Táncparkett ördöge...vagy démona ?

Szólt a zene, vidám dallamokon éltetve az estét. Mintha csak örömujjongásban törne ki újra, és újra. A bál folyt már pár órája, és még kitart az első napsugárig is talán. Már akinek. A jelenlévőket sokféle népség alkotta. A környék válogatott elitjei közül voltak, a nemesek legnemesebbjei, azok az emberek akik vérvonala töretlenül, és szennyezetlenül húzódott már réges rég...na meg persze dagadó erszényű ölebek, luxusprostik, és egyéb talpnyalók is jelen vannak. Mint a legtöbb ünnepség Eichenschildben ez a bál sem maradhat el a színrelépésem nélkül. Úgy lépdelek egyik társaságból a másikba, mint egy táncos. Bájcsevej az egyik társasággal, politikai nézetek és gazdaság jelenlegi állapotának megvitatása a másikkal. Megint mások a háború stratégiáját értékelélik, van aki nagyobb adók kivetése mellett érvel, és eközben a sötét sarkokban pletykák születnek, vagy kapnak szárnyra. Az egész annyira mesés. Távol a háború zörejeitől, távol a kíntól és szenvedéstől ezen aranyszínű falak és bíbor függönyök között úgy vitáznak az emberek életről és halálról, boldogságról vagy nyomorúságról mintha istenek lennének. Valójában részint azok is. A pénz, a hatalom és a befolyás istenei. Egy saját, számukra kialakított csatamezőn. Valójában ez nem is más mint háború, csak a fegyverek szavak, az ellenfelek pedig vélemények. Mindez pedig olyan elképesztő pompával tálalva amely sehol máshol nem található Veronián. Az asztalok rogyásig vannak telve mindenféle finomságokkal, főként édességekkel. Némi örömmel tölt el, hogy néhány az én receptem. Néhány fiatalember hölgyeket kér fel táncolni, éppen kezdődik a keringő. Szép tánc ez, kiváltképp szeretem én magam is. Nemesi és előkelő, nem tudja akárki csak úgy eltáncolni. Kell hozzá tartás, elegancia, némi fennköltség, és persze sok gyakorlás. Ez mind megvan bennem. Valójában úgy érzem magam, mint hal a vízben, ez az én igazi helyem. Enyhén végigsimítok a hajamon, majd egy társasághoz csapódom.
- Ön mit gondol a művészet mikor fogja megvédeni önt ? - dörgi egy magas, szélés vállú férfi. Rövid, barna hajában, és széles, laposs orra alatt ülő bajuszában már láthatóak az őszülő hajszálak, arcában mély ráncok húzdónak, és a fél szemén szemkötőt visel. Tábornok ő, semmi kétség.
- Úgy vélem a háború túlságosan elvakította önt... - válaszolja egy másik, szintén hórihorgas, szőke hajú, kék szemű fiatalember. A ruháján és a viselkedésén azonnal lerí hogy a Kereskedő Céh küldötte. Csinos arcát nem csúfították el még hegek, s láthatóan még a kor sem járt el felette. - ...tudja, a léleknek is kell táplálék.
- Én azt hiszem a művészet merőben más mint az ön elképzelése. Nem a lelket, hanem az elmét táplálja ! - szólalt fel egy hölgy a társaságban, meglehetősen átszellemült arccal. Nem is kellene fejtegetnem, ki ő, mi ő, elég csak a ruhájára néznem. Annak az ára megérne egy lovat, ha nem kettőt. Valószínűleg valamelyik nemes lánya.
Ellépek a társaságtól, és kissé félrehúzódom. A nemeshölgyek láthatóan összesúgnak, de egyikük sem mer a közelembe jönni. Talán a visszautasítástól félnek, talán saját barátnőik áskálódásától. Az egyik tálkáról egy pohárka bort veszek el, majd egy kitárt ablakhoz sétálok. Vajon elég jól nézek ki ? Díszes estélyi ruhám a hó fehérségét, és a bor vörösét ölti magára. Viszonylag egyszerű, mégis roppant előkelő, makulátlan tisztasága, és vadító mélysége egyszerre jelképezi a jellemem furcsa kettősségét. Nyakamnál egy puha bunda terít körbe, lefelé egészen szűk, felvéve testem vonalát, míg a derekamnál hátul köpenyszerűen lelóg a térdemig. Szintén simulós nadrágomat hosszú, térdig érő vörös csizmám takarja el, amely hivalkodóan fürdik a holdfényben. A könyököm után kissé bővebb, helyet hagyva annak hogy nekem tetszően eltüntessem a kezem ügyében lévő dolgokat. Mint azt a jegyzetfüzetet a báró úr derekáról. Hajam fel van tűzve, a kor divatja szerint néhány fonattal és belekötött aranyozott díszekkel. Ízlelgetem a bort, miközben a zenét hallgatom, remélve hogy történik valami érdekes is. Mondjuk talán egyszer befut a tünde küldöttség is valamikor...

Hangulat

Mikor megkapta a hírt, hogy tagja lehet a küldöttségnek, amelyik Amelie Fairbranch unokahugát kíséri az eichenschieldi bálba majd kiugrott a bőréből. Mindig is testőri feladatokra vágyott, és lovagként végre lehetősége volt ilyen feladatokat is elvégezni. Lelkesen pakolt össze szebbnél szebb ruhákat, majd büszkén lépdelt Jóskán a hintó mellett, ami a királyi család egy tagját vitte. Tudta, előre figyelmeztették, hogy nem lesz sok dolga, rutinfeladat hiszen minden évben megismétlik legalább egyszer és még sosem volt gond, de azt nem hitte volna, hogy ilyen borzasztóan unatkozni fog.
Mint mindenkire, rá is báli ruhát aggattak. A férfi kísérők még jól jártak a hímzett selyemingjeikkel, bőrcipőikkel, és már ő is nyúlt volna egy kisebb méretű tunikáért, amikor az ember szobalányok közölték vele, hogy ki van zárva, hogy megengedjék neki a férfi viseletet. A fürdővel folytatódott. Ennyi pacsulit még életében nem látott, mint amennyit egyben a hajára öntöttek, a fésű is tépte, a bőre pedig egy idő után vörös volt a súrolókefétől… De a küldetésért mindent!
A ruha amibe bújtatták ellenben gyönyörű volt. Egy fehér fényes selyem alsóruhát fedett be a halványzöld muszlinanyag, néhány paktikus kivágással, hogy legalább a tőrét el tudja rejteni, ha már az íját nem hozhatta. A fölötte viselt sötétzöld köpenyre ezüst indamintákat hímeztek, és a derekát is ezüst öv díszítette. Még némi púdert, és malachitporból készült szemfestéket is kapott az emberektől, mondván, hogy a nemesség körében a smink a legújabb divat. Gyűlölte az órákig tartó készülődést, de végül amikor belenézett a vendégszobában lévő egészalakos tükörbe, azt kívánta bár láthatná így a hercege… Talán végre méltónak tűnne hozzá.
Furcsa kopogós magassarkúban tipegett be a tünde küldöttség társaságában a bálterembe, hogy találkozhasson a legfurcsább emberekkel, akiket Veronia a hátán hordott. Ő legalábbis roppantmód furcsának találta az illusztris társaságot. A levegő súlyos volt a parfümtől, ami sokszor a mosdatlanságot nyomta el, a vonósok zenéje néhol már zavaróan fülsértőnek tűnt érzékeny tünde hallása számára, pedig tudta, hogy az emberek erre táncolni is szoktak. Elképzelhetetlennek tartotta. Az arany falak, súlyos brokátfüggönyök már-már megszégyenítették Amelie királynő udvarát is, a fényűzés oly magas foka volt ez, aminek nem lett volna szabad léteznie háború idején.
Miközben kerülgette a hatalmas abroncsszoknyákat óhatatlanul elmerült benne a kérdés, hogy láttak vajon ezek az emberek háborút, éhezést vagy halált? Tudják egyáltalán, milyen szenvedés megy kint a világban, vagy csupán bezárkóznak hatalmas kastélyaikba, és nem törődnek mással ameddig mindenből van nekik elég? Idegen volt ebben a hatalmas teremben.
Valahogyan a falak mellé sodródott, ahogyan kerülgette a táncolókat, és kimerülten dőlt neki a hideg márványnak, pedig nem is csinált semmit. A német nyelvű bájcsevej a védence dolga volt, de volt elég testőr rajta kívül is, veszélynek pedig nyoma sem volt. Friss levegő… Talán a friss levegő lenne a legjobb.

