Magánküldetés: Fehér Szárnyak Árnyéka

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Magánküldetés: Fehér Szárnyak Árnyéka

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Kedd Dec. 13, 2016 12:54 pm

Magánküldetés Kristin Dalgaard részére.
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Magánküldetés: Fehér Szárnyak Árnyéka

Témanyitás by Kristin Dalgaard on Kedd Dec. 13, 2016 6:59 pm

Aludni kellemes volt és nyugtató, ha az Úr szép, varázslatos álmokat adományozott az egyszerű, pihenésre vágyó embernek – sajnos nekem nem. Én újra és újra a hellenburgi nagytemplomban álltam, sok évvel ezelőtt, ahogy Esroniel, a Lázadás Hamis Angyalának alakja felemelkedett előttem és kardját elgondolkodva állította meg a levegőben. Nem láttam az arcát, csak hajának akkor még szőke ragyogása derengett a sötét tintaszínű árny fölött, ami az árulók palástja volt. Ölj meg! Várt, majd leengedte a fegyvert, ahogy minden egyes alkalommal. Mert nem vállalta a felelősséget, hogy egy gyermek vére is a kezén száradjon. Mert egy páncélos lovag fel volt készülve a halálra és emelt fővel járult az Úr elé, de egy leány? Ennyit nem ért az árulása. Ölj meg! Az apám megölted, a rendemet megölted, engem miért nem? Sosem lesz vége a rémálmaimnak, mert nem vagy hajlandó lesújtani rám!
Kopogásra ébredtem és bárki volt, aki cellám ajtaja előtt belépésre várt hálát adtam érte az Úrnak, hogy jött. Úgy hittem véget értek a rémálmaim, de az utóbbi három napban újra és újra megkísértettek, mintha a zsinatelnök mérge kiújult volna és nem értettem, miért. Sietve felálltam, két hosszú, táncszerű lépéssel a dézsánál teremtem, hogy a hideg víz felébresszen annyira, hogy értelmesen tudjak felelni az engem keresőnek, majd kinyitottam az ajtót. Egy lovag állt ott, a rettegett Ordo Malleus félreismerhetetlen felszerelésében és sokak által félt hatalmas kardjával, ám arca nem egy zord, kegyetlen gyilkosé volt: egy serdülő leány állt előttem, 15 lehetett csupán de köpenyét a vállapjához rögzítő aranyöntésben a tizedesek rangjelzése villogott.
- Kristin Dalgaard? - kérdezte, mire tiszteletteljesen meghajtottam a fejem.
- Én vagyok, asszonyom. - A megszólítás ugyanolyan furcsa volt nekem, mint neki, ezt világosan láttam ahogy lopva megnedvesítette az ajkait és testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. Kíváncsi voltam mi lehetett a története, de nem volt tisztem megkérdezni.
- Levelet hoztam, kérem, igyekezzen úgy tenni, ahogy benne van! - átvettem tőle a gondosan hajtogatott papirost, mire öklét mellkasához emelve tisztelgett és sarkon fordult. Mély biccentéssel köszöntem el tőle, majd szemeim azonnal a viaszba nyomott pecsétre fordultak. Szinte ajtót csukni is elfelejtettem, ahogy felismertem az Egyház földi főpásztorának címerét, ám a begyakorolt nyugalom erőt vett rajtam így leültem az ágyamra és ott bontottam fel. A kézírás is magáé Sixtus pápáé volt, a tartalma azonban meglehetősen rövid.
"Kristin Dalgaard nővér!
Kérem, amilyen gyorsan tud, jelenjen meg audienciára nálam, teljes felszerelésben. A további részletek négyszemközti tárgyalást igényelnek.

XIII. Sixtus"
A szentatyára vallott, pont eleget mondott el hogy tudjam mit vár el tőlem ám épp elég keveset, hogy ne szolgáljon senki másnak hasznára, ha rossz kezekbe kerülne. Összehajtottam a levelet és azonnal felöltöttem a páncél alá szokott viseletemet majd késlekedés nélkül a fegyvertárba indultam. Ezúttal Heinrich, egy nyurga kamasz Karolusburg szélső gyűrűiből volt beosztva szolgálatra, aminek külön örültem. Bár szerettem Theresa fontoskodását hallgatni és kíváncsi kérdéseire felelni most nem volt itt az ideje.
- Sietős a dolgom, Heinrich testvér. A páncélomért és a fegyvereimért jöttem. – a fiú bólintott, mint aki pontosan tisztában van a helyzettel és ügyesen segített feladni rám a páncéllapokat, így egy fertályóra múlva a Szentatya irodájának küszöbét léptem át teljes felszerelésben, a Canes Domini lovagjainak minden ékében. Sietve térdeltem le atyám előtt, aki szokásos könnyedségével csak intett, hogy kiegyenesedhetek.

- Kristin nővér, dícsértesség az Úr Jézus!
- Mindörökké ámen, szentatyám. Úgy értesítettek, hogy atyám beszélni kíván velem. - feleltem, szememmel az öreg férfi vonásiat fürkészve. Rég láttam, és az idő felette sem múlt el nyomtalanul, de a vonásaiban rejlő erő egy szemernyit sem fakult.
- Valóban így van, fontos dolgot szeretnék kérdezni. - erős ujjai az egyik selyemmel párnázott karosszékre mutattak, így helyet foglaltam az asztallal szemben. - Tudja, mik a nefilimek?
- Tudom, atyám. Felerészben az Úr angyalai, felerészben a Schattenschilden túli sivatag nomádjai - és most vendégeink. - feleltem, miközben kíváncsiságom szikrája lassan belekapott a gondolataimba. Bármi, aminek köze volt a félangyalokhoz csak fontos és körülményes lehetett.
- És azt tudja, hogy a mélységiek mik?
- Csak hallomásból. Szörnyetegek, