Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Ada&Johannes] Kyrie eleison!
by Tertullius Today at 1:27 am

» Viccesnek szánt dolgok
by Bianca Brunner Yesterday at 8:58 pm

» Wilhelmina von Nachtraben
by Wilhelmina von Nachtraben Yesterday at 8:42 pm

» [Küldetés] - Arachnophobia
by Gloria Yesterday at 7:29 pm

» Kereskedősor
by Gloria Yesterday at 6:16 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 4:40 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Gwendolyn Yesterday at 4:18 pm

» Éjnekéneklő Gwendolyn
by Lothar von Nebelturm Yesterday at 1:12 pm

» Magánjáték - Szürkületi szeánsz
by Gerard D. Lawrenz Pént. Dec. 14, 2018 11:12 pm

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 11

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 46

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 74


You are not connected. Please login or register

Cynewulf/Sheatro

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

51 Re: Cynewulf/Sheatro on Hétf. Szept. 24, 2018 12:15 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Midnight Reaper
"Fear the Night for it is the time of the Lurker, the Reaper of Souls and when the Dark Avanger arise your life ends. Fear the Night...for it is your last one."
- Ismeretlen



  A sziklafalról való lemászás után ismét a gyéren növő fák között találtam magamat. A sötétség leple alatt legalább attól nem kellett félnem, hogy a toronyban tartózkodók meglátnának, és még ha fent is lennének és figyelnének, egy ilyen kis mozgásra nem figyelnének fel. Bár mondjuk a banditák paranoiás egy állatfaj, amely lényegében érthető is volt, hisz Ők maguk is bitorolták ezt a helyet, és ki tudja, hogy a Schwarzjägerek, vagy más, környéken lakók mikor elégelik meg azt, hogy itt rosszalkodnak a környéken? Elfojtottam egy vicsort, ahogy a déli tornyot vizsgálgattam a biztos rejtekről. Meg kell másznom a falat - ügyelve arra, hogy ne zuhanjak le, ne forduljon ki alólam valamelyik kő, vagy ne szakadjon le az egész úgy, ahogy van - utána a tornyot is, kiiktatni a két íjászt hangtalanul és nesztelenül, aztán utána...hát, utána jön az improvizálás. Nem láttam minden védőt, sőt, igazából csak egy kis részüket, így nem is tudtam, hogy mire számíthatok a váron belül? Lehet, hogy érkezett erősítés, lehet, hogy a nagy részük már ott is hagyta ezt az egész kócerájt. Nem tudhattam, és ez volt az, ami igazán idegesített. A tenyerem izzadt, ahogy egyik fáról a másikra osontam. A bizonytalan mindig is veszélyt jelentett a szakmámban, és mivel nem voltam annyira jó a szemtől-szembeni harcban, több ellenfél ellen meg főleg nem, az egész helyzetet úgy kell alakítanom, hogy minden a kezemre játsszon. Ez pedig nem kis odafigyelést és gondos tervezést igényelt volna. Viszont napjaim sem voltak arra, hogy kifigyeljem a védők mozgását és precíz terveket dolgozzak ki - ha más nem, hát türelmem nem lett volna rá, az is biztos. Végre hosszú évek után az első nyom, amit találtam és most semmi vágyam nem volt arra, hogy ezt a lehetőséget úszni hagyjam.
   A talpam alatt néha megreccsent egy-egy faág, amire ösztönösen össze rezdültem, viszont nem érkezett semmi reakció a tornyokból, így a szívverésem is kezdett visszaállni a normális ütemre. Ami kevésbé volt szerencsés, hogy az erdő szélénél már elkezdődött a mocsár, amely egészen a falig kitartott. Viszont nem volt sok, talán hogy ha 30 lábnyi terület, amelyen át kellett gázolnom. Halk cuppanással rántottam ki a lábamat a bűzös ingoványból, miközben töretlenül törtem előre. Szerencsére ma felhőtlen volt az ég, és hála a sötét elf ösztönös adottságomnak, azt is tudtam, hogy másnap reggel tiszta időnk lesz - ennek pedig egyenes következménye, hogy bőven volt holdfény, amiből gazdálkodhattam és ami elég fényt biztosított ahhoz, hogy rendesen lássak. Bár enyhén fáradt voltam - az utóbbi napokban túl sok alvásra nem volt lehetőségem - reméltem, hogy ez nem fogja túlságosan is befolyásolni a küldetés sikerességét. Mire a falhoz értem, a csizmámon már vastag rétegen ült meg a sár, úgy hogy tíz percet azzal tölthettem, hogy letisztogattam azt Bloodbound-dal. Nem hinném, hogy a fegyver - ha lenne lelke és tudata - túlságosan örült volna ennek, de nem tehettem mást. Kisimítottam éjfekete ruházatomon a gyűrődéseket és felnéztem a falra. Ahogy azt már távolról megfigyeltem, kifakult kendőkkel jelölték meg azokat a részeket, ahol a fal szerkezete bármilyen okból kifolyólag ingatag volt. Egy kendő tőlem balra jó húsz lépésnyire, egy jobbra még távolabb. Ha szerencsém van, ez a falszakasz könnyen megmászható és viszonylag kicsi a rizikó faktor.
  A borostyán és a vadszőlő bőven szolgáltatott kapaszkodót. Bár a növények szára eléggé tiltakozott az ellen, hogy ilyen célra legyenek használva, egyelőre nem szakadtak le. Az a közel 35 lábnyi magasság, amelyet meg kellett másznom, nem volt valami túl biztató, de meg kellett próbálkoznom vele. Öt percnyi óvatos mászás után végül is elértem a fal tetejét, bár a levegőt sűrűbben kellett kapkodnom, hisz minden "lépés" után megálltam hallgatózni. Semmi hang. Biztonságban vagyok. A mászás végével kis időt szántam arra, hogy kifújjam magamat és a kesztyűkről felitassam az izzadtságot némi porral. A tornyok teteje még közel 10-15 láb magasságban voltak, az előző távolsághoz képest nem túl nagy, de itt már óvatosabbnak kellett lennem. Szerencsémre az őrtoronyban tartózkodók nem nagyon ügyeltek az óvatosságra, és gondtalanul mászkáltak, hogy melegen tartsák magukat. Kapaszkodóról kapaszkodóra mászva közelítettem a torony teteje felé, miközben néha összerezzentem a hideg éjszakai szellőre. Az ujjaim kezdtek felhorzsolódni, ahogy a recés kövekbe kellett kapaszkodnom, és erősen az ajkaimba haraptam, hogy megakadályozzam a feltörő sziszegést és halk fájdalomkiáltást, ahogy az egyik kő megvágta az egyik ujj begyemet. Két kapaszkodóval a vártorony teteje előtt megálltam. Az őrök mozgása abba maradt, és most, hogy figyeltem, hallottam a beszélgetésüket. Semmi értelmes, csak arról panaszkodtak, hogy milyen unalmas ez az egész őrjáratos baromság, és hogy mennyire nincs semmi értelme. Elvigyorodtam. Hát, nemsokára vége az unalomnak, abban biztosak lehettek. Elkapott a vágy, hogy a hold fényét használva felkutassam a környéket további ellenfelek után kutatva - de türtőztettem magamat, hisz ki tudja, hogy később még mennyire lesz szükségem rá. Végül az egyik őr a hangok alapján lesétált valami csapóajtón, valamit morogva arról, hogy visszamegy a fedett helyre egy kicsit melegedni a tűzhelynél - a főnök utasítására a tornyokban nem gyújthattak tüzet, mert annak a fénye messzire látszódna. Legalább valakinek van minimális intelligenciája a csapatban. Megvártam, míg a léptek elvesznek az éjszakában, bár a karizmaim már remegtek a folyamatos megerőltetéstől. A fent maradó őr léptei is távolodtak, ahogy az északi része felé ment a toronynak. Óvatosan felhúztam magamat, épp hogy csak a fejem búbja látszott ki. Az őr egy hordónál tevékenykedett, nekem háttal. Csak egy íj volt nála, az is a vállára akasztva és ahogy láttam, egy tőr. Egy nyögést elfojtva húztam fel magam a torony tetejére, hálát adva Hold Apának, hogy egy kő se fordult ki a kezeim alól. Talpaim puhán landoltak a kövezeten, és óvatosan előhúztam Fury-t. Sima acélból volt, kevesebb az esélye, hogy a hold fénye visszacsillan rajta. Visszafojtva a lélegzetemet, óvatosan közelítettem meg az őrt, aki végzett a hordóban való kutakodással, kezében egy szikkadt kenyeret  tartva már épp készült volna visszafordulni. Itt már nem várhattam többet. Egy lépéssel átszeltem a kettőnk közötti távolságot, menet közben kissé balra térve ki, tekintve, hogy az őr jobbra fordult, így kikerülve a periférikus látómezejéből. Fury hangtalanul suhant az éjszakában, kezem ezzel egy időben az őr szájára tapadt. A fegyver pengéje úgy szelte át a bőrt és utána a légcsövet, mint kés a forró vajat. Halk nyögés, enyhe rángatózás. A rohadék elhányta magát, ahogy az életerő kiszállt belőle, és undorító módon a nadrágja eleje is elszíneződött. Mocskos dolog a halál. Óvatosan engedtem le a testét a földre, és lelapulva vártam, hogy a társa felfigyelt-e a zajra. Semmi reakció.
  Szerencsére a második íjász nyitva hagyta a csapóajtót, így legalább nem kellett azzal szórakoznom, hogy még azt is felnyissam. Hasra ereszkedve kúsztam a nyílás felé és hallgatóztam. Semmi zaj, még csak lépéseké sem. Tehát az őr megállapodott egy helyben. Vagy ül, vagy lefeküdt aludni, bár az őrség ideje alatt ezt nem tehette volna meg - de ki tudja, hogy milyen a fegyelem köreikben? Itt most kockáztatnom kellett - ki kellett lesnem a nyílás mögül, hogy rálássak a benti képre. Ha az őr pont a csapóajtó felé fordul, vagy akár csak oldalt is neki annyira, hogy még valamennyire rálásson, akkor bukta van, és hasalásból elég nehéz lett volna olyan gyorsan felemelkednem, hogy megöljem őt, mielőtt még riadót fújna. Tekintetem a halott őrre tévedt. Elhátráltam a csapóajtótól és felkaptam egy darab krumplit, ami csak úgy ott hevert a semmi közepén. Nyilván nem volt rá étvágyuk - válogatós egy fajta. Vártam egy kicsit, majd a krumplit lehajítottam a csapóajtón keresztül.
- Jörg, a bánatos anyáddal játszadozzál!
  Kiáltott fel a második őr elégedetlenül. Léptek zaja, ahogy a krumplihoz sétált. Aztán...semmi.
- Jörg? Mi a francot kezdjek én ezzel a rohadt krumplival, he? Főzzem meg neked? Dugjam fel a seggedbe? Tudod, hogy rühellem a krumplit te isten verte hülye barom!....Jörg?
  Ez utóbbi kissé kétkedősre sikeredett, ahogy semmi választ nem kapott. Hallottam, ahogy döngő léptekkel jön fel a második íjász a létrán, hogy megnézze, mi üthetett az Ő drága Jörg-jébe. A hangok alapján nő volt, akcentus nélkül, tehát ember, vagy olyan más fajú, aki születése óta az emberek között nevelkedett. Mint az a novícius a Dornburg-toronynál. Végül megláttam a hang tulajdonosát is hátulról. Hosszú, szőke haj, kezében egy rövid karddal. Ahogy meglátta a társa testét a földön heverni, a teste megfeszült. Azt már nem vártam meg, hogy mire készül. Guggolásból lendültem felé, hátulról kapva el őt, és ahogy az előzőnél is, neki is befogtam a száját. Amire nem számítottam, hogy kapásból vágott hátra a könyökével, gyomron találva engem. Felnyögtem, de nem hagyhattam, hogy tovább szórakozzon. Fury lendült, mélyen a nő oldalába hatolva. Még több csapkodás, a mocskos nőszemély majdnem hogy kiszabadult a kezeim közül. Kiáltani próbált, de ezt megakadályoztam. Fury második szúrása kissé feljebb ment, valószínűleg átszúrta a tüdőt is. A nő teste elernyedt. Óvatosan eresztettem le a torony tetejére. Semmi lárma a környékről, ez legalább megnyugtató volt. A déli őrtorony védői kiiktatva, legalábbis reméltem, van még hátra még egy őrtorony, egy barakk, egy istálló, egy személyzeti szállás és maga a várúr tornya. Tehát: még csak a felénél sem járok, és eddig iszonyatos nagy mázlim volt. Gyorsan átkutattam az őröket, de fegyvereiken kívül mást nem találtam náluk, így hagytam is őket a fenébe.

