Küldetés: Mindenkinek kell egy kis szórakozás...

Olyan mintha egy mély kútból kéne kimásznom, küszködök is vele egy darabig, hogy a felszínre evickéljek, de végül sikeresen veszek egy mély levegőt és félöntudatlanul próbálok átfordulni a másik oldalamra, mert fázom és valami nagyon nyomja a bal oldalamat. Tisztára olyan, mintha a csupasz földön töltöttem volna az éjszakát, takaró nélkül.
Mikor megérzem, hogy ebben lehet valami igazság, akkor már mély gyanakvással nyitom résre a szememet, ami aztán azonnal tágra nyílik, ahogy elsőre egy vadidegen férfival találkozik a tekintetem.
- Öhmm....... Hol a fenében vagyok? És főleg, hogy kerültem ide? Te voltál? - pattanok fel szédelegve a kardom után tapogatózva, ami......NINCS MEG! - A jó életbe! …………Magasan vagyunk! - szólalok meg visszahökölve az elém táruló mélység látványától, nagy éleslátásról téve tanúbizonyságot, de ez betudható a még nem teljesen a múltba vesző tompaságomnak.
- Egy köszönést azért illik előtte megejteni – szólal meg vigyorogva a fickó, meg sem mozdulva, bár azt a vigyort szívesen töröltem volna le az arcáról. - Egyébként megnyugtatlak, ha én lettem volna, most nem lennék itt veled.
- Ha nem te voltál és összezártak ide minket, azt hiszem az udvariaskodás az utolsó, amivel foglalkoznunk kéne. – nézem továbbra is felettébb óvatosan, hiba vigyorog, mint a vadalma, amíg feltápászkodik.
- Lia, nem láttál semmit, miközben ide kerültünk? – szólal meg újra és én gyanakvóan nézek rá, mert úgy tűnt, mintha ezt nem nekem címezte volna, bár senki más nem volt itt rajtunk kívül.
- Van ötleted róla, merre lehetünk? – néz rám aztán. - Úgy látszik valaki nem akarja, hogy a föld behatárolható részein koslassunk...
Na szép, nem elég, hogy valaki idecipelt, még egy őrülttel zártak össze!
Ugyan is azt már nem volt nehéz észrevennem, hogy ajtó egy szál se, csak ablakok, melyhez most újra közelebb lépve nézek kifelé.
- Ehhez azonban jó sokat dolgozott! Nem ismerős a környék, nem tudom hol lehetünk!
A szoba felé fordítom most a figyelmem.
- És úgy látom nem vitte túlzásba a berendezést sem. Ha nem jutunk ki hamar, nem sokáig húzzuk, és a kijutásba az ablakok nem jönnek szóba. – rántom meg a rácsot. – Ki vagy egyébként? Az én nevem Eva ……Freiheit. – vetem be az álnevemet.
- A nevem? - fordította felém a fejét a férfi, mintha a gondolataiból ébresztettem volna fel. - Gerard D. Lawrenz volnék. – hajolt meg felém, ami vagy tényleg udvarias gesztus volt, vagy csak olyan gunyoros.
- Akkor azt javaslom, találjunk valami kiutat.
Szavai azonban komolyan hangzanak, így inkább az udvarias bemutatkozás mellett teszem le a voksom nála, így biccentek, miközben ő már az asztal felé sétál.
Onnan, ahol állok is látom, hogy van valami ábra a kövön, így én is arrafelé veszem az irányt.
- Látsz valamit? Van rajta valami, ami segít kijutni? – kérdezem és azért elővigyázatosan vele szemben állok meg az asztalnál.
Gerard egy pár pillantás után, amit az asztal lapjára vet felnevet (mondom, hogy őrült), aztán ahogy kifakadt belőle ez a megnyilvánulás, olyan sebesen hagyott is alább.
- Akárki is hozott minket ide, azt akarja, hogy jussunk ki innen. Úgy nézem, ez egy rejtvény.
- Igen, erre magam is rájöttem. - morgom az orrom alatt töprengő képet vágva, de én nem osztozom a vidámságában. - Sosem voltam jó az ilyen dolgokban. Mi a fene ez? Láttál már ilyet? - emelem rá a tekintetem fürkészve.
Sorstársam az állát vakargatva forgatja a tekintetét, aztán szeme megakad a krétákon.
- Azt hiszem, talán egy vizuális feladvány. Ahol rajzolnunk kéne ezekkel valamit.
Megnézem magamnak én is a krétát, aztán ismét a rajzot és a kezembe veszek egyet a rajzeszközből.
- Jó! Először is mit jelentenek a számok, mert gondolom, nem véletlenül ezek vannak felírva......
- Azonnal kiderül. – ragad meg egy krétát és már húz is egy vonalat két bekarikázott szám között, aztán várakozóan figyel….. - Talán még sem lesz olyan egyszerű.
Kíváncsian nézem, hogy mit csinál, de minden izmom ugrásra készen megfeszül. Azonban semmi nem történik. Nem nehéz ugyan észrevenni, hogy Gerard is várakozóan feszül meg, ahogy befejezi a vonalat.
- Hát gondolom, minden számot fel kell használni, ha egyáltalán ez a megoldás, de minden esetre van értelme. - engedem kissé el magam, próbálva rájönni a megoldásra.
- Talán igazad lehet. Akkor ez talán valami geometriai képlet... - túr bele önkéntelen mozdulattal, másik kezével a hajába, aztán mintha …….nem is lenne itt, a szemei elrévedve, mit sem látva merednek maga elé.
Gyanakvásom ismét felébred, de mielőtt még kifejthetném tekintetében élet villan és már elő is áll valami megoldással.
~ Ezt vajon miért csinálja…? ~
- Talán magukat a köröket kéne összekötni! Mindet annyi másikkal, amekkora számot írtak bele.
Nem mondtam valótlant, tényleg nem vagyok jó az ilyen rejtvényekben, de azért becsületemre legyen mondva, míg ő magába fordulva vizslatja az ábrát, én is erőltetem az agyam. Persze ő rukkol elő egy életképes ötlettel
- Hát nagyon remélem, hogy ha még sem ez a megoldás, akkor a kedves elrablónk nem azzal állít csapdát, hogy lezuhanunk innen, utálnék szétlapulva távozni az élők világából, sosem kedveltem a magaslati levegőt.
Azért tétován húzok én is egy vonalat, kis gondolkodás után.
Ahogy sűrűsödnek a vonalak, lassan kialakul az ábra végleges képe.

//Gererd hozza a megoldás képét //

- Nyugalom, kislány, nemsokára otthon vagyunk. Még egy nap és újra istállóban pihenhetsz, megígérem! – paskoltam meg Fecske nyakát, megzavarva néhány szúnyogot, akik a késő őszi hidegnek ellenállva lovam vérét szívták. – Még egy nap! – miután megbizonyosodtam, hogy jól hozzáerősítettem a kantárt a fa egy alacsony ágához kihámoztam magam a páncélom nagy részéből, egyedül a lábszárvédőt hagytam fenn hogy alapvetően széles szájú, így huzatos szimámat a lábamhoz szorítsa. Tüzet nem akartam rakni, mivel nem volt, aki vigyázzon rá így utazóköpenyemet magam köré csavarva, tunikástól letelepedtem a fa tövébe két magasan kiemelkedő szökér közé, a nyeregtáskát a fejem alá téve és lehunytam a szemem. – Még egy nap…
Az út szélén gyorsan jön az álom az utazó szemére, de ugyanilyen gyorsan is megy az első apró zajra. Hogy mi okozta azt a halk reccsenést fogalmam sem volt, de szemeim gyorsan nyíltak résnyire, hogy a szemem elé táruljon a legfurcsább látvány, amit el tudtam képzelni. Egyáltalán nem a birodalmi utat láttam magam előtt, amelyet elalvás előtt, a helyiség, amelyben voltam inkább volt olyan, mint a Főváros egyik folyóparti raktára. Egy régi, nagyon régen nem használt raktár. Velem szemben egy furcsa ruhákba öltözött, nyilván mágikus behatás miatt mutáns zöld hajú férfi állt szemlélődve. Gyorsan magam alá húztam lábaimat és lendületesen felemelkedtem.
- Hol vagyok? - összehúzott szemekkel néztem rá, mivel kezdtem sejteni hogy ő lehetett az elrablóm. - Te hoztál ide?
- Hova a büdös picsába hoztál engem te kurva? Válaszolj vagy kitépem a torkodat! – fordult felém ingerülten, szemei mániákusan tágultak ki és orrcimpái szinte remegtek a fékezetlen haragtól. meg sem várta a válaszomat lendületes léptekkel felém indult, ujjai közben görcsösen karmokká görbültek hogy ott tudjon belém vájni ahol ér. Megvártam, míg elég közel ér hogy megfelelő lendületet tudjak adni az ütésbe, majd öklöm elegánsan az állkapcsának vágtam amitől erejét vesztve tántorodott hátra és esett hanyatt.
- Nem hoztalak sehová! Nem gyakorlok boszorkányságot, kettőnk közül melyikünk a valószínűbb emberrabló? Egy lovag vagy egy rongyos, félőrült elmebajos? - sóhajtottam fel, de közben el kellett ismernem hogy meglehetősen jól bírta a fájdalmat. A legtöbb ember elájult egy ilyen ütéstől, ezért is szerették a lovagok ezzel kezdeni a pusztakezes harc oktatását. Egyszerű volt és hatásos. A férfi fájdalmasan dörzsölte az állkapcsát, eltakarva száját de elég közel volt, hogy meghalljam a duruzsolást amit a motyogása jelentett. Fogalmam sem volt mit akar, de eleget képzetek hogy felismerjek egy varázslatot előkészületben egy lépésről. Megragadtam a ruháját a torka előtt és felrántottam a földről velem egy magasságba, közben megakasztva a halk kántálásban.
- A helyedben nem ügyeskednék, mágus! Felesleges ellenem harcolnod, nem fog kijuttatni innen! - A férfi minden modornak hátat fordítva egyszerűen arcon köpött, amire egyelőre csak az arcomon remegett meg egy izom.
- Majd szólok, ha érdekelni fog a véleménye egy nőnek! - csontos ujjai ráfonódtak a csuklómra és az erősödő szorításból úgy tippeltem fájdalmat akart okozni nekem, de kardforgatáshoz szokott karom meg sem érezte a sovány varázsló próbálkozását. - És ne mond meg, hogy mi felesleges és mi nem... én nem hallgatok másra csak magamra! Eddig is túléltem így... és továbbra is túlélem! - kezdtem rájönni, hogy parttalan a vita így csak hosszat sóhajtottam és visszalöktem a földre. Természetesen ujjai úgy foszlottak le rólam, mint a víz, én pedig hátat fordítottam neki.
- Ahogy akarod, én addig megpróbálok kijutni innen.
A terem tényleg tele volt mindennel, amit a Királyi Történetíró Kancellária csak kidobhatott valaha, több köteg papír, üres tintatartó üvegcsék, ehetetlen gyümölcsök és az elmaradhatatlan kártevődög. Ami viszont nem volt az az ablak és az ajtó. Vagyis nem egy tényleges szobában voltunk, ugyanis nem hozhattak ide minket hagyományos módszerekkel, csakis mágikusan. Nem tetszett a dolog, a mágusok kiszámíthatatlanok voltak és sosem lehetett teljesen tudni mit akarnak igazából. Erről az a felirat is tanúskodott, ami egy egyszerű kis asztalka fölött állt.
MI A KÖZÖS A HOLLÓBAN ÉS AZ ÍRÓASZTALBAN?
- Egy... rejtvény? - álltam meg elgondolkozva. Az asztalon egy ezüst tál vagy korong árválkodott egyedül, a fiókjai is üresek voltak így kérdően vakartam meg a fejem. - Mi a közös a hollóban és az íróasztalban? Gyakorlatilag semmi, csak triviális dolgok. Mindkettőnek van lába, de a hollónak húsból az asztalnak meg fából. Mindkettőn vannak tollak... De ezen az asztalkán nincs toll. Te találtál valahol tollat a lom között, mágus? - fordultam a morcos varázsló felé, aki szokásos modorával válaszolt.
- Mégis mi a tökömért találnék pont tollat, he? És a franc se kíváncsi rád, szóval....ku... – ekkor vehette észre a feliratot a fejem fölött, ugyanis rendkívül elegánsan köpött egyet. Ki nem állhattam ezt az alakot így nagyon gyorsan meg kellett fejtenem mi folyik itt. - Nagyszerű... már csak ez hiányzott.
- Szóval? - kérdeztem ismét, türlemesen amennyire tudtam. A mágus ismét köpött, mint aki túl sok port nyelt a lomok között, vagy nagyon déli parasztok vagy halászok közt nevelkedett.
- Fogalmam sincs. Valóban csak a tolla közös... illetve... hogy mindegyik elveszejti a fényes vagy értékes dolgokat...  – óvatosan felemelte az ezüsttárgyat, megforgatva és alaposan szemügyre véve azt, de végül visszatette a helyére mivel sokkal okosabb ő sem lett, mint én.
- Az íróasztal elveszejti a fényes dolgokat? - néztem rá kérdően. - Erről még nem hallottam.
- Látom sosem pakoltál íróasztalba. Én nem szeretem őket, mert bárhogy is pakolok beléjük, valami mindig elveszik, mindig az, ami kell. Legalábbis nehezen vehető észre. - morogta válaszként, mire én csak vállat vontam.
- Hát ezen megmaradt az ezüsttál. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás, márpedig szerintem ez egy csúnya mágikus csapda, amiből csak így jutunk ki.
A mágus nem felelt, csak egy morgással jelezte hogy csináljak amit akarok, így azt is tettem. Kutakodni kezdtem a papírhalmok és tintatartók között, míg nem találtam a fából faragott írópennák között hagyományos tollat is, majd párat felmarkolva a kerek ezüsttálra helyeztem.
- Azt hiszem, most kiderül.

