni.
- Azon rövid idő alatt, amíg nő voltam, hallottam eléggé érdekes sztorikat. Szóval azt mondod, hogy minden reggel roszul vagy? Hánysz és szédülsz. Jó ideje itt élsz azért már Nebelwaldban és eddig semmi bajod nem volt a kajától. Az meg kissé merész lenne, ha a szakácsnő, vagy Te minden egyes nap rossz alapanyagot használnál fel, ugyebár...
  Csak hogy pózoljak egyet és nagyon fontoskodónak, na meg professzionálisnak nézzek ki, a még mindig hideg kályhának dőlve, mellkasom előtt összefont karokkal nézegettem fürkésző tekintettel Lory arcát, apró, árulkodó jeleket keresgélve...bár őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy az arcán látszana-e bármi is, mást pedig nem fogok megnézni magamnak, még akkor sem, ha netán ott találhatnék árulkodó nyomokat.
- Én nem azt mondom, hogy rossz anyagot használt, hanem hogy felgyűlhetett a méreganyag. De kettőnk közül Te értesz jobban a növényekhez, ez nem lehetséges? Elvégre nektek nem kell tudnotok, hogy egy sima tünde szervezete mennyit bír el...-aztán két korty között ismét csak előhozakodott a pár perccel ezelőtti témával.- Megnézed, van-e uborka?
- Mindjárt megnézem.
  Pár perc erejére eltűntem, ami alatt az egész éléskamrát szinte felforgatta, mire nagy nehezen találtam egy üveget, benne a gazdasszony által megkívánt nem túl finom valamivel. Leporolgattam az üveget, majd visszatértem az asztalhoz. Lecsavartam róla a kupakot, és alaposan megszagolgattam, mielőtt felszolgáltam volna. Nem éreztem rajta semmit sem...na nem mint ha méreg után kutattam volna, vagy az érdekelt volna, hogy megromlott-e...csak egyszerűen próbáltam rájönni, hogy még is, mi a fenét lehet ezen kedvelni. A szagminta gyűjtés után általános értetlenkedésem csak nőtt, de ennek inkább nem adtam hangot.
- Elvileg még jó, tessék.
- Persze, lehetséges, hogy bizonyos növények hatóanyagai csak napokkal később fejtik ki a hatásukat, amint elegendő halmozódik fel benne a szervezetben. Ideálisak olyan mérgek keveréséhez, amelyeknél azt akarod, hogy csak jóval később fejtsék ki a hatásukat, ha netán valaki kóstolókat használna étkezés előtt ,vagy ha azt akarod, hogy legyen bőven időd meglépni, mielőtt az áldozatod meghalna, e itt nem ez a helyzet - legalábbis én úgy gondolom.
  Na igen, végre legalább elvetettem azt a gondolatmenetet, hogy valaki meg akarná mérgezni a barátosnémat. Az elmúlt zűrzavaros idők után persze a gyanúm ettől függetlenül még érthető volt, de ahhoz, hogy valaki megmérgezze az éléskamra egészét, vagy csak éppenséggel pár alapanyagot, az eléggé macerás lett volna és sok buktatóval rendelkezett a terv. Nem, ha valaki így akarná eltenni őt láb alól, azonnal ható mérget használna. Ami egy fokkal se megnyugtatóbb, mint a késleltetett. De remélhetőleg itt nem erről lesz szó. Menet közben láttam, hogy a kis gallyakból rakott tűz vidáman pattogni kezdett, így ideje volt pár nagyobb darabot is rátenni. Az egyik fiókból egy kisebb edényt halásztam ki, és töltöttem fel némi vízzel. Mindeközben Lory az uborkákat majszolta olyan élvezettel, amit én csak a bor és a sör és a rum iránt érzek. Eh...nem lehet mindenki tökéletes, úgy látszik, még Lory se...Inkább tovább folytatom a hosszas felvezetést, hogy valami elvonja a figyelmemet.
- Tudod, van egy "betegség", ami csak a nőket sújtja. Én ezért hálát adok, Titeket meg sajnállak. Ha nagyon alpári akarok lenni, fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez egy...óh, istenem, ezt így nagyon kínos kimondani. Szóval...hmm...szexuális úton terjedő betegség. Légyszi, ne gyilkolj le, nem úgy értettem, ahogy Te hiszed, hogy értettem...
  Villantok felé egy pirolós-szégyenlős vigyort, aztán inkább határozottan mással kezdek el foglalkozni.
- Na szóval, amíg nő voltam, ugyebár Ők elég sokat szerelmeskedtek a szeretővel...és hát, az egyik nő hasonló tüneteket produkált, mint Te. De nyugi, pár hónap és elmúlik az egész. Utána viszont még évekig kitartanak a mellékhatások.
 Igazából azon már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy a sok félre-, meg mellébeszélés határozottan felpaprikázta Loreena-t, és úgy fakadt ki, hogy majdnem hátráltam pár lépést, bele a tűzhelybe. Szerencsére még időben észbe kaptam.
- Cyneci, kérlek ne tegyél úgy, mint ha szemérmes szűzlány lenne bármelyikünk is. Noha valamiét úgy érzem, neked mostanában nem jutott a jóból, amit egyébként egyáltalán nem értek...Szóval kérlek fogalmazz világosan, nagyobb a baj, mint amit erősebb gyógyitalokkal ki tudok kúrálni, vagy nem? És persze el kell beszélgetnem Arminnal, mert én nem voltam mással, és ha ezt a betegséget egy kurvától szedte össze, akkor egy időre elköltözöm.
- Hát...mostanában nem csajoztam. Ez egy igen csak hosszú történet, és egyszer elmesélem neked, de szerintem ez most nem az az időpont. Majd amikor minden lenyugszik. Amúgy meg nyugi, Armin nem csalt meg téged, csak hát...az a helyzet, hogy valószínűleg terhes vagy, amihez amúgy meg csak gratulálni tudok.
