Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Cynewulf/Sheatro

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

51 Re: Cynewulf/Sheatro on Hétf. Szept. 24, 2018 12:15 pm

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Midnight Reaper
"Fear the Night for it is the time of the Lurker, the Reaper of Souls and when the Dark Avanger arise your life ends. Fear the Night...for it is your last one."
- Ismeretlen



  A sziklafalról való lemászás után ismét a gyéren növő fák között találtam magamat. A sötétség leple alatt legalább attól nem kellett félnem, hogy a toronyban tartózkodók meglátnának, és még ha fent is lennének és figyelnének, egy ilyen kis mozgásra nem figyelnének fel. Bár mondjuk a banditák paranoiás egy állatfaj, amely lényegében érthető is volt, hisz Ők maguk is bitorolták ezt a helyet, és ki tudja, hogy a Schwarzjägerek, vagy más, környéken lakók mikor elégelik meg azt, hogy itt rosszalkodnak a környéken? Elfojtottam egy vicsort, ahogy a déli tornyot vizsgálgattam a biztos rejtekről. Meg kell másznom a falat - ügyelve arra, hogy ne zuhanjak le, ne forduljon ki alólam valamelyik kő, vagy ne szakadjon le az egész úgy, ahogy van - utána a tornyot is, kiiktatni a két íjászt hangtalanul és nesztelenül, aztán utána...hát, utána jön az improvizálás. Nem láttam minden védőt, sőt, igazából csak egy kis részüket, így nem is tudtam, hogy mire számíthatok a váron belül? Lehet, hogy érkezett erősítés, lehet, hogy a nagy részük már ott is hagyta ezt az egész kócerájt. Nem tudhattam, és ez volt az, ami igazán idegesített. A tenyerem izzadt, ahogy egyik fáról a másikra osontam. A bizonytalan mindig is veszélyt jelentett a szakmámban, és mivel nem voltam annyira jó a szemtől-szembeni harcban, több ellenfél ellen meg főleg nem, az egész helyzetet úgy kell alakítanom, hogy minden a kezemre játsszon. Ez pedig nem kis odafigyelést és gondos tervezést igényelt volna. Viszont napjaim sem voltak arra, hogy kifigyeljem a védők mozgását és precíz terveket dolgozzak ki - ha más nem, hát türelmem nem lett volna rá, az is biztos. Végre hosszú évek után az első nyom, amit találtam és most semmi vágyam nem volt arra, hogy ezt a lehetőséget úszni hagyjam.
   A talpam alatt néha megreccsent egy-egy faág, amire ösztönösen össze rezdültem, viszont nem érkezett semmi reakció a tornyokból, így a szívverésem is kezdett visszaállni a normális ütemre. Ami kevésbé volt szerencsés, hogy az erdő szélénél már elkezdődött a mocsár, amely egészen a falig kitartott. Viszont nem volt sok, talán hogy ha 30 lábnyi terület, amelyen át kellett gázolnom. Halk cuppanással rántottam ki a lábamat a bűzös ingoványból, miközben töretlenül törtem előre. Szerencsére ma felhőtlen volt az ég, és hála a sötét elf ösztönös adottságomnak, azt is tudtam, hogy másnap reggel tiszta időnk lesz - ennek pedig egyenes következménye, hogy bőven volt holdfény, amiből gazdálkodhattam és ami elég fényt biztosított ahhoz, hogy rendesen lássak. Bár enyhén fáradt voltam - az utóbbi napokban túl sok alvásra nem volt lehetőségem - reméltem, hogy ez nem fogja túlságosan is befolyásolni a küldetés sikerességét. Mire a falhoz értem, a csizmámon már vastag rétegen ült meg a sár, úgy hogy tíz percet azzal tölthettem, hogy letisztogattam azt Bloodbound-dal. Nem hinném, hogy a fegyver - ha lenne lelke és tudata - túlságosan örült volna ennek, de nem tehettem mást. Kisimítottam éjfekete ruházatomon a gyűrődéseket és felnéztem a falra. Ahogy azt már távolról megfigyeltem, kifakult kendőkkel jelölték meg azokat a részeket, ahol a fal szerkezete bármilyen okból kifolyólag ingatag volt. Egy kendő tőlem balra jó húsz lépésnyire, egy jobbra még távolabb. Ha szerencsém van, ez a falszakasz könnyen megmászható és viszonylag kicsi a rizikó faktor.
  A borostyán és a vadszőlő bőven szolgáltatott kapaszkodót. Bár a növények szára eléggé tiltakozott az ellen, hogy ilyen célra legyenek használva, egyelőre nem szakadtak le. Az a közel 35 lábnyi magasság, amelyet meg kellett másznom, nem volt valami túl biztató, de meg kellett próbálkoznom vele. Öt percnyi óvatos mászás után végül is elértem a fal tetejét, bár a levegőt sűrűbben kellett kapkodnom, hisz minden "lépés" után megálltam hallgatózni. Semmi hang. Biztonságban vagyok. A mászás végével kis időt szántam arra, hogy kifújjam magamat és a kesztyűkről felitassam az izzadtságot némi porral. A tornyok teteje még közel 10-15 láb magasságban voltak, az előző távolsághoz képest nem túl nagy, de itt már óvatosabbnak kellett lennem. Szerencsémre az őrtoronyban tartózkodók nem nagyon ügyeltek az óvatosságra, és gondtalanul mászkáltak, hogy melegen tartsák magukat. Kapaszkodóról kapaszkodóra mászva közelítettem a torony teteje felé, miközben néha összerezzentem a hideg éjszakai szellőre. Az ujjaim kezdtek felhorzsolódni, ahogy a recés kövekbe kellett kapaszkodnom, és erősen az ajkaimba haraptam, hogy megakadályozzam a feltörő sziszegést és halk fájdalomkiáltást, ahogy az egyik kő megvágta az egyik ujj begyemet. Két kapaszkodóval a vártorony teteje előtt megálltam. Az őrök mozgása