Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Sabriyah

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 34

Küldetés: Sunset at Nordenmouth

Szer. Május 09, 2018 3:17 pm by Sabriyah



Kedves gyermekeim!



Comments: 9

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 53


Cynewulf/Sheatro

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Aug. 18, 2017 9:57 pm

Running with the Wolves

"Szabadság. Ismered ezt a fogalmat, drága utazó? Hiszed azt, hogy a szabadság egyenlő azzal, hogy háborítatlanul sétálhatsz az utcákon, hogy akkor iszol a kocsmában, amikor akarsz és akkor vered az asszonyt, amikor engedetlen, anélkül, hogy ezért bárminemű következményekkel kéne foglalkoznod? Ezek a társadalmi szabadságok. Nem erre gondoltam. A természetire. Óh, látom az arcodon, hogy nem érted, miről beszélek. Hajolj közelebb, és elmesélek neked egy történetet. A hóban és a jégben született, süvítő szelek formálták és a Hold fényes éjszakákon vonyító farkasok adják édes zenei aláfestését."
― Utazók Regéi



 Fehér táj terült el előttem, amely teljes mértékben magával ragadott. A láthatár végtelen volt, és végre-valahára teljesen egyedül voltam, ahogy arra már vágytam olyan rég óta. Végre ismét szabad voltam, távol Elatha-tól, a Köd-erdőtől. Távol a háborútól, a borzalmaktól, a vérontástól, az aljaskodástól és alakoskodástól. Távol mindentől, amely már olyan súlyokat pakolt lelkemre, melyek alatt görnyedeztem. A lelkem és az elmém elfeketült, s mindenben borzalmat láttam. De itt...
  ...gyermeki kíváncsisággal és örömmel simítottam végig vékony, bőrkesztyűs kezemmel a fenyőfán, amelynek ágain vastagon megült a hó, s egy játékos szellő rezegtette meg ágait, amelynek hatására nemsokára már engem terített be egy nagy adag hó. Tenyerembe vettem a fehér csodát és hosszú ideig bámultam csak. Szabadság. A szél háborítatlanul suhant át a tájon, hogy felkapja a havat és magával cibálja olyan helyekre, ahova emberi láb talán még be se tette a lábát. A Hold aranyos-ezüstös színnel árasztotta el a látóhatárt, minden elevennek tetszett, de egyben mint ha a múlt egy darabjára bámulnék. Minden érzékem életre kélt ezen nyers, kegyetlen vidéken és együtt éltették az élet csodáját.
  Talpam alatt ropogott a hó, ahogy megindultam előre. Lábam gyakran beszakadt, a cipőm már elázott és éreztem, hogy gyilkos hideg kúszik fel a tagjaimba, de minderről szinte tudomást se vettem. A hó és jég birodalmában jártam, ezen erők formáztak itt mindent. Nyers, kiragadott darabok. Erodált sziklák, befagyott tavak, fenyvesek. Pirosra fagyott arcomat alig éreztem, kezeimet alig bírtam mozgatni, de ez se tudott érdekelni. Csak törtem tovább előre, töretlen lendülettel. Senki se volt itt, akinek szavai felzaklatnának. Sehol az üllők és pörölyök kongása, a részegesek éneke, a perlekedők ordibálása, a vér csöpögése. Távol minden társadalmi elvárástól, minden egyes kötéltől és igától. Végre szabad voltam.

  Kis tábortüzem mellett üldögéltem, s merengve figyeltem a sötétségbe burkolózó tájat. Az eget felhők sűrű függönye takarta el, még Hold Anya kegyes fénye se tudott áttörni rajtuk. Hátamat hátizsákomnak vetettem. Talán be kéne menni a sátramba, ahol már várnak a vastag szőrmék, hogy felmelegítsenek, a kulacs bor, amely még épp hogy nem fagyott meg. De élveztem, ahogy vonásaimat a szél keményíti meg, ahogy bőröm kicserződik, ahogy az elemek ostromolnak teljes erejükkel, mint ha ki akarnának zavarni erről a helyről, ahol nem szívesen látott vendég vagyok. Itt a Természet uralkodott, s teremtményein kívül másnak maradása nincs. Könnyek csorogtak a szememből, csak hogy szinte azonnal megfagyjanak. Végül behúzódtam, amikor már nem bírtam tovább, s dideregve, vacogva fészkeltem be magam a szőrmék közé. Dracon nem jött velem. Nem bírta volna ezt a terhelést, ahogy én is alig bírtam. Magányra vágytam és most megadatott nekem.

  A fenyves kicsike volt a maga nemében, alig pár tucat magasra törő fából állt, amelyek sűrűn nőttek, szinte átölelve egymást, mint fázó emberek, amikor összebújnak, hogy egymás testének hőjével melengessék egymást. Ha azt hittem, hogy az egész környék kihalt, hát nagyot tévedtem. Fajdok egy kis csoportja szállt fel, felháborodva károgva a betolakodóra, aki megzavarta békés nappali nyugalmukat. A végtelen fehérségen visszaverődő nap fénye bántotta a szememet még szemüvegen keresztül, látásom már káprázott a túl erőltetéstől. Az utolsó faluba, ahova betértem, mielőtt beléptem volna erre a vidékre, azt mondták, hogy ezt úgy hívják. "hó vakság". Amikor nem látsz mást, csak töretlen fehérséget, és az arról visszaverődő vakító fényt. Egyelőre nem vakultam meg - remélhetőleg nem is fogok - és a fájdalmat már régi ismerősként köszöntöttem viszont.
  Az örök zöldek árnyékában járva valamennyire védve voltam a széltől, de még így is bele-bele kapott a ruhámba, a vastag, bélelt köpenyembe, további reszketésre kényszerítve. Összehúztam magamon a bundát, amelynek szíja kicsatolódott, de sok mindent nem értem el vele. Megigazítottam arcomon a sálamat, hogy védjem az orromat az elfagyástól. Nem erre a vidékre születtem, valószínűleg soha se szoknám meg a fagyot, és ezt éreztette is velem minden egyes lépésemnél.
  A távolból farkasok vonyítását sodorta a szél. Halvány mosoly játszadozott arcomon ezt a hangot hallva. A világ legfenségesebb teremtményei, kik felé a szívem oly' erősen húz. Fájdalmas tüske volt számomra Milingen, amikor a bányában szegényeket meg kellett ölnünk, mert egy őrült ember még őrültebb kísérleteihez használta őket. A név kötelezné a sötét elfet talán? Csak azért szeretem oly' erősen a farkasokat, mert a nevüket hordozom én is? Pontosabban...hordoztam. Vagy még mindig hordozom? Ki vagyok én egyáltalán? Cynewulf vagy Crispin Shadowbane? Hosszú ideig éltem káprázatban és hazugságokban, az ámítás és cselszövés a lényem szerves részévé vállt. Még mindig nehéz volt magamra Crispin-ként gondolni. Farkasok...szívem és lelkem megformázói. Fenséges vadállatok. Gondoskodó falka, amely nem hagyja magára a gyengéket és védteleneket sem. A táj királyai - vitathatatlanul. Sötétben ólálkodó vérszomjas bestiák, amelyek nem szokták meg, hogy ellenségük akadna. Minden nyúl és fajd és róka és kisebb rágcsáló féli nyomaikat és lépteiket. Vonyításukra ösztönösen bújik el minden egyes lény. Engem megnyugtat.
 
  Hiányzott már a falkám, ahova igazából tudnék tartozni. Széttépett család, amely nem gondoskodott egymásról, csak hajszolták önnön vágyaikat. Apám - Ó, az én drága, egy szem, drágalátos apám. Kínzóm. Szenvedésem okozója. Csak az "értelmes fajok" képesek ilyenre. Csak mi vagyunk képesek egymást feláldozni hogy elérjünk olyan célokat, amelyek végül semmit sem érnek, hisz a Fátylon túl lépve nem vár ránk semmi, csak örök feledés. Minden, mit ezen gyarló világban teszünk, értelmetlen és felesleges. Nincs túlvilági jutalom, örök élet...se örök szenvedés. De ettől függetlenül folyton ártunk egymásnak és szenvedést okozunk. Hol található meg ez a természetben? A farkas öl. Azért, hogy túléljen, hogy kölykét és saját magát táplálja - hogy védje a falkáját. Mindennek meg van a rendje és a maga szerepe, egy önszabályozó folyamat. Mi ölünk pénzért, hatalomért, bosszúért és egyéb olyan célokért, amelyeket csak meg tudunk nevezni. Mindegy, hogy mi, csak elhitessük saját magunkkal, hogy erre meg van az okunk és a jogunk.

  Egy másik erdő szeletbe értem, ahol ősöreg fák nyújtóztatták ég felé karjaikat. A Hold fénye egy tavon csillogott, amelynek a felszínén vékony jég réteg képződött. A völgyet teljes egészében bevilágította égi kísérőnk fénye. Aranyos-ezüstös fények játszadoztak a fák ágain, törték át a lombkoronát. Csak hasaltam a fák között, nézve az előttem elterülő tájat. A falka óvatosan közelítette meg a tavat. Elől a legnagyobb hím, amelyet valaha is láthattam. Fenséges bestia. Minden izma hullámzott szőrméje alatt. Számtalan csatát megláthatott már, vénült és még mindig a terület királya volt. Az alfa hím. Nemsokára a többiek is követték őt, mellső mancsaikkal törve fel a vékony réteget, hogy hozzá férjenek az éltető vízhez. Vastag bundájuk miatt nem fáztak - velem ellentétben - és most, hogy meggyőződtek arról, semmi veszély nem fenyegeti őket, vissza nyerték bátorságukat és ismét úgy járták körbe a kis tavat, mint ha az övék lenne itt minden. Egy szarvas megdermedve figyelte a jelenetet, meghúzódva a fák között. Tudta, ha megmozdul, észre veszik és megtámadják. A széljárás azonban megfordult és szagát a falka felé sodorta. Mindegyik állat egyszerre kapta fel a fejét. Vonyítás. Vonyítás az éjszakában. A hajsza megkezdődött.

  Órákkal a falatozás után még mindig követtem a farkasokat, bár már kezdtem fáradni. Ha észre is vettek engem, túl sok jelentőséget nem áldoztak nekem, de azért a gyűrűmet magamnál tartottam, ha netán még is csak megtámadnának. Kiértünk az erdőből, a távolban a Nap készült lenyugodni a hegyek pereme mögött. A vörös fény megtört a kérlelhetetlen sziklák tömegén, megfestve a felhők alját, földöntúli szépségbe vonva az egész tájat. A szívem nagyot dobbant a mennyei látványtól, lelkem egy darabja mint ha úgy érezte volna, hogy haza érkezett. De lassan mennem kell, hogy csak az emlékeit hordozzam örökre magamban ezen szépségnek. Épp tábort készültem rakni - bár eléggé féltem attól, hogy talán a farkasok meglátogatnak engem és felkoncolnak - amikor valami hangosan roppant a közelemben - egy faág. A hang irányába fordulva aranyló tekinteteket láttam, amelyek egyenesen engem bámulnak.

  A falka végül úgy döntött, hogy meglátogat engem. Csak remélni tudtam, hogy nem maradtak éhesek azon elejtett két szarvas után, amelyhez az elmúlt órákban volt szerencséjük. Amúgy is, szegényes egy lakoma lennék számukra, alig van rajtam hús, amiből jól lakhatnának. Ha nem fagytam volna már majdnem szét, akkor most izzadtam volna a félelemtől. Remegő kezeimben ott forgattam a Tök király gyűrűjét. Ez volt az egyetlen védekezésem a bestiák ellen. Fegyver nem volt a kezemben, ettől független kezeimet messze tartottam magamtól és óvatosan guggoltam le a földre. Az egész falka itt volt, a háttérben a kölyköket véltem felfedezni, ahogy megbújnak a többiek mögött. A táj rohamos sebességgel sötétedett, szemem egyre több részletet képes volt kivenni. Vártam. Az idő megfagyott körülöttem, ahogy az alfa hím aranyló színű szemeibe bámultam. Kényelmetlen módon emlékeztettek egy másik szempárra, azzal a különbségtől, hogy attól megnyugodtam. Ettől már nem annyira. Vártam, mikor támad rám, mikor támad rám az egész falka. Csak bámultam a farkas szemébe, igyekezve össze szedni minden bátorságomat és az is bámult vissza rám.
  Csodálatos látvány volt, és egyben felemelő érzés is, ahogy alig pár lépésre voltunk egymástól, az egész világomat ez a látvány uralta. A felkelő hold sugarai dárdaként szúrták át a lombkoronát, megfestve a farkas fekete-szürke bundáját. Apró gőzfelhők szálltak fel az orrából, ahogy fújtatott, oldala hullámzott. Nem tudom, hogy mi vett erőt rajtam, amikor óvatosan nyújtottam ki a kezemet. Reszkettem a hidegtől, a kimerültségtől és a túl áradó érzelmektől. Wolf és Wulf. Vajon ennyi elég lesz? Vártam. Vártunk. A hím pár lépést tett felém. Nem hátráltam. Nem állt szándékomban. Ha széttépnek, hát boldogan halok meg. Ez is van olyan jó halál, mint pengék által veszni. Még pár lépés, az orrát kinyújtott tenyeremhez dugta és értelmes szemével az enyémbe bámult. Könnyek úsztak le az arcomon, ahogy a nőstények és a fiatalok is megjelentek körülöttünk és az egész falka körbe vett engem.

  Drága barátaim, ez az igazi szabadság. Mindig is erre vágytam, de megfogalmazni soha se tudtam volna. Kiragadva a világból, kiragadva a társadalomból megtalálni a helyed - még ha rövid időre is - a természet lágy ölén. Azzal a különbséggel, hogy nem lágy és nem törődő, hanem kegyetlen és kitaszító és hatalmas. De megtalálod a helyed. A lelked szabadon szárnyal, az egész vidék szinte a tiéd, nem zavar meg semmi. A fák között süvítő szél a Te énekedet énekli, a te hős tetteidet zengi. A Hold fényét nem árnyékolja be semmi sem, midőn fényében füröszti a végeláthatatlan hó mezőket. Élet és halál, háború és béke? Ki a bánatos fenét érdekel egyáltalán? Itt vagy, és élsz és nem aggódsz a következményeken, nem aggódsz azon, hogy mások mit fognak szólni tetteidhez. Teszed, amit akarsz. Utakon jársz, melyeken előtted senki sem. Vidékeket fedezel fel, amit mások még nem láttak. Feletted, mint ha csak a mágia hullámai lennének, zöld fények ragyognak az égen, s bár magyarázatot nem tudsz adni rá, hogy mi is az, és félősen gubbadsz össze, azt várva, hogy nemsokára elpusztulsz valamitől, ami ott fent van az égen...de a fények nem ártanak neked és megtanulod értékelni a szépségét.
 
  Együtt futottam a farkasokkal, lelkem kiragadva a testemből. Együtt a kölykökkel és a hímekkel és a nőstényekkel, keresztül a Hold sütötte tájakon. Legalábbis álmaimban még mindig így él. De talán csak képzeltem az egészet? Képzeltem a jelenetet, amikor az alfa hím orrát a tenyeremhez nyomta, mint ha jelezné, hogy befogadtak engem? Álmodtam volna az egészet, amikor a farkasok hozzám bújtak, hogy felmelegítsenek? Amikor az egyik kölyök az ölembe feküdve aludt békésen és édesdeden? Csak remélni tudom, hogy nem. A napok összefolytak előttem. A sátramban ébredtem, fázósan húzva össze magamon a szőrméket, miközben a második gyógyitalt hajtottam le a készletemből. Lehet, hogy valami rosszat ettem, vagy a hideg okozta lázálomban szenvedtem, vergődve és izzadva és képzeltem az egészet. De most, hogy valamennyire visszanyertem az erőmet, összepakoltam cuccaimat és vissza indultam a "civilizáció" felé. A távolban látni lehetett egy kis falucska fényeit, amely az utolsó mentsvár volt, egy utolsó frontvonal a kétlábúak és a négylábúak birodalma között. Csak pár vadász merészkedett erre a területre, hogy szarvasokat és fajdokat ejtsenek el. Vissza néztem. A távolban hegyek magasodtak, komor látványuk előtt fenyvesek terültek el. A hó végtelen birodalma volt ez, amelyet évezredek óta formál saját képére, és amely soha, de soha se fogja engedni, hogy hosszabb távon megéljünk benne. Az északi széllel farkasok üvöltése szállt. Egyszer futottam a farkasokkal. Vagy képzeltem az egészet? Egyszer szabad voltam...vagy tán ez is csak képzeletem szüleménye? De pár napra, az biztos, hogy ismét Cynewulf voltam. Nem a bérgyilkos, csak egy egyszerű sötét elf, természetes közegéből kiragadva, szabadon és kötetlenül. Pár nap erejéig az lehettem, aki akartam. De most ideje visszatérni a világba, amelyben nevelkedtem. Két heti utazás vár rám még, mielőtt vissza érnék Milingen-be, és onnan utamat Elatha felé vehetem. Aranylázból édes álomba csöppentem, de most ismét vissza kell térnem a kegyetlen valóságba. Viszlát, óh, végtelen hókirályság. Viszlát farkasok. Viszlát lelkem...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Aug. 19, 2017 3:45 pm

Terrors of War

"Háború s öldöklés. Ezek valának tán őseink bűneinek legnagyobbjai. Háborút vívának minden ellen, mi szent volt a Mi Teremtőnknek. A kiontott belsőségekből és a rothadó hullákból kiömlött megfeketedett vér illata felszálla vala a Mennyekbe és elszomorítá az Urunkat. Könnyei hullanák vala, s világunk elfullada ebbe az özönbe. Háború s öldöklés. Csodálkozánk hogy mi jött ezek után?"
― Őseink bűnei


  Utam az Északi vidékekről délre vezetett, s ahogy róttam a mérföldeket, úgy melegedett egyre jobban az idő, s váltotta fel a havas tájat a zöldellő erdők és mezők látványa, a szél virágok és csermelyek illatát sodorta magával, az erdők ezernyi hanggal teltek meg, madarak szálldostak minden fele, éltetve a pillanatnyi nyarat és békességet, amely Veronia ezen tájára köszöntött be. Az orrom beitta ezeket az illatokat, szemem szinte falta a látványt, annyira eleven és pezsgő volt minden, hogy éles kontrasztot alkotott előző utazásaim élményével és szinte fájt minden érzékem. Az Északi Királyságban surranó módjára keltem át, és valahogy a Tünde-erdőhöz se volt valami túl sok kedvem, főleg, mivel ott még több lenézésre és ellenszenvre számíthattam, mint amire az emberek királyságában. Cserébe ők is megkapták tőlem ugyanezen ellenérzéseket és enyhén bizsergető, általános gyűlöletet. Oh, hogy mennyire különbözött minden a hó birodalmától! "Ember embernek a farkasa" - és milyen igaz a mondás. Azon kivétellel, hogy a farkasok soha sem ölnek bosszúból, kicsinyességből és vagyonért, hatalomért. Csak a túlélés számít. Itt minden a feje tetejére fordult, s gyakrabban lehetett hallani az anyák kínzó sikolyát, mint az örömteli kacagást.
  A front vonal felé haladva egyre óvatosabb lettem, hisz bár bűnt nem követtem el azzal, hogy ezen földeket taposom, nem vágytam arra, hogy valami őrjáratba botoljak, akik már csak a hecc és unatkozás kedvéért is bevinnének valamelyik közeli helyőrségre hogy kikérdezzenek és alkalomadtán egy kicsit megkínozzanak. Bár nem tudom, hogy tényleg megtennék-e ezt, de nem akartam kísérteni a sorsomat. Utam dombos vidéken vezetett keresztül, balomon, tőlem alig pár tucat mérföldre a hatalmas erdőség terpeszkedett, amely a tündék otthona, tőlem jobbra a Nordenfluss csörgedezett, előttem pedig Heimsroth városa volt található, a front vonal túloldalán, amelyet igyekeztem kikerülni, nem volt kedvem ember lakta településre kerülni.  Emlékeim szerint itt, a határ közelében volt egy kisebb, ember lakta település, ahol feltölthetem a készleteimet, hisz a táskám már igen csak könnyű volt, s bár az erszényem is lapos, csupán két hétnyi ellátmányra volt szükségem, amivel bizton megérkezhetek Mistwood-ba és onnantól kezdve az utam már egyenesen Elatha és a kis mocsári lakom felé vezet, ahol Dracon már biztos, hogy szétrombolt mindent idegességgel teli semmit tevésében. Előre féltem, hogy milyen látvány fog fogadni engem "otthon". Hát, otthonnak mondjuk nehezen lehetne nevezni azt a kitulajdonított lakot, amit átalakítottam saját elvárásaim szerint, de eddig még senki se kopogtatott, hogy vissza akarná magának követelni.

  Egy utolsó dombon felkaptatva megálltam annak a tetején, felmérve az előttem elterülő tájat. Tehenek bőgését és kutyák vad ugatását sodorta a szél. A valaha virágzó termőföldek, a gazdag búza mezők most satnyák voltak és kihasználatlanok. Már rég el kellett volna kezdeni az aratást, hogy utána új magokat vethessenek a földbe, de a háború megkövetelte a maga áldozatait. Szánalommal a szívemben ereszkedtem le a domboldalon, kezem végig simított az ember magasságúra nőtt füvön és bogáncsokon, amelynek virágai bele akadtam a ruhámba és igen csak nehéz volt azokat egyáltalán kipiszkálni belőlük. Könnyű ruhát viseltem magamon, amely jól szellőzött, és a kis réseket mindig megtalálták a csalánok, amelyek miatt az egész lábszáram egy nagy rakás viszkető hólyag volt. Távol a Nordenfluss-tól az egész táj száraznak tűnt, mesterséges öntözésnek az utolsó nyomai is eltűntek. Pár kút árválkodott csak, amelyek most kihasználatlanok voltak. Valaha itt egy út kanyargott, ahol seregek masíroztak keresztül, kereskedők szekerei vágtak át rajta, vagy éppen a helyi gazdák vitték kis kordéikkal terményeiket egy közeli városba, hogy ott tovább adjanak a feleslegen. Királyi adószedők és vámosok riasztgatták a népet pár markos katona társaságában, hogy beszedjék az adót. Az út elhanyagolt volt.
  Egy borzas, igen csak vad mérsékletű kutya vágtatott el mellettem, ahogy kiértem a magas fűből egy virágokkal teli mezőre, amely mint ha dacolt volna az emberi borzalmakkal. Levendulák és kék színekben tündöklő hegyi virágok vívtak csatát a gyermeklánc füvek sárgájával illetve az ibolyák kis csoportjaival. Egy-két vadrózsa bokor villogtatta enyésző szirmait, és csak a tüskéik maradtak meg töretlen állapotban, masírozó lándzsások seregeinek miniatűr másának, fenyegetve az arra felé haladó óvatlan vándorokat, hogy bele tépnek húsába. A loboncos kutya sovány volt, szőre csomókban állt össze, szemében olyan mértékű éhség csillogott, amelyet még életemben nem láttam volna. Bizalmatlan volt, értette, hogy nagyobb darab vagyok nála, és legyengült állapotában túl sok esélye nem lenne ellenem. Óvatosan húztam le vállamról táskám csatját. Nem azért, mert féltem, hogy rám támad a korcs, hanem azért, mert attól féltem, hogy Ő megijed tőlem. A készleteim igen csak leapadtak, ennek ellenére volt még nálam egy emberes darab, igen csak kiszáradt kenyér, illetve a két nappal ezelőtt elejtett őz rongyokba csomagolt, bűzlő maradványa. Igazából már régen meg kellett volna szabadulnom ezektől...de mindig lusta voltam rá. A kutya felé hajítottam, aki megijedt és farkát maga alá húzva, vonyítva menekült el pár lépésre. Hátra fordult, és amidőn látta, hogy nem követem őt, bizalmatlanul állt meg. Pár lépést hátráltam a hústól és a kenyértől, sikeresen beleakadva egy rózsa bokorba, ami némi szitkozódást váltott ki belőlem és leguggoltam, hogy minél kevésbé tűnjek fenyegetőnek. A falusi korcs végül a húshoz sétált és folyamatosan engem bámulva kezdett el mohón zabálni. Aztán egyik pillanatról a másikra felkapta és elrohant a falu felé. Követtem az állat alakját a napfényben, míg meg nem láttam, hogy egy másik kutyához rohan. Az kisebb volt nála, valószínűleg egy szuka és ledobta elé a zsákmányát, hogy megossza vele. Felkaptam a kiszáradt kenyér darabot és megindultam a falu felé.

  A falusiak bizalmatlanul méregettek engem, amint beléptem a településre. Csuklyával a fejemen, sötétített üvegű szemüvegemet hordozva nem minden napi látványt nyújthattam. Oldalamon Vengeance lógott, vékony, fekete köpenyegem alatt ott dudorodott Fury, láthatatlanul is fenyegetve mindenkit. Koszos arcú gyerekek méregettek engem beesett arcukban mélyen ülő szemeikkel. Az anyák félve húzták maguk mellé csemetéiket, a felnőtt férfiak karba tett kézzel bámultak engem, feszülten várva, hogy mikor követek el valami bűnt. A selfeket nem szerették erre felé, mint ahogy más idegeneket sem nagyon, de nem támadtak nekem, ezzel újabb vérfürdőt kockáztatva. Végig a hátamban éreztem méregető tekintetüket, miközben a kocsma felé haladtam. A falu leszegényedett. A több éves háborús borzalmak súlyosan szedték vámjukat. A férfiak nagy része valami sebet szerzett be, ami miatt nehezen tértek vissza a földműveléshez. Láttam egy tagba szakadt férfit, akinek hiányzott az egyik keze, egy öreg, foghíjas emberkét, aki vastag faágat használt mankónak, hogy ezzel támogassa egy darab megmaradt lábát. Mások fején rosszul felhelyezett kötés éktelenkedett, amelyen már megszáradt a vér. Kiragadva megszokott, hétköznapi életükből egy olyan harcot kellett vívniuk, amely nem az övék volt.
  A hatalmasoknak soha sem elég az, ami nekik jutott. Aranyból kirakott ágyaikban fetrengve, gyémánt berakásos kupáikból itták jó minőségű borukat és azon tanakodtak, hogy mivel is üssék el az időt. Arcukon az édes paradicsom leve csorgott le, és unottan hajítottak dagadt vadász kutyáiknak egy falat sült húst. Színes üvegű ablakaikon kibámulva undorodva bámulták az egyszerű, földi halandókat, akik egész nap gürcöltek, hogy megműveljék a nekik juttatott, soványka kis földdarabot, amit majd később levámolhatnak. Háborúkat vívtak, mert a másik fél megsértette gőgős büszkeségüket, és inkább emberek ezreit küldték a frontvonalra, buzdító beszédekkel traktálva a fejüket, töltve meg a szívüket. Aztán amikor az utolsó kardcsapás zengése is elcsendesült, ők dőzsölnek a javakban és a győztes hadvezérek vissza térnek a városukba. Az emberek éljeneznek, hogy ez az, megnyerték a háborút! De aztán a rá következő napon, a győzedelmi ünnep utáni másnapos fejjel maguk elé meredve elgondolkoznak azon: nekik vajon mi jó származott mindebből? Talán tele lett az erszényük? Kétfogásos vacsora gőzölög a kopott fa asztalokon? Gyermekeik arca boldogságtól sugárzik? Óh, nem, dehogy is. Megtört férfiak nyúlnak a boros kancsó után, elvesztett végtagjaik után siránkozva, megnyomorodva egy egész életre, mások hálájára támaszkodva élve tovább. A gyermekek hasa üresen korog. A kincstár üres, hisz valamiből fizetni kellett a katonákat, javítani a felszereléseket, új fegyvereket rendelni, és megszervezni az utánpótlási útvonalakat. Most, hogy minden aranyat kidobtak egy felesleges ügyért - hogy nyerjenek egy talpalatnyi földet - az adók hulláma még magasabbra csap és az amúgy is megnyomorgatott népet még több katasztrófa sújtja. Vas sisakos alakok tépik ki remegő kezű bácsikák és mamák kezéből, és túrják fel a házukat, rejtegetett élelem és pénz után kutatva, amit elvihetnek a legközelebbi földes úrnak vagy éppen templomnak.
    Elhaladva a falu temploma mellett a szemem megakadt az aranyozott díszítéseken, a freskókon, a mozaikokon, a színes üvegablakokon, amelyek a keresztény szenteket ábrázolták arany glóriákkal. Az elhízott papok arcán mosoly játszadozott, ahogy arra gondoltak, nemsokára milyen lakoma jut majd nekik. Az emberek vasárnaponként ezekbe a templomokba léptek be, hogy áldást nyerjenek, hogy leróják tiszteletüket istenük előtt. Kevéske pénzükből épített imaházban már el is felejtették, hogy miből épültek ezek a díszes épületek. Az arany gyertyatartókban égetett drága gyertyák illata egy pillanatra elfeledtette velük a minden napi borzalmakat, amelyek a falakon túl várják őket. Képmutatás volt az egész, olyan mértékben, amitől a gyomrom kavargott. Elfordítottam inkább a fejemet, és lesunyt tekintettel indultam meg a fogadó felé.

  Egy egyszerű, egy emeletes faépület volt, ahol az alsó szint maga a kocsma volt, pár lelakott asztallal és székkel, egy agyon karcolt pulttal és mögötte félig üresen tátongó polccal, ahol poros pléhkancsók díszelegtek, pókhálós borosüvegek kíséretében. A pult mögött volt a kis raktár, ahol valószínűleg alig pár hordó, poshadt sör várta azt, hogy az elkeseredett emberek végre-valahára megigyák őket. Undorító volt az íze, de jobb nem jutott nekik - hisz elvégre, nem voltak gazdagok! Ők csak másokat tettek gazdaggá. A pultos unott képpel bámult engemet. Neki aztán édes mindegy, hogy ki jön, csak fogyasszon valamit. A kocsma macskája az egyik gerendán hasalva aludta az álmát, amiben minden bizonnyal degeszre tömi magát finom kajákkal és az egerek csak úgy ugrálnak bele a szájába. Göthös egy dög volt, beesett hassal. Egy ideig csak némán üldögéltem a pultnál, a kocsmárost figyelve, aki egy koszos ronggyal törölgetett egy még koszosabb poharat. Mindenki teljes apátiába süllyedt, az életkedvüktől is megfosztotta őket az elhúzódó konfliktus, főleg itt, a frontvonal közelében. Valószínűleg régebben, még az Esroniel von Himmelreich által kirobbantott "forradalom" előtt pezsgő falusi élet folyt itt, minden este vidám mulatozással, jól megművelt földekkel. Azóta minden megváltozott. Hát nyert ebből bárki is bármit?
  Az egész este csendes magányban telt el. Néha betért egy-két falusi, hogy megigya pimpós borát, vizezett sörét, s pár réz érmét csapjon az asztalra. Többet nem engedhetett meg magának. Haza térve várja majd a különféle magvakból főzött szegényes leveske, a fél fogára elegendő, két napos kenyérrel, és bánatosan méri végig csemetéi sorát, akik kedvéért mindent feláldozott. A gyomrom kavargott ettől a gondolattól, és minden maradék étvágyam elment. Szerencsére még soha se tapasztaltam bőrömön a háború ilyen jellegű borzalmait. Örök vándorként láttam már sok mindent, de Elatha független maradt, így oda visszatérve mint ha egy másik világba léptem volna be, ahol minden vásár nap tömeg tolongott a város utcáin, kereskedők vidám hangja szelte keresztül a levegőt, portékáit hirdetve, tömegével bóklásztak a self csoportok, hogy a legújabb termékek között válogassanak, és friss gyümölcsöt vásároljanak. Itt teljesen más volt a helyzet.

  Amint leszállt az este - előtte aludtam, vagy is hát csak próbáltam, három órát - kiléptem a fogadóban kibérelt szerényes lakomból és az utcákat róttam. Minden lépésnél szinte láttam magam előtt a szegény gyerekeket, akik némi élelemért kuncsorognak. Belőlük már kihalt minden féle ellenérzés, még tőlem is örömmel elfogadtak volna pár csilingelő érmét, vagy egy egyszeri étkezést. Nem tudtam rajtuk segíteni. Egy ideig fenn tartottam magamban a gyűlöletemet, amit az emberek iránt éreztem, s aminek igazából túl sok alapja nem volt. De ők is rühelltek minket, akkor meg...végül is, megérdemelték, nem igaz? Gyilkos voltam. Emberek és más lények életét oltottam ki az arany érmékért. Borzalmakat követtem el, családokat szakítottam szét, vérben gázoltam és fürödtem. Néztem, ahogy az áldozataim szemét elhagyja az élet utolsó pislákoló lángja is, és élvezetemet leltem benne. De ez, ami itt fogadott...lassan áttörte a lelkem köré font gátat, és teljes erejével ostromolta ép elmém utolsó darabkáit is.
  A temető szinte vonzott magához. Az alacsony vaskerítéssel körül vett megszentelt föld jól gondozott volt. Az emberek, ha már az élőkről nem tudtak gondoskodni, hát gondoskodtak a halottakról. Egy szem gaz nem nőtt itt, a füvet gondosan nyírták, a kapu olajozott volt, egyáltalán nem nyikorgott. A fejfákat felújították, hogy szomorúan hirdessék az elhunytak nevét. Lerogytam egy sír mellett ,miközben az eső dühödt erővel zúdult le rám. A talaj hamar sárossá változott, a ruhám átázott, de legalább nem láthatta senki sem a kövér könnycseppeket, amelyet egy számomra teljesen idegen, ismeretlen sír lakójáért hullattam. Van-e szomorúbb látvány egy kicsi, alig fél méter hosszú sírnál, amit a szülők gondosan ápolnak? "Schreiber Bianca" állt rajta a név, és a születési dátum, rögtön mellette egy kereszttel megjelölve a halálét. Hét hónapos volt, amikor a Halál magával ragadta őt. Megfelelő orvosi ellátás nélkül, szegényes ételeken tengődve a fiatalok korán haltak, szüleik karjában. Koszos kezemmel töröltem le a sós könnyeket. A halálban mindenki egyenlő. Nincsenek fajok és nemek és vallások és elvek. Kérges szívemet keserű bánat tépte és marcangolta. Aztán a jelenethez annyira nem illő kacagás hangja ragadott ki merengésemből.

  A sekrestyés ablakán be lesve egy férfit láttam, aki díszes ivókupájából itta a bort és három fogásos lakomát zabált épp a késői órában, miközben oda kint a nép éhezett. Nem a helyi pap volt, őt már láttam. Valószínűleg valami magasabb rangot viselt, az oldalán lógó láncokból és fenyegető beállásából inkább inkvizítornak gondoltam volna, aki a Katedrális felé vezető útján megállt ebben a leszegényedett kis faluban, hogy az őt megillető jogon az itteniek ételén és italán, illetve pénzén dőzsöljön és élősködjön. Arcom haragos fintorba torzult a látványtól, ahogy fél tányérnyi ételeket hajított laza érdektelenséggel a sarokba. Ezt a helyi gyerekek között még el lehetett volna osztani, de nem, mivel neki nem kellett ,így másnak sem lehet hozzá joga. Öt percig bámultam ezt az undorító tivornyázást, mielőtt teljesen elöntött a vörös köd. Vissza lépve az esőbe, egy fa mögé húzódva nyugtattam le magam. Semmi értelme berontani és megölni őt, főleg, mivel lehet, hogy én lennék az, aki áldozatul esik. A gyilkosság nem old meg semmit sem. Tehetetlenül szorítottam össze az öklömet. Nincsen nagyobb félelem a tehetetlenségnél. Ez egy harcos legősibb és legrettegettebb félelme, amikor nem tehet semmit sem. Nem akadályozhatja meg a felé suhanó kardot; ki van kötözve, kitéve az ellenség kényének-kedvének; tétlenül bámulni mások nehezen megtermelt élelmét hízó mocskos alakokat.
  A gyertyák még fél óráig égtek, aztán a "vendég" úgy döntött, hogy ideje álomra hajtani a fejét. Vártam még pár percet, aztán óvatosan tártam ki a templom ajtaját, amit nem zártak be estére. A főhajón keresztül vágva elsurrantam a padok mellett, az oltár mellett jobbra fordulva a sekrestyésbe jutottam. Az inkvizítor hangosan horkolva aludta az igazak álmát. Eljátszottam a gondolattal, hogy átvágom a torkát...de értem volna el vele akármit is? Fél óráig kutakodtam, mire minden élelmet és vagyon tárgyat össze szedtem. A pap is békésen szunyókált, valószínűleg éppen az érméit számolgatta, és úszkált a folyékony aranyban. Miután végeztem, kiléptem a falu főterére. Senki se volt az utcákon. Senkinek nem volt ereje még éjszaka is fent maradni. Őrség itt nem volt. Túl kicsi és eldugott falu volt ez, távol minden őrhelytől és várostól. Házról házra járkálva próbáltam elosztani igazságosan a megszerzett vagyont. Remélhetőleg az embereknek lesz annyi eszük, hogy jól eldugják a pénzt és az értékeket, és hamar feléljék azt a kevéske élelmet, amit tudtam nekik nyújtani. Miután végeztem, vissza másztam a szobámba a nyitott ablakon keresztül, magamhoz kaptam a cuccaimat és távozás nélkül leléptem, az asztalon két aranyérmét hagyva. Bőven több volt, mint amennyibe a poloskás szoba került...de nem volt gusztusom tovább maradni ebben a fertőben. Mire a nap felvirradt és a falu lakói felkeltek, már mérföldeket tettem meg a szürkületben. Egy anya, aki gyermeke sírjához ment, egy frissen szedet csokort talált, mellette egy kis, átázott cetlivel: "Sajnálom."