  Fordultam végül a remélhetőleg jövőbeli anyuka felé. Jó lenne, ha lenne vagy lennének igazi gyermekei is, és nem random sötét elfeket kéne örökbe fogadnia. Amikor az említett mamuci félrenyelte a vizet, majdnem oda rohantam, hogy segítsek neki, de hát...felnőtt nő, egy kis félrenyeléssel elboldogul, de hát ugyebár a túlzottan féltő énemet nehéz lecsillapítani. Arra vártam, hogy majd hangosan ujjongani kezd és legalább elmosolyodik, de egyelőre inkább csak zavarodottságot láttam az arcán.
- Hát, azt hiszem örülök, hogy nem csalt meg...Végül is, te biztosan tudnád.
~ Ja, és alaposan meg is simogatnám a fejét egy kalapáccsal...~
- Nem kéne...Nem tudom. Mindig úgy képzeltem el, hogy rögtön tudni fogom, meg érezni fogom, hogy van bennem még egy élet de...nem érzek semmit.
- Ez persze csak az én feltételezésem, de akinél ezeket a tüneteket láttam, az terhes volt. Én inkább megmaradok ennél a diagnózisnál!
  Közben mögöttem a víz forrni kezdett, úgy hogy az elkövetkezendő kis időt a gyomornyugtató főzet lefőzésére szenteltem. Szerencsére a sima konyhai felszerelés bőven elegendő volt ahhoz, hogy kikotyvasszam. Miközben ezzel foglalatoskodtam, folytattuk tovább a reményteli beszélgetést.
- Armin túlságosan is szeret téged ahhoz, hogy megcsaljon téged, és amúgy is, hűséges selfként ismertem meg őt. Emiatt nem kell aggódnod...és ha nekem ilyen mondana, akkor egy igen csak feldagadt arcú férjet tudhatnál magad mellett, mert biztos, hogy megcsapkodnám azt a butuska kis fejét.
  Mivel a főzetnek még kellett egy kis idő, hogy kész legyen, visszacaplattam az asztalhoz, és a barátommal szemben ültem le.
- Majd idővel érezni fogod...bár kissé rosszul érzem magam. Ezt először a férjnek kellett volna megtudnia. Na áruld el neki kérlek, hogy én már tudom a jó hírt. Biztos, hogy elakarja nekem majd újságolni és igen csak meglepett arcot kell majd vágnom, ha nem akarom elrontani a jó kedvét.
- Te előbb tudtad, mint én. Az anya, akinek elvileg azonnal üdvözült mosollyal kéne ülnie, már a hányás előtt! De nem mondom meg neki, hogy tudod..Sőt, egyáltalán nem is mondom meg neki, ameddig biztos nem lesz. Nagyon régóta várja már és...-...és ennek örömére kinyírok egy uborkát, feláldozom őt a fucsa étkezési szokásaim oltárán! Minusz egy uborka...- ...ha kiderül, hogy vaklárma volt, összetörne. Nem tudom hogyan lehetnék benne biztos.
- Nyugi, majd ráérsz örülni akkor, amikor tényleg biztos lesz. Most valahogy inkább arra kell koncentrálnod, hogy nehogy idő előtt kidőlj nekem. Majd ma este elmegyek a piacra és bevásárolok neked bőven gyógynövényekből. Főzök neked pár adaggal, ami lenyugtatja a gyomrodat. Ne fog elmúlni teljesen a reggeli rosszul lét, de nem lesz annyira erős legalább.
  A főzetek emlegetéséről jutott eszembe a tűzhelyen rotyogó egyszerű gyógyital, így gyors leellenőriztem azt. Határozottan úgy nézett ki, mint ami már rendesen összefőtt, így egy fakanállal gyors megkevertem, majd egy pohárba kitöltve szolgáltam fel a leendő anyukának.
- Hajtsd le. Borzalmas az íze, de utána jobb lesz a gyomrodnak. Hát igen, el tudom képzelni, hogy Arrcy mennyire letörne ha téves riasztás lenne. Aúgy meg...gondolkoztál már neveken?
  A válasz még egy kicsit váratott magára, míg legyűrte az italt. Az arcát elnézve örültem, hogy nem nekem kellett meginnom, bár már maga a szaga is határozottan undorító volt. Ez a baj az italokkal - általában tényleg eléggé keserűek és rossz ízűek. De a főzet lent maradt és talán valamit segített is.
- Nem kellett neveken gondolkoznom. Arminnak eléggé határozott elképzelései vannak arról, hogy ha fiú lesz, Dariannak fogjuk hívni, mint az első sötét tünde királyt...Ha pedig lány, akkor Lorelei lesz, hogy Ő lehessen a kisebb Lory. Mondtam, hogy nagyon várja. Mondjuk fiúnévből mostanában a Diarmid tetszik, de elég talonba megtartani, hátha két fiam lesz. De ha van kedvenc neved, bedobhatod közösbe.
- Darian és Lorelei? Hmmm...a lány név egy eléggé nagy aduász. Most gondolj bele, bent ül a dolgozó szobájában, és elkiáltja magát, hogy "Lory, légyszives hozz egy sört." és mindketten visztek neki, nem tudva, kiről is van szó. Rafkós egy pár vagytok, mondtam már? Amúgy nekem nincs név ötletem...valószínűleg én ezekből az örömökből ki fogok maradni, így nem is pazaroltam rá felesleges gondolatokat.
- Mindent értek...-nevetett fel Lory gyöngyöző hangon, amitől nekem is jobb kedvem lett ismét.- Én pedig azt hittem, hogy csak az irántam érzett szeretetből. De ne csüggedj Cyne, már miért ne lehetne egyszer neked is? Gondolj bele, milyen jó lenne. Játszhatna a miénkkel, és örök barátok lennének.