  Óvatosan ereszkedtem le a toronyból. Szintről - szintre járva mindenhol egy kis időt töltöttem el, hogy felmérjem, van-e mozgás a környéken. Szerencsére az egész toronyban csak ez a kettő szerencsétlen volt, így pár percnyi idegfeszítő vizsgálódás után ott álltam a földszinten, előttem az ajtóval, amely az udvarra vezetett. Innentől kezdődik az igazi móka. Ahogy a szikla falról láttam, legalább három katona volt egy tábortűz körül, a kapu közelében, és egy lándzsás őrjáratozott. Ez azóta változhatott, de mindenképpen legalább négy bandita, akikkel számolnom kell, és még a másik toronyban lévőkről semmi információm sincs. Gondolatban felidéztem a torony képét és próbáltam belőni, hogy milyen területeken lehetek rejtve az északi torony elől. Mivel a várúr tornyával ellentétes oldalon helyezkedett el, így amíg ezen az oldalon maradok, a magasabb épület teljes egészében kitakar engem, illetve a barakk is némi takarást nyújt, amennyiben a déli falához tapadok. A torony és a lakótorony között van egy istálló, amely elég fedezéket nyújt, hogy megközelítsem a központi épületet. Tehát amíg ezen az oldalon vagyok, a toronyból nem láthatnak. Hangokat már annál könnyebben észre vehetik. Óvatosan lestem ki egy, a falba vágott résen, ami valaha ablakként funkcionálhatott, az üveg viszont már régen eltűnt róla, és nem helyettesítették semmivel sem. A holdfényben nem láttam senkit sem. Az ajtó nyekeregve tárult ki, a szívverésem meg ennek függvényében majdnem megállt. Csak annyira hajtottam ki a rozoga nyílászárót, hogy én magam kiférjek rajta. Körbenéztem, ellenséget viszont nem láttam. A kapu közelében rakott máglya fénye némileg megfestette a lakótorony tövét és az istálló egy részét, de idáig már nem ért el a fénye. Az éjszaka leple alatt esélyük se volt arra, hogy meglássanak.
  Az istállóhoz érve a hátamat annak falának támasztva vártam pár percet. Türelmemnek meg lett az eredménye, ahogy hallottam egy könnyű léptű őr közeledését. Behúzódtam az egyik kis zugba, ahol valaha lovakat tartottak, most leginkább patkányokat. Az undorító kis dögök egy ideig szagolgattak, és alig bírtam visszanyelni a késztetést, hogy beléjük rúgjak. Az őr nem az én oldalamon haladt el, hanem a lakótorony és az istálló közötti területen. Vártam és vártam. A léptei nemsokára elhaltak. Ekkor kimozdultam az istállóból, búcsút intve a rágcsáló barátaimnak és megindultam a tárna járat felé. Észrevétlenül jutottam el odáig. Semmi mozogás erről az oldalról. Ha szerencsém van, itt óvatosan közelíthetem meg az északi tornyot, hogy kiiktassam az ottani leselkedőket. A szerencse sorozatom viszont nem tartott sokáig. Ugyanazon léptek közeledtek. A mocsok körbe-körbe jár a lakótorony körül? Csodálatos. Utálom az ilyen barmokat, akik szó szerint követnek minden utasítást. Őszintén: mi a franc értelme van ennek? Visszahúzódtam az istálló falához, fejemben egy kész tervvel.
  Megvártam, míg az őr elhagyja a vártorony nyugati oldalát, és ekkor mozgásba lendültem. Kevés idő állt rendelkezésemre. Bár akár meg is ölhettem volna őt, ez viszont felkeltette volna a többiek figyelmét, akik hozzá szoktak ahhoz, hogy az a mocsok körbe-körbe jár. Amint az őr eltávolodott tőlem, kiosontam a háta mögött és a vártorony nyugati fala mentén haladtam tovább. Pár másodperc, míg eléri a keleti oldalt a tábortűzzel és az ottani őrökkel. Itt megáll pár másodpercre, hogy melegedjen egy kicsit, mielőtt folytatja tovább az útját. Ezen idő alatt nekem át kell rohannom a nyugati oldalon és elrejtőzni ott, megvárva, hogy ismét elhaladjon, aztán tovább az északi torony felé. A terv első része sikerült. Észrevétlenül értem el a nyugati oldalt, a tárna bejárattal szemben voltam ismét. Itt szerencsére a fal végéhez közel találtam egy hordót, ami mögé elbújhattam. Lélegzet visszafojtva vártam. Ahogy előre várható volt, a könnyű léptű menetrend szerint megérkezett. Most volt egy kis időm arra, hogy felmérjem. Ő volt az, akit már a sziklafalról is láthattam. Egy lándzsa volt nála, és ahogy most közelebbről megfigyelhettem, egy rövid kard. Enyhén bicegett a bal lábára. Meghúzhatta valamikor. Csórikám ennek ellenére mint egy idézett szolga, mászkált tovább. Amint biztos távolságra került, folytattam tovább az utamat. A nyugati oldal végéhez érve óvatosan lestem ki. Ezen az oldalon nem voltak őrök, legalábbis senki, akit láthattam. Viszont semmi fedezék az őrtoronyig, és annak a tövében se volt semmi, tehát maradhatott a bizakodás, hogy nem látnak meg .Szerencsére a tárológyűrűbe már előzőlegesen elrejtettem egy láthatatlanságot. Dumah erejét tartalékoltam későbbre. Három percnek elegendőnek kell lennie.
  Ösztönösen megéreztem, hogy a képességem működésbe lépett. Igyekeznem kellett, így gyorsan át is vágtam azt a megközelítőlegesen 90 lábnyi területet, amely elválasztott a várfaltól. Ekkor az északi torony tövébe érkeztem meg. Másfél perc, mivel óvatosnak is kellett lennem közben, és mivel megálltam pár másodpercre, hogy a tábortűzre nézzek. Akörül három bandita ült, egyelőre a fegyvereiket nem mértem fel. Más nem volt az udvarban. Mindenki más, aki itt lakott, az a lakótoronyban lesz. Csodálatos. A néhai személyzeti szálló eltakart engem a banditáktól, bár ahogy a várfalra felmászok, könnyen láthatóvá válhatok a számukra, így inkább tovább osontam a keleti irányba, közvetlen a sziklafal és a várfal találkozásához, így a központi torony teljes mértékben kitakart, viszont így meg az állandóan mászkáló lándzsás elől nem takar ki semmi sem. Halkan szitkozódtam magamban és gyorsan mászni kezdtem. A láthatatlanságom még egy percig megmarad, és járőr nem rég haladt el a személyzeti lakás előtt, nagyjából két perc, mire megkerüli a központot. Három percen volt arra, hogy megmásszam a várfalat és csak reménykedhettem benne, hogy az őrök nem vesznek észre. Azonnal mászni kezdtem. Félúton éreztem, hogy a láthatatlanságom semmissé vált, viszont annyira a falhoz lapultam, hogy a toronyból innen nem láthattak rám, a buli akkor kezdődik, amikor átvetem magam a fal tetejére. Egy-két kő kifordult a lábam alól, halkan puffanva a fal tövében. Mire felértem annak a tetejére, az éjszaka hidege ellenére kivert a veríték. Rögtön hasra vetettem magamat. Épp időben, a lándzsás ekkor bukkant ki a központi torony sarka mögül és zavartalanul folytatta tovább az útját. Végig hason kúszva közelítettem meg az északi őrtornyot. Az a nyolcvan lábnyi távolság, amely elválasztott a toronytól, életem egyik legrosszabb időszaka volt, hisz vártam, hogy bármelyik percben egy nyílvessző álljon a hátamban. A veríték, ami kivert, büdös volt és csípős. Ismertem ezt. A félelem miatt lett ilyen. Csodás. Crispin Shadowbane, a Hős Bérgyilkos. Milyen irónikus. Nem tudtam igazából, hogy Hold Anya és Apa figyel-e most rám, vagy valakinek rohadt szar humorérzéke van és csak a figyelmemet próbálja elaltatni ezzel a sikersorozattal, de megérkeztem az őrtorony tövébe anélkül, hogy észre vettek volna. A Hold elé felhők úsztak, így kissé kevesebb fényem volt, de legalább ha nincs vámpír vagy sötét elf közöttük - vagy olyan, aki adaptálódott a sötétséghez - akkor kisebb az esélye, hogy Ők észre vegyenek.
  Itt sajnos ismét meg kellett kockáztatnom azt, hogy megmásszam a falat. Nem tudtam, hogy mire számíthatok a tetején, de túl sok választásom amúgy sem volt. Legalább a torony belső fala, amely magához a várfalhoz csatlakozott, takart engem a belső udvarról, így csak akkor láthattak volna meg, hogy ha az őrök egyenesen lefelé néznek a toronyból, vagy valaki ezen a falszakaszon járőrözött volna, amely a fal állapotából ítélve inkább lett volna öngyilkos küldetés. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy fájó karjaimat újabb és újabb fogódzó felé nyújtsam, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól, és hogy folyamatos haladásra ösztökéljem magamat. Mi van, hogy ha meghallják a közeledtemet? Hogy ha nehéz páncélosok lesznek fent? Egyáltalán, mi a francra gondoltam? Rohadt Abigail, meg a hülye ötletei. Tuti, hogy ki fogok itt purcanni.A mászás majdnem a végéhez közeledett, itt még óvatosabbnak kellett lennem. Mozgást nem hallottam fentről, lehet, hogy üres lenne? Az utolsó szakaszhoz érve óvatosan húztam fel magamat. Két alak volt fenn, akik az udvar felé nézve ültek egy asztal körül, valamit ügyködtek. Kockák zörgése. Játszottak? Csodálatos. Hüvelykenként húztam fel magamat, ügyelve a súly eloszlásomra. Amint felértem a tetőre, vártam egy pillanatot. Az őröknél íj volt és a csizmájuk szárában egy-egy tőr. Innen nem láttam, hogy milyen fajhoz tartozhatnak, bár gondolom, hogy emberek. Két fegyveremet kihúzva osontam feléjük. Ha zajt csapnak, akkor nagyon meg fogom szívni, ebben is biztos voltam. Lépteim nem csaptak zajt, ahogy a kockázó őrök felé osontam. A hangok alapján egy férfi és egy nő, tünde nyelven beszéltek egymás között. Ha a lelkiismeretemre hallgattam volna, hagytam volna őket a fenébe. Így is rendesen megcsappant a fajaink száma a Kivándorlás következményeként, aztán emlékeztettem magamat, hogy Ők csak sima banditák - bár hogy mi vetette őket erre az útra, azt nem tudhattam, és most már nem is fogom megtudni. Két lépés választott el tőlük, amikor egyszerre mozdultak. Nem tudtam, hogy még is, mi buktatott le, de ugyanebben a pillanatban éreztem, ahogy mágia kel életre szinte a semmiből, és ugyanebben a pillanatban valami felizzott alattam. Mint ha egy kisebb villám csapott volna elő a kőből...és az azon fekvő rúna tekercsből, amit nem vettem észre. Az egész testem megdermedt, ahogy végig áramlott a testemen. Két-három másodperc telhetett el, mire össze szedtem magam, de ez bőven elég volt arra, hogy a két tünde elő kapja az övükön lógó tőröket és meginduljanak felém. Fojtottan hallottam egy "BEHATOLÓ" kiáltást, aztán már jöttek is. Az első csapást éppen hogy csak hárítani tudtam, miközben próbáltam össze szedni magamat. Összedolgozottan harcoltak, folyamatosan fedezve egymást. Míg az egyik támadott, a másik megakadályozta, hogy én magam vissza tudjak támadni. Nem láthattam, hogy az udvaron lévők hogyan reagálnak a vészjelzésre, de sejtettem, hogy mind a négyen megindulnak a torony felé, és a lakótoronyban lévőket is felverhették.
  Egy vágás a jobb felkaromon, eléggé mély ahhoz, hogy majdnem kiejtsem a fegyveremet. Kezeim elmosódottá váltak, ahogy próbáltam fenntartani a hálót. Aztán a Rezonancia vihar megtette a hatását. Az erős hangrobbanás, amely ezzel járt, megtorpanásra késztette a két tündét, akik a fegyverem hatótávján belül voltak. Másodperceim voltak, így gyorsan cselekedtem. Egy szúrás, amely a férfi hasába mélyedt, és kifelé húzva még oldalra toltam,  így lényegében egy új nyílást nyitottam a hasán, amelyen keresztül most a belei buggyantak ki. Láttam a szemében a megrökönyödést, ahogy kézzel próbálta vissza tuszakolni a belsőségeket. Kétségbeesetten védtem ki a nő támadását, aki hamarabb tért észhez, mint arra számítani lehetett volna. Fury acélpengéjén szikrát vetett a nő tőre, míg lábával felém rúgott. Talpa keményen találkozott a térdemmel, kizökkentve az egyensúlyomból, s kénytelen voltam pár lépést  hátrálni. Az udvaron hangos ordítozások és...fegyvercsörgés? Nem tudtam hova tenni. Oldalra lépve hagytam, hogy a képzetlenebb fegyverforgató tőre elsuhanjon mellettem. Clandestine-t elengedve ragadtam meg ösztönösen fegyverforgató kezét és húztam közelebb a jó 40 fonttal könnyebb testet. Homlokom hangos reccsenéssel találkozott a zöld szemű nő orrával, majd löktem is félre, s lendületből rohantam felé. Nem kellett sok, hogy a megzavarodott ellenfelem a torony szélére tántorogjon...és még egy kicsi, hogy hangos sikoly kíséretében bukjon át felette, s 35 lábbal lejjebb gyomorforgató reccsenéssel érjen véget Veroniai pályafutása. Hangosan zihálva néztem le az udvarra, ahol meglepő látvány fogadott. Valakik harcoltak a banditák ellen, bár innen nem láthattam jól, hisz a személyzeti szállás és a lakótorony egy része kitakarta őket. Nem gondolkoztam túlságosan sokáig, s már rohantam is lefelé a lépcsőkön, hármasával szedve a fokokat.