  Nem az én bűnöm volt, hogy meghaltak a gyerekek. Hogy az egykor egészséges férfiak megnyomorodva tengették a minden napjaikat. Hogy az anyák inkább éheztek, csak hogy valamit adni tudjanak a csemetéiknek. Nem az én bűnöm volt, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek és dagadtra híztak. Nem az én bűnöm volt. De sajnáltam őket. Tiszta szívemből. A frontvonalat észre vétlenül léptem át, és egy hét alatt elértem a Köd-erdő széléhez. Csak itt gondoltam bele tettem következményébe. Segítettem a falusiakon. Akkor azt gondoltam. Most, visszanézve, inkább csak ég több szenvedést hoztam rájuk. Amint észre veszik a javak és az étel eltűnését, átkutatja majd az inkvizítor és fogdmegjei - akik a fogadóban szálltak meg - az összes házat. Gyermekeket rángatnak ki az ágyukból, asszonyokat vágnak a falhoz, akik tiltakoznak, férfiakat tepernek le a földre. A pöffeszkedő egyházi dühöt érez, amiért megfosztották őt attól, ami nem is az övé. Csak jót akartam tenni...de lehet, hogy ártottam? Óh, hát a háború borzalmai soha sem érnek véget? Lépteimet megszaporázva indultam meg Elatha felé, hogy barátokra leljek. Nem bírtam ezt elviselni...kell a lelkemnek valami megváltás. Már alig vártam, hogy Dracon-t végre ismét a kezeim közé zárhassam, balzsam lesz megviselt lelkemnek. Nem akarom ezt átélni még egyszer...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Szept. 13, 2017 9:00 pm

Nahh csak eljutottam idáig is! Két nagyon filozofikus élményben volt részed, szépen körbejártad minden részletét mindkért gondolatmenetnek. Jár neked a 200 xp és a 2000 váltó
Természetesen ezeket az augusztushoz számolhatod el, így zeptemberre még van 2 élményed.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Vas. Okt. 22, 2017 3:39 am

Heir(s) to the Throne

"Uralkodók jönnek és uralkodók mennek. Van, akiket a nép akarata választ meg, mások egy hosszú - vagy kevésbé hosszú - életű dinasztia egyenesági leszármazottai. Megint mások a hódítás jogán nyilvánítják ki magukat egy adott ország/birodalom/hercegség uralkodójának, ennek függvényében választanak maguknak titulust. Igazából mindegyik módszerben akadhatnak buktatók. A hódítóknak is többféle fajtája van: a jobbak közé tartoznak azok, akik azért hódítják meg az adott területet, hogy véget vessenek az ott folyó és uralkodó állapotoknak - ők a ritkábbik fajtába tartoznak. A kardéllel kivívott uralkodók leginkább hatalomra éheznek és fikarcnyit se törődnek a lakossággal. A közfelkiáltással és/vagy szavazással megválasztott fejedelem se mindig lesz a legjobb választás - lehet, hogy amíg meg nem szavazzák, addig a legaranyosabb és legigazságosabb trónvárományos szerepében tetszeleg de amint biztonságban érzi a hatalmát, a legkegyetlenebb zsarnokká változik át. Az örökösödési rendszer hibáit pedig mind ismerjük - mindig van esély arra, hogy az előző uralkodót, aki biztonságot, gazdagságot és stabilitást hozott birodalmába uralkodása alatt, egy teljesen inkompetens utódja fogja leváltani, aki csak dőzsölni akar. Soha sem tudhatjuk, hogy az aktuális uralkodónk milyen alak lesz, csak akkor, amikor már túl késő mindezen változtatni. "
― Uralmi rendszerekről általánosságban, 1. könyv, Prológus - Anonymus tollából


  Az este nyugtalanul telt a számomra. Egész nap fent voltam - akkor, amikor igazából pihennem kellett volna és kerülni az átkozott Napot - hogy elintézzek pár dolgot, és most itt vagyok, ismét az ágyikóban, pedig bőven lenne még mit tennem. De a puha paplanok és párnák túlságosan is nagy vonzóerővel rendelkeztek ahhoz, hogy csak úgy elhanyagoljam őket. Meg kell vallani, hogy tényleg egy luxus nyaraláshoz hasonlítható az, amikor Lóriéknál csövezek. Mind a herceg, mind a hercegné valamiért nagyon kedvesek hozzám, amit leginkább azzal hálálok meg, hogy állandó készenlétben vagyok, így amikor aludnék, akkor is csak félig-meddig mímelem azt. Így hát, szokásom szerint nyugtalanul forgolódtam az ágyban, fülelve minden egyes kis zajra, főleg most, hogy Arrcy valahova lelépett, mert szólította magával a kötelesség és a szolgálólányok se jöttek még meg, így kettesben maradtunk a nővel, akivel egykorúak voltunk, még is az anyukám volt. Hát, eléggé furcsa egy kapcsolat volt a miénk, azt meg kell vallani, és a drogok bizony, nagyon furcsa dolgokat voltak képesek művelni az agyunkkal - így történhetett az is, hogy Lory örökbefogadott engem.
  A mosoly, ami az arcomon játszadozott, azonnal eltűnt, ahogy hangos dobogásra és futás zajra neszeltem fel. Szerencsére ruhában aludtam, így azzal nem kellett foglalkoznom, hogy félmeztelenül rontok ki a szobából, s mire a talpam a földet érte, Clandestine már a kezemben volt, Dracon meg mellettem. Szinte kirobbantam a folyosóra, készen állva arra, hogy mindenkit kinyírjak, aki a barátosném életére törne, de a távolodó léptek zajának irányába fordulva csak a házigazda eltűnő alakját láthattam. Egy gyors pillantást engedte meg magamnak abba az irányba, ahonnan jött - a hálószobák felől - de nem láttam senkit sem, így utána futottam. Az ajtó, amin keresztül Lóri eltűnt, magától becsukódott, így mire odaértem, alig vesztve a lendületemből kénytelen voltam szinte kitépni a helyéről. Enyhén zihálva álltam meg, éppen csak elkerülve, hogy leterítsem a földre a padlón kuporgó, eléggé betegesnek kinéző öribarimat, akin csak egy lenge kis hálóing volt. Dracon is betoppant, és azonnal nekiállt felmérni minden egyes kis négyzet centimétert, arra gyanakodva, hogy netán az éjjeliedény, vagy a függöny mögött rejtőzhetnek láthatatlan támadók.

- Lory, mi történt?
  Kérdeztem végül tőle aggodalmasan, párszor a hátam mögé pillantva, várva, hogy mikor tűnik fel az, aki ennyire felzaklatta szegényt. Láttam, ahogy reszket - vagy a félelemtől, vagy a hidegtől - és ez aztán főleg aggodalomra késztetett engem.
- Cyne? Nincs se...
  A mondat félbeszakadt, ahogy ismét kétrét görnyedve adta ki a gyomortartalmát. Enyhén kesernyés szag töltötte be a kis szobát, amiben a meghatározó aroma leginkább a gyomorsavé volt. Valaki megmérgezte volna őt? Ki lehetett az? Esküszöm, ha rosszabbodni fog az állapota, vagy nem javul, most azonnal teszek egy kis kiruccanást a szakácshoz, és apró darabokra hasítom a bőrét, míg meg nem mondja, hogy milyen mérget is használt. Aztán utána tehet egy látogatást a Névteleneknél és Sharlotte-nál, akik szerintem határozottan élveznék a játszadozást a meggyötört testtel. Azóta, hogy lelepleztük a támadókat, és az áruló Dylan-t, csak még komolyabban vették a feladatukat és jajj annak, aki a hercegnével szórakozik. Tettem pár bizonytalan lépést a nő felé, hogy alaposabban megvizsgálhassam magamnak, további tünetek után kutatva. Pár kisebb öklendezés után végül talált magában elég erőt arra, hogy folytassa.
- Csak a sötét tünde étrend kikészíti a gyomromat.
- A frászt hoztad rám, te lány...
  Sóhajtottam fel hangosan, és megrovóan csóváltam a fejemet. Tényleg előbb-utóbb valami sötét helyen fogom végezni, ahol furcsa alakok próbálnak majd engem kigyógyítani az őrületemből, mert tényleg néha nem álltam messze attól, hogy ilyen állapotba jussak, főleg, amikor itt ijeszteget engem a pótmamikám. De legalább egyelőre a felfegyverzett merénylőket kihúzhatjuk a listáról, marad az ételmérgezés. A fejemben gyorsan átlapoztam azokat a recepteket, amelyeket ismertem a mérgezések kezelésére. Nem tudhattam, hogy pontosan mit is használtak - már ha használtak egyáltalán - de egyelőre egy teljesen általános recepttel próbálkoztam, ami egyszerű gyomorrontásra is bőven elegendő.
- Ha van itthon zsályád, angyalszirmod, levendulád, barlangi tinórud meg némi tiszta alkoholod, keverhetek ki neked valamit, ami megnyugtatja a gyomrodat. Bár esküszöm, nem én főztem az este, úgy hogy nem értem, mi lehet a gond...
  Egyszer próbáltam itt főzni, szerencsére a szakácslány, hogy egyem a kis szívét, túlságosan is kíváncsi volt a főztömre, így belekóstolt azelőtt, hogy felszolgálhattam volna a vendéglátóimnak. A hangos prüszkölése, az öklendezése és az arcán átsuhanó nem túl biztató arckifejezések arra utaltak, hogy valószínűleg nem sikerült valami túl jól, úgy hogy az egész mehetett a kukába és inkább megpróbálkoztunk közösen valami szendvicsféleségek gyors összedobásával...bár azóta engem nem nagyon kedvelt és azzal mert vádolni, hogy elakarom tenni a gazdáit láb alól. Pedig én csak jót akartam...de hiába, a főzés soha se lesz az erősségem, főleg azóta a határozottan morbidra sikerült kísérletem óta, amikor egy nálam tébláboló lánynak akartam marhából főzni valamit. De vissza a jelenbe. Gyors lekaptam magamról a köpönyegemet, hogy Lory vállára terítsem, egyrészt, hogy ne fázzon annyira, másrészt, hogy elfedjem a kissé talán túlságosan is pikáns hálóköntöst, amiben itt kuporgott előttem, de szinte automatikusak voltak a mozdulataim, ahogy tovább vittem fejemben a gondolataimat, próbálva kideríteni, hogy mi is történt itt valójában.
- Ez az első alkalom, hogy ennyire kikészít a kaja?
- Zsálya, levendula és tinóru biztosan van...De ha gombára és alkoholra gondolok, akkor úgy érzem, mindjárt a gyomrom is kifordul belőlem... - válaszolja nem túl bizalomgerjesztő hanggal és grimaszokkal.- Angyalsziromról nem tudok...És nem. Ez már így van talán két, talán három hete...Nem is tudom. Talán felgyűltek a mérgező dolgok, de amúgy napközben jobban vagyok, szóval a vacsora lesz.
  Akkor még mindig lehet a szakácsnő. Vagy csak tényleg kicsit kikezdte a gyomrát a mi konyhánk. Nyugi Cyne, nem kell mindig arra gyanakodnod, hogy valaki megpróbál végezni velük. Történhetnek néha balesetek is. Lazíts egy kicsit, ráérsz az ilyeneken aggódni akkor, amikor már határozottabb indokaid lesznek a mérgezésre.
- Két, három hete és ha nem veszlek észre, nem is szólsz nekünk? Mik a tünetek?
  Olyan voltam, mint valami túlféltő mama, akinek a gyereke beteg és csak azért se hisz neki, hogy minden rendben van vele. Cyne mami. Te jó ég, kezdenék öregedni? Már mint...remélem hogy ezek nem a kezdő mami-kór tünetei. Nem, határozottan nem. Hisz, elvileg még nem kezdtem el sálakat kötögetni, és háziállatokat gyűjtögetni. Na jó, Dracon nem számít. De tényleg! Egy sárkánygyík még nem jelenti azt, hogy bolond sárkánygyíkos néni leszek. Nem, ehelyett csak túlaggódó bérgyilkos pajti, akinek a fejében meg most már a lehetséges ellenméreg receptek helyett olyan mérgek listája tobzódik, amelyek késleltetve fejthetik ki a hatásukat. Van pár, ebben biztos vagyok, egy-kettőt még én is simán lefőznék, szóval ez is egy lehetséges opció. Oh, for fuck sake...le kell szoknom erről.
- Nem akartam, hogy aggódjatok. Armin nagyon sokat dolgozik, nem is tudom, mikor jöttetek haza.
~ Hehe...mi se. Elvileg csak átnéztünk pár tervet és papírt és egyéb ilyen hülyeségeket, amikkel fárasztotta az én amúgy is túlterhelt agyacskámat...aztán hamar átcsapott random ivászatba. Milyen meglepő. Határozottan kiszámíthatatlan volt az, hogy egy korcsmában kötünk ki. ~
- A tünetek pedig...mindjárt összeszedem, de éhes vagyok, menjünk le enni. Szerinted van itthon savanyú uborka?
  Meglepetten vontam össze a szemöldökömet a furcsa kérésre. Savanyú uborka? Oh, te lány, neked aztán van egy fajta ízlésed. Jó, állítólag a tüncikék valami nagy természetbarátok és szeretik az ilyen nyúltáplálékokat, de most komolyan? Mi lesz a következő? Spenót? Makk? Tölgyfakéreg? Határozottan kezd rémisztő irányvonalat venni Lóri étkezési szokása. Még pár hét, és Armin-nal kezdhetjük kidolgozni Elatha újraerdősítését. FafaLóri...FaLóri.... Lehet, hogy csak gondoskodni akar a megfelelő mennyiségű Falória bevitelről étkezései során, hogy kiegyensúlyozott étrendet állítson össze magának. Rosszabb napokon szomorúfűz hozza meg az igazán melankólikus hangulatot, az igazán kifinomultak pedig az igazi Úri Tölgyek...hölgyek...whatever. Szebb napokon egy kiskertnyi rózsa hozza meg a virágos hangulatot...erhm....Cyne, amúgy mondd csak, veled minden rendben van? Néha nagyon is aggódok a mentális állapotod miatt. Főleg amikor mindezt saját magaddal beszéled meg. Fókuszálj valami másra inkább.
- Jól van, csak utánad. Nyugi, itt vagyok és elkaplak, ha valami baj lenne.
- Köszönöm.
  Ez az, ez már határozottan jobb. Legyél kedves és megértő és segítőkész. Nézz körül a szobában még egyszer, jó? Áh, ez az, észre vetted, hogy Angus is itt van. Okos kutyuli. Na, mit jelent ez? Nézd meg jobban: látod, hogy feszült lenne, vagy harcra kész? Nem, határozottan nyugodtan néz ki a kis szőröske. Tehát nem érez veszélyt. Nincs itt senki sem. Csak Ti ketten és az állatkáitok. Most, hogy elkezdtél ismét normálisan gondolkozni, nekem se kell egy külső szemlélő szempontjából utasítgatni téged és készen állsz arra, hogy ismét Cynege legyél. Go on, my good boy.
- Nem tudom, hogy van-e savanyú uborka, bár eléggé érdekes egy választás. Mikor szoktál rá?
~ Nem úgy volt, hogy ejtjük ezt a témát Cyder?~
- Nem szoktam rá egyébként, csak....Nem tudom, néha rám jö, hogy egyszerűen a savanyú uborka kell. e nem Ő az egyetlen, néha málnát akarok, néha szőlőt, tegnap este pedig majd elepedtem egy nyers sárgarépáért.
  Magyarázott tovább az Öribari Number One, miközben Angus-szal közösen támogattuk őt a lépcsők felé. Ez a lista tényleg kezdett egyre morbidabb lenni, bár a málna és a szőlő még egészen normális, kivéve, hogy az utóbbit nyers formában elfogyasztani életveszélyes és sok mérgező anyag van benne. Ezért főzzük azt le mindig bornak, hogy semlegesítsük ezeket az összetevőket. A sárgarépát már inkább meg sem említettem...
- A druidák azt mondják, hogy a test így szól, hogy éppen mi kell neki, ezért is gondoltam, hogy talán egy étrendváltás segítene.
~ Határozottan igazad van. Amint leszoksz arról, hogy a cuki kis nyuszik kajáját egyed, minden rendben lesz, hidd el nekem.~
- Szóval teljesen random dolgokat kívánsz meg, minden egyes átkozott reggel hánysz, szédülsz és kótyagos vagy?
- Úgy valahogy. Volt egy határőrtársam, aki rossz gombából főzött pörköltet, és pont ilyen tünetei voltak.
  Összegeztem végül a tüneteket. Ez tényleg inkább csak egy enyhe gyomorrontás tüneteire utalt, azonban felmerült bennem egy másik lehetőség is, bár ezt egyelőre még nem osztottam meg Lory-val, de a gondolattól már így is annyira összeráncoltam a homlokomat, hogy az izzadság is hegymászó felszerelésért ugrott el előbb, hogy épségben leérjen. Mi is, akár csak az izzadtság cseppek, megkezdtük az ereszkedést a lépcsőkön.
- Ha akarsz csinálni olyan gyomornyugtató cuccot, ahhoz elég a sima konyhai felszerelés?
  Érkezett a kérdés Lory-tól, amire egyelőre nem válaszoltam, hisz ahhoz először rá kéne néznem a konyhára, hogy mit is jelent a sima konyhai felszerelés. A gondolkodásban nem segített sokat, hogy Dracon ismét olyan hangokat hallatott, ami miatt nem tudtam eldönteni, hogy nem-e csak egy sárkánygyík-kosztümös macskáról van-e szó az Ő esetében. Elvileg nyugtatónak kéne lennie ennek a kis hangnak, de aztán erről eszembe jutott Cyne-mami képe, ezernyi kis macskával a szobájában, miközben a kötőtűivel varr kis ruhácskákat a kis Dracijának, hogy nehogy megfázzon télidőben, és mindig degeszre zabáltat mindenkit, aki csak tíz méteres körzetébe kerül. Brr....
- Egyébként már sokkal jobb. Már nem is vagyok annyira kótyagos, bár az ki szokott tartani a nap nagy részében.
  Dracon nem így gondolta, vagy legalábbis nem nagyon nyugtathatta meg Lóri magyarázata, hisz amint leértünk a lépcsőn, Ő elrohant mellettünk és mielőtt még rászólhattam volna, hogy még is, mi a francot képzel, már felreppent az asztalra és felragadott onnan egy nagy virágvázát (egyáltalán, hogy a francba bírta azt el?!) és aljas módon támadást indított vele a padló ellen, egészen pontosan Lory lába előtt. Az én tenyerem határozottan találkozott az arcommal és egy kisebb sóhaj is elhagyta ajkaimat, amellyel jeleztem magamnak, Lory-nak, Draconnak és Angusnak is, hogy én feladtam a harcot ezen dög ellen. Főleg amikor megláttam, hogy milyen büszke arckifejezést vágott hozzá.
- Általában ha neki fáj a gyomra, füvet szokott rágcsálni...
  Kezdtem el magyarázkodni Fehér Szellem helyett, aki megértette hogy miről is van szó és olyan heves bólogatásba kezdett, hogy csodálkoztam, nem szállt le a feje a nyakáról, és valahogy mindeközben még sikerrel tolta is egyre közelebb házigazdánk lába elé a meggyalázott maradványokat, mint egy kutyus, aki a labdáját/faágát tolja a gazdi elé, hogy dobja már el neki.
- ...és határozottan azt akarja, hogy Te a virágot kajáld meg. Nem, Dracon, ettől nem lesz jobban.
  Paskolgattam meg a kis dög fejét, de jó szokásához híven nem nagyon hitt nekem, csak makacskodott tovább. Loreena csak elnevette magát a jeleneten. Jó volt hallani ezt a nevetést, határozottan kellemesebb volt a fülnek, mint az öklendezés, meg hát...kellemes hangja is volt. Draci ezt biztatásnak vette és még jobban akart csak segíteni. Na még ez kellett nekem, egy túlzottan aggályoskodó repülő macska-kutya keverék. Kezd ez a dög rémisztő módon rám hasonlítani. Félelmetes.
- Nagyon édes vagy Dracon, köszönöm.
  A szerencsés kis dög leszidás helyett még simogatást is kapott, ami viszont most meg Angus-ban váltott ki enyhe féltékenységi rohamot és tüntetőlegesen elvonult az asztalhoz. Óh, minő családi drámák alakulnak itt ki! Ha jó bárd lennék, megörökíteném ezeket a pillanatokat és a szokásos kocsmai körutaim egyikén elkornyikálnám őket, drámai hatást kiváltva. Na nem a történet, hanem a hangom miatt...
-  Az biztos, hogy Draci mellett sosem unatkozol.
  Az említett förtelem felé néztem, aki a büszkeségtől és az élvezettől szinte ragyogni kezdett, és a kétlábú társai fedezékébe húzódva a nyelvét öltögette a morcos és morgó Angus-ra. Elkapott a vágy, hogy inkább lecsapjam ezt a kis szemetet, amiért túlságosan is hasonlít rám, aztán csak ráhagytam a dolgot. Ez már sose lesz normális... Ehelyett inkább csak egy kancsóból töltöttem vizet egy pohárba és oda vittem Lory-nak.
- Először idd meg ezt, hidd el, megnyugtatja a gyomrodat. Tudod, egyszer egy igen csak kapós nőszemélyt kellett alakítanom, hogy leleplezzek egy kéjelgőt, aki gazdag, férjezett asszonyokra utazott. Meg kell vallani, hogy nagyon jó csaj voltam. Armin már hallotta a sztorit, már ha emlékszik még rá. Első közös esténken meséltem el neki...
   Kezdtem bele egy történetbe, hogy megpróbáljam fokozatosan rávezetni a barátosnémat arra, hogy milyen egyéb lehetőség is merülhetett fel, amely megmagyarázná a reggeli rosszulléteket. Reménykedtem benne, hogy igazam lesz, és nem tévesztem össze egy tényleges gyomorrontással. Miközben beszéltem, a fűszerek között kutakodtam, és mászkáltam a konyhában, hogy összeszedjem az alapanyagokat, amelyekkel egy laza kis gyomornyugtatót kutyvasztok össze és a tűzhely alatt is neki álltam a begyújtásnak, hisz hideg vízzel aztán semmire se megyek.
- A lényeg az, hogy gondolhatod, milyen aktív életet éltek azok a nők. A férjük vagy béna volt az ágyban, vagy sokat volt el otthonról, vagy csak simán jobban vágytak egy fiatalabb férfira, még mindig kemény...hmm....aki még mindig kemény áldozatokat tudott hozni.
  Javítottam ki magam. Nem kell feltétlenül teljesen nyersen és részletesen leírni a dolgokat, adjunk egy kicsit a kultúrára, ha már egyszer annyit lógok a hercegi párral, ugyebár. Nekem nehogy aztán miattam nézzék le őket. A kis szégyenlős mosoly után inkább a tűzzel kezdtem el foglalatoskodni.
- Azon rövid idő alatt, amíg nő voltam, hallottam eléggé érdekes sztorikat. Szóval azt mondod, hogy minden reggel roszul vagy? Hánysz és szédülsz. Jó ideje itt élsz azért már Nebelwaldban és eddig semmi bajod nem volt a kajától. Az meg kissé merész lenne, ha a szakácsnő, vagy Te minden egyes nap rossz alapanyagot használnál fel, ugyebár...
  Csak hogy pózoljak egyet és nagyon fontoskodónak, na meg professzionálisnak nézzek ki, a még mindig hideg kályhának dőlve, mellkasom előtt összefont karokkal nézegettem fürkésző tekintettel Lory arcát, apró, árulkodó jeleket keresgélve...bár őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy az arcán látszana-e bármi is, mást pedig nem fogok megnézni magamnak, még akkor sem, ha netán ott találhatnék árulkodó nyomokat.
- Én nem azt mondom, hogy rossz anyagot használt, hanem hogy felgyűlhetett a méreganyag. De kettőnk közül Te értesz jobban a növényekhez, ez nem lehetséges? Elvégre nektek nem kell tudnotok, hogy egy sima tünde szervezete mennyit bír el...-aztán két korty között ismét csak előhozakodott a pár perccel ezelőtti témával.- Megnézed, van-e uborka?
- Mindjárt megnézem.
  Pár perc erejére eltűntem, ami alatt az egész éléskamrát szinte felforgatta, mire nagy nehezen találtam egy üveget, benne a gazdasszony által megkívánt nem túl finom valamivel. Leporolgattam az üveget, majd visszatértem az asztalhoz. Lecsavartam róla a kupakot, és alaposan megszagolgattam, mielőtt felszolgáltam volna. Nem éreztem rajta semmit sem...na nem mint ha méreg után kutattam volna, vagy az érdekelt volna, hogy megromlott-e...csak egyszerűen próbáltam rájönni, hogy még is, mi a fenét lehet ezen kedvelni. A szagminta gyűjtés után általános értetlenkedésem csak nőtt, de ennek inkább nem adtam hangot.
- Elvileg még jó, tessék.
- Persze, lehetséges, hogy bizonyos növények hatóanyagai csak napokkal később fejtik ki a hatásukat, amint elegendő halmozódik fel benne a szervezetben. Ideálisak olyan mérgek keveréséhez, amelyeknél azt akarod, hogy csak jóval később fejtsék ki a hatásukat, ha netán valaki kóstolókat használna étkezés előtt ,vagy ha azt akarod, hogy legyen bőven időd meglépni, mielőtt az áldozatod meghalna, e itt nem ez a helyzet - legalábbis én úgy gondolom.
  Na igen, végre legalább elvetettem azt a gondolatmenetet, hogy valaki meg akarná mérgezni a barátosnémat. Az elmúlt zűrzavaros idők után persze a gyanúm ettől függetlenül még érthető volt, de ahhoz, hogy valaki megmérgezze az éléskamra egészét, vagy csak éppenséggel pár alapanyagot, az eléggé macerás lett volna és sok buktatóval rendelkezett a terv. Nem, ha valaki így akarná eltenni őt láb alól, azonnal ható mérget használna. Ami egy fokkal se megnyugtatóbb, mint a késleltetett. De remélhetőleg itt nem erről lesz szó. Menet közben láttam, hogy a kis gallyakból rakott tűz vidáman pattogni kezdett, így ideje volt pár nagyobb darabot is rátenni. Az egyik fiókból egy kisebb edényt halásztam ki, és töltöttem fel némi vízzel. Mindeközben Lory az uborkákat majszolta olyan élvezettel, amit én csak a bor és a sör és a rum iránt érzek. Eh...nem lehet mindenki tökéletes, úgy látszik, még Lory se...Inkább tovább folytatom a hosszas felvezetést, hogy valami elvonja a figyelmemet.
- Tudod, van egy "betegség", ami csak a nőket sújtja. Én ezért hálát adok, Titeket meg sajnállak. Ha nagyon alpári akarok lenni, fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez egy...óh, istenem, ezt így nagyon kínos kimondani. Szóval...hmm...szexuális úton terjedő betegség. Légyszi, ne gyilkolj le, nem úgy értettem, ahogy Te hiszed, hogy értettem...
  Villantok felé egy pirolós-szégyenlős vigyort, aztán inkább határozottan mással kezdek el foglalkozni.
- Na szóval, amíg nő voltam, ugyebár Ők elég sokat szerelmeskedtek a szeretővel...és hát, az egyik nő hasonló tüneteket produkált, mint Te. De nyugi, pár hónap és elmúlik az egész. Utána viszont még évekig kitartanak a mellékhatások.
 Igazából azon már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy a sok félre-, meg mellébeszélés határozottan felpaprikázta Loreena-t, és úgy fakadt ki, hogy majdnem hátráltam pár lépést, bele a tűzhelybe. Szerencsére még időben észbe kaptam.
- Cyneci, kérlek ne tegyél úgy, mint ha szemérmes szűzlány lenne bármelyikünk is. Noha valamiét úgy érzem, neked mostanában nem jutott a jóból, amit egyébként egyáltalán nem értek...Szóval kérlek fogalmazz világosan, nagyobb a baj, mint amit erősebb gyógyitalokkal ki tudok kúrálni, vagy nem? És persze el kell beszélgetnem Arminnal, mert én nem voltam mással, és ha ezt a betegséget egy kurvától szedte össze, akkor egy időre elköltözöm.
- Hát...mostanában nem csajoztam. Ez egy igen csak hosszú történet, és egyszer elmesélem neked, de szerintem ez most nem az az időpont. Majd amikor minden lenyugszik. Amúgy meg nyugi, Armin nem csalt meg téged, csak hát...az a helyzet, hogy valószínűleg terhes vagy, amihez amúgy meg csak gratulálni tudok.
  Fordultam végül a remélhetőleg jövőbeli anyuka felé. Jó lenne, ha lenne vagy lennének igazi gyermekei is, és nem random sötét elfeket kéne örökbe fogadnia. Amikor az említett mamuci félrenyelte a vizet, majdnem oda rohantam, hogy segítsek neki, de hát...felnőtt nő, egy kis félrenyeléssel elboldogul, de hát ugyebár a túlzottan féltő énemet nehéz lecsillapítani. Arra vártam, hogy majd hangosan ujjongani kezd és legalább elmosolyodik, de egyelőre inkább csak zavarodottságot láttam az arcán.
- Hát, azt hiszem örülök, hogy nem csalt meg...Végül is, te biztosan tudnád.
~ Ja, és alaposan meg is simogatnám a fejét egy kalapáccsal...~
- Nem kéne...Nem tudom. Mindig úgy képzeltem el, hogy rögtön tudni fogom, meg érezni fogom, hogy van bennem még egy élet de...nem érzek semmit.
- Ez persze csak az én feltételezésem, de akinél ezeket a tüneteket láttam, az terhes volt. Én inkább megmaradok ennél a diagnózisnál!
  Közben mögöttem a víz forrni kezdett, úgy hogy az elkövetkezendő kis időt a gyomornyugtató főzet lefőzésére szenteltem. Szerencsére a sima konyhai felszerelés bőven elegendő volt ahhoz, hogy kikotyvasszam. Miközben ezzel foglalatoskodtam, folytattuk tovább a reményteli beszélgetést.
- Armin túlságosan is szeret téged ahhoz, hogy megcsaljon téged, és amúgy is, hűséges selfként ismertem meg őt. Emiatt nem kell aggódnod...és ha nekem ilyen mondana, akkor egy igen csak feldagadt arcú férjet tudhatnál magad mellett, mert biztos, hogy megcsapkodnám azt a butuska kis fejét.
  Mivel a főzetnek még kellett egy kis idő, hogy kész legyen, visszacaplattam az asztalhoz, és a barátommal szemben ültem le.
- Majd idővel érezni fogod...bár kissé rosszul érzem magam. Ezt először a férjnek kellett volna megtudnia. Na áruld el neki kérlek, hogy én már tudom a jó hírt. Biztos, hogy elakarja nekem majd újságolni és igen csak meglepett arcot kell majd vágnom, ha nem akarom elrontani a jó kedvét.
- Te előbb tudtad, mint én. Az anya, akinek elvileg azonnal üdvözült mosollyal kéne ülnie, már a hányás előtt! De nem mondom meg neki, hogy tudod..Sőt, egyáltalán nem is mondom meg neki, ameddig biztos nem lesz. Nagyon régóta várja már és...-...és ennek örömére kinyírok egy uborkát, feláldozom őt a fucsa étkezési szokásaim oltárán! Minusz egy uborka...- ...ha kiderül, hogy vaklárma volt, összetörne. Nem tudom hogyan lehetnék benne biztos.
- Nyugi, majd ráérsz örülni akkor, amikor tényleg biztos lesz. Most valahogy inkább arra kell koncentrálnod, hogy nehogy idő előtt kidőlj nekem. Majd ma este elmegyek a piacra és bevásárolok neked bőven gyógynövényekből. Főzök neked pár adaggal, ami lenyugtatja a gyomrodat. Ne fog elmúlni teljesen a reggeli rosszul lét, de nem lesz annyira erős legalább.
  A főzetek emlegetéséről jutott eszembe a tűzhelyen rotyogó egyszerű gyógyital, így gyors leellenőriztem azt. Határozottan úgy nézett ki, mint ami már rendesen összefőtt, így egy fakanállal gyors megkevertem, majd egy pohárba kitöltve szolgáltam fel a leendő anyukának.
- Hajtsd le. Borzalmas az íze, de utána jobb lesz a gyomrodnak. Hát igen, el tudom képzelni, hogy Arrcy mennyire letörne ha téves riasztás lenne. Aúgy meg...gondolkoztál már neveken?
  A válasz még egy kicsit váratott magára, míg legyűrte az italt. Az arcát elnézve örültem, hogy nem nekem kellett meginnom, bár már maga a szaga is határozottan undorító volt. Ez a baj az italokkal - általában tényleg eléggé keserűek és rossz ízűek. De a főzet lent maradt és talán valamit segített is.
- Nem kellett neveken gondolkoznom. Arminnak eléggé határozott elképzelései vannak arról, hogy ha fiú lesz, Dariannak fogjuk hívni, mint az első sötét tünde királyt...Ha pedig lány, akkor Lorelei lesz, hogy Ő lehessen a kisebb Lory. Mondtam, hogy nagyon várja. Mondjuk fiúnévből mostanában a Diarmid tetszik, de elég talonba megtartani, hátha két fiam lesz. De ha van kedvenc neved, bedobhatod közösbe.
- Darian és Lorelei? Hmmm...a lány név egy eléggé nagy aduász. Most gondolj bele, bent ül a dolgozó szobájában, és elkiáltja magát, hogy "Lory, légyszives hozz egy sört." és mindketten visztek neki, nem tudva, kiről is van szó. Rafkós egy pár vagytok, mondtam már? Amúgy nekem nincs név ötletem...valószínűleg én ezekből az örömökből ki fogok maradni, így nem is pazaroltam rá felesleges gondolatokat.
- Mindent értek...-nevetett fel Lory gyöngyöző hangon, amitől nekem is jobb kedvem lett ismét.- Én pedig azt hittem, hogy csak az irántam érzett szeretetből. De ne csüggedj Cyne, már miért ne lehetne egyszer neked is? Gondolj bele, milyen jó lenne. Játszhatna a miénkkel, és örök barátok lennének.
- Ez egy igen csak bonyolult sztori. Pontosabban nem is bonyolult. De attól, akit a páromnak választottam, nem lehet gyerekem, kivéve, ha örökbe fogadunk. De most inkább elemezgessük a Ti helyzeteteket. Két-három hete vannak rosszul léteid. Valahogy az 5.-6. héten már azért látszódnak a jelei a terhességnek, nem? Szóval ne kell olyan sokat várnod, hogy megbizonyosodhass róla.
- Értem én, nem akarsz róla beszélni. Rendben. Nem tudom, mikor kéne látszódnia. Vannak, akiken egész sokáig nem látszik, a katonanőkön nem szokott. Bár tudnék számolni a női ciklus alapján, de nekem még az se mehet rendesen...
- Oh...ez akkor egy eléggé bonyolult téma. De biztos van valami tünci pap, vagy druida, aki le tudja ezt csekkolni, nem?
  Most, hogy már mindenki leült a székbe, és nem tűnt túl valószínűleg, hogy bárhova is mennék, Dracon hozzám totyogott és az ölembe hajtotta a fejét és onnan nézte tovább Lory-t. Megvakargattam a kis kedvencke füle tövét, amit határozottan élvezett.
- Lehet, hogy nemsokára lesznek kis játszótársaid picikém. Bár lehet, hogy jobb lenne téged nem a közelükbe engedni.
- Igazad van! Egy druida kell nekünk. Egyesek annyira harmóniában vannak a Természettel, hogy érzik maguk körül az életet...Azt csak meg tudja mondani, hogy egyedül vagyok vagy van-e még bennem valaki más is, ugye?
  Az ötlet úgy látszott, hogy teljesen felvillanyozta Lórit. Talán lehet, hogy nem is kell olyan sokat várni arra, hogy megtudjuk, helyesek-e a diagnózisaim. Nagyon szerettem volna benne hinni, hogy végre összejön nekik ez az egész. Az egyik legaranyosabb és legkedvesebb pár voltak, akikkel valaha is találkoztam és annyi minden rossz történt velük manapság, hogy ezt már tényleg megérdemelték volna. És ha egyszer megszületik a trónörökös, vagy trónörökösök, végül mindenki megláthatja, hogy Ő ténylegesen a hercegnőjük. Izgatottan vártam, mikor mondja el nekem a druidáknál tett látogatásának eredményét.
- Ha nem harapja meg a gyerekeket, akkor én odaengedem. Amiatt jobban aggódok, hogy már egész kiskorától kezdve elkezded szoktatni az alkoholra...
- HOGY TESSÉK?!
  Hördülök fel hangosan az aljas rágalomra, amitől Draci ijedten kapta fel a fejét és aggodalmaskodva nézett engem, próbálva rájönni, hogy mi ütött a gazdiba. Csak megpaskoltam a fejét nyugtatásképpen.
- Azért annyira én se vagyok szemét...meg félek, hogy rákapnának és elinnák előlünk az összes piát. Meg hát, Dracon közelében amúgy sem ihatok, ezért szoktam őt mindig elzárni. De tuti, hogy megölne engem, ha megtudná, hogy piát adok a kis Dar-nak és Lory-nak.
- Az, hogy eligyák előled az összeset, csak idő kérdése...Már ha Armin ivadékai, és ebben szerencsére biztosak lehetünk. Építened kéne a készleteidnek egy titkos, zárható pincét, ahova nem viszed le még a holdgyerekeidet sem.
- Hát, azt elhiszem, hogy egy egész kincstárra való készletet kell felhalmoznom. Na várj,  mi...?
  Kussolok el, ahogy az utolsó mondat átszivárog a tudatomba.
- A holdgyermekeim? Nem, határozottan félre hallottam.Biztos, hogy a család valamelyik régi barátja kapja ezt a megtisztelő feladatot.
- Így van. És az Te vagy. Armin nem említette még?
- Hát...óh, Te jó ég. Édes mamukám...
  Dracon legnagyobb felháborodására felpattantam a székről, aminek hatására hangosan koppanva dőlt el a földön, én pedig a kamrában találtam magam igen csak hamar. Némi keresgélés után megtaláltam a krumplis zsákok mögé dugott piás üveget, amit Armin elől rejtegettem. Volt egy olyan érzésem, hogy ilyen aljas helyen nem fogja keresgélni. Olyan pillanatra tartottam, mint mondjuk ez is. Amikor ünnepelni kell. Ez pedig határozottan egy olyan pillanat.
- Kell egy kis szívnyugtató. Én nem is tudom, hogy mit mondjak...
  Hogy Lory ne lássa az arcomat, azt szinte teljesen Dracon szárnyai közé temettem, és azt mímeltem, mint ha nagyon érdekelne a kis kedvenckém állapota. Pár könnycsepp gördült le az arcomon. Na ennyit a badass elképzelésekről. De ez tényleg egy olyan hír volt, ami...egész életemben egyedül voltam, legalábbis a felnőtt életemben, egyedül Aelfsige volt az, aki ténylegesen törődött velem az elmúlt években. Aztán meg, ahogy rászabadultam a világra, bosszúval és dühvel a lelkemben, magányosan és elárulva, folyton olyan behatások értek, amelyek sorra döntötték le a falakat, amelyeket a lelkem és a szívem köré építettem, pont úgy, ahogy anno Kiril épített mentális gátat az emlékeim köré. És ahogy kezdem egyre jobban elhinni azt, hogy talán tényleg nem vagyok egyedül ebben a világban..ez olyan érzés volt, amit nehéz leírni. Dracon megérezte, hogy mit is élhetek át, és kedveskedve nyalt végig az arcomon, egy nagy adag nyállal lepve el azt. Végül ismét Lory felé fordulok, ruhám ujjával próbálva letisztítani az arcomat.
- Nem kell mondanod semmit, csak...kérlek, lepődj majd meg, amikor felkér a nemes feladatra. Mint ha nem tudnád. Addig meg van időd gondolkozni, hogy mit mondj. De! Ez felelősség is. Mert vagy életben tartasz minket, vagy ha ez nem sikerül, rád lesz sózva Köd-erdő örököse.
~ Óh...hát ez valami csodálatos. Csak semmi felelősség és nyomás rajtad, Cyneci...~
- Esküszöm, hogy nagyon meglepett arcot fogok vágni...és köszönöm a bizalmat és a megtiszteltetést. Tudom, hogy mik a holdapa feladatai és eddig is minden erőmet beleadtam abba, hogy megvédjelek titeket, bár szerintem Ti jobban megtudjátok védeni magatokat, mint én tudnám, de ígérem, hogy soha sem hagylak cserben titeket. TE, és Armin vagytok az egyetlen barátaim.
 A kissé túl nyersre és őszintének sikerült vallomásért cserébe kaptam egy anyai ölelést, ami határozottan jól esett. Főleg, amikor végig simított a hajamon. Óh...a végén még tényleg elérzékenyülök!
- Csak csipkelődni akartam. Tudom, hogy számíthatunk rád és bízhatunk benned, ezért is választottunk téged.
  Végül visszaült a helyére és onnan folytatta tovább a beszélgetést.
- Szerinted fiú vagy lány?
- Remélhetőleg mindkettő. Amilyen szerencsés nótás Arrcy, most biztos, hogy csőstül jön rá és rád az áldás. De ha tippelnem kéne, akkor lány. És csak nagyon remélem, hogy a Te vonásaidat fogja örökölni. Bár akkor meg nagyon sok feladatom lesz a kéretlen udvarlók eltakarításában. Mondd csak, a holdapai feladatköröm legálisan feljogosít arra, hogy a lányodra nyomuló pancserokat kinyírjam? Vagy csak büntessem meg őket?
- Feljogosít, legalábbis ameddig nem tudja megvédeni magát. Bár ha rám hasonlít, én előbb vertem orrba a fiúkat, minthogy leessen, hogy csak udvarolni próbáltak.
  Na ezt a jelenetet azért el tudtam képzelni. Biztos nagyon aranyos lehetett a kis Lóri, ahogy a fiúkat terrorizálja, mert azt hiszi, hogy piszkálják őt. Rémisztő és életrevaló kiscsaj lehetett már kiskorában is.
-  Ha viszont ebben a tekintetben olyan lesz mint az apja...Akkor a Hold óvja a férfiakat, mert kegyetlen világ vár rájuk. Még az első verziónál is kegyetlenebb.
- Oh...na igen, végül is, tényleg a kettőtök gyermeke lesz, úgy hogy félteni biztos, hogy nem kell. Ha fiú lesz, akkor meg ajánlom, hogy készüljetek fel, mert egy egész hercegi kincstár nem lesz elég a gyermektartás fedezésére. Előre elképzelem, mekkora sikere lenne annak a fiúnak a csajok körében. Főleg ha én tanítom meg neki a mesterfogásokat.
- Érdekes, mert Armin sose költekezte túl magát. Meglepően egyszerűen élt, amikor megismertem, ez itt már soknak számít.
  Egy intéssel körbefogta a házat, hogy minden kétséget kizáróan tudjam, hogy miről van szó. Na igen, Arrcy koma tényleg nem sokat költött magára, inkább a népére és a fontosabb dolgokra. Egy normális uralkodó - szinte nehéz elhinni.
- Szóval szerintem nem lesz vészes...remélem. Nem tudom. Nekem nem volt rendes gondoskodó anyám, a férjemnek meg rendes gondoskodó apja nem volt, a sötétben fogunk tapogatózni, de valami majd csak lesz.
- Óh, nem úgy értettem a gyerektatást...hanem majd amit a kéretlen kis unokák után kell fizetnetek.
- Áhh, majd az apja megtanítja, hogyan vigyázzon.
  Szemeim előtt felderengett a kép, ahogy Lóri mama házát ellepi a több tucat kis unoka és mindegyiküket addig kajáltatja, míg már csak gurulva tudnak távozni a lakásból, míg Armin papus a kandalló előtti székében pipázgatva nézi a jelenetet és a régi szép időkről beszélget a körülötte csücsülő kis kölkökkel. Azt hiszem, hamar megoldódna az a probléma, hogy túl kevés self van már így is...
- Én egészen biztos vagyok benne, hogy csodálatos szülők lesztek. Amúgy egy kis technikai kérdés: ugyebár, mint Holdapa, nekem a gyerekről kell gondoskodnom. Tudom, hogy csodás szülők lesztek...de feltételezzük, hogy nem, akkor ha netán Ti ártanátok a gyermeknek, akkor még is, mi a teendőm?
   A kényes kérdésre nem érkezett azonnal válasz, szemmel láthatólag Lory is eléggé komolyan elgondolkozott a válaszon. Aztán amikor megkaptam, nem nagyon örültem neki, bár valami ilyesmire számíthattam. Szerencsére ez egy igen csak valószínűtlen lehetőség.
- Ha apróságról van szó, akkor emelj szót ellene, ha kell, nyújts neki menedéket, akár ellenünk is. Ha pedig valaha úgy érzed, hogy veszélyeztetjük az életét, ölj meg.
- Nagyon, nagyon, nagyon remélem, hogy ilyen azért nem fordul elő. De sajnos bármi eshetőség elő fordulhat, így sajnos ezt a komoly témát is érinteni kell. Kérlek, ne hozzatok semmikép se ilyen helyzetbe. Bár ha így lesz, az nem a Ti saját hibátok lesz, hanem valaki másnak a manipulációja...bár csak egy fajt ismerek, aki képes lenne erre. Na de ezek túl borús gondolatok, inkább inni kéne egyet a lehetőségre, nem? Óh, nem, még sem...Te most nem ihatsz. De szerencsére én hoztam magamnak itókát.
  Azzal már ki is bontottam a piás üveget, amit még a krumplis zsákok mögül halásztam elő, és az asztalon lévő poharat tele töltöttem vele. Szívem szerint az üvegből húztam volna le a teljes tartalmat, de hát az nem illik úri társaságba, és határozottan pórias lett volna ebben a helyzetben.
- Hamarabb kell egy Méylséginek felkelnie ahhoz, hogy a saját gyermekem ellen tudjon fordítani, de számoltam már ezzel a lehetőséggel is.
~ Tehát Ő is találkozott már velük...hogy ez engem miért nem lep meg?~
- És most már sokkal jobban kell vigyáznom, hogy ne hozzak haza semmi nyavalyát tőlük, sőt, a legjobb, ha messze kerülöm az egész ügyet, ameddig tehetem. Emiatt ne fájjon a fejed.
~Óh, kedves, még ha nem lennél várandós, akkor se örülnék neki, ha ilyen dögök közelében kóricálsz.~
- Nade, én hogyan űzzem el a borús gondolatokat, ha csak Te iszol! Szerinted tényleg nem lehet? Vizezett bort sem?
  Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán végül is, nem láttam semmi akadályát sem annak, hogy egy kis bort igyon.
- Hmm...vizezett bor rendel!
  Kissé óvatosabban állok fel a székből, mielőtt ismét megborítanám Dracon-t és a kamrából előhoztam egy üveg bort. Vörös, jó évjáratú és kellemes illatú, zamatos itóka volt. Egy pohár aljába némi gyógynövényt szórjak, hogy ne savasítsa fel annyira a gyomrát és átnyújtottam neki a poharat.
- Egy próbát megér...és akkor, a feltételezhető öröm hír örömére!
- Csak nem lesz baj. És a holdapaságodra!
 A két pohár halkan koccant össze, ahogy kölcsönösen üdvözöltük egymást, arcunkon mosollyal. Hát igen, a végén még tényleg minden jóra fog fordulni. Nehéz ezt az egészet elhinni.
-  Ezek után azért nagyon remélem, hogy nem fog kiderül,i, hogy félreértettük a jeleket...
- ...hát, ha más nem, legalább találtunk egy jó okot a koccintásra. Mindig lásd meg a pozitívumot!
  A poharak tartalma hamar elfogyott, és a két jó barát még jó ideig beszélgetett egymással, mindketten reménykedve egy szebb jövőben, ahol Lory és Arcy szülők lesznek. Remény. Még mindig él.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Okt. 26, 2017 7:05 pm