abba maradt, és most, hogy figyeltem, hallottam a beszélgetésüket. Semmi értelmes, csak arról panaszkodtak, hogy milyen unalmas ez az egész őrjáratos baromság, és hogy mennyire nincs semmi értelme. Elvigyorodtam. Hát, nemsokára vége az unalomnak, abban biztosak lehettek. Elkapott a vágy, hogy a hold fényét használva felkutassam a környéket további ellenfelek után kutatva - de türtőztettem magamat, hisz ki tudja, hogy később még mennyire lesz szükségem rá. Végül az egyik őr a hangok alapján lesétált valami csapóajtón, valamit morogva arról, hogy visszamegy a fedett helyre egy kicsit melegedni a tűzhelynél - a főnök utasítására a tornyokban nem gyújthattak tüzet, mert annak a fénye messzire látszódna. Legalább valakinek van minimális intelligenciája a csapatban. Megvártam, míg a léptek elvesznek az éjszakában, bár a karizmaim már remegtek a folyamatos megerőltetéstől. A fent maradó őr léptei is távolodtak, ahogy az északi része felé ment a toronynak. Óvatosan felhúztam magamat, épp hogy csak a fejem búbja látszott ki. Az őr egy hordónál tevékenykedett, nekem háttal. Csak egy íj volt nála, az is a vállára akasztva és ahogy láttam, egy tőr. Egy nyögést elfojtva húztam fel magam a torony tetejére, hálát adva Hold Apának, hogy egy kő se fordult ki a kezeim alól. Talpaim puhán landoltak a kövezeten, és óvatosan előhúztam Fury-t. Sima acélból volt, kevesebb az esélye, hogy a hold fénye visszacsillan rajta. Visszafojtva a lélegzetemet, óvatosan közelítettem meg az őrt, aki végzett a hordóban való kutakodással, kezében egy szikkadt kenyeret  tartva már épp készült volna visszafordulni. Itt már nem várhattam többet. Egy lépéssel átszeltem a kettőnk közötti távolságot, menet közben kissé balra térve ki, tekintve, hogy az őr jobbra fordult, így kikerülve a periférikus látómezejéből. Fury hangtalanul suhant az éjszakában, kezem ezzel egy időben az őr szájára tapadt. A fegyver pengéje úgy szelte át a bőrt és utána a légcsövet, mint kés a forró vajat. Halk nyögés, enyhe rángatózás. A rohadék elhányta magát, ahogy az életerő kiszállt belőle, és undorító módon a nadrágja eleje is elszíneződött. Mocskos dolog a halál. Óvatosan engedtem le a testét a földre, és lelapulva vártam, hogy a társa felfigyelt-e a zajra. Semmi reakció.
  Szerencsére a második íjász nyitva hagyta a csapóajtót, így legalább nem kellett azzal szórakoznom, hogy még azt is felnyissam. Hasra ereszkedve kúsztam a nyílás felé és hallgatóztam. Semmi zaj, még csak lépéseké sem. Tehát az őr megállapodott egy helyben. Vagy ül, vagy lefeküdt aludni, bár az őrség ideje alatt ezt nem tehette volna meg - de ki tudja, hogy milyen a fegyelem köreikben? Itt most kockáztatnom kellett - ki kellett lesnem a nyílás mögül, hogy rálássak a benti képre. Ha az őr pont a csapóajtó felé fordul, vagy akár csak oldalt is neki annyira, hogy még valamennyire rálásson, akkor bukta van, és hasalásból elég nehéz lett volna olyan gyorsan felemelkednem, hogy megöljem őt, mielőtt még riadót fújna. Tekintetem a halott őrre tévedt. Elhátráltam a csapóajtótól és felkaptam egy darab krumplit, ami csak úgy ott hevert a semmi közepén. Nyilván nem volt rá étvágyuk - válogatós egy fajta. Vártam egy kicsit, majd a krumplit lehajítottam a csapóajtón keresztül.
- Jörg, a bánatos anyáddal játszadozzál!
  Kiáltott fel a második őr elégedetlenül. Léptek zaja, ahogy a krumplihoz sétált. Aztán...semmi.
- Jörg? Mi a francot kezdjek én ezzel a rohadt krumplival, he? Főzzem meg neked? Dugjam fel a seggedbe? Tudod, hogy rühellem a krumplit te isten verte hülye barom!....Jörg?
  Ez utóbbi kissé kétkedősre sikeredett, ahogy semmi választ nem kapott. Hallottam, ahogy döngő léptekkel jön fel a második íjász a létrán, hogy megnézze, mi üthetett az Ő drága Jörg-jébe. A hangok alapján nő volt, akcentus nélkül, tehát ember, vagy olyan más fajú, aki születése óta az emberek között nevelkedett. Mint az a novícius a Dornburg-toronynál. Végül megláttam a hang tulajdonosát is hátulról. Hosszú, szőke haj, kezében egy rövid karddal. Ahogy meglátta a társa testét a földön heverni, a teste megfeszült. Azt már nem vártam meg, hogy mire készül. Guggolásból lendültem felé, hátulról kapva el őt, és ahogy az előzőnél is, neki is befogtam a száját. Amire nem számítottam, hogy kapásból vágott hátra a könyökével, gyomron találva engem. Felnyögtem, de nem hagyhattam, hogy tovább szórakozzon. Fury lendült, mélyen a nő oldalába hatolva. Még több csapkodás, a mocskos nőszemély majdnem hogy kiszabadult a kezeim közül. Kiáltani próbált, de ezt megakadályoztam. Fury második szúrása kissé feljebb ment, valószínűleg átszúrta a tüdőt is. A nő teste elernyedt. Óvatosan eresztettem le a torony tetejére. Semmi lárma a környékről, ez legalább megnyugtató volt. A déli őrtorony védői kiiktatva, legalábbis reméltem, van még hátra még egy őrtorony, egy barakk, egy istálló, egy személyzeti szállás és maga a várúr tornya. Tehát: még csak a felénél sem járok, és eddig iszonyatos nagy mázlim volt. Gyorsan átkutattam az őröket, de fegyvereiken kívül mást nem találtam náluk, így hagytam is őket a fenébe.