Elmerengve meredtem kifelé. Nem mintha valami baj lett volna az itteni társasággal, csupán egészen egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni a gondolattal ami a fejemben motoszkált. Ezeknek az embereknek minden tánclépése az átlagemberek fején koppant. Nem is tudnám megmondani mennyibe kerülhetett ez a bál. Látszik is, minden olyan tökéletes és csodás. Kissé mintha egy álomvilágba csöppenne az ember. De mint minden álom, ez is véget ér majd egyszer, és akkor felemelkedik a díszes lepel az alatta rothadó valóságról. De addig is, én szívesen táncolok ezen a gyönyörű leplen. Az élet mit sem ér, ha nem élvezzük.
Ha egész életemben, valami ostoba célt kergetnék, nem lennék több egy egyszerű szolgánál. A vágyam rabszolgájánál. Az hosszú évszázadok bebizonyították számomra, hogy nem vagyok a vágyaim rabja, noha még mindig rettentő erős a késztetés. Több örömmel tölt el a táncolás Carával, vagy azok az önfeledt nevetgélések Mikával. Nem vágyom a világra, sem a hatalomra, ezt meghagyom azoknak akik nálam sokkalta jobban akarják. Nekem elég egyetlen szó...otthon. Valahogy furcsának tűnik még a gondolat, bár egyre jobban szokom hozzá. Egy hely, ahol élek. Egy hely, ahol élhetek...
- Elnézést uram... - ébreszt fel egy kislányos hang a töprengésemből. Oldalra fordítottam a fejem, és egy fiatal leányzót pillantottam meg. Szeplős arc, halovány kék szemek, és szőke, hullámos haj. Nem volt különösképpen szebb a többi lánynál, és nem is tűnt sokkal érdekesebbnek, de már rég megtanultam a leckét. Minden ember szép és értékes. Mindegyikük megérdemli hogy szeressék és viszont szerethessen. Ez teszi az embert emberré, a démont pedig démonná.
- Igen, kisasszony ? - érdeklődtem, egy lágy mosolyal indítva a társalgást. Lemásztam az ablakból, magára hagyva a kinti meseszép holdfényt. Ahogyan felegyenesedtem, láthatóvá vált hogy alig ér fel a mellkasomhoz. Sokmindent akarhatott, és elsőre meg nem tudnám mondani mi járhat a fejében.
- Még láttam önt a múlt heti bálon...akit kérdeztem, senki sem tudta megmondani ki ön. Volna olyan kedves és elárulná ? - kérdezte. Magamban mélyen meglepődtem, nem gondoltam volna hogy csupán ennyiért zavarnak meg. Szélesen elmosolyodam, majd enyhén meghajoltam.
- Csupán egy egyszerű nemes vagyok, innen Eichenschildből. - hazudtam szemrebbenés nélkül. - A becses nevem pedig... - Most mégis mit találjak ki ? Annyi nevem van már, hogy a tizede is betöltene egy könyvet. Mondjuk ki legyek ? - ...Sigfrid Schneehaar. Szolgálatára kisasszony. - feleltem kedvesen, mialatt kezet csókoltam neki.
- Szép neve van. - jegyezte meg a lány. - Illik önhöz.
- Köszönöm kisasszony - felelem, miközben felegyenesedem. A feje felett valami érdekeset veszek észre, egy tündét. Nem is akármilyet. Az első dolog amit a szemembe tűnt, a szép, rozsdavörös haja és a gyönyörű, zöld szeme. Ruhája legalább annyira adta a szépségét, minden bizonnyal drága darab. A sötétzöld, ezüsttel hímzett köpenye finom varratokkal készült, minden bizonnyal mestermunka. Csak egy pillantásba telt megmondani, hogy ez bizony nem egy nap alatt összecsapott munka. Vajon ki készítette ? Nekem is jól jönne már egy új szabó, főleg hogy a mostani eltörte a kezét, és nem tudja elkészíteni a hó végén megrendezett bálra rendelt ruhámat. El kell ismernem, remekül áll számára, legyen akárki is. Lassan lépdelt, ám hangosan kopogott. Talán nincs hozzászokva a magassarkúakhoz ? Mintha elveszett lenne kissé. Felém jön. Legalábbis ebbe az irányba. Talán egy kis levegőre vágyik. Ki tudhatná.
- Kisasszony, megtisztelne egy tánccal ? - kérdezte egy semmiből előbukkanó ifjú. Szinte észre sem vettem ahogyan előbukkant, a tünde elvonta a figyelmem. Elléptem a két fiataltól, s könnyedén a vörös függöny mögé kerültem. A társaságban szinte észrevétlenül mozgok, bár be kell vallanom feltűnő egyéniség vagyok. Ám az embereket olyan könnyű figyelmetlenné tenni...elég csak egy szó és máris a veszekedésre figyelnek. Nyugodtan pihenek a függöny rejtekében, figyelve ahogy a fiatal párocska a táncparkettre lép...

Nézelődik. Igyekszik a tömegen kívül maradni, szorosan a falnál, hogy ne zavarjon senkit az ácsorgással. Lélekben visszavágyik a csűrben tartott lagziba, ahol a dobok és fúvósok szolgáltatták a ritmusos, szívdobogással harmóniában lüktető zenét, ahol annyit vedeltek amennyit nem szégyellt, és nem kellett minden féle etikettel törődnie, mert még az uralkodó sem tette. Az a neki való mulattság, nem ez a fennkölt bál, ami inkább volt olyan neki, mint egy látomás egy másik világról, aminek semmi köze nincs a való világhoz. Ez egy álom, amit az ignoráns emberek közösen szőnek, és ahol neki, a csatákat látott tünde lovagnak semmi keresnivalója nincs.
A kötelesség viszont kötelesség. Nem mehet el, ameddig a védence úgy nem dönt, hogy elfáradt, és lepihenne a számára kialakított lakosztályban. Addig itt kell maradnia neki is, és éberen őrködni, így hát kénytelen valamivel elütni az idejét. A legérdekesebb talán az emberek figyelése. A ruháik rezdülése, ahogy táncolnak, a hazug mosolyaik, az erőltetett nevetésük. Itt semmi sem igazi, és semmi sem az, aminek látszik. Ha vajon venne a hosszú asztalra kirakodott sütemények egyikéből, az is kámforrá válna a szájában? Éppen elindul arrafelé, hogy kipróbálja, mert már csak merő unalomból is tömné magába az édességet, amikor meglátja a legkülönösebb alakot a teremben, amit csak el tud képzelni. Legalább egy fejjel magasabb az átlagnál, fehér haja lehetetlenül hosszú, bőre, mint a porcelán, mintha tökéletesen faragott égi látomás volna… Tátott szájjal bámul rá, megfeledkezve az alapvető illemszabályokról is, és valami különös vonzást érzett, hogy odamenjen, megszólítsa, megérintse azt a tökéletes, makulátlan bőrt. Tesz néhány bizonytalan lépést arrafelé. Szinte magába szippantotta a borvörös szín a férfi ruháján, a tökéletes anyag kellemes esése… Tekintetük egyetlen pillanatra kapcsolódik össze, a zöld az ezüsttel. Ellenállhatatlan égi jelenésnek látja, bele akar süppedni a bundája puhaságába, és ott akar maradni örökre ennek a csodának a karjaiban. Gondolatai és érzései pedig megállíthatatlanul száguldanak előre, szinte már az ajkán érzi a másik puhaságát, vajon milyen íze lehet? Forrásvíz? Nektár és méz? Vagy porcukor? Tudni akarja… Végig akar simítani rajta, hogy valóba olyan puha-e, olyan édes, játszani akar a hószín tincsekkel…
Állj.
De hiszen nem is olyan régen már játszott puha hószín tincsekkel, csókolt a hónál, sőt még ennél a különös férfinél is hófehérebb ajakakat.
A látomás megrepedt.
Felnézett az ezüst szemekbe, de inkább sötétaranynak akarta őket látni. Az ember füleket hegyesnek, a ruha vörösét sötétkéknek…
A különös színek, fények, érzések keltette illúzió összetört.
Hirtelen azon kapja magát, hogy ismét hallja a zenét. Érzi a parfümök illatát, fülébe pedig akaratlanul bekúszik valamelyik matrónának az irritáló nevetése. Mintha álomból ébredne fel hirtelen, de úgy, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. A keze remegnek, a halántékán egy kövér izzadtságcsepp csorog le. Ami viszont még rosszabb, hogy ott áll a férfitól egy lépésre a függöny mögött. Mikor ment be a függöny mögé? Hogy tette meg a távolságot? Nem emlékeszik rá, és annak a hihetetlen erős vonzalomnak is csupán az emléke maradt meg hirtelen nem is érti mi történt.
- El… Elnézést uram. Nem tudom mi ütött belém nem akartam megzavarni. Biztos csak a meleg miatt szédelgek…
Megrázza a vörös tincseket és már menne is tovább. Muszáj vizet szereznie, és akkor már tényleg vesz a süteményből.