- Ez egy igen csak bonyolult sztori. Pontosabban nem is bonyolult. De attól, akit a páromnak választottam, nem lehet gyerekem, kivéve, ha örökbe fogadunk. De most inkább elemezgessük a Ti helyzeteteket. Két-három hete vannak rosszul léteid. Valahogy az 5.-6. héten már azért látszódnak a jelei a terhességnek, nem? Szóval ne kell olyan sokat várnod, hogy megbizonyosodhass róla.
- Értem én, nem akarsz róla beszélni. Rendben. Nem tudom, mikor kéne látszódnia. Vannak, akiken egész sokáig nem látszik, a katonanőkön nem szokott. Bár tudnék számolni a női ciklus alapján, de nekem még az se mehet rendesen...
- Oh...ez akkor egy eléggé bonyolult téma. De biztos van valami tünci pap, vagy druida, aki le tudja ezt csekkolni, nem?
  Most, hogy már mindenki leült a székbe, és nem tűnt túl valószínűleg, hogy bárhova is mennék, Dracon hozzám totyogott és az ölembe hajtotta a fejét és onnan nézte tovább Lory-t. Megvakargattam a kis kedvencke füle tövét, amit határozottan élvezett.
- Lehet, hogy nemsokára lesznek kis játszótársaid picikém. Bár lehet, hogy jobb lenne téged nem a közelükbe engedni.
- Igazad van! Egy druida kell nekünk. Egyesek annyira harmóniában vannak a Természettel, hogy érzik maguk körül az életet...Azt csak meg tudja mondani, hogy egyedül vagyok vagy van-e még bennem valaki más is, ugye?
  Az ötlet úgy látszott, hogy teljesen felvillanyozta Lórit. Talán lehet, hogy nem is kell olyan sokat várni arra, hogy megtudjuk, helyesek-e a diagnózisaim. Nagyon szerettem volna benne hinni, hogy végre összejön nekik ez az egész. Az egyik legaranyosabb és legkedvesebb pár voltak, akikkel valaha is találkoztam és annyi minden rossz történt velük manapság, hogy ezt már tényleg megérdemelték volna. És ha egyszer megszületik a trónörökös, vagy trónörökösök, végül mindenki megláthatja, hogy Ő ténylegesen a hercegnőjük. Izgatottan vártam, mikor mondja el nekem a druidáknál tett látogatásának eredményét.
- Ha nem harapja meg a gyerekeket, akkor én odaengedem. Amiatt jobban aggódok, hogy már egész kiskorától kezdve elkezded szoktatni az alkoholra...
- HOGY TESSÉK?!
  Hördülök fel hangosan az aljas rágalomra, amitől Draci ijedten kapta fel a fejét és aggodalmaskodva nézett engem, próbálva rájönni, hogy mi ütött a gazdiba. Csak megpaskoltam a fejét nyugtatásképpen.
- Azért annyira én se vagyok szemét...meg félek, hogy rákapnának és elinnák előlünk az összes piát. Meg hát, Dracon közelében amúgy sem ihatok, ezért szoktam őt mindig elzárni. De tuti, hogy megölne engem, ha megtudná, hogy piát adok a kis Dar-nak és Lory-nak.
- Az, hogy eligyák előled az összeset, csak idő kérdése...Már ha Armin ivadékai, és ebben szerencsére biztosak lehetünk. Építened kéne a készleteidnek egy titkos, zárható pincét, ahova nem viszed le még a holdgyerekeidet sem.
- Hát, azt elhiszem, hogy egy egész kincstárra való készletet kell felhalmoznom. Na várj,  mi...?
  Kussolok el, ahogy az utolsó mondat átszivárog a tudatomba.
- A holdgyermekeim? Nem, határozottan félre hallottam.Biztos, hogy a család valamelyik régi barátja kapja ezt a megtisztelő feladatot.
- Így van. És az Te vagy. Armin nem említette még?
- Hát...óh, Te jó ég. Édes mamukám...
  Dracon legnagyobb felháborodására felpattantam a székről, aminek hatására hangosan koppanva dőlt el a földön, én pedig a kamrában találtam magam igen csak hamar. Némi keresgélés után megtaláltam a krumplis zsákok mögé dugott piás üveget, amit Armin elől rejtegettem. Volt egy olyan érzésem, hogy ilyen aljas helyen nem fogja keresgélni. Olyan pillanatra tartottam, mint mondjuk ez is. Amikor ünnepelni kell. Ez pedig határozottan egy olyan pillanat.
- Kell egy kis szívnyugtató. Én nem is tudom, hogy mit mondjak...
  Hogy Lory ne lássa az arcomat, azt szinte teljesen Dracon szárnyai közé temettem, és azt mímeltem, mint ha nagyon érdekelne a kis kedvenckém állapota. Pár könnycsepp gördült le az arcomon. Na ennyit a badass elképzelésekről. De ez tényleg egy olyan hír volt, ami...egész életemben egyedül voltam, legalábbis a felnőtt életemben, egyedül Aelfsige volt az, aki ténylegesen törődött velem az elmúlt években. Aztán meg, ahogy rászabadultam a világra, bosszúval és dühvel a lelkemben, magányosan és elárulva, folyton olyan behatások értek, amelyek sorra döntötték le a falakat, amelyeket a lelkem és a szívem köré építettem, pont úgy, ahogy anno Kiril épített mentális gátat az emlékeim köré. És ahogy kezdem egyre jobban elhinni azt, hogy talán tényleg nem vagyok egyedül ebben a világban..ez olyan érzés volt, amit nehéz leírni. Dracon megérezte, hogy mit is élhetek át, és kedveskedve nyalt végig az arcomon, egy nagy adag nyállal lepve el azt. Végül ismét Lory felé fordulok, ruhám ujjával próbálva letisztítani az arcomat.