Szép, csillagos este volt aznap. Két apró felhő ugrándozott a hold körül, Gerard pedig éppen az egyikük felett lebegett. Sokadszorra élte át ezt az álmot. Ha az ember tudata majd duplájára duzzad megesik, hogy elvész a saját gondolatai közt. Ilyenkor egyszerűen csak van. Nem gondol semmire, nem tesz semmit. De az álomnak hamar vége szakadt, ahogy egy hideg érzés végigfutott a gerince mentén.
Mikor kinyitotta a szemét, ott látta maga felett a szoba kőmennyezetét.
~ Ez nem a fogadó... – gondolta magában. Meglepődött ugyan, de nem vesztette el a hidegvérét. Elég furcsa dolgot látott már ahhoz.
Óvatosan megmozgatta a tagjait. Semmije sem zsibbadt, nem tört el csontja. Eszerint nem bájitallal kábították el. De akkor hogy tudták idehozni.
Ekkor hasít a fülébe egy élet, zavarodott női hang. Ezek szerint nincs egyedül.
- Öhmm.......  Hol a fenében vagyok? És főleg, hogy kerültem ide? Te voltál? – hadarta levegő utn kapcsodva - A jó életbe! Magasan vagyunk!
Bár már visszanyerte az eszméletét nem mozdult. Nem érezte szükségesnek. Sokkal fontosabb, hogy fejben rendet rakjon az ember. Így csak feküdt ott, mint valami sóbálvány, mígnem egy ismeretlen hang szólította meg.
- Egy köszönést azért illik előtte megejteni - vigyorgott rá titokzatosan, még mindig a földön fekve - egyébként megnyugtatlak, ha én lettem volna,most nem lennék itt veled.
Óvatosan ránehézkedett a végtagjaira, hogy két lábra tudjon állni. Ekkor vette észre, hogy a korábban konstans érzett szúró melegség eltűnt a gerince közeléből.
~ Az Archeust elvették tőlem... - gondolta miközben megtapogatta a hátát.
- Lia, nem láttál semmit, miközben ide kerültünk? – kérdezte a lánytól észre sem véve, hogy véletlenül hangosan gondolkodott.
~ Annyit, mint te.
- Van ötleted róla, merre lehetünk? - mondta az ismeretlen nőnek.
Három kérdés fogalmazódott meg benne. Hogy tudták őket ide felhozni, miért pont ide hozták őket...az ott középen egy eredeti szakadás előtti stílusban faragott kőasztal másolata?
- Úgy látszik valaki nem akarja, hogy a föld behatárolható részein koslassunk...
- Ha nem te voltál és összezártak ide minket, azt hiszem az udvariaskodás az utolsó, amivel foglalkoznunk kéne. – hangzott a válasz. - Ehhez azonban jó sokat dolgozott! Nem ismerős a környék, nem tudom hol lehetünk!
A nő ezután éles szemekkel pásztázta körbe a szobát.
- És úgy látom nem vitte túlzásba a berendezést sem. Ha nem jutunk ki hamar, nem sokáig húzzuk, és a kijutásba az ablakok nem jönnek szóba. – mondta, miközben a rácsok teherbírását próbálgatta. – Ki vagy egyébként? Az én nevem Eva ……Freiheit.
Csendesen hallgatta a másikat, miközben egyre csak cikáztak a fejében a gondolatok.
~ Kéne ide egy-pár bútor - gondolta a lány, mintha semmi problémájuk nem lett volna a gyér dekoráción túl - mondjuk szépen mutatna egy eredeti szakadás előtti stílusú szék másolata ott a sarokban ni.
Miközben ezt mutatta, Gerard előtt megjelent a lány illúziója (amit csak ő látott) és az üres szoba egyik vége felé mutatott.
- A nevem? - fordította az állítólagos Éva felé a fejét - Gerard D. Lawrenz volnék. - mondta illedelmesen, miközben egyik kezét a háta mögé szorítva finoman meghajolt a hölgy előtt.
Az előbbi lusta, nemtörődöm stílusához képest most egy kimért, illedelmes úriember benyomását igyekszik kelteni...legalábbis így tűnhet. Ezekkel a gyakori jellemváltásokkal inkább csak össze akarja zavarni a körülötte állókat.
- Akkor azt javaslom, találjunk valami kiutat.
Mialatt ezt mondta, odaballagott a kőasztal mellé és szemügyre vette.
- Látsz valamit? Van rajta valami, ami segít kijutni? – kérdezi a lány, mit sem segítve a helyzetükön.
Gerard alaposan megvizsgálta az asztalt, majd döbbenetében felkacagott. De hamar le is fagyott a mosoly az arcáról.
- Akárki is hozott minket ide, azt akarja, hogy jussunk ki innen. Úgy nézem, ez egy rejtvény.
- Igen, erre magam is rájöttem. – válaszolta morogva - Sosem voltam jó az ilyen dolgokban. Mi a fene ez? Láttál már ilyet?
A fiú állát vakargatva forgatta a tekintetét, mire észrevettei az asztal szélén lapuló krétákat.
- Azt hiszem, talán egy vizuális feladvány. Ahol rajzolnunk kéne ezekkel valamit.
~ A nagyobb kérdés, hogyan juttathat ki minket innen egy rajz?
Az állítólagos Eva ekkor kezébe vett egyet a három kréta közül.
- Jó! Először is mit jelentenek a számok, mert gondolom nem véletlenül ezek vannak felírva......
- Azonnal kiderül.
Felkapta az egyik krétát, majd egy óvatos vonalat húzott két szám közé ügyelve, hogy egyik kört se érintse vele. Semmi sem történt.
- Talán még sem lesz olyan egyszerű.
Mialatt ezt rajzolta, nem érzett semmi furcsát, így szinte biztos, hogy csak akkor történik valami (ha egy általán történik) ha befejezik a rejtvényt.
- Hát gondolom minden számot fel kell használni, ha egyáltalán ez a megoldás, de minden esetre van értelme.
A démon idegesen túr bele a hajába.
- Talán igazad lehet. Akkor ez talán valami geometriai képlet...
Ekkor a fejét óvatosan előrebiccenti, ahogy szépen lassan elmélyül a gondolataiban.
~ Segíts az emlékeid között keresni. Találn meg minden olyan emléket, ami egy számokkal tűzdelt ábrához kapcsolódik!
~ Ne már...ez így olyan unalmas lesz.
Nagyjából fél perc gondolkodás után kissé vérbe borult szemmel kapja fel a fejét.
- Talán magukat a köröket kéne összekötni! Mindet annyi másikkal, amekkora számot írtak bele.
- Hát nagyon remélem, hogy ha még sem ez a megoldás, akkor a kedves elrablónk nem azzal állt csapdát, hogy lezuhanunk innen, utálnék szétlapulva távozni az élők világából, sosem kedveltem a magaslati levegőt.
Majd némi habozás után megrajzolták a gráf éleit.

Idegesen lököm be a fogadó ajtaját, és gyors léptekkel közelítem meg a szemben lévő pultot. A hely teljesen kihalt, ha venném a fáradságot hogy körülnézzek, biztos találnék a sarkokban pár pókhálót. A söntés mögött egy megszeppent tekintetű, vézna, vastag bajuszos úr áll, feltételezhetően a kocsmáros.
- Lehet itt szobát bérelni?
- Hát, éppenséggel...
- Mennyibe kerülne?
- Hát, olcsón....
- Ennyi elég lesz? - nem vagyok jó hangulatomban, távolról se. A pultra néhány kapott váltót dobok, messze keveset ahhoz, hogy egy rendes helyen akár enni kapjak érte. A fogadó tulajának felcsillan a szeme a pénz láttán. Nem tudok hova nem meglepődni.
- Kövessen jó uram, kövessen, a szobája erre van. Tudja, mi nem tartunk fent kiadó szobát, de a fiam nem rég...
- Őszintén, nem érdekel.
A tulaj túl boldog, hogy jó kedvét szegjem, de azért nem kezdi el a beszédáradatot, amit felvezetett. A söntés mögött három ajtó van belevágva a falba, feltételezhetően az egyikben maga a fogadós is él. A szoba, ahova bevezet; durva kő padló, egy apró ablakkal, felszénázott sarok, rajta egy vékony lepedővel. Puritánabbat nehezen tudnék elképzelni is.
- Ha akármi kívánsága van...
- Jó éjt - küldöm el, és fekszem le óvatosan a földre. Szívesen elterülnék rajta, de valószínűleg nem sok ép csontom maradna utána. Ebből a szögből tökéletesen látszik a Hold, ahogy az ég egyik legmagasabb pontjára hág. Szépnek szép, de most nem tudom értékelni.
~ Egyszer nagyon megfogom rugdosni Knorrent - döntöm el magamban. Van bennem annyi önuralom, hogy rosszabbra ne gondoljak - túl sokat köszönhetek neki ahhoz. De hogy már megint kiküldött a világ legelszigeteltebb részére, hogy utánanézzek egy mendemondának. Ami persze egy részeges idiótához vezetett, aki elég gyorsan elmondta, hogy az egészet kitalálta, ahogy meglátta a kardomat... Lassan már nagyon kezdem unni az egészet.
Fortyológnék még mérgemben, de elnyom az álom a kimerítő nap után.
- Hé! Mi ez az egész? - hallok valami állatias mordulást magam mögül.
- Mi? Kicsoda? - ülök fel, nyújtózok egy hatalmasat és ráérősen megengedek egy ásítást is. A frissen ébredés kábultságával fordulok a hang felé - Te meg mit akarsz?
- Mondjuk megtudni, hogy hol vagyok, fiam. Ki vagy te?
A látásom kezd kitisztulni, hozzászokva a sötétség és a homályos, fentről érkező fény egyvelegéhez. A gondolataim is kezdenek valahogy a helyükre kerülni, az elmémet borító nehézkes, reggeli köd lassan száll vissza helyére, hogy az éjszaka folyamán majd újra visszajöjjön. Nem szeretem ezt a ködöt. Na, de várjunk csak... valami nem stimmel. Egyáltalán reggel vagy este van? A szoba valószínűleg ugyanaz, ahol lefeküdtem, csak az ablakot lophatták le róla, nem mintha a tolvaj sokra ment volna vele. De nem emlékszem szobatársra, főleg nem ilyen kíváncsira.
- Leon - jelentem ki röviden, és lassan feltápászkodok a helyemről. A mozdulattól a hátam és a lapockáim hálásan roppannak ki - úgy látszik azért pár órát eltölthettem a kőpadlón. Na de melyiken?
Szemrevételezem az alakot - magas, széles vállú, nehéz páncélos idegen, valami lovagféle lehet. De... a köpenye mintha vörös lenne, és nem kék. Egy északi. Óvatosan lehajolok, hogy felvegyem a földről a kardomat.
- És te ki vagy... keresztes? - kérdem gyanakvóan. Erre a pillanatra már minden álmos, félrevezető gondolatom elszáll és a veszélyérzet feszült éberségével vagyok képes gondolkodni.
- Az - veti oda fogvégről. - Tudod miért vagyunk itt? Tán a te műved kölyök?
- Ne legyél nevetséges. Úgy nézek ki? - hogy ebből mit szűr le, azt rá kell bíznom. A bezártságból adódóan, elég sok mindent kéne rá bíznom.
- Figyelj, te nem tudod, hogy jutottunk ide, én nem tudom hogy jutottunk ide, ez tiszta sor. Nekem nem tetszik itt és feltételezem neked se. Ki kéne jutnunk innen. Ketten biztos gyorsabb lesz. És nem is kell megölnünk egymást. Fegyverszünet? - kérdem, a szöveget gyorsan elhadarva. Nem tetszik nekem az öreg, de ketten mindenképp több esélyünk van, és az utálatra mindig van elég idő.
- Legyen. De ha csak egyetlen fenyegető mozdulatot is teszel, kettéváglak. Aztán majd kijutok magam - mondja hidegen. Legalább elfogadta a felvetésem és nem lesz ebből párbaj.
- Rendben - mondom röviden, kardomat belökve hüvelyébe, majd azt oldalamra kötve. Nem hiszem, hogy annyival jobb lenne nálam, de túl kicsi a szoba folyamatosan kitéregetni, nyers erőben meg nem lenne sok esélyem.
- Szerinted mi ez? - mutat rá az asztalon lévő valamire. Egyáltalán az asztalt is csak most veszem észre. Odasétálok hozzá.
Valami ábra van az asztalba faragva, szabályos négyzetekkel és bennük számokkal.
- Hát, nem tudom. Valamiféle rejtély. Bár emlékeztet valamire... nem hiszem, hogy köze lenne hozzá. Egy biztos, a számokban köze kell lenniük a négyzetekhez, amikbe bele írták őket - próbálom rögtön elterelni a témát az általam felhozott dologról. Néha túl könnyen elfeledkezem magamról. Valószínűleg semmi köze nincs a csempészek térképeihez, ami elmondta, hogy melyik tételt, vagy az egy tételből hányat kell otthagyni a megjelölt helyeken.
- De vajon mi a köze a számoknak a négyzetekhez? Bármi ötlet? - úgy látszik nem törődik a nyelvbotlásommal, bár ez érthető. Ki akar jutni innen. Nekem is inkább erre kéne koncentrálnom
- Hmm... - sokat mondóan hümmögök egyet, leginkább azért, hogy időt nyerjek a gondolkodáshoz. - A négyzeteknek nincs lényegében olyan határoló-vonala, mint a feladatot körbekerítő négyzetnek. Talán azt adja meg, hány ilyen vonalat kéne húzni nekik?
- A számokat hány vonal kéne határolja? Arra gondolsz? Lehet benne valami. És mi a helyzet a négyesekkel szélen? Nincs mellette négy vonalunk, amit be tudnánk húzni.
- Talán a keret magában is egy oldalnak számít. Legalábbis jobb ötletem nincs.
- Lehet. Akkor most be kéne rajzolni a széleket, igaz?
- Ezt úgy kérdezed tőlem, mintha én tudnám. Hát, feltételezem. Egy próbát megér - vonom meg a vállam.
- Rendben. Akkor csináld.
- Miért nem te? - gyanakodva összehúzom a szemem kérdés közben. Nem tetszik a dolog.
- A te ötleted volt kölyök, szóval csináld - mondja, szinte már rámordulva, miközben karba teszi a kezét. Elhatárolódik a dologtól.
- Hát ha láng csap ki a falból hiba esetén? - kérdem gúnyolódva, és megeresztve egy sóhajt. - Rendben lovag uram, állj hátrébb és prezentáld a bátorságod a csillárnak, majd veregesd háton az árnyékodat is. Csinálom - engedem ki rosszallásom, majd fürgén felkapom a krétát, mielőtt valami hülyeséget csinálna.
Nem úgy néz ki, mintha meghatották volna a szavaim, mögém áll és várakozik. Elkezdem behúzni a vonalakat, és várom mi történik.

Hideg kőpadlón ébredni nem a legkellemesebb módja egy nap elkezdésének, főleg akkor, ha mellette teljes nehéz páncélzatban, a másfél-kezes kardoddal az oldalara kötve kell ezt megtenned.
Sebastiannak se nagyon volt ez ínyére, főleg, hogy a saját cellájában feküdt le este, és közel sem teljes harci felszerelésben. Hamar ki is józanodik az álom utáni kómából, amint rájön, hogy az apró részleteknek nagyobb fele nem stimmel, mint amennyinek ildomos volna.
Lelökvén magáról a takarót fel is áll azonnal. Ablaktalan, egyszerű kőszoba, egyetlen csillárral meg egy asztallal középen. Na meg egy takaróba burkolt, hortyogó fickóval.
- Hé! Mi ez az egész? - mordul rá a másik figurára.
- Mi? Kicsoda? - ül fel fel  tanácstalanul a másik - Te meg mit akarsz?
- Mondjuk megtudni, hogy hol vagyok, fiam. Ki vagy te? - szemét egy pillanatra se veszi le a fiúról beszéd közben.
Fiatal kölyök, de valószínűleg nem ok nélkül van itt, bárhol is legyen az az itt pontosan. Sebastian nem próbál támadólak fellépni, előbb fontos lenne tudnia, hogy mi ez az egész. Talán a protestánsok csapdája? Találtak valami hatalmas erejű, titkos varázslatot, amivel az ágyukból lopják ki vetélytársaikat? Vagy valamiféle álomban ragadt? Túl sok a kérdés és valószínűleg ha lemészárolja az egyetlen élőlényt, akitől talán információt szerezhet, akkor nem sokra fog jutni.
- Leon... - válaszol a fiú tartózkodóan - És te ki vagy...keresztes?
- Az - mordul vissza, ennél többet nem is kell tudnia a gyereknek - Tudod miért vagyunk itt? Tán a te műved kölyök?
- Ne legyél nevetséges. Úgy nézek ki? Figyelj, te nem tudod, hogy jutottunk ide, én nem tudom hogy jutottunk ide, ez tiszta sor. Nekem nem tetszik itt és feltételezem neked se. Ki kéne jutnunk innen. Ketten biztos gyorsabb lesz. És nem is kell megölnünk egymást. Fegyverszünet?
Sebastian meredten nézi Leont egy rövid ideig.
- Legyen - indul meg az asztal felé -  De ha csak egyetlen fenyegető mozdulatot is teszel, kettéváglak. Aztán majd kijutok magam - teszi hozzá visszasandítva a másikra.
- Rendben.
A másik is elteszi a kardját, nem mintha sokra ment volna a harcra kerül a sor. Sebastian biztos benne, hogy használni is tudja az ellenfele a bökőjét, látszott azon, ahogy a fegyvert fogja, ahogy állt vele, nem ma került először a kezébe. Ellenben az öreg keresztesnek sem. Emellett ő nehéz páncélban van, ami talán lelassítja a másikkal szemben, de ennek legfeljebb nyílt terepen lenne jelentősége, ilyen kicsi is zárt térben semmi hasznát nem veszi a fürgeségének hosszú távon.
- Szerinted mi ez? - mutat az asztalra, amin egy négyzet van, benne számokkal és kipontozott határvonalakkal.
- Hát, nem tudom. Valamiféle rejtély. Bár emlékeztet valamire... nem hiszem, hogy köze lenne hozzá. Egy biztos, a számokban köze kell lenniük a négyzetekhez, amikbe bele írták őket - válaszol a másik töprengve, miután odabattyog ő is.
- De vajon mi köze a számoknak a négyzetekhez? Bármi ötlet? - simít végig szakállán eltöprengve az idős katona.
- Hmm... A négyzeteknek nincs lényegében olyan határoló-vonala, mint a feladatot körbekerítő négyzetnek. Talán azt adja meg, hány ilyen vonalat kéne húzni nekik?
- A számokat hány vonal kéne határolja? Arra gondolsz? Lehet benne valami. És mi a helyzet a négyesekkel szélen? Nincs mellette négy vonalunk, amit be tudnánk húzni.
- Talán a keret magában is egy oldalnak számít. Legalábbis jobb ötletem nincs.
- Lehet. Akkor most be kéne rajzolni a széleket, igaz?
- Ezt úgy kérdezed tőlem, mintha én tudnám. Hát, feltételezem. Egy próbát megér.
- Rendben. Akkor csináld.
- Miért nem te?
- A te ötleted volt kölyök, szóval csináld - lép hátrébb karba font kézzel Sebastian.
- Hát ha láng csap ki a falból hiba esetén? Rendben lovag uram, állj hátrébb és prezentáld a bátorságod a csillárnak, majd veregesd háton az árnyékodat is. Csinálom - kezd neki Leon a feladatnak kis sértegetés után.
Sebastian enyhén felhúzza a jobb szemöldökét a fiú szavai hallatán, de ezt már nem veheti észre a másik, hisz nekifogott végrehajtani az ötletét. Amíg dolgozik a rejtvényen a fiatalabbik, Sebastian figyeli a szobát, megpróbál minél több apró részletet vagy változást észrevenni, ami aközben történhet, hogy a másik vonalakat rajzolgat egy kőlapra. Leon gúnynak szánta a falból kicsapó lángokat, pedig akár meg is történhet. Elég furmányos csapdát és varázslatot látott már különböző küldetései alatt a veterán, ahhoz, hogy ne becsüljön alá egy egyszerűnek látszó kőszobát.