A zene. Egyszerűen csodálatos. Mint zenész és mint sokat megélt démon, mondom ezt. Lágy dallamok fogják kézen az érzékeimet, vezetik bele a táncba. Sokan táncolnak is, táncolják a keringő magasztos szépségét. Gyönyörű. Kár hogy csak idebent, és idefent tehetik meg ezt. A kastély gyönyörű falai közt könnyű táncra perdülni, hiszen az megvéd a külvilág sötét hétköznapjaitól. Itt és most nincs háború, sem nyomor, itt csak a nemesek önfeledt mulatozása van. Elfeledkezve a hétköznapokról egyszerűen csak boldogok akarnak lenni. Nem mintha ezzel valami baj volna. Álmodni mindenkinek szabad.

- El… Elnézést uram. Nem tudom mi ütött belém nem akartam megzavarni. Biztos csak a meleg miatt szédelgek… - szólal meg egy hang, megszakítva a tűnődésemet. A hang irányába tekintek és egy vörös hajú tündét pillantok meg. Bizonyára a tünde delegáció tagja. Pont akik miatt egész éjszaka itt rostokolok. Szó se róla, élvezem a bált. Itt is lennék anélkül is, hogy feladatot kaptam volna...márpedig feladatot kaptam. Valaki irtó sok pénzt hajlandó fizetni azért hogy a tünde követ meghaljon. Valaki pedig még többet hogy életben maradjon.

- Óhhhh - színlelek, az arcomra kiülő hirtelen jött meglepődés jeleit vonom fel - Igazán nem zavar kisasszony. Amúgy sincs épp társaságom, kérem, csatlakozzon hozzám. - folytatom, majd egy szelíd mosolyal nyugtázom a kijelentésemet. Előrelépek, könnyed mozdulattal elemelve két kristálykelyhet az arra sétáló pincértől, majd az egyiket odanyújtom neki.

- Good evening, mylady. - próbálkozom azzal a tíz szóból álló tünde szótárral amit Cara tanított meg nekem. Ha jól emlékszem ez jelenti a jó éjszakát és a hölgyem megszólítást. Könnyen lehet hogy tévedek. Sőt, valószínű hogy tévedek. Köszönni megtanultam ugyan, viszont mást nem. - Bocsásson meg, ez minden tudásom amit az önök nyelvén tanultam. Remélem nem mondtam bolondságot.

A bál zavartalanul folyik tovább, a párok táncolnak, a társaságok cseverésznek, a titkok gazdát cserélnek. A zene továbbra is szól, pincérek töltik fel a tálakat, s tűnnek el nyomtalanul utána. Csodás kavalkád, rengeteg ragyogás, fénylő cicoma, díszes zománc. Kár hogy alatta menthetetlenül rothad valami. Annyi szemkápráztató csoda után már nem azt látom amivel vakítanak. Hanem azt aki vakít. Mögötte pedig az okot. Az indokot, hogy miért...

A hangja is olyannak tűnt, mint a lelkes simogató bársony, bár már nem tért vissza a révület, ami a férfihoz vonzotta. A szépsége földöntúli és éteri volt még mindig, de Lory boldogan konstatálta, hogy még mindig tudatánál van, és a környezetéről sem feledkezett meg újra. Most azonban kezdenie kellett a helyzettel valamit, beszélgetni, esetleg táncolni, hiszen a fejvesztve menekülés elég furcsán vette volna ki magát.
Szerencsére a férfi a kezébe veszi az irányítást és át is nyújt neki egy poharat, amit a lány hálásan vesz el. Talán nem most kéne innia, amikor nem egészen ura néha a cselekedeteinek, de reméli tényleg csak a meleg, akkor pedig a folyadék kifejezetten jót fog neki tenni.
- Köszönöm… - motyogja megilletődötten. Itt még a kristálypohár is úgy csillog mintha jégből faragták volna túlvilági kezek. Beleszagol az italba, de nem bor… Talán ez a pezsgő lehet, amit az elit olyan szívesen fogyaszt? Néha a királynő asztalán is van, de ott is csak jeles alkalmakkor.
A tünde köszönésre elmosolyodik, a szavak helyesek bár a kiejtés nem tökéletes, de emberektől (ember egyáltalán?) ennél többet soha nem is várt el. Már az is nagy dolog, hogy ennyit megtanult.
- Egyáltalán nem mondott bolondságot. Önnek is jó estét uram. – válaszol azért németül, hiszen a társalgás úgyis azon a nyelven fog folyni. A szíve még mindig hevesebben ver, majd kiugrik a bordái öleléséből. – Hol tanult tündéül?
Már amennyire ezt tanulásnak lehet nevezni, de a beszélgetést innen a legkönnyebb folytatni talán.

Elmosolyodott. Ez jó jel. Nem csupán azért, mert bájos és igazán elbűvölően ragyog a mosolya, hanem azért is, mert kedvességgel fordul felém. A tündék ritkán preferálják az embereket, így talán ez is ritka alkalmak egyike hogy bővítsük a barátságos találkozások számát. Nem ember vagyok, én egy démon vagyok. Mindig megfeledkezem erről a részről. Az emberi nevem Sigfrid Schneehaar, és nem vagyok több ezeknek az embereknek mint egy jóképű fiatalember.
- Egyáltalán nem mondott bolondságot. Önnek is jó estét uram. - szólal vissza németül, s meglepődöm, hogy nem sok tünde akcentust hallok benne. Meglepő, sőt...bizonyára sok időt tölthetett emberek között. - Hol tanult tündéül ?
Visszakérdezésére magam is meglepődök, még vártam valami féle előcsevejt, a bálról, az összegyűlt népseregről, vagy a díszítésről. Meglepően a dolgok közepébe vág kissé közvetlenebben, amelyről nem tudom eldönteni, egyedi stílusa, vagy az udvari csicsás jómodort nem ismeri-e. Talán mindkettő, de lehet egyik sem.
- Egy nagyon kedves tünde barátomtól. Ugyan csak néhány szót ismerek, terveztem megtanulni a maguk dallamos nyelvét. - szólalok meg kedvesen, belekortyolva a pezsgőbe. Néhány pillanatra a tekintetem a táncoló párokra vetem, szemeimmel kutatva böngésztem át a termet. Rutinszerűen, megnyugvásból kerestem az első helyen amelyet tudtam, a Bál Úrnője, Anke von Steinburg asszonyság mellett. Ott álltak, ketten bájcsevegve a tünde küldöttség fejével, tökéletes báli hangulatban. Talán régebbről ismerhetik egymást.
- Tudja nem minden nap sodor hozzám az élet egy ilyen bájos teremtést, mint ön. - engedek meg egy kacsintást magamnak a tünde irányába. - Ha pedig mégis, szeretnék vele az anyanyelvén szót váltani.