  Amikor megérkeztem a központi épület közelébe, a következő látvány fogadott: Abigail a lándzsás harcossal volt elfoglalva, párbajuk eléggé kiegyenlítettnek tűnt. Hans, a zsoldoskapitány épp a második ellenfelét szúrta le, míg Joe, aki lényegében Főni jobb kezeként működött, teljes erejével verte a buzogányos őr fejét a falba. Mielőtt még meglepettségemnek hangot adhattam volna, a lakótorony ajtajában megjelentek a lakók is, élükön kettő csontvázzal. Na ez az, amire nem számítottam: hogy egy nekromanta is lesz velük, bár drága apám hobbiját tekintve ez talán annyira nem is lett volna meglepő. Csak imádkozni tudtam, hogy Ő maga ne legyen itt - bár legalább pontot tehettünk volna az ügy végére, de még így, négyen se lett volna túl sok esélyünk ellene és mennyi is? Két csontváz, egy páncélos lovag és egy arkán mágus ellen? Legalábbis a pálcájából kitörő lövedékek erre engedtek következtetni. Mielőtt a csata második fordulója elkezdődhetett volna, gyorsan lecsatoltam oldalamról a rúnázott flaskát, és fintorogva ittam ki a tartalmát, ezzel biztosítva viszonylagos védelmet. A mágusok ellen mágiával szándékoztam felelni. Éreztem, ahogy a tűz felbömböl bennem és manifesztálódik Clandestine körül. Egy támadás Abigail ellenfele felé biztosította azt, hogy a lándzsás figyelme elterelődjön, így a lány tudott vele végezni. Hans és Joe egymás mellett állva várták a két csontváz érkezését, míg a lány hátrálni kényszerült, ahogy a páncélos lovag felé iramodott. Az arkán mágus és a halálpap velem szemezett. Hát, azt hiszem, hogy akkor nincs más hátra, mint előre. Rohanva indultam meg a két varázshasználó felé. Amennyiben sikerül elég közel kerülnöm hozzájuk, ki tudnám iktatni a távolságból fakadó előnyüket, és nekem is több esélyem lenne ellenük. Ugyanebben a pillanatban két dolog is történt. Egyrészt éreztem, mint ha valami gyengített volna...mint ha szívták volna el az erőmet, és ez határozottan az arkánmágus felől jött, aki eszelős vigyorral készítette elő a következő varázslatát. A halálpap előtt pedig egy kísértet kezdett el alakot ölteni. Addig kellett cselekednem, míg a varázsló nem az én káromra tölti fel a készleteit. Tűzgyűrűt idéztem a kísértet köré, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor Johnny-val a kiszáradt folyómederbe ragadva egy ugyanilyen dög támadott ránk és hátrálni kényszerült a mágiám elől. A hatás most sem maradt el, az idézett lény megakadt. Eszelősen vigyorogva rohantam közelebb...hogy aztán a lépéseim lelassuljanak. A rohadt égbe, erről elfeledkeztem, pedig ez egy másik emléket idézett elő: Eichenschild, a báróné hatalmára törekvő kamarás is arkánmágus volt, és ugyanezt a szarságot használta ellenem. Utólag utána olvastam, a fajtájuk Térgörbítésként emlegette a folyamatot, amely során egy ellenség mozgását lelassítják. Egy pillanatra oldalra néztem, ahogy meghallottam Abigail fájdalmas kiáltását. A lovag a pajzsával erősen taszított a lányon, akinek az arca felhasadt a kemény fémmel való találkozástól. Joe és Hans legyűrte a csontvázat, szerencsére nem kaptak vágást az ellenféltől, hisz azoknak a fegyverén csúnya mérgek szoktak lenni és most a fiatal nő segítségére siettek.
  Még mindig folyamatosan szívta el az erőmet az a rohadék, miközben a halálpap már új dolgokon ügyködött, kezében egy könyvet lapozgatva vadul. Felordítottam dühömben. Aztán...hát, végül is, eléggé közel álltak egymáshoz. Eléggé közel ahhoz, hogy egy sötétség gömb mindkettejüket kitakarja. Az éjfekete varázslat ideiglenesen kitakarta őket, és zavarodottságuk alapján megállapítható volt, hogy egyikük se szokott hozzá az éjszakai hadviseléshez. A szellem eközben semmivé foszlott, csak hogy egy másik helyen keljen életre, és felém iramodott. Még mindig a térgörbítés hatása alatt nyögve készültem fel az éteri jelenés érkezésére. Nem volt túl sok tapasztalatom velük, így azt se tudtam, hogy milyen hatással lenne rám, hogy ha hozzám érne, bár mint ha valami ilyesmi támadott volna rám abban a régi, elhagyatott kastélyban, ahol a falból kinövő karok fogságába estem ideiglenesen...az érintésük akkor sem esett jól. Az mi is volt? Kísértet? Lidérc? Fantom? Van egyáltalán olyan? Utolsó varázserő tartalékaimmal tűzzel vettem körbe magamat, amelyen keresztül a dög nem tudott áthatolni és folyamatosan sebezte. Végül csak megszűnt a térgörbítés hatása is - szerencsére túlságosan hosszan nem lehetett fenntartani - és rohantam a sötétség gömb felé. Ideje volt ezt az egészet befejezni, főleg, hogy a varázserő szipolyozás is befejeződött. Itt volt a lehetőségem, amit nem szalaszthattam el. Az arkánmágus és a nekromanta is elhagyta a várúr tornyát, így én el tudtam lavírozni mellettük. S amint elég lendületre tettem szert, ellőttem a Holdlépést, így hirtelenjében mellettük jelentem meg. Az arkánmágus cselekedett, s bár látni nem láthatott, a lépteimet meghallotta és vaktában lőtt el egy arkánsugarat. Elakadva a saját lépteimben dőltem előre, így a varázslat pont felettem suhant el. Utáltam, amikor a flaskába bűvölt mágia ilyen nevetséges módon fejtette ki a hatását, de legalább az életemet megmentette. Egy ilyennel való közvetlen találkozás nem tett volna túl sok jót az egészségemnek. Kigurulva az esésből származó lendületet rögtön szúrtam, eltalálva a mágus lábikráját...vagy is a pajzsot, amit maga köré font. Idegesítő kacarászás a mágus részéről. Rohadjon már meg, még mennyi trükkje van ennek a kis szarcsimbóknak? ...s mi tartott eddig?
  Joe, bár nem látott át a sötétségen, rohamozott, eléggé bátor...na meg botor módon bele rohanva a halálpapba, aki kétségbeesetten próbált hátrálni a gömbből, hogy végre ismét láthassa a könyvét, és megidézhessen még valamit. A voksomat zombik mellett tettem volna le. Eléggé ellenállóak a fizikai sebesülések ellen ahhoz, hogy a kardokkal felfegyverzett zsoldosok ellen hatékony védelmet jelentsenek, bár ehhez hozzá tartozik az is, hogy iszonyat lassúak, így egy fürgébb ellenfél ellen hátrányt szenvednek. Két vagy három zozó viszont elég ideig feltarthatta volna Joe-t ahhoz, hogy akár az arkánmágus, akár a nekromanta újabb trükkhöz folyamodhasson. Felhördülve szúrtam ismét az arkánmágus felé, aki már a pajzs védelmét kihasználva, és a társa csattanását hallva rohanni kezdett, menet közben vaktában lőve el pár arkánlövedéket az irányomba. Kettő a vállamba talált, amelyek eléggé elzsibbasztották a kezemet ahhoz, hogy kiejtsem a kezemből Clandestine-t, egy pedig a mellkasom közepén csattant...a többi ártatlanul suhant el mellettem. A támadásom ennek következtében sikertelen volt, és a mágus elég teret nyert ahhoz, hogy kikászálódjon a sötétség gömbből...Tekintetünk találkozott egymással. Éreztem a mágia vad fellángolását, ahogy egy újabb támadásra készült. Clandestine-tól elvágva fókuszom sem volt, amivel a bennem tomboló energiákat tudtam volna...hát, fókuszálni, jobb szó híján, így csak a tapasztalatomra hagyatkozhattam. Félre vetődtem, s ahol az előbb álltam, most jó pár kis lövedék szántotta fel a talajt, majd még pár lövedék reppent Joe irányába, aki a nekromantába vagdosta a tőrét. De legalább kinyírta azt, és most idegesen horkant fel, ahogy a lövedékek inkább csak idegesítették, semmint hogy ártottak volna neki. A csatát végül az döntötte el, hogy mindketten elég gyorsan tápászkodtunk fel ahhoz, hogy az utolsó megmaradt ellenség ne tudjon reagálni. Egyszerre értünk a mágushoz, kezünk egyszerre lendült. Esélye sem volt, és most, hogy lenéztem a holttestére, semmi szánalmat nem éreztem iránta. Megpördülve Abigail irányába láttam, ahogy Hans a kút oldalának támasztja őt. Mindketten beszereztek pár vágást a lovag ellen, aki szerencsére szintúgy holtan feküdt előttük.
- Ti meg hogy kerültetek ide, Hans?
- Az egy hosszú történet, Karmazsin. Csak leróttunk egy adósságot...bár ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, jött volna ide a fene és inkább ittunk volna pár kört az emlékedre. A picsába is, majdnem kinyiffantunk! És a csóri lánynak orvosi ellátásra lesz szüksége, kivéve, ha van valami trükk a tarsolyodban...De egyelőre végezzük el, amiért ide jöttél, utána jöhet az alapos lecseszés...
- Úgy lesz, Hans...úgy lesz.
  Suttogtam, ahogy végig mértem a lakótornyot. A helyet, ahol talán válaszokat és nyomokat találok. Egy lépéssel közelebb - de ki tudja még, hogy hány lépés lesz ezen a göröngyös úton?