- Nem kell mondanod semmit, csak...kérlek, lepődj majd meg, amikor felkér a nemes feladatra. Mint ha nem tudnád. Addig meg van időd gondolkozni, hogy mit mondj. De! Ez felelősség is. Mert vagy életben tartasz minket, vagy ha ez nem sikerül, rád lesz sózva Köd-erdő örököse.
~ Óh...hát ez valami csodálatos. Csak semmi felelősség és nyomás rajtad, Cyneci...~
- Esküszöm, hogy nagyon meglepett arcot fogok vágni...és köszönöm a bizalmat és a megtiszteltetést. Tudom, hogy mik a holdapa feladatai és eddig is minden erőmet beleadtam abba, hogy megvédjelek titeket, bár szerintem Ti jobban megtudjátok védeni magatokat, mint én tudnám, de ígérem, hogy soha sem hagylak cserben titeket. TE, és Armin vagytok az egyetlen barátaim.
 A kissé túl nyersre és őszintének sikerült vallomásért cserébe kaptam egy anyai ölelést, ami határozottan jól esett. Főleg, amikor végig simított a hajamon. Óh...a végén még tényleg elérzékenyülök!
- Csak csipkelődni akartam. Tudom, hogy számíthatunk rád és bízhatunk benned, ezért is választottunk téged.
  Végül visszaült a helyére és onnan folytatta tovább a beszélgetést.
- Szerinted fiú vagy lány?
- Remélhetőleg mindkettő. Amilyen szerencsés nótás Arrcy, most biztos, hogy csőstül jön rá és rád az áldás. De ha tippelnem kéne, akkor lány. És csak nagyon remélem, hogy a Te vonásaidat fogja örökölni. Bár akkor meg nagyon sok feladatom lesz a kéretlen udvarlók eltakarításában. Mondd csak, a holdapai feladatköröm legálisan feljogosít arra, hogy a lányodra nyomuló pancserokat kinyírjam? Vagy csak büntessem meg őket?
- Feljogosít, legalábbis ameddig nem tudja megvédeni magát. Bár ha rám hasonlít, én előbb vertem orrba a fiúkat, minthogy leessen, hogy csak udvarolni próbáltak.
  Na ezt a jelenetet azért el tudtam képzelni. Biztos nagyon aranyos lehetett a kis Lóri, ahogy a fiúkat terrorizálja, mert azt hiszi, hogy piszkálják őt. Rémisztő és életrevaló kiscsaj lehetett már kiskorában is.
-  Ha viszont ebben a tekintetben olyan lesz mint az apja...Akkor a Hold óvja a férfiakat, mert kegyetlen világ vár rájuk. Még az első verziónál is kegyetlenebb.
- Oh...na igen, végül is, tényleg a kettőtök gyermeke lesz, úgy hogy félteni biztos, hogy nem kell. Ha fiú lesz, akkor meg ajánlom, hogy készüljetek fel, mert egy egész hercegi kincstár nem lesz elég a gyermektartás fedezésére. Előre elképzelem, mekkora sikere lenne annak a fiúnak a csajok körében. Főleg ha én tanítom meg neki a mesterfogásokat.
- Érdekes, mert Armin sose költekezte túl magát. Meglepően egyszerűen élt, amikor megismertem, ez itt már soknak számít.
  Egy intéssel körbefogta a házat, hogy minden kétséget kizáróan tudjam, hogy miről van szó. Na igen, Arrcy koma tényleg nem sokat költött magára, inkább a népére és a fontosabb dolgokra. Egy normális uralkodó - szinte nehéz elhinni.
- Szóval szerintem nem lesz vészes...remélem. Nem tudom. Nekem nem volt rendes gondoskodó anyám, a férjemnek meg rendes gondoskodó apja nem volt, a sötétben fogunk tapogatózni, de valami majd csak lesz.
- Óh, nem úgy értettem a gyerektatást...hanem majd amit a kéretlen kis unokák után kell fizetnetek.
- Áhh, majd az apja megtanítja, hogyan vigyázzon.
  Szemeim előtt felderengett a kép, ahogy Lóri mama házát ellepi a több tucat kis unoka és mindegyiküket addig kajáltatja, míg már csak gurulva tudnak távozni a lakásból, míg Armin papus a kandalló előtti székében pipázgatva nézi a jelenetet és a régi szép időkről beszélget a körülötte csücsülő kis kölkökkel. Azt hiszem, hamar megoldódna az a probléma, hogy túl kevés self van már így is...
- Én egészen biztos vagyok benne, hogy csodálatos szülők lesztek. Amúgy egy kis technikai kérdés: ugyebár, mint Holdapa, nekem a gyerekről kell gondoskodnom. Tudom, hogy csodás szülők lesztek...de feltételezzük, hogy nem, akkor ha netán Ti ártanátok a gyermeknek, akkor még is, mi a teendőm?
   A kényes kérdésre nem érkezett azonnal válasz, szemmel láthatólag Lory is eléggé komolyan elgondolkozott a válaszon. Aztán amikor megkaptam, nem nagyon örültem neki, bár valami ilyesmire számíthattam. Szerencsére ez egy igen csak valószínűtlen lehetőség.
- Ha apróságról van szó, akkor emelj szót ellene, ha kell, nyújts neki menedéket, akár ellenünk is. Ha pedig valaha úgy érzed, hogy veszélyeztetjük az életét, ölj meg.
- Nagyon, nagyon, nagyon remélem, hogy ilyen azért nem fordul elő. De sajnos bármi eshetőség elő fordulhat, így sajnos ezt a komoly témát is érinteni kell. Kérlek, ne hozzatok semmikép se ilyen helyzetbe. Bár ha így lesz, az nem a Ti saját hibátok lesz, hanem valaki másnak a manipulációja...bár csak egy fajt ismerek, aki képes lenne erre. Na de ezek túl borús gondolatok, inkább inni kéne egyet a lehetőségre, nem? Óh, nem, még sem...Te most nem ihatsz. De szerencsére én hoztam magamnak itókát.