Huh, végigküzdöttem magam rajta és a szokásos Cyne-i minőséget tartod, elképzelésem sincs miért nem két élményben küldted be egy hatalmas helyett. De hát a te dolgod, minden esetre érdekes volt látni Cyne reakcióját és az udvarias kásakerülgetést, ahogy próbálja Loryval közölni a tényvalókat. Jutalmad 100 TP, 1000 váltó + 1500 váltó hosszjutalom.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 750
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Csüt. Okt. 26, 2017 10:19 pm

End of a story

" Miért vártál eddig? Mi volt az, ami vissza tartott téged? Féltél tán attól, ami ott fog téged várni, az út végén? Féltél attól, hogy a múlt árnyai rád förmednek? Hogy vádlóan mutogatnak rád kocsonyás ujjaikkal, elítélve minden egyes tettedet? Félve attól...hogy talán igazuk van? Félve attól, hogy a döntések, amelyeket meghoztál, helytelennek bizonyulnak?"
― A lelkiismeret szavai



  Egyik kezemmel félre húztam azt az ágat, amely azzal fenyegetett, hogy töviseivel szétszabdalja az arcomat, és most már végre tiszta rálátást kaptam arra a helyre, ahova el kellett jönnöm. Rég óta halogattam már ezt a döntést, mert féltem attól, ami itt várhat majd engem. Féltem, hogy mit is fogok itt találni. Összeszoruló szívvel, tájtékos arccal közeledtem egyre inkább az úti célomhoz. Szívem remegett, kezem remegett, a lábaim remegtek. Erős érzelmek kavarogtak bennem, olyanok, amelyeket hosszú ideje megpróbáltam már visszafojtani. De meg kellett ezt tennem. Le kellett zárnom ezt is magamban, hogy ha ismét teljes akarok lenni - bár a teljesség az én esetemben kicsit mást jelent, de a lényeg ettől függetlenül ugyanaz marad. Meg kellett tennem...mert már így is túl sok ideje halogattam ezt a döntést. Meg kellett tennem - mert szívem legmélyén, belül, abban a sötét, torz valamiben, ami csak fekete trutyit pumpál az ereimben - ott belül már éreztem, hogy amúgy is túlságosan késő. Mennyi idő is telt el azóta? Több, mint egy évtized - talán meg van a tucatnyi év is. Igen, határozottan meg van a tucat is. De az ösvények még mindig ismerősnek tűntek, felismertem egy-két helyet. De az ösvényeket benőtte már a gaz, a vadak se jártak már erre. A régi helyek most sötétek és vádlóak voltak, és igen csak rémisztőek. A régi patak már kiszáradt, vagy csak új medret talált magának.
   A ház előtti kis udvart már rég benőtte a gaz. Gondozatlan volt, mint amihez évek óta nem nyúltak hozzá. Éjvirágok, holtak szeme és egyéb olyan gaz lepte be, amely csak ott fészkeli be magát, ahol régi halál szagát érzik. Tele volt velük a környék. A ház oldalai roskadoztak, a természet vissza hódította magának ezt a területet. Jó pár fa torzonborz, göcsörtös ágai nyúlkáltak ki az ablakon, amelyeken már nem voltak meg a kifeszített bőrök, amelyek vissza fogták a hideg szeleket. Sötétség uralkodott mindenhol, de legfőképpen a szívemben. Pár tétova lépést tettem meg az egykor gondozott járdán, amelynek köveit már feltörték a gyökerek. Kezem végig simított a néhai kerítésen, mely most már csak darabjaiban volt meg. Talpam alatt kavicsok fordultak ki, ahogy az ajtóhoz léptem. Régebben mindig be volt olajozva, most már igen csak megviselt volt. Először nem is engedett a nyomásnak, úgy hogy teljes testtel neki dőltem, mire kinyílt. Hangos recsegés, felháborodott állatok zaja, ahogy menekülnek a náluknál nagyobb elől. Halál, ernyedés, feledés, bánat és könnyek bűze töltötte be a levegőt odabent, ahol már nem járt a szellő sem. A bútorok darabjaiban hevertek szerte-szét, az ágyakat feltúrták, mindenfele állati ürülék szennyezte be az egykor szent helyet. A képek, amelyek a falakon díszelegtek, immáron kifakultak. A kamra, amely anno tele volt kajával és alapanyagokkal, már rég ki lett fosztva a négylábú vagy kétlábú állatoknak köszönhetően. A lépcső, amely az emeletre vezetett, már porladó félben volt, így meg sem kockáztattam, hogy felmenjek rajta. Nem volt ott semmi keresni valóm sem. Gyerekkoromban se mentem fel oda soha sem. Az tiltott terület volt.
  Bánatos tekintettel, vérző szívvel jártam körbe gyerekkorom lakhelyét, és könnyes szemekkel simítottam végig a maradványain. Régi emlékek törtek elő belőlem - hamisak és igaziak egyaránt. Az ágy, amelyen aludtam - életem legszebb álmait álmodtam rajta ...vagy éppenséggel ott feküdtem, szinte a halál szélén lebegve. A kitalált és a ténylegesen megtörtént valóság darabjai összemosódtak, és egy hamiskás képet vetítettek elém, ahogy az egész ház ismét megelevenedett. Szinte már hallottam anyám nevetését, apám dörmögő hangját, Kristen vad rikácsolását. Megfordultam és kerestem őket, azonban csak a baglyok és a vérrikoltók károgása volt az. Lehuppantam az egyetlen, még viszonylag épen maradt ágy szélére, térdeimen könyökölve, arcomat tenyereimbe temetve, miközben hagytam, hogy átjárjon a bánat teljes erejével. A múlt emlékei ott kavarogtak körülöttem, támadtak és ostromoltak és szúrtak és hasítottak és kínoztak és baltával csapdostak és kivéreztettek és bántottak és...és sok mindent tettek, de egyik se volt kedves.  Nem mint hogy ha megérdemeltem volna azt. Nem, én azt érdemeltem ki, ami most történt velem. Azt, ahogy a sötét örvények kavarognak körülöttem és folyton váltakozó alakjukkal, vádlóan mutogatnak rám. Koponyák, amelyekről már lefoszlott a hús, szemgödreik üresen bámulnak vissza rám, állkapcsaik hangosan kattogva mozognak, miközben újabb és újabb néma átkot formáznak és mondanak ki rám. A csontvázujjak értem nyúlkálnak, hogy magukkal ragadjanak.

" Szeretlek, kicsim. Mindig is szerettelek téged! Na gyere, öleld át anyukádat!"
  A levegő fodrozódott, ahogy anyám belépett az ajtón. Ugyanolyan szép volt, ugyanolyan sugárzó a mosolya, mint régen. Zölden csillogó szemeiben kedvesség és megértés sugárzott. Arcán nem volt egyetlen ránc sem, karjait szélesre tartotta, hogy átölelhessem őt. Felpattantam az ágyról és vidáman szaladtam a karjai közé, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson engem, hogy vígaszt nyújtson. Hát még sem halt meg! Él...és egy percet sem öregedett!
- Annyira sajnálom, anya!
 Kiáltottam boldogan és megbánóan. Egy pillanatra mint ha éreztem volna az anyai ölelés melegét, azt a melegséget, amelyet senki mástól nem kaphatsz meg. Egy pillanatra....egy pillanatra még én is elhittem és reméltem, hogy ez a valóság. De a kép szerte foszlott. A ház ismét egy romhalmazzá változott, anyám pedig nem volt sehol sem.
"Miért hagytál minket magunkra? Miért hagytál el engem? Nekem már csak TE maradtál, és...itt hagytál, hogy egyedül és magányosan haljak meg!
  A vádló hang átsüvített a szobán, olyan hidegen, hogy vacogni kezdtem, és belül teljesen megfagytam. Megráztam a fejem. Csak a szél sivított át a megereszkedett deszkák között. De nem bírtam tovább ebben a házban maradni. Nem...itt túl sok keserűség és megbánás van. Ostromolja az elmém, éles karmaival karmolja azt és hasogatja. Az ajtón szinte úgy estem ki. Ahogy kiléptem, megláttam egy tisztást, amelyet nem nőtt be a gaz, amely még mindig tiszta maradt, annyi év után is, hogy nem ápolták gondos kezek. Enyhe mágia illata érződött...ártalmatlan, talán csak azt a célt szolgálta, hogy a növények ne hódítsák meg ezt a területet. Térdeim összecsuklottak, lábamból elszállt minden erő és a földön találtam magamat. Hangosan felzokogtam, a fejemet fogtam, a fülemet tapasztottam be, ahogy újabb és újabb vádló litániák támadtak fel a szélben, és hadat üzentek nekem. De haladtam előre...mentem, mert mennem kellett. Mert hívtak engem. Mert ott kellett lennem! Oda kell érnem! Én...négykézláb kúsztam előre, a körmeim alá föld tapadt. Egy láthatatlan kőben beakadt a körmöm...talán le is tépte azt. Nem tudom. Valami vérzett. Lehet, hogy csak a szívem szakadt meg? Mi ez a hangos, recsegő hang? Óh...csak a fák. Megérkeztem. Megpróbáltam feltornázni magam, teljesen sikertelenül. Végül ismét térdre rogytam, miközben karjaimmal öntudatlanul is átöleltem magam, olyan erősen, hogy a bordáim majd' szétpattantak. Ebben az ölelésben semmi melegség nem volt. Ebben az ölelésben csak a halál és a keserű magányosság volt. Végül egyik kezemmel elsöpörtem a borostyánokat az egyik sírkőröl.
ITT NYUGSZIK KRISTEN SHADOWBANE
EMLÉKE ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBEN ÉL! SZERETETT LÁNY, SZERETŐ TESTVÉR
EGY ANGYAL, KI MEGFESTETTE ÉLETÜNKET


 Apám, az a szemét nem akart semmi üzenetet vésetni a sírkőre. Elásta egyedül a lányát, utána a sír közelébe se ment, messze kerülte azt, mint ha túlságosan is fájna neki "szeretett lánya" elvesztése. Végül anyám csináltatott a háta mögött egy sírkövet és helyezte oda. Amikor apám megtudta, először feldúlt volt, aztán annyiban hagyta az egészet. Soha se ment a közelébe. Azonban...nem csak ez az egy sír volt. Véres körmeimmel a következő feliratot simítottam el.

EMLÉKÜL CROWNE SHADOWBANE SZÁMÁRA
"BÁR TESTED NEM LEHET VELÜNK, EMLÉKED ÖRÖKRE VELÜNK MARAD"
SZERETŐ APA ÉS FÉRJ, A FÁTYLON TÚL TALÁLKOZUNK


  Keserűen nevettem fel a feliraton és az azon megfogalmazott hazugságokon, vagy félreértéseken. Óh, persze, nagyon szerető apa volt és nagyon szerető férj. Szerencsére anyám soha sem tudta meg, hogy mit is tett a háta mögött. Nem mondtuk el neki soha sem Kristen-nel, mert féltünk, hogy apánk, az a mocskos kis dög tényleg bántani fogja őt. Így aztán Ő egész életében abban a tudatban volt, hogy a férje ténylegesen szereti őt, és hogy állandóan gondoskodik a gyermekeiről. Ez a hazugság sokkal feldühítőbb volt mint az, amit néha velünk tett. De jobb is, hogy anyu soha sem tudta meg. A szíve tört volna össze és az őrületbe kergette volna őt az a sok évnyi kegyetlen elnyomás tudata, amiben részünk volt. Ő megmaradt számunkra a biztonságot nyújtó óvó angyal, akinek a közelében még apánk se mert packázni velünk. Egy tényleges angyal volt ő...akit magára hagytunk. A könnyek forró áradata árkot vájt már az arcomra. Egy ideig haboztam a következő sírnál. A fejfát benőtte a gaz, de látszott rajta, hogy gondosan faragták ki karacsin fából - gyerekkorom kedvenc fájából. A fejfáról egy holdezüsttel keretezett tábla lógott, amelynek a sarkában egy vicsorgó farkasfej őrizte az üzenetet.

CRISPIN SHADOWBANE EMLÉKÉRE
A FIÚ, KIT ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBEN FOGUNK ŐRIZNI
SORSOD LETT LÉGYEN BÁR ISMERETLEN, DE SZERETETEM IRÁNTAD ÖRÖK MARAD


  Fuldokoltam. Ahogy a sós lé, amelyet egyesek könnynek hívnak, szinte már a torkomban tört utat magának. Jajj, anya, annyira sajnálom! Soha se tudtad meg végül, hogy mi történt veled. Soha se tudtad meg, hogy a fiad annyira nem is messze innen éli tovább az életét, kiképzést kap, hogy bosszút álljon az apján. Én annyira sajnálom! Bár csak vissza mehetnék az időben és kijavíthatnám a hibáimat. Bár csak soha se mentem volna el az őrjárat vesztőhelyére, bár csak soha sem hagytalak volna itt magadra. Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? Tudsz-e még egyáltalán szeretni? Én szerettelek téged. Mindig is szerettelek. De nem tudtam vissza jönni ide. Féltem...féltem attól, hogy csalódott leszel rám, hogy haragudni fogsz rám, hogy elzavarsz magadtól, hogy nem kapok tőled ölelést...hogy megutáltál engem. Féltem, annyira féltem anyu! Egy gyermek voltam csak, aki nem értette, hogy mi folyik körülötte. Egy gyerek voltam, akit sötét érzelmek hajtottak előre. Annyira hiányzik az ölelésed. A bölcs szavaid. A megnyugtató halk szavaid, amelyeket a fülembe suttogsz. A mosoly az arcodon, a melegség a szívedben és a szemedben. Féltem, hogy mindezeket örökre elveszítem. Nem tudom...nem tudom ezt soha se jóvá tenni. Soha sem tudom már elmondani neked ezeket a szavakat és még ezeknél is többet! Hányszor vissza jöhettem volna ide! Hányszor vissza akartam jönni. De féltem, hogy undorodnál tőlem és attól, amivé váltam. Azt nem éltem volna túl, anyu. Egy rohadt kis aljas szemét lettem, aki pénzért ölt és azért, hogy a Mesterét lenyűgözze. Az lettem, amit a legjobban elítéltél egész életedben. Egy utolsó, alá való bűnöző. Én...nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Nincsen rá mentségem. De Te....Te még akkor is szerettél, amikor ezt a sírt megástad nekem, nem igaz? Egy üres sír, ahova az üres szívedet is temethetted egyben. Szinte látom magam előtt, ahogy megöregedve, megőszülve ásod ki puszta kézzel a kis gödröt, amely nem tartalmaz testet. Nem tartalmaz semmit, amit utoljára magadhoz ölelhetnél. A sír fölé görnyedsz és ugyanúgy rázkódsz a sírástól, ahogy én. Miért voltam ilyen önző? Miért voltam ilyen gyáva? Miért?! Nem érdemlem meg azt a sok szeretetet, amit adtál nekem és Kristen-nek. Én...nem vagyok méltó erre. Tudom, hogy kié az utolsó sír. Jajj, anyu. Hiányzol és szeretlek.

MIRANDA DARKLEAF
ANYA, FELESÉG, ÁRVA ÖZVEGY
KÍVÁNJUK, HOGY TALÁLKOZZ CSALÁDODDAL A FÁTYLON TÚL


  Az egyszerű fejfát valami ismeretlen művész csinálhatta, anyám halála után. Talán....talán nem is magányosan halt meg? Talán voltak barátai, akik gondoskodtak róla? De az....az nem az, mint a család, mint a gyermekek, mint az unokák. Nem, elárultuk őt. Mindannyian. Közösen. És Ő belehalt a fájdalomba és a magányosságba. Szerető kezekkel simítottam végig az egyszerű fán és kucorodtam le annak tövébe, a sírgödör tetejére, hogy minél közelebb legyek ahhoz, ami egykor az anyám volt.
- Képzeld anyu, megtaláltam a boldogságot. Legalábbis azt hiszem, hogy megtaláltam. Bár csak találkozhattál volna vele. Egy lenyűgöző nő. És barátokat is szereztem magamnak! Jajj, annyi mindent mesélhetnék neked! A legjobb barátom a hercegünk, képzeld! A felesége egy tünde lovagnő, de ...nem, tudom mit gondolsz. Nem minden tünde rossz. Ő az egyik legelbűvölőbb nő, akivel valaha is találkoztam és az életemet is rábíznám. Végre megtapasztaltam azt, hosszú idő után újra, hogy mit is jelent az, hogy ha szeretnek valakit. Bár csak látnád Ada gyönyörű szemeit, élettel teli, néha bíráló, néha kutakodó arcát...bár csak látnád a szívét. Óh, és Armin...egy utolsó alkoholista, aki majdnem az asztal alá ivott engem! De azért én imádom, és mindent megtennék érte. Ahogy Lóriért is...ja igen, mindenkinek becenevet adok. Szerintem vicces. Szerintük nem. És ott van még Sári is, akitől még mindig félek. És az a sok-sok ismerős, akikkel végül össze barátkoztam. Eva...talán az egyetlen ember, akire barátként gondolok. Találkoznod kéne Ripacs Lovagnővel...Kristin, vagy hogy is hívják a nevét. Dalgaard talán? Legalább le tudnád pofozni őt és megtanítani arra, hogy a kora reggeli rutinja ne az legyen, hogy karókat nyeljen. Annyi mesélni valóm van. Hadd meséljem el neked, mi történt velem manapság!
  S azzal fekvő helyzetemben elő kapartam a boros flaskámat, és a síron feküdve, néha a fejfának dőlve, vagy éppenséggel a sírok között mászkálva, vadul gesztikulálva, teljes beleéléssel adtam elő életem történetét. A táskámban szerencsére bőven volt itóka, alaposan felkészültem erre az útra. Az ötödik vagy hatodik flaska méregerős pálinka után már...már nem tudom, hogy mi történt...

 Elatha. Soha sem fogok úgy tekinteni erre a városra, mint...mint előtte. Azt se tudom, hogy keveredtem ide vissza. A szívem még mindig lángolt, ahogy az emlékeim is. De végül búcsút tudtam mondani édesanyámnak, még ha nem is úgy, ahogy terveztem, vagy ahogy reméltem. De most ismét itt vagyok, a fővárosban. Úgy terveztem, hogy maximum még egy hetet maradok itt és ha nem történik menet közben semmi sem, akkor el tudom intézni az itteni dolgaimat, elbúcsúzni a hercegi pártól és talán Sharlotte-tól, hisz ki tudja, mikor vet újra ide engem a sors. Aztán megláttam Armin-t, amin épp az egyik fa tövében elhelyezett padon ücsörög egyedül. Körbenéztem, egy testőrt se láttam a közelben, valószínűleg megint elzavarta őket. Már innen távolról is látszott, hogy valami aggasztja őt, de ez se volt tőle szokatlan mostanában. A szemöldökömet ráncoltam. Végül is, akár most is elbúcsúzhatok tőle, ki tudja, hogy a következő napok mennyire lesznek sűrűek s mivel nem vagyunk messze a Névtelenek Házától, akár Sárihoz is beugorhatok menet közben, aztán Lory-t az utolsó napra hagyom. Így aztán a pad felé veszem az utamat, és lehuppanok mellé, anélkül, hogy engedélyt kértem volna tőle. Hisz, elvileg, ez egy közpark, nem igaz? Ha nem akarná, hogy bárki is mellé üljön, akkor elterülne a padon, hogy még csak esélyünk se legyen. Így viszont elég sok hely volt mellette, szinte kívánta, hogy valaki elfoglalja. Mondjuk én...
- Üdv, Armin hereg. Mi veti magát erre felé, ezen a szép napon?
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Pént. Okt. 27, 2017 2:27 pm

Úgy látom ez az Ascensio közvetlen előzménye, nagyon érzelemdúsra sikeredett. Szerintem, ha anyukád tudná milyen fejlődésen mentél keresztül az utóbbi időben büszke lenne rád. Jár neked érte a 100 tp és 1000 váltó
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Hétf. Dec. 25, 2017 3:19 pm

Confrontations
"Aspects of Fire"
The First Person: Zacharias Thornrazor
The First Aspect: Bravery

" Mert néha a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy az ember megbocsájtson másoknak..."
― Ismeretlen


   Otthon, édes otthon. Legalábbis annak kéne, hogy legyen, de valahogy még sem éreztem egyszerű lakomat olyan megnyugtatónak és kellemesnek, mint kellett volna. Cuccaim ledobálva, a sarokban hevernek szétszórva, az ablak kinyitva, hogy szellőzzön a szoba, az asztalon egy illatgyertya ég, az alkímista pulton félig befejezett főzetek, amelyeket dobhatok ki a fenébe. Egy szóval káosz uralkodott mindenfele, de egy valami hiányzott a képből: Dracon. Valamilyen szinten vártam, hogy mire haza érek, a kis társam is itt lesz már, valahogy megszökve Lory és Sharlotte felügyelete alól, megérezve, hogy gazdija a közelben jár. De az ajtó kinyitása utáni "Draci, we are home" felkiáltás üresen, reakció nélkül csengett végig a kis lakban. Szomorúan hajtottam le a fejemet. Talán vissza kéne mennem Elatha-ba, hogy ismét együtt legyek a kis mocsokkal, de aztán csak tagadóan megráztam a fejem. Valami készülődőben van. Valami, ami már Hellenblatt óta üldöz engem, és nem tudhattam előre, hogyan is fog mindez elsülni, hogy mire is számítsak, így inkább biztosra mentem. Akármi is vár rám, azzal most egyedül fogok szembe nézni, ahogy életemben is mindig egyedül voltam, és sokkal jobb is volt akkor. Amikor még nem fogtak le láncok és kötelek.

  A háztól ötven méterre található egy tisztás, amely nagyjából száraz, és a sűrűn növő fák itt vissza vonultak valamilyen indokból. Az éjszakai hold fénye ezüstös fénybe vonta be a terepet, a fák törzsei és lombozata között hideg, metsző szél süvített keresztül. A távolban mocsári farkasok vonyítottak, köszöntve a teli holdat, s csak pár rhizan cikázott a környéken, megindulva vadászatukra. A festői képhez hozzá tartozott az is, hogy a földön nagy csomókban nőttek a Köd-erdei gombák, a maguk kísérteties kék fényük jól illeszkedtek a hangulatomhoz. Ez volt egy huzamban a harmadik éjszaka, amit itt kinn töltök, meditálással, ahogy próbálok elmélyedni a gondolataimban, próbálom megtalálni azt a fonalat, amely elvezet a válaszokhoz, amelyeket már megtaláltam, de értelmezni még mindig nehezen tudom. A tűz feléledt bennem, itt folyt az ereimben, még is, valahogy idegennek érződött. Nem volt ahhoz fogható, mint amikor először idéztem meg azokat a saját akaratomból. Apró kis lángocskák, ez volt a maximum, amit csiholni tudtam. Három éjszaka...és végre bekövetkezett....

   Egy sötét zöld köpenybe burkolózott alak settenkedett keresztül a tisztáson. Minden lépés után óvatosan nézett körbe, várva a következő fenyegetést, amivel szembe kell néznie, de mint ha maga az erdő is vissza tartotta volna a lélegzetét, várva a végső konklúzióra, a végső konfrontációra. Léptei alatt néha megreccsent egy-két gally, vagy elszáradt levél, és a hangos - legalábbis szerinte hangos - zajra összerezzent, majd várakozott, ha kellett percekig, mire biztosra ment, hogy közeledtét nem fedezi fel célpontja. Csak ötven lépésre volt a tisztás közepén meditáló alaktól. Mit érezhetett vajon ez a férfi - mert határozottan férfi volt, látszott mozgásából, testfelépítéséből, még ha az arca takarva is volt - midőn becserkelte áldozatát? Milyen gondolatok cikáznak a fejében, milyen tettekre készül? Rajta kívül senki sem tudja. Milyen események láncolata vezetett végül ahhoz, hogy ez a két alak ezen az estén egy helyen lesz? A Sors Fintora? Hold Anya Akarata? A Természet Játéka? Vagy pedig...csak simán saját, tudatos tervezés és gondolatok következménye? Talán semmilyen felsőbb rendű hatalom nem játszott szerepet ebben? Talán soha nem is volt semmi irányító szerepük senki életében? Ezek olyan kérdések, amelyekre tiszta, végső választ talán soha se fognak találni Veronai lakosai. Vannak kérdések, amelyekre végső soron jobb nem is választ találni. A köpenyes alak végül megállt, két lépéssel a még mindig csendesen, zavartalanul meditáló férfi mögé. Egy pillanatig habozott. Egy játék, egy tánc véget ért, amely több száz mérföldön keresztül folytatódott, Hellenblatt-tól a tisztásig. Végül egy halk sóhaj kíséretében az éjfekete ruhás férfi felé nyúlt, hogy vállainál fogva megragadja. Azonban....

   ....halkan kuncogtam, amikor a zöld köpenyeges férfi keze, aki egész idáig követett engem, átsuhant az illúzión, amelyet magamról alkottam meg a tisztás közepén alig pár perccel ezelőtt, s a hold-klón egyszerűen semmivé foszlott. A fickó meglepetten szisszent fel és zavartan nézett körül. Aztán megdermedt, ahogy Clandestine a torkának szegeződött.

- Több eszed is lehetne elf, semmint hogy egy sötét elf bérgyilkost az éjszaka kellős közepén próbálj becserkészni. Most pedig, fordulj meg.
  Az elf nem habozott, karjait széttárva mutatta meg, hogy nem tart fegyvert a kezében és lassan megfordult tengelye körül, míg végül szembe nézett velem. Éjgyilokom pengéje a hasának szegeződött, Fury egyelőre a tokjában hevert. Érdeklődve néztem meg magamnak a követőmet, majd bal kezem egy laza pöccintésével letoltam fejéről a csuklyát, amely eddig az arcát takarta. Egy negyvenes évei közepén járó, erősen őszülő hajú elf férfivel néztem farkas szemet, akinek ruhájával harmonizáló színű szemei voltak, orra enyhén emlékeztetett egy karvaly csőrére, ajkai viszont olyan halványak voltak, hogy szinte már fehérbe csaptak át. Ráncok ezrei száguldoztak keresztül az arcán, sokkal idősebbnek látszódva ettől, mint amennyi valójában. Azt mondják, hogy a szemek a lélek tükrei. Ha ez igaz, akkor ennek a szemétnek igen csak űzött és rettegő lelke van.
- Dobd le a köpönyegedet.
  A férfi értetlenkedett egy pillanatig, majd amint megérezte, hogy a holdezüst fegyver pengéje átszakítja a ruháját, engedelmeskedve a rá kifejtett nyomásnak, hamar meggondolta magát. A ruha darab halk suhogás közepette omlott a földre. Nem voltak alatta rejtett fegyverek, még csak egy jól álcázott bot sem, amit egy elftől vártam volna, hisz szemmel láthatólag nem a harcos fajta volt. Se egy kard, se egy tőr, vagy egy íj. Druidának vagy természetpapnak állítottam volna be kapásból. De lehet, hogy csak egy egyszerű kétkezi munkás. De nem, mert ott volt a druida szentélyben, amikor megérkeztem, aztán utána többet már nem is láttam.
- Zacharias Razorthorn, ha nem tévedek. Aki nem sokkal előttem érkezett Lightleaf-be egy több mint két évtizedes önként vállalt száműzetés után. Mi dolgod van velem, elf...
  Nyomtam meg az utolsó szót utálkozva, arcom grimaszba torzult, ahogy lassan kőrözni kezdtem ellen felem körül, alaposabban végig mérve őt, fenyegetések után kutatva. De nem találtam semmit sem nála. Ő meg úgy látszott, hogy menet közben elveszített valamit - történetesen a hangját, mert nem akart megszólalni. A háta mögött álltam éppen, és amikor nem kezdett el nekem válaszokat adni, egy erős rúgással a térdhajlatára irányzékolva a földre kényszerítettem. A térdeplő alak elé léptem.
- Ismersz engem, nem igaz? Ismered a Crispin Shadowbane nevet. Vagy ha a Crispin-t nem is, a Shadowbane-t biztosan. Mi dolgod volt az apámmal, te mocsadék? Ha nem válaszolsz, akár itt helyben ki is végezhetlek téged. Térdepelve, ahogy megérdemlik az ilyen gyáva férgek, mint amilyen Te is vagy. Ha lenne egy csepp bátorságod, legalább a szemembe néznél.
  Zacharias még mindig csak a földet szemlélte, rázkódott - félelmében, gondolom én - így aztán Clandestine-t az álla alá nyomtam, és a pengémmel kényszerítettem, hogy felemelje a fejét. Tekintetünk találkozott.  Sötét zöld és acélkék. Félelem és terror. Beletörődés és erőszakosság.
- Nem hittem volna, hogy még valaha is találkozunk, Crispin. Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf első szülött fia, Kristen Shadowbane testvére....óh, és hogy is hívták...volna? Áh, meg van, Kiril...
  Öklöm erősen csattant a férfi állkapcsával, amitől az elf eldőlt és keményen a földnek csattant. Éreztem Kiril "auráját" magamban, ahogy töprengve szemléli az eseményeket, és próbál rájönni arra, hogy még is, miért érzi úgy, hogy ismeri valahonnan ezt az alakot. Nyugtalanság ült meg testvérem "lelkében" és ez jobban zavart, mint kellett volna. Mielőtt a fickó feltápászkodhatott volna, lábammal a mellkasára nehezkedtem.
- Honnan tudod ezeket? Ki vagy Te?
- A nevemet már tudod...gondolom a vénasszony árulta el neked. Nem számít. Nem ez a fontos. A fontosabb kérdés az, hogy én honnan ismerlek téged, vagy a testvéreidet, nem igaz? Hát Alfi nem mesélt neked rólam? Áh, látom a szemedben, értetlenkedő arckifejezésedben, hogy nem....
  Zacharias halkan kuncogni kezdett, amit azonnal abba hagyott, ahogy az eddig mellkasán pihenő lábam találkozott az állkapcsával. Először féltem, hogy túlságosan is erősen rúgtam és talán kitörtem a nyakát, de amikor elkezdett prüszkölni és köhögni, megnyugodtam. Nem az életét féltettem. Hanem azt, hogy meghal, mielőtt még válaszokat adna nekem. Azt pedig nem hagyhattam. Mielőtt még kérdezhettem volna bármit is, a fickó nyelve végre megeredt.
- Mondd csak, mennyit tudsz a születésedről? Mennyi emléked van róla....vagy a testvérednek, Crispin?
- Kiril-nek sincs túl sok emléke róla...csak inkább érzelmei és azoknak a maradványai -ismertem be egy halk sóhaj keretében. Elléptem a férfitól és lehuppantam a földre.
   Zacharias nagy nehezen ugyan, de feltápászkodott a földről és leült velem szemben. Ekkor már Fury-t is kivontam a tokjából, és most a két fegyveremet magam előtt fektettem el, készen arra, hogy a legkisebb fenyegetésre is azonnal lemészároljam ezt a mocskot.