  Óvatosan ereszkedtem le a toronyból. Szintről - szintre járva mindenhol egy kis időt töltöttem el, hogy felmérjem, van-e mozgás a környéken. Szerencsére az egész toronyban csak ez a kettő szerencsétlen volt, így pár percnyi idegfeszítő vizsgálódás után ott álltam a földszinten, előttem az ajtóval, amely az udvarra vezetett. Innentől kezdődik az igazi móka. Ahogy a szikla falról láttam, legalább három katona volt egy tábortűz körül, a kapu közelében, és egy lándzsás őrjáratozott. Ez azóta változhatott, de mindenképpen legalább négy bandita, akikkel számolnom kell, és még a másik toronyban lévőkről semmi információm sincs. Gondolatban felidéztem a torony képét és próbáltam belőni, hogy milyen területeken lehetek rejtve az északi torony elől. Mivel a várúr tornyával ellentétes oldalon helyezkedett el, így amíg ezen az oldalon maradok, a magasabb épület teljes egészében kitakar engem, illetve a barakk is némi takarást nyújt, amennyiben a déli falához tapadok. A torony és a lakótorony között van egy istálló, amely elég fedezéket nyújt, hogy megközelítsem a központi épületet. Tehát amíg ezen az oldalon vagyok, a toronyból nem láthatnak. Hangokat már annál könnyebben észre vehetik. Óvatosan lestem ki egy, a falba vágott résen, ami valaha ablakként funkcionálhatott, az üveg viszont már régen eltűnt róla, és nem helyettesítették semmivel sem. A holdfényben nem láttam senkit sem. Az ajtó nyekeregve tárult ki, a szívverésem meg ennek függvényében majdnem megállt. Csak annyira hajtottam ki a rozoga nyílászárót, hogy én magam kiférjek rajta. Körbenéztem, ellenséget viszont nem láttam. A kapu közelében rakott máglya fénye némileg megfestette a lakótorony tövét és az istálló egy részét, de idáig már nem ért el a fénye. Az éjszaka leple alatt esélyük se volt arra, hogy meglássanak.
  Az istállóhoz érve a hátamat annak falának támasztva vártam pár percet. Türelmemnek meg lett az eredménye, ahogy hallottam egy könnyű léptű őr közeledését. Behúzódtam az egyik kis zugba, ahol valaha lovakat tartottak, most leginkább patkányokat. Az undorító kis dögök egy ideig szagolgattak, és alig bírtam visszanyelni a késztetést, hogy beléjük rúgjak. Az őr nem az én oldalamon haladt el, hanem a lakótorony és az istálló közötti területen. Vártam és vártam. A léptei nemsokára elhaltak. Ekkor kimozdultam az istállóból, búcsút intve a rágcsáló barátaimnak és megindultam a tárna járat felé. Észrevétlenül jutottam el odáig. Semmi mozogás erről az oldalról. Ha szerencsém van, itt óvatosan közelíthetem meg az északi tornyot, hogy kiiktassam az ottani leselkedőket. A szerencse sorozatom viszont nem tartott sokáig. Ugyanazon léptek közeledtek. A mocsok körbe-körbe jár a lakótorony körül? Csodálatos. Utálom az ilyen barmokat, akik szó szerint követnek minden utasítást. Őszintén: mi a franc értelme van ennek? Visszahúzódtam az istálló falához, fejemben egy kész tervvel.
  Megvártam, míg az őr elhagyja a vártorony nyugati oldalát, és ekkor mozgásba lendültem. Kevés idő állt rendelkezésemre. Bár akár meg is ölhettem volna őt, ez viszont felkeltette volna a többiek figyelmét, akik hozzá szoktak ahhoz, hogy az a mocsok körbe-körbe jár. Amint az őr eltávolodott tőlem, kiosontam a háta mögött és a vártorony nyugati fala mentén haladtam tovább. Pár másodperc, míg eléri a keleti oldalt a tábortűzzel és az ottani őrökkel. Itt megáll pár másodpercre, hogy melegedjen egy kicsit, mielőtt folytatja tovább az útját. Ezen idő alatt nekem át kell rohannom a nyugati oldalon és elrejtőzni ott, megvárva, hogy ismét elhaladjon, aztán tovább az északi torony felé. A terv első része sikerült. Észrevétlenül értem el a nyugati oldalt, a tárna bejárattal szemben voltam ismét. Itt szerencsére a fal végéhez közel találtam egy hordót, ami mögé elbújhattam. Lélegzet visszafojtva vártam. Ahogy előre várható volt, a könnyű léptű menetrend szerint megérkezett. Most volt egy kis időm arra, hogy felmérjem. Ő volt az, akit már a sziklafalról is láthattam. Egy lándzsa volt nála, és ahogy most közelebbről megfigyelhettem, egy rövid kard. Enyhén bicegett a bal lábára. Meghúzhatta valamikor. Csórikám ennek ellenére mint egy idézett szolga, mászkált tovább. Amint biztos távolságra került, folytattam tovább az utamat. A nyugati oldal végéhez érve óvatosan lestem ki. Ezen az oldalon nem voltak őrök, legalábbis senki, akit láthattam. Viszont semmi fedezék az őrtoronyig, és annak a tövében se volt semmi, tehát maradhatott a bizakodás, hogy nem látnak meg .Szerencsére a tárológyűrűbe már előzőlegesen elrejtettem egy láthatatlanságot. Dumah erejét tartalékoltam későbbre. Három percnek elegendőnek kell lennie.
  Ösztönösen megéreztem, hogy a képességem működésbe lépett. Igyekeznem kellett, így gyorsan át is vágtam azt a megközelítőlegesen 90 lábnyi területet, amely elválasztott a várfaltól. Ekkor az északi torony tövébe érkeztem meg. Másfél perc, mivel óvatosnak is kellett lennem közben, és mivel megálltam pár másodpercre, hogy a tábortűzre nézzek. Akörül három bandita ült, egyelőre a fegyvereiket nem mértem fel. Más nem volt az udvarban. Mindenki más, aki itt lakott, az a lakótoronyban lesz. Csodálatos. A néhai személyzeti szálló eltakart engem a banditáktól, bár ahogy a várfalra felmászok, könnyen láthatóvá válhatok a számukra, így inkább tovább osontam a keleti irányba, közvetlen a sziklafal és a várfal találkozásához, így a központi torony teljes mértékben kitakart, viszont így meg az állandóan mászkáló lándzsás elől nem takar ki semmi sem. Halkan szitkozódtam magamban és gyorsan mászni kezdtem. A láthatatlanságom még egy percig megmarad, és járőr nem rég haladt el a személyzeti lakás előtt, nagyjából két perc, mire megkerüli a központot. Három percen volt arra, hogy megmásszam a várfalat és csak reménykedhettem benne, hogy az őrök nem vesznek észre. Azonnal mászni kezdtem. Félúton éreztem, hogy a láthatatlanságom semmissé vált, viszont annyira a falhoz lapultam, hogy a toronyból innen nem láthattak rám, a buli akkor kezdődik, amikor átvetem magam a fal tetejére. Egy-két kő kifordult a lábam alól, halkan puffanva a fal tövében. Mire felértem annak a tetejére, az éjszaka hidege ellenére kivert a veríték. Rögtön hasra vetettem magamat. Épp időben, a lándzsás ekkor bukkant ki a központi torony sarka mögül és zavartalanul folytatta tovább az útját. Végig hason kúszva közelítettem meg az északi őrtornyot. Az a nyolcvan lábnyi távolság, amely elválasztott a toronytól, életem egyik legrosszabb időszaka volt, hisz vártam, hogy bármelyik percben egy nyílvessző álljon a hátamban. A veríték, ami kivert, büdös volt és csípős. Ismertem ezt. A félelem miatt lett ilyen. Csodás. Crispin Shadowbane, a Hős Bérgyilkos. Milyen irónikus. Nem tudtam igazából, hogy Hold Anya és Apa figyel-e most rám, vagy valakinek rohadt szar humorérzéke van és csak a figyelmemet próbálja elaltatni ezzel a sikersorozattal, de megérkeztem az őrtorony tövébe anélkül, hogy észre vettek volna. A Hold elé felhők úsztak, így kissé kevesebb fényem volt, de legalább ha nincs vámpír vagy sötét elf közöttük - vagy olyan, aki adaptálódott a sötétséghez - akkor kisebb az esélye, hogy Ők észre vegyenek.
  Itt sajnos ismét meg kellett kockáztatnom azt, hogy megmásszam a falat. Nem tudtam, hogy mire számíthatok a tetején, de túl sok választásom amúgy sem volt. Legalább a torony belső fala, amely magához a várfalhoz csatlakozott, takart engem a belső udvarról, így csak akkor láthattak volna meg, hogy ha az őrök egyenesen lefelé néznek a toronyból, vagy valaki ezen a falszakaszon járőrözött volna, amely a fal állapotából ítélve inkább lett volna öngyilkos küldetés. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy fájó karjaimat újabb és újabb fogódzó felé nyújtsam, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól, és hogy folyamatos haladásra ösztökéljem magamat. Mi van, hogy ha meghallják a közeledtemet? Hogy ha nehéz páncélosok lesznek fent? Egyáltalán, mi a francra gondoltam? Rohadt Abigail, meg a hülye ötletei. Tuti, hogy ki fogok itt purcanni.A mászás majdnem a végéhez közeledett, itt még óvatosabbnak kellett lennem. Mozgást nem hallottam fentről, lehet, hogy üres lenne? Az utolsó szakaszhoz érve óvatosan húztam fel magamat. Két alak volt fenn, akik az udvar felé nézve ültek egy asztal körül, valamit ügyködtek. Kockák zörgése. Játszottak? Csodálatos. Hüvelykenként húztam fel magamat, ügyelve a súly eloszlásomra. Amint felértem a tetőre, vártam egy pillanatot. Az őröknél íj volt és a csizmájuk szárában egy-egy tőr. Innen nem láttam, hogy milyen fajhoz tartozhatnak, bár gondolom, hogy emberek. Két fegyveremet kihúzva osontam feléjük. Ha zajt csapnak, akkor nagyon meg fogom szívni, ebben is biztos voltam. Lépteim nem csaptak zajt, ahogy a kockázó őrök felé osontam. A hangok alapján egy férfi és egy nő, tünde nyelven beszéltek egymás között. Ha a lelkiismeretemre hallgattam volna, hagytam volna őket a fenébe. Így is rendesen megcsappant a fajaink száma a Kivándorlás következményeként, aztán emlékeztettem magamat, hogy Ők csak sima banditák - bár hogy mi vetette őket erre az útra, azt nem tudhattam, és most már nem is fogom megtudni. Két lépés választott el tőlük, amikor egyszerre mozdultak. Nem tudtam, hogy még is, mi buktatott le, de ugyanebben a pillanatban éreztem, ahogy mágia kel életre szinte a semmiből, és ugyanebben a pillanatban valami felizzott alattam. Mint ha egy kisebb villám csapott volna elő a kőből...és az azon fekvő rúna tekercsből, amit nem vettem észre. Az egész testem megdermedt, ahogy végig áramlott a testemen. Két-három másodperc telhetett el, mire össze szedtem magam, de ez bőven elég volt arra, hogy a két tünde elő kapja az övükön lógó tőröket és meginduljanak felém. Fojtottan hallottam egy "BEHATOLÓ" kiáltást, aztán már jöttek is. Az első csapást éppen hogy csak hárítani tudtam, miközben próbáltam össze szedni magamat. Összedolgozottan harcoltak, folyamatosan fedezve egymást. Míg az egyik támadott, a másik megakadályozta, hogy én magam vissza tudjak támadni. Nem láthattam, hogy az udvaron lévők hogyan reagálnak a vészjelzésre, de sejtettem, hogy mind a négyen megindulnak a torony felé, és a lakótoronyban lévőket is felverhették.
  Egy vágás a jobb felkaromon, eléggé mély ahhoz, hogy majdnem kiejtsem a fegyveremet. Kezeim elmosódottá váltak, ahogy próbáltam fenntartani a hálót. Aztán a Rezonancia vihar megtette a hatását. Az erős hangrobbanás, amely ezzel járt, megtorpanásra késztette a két tündét, akik a fegyverem hatótávján belül voltak. Másodperceim voltak, így gyorsan cselekedtem. Egy szúrás, amely a férfi hasába mélyedt, és kifelé húzva még oldalra toltam,  így lényegében egy új nyílást nyitottam a hasán, amelyen keresztül most a belei buggyantak ki. Láttam a szemében a megrökönyödést, ahogy kézzel próbálta vissza tuszakolni a belsőségeket. Kétségbeesetten védtem ki a nő támadását, aki hamarabb tért észhez, mint arra számítani lehetett volna. Fury acélpengéjén szikrát vetett a nő tőre, míg lábával felém rúgott. Talpa keményen találkozott a térdemmel, kizökkentve az egyensúlyomból, s kénytelen voltam pár lépést  hátrálni. Az udvaron hangos ordítozások és...fegyvercsörgés? Nem tudtam hova tenni. Oldalra lépve hagytam, hogy a képzetlenebb fegyverforgató tőre elsuhanjon mellettem. Clandestine-t elengedve ragadtam meg ösztönösen fegyverforgató kezét és húztam közelebb a jó 40 fonttal könnyebb testet. Homlokom hangos reccsenéssel találkozott a zöld szemű nő orrával, majd löktem is félre, s lendületből rohantam felé. Nem kellett sok, hogy a megzavarodott ellenfelem a torony szélére tántorogjon...és még egy kicsi, hogy hangos sikoly kíséretében bukjon át felette, s 35 lábbal lejjebb gyomorforgató reccsenéssel érjen véget Veroniai pályafutása. Hangosan zihálva néztem le az udvarra, ahol meglepő látvány fogadott. Valakik harcoltak a banditák ellen, bár innen nem láthattam jól, hisz a személyzeti szállás és a lakótorony egy része kitakarta őket. Nem gondolkoztam túlságosan sokáig, s már rohantam is lefelé a lépcsőkön, hármasával szedve a fokokat.