Felhasználó profiljának megtekintése

52 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Szept. 25, 2018 3:47 pm

Üdvözlet!

Még mindig nem értünk a végére, de már érezhetően közelítünk hozzá...
Az első élményeddel kapcsolatban már mondtam, mennyire tetszik Cyne, Kiril és Dumah trialógja. Imádom, amikor különféle entitások vitatkoznak, vicces szitukat tud ez szülni. A tudás korlátozásáról szóló elmélet pedig szintén találó, hogy így magyarázod meg ezt a technikai dolgot, szerintem nem találhatunk benne kifogást, ez a lore-magyarázat pedig fantasykönyvbe való érzést kelt. Az arkán- és rúnamágus említésével pedig akarva-akaratlan felidézted nemrég megrúnásult Theonkat. *Searches for utalás everywhere*

A második... nos, hosszú élményt ígértél, és nem is okoztál csalódást. Bár az én ízlésemnek már-már túlzottan hosszadalmas és részletes az elbeszélése minden egyes méternek és lépésnek, amit a kari megtesz, ez is fantasykönyvbe illő és egyébként dicséretesen részletes. A lopakodási és őrelintézési jelenet irodalmian idézi (számomra) az AC-t meg a Deus Exet. Tetszetős burleszkjelenet volt, amikor az őrre dobtad a krumplit.

[Mivel tudvalevően nyelvtannáci vagyok, szólnék, hogy még mindig egybeírandó sok dolog, amit különírsz (ezt majdnem én is), mint pl ujjbegy, rizikófaktor, abbamaradt, szerencsesorozat, végigmértem. Spongyát rá. Ezt azért volt muszáj beszúrni a közepébe, mert a végződésnek pozitívnak kell lennie.

A végső harcjelenet pedig szokásosan részletesre sikerült, jól el lehetett képzelni vizuálisan, és feltételezem, pihentebb aggyal és több idővel még jobban el lehetett volna. De esküszöm, ezekből filmet lehetne csinálni.
Jól bemutatja ez a 2. azt is, hogy milyen az, mikor a főhős azt mondja, megoldom ezt egyedül, aztán jönnek a bajtársak, és közlik, hogy nope. Furcsa, de kellemes Cyne-t nem egyedül látni. Remélem, sikerül úgy lezárnia a múltját, hogy most már rákapaszkodó indák nélkül újult erővel kezdhessen valami szépet és hasznosat az életével.

No ez lett volna az első értékelésem. Jutalmul ismét 200 tp-vel és 2000 váltóval bővítheted az egyébként sem csekélynek nevezhető adatlapod. Wink

Ui.: Ja, és még egy kedvenc rész (személyes kötődések, ugyebár...)
"Mit is mondott neked erről az a nőszemély, akit annyira nem nagyon kedvelsz?~
~ Míria von Eichenschild?~"
I felt you there, brother...

Felhasználó profiljának megtekintése

53 Re: Cynewulf/Sheatro on Csüt. Nov. 01, 2018 10:31 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
The Past that Haunst Us

- Jól vagy Abigail?
Fordultam aggódva a lányhoz. Hátát a kútnak vetve pihegett, miközben egy koszos ronggyal törölgette le a homlokáról szivárgó vért. A lovag ütése nyomán a bőr felszakadt és egy jó nagy púp jelent meg a homlokán. A véres pajzs ott hevert a lány lábai előtt, a néhai gazdája üveges tekintettel meredt az ég felé. Abigail révetegen nézett fel rám, szemében némi zavarodottsággal. Enyhe agyrázkódás, remélhetőleg többről nem lesz szó. Csak bólintott, majd folytatta tovább a tisztogatást. Már a táskámért nyúltam volna, aztán rájöttem, hogy a behatoláskor azt a sziklapárkányon hagytam a többi felszerelésemmel együtt.
Elfordulva a lánytól a várúr tornyát mértem fel. A helyi kívánalmaknak és adottságoknak megfelelően húzták fel. A vastag falak és a keskeny ablakok vagy legalábbis nyílások a falban mellőztek mindenféle pompát és díszítést, inkább a funkcionalitásra összpontosítottak a tervezéskor. A vastag tölgyfaajtó vasveretéssel volt megerősítve, de az évek még ezen a grandiózus darabon is meglátszottak. A szúk és az idő vasfoga mindent felőröl szépen lassan. Valahol bent kell lennie a válaszoknak, amelyeket kerestem - vagy éppenséggel a tárnában, bár ott csak rezet bányásztak még a régi korokban, ettől függetlenül eléggé nagynak kellett lennie ahhoz, hogy akár raktárként, akár kísérleti bázisként működjön. Két okból se szívesen mentem volna be oda: az első ok a Millingen-i bánya volt, ahol a megrontott farkasokon kívül találkoztam Hoshekh-kel, legalábbis a hangjával és a kultusz vezetőjével...s ahol rájöttem, hogy az életem korai időszaka egy merő nagy hazugság, amelyet Kiril "hozott létre"; a másodlagos ok szintúgy rossz élményekre és tapasztalatokra, nevezetesen a Rotmantel bázisra építkezett. Tehát marad a központi torony és ha ott nem lesz semmi, hát akkor le kell nyelnem a rossz érzéseimet és bemerészkedni oda is.
Az udvaron túl sok minden nem zajlott a jelen pillanatban. Hans és Joe alaposan felmérték a sebeiket - túl sokat nem kaptak - és azokat látták el Abigail-hez hasonlatos módon. Én szerencsére még sérülések nélkül úsztam meg az eddigi viszontagságokat, bár lehet, hogy a szerencsém előbb vagy utóbb ki fog fogyni, de erre volt a gyógyitalom előkészítve. Egy ideig elgondolkoztam azon, hogy vajon még lehetnek-e ellenségek a váron belül, de aztán megnyugtattam magam, hogy ha lettek is volna, már rég csatlakoztak volna a rövidke küzdelemhez, bár Abigail úgy mondta, hogy többen kéne legyenek, de lehet, hogy páran leléceltek, amikor a zsákmány nem elégítette ki az igényeiket, vagy éppen a társaik zabálták fel őket, amikor az ételellátmány alaposan megcsappant. Akárhogy is, elvileg biztonságosnak kellett volna lennie. Ettől függetlenül görcsösen markoltam Fury markolatát, majd felkaptam a földről Clandestine-t és merev testtartással meredtem az ajtóra.
- Mi a gond Karmazsin? Úgy meredsz arra a szarra, mint ha szellemet láttál volna. Ja nem, az már meg volt. Mocskos nekromanták... - köpött ki a zsoldosvezér, menet közben nem szalasztva el a lehetőséget, hogy vasveretes csizmájának orrával fejbe rúgja az elesett holdidézőt.
- Csak félek - szóltam vissza, miközben hátamat a hideg kőnek vetettem és a holdat néztem, amely most szégyenlősen bújt el a felhők takarása mögött.
- Akárkik is voltak itt, azokkal végeztünk már...
- Félreértesz. Nem a harctól félek. Hanem attól, amit bent találhatunk. Vagy amit nem találunk bent. Félek, hogy mindez hiába való volt és nem találok válaszokat.
- Pfff...túl sokat aggodalmaskodsz. Oké, kissé rizikós volt és őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogyan képzelted, hogy majd egyedül kiirtod a teljes bandát. Te teljesen meg vagy veszve?
Sziszegte Hans, miközben behúzott engem az ajtón, hogy a többiektől eltávolodjunk. Joe csak fél pillanatra nézett fel a testek átkutatásából, majd vissza is fordult a tevékenységéhez, Abigail pedig a csatapengéjére támaszkodva mászkált kissé ingatagon az udvarban, határozottan a barakkok felé tartva.
- Még is, mit vártál tőlem? Nem akartam belerángatni a lányt az ügybe, meg nem is nagyon tűnt úgy, mint ha hajlamos lett volna arra, hogy velem tartson. Mentem volna vissza erősítésért? És még is, kitől kértem volna? Arról se volt fogalmam, hogy Ti egyáltalán kaphatóak lettetek volna rá, nem hogy még fel is tűnjetek itt. Apropó: mi a francot kerestek itt?
- A kiscsaj győzött meg minket...tudtomon kívül tartóztam neki egyel. Hosszú történet, nem fogom elmesélni neked, abban is biztos lehetsz. De most nem ez a lényeg. Meg is halhattál volna, te barom.
- Ja. És?
- Mi az, hogy "és"? Tudod te, hogy mennyi papírmunkával járt volna az?
- Rohadj meg, Hans... - vágtam vissza a debil módon vigyorgó kapitányra.
- Rohadjon meg, Hans Kauzohr kapitány neked...
- Figyelj, ha Armin-nak nem adtam meg a hercegi titulust, akkor majd szerinted veled fogom elkezdeni? Ismerhetnél: úgy szarok az autoritásra és a címekre, mint annak a rendje.
- Átkozom is a napot, amikor megjelentetek a főhadiszállásunkon. Tehát: mit szándékozol kezdeni ezzel a szituációval, amibe belecsöppentél?
- Feltérképezem a terepet, természetesen- vontam fel a szemöldökömet. Ez teljesen nyilvánvaló volt.
- Abigail-re gondoltam, te suvickolt képű füstölő szökevény. A lánynak meg vannak a titkai...és ha nem vetted volna észre az űzöttséget a szemében, hát akkor most mondom neked: ott van és elég könnyű észrevenni. Ha tippelnem kéne, akkor olyan egyedül van ebben a világban, mint a farkad a lábad között. Már ha van egyáltalán. Nem vagyok teljes mértékben meggyőződve róla.
- Akkor lennék meglepődve, ha biztosra tudnád. . Meg kissé meg is rettenve, és seggel a falnak aludnék mindig, dupla lakattal az ajtómon. Csak megnyugtatásképen: ott van az, hogy elvileg férfi lennék, vagy mi a szösz és nem is ülve húgyálok. Csak néha napján...De amúgy meg Abigail nincs egyedül. Mondta nekem, hogy a társaival szerezték az infót erről a várról is - csóváltam meg a fejemet tagadólag.
- Említett bármit is, ami arra utalt, hogy frissek ezek az értesülések? Több hetesek vagy akár hónaposak is lehetnek. Amikor beszélgettem vele az ide vezető úton, figyeltem a szavaira. Egyszer se említette, hogy a többiek a közelben lennének, és ki lenne az az elmebeteg, aki egyedül elenged egy ilyen tapasztalatlan harcost? Már mint, láthattad, épp hogy csak megtudja fogni azt az átkozott csatapengét anélkül, hogy magát koncolná fel.
- Figyelj, a lány nem az én felelősségem. Ő megkért, hogy segítsek neki vagy nekik: kölcsönösen előnyös üzletet kötöttünk, se több, se kevesebb.
- Na ide figyelj te utolsó anyaszomorító! - Hans olyan erővel szorított a falnak hirtelen felindulásból, hogy még reagálni se volt rá időm és a felkarja pont a torkomnak szegeződött, így levegőt is alig kaptam. - Felőlem aztán játszhatod itt a nagy szerepedet, hogy Te egy magányos farkas vagy mi a jó bánatos franc vagy...a Te dolgod, hogy mit kezdesz magaddal és hogy milyen szerencsétlen történeteket találsz ki a fejedben. De gondolkodjál már egy kicsit! - a hangját nem emelte fel, azonban az a hideg kegyetlenség és méreg, ami a szavaiból csöpögött csak még rosszabb volt. Vöröslő arca, indulattól lángoló szemei még sokáig fognak kísérteni. - Amióta a népetek kivándorolt, alig maradtatok szinte maréknyian. Az ember azt hinné, hogy most aztán majd összefogtok! A lány egyedül van ebben a világban és kire másra számíthatna, ha még rád sem, a saját fajtájára? Nöjjél már fel és húzd ki a fejedet abból a márványszín seggedből és nézz már körül egy kicsit! A lánynak szüksége van rád! És neked is szükséged van rá, legalábbis úgy kéne, hogy legyen...Hidd el, nem akarod megérni azt, hogy még többen elveszítsék a reményt. Akár akarod, akár nem, a döntéseid és a cselekedeteid most már jobban kihatással vannak a fajtádra, mint valaha is volt. Azt meg ne is próbáld nekem beadni, hogy nem törődsz velük! Meg kellett mozgatnom pár szálat, utána érdeklődnöm a dolgoknak, adósságokat behajtani, mert tudnom kellett, hogy Te még is, ki a jó büdös franc vagy, ha már a beosztottam vagy. Jelentős részt vállaltál abban, hogy megtaláld a tünde hercegnőtök támadóit. Ott voltál a csatában, amit a Tünde-erdőért vívtak a Kivándorlás előtt. Törődsz Te velük, úgy hogy ideje lenne összekapnod magad. Ha nem, akkor én itt helyben felkoncollak, mert az ilyen szívtelen faszokat aztán ki nem állhatom. Értve vagyok?!
Az utolsó szó már elég hangosra sikeredett ahhoz, hogy Joe is megjelenjen az ajtóban...aztán a fejét csóválva ment vissza az udvarra. Hans elengedett és erőtlenül rogytam össze a fal tövében. Távolodó léptek zaja, ahogy a kapitány is követte Joe példáját, én pedig ott maradtam a huzatos, több éves vagy évszázados porral és pókhálókkal fedett lépcsőházban.
- Rohadjon meg, akkor sem az én dolgom...
~ Tudod, igaza van. Rohadjak meg, szar dolog beismerni egy ember igazát, de most kénytelen vagyok. Gondolj bele, hogy ha Kristen élne és mindenki más magára hagyná, hogy érezhetné magát? Gondolj bele, hogy esélyed lenne segíteni rajta...itt a lehetőséged rá.~
~ Abigail nem Kristen. Sose lesz az...~
~ Ez az egész bosszúsdi dolog nem csak rólam és rólad szól. Egy rossz jóvá tételéről. De ha menet közben minden másra vak vagy, akkor az egész nem ér semmit sem. A lány is megszenvedte az apánk tetteit, vagy azokét, akikkel összedolgozott. Ha rajta nem segítesz, akkor akár hagyhatod is ezt az egészet és takarodhatsz vissza a kis zugodba siratni magad és siránkozni. Hold Anya lengő melleire: szedd már tényleg össze magad.~
- Csodálatos. Dumah, neked is van valami hozzáfűzni valód?
~ Nem, ehhez nincs semmi, Crispin Shadowbane. Bár egyetértek a többiekkel. Ti halandók nem értitek meg, hogy az ilyen kötelékeknek mekkora hatalma van. A sorsotok összefonódott, akár akarod, akár nem. Menj...mert tudom, hogy menni akarsz, csak nehéz kitörni abból a várból, amit a lelked köré építettél. Nehéz számodra még valakivel törődni, amikor annyian "árultak el" azok közül, akiket közel engedtél magadhoz. De nem élhetsz örökké bezárkózva.~