- Talán elmesélhetnéd a történetet...az elejétől a végéig. Aztán majd eldöntöm, hogy életben hagylak-e vagy sem.
- Óh, sokkal jobban hajazol az apádra, mint hi...
  Hangos sikoltás az elf részéről, ahogy Fury-t felkapa idegességemben a combjába mélyesztettem az éjgyilokomat. Arcomat eltorzította a düh és harag, ami feltámadt bennem, és szinte éreztem, ahogy az egész lelkem, az egész testem ég. Hörögve kapkodtam a levegőt, ahogy az elfre emeltem tekintetemet.
- Ha élni akarsz, nem hasonlítasz engem ahhoz a rohadt mocskos döghöz....
- Oké, oké, bocsi! - érkezett a sziszegő válasz, ahogy az elf az éjgyilokom után nyúlt, hogy kihúzza azt. Ekkora én már visszatértem az előző helyemre, és unottan doboltam ujjaimmal Clandestine markolatán.
- A helyedben nem tenném. Ha kihúzód, szépen lassan elvérzel. Azt meg Te sem akarnád, ugyebár...
- Legyen hát. Úgy látszik, hogy most a Te kegyelmedre vagyok bízva. Igazából....nem is tudom mire számítottam, amikor követni kezdtelek. A történetet akarod hallani, az elejétől kezdve?
Ahogy arra már rájöttél, ismertem az apádat, oly' sok évvel ezelőtt. Hogy miképp is kerültünk ismeretségbe, az nem fontos a történetem szempontjából. Párszor együtt dolgoztunk, ahogy Ő a saját céljait kergette, én pedig kihasználtam ezt a saját érdekeimre. Mondhatnám úgy is, hogy kölcsönösen élősködtünk egymáson, és kihasználtuk egymást. Tökéletes kapcsolat volt. Még az esküvőjükön is ott voltam, amikor egybe kelt Miranda Darkleaf-fel. Az esküvő után a fickó visszavonult és úgy látszott, hogy végre megnyugszik. Nem is beszéltünk utána egymással, mindenki tette a maga dolgát. Aztán egy évvel utána egy üzenet érkezett hozzám, amelyben Crowne még egyszer a segítségemet kéri. Nem tudtam, hogy miről van szó, de jó üzletet szimatoltam az ügy mögött, úgy hogy útra is keltem. Igazából a Köd-erdőben tartózkodtam ebben az időben, ahogy új módszereket keresgéltem az erőm tökéletesítésére. Hamar megérkeztem ahhoz a házhoz, ahol megszülettél és felnőttél..

~ OTT VOLT! EZ AZ ALAK OTT VOLT! ÉRZEM! TUDOM!
 Kiril hangja a fejemben dübörgött, amitől össze rezzentem. Érzelmek vad viharja kavargott bennem és benne is. Én éreztem, hogy végre közelebb kerülhetek az igazsághoz, amely oly' hosszú ideig volt elzárva előlem. Most végre a végére járhatok a legnagyobb rejtélynek. Kiril rettegett, ahogy lelki szemei előtt ismét lejátszódott a jelenet, amelyet újszülött - vagy inkább újhalott - szemmel kellett végig néznie...vagy inkább átélnie. Kettőnk látása egy időre összeolvadt, szinte magától és azt éreztem, amit Ő érzett akkor...amikor ketté szakadt. A fájdalom szinte összeroppantotta a mellkasomat. Aztán az érzés egyik pillanatról a másikra eltűnt, csak a fájdalom utóérzete maradt meg, a testemen végig száguldó izzadságcseppek és a szaggatott légzés.
- Ott voltál? TE OTT VOLTÁL?! Te...szerepet játszottál a...
- Igen, ott voltam. Hidd el, ha tudtam volna, hogy mire készül Crowne, elzavarom a fenébe. De nem osztott meg velem sok mindent. Nem vagyok gonosz, soha se voltam az. Önző? Igen. Szemét? Igen. Gonosz? Nem nagyon. Az, amit akkor tett, szembe ment mindennel, amiben valaha is hittem. Engem használt fel arra, hogy....hogy felhajtsak neki egy papot, aki Köd-erdő szélén lévő faluban látott el szolgálatot. Nem tudtam, mire kell neki a pap, csak azt láttam, hogy a felesége nemsokára szülni fog, és hogy nagy fájdalmai vannak. Nem kérdeztem, csak lóra pattantam és éjt nappallá téve vágtattam. Anyád egy nagyon kedves és törődő asszony...
- ...volt. Meghalt.
- Óh...őszintén sajnálom, hidd el. Három napig megállás nélkül űztem a papot, egy percet se pihentem és aludtam, mert fontosnak tűnt. Amikor megérkeztem, már ott volt a komédia vagy inkább tragédia utolsó szereplője is. Ismered őt...nagyon is. Aelfsige.
 A név említése szinte mellkasba vágott. Nem....az nem lehet. Hisz...Értetlenkedésem hamar dühbe váltott át, s csak Zach hangja törte ezt meg.
-  Tehát nem mesélt róla. Óh, hidd el, lesz ez még rosszabb is. Hadd fejezzem be a történetet Crispin. A papot leszállítottam és csak akkor osztotta meg velem Crowne azt, hogy érzi, hogy a testvéred, Kiril haldoklik, vagy talán már meg is halt. Tudtam, hogy nekromanta, de nem volt ezzel semmi bajom. Mindenki azt használja, amije van.Alfi mindeközben a pappal volt elfoglalva, hogy felkészítse őt arra, ami rá vár...vagy inkább, hogy megtörje. A lényeg végső soron az, hogy Crowne egy ősi rituálét akart végre hajtani, amivel reménye szerint megmenthette volna Kiril-t. Akkor még őszintén hittem abban, hogy talán a szeretet vezérli őt. Vak voltam a szemében csillogó tébolyra és kegyetlenségre. A rituálét végre hajtottuk. A nekromanta erő egyesült a természet hatalmával és a pap áldásával. Azonban valami félre sikeredett...és az eredmény...
~Szétszakítás. Hasadás. Élet...de még sem élet. Egy fél élet. Fájdalom. Mindörökké.~
- De....Kiril túl élte. Itt...bennem...
- Nem csak benned...
- Kristen...?
- Igen. Crowne magyarázata szerint amikor Kiril lelkét vissza rángattuk az általa csak "Fátyolnak" nevezett halál utáni helyről, ketté szakadt, hisz egy test sem képes két lelket magába foglalni, de Ti még meg sem születtetek akkor, a lelketek nem töltötte be teljesen törékeny magzatotokat. Így a lélek szétszakadt...Rémisztő látvány volt, soha életemben nem akarnék még egyszer ilyet látni. Crowne teljesen megőrült. Alfi-val és a pappal elhagyták a szobát, rám bízva a bába szerepét. De én kihallgattam őket. Kölyök....biztos, hogy azt akarod, hogy folytassam?
- Miért kerestél fel engem? Mi értelme ennek az egésznek? Mit akarsz tőlem?!
- Megváltást...talán. A szerep, amit játszottam ebben...még ha részben öntudatlanul is, az ismeretek hiányában...akkor is. Nélkülem nem valósult volna meg ez. Majd' három évtizede keresem a saját megváltásomat, és amikor megláttalak téged a szentélyben, amikor meghallottam a nevedet...el kellett mondanom neked mindezt. Én legalább sajnálom azt, ami veled történt.
- Mit hallgattál ki? -kérdeztem beletörődően, bár előre féltem a válaszoktól. Vannak, amiket talán soha se kéne tudni.
- Apád megígérte a papnak, hogy vissza térhet a nyájához, amennyiben nem beszél az itt lezajlott eseményekről. Aztán egy feltámasztott szolgával lemészároltatta őt. Ezen meg sem lepődtem. De aztán Alfi-val beszélgetni kezdtek. Anyád ekkor kezdett el vajúdni, így leginkább arra kellett koncentrálnom, de...volt időm még hallgatózni. Crowne és Aelfsige egy egyezséget kötöttek, már jóval azelőtt, hogy én a képbe kerültem volna. Mondd csak, mielőtt folytatom...hogy szabadultál meg apádtól?
  A hideg is kirázott, ahogy a gondolataim és emlékeim meglódultak és újra átéltem azt az estét...amikor az apám eltűnt egy őrjárat közepette, és soha nem tért vissza. Az örömöt, amit éreztem...a megnyugvást, hogy végre megszabadultam tőle. Életem legszebb napja volt az.
- Apám eltűnt egy őrjárat közepette...elvileg egy nekromantát vadásztak volna le. Vagy valami ilyesmi volt a történet. Én pedig megindultam azon hely felé, ahol a holttesteknek kellett volna hevernie.
- 14 éves voltál, nem igaz?
- Mi...
- Apádnak végig tervei voltak veled. Bérgyilkost akart faragni belőled, hogy a saját céljaira használjon téged. Megegyeztek Alfival, hogy 14 éves korodban hozzá fogsz kerülni, Ő eltűnik a képből...és hogy a drága barátom, Crowne be fog törni téged...bár ha jól sejtem, inkább megtört, nem igaz?
- AELFSIGE VÉGIG TUDOTT MINDENT?! TUDOTT MINDENT??
  Csattantam fel idegességemben, és öntudatlanul is tüzet idéztem meg,a dühöm és haragom manifesztációját, ahogy felpattantam a földről. Zacharias riadtan húzódott vissza, amennyire tudott.
- TE IS TUDTÁL MINDENT! OTT VOLTÁL! MEGÁLLÍTHATTAD VOLNA! TUDOD, HOGY MIT TETT VELEM...VELÜNK AZ A MOCSOK? TUDOD?!
- Figyelj, Crispin....
- NEHOGY...MEG SE MERJ SZÓLALNI! 14 éven keresztül kínzott minket az a mocsok! Gyötört....Kristen miatta halt meg! És te...meg az a rohadék végig tudtatok mindenről! Nem volt senki sem, aki segíthetett volna nekünk, hisz ha elmondtuk volna valakinek, megöli anyát! SEGÍTHETTETEK VOLNA!
- Kölyök! Szerinted nem próbáltam?! NEM PRÓBÁLTAM BESZÉLNI VELE? Nem hallgatott rám! TELJESEN TÉBOLYODOTT VOLT! NÉZD MEG EZT!
  Csattant fel idegesen a tünde, ahogy letépte magáról az ingét. A mellkasán egy cakkozott szélű seb futott keresztül, amely réginek tűnt, de még sem forrt be teljesen.
- Miután világra segítettelek titeket, és elhitettem anyátokkal, hogy csak kettőtök volt...MIUTÁN A HALOTT CSECSEMŐT ELTŰNTETTEM, beszélni próbáltam vele...aztán megmondtam neki, hogy én ebben nem veszek részt soha többé! Hogy magára maradt. De utána vissza tértem, miután Alfi eltakarodott a picsába. De nem hatottak rá az ész érvek. Rátámadtam...de Ő túl erős volt a számomra. Az egyik átkozott szolgája majdnem kibelezett. Csak pár trükkömnek köszönhetem, hogy aznap megmenekültem és nem mészárolt le engem is. Utána is próbálkoztam! Utána is próbáltam Alfi-val beszélni. De az üzlet megköttetett. Aztán amikor Elatha-ba mentem, hogy....hogy felvegyem a kapcsolatot a Névtelenekkel, vagy bárkivel...
  A férfi elhallgatott, ahogy hosszú évek frusztrációja tört elő belőle, és zokogni kezdett. Könnyek csordultak le az arcán. A haragom abban a pillanatban elszállt, hűvös levegő kavargott körülöttünk...és éreztem, hogy a rémálomnak még nincs vége. Hogy valami végső beismerés van hátra. Valami, ami 3 évtizednyi magányra kényszerítette a férfit. Felnézett rám. A szemei vörösek voltak a könnyektől, arca űzött volt és fájdalomtól eltorzult, kezében egy kis medaliont tartott, a kinyitható fajtát...amibe az emberek általában apró kis festményeket szoktak tartani...valakiről, aki fontos nekik. A részletek lassan összeálltak a fejemben, megrökönyödve, szörnyűlködve tettem pár lépést hátra...
- Elatha határába érve ért utol Aelfsige. Nem mondott semmit, csak egy üzenetet nyújtott át nekem és egy zsákot, ami a földön landolva placcsant. Nem értettem az egészet és mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy mi a francról van szó, eltűnt. Nesze, itt a levél, olvasd el...
  Egy gyűrött, a kortól megsárgult papírost nyújtott át nekem. Reszkető kézzel vettem el az üzenetet. Nem volt hosszú, de annál rémisztőbb...

"   Nem hagyom, hogy packázz velem Zacharias. És ha még egyszer megtudom, hogy ellenem szervezkedsz...Te is erre a sorsra jutsz. Takarodj a közelemből....már nincs szükségem többé rád."

- Amelia tíz éves volt...- fogott bele a megtört férfi, reszkető hanggal. - Az anyja két évvel azelőtt halálozott el egy betegség miatt, amire nem találtunk gyógymódot. Csak Ő maradt meg nekem. A zsákot kinyitva a levágott...feje...én....
  A földre huppantam, ahogy letaglózottan néztem magam elé, és Zacharias-ra, aki a medaliont forgatta az ujjai között, szerető kezekkel simítva végig a jéghideg fémen.
- Zach...sajnálom, én nem....nem tud....
- Persze, hogy nem tudtad. Hidd el, megpróbáltam segíteni nektek...de ezek után....önzőség, de félre álltam...Most mihez kezdesz, Crispin?
- Nincs miért bocsánatot kérned, Zacharias Razorthorn....én...Azt hiszem, hogy ideje látogatóba mennem egy kis házikóba, egy patak mentén. Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt...még ha nagy fájdalmat is okozott neked. Mondd csak, megnyugvást lelnél, ha a lányod gyilkosa a túlvilágra távozna?
- Nem támasztja fel Amelia-t már semmi sem. De már régóta várok erre a pillanatra. Ha megölöd Aelfsige-t, életem végéig lekötelezetted leszek..
- Nem, Zacharias....én vagyok a lekötelezetted, azért, amit tenni akartál értünk. És sajnálom, hogy ilyen árat kellett fizetned érte. Most pedig...távozz kérlek. Várj meg Elatha-ban....magányra van szükségem, jobban, mint valaha. Ha mindennek vége, megkereslek....
  A férfi szó nélkül állt fel a földről, vagy legalábbis próbált, azonban a combjában maradt éjgyilok ebben megakadályozta. Teljesen megfeledkeztem róla.
- Várj egy pillanatot...
  Vissza rohanva a lakomba, a táskám mélyéről előhalásztam két gyógyitalt, némi kötszert és ezekkel tértem vissza a férfihoz.
- Amint kihúzom a fegyvert, igyad meg az egyik gyógyitalt. Remélhetőleg elállítja a vérzést, és összehúzza valamennyire a sebet. Utána idd meg a következőt is. Elatha-ban majd ellátják. Menj a Névtelen Árnyak Házához, keresd meg Sharlotte Sageblood-ot és mondd meg neki, hogy én küldtelek téged.
  Zacharias csak bólintott, ahogy teljesen elfehéredett, felkészülve arra, hogy kirántsam fegyveremet a combjából. Az éjgyilok vért húzva maga után szabadult ki a sebből, és az elf hangosan felordított a fájdalomtól, majd azonnal lehúzta a vörös löttyöt, amit adtam neki. Míg Ő a fájdalmával és az itallal volt elfoglalva, gyorsan kötszert tekertem a seb köré. Tudja a fene, hogy használni fog-e, nem értem az elsősegélyhez egy cseppet sem, de a hadi táborokban láttam, hogy ezt szokták csinálni....meg valami mást is, de azt meg soha se figyeltem meg.
- Crispin?
- Hmm...?
- Fájdalmas halála lesz?
- Arra mérget vehetsz....
 Zacharias kérdezés és mindenféle előjel nélkül vetette magát rám...hogy átöleljen. Éreztem, ahogy forró könnycseppjei a vállamra hullanak, éreztem a rázkódását, aztán se szó, se beszéd, enyhén bicegve, a második gyógyitallal küszködve, köpenyét összeszedve indult meg Elatha irányába. Hosszú ideig figyeltem a távolodó alakot.
- Aelfsige....sok mindenért kell felelned. Itt az ideje, hogy megkapd méltó büntetésedet...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Kedd Dec. 26, 2017 8:44 pm

Confrontations
"Aspects of Fire"
The Second Person: Cassian Whitehorn
The Second Aspect: Rage
[Zenei aláfestés: ANGER ]

" Szemet szemért, fogat fogért; s a Farkasok Éjének Vad Táncában ellenségeink semmivé foszlának, s mi édesség megadatott nékünk, az hamar el is párla. De midőn az utolsó vércsepp is felszárada, az utolsó mozdulat is elhala s az utolsó lélegzet is megszege vala, a Farkasok lenyugodának, a Táncnak vége szakad...s maradának csak a kihülő csontok...s pár elhagyatott fog és szemgolyóbis."
― Farkasok Között


  A világ folyamatosan változik. Még hogy ha nem is látod a saját szemeddel, még hogy ha a folyása túlságosan is lassú ahhoz, hogy észre vedd a jeleket - vagy éppen túl gyors ahhoz, hogy felfogd - ez a tény tagadhatatlan. Hogy jobb lesz-e, vagy netán rosszabb? Mindez nézőpont kérdése, és nincsen rá egyetemes, egyértelmű válasz. De nem csak a világ az, ami változik. Olyan sok minden megváltozhat. Érzelmek, példának okáért. Szerethetsz egy nap valakit teljes szívedből, az életedet is oda adnád érte, csak hogy megmentsd őt. Örökké vele akarsz lenni és a többi és a többi. Ismerős maszlagok - szerelemnek vagy szeretetnek hívott álságos és hazug dolgok. De ez az úgy nevezett "szerelem" egyik pillanatról a másikra dühbe és gyilkos vágyakba csaphat át. Elég hozzá egyetlen egy szó, egyetlen egy rossz tett. Egy ármány, egy megcsalás - nevezd, aminek akarod. Vagy fordulhat ellenségeskedés barátságba is. Minden lehetséges ebben a világban. De van még egy dolog, ami változhat : ezek pedig az emlékek. Nem kell itt semmi grandiózusra gondolni. Ahogy a mondás tartja, idővel az emlékek is megszépülnek. A gyerekkorodban átélt rossz élmények - legyenek azok akár egy vita a testvéreddel, a szüleid dorgálása, vagy egy súlyos baleset - idővel kikopik az emlékezetedből, vagy éppenséggel csak elhalványul az érzés. Mert nem hagyod, nem hagyhatod, hogy a múltad bilincsbe fogjon, satuba zárjon és lehúzzon téged. A pozitív dolgokra koncentrálsz, amikből erőt meríthetsz - ez lenne a jó, ez lenne az elfogadható. Akkor miért van az, hogy az én emlékeim az idővel nem hogy szépülnek, de egyre elbaszottabbak lesznek? Miért van az, hogy amikor a változásról beszélek, a számban keserű íz terjed szét, a szívem vadul dobog, az elmémet őrület és pusztító düh marcangolja? Miért van az, hogy ezek pont velem történnek? Óh, önző és gyarló, egoista lény...Miért történik pont ez velem? Másokkal rosszabbak történtek, sokkal rosszabbak, de most itt vagyok és magamat sajnáltatom. Mert megtehetem. Mert senki más nem teszi, így hát magamra vállaltam ezt a szerepet. Itt vagyok...és éppen arra készülök, hogy csak még több rossz emléket hagyjak magam után. Itt vagyok...hogy bosszút álljak. Itt vagyok, hogy végre az legyek, akivé már a kezdetek óta alakultam. Itt az ideje, hogy beteljesedjek. Itt az ideje, hogy ne csak névben legyek Crispin Shadowbane, de a valóságban is. Magam mögött hagyom hazug múltam darabjait, és új jövőt kovácsolok magamnak. De ahhoz, hogy ezt megtehessem, van még két elvarratlan szál. A többiekkel már végeztem. Aelfsige....és Crowne Shadowbane. Az egyik a nevelő apám volt - legalábbis azt hittem - a másik a vér szerinti apám - sajnos ezt nem csak hittem, hanem a valóság. Az egyikről szép emlékeim voltak, amikről kiderült, hogy hazugságok....a másikról keserédes emlékeim voltak és kiderült, hogy az egész egy rohadt színjáték volt. Két apa figurában kellett csalódnom. Mind a kettővel le kell számolnom. A világ folyamatosan változik....és itt az ideje, hogy én is változzak. Hogy jobbá vagy rosszabbá? Az idő majd megítéli.

  Lépteim alatt a gallyak halkan roppantak, s a száraz avarhalmot felkavarva haladtam tovább. Egy közeli bokorból valami apró testű rágcsáló ugrott elő, hogy meneküljön az óriás elől, aki a lakhelyét fenyegeti. Lábam körül hangyák masíroztak, fejvesztve menekültek, ahogy egy isten léptei nyomán bolyuk elpusztult. Hisz csak is egy Isten lehet az, aki ekkora pusztításra képes, nem igaz? Viszonyítás kérdése. Felnéztem az éjszakai égboltra, ahol egyetlen felhő sem rontotta el a képet, ahol milliárdnyi csillag sziporkázott vidáman. Újhold volt, a Halál Ideje. Milyen költői, milyen ide való. Vajon oda fent élnek isteneink? Hold Anya és Hold Apa? A fiúk, Halál? Vajon oda fent van az emberek úgy nevezett Istene? Élóhim? Vajon a Természet ténylegesen egy mindent átkötő entitás? Vajon...nem szerencsés épp most teológiai vitát folytatnom egymással, de ahogy haladok előre az ösvényen, életem ösvényén...egyre jobban rá kell jönnöm, hogy a Sorsom kovácsa én vagyok, egyes egyedül.
  Acélkék szemeim azt a magányosan álldogáló kis házikót pásztázzák, mely otthonom volt tizennégy éves korom óta. Egy ház, ahol sokat szenvedtem, ahol sokat tanultam. Egy ház, ahol azt hittem, hogy egy olyan személy lakik, aki legalább csak egy kicsit is törődik velem. A hazugságok háza, csak úgy, mint az, ahol megszülettem. Az egész életem hazugságokra épült, és nekem már elegem volt ezekből. Elegem volt abból, hogy lassan már senkiben sem bízhatok, mert...félek attól, hogy kiről fog legközelebb kiderülni, hogy csak ámított, hogy a képembe hazudott éveken, vagy évtizedeken keresztül. Túlságosan is elengedtem magamat az elmúlt két-három évben. Elgyengültem, be kell hogy lássam. Változtam. De nem a jó irányba. Idővel erre is majd rátérek.
  De a legfontosabb ösvény a lábam előtt kanyargott. Apró kavicsokból kirakott kis út, amely egy ponton átszelte a kiszáradt patakmedret, hogy aztán nyílegyenesen fusson az erdei lak felé. Az ösvény mellett frissen ültetett facsemeték hirdették, hogy a ház még nem elhagyatott, hogy van, aki még ápolja. Az udvarnak kinevezett tisztáson különböző fajta virágok illatoztak, vagy bűzlöttek, amelyek mindegyike egy célt szolgált: alapanyagok mérgekhez. Pár agyon használt, és leginkább már darabjaira eső céltábla, és bábú, körülöttük faforgácsok, kicsorbult pengék, széttört flaskák. Ahogy átléptem a patakmedret, az égbolt hatalmasat dörrent, mint ha szétszakították volna, egy vastag villám cikázott végig, kékes-fehéres derengésbe vonva egy pillanatra a tájat, aztán mérföldekkel arrébb csapott bele valahova az erdőbe. A dörej még egy ideig visszhangzott, és nagy cseppekben megérkezett az eső is. Lehúztam fejemről a csuklyát, élveztem, ahogy lassan elázik a hajam. A tiszta víz patakokban folyt végig az arcomon, hogy aztán a köpeny és az alatta viselt könnyű bőrpáncél alá becsusszanva eláztassanak engem.
  A feltámadó szél erősen cibálta a ruházatomat, s pillanatok alatt a köpeny annyira elázott, hogy leginkább csak a testemhez szorult. Némán haladtam végig a kikövezett úton, miközben a gondolataimmal és az érzéseimmel hadakoztam. Öt lépés. Vajon hazudni fog nekem? Tagadni próbálja az igazat? Négy lépés. Sokat gyakorolt mostanában, látszik a szétszórt dolgokból. Számított rám? Három lépés. Clandestine vagy Fury? Melyik lenne a jobban ide illő? Két lépés. Vajon mindez megnyugvást hoz majd nekem? Egy lépés. Kristen. Amelia. Én. Bosszú. Édes bosszú. Az igazság pillanata. Megérkezés. Nagy levegő vétel. Az ablakon keresztül gyertya fény szűrődik ki, és bentről evőeszközök csörömpölése. Megmozgatom a vállamat, hogy elűzzem a feszültséget, nyakammal körözök egy kicsit, hallom, ahogy az izületek szinte tiltakoznak és ropognak. Nagy levegő. Kopogtatás. Bosszús morgolódás. Léptek zaja. A kilincs lenyomódik. Egy szélroham csap le a házra, a hajam úgy lobog a feltámadó szélben, mint ha ezernyi csáp lenne, és amint az ajtó kinyílik, egy, a közelben becsapó villám fénye ismét megfesti a jelenetet. A bosszú fekete angyala megérkezett, és a belépője hatásosra sikeredett.

- Hello, Aelfsige...

  Emlékszem, amikor először találkoztunk. Az ágyán feküdtem és nem voltam képes még arra sem, hogy az ujjaimat mozgassam. Egy bénító italt adott be nekem, miután rám talált az őrjárat bukásának helyszínén. Mit keresett ott? Akkor még nem tudtam. Teljesen véletlennek tűnt, hogy egy magányos sötét elf férfi pont arra felé bóklászik. Mint kiderült, a véletlen még sem annyira véletlen, hanem majd' másfél évtizednyi tudatos tervezés eredménye. Egy hülye színjáték, egy ostoba paktum megvalósulása. Akkor a bosszú hajtott engem, hogy megbosszuljam az apámat - milyen irónikus, hogy előtte talán ha húsz perccel még örömtáncot akartam járni a holttestén. A világ változik. Az emlékek is változnak. Hogy jobb lett-e így vagy rosszabb? Már soha sem tudom meg. De meggyőztem az idős férfit, hogy a tanoncává fogadjon. Legalábbis én azt hittem, hogy meggyőztem. Valójában kijátszott, hogy úgy tűnjön, mint ha bármiféle döntési jogom is lett volna. Shea...Kiril még viccelődött is. Pedig Ő akkor tudta, hogy mi is a valóság, hogy mi folyik itt. Hisz az Ő műve volt az egész, hogy az emlékeim megváltoztak. Az árulások és hazugságok hosszú sora megkezdődött, azon a napon. És ezen a napon véget érnek. 13 év....ennyi idő telt el azon nap óta, s most itt vagyok. Itt állok, végig nézek a beesett arcú, ősz hajú férfin, aki valaha tanítóm volt, s akinek az arcát ezernyi ránc keretezi, akinek a szája szélén még ott van a büdös gombalevesének maradéka, s azt éppen májfoltos kezével törli le. Szemei kíváncsian fürkésznek engem, de nem szól egy szót sem, s pár pillanatig csak némán meredünk egymásra. Ennyi év ismeretség után szavak sem kellenek. Végül megtöröm a csendet, hangom érces és érdes, alig bírom megakadályozni azt, hogy dühöm itt helyben kitörjön. Hogy itt helyben felkoncoljam ezt az undorító férget, akinél még fegyverek sincsenek. Nem...a bosszúm lassú lesz és édes.
- Hát nem is üdvözölsz engem? Be se hívsz a házadba?
- Mit keresel itt, Cynewulf? Nem számítottam a látogatásodra. Legközelebb....
  Felemeltem a kezemet, jelezve neki, hogy hagyja abba a dumálást.
- Tudod...ez egy érdekes dolog. Hogy is fogalmazzam, Cynewulf nincs itt...Ő nem látogatott meg téged ma.
- Részeg vagy? Vagy csak simán valami olcsó játékot űzöl velem? Rohadtul nincs hangulatom a baromságaidhoz, Cyne..
- Mint mondtam, Cyne ma este hátra maradt. Helyette megjött hozzád látogatóba Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia....
  Hagytam, hogy a mondat után csend üljön közénk. Kiélveztem minden egyes pillanatot. Ahogy a vén mocsok szeme tágra nyílik, s szemében először értetlenkedés, aztán némi félelem jelenik meg. Ahogy öntudatlanul is hátrál pár lépést, mint ha szellemet látott volna, s tagadóan mormog valamit, érthetetlen és értelmetlen szavak hagyják el kicserepesedett ajkait. Szabadjára engedtem az érzelmeimet, hagytam, hogy megjelenjenek az arcomon. Fenyegetés. Méreg. Düh. Harag. Bosszúság. A szemem szinte lángban égett, a kezeim reszkettek, aztán ökölbe szorultak, s egy erőszakos mozdulattal szélesre tártam az ajtót, s a szúk által megkezdett tokból hangos csattanással szakadtak ki a pántok.
- Mi van Aelfsige...talán nem számítottál erre a pillanatra?
- Mikor....hogyan?
- Óh, ez bizony egy igen csak érdekes történet...
  Válaszoltam flegmán, ahogy kihúztam az egyik széket az asztal mellől s lábaimat kényelmesen pakoltam fel az asztalra, lazán lerúgva róla a két éjgyilokot, amely ott hevert. Alfi az ágyra ült le, és onnan bámult engemet. Lassan úrrá lett az érzésein, és lenyugodott valamelyest, s pillanatokkal később már a szokásos szenvtelen, közömbös arckifejezését öltötte fel, szemében parázsló haraggal és értetlenkedéssel.
- Igazából lenne egy kérdésem: amikor ide kerültem, már tudtad a nevemet és azt, hogy ki is vagyok. Ne tagadd, tudom, erre majd később rátérünk. Ha nem vesztettem volna el az emlékeimet...ha Kiril....Jajj, ne játszd már a meglepettet minden egyes alkalommal, öreg. Tudok mindent...szóval, ha Kiril nem másította volna meg az emlékeimet, akkor mit tettél volna?
- Voltak és vannak szereim, amelyekkel tudat és emlékezet vesztést okozhatok. Akárhogy is lett volna, gyerekkorod emlékei elvesztek volna s megmásulnak. Kényelmes volt és meglepő, hogy ehhez nekem semmit sem kellett tennem...
- Miért...?
- Mit miért? Miért akartam hogy megváltozzanak az emlékeid?
- Miért volt ez ennyire fontos?
- Ismered a történetet, gondolom. Rólam és apádról...
- Igen...de ezt majd később. Tehát, ismét: miért?
- Mert az apád azt akarta, hogy elfelejtsd őt. Tudta, hogy gyűlölni fogod őt és majd meg akarod ölni, főleg azok után...ami nem volt betervezve. A testvéred...szóval Ő betört téged és megtört, sebzett lelkű voltál, tele haraggal és dühvel, amit a világra akart szabadítani. De amíg Te emlékeztél rá, addig tudta, hogy ez a harag csak Rá, egyes egyedül rá fog összpontosulni. Ezt elakarta kerülni. Nem azért, mert félt volna tőled - valószínűleg még most sem fél, már ha még él - hanem mert az nem illet a tervei közé. És most pedig....hogyan?
- Te mocskos utolsó köcsög...
  Szűrtem a fogaim között dühösen, miközben a halántékomon lüktető ér jelezte, hogy nemsokára elszabadul itt a vihar. Nagy lélegzeteket vettem, s szememet behunyva koncentráltam a lelkemben dúló viharra, a hatalmas tűzorkánra. Hagytam, hogy tomboljon, hagytam, hogy feleméssze az érzelmeket és az emlékeket. Amikor kinyitottam a szememet, össze szedettebb voltam és kontroláltam a haragomat.
- Tudod, hogy mik azok a Mélységiek?
- Nem...de nem hangzanak túl jól.
- Bukott Angyalok. Hatalmas erővel rendelkező teremtmények, amelyek a világot akarják elpusztítani. Mostanában sokat rakoncátlankodnak. Rühellem őket...s gondolhatod, hogy milyen felemelő érzés volt egy ilyentől megtudni azt, hogy ki vagyok valójában, hogy mi az igazi történetem...hogy mi az igazi nevem. Ennyivel megelégszel?
- Tehát találkoztál egy Bukott Angyallal és az elmesélte neked a történetet. De honnan tudta?
- Belelátnak a gondolatainkba, akár mérföldek százairól is tudnak galibát okozni. Simán áttörte azt a gátat, amelyet Kiril font az elmém és az emlékeim köré. S amikor kimondta a nevemet, mindenre emlékeztem, ami csak történt. Tudod, akkor csak az apámat utáltam...akkor. Aztán nemsokkal ezelőtt haragom egy újabb célpontot talált.
- Engem...
- Igen, és most, hogy eljutottunk ehhez a részhez, a beszélgetésnek itt vége is szakad. Szedd össze a fegyvereidet, vénember. Kint megvárlak. Itt az ideje, hogy elnyerd a megérdemelt büntetésedet. Azért, amit velem tettél. Azért, amit Kristen-nel tettél - vagy éppen, amit nem tettél. Azért, amit Amelia-val tettél...
- Mi...Zacharias...
- Igen, találkoztam vele. Mint mondtam, rohadék, kapd össze a fegyvereidet. Kint megvárlak...Ha van egy kis gerinc benned, akkor ez egy fair küzdelem lesz. Ha nem, azzal csak te szívod meg még jobban. Itt az idő.

  Az eső áztatta udvaron álltam, széles terpeszállásban, miközben a felszereléseimet igazgattam. Szorosra húztam a kesztyűmön lévő szíjakat, és fekete porral kentem be, hogy felszívja a nedvességet. Miközben ujjaimat ropogtattam és mozgattam, hogy eloszlassam a feszültséget, lapos pillantásokkal méregettem Aelfsige-t, aki karkörzéseket végzett bemelegítés gyanánt. Végig simítottam a nyakamon lévő koncentráció nyakékén, aktiválva a benne rejlő mágiát, majd ujjaim végig simítottak a karpereceken, érezve, ahogy erő járja át végtagjaimat, s a fáradtság nyomai eltűnnek. Most csak egy gyűrűt hordtam, az Eiryn-től vásárolt tárológyűrűt, amelybe még ide felé jövet eltároltam egy kis sötétítős varázslatot. Clandestine markolatára feltűztem az ékkövet. Vengeful One. Jó név. Pont ideillik. Az biztos, hogy ez a gyilkosság teljesen jogos lesz. Bosszú. Édes bosszú. Érzem, ahogy elárasztja a testemet, kellemesen bizsergetve tagjaimat. Éltem, minden egyes kis porcikámban, és nem csak a varázstárgyaknak köszönhetően, hanem mert végre azt tettem, amire hivatott voltam. Végre, ennyi év után az lettem, akivé mindig is válnom kellett volna. Sötét Bosszúálló. Hangzatos, nem igaz? Árnyékvész...oh igen. Bal alkaromra felhúztam az alkímista karvédőmet, rajta három kis zsebbel, amelyekbe kettő gyógyitalt pakoltam bele, oldalamon ott lógott a rúnázott flaskám. A lábam előtt egy üres italos üveg hevert, saját főzet, élénkítő ital. Készen álltam.
  A hajam szorosan arcomra tapadt, ahogy a még mindig ömlő eső lassan mindent egy sártócsává változtatott. Enyhén hideg szellő kavargott, észak felől támadt hűs levegő tömeget hozva magával, s a nem rég még tiszta égbolt feketeségbe borult, amit csak pár villám vágott ketté. Ledobtam köpönyegemet, így csak a vékony bőrvért, és a csatakos, eredetileg fehér, most már inkább szürke ing fedte felső testemet, alul egy vékony bőrnadrág és a bőrcsizmák. Egy bőrszíjjal összefogtam hosszú hajamat, hogy ne zavarjon harc közben, majd Aelfsige-hez fordultam.

- Én készen állok Alfi...már csak rád várok.
- Az igazság napja ez, nem igaz? Íme egy név, amit három évtizede senki sem hallott Veronia-n, amelynek létezéséről majdnem hogy én is elfeledkeztem. Ma este nem Cynewulf-ról és Aelfsige-ről szól, nem igaz? Nem, a ma este Crispin Shadowbane-é és Cassian Whitehorn-é.
- Hangzatos név. Életedben utoljára hallottad...
  Kölcsönösen felálltunk egymással szemben. Fürkészően figyeltem a vén mocskot. Két, egyszerű éjgyilokot fektetett alkarjaira. Kinyúltam a tudatommal, viszont semmi mágikus tárgyat nem éreztem nála, csak belőle áramlott némi halvány fény. Hát, az Ő hibája, ha nem készült fel alaposabban. Egy ideig csak álltunk, egymást méregetve, mindkettőnk fejében cikáztak a gondolatok. De túlságosan rég óta ismertük egymást, túlságosan is jól, így aztán amikor mozdultunk, egyszerre mozdultunk. Két sötét elf bérgyilkos száguldozott egymás felé. Két test, négy penge...egy túlélő.