Az éj mindenki máshol éri el az embereket. Kit a kellemes melegágyban, kit a puha mohára hajtott fejjel. Engem egy kemény sziklán ért utol a szukafattya! Az éj sötét volt és barátságtalan, legalábbis az utazók számára, ugyanis alig lehetett látni az orrunkon túlra, amely eléggé rossz, ha az ember egy sziklás terepen próbál eljutni A pontról B-re. Sajnos úgy tűnt ezen a napon azonban sehova se fogok továbbjutni. Az idő nem hagy nyugodni és még az okuláré is csak időleges megoldást nyújthatna… így marad a pihenés. Sajnos. De hát mit van mit tenni. Az utat „lezárta” az éj, s mivel nem szándékoztam bokát törni, hát pihenni kényszerültem. Azonban álmom nem volt olyan nyugodt, mint terveztem. Furcsa, de semmi nem utalt arra, hogy elmozdítottak volna, s bár eléggé felszínes alvó vagyok, főleg ha ilyen kemény felületen alszok, de mikor kinyitottam a szemem, rögtön rá kellett eszmélnem, hogy elmozdítottak. Nem is csak pár centit, hisz mikor felkeltem, egy teljesen új és ismeretlen helyet pillanthattam meg. Persze idegeim, mint mindig most is nyugodtak maradtak. Türelmesen, megfontoltan néztem körbe megkeresve a megoldást hogy… ah persze… a nagy lószart… alig tértem magamhoz az első döbbenettől idegeim pattanásig feszültek, s már majdnem azon a szinten voltam, hogy valamit muszáj széttörnöm. Morgok és szitkozódok, nem félve használni bő kincstáramat, de egészen addig, míg meg nem hallom a nő hangját, nem is figyeltem, hogy nem egyedül vagyok. Persze amint ráeszméltem a „hibámra”, rögtön megperdültem, ráemelve szikrázó tekintetem, s minden szívélyesség nélkül támadtam le.
- Hova a büdös picsába hoztál engem te kurva? Válaszolj vagy kitépem a torkod! – üvöltök rá nem túl kedves hangszínnel.
Ujjaim, szinte görcsösen feszültek, ahogy készültem előtörni és megragadni a torkánál a cafkát, de amaz meglepő fürgeséggel szökkent előre és nemes egyszerűséggel, fémes pofonnal sújtott rám. Beleszédült még a világ is, ahogy végül földnek csapódtam, igazából azt sem vettem észre, hogy mikor estem hanyatt. De viszonylag elég hamar összeszedtem magam annyira, hogy dühös fintorral az arcomon ismét cselekvésre készüljek. De egyelőre csak arcomat masszírozva meredten bámulok rá. Persze… nem tétlenül. Bár való igaz, hogy a könyvem hiányát felfedeztem, de nem tántorított el, hogy belekezdjek a megfelelő mágikus szavak használatába. De úgy tűnt ez sem fogja elérni a célom, ugyanis a nő megragadta ruhám és magához húzott.
- A helyedbe nem ügyeskednék, mágus! Felesleges ellenem harcolnod, nem fog kijuttatni innen. – próbál kioktatni, mely nyomán egyszerűen arcon köpöm.
- Majd szólok, ha érdekelni fog a véleménye egy nőnek! És ne mond meg hogy mi a felesleges és mi nem… én nem hallgatok másra, csak magamra! Eddig is túléltem így… és továbbra is túlélem!
Bár kezemmel megszorítottam a karját, lefeszíteni sajnos nem volt elég erőm. Végül elengedett.
- Ahogy akarod, én addig megpróbálok kijutni innen. – feleli végül, majd hátat fordít nekem.
Ezután nem kifejezetten törődtem vele, csak próbáltam kiutat keresni, ami valljuk be… kicsit nehézkes ekkora kupiban. Igazából, csak felszínesen kutakodtam, mert minden izmommal azon voltam, hogy megakadályozzam magam, hogy megforduljak, és neki ne vessem magam annak a rohadt nőnek. Kiborított az igaz, s mikor ismét hozzám szólt, hogy nem találtam-e valami tollat. Kis híján majdnem leüvöltöttem a fejét. De persze fájó állam emlékeztetett gondtalanságomra, így kissé visszavettem, bár az él még így is elég szépen meg volt „fenve”.
- Mégis mi a tökömért találnék, pont tollat, he? És a franc se kíváncsi rád, szóval ku… - ekkor pillantottam talán ösztönösen a fehér foltok felé a nő feje fölött, melytől akaratlanul is elkáromkodtam magam egy kiköpés után – Nagyszerszerű…. már csak ez hiányzott…
Odaléptem és leolvasva a rejtvényt, csak újabb szitkok hagyták el számat, majd furcsa mód valamivel kibékülve a nővel végül csak ennyit feleltem.
- Fogalmam sincs. Valóban csak a tolla közös... illetve... hogy mindegyik elveszejti a fényes vagy értékes dolgokat...
- Az íróasztal elveszejti a fényes dolgokat? - nézett rám kérdően. - Erről még nem hallottam.
- Látom sosem pakoltál íróasztalba. – morgom vissza - Én nem szeretem őket, mert bárhogy is pakolok beléjük, valami mindig elveszik, mindig az, ami kell. Legalábbis nehezen vehető észre.
- Hát ezen megmaradt az ezüsttál. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás, márpedig szerintem ez egy csúnya mágikus csapda, amiből csak így jutunk ki.
Újabb morgás. Szokásos témalezárás. Nem volt több mondanivalóm. Elégedjen meg ennyivel. Ha meg nem tetszik… hát baszódjon meg…

Bár nem voltam biztos benne, hogy a megoldás tökéletes, de azért nagyon bíztam benne. Persze abban még jobban, hogy legalább nem rontjuk el nagyon és nem történik valami visszafordíthatatlan dolog, amivel búcsút vehetek az életemtől.
Jó pár perc eltelik feszült várakozással, minden izmom ugrásra készen húzódik össze, mikor……..biztos vagyok benne, hogy helyből ugrottam pár métert, ahogy nagy csattanással bevágódnak az ablaktáblák, de szerencsére ezt senki nem látja, mert olyan sötét telepszik a szobára, hogy azt hihetném eljött a világvége, de aztán kékes derengés támad, ott, ahol az az átkozott asztal van és a fényességet egy fiatal fiúnak tűnő jelenés árasztja.
Nem nehéz kitalálni, hogy mágia van a dologban, de hát valószínűleg már az is az volt, ahogy idekerültünk, így nem nagyon lehet ezen csodálkozni. A kezdeti döbbenet után azonban, rájövök, hogy nem ártana, ha odafigyelnék arra, hogy a lidércként ragyogó alak mit mond.
„Egyenes vonallal kell összekötni őket, a vonalak nem keresztezhetik egymást, csak a szomszédos számokhoz mehetnek vonalak, de két számot egynél több vonal is összeköthet, és persze egy számból annyi vonal jön ki, mint az értéke, legyen bejárható! Többet nem tudok segíteni. Légyszi nyerjetek!”
Persze szívesen megkérdezném tőle, hogy ki az, akinek nem kéne hogy észrevegye, mert lenne hozzá pár kérdésem, bár……….lehet, hogy inkább jobb lenne minél messzebb lenni tőle.
- Elhiheted töpszli, hogy mi is ezt szeretnénk, de nem csak a te kedvedért. – jön meg a hangom, de már csak a hűlt helyének, mert egy pukkanással a semmibe vész.
Aztán a napfényt is visszakapjuk, ahogy kinyílnak a zsalugáterek.
- Hát ez remek, valami őrült mágus játékává váltunk és, ha nem „nyerünk”, akkor lehet mi iy ilyen szép, kékes fényű izék leszünk. – léptem közelebb az asztalhoz óvatosan és vettem szemügyre az előbbi ábránkat. – És mivel rohadtul nem szeretném, így muszáj nyernünk, hallod! – nézek a társamra. - Szóval azt mondta egyenesek kellenek……..Akkor módosítsunk…..
Letörlöm az előző vonalakat a kezemmel és elkezdem a bal felső hármastól, mert az tűnik jó kezdőpontnak.
- Ne fogd vissza magad……. – intek a férfinak is.