Nem érzi még igazán az udvari etikettet, talán sosem fogja. Lehet illett volna megdícsérni a bált, noha a férfi bizonyára nem a házigazda, talán az ételeket kellett volna dícsérnie, vagy éppen lefitymálnia, hiszen lehet inkább az lett volna a módi a fennhélyázó luxushoz szokott nemesség társaságában. Nem töltött még eleget ebben az illúziókból szőtt tündérvilágban ahhoz, hogy kiismerje a szabályait, és talán sosem fogja. Mókás, hogy diplomataként pont azzal ért el sikereket mind délen, mind északon - hogy a Nebelwaldról ne is beszéljünk - hogy egyenes, katonás jelleme volt, és kerülte a fölösleges sallangokat, és parttalan bájcsevegést. Csak rabolta volna a saját idejét és a tárgyalópartnerét is. De ez... Érezte a zsigereiben, hogy ez más fajta játék, aminek nem ismeri a szabályait, de úgy tűnt a vele szemben álló férfi nagyon is. Lehetett volna kalauza tündérországban.
- Minden bizonnyal sikereket érhet el ezen hölgyeknél. Általában értékeljük, ha az embereken látunk igyekezetet és érdeklődést a kultúránk iránt, és nem tőlünk várják el az alkalmazkodást. - a kacsintásra kedves mosollyal felel. A férfi talán flörtölni próbált vele az imént?
Sosem voltam jó ezekben...
A tünde tekintete is védence felé siklik, de látszólag minden rendben van. A kisasszonyt arra nevelték, hogy boldoguljon ebben a közegben, már gyerekkorától kezdve, amikor ő az íjjal tanult minél pontosabban lőni.
- A kisasszony a tünde küldöttség feje, és a védencem. - mondja ahogy elkapja a másik pillantását. - De úgy látom boldogul, jobban mint jómagam. Bocsássa meg kérem, de vannak hiányosságaim az emberbálok etikettjét illetően. Tánc előtt, vagyután illendő bemutatkozni?
Szarkasztikusnak tűnhetett, és maga sem volt benne biztos, hogy a kérdése komoly, mégis félrebillentett fejjel néz fel az előtte állóra, szája szegletében apró mosoly játszik.

- Ohh bocsásson meg, hölgyem. - emelem a jobbomat a szívemhez, és enyhén előrehajolok - Igazán modortalanság, hogy még be sem mutatkoztam. Sigfrid Schneehaar, író, zenész és mesemondó, szolgálatára kisasszony. Az írói nevem Yrsil, ha netán megfordult volna kezében valamely művem. - folytatom némi alázattal a hangomban. Írtam én már sokfélét, szakácskönyvtől kezdve egészen a legerkölcstelenebb művekig. Az utóbbiak majd fele az indexen kötött ki, méghozzá meglehetősen gyorsan. Ki gondolta volna hogy alig két hét kellett nekik hozzá.

Felegyenesedem, majd nagyot kortyolok a pezsgőből. Rossznak nem mondhatnám, bár én meglehetősen jobban kedvelem a bort. A legjobb beszélgetéseim és a legmókásabb kalandjaim mind egy üveg jóféle vörösborral kezdődtek. Még régen. Réges régen. Mára már nem tűnik annyira furának, hogy nem élénkvörös színű a bálterem. Nem azok az arcok töltik be, mint annak idején. Az előttem álló tünde is csak egy szereplője a hosszú életem egy pillanatának.

Néha úgy érzem, teherként nehezednek rám az évek, tonnában mérhető súllyal. Azt feltételezhetnénk hogy ennyi hosszú év megtanított valamire, erőt és tudást csepegtetett a testembe...de nem. Talán egyetlen dolgot tanultam meg ennyi idő után, de még mindig újra és újra tanulom, nap nap után. Őszintén szeretni. Akkor is ha fáj, akkor is ha tudom hogy az évek rengetegében el-eltünedeznek majd. Csak szeretni a lányomat, az apró társaságot akiket magam köré gyűjtöttem, a napot, a reggelt, az estét, a világot, az embereket és a szörnyetegeket. Szeretni és szeretve lenni. Még ha az élet múlandó is, a érzéseim örökkévalóak. Az emlékük bennem él tovább...

                                                        ''Az idő vándorai vagyunk.''

           ''Csak haladunk előre, az idők végezetéig.''

                                                                  ''Hazátlanul, sorstalanul, magányosan.''

                             ''Csak létezünk a végtelen tengerében.''

Felriadok a merengésemből, és egy pillanatra megrázom a fejem, mintha csak a nehéz gondolatok képesek lennének kiesni a fejemből. Ujjaim az arcomat érintik, megnyugtatólag simítom el arckifejezésem. Szelíd mosoly húzódik a szám sarkába, vonásaim rezdületlenek.
- Kérem, nézze el nekem a pillanatnyi elkalandozásom. - válaszolom hogy áthidaljam a pillanatnyi csend által létrehozott űrt - Tudja, egy írónál ez gyakran megesik. Önben pedig kit tisztelhetek ?

A Sigfrid név nem volt neki ismerős, illetve vlaami régi legendában talán volt egy ilyen nevű hős... Ritkán figyelt, mikor az öccse a régi történetek iránt lelkesedett, odavolt a szakadás előtti irodalomtöredékekért. Már nyújtotta volna a kezét mosolyogva, mikor meghallotta a férfi másik nevét, az írói álnevét. Yrsil... Szemei kikerekdtek, és majdnem visszaköpte a pezsgőjét meglepetésében.
- Igen, hallottam már... - motyogja halkan, olya vörös arccal, ami megszégyenítette a férfi ruhájának élénk vidám színét is. Lady Loreena Wildwind ugyanis nem a szakácskönyvekkel találkozott, a konyha nála veszélyzónának számított, és biztos volt benne, hogy kisebb természeti caspással érne fel, hogyha ő valaha fakanalat fogna a kezébe. Soha nem is volt rá szüksége, a lovagoknál mindig volt konyha, ahol főztek rá, ha pedig vendégségben volt akkor is. Ellenben Yrsil más művei... Természetesen nem az ő polcán sorakoztak. Armin ellenben borzasztóan büszke volt rá, hogy a nyolc kötetes sorozatból hetet meg tudott szerezni, fű alatt, csak a hatodik hiányzott, bár őfelsége inkább kézikönyvként forgatta őket, így bár Lory nem olvasta, nagyrészt tudta milyen érdekes ötletek vannak benne.
Jól is jött neki Sigfrid elkalandozása, így ő is össze tudta kapni magát gyorsan, és némileg leküzdötte a zavarát.
- Semmi probléma, teljesen megértem. Bizonyára új ötletek száguldoznak a fejében. Az öcsém kezdő bárd, néha a mondat közepén áll meg. - nevetett fel. - A nevem Lady Loreena Wildwind, a tünde küldöttség egyik tagja vagyok, bár erre gondolom magától is rájött. A kisasszony védelme a feladatom. - mutatkozik be röviden, bár az üdvözlési formulában nem biztos, így csak kinyújtja a kezét, úgy, hogy abból férfias kézrázás vagy elegáns kézcsók még egyaránt lehessen.
Vajon mg merjem kérdezni?
Egy pillanatra elmorfondírozik. A herceg odalenne a boldogságtól, ha születésnapjára megkapná a hiányzó kötetet ráadásul dedikálva... Ugyanakkor nem biztos benne, hogy illendő egy bálon erotikus tartalommal töltött könyvekről beszélgetni, vagy ez már nem illik bele az emberek keresztény erkölcsébe, főleg hogy ezek a könyvek az északi Egyháznál indexen vannak, ezért ilyen nehéz hozzájuk jutni. De végülis egy kérdést megér.
- Mondja csak... Vannak még önnél esetleg könyvek, amiket... nos.. Nem egyszerű már a piacon beszerezni? Egy ismerősöm nagy rajongója a műveinek, és nagyon szomorú, hogy egy hiányzik a gyűjteményéből. GOndoltam talán, ha már a szél egy helyre sodort egy ilyne hírességgel mint ön talán volna rá mód, hogy megajándékozzam... - elpirulás, pillangók a gyomorban... A zavar tüneteinek teljes repertoára fut rajta végig, mire elmondja amit szeretne. Közben néha a kisasszonyra pillant de úgy tűnik csendes este elé néznek...