  Azzal már ki is bontottam a piás üveget, amit még a krumplis zsákok mögül halásztam elő, és az asztalon lévő poharat tele töltöttem vele. Szívem szerint az üvegből húztam volna le a teljes tartalmat, de hát az nem illik úri társaságba, és határozottan pórias lett volna ebben a helyzetben.
- Hamarabb kell egy Méylséginek felkelnie ahhoz, hogy a saját gyermekem ellen tudjon fordítani, de számoltam már ezzel a lehetőséggel is.
~ Tehát Ő is találkozott már velük...hogy ez engem miért nem lep meg?~
- És most már sokkal jobban kell vigyáznom, hogy ne hozzak haza semmi nyavalyát tőlük, sőt, a legjobb, ha messze kerülöm az egész ügyet, ameddig tehetem. Emiatt ne fájjon a fejed.
~Óh, kedves, még ha nem lennél várandós, akkor se örülnék neki, ha ilyen dögök közelében kóricálsz.~
- Nade, én hogyan űzzem el a borús gondolatokat, ha csak Te iszol! Szerinted tényleg nem lehet? Vizezett bort sem?
  Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán végül is, nem láttam semmi akadályát sem annak, hogy egy kis bort igyon.
- Hmm...vizezett bor rendel!
  Kissé óvatosabban állok fel a székből, mielőtt ismét megborítanám Dracon-t és a kamrából előhoztam egy üveg bort. Vörös, jó évjáratú és kellemes illatú, zamatos itóka volt. Egy pohár aljába némi gyógynövényt szórjak, hogy ne savasítsa fel annyira a gyomrát és átnyújtottam neki a poharat.
- Egy próbát megér...és akkor, a feltételezhető öröm hír örömére!
- Csak nem lesz baj. És a holdapaságodra!
 A két pohár halkan koccant össze, ahogy kölcsönösen üdvözöltük egymást, arcunkon mosollyal. Hát igen, a végén még tényleg minden jóra fog fordulni. Nehéz ezt az egészet elhinni.
-  Ezek után azért nagyon remélem, hogy nem fog kiderül,i, hogy félreértettük a jeleket...
- ...hát, ha más nem, legalább találtunk egy jó okot a koccintásra. Mindig lásd meg a pozitívumot!
  A poharak tartalma hamar elfogyott, és a két jó barát még jó ideig beszélgetett egymással, mindketten reménykedve egy szebb jövőben, ahol Lory és Arcy szülők lesznek. Remény. Még mindig él.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Okt. 26, 2017 7:05 pm

Huh, végigküzdöttem magam rajta és a szokásos Cyne-i minőséget tartod, elképzelésem sincs miért nem két élményben küldted be egy hatalmas helyett. De hát a te dolgod, minden esetre érdekes volt látni Cyne reakcióját és az udvarias kásakerülgetést, ahogy próbálja Loryval közölni a tényvalókat. Jutalmad 100 TP, 1000 váltó + 1500 váltó hosszjutalom.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 640
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Csüt. Okt. 26, 2017 10:19 pm

End of a story

" Miért vártál eddig? Mi volt az, ami vissza tartott téged? Féltél tán attól, ami ott fog téged várni, az út végén? Féltél attól, hogy a múlt árnyai rád förmednek? Hogy vádlóan mutogatnak rád kocsonyás ujjaikkal, elítélve minden egyes tettedet? Félve attól...hogy talán igazuk van? Félve attól, hogy a döntések, amelyeket meghoztál, helytelennek bizonyulnak?"
― A lelkiismeret szavai



  Egyik kezemmel félre húztam azt az ágat, amely azzal fenyegetett, hogy töviseivel szétszabdalja az arcomat, és most már végre tiszta rálátást kaptam arra a helyre, ahova el kellett jönnöm. Rég óta halogattam már ezt a döntést, mert féltem attól, ami itt várhat majd engem. Féltem, hogy mit is fogok itt találni. Összeszoruló szívvel, tájtékos arccal közeledtem egyre inkább az úti célomhoz. Szívem remegett, kezem remegett, a lábaim remegtek. Erős érzelmek kavarogtak bennem, olyanok, amelyeket hosszú ideje megpróbáltam már visszafojtani. De meg kellett ezt tennem. Le kellett zárnom ezt is magamban, hogy ha ismét teljes akarok lenni - bár a teljesség az én esetemben kicsit mást jelent, de a lényeg ettől függetlenül ugyanaz marad. Meg kellett tennem...mert már így is túl sok ideje halogattam ezt a döntést. Meg kellett tennem - mert szívem legmélyén, belül, abban a sötét, torz valamiben, ami csak fekete trutyit pumpál az ereimben - ott belül már éreztem, hogy amúgy is túlságosan késő. Mennyi idő is telt el azóta? Több, mint egy évtized - talán meg van a tucatnyi év is. Igen, határozottan meg van a tucat is. De az ösvények még mindig ismerősnek tűntek, felismertem egy-két helyet. De az ösvényeket benőtte már a gaz, a vadak se jártak már erre. A régi helyek most sötétek és vádlóak voltak, és igen csak rémisztőek. A régi patak már kiszáradt, vagy csak új medret talált magának.
   A ház előtti kis udvart már rég benőtte a gaz. Gondozatlan volt, mint amihez évek óta nem nyúltak hozzá. Éjvirágok, holtak szeme és egyéb olyan gaz lepte be, amely csak ott fészkeli be magát, ahol régi halál szagát érzik. Tele volt velük a környék. A ház oldalai roskadoztak, a természet vissza hódította magának ezt a területet. Jó pár fa torzonborz, göcsörtös ágai nyúlkáltak ki az ablakon, amelyeken már nem voltak meg a kifeszített bőrök, amelyek vissza fogták a hideg szeleket. Sötétség uralkodott mindenhol, de legfőképpen a szívemben. Pár tétova lépést tettem meg az egykor gondozott járdán, amelynek köveit már feltörték a gyökerek. Kezem végig simított a néhai kerítésen, mely most már csak darabjaiban volt meg. Talpam alatt kavicsok fordultak ki, ahogy az ajtóhoz léptem. Régebben mindig be volt olajozva, most már igen csak megviselt volt. Először nem is engedett a nyomásnak, úgy hogy teljes testtel neki dőltem, mire kinyílt. Hangos recsegés, felháborodott állatok zaja, ahogy menekülnek a náluknál nagyobb elől. Halál, ernyedés, feledés, bánat és könnyek bűze töltötte be a levegőt odabent, ahol már nem járt a szellő sem. A bútorok darabjaiban hevertek szerte-szét, az ágyakat feltúrták, mindenfele állati ürülék szennyezte be az egykor szent helyet. A képek, amelyek a falakon díszelegtek, immáron kifakultak. A kamra, amely anno tele volt kajával és alapanyagokkal, már rég ki lett fosztva a négylábú vagy kétlábú állatoknak köszönhetően. A lépcső, amely az emeletre vezetett, már porladó félben volt, így meg sem kockáztattam, hogy felmenjek rajta. Nem volt ott semmi keresni valóm sem. Gyerekkoromban se mentem fel oda soha sem. Az tiltott terület volt.
  Bánatos tekintettel, vérző szívvel jártam körbe gyerekkorom lakhelyét, és könnyes szemekkel simítottam végig a maradványain. Régi emlékek törtek elő belőlem - hamisak és igaziak egyaránt. Az ágy, amelyen aludtam - életem legszebb álmait álmodtam rajta ...vagy éppenséggel ott feküdtem, szinte a halál szélén lebegve. A kitalált és a ténylegesen megtörtént valóság darabjai összemosódtak, és egy hamiskás képet vetítettek elém, ahogy az egész ház ismét megelevenedett. Szinte már hallottam anyám nevetését, apám dörmögő hangját, Kristen vad rikácsolását. Megfordultam és kerestem őket, azonban csak a baglyok és a vérrikoltók károgása volt az. Lehuppantam az egyetlen, még viszonylag épen maradt ágy szélére, térdeimen könyökölve, arcomat tenyereimbe temetve, miközben hagytam, hogy átjárjon a bánat teljes erejével. A múlt emlékei ott kavarogtak körülöttem, támadtak és ostromoltak és szúrtak és hasítottak és kínoztak és baltával csapdostak és kivéreztettek és bántottak és...és sok mindent tettek, de egyik se volt kedves.  Nem mint hogy ha megérdemeltem volna azt. Nem, én azt érdemeltem ki, ami most történt velem. Azt, ahogy a sötét örvények kavarognak körülöttem és folyton váltakozó alakjukkal, vádlóan mutogatnak rám. Koponyák, amelyekről már lefoszlott a hús, szemgödreik üresen bámulnak vissza rám, állkapcsaik hangosan kattogva mozognak, miközben újabb és újabb néma átkot formáznak és mondanak ki rám. A csontvázujjak értem nyúlkálnak, hogy magukkal ragadjanak.

" Szeretlek, kicsim. Mindig is szerettelek téged! Na gyere, öleld át anyukádat!"
  A levegő fodrozódott, ahogy anyám belépett az ajtón. Ugyanolyan szép volt, ugyanolyan sugárzó a mosolya, mint régen. Zölden csillogó szemeiben kedvesség és megértés sugárzott. Arcán nem volt egyetlen ránc sem, karjait szélesre tartotta, hogy átölelhessem őt. Felpattantam az ágyról és vidáman szaladtam a karjai közé, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson engem, hogy vígaszt nyújtson. Hát még sem halt meg! Él...és egy percet sem öregedett!
- Annyira sajnálom, anya!
 Kiáltottam boldogan és megbánóan. Egy pillanatra mint ha éreztem volna az anyai ölelés melegét, azt a melegséget, amelyet senki mástól nem kaphatsz meg. Egy pillanatra....egy pillanatra még én is elhittem és reméltem, hogy ez a valóság. De a kép szerte foszlott. A ház ismét egy romhalmazzá változott, anyám pedig nem volt sehol sem.
"Miért hagytál minket magunkra? Miért hagytál el engem? Nekem már csak TE maradtál, és...itt hagytál, hogy egyedül és magányosan haljak meg!
  A vádló hang átsüvített a szobán, olyan hidegen, hogy vacogni kezdtem, és belül teljesen megfagytam. Megráztam a fejem. Csak a szél sivított át a megereszkedett deszkák között. De nem bírtam tovább ebben a házban maradni. Nem...itt túl sok keserűség és megbánás van. Ostromolja az elmém, éles karmaival karmolja azt és hasogatja. Az ajtón szinte úgy estem ki. Ahogy kiléptem, megláttam egy tisztást, amelyet nem nőtt be a gaz, amely még mindig tiszta maradt, annyi év után is, hogy nem ápolták gondos kezek. Enyhe mágia illata érződött...ártalmatlan, talán csak azt a célt szolgálta, hogy a növények ne hódítsák meg ezt a területet. Térdeim összecsuklottak, lábamból elszállt minden erő és a földön találtam magamat. Hangosan felzokogtam, a fejemet fogtam, a fülemet tapasztottam be, ahogy újabb és újabb vádló litániák támadtak fel a szélben, és hadat üzentek nekem. De haladtam előre...mentem, mert mennem kellett. Mert hívtak engem. Mert ott kellett lennem! Oda kell érnem! Én...négykézláb kúsztam előre, a körmeim alá föld tapadt. Egy láthatatlan kőben beakadt a körmöm...talán le is tépte azt. Nem tudom. Valami vérzett. Lehet, hogy csak a szívem szakadt meg? Mi ez a hangos, recsegő hang? Óh...csak a fák. Megérkeztem. Megpróbáltam feltornázni magam, teljesen sikertelenül. Végül ismét térdre rogytam, miközben karjaimmal öntudatlanul is átöleltem magam, olyan erősen, hogy a bordáim majd' szétpattantak. Ebben az ölelésben semmi melegség nem volt. Ebben az ölelésben csak a halál és a keserű magányosság volt. Végül egyik kezemmel elsöpörtem a borostyánokat az egyik sírkőröl.