  Amikor megérkeztem a központi épület közelébe, a következő látvány fogadott: Abigail a lándzsás harcossal volt elfoglalva, párbajuk eléggé kiegyenlítettnek tűnt. Hans, a zsoldoskapitány épp a második ellenfelét szúrta le, míg Joe, aki lényegében Főni jobb kezeként működött, teljes erejével verte a buzogányos őr fejét a falba. Mielőtt még meglepettségemnek hangot adhattam volna, a lakótorony ajtajában megjelentek a lakók is, élükön kettő csontvázzal. Na ez az, amire nem számítottam: hogy egy nekromanta is lesz velük, bár drága apám hobbiját tekintve ez talán annyira nem is lett volna meglepő. Csak imádkozni tudtam, hogy Ő maga ne legyen itt - bár legalább pontot tehettünk volna az ügy végére, de még így, négyen se lett volna túl sok esélyünk ellene és mennyi is? Két csontváz, egy páncélos lovag és egy arkán mágus ellen? Legalábbis a pálcájából kitörő lövedékek erre engedtek következtetni. Mielőtt a csata második fordulója elkezdődhetett volna, gyorsan lecsatoltam oldalamról a rúnázott flaskát, és fintorogva ittam ki a tartalmát, ezzel biztosítva viszonylagos védelmet. A mágusok ellen mágiával szándékoztam felelni. Éreztem, ahogy a tűz felbömböl bennem és manifesztálódik Clandestine körül. Egy támadás Abigail ellenfele felé biztosította azt, hogy a lándzsás figyelme elterelődjön, így a lány tudott vele végezni. Hans és Joe egymás mellett állva várták a két csontváz érkezését, míg a lány hátrálni kényszerült, ahogy a páncélos lovag felé iramodott. Az arkán mágus és a halálpap velem szemezett. Hát, azt hiszem, hogy akkor nincs más hátra, mint előre. Rohanva indultam meg a két varázshasználó felé. Amennyiben sikerül elég közel kerülnöm hozzájuk, ki tudnám iktatni a távolságból fakadó előnyüket, és nekem is több esélyem lenne ellenük. Ugyanebben a pillanatban két dolog is történt. Egyrészt éreztem, mint ha valami gyengített volna...mint ha szívták volna el az erőmet, és ez határozottan az arkánmágus felől jött, aki eszelős vigyorral készítette elő a következő varázslatát. A halálpap előtt pedig egy kísértet kezdett el alakot ölteni. Addig kellett cselekednem, míg a varázsló nem az én káromra tölti fel a készleteit. Tűzgyűrűt idéztem a kísértet köré, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor Johnny-val a kiszáradt folyómederbe ragadva egy ugyanilyen dög támadott ránk és hátrálni kényszerült a mágiám elől. A hatás most sem maradt el, az idézett lény megakadt. Eszelősen vigyorogva rohantam közelebb...hogy aztán a lépéseim lelassuljanak. A rohadt égbe, erről elfeledkeztem, pedig ez egy másik emléket idézett elő: Eichenschild, a báróné hatalmára törekvő kamarás is arkánmágus volt, és ugyanezt a szarságot használta ellenem. Utólag utána olvastam, a fajtájuk Térgörbítésként emlegette a folyamatot, amely során egy ellenség mozgását lelassítják. Egy pillanatra oldalra néztem, ahogy meghallottam Abigail fájdalmas kiáltását. A lovag a pajzsával erősen taszított a lányon, akinek az arca felhasadt a kemény fémmel való találkozástól. Joe és Hans legyűrte a csontvázat, szerencsére nem kaptak vágást az ellenféltől, hisz azoknak a fegyverén csúnya mérgek szoktak lenni és most a fiatal nő segítségére siettek.
  Még mindig folyamatosan szívta el az erőmet az a rohadék, miközben a halálpap már új dolgokon ügyködött, kezében egy könyvet lapozgatva vadul. Felordítottam dühömben. Aztán...hát, végül is, eléggé közel álltak egymáshoz. Eléggé közel ahhoz, hogy egy sötétség gömb mindkettejüket kitakarja. Az éjfekete varázslat ideiglenesen kitakarta őket, és zavarodottságuk alapján megállapítható volt, hogy egyikük se szokott hozzá az éjszakai hadviseléshez. A szellem eközben semmivé foszlott, csak hogy egy másik helyen keljen életre, és felém iramodott. Még mindig a térgörbítés hatása alatt nyögve készültem fel az éteri jelenés érkezésére. Nem volt túl sok tapasztalatom velük, így azt se tudtam, hogy milyen hatással lenne rám, hogy ha hozzám érne, bár mint ha valami ilyesmi támadott volna rám abban a régi, elhagyatott kastélyban, ahol a falból kinövő karok fogságába estem ideiglenesen...az érintésük akkor sem esett jól. Az mi is volt? Kísértet? Lidérc? Fantom? Van egyáltalán