  Clandestine hangos csattanással és némi szikraesővel találkozott Cassian bal kezében tartott sima acél fegyverrel, megakadályozva a felülről érkező támadást, míg Fury-vel egy alulról érkező csapást hárítottam el, aztán vissza is húztam azt, ahogy elmúlt a közvetlen fenyegetés, és Clandestine-nal még mindig sakkban tartva ellenfelem pengéjét, a bal kezemben tartott fegyverrel Aelfsige hasa felé szúrtam Az idősebb férfi egyet szökkent hátra, a penge pár centire suhant el a hasától, s amint vissza nyerte egyensúlyát, fegyvereit a mellkasa előtt keresztezve készült fel az újabb rohamra.
- AZ EGÉSZET ELTERVEZTÉTEK! TE...ÉS AZ A MOCSOK!
- Igen, elterveztük. Neki tervei voltak, én meg tudtam valósítani...
- Te rohadék...
  Lendültem régi tanítóm felé, lépteim nyomán víz és sárcseppek reppentek ezernyi irányba, csizmám hangosan cuppant, ahogy kiszakadt a trutyiból. Két fegyverem párhuzamosan suhant egymással, ahogy az ellenséges hasát kutatták. Aelfsige jobb kezében tartott fegyverrel tolta el a két fegyvert, míg a ballal nyakam felé szúrt. Nyitottan hagytam a védekezésemet, könnyű célpontot szolgáltattam neki, amit igyekezett is kihasználni. Lehajoltam a támadás elől, jobb kezemet visszahúztam, a ballal tovább toltam Alfi fegyverét, amellyel megakasztotta a támadásomat, és a fegyverem markolatával a bordáira csaptam, s mozdulatom lendületét kihasználva pördültem meg a tengelyem körül, ellenfelem háta mögé kerülve. Bár a mocskot meglepte a támadás, de hamar észhez tért, így mire a pördülésem befejeződött, Ő is megfordult és ismét egymással szemben álltunk.
- Miattad halt meg Kristen...mert egy őrült, megalomániás baromnak akartál segíteni. Miért? Miért segítettél neki? Tudtad, hogy őrült! Tudtad, hogy mit fog tenni velünk!
- Az elején nem. Megígérte, hogy nem fog kínozni titeket...legalábbis nem túlságosan.
- NEM TÚLSÁGOSAN?! - csattantam fel idegességemben, egy vad, széles suhintást intézve a torka felé.
  Cassian könnyen kitért, tett egy lépést hátra, fegyvereivel védekező állásban.

- Vagy ez...vagy helyben feláldozott volna titeket, mert nem vagytok hasznosak számára.
- Óh, szóval te csak könyörületes voltál, nem igaz? Hagytad és élvezted, amíg minket kínoz...csak hogy Te megkaphasd a kurva tanítványodat!
- Nem állítom be magam könyörületesnek, soha nem voltam az. Egy kölcsönösen hasznos megállapodást kötöttünk. Én kapok egy tanítványt, akit kiképezhetek, Ő pedig pár év múlva kap egy tökéletes végrehajtót magának.
- És Kristen...vele mi volt a tervetek?!
  Csattantam fel, ahogy ismét rohamozni kezdtem. Alfi felemelte a fegyvereit. Az utolsó pillanatban sötétségbe borítottam a tájat, s míg Ő meglepetten és vakon pislogott, módosítottam a pályámon és izomból hason rúgtam őt. Figyeltem, ahogy az ősz harcos hátra zuhan a pocsolyában, levegő után kapkodva. Ha akartam volna, megtámadhatom. Persze, vannak trükkök a tarsolyában, úgy hogy lehet, hogy öngyilkos roham lett volna. De akkor is...még nem akarok végezni vele. Még élveznem kell ezt a pillanatot.
- Állj fel...még nem végeztem veled.
  Hangom sötét volt és zord. Fegyvereimet lazán oldalam mellé engedtem, miközben néztem azt a szerencsétlent, aki valaha egy jó bérgyilkos volt...de most már túlságosan is megöregedett. Csodálom, hogy még így, ötvenkét évesen egyáltalán fel tudja emelni a fegyvereit. Szívós kis rohadék.
- Haragszol és megértem. Amíg ide nem kerültél, teljesen meg is feledkeztem rólad. Persze, készültem a nagy alkalomra, amikor majd megérkezel... -válaszolta, miközben az arcáról törölte le a sárfoltokat.- Crowne-nak mindkettőtökkel terve volt. Pontosabban mindhármótokkal. Kiril...hát, érte meg tett mindent, nem igaz? Még ha rosszul is sült el. De az elméje túlságosan megbomlott. Óh, alapból is őrült volt egy kicsit...de tudod, nem packázhatsz az élettel, és a természet törvényeivel. A Hold Szülők akarata ellen lázadozni a legnagyobb őrültség, amit tehetsz....nem is csoda, hogy mi történt.
- He?
- A rituálé nem csak Kiril-t tépte szét. Crowne elméjét még jobban megtépázta, teljességgel megőrült. Tervei voltak, persze, amiket végre akart hajtani, de alapból nem ilyen erőszakosan. De nem tudta megakadályozni...nem tudta fékezni magát. Zacharias elméje is teljesen megbomlott, főleg azután...
- ...főleg azután, hogy lemészároltad a tíz éves lányát, TE BETEG ÁLLAT! LEVÁGTAD A FEJÉT ÉS ÁTADTAD NEKI, HOGY MEGFÉLEMLÍTSD ÉS MEGTÖRJED!
- Nem vagyok büszke rá...de meg kellett tennem.
- MEG KELLETT TENNED?! TE ESZEDNÉL VAGY?
- A tervet végre kellett hajtani...
- EGY ŐRÜLT ÁLLAT TERVEIT! Mit...mit akar egyáltalán az a hülye állat?! Mi az, ami megért nektek ennyit. Ennyi áldozatot, ennyi szenvedést? MIÉRT? MAGYARÁZD EL, HOGY MI A BÁNATOS FRANC ÉR ENNYIT??
  Ziháltam, teljesen kikelve magamból. Ordítottam, miközben ellenfelem pár lépéssel állt csak előttem. A tűz vadul száguldozott ereimben, készen állva arra, hogy kitörjön. A látásom elhomályosult, ahogy indulataim eluralkodtak rajtam. Az egész tájra mint ha vörös lepelt vetült volna, és ez a lepel fodrozódott, alakokat öltött. Kristen. Amelia - akit bár nem láttam, de valami arcot csak adtam neki - anyám...Olyan erősen szorítottam éjgyilokjaim markolatát, hogy a csontjaim majd' beleroppantak, az egész testem szinte viszketett. Kiril csendben maradt. Megegyeztünk Ezen harc alatt nem szól semmit, csak segít kontrolban tartani saját magamat. Az arcomon rángatózó izmok nem erről tanúskodtak. Szinte köptem a szavakat.
- Az egész kiképzésem egy rohadt hazugság volt! Azt hittem - AZT HITETTED EL VELEM - hogy segíteni akarsz...hogy törődsz velem! MEGBÍZTAM BENNED EGY IDŐ UTÁN! ÉS AZ EGÉSZ EGY ROHADT HAZUGSÁG VOLT!
- Az elején igen...aztán megismertelek téged. Igen, kiképeztelek, de már nem csak Crowne kérésére...hanem mert tényleges potenciált láttam meg benned. Azért, mert emlékeztettél a fiamra, ki meg sem született...
- Óh, szerinted ez engem érdekel?! Azt hiszed, hogy ez magyarázat? Hoy "jaaaajj, meghalt a fiam és a feleségem is szülés közben! Ez mindent megmagyaráz, ezzel majd takarózhatok!" HÁT KURVÁRA NEM! Nem számít, hogy mik voltak a végső indíttatásaid, hogy változtak-e valamit az évek során, amit együtt töltöttünk! NEM SZÁMÍT, ÉRTED! A MÚLTAT NEM TESZI HELYRE!
- Sajnálom...hogy mi a cél? Hogy miért volt mindez? Az apádnak ambíciózus tervei vannak...vagy voltak, ha még él, bár kétlem, hogy feldobta volna a talpát. Az egész Mannenschloss körül forog. Az ősi angyalrom körül, ahol tudást kutat. Egy ősi csata helyszíne, a Schattenschield vonulatainál. Hogy milyen hatalmat vél felfedezni ott? Nem tudom. Hogy Te mire kellettél volna? Amint megszerzi magának a hatalmat - már ha van ott egyáltalán valami - pusztítást akar hozni erre a világra. Mint mondtam...szegényke kicsit megőrült.
- Pusztítás...ez a nagy cél?  Egy kurva angyalromban feltételezett hatalom hajkurászása mindazért...hogy mi? Világuralomra törjön? És neked ebben mi hasznod volt? Lett volna?
- Igen, ahogy sejtetted, a feleségem meghalt a szülés közben. De a testét megőriztük, pár....kontaktom segítségével. Apád pedig..nekromanta. Soroljam tovább?
- Te...ez az egész azért, hogy a rég halott feleségedből mi legyen? Egy rohadt ghoul?!
- Te ezt nem értheted..!
  Nem, tényleg nem értem, hogy az emberek hogyan nem képesek elengedni személyeket. Nem, nem tudtam megérteni és már őszintén szólva nem is érdekelt. Elmémbe hűvös elhivatottság költözött, egy tűz, amely fényesen világít, még is hőt szipolyoz a környezetéből. Hideg tűz. Olyan volt, mint ha az ereimben jég száguldozott volna, ahogy a tekintetem kitisztult. Itt az ideje, hogy befejezzük ezt a komédiát. Lendültem. Lábamat a beszélgetés közben egyre mélyebbre fúrtam a sárba, egészen addig, míg biztos nem lettem benne, hogy bőven van rajta sár, de még mozdítani tudtam. Ahogy megindultam, jobb lábamat lendítettem. A sár szana szét fröcskölt, de egy nagy adag Cassian felé lendült, és mielőtt még elhajolhatott volna a váratlan támadástól, az arcán kenődött szét. Két lépés választott el tőle, amikor éles, magas frekvenciájú hang töltötte be az egész környéket, és fájdalmamban füleimre tapasztottam kezeimet. Rohadt rezonancia vihar, megfeledkeztem róla. Mire észhez tértem, Alfi is megszabadult a sártól, és már csak azt láttam, ahogy felém vetődik. Kénytelen voltam védekezésbe átállni, miközben bal lábamat hátra toltam, széles terpeszállást véve fel a nagyobb stabilitás érdekében Két fegyverem szinte elmosódott, ahogy hálót szőttem magam köré. Ellenfelem támadásai fémes csengéssel pattantak le, a nyakán megfeszültek az izmok az erőlködéstől. Aztán egy megfelelő pillanatban mindkettőnk fegyverei összeakadtak és szétlöktem őket. Mellkasa nyílt célponttá vállt, de karjaink testünk mellé lökődtek. Egy lendületes lépés, és már ott is voltam, hogy vállammal lökjem fel őt. Ismét csak a földre került előttem, és erősen a mellkasára léptem. Halk reccsenés. Egy-két bordája megrepedt, de nem tört el sajnos. A lendületem tovább vitt, és végül mögötte álltam meg. Elkínzottan néztem az égre, a folyamatosan hulló eső cseppekre, a sötét fellegekre, aztán vissza a földre, és három hold klónomra, akik velem együtt fordultak. Amikor Alfi felállt, négyünkkel nézett szembe.
- Most komolyan? Ezt az olcsó trükköt használod ellenem?
  Aelfsige halk kacagásba kezdett, ahogy körülötte besűrűsödött az éjszakai sötétség, és mielőtt még léphettem volna, négy kicsi gömb jelent meg körülötte, amelyek szinte azonnal kilövelltek, egyszerre találva el négyünket. A klónok szerte foszlottak a sötét támadástól. Sebzést nem okozott, csupán olyan volt, mint ha közelről mellkason dobtak volna egy ököl nagyságú kővel. Ennyit a holdvetületről. Az ellenfelem felém csapott, felülről indítva támadást, és két fegyverrel védtem ki azt, ahogy a jobb kezében tartott fegyvert teste mellett tartotta. Amint a három fegyver összeakaszkodott, Aelfsige teste lendült és az összekapcsolódott pengéket használva kiinduló pontnak, felvetette magát a levegőbe, felettem suhanva el és a mozdulat végén mögöttem érte földet. Ösztönösen előre vetődtem, ahogy észhez kaptam a meglepően fürge és karcsú akrobatikus mozdulat után, de a pengéje még így is végig siklott a hátamon, felhasítva a vékony bőrvértet, mint ha ott sem lett volna. Hangosan felszisszentem a fájdalomtól, ahogy a gurulásom lendületét kihasználva két talpra álltam. Gyorsan megfordultam, ahogy hallottam közeledő lépteit, és még időben emeltem fegyvereimet védekezésre. Az utolsó pillanatban védtem ki az oldalam és a combon felé mért vágásokat, amik azonnal átmentek a has felé irányított vágásokba. Hagytam, hogy a jobb oldali penge elcsússzon a bőrvérten, a balos támadás lendületét megakasztva jobb kezemben tartott fegyverrel Alf felé suhintottam, aki gyorsan reagálva húzta vissza fegyvereit hogy kivédje a támadást.
  Kezeim szinte maguktól mozdultak, ahogy kezeimet oldalam mellett kitartva először a jobb fegyveremmel vágtam rá, majd enyhén elrugaszkodva a földről, a levegőben átfordulva Fury-vel csaptam le. A lendület és a karperec együttes hatása olyan erőt kölcsönzött egy pillanatig, mint ha legalábbis egy másfél kezes karddal izomból csaptam volna le. Aelfsige védelme megtört és egy pillanatra kiesett a ritmusából, amit kihasználva izomból lefejeltem. Az orra hangos reccsenés kíséretében tört be, a vér vörös patakként csordult le az arcán. Nem hagytam, hogy ismét átvegye a kezdeményező szerepet. Jobb kezem lendült, és egy sekély vágást hagyott az oldalán. Bal kezem lendült, és jobb felkarján hasított végig. Támadtam, minden hévvel és dühvel és haraggal, ami bennem volt. A férfi folyamatos hátrálásra kényszerült, és ha nem lett volna az az átkozott fadarab, amely a pocsolyában megbújt, és amin megcsúszott a lábam, talán a végső csapást is bevittem volna. Azonban a lábam megcsúszott és most én veszítettem el a lendületemet, amit ellenfelem ki is használt. A párhuzamos fegyverekkel indított csapások elől elbukfenceztem, és miután kigurultam a lendületemet, pár lépést még futva tettem meg, miközben az oldalamon heverő butykos fedelét felpattintva fordultam szembe ellenfelemmel. Szemében vad, áhítatos tűz égett, elszántan arra, hogy véget vet a küzdelemnek.

- Egészségedre!
  Emeltem fel a flaskát, vad vigyorral az arcomon, ahogy négy lépés választott el minket. Aztán lehajtottam egy kortyot, ügyelve arra, hogy az alkaromra fektetett fegyverrel ne magamat nyársaljam fel és eldobtam a butykost. Alfi ebben a pillanatban ért elém, csípőből kifordultam, ahogy ismét egyszerre szúrt két fegyverével....azonban a támadás célt tévesztett, és a hold fénye mint ha megcsillant volna a flaska felszínére vésett rúnákon, elismerése jeleként. Lassítva figyeltem, ahogy a túl nagy lendülettel érkező bérgyilkos elsuhan mellettem, fegyvereivel nem ütközve semmilyen ellenállásba. Öklöm keményen sújtott le a hátára. A vén majom ismét a földön találta magát.
- Vége...most már vége az egésznek, Cassian Whitehorn.
  Suttogtam magam elé. Cassian...Aelfsige...mesterem...és árulóm őrült grimasszal az arcán fordult a hátára, fegyvereit még mindig kezében tartva. Az elme törékeny dolog. Könnyen megtörik. S bár évtizedekig fenn tudunk tartani egy álcát, azonban ha egy gát átszakad, onnan már nincs menekvés. Irónikus, hogy a felesége feltámasztása érdekében képes volt egy társa, talán barátja? , nem tudom...egy ártatlan lány életét feláldozni, engedni a sok szörnyűséget, ami történt, hogy egy megalomániás őrült terveit segítse. Aelfsige felpattant a földről...vagy is pattant volna, de bakancsom talpa a pofájában megakadályozta ezt. Hangosan nyekkenve, még több vérző sebbel az arcán terült el a földön, csak hogy fájdalmasan ordítson fel, ahogy Clandestine átszúrta bal tenyerét....ahogy Fury átlyukasztotta jobb tenyerét.
- Ahogy mondtam, Cassian Whitehorn, vége. Mindennek vége.
- TE MOCSKOS KIS SZEMÉT! FELNEVELTELEK! KIKÉPEZTELEK! HALÁLOS ERŐT FARAGTAM BELŐLED!
- Amit soha se kértem..legalábbis soha nem kértem volna, ha nem teszitek ezt velem.
- DE MEGTÖRTÉNT! ÉS NÉZZ VÉGIG MAGADON! ERŐSEBB VAGY...most már senki se árthat neked!
- Egy biztos...TE nem árthatsz nekem. Bűnösnek találtattál Cassi...
- ÓH, hagyd ezt a baromságot! Nem vagy Hold pap, nem vagy az anyád! Ne gyere itt nekem a törvény szavaival! Ne gyere itt nekem az igazságos bosszúálló baromsággal! EGY KURVA KÖLYÖK VAGY, AKIT ELÁRULTAK ÉS MOST VAKON CSAPDOS MAGA KÖRÜL! Jajjj...szegény én! Apukám egy nyamvadt mocskos féreg! Az, akit apámként tiszteltem egy áruló mocsok! Na és?! EZ AZ ÉLET, NŐJJÉL FEL! Shit happens...
- Felőlem. Akkor nem lesz itt semmiféle hold vallásos maszlag. Még jobb is....illőbb is. Mert elárultál mindent, ami számunkra szent. Készen állsz a tisztító tűzre, Aelfisge?
- Te mi a franc....
  Öklöm erősen csattant néhai mesterem halántékán, szemei fennakadtak, ahogy ájultam rogyott vissza a földre. Fegyvereimet tokjukba tűzve, enyhán fájlalva a hátamat - hazugság, rohadtul fájlalva! - vonszoltam a mozdulatlan testet magam után, s végül egy gyakorlóbábú tövébe fektetve el. A házba visszatérve felkaptam a készletéből egy bénító mérget. Irónikus módon a sajátját. Visszatérve hozzá szétfeszítettem az ajkait és leöntöttem az egészet a torkán. A biztonság kedvéért ruháitól megfosztva - azért a nadrágját rajta hagytam, nem akartam bámulni azt, ami a lába között van - és azokat felhasználva kötöztem a bábuhoz. A méreg még jó ideig hatni fog, tehát van időm bőven. Minden fegyveremet - Clandestine kivételével -  és felszerelésemet a házban hagytam, a kandalló mellett, hogy száradjanak, és egy kosárba jó pár ölnyi fahasábot halmoztam fel. Az eső elállt. Tökéletes. Alfi menet közben felébredt, de nem tudott mozdulni, csak a szemeit forgatta és sikoltozott volna, ha a szájába tömött büdös zokni nem akadályozza meg ebben. Komótosan halmoztam fel a hasábokat körülötte a földön. Az alja vizes lesz, se baj, de akadt bent a házban jó pár száraz, van bőven alapanyagom. Húsz perc alatt alaposan körbe pakoltam őt száraz hasábokkal, gallyakkal, vékony faágakkal, amelyek könnyen lángra fognak kapni.
- Mindezt te hoztad magadra. Tudnod kellett volna, ha egyszer megtudom az igazságot, neked véged. Tehettél volna ellene. Hatalom volt a kezedben, ennyi évtized alatt. Megakadályozhattad volna azt, ami velem és Kristen-nel történt. De Te helyette azt választottad, hogy apámnak segítesz. Értem a motivációdat. A feleségedet akartad visszakapni. De Ő már halott. Ghoul-ként apám irányítása alatt állt volna. És kínzás lett volna a számára is, ha csak egy kicsit is emlékszik az életére. Ha valakit szeretsz...akkor azt el tudod engedni. Te túl makacs voltál, túl ostoba. A Fátylon Túl se fogod őt látni, azt ugye tudod? A lelked túl torz, a hitedet elárultad...örök magány vár rád oda át, egészen addig, míg még egyszer, utoljára hívják a nevedet Cassius Whitehorn...életed ezen a napon véget ér. Bosszúm szépen, de lassan beteljesedni látszik. Tudom, hogy ez nem hozza vissza Kristen Shadowbane-t. Tudom, hogy ez nem hozza vissza Amelia Razorthorn-t....de kibaszottul jól esik. A soha viszont nem látásra, mocsok!
  Előhúztam Clandestine-t a tokjából. A fegyver markolatán ott lógott az ékkő. A fegyver markolatát a száraz gallyakhoz nyomtam, és amikor a tűzért nyúltam, az szinte úgy pattant elő, mint ha egész végig csak erre a pillanatra vágott. Tiszta, perzselő hő szállt fel az éjgyilok nyomán. Nem az a kis lángocska, amit Hellenblatt óta tudtam produkálni...nem, most hogy megnyugodtam magammal, ismét hozzáfértem ahhoz a lánghoz, amit a druida asszony irányítása alatt idéztem meg. Figyeltem, ahogy a lángok először tétován, aztán egyre vidámabban terjeszkednek szét.
  Hátrébb húzódtam és onnan figyeltem, ahogy Cassian mozogni próbál, de nem tud. Az izmai nem engedelmeskedtek neki, s egyedül a szeme maradt meg, amivel kifejezhette rémületét, ahogy a lángok egyre jobban elharapóztak körülötte. Néztem a jelenetet, és bensőmben elégedettség terült szét. Néztem, ahogy szépen lassan a lángok elnyelik azt az alakot, akiben oly' sokáig megbíztam, s ki oly' cefetül elárult engem. Düh. Harag. Méreg. Heves indulatok. Rossz emlékek. A fájdalom, az elárvultság, az elhagyatottság, a csalódottság, az árulás keserédes ízei. Az ostor csattanása, a penge hasítása, a szíjak szorítása, a légszomj, ahogy a fejem víz alá kerül. A láncok lehúzása, a béklyók feszülése, a méregtől való fulladozás. A törött csontok, szakadt inak, eszméletlenül töltött napok. Az éhezés és szomjazás. A perzselő hő, és a fagyos hideg. Erős, durva szavak. Hangos ordítozás. Halkan a fülbe sziszegett fenyegetések. Verések és szidalmazások. Ütlegelés és rugdosás. Kristen. Anya. Én. Amelia. A számtalan kioltott élet. Szétszakított családok. Felesleges vérontás. Cassian Whitehorn hagyatéka. Végre sikerült valahogy a zoknit kiköpnie a szájából...az utolsó pillanatban vérfagyasztó sikoly töltötte be az éjszakát, ahogy a lángok erőre kapva befestették az egész környéket. Aztán csend...csak a fa pattogása, az égett hús édeskés illata, az égett szőr bűze.

- Remélem egy örökkévalóságig fogsz szenvedni a Fátylon Túl. Megérdemelnéd te szemét...

  A házba visszatérve megkönnyebbültem. Vége. Megbosszultam. De nem olyan érzés volt, mint amit vártam. Még mindig húztak le láncok, a nyomás nem enyhült. Az életem nem lett könnyebb tőle. De még is, elégedett voltam és most csak ez számított. Össze kapva felszereléseimet egy táskába dobáltam azokat, majd felkaptam azt a hátamra. Unottan és feszülten néztem végig a lakáson. Aztán szisztematikusan szétlocsoltam mindent, amit találtam bent. Mérgeket. Gyógyitalokat. Kísérleteket. Az olajlámpásban található gyújtófolyadékot. Mindent. Ahogy a kiborított italok egymással reakcióba léptek, mocskosul undorító bűz kezdte el belepni az egész lakást. Csak akkor néztem vissza, amikor az ösvény végére értem, ahol keresztezi a kiszáradt patak medret. A máglya még vidáman pattogott, szerencsére innen nem láttam a szénné égett testet. Clandestine-t elő húzva utoljára megidéztem egy tüzet körülötte, és egy tűzcsóvát indítottam útjára. A vörös tömeg hamar átívelte a köztem és a ház között lévő távolságot, hogy becsapódjon a kiszakított ajtón...aztán hatalmas robbanással az utolsó emlék is megsemmisült. Végeztem. Bosszúm kielégült...egy rövid időre.


Felhasznált fegyverek/felszerelések/képességek: Clandestine, Fury; Koncentráció Nyakéka, Erő és Kitartás, Tárológyűrű (Dark Moon), The Vengeful One, Egy Korty az Egészségemre; Élénkítő Ital (1); The Net, Moonlight Slash, Dark Moon, Lunar Reflection, Elemental Blast, Páros Fegyverforgatás, Mágia érzékelés
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Jan. 10, 2018 9:32 am

Végre eljutottam odáig, hogy mindkét élményed végigolvassam. Érzem még nincs fent a korona Crispin Shadowbane történetén, és még vannak elintézetlen dolgai, vagyis egy biztos, de tény, hogy ezekkel kellett kezdeni.
Két dolgot emelnék ki: örültem hogy Zacharias végülis jófiú volt, nem John Wick módon mentél végig mindenkin. A másik pozitívum, hogy nagyon tetszik, hogy a kapott tárgyaidat IC is ilyen gondosan használod, felkészülsz egy-egy harcra, nem pedig csak úgy "vannak". Ezt tanítani kéne.
A végén viszont az a tűzcsóva druida 1-esen kicsit erős volt, inkább a 3. skillel az elemental shape-pel együtt tudtam volna elképzelni, bár az még többre is képes. Nem kell kijavítanod, ez inkább egy érzet a részemről ahogy belövöm a dolgot.
Összességében szép két élmény volt nem nagyon tudok belekötni, jár a 200 tp és a 2000 váltó.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Jan. 27, 2018 2:52 pm

Twilit Angel
"Még a pusztítás vértől és lángtól mocskos tengerében is el lehet fedezni a nyugalom és szépség szigeteit."

  A hatalmas, kék színű sárkány, amely a közelgő végső órák ígéretét hozta magával dörgő hangján, elszállt az Árnypajzs-hegység ormai felett, itt hagyva minket a gondolatainkkal, félelmeinkkel és a személyes kis rémálmainkkal, amelyek ezek után egészen biztosan, hogy mindannyiunkat kísérteni fognak. A torkom még mindig száraz volt, a szívem úgy vert, mint egy csontketrecbe szorított vadállat, és valahogy...életemben először ténylegesen egy apró, jelentéktelen kis semminek éreztem magam. Persze, a Mélységiek is valami ilyen érzést váltottak ki belőlem - mint minden értelmes lényből - de Abaddón...Ő valahogy más volt. A vértől és lángoktól hemzsegő ígéret megragadt a fejemben és nem tudtam sehogy se elűzni azokat. Megmenekültünk...egy időre. Kaptunk haladékot - negyven és még egyszer annyi napot - hogy...mit is tegyünk? Reszketve húzzuk össze magunkat a szobánk csendes magányában, elmerengve a múltunkon, felül vizsgálva a hibáinkat és a bűneinket?
  A szétrombolt torony darabjai még mindig záporoztak az égből, s pár a közelben is becsapódott, hangos puffanással és erős porfelleg kíséretében tépett ki darabokat a földből, ahol leérkezett. Mindenfele pusztítás, lángok...és a távolban mint ha fegyveres erők csaptak volna össze. De a világom most teljességgel összeszűkült egyetlen egy alakra. Egy félangyalra, aki az ott fent látott lényhez valamilyen szinten kötődik. Annyira keveset tudok róla, a lányról, aki itt fekszik a karjaimban, teste megtépázott, vér borítja, félmeztelen, kitéve a sóvárgó tekinteteknek, a mérlegelő és vágyaktól fűtött szempároknak. Emlékeztem Láncira, ahogy végig méri őt, egészen addig, míg kapott egy tockost tőlem. És most...és most mi elmegyünk innen. El ettől az átkozott helytől, hogy biztonságba vigyem őt. Már ha egyáltalán létezik még ilyen hely bárhol is. Óvatosan tettem le őt a földre, hogy a saját lábain tudjon állni, és csak a derekát karoltam át, amikor már távolabbra kerültünk a többiektől. A szememben aggódás, a szívemben félelem, az agyamban pedig még a mindig visszhangot verő ígéretek. Egyikünk se volt éppen a legjobb állapotban. Még mindannyian sokkolva voltunk az eseményektől. A kurtán-furcsán sikeredett feljutástól, a démonkirály ígéretéről, a harcról, a vérengzésről....és a végén a Mélységitől. Túl sok volt ez egyszerre, még nekem is, aki azt hitte, hogy már mindent látott, amit látni lehetett....hát, tévedtem, még hozzá óriásit. De most...most erre nem volt időm. Nem, amíg Ő itt van mellettem.

- Emlékszel még az angyalromra és a könyvtárra, ahogy elhagytuk? Kicsit hasonlít rá. Na gyere, támaszkodj rám. Nincs már ruhám, amit rád tudok adni...de ott van a táskám a fogadó előtt még, abban van váltásruhám, ha gondolod. Utána tudnánk beszélgetni egy kicsit?
  Az egész ott kezdődött. Ha valaha is meg kéne jelölnöm egy kezdőpontot, amely elindította az események láncolatát, amely ide vezetett, hát az a Pusztaföldön elterülő angyalromnál történő ásatás lett volna. Nem csak azért, mert ott találkoztam először Ada-val, hanem mert ott találkoztam először egy Mélységivel is. Aztán utána...minden jött magától Akkor is győzedelmesen távoztunk onnan - már ha lehet azt győzedelemnek nevezni - hullákat hagyva magunk mögött, véresen és megviselve, egymásba kapaszkodva. De akkor...a végén a dolgok jobbra fordultak. Most vajon lesz erre lehetőségünk? Ada karjait szégyenlősen fonja össze a mellkasa előtt. Olyan elveszettnek, olyan gyengének látszik most, hogy a szívem ismét darabjaira törik.
- Rendben.
  Súgja amaz erőtlenül, ahogy a földre kerül, és mint ha azon nyomban álomba szenderülne. Aggódva vonom össze a szemöldökömet a reakció láttán, s a ráncok csak tovább mélyülnek, ahogy úgy tűnik, mint ha rémálmai lennének. Mi történhetett azon idő alatt, míg Erborosh elragadta őt tőlünk? Amikor édes kettesben maradt azzal a mocsokkal? Ha más nem, legalább egy jó dolog kisült ebből az egészből: az a mocsok elpusztult, és csak azt sajnálom, hogy nem az én kezem által. Aztán felébred, szemében még mindig a rémálom utóhatásai, a zavarodottság, a félelem szikrái.
- Minden rendben, Ada?
- Hol...hol a démon?
- Ger...már mögöttünk.
  Néztem vissza oda, ahol kiértünk a toronyból, a mezőre, ahova lerakott minket a rúnakör mágiája, a reveláció helyére. Aztán elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam a torony romjaira meredni, a széttöredezett kövekre a földön.
- A múlt egy része. Mit tett veled a Mélységi? Akarsz beszélni róla?
  Ada csak a fejét rázza tagadása jeleként. Nem csodálom, hogy nem akarja felidézni a rossz emlékeket. Van, amikor egy beszélgetés, egy alapos diskurzus segíthet a sokk feldolgozásában, azonban vannak esetek, amikor nem.
- Oké, akkor nem beszélünk róla. Még túl sokkoló élmény minden, ami történt.
  Bólintok a lány kérésére, s csak bal kezemet felcsúsztatom a lány vállára, és amikor már biztosan tartom, elengedem a derekát, hogy másik kezemmel is meg tudjam tartani őt. A szemeit keresem, azokat a gyönyörű ékszereket, amelyekhez képest a csillagok és a Hold is csak mihaszna kavicsok, értéktelen vacakok. Ezért a két csillagért az életemet oda adnám.
- Akarod, hogy tovább vigyelek? A táskában van víz és némi száraz élelem, szerintem most jót tenne mindkettőnknek pár falat kaja...hisz már amikor felindultunk a toronyba, éhes voltál Te is, én is.

  Az indulásra kész banda össze verődött a torony árnyékában. Egy nefilim, egy sötét elf novícius, egy tünde zsoldos és egy sötét elf bérgyilkos, oldalán hűséges sárkánygyíkjával. Aztán a nefilim feltette a számára akkor legfontosabb kérdést, miközben a tornyot nézegette komor arccal.
- Vajon mit esznek odafönn?