ITT NYUGSZIK KRISTEN SHADOWBANE
EMLÉKE ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBEN ÉL! SZERETETT LÁNY, SZERETŐ TESTVÉR
EGY ANGYAL, KI MEGFESTETTE ÉLETÜNKET


 Apám, az a szemét nem akart semmi üzenetet vésetni a sírkőre. Elásta egyedül a lányát, utána a sír közelébe se ment, messze kerülte azt, mint ha túlságosan is fájna neki "szeretett lánya" elvesztése. Végül anyám csináltatott a háta mögött egy sírkövet és helyezte oda. Amikor apám megtudta, először feldúlt volt, aztán annyiban hagyta az egészet. Soha se ment a közelébe. Azonban...nem csak ez az egy sír volt. Véres körmeimmel a következő feliratot simítottam el.

EMLÉKÜL CROWNE SHADOWBANE SZÁMÁRA
"BÁR TESTED NEM LEHET VELÜNK, EMLÉKED ÖRÖKRE VELÜNK MARAD"
SZERETŐ APA ÉS FÉRJ, A FÁTYLON TÚL TALÁLKOZUNK


  Keserűen nevettem fel a feliraton és az azon megfogalmazott hazugságokon, vagy félreértéseken. Óh, persze, nagyon szerető apa volt és nagyon szerető férj. Szerencsére anyám soha sem tudta meg, hogy mit is tett a háta mögött. Nem mondtuk el neki soha sem Kristen-nel, mert féltünk, hogy apánk, az a mocskos kis dög tényleg bántani fogja őt. Így aztán Ő egész életében abban a tudatban volt, hogy a férje ténylegesen szereti őt, és hogy állandóan gondoskodik a gyermekeiről. Ez a hazugság sokkal feldühítőbb volt mint az, amit néha velünk tett. De jobb is, hogy anyu soha sem tudta meg. A szíve tört volna össze és az őrületbe kergette volna őt az a sok évnyi kegyetlen elnyomás tudata, amiben részünk volt. Ő megmaradt számunkra a biztonságot nyújtó óvó angyal, akinek a közelében még apánk se mert packázni velünk. Egy tényleges angyal volt ő...akit magára hagytunk. A könnyek forró áradata árkot vájt már az arcomra. Egy ideig haboztam a következő sírnál. A fejfát benőtte a gaz, de látszott rajta, hogy gondosan faragták ki karacsin fából - gyerekkorom kedvenc fájából. A fejfáról egy holdezüsttel keretezett tábla lógott, amelynek a sarkában egy vicsorgó farkasfej őrizte az üzenetet.

CRISPIN SHADOWBANE EMLÉKÉRE
A FIÚ, KIT ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBEN FOGUNK ŐRIZNI
SORSOD LETT LÉGYEN BÁR ISMERETLEN, DE SZERETETEM IRÁNTAD ÖRÖK MARAD


  Fuldokoltam. Ahogy a sós lé, amelyet egyesek könnynek hívnak, szinte már a torkomban tört utat magának. Jajj, anya, annyira sajnálom! Soha se tudtad meg végül, hogy mi történt veled. Soha se tudtad meg, hogy a fiad annyira nem is messze innen éli tovább az életét, kiképzést kap, hogy bosszút álljon az apján. Én annyira sajnálom! Bár csak vissza mehetnék az időben és kijavíthatnám a hibáimat. Bár csak soha se mentem volna el az őrjárat vesztőhelyére, bár csak soha sem hagytalak volna itt magadra. Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? Tudsz-e még egyáltalán szeretni? Én szerettelek téged. Mindig is szerettelek. De nem tudtam vissza jönni ide. Féltem...féltem attól, hogy csalódott leszel rám, hogy haragudni fogsz rám, hogy elzavarsz magadtól, hogy nem kapok tőled ölelést...hogy megutáltál engem. Féltem, annyira féltem anyu! Egy gyermek voltam csak, aki nem értette, hogy mi folyik körülötte. Egy gyerek voltam, akit sötét érzelmek hajtottak előre. Annyira hiányzik az ölelésed. A bölcs szavaid. A megnyugtató halk szavaid, amelyeket a fülembe suttogsz. A mosoly az arcodon, a melegség a szívedben és a szemedben. Féltem, hogy mindezeket örökre elveszítem. Nem tudom...nem tudom ezt soha se jóvá tenni. Soha sem tudom már elmondani neked ezeket a szavakat és még ezeknél is többet! Hányszor vissza jöhettem volna ide! Hányszor vissza akartam jönni. De féltem, hogy undorodnál tőlem és attól, amivé váltam. Azt nem éltem volna túl, anyu. Egy rohadt kis aljas szemét lettem, aki pénzért ölt és azért, hogy a Mesterét lenyűgözze. Az lettem, amit a legjobban elítéltél egész életedben. Egy utolsó, alá való bűnöző. Én...nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Nincsen rá mentségem. De Te....Te még akkor is szerettél, amikor ezt a sírt megástad nekem, nem igaz? Egy üres sír, ahova az üres szívedet is temethetted egyben. Szinte látom magam előtt, ahogy megöregedve, megőszülve ásod ki puszta kézzel a kis gödröt, amely nem tartalmaz testet. Nem tartalmaz semmit, amit utoljára magadhoz ölelhetnél. A sír fölé görnyedsz és ugyanúgy rázkódsz a sírástól, ahogy én. Miért voltam ilyen önző? Miért voltam ilyen gyáva? Miért?! Nem érdemlem meg azt a sok szeretetet, amit adtál nekem és Kristen-nek. Én...nem vagyok méltó erre. Tudom, hogy kié az utolsó sír. Jajj, anyu. Hiányzol és szeretlek.