Nem kellett sokat várakoznunk, hogy a megoldás megnyissa az utat tovább, egy kéken derengő mágikus átjáró képében. Nem bíztam a varázsmesterkedésben, főleg nem a nem-szent dolgoban mert mindig volt bennük egy esély hogy valami borzalmas történik. Ám nem tűnt úgy, mintha bármilyen más módon véget vethettünk volna az unatkozó illuzionista (mert mi más lehetett volna) játékának, így sóhajtottam.
- Más kiutunk nincs, szóval hölgyek előre! - átléptem a fénylő kapun, de mintha csak a terem másik oldalára léptem volna. Egy ugyanolyan szoba fogadott, mint az előző, ám a falon a rejtvény helyet cserélt - de továbbra sem hagytak minket fejtörő nélkül, ezúttal valami térkép is járt hozzá. - Persze, hogy nem egy feladvány lesz. Hogy is gondoltam...
- Ha nem feladvány... akkor az ott micsoda? - hallottam meg a mágus jellegzetes morgását. Nem tudom hogy bírták a hangszálai, de gyakorlatilag csak morgásokban beszélt, szavai is csak annak a változatos hangszínű részletei voltak. Talán félig véreb lehetett.
- Ezt mondtam. Hogy nem egy lesz. - magyaráztam türelmesen, ahogy a gyermekeknek a Fővárosban ha épp rögtönzött vallástanórát tartottam. - Szóval a király bejár minden ajtót... - olvastam fel a feladvány szövegét végignézve a tréképen, de időm sem nagyon volt mielőtt a morgós mágus befurakodott mellém és nagyon erőlködött félretolni.
- Ne kezeljen szarosként, vagy legközelebb nem lesz olyan nyílvánvaló a szándékom, hogy meg tudj állítani. Egy kis fájdalmat meg még el tudok viselni.
- Akkor mégis minek kezeljelek? Csak puffogsz és hisztizel mióta ide kerültünk mint egy nyolcéves. - csóváltam meg a fejem, majd félreléptem és nekidőltem a feladvány melletti falnak. - De dolgozzon nyugodtan, mester.
- A "mester" több embert ölt már meg, mint amennyit megkímélt. És eléggé hirtelenharagú. És nem szereti, ha bosszantják. - Itt úriemberi mivoltát felelevenítve ismét kiköpött oldalra. - De legyen. Dolgozok. Egyedül úgyis mindig minden jobban megy. Nem kell nekem senki, hogy elérjem a céljaim. - gyors gondolkodású lehetett, ugyanis amint a mondat végére ért megérintette az egyik szobát, amely finoman beljebb csúszott a falba.
- Hát persze. És ebből a sok emberből hány volt fegyvertelen, öreg, beteg vagy gyerek? És hány tudott küzdeni ellened? Nem éppen az a lovagi párbajos típusnak nézel ki, főleg nem ezzel a viselkedéssel. - mosolyodtam el szánakozóan, aztán a térképre sandítottam. - Miért a hatos?
- Miért kéne magyarázkodnom? Ezt találtam helyesnek. Ha érdekel a válasz keresd meg magad! - tört ki megint mint valami túlidegelt sikló, aztán hátralépett és feltűnően nem vett tudomást rólam. Ez volt a jobb, legalább nem morgott.
- Na lássuk. Ha egy szobán egy ajtó van akkor ha azon átmegy a király nem jöhet ki, tehát annak kell lennie az utolsónak. De olyan nincs. Ha kettő van akkor muszáj kijönnie, tehát az nem lehet az utolsó. Ha három van, akkor valamikor vissza is kell jönnie, tehát az lehet az utolsó... Hmm, lehet hogy igazad van, pukkancs mester. Vajon újabb átjáró jön? - néztem körül várakozva, hogy valami történjen mint legutóbb.

Büszke mosollyal bámulta a kész ábrát. Aztán eltelt egy perc. Aztán kettő...aztán még elég sok.
~ Azt hiszem más megoldást kell találnunk.
~ Hihetetlen, nem?
Hosszú percek teltek még el gondolkodással.
~ Talán a körök köré kéne valamit rajzolni?
~ Mondjuk még több kört, annyi darabot, ahányas szám van beléjük írva...
~ Vagy esetleg egy konkrét rajzot kéne kialakítanunk a korökből.
~ Aha persze, szerintem keressünk még pár színes krétát és rajzoljunk oda egy szivárványt!
~ Leo imádná...
Ekkor hirtelen megjelenik előttük egy különös, embert formáló valami a semmiből.
- Figyeljetek mert nagyon kevés időm van, ameddig észre nem veszik! - lenéz az asztalra. - Egyenes vonallal kell összekötni őket, a vonalak nem keresztezhetik egymást, csak a szomszédos számokhoz mehetnek vonalak, de két számot egynél több vonal is összeköthet, és persze egy számból annyi vonal jön ki mint az értéke, legyen bejárható! Többet nem tudok segíteni. Légyszi nyerjetek!
Gerard fapofával figyelte a történéseket. Belül azonban nagyon ingerült és dühös volt.
~ Nyerni?! Az a kis patkány...ha egyszer a keze ügyébe kerül, azt is megbánja, hogy megszületet!
~ Támogatom...most viszont játszunk az ő szabályai szerint. Ha elkapunk egy pillanatot, amikor leengedi a védelmét, nyakon csípjük.
Közben az állítólagos Eva végrehajtotta a módosításokat. A rajz így sokkal rendezettebbnek tűnt, a vonalak kevésbé voltak keszekuszák. Gerardnak ezúttal semmi dolga nem volt, csak csendben figyleni az eredményt.

Hiába a hibátlanul berajzolt vonalak sokasága, semmi nem történik. Sebastian gyanakodva néz körül a terembe, lehet csak nem vették észre a változást. Nem, mégse. Egy kő nem került odébb, egy porszem se mozdult, semmi. Akkor nyilván nem jó a megoldás.
Hirtelen mégis elalszanak a fáklyák. Úgy néz ki csak sikerült valami reakciót kiváltani a környezetből. Már csak abban kell reménykedni, hogy nem a szörnyen kegyetlen halálukat leíró forgatókönyv lépet életbe. De nem! Egy kék női alak emelkedik fel az asztalról, és mint akit kergetnek, hadarni kezd.
~ Áh! Szóval nem kaptunk rendes utasításokat. Remek. Ha ez ezentúl is így fog folytatódni, nem sok reményünk van a kijutásra. De legalább most segít ez a lányka, persze nem azért, hogy nekünk jó legyen, a pénze múlik rajta. Na mindegy is. Ha innen tovább tudunk jutni, akkor mindegy miért is segített. Csak kerüljek ki innen....~ összegzi a helyzetet magában az öreg keresztes.
- Azt hiszem akkor ez nem a jó válasz volt, ugye? - szólal meg Leon Sebastianra nézve.
- Bölcs vagy kölyök - mordul fel Sebastian az értelmetlen kérdés hallatán - Azt is kitaláltad, hogy akkor mit és kéne csinálni, igaz? - a harcos hangjából süt az irónia, semmi türelme már a kölyökhöz.
- Tippelj egyet. Egyéb ötlet?
- Nincs. Csináld inkább. Minél hamarabb kijutunk innen, annál kevesebb ideig kell elviseljelek. - fonja össze karjait mellkasa előtt és unottan nézi a másik mihez is kezd.

Behúzom az utolsó vonalat is, és becsukom a szememet. És várok. És még egy kicsit várok. Az első észrevétel az, hogy még élek, szóval akármi is történt vagy nem történt, nekem megfelel. Kinyitom a szememet. A helyzet változatlan.
Egy nagyon sóhajtok és épp letörölném a vonalakat, amikor kihunynak a fények és egy női kék derengés foglalja el a munkafelületet. Gyorsan hátrálok pár lépést részben ijedésből, részben zavarból.
~ Ez... - gondolom reagálásként - ... hasznos volt.
- Azt hiszem akkor ez nem a jó válasz volt, ugye? - kérdem a keresztestől az egyértelműt. Inkább kicsúszik a számom mintsem tényleg érdekelne a véleménye, de visszaszívni már nem tudom.
- Bölcs vagy kölyök. Azt is kitaláltad, hogy akkor mit is kéne csinálni, igaz? - ömlik ki a száján a rosszindulat.
- Tippelj egyet. Egyéb ötlet? - tételezem fel hogy szorult bele ennyi szociális logika, hogy érti a dolgot.
- Nincs. Csináld inkább. Minél hamarabb kijutunk innen, annál kevesebb ideig kell elviseljelek. - fonja kezeit össze önmaga előtt. Ennél jobban már nehezen tudna elhatárolódni tőlem.
Még egy fáradt sóhajjal nyugtázom hogy rám marad a munka egésze, mind a gondolkodást mind a rajzolást beleértve, és elkezdem a vonalakat helyesen behúzkodni. Nem mintha ki akarnám szabadítani ezt a keresztes ökröt, de már nagyon mehetnékem van előle.
Némi agymunka után rájövök a feladat nyitjára, pedig első ránézésre kimondottan nehéznek tűnt.

Már-már lemondtam arról, hogy ezt a hülye rejtvényt megfejtjük, de aztán szinte tapinthatóan mágikus erő kezdett gyülekezni a szobában, amitől felállt a szőr a karomon. Persze nem tudhattam, hogy nem-e épp most készülünk hasonlóvá válni a lidérchez, de a megjelenő örvénylő portál, elég egyértelműen azt jelzi, hogy egyelőre még nem.
- Ha lenne egy tippem...nyertünk. – hallottam meglepett hangját, aztán ő mozdul elsőnek is.
Mivel társam szinte habozás nélkül belesétál, inkább megyek sietősen utána, minthogy itt ragadjak egyedül.
- Biztos vagy te ebben? - morgom azért, főleg mikor egy teljesen zárt szobában végződik az átjáró, még annyi menekülési esélyt sem adva, mint az előző hely, ráadásul a portál is bezáródik mögöttünk (feltételezem).
Szerencsére fény azért akad, de nem leszek boldog, mikor egy újabb asztalra esik a tekintetem.
- Szerinted is jól szórakozik rajtunk valaki?
- Ki tudja, aligha hiszem, hogy el szándékoznak nekünk mondani. – szólal meg sorstársam végre és sajnos egyet kell, hogy értsek vele
- Hát én sem hiszem, hogy mondják, elég átérezni. - csikordultak meg a fogaim.
Természetesen nem tudhattam mire gondol sorstársam, de nem hiszem, hogy más sorsot szánt volna annak, aki ezt az egészet kitalálta nekünk, mint én.
De legalább valami vigasztalóval is előrukkol.
- Azt hiszem ezzel meg tudok majd birkózni.
Azért tagadhatatlan. hogy nagy-nagy kő gördül le a szívemről mikor ezt közli, mert bár az nekem is leesett, hogy öt négyzetet látok és a falon lévő instrukciók szerint kilencet kell belőle csinálni, de gőzöm sem volt, hogy ezt, hogy lehet elérni.
- Nem tartalak vissza és remélem, hogy sikerrel jársz, mert ebben csak akkor tudnék segíteni, ha véletlenül ráhibáznék. - intek az asztal felé, hogy övé a terep.
Aztán csak érdeklődve nézem, hogy miként lát hozzá és mi lesz belőle.