Idegesen csörtettem ki az udvarra. Joe csak intett a kezével a barakk felé, Hans tüntetőleg elfordult és inkább a testek további átkutatásával és egy halomra hordásával volt elfoglalva. Átlépve a lándzsás katona holttestén a barakkhoz sétáltam. Bent valami épp abban a pillanatban tört össze hangosan, hogy beléptem volna. Megálltam az ajtó előtt és egy ideig haboztam, aztán végül csak bementem. A benti félhomályban - Abigail menet közben egy fáklyát meggyújtott, amit egy fal takart ki - láttam, ahogy a lány a priccsek melletti ládákat feszegeti fel, bár többségük már régóta üresen állt. Lépteim zajára megmerevedett és az ágyon fekvő fegyveréért nyúlt. Mozdulata félúton akadt meg.
- Nem sok minden van itt, amit használni tudnánk. Leginkább régi göncök, rozsdás kések és evőeszközök. A patkányok se nagyon találtak itt semmi emészteni valót, mi se fogunk szerintem.
A fiatal nő hangja érzelemmentes, szürke és lapos volt, mint aki nagyon erőlködik azon, hogy így is maradjon. Most láttam meg Dracon-t, akit órákkal ezelőtt hagytam magára Abigail-lel. A sárkánygyík hangosan prüszkölt, ahogy a több éves porréteg felszállt és az orrát irritálta. Mancsaival az orrát paskolta és a fejét rázva próbált megszabadulni az orrlyukaiba szálló portól, aztán inkább ki is rohant a szobából. Halvány mosollyal figyeltem a sárkánygyík visszavonulását. Lehuppantam az egyik priccsre, amely hangosan nyögött a hirtelen súly miatt, de egyelőre még nem adta meg magát.
- Hol vannak a többiek, Abigail?
- Az neked ne számítson. Itt nemsokára végzünk, utána mehet mindenki a maga útjára.
Lépett arrébb egy ládától. A teste megfeszült, ahogy az egyik ablakon nézett ki az éjszakai tájra. Azonban láttam, ahogy a válla kissé megremeg, és a hangja se volt annyira magabiztos és fenyegető, mint amilyennek akarta volna. Felsóhajtottam.
- Nincsenek többiek, nem igaz? Abigail...
- Semmi közöd hozzá, érted? - csattant fel a lány, most már végre felém fordulva. A szeméből pár könnycsepp indult meg, a holdfény visszacsillant rajtuk s olybá' tűntek, mint ha gyémántok lettek volna.
- A Kivándorlás?
Semmi válasz. Felálltam az ágyról és pár tétova lépést tettem meg a lány felé. Nem mozdult, csak bánatosan nézett engem, kezei a mellkasa előtt keresztezve, mint ha ismét csak átpróbálta volna ölelni magát. Egyik keze ösztönösen a nyakában lógó nyakék felé mozdult, amit eddig nem láttam nála.
- A szüleid...?
Két lépés választott el tőle. A keze olyan hirtelenséggel szakadt el a nyaklánctól, mint ha égette volna. Hold Anyára...Hans-nak igaza volt. A lány teljesen egyedül volt a népünk távozása óta. De hiszen hónapok teltek el azóta! Hogyan élte túl azt a kezdeti rázós időszakot? Miért folytatta tovább ezt a lehetetlen küldetést? Mire észbe kaptam volna, a karjaim már köré fonódtak. Egy ideig még ellenállt, gyengén próbált eltolni magától, s aztán mint ha egy jégcsap repedt volna meg...mint ha az eddigi szilárd elhatározottsága tört volna meg...a feje a vállamra hanyatlott és a vállgödrömbe fúrta azt. Egész testét zokogás rázta, s nem tudtam mást tenni, mint erősen tartani őt, kezeim gyengéden cirógatták a hátát.
- Sajnálom, Abigail. Nem tudtam....de én itt vagyok neked, oké? Tudom, nem sok és nem az, akit várnál, de...
- Túl messze voltam... - a hangja meg-megcsuklott két sírógörcs között, kezei kétségbeesetten markoltak bele a ruhámba. - A szüleim hátra maradtak az erdőben, ahogy a társaim is. Két hetet töltöttem el a hegyek árnyékában, mert úgy éreztem, hogy ki kell szellőztetni a fejemet. Nem...nem tudtam róla...semmi sem figyelmeztetett. Mik...mikor visszatértem a civi..lizációba, pletykákat hallottam. Elbeszéléseket. Rohantam...de már csak egy új, sötét, fenyegető erdőt találtam a régi otthonunk helyén. Itt hagytak engem. A saját szüleim! A saját bajtársaim! Itt hagytak...
-...egyedül - fejeztem be a mondatot. - Nem lehet, hogy ők itt maradtak, csak csatlakoztak egy karavánhoz, vagy...vagy elvándoroltak egy városba, netán faluba?
Kétségbeesetten keresgéltem a lehetőségek után. Az nem lehet, hogy a szülők magukra hagyják a gyermeküket csak azért, hogy megszabaduljanak Veronia mocskától. Nem akartam elhinni, hogy....hogy így magára hagyták volna őt. Magamból kinéztem volna, mert egy mocskos szar alak vagyok...de...de másoknak ehhez nem volt joguk! Hisz olyan fiatalka még.
- Kerestem...kutattam utánuk - zokogott fel Abigail, könnyei lassan eláztatták az ingemet. - Bejártam minden várost és falut és útszéli fogadót, amit csak találtam, itt is és északon is. Nem voltak az itt maradottak között. Elmentek....és...de miért? Miért tették ezt velem?
A lány elhátrált tőlem és könnyes szemmel nézett fel az arcomba. A szemek, amelyek most olyan vörösek voltak és duzzadtak...a könnyek úgy omlottak belőlük, mintha végtelen utánpótlásuk lenne. Mennyi ideje tartogathatta őket? Mennyi ideje rágódott ezen a csonton anélkül, hogy bárkivel beszélhetett volna róla?
- Nem tudom, Abigail. Sajnálom, de nem tudom. Csatlakozhattál volna másokhoz. Még maradtunk páran...
- Nekem csak ennyi maradt meg belőlük! A küldetésem....és ez...ez a vacak!
A nyakában lógó ékszerre kulcsolódtak kezei. Szép megmunkálású arany nyaklánc, rajta kacskaringós szimbólumokkal. Nem tudtam beazonosítani, hogy milyen szerepet szolgálhatott, valószínűleg csak egy csecsebecse volt, nem több. De ha ez maradt mindene a családjától...
- Vicces, nem? - törölte meg maszatos kezével a szemeit. - Elhagytak a szüleim és most segítek neked, hogy megölhesd a saját apádat - kacagott fel keserűen. De...az útjaink szétválnak, nem igaz? Te üldözöd tovább a nyomokat, én meg...majd lesz valami.
- Nem foglak magadra hagyni, Abigail...nem vagy egyedül ebben a világban - hangom fojtott volt, ahogy megpróbáltam visszatartani azt a haragot, amit éreztem. A szülei iránt. Az úgy nevezett barátai iránt.
A lány nem mondott semmit, csak visszatért az ölelésembe. Óvatosan vonszoltam az egyik ágy felé, és óvatosan lefektettem őt, majd ráterítettem pár pokrócot, amit előzőleg talált. Nem voltak túl tiszták, de jobb volt a semminél. Végig simítottam a haját, elhúzva a rakoncátlan szálakat az arcából.
- Most aludj, kislány. Pihenésre van szükséged...és amikor felébredsz...még itt leszek, oké? Dracon itt marad veled és vigyázni fog az álmodra.
Abigail csak erőtlenül bólintott. Még egyszer gondoskodóan megsimogattam az arcát, bár nem tudtam, hogy ebben az esetben mit is kéne tennem...mert ez egy teljesen új dolog volt számomra, majd szótlanul hagytam el a barakkot. Dracon ott üldögélt a bejárat mellett, kérdően nézett fel rám.
- Menj oda cimbora. Legyél ott neki. Szüksége lesz rád. Csak menj...
A sárkánygyík megértette a szavaimat, amelyek most olyan gyengédek voltak, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán még képes leszek rá valaha is. Amikor fél perc múlva visszanéztem, Abigail a mellkasán pihegő sárkánygyíkot ölelte át és halkan szipogott, miközben Dracon érdes nyelvével óvatosan nyalt végig az arcán, s még innen is hallottam azt a mély, bensőjéből jövő dorombolás szerű hangot, amit ilyenkor hallatni szokott. A szívbemarkoló látványt nem bírtam tovább nézni, elszoruló torokkal indultam vissza a torony felé.