  Hagytam, hogy az emlékkép szerte foszoljon. Olyan réginek tűnt, pedig valójában alig pár órával ezelőtt történt csak, hogy össze verődtünk a táboron kívül, hogy valami módszert keressünk a feljutásra. Akkor még naivak voltunk és buták. Meg akartuk büntetni a vámpírokat, meg akartuk ölni a Mélységit és mindent megtettünk volna azért. Milyen ostobák is voltunk. Milyen idealisták...
- Nem. Tudni akarom, miért...miért nem akartad, hogy megöljem? Miért tette vissza a követ, mi történt?
- Hogy miért nem akartam, hogy megöljed? Hogy mi történt?
  Egy pillanatig elhallgatok, majd leguggolok mellé a földre, hisz a fáradtságtól és a kimerültségtől már lerogyott oda és gyengéden veszem ismét a karjaimba, erősen koncentrálva arra, hogy most csak is az arcát nézzem és elűzzek magamtól minden egyes "bűnös gondolatot", amely megakart fogalmazódni a fejemben. Nem ez a megfelelő alkalom erre. Nagyon messze áll attól. Amint ismét a karjaimban fekszik, megindulok vele a fogadó felé, ahol az a bizonyos találkozó történt. A tornyot körülvevő város ugyanolyan meggyalázott volt, mint mi. Testét kövek és lángok csúfították. Egy háborús zónán vágtunk éppen keresztül, amelyet az ostoba kétlábú férgek vívtak a hatalmas égi teremtményekkel szemben, akik már rég a föld alá költöztek. Elkeseredettség és fájdalom íze terjengett a levegőben, az egyetlen tiszta, hűvös illat Ada-é volt. Ugyanaz az illat, amelyet akkor éreztem, kicsivel több, mint két évvel ezelőtt a sátrak között, amikor egymáson feküdtünk. Régi szép idők.
- Ger vagy a társai, de szerintem inkább az a vámpír, aki a legvégén megjelent...megváltoztatták a Követ. Amint Ger vissza rakta a pecsétet a helyére, a Mélységi meggyengült. Ez volt az egyetlen módja, amit találtunk arra, hogy meg is tudjunk menekülni onnan.
  A magyarázat végére már ott voltunk a kocsma bejáratánál. Pár kisebb kődarab átszakította a mennyezetet, de még nem dőlt össze. Lábbal rúgtam be az ajtót - pont ahogy pár órával ezelőtt Ada-ék rúgták be azt, amikor megérezték a démon jelenlétét - és óvatosan egyensúlyoztam a széttöredezett padlón, míg végül találtam egy épen maradt asztalt és körülötte kettő stabil széket. Ironikus módon ugyanaz az asztal, ahol Darr üldögélt anno, egy kanállal a kezében. Óvatosan viszem Ada-t a legközelebbi székhez és hagyom, hogy a saját lábán állva döntse el, hogy le akar-e ülni, vagy sem.
- Adj egy percet, hozom a táskámat...
- A Kő a pecsét...
  Suttogta szinte csak maga elé Ada a szavakat. Egy időre megtorpantam és vissza néztem rá. Igen, valószínűleg az a pecsét, én..nem voltam benne soha sem biztos, bár mesélt nekem erről, amidőn kettesben vissza vonultunk a kis tisztásra, hogy megbeszéljünk pár dolgot. Csak a fejemet ráztam meg, s azzal a nefilimet ott hagyva siettem ki az ajtón. Dracon leheveredett a kocsma bejáratánál és kényelmesen nyújtózkodott. Ő is elfáradt, bár sok szerepet nem játszott, de az idegei teljesen kimerültek, főleg azután, hogy minden ellenérzése és félelme ellenére bejött a Mélységi termébe, hogy mellettem legyen, akármi is legyen ennek az egésznek a vége. A táskámat ott találtam meg, ahol hagytam. Egy ideig kutakodtam benne, mire megtaláltam a fémládikót és felnyitva azt elővettem belőle egy gyenge gyógyitalt, majd a táskát a hátamra vetve mentem vissza a fogadóba, egyenesen Ada-hoz.
- Az egész nem úgy sült el, ahogy terveztük. A Kő nem került a birtokunkba, de...nem tudom, hogy így lett-e a jobb, vagy sem. Megtettem, amit hittem, hogy a legjobb megoldás, hogy megszabaduljunk a fenyegetéstől és túléljük az egészet.
 A táska halkan koppanva landolt mellettem a földön, kezemben a gyógyitalt tartva guggoltam le Ada elé.
- Elfogadsz egy inget? Itt van egy gyógyital, és ha engeded, kitisztíthatom a sebeidet...
- Köszönöm...
  Ada megitta a gyógyitalt és úgy nézett ki, mint ha hatna is valamit az ital. De túl a sebeken, a véren, a megrongált ruhán és a mezítelenségén is túl...nem láttam mást, csak egy megtört lányt. Egy fiatal nőt, aki már így is túl sok mindenen ment keresztül. A világ kegyetlensége megcibálta őt, az elméjét és a lelkét erőszakolta meg. Ezek olyan sebek, amelyekből nehéz felépülni - már ha lehetséges egyáltalán. Mi lesz a sorsa a későbbiekben? Hogyan fog ez hatni rá? Jajj, szerelmem...a világ kegyetlen és Te megtapasztaltad a legsötétebb oldalát. Aztán kis késéssel...
-....Crispin.
- Szívesen. Ettől majd jobb lesz.
  Igyekeztem biztatni őt, miközben a nevem hallatára csak elfordítom a fejemet és inkább a táskámban kutakodok. Találtam is két tiszta fehér inget, a váltás ruháimat, amelyet még az út elején csomagoltam be. Az egyiket a nefilim lány felé nyújtom, a másikat egyelőre a vállamra akasztom csak és lerakok egy vizes kulacsot az asztalra.
- Na igen, Crispin...
  Sóhajtok végül fel, majd kihúzok egy széket és Ada-val szemben ülök le .Azt hiszem, hogy magyarázattal tartozok neki ezzel kapcsolatban is.
- Ez egy hosszú történet. Az igazi nevem Crispin Shadowbane. Nem azért Cynewulf-ként mutatkoztam be neked anno a könyvtárban, mert hazudni akartam neked...hanem mert akkor még azt hittem, hogy az az igazság. Az egész Millingenben változott meg, Hoshekh "jó voltából".
- Hosekh? Hogyan?
  Néha könnyebb csak hallgatni, mint beszélni. Mert amíg mi csak némán üldögélünk a helyünkben és mások meséjét hallgatjuk, nem kell a saját nyomorúságunkra gondolnunk. Csak hagyjuk, hogy magával ragadjon a történet, akármilyen messze is visz minket, akármennyire is sötét és komor helyeket látogatunk meg velük...de azok a helyek nem érhetnek fel azokkal, amelyek bennünk élnek. Az elme és az emlékezés sötét zugai szinte napfénytől ragyogó virágos rétek azokhoz képest, amit átéltünk, amiknek a szörnyetegei minket kísértenek. Így csak sodródunk az árral, hogy pillanatnyi megnyugvást leljünk. Legalábbis én így képzeltem el. Így aztán válaszoltam Ada kérdésére, hogy addig is eltereljem a figyelmét Abaddón-ról és a sok szörnyűségről, amit magával hozott.
- Oké, igyekszem röviden összefoglalni. Ahogy én emlékeztem az eseményekre Millingen-i események előtt, úgy volt, hogy boldog gyerekkorom volt, amit csak az rontott el, amikor a testvérem, Kristen elhalálozott tíz éves korunkban, és rá négy évre az apám tűnt el egy őrjárat közben. De szerető apa, szerető anya és a többi. Tudod, az ideál. Aztán amikor apám eltűnt, az őrjárat helyszínére siettem, hogy öngyilkos legyek...mert fiatal voltam és hülye. A földről felkapott kard már majdnem megtalálta a gyomromat, amikor Aelfsige, a későbbi tanítóm lecsapott hátulról, hogy megakadályozza...utána pedig magához vett és azzá nevelt, aki most is vagyok: egy számító, hideg bérgyilkossá. Aztán jött Millingen, és Hoshekh, akitől először hallottam a Crispin Shadowbane nevet...és minden emlékem visszatért. Amikor a mesterem lecsapott engem, Kiril, a testemben élő testvérem lélekdarabja megváltoztatta az emlékeimet, hogy boldog gyerekkorra emlékezzek...mert az emlékek túl kínzóak voltak. Az apámról...ahogy bánt velünk, a testvérem halálának igazi okáról. Az egésszel még mindig nehezen küzdök meg. Ezt...ezt akartam elmondani neked, bár az időpont és a helyszín nem éppen a legideálisabb, sajnos. De ki tudja, hogy mikor lesz még időnk és alkalmunk legközelebb beszélni.
  A hosszúra eresztett elbeszélést igyekeztem szinte egy levegővel letudni, hozzá csatolva a végére valami gyenge magyarázkodást. A végén nagyot sóhajtottam, lemondóan és beletörődően, miközben a kulacsért nyúltam. A tiszta, hűvös víz most jobban esett, mint ha bor vagy sör lett volna. Valahogy...sokkal tisztább volt, és a sivatagszáraz torkomnak is jobbat tett. Álltam Ada tekintetét, néztem, hogy vajon mi fog abban a két lélektükörben megjelenni? Ítélkezés? Együttérzés? Szánalom? Hűvösség? Ridegség? Vagy mindez egyszerre?
- Te vagy az első, akivel erről beszélek.
- Adalya Amram Ehud Bat-AbAt'har Muzaniach.
  Érkezik a halk, szinte csak elsuttogott válasz kíséretképp. Ez lenne hát a teljes neve, a név, amit születésekor kapott, és amit talán hosszú ideje nem is ejtett ki ez a csábos ajak. Örültem, hisz megosztotta velem ezt a nevet, hisz ha jól emlékeztem, a nefilimek számára sokat jelent a név, és mindaz, amit hordoz. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megosztotta velem mindezt, még hogy ha nem is fogom megjegyezni, de magamban ismételgettem a szavakat, hogy megőrizzem az emlékezetemben, mielőtt elúsznának előlem, mint levél a sebes sodrású folyón.
- Háááát...azt hiszem, hogy maradok az Adalya-nál..a többit kicsit nehéz lenne nekem kiejteni. Van valami jelentésük iz?
  Kérdeztem vissza, hisz nem voltam biztos az emlékekből fakadó tudásban. Most már semmiben sem voltam biztos. Ahogy az inget maga előtt tartva próbálja elfedni felső teste meztelenségét, egy halvány, szégyenlős mosoly jelenik meg az arcomon ,ahogy eszembe jutott a jelenet, amikor az éppen csak tőlem kapott mellényt vágta a vámpírokhoz, amikor menekülőre fogtuk a dolgot. Aztán a mosoly le is hervadt az arcomról.
- Nem vagyok Andromeda...Adalya. A népem kirekesztett.
  Folytatja a lány egy bágyadt mosoly kíséretében. Meg tudom érteni. Mit láthatna most egy külső szemlélődő? Egy vérrel áztatott furcsa páros üldögél egymással szemben, alakjuk vissza tükrözi mindazt, ami körülöttük elterül. A jelenet még is valahogy szívbe markoló. Hiába vagyunk félmeztelenek mindketten, még is, semmi szexualitás nincs ebben az egészben. Egyszerűen csak magunkon hordozzuk az elmúlt órák eseményeinek hatásait.
- Ugye nem amiatt tagadtak ki téged, ami kettőnk között történt aznap, az angyalromoknál? Köszönöm, hogy megosztottad velem a teljes nevedet. Nem tudom, hogy nálatok pontosan mennyire mély jelentésük van, de mint ha mondtad volna, hogy a népeteknél fontosak a nevek. Egyszer talán, ha úgy adódik, hogy a sárkány ítéletét átvészeljük...mesélhetnél többet a népedről. Szeretném őket jobban megismerni, hogy ezáltal téged is jobban megismerjelek. Talán még a nyelveteket is megtaníthatnád. Ha lesz kedved hozzá.
- Nem hívhatsz az igazi nevemen.
- Oké, nem tudtam, hogy nem hívhatlak az igazi neveden.
- Hívj Ada-nak.
- Értettem, Ada. Legalább nem kell változtatnom az ódáimon, amiket neked írtam.
  Jött az egyenes válasz, én pedig csak befogtam a számat. Ha nem, hát nem. Nem kerestem okokat, nem kerestem magyarázatot, csak elfogadtam a kérését. Kis idővel ezelőtt még én se szerettem volna, ha bárki Crispin-ként emleget engem. Az az énem, az a múltam túlságosan sötét volt és meg kellett vele még küzdenem. Most már nagyjából túl vagyok ezen...nagyjából, bár még mindig nem tudtam teljesen lezárni magamban múltam ezen szálát. De most...most azt hiszem, hogy eljött ennek is az ideje. Addig, míg egyáltalán még meg van ez a luxus. Idő...mostanában mindig túlságosan is szorított és a nyakamban lihegett.
- Abaddón!
  Felkaptam a fejemet erre a felkiáltásra, hisz most csak szomorkásan hajtottam le. Ada rémült arcát láttam magam előtt.
- Loreena, szólnom kell Loreena-nak!
  Na igen, Lory. A két lány ismeri egymást, a világ tényleg kicsi. De igen...ez talán rá is vonatkozik. Sötét titkok és felhők a horizonton. A szívem összeszorult. Feltettem a kérdést, bár féltem a választól.
- Lory-nak is köze van a sárkányhoz? Azt hittem, hogy Abaddón csak minket büntet meg...vagy ítélkezik felettünk. Vagy egész Veronia-ra értette?
- Abaddón...a halál angyala, azt hiszed, hogy értünk jött csak? Abaddón büntetés...
- Ez...ez nagyon nem hangzik jól.
  Suttogtam halálra váltan magam elé. Egész Veronia el fog pusztulni? Vagy legalábbis büntetésben részesülni? De nem...nem lehet nekik ekkora erejük! Csak egy sárkány, nem igaz? Ugye, hogy csak egy van? Egy angyal...vagy valami. Még a Mélységiek sem okoznak ekkora bajt! Az egész annak az átkozott Élohim-nek, vagy Istennek, vagy milyen már elvetemült alaknak a műve! EZ AZ EGÉSZ! Éreztem, hogy a harag, ami tehetetlenségből és elkeseredettségből fakad, ki akar törni belőlem. A jeges tűz ott keringett az ereimben, az agyamat, a lelkemet elöntve. De aztán...
- Crispin...
  Ada csak halkan ejtette ki a nevemet. Mint egy fajta....nem is tudom mit. De a hangjában gyengeség volt és elkeseredettség. Félelem és olyan érzések, amelyek magával ragadtak egy sötét helyre. De most itt volt előttem a lány, és nem engedtem meg magamnak azt, hogy ...nem is tudom, hogy mit. Most itt kell lennem neki, ha már máskor nem voltam ott, akármennyire is ígértem neki. De most...lehetőségem van rá. Így hát csak oda sétálok hozzá és átölelem őt, szorosan, védelmezően fonva karjaimat az alakja köré. Testünk ismét összenyomódik, mint akkor, a sátorban, az érzelmeim és vágyaim meglendülnek...aztán vissza is hullnak oda, ahonnan jöttek. Nem ez az alkalom erre, bár nehéz volt uralnom magamat, ahogy mellei az én mellkasomnak nyomódtak, ahogy fedetlen bőrünk érintkezett, ahogy magamba szívtam édes illatát, amit még a vér és szenvedés sem tudott eltörölni.
- Nem ígérhetem, hogy minden rendben lesz. Nem ígérhetem, hogy a végén minden jóra fog fordulni. Amit viszont meg tudok ígérni, hogy mindent megteszek érte. Érted. Lory-ért. Armin-ért. Ti a világot jelentitek nekem és nem hagyom, hogy holmi sárkányok elvegyenek titeket. Itt vagyok és mindig is itt leszek, ha szükséged lesz rám.
 A karjai a felkaromba markolnak, mint ha nem akarna elengedni...mint ha belém kapaszkodna reményt és védelmet kérve. Ezt megadhatom neki...meg akarom adni neki.
- Crispin, szeretlek.
  A gyengéden elsuttogott szavak mélyen érintették meg a lelkemet. Ezek azok a szavak, amelyeket minden férfi szeretne hallani annak az ajkairól, akit párjául választott, akit jobban szeret bárki és bármi másnál is. A megsebzett szívre kenőcs...és nem tudtam megállni, hogy az arcomra ne üljön ki egy boldog, őszinte mosoly. Nem csak a szavak miatt - bár legfőképpen miattuk - és az általuk hordozott jelentés miatt. Hanem mert megláttatták velem azt a fénysugarat, amelyre most mindannyiunknak szüksége lesz. A háború és pusztítás közben is még élnek az igazi erények és érzelmek. Ezeket nem pusztíthatja el holmi kósza ítéletimádó sárkány-angyal. Ezek az érzelmek túl mutatnak mindazon, amit bárki is megérthetne és elpusztíthatna.
- Én is szeretlek, Ada, teljes szívemből és ez soha sem fog megváltozni.
  A lány feje a mellkasomra bukik, mint azon az estén és végre úgy éreztem, hogy a világom ismét a helyére került, az utolsó kirakós darabok is megtalálták rendeltetésüket.
- Ada, szeretnék végig menni veled ezen az úton. Akármilyen sorsot is szán nekünk Abaddón, vagy Élóhim, vagy Hold Anya...akármi is lesz ennek a vége, akárhogy is alakul a Sorsunk, ott szeretnék állni melletted. Tudod, anno ott, a Pusztaföldön, a közös éjszakánk előtt, még a fűben...felfedted előttem a szívedet. Megláttam azt, aki vagy. Egy gyönyörű teremtés, nem csak kívül, de belül is. Nem hibátlan, de senki sem az, még Abaddón, meg Élohim se. Én...szeretném megköszönni, hogy ott és akkor megbíztál bennem. Hogy ott és akkor át tudtál lendülni azokon a korlátokon, amik elválasztottak minket. Mert ez volt a legszebb ajándék, amit valaha is kaphattam és a legnagyobb megtiszteltetés.
  Azonban szavaimra nem érkezik felelet, csak érzem, ahogy Ada szépen lassan ismét elernyed és álomba merül. De sekélyes ez, és rázkódástól, halk nyöszörgéstől teli. Talán ismét rémálomba szenderült, de nem volt szívem felébreszteni őt. Egyrészt, mert úgy éreztem, hogy most talán biztonságban érzi magát, itt, a karjaimban...másrészt pedig, bőven ráfért egy kiadós pihenés. Ahogy rám is, de én még álltam  a sarat. Még nem jött el a pihenés ideje és valószínűleg még sokáig nem is fog. Így csak tartottam őt, óvóan figyeltem minden egyes mozdulatát, a környezetünket, hogy ha kell, akkor megvédhessem őt, szívemnek legfontosabbat. Meg amúgy is, az álmok elvileg csak azon gondolatok feldolgozása, amelyek a legjobban foglalkoztatnak minket. Talán az álmaiban megoldást lel a problémáira...talán megnyugvásra lel. Nem tudhatom biztosra, de nem akarom kockáztatni az esélyét. Az idő egyszerre szállt lassan és gyorsan is, s egy fertályórával később a lány kinyitotta a szemét, és rögtön az előtte álló problémákra fókuszál.
- A sereg, már biztos elindultak.
- Egy sereget nem annyira egyszerű talpra állítani. Mire összeszedik a felszereléseket, míg a katonák menetrendbe állnak...még egy teljesen felkészült seregnek is órákba telik felállni, ők meg nem hiszem, hogy fel voltak készülve bármire is. Vissza mész velük és elmeséled, ami itt történt? Akarod, hogy elkísérjelek?
- Köszönöm.
 Nem tudom pontosan, hogy mit is köszönhetett meg. Talán az inget. Talán a fejajánlást. Talán az öleléseket, talán a szavakat. Talán mindent.  A lány reszketeget áll fel a székről, hogy meginduljon a tábor felé. Életünk ezen szakasza lezáródott, és most egy új út ösvénye kavarog előttünk. Hova fog vezetni? Mi lesz az ösvény végén? Nem láttam tisztán...csak a lenyugvó nap fényében megfestett szárnyas alakot, a háború véresen is gyönyörű félangyalát. Akármi is történik....érte érdemes lesz végig menni ezen az úton.
- Igazán nincs mit.
  Biccentek a lány felé, aztán oda állok mellé, a fogadó kijáratában.Csak szótlanul jelzem neki, hogy elfogadhatja ismét a karjaimat, ha szükségét érzi rá. Azonban erős lány ő...néha kissé makacs, de erős. Sokat fejlődött az első alkalom óta, hogy találkoztunk és nem akarom a túlzott aggódással azt sugallni neki, hogy nem bízok benne és az ítélőképességében. Így hát, felajánlottam a segítséget, és ha akarja elfogadja, ha nem, az se baj.
- Elkísérlek a Fővárosba. Túl rég óta voltam távol a civilizált világtól...
~ már ha lehet annak nevezni...~
- ...tökéletes hely lesz ahhoz, hogy beszerezzem a friss információkat. Meg hát, addig is a közeledben leszek. A világ összes sárkánya nem tudna ettől eltántorítani engem. Tehát akkor, irány a Főváros. És...reménykedjünk a legjobbakban. Azunk legalább még megmaradt és mindig is meg fog maradni: a Remény...
  Felemelkedés. A vámpírtornyok felemelkedése, Abaddón felemelkedése...de egyben a mi felemelkedésünk is. A lehetőség - vagy inkább a kényszer szülte szükség - hogy felnőjünk az előttünk álló feladathoz. A kérdés az, hogy feltudunk-e nőni mindehhez? Hogy fel tudunk-e emelkedni? A fejemben egy szó visszhangzott, egy latin szavacska, talán még Aelfsige használta ezt, vagy valamelyik keresztény pap, akit valami oknál fogva nem nyírtam ki. Az eredetében már nem voltam biztos, de most még is itt visszhangzott a fejemben. Egy szó, ami tökéletesen leírt mindent: Ascensio...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Jan. 27, 2018 2:53 pm

Desecratio/Consacratio
"Hát, az alapötletet egy egyszerű kis pap adta még egy kis falucskában, ahol gondjuk volt egy Bormann nevezetű báróval, meg a bányákban randalírozó dögökkel..."
- Az Elcseszett Self Naplója, Crispin Shadowbane


Figyelem. Az írás néhány helyen talán alkalmas arra, hogy az olvasói nyugalmat megzavarja. Csak gondoltam, szólok...

  Sötét éjszaka volt. Az éjszakai égboltot vastag felhőfüggöny takarta el, amelyen keresztül a Hold fénye csak szégyenlős szűzként tört át, hogy halvány ezüstös derengésbe vonja a várost és annak hetedik gyűrűjét. A fehér gránitfal, amely a maga húsz méteres magasságával grandiózus építmény volt, most beteges fényben pompázott, s a magas falak felett átbukó szél hangos süvítéssel tépázta a várost, ahol több százezer - többségében emberi - lény nyögte az élet terheit, és tértek nyugovóra, alig pár kivételével. A szél cibálta a házak ablakai között feszülő ruhaszárító kötelek kusza rendszerét, hirdetőtáblákról leszaggatott papírfecniket sodorva magával, a külső gyűrűkben az emberi mocskot szállítva messze. A nap két órával ezelőtt bukott le vérvörösen a nyugati horizont mögött, az emberek pedig még mindig suttogtak, a végítéletről és egyéb ilyen dolgokról.
  Az utcán egy alak vágott keresztül. Sötét ruházatával, fekete köpenyegével és csuklyájával, karcsú, de állandóan tettre kész alakjával baljós látványt nyújtott. Csak páran akadtak vele szemben az utcán, de a babonás emberek keresztet vetve inkább vissza takarodtak a házaikba, vagy még arra se ügyelve, hogy ne keltsenek feltűnést, hamar hátraarcot csináltak, és a legközelebbi sötét sikátort célozták meg, hogy elkerüljék őt. A férfi - mert határozottan férfi volt - alakja feszült volt, és mint ha valami sötét pátosz vette volna őt körül. Mint ha a vérnek és a halálnak saját aromája lett volna, amely csak azért se akart leszakadni róla. Léptei most hangosan visszhangoztak az utcákon. A macskák sziszegve és fújtatva tértek ki az útjából, az egerek és patkányok bajszaikat rezegtetve, ingerülten figyelték az előttük elhaladó és mentében föléjük tornyosuló alakot. A vad, kóbor kutyák, amelyek közül egy-kettő valahogy csak átjutott a kapukon és az őrökön, vagy csak egyszerűen megszöktek a nemesi gazdájuk házából, először morogtak és acsarogtak rá, de ahogy a hold fénye megvetült a hideg és rideg fegyveren, amelyet megvillantott előttük, és rájuk meredt még az acélnál és halálnál is hidegebb kék szemeivel, inkább meggondolták magukat és könnyebb préda után kutakodtak. A hold fénye csupán egy-egy pillanatra tudott megcsillanni a kék színezésű holdezüst fegyveren, aztán a fekete köpeny már el is takarta azt.
  A férfi végül megérkezett oda, ahova tartott. Egyszerű ház, a hetedik gyűrűben. Két emeletével, téglából kirakott falaival és vörös cserepeivel jól megbújt a többi ház között. Ajtajai vastag tölgyfából készültek, az ablakokat takaró záróelemek díszesre faragott lucfenyőből lettek készítve, s hogy a lakója viszonylagos gazdagságát jelezzék, metszett üveg feszült az ablakkeretek között. Erre felé az utcákon több fáklya is égett, hogy megfesse az esti sötétséget. Azonban egy fáklya se világított olyan vakítóan, hogy leleplezze azt a sötétséget, amely a házban lapult meg. Szinte beleitta magát a falak közé, sötét miazmaként csorogva ki a téglák illesztései között. Ha az embernek lenne orra hozzá, a fémes bűz mellett megérezné a halál, az elsorvadás, a kegyetlenség, a kétségbeesés és rettegés kesernyés szagát is. Azonban az emberek gyarlóak és esetlenek, és még ha éreznék is ezt, akkor is csak megszaporáznák a lépteiket és haladnának tovább, remélve, hogy rájuk ez semmikép sem lesz hatással. Az alak egy percig csak csendesen álldogált a ház előtt, alaposan felmérve azt. Alakja feszült volt. Aztán felemelkedett a keze, s a ruha lecsúszott arról, egy pillanatra felfedve a vékony bőr alkarvédőt, amelyen három kis zseb volt kialakítva, s a bennük tárolt üvegcséken szelíden ült meg egy lélegzetvételnyi ideig a telihold ezüst csillanása, vegyítve a fáklyák vörös ragyogásával. Aztán mint ha csak egy erősebb szélhullám söpört volna végig a környéken, és tíz méteres körzetben minden fáklya kialudt, a balkonokon és erkélyeken halványan pislákoló gyertyákkal együtt. A Hold elé egy vastag, sötét felhő úszott be, s egy pillanatra minden sötét lett. Az alak átlépett az alacsony kőkerítésen, amely a házhoz tartozó udvart választotta el az utcafronttól, és a liliomokon, rózsákon átvágva a hátsó bejárathoz surrant. Ez az Ő órája volt, senki se mászkált az utcákon, az utolsó őrjárat tíz perce masírozott keresztül, hogy aztán csak pár perc múlva térjenek vissza erre a szakaszra, ha tartják azt a rutint, amelyet az alak napokon keresztül tanulmányozott. A hátsó ajtó nyitva volt, ahogy számított is rá, és belépett az ajtón, a sötétségből terhes házba...


  Az emberek undorító férgek. Ezt mindig is tudtam, és szinte mindig számíthattam rá. Kiszámíthatóak, aljasak és velejéig romlottak. Mondjuk ezt pont egy bérgyilkos mondja, aki a vértől sikamlós aranyait számolgatja otthona magányában, de akkor is. Ilyet még én se tettem volna. Ahogy átléptem a ház küszöbét, már éreztem is a vér eltéveszthetetlen bűzét. Régi volt, poshadt, de ott volt. Undorodva fintorogtam, s sálamat az arcom elé emeltem. A sálat, amelyet három óráig áztattam illatos vízben, hogy elfedje majd később ezt az ocsmány bűzt.
  Sötétséghez szokott szemeimmel hamar tájékozódtam a földszinten. Herr Nico Schönfeld háza teljesen kiszámítható mintázatra épült. A földszinten egy hatalmas nappali foglalt helyet, amelyet egy rövid folyosó kötött össze az elülső bejárati ajtóval. A nappaliból nyílt egy egyszerűen berendezett fürdőszoba egy kőmedencével, illetve egy folyosó, amelyen keresztül átvágva a vendégszobákat lehetett elérni. Volt még itt lent egy kisebb méretű dolgozószoba, pár könyvespolccal és egy társalgó. Az emeletre egy mívesen faragott korlátú lépcső vezetett fel, ahol a házigazda hálószobája foglalta el a legnagyobb helyet, illetve pár kisebb jelentőséggel bíró szobácska. Semmi komoly. A falakon drága festmények, a kandallók párkányzatán csicsás serlegek és egyéb díszítő elemek, a falakon régi fegyverek sorjáztak, egy rég múlt kor emlékei. Aki belépett ide, csak egy egyszerű, öregedő nemesi sarj házát láthatta. Amiről ők nem tudtak, az a titkos csapóajtó volt, amely a földszinten elhelyezett élelmiszer raktárból nyílt. A csapóajtó, amely előtt most én is álltam. Nem volt túl jól álcázva, legalábbis az könnyen észre vette, aki tudta, hogy mit keresett. Én már pedig tudtam...


  Az emberek szörnyetegek. Az ilyen szörnyeket irtani kell minden egyes eszközzel, amely csak a kezünk ügyébe kerül. S amint lefelé haladtam a lépcsőn, hiába volt az orrom előtt a sál, egyre jobban éreztem minden egyes bizonyítékát annak, hogy még is, mennyire igaz volt ezen állításom. A lépcső fokai halkan nyikorogtak, kísértetiesen emlékeztetve a haldoklók utolsó siránkozásaira, a panaszos nyögésre, az elfojtott mormolásra, a halálukat várók végső imáira. Amint leértem, megéreztem talpam alatt az egyszerű kőpadlót, amelyet vékony homokréteggel szórtak fel. A homok könnyen beissza a vért és könnyebb feltakarítani utána.
  Senki sem volt itt. Schönfeld újabb áldozat után kutakodva rótta az utcákat és valószínűleg nem is fog egy hamar visszaérni. Egy utolsó, mocskos alak, akire csak véletlenül bukkantam rá. Egy véletlen kihallgatott beszélgetés, egy pap siránkozásai, ahogy a templomosoknak, kereszteseknek...vagy a fene tudja melyikeknek sírja el a bánatát: a nyáját ritkítják. Emberek tűnnek el, és Ő nem tudja őket megvédeni. Könnyek között megosztott történet egy véres gyilkosról, aki áldozatai után csak egy hervadó rózsát és egy frissen virágzó liliomot hagy maga után. A keresés megindult, azonban az emberek természetükből fakadóan nem jó nyomkövetők, alkalmatlanok a feladatra. Az agyuk teljesen megzápult a sok hamis imádkozástól, az aranyserlegek nyalogatásától, a szegényeken való átnézéstől, ahogy finom, úri ruháikban vágnak át és csak egy undorodó pillantást vetnek azokra, akiken segíthetnének, hisz már csak a bugyogójuk árából egy családot lehetne etetni egy hónapig. S aztán elmennek a templomaikba, hogy az Isten irgalmáról és a felebaráti szeretetről áradozzanak. Eltaposni való férgek, egytől-egyig. De ez....ez a Nico még ezeknél is rosszabb.
  A gyomrom kavargott, ahogy végig néztem a pincén. Három napja találtam meg a Schönfeld házat, miután az utcákat róva kerestem az elkövetőt. A liliomok és a rózsák eléggé árulkodóak voltak, de ez még nem volt elég ok a gyanúra. De amikor láttam, hogy egy alak a sötét sikátorban magához ragad egy nőt és idáig cibálja, hát...már eléggé nyilvánvaló volt. Kifigyeltem őt. Hagytam, hogy a nő meghaljon a kezei által, de ez egy szükségszerű áldozat volt. Megmenthettem volna, ott helyben megölhettem volna Nico-t, ha akarom, és megmentem ezt az átkozott, negyvenes évei végén járó nőt. Megtehettem volna...ha történetesen nem látom, hogy ugyanezen nő gonoszan kacagva rúg bele egy szerencsétlen koldusba, aki csak pár rézérméért könyörgött, a karjaiban csont sovány gyermekét tartva. Megérdemelte, amit kapott, bár nekem nem lett volna gyomrom hozzá, hogy megtegyem azt, amit Schönfeld tett. És most ismét az utcákat járja. Hogy kit kap el ezúttal? Nem tudott érdekelni.
  A falakon láncok egész sora virított, a fémszemeken betegen csillant meg a fojtott lámpák fénye. Vértől és emberi mocsoktól voltak nehezek a kövek. Az asztalokon felkoncolt női testek, szám szerint hat...vagy hét, nem tudtam eldönteni, a testrészek összekeverve és szétszórva. Régi áldozatok csontjai keveredtek a bomló félben lévő levágott karokkal, a széttrancsírozott lábakkal. Egy női hulla feküdt az egyik ágyon. Két napja lehetett halott, még épp hogy csak elkezdett bomlani a pince hidegében. Meztelen volt, lábai szétfeszítve, combjai között megszáradt vér jelezte, hogy a vadállat jó pár alkalommal élte ki vad igényeit rajta. Nem bírtam megállni, hogy el ne hányjam magamat, a kezeim ökölbe szorultak, a fejemben vad gondolatok támadtak, az ereimben tűz áramlott. Szemem hidegen csillant, ahogy felmértem jobban a terepet. Egy íróasztal helyezkedett el a lépcsőtől legtávolabbi fal mellett, egy beugró kis zugban. Rajta jegyzetek, pergamenek, könyvek egész sora. Közelebb léptem. Mindenféle rajzok feldarabolt emberekről, mellette apró betűkkel írt jegyzetek és kiegészítések. A fickó kísérleteket végzett ezeken a testeken, az emberi szervezetet akarta jobban megérteni a maga undorító módján. Az egyik lapon vérrel írt szöveg:

"Még mindig nem találtam meg...de talán már közel járok. A vérben és csontban hatalom van..."
- Te beteg állat...

  Nico el se hitte, hogy mekkora szerencséje van. Azok a hülye őrök még mindig nem találták meg őt, akármennyit is siránkozott nekik a pap. Ő lesz a következő áldozat. De...előtte még van egy kis feladata. A lány ernyedten lógott a karjaiban, ahogy a sötét sikátorokon vágott keresztül. Az elmúlt hónapokban alaposan kiismerte magának a szolgálatot teljesítő város őrök útvonalait. Az ostoba barmok mindig egy meghatározott útvonalhoz ragaszkodtak, s kimért lépteikkel nagyjából mindig ugyanannyi időbe telt egy-egy szakasz. Félúton a lány elkezdett mocorogni - nem, őt még nem öli meg, az előző ágyasát valakinek pótolnia is kell, majd csak utána... - így aztán egy altatószerrel alaposan átitatott gyolcsing darabot tartott az orra elé, amitől hamar elkussolt a hülye némberje. Nem is hitte, hogy ekkora szerencséje van! Az utcákon masírozta meglátta ezt a lányt. Pont az Ő ízlése volt. Feszes kis mellek, még feszesebb hátsó, karcsú alak, hosszúra kieresztett barna haj és barna szemek. Az arcán ártatlanság, ahogy a hangjában is. Érződött rajta, hogy még senki se mutatta meg neki, hogy milyen élvezet származhat abból, ha húst húsba nyomnak. Nem érezte még magán az izzadó férfi test nyújtotta mindent elsöprő élvezetet. Aranyos, szeplős arca először rémült volt...aztán meg már nem érzett semmit, ahogy elájult.
  A házához érve észre vette, hogy a környéken minden fáklya kialudt. Furcsa volt, de nem törődött vele. Az őrjárat nemsokára elhalad erre felé, még azelőtt a házába kell érnie. Szerencsére a hátsó ajtót nyitva hagyta, hogy ne kelljen a lány testét ledobva a kulcsokkal szórakoznia. Az ajtót lábbal rúgta be, majd óvatosan hajtotta vissza. A lány testét csak a raktárban dobta le, hogy fel tudja nyitni a csapóajtót. Bentről édes élvezetének nyálcsorgató illatai szálltak fel. Óh, mennyi örömet szerzett már oda lent. A nők sikolyait....mindig csak tettették, hogy fájt nekik, amit tett....mert gondoskodtak róla. Tudta, hogy ezt élvezi. Egyik nő a másik után. Miután elhasználta őket, már mehettek is a boncasztalra. Még életében nem használta ennyit a farkát, és a jóleső üresség ágyékában mindig békés álmokat biztosított neki. A falakat vastagon borította már az emberi mocsok, talán ez is segített benne, hogy a sikolyok ne hallattszódjanak ki a pincéből. Vagy ez, vagy a vastag, gondosan kidolgozott réteg, amely szigetelte a hangokat.
  Morgolódott, ahogy lefelé ereszkedett a lépcsőn. Túl meredekek a fokok, nehéz így egy lányt lecipelni, főleg egyre feszülő ágyékkal. Majd át kell építenie. De végül leérkezett oda. A látómezejét kitakarta a lány barna haja, így nem is vett észre semmit. Egészen addig, míg valami hátulról keményen találkozott a tarkójával és ájultan nem rogyott össze...


  Keserű elégtétellel figyeltem Nico Schönfeld-et, ahogy magához tér. Az ostoba barma azt hitte, hogy a szobája, a lakása teljesen biztonságos. Túlságosan vakmerő lett, túlságosan gyanútlan, így észre se vette, amikor a háta mögött kibontakoztam az árnyak közül, és lecsaptam őt. Ájultan rogyott össze a lánnyal a karjaiban. A lányt azóta felcipeltem a ragadozó féreg egyik vendégszobájába, és jó pár adagnyi altatót erőszakoltam le a torkán. Jó ideig nem fog felkelni. Aztán a csapóajtót alaposan eltorlaszoltam. Kintről bizony nem nagyon fogják kinyitni, kivéve, ha az egész ajtót egy az egyben elpusztítják. Így csak édes kettesben maradtam Nico-val, a Vadállattal. A fickón kívülről is látszottak a kegyetlenség jelei. Alacsony, szinte kiugró homlokcsontozata vadállatias intelligenciáról árulkodtak. Kicsi, malacszemei kegyetlenséget sugároztak. Apró, színtelen ajkai közül nyál csorgadozott ki, amely keveredett a karvalyorrából szivárgó lével. Szánalmas, undorító látványt nyújtott. Komótosan keltem fel a székből s az alaposan megkötözött fickóhoz léptem.
- Kelj fel, te rohadék!
  Azzal erősen az ágyékába rúgtam. Erős, fájdalmas kiáltással ébredt el Schönfeld, szemeiben fájdalom és értetlenkedés vegyült, az egész testét rángatta, ahogy rájött, hogy meg van kötözve és megpróbált kiszabadulni. Hiába valóan, innen neki már nincs menekvés. Vissza ültem a székre. Közöttünk csak egy asztal volt, amelyen egy olajlámpás szolgáltatott csak fényt. Minden más sötétségbe borult. A lámpás ellenzőjét úgy állítottam be, hogy egyenesen Nico szemébe világítson, míg az én arcomat teljesen sötétben hagyta.
- Ki a bánatos fasz vagy Te? Tudod, hogy kivel packázol?!
- Igen...tudom. Egy állattal.
- A Schönfeld család hallani fog erről! NEKED VÉGED! ÉRTED?! VÉGED!
- Nem, egyedül neked van véged, Nico Schönfeld, a néhai Schönfeld család utolsó leszármazottja. Érdekes, hogy soha, senki se vette észre a szüleid...gyanús eltűnését. Még érdekesebb, hogy vagy olyan hülye, hogy naplót is vezettél róla. Mondd csak, milyen érzés volt hallgatni az apád sikolyait? Az anyád könyörgését?
- Élveztem. Minden.Egyes.Percét...
  Köpte ki a szavakat a torz lelkű férfi. A gyomrom csak még jobban kavargott, és legszívesebben ott helyben lemészároltam volna őt. De még nem jött el ennek az ideje.
- Mutasd az arcodat, féreg! Hadd lássam annak az arcát, aki el fog tűnni a véres mocsokban. Mutasd, ha mered!
- Bátor szavak egy olyantól, aki megkötözve üldögél a betegségének mocskában. Én Arctalan maradok...ahogy az áldozataid is. Mint mondjuk Ő...
  Kaptam fel a székem mellől egy levágott fejet. A rohadék levágta róla a bőrt, a rothadó hús alól a sárgára színeződött csont bukkant ki néhány helyen. A képébe toltam a néhai öregasszony arcát, aztán az ölébe helyeztem. A fickó összerezzent és próbálta letaszítani magáról az arcot. Felkeltem a székről, és végig az árnyak között maradva felvettem egy kalapácsot és egy hosszú karót, amelyet Ő arra használt, hogy a nőknek feldugdossa az összes létező nyílásba. A háta mögül közelítettem meg őt. A fickó rángatózásával annyit elért, hogy a fej halk placcsanással landolt a földön. Felkaptam azt, és ismét az ölébe helyeztem, aztán a karóval párszor fejen csaptam, mire nagyjából lenyugodott.
- Látom, nem tetszik a látvány. Hadd segítsek, hogy ne tudj tőle megszabadulni...
  A fej ismét az ölébe került, s a szélesre tátott szájba hamar utat talált a karó. Nico ellenkezni próbált, de már nem tudta megakadályozni, ami jött. A kalapács lendült. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A harmadik ütésre a karó átvágott a még megmaradt porcokon és bőrön, majd a féri nadrágján és végül a combjában állapodott meg, így "szögezve" a levágott fejet a helyére. Az elkínzott sikolyoktól kísérve ültem vissza a székembe és helyezkedtem el kényelmesen.
- Végül csak eljött érted az ítélkez...
- MEGDÖGLESZ! MEGDÖGLESZ! TE MOCSKOS SZARRÁGÓ FASZKALAP!
- Előbb-utóbb biztosan... - vontam meg a vállamat. - De az a nap még nem jött el. Most Te vagy a terítéken. Meglakolsz minden bűnödért, amit itt elkövettél.
- Mert ki vagy TE, hogy ítéletet hozz FELETTEM? Egy senki vagy. Még csak nem is ember! Elf lennél? Vagy Sötét elf? Inkább az utóbbi....hallom az akcentusodat, te féreg. Egy hanyatlóban lévő faj mocskos képviselője. Nektek aztán semmi jogotok ezen a földön még csak létezni sem!
- Ez éppenséggel rád is igaz...
- Ha nem is én, de valaki majd ellátja a bajodat. Sírva fogsz könyörögni a halálért, de azt nem kapod meg! Nem kapsz ekkora kegyelmet!
- És amit én csak itt hallok: bla-bla-bla - VÉR- bla-bla-bla MEGDÖGLESZ...annyira érdekes, hogy mindegyik mocskos féreg ugyanazokat tudja csak szajkózni. Több kreativitást vártam volna tőled. De azt hiszem, hogy mi itt végeztünk is. Mondj végleges búcsút a kísérleteidnek.
- Azok...azoknak nem árthatsz! Fontos kísérletek! Egy ősi hatalom...NEM ÁRTHATSZ A JEGYZETEIMNEK!
- Mindez engem nem érdekel...viszlát, Nico Schönfeld...
  A fickó még ordítozott volna, de a száját véres rongydarabokkal tömtem be, így csak elfojtott nyögésre jutott az erejéből. A csapóajtó előtti torlaszoktól megszabadulva hagytam el a házat, nagy kortyokban nyelve be a tiszta éjszakai levegőt. Hideg szélroham száguldozott keresztül az utcákon, pillanatnyi felfrissülést hozva.

- Albert atya?
- Igen? Ki lenne az...?
  Érkezett a kissé riadt felelet. Az atya a paplak előtti kertet gondozta épp. A Nap már elkezdte megfesteni az épületeket ismét, ahogy a keleti láthatár szélén felbukkant. A ruhám még mindig bűzlött a Schönfeld ház pincéjében tett hosszú látogatásomtól, és az agyamban még mindig előbukkantak az ottani képek. Összeborzongtam. A pap végül felemelte a fejét hogy rám nézzen.
- Mit akarsz, fiam? Isten áldását kér....óh, látom. Egy éjfi. Mit keresel itt, a Fővárosban?
- Adok magának egy címet. Azt javaslom, hogy vigyen magával pár keresztest is. A földszinten találni fognak egy fiatal lányt, aki még mindig mélyen fog aludni. A földszinti élelmiszer raktárban egy nyitott csapóajtóra lelhetnek. Ami lent van...hát, inkább ne tegye ki magát annak a látványnak.
- Mire céloz fiam? Mi ez az egész?
- Az, akit annyira igyekezett megtalálni. Aki a nyáját tizedeli. Ott van, abban a háznak a pincéjében. Megkötözve, nem menekülhet. A látvány viszont gyomorforgató.
- Te...Te megtaláltad őt? De hogyan...? És miért...?
- Az utóbbira majd visszatérek. A hetedik körben, a Jámbor Apáca útján keresse a 42-es házszámot. A Schönfeld-rezidenciát. Ott majd megtalálja azt, amiről beszéltem. További szép napot, atyám....
  Azzal a fickó válaszát meg sem várva álltam tovább, hogy nappalra ledőljek egy szegény család házában, akik jó pénzért elvállalták, hogy egy selffel osztják meg szerény vendégszobájukat.