- Nos, hogy őszinte legyek, eléggé meglepett a kisasszony. - mosolyodok el, épp csak el nem nevetve magam. A fene sem gondolta volna hogy ez fog történni. - Híresség ugyan nem vagyok, bár örömmel tölt el hogy akadnak rajongóim.

Ujjammal egy pillanatnyi türelemre intve a tündét, egy könnyed lépést teszek oldalra. Az ablakpárkányon, amely eddig békés nyugalmam színhelye volt ezen a díszes bálon, egy köny lapul meg, a függöny mögött. A legújabb szerzeményem, annyira friss hogy a lapokon érezni lehet a nyomda illatát. Az egyetlen nyomdáét Eichenschildben, amely hajlandó volt kinyomtatni a könyvet. Könnyed olvasmányként hoztam magammal, az unalom ellen és persze ellenőrzésre. Mindent kielégítőnek találtam benne eddig, és nem sajnálom elajándékozni. A kézirat és néhány másik példány még az íróasztalomon hever, igazán nem nagy kár elajándékozni ezt egy rajongónak.

A mellzsebemből előveszem a rejtett tintatartómat és a hajdíszeim közül kihúzok egy tollat. Könnyed mozdulattal megtöröm a tintatartó tetejét fedő kis kerek lapot, majd a tollat belemártva felnyitom az első oldalon.
- Ez a legújabb könyvem egyedi és bővített kiadása, s bár személyesen magamnak szándékoztam megtartani, szívesen megörvendeztetem a kedves barátját vele. Kinek is címezhetem ?

Nos igen... A férfi derűjére ismét elvörösödik. A tündék ugyan sokkal nyíltabban és természetesebben kezelik a testiséget, mint az emberek, de még náluk is vannak határok, egy erotikuskönyv írójával a művéről csevegni, sőt kérni egyet az pedig még ezeken a tág határokon is túl van. Vagy ha túl nem is, erősen feszegeti őket.
Csodálkozva nézi, ahogyan Sigrfrid elővesz minden kellékel, ami csak egy irónak kellhet. Sosem gondolta volna, hogy van bárki, aki tintával és pennával jár bálra, és amikor előkerül a legújabb könyv, akkor még jobban megdöbben.
- Látom még a bálon sem tud elaszakadni a munkájától. - jegyzi meg derűsen, hiszen mi másért hozta volna magával. A dedikálásra viszont még jobban kikerekednek zöld szemei. Név... Ó persze egy név is kell, a dedikálás névreszóló.- Arminnak. Így hívják. A születésnapján fogom odaadni neki, azt hiszem... - teljes nevet szándékosan nem mond ez így is bőven flég lesz, bár ahogy kimondja ismét érződik a lányos zavar rajta.
Miközben a férfi aláír ismét végignéz rajta. Ha valahogy el kellett volna képzelni Yrsilt, hát biztosan nem egy magas fiatal - vagyis inkább kortalan - férfinak képzeli el, inkább valami öreg kéjencnek, akinek legnagyobb ifjúkori szórakozása az volt, hogy fiatal lányokat csábít el. Ráadásul már a könyvek mennyisége és a benne lévő tapasztalat is elég lenne egyetlen életre. Meg kellett volna néznie a kiadási dátumot is, bár nem olyan körülmények között fordultak meg a kezében a kötetek, amikor kifejezetten erre figyelt.
- Meg kell mondjam, idősebbnek képzeltem. Vagy a látszat csal, vagy különösen gyorsan forgatja a pennát.

- Armin, igaz ? - kérdezem halkan, inkább magamtól. Tünde név, kétségtelen. Akár a sötét tündék mindent felforgató hercege. Nagy kujon lehet az is, nem csodálkoznák ha neki lenne. De badarság lenne erre gondolni, nem hinném hogy a fickó nemestündékkel parolázik. - Armin...a dedikálásnál az egész nevet szoktam kiírni, de jól lesz ez így is.

             

Megvakarom a fejem a tünde mondatára. Hihetetlenül örülök hogy nem látszik meg rajtam a kor. Mára már összeaszott ránc-gombóc lehetnék. Huhhh, már csak az kéne. Bár múltkor esküdni mertem volna hogy a tükörben felfedeztem egy szarkalábat. Fenébe, meg kéne nézni még egyszer.

- Hát, ezt bóknak veszem öntől Kisasszony, de egyébként igaza van, a látszat csal. - húztam mosoly a szám sarkába. - Bár az is igaz, hogy hatszázharminckilenc óta írok, nem hiszem hogy az eltelt évekhez mérten túl gyors lennék. - kacsintok rá, majd a tintát a függöny mögé rejtem a tollal együtt és a könyvet nyitva adom át neki. - Még várja meg hogy megszáradjon a tinta.

Figyelmemet valami mozgás-szerűség kelti fel a túloldalon. A szemem sem rebben, egy pillanatra sem rezdül az ábrázatom. Akkor hát elkezdődött a vadászat. Csak ezúttal az űzött vad és a vadász játékába egy bolondos vénember is bekapcsolódik. Megigazítom a hajam, és elsimítom a ruhámon keletkezett redőket. Mindennek tökéletesnek kell lennie ehhez a belépőmhöz.

Mosolyogva veszi át a nyitott könyvet, és a tanácshoz hűen nyitva is tartja, hogy megszáradjon a tinta. Nagyobb baj az, hogy fogalma sincs, hogy utána hova tegye el. Nem szeretne Yrsil egyik pikáns kötetével a kezében sétálni egy ilyen fennkölt bálon. Talán fel kéne surrania vele a szobájába és visszajönni... Még a ruhája sem olyan, hogy nagyon el tudja rejteni a redők között.
- Köszönöm szépen. - mondja mosolyogva, még mindig kipirultan mikor átveszi, a beszélgetés azonban a férfi korára terelődik... És hirtelen összeáll a kép. Hatszázharminckilenc óta ír, ami azt jelenti, hogy a férfi majdnem kétszáz éves. Földöntúli szépség, az erős vonzalom, amit felé érzett, a tapasztalat, ami a könyveiből sugárzik, mostpedig a valódi kora...
Csábdémon.
Picit elnyílnak az ajkai a felismerésre, de méginkább arra, hogy a másik egyáltalán nem titkolja a dolgot, de nem is kérkedi vele. Csupán tényként kezeli a megélt éveket, és minden bizonnyal az gyértelmű vonzerejét is. Innentől persze az is valószínű, hogy a Sigfrid az álnév, és az Yrsil a valódi.
Nem veszi észre, hogy megváltozott a hangulat körülötte, azt sem, hogy valami készül. Kétségbeesetten próbálja felvenni a beszélgetés fonalát, és valahogy lazán kezelni az imént kiderült tény. Sok démont megölt Holtmező előestéjén, sőt, a démonok polgárháborújában is... Igazából ha össze kéne számolnia, az értelmes fjaok közül eddig első sorban démonokat vadászott... De nem felejtheti el Riel kedvességét sem, aki miatt itt lehet a saját idejében. És Yrsil is viszonylag kedvsnek tűnik, bár kétségtelen, hogy veszély esetén félelmetes ellenfél volna, már csak a kora miatt is.
- Ebben az esetben tényleg nem gyors, de azt is mondják, hogy az alapos munkához idő kell. A maga munkái pedig, már amennyit olvastam, tényleg alaposak. - körbepillant a termen. - Itt tudják, hogy ön... Nos... - démon? Illik egyáltalán ilyet mondani diplomáciai szempontból? - Úgy értem, mégiscsak északon vagyunk, bár Eichenschild elé különlegesnek tűnik.