//Gerard prezentálja a megoldást //

Szinte meg sem lepődtem a semmiből felragyogó portálon, ahogy a zsémbes mágus sem. Tehát a megoldása jó volt, vagyis vélhetőleg újabb talány várt ránk. Nem tudtam miért is volt jó az unatkozó mágusmesternek az illúzió alkotta labirintusában vezetgetni minket, mint hóbortos kutatók a rágcsálóikat a üvegeikben, de ha csak a rejtvények megoldása jelentette a kiutat innen, sok beleszólásunk nem volt a dologba. Meglepetésemre a következő, egyébként látszatra meglepően tetszetős, noha fejfájósan bódító levegőjű szobában már csak egyedül érkeztem meg, noha biztos voltam benne hogy a morgós társam előttem lépett át rajta.
- Végül is egy gonddal kevesebb. - sóhajtottam, majd aprókat köhécseltem ahogy a tömény illóanyagok a torkomba tódultak. Hallottam már rémtörténeteket szomorúfűz nemeskisasszonyokról, akik életüknek vetettek véget azzal, hogy virágok között aludtak el így jobbnak láttam igyekezni. - Hol lehet a következő... - Ekkor vettem észre a kőasztalt, amin az ezúttal megfejtendő talány volt felrajzolva és a rajta heverő krétát. - Hmmm. Ha jól értem össze kell kötnöm a két apró kört úgy, hogy minden négyzeten áthalad a vonal. Lássunk neki!
Sosem voltam a túlzottan tervező fajta, jobban szerettem nekiesni a munkának és közben alakítani rajta, hogy elérjem a célt. Így történt, hogy elég hamar akadtam össze a vonallal és voltam kénytelen visszatörölni. - Nem, ez így nem jó, ha erre hozom nem jutok ki a másik körhöz. Ha esetleg... - tovább vezettem a vonalat, de ugyanabban a sarokban ugyanúgy feladtam magamnak a leckét. - Na jó, először berajzolom ezt itt! - határoztam el magam. - Így, már csak a két végét kell hozzácsatolni az egészhez, és... Kész! - ragyogtam fel olyan boldogan, mint amikor először sikerült tökéletesen kiviteleznem az alap harcmozdulatokat. - És most mi lesz, kedves mágus? Újabb kapu? - néztem fel az egyik nagyobb, színes növészre, mintha bizony azon keresztül látott volna.

A megoldás:

Csendben figyeli, ahogy a másik követi az utasításokat és helyes sorrendben köti össze a pontokat. Aztán várnak. Újfent nem történik semmi. Gerard már kezdett azon gondolkodni, hogy talán jobb lenne egyszerűen áttörni a falat és lemászni, amikor egyszer csak a semmiből hihetetlen mágikus energiák kezdek a szoba közepén hömpölyögni.
ˇ- Ha lenne egy tippem...nyertünk. - mondta döbbent hangon.
Kisvártatva megjelent előttük egy alaktalan, keringő örvényhez hasonló valami. Ha az ember bármennyire jártas volt a mágiában akkor könynedén megtippelhette, hogy az egy portál. Bár elég furcsa volt ezt egy mágikus pecsétekkel el nem látott helyen látni. Ennek ellenére úgy látszott másfelé nagyon nincs lehetőségük menni, így a fiú minden szó nélkül átsétált rajta.
- Biztso vagy te ebben? – hallatszik a portál által elfojtott hangja a másik ittrekednek, még mielőtt megérkezett volna.
Halk koppanással landolt a talpa a portál másik oldalán. Vélhetőleg egy újabb szobába érkeztek, legalábbis nem valószínű, hogy egy ehhez hasonló rejtvény elég volt a kedves szellemnek. Ahogy körbetekint azonnal rájön, hogy leszámítva azt a pár ablakot, minden egyezik az előző teremével.
- Szerinted is jól szórakozik rajtunk valaki?
~ Talán csak az előző tervet rendezték át valami gyors varázslattal, vagy illúzióval.
~ Meglehet. Mivel itt nincsenek ablakok, nem tudunk megbizonyosodni róla, hogy tényleg ugyanazon a helyen vagyunk e...
Még a korábbról látott asztalt sem felejtették ki.
- Ki tudja, aligha hiszem, hogy el szándékoznak nekünk mondani.
~ És nem is érdekel különösebben. Ami engem foglalkoztat az az, hogy megöljem azt a kis vakarcsot.
Ránézett az asztalra. Az instrukciók világosan megadták mi a feladatuk. Mindössze három szál elmozdításával kell kilenc zárt négyzetet alkotniuk. Szerencsére Gerardnak nem volt tejesen idegen a feladat, korábban már látott hasonlót egy könyvben.
- Azt hiszem ezzel meg tudok majd birkózni.
- Hát én sem hiszem, hogy mondják, elég átérezni. – jegyezte meg a másik fogcsikorgatva.
A könyv a különféle mágikus köröket említette. Kitért arra is, mennyire fontos, hogy egy pecsét a megfelelő számú kört, pentagrammot és egyéb képleteket használja fel. Kiemelte azt is, hogy nem szabad a képletek számát túllépni azzal, hogy az egymást fedő ábrák egy-egy új, nagyobb ábrát alkotnak. Ezt felhasználva ügyesen átmozdított három gyufaszálat.
- Nem tartalak vissza és remélem, hogy sikerrel jársz, mert ebben csak akkor tudnék segíteni, ha véletlenül ráhibáznék.

Leon befejezi a rajzolást és hirtelen egy portál nyílik meg a szobában. Sebastian rápillant a társára, majd megindul a mágikus kapu felé, jobb ötlete nem nagyon van, hogy mit tehetne. Amint átlép a kapun egy teljesen másik szobában van. A falak mintha üvegből lenne, körülöttük víz mindenhol, még halak is úszkálnak benne. A szobát szemügyre véve feltűnő a tábla a falon, ami mellé a "Szigetek" szó van odaírva. Sebastian a tábla elé lép és azt tanulmányozva várja a fiút. Nemsokára Leon is követi a társát és odaáll mellé.
- Most mivel dolgozunk?
- Megint kockák és megint számok. Úgy néz ki ez a mi keresztünk. Egyelőre - biccent fejjel a tábla felé Sebastian. - Mit gondolsz kölyök?
- Hát, így elsőre, ötletem sincs mik ezek. Ilyenkor nem szabad nagyon összevissza tekintegni, hanem egy részére koncentrálni, tudtommal. Soraink vannak oszlopokkal meg számokkal. Mi az összefüggés?
-Hm... - szakállát végigsimítva mered a táblákra Sebastian. - Látod a nullás sort?  Nincs benne egyetlen tele kocka sem. És látod a kettes oszlopot meg sort? Mind a kettőben pont két kocka van bejelölve. Lehet ezzel kéne kezdenünk valamit.
- Minden sorba pont annyi kockét kéne tenni, mint amennyi oda van írva a szélére? Ez működhet.
- Lehet. Nézzük azt a táblát. - fordul Sebastian az asztal felé, ami a szoba közepén van. - Cöh... Izgalmas lesz. teljesen más a tábla, nagyobb is.
- Ebből kísérletezgetés lesz - nyom le Leon egy gombot, ami fel is világít, de rögtön a második nyomás után elalszik a fény - Nos, legalább tudni fogjuk ha elrontjuk.
- Remek. Kár, hogy a  hullánk nem fog belőle tanulni, ha mégis csapda lenne valahol - Sebastian a tábla fölé hajol és szemügyre veszi azt - Mit csináltál, mikor elaludt a fény?
- Ha megakartak volna ölni minket már megtették volna - vág vissza a zsoldos. - És egyszerűen megnyomtam a rossz gombot. Feltételezem ha a jókat nyomjuk csak meg, világítva marad.
- Honnan tudod? A vadász is kergeti a vadat mielőtt leölné - mordul rá a fiúra a veterán. -  Nézd meg a sorban meg az oszlopban a számot miközben nyomogatod. Hátha találunk valami tényleges összefüggést az oszlop- és sorszámok közt.
- Hát, akkor valószínűleg nem két megállós vadászatra rabol el kettőnket - replikázik tovább Leon. - Már megint én kísérletezgessek? Jól van. Akkor... megnyomom ezt a kettőt egymás alatt...
- Neked egy is sok volt kölyök, úgy látom máris az agyadra ment - mosolyodik el fél szájjal a keresztes, kezd kedvére válni a kölyök, legalább nem egy beszari mitugrász karddal az oldalán. - Csinálhatom én is, de neked az előbb is olyan jól ment - lép egy fél lépéssel hátrébb.
Ha esetleg Leon mégis felajánlja, hogy csinálja ő, nincs ellenére, de ha nem muszáj, inkább a kölyökre hagyná.
- Már látszik a minta... de látszódhatna ebben is... Nem, elsötétült. Megpróbálom ezt a kettőt egymás mellett... na, ezek világítva maradtak. Haladunk. Az oszlopoknak is kapcsolódniuk kellene pedig, nem? ... - motyog tovább a fiú magának.
- Mily okos a mai fiatalság... - morogja bele a szakállába Sebastian.
Karba font kézzel figyeli a fiút, ahogy elszórakozik a számokkal. Néha kitekint az üvegen túlra, de nem hagyja sokáig kalandozni a figyelmét a színes halakon, nem nézelődni van most itt. Közben a fiú gyorsan körbenyomogat a táblán pár négyzetet, és az eddigi próbálkozásokkal ellentétben, most világítva maradnak a lapocskák.
- Hát, ez is valami. Van egy "szigetünk". Legalábbis a környékén többitől elmegy a fény. Valószínűleg ebből már megtervezhetjük a továbbiakat. Segítenél ebben vagy ennyire elbűvölnek azok a ritkaságba menő élőlények, más néven halak?
Sebastian felhúzza jobb szemöldökét az epés megjegyzésre, majd inkább nem válaszolva odaballag az asztalhoz. Szemügyre veszi a számokat és a sorokat, hátha rájön arra, mit csinált jól a fiú. Próbaképpen lenyom egy négyzetet, majd egy másikat, és még egyet. Az első próbálkozássorozat után pár négyzet kialszik. ~ Ahum, szóval ha több négyzet világít az adott sorban vagy oszlopban, mint a szám, ami oda van írva, akkor kialszanak. Érdekes... ~ Sebastian tovább nyomogatja. Lassan szinte az egész tábla világít, már csak pár négyzetnek kellene felvillannia valószínűleg.
- Lehetnél tisztelettudóbb az öregekkel kölyök. De most inkább találjuk ki, hogy kéne befejezni - biccent fejével az asztal felé és két kezével rátámaszkodik annak szélére.
- Bocsáss meg, innentől hívjalak öregapámnak? - vigyorodik el Leon - Nézzük a mintát. Hmm... ha ezeket nézzük - mutat a világító részre - pont annyi jött ki, mint amennyi oda van írva. Ha ez a minta nem véletlen... - bök rá pár négyzetre az eddigi hibákból tanulva - ... ennek működnie kéne.