- Minden rendben lesz vele?
- Őszintén szólva, fogalmam sincs, Hans - csóváltam meg a fejemet, miközben lehuppantam a menet közben újragyújtott tábortűz mellé. - A szülei és a barátai is itt hagyták.
- Ezt mondtam neked, te fajankó. S mit szándékozol tenni?
- Erről sincs semmi fogalmam. Talán...
- Csatlakozik hozzánk. Jól el lesz a zsoldosok között, és vigyázni fogunk rá. Aki csak egy ujjal is hozzáér, annak én tördelem el az összes ujját és dugom fel azokat a szemgödrébe.
Joe hangja kérlelhetetlen volt és Hans-nak se volt semmi kedve vitatkozni vele. Joe, az a nagy darab mamlasz sok mindenkit elvesztett az évek során, többek között egy lányt, aki Abigail-lel egykorú lett volna, ha...ha még életben van. Mindenkinek sötét és hányattatott múltja volt és ez valahogy közelebb hozott minket. A keserű gondolatok ott köröztek az elmém körül, de egyelőre elhessegettem őket. Igen, ez egy megoldás lehet...s legalább így eléggé közel lesz hozzám a lány, hogy vigyázni tudjak rá, hogy ne érezze azt, hogy egyedül van. Ki tudja, még a végén remélhetőleg összebarátkozik egy-kettő fajtársunkkal, akik szintúgy ott tengetik az életüket. Reménykedtem benne.
- Nos, hát minél hamarabb végzünk itt, annál hamarabb visszamehetünk Hellenburg-ba. Nem hinném, hogy túlságosan örülnének, ha tovább maradnánk távol.
A többiek csak hallgattak. Hans egy hosszú ággal piszkálta a pattogó fadarabokat, visszalökdösve azokat, amelyek kiestek a tűzből. Joe egy flaskát szorongatott a kezében, és az előtte lévő tárgyakat vizsgálgatta épp, amelyeket az elesett banditáktól szedett össze. Elég volt egy gyors pillantást vetnem a halomra, hogy tudjam, semmi érdekfeszítő nincsen közöttük. Inkább csak mementóként szolgálnak majd a jövőben, szuvenírként. A térdemre csaptam, majd felálltam.
- Én bemegyek a toronyba...mögöttetek meg gondolom eléggé hosszú út áll ahhoz, hogy inkább ledőljetek.
- Abban biztos lehetsz. Mi csak a banditákkal szórakoztunk el, a többi a Te dolgod Karmazsin...vagy Crispin, ahogy akarod nevezni magadat manapság. De azért legyél óvatos - ki tudja, hogy még mi maradt itt.
- Az a célom, hogy ezt megtudjam. Amúgy abban a toronyban - mutattam az elsőre, amit megmásztam - van két ember íjász teteme, a másikban pedig kettő tündéé. Már ha kezdeni akartok vele valamit.
- Áh, már rég kihűltek. Nincs gusztusom hozzá...
- Joe? Mi a franc?
- Sötét humorról nem hallottál még? Hogy ti mennyire egy savanyú képű anyarontók vagytok...
- Na én innen lépek, mielőtt még a savanyú katona -, és akasztófahumorból még többet kapok.

HANS KAUZOHR
JOE
ABIGAIL BLACKSTONE
DUMAH
KIRIL

Felhasználó profiljának megtekintése

54 Re: Cynewulf/Sheatro on Csüt. Nov. 01, 2018 11:00 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Blood and Bones
"Még mindig nem találtam meg...de talán már közel járok. A vérben és csontban hatalom van..."
- Nico Schönfeld


Még ott voltak a porban a nyomaink, amit hagytunk magunk mögött, amikor Hans a falhoz szorított. Viszont ezeken a nyomokon kívül ott voltak a banditák lépteinek lenyomatai is. Nem szántam rájuk egy futó pillantásnál többet, akármilyen információt is olvastam volna ki belőlük, az már rég irreleváns volt azoknak a halálával. Óvatosan léptem át az ötödik lépcsőfokot, ami a régi hagyományoknak megfelelően magasabb volt a többinél. Ősi védekezési mód, mely szerint a tornyok lépcsőházában egy-egy fokot nagyobbra hagynak, így a támadók, akik ezt nem tudják, elesnek benne, ezzel előnyhöz juttatva a trükköt ismerő védőket. Hangosan prüszköltem, ahogy lépteim nyomán vastag porfelhő szállt fel és erősen irritálta az orromat. A kint látható borostyánok és egyéb futónövények nyomai itt is láthatóak voltak, vaskos indákként nyomultak be az apró réseken, amelyeket erre felé ablaknak mertek hívni. Vagy két tucat fok után elértem az első emeletet. Nem volt egy nagy eresztés. Egy rövidke folyosó után egy T-elágazás, mindkét szárának a végén egy-egy ajtó. Óvatosan közelítettem a jobb oldali felé, kezemben Clandestine-nal. A holdezüst éjgyilok megnyugtatóan feküdt az alkaromon, és a mostani felfokozott idegállapotomban a felszenteléssel járó enyhén kellemetlen érzést szinte alig éreztem.
~ Ha ennyire irtózol a felszenteléstől, az Urunk adományától, miért hordod még mindig magadnál?~
~ Mert szükségem van az erejére, hogy irányítani tudjam a bennem rejtőző kiaknázatlan energiákat. Bár jó kiképzést kaptam, hogy mit is jelent druidának lenni, de kell egy fókusztárgy, hogy egyáltalán használni tudjam azokat. Clandestine lett az...~
~ Na meg mert mazochista.~
~ Kiril Shadowbane, mondd csak, neked miért kell minden beszélgetésbe közbe kotyognod?~
~ Mondd csak Dumah Szárnyaska Picsa, miért kell mindig a teljes nevet használnod? "Crispin Shadowbane" így, "Kiril Shadowbane" úgy. ~
~ Crispin Shadowbane... - nyomta meg a szeráf az utolsó szót, nyomatékosítva azt. ~ Nagyra értékelem az erődet és a kitartásodat.~
~ Na persze, még nyalizzál is neki. Okos kis csibécske...~
~ Mint mondottam, értékelem az erődet és a kitartásodat, hogy még nem kergetett annyira őrületbe ez az entitás a fejedben, hogy nem vetted a saját életedet.~
~ Na várj, szerinted öngyilkosnak kéne lennie a saját testvére miatt?~ - csattant fel Kiril felháborodottan.
~ Én csupán nyaliztam egy kicsit, ahogy Te említetted. Nem értem, hogy hol van ebben a probléma.~
~ Hold Apa adjon nekem türelmet hozzátok, mert ha erőt ad, én kinyírlak titeket, esküszöm! Koncentrálhatnánk végre a feladatra?~
Legnagyobb örömömre mindkettő "entitás" a következőkben kussban maradt, bár éreztem Kiril forrongását és Dumah önelégült kuncogását. Én mivel érdemeltem mindezt ki? Óvatosan nyitottam résnyire az előttem álló ajtót, miután összeszedtem magamat. Bent sötét fogadott, bár az egyik résen keresztül elég holdfény áradt be ahhoz, hogy jól belássam az egészet. Egy néhai hálószoba lehetett, azonban a pókok teljes mértékben kisajátították maguknak és a banditák nem szenteltek neki annyi figyelmet, hogy megküzdjenek a soklábú betolakodókkal. Kezemmel söpörtem végig a fehér fonalakat, felháborodott pókocskák egész sorát verve fel ezzel. Ha lett volna szájuk, most minden bizonnyal elégedetlenül és felháborodottan csipogtak volna - Hold Anya és a Természet kegyes volt hozzánk, hogy nem adtak nekik hangot. Beszélő pókok - még csak az hiányozna! De végül is öt perc kutakodás után hagytam őket békén megjavítani a hálóikat - nem volt itt semmi sem, ami említésre méltó lett volna. Csak egy letűnt kor szomorú mementói.
A bal oldali ajtó már érdekesebb dolgokat rejtett. Pár percig elpiszmogtam vele, mire annyira letisztítottam az egyik festményt, hogy lássam a tartalmát is, bár a festék már rég kifakult, a színek elmosódottak és erőtlenek voltak. Valaha egy büszke férfit ábrázolt teljes páncélzatban. Alakja magasabbnak tetszett a hegyeknél is. Gondolom az első várúr lehetett az, és a maga megkapó emberi módján cseppet sem volt egoista...csak a hegyeknél is magasabb volt. Ugyan már, ebben hol lenne a túlzás? A szekrényeket átkutatva csak molyrágta ruhákat és apró fehér csontokat s bagolyköpeteket találtam. Hát, ez az emelet nem jelentett valami túl sok meglepetést, irány a következő emelet!