Halkan kuncogok válasz helyett. Vajon tudják-e ? Ha pedig tudnák, tennének ellene ? Minden bizonnyal kerékbe törnének, vagy karóba húznának érte. Felakasztanának, vagy máglyára vetnének. De az is lehet hogy véres tetemeken, és törött díszkardokon át vezetne az utam kifelé innen. Elég csak visszagondolnom arra mit tettek az emberek a népemmel hatszázban. Megaláztak és megkínoztak bennünket, voltak akiket elevenen felgyújtottak, vagy megnyúztak. Ahhh, igen, az Ordo Maellus igazán remekül értett a fájdalomhoz. Nehéz eldöntenem, vajon a démon vagy az ember a nagyobb szörnyeteg. Akár itt helyben el is kiabálhatná magát, nem szabadna meglepve lennem. A tündék igencsak jeleskedtek a fajom irtásában. Talán nem is tekintenek többnek bennünket, kiirtandó férgeknél, csótányoknál a csizmájuk talpa alatt. Számkivetett, gyűlölt és megalázott faj vagyunk. Nincs otthonunk, se hazánk, se Istenünk...

- Tudja kisasszony, én túléltem a már rég elfeledett Nagy Démon-Ember háborút is, hatszázban. - húzódik a szám egy sarokba szorított vadállat vicsorgására, a szemeim pedig vérvörös színbe öltözve meredve a tündére. Akaratlanul is kihúzom magam, a tünde fölé magasodva. Elég bajtársat, testvért és barátot veszítettem el az emberi szörnyetegek kezétől, ahhoz hogy elég jogosnak érezzek bármilyen bosszút. Két évszázadon át üldöztek és kínoztak, elvettek tőlem minden fajtársamat. Még ha a nő szét is kiabálná a tényt, nem okozna nagy gondot kijutni innen. Sőt, tulajdonképpen élvezem. A sarokba szorított vadállat a legrosszabb dolog az óvatlan vadászokra nézve. Szinte azonnal elemelem a tekintetem oldalra és megtörlöm a szemeim, melyek újfent szelíd ezüst fényükben ragyognak. - Felejtse el. Csak a régi emlékek. Túl öreg vagyok már ehhez a világhoz.

Megrogyok, fejem lehajtom, és egy kendővel letörlöm az arcom. Könnyeden felrázom magam, és visszailleszkedek a báli hangulatba. Egy kicsit fel kéne frissülnöm. Meglazítom a nyakamnál szinte folytogató ruhám, majd nagyot sóhajtok.
- Bocsánat az előbbiért. Egy kissé meleg van idebent, fel kéne frissülnöm. - szólalok fel, szétnézve a tömegen. Egy pillanat alatt meglátom akit kerestem. Egy ablak előtt mozdul egy árny, észrevétlenül megsunyva a függönyök mögött. Itt van akit keresek. Bizonyára a privát szobák felé halad. Elég botorság lenne azt feltételezni hogy maga van, így inkább kettővel számolok. Ha képes egy ilyen jól őrzött helyre bejutni, nem lehet kispályás. - Elnézését kérem egy pillanatra, igénybe venném a mosdót. - hajolok meg, előzékenyen.

Nem kellett volna felhoznia, egyáltalán meg sem kellett volna szólalnia a démonságról. Ösztönösen lép hátrébb, mikor Yrsil kihúzza magát, és mintha nem csak fizikailag, tornyosulna fölé, de teljes démoni lénye is megmutatkozott volna egyetlen, halvány pillanatra. Gondolataiban minden varázslat végigfut, amit hirtelenjében elsüthet, a tőre megnyugtatóan simul a combjához megbízható barátként, ha a helyzet rosszra fordulna...
Ám amilyen hirtelen jött, úgy el is múlik a fenyegetés, a férfi pedig inkább emlékeztet hirtelen egy megfáradt, sokat látott lélekre, semmint ellenségre, a szeme vörössége is visszavált tükörfényű ezüstre.
- Sajnálom. Igazán nem akartam megsérteni. - kér bocsánatot halkan, hiszene gyértelmű, hogy ez az ő hibája volt. Az etikett sosem volt az erőssége brutális őszintesége pedig az ilyen finom bálokon inkább tapintatlanság, semmint előny...
Ennél a tárgyalóterem is sokkal jobb.
A másik felfrissülésére bólint csupán, és becsukja a könyvet, amiben már megszáradt a tinta. Ő maga inkább elindul a szobák felé, hogy letegye a könyvet a hálóban, ne azzal a kezében mászkáljon a finom társaságban. És ha visszajött talán vesz a sütiből is... A szobák felé vezető folyosó persze nem üres, de nem érzékel veszélyt egyelőre.

Ahogyan a mosdóba lépek, az ablak már nyitva van. Bizonyára valamelyik vendég hagyta nyitva. Mindenesetre számomra tökéletes, azonnal nekiindulok. Elmém mélyén megszólalnak a világ hangjai, suttogás tölti be a fejem. A jobbom rámarkol a korbácsra, a bal lábam pedig már a párkány szélére lép. Felhúzom, és jobb lábammel kirúgom magam az utca fölé, ám nem zuhanok, épp ellenkezőleg...emelkedem. Alig néhány másodperc alatt landolok a tetőn, de már csak az ablakok csörrenését hallom meg.

Bizonyára bejutottak. Sikoly és csörömpölés veri fel a bál kellemes zenéjének csendjét. Futólépésben rohanok át a tetőn, korbácsom kampóját az eresz szélébe lökve, magam is leugrom a tetőről. Az eresz pont annyira tart, hogy nagy lendülettel beessek az ablakon, kitörve a maradék üvegdarabokat, amelyek szanaszét nyirbálják a ruhám, és könnyedén megsebeznek. Az eresz leszakad a súlyom alatt, egy része le is zuhan, magával rántva kedvenc kis fegyverem. nem nagy kár érte, tekintve hogy egy szobában aligha van hely a használatára. A félhomályos szobában négy alakot körvonala dereng, de teljesen kivehetlen hogy ki kicsoda. Egyikük a célszemély, a másik három orgyilkos. Milyen erősek lehetnek ?
- Megjöttem, srácok. - húzódik vad vigyor az arcomra, majd kivillannak a karmaim. - Kezdhetjük ?

Még mindig a démonon gondolkozik, miközben a könyvvel a kezében suhan vissza a sobája felé. Kicsit jól is esik neki a folyosók csöndje, távol a bál zajától, távol a zenétől, és az emberparfümök pacsulifelhőjétől. Ha visszament megkeresi Yrsilt és bocsánatot kér tőle a modortalanságáért, ezt már elkönyvelte magában, talán vihetne neki egy tál süteményt... Azzal őt simán le lehetne venni a lábáról.