MIRANDA DARKLEAF
ANYA, FELESÉG, ÁRVA ÖZVEGY
KÍVÁNJUK, HOGY TALÁLKOZZ CSALÁDODDAL A FÁTYLON TÚL


  Az egyszerű fejfát valami ismeretlen művész csinálhatta, anyám halála után. Talán....talán nem is magányosan halt meg? Talán voltak barátai, akik gondoskodtak róla? De az....az nem az, mint a család, mint a gyermekek, mint az unokák. Nem, elárultuk őt. Mindannyian. Közösen. És Ő belehalt a fájdalomba és a magányosságba. Szerető kezekkel simítottam végig az egyszerű fán és kucorodtam le annak tövébe, a sírgödör tetejére, hogy minél közelebb legyek ahhoz, ami egykor az anyám volt.
- Képzeld anyu, megtaláltam a boldogságot. Legalábbis azt hiszem, hogy megtaláltam. Bár csak találkozhattál volna vele. Egy lenyűgöző nő. És barátokat is szereztem magamnak! Jajj, annyi mindent mesélhetnék neked! A legjobb barátom a hercegünk, képzeld! A felesége egy tünde lovagnő, de ...nem, tudom mit gondolsz. Nem minden tünde rossz. Ő az egyik legelbűvölőbb nő, akivel valaha is találkoztam és az életemet is rábíznám. Végre megtapasztaltam azt, hosszú idő után újra, hogy mit is jelent az, hogy ha szeretnek valakit. Bár csak látnád Ada gyönyörű szemeit, élettel teli, néha bíráló, néha kutakodó arcát...bár csak látnád a szívét. Óh, és Armin...egy utolsó alkoholista, aki majdnem az asztal alá ivott engem! De azért én imádom, és mindent megtennék érte. Ahogy Lóriért is...ja igen, mindenkinek becenevet adok. Szerintem vicces. Szerintük nem. És ott van még Sári is, akitől még mindig félek. És az a sok-sok ismerős, akikkel végül össze barátkoztam. Eva...talán az egyetlen ember, akire barátként gondolok. Találkoznod kéne Ripacs Lovagnővel...Kristin, vagy hogy is hívják a nevét. Dalgaard talán? Legalább le tudnád pofozni őt és megtanítani arra, hogy a kora reggeli rutinja ne az legyen, hogy karókat nyeljen. Annyi mesélni valóm van. Hadd meséljem el neked, mi történt velem manapság!
  S azzal fekvő helyzetemben elő kapartam a boros flaskámat, és a síron feküdve, néha a fejfának dőlve, vagy éppenséggel a sírok között mászkálva, vadul gesztikulálva, teljes beleéléssel adtam elő életem történetét. A táskámban szerencsére bőven volt itóka, alaposan felkészültem erre az útra. Az ötödik vagy hatodik flaska méregerős pálinka után már...már nem tudom, hogy mi történt...

 Elatha. Soha sem fogok úgy tekinteni erre a városra, mint...mint előtte. Azt se tudom, hogy keveredtem ide vissza. A szívem még mindig lángolt, ahogy az emlékeim is. De végül búcsút tudtam mondani édesanyámnak, még ha nem is úgy, ahogy terveztem, vagy ahogy reméltem. De most ismét itt vagyok, a fővárosban. Úgy terveztem, hogy maximum még egy hetet maradok itt és ha nem történik menet közben semmi sem, akkor el tudom intézni az itteni dolgaimat, elbúcsúzni a hercegi pártól és talán Sharlotte-tól, hisz ki tudja, mikor vet újra ide engem a sors. Aztán megláttam Armin-t, amin épp az egyik fa tövében elhelyezett padon ücsörög egyedül. Körbenéztem, egy testőrt se láttam a közelben, valószínűleg megint elzavarta őket. Már innen távolról is látszott, hogy valami aggasztja őt, de ez se volt tőle szokatlan mostanában. A szemöldökömet ráncoltam. Végül is, akár most is elbúcsúzhatok tőle, ki tudja, hogy a következő napok mennyire lesznek sűrűek s mivel nem vagyunk messze a Névtelenek Házától, akár Sárihoz is beugorhatok menet közben, aztán Lory-t az utolsó napra hagyom. Így aztán a pad felé veszem az utamat, és lehuppanok mellé, anélkül, hogy engedélyt kértem volna tőle. Hisz, elvileg, ez egy közpark, nem igaz? Ha nem akarná, hogy bárki is mellé üljön, akkor elterülne a padon, hogy még csak esélyünk se legyen. Így viszont elég sok hely volt mellette, szinte kívánta, hogy valaki elfoglalja. Mondjuk én...
- Üdv, Armin hereg. Mi veti magát erre felé, ezen a szép napon?
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Pént. Okt. 27, 2017 2:27 pm

Úgy látom ez az Ascensio közvetlen előzménye, nagyon érzelemdúsra sikeredett. Szerintem, ha anyukád tudná milyen fejlődésen mentél keresztül az utóbbi időben büszke lenne rád. Jár neked érte a 100 tp és 1000 váltó
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 244
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.