A második emelet struktúrájában az alatta lévőt utánozta le. Ugyanaz az elágazás, ugyanúgy két szoba mindkét végén. Viszont ez már rakott volt, bár a néhai bitorlóik már a túlvilágon lógatták a lábukat és élvezték az öröklétet. A banditák nem voltak valami túl tisztaságmániás egyének, ezt már az elején leszűrhettem volna. A jobb oldali ajtó mögött rejlő szobában az északi torony tünde íjászai lakhattak, legalábbis a priccsek mellett szétszórva heverő táskák tartalma erre utalt. Pót idegek, viasz, pár toll és nyílvessző hegyek, egy kicsorbult köszörűkő és fáklyaolaj, illetve egy-két tünde nyelven íródott könyv, amely a jelzések szerint valaha a Hellenburgi Nagykönyvtár tulajdonában voltak, egészen addig, míg lábuk nem kélt. "Veronia vadjainak encyclopedia-ja" és a "Fukar Thomas kalandjai". Csodálatos olvasmányok lehettek, de engem valahogy nem tudott volna lekötni a tartalmuk. Az egyik zsák tartalmát kiborítottam a földre és belepakoltam azokat a ruhákat és élelmet, amit találtam, meg a két kulacsnyi vizet. Némi szaglászás után megállapíthattam, hogy legalább a víz nem volt poshadt, az almák még egészen frissek voltak, a kenyér már kevésbé volt alkalmas fogyasztásra, így azt hagytam is a fenébe. A bal oldali szoba a déli torony emberíjászainak volt a szállása. Felszerelésében nagyjából egyezett a tündékével, bár valamelyikük - gondolom a nő és nem Jörg - némileg rendben tartotta ezt a részt. Egy porszem nem sok, annyi se volt a bútorokon, varrótűk és cérnák egész hada egy rosszul visszazárt ládában, illetve egy meglazult padlódeszka alatt két erszény, benne a félretett pénzükkel. Fél pillanatig elgondolkoztam azon, hogy magamhoz veszem az érméket, de aztán letettem róla. Nem volt gyomrom a gyáva és aljas módon megszerzett pénzhez nyúlni.

A harmadik és negyedik emelet a kinti őrök szállása volt, vagyis a lándzsásé és azon háromé, akik a tábortűz körül sertepetéltek. Még némi ellátmányt vettem itt magamhoz és pár ruhát, aztán már mentem is tovább. Éreztem, hogy akármi is lesz, az a fenti emeleteken lesz. A pajzsos alak a tippem szerint vagy a nekromanta, vagy az arkánmágus személyi testőre lehetett és valamelyikük - inkább az arkán - a csoport vezetőjének nem túl becses címében tetszeleghetett. A meglátásaim helyesnek bizonyult. Itt már a torony belső felépítése is megváltozott. A lépcsőházból kiérve egy hatalmas, nyílt terem nyílt, amely a torony teljes egészét magában foglalta. A belmagassága valahol a 11 és 12 láb között lehetett. Jó magas volt, és ennek megfelelően huzatos. A kandallóban megrakott tűz még most is pattogott, de túl sok meleget nem hozott, ahhoz ez a kis valami túl kevés volt, hogy egy ekkora termet befűtsön. A falakból áradt a hideg, viszont a padlón vastag szőnyeg volt, amely puhán elnyelte lépteim zaját, és az ablakrések előtt vastag függönyök díszelegtek. A baldachinos ágyak fenyőből készültek készültek, a szófák huzata valamiféle bársony lehetett. Minden kétséget kizáróan valamelyik átutazó kereskedő, vagy egy közeli település asztalosmesterének portékájának kirablásából szerzett bútorok. Az egyik fal szinte teljes egészét egy hatalmas könyvespolc fedte le, rajta tucatszámra régi kötetek. A gerincekre felvésett címeket átböngészve megállapíthattam, hogy akárkié is volt ez a gyűjtemény, az tanult ember volt - és leginkább a sötét praktikák érdekelték. Nekromancia, vérmágia, anatómiai ismeretek...olyan dolgok, amelyeket egyes vámpírcsaládok bőszen védelmeztek. Különböző mágiaelmélettel foglalkozó könyvek egész sora.
Gyorsan átfutottam a könyveket. Ha mindezt át kell böngésznem ahhoz, hogy válaszokat találjak, akkor most feladom ezt az egészet a fenébe. Aztán a tekintetem megakadt egy bőrkötetes naplón, amely az egyik tölgyfa asztalon hevert. Kinyitva azt határozott vonalvezetésű írással egy naplót találhattam. A könyv első pár lapja különböző pecséteket és mágikus jelek leírását tartalmazták. Nem értettem semmit sem ehhez a témához, de nem hajazott arra, amit egy necronomicon-tól vagy akár egy sötét tanokat tartalmazó grimoir-tól vártam volna el. Az arkánmágusé lesz, döntöttem el magamban. Jó pár oldalt átugrottam, amiben a könyvekben talált tudásokat gyűjtötte össze, már amik érdekelték őt. Aztán...

"Megérkezésünk utáni harmadik hónap második hetének utolsó napja
Ma ismét megpróbáltunk behatolni a felső emeletre vezető szobába. Andreas figyelmeztetett minket, hogy valami sötét erő lengi körül azt az ajtót, de Isaac-ot ez nem nagyon hatotta meg. Erővel próbálta berúgni az ajtót, aztán valami hirtelen energiakisüléstől akkorát repült, hogy az egész lépcsősoron leszánkázott. A nyakát szegte és pár törött bordát is beszerzett a guruláskor. Megtiltottam a többieknek, hogy az ajtóval foglalkozzanak. Olyan mágiával védik azt az emeletet, amilyennel még nem találkoztam az életem során. Akármi is van mögötte, az biztos, hogy eléggé fontos, de az életemet azért nem kockáztatnám érte."

"Két hét telt el az első próbálkozás óta. Az embereim úgy kerülték azt az átkozott ajtót, mintha legalábbis a Pokolba vezető alagút lenne. Egyszer rajtakaptam Andreas-t, ahogy az emeleten ólálkodik, amikor szembesítettem őt a ténnyel, azt hazudta, hogy csak alva járt. Aha...a nap kellős közepén. Az a hülye nekromanta még egyszer kinyirat minket. Tegnap az az ostoba tünde picsa megpróbálta kívülről megmászni a falat. Majdnem lezuhant. Azon nyomban leparancsoltam őt. Három napig Ő takarította a latrinákat az engedetlensége miatt."

" Megérkezünk utáni hatodik hónap francsetudja hányadik hetének francokatseérdekel hányadik napja
Nem értem, hogy egyáltalán mi a francért írogatom ezt a vackot. Alfred csak jókat kuncog és folyton az ágyában akar látni. Ha a többiek megtudják, hogy milyen bűnös kapcsolatot folytatunk egymással, akkor ugrott a vezetői beosztásom. Bár így is zúgolódnak, hisz már jó ideje nem csaptunk le egy karavánra sem. Nem mintha túl sok mászkált volna a környéken. De nem...nekem be kell jutnom oda. Ma találtam egy írást az ajtó melletti falon, amelyet eddig hülye gazok takartak. >>A vérben és csontban hatalom van!<< Nem nagyon akartam megtudni, hogy ez még is mit jelent. Megpróbáltam kinyitni az ajtót. Valami átkozott vacak megszúrt engem. A fene az egyenetlen megmunkálásba.."

" Nem várhatunk tovább. Holnap útra kell kelnünk. A déli toronyban tartózkodó mamlasz barmok egyszer-kétszer mintha valakit láttak volna a közeli erdőben, de az alak túl gyorsan eltűnt ahhoz, hogy egyáltalán biztosak lehessenek abban, hogy van is ott valaki. A seb kezd elfertőződni. Még egy ideig rejtegetni tudom, de az erőm folyamatosan apad. El kell hagynunk ezt az átkozott helyet. Nem ér meg annyit annak az átkozott nekromantának a titka, hogy még tovább itt maradjak. Andreas nem fog örülni - szerinte annak a mocskos sötét elfnek a tudása felbecsülhetetlen lenne a számára. Rohadjon meg, az életem fontosabb!"