olyan? Utolsó varázserő tartalékaimmal tűzzel vettem körbe magamat, amelyen keresztül a dög nem tudott áthatolni és folyamatosan sebezte. Végül csak megszűnt a térgörbítés hatása is - szerencsére túlságosan hosszan nem lehetett fenntartani - és rohantam a sötétség gömb felé. Ideje volt ezt az egészet befejezni, főleg, hogy a varázserő szipolyozás is befejeződött. Itt volt a lehetőségem, amit nem szalaszthattam el. Az arkánmágus és a nekromanta is elhagyta a várúr tornyát, így én el tudtam lavírozni mellettük. S amint elég lendületre tettem szert, ellőttem a Holdlépést, így hirtelenjében mellettük jelentem meg. Az arkánmágus cselekedett, s bár látni nem láthatott, a lépteimet meghallotta és vaktában lőtt el egy arkánsugarat. Elakadva a saját lépteimben dőltem előre, így a varázslat pont felettem suhant el. Utáltam, amikor a flaskába bűvölt mágia ilyen nevetséges módon fejtette ki a hatását, de legalább az életemet megmentette. Egy ilyennel való közvetlen találkozás nem tett volna túl sok jót az egészségemnek. Kigurulva az esésből származó lendületet rögtön szúrtam, eltalálva a mágus lábikráját...vagy is a pajzsot, amit maga köré font. Idegesítő kacarászás a mágus részéről. Rohadjon már meg, még mennyi trükkje van ennek a kis szarcsimbóknak? ...s mi tartott eddig?
  Joe, bár nem látott át a sötétségen, rohamozott, eléggé bátor...na meg botor módon bele rohanva a halálpapba, aki kétségbeesetten próbált hátrálni a gömbből, hogy végre ismét láthassa a könyvét, és megidézhessen még valamit. A voksomat zombik mellett tettem volna le. Eléggé ellenállóak a fizikai sebesülések ellen ahhoz, hogy a kardokkal felfegyverzett zsoldosok ellen hatékony védelmet jelentsenek, bár ehhez hozzá tartozik az is, hogy iszonyat lassúak, így egy fürgébb ellenfél ellen hátrányt szenvednek. Két vagy három zozó viszont elég ideig feltarthatta volna Joe-t ahhoz, hogy akár az arkánmágus, akár a nekromanta újabb trükkhöz folyamodhasson. Felhördülve szúrtam ismét az arkánmágus felé, aki már a pajzs védelmét kihasználva, és a társa csattanását hallva rohanni kezdett, menet közben vaktában lőve el pár arkánlövedéket az irányomba. Kettő a vállamba talált, amelyek eléggé elzsibbasztották a kezemet ahhoz, hogy kiejtsem a kezemből Clandestine-t, egy pedig a mellkasom közepén csattant...a többi ártatlanul suhant el mellettem. A támadásom ennek következtében sikertelen volt, és a mágus elég teret nyert ahhoz, hogy kikászálódjon a sötétség gömbből...Tekintetünk találkozott egymással. Éreztem a mágia vad fellángolását, ahogy egy újabb támadásra készült. Clandestine-tól elvágva fókuszom sem volt, amivel a bennem tomboló energiákat tudtam volna...hát, fókuszálni, jobb szó híján, így csak a tapasztalatomra hagyatkozhattam. Félre vetődtem, s ahol az előbb álltam, most jó pár kis lövedék szántotta fel a talajt, majd még pár lövedék reppent Joe irányába, aki a nekromantába vagdosta a tőrét. De legalább kinyírta azt, és most idegesen horkant fel, ahogy a lövedékek inkább csak idegesítették, semmint hogy ártottak volna neki. A csatát végül az döntötte el, hogy mindketten elég gyorsan tápászkodtunk fel ahhoz, hogy az utolsó megmaradt ellenség ne tudjon reagálni. Egyszerre értünk a mágushoz, kezünk egyszerre lendült. Esélye sem volt, és most, hogy lenéztem a holttestére, semmi szánalmat nem éreztem iránta. Megpördülve Abigail irányába láttam, ahogy Hans a kút oldalának támasztja őt. Mindketten beszereztek pár vágást a lovag ellen, aki szerencsére szintúgy holtan feküdt előttük.
- Ti meg hogy kerültetek ide, Hans?
- Az egy hosszú történet, Karmazsin. Csak leróttunk egy adósságot...bár ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, jött volna ide a fene és inkább ittunk volna pár kört az emlékedre. A picsába is, majdnem kinyiffantunk! És a csóri lánynak orvosi ellátásra lesz szüksége, kivéve, ha van valami trükk a tarsolyodban...De egyelőre végezzük el, amiért ide jöttél, utána jöhet az alapos lecseszés...
- Úgy lesz, Hans...úgy lesz.
  Suttogtam, ahogy végig mértem a lakótornyot. A helyet, ahol talán válaszokat és nyomokat találok. Egy lépéssel közelebb - de ki tudja még, hogy hány lépés lesz ezen a göröngyös úton?