Csupán pár pillanatot kell várnunk, miután felemelem a krétát a kőasztalról, hogy történjen valami. A valami egy kék, örvény képében jelent meg, ami felé a keresztes rögvest el is indul, majd tovatűnik benne. Egy portál? Követem ideiglenes társamat a kapun keresztül. Amióta az a fura hölgy megjelent egyértelműnek tűnik, hogy valaki játékszerei vagyunk, de, alternatíva híján, az lehet a legjobb módszer ha átsietünk a játékán. Ahogy az új szobában találom magam egy pillanatra elfog egy kísértés, hogy akár hátba is döfhetném ezt a dölyfös dögöt, de hamar elpárolog.
- Most mivel dolgozunk? - kérdem meg mielőtt megnézném a feladványt.
- Megint kockák és megint számok. Úgy néz ki ez a mi keresztünk. Egyelőre - utal a falon látható feladatra. - Mit gondolsz kölyök?
- Hát, így elsőre, ötletem sincs mik ezek. Ilyenkor nem szabad nagyon összevissza tekingetni, hanem egy részére koncentrálni, tudtommal. Soraink vannak oszlopokkal meg számokkal. Mi az összefüggés?
- Hm... - simogatja a szakállát - Látod a nullás sort? Nincs benne egyetlen tele kocka sem. És látod a kettes oszlopot meg sort? Mind a kettőben pont két kocka van bejelölve. Lehet ezzel kéne kezdenünk valamit.
- Minden sorba pont annyi kockát kéne tenni, mint amennyi oda van írva a szélére? Ez működhet.
- Lehet. Nézzük azt a táblát - mondja a keresztes, és odalép az asztalhoz. - Cöh... Izgalmas lesz. Teljesen más a tábla, nagyobb is.
- Ebből kísérletezgetés lesz - találomra megnyomok véletlenszerűen pár számot a táblán. A második után már eltűnik a fény. - Nos, legalább tudni fogjuk ha elrontjuk.
- Remek. Kár, hogy a hullánk nem fog belőle tanulni, ha mégis csapda lenne valahol - az asztal fölé hajol, hogy közelebbről megvizsgálhassa - Mit csináltál, mikor elaludt a fény?
- Ha megakartak volna ölni minket már megtették volna - vágok vissza neki. - És egyszerűen megnyomtam a rossz gombot. Feltételezem ha a jókat nyomjuk csak meg, világítva marad.
- Honnan tudod? A vadász is kergeti a vadat mielőtt leölné - mordul rám a vén medve - Nézd meg a sorban meg az oszlopban a számot miközben nyomogatod. Hátha találunk valami tényleges összefüggést az oszlop- és sorszámok közt.
- Hát, akkor valószínűleg nem két megállós vadászatra rabol el kettőnket. - szúrok vissza a rosszmájú megjegyzésre - Már megint én kísérletezgessek? - förmedek rá. - Jól van. Akkor... megnyomom ezt a kettőt egymás alatt... - jelentem be, hogy legalább valaki olyan hangját is halljam akit nem kívánok jól megrúgni.
- Neked egy is sok volt kölyök, úgy látom máris az agyadra ment - mondja kissé melegebb hangon, talán. De lehet hogy csak beleképzelem. - Csinálhatom én is, de neked az előbb is olyan jól ment. - hallom a távolodó lépteit. - Mily okos a mai fiatalság... - dörmögi nekem a bajsza alatt.
Jó pár perc eltelik azzal, amíg próbálom fejtegetni a rejtvényt, de elég nehéz átlátni a rendszerét. A végére gyorsan körbenyomok pár gombot, amire végül kijön egy eredmény.
- Hát, ez is valami. Van egy "szigetünk". Legalábbis a környékén többitől elmegy a fény. Valószínűleg ebből már megtervezhetjük a továbbiakat. - megfordulok, és látom ahogy a keresztes visszaszedi a tekintetét az akváriumról rám - Segítenél ebben vagy ennyire elbűvölnek azok a ritkaságba menő élőlények, más néven halak?
Az északi némán tűri a szavaimat, de látszik rajta, hogy nem értékelte a meglátást. Az asztalnak el kel viselnie a keresztes árgus tekintetét. Hosszas kísérletezgetésbe kezd, és szépen lassan, sokkal kevésbé találgatásra alapozva mint én kezdi el fejtegetni a rejtvény mélységeit. A hideg elme munkája lassan kifizetődik, már csak az utolsó pár kocka vár megnyomásra.
- Lehetnél tisztelettudóbb az öregekkel kölyök. De most inkább találjuk ki, hogy kéne befejezni - hajol el az asztal elől és állapodik meg a szélénél.
- Bocsáss meg, innentől hívjalak öregapámnak? - élcelődök még egy kicsit.
- Nézzük a mintát. Hmm... ha ezeket nézzük - mutatok a már megfejtett részre - pont annyi jött ki, mint amennyi oda van írva. Ha ez a minta nem véletlen... - bökök meg pár dolgot az előző hibák memorizálásból és a most nyert logikájából - ... ennek működnie kéne.

Kristin:

Már nagyon szédülsz de végül sikerrel jársz így újabb portál nyílik, egyenesen egy szobába, ahol valamiért borzalmasan meleg van. A páncélod pillanatok alatt forrósodik át, se víz, se élelem, a plafonon lévő lámpa pedig mesterséges napként ragyog. Még a padlót is beszórták homokkal hogy még autentikusabb legyen. A falon kép található:



És előtted pedig egy asztal a következő mintával és a szokásos krétával:



Amy és Ger

Újabb portál nyílik előttetek, kavargó és zöld, a terem amibe érkeztek viszont olyan, mintha a pusztaföld legészakibb csücskét sűrítették volna egyetlen szobába. Iszonyatosan hideg van, szinte azonnal átfagytok, így biztos hogy gyorsan kell dolgoznotok ahhoz, hogy kijussatok. A padlón némi havat is láthatto,, tisztát, hófehéret és vakítót. A szemben lévő falon ott díszeleg a feladvány mintája:



És a padlón a hókupacok között meg is láttok egy hasonló mintát, az egyik falnál pedig kis gömböket számokkal. Ha jó helyre teszitek őket talán nem fagytok halálra...



Leon és Seb:

Munkálkodásotoknak hála újabb portál nyílik, nem túl férfias élénkrózsaszín, hogy a következő terembe vezessen benneteket. Ez a szoba meglepően kicsi, és amint beléptek a plafon négy sarkából víz kezd el ömleni. A szembefalon ismét egy rajzot találtok:



És középen egy asztalt, az ismerős krétával.



Jó lesz sietni, mert a vízszint emelkedik a szobában...

//Határidő: 2 hét//

A virágok nehéz illata lassan megülte a fejem, befolyt az orromon át a homlokomba és szorítani kezdett, de sikerült a feladvány. A várt, kéken ragyogó kapu megnyílt, én pedig szinte egyensúlyomat veszítve zuhantam át rajta. Amint megéreztem a talajt a lábam alatt mélyet szippantottam, de bár ne tettem volna. A tömény illatorgia után hideg, friss és tiszta levegőt szomjaztam, de a következő szoba forró volt, száraz és kietlen, mint a nefilimek sivataga, ha lehet hinni nekik.
- Akárki is rabolt el, ember vagy démon, kegyetlenebb vagy mint ez eddig bármely gyilkos, akivel találkoztam. - csikordult meg a fogam, ujjaim pedig önkénytelenül martak bele a padló homokjába, ahogy térdre estem. - De nem fogom hagyni, hogy megtörj, az Úr dicsőségére esküszöm! - Keresztény ember nem esküszik, ezt jól megtanultam, de most jogosnak éreztem mivel nem volt más, akihez fordulhattam volna. Nem volt nehéz megtalálnom a következő feladványt, noha a nyitja már rejtélyesebb volt. Kézbe vettem az átforrósodott krétát és elgondolkodva vizsgáltam meg a képet, a kérdést keresve benne.
- Legyen minden négyzetben vonal húzva, ez biztos. A számok... Minden számhoz annyi négyzethossznyi vonal legyen kötve, amennyit jelent?
Mivel nem volt más ötletem ezen a vonalon indultam el, homlokomból félresöpörve az izzadtságot és rajzolni kezdtem. Nem láttam benne semmi trükköt, semmi megfogható szabályt így csak találomra húzgáltam - természetesen eredménytelenül. Ujjaim egyre erősebben markolták a krétát, és egyre több fogyott belőle, ahogy ismét és ismét maradtak ki négyzetek, vagyis helytelen megoldást alkottam. A forróság egyre elviselhetetlenebb volt, így jó fél óra próbálkozás után dühösen támaszkodtam neki az asztalnak. - Ez lehetetlen! Ide mindenképp a hármasból kell húzni, mert máshonnan nem tudsz. Ide vagy ebből a négyesből, vagy a másikból, különben nem éri el, de ha ebből húzok... Várjunk csak! - ráncoltam össze a homlokom, és új erővel kezdtem rajzolgatni. Ahogy számolgattam és csavartam a gondolatot, visszatöröltem és újra próbáltam azt vettem észre, hogy a tábla teljessé vált. - Sikerült! Befejeztem! Megoldottam a feladványt! - mosolyodtam el győzedelmesen, de aztán erőt vett rajtam a hőség és lerogytam az asztal tövébe. - A következő nem lehetne egy hűs folyópart? Vagy egy árnyékos erdő?

A megoldás:

Nem kell egy percnél több, amit az újabb terem fürkészésével töltök és máris összekoccannak a fogaim a hidegtől. Nem vagyok téliesen öltözködve!
- Siessünk, mert se az agyam nem fog működni, ha még sokig itt kell fagyoskodnunk, se az ujjaim nem fognak engedelmeskedni, pedig úgy nézem, megint szükség lesz mindkettőre. - sóhajtok, ami dús párát von az arcom elé. - Kezdjünk bele, tiéd az elsőbbség, eddig is jó voltál benne. - ajánlom fel gömbökhöz vezető utat.
- Úgy néz ki, itt minden vonal mentén 10 a számok összege. – veszi szemügyre különösebb vita nélkül társam a kitöltött ábrát, majd a számozott gömbökre néz.
- Nekünk viszont kilenc számot kell felhasználnunk nyolc helyett. Egy másik összértéknek kell kijönnie...- mondja láthatóan elgondolkozva.
Ahogy szemrevételezem én is a már kész feladványt, amit minden bizonnyal okulásunkra szánt vagy a mágus vagy kis árulója tett elénk, és hallom társam fejtegetését, már nekem is teljesen világos a logikája, de hát az, ami félig a hóban eltemetve elénk tárulkozik több körből áll és, ahogy mondja, több számunk is van.
- De hát mennyi lehet? Sokból lehet válogatni és megfagyunk mire végig próbálgatjuk......
Aztán mintha megvillanna a tekintete.
- Tudod mit, nem szeretem az egysíkú elmejátékokat. Miért nem csalunk egy kicsit....
Mikor felveti a csalás lehetőségét, kérdőn nézek rá, de aztán kaján vigyorgásba fogok, ahogy ott látom a kezében a végeredmény, még ha előtte pár lépést hátráltam is óvatosságból.
- Így ni! Most már van időnk gondolkozni. Keressük meg azt a csodaszámot!
- Ez egy nagyon jó ötlet! - veregetem meg a vállát elismerően, aztán ismét a feladatra koncentrálok, hogy már kis élet lehelődött az ujjaimba.
- Úgy néz ki, hogy mivel mindenből csak egy számunk van, így több azonos szám nem lehetséges. Próbáljuk meg 11-el? Én a 9-est az egyik sarokba raknám......
Levettem a gömböt és a bal felső sarokba tettem, aztán feszülten vártam mi történik.
- Talán nem lesz még hidegebb, vagy más baj, ha rosszul rakjuk.... - szólalok meg utána.
- Több olyan vonal is van, ahol csak két számot lehet elhelyezni – hívja fel a férfi rá a figyelmet, előre hajolva. - Először azokat érdemes kitölteni.
Nem nagyon megyek messzebb az izzó pengéktől és így a melegtől, csak annyira, hogy elérjem a gömböket.
- És valószínűleg ha jó volt a tipp, akkor oda nem jöhet nagyobb szám, próbálkozzunk ezzel a 4-sel.- helyezem el a számot még a nyelvem is kidugva a nagy igyekezetemben. – És, ha ott ……..Nem, az nem jó! – gondolkoztam előre, magamban behelyettesítve a számokat. – Nem lehet 11 a végösszeg és……….12 sem – keseredtem el egy pillanatra, aztán …………- Várj csak! Azt hiszem tudom hányasnak kell kijönni!
Talán a fagyhalál ígérete, vagy csak szimplán megvilágosodtam, de úgy éreztem rájöttem a megoldásra.
- Ha a végösszeg mondjuk 13, akkor ide tesszük a 3-ast, akkor már csak 1-es jöhet……..- rakosgattam egyre biztosabban a golyókat, aztán diadalmasan néztem le a kész ábrára.
- És kész! KÉÉÉSZ! LÁTOD! – csaptam a levegőbe. – Megoldottam! Ugye? – kiáltottam a levegőbe is.
Aztán halkan, hogy csak a mellettem álló férfi hallja.
- Aztán ha kijutottunk megkeressük ezt a mókamestert és kicsináljuk, oké?