  A Nap a zenitjén járt, amikor egy jókora tömeg csődült össze a téren. Az elmúlt két napban folyamatosan terjedt a pletyka Schönfeld-ről, és arról, amit a házában művelt. A megadott címre érkezve a keresztesek alaposan átkutatták a házat, megtalálták a szerencsétlen lányt, aki majdnem a vérgőzös állat utolsó áldozata lett, és a pincében magát Nico-t. Az egész napot a házban töltötte a különítmény, mire minden bizonyítékot össze szedtek és Nico-t is elszállították. Az ítéletet ezután hamar és gyorsan hozták meg. S amikor a nap a legmagasabb pontjára hágott, a főtéren már ott állt a máglya. Nyilvános kivégzés. A vérre és sikolyra áhítozó tömeg szinte tolongott az utcákon. Gyermekek ültek szüleik nyakában, fogatlan lezüllött alkoholisták csapdosták egymás hátát nevetés közben. Mindenki vérre vágyott...és nem vagyok álszent, én is. Az egyik ház sarkában helyet foglalva, napszemüvegemmel a fejemen, arcom elé csuklyát húzva figyeltem a jelenetet.
  A bűnöst egy erős keresztes egység kísérte végig a szégyensoron. Emberekből alkotott fal magasodott mindkét oldalukon, és a hatalmas tömeg közepén a páncélos vitézek alakja szinte eltörpült. Közöttük ott botladozott Nico Schönfeld, Carolusburg Mészárosa. Ajkán kegyetlen vigyorral, amit a páncélkesztyűs kézzel osztott pofonok sem töröltek le. Véres volt, megkínzott, de a szemében ennek semmi jele nem volt. Kegyetlenül villant, kacaja messze hallatszott és közben éktelenül ordibált, egészen addig, míg az egyik keresztes meg nem unta az egészet és erősen a gyomrába vágott. A fickó összecsuklott, és tovább botladozott. Egészen addig, míg meg nem látta a máglyát, amit csak neki készítettek elő. Menekülni akart, a gyáva féreg. De számára már nem volt menekvés. Két percnyi hadakozás után végül a páncélosok oda ráncigálták a máglya közepén felállított oszlophoz, és további erőlködések közepette, de erősen hozzá kötözték. Nico őrjöngött és ordítozott.

- EZT NEM TEHETITEK! MIND ELKÁRHOZTOK! MINDANNYIAN, ÉRTITEK?!
  Az emberek fújoltak és hangosan biztatták a hóhért, hogy hajtsa már végre az ítéletet. A hangulat a tetőfokára hágott. Sikolyok és vad kacajok, őrült kacarászás és boldog susmorgás vegyült egy hátborzongató kakafóniába. A hóhér előlépett, kezében fáklyával. Az egész térre csend borult. Mint ha egy hatalmas lény megfosztott volna mindenkit a hangjától. Mindenki vissza tartotta a lélegzetét és még Schönfeld is elkussolt. Aztán megjelentek az első lángok. Vad éljenzés. A lángok egyre magasabbra csaptak. A bűnös sikoltozott...A tömegből kivált egy alak. Egy fiatal lány, karcsú alakkal, testéhez tapadó ruhával, amely kiemelte az alakját. Vad táncot kezdett ropni a máglya körül, egészen addig, míg vissza nem tuszakolták a tömegbe. A lány, aki szerencsésen megmenekült a vadállat karmai közül. A lángok végül elérték Nico-t és elkezdték élve megpörkölni. A sikoly, amely kiszakadt a torkából, hátborzongatóan...édes volt. Tetszett minden egyes pillanata. Arcomon kegyetlen, vadállatias mosoly terült szét a csuklya árnyékában. Mellettem egy alak mozdult meg, és keresztet vetett mellkasa előtt.
- Isten kegyelmezzen elkárhozott lelkének, mert Ő legyen a tanúm rá...de én nem tudok!
- Nem is kell, atyám. Megérdemelte, amit kapott. Sajnos még csak nem is eleget. De a végső ítéletet nem nekem kellett meghoznom.
- És most..? Mit vár tőlem? Nyomravezetői díjat? Van pár aranyam, azt szeretném, ha elfogadná. Maga szabadított meg minket ettől a bűnös lélektől...és még ha nem is ember, és talán a Hit ellensége is, de a lelkiismeretem úgy diktálja, hogy hálát mondjak.
- Tartsa meg az aranyát, atyám. Vegyen belőle magának új fényes serleget, amiből ihatja a szentelt borát. Vagy még jobb: adja oda az áldozatok családjának. Legalább magának legyen helyén az esze, ha már itt mindenki más elvesztette. Nekem más kell magától...
- Még is, mit akar? Elismerést? Kegyelmet? Pápai bocsánatot? Búcsúcédulát?
- Egyiket sem...csupán egy felszentelést.
- Hogy .... hogy mi?! Megakar keresztelkedni? Fiam, az egy eléggé...furcsa kérdés.
- Nem, dehogy is akarom felvenni a maguk hitét!
  Kacagtam fel keserűen és komoran, amitől a pap össze rezzent. Kedélyesen veregettem vállba.
- Csupán...őt kéne felszentelni. Holdezüst, tehát elvileg megtartja a szentelést.
  Csúsztattam el a köpenyegemet, így láthatóvá vált Clandestine.
- Ez még is hogy jutott eszébe?
- Hát, az alapötletet egy egyszerű kis pap adta még egy kis falucskában, ahol gondjuk volt egy Bormann nevezetű báróval, meg a bányákban randalírozó dögökkel...
- Nem értek ebből az egészből egy szót sem. De mire fel a felszentelés? Mire kell ez egyáltalán egy maga fajtájának? Tudtommal...nem nagyon szívlelhetik az Úr Kegyelmét. Az Átok meg ilyenek...
- Én segítettem magának kérdezés nélkül. Most maga segít nekem, kérdezés nélkül. Tudtommal egyedül a felszentelt fegyverek tudnak ártani azoknak, akiket az ellenségeimnek tekintek. És ha lenne egy csöpp kis esze az emberi fajnak, már rég hadjáratot indítottak volna ellenük, az utolsó vérig.
- M...
- A Bukott Angyalokról beszélek. Mélységiekről. Sajnos az emberek magas ívről szarnak rájuk. Talán majd ha jön egy bizonyos Abaddón nevezetű dög, észhez térnek. De addig is...

  A templom főhajójában este már senki sem tartózkodik. A mai este kivételnek számított. Amikor már mindenki nyugovóra tért, Albert atya társaságában álldogáltunk. Minden elő volt készítve, bár a jó atya még mindig vonakodott kicsit, meg értetlenkedett, de az elmúlt órák alatt eléggé meggyőztem őt ahhoz, hogy végre hajtsa a felszentelési rituálét. Én az egész ideje alatt inkább távolabb húzódtam, és egy vastag kőfal mellett álldogálva csak nézelődtem jobbra és balra. Semmi kedvem nem volt a rituálé közvetlen közelében maradni, elég lesz nekem a szent (már akinek....hülye kerek fülűek) mágiát hordozni magamnál, nem akarom a kelleténél több ilyen hülyeségnek kitenni magam. Öt perc szöszmötölés az atya részéről, amit nem láttam, aztán éreztem, hogy a bőröm viszketni kezd. Óh, igen, a keresztényi mágia életre kelt, és nemsokára hangos kántálás törte meg a Katedrális csendjét...
- Sancte Míchaël Archángele, defénde nos in prǽlio, contra nequítiam et insídias diáboli esto præsídium: Imperet illi Deus, súpplices deprecámur, tuque, Princeps milítiæ cæléstis, sátanam aliósque spíritus malígnos, qui ad perditiónem animárum pervagántur in mundo, divína virtúte in inférnum detrúde. Amen.
  Az egész alatt végig éreztem, ahogy kiráz a hideg. Nagyjából úgy, ahogy éreztem magam ,amikor Ada imádkozott a Dornburg toronyban. Vagy amikor templomban tartózkodtam...mint most is. Nem volt éppen egy túl kellemes élmény, meg kell vallani. Közeledő léptek zaja, aztán az atya jelent meg, kezében a holdezüst fegyvert tartva. Éreztem azt az enyhe rosszullétet, amely hatalmába kerített, ahogy a fegyver a közelembe ért. De azt hiszem....hogy valamit valamiért, nem igaz?
- Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e. De ha igaz az a történet, amit elmesélt...minden egyes részlete. Hát fiam, Isten kegyelme vezessen téged az Utadon, mert szükséged lesz rá...
- Hát, én inkább Isten büntetésétől tartok. Hisz elvégre, konkolynak ítéltettünk, nem igaz?
- Konkoly...mi? Inkább nem akarom tudni. És most menj...nekem...még van pár elintézni valóm. Ideje meglátogatnom az áldozatok családját.
- Helyesen teszi, Albert atya. Isten véle...vagy hogy mondják.
- Hold Anya fénye ragyogja be az utad...vagy hogy mondják...
  Érkezett a visszavágás a pap részéről. Enyhe fintorgós-mosollyal az arcomon intettem búcsút neki. Bakker, el sem hiszem. Ha Armin vagy Sharlotte megtudják, hogy bemocskoltam a holdezüst fegyvert, amit tőlük kaptam...kinyírnak. Ebben biztos vagyok. De a szükség nagy úr...


[A latin nyelvű szöveg fordítása:
„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban; a sátán gonoszsága és incselkedése ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki Isten, esedezve kérünk; és te, égi seregek fejedelme, a sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek a világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra. Amen.”]
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Feb. 15, 2018 12:21 pm

Elnézést a késésért, kissé időn túl de elolvastam mindkét irományt.
Egészen érzékletes képeket használsz, és ugyan mindkét élmény viszonylag rövid cselekményt ölel át a beszélgetések kellően érdekesek.
Viszont meg kell említenem néhány hibát.
Egyrészt egyre dagályosabban írsz, ami nehezen olvashatóvá teszi az egészet. A képek és írói alakzatok amiket használsz ugyan szépek (bár kissé klisések) de olyan mértékben túl sűrűn következnek hogy nagyon szájbarágós lesz az amúgy részletesnek induló leírás. A második élményben például messze nem kell ennyiszer leírnod, hogy Schönfeldt mennyire beteg. Emellett ő kissé karikaturisztikusan gonoszra és betegre sikerült, viszont a pap egészen kedvelhető és jó karakter, ráadásul igazán reálisan reagál mindenre.

Összességében tehát az élményekért megérdemled a 200 TP, 2000 váltó jutalmat, valamint Clandestine mostantól felszentelt.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 750
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Márc. 10, 2018 2:36 pm

Aftermath - In the Wake of Destruction
[Zenei aláfestés: Hollywood Undead- City ]
" Let's watch this city burn from the skylight on top of the world. 'Til there's nothing left of her..."
- Ismeretlen vándor bárd


  Ingatag léptekkel haladtam előre. Az erőm csak lassan tért vissza, a karjaim még sajogtak, a fejemről lekapart töviskoszorú nyoma még mindig viszketett és bár a gyógyital összehúzta a sebeket, a fantom fájdalom megmaradt. Az elrabolóim táborából össze szedtem minden felszerelésemet, kifosztottam amit ott találtam, bár nem volt sok - leginkább kaja és egy, a termetemhez nagyjából illő ruha lett a jutalmam. Miután megkajáltam és Dracon sebeit is elláttam, a sárkánygyíkot a közeli barlangban hagytam, amely elvileg a sírboltunk lett volna. Nem hinném, hogy túlságosan örültek volna egy mini-sárkánynak Hellenburg romjai között azok után ,ami alig pár órával ezelőtt zajlott le.
  Így hát csak baktattam előre, támasztékként egy vastag botot használva, hogy ne rogyjak össze minden lépésnél. De oda kellett mennem. Meg kellett néznem magamnak mindazt, amit Abaddón művelt. Az elpusztított város felől a pusztulás, az elmúlás, a keserű harag és sok ezernyi más bűz undorító elegyét fújta a szél felém. A házak még mindig lángoltak, ilyen távolról is tisztán lehetett látni. Legnagyobb meglepetésemre pár mozgó alakot láttam a távolból. Tehát akadtak túlélők...de vajon hányan?

  Az, ami egy egészséges felnőttnek csupán két, két és fél órát vett volna igénybe, hisz alig hat mérföldre voltam a várostól, az nekem most inkább három és félbe telt. Minden lépésnél éreztem, hogy a lábaim bármikor összecsukolhatnak, hogy ott terülök el a pusztítás kellős közepette, de egy makacs elhatározás tovább hajtott engem, a meggyötört selfet. A fejem még mindig kóválygott a gyenge gyógyital és az élénkítőital utóhatásaitól. Soha se tanácsos a kelleténél többet fogyasztani, leginkább az erős alkohol miatt, amely közel sem volt olyan finom és egészséges, mint mondjuk egy jó kupa bor.
   Ruhám még mindig véres volt, hisz nem volt semmi sem, amivel lemoshattam volna magamról a mocskos és meggyötört testem felé húztam csak a kádár amúgy is viseletes ruháit. A Nap túl jutott már a delelőjén és lassan a nyugati horizont felé mászott, hogy végül eltakarja az arcát...hogy ne kelljen tovább bámulnia azt, ami ezen a vidéken végig söpört. Nemsokára megjelenik a Hold -de vajon Ő mennyire fog örülni ennek?

  Meglepetten kaptam fel a fejemet, ahogy az egykori városkapuhoz értem. Az utolsó másfél mérföld teljesen kiesett a számomra. Most, hogy itt voltam testközelben, a pusztítás nyomai még jobban kivehetőek voltak. A legnagyobb kárt a szegényebb negyedek kapták, ahol a lakosoknak nem volt pénzük minőségi alapanyagokra a házuk megépítésekor, így leginkább fával és szalmával építkeztek, kőfalakkal csak nagyon ritkán találkozhatott az erre tévedő utazó. A város lassan, de elkezdett felébredni a kezdeti sokkból, és most a maroknyi túlélő elkeseredetten rótta az utcákat, túlélők után kutatva.

  A városfal kövei még mindig melegek voltak az itt keresztül száguldozó gyehenna miatt. A falak tövébe lerogyva figyeltem az embereket, ahogy próbálják össze szedni volt életük darabjait. Szemükben űzöttség, elkeseredettség, és mindezek felett értetlenség. Szenvednek egy olyan dolog miatt, amihez vajmi kevés közük volt. Voltak, akik figyelmeztetni próbálták a lakosokat, és voltak, akik hallgattak is rá...de nem sokan, soha sem elegen. A szavak eltűntek a múlt homályában, fátylat borított rá az értetlenkedés és hitetlenkedés. És most, hogy a saját bőrükön tapasztalhatták hibájuk utóhatásait - az első reakciójuk a düh volt, amely jobban égetett, mint Abaddón lángjai...de ahogy a lángok kihunytak, a düh helyét átvette a keseredettség, és a gyászos meglepettség, az értetlenkedés. Mit tettek, amivel mindezt kiérdemelték? Hát nem voltak jó apjaik a gyermekeknek? Szerető anyák és nagyanyák? Nem mentek-e el minden vásár nap a templomba a misére? Nem imádkoztak-e lefekvés előtt az Úrhoz? Nem adakoztak-e a templomnak még akkor is, amikor ők is szűkében voltak az anyagi javaknak?
   Óh, emberek, Ti gyarlók. Aki szelet vet, vihart arat. Mindannyian magatokban hordozzátok a bűnt. Legnagyobb bűnötök a testvérháború, ami bár apadni látszott, a háttérbe szorult a két királyság közötti törékeny béke nyomán, de még mindig ott parázslott a felszín alatt. Tehettetek-e róla? Nem a Ti döntésetek volt. Esroniel von Himmelreich és emberei döntöttek úgy, hogy szétszakítanak titeket holmi vallási nézeteltérés miatt. Akkor végső soron, az Ő hibája volt mindez, nem igaz? Igen, lehetne őt is okolni. De Ti sem tettetek semmit sem ellene. Fellázadhattatok volna, kiállhattatok volna a testvéreitek mellett. Ehelyett hagytátok, hogy a királyság ketté szakadjon. Egy uralkodó csak addig uralkodó, amíg a nép engedi. Ti pedig engedtetek, drága bárányaim. Csodálkoztok-e hát, hogy eljött a Harag értetek?

  Szekerek gördültek végig az úton. Tompa dobbanás. Ruhák súrlódása. Halk sírás és hüppögés, hisz már többre nem maradt erő. Az emberek szíve megtört, és ahogy minden utca sarok mögött, minden leszakadt gerenda alatt, minden összedőlt ház romjai közé szorulva újabb és újabb testeket találtak, az elméjük elhatárolódott a látottaktól és csak ösztönösen, reflexszerűen tették azt, amit tettek. Tompa dobbanás. Még egy újabb test a már amúgy is telerakott szekéren. Csőrős maszkos alakok jelentek meg szinte a semmiből, és most hevesen utasítgatták az egyszerű lakosokat. Közöttük a megmaradt katonák próbálták fenntartani a rendet.  Értetlenkedés.

  Egy közeli ház - néha talán egy szerető család tulajdona volt, most csak az égett testek ideiglenes sírhelye - hangos robajjal adta meg magát. Próbálták eloltani a tüzet, azonban az makacsul ragaszkodott rövidke életéhez és vidáman pattogott tovább. Ahogy a súlyos fák, amelyek eddig az egyszerű vályogból kiégetett cserepeket tartották, leomlottak, a lángok csak még jobban felkaptak, parazsat és zsarátnokot szórva szerte szét. Éles kiáltások a közelben tartózkodók részéről, arcukkal védik kezüket a feléjük csapó forró hullámok elől. Pedig a self már azt hitte, hogy megszokták a lángokat. De nem...Haraggal teli szitkozódások. Én pedig még mindig csak a fal tövében ültem, ahogy a Nap lassan alászállt, és a levegő egyre jobban hűlni kezdett. De van egy olyan érzésem, hogy még napokig nem lesz eléggé hűvös.

  Persze voltak, akik észre vettek engem, azonban nem volt se erejük, se türelmük foglalkozni velem. Csak egy újabb áldozat, aki szemmel láthatólag nem szorult segítségre - bár maga se nyújtott semmi ilyesmit. Én csak a csendes szemlélődő voltam. Feszülten figyeltem minden egyes részletet, mélyen az elmémbe vésve. Feltápászkodva a fal mellől, folytattam végül az utamat. Az éjszakai látképet narancs és vörös lángok festették meg, az utcákon a halál bűze áramlott keresztül. Az utakon is látszódott a pusztítás nyoma, de sokkal frissebbek voltak azok a mély nyomok, amelyek a szekerek haladását jelezték. A város falain kívül elkezdték már felhalmozni a törmelékeket. Nem, nem a korhadt és égett fákat, nem is a köveket...az emberi törmeléket. A megtört testek halma pedig egyre nagyobbra hágott. Morbidan vicces...de az amúgy is égett testeket még egyszer a tűzbe dobják, hogy végül hamuvá válva szálljanak az ég felé. Vajon az Istenük most örül? Miriádnyi kis hamucsepp formájában mennek hozzá a hívei. De a járványokat meg kellett fékezni.
  Emberek aludtak az utcákon, össze rogyva a végkimerültségtől. Közöttük a templomból kiáramló papok, apácák, szerzetesek, barátok, tiszteletesek - nem tudom, pontosan melyikek - járkáltak, áldást osztva rájuk, feladva a végső kenetet, próbálva meggyógyítani őket. Az emberek viszont ostobák. Most, hogy a hatalmas sárkány eltakarodott, újabb bűnbakot kellett keresniük...és kik lennének erre a legjobbak, mint azok, akik átvészelték ezt az egészet bárminemű veszteség nélkül? Kik lennének erre a legjobbak, mint azok, akik a biztonságos kőfalak között nézték végig egy egész város pusztulását, egy királyság utolsó virágzását, végső halálsikolyát hallgatva koccintottak serlegeikkel? Vajon ők tehettek-e arról, hogy a pusztítás elkerülte őket? Hisz végül is, Isten halandó szolgái voltak...de mind közül Ők voltak a legbűnösebbek...és persze, mint említettem, tökéletes bűnbakok voltak. A kétségbeesett és értetlen emberek között akadtak hát így olyanok, akik rajtuk akarták kitölteni a haragjukat. A torkok már berekedtek az ordítozástól, a vádak egymás fejéhez vágásától...az öklök bedagadtak a kiosztott pofonoktól...

  ...és én keresztül vágtam ezen a jeleneten. Egy sötét jelenés az utcákon, ahogy a hamuval és füsttel teli levegő áramlik körülötte. Lassú tempóban halad végig, csuklyával a fején, az arcát nem látják, de szánakozva tekint végig a város romjain. Miért jöttem ide? Valami morbid elégtétel vezetett ide? Látni szerettem volna az emberek szenvedését? Részben igen. Nagy részben. Viszont itt kellett lennem, emlékezni. Emlékezni nem csak a pusztításra, hanem...

...egy férfi átölelte a feleségét, mindkettőjük arcáról könnyek patakzottak, ahogy az égő ház romjai közül elő lépve, Ő maga is megégve hozta ki gyermeküket - számára már túl későn...

...egy pap már tántorgott a kimerültségtől, Ő maga is ellátásra szorult volna, de még mindig a haldokló felett térdelt, teste szinte már megadta magát, ahogy a mágiájával próbálta megmenteni az egyre gyengülő légvételű ember társát. Mellette három társa ájult el...

...ahogy egy lovag még mindig a házakat járta. Páncélját már régen eldobálta, így látszódott, hogy volt olyan botor, hogy a pusztítás utáni első percekben felszerelése levételéről megfeledkezve a lángok közé vesse magát - és a felhevült acél megégette őt. Egész életére viselni fogja bátorságának nyomát...

...ahogy egy kislány mászkál szekérről szekérre, koszos babáját szorongatva siránkozva szólítgatja szüleit - azonban egyedül a csend válaszol neki...

...ahogy a néhai arisztokrácia tagja, a néha gazdagságukban gőgőssé vált öreg matrónák és patriarchák szolgáik nélkül hordják ki házukból mindazt, ami megmaradt - élelmet, ruhákat, vizet...

...ahogy azok, akiknek a háza többé-kevésbé átvészelte a pusztítást, befogadja azokat, akiknek nem jutott fedél a fejük fölé...

...ahogy a templomok beteltek a sebesültekkel, a haldoklókkal...

...a pusztítás néhány emberből kihozta a legjobbakat. De már későn - túlságosan is későn. És évek múlva - lehet, hogy nem is kellenek évek, csak hetek vagy hónapok - minderről el fognak feledkezni. Az egykor segítő kezek tőrt fognak markolni ismét; azok, akiken segítettek, jótevőik ellen fordulnak. Mert Ők azok voltak, akik: emberek. Végső soron állandóan gyarlóak, gyengék - egy bűnös kapcsolat eredményei, már ha hinni lehet a Bibliának. Ádám és Éva, remélem, hogy büszkék vagytok az utódaitokra - ugyanolyan bűnösek, mint Ti magatok. Csodálkoztok hát, hogy a dolgok így alakultak?
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szomb. Márc. 10, 2018 4:31 pm

Szépen megjelenítetted a pusztítást amit a sárkány hagyott, a fogalmazás maga is nagyon jó lett.

100 xp és 1000 váltó jutalom jár neked érte.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Szomb. Márc. 10, 2018 7:34 pm

Aftermath - Where did the Angel Go?
"I wanna believe, that there is still hope. Now I'm hanging in the balance alone. Haven better tell me where the hell did the angel go?""
- Jacoby, vándor bárd és költő


  Kénytelen voltam Hellenburg-ot, vagy legalábbis azt, ami maradt belőle, magam mögött hagyni. Nem volt ott már semmi keresni valóm se, hisz a pusztítás csak még jobban feldühített. A várost elhagyva vissza tértem arra a helyre, ahol Dracon-t hagytam, s nyomaimat igyekeztem gondosan eltüntetni magam után. Tovább kell állnom, ez nem is volt kétséges, azonban a jelenlegi állapotunkban egyikünk se vállalkozhatott volna egy hosszú útra. Igaz, hogy csak egy napig voltunk elrabolóink fogságában, azonban ez az egy nap bőven elég volt arra, hogy alaposan helyben hagyjanak minket. Dracon-on még ott voltak a lánc nyomai, ahogy a tollait áttörve a bőrébe fúródtak, és idegesen morgott néha még rám is. Nyilvánvalóan az idegen kezek érintése, a leláncolás súlyos nyomokat hagyott benne, amitől csak nehezen tud majd szabadulni - ha egyáltalán egy nap el tud feledkezni róla. Addig is, jajj annak az illetéktelennek, aki még egyszer hozzá mer érni.
  Amikor vissza értem, szegényke csak fújtatott és össze rezzent arra, amikor a lábam alatt megcsikordult a kavics. Az erre adott válaszreakciója csak még jobban a szívembe markolt. Ösztönösen húzódott egy félre eső sarokba, testét szinte a kövekhez passzírozva. Nyoma sem volt annak a támadó kedvű állatkának, aki mindennel és mindenkivel szembe szállt volna...csak egy megrémült és sérült fiatal hím volt, aki nem értette, hogy mi történt vele és hogy miért bántak vele úgy, ahogy. Óvatosan közelítettem meg őt, és amint a közelébe engedett, csak csitítgattam és megpróbáltam a sebeit ápolgatni. Először még engem is alig akart a közelébe engedni és amint a sebeihez nyúltam, vadul kaffogva akarta szétmarcangolni a torkomat. Hosszú percekbe és végtelen türelembe tellett, mire ismét megbékéltettem, de nem haragudhattam rá. Miattam jutott arra a sorsra, ami kijutott neki. Ha nem hozom el őt arról a farmról, akkor egy békés, nyugodt életet élhetett volna. Egy életet, ahol a nőstényeket kergeti és valószínűleg mostanra már egy fészekaljnyi kis gyíkocska apja lenne, féltékenyen és vadul védelmezve a fiókáit. De ezt mindörökre elraboltam tőle, mert önző voltam és társra vágytam - de nem gondoltam bele, hogy ez még is, számára milyen következményekkel fog járni. Így hát most megtettem mindent, ami tőlem tellett, és olyan gonddal ápoltam őt, olyan törődéssel fordultam felé, amit még soha, senkivel sem tettem...

...Mennyi idő telhetett el valójában? Fogalmam sem volt. A napok - vagy órák? - csak teltek, miközben mi ketten meghúztuk magunkat Draci-val a búvóhelyünkön. Nem volt semmi sem, amivel az idő múlását mérhettem volna, minden annyira összemosódott. De arra emlékszem, hogy valami miatt kimentem a fedezékből. Mi volt az oka? Már nem emlékszem. Talán el volt rendeltetve, hogy ott és akkor a kis kedvencemmel az oldalamon fogok állni, a megkínzott tájképpel magunk előtt és az égre meredünk. A Sors döntött így? Hold Anya? A Természet? Nem tudnám megmondani, talán nem is lényeges. Ami lényeges, az viszont az, amit láttunk.

  Azóta is próbálom össze szedni a szavakat, hogy hitelesen leírjam, mit is láthattunk akkor. A szél hidegen süvített keresztül a tájon, a közelben fekvő város felől kesernyés bűzt szállítva. Csak pár felhő tarkította az eget, azok is úgy szálltak égi ösvényükön, mint ha menekültek volna valami elől - vagy éppenséggel üldöztek volna valamit. Tekintetem a távolba révedt, merengve, fürkészően...és végül megláttam. Megláttam azt, amiről azt hittem, hogy soha sem fogom látni. Amiről reméltem, hogy soha se fogom látni. Kicsi volt, alig látható, még is éreztem, tudtam, hogy az a paca...az ég kékségét megtörő folt az angyalsárkány, a Pusztítás Elhozója. Tehát még nem végzett? Most vissza tér, hogy befejezze a munkát, amit elkezdett? Hellenburg-ban félre verték a harangokat, ahogy meglátták ők is. El tudtam képzelni, ahogy a megmaradt lakosság rémülve rohan fedezéket keresni, vagy egyesek apatikusan feladják a harcot és beletörődnek a sorsukba. Végül is, kik ők, hogy az Istenük akaratával dacoljanak? Egy égi csoda volt az, hogy az első kört túl éljék.

  De amire számítottunk, amire vártunk, amitől féltünk nem jött el. A sárkány nem fordult meg, és hatalmas szárnyait kiterítve nem indult meg felénk, szájából nem tört elő a tűz. Dracon halkan felsipított mellettem, reszketve húzta össze magát, és én is megtorpantam, majdnem hogy megrogytam. Aztán az égi jelenés előtt egy olyan alak kezdett el kirajzolódni, amely legjobban talán egy kardra emlékeztetett volna. Csak a szemem káprázott? Képzelődtem? A túl sok gyógynövény hatása egyszerre ütött volna be? Főleg, amikor a kard mögött halványan egy alakot is ki lehetett venni. Nem láttam soha sem Azrael-t, Ada is csak egyszer mesélt róla a Dornburg-toronynál. Nem láttam...még is, ösztönösen megéreztem, hogy Ő az. Vagy csak hiszem, hogy felismertem őt.  S a láng még egyszer, utoljára lecsapott. Tűz ölelte körbe a kardot, azonban hatása nem volt. A tűz kialudt, elenyészett, és egy pillanatra mindenki fellélegzett, minden lehellet megszegett, s valószínűleg Veronia egyöntetűen várakozott - már azok, akik látták a csatát - arra, hogy mi fog történni? S a kard lendült. Egyszer. Egyetlen egyszer. Az ordítást már nem lehetett csak képzelni. Halk volt, nagyon halvány, de még is hallható, még ilyen távolságból is. Elkeseredettség, felháborodottság - és mellette olyan érzelmek érződtek benne, amelyre szavakat sem tudtam találni.

...és ezzel vége is lett. Abaddón-t valószínűleg elpusztította Azrael és az Ő kardja, amelyről megfeledkeztünk. Legalábbis sokan, nagyon sokan megfeledkeztünk. Egyedül Ada és Lory - na meg ha igaz, amit a félangyal mondott, akkor Esroniel - kutatták azt. Úgy látszik, hogy megtalálták. De vajon melyikük? A Hold Anyára, beszélnem kellett volna Lory-val vagy Ada-ról erről! De a toronynál történt események után...minden megváltozott. Elkísértem Ada-t még a Fővárosba, aztán útjaink szétváltak - valószínűleg örökre. Elatha-ba is csak egy rövid időre tértem vissza...pedig beszélnem kellett volna Lory-val. Vajon tényleg Ők találták meg? Vagy Azi csak úgy döntött, hogy ideje véget vetni ennek az egésznek? Nem tudom...de más magyarázatot nem találtam a sárkány hirtelen eltűnésére, csak azt, amit kikövetkeztethettem: Azrael élt, és a Kardja is végig itt volt Veronia-n. Nem csak egy rege, nem csak egy monda vagy mítosz, hanem a valóság. És most láthattuk az erejét.

~Évekkel ezelőtt már mondtam neked azon az erdei ösvényen, amikor a két ártatlan gyereket nézted távolodni, hogy a Kard nyomába kell eredni.~
~ Nem volt rá semmi okom. Ki gondolta volna, hogy a dolgok idáig jutnak, Kiril?~
~ De most láthattad. Itt van, létezik. Az a lehulló valami, az a fényes jelenés csak az lehetett! ANNAK kell lennie! Láthattad, mekkora hatalommal bír. Egy ilyen karddal...képzeld csak el, miket lehetne véghez vinni!~
~ Soha nem kedveltem a kardokat...~
~ És a Mélységieket sem. Láthattad. Elpusztított egy angyalt, egy kibaszott sárkányt! Gondolj bele, milyen könnyen lehetne vele azokra a dögökre vadászni.~
~ Majd, Kiril, majd...előbb még valamit el kell intéznem.~
~ Csak nem arra gondolsz? Arra az elintézni valóra?~
~ De, arra. Hosszú ideig volt halogatva, és majdnem a végzetemet okozta. Ideje elvarrni az utolsó elvarratlan szálat. Utána pedig irány kardra hajkurászni.~
~ Tehát eldöntötted végre? Megszerzed a kardot?~
~ Igen, Kiril. Megkeressük...és elpusztítjuk.~
~ HOGY MI?! Ha nincs az az átkozott kacat, a sárkány elpusztított volna mindent!~
~ És ez annyira nagy baj lett volna?~
~ Te ugye most csak szopatsz, ugye?~
~ Nem, egyáltalán nem. A sárkány eltűnt, nem tér vissza. Ki tudja, hogy mi lesz a következő dolog, ami a kiírtásunkra fog törekedni...nem is érdekel.~
~ Van egyáltalán valami racionális okod arra, hogy el akard pusztítani? Egyáltalán, el lehet?~
~ Racionális okom? Nem. De volt valaki, aki elakarta...~
~ Óh, ismét a régi nóta. Hát még nem adtad fel?~
~ De...beletörődtem és elengedtem. De ezt meg kell tennem, az utolsó, ami össze kötött minket. Az utolsó, amiről beszéltünk és aminek valami foganatja is volt. Egy újabb elvarratlan szál. A végére még szövő leszek.~
~ A Sors kelletlen szövője, életszálak elvarrója. Fancy gondolatok.~
~ Igen, azok...~
  Ismertem be gondolatban, ahogy a földre rogyva hagytam, hogy Dracon az ölembe másszon...és együtt néztük  az új kor hajnalát. Egy korét, amely lángokban született meg. Pusztítással kezdődött és valószínűleg azzal is fog véget érni. Azrael megadta nekünk a lehetőséget, hogy tovább folytassuk a nyomorult életünket és ismét maga mögött hagyta a kardját.
- Nemsokára...
  Csengett az ígéret, megült a levegőben...aztán neki álltam készülődni. Ideje vissza térni Elatha-ba. Ideje megszervezni a hajtóvadászatot. Ideje leszámolnom a múltam utolsó démonával. Crowne Shadowbane, drága apám...eljövök érted. Ha azt hitted, hogy ott és akkor végem lett azon az átkozott kereszten, amelyet a halálom helyének választottál, hát nagyot tévedtél. Le kellett volna szúrnod...hiba volt engem életben hagyni és ostoba emberekre bízni a piszkos munkát. Eljövök érted, és amit véghez viszek, ahhoz képest Abaddón pusztítása csak olyan lesz, mint amikor egy kisgyerek játszadozik a tűzzel...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Vas. Márc. 11, 2018 4:17 pm

Elolvastam ezt is. Szép írás volt, sajnáltam szegény Dracit. nem gondoltam volna, hogy ennek hatására végül Cyne úgy dönt, hogy a kard nyomába ered, bár ezt az elpusztítós részt nem egészen értettem, hogy miért is jutottál erre a döntésre.

Ideje hát új fejezetet nyitni a történetben. Vagy még lezárjuk azt az utolsó elvarratlan szálat? A felkészüléshez addig is itt van 100 tp és 1000 váltó
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Vas. Ápr. 01, 2018 8:24 pm

Nightmares
"Az álmok lényegében kitekintések az elmébe. Az azt foglalkoztató problémákba, kérdésekre, amelyek választ várnak és követelnek. A rémálmokat pedig tekinthetjük a lelkiismeret leképezésének."
- Az álmokról álmodozva, 2. fejezet bevezetése


  Elatha-t magam mögött hagytam, némi feszengéssel és rossz érzéssel. Miután elváltam Sharlotte-tól, és felkészültem a hosszú útra és persze, amennyire tudtam, a küldetésre is, amit a nyakamba akasztott, még aznap útra keltem Zephyrantes felé, az oldalamon Dracon-nal, elhagyhatatlan társammal. Azonban nem csak Ő volt az egyetlen. A múlt démonai már megint ott ólálkodtak minden egyes sarok mögött, tűhegyes fogakkal teli pofáikkal integettek a fák mögül, vagy éppen hegyes karmaikat használva lógtak az ágakról, és bámultak rám, miközben elhaladtam alattuk. Megráztam a fejemet és a tévképzetek eltűntek. Néha némi enyhe sajnálattal és lenézéssel állapítottam meg, hogy valószínűleg kezdek menthetetlenül és visszafordíthatatlanul becsavarodni. De ezzel nem volt semmi baj, legalább mindig el tudtam magam szórakoztatni, így aztán visszaintegettem a korcsoknak, röhögtem az ágakról függeszkedő majmokon és kezet ráztam a karmaikat felém meresztő vadállatokkal. Ez a viselkedés már viszont nem tetszett nekik és köddé válva eltűntek, hogy csatlakozzanak Köd-erdő többi részéhez. A druida asszony is megmondta: szembe kell néznem a múltammal és legyőzni azt. Nem hinném, hogy így gondolta...

  Az aznapi utazás a végére ért. Fáradtan dobtam le az utazótáskámat egy fa tövébe, majd feszültség levezetésként pár nyújtógyakorlatot végeztem, hogy megnyugtassam makacskodó ízületeimet. Hangos ropogás, nyögések és némi szitkozódás, ahogy a vállamban lévő feszültséget próbáltam kimasszírozni. Dracon mindeközben csak a mancsait nyalogatta és már a fák között cikázó kisebb-nagyobb rovarokkal volt elfoglalva és ugrándozott, hogy elkapja őket. Elmosolyodtam a játékos kis dögön, az egyetlen örömömön ezeken a napokon. Aztán a táborverés már a megszokott módszerrel és alapossággal folyt le...ergó ledobtam a földre egy pokrócot, amely ágyként funkcionált. Sátort életemben nem hoztam magammal, valahogy sosem találtam hozzá elég helyet, majd a tűzszerszámokkal szórakozva gyújtottam végül tábortüzet. Na persze, használhattam volna a tüzet, amelyet a hatalmamba kerítettem, de nem akartam ilyen alantas dolgokra pazarolni az adottságomat. S miközben térültem-fordultam, lassan előkészítettem a vacsora alapanyagait is, Dracon mindeközben levadászott egy nyulat és életünk egyik legkényelmesebb vacsoráját fogyasztottuk el. A Nap lassan kezdett felemelkedni, vöröses ragyogásba vonva a lombkorona tetejét. Ideje volt álomra hajtani a fejemet, meghúzni magamat a nappal világosság és hőség elől. Dracon-nal a mellkasomon merültem nyugtalan álomba...