Ez volt az utolsó bejegyzés. A napló töredéke némileg elgondolkoztatott. Akármi is volt itt elrejtve, az a felső emeleten volt, amit viszont úgy látszik, hogy valami mágia véd az illetéktelen behatolóktól. A sötét elf nekromanta nem lehetett más, mint a drága apukám. Akármit is őrzött itt, eléggé fontos volt ahhoz, hogy alaposan megvédje. A kérdés az, hogy miért nem vitte magával? Vagy ha magával vitte, akármit is talált itt, akkor miért védte még mindig a szobát? Az egyik rövidke idézet rossz emlékeket idézett fel bennem. Már olvastam ezeket a sorokat valahol és nem is volt nehéz felidézni, hogy hol. A lemészárolt és darabjaira metélt áldozatok látványát nehéz volt kiverni a fejemből, ahogy a nevet is, amelyhez köthetőek voltak: Nico Schönfeld, Carolusburg elmebeteg tömeggyilkosának áldozatai. De mit keresett itt az írása? Összedolgozott volna az apámmal? Végül is, az elmerokkantak jól érzik magukat egymás társaságában. Ha tippelnem kellett volna, akkor az az alak, akit a déli toronyból láttak, Abigail lehetett, aki annyira nem értett a lopakodáshoz és nem volt távcsöve sem, hogy távolról mérje fel a várat. A megjelenése eléggé idegesíthette az arkánmágust ahhoz, hogy szedelőzködni kezdjenek. Balszerencséjükre betoppantunk és megakadályoztuk őket ezen aljas visszavonulásban.
A mögülem érkező léptek zajától riadtan ugortam fel és fordultam meg. Hans halkan kuncogott, miközben elégedetten figyelgette a szoba berendezését. Ujjait végig futtatta a drága ágynemű huzatokon, majd belevetette magát az egyik süppedős fotelba, lábait feldobva az asztalra, amely valószínűleg többe került, mint az Ő fél éves keresete.
- Ezt a luxust azért meg tudnám szokni! - füttyentette el magát a zsoldosvezér.
- Ja, gondolj bele, hány szerencsétlen ártatlannak kellett meghalnia érte.
- Te aztán jól értesz ahhoz, hogyan lombozd le mások hangulatát. Na de mondd csak: találtál valami használhatót? Nem bírtam lent maradni. Joe bedobta a szunyát, és úgy horkol, hogy a környék összes madara visszavonulót fújt hirtelenjében.
- Csak az arkán mágus naplóját. Amit keresünk az a felső emeleten lesz...de az ajtót védelmező mágia zárja le. Fogalmam sincs, hogyan fogunk átjutni rajta.
- Majd csak kitalálsz valamit. Okos fiú vagy te...legalábbis szeretném azt hinni, bár túl sok nyomát mindezidáig nem nagyon mutattad.
- A belém vetett bizalmad nagyon megható, Hans. Na akkor, jössz vagy még tovább mereszted a seggedet?
- Hé, a seggemről le lehet szállni! Nehogy azt merd mondani, hogy meghíztam!
- Egyik nap láttam, ahogy új lyukat fúrsz az övedre...
- Az magánügy! Ne vigyorogj úgy, mint egy félkegyelmű! Na, takarodj előre és remélhetőleg akármilyen mágia is védelmezi azt az emeletet, az fájdalmas halállal fog jutalmazni téged.
- A bizalmadnál már csak a kedvességed lehet nagyobb...
- Sose hazudtam, hogy kedves alak vagyok. Veled meg aztán főleg nem.
- Én is téged, Hans... - morogtam a nemlétező bajszom alatt.
- Hogy mit mondtál?
- Eh, hagyjuk...
- Én is úgy gondoltam.
Ezzel ezt a témát lezártnak tekintettük. A felső emeletre vezető lépcsősor hosszabb volt, mint az előzőek, és a huzatos lépcsőfordulóknál kénytelen voltam jobban összehúzni magamon a köpönyegemet. Az egyik erősebb szélhuzat kioltotta Hans fáklyáját, amit az előző szobában rekvirált magának. Némi druida mágiával újragyújtottam azt, hogy lássak is valamit, majd folytattuk tovább az utunkat. Végül elérkeztünk a padlás szintre. Azt egy fekete ajtó zárta el a lépcsőháztól. A falon végig futónövények voltak, kivéve egy részen, amit az arkánmágus tisztított meg.
- A vérben és csontban hatalom van! Ez meg mi a francot akar jelenteni?
- Csak egy elmebeteg irománya. Már halott...
- T e aztán tudod, hogyan szerezz új barátokat. Legalább megérdemelte?
- Túlságosan is gyors halált halt ahhoz képest, amit érdemelt volna.
- Aha, értem...
Legyintettem egyet, hogy most már hallgasson el egy kicsit és közelebb óvakodtam az ajtóhoz. A karomon lévő összes szőrszál felállt, ahogy közeledtem hozzá és a mágia vad hullámai söpörtek végig rajtam. Akármilyen mágia is volt ezen ajtó mögött az erős volt. Mint egy fal, amelyen hullámok fodrozódtak keresztül.
- Valami ehhez hasonlót már láttam. Nem is olyan régen.
- Hadd találjam ki: a Hellenburg-i prostik próbálták védeni magukat tőled?
- Nem éppen. Az Eichenschild alatt lakozó Mélységi egyik ügynöke, aki nem mellesleg a város bárónéjének munkája volt. Annál a ribancnál már csak a Mestere nyújtott elbűvölőbb látványt.
- Hogy mi van? Egy olyan átkozott dög van a város alatt? ÉS Te találkoztál vele? És még élsz? - csattant fel a kapitány, miközben hátrált pár lépést az ajtótól.
- Bazi nagy szerencsénk volt a társaimmal. Ha az egyik tünde zsoldos nem találja ki a bitang mód egyszerű jelszót, akkor már Mélységi vacsoraként emésztődnék a gyomrában, már ha van neki egyáltalán. Nem egy olyan dolog, amire szívesen emlékezek. Na de nézzük...itt mi lehet a kulcs?
Tűnődtem el, miközben azért megtartva a távolságot méregettem az ajtót. A kilincsből egy kis tüske meredt ki, amelyen régi, megszáradt vér barnállott. Az arkánmágus szúrta meg magát ezzel, és akármi is volt rajta, az nem tett neki jót.
- Mondd csak, megnézted magadnak az arkánmágus tetemét?
- Nézte a halál. Joe gyűjtötte őket egy rakatra, hogy majd később elégeti őket. Mert?
- Megszúrta magát azzal az átkozott vacakkal a kilincsen. Méreg lehet, gondolom én.
- Tehát jó messze maradsz tőle és berúgod az ajtót?
- Aki előzőleg megpróbálta végig gurult az egész lépcsősoron és kitörte a nyakát. Nem...én csak simán kinyitom ezt a szart!
Mielőtt Hans reagálhatott volna, a kilincsért nyúltam. Éreztem, ahogy a tű beleszalad a tenyerembe, majd...halk kattanás, és az ajtó kitárult. Nem éreztem a szervezetemben keringő mérget, nem volt semmi, amit hatástalanítani tudtam volna. Vigyorogva fordultam vissza a kapitányhoz.
- A csontban és vérben hatalom van, Hans, ezt jegyezd meg. Az apám másra nem bízta volna azt, amit itt talált, csak magára...balszerencséjére én a vére vagyok.
- És mi van, hogy ha nem működött volna ez a szar? Hogy ha Te is megmérgezed magad?
- Ugyan már...a mérgeknek nincs túl sok hatása rám. Legalábbis szeretem ezt hinni. Na, jössz?
Szóltam hátra, ahogy a védelmező mágia leomlott. Nagy levegőt vettem, majd szélesebbre tártam az ajtót. A padlás nem volt túl magas, és itt már a torony is szűkült annyira, hogy ne lehessen a szoba túlságosan nagy. Bent romlott levegő és régi brutalitás bűze terjengett. Óvatosan mászkáltam körbe, nézegetve magamnak az üveghengereket, amelyekben valami zöld lé lötyögött és bennük emberinek tűnő testek lebegtek. Elfehéredtem a látványtól és alig bírtam visszatartani, hogy elhányjam magamat. Hans nem volt ennyire jó gyomrú. Megrökönyödésének nyoma hangosan placcsant a lépcsősoron, a hányadék bűzét innen is éreztem.
- Majd csak hozzászoksz. Úgy látszik, csak volt valami foganatja annak, hogy ennyi helyet bejártam Veronia-n. Ilyeneket a Millingen-i báró mocskos szolgájának pincéjében láttunk még Eva-val. Csak ott akkor farkastetemek voltak benne. Ez azért rosszabb. Nem hinném mondjuk, hogy a drága faterom a mocskok szolgálatába szegődött volna. Nem hinném, hogy bárkit is elismerne Mestereként.
Fecsegtem tovább laza, könnyed stílusban, már amennyire magamra tudtam erőltetni azt. Hans csak elfojtva nyögött fel és a falnak támaszkodott. Nem törődve a kapitány elborzadásával folytattam tovább a nézelődést. A padlón krétával felrótt pecsétek és egyéb jelek voltak, azonban akármilyen célt is szolgáltak, az már régen semmissé vált, főleg, mert a pecsétek is megrongálódtak. Lépteim alatt nyikorgott a padló, s pár helyen majdnem be is szakadt alattam. Innentől kezdve már kétszer is meggondoltam, hogy hova lépek. Végül eljutottam az asztalhoz, amelyet már belépésemkor láttam. Rajta tekercsek egész sorával és egy régi nekromanta könyvvel, ami a ghoul-okról szólt.
- Úgy látszik Crowne a legmocskosabb nekromanta tanok iránt érdeklődött. Ghoul-t akar gyártani? Az azért nem annyira egyszerű...és mi ez?
Felemeltem egy papírt. Rajta női nevek egész listája, mindegyik mellett a "Nem megfelelő alany" szavak díszelegtek és a leírásaik. Olyan részletek is voltak rajta, amelyektől a hideg is kirázott. Nagyon is komolyan vehette ezt a témát, mert vagy tucatnyi tényezőt és faktort figyelembe vett az áldozatai kiválasztása során. Elborzadtam attól, hogy az, akinek az életemet "köszönhettem" milyen mélyre is csúszott. Még tovább kutakodtam a tekercsek között, aztán inkább kiürítettem a táskám tartalmát és belepakoltam azokat, a ghoul könyvvel egyetemben. Utoljára egy cetlin akadt meg a szemem. Újra és újra átolvastam a sorokat...
- Na mi az? Mit találtál? Valami...Crispin?
Hans hangja óvatos volt, ahogy közeledett felém. Felnéztem rá, majd átnyújtottam neki a papírost.
- Hmm...nézzük csak. "Az itteni kutatásaim befejeződtek. A válaszok, amelyeket kutattam meg vannak. A terv a következő fázisába léphet. Ha végre-valahára megtalálod ezt a helyet, drága fiam, ajánlom, hogy a következő lépésed, ha javasolhatnám, a Nordkölen legyen. Üdvözlettel: Szerető apád."
- A rohadt mocsok...de honnan és hogyan?
- Tudta, hogy a Te véred is ki fogja nyitni ezt az ajtót. És tudta, hogy üldözni fogod és hogy eljutsz ide. Lehet, hogy Ő juttatta el valahogy az információt Abigail-hez is. Ki tudja, mennyi ideje tervezgeti ezt már. Nordkölen...az a hegy a Kősivatagnál, északon?
- Igen...egyszer már jártem a közelében még a háború kiújulása előtt. Ennek határozottan csapda szaga van.
- Tehát oda fogsz menni...
- Tehát oda fogok menni. Nincs más választásom.
- S napról napra meglepetést tudsz okozni nekem. Azt például nem néztem volna ki belőled, hogy ennyire ostoba vagy, hogy csak úgy besétálsz egy csapdába. Nyílt szemű ostobaság, ahogy öreganyám mondogatta.
- Ugyan már! Csak nem szeretnék csalódást okozni a drága apukámnak.
- Én....eh, hagyjuk. Túl hülye vagy ahhoz, hogy lebeszéljelek róla. Akkor gondolom itt végeztünk is.
- Holnap mehetünk vissza Hellenburg-ba. Hans. Meg kell ezt tennem, meg kell értened. Legalább ha a dolgok úgy sülnek el, ahogy a drága apukám akarja, megszabadulsz tőlem. Csak...vigyázzatok Abigail-re, jó?


Másnap reggel korán útnak indultunk. Joe nem túl sokat kérdezősködött arról, hogy mi is történt a toronyban. Az általa lakott máglya füstjét még mérföldekről távolabb is látni lehetett. A banditák testét égette el rajta, bár nem kegyeleti okokból, csupán azért, hogy még hírük hamvuk se maradjon. Bár a hamu résszel vitatkozni tudtam volna, de inkább nem tettem. Hans csöndbe burkolózva üldögélt a lova nyergében. Abigail egyelőre nem kérdezősködött és hozzánk csapódott, hisz túl sok választása nem nagyon volt. Csak két kis kitérőre álltunk meg: egyszer, hogy visszamenjek a párkányra a felszereléseimért és még egyszer, hogy a lány barlangjából összeszedjük az övéit. A Hellenburg-ig vezető út során csak ritkán szóltunk egymáshoz, ahogy mindenki a saját gondolataival és problémáival volt elfoglalva. Nekem bőven volt min merengenem...és még meg kellett terveznem azt is, hogyan hatolok be az északi területekre és jutok el az ottani hegységig. De előtte még alaposan át kell tanulmányoznom a tekercseket és a könyvet is, hátha találok valamit, ami a segítségemre lehetne. Egyre közelebb kerültem az apámhoz, a kérdés az, hogy végső soron meg fogja-e egyáltalán érni mindez? Még egyszer utoljára visszafordultam a régi vár felé, amelynek felső emeletéből még most is lángnyelvek csaptak ki és füst ömlött ki belőle. Arról, ami ott történt, nem kellett már senki másnak tudnia. Jobb, hogy ha mindent felemésztenek a lángok...


HANS KAUZOHR
JOE
ABIGAIL BLACKSTONE
DUMAH
KIRIL
ARKÁN MÁGUS NAPLÓJA

Felhasználó profiljának megtekintése

55 Re: Cynewulf/Sheatro on Pént. Nov. 02, 2018 12:42 am

1.: Az első élmény sokféle kérdést feszegetett, Cyne lelkiismeretét és meglepő módon kiderült, hogy még egy zsoldoskapitány is meg tudja neki mondani a magáét.
A nőjél még mindig nőjél - you are welcome, I am the nyelvtannáci.
Hans kifejezései valamint nagyon is viccesek, különösen tetszett a "suvickolt képű füstölőszökevény" (bár ez egybe, úgyhogy módosítottam) meg a "húzd ki a fejedet abból a márványszínű seggedből".. ja, hogy talán szalonképesebb dolgokat kéne kiemelnem? Hmm.. Rolling Eyes
"- Rohadjon meg, Hans Kauzohr kapitány neked..." Ez is jó volt.
Aztán pedig amit Abigaillel műveltél, hát, őszintén meglepett, hogy végre láthattuk Cyne-nak egy ilyen abszolút jószívű és támogató oldalát is, pozitív meglepetés volt. Iszonyat édesek voltak Draconnal. Valamint a zsoldosok is pozitív érzéseket táplálnak a lány irányába, ami ismét pluszpont.
A végén pedig stílusos és nem eltúlzott humorral zártad a dolgot, nice. (Powder Mage-ish. ^^)

2.: A második pedig már úgy sejtem, tényleges felvezetése az utolsó helynek, ahova drága számító apukád után mész. Sok sikert, kitartást.

Jár a 200 TP és 2000 VÁLTÓ.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.