Átlépnek az újabb portálon. Amint megérkeznek a szobába, arcon csapja őket a hideg szél.
~ Úgy látszik valaki azt akarja, hogy siessünk.
~ Kezd rossz előérzetem lenni...
Végignéznek a szobán. Ismét nem hagytak hátra a készítők...vagy az a kerge szellem semmi olyat, amiből következtetni lehetne, merre is vannak. A szoba közepén természetesen várja őket a következő feladat.
- Siessünk, mert se az agyam nem fog működni, ha még sokig itt kell fagyoskodnunk, se az ujjaim nem fognak engedelmeskedni, pedig úgy nézem, megint szükség lesz mindkettőre.
Alaposan szemügyre vette a két egymás mellé helyezett ábrát. Nyilvánvaló volt, hogy nemi összefüggés a számok sorrendje között. Első ránézésre nem jutott eszébe semmi. Aztán az eddigi tapasztalatok alapján próba szerencse alapon megpróbálta összeadni, összeszorozni, és kivonni egymásból az egymással összekötött számokat. Végül aztán talált egy összefüggést.
- Úgy néz ki, itt minden vonal mentén 10 a számok összege.
Óvatos pillantást vetett a kőből faragott számok felé.
- Nekünk viszont kilenc számot kell felhasználnunk nyolc helyett. Egy másik összértéknek kell kijönnie...
Kis ideig gondolkozott. A játék számára már rég nem arról szólt, hogy képes e ezeket a bugyuta feladványokat végrehajtani, hanem hogy jó nagyot taposhasson annak az arrogáns szellemnek az egójába. Ki is találta, mivel tolhatna ki vele leginkább.
- De hát mennyi lehet? Sokból lehet válogatni és megfagyunk mire végig próbálgatjuk......
- Tudod mit, nem szeretem az egysíkú elmejátékokat. Miért nem csalunk egy kicsit....
Rövid ideig konentrált, majd megidézett a levegőbe számtalan pecsétet. A pecsétek menték az árnyak halk mozgásba kezdtek, végül két egykezes kard alakját vették fel, amiket Gerard a kezében fogva emelt a magasba. Egy pillanattal később a kardokon megjelent egy újabb pecsét mire a pengék éle tűzzé változott át.
- Így ni! Mostmár van időnk gondolkozni. Keressük meg azt a csodaszámot!
- Ez egy nagyon jó ötlet! – dicsérte meg Amelia, miközben megveregette a vállát. A fiú kis híján ki is ejtette a kezéből a kardokat.
Nemrég megismert társa hozzá is látott a számok rakosgatásának.
- Úgy néz ki, hogy mivel mindenből csak egy számunk van, így több azonos szám nem lehetséges. Próbáljuk meg 11-el? Én a 9-est az egyik sarokba raknám......
Levettem a gömböt és a bal felső sarokba tettem, aztán feszülten vártam.
- Talán nem lesz még hidegebb, vagy más baj, ha rosszzul rakjuk.... - szólalok meg utána.
A két lángoló kardot megpróbálta közel tartani hozzájuk, de nem annyira hogy a tüzes fegyverek megégessék őket. A meleg pillanatok alatt szétáramlott a levegőben, de sajnos maga a varázslat nem volt annyir aerős, így egy méterre állva már olyan volt, mintha nem is éreznének semmi. Ennek ellenére sok időt sikerült nyerniük ezzel az okos kis húzással, így bőven volt idejük átgondolni a dolgokat.
- Több olyan vonal is van, ahol csak két számot lehet elhelyezni - nézett végig a rajzom - Először azokat érdemes kitölteni.
- És valószínűleg ha jó volt a tipp, akkor oda nem jöhet nagyobb szám, próbálkozzunk ezzel a 4-sel. - morog magában a másik, mialatt a számokat próbálta meg a helyükre tenni – És, ha ott ……..Nem, az nem jó! Nem lehet 11 a végösszeg és……….12 sem – keseredtem el egy pillanatra, aztán és…………Várj csak! Azt hiszem tudom hányasnak kell kijönni! Ha a végösszeg mondjuk 13, akkor ide tesszük a 3-ast, akkor már csak 1-es jöhet……..
A lány diadalittas mosollyal az arcán helyére pakolta a golyókat.
- És kész! KÉÉÉSZ! LÁTOD!Megoldottam! Ugye? - kiáltotta ujjongva.
Aztán halkan odaszólt neki.
- Aztán ha kijutottunk megkeressük ezt a mókamestert és kicsináljuk, oké?
Gerard pedig nem is válaszolt semmit, csak a kér kardot szorítgatva baljósan mosolygott.

- Asszem’ ez működött. - jelentem ki társamnak, és átvéve a kezdeményezést az újonnan megnyílt portál felé haladok. Gyönyörű élénk rózsaszín. Nem vagyok meglepve annak tudatában, hogy egy nő felügyel minket. Vagy akármit is csinál. Átlépek a portálon, és elfog az ismerős bizsergés, amitől feláll a szőr a hátamon, de egyébként mást nem érzek, miközben átcsúszok egy másik térbe.
Bezuhanok arccal valahova, amit szorosan követ a testem és a placcsanás hangja, majd beéri az orromat is a fájdalom is. Miközben próbálok feltápászkodni hidegbe és nedvesbe tenyerelek, felemelkedés közben meg rólam aláhullnak a cseppek. Víz.
Az apró szobát kőtéglákból emelhették, és négy sarkából folyik ki az szüntelen. Ha kör alakú lenne a terem joggal hihetném hogy egy kútba dobtak.
Nincs sok időnk.
- Hé, keresztes, gyorsan mert... hová tűnt? - kérdem immáron magamtól; szavaimra csak a visszhang válaszol.
Rohadt nagy bajban vagyok.
Gyorsan keresni kezdem a következő rejtvényt, de szerencsére nem rejtették el.
~ Ugyanaz a minta mint az előzőnél! - ismerem fel, de a biztonság kedvéért ellenőrzöm. Nem akarok egy hasonlóság miatt megfulladni. Egyezik. Jól van. Akkor csak meg kell oldanom gyorsan a feladatot és minden rendben lesz.
Odaállok az asztalhoz, veszek egy nagy levegőt, rátámaszkodva az asztal két sarkára és rámeredtem a feladatra.
- Oké-oké, csak el kell kezdenem valahol, és majd útközben kialakul. - mondom a falaknak még önbizalommal. Amíg nyugodt maradok sikerülni fog. Biztosan.
A kréta követi a kísérletező és alig remegő kezemet. Az első próbálkozások még önbizalommal is eltöltenek, hogy csupán egy-egy kocka hiányzik, vagy épp lesz túl sok, és még elhiszem, hogy sikerülni fog. Közben a víz nagyjából a vádlim középig érhet. Elkezdek mindenhol veszetten plusz kanyarokat húzni és levágni, a majdnem működő utakat igazgatni. Biztos ez a megoldás. Közel a cél. Sikerülnie kell.
El kell telnie jó pár percnek, amíg rájövök, hogy ugyanazokat a módszereket használom újra és újra, fel nem ismerve hogy már próbáltam egy vagy ezerszer. Lerakom a krétát és veszek egy nagy levegőt. Megmasszírozom a halántékomat.
- Oké, nyugalom, menni fog ez. Dobjunk ki mindent, és kezdjük újra. Induljunk el egy másik irányba. - biztatom magamat.
Így is teszek, megpróbálom teljesen más irányból megközelíteni a problémát. Ugyanúgy mindig pont nem jön össze, csak egy-egy kocka csúszik el. És azt hiszem ez az, ami leginkább idegesít az egészben. A víz kezdi elérni a térdhajlatomat. Nyugodtnak kell maradnom.
Elkezdek a krétával behúzás helyett egyes kockákat a kísérletezések után tiltottnak és kötelezőnek megjelölni, hogy a próbálkozásokat ehhez igazítsam. Hamarosan rá kel jönnöm, hogy ki kell őket törölnöm mert mind hibásak. A krétát hozzávágom az asztalhoz dühömben ami lepattan róla és beleesik a vízbe. Lassan fogom fel mit csináltam, de térdre vetem magam hogy megkeressem. Zavaros a víz. A sírásom miatt homályosan látok. Mikor kezdtem el egyáltalán bőgni?
Egy évtized után megtalálom, mikor véletlenül rátenyerelek, majd visszarakom a helyére. Rázkódik a kezem. Nem tudok tisztán gondolkodni. Bepánikoltam volna?
Megpróbálkozok vele megint, de az eddigi sikertelenségek miatt már képtelen vagyok koncentrálni, és újra megerednek a könnyeim. Leülök a vízbe, háttal nekivetve magam az asztalnak. Átkarolom a térdeimet és nézem ahogy lassan emelkedik a vízszint. Ilyen tempóban percek kérdése, hogy elérje a nyakamat.
Hogy ronthattam el ennyire? Eddig hogy jutottam el?
Eddig mindig volt valaki, aki megtette helyettem. Aki segített. Túl régen voltam teljesen magamra maradva a problémáimmal. Egyszerűen nem maradt több lelkierőm arra, hogy megoldjam ezt a hülye feladatot. Felkelek az asztal mellől, és felülök az asztalra. Legalább lassabban fogok megfulladni.
Biztos van valami másik kijárat a szobából. Nem adom fel.
Lekászálódok az asztalról és elkezdem a falakat vizsgálni, majd a padlót is. Volt némi víz benne amikor beléptem, talán el van rejtve valahol egy csapóajtó.
És a víz egyre csak emelkedik...