Felhasználó profiljának megtekintése

52 Re: Cynewulf/Sheatro on Kedd Szept. 25, 2018 3:47 pm

Üdvözlet!

Még mindig nem értünk a végére, de már érezhetően közelítünk hozzá...
Az első élményeddel kapcsolatban már mondtam, mennyire tetszik Cyne, Kiril és Dumah trialógja. Imádom, amikor különféle entitások vitatkoznak, vicces szitukat tud ez szülni. A tudás korlátozásáról szóló elmélet pedig szintén találó, hogy így magyarázod meg ezt a technikai dolgot, szerintem nem találhatunk benne kifogást, ez a lore-magyarázat pedig fantasykönyvbe való érzést kelt. Az arkán- és rúnamágus említésével pedig akarva-akaratlan felidézted nemrég megrúnásult Theonkat. *Searches for utalás everywhere*

A második... nos, hosszú élményt ígértél, és nem is okoztál csalódást. Bár az én ízlésemnek már-már túlzottan hosszadalmas és részletes az elbeszélése minden egyes méternek és lépésnek, amit a kari megtesz, ez is fantasykönyvbe illő és egyébként dicséretesen részletes. A lopakodási és őrelintézési jelenet irodalmian idézi (számomra) az AC-t meg a Deus Exet. Tetszetős burleszkjelenet volt, amikor az őrre dobtad a krumplit.

[Mivel tudvalevően nyelvtannáci vagyok, szólnék, hogy még mindig egybeírandó sok dolog, amit különírsz (ezt majdnem én is), mint pl ujjbegy, rizikófaktor, abbamaradt, szerencsesorozat, végigmértem. Spongyát rá. Ezt azért volt muszáj beszúrni a közepébe, mert a végződésnek pozitívnak kell lennie.

A végső harcjelenet pedig szokásosan részletesre sikerült, jól el lehetett képzelni vizuálisan, és feltételezem, pihentebb aggyal és több idővel még jobban el lehetett volna. De esküszöm, ezekből filmet lehetne csinálni.
Jól bemutatja ez a 2. azt is, hogy milyen az, mikor a főhős azt mondja, megoldom ezt egyedül, aztán jönnek a bajtársak, és közlik, hogy nope. Furcsa, de kellemes Cyne-t nem egyedül látni. Remélem, sikerül úgy lezárnia a múltját, hogy most már rákapaszkodó indák nélkül újult erővel kezdhessen valami szépet és hasznosat az életével.

No ez lett volna az első értékelésem. Jutalmul ismét 200 tp-vel és 2000 váltóval bővítheted az egyébként sem csekélynek nevezhető adatlapod. Wink

Ui.: Ja, és még egy kedvenc rész (személyes kötődések, ugyebár...)
"Mit is mondott neked erről az a nőszemély, akit annyira nem nagyon kedvelsz?~
~ Míria von Eichenschild?~"
I felt you there, brother...

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.