  A távolban ott terpeszkedett Hellenburg hatalmas városa. A város felől a rá jellemző zsibongás szűrődött ki, még így, a távolból is látni lehetett a nagy forgalmat, amelyet a kapuin keresztül bonyolítottak le. Kiáltásokat sodort felénk a szél. Minden nyugalmasnak tűnt. Azonban ha már más szemszögből nézzük, az egész kép megváltozott. A zsibongás nem vidám volt, a kiáltások nem a kofák ordibálása, ahogy az őrökkel egyezkedve próbálnak a városkapuin belülre jutni, hogy túladjanak portékáikon. Az emberek féltek és menekültek, próbáltak fedezékbe vonulni, hisz ha hinni lehetett a regéknek és a mondáknak, ma jön el a Végső Ítélet Napja. A negyven és még annyi nap letelt, és az Isten angyala égi ítélethozóként csap le rájuk. Nekem a lehető legjobb kilátásom volt egy szerencsétlen módon összetákolt kereszt tetejéről. Kár, hogy annyira nem volt kedvem élvezni a látványt, főleg úgy nem, hogy Dracon ott hevert mellettem, láncokkal szorosan a földhöz szorítva, erőtlenül pihegve. Már rég feladta a harcot, csak úgy, ahogy én. De tekintetem hamar elszakadt az északra elterülő városról, hogy belenézzek annak a csuklyás szörnyetegnek az arcába, aki nemsokára ismét útra kél, hogy még egy utolsó dolgot elintézzen, mielőtt Abaddón megérkezne. A szavakat még midig nem tudtam megformázni, még mindig nem jöttek a nyelvemre...a nyálam már rég elapadt, így még csak tisztesen leköpni sem tudtam. A csuklyás alak pedig értette ezt, látta és a mosolya csak még szélesebbre tárult. Aztán a férfi elfordult és még két emberi társát magával víve eltávoztak, hogy engem az egyedül maradt alak felügyeletére bízzanak. Hát elkezdődött...és keserű haraggal, tehetetlenül figyeltem, ahogy apám alakját lassan elnyeli a távolság.

   Az erdőben futottam, mellettem Kristen-nel. Már megint feldühítettük aput, aki üldözött minket. Nem tehetett a nővérem arról, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy megtegyen mindent, amit ez az elvetemült alak követel tőle. Az ostor hamar a kezében termett és az aljas eszköz nyelve már száguldozott is a nővérem felé, hogy belé marjon, véres nyomot hagyva fedetlen bőrén. De a nyelv engem csiklandozott meg, ahogy a testvérem teste fölé görnyedve védtem őt a csapásoktól. Aztán szaladtunk. Apánk pedig utánunk...

  Ott álltam a rég kiszáradt patak medrénél, örömmel és ujjongással figyelve a bomló félben lévő testeket, az ott hagyott fegyverek maradványát, ahogy megcsillant rajtuk égi kísérőnk fénye. Örültem, mert ez volt az a hely, ahol az apám végre a halálát lelte!

  ..és a dolgok felgyorsultak, ahogy mint egy örvény, szippantottak magukba a keserű emlékek...

...Kristen a halálos ágyon, még él, még lélegzik. Virágot kell gyűjtenem neki!...

...ismét az ágy, a testvérem üveges tekintete, anyám szipogása, apám dühös fújtatása...

...Egy fakard, ahogy lecsap ránk...

...Testvéri ölelés, ahogy egymást próbáljuk vigasztalni...

NEM? ELÉG! MARADJON MÁR ABBA!


- Elég, Crispin, nyugodj le...
- Kiril?
  Fordultam az ismerős hang felé. Egy alak a távolban, elmosódottan. Nem tudtam kivenni, hogy ki lehet az. Ismerős volt, még is ismeretlen. Aztán tett pár lépést felém, azonban akármilyen közel is volt, az arcát nem tudtam kivenni...azt homály fedte. Zihálva rogytam le a selymes fűre, próbálva levegőhöz jutni. Balra ott volt az örvény, amely kiköpött magából, de bármikor ismét magába szívhat. A rémálmaim, a múltam, a démonjaim...ismét rám találtak az Álom Ösvényein, és ismét kínoztak. Minden egyes nap.
- Kegyetlen, nem igaz? Csapdába esni úgy, hogy nem tudsz menekülni előle...tehetetlenül várni, hogy véget érjen az egész, hogy aztán átizzadva és sikoltva ébredj fel az álmodból.
- Hát, eddig az álmaimban nem nagyon jelentél meg. Te lennél a lelkiismeretem?
- Nem, egyáltalán nem! - kacagott fel a testvérem, aki meg sem született. Az arcát még mindig nem tudtam kivenni.- Beszédem van veled, és innen nem tudsz szabadulni, itt nem tudsz lerázni.
- Tehát tényleg itt vagy? Itt, az elmémben, az álmaimban?
- Valahol utol kellett érjelek. Meg hát, inkább beszélgetnél velem, mint hogy újra átélnéd az életed borzalmait, nem igaz? Minden egyes nap...
- Miről akarsz beszélni, Kiril?
- Mikről álmodsz?
- Hát nem tudod? Azt hittem, hogy tudod....
- Én tudom. De tőled akarom hallani.
- A Harag Napja óta apámról, folyton róla. Minden emlékben, minden rémálomban Ő a közös pont. Előtte? Hát, mindig volt valami, ami aggasztott...
- És mit gondolsz, miért álmodsz róla?
  Eltűnődve bámultam az örvénybe, a forgatagba. A választ tudtam.
- Azért, mert rájöttem, hogy nem halogathatom tovább a bosszút...és megragadok minden egyes lehetőséget tudat alatt, hogy felidézzem, miért kell bosszút állnom. Egy rohadt mocskos alak volt! Kínzott minket!
  Csattantam fel, ahogy a mellkasom hullámozni kezdett, és a pánik ismét rám tört. Ismét csak egy védtelen kisgyermek voltak, a felé tornyosuló horribilis alakkal, kezében ostorral, arcán őrült vigyorral, hideg tekintettel.
- Miatta halt meg Kristen! Úgy bánt velünk, mint a rabszolgáival! Mert még mindig kínoz! Mert meg akart ölni engem, amikor még abban se lehettem teljesen biztos, hogy még él! De most ár tudom! Meg kell halnia azért, amit velem és Kristen-nel tett!
- Óh, igen...veled és Kristen-nel?! - csattant fel végül Kiril, és mielőtt még megszólalhattam volna, folytatta.
- Igen, sajnáljuk Crispin-t és Kristen-t! Sajnáljuk, amiért annyi fájdalmon kellett keresztül menniük, hogy az egyikük meghalt! Igen, mert csak Ők számítanak, nem igaz?! Mert mindig is ketten voltak, az álom testvérpár, akik mindig ott voltak egymásnak! Mert mindig minden csak Ő kettejükről szólt, nem igaz?! MERT CSAK ŐK SZENVEDTEK!!
  Az alak, aki Kiril-t illetett megszemélyesíteni, fölém tornyosult és én riadtam próbáltam hátrálni, de nem tudtam mozdulni sem. Éreztem a felőle áradó haragot...a keserű, maró érzelmeket, amelyek égettek engem.
- Rólam aztán meg el is lehet feledkezni! ÉN NEM SZENVEDTEM, SZERINTED?! De érdekelt ez téged valaha is? Amióta megtudtad, hogy a testvéred benned van, tettél bármit is?! Áldoztál rám egy gondolatot is? Nem, TE mindig önmagadra gondoltál csak! Szerinted ez élet? Itt vagyok bezárva a testedbe, az elmédbe! MEG KELLETT VOLNA HALNOM, ÉRTED?! MEG. KELLETT. VOLNA! De neeeem! Az a mocsok vissza rángatott a halálból, a Fátylon Túlról! SZÉTTÉPETT ENGEM! De iiiigen, gondoljunk csak szegény Crispykére, meg a felsértett kis testére...szánakozzunk rajta, óóóh, de nagyon megérdemli. TE LEGALÁBB ÉLTÉL ÉS ÉLSZ! Túlélted az apádat, túl élted a saját keresztre feszítésedet...de én?! SZERINTED VELEM MI A BÁNATOS FRANC LESZ? Ez érdekelt téged valaha is? NE, ne próbálj hazudni. Tudom, hogy mit akarsz mondani...
  Hatalmas mellkasa hullámzott, ahogy kiadta magából minden dühét és elkeseredettségét, amit eddig magában tartott. Annyi éven keresztül. Lassan 28 éve. Az álomvilág égboltja sötét vörösbe csapott át és kavargott. Villámok cikáztak keresztül, vörös eső hullott az égből. Rémisztő látvány volt...de nem rémisztőbb, mint a saját testvérem.
- Tudod milyen kegyetlenség történt velem? Nem! Bezárva egy testbe, ami nem az enyém, csak megfigyelőként élni a napjaimat...csak akkor látni, amikor nyitva a szemed...és akkor se láthatom azt, ami körülöttem van. Mindig csak azt, amit Te. Nem nyúlhatok ki az ételért, nem ízlelhetem az italt. Szóltam eddig bármit is? Nem. Vártam és reménykedtem. Reménykedtem, hogy talán más leszel, mint Crowne, más, mint az apád...de nem! TE csak Ő maga vagy! Kínzol engem továbbra is, miután Ő már nem tud kínozni. Meg kellett volna halnom...
  Zokogás. Jobban fájt, mint a haragja, ahogy a kép megváltozott és Kiril nem egy fölém magasodó óriás volt....hanem egy gyermek. Egy torz, elcsúfított alak, egy kisgyermek...aki magzatpózba gömbölyödve zokog. Nem tudtam közelebb lépni hozzá. Szaggatott, könnyektől fátyolos hangon folytatta.
- Ha meghalsz, egy másik helyre kerülsz. Egy olyan helyre, ahol én már voltam...de már azt is elfelejtettem, hogy milyen volt. Hogy is emlékezhetnék? Még csak a szememet sem nyithattam ki, még csak az anyaméhet sem hagyhattam el. De ha Te meghalsz, én is veled halok, nem? De rám nem vár a Fátylon Túli Világ...én örökre itt ragadok, ebben az átkozott világban! Még tovább szenvedve! Érted ezt? Egy ezredévnyi szenvedés, aztán még egy és még egy! És akkor Te még magadat sajnáltatod? De Te legalább tudod...te tudsz sírni. De nekem még ezek a könnyek is hamisak! Nem érzem őket! Nem érzem, ahogy lesorjáznak az arcomon....mert soha se tapasztaltam meg őket! Mondd csak, Crispin Shadowbane, testvérem....miért utálsz engem?
  A kérdés váratlan volt és mellkason ütött. A hangnem szánalmas volt...egy gyermek sérelmétől és fájdalmától terhes. Egy meg nem értett gyermeké, akit soha sem szerettek, aki soha sem kapott szerető anyai ölelést...fájt. Ahogy rám emelte acélkék szemét, láttam benne a fájdalmat, a kínt, a sorvasztó kínt, amely rágta őt már olyan hosszú ideje! Oda akartam menni hozzá, átölelni, megvigasztalni...de nem tudtam. Csak vissza hátráltam, mint ha pofán vágtak volna, miközben könnyek törtek utat maguknak.
- Kiril, én ... én nem...
- Akkor meg miért kínzol? Mit ártottam neked?
- Testvé...
- Nem megvédtelek eddig? Nem megpróbáltam egy normális gyerekkort adni neked, amiután az öngyilkossági kísérleted csődbe fulladt? Hát nem teremtettem neked egy új világot az elmédben? Akkor Te még is, miért pusztítod el minden egyes nap az én világomat?
- Nem, én ne...
- Soha se kértem semmit sem. Mindig önzetlen voltam, mindig ott voltam neked. Meg voltak a magunk vitái és ellenszenvei...de ezek csak fejben léteztek. De Te még is minden nap követelsz tőlem: egy újabb napi szenvedést, aminek az árán te egy újabb napi életet élhetsz. És mit teszel vele? Elpazarlod. Annyi mindent tudtál volna tenni az életedben, de minden lehetőséget hagytál, hogy kifolyjon az ujjaid közül, leperegjenek, mint homokszemek. Volt ezernyi lehetőséget, amit az én nem is létező életem árán vettél...és hagytad őket elúszni, újra és újra...
- Hadd magya...
- Nem, nem kell magyarázkodni. - vágott ismét a szavamba beletörődően.- Már hozzá szoktam ahhoz, hogy utálnak. És én még is harcoltam érted. De Te még amikor harcba mész, akkor se rám gondolsz, csak saját magadra és Kristen-re. Hát mikor fogsz már kiállni értem, bátyám?
- Sajnálom, Kiril, annyira sajnálom! Gyarló voltam és esendő! És sajnálom, annyira sajnálom! Magától értetődően vettem a dolgokat, miközben nem gondoltam bele, hogy neked mekkora szenvedést okozok. Bár csak jóvá tehetném múltbéli bűneimet...bár csak lennének tetteim és szavaim, amikkel segíthetnék...bár csak meg tudnálak győzni, hogy nem utállak és soha sem utáltalak, még hogy ha gyakran rád is förmedtem. Kiril, testvérem...megígérem neked, hogy bosszút állok rajtad. Megígérem, hogy amikor apámmal szembe nézek, akkor igazságot veszek mindenért, amit ellened elkövetett...és utána megoldást találunk! Közösen, ahogy az testvérekhez illik...
- Bosszú, és még is, mikor? Mennyi ideig ódázod még el ezt a pillanatot? Annyi lehetőséged volt, annyiszor útra kelhettél volna, de soha se tetted!
- Most egy újabb ösvényre léptem...napokon belül elérjük Zephyrantes-t, és hogy onnan hogyan tovább, még nem tudom. De amint megoldottuk a problémát, amit az emberek okoznak...útra kelek. Ismét. Ezúttal azért, hogy bosszút álljak. Megígérem neked, hogy ez lesz az utolsó küldetésem, amit saját magamra szentelek.
- Hallottam, amit mondtál Crispin...és azt is, amit nem. A szavadon foglak. De én is ígéretet teszek, ha már ilyen jól belejöttünk ebbe. Ha még egy nappal is tovább húzod azt, amit már eddig is sokáig halogattál....nem hagyok neked nyugtot! Nem tudsz szabadulni tőlem, nem tudsz menedéket lelni. Az életedet rémálommá változtatom, csak úgy, ahogy Te és apánk tettétek ezt velem majd' három évtizeden keresztül. Akkor majd megérted, hogy nekem milyen...jól jegyezd ezt meg. És most aludj...szükséged lesz az erődre!
  Kiril felegyenesedett, arctalanul felém fordulva elbocsájtólag intett és a sötétség magába ölelt...

...amikor a Nap lehunyni készült a láthatár mögött, kinyílt a szemem. Ismét a kis pokrócon találtam magamat, az ölemen a békésen pihegő Dracon-nal, aki befészkelte magát oda. Szeretetteljesen öleltem át a kis mocskot, miközben a fejemben még mindig Kiril szavai zengtek. Vajon csak álom volt, képzelgés, hallucináció....vagy tényleg megjelent az álmomban?

~ Ne felejtsd el, amit mondtam...és most menj. Kelj útra, tedd meg azt, amit tenned kell...és utána ismét kelj útra és tedd meg azt, amit már rég óta meg kellett volna tenned!~
~ Úgy lesz, testvérem...úgy lesz. A Bosszú már közeleg...és nemsokára lecsap teljes erejével!~
~ Úgy legyen hát...~
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Darrakard on Vas. Ápr. 01, 2018 9:35 pm

Nos szerencsédre vagy sem, én jöttem ellenőrizni. *megropogtatja az ujjait mert rég csinált ilyet*

Noha fizikálisan nem sok minden történt azt el kell ismernem hogy lelki úton szép nagy seggberúgást kapott Cyne, amikor Kirill lehordta pedig egészen megkedveltem a fejedben lakó szerencsétlen öcsköst, így ezeket pozitívumként felírhatod.

A negatívumok azonban... nos azokból van egy pár, ha érdekel privátban megkereshetsz.

Mindezek ellenére kíváncsian várom mi is fog történni ezután, főleg a két karakter kapcsolata hogyan alakul. Addig is a jutalmad 100 TP és 1000 váltó.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 750
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Vas. Ápr. 01, 2018 10:29 pm

Shadowdance
"Hát hogy akarsz csajozni, ha nem tudsz táncolni? Ha eddig táncolás nélkül próbáltál nőt szerezni, az megmagyarázza sikertelenséged."
- Loreena Wildwind Crispin Shadowbane-nek


  Na ez az, amit még mindig nem hittem el. Az emberek még mindig úgy viselkednek, mint ha semmi veszély nem fenyegetné őket, mint ha a láthatáron nem gyülekeznének sötét fellegek. Vajon egyáltalán felfogják azt, hogy mi fog rájuk várni? Egészen biztos voltam benne, hogy megkapták a figyelmeztetést...de minden ugyanúgy volt, mint egy normális napon. Miután mindenki szétszéledt a Fakó Napkelet után, Ada-t elkísértem az Északi Királyság Fővárosába, hogy ott aztán elváljunk. Szívem legmélyén éreztem ennek a tettnek a véglegességét, hiába voltak édesek a szavak, amelyeket a fogadóban váltottunk...nem bírtam tovább maradni abban a városban, főleg nem ezek után, na meg itt alaposan kinézték maguk közül az egyszeri sötét elfet, így aztán ismét menekülőre fogtam, vissza se nézve. Alig volt vissza két hónapunk, mielőtt eljönne a pusztítás, és én ismét az utakat róttam, ugyanúgy, mint előtte...mint ha mi sem változott volna. Nem voltam jobb az embereknél. De valahol belül még reménykedtem. Reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz rémálom...vagy hogy valahogy lesz esélyünk a túlélésre. Elvégre, akárhogy is lángokba borítja az az átkozott dög a vidéket, még lesznek ettől függetlenül túlélők, nem? Lenniük kell, mert nem lehet máshogy...nem akartam elfogadni, hogy mindenki halálra lett ítélve. Senkinek sem lehet ekkora ereje. Tagadtam és ehhez a tagadáshoz ragaszkodtam. S végül össze szedtem a gondolataimat, a teendőim listáját. Éreztem lelkem legmélyén, hogy akármi is lesz, én már nem érem meg az új, felperzselt kor hajnalát...de valamit mindig is ki akartam próbálni, valamit mindig is meg akartam tanulni.
 
  Na ez az, amit még mindig nem hittem el. Már mint nem az emberek makacsságát, hanem azt, hogy végre itt voltam. Még mindig az Északi Királyságon belül, egy olyan kis faluban, amelyről még anno Aelfsige-től hallottam. A Katedrális és Heimsroth között valahol fél úton, a Tünde-erdő peremétől talán ha másfél napi járásnyira a dombok között egy kis falu terül el. Nem lehet róla semmi érdekeset elmondani, egy egyszerű falu, csak úgy, mint a másik több tucatnyi, amelyek Veronia bőrét szennyezik be. Pár ház, hullámzó búzamezők, tehenek és disznók...ugató kutyák, kotkodácsoló csirkék, szóval egy teljesen idilli kis falu, meghúzódva a dombok árnyékában Az egyetlen különlegessége az a kis házikó volt, amely a falu határától másfél mérföldnyire terült el egy kis csermely mentén.
  Lelakott kis lak volt, amely valaha szebb napokat is megélt. A tulajdonosát az emberek nem nagyon látták, visszahúzódó volt. Pletykáltak róla, hisz ez az, amit az emberek tesznek, de a lakója minden kérdezősködésre csenddel felelt. Így aztán békén hagyták, és elkönyvelték, hogy valami makrancos vén hölgy telepedett le a közelükben. Legalább nem kellett etetni és gondoskodni róla, hisz mindent megtermelt magának, úgy hogy minek is foglalkozzanak vele? Nekem viszont igen is dolgom volt a banyával, akit Aelfsige Adrienne Redcreek-nek nevezett. Egy sötét elf, aki már rég maga mögött hagyta a hazáját jelentő erdőket, hogy az emberek között telepedjen le. Nem azért, mert annyira kedvelte őket, hanem azért, hogy meneküljön a sötét múlt elől. Az azóta eltelt két évtized alatt azonban egy valamit nem tudott letagadni: Ő volt talán Veronia egyik legjobb táncoktatója. Hogy az a vén paraszt, akit a mesteremnek neveztem, milyen módon is került vele kapcsolatba, máig nem jöttem rá. Nem tűnt éppen egy táncos alaknak, kecses mozgása inkább csak a harcban mutatkozott meg, már amikor rászánta magát.
 
  Hogy miért jöttem ide? Én magam se tudom teljesen megfogalmazni. A tánc egy teljesen felesleges luxusnak tetszett. De a fejemben mindig is kergették a gondolatok egymást...mindig is elképzeltem, ahogy majd egyszer életem szerelmével táncolni fogunk a holdfényben. Éreztem, hogy elvesztettem a nőt, akit szerettem...és kellett valami, ami lefoglalja az elmémet. Így aztán kopogtattam az ajtón. A hangok baljósan csengtek, a fa nyöszörgött, belülről pedig hangos szitkozódás jött feleletül. Végül az ajtót szinte kitépték a helyéről, és mögötte egy töpörödött öregasszony vált láthatóvá. Kormos sötét elf, alacsonysága vetekedett egy tizenéves lánykáéval, arcán több ránccal, mint ahány hajszálam nekem van, szemében bosszúsággal mért engem végig.

- Eh...mi a bánatos frászt akarsz Te itt? A falu arra van! Bár én a helyedben kerülném...manapság nem nagyon látják szívesen a fajtádat. Ahogy mondjuk én se nagyon...
- Adrienne Redcreek?
- Mi közöd hozzá?! - csattant fel az öreg asszony és már azon volt, hogy becsapja az ajtót előttem, de a lábammal kitámasztottam azt.
- Csak beszélgetni szeretnék...és egy szívességet kérni. Megfizetem, esküszöm!
- Szerinted én mi a francot kezdek a pénzeddel, he? Ha nem vetted volna észre, mindent magamnak termelek meg...az emberek nem szeretnek velem közösködni, és a piacra se járok! Tartsd meg a csilingelő érméidet egy szajhának, ha arra vágysz, de engem hagyj békén!
- He? Én csak azért jöttem, hogy talán...meg tudna tanítani engem táncolni?
  Tettem fel a kérdést kétkedő hangnemben, ahogy lassan realizáltam, hogy talán egy hatalmas hibát vétettem el itt. Ez biztos nem az a nő, akiről Aelfsige beszélt...vagy tényleg az, és csak szivat engem. Mocskos öreg állat...A nő a kérdésre megtorpant és fürkészően nézett rám...aztán olyan gyorsan lendült a keze, amire nem is számítottam tőle, és hamar széthúzta a köpönyegemet. Tekintete megállapodott a két éjgyilokon.
- Jajj ne szivass, hogy Te is olyan vagy!
- Hogy mi?
- Disznópásztor, még is mi?! Bérgyilkos, fejvadász, nevezd aminek akarod. Ti már soha sem tudtok engem békén hagyni? Minden egyes hülye évben jön ide valami barom táncórákat venni, de soha sem érdekli őket a tánc! Csak az, hogy jobban tudjanak gyilkolászni...
  Értetlenül meredtem a nőre, aki ettől csak még idegesebb lesz.
- Hát ez csodálatos! Ráadásul még fogyatékos is vagy...ki szalasztott téged ide?
- Nem vagyok fogyatékos...-dörmögtem feldúltan.- A Mesterem említett egy egykor kedves és aranyos hölgyet, aki egyszer megtanította őt táncolni..és hát, nemsokára világvége, meg ilyenek...gondoltam legalább éljek egy kicsit, mielőtt meghalok.
- Akkor menj a bordélyházba, mondtam már ,engem meg hagyj békén! Én nem holmi tánctanár vagyok, ha nem esett volna le te szerencsétlen barom! Én Árnytáncos vagyok...voltam, tök mindegy.
- Árnytáncos?
- Tudtam én, hogy egy ostobát sodort elém a szél, már akkor, amikor megláttam. Te semmit sem tanultál, kölyök?
  Csak a fejemet tudtam rázni a kérdésre. Ez még is, mit gondol, kivel beszél? Meg miről beszél? Árnytánc...azt eszik, vagy isszák? Ne szórakozzon itt már velem! Én valami lassú keringőre gondoltam, vagy bármire, amivel csajozni lehet, ha már Lory ezt tanácsolta nekem...
- Eh, gyere be Te szerencsétlen...

- Még is, hogy tartod a lábad? Te mindig ilyen merev vagy?! Bár csak a drága megboldogult férjem lett volna ilyen, akkor talán még a hancúrozást is élveztem volna vele...
- Nem vagyok merev! Teljesen ellazultam! -förmedtem vissza a nőre, miközben ismét felvettem az alapállást.
- Ja, Ian meg még mindig él...
- Amúgy részvétem a férje miatt...
- Áh, nem kell, ágyban lelte őt a halál.
- Szívroham?
- A francokat! Szíven szúrtam az átkozottat...na jó, nem szívem, eltévesztettem, így még vagy ötször-hatszor bele kellett szúrnom mondjuk...
- Hupasztmek...
- És most ismét! Egy..és két...és ...NEM!
  Csattant fel a vén banya, ahogy szerinte ismét eltévesztettem a lépést. A nő egy pálcát tartva a kezében hátulról a derekamra csapott, én pedig hangosan felszisszentem.
- Egyenes hát, de nem merev! A fejedet emeld fel. Nem olyan nehéz ez! Még egy rohadt keringőt sem tudsz megjegyezni? Jobb láb előre...NEKED AZ A JOBB LÁBAD?!
  Idegesen fújtattam, ahogy kijavítottam az apró kis tévedést. Hogy tudnék koncentrálni, amikor ez a fúria itt csapdosik a hülye pálcájával. Esküszöm, kikapom a kezéből és a fején töröm el!
- Újra! Jobb lábbal kezdesz! Lép, zár, zár! Hátra lép, zár, zár! Ennyire nehéz ez?!
- De most mi van? Lépek aztán mit zárok?!
- Óh, te istentelen kölök! Lépsz előre jobb lábbal, csatlakozik a bal lábad...aztán topogsz, ha neked az úgy jobban bejön! ZÁR...nabaszki...
  Azt hiszem, már rögtön az első alkalommal teljesen elnyertem a nő tetszését...Ő már kevésbé az enyémet. Elfogadott tanítványának, de cserébe istentelen dolgokra kényszerít. Pénzt nem fogadott el, viszont cserébe kiganézhattam az állatok alól, valamikor a kerítést is meg kell javítanom, meg amit találok a ház körül. Szerencsére arról lebeszéltem, hogy én főzzem meg a kajánkat, kivéve, ha a drága férjét akarja követni a túlvilágra. Azon meglátását, miszerint én nekem kéne a talpát reszelgetnem minden este a bőrkeményedések miatt határozottan visszautasítottam...de a szemében csillanó gonosz derű arról árulkodott, hogy kénytelen leszek ezt megtenni. Esküszöm, az öreg nők a legrosszabbak!
- Ismét! Alapállás. Lép, zár, zár; lép, zár, zár. Értem?
  Feszülten biccentettem, aztán neki kezdtem az alaplépésnek...sokadjára. Elvileg itt még lesz valami forduló is, vagy mi a fene. Már előre féltem tőle. A lépések közben a csoroszlya hangja duruzsolt mögöttem.
- Egy, két, há!; négy, öt hat! És ismét! Egy, két , há', négy, öt, hat!
- Legalább már hatig el tudok számolni...
  A nő nem érte fel a tarkómat, hogy oda csapjon a pálcával, bár szerintem határozottan megpróbálta, így csak a hátam közepén csattant. Vissza nyeltem a késztetésemet, hogy kinyírjam a fenébe...hülye ötlet volt. Határozottan hülye ötlet! Már mint ide jönni.
- Ezért a megjegyzésedért három órán keresztül az alaplépést fogod gyakorolni...

  A banya nem hazudott. Tényleg három órán keresztül csináltatta velem azt az átkozott lépéseket. A gyakorlat végére legalább az alaplépéseket tökéletesen elsajátítottam ,legalábbis én nagyon büszke voltam magamra...de utána olyan hulla fáradtan rogytam az ágyba, mint még soha sem, csak pár falat kaját véve magamhoz. Másnap felkelve a délelőtt nagy részét az állatok gondozásával töltöttem és a kerítést javítottam meg. Utána fél óráig még az alaplépéssel gyötört engem, míg aztán:
- Oké, most pedig jön a forduló. Remélem ezt nem fogod annyira elbalfaszkodni, mint az alaplépéseket!
 A nőben legalább volt annyi becsület, hogy megmutatta, miről is lesz szó.
- Ugyanaz lesz, mint az alaplépés. Lép, zár, zár...de minden lépésnél kilencven fokkal elfordulsz, érted? Előre jobb lép, zár és zár. Hátra bal, lép zár és zár; előre jobb, lép zár és zár...hátra bal, lép zár és zár. Remélem azzal tisztában vagy, hogy mi az a kilencven fok...
- Ühüm, eléggé meleg...már mint derékszög! Persze, hogy a derékszög!
- Nem mondta még neked senki sem, hogy egyáltalán nem vagy vicces?
- Páran mint ha utaltak volna rá...
- Nem is értem, hogy miért. Tehát: jobb lép, zár és zár!
  Úgy tettem, ahogy Adrienne-től láttam. Lépés közben fordulva sikerült a kilencven fokot is megtartanom. Jobbal előre léptem, aztán ballal zártam és zártam. Hátra bal, zár és zár! Nem is olyan vészes ez!
- EZ NEKED KILENCVEN FOK?! GRATULÁLOK, ÉPP MOST TAROLTAD LE A MÖGÖTTED LÉVŐT! ÚJRA!
  Nem értem meg, hogy fért ennyi levegő egy ilyen csöpp kis teremtésbe. A dobhártyáim majd' kiszakadtak, mire végzett az ordibálással. Kissé félősen a pálcájától kezdtem bele ismét a mozdulatokba. Nem nehéz ez Crispin-ke. Jobb, zár, zár...
~ Te tényleg balfasz vagy...~
~ Eh...ne kezdj bele Te is!~
  Őszintén szólva fogalmam sem volt, meddig kínzott engem ez a nő ezzel a hülye "egy, két, há' négy, öt, hat", meg "jobb, zár, zár, bal, zár, zár" dumákkal, de soha se volt elégedett.
- AZ A BAL LÁBAD, NEM A JOBB!
- MILYEN KILENCVEN FOK EZ?!
- HOL MARADT A ZÁRÁS?!
- HOL MARADT A FORDULAT?!
- MIÉRT JÖTT BE GIZIKE SIRÁNKOZNI, HOGY NEM TAKARÍTOTTÁL KI ALATTA?!
- EGY, KÉT, HÁ! NEEEM, HÁ' ....ÚJRA!

  A tartós halláskárosodással már teljesen megbékéltem, ahogy Gizike, a kecske is megbékélt a sorával és az ajtóban fetrengve figyelte a szerencsétlenkedésemet. Az igazi móka akkor kezdődött, amikor a nő is csatlakozott hozzám, hisz ez társas tánc ugyebár...
- Előre megmondom, ha a lábaimra mersz lépni, a golyóidon töröm ketté a pálcámat!
- Kár lenne érte...
- Hidd el, ha így táncolsz, soha se fogod használni azokat az aszott izéket...
- Én a pálcára gondoltam.
- Óh..na igen. NE HÍZELEGJ ITT NEKEM! Éééééés....egy, két! A LÁBAM!!!

- Jól van, menni fog ez már. Végül is, csak három napot vett igénybe, hogy megtanuld a legegyszerűbb táncot...nem is vagy Te olyan szerencsétlen. Ja nem, hazudtam...de, az vagy! De ennyi elég most már!
  A nő fáradtan rogyott le a székébe, ahogy fél órán keresztül táncikáltunk...és mindössze kétszer tapostam össze a lábát. Abból az utolsó teljesen szándékos volt mondjuk. Egy csészét húzott maga elé és reszkető kézzel iszogatta belőle a büdös teáját.
- Régebben többen voltunk...már mint mi, Árnytáncosok. Manapság...talán én vagyok az utolsó. Voltak tanítványaim, de Ők nem értették meg a lényeget. Az Árnytánc...a bérgyilkosi művészet kiteljesedése. Egy fajta tudatállapot. Ahogy kecsesen keringsz az ellenfeled körül, ahogy keringesz a táncpartnered körül is. Az igazán jók az árnyak közé olvadtak mindeközben - ezért hívják Árnytáncnak. Nekem is ment régebben...ma már nem. Kiégtem.
- Bérgyilkos volt?
- Ajj és még milyen! Egy igazi őstehetség! Táncolva és énekelve gyilkolásztam kényem-kedvemre. Aztán megöltem valakit, akit nem kellett volna és ide száműztem magamat. Azóta csak oktatom a táncot, már amennyiben van valamilyen szerencsétlen, aki ide téved. Ilyenkor újra érzem azt, mint ha az utcákat rónám az éj leple alatt. Régi idők. Majd ha egyszer megöregszel, neked is már csak az emlékeid lesznek.
- És én hogy fogom megtanulni az Árnytáncot?
- Elhatározással és eltökéltséggel. Ez az úgy nevezett keringő...csak arra volt jó, hogy megismerkedj a tánc alapjaival. Minden a ritmusról szól. De nem csak ez kell hozzá...hajlékonynak is kell lenned és gyorsnak...nagyon gyorsnak! Hajladozz, mint nád a szélben. Táncolj...a többi majd jön magától.
- És ahhoz milyen táncot kell elsajátítanom?
- Ez nem egy komplett koreográfia. Magadnak kell kitapasztalnod. Mindenkinek meg van a maga stílusa. A következő három napban nyújtózni fogsz, míg már szinte a saját hátsódat is ki tudod tisztítani a nyelveddel. És közben táncolsz. Elhajolsz a támadásaim elől. Legyél kecses...legyél gyors...és ne, NE gondolkozz!

  A támadás jobb felől jött. Miközben épp egy nyújtó gyakorlatot végeztem, csípőből fordultam ki, így a nádpálca elsuhant mellettem. Egy alaplépés, aztán zár és zár. Vissza nyertem az egyensúlyomat, és karkörzéseket csináltam. Újabb támadás. Kecsesen kifordultam előle, mint ha épen a táncpartneremmel fordultunk volna. Bal láb hátra, és zár és zár! Egy, két, há'!

  A csermely mentén van egy kisebb erdő. Nem túl nagy, alig öt-hat tucat fával. A nő telepítette még be ezt a területet almafákkal. A fák között pedig egy gyakorló pálya. A pályán az út egyenesen vezet előre, azonban tele van tűzdelve karókkal és különböző magasságokban elhelyezett egyéb akadályokkal. Ha átakartam haladni rajtuk, nem szabadott megérintenem egyet sem, de gyorsan kellett tennem, mert a banya egyik kedvenc kis kutyáját már rám is uszította. Ugrottam és fordultam és vetődtem...és közben próbáltam kecsesnek maradni. A gyakorló bábuk forgása lendültek. Lényegében egyszerű madárijesztők voltak egy forgó tengelyen, merőlegesen kinyújtott fakarokkal, a végükön hegyes pengékkel. Nem lett volna jó velük találkozni. Eltáncoltam az egyik kar elől, aztán a másik alatt..és így tovább.

  Hagytam, hogy az elmém lenyugodjon. A szél kavargott körülöttem, miközben a szemem be volt kötözve. Ez volt az utolsó lecke, aztán végre megszabadulok Adrienne-től. Nem kavarogtak körülöttem árnyak, mint egy Árnytáncosnak...de sokkal ellazultabb voltam, mint előtte. A szél tehát kavargott körülöttem, miközben csak a nő által keltett zajokra hagyatkozhattam. És Ő csak szúrt és szúrt a botjával felém. Kitérés. Egy lépés jobbra, aztán hátra, fordul, bal láb hátra, zár, ismét előre. A nő nem adott bele természetesen mindent...nem várhatta el tőlem, hogy kitáncoljak a csapásai elől, ha teljes sebességgel bökdösne felém, de így is izzasztó volt a gyakorlat. Az egészet egy halk taps szakította meg.
- Jól van, most már elég! Sokat kell még tanulnod, Crispin..nagyon sokat, de az alapokat tudod. A többi már csak rajtad áll. Én megtanítottam, amit akartam...amúgy is, a kerítést már megjavítottad, bár mondjuk lehetett volna jobb is, a tető már nem ázik be, az ajtó nem nyikorog....Betsy pedig már unja a pofádat! Már pedig nem hagyom, hogy bárki zargassa a báránykámat. Nincs már itt munkád...így hát maradásod sem. Ja, és ha találkozol azzal a csúnya sárkánnyal, mondd meg neki, ha ártani mer Betsy-nek, én magam belezem ki!
- Már mint Abaddón?
- Ja, valami olyasmi. Tudod, nem vagyok ám süket...sok mindent hallok, még, fiam. Nagyon sok mindent. Most pedig takarodj innen! Menj tovább az utadra. Pihenésre van szükségem...kiheverni azt a sok fáradtságot, amit a szerencsétlenkedésed okozott nekem...
  Vissza nyeltem egy epés megjegyzést. Nem lett volna semmi értelme vitatkozni a nővel, így csak visszamentem a házba, össze szedtem a cuccaimat, meg Dracon-t az istállóból, és útnak indultam Elatha felé....azért jöttem ide, hogy táncolni tanuljak meg, de szerintem még mindig kapásból letaposnám a partnerem lábát. Bár ki tudja...? Egyszer majd ki kell próbálnom!
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 391
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos(8), Druida Elementalista(3)
Szint: 8
Tapasztalat:
9301/9500  (9301/9500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Sabriyah on Szer. Ápr. 11, 2018 8:38 am

Kifejezetten szórakoztató kis élmény lett ez. Úgy érzem Cyne és a banyaszerű tanárok vonzzák egymást, előbb a druidanő, most Adrienne... De ahogy ő is mondta, a lényeg, hogy megtanultad az alapokat. Bár innen még rögös út vezet az igazi sikerhez, az biztos, hogy sokkal jobban fog menni a csajozás, és ha úri körökben akarsz elvegyülni, ahhoz sem utolsó...

Sokat fejlődtél, megérdemled a 100 tp-t és az 1000 váltót.
avatar
Sabriyah
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Jun. 08.

Karakter információ
Kaszt: Apostol
Szint: angyali
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cynewulf/Sheatro

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

2 / 2 oldal Previous  1, 2

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.