A nyugalma azonban nem tartott soká. Üvegcsörömpölés és sikoly zaja hasította ketté az éjszaka szövetét, bizonyára a bálon is hallották. Nem foglalkozott volna vele különösebben sokat, ám a hangok pontosan a védence szobájából jöttek... Alig két méterről tőle. Nem látta, a lány mikor ment be a szobájába, pihenni vagy valami egyéb dologért, hiszen nem sokkal korábban még a házigazdával pezsgőzött... Hibázott. Nem szabadott volna egy pillanatig sem szem elől tévesztenie.
És ez a hiba a lány életébe is kerülhet. Átkozva magát dobta le a könyvet egyenesen a szobája ajtaja elé, és bár lehet tanácsos lett volna magához vennie a fegyvereit, tudta, hogy most minden pillanat számít. Felkapta a szoknyája szélés és előhúzta a kését, majd berontott a szobába. A helyzetfelmérési képessége bár nem érte el a tapasztalt lovagokét, azért elég jó volt.
A védence sikított, vele szemben három ember volt, fegyverekkel, illetve a fehér hajú démon... Várjunk ő mit keres itt?
Nem tehette meg hogy gondolkozik, előre lendült a tőrével, és a leközelebbi ember felé szúrt vele, a másodperc törtrésze alatt. Ha szerencséje volt, hogy pont most jött erre, akkor nem vesztegethette el az idejét, hogy kiküszöbölje a csorbát. Aki meg akarta ölni a hölgyet, annak meg kellett halnia, ebben az esetben nincs más út, nincs lefegyverzés.
A penge gyorsan szúródott be az orvgyilkos hátába, aki az ablak előtt álló Yrsilt figyelte. Minden bizonnyal látványos belépője volt a démonnak, hogyha a három férfi felé fordult, ahelyett, hogy gyorsan végeztek volna a fiatal tünde nemeslánnyal. A támadó hang nélkül esett össze, amikor kihúzta belőle a pengét, a borvörös vére pedig azonnal takaros tócsában gyűlt össze alatta. A szönyeget bizonyosan ki kell majd dobnia a vendéglátójuknak. Ez után fordult a védencéhez közelebb, az ágyon álló betolakodó felé...

Pont Ő.

Nem számítottam erősítésre, és nem is vágytam rá. Minél több ember lát így, annál bajosabb. De jelenléte csak megkönnyítette a dolgomat. Ahogy berontott az ajtón, a fickónak esélye sem volt. Hangtalanul csúszott össze, a penge minden bizonnyal a tüdejét döfte át. Vértócsa csorgott szét a drága Steinburg-i szőnyegen. Igen, a szőnyegen. Szinte szentségtörésnek érzem hogy vérrel mocskolnak be egy ilyen szép alkotáson. De most nincs időm a sajnálkozásra. Elmosolyodtam.

A testemen megindult valami, valami sikamlós, csúszós dolog mászott a bal ingujjamba. Az én kedvenc és személyes bérencem. Soha, és sehova nem megyek nélküle. Legtöbbször csak alszik, élvezve a kellemes testmeleget, és a kényelmes pozíciót, végigtekeredve rajtam, egész hosszában elbújva a ruhámban. Igaz, legtöbbször kövérít, de ellenben megszolgálja a betevő egerét. Vagy nyusziját, ha megdolgozik érte. Nagyon jól megjegyezte, aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Jörmungand, te jössz. - vigyorodtam el, majd az ágyon álló fickó felé rontottam. Szorosra fogta a kései, várva hogy egész testtel nekirontsak, és felmetszhesse a torkomat. Nem tarthatom óvatlannak, ami jönni fog, arra senki sem számíthatott. Előrenyújtottam a balomat, amelyből Jörmungand rontott elő, szélesre tárt állkapcsokkal támadta a bérgyilkos torkát. A fickó rémülten próbálta megvágni az bő ingujjamból elővillanó kígyót, ám túl későn. A jobbom átdöfte a kezét, a balom pedig a bal karjára markolt, és Jörmungand négy hatalmas szemfoga a férfi gégéjébe mélyed.

- Most pedig ! - kiáltottam fel, mintha csak valami mutatvány szeretnék bemutatni. Összehúztam a karmaim, majd a vonagló férfit teljes erőmből megmarkolva átdobtam magam felett. Nyekkentem egyet, ugyanis nem voltam szokva az effélékhez, de kihagyhatatlan ajánlat volt. Jörmungandot szívatni mindig egy élvezet. Nagyot reccsenve érkezett a párkányra onnan, pedig a mélybe csúszott, Jörmunganddal a nyakában. - Nyugi... - legyintettem egykedvűen, mintha csak egy baráti beszélgetés kellős közepén lennénk. - Túléli.

Yrsil pont akkor rontott az ágyon álló felé, amikor ő is felé fordult, így látta a kígyót kicsúszni a férfi ruhaujjából. Egy pillanatra elborzadt a mutatványtól, nem számított rá, hogy a démon egy élő állatot tart a ruhája alatt, de nem volt ideje ezen morfondírozni, volt még egy harmadik ellenfelük is.
Így ameddig az ágyon állót lefoglalta a démon, ő felgyorsította magát a szél erejével, és a késsel egyenesen a harmadik bérgyilkos felé rontott.
- Bújjon az ágy alá! - kiabált rá a tündelányra, aki ijedten telejsítette az utasítását, remélve, hogy a ruhája nem lesz véres.
Elsuhant az ellenfele ellett, aki nem számított ilyen mágiára, valószínűleg nem ismerte, hiszen még a vadászok között sem volt túl gyakori. Szemével éppencsak követni tudta a lovagnő mozáógását, és amikor az felé rontott a tőrrel, pont sikerül előle kitérnie, de visszatámadásra már nem volt ideje. Idebent egy gyorsabb, halálosabb tánc kezdődött, mint a bálteremben. Gyorsabb volt, de a nagy abroncsszoknya lassított a mozgását, és ezt a férfi is tudta, így amikor megragadra a ruhája szélét, és megrántotta Loreena hasraesett, de így legalább a bérgyilkos felé tudott rúhni szintén a széllel megerősítve.
Az nem számított rá, hiszen úgy lászott, mintha nem érte volna el, így nem is védekezett, nekiesett az ágynak, így a tünde ismét talpon volt, és előre ugrott, neki a férfinak. A tőrt egyenesen a torkának szorította.
- KI KÜLDÖTT?- üvöltötte az arcába.

Ez a tünde lenyűgőző. Na a számat csukjam be azért. Mintha csak szélvész csapott volna a férfira. Kecses és gyors, akárcsak egy jó lepedőakrobata ha két comb közé csípi az áldozatát. Remek, most miért pont erre gondoltam ? Mindenesetre fantasztikus a nő. Azt hiszem beletörne a körmöm ha összeugornák vele. De lehet hogy a hajamat is megtépné. Ouch. Az inkább ne. Valamit tennem kéne már.

- Hé, megvagy még ? - lesek ki az ablakon, Jörmungand után kutatva. Valami mozog a sötétben, az ő lesz. Remek. - Okés, túlélte ! - mutatom a felemelt hüvelykujjam a tünde felé, vidáman vigyorogva.

- Ám én tudom ki küldte. Vagyis egészen pontosan, ''kik'' küldték.  - szólalok meg megkomolyodva. - Ezért vagyok itt. Túl vonzó volt az ajánlat rád, Aranykezű Henrik. Te pedig túl hülye voltál hogy betetted a lábad a városba...újra.

- Amennyiben megkapom a fickót 'élve'... - fordulok a tünde felé - ...elmondok két nevet. Egy okot, a nő... - biccentek az ágy alá bújt tünde felé - ...árát, és most akciósan még egy infót ami garantáltan jól jön majd. - húzom mosolyra a szám. - De csak mert igazán lenyűgözőtt, ahogyan azt a mozdulatot csinálta, tudja...- próbálom utánozni a szeles megmozdulását.

Talán nem megy bele és a tudatlanból próbál majd kisajtolni információt. Talán belemegy egy alkuba egy olyan démonnal, akiről kiderült hogy minden, csak az nem amit megmutat magából. Vajon megbízik egy magamfajtában ?

Zöld szemeit emeli csak fel a démonra, aki a bérgyilkos helyett válaszol neki.
- Remélem a kígyója nem szökik meg, én zokon venném, a helyében ha kidobnának egy ablakon. - jegyzi meg. A tipikus stresszre adott reakciója a szarkazmus, erre már rájött, de szerencsére a felettesei szokták értékelni a roppant sajátos humorérzékét, máskor ugyanis nem nagyon van neki.
Az ajánlatot viszont kénytelen megrágni. Ha Yrsil valóban tudja, akkor vele érdemesebb lenne alkudoznia, mint ezzel a pribékkel, aki ki tudja mennyit tud az ügyről. Lehet csak megbízták, lehet hogy csak a pénzért csinálta és nem kérdezett semmit. Így szokták.
- Mondja el az első adag információt. Utána odaadom, elmondja a második adagot, és tőlem aztán vigye, ahova csak akarja.
Nem kenyere a fölösleges vérontás, főleg ha elkerülhető. Ketten így is meghaltak már ma este, és nem célja még több vért ontani. A lány biztonsága az elsődleges, de persze egyáltalán nem valószínű, hogy neki kell elkezdenie nyomozgatni utána. Ki tudja...
Ez már végképp nem arról szól, hogy megbízik-e egy démonban. Úgy tűnik egy volt az ellenségük, és Yrsil többet tud mint ő, jóval. Innentől kezdve akár bíznak egymásban akár nem, ez egy előnyös üzleti kapcsolat kezdete is lehet.

- Nyugalom, történt már vele rosszabb...is... - bólogatok faarccal. - Egyszer, hát, az történt hogy pont egy... -kezdenék bele a történetbe, de odalent lábak dobogása veri fel az utcát. Városőrök. Nemsokára elözönlik az épületet. Bármelyik pillanatban beronthat valamelyik hősködő nemes, és arra nem vágyom. Ugyanis akkor meg kell ölnöm. Mindazonáltal nem nemeseket jöttem gyilkolni.

- Rendben, akkor az első egy sötét tünde, pontos nevén George Greywood kapitány. Őt a saját soraik között kell keresniük. Az ő indítékait nem ismerem. - biccentek felé. Eléggé meglepő lehet egy fajbélit tudni az ellenségek sorában. - A második egy nő, Eliza Grünn, aki egy nagy zsoldos és kereskedőcéh feje a fővárosban. Ha jól emlékszem a Kékinges Martalócoké. Csúnyán megjárták amikor megszüntették a kereskedelmi jogaikat a tündékkel.

Türelmetlenül lépek közelebb, legugolva hozzá. Hátravetem a hajam, és elmosolyodom. Az alku rám eső részét teljesítettem, és már szorít az idő ha meg akarok lépni a fickóval. Vagy most, vagy soha. Percek kérdése és berontanak a városőrök, az én helyzetemnek pedig cseppet sem lenne jó, ha megtalálnának egy bűntett színhelyén. Meg jelentenem is kéne. Henriket is be kéne vágni a Verembe. Hazaérni még hajnal előtt, és kinyúlni végre a kényelmes ágyamon.

- Az alku rám eső részét azt hiszem több, mint teljesítettem, nem ? - kérdezem, miközben egy vázát emelek fel az ágy széléről hogy fejbevágjam a fickót. Semmi kedvem ahhoz hogy makrancoskodjon ez a baromállat - Most már elvihetem ezt a szegény ördögöt ?

Már szólásra nyitná a száját, mikor Yrsil kezdene elkalandozni, de szerencsére az író (bérgyilkos? démon?) még időben észbekap, és elkezd dalolni. Meg is modnja a két nevet, a sötét tünde említésére pedig jól láthatóan sápad el. Nem gondolta volna, hogy még ezzel is foglalkoznia kell most... A kereskedőcéh már jobb, tisztább terep, egyszerűbb terep... Elé lesz csak elmondani az egyik felettesének, vagy egy tünde kémnek, és mindjárt el lesz fogva a bűnös. Az már nem az ő feladata lesz.
- Jól van. Üsse le aztán vigye, addig a nyakán tartom a tőrt.
Ő is hallja a lábak dobogását, tudja, hogy hamarosan itt lesznek, és azt is sejti hogy Yrsil nem szeretne ittmaradni. Nem is kell neki.
- Ígért egy második adag információt, és be is fogom hajtani magán. Az őröknek meg majd megmondom, hogy én löktem ki az ablakon, a másikat és csak ketten voltak, remélem ebben számíthatok a kisasszony együttműködésére, ha már segített megmentésében. Ugye?
Az ágy alól helyeslő nyöszörgés hallatszik, és ha a démon fejbevágja az orvgyilkost, akkor Loreena el is engedi, és megvárja, ameddig a démon elviszi. A védencével együtt ülnek már az ágy szélén, mikor a nemesek és az őrök berontanak...

Egy könnyed mozdulattal széttörtem a fején a vázát mielőtt bármit is szólhatott volna. Pedig tudott volna, többet is, mint amennyit tudniuk kell. Ha ez a balfácán kikotyogná hogy ki volt még benne a buliban...az helyrehozhatatlan károkat okozna a diplomáciai kapcsolatokban. Valaki túl messzire ment, átlépve egy határt.

Felemeltem a férfit és a hátamra kapva az ablakohoz sétáltam. Már hallom a dobogást a lépcsőkön a páncélos katonák áradatának páncélzörgését. Vezényszavak harsantak fel a nem messze tőlünk és a zaj egyre közeledett.
- A szépséges hölgy több mint ötezer váltót ér, tisztán aranyérmékben. Ez volt a legalacsonyabb ár, amire a főnök még számításba vett. - mondtam visszanézve az ágy alatt megbúvó tündére, mielőtt leugrottam volna. Tekintve hogy volt akiből ki tudtunk volna sajtolni többet is, mégis a megvédése mellett döntöttünk. A főnök már csak ilyen, ő mindig jobban tudja, ezért ő a főnök, és nem én. Ahogy zuhanni kezdtem, néma szemlehunyással már aktiváltam is magam körül a kötővarázslatom, hogy puhán érkezzek a földre. A nem túl messzi bejárat elől őrök hangja, és a fényben néhány őr árnyéka keltette fel a figyelmem. A sötétből kezek nyúltak elő és alakok bontakoztak ki az utcából.
- Hé, megvagy ? - kérdi valaki kezét a vállamra téve, segít leemelni a fickót a hátamról. Két másik kapja fel, akár a rongyot, és bevonszolják a szemközti sikátorba. Minden hangtalan és csendes, csak a hold világít fényesen. Jörmungand jön, előmászva a hulla mellől, mérgesen közeledik felé, de egy intéssem megnyugtatom. Tudja ő is, hogy mindig jól tartottam, megkapta amit a csak megkívánt, még egyszer a városbíró kedvenc hörcsögjét is. Óvatosan tekeredik fel a kinyújtott kezemen, végigvonszolva magát az immáron meglazított viseletem alatt. Az arcom mellett bukkan ki, ráhajtva a fejét a vállamra, onnan figyelve maga köré.
- Ja, igen megvagyok, nem volt semmi gond. - állok fel és indulok át az utca túloldalára a többiekkel. Ahogy beérek a sikátor falai közé még egyszer felnézek az ablakba - Volt segítségem. - mosolyodom el, majd a többiek után eredek, mihamarébb elhagyva a tett színhelyét.

Már csak haza kéne mennem. A jelentést már elviszik a többiek. Lassulok és leszakadok tőlük, még egy néma biccentéssel intve a hazautam felé. A többiek hamar eltűnnek a városban, nyomtalanul és halkan osonva az árnyékokban. Én csak megfáradtan fordulok ki az egyik fő utca felé a High Lights-ban, az otthonom felé téve az irányt. Jörmungand visszabújik a ruha melege alá, és néhányat csavar rajtam, hogy beálljon szokott pozíciójába. Némi testtartásigazodás után az utcán sétáló egynéhány ember közül is egy egész fejjel kiemelkedve sétálok végig az utcán, egyenesen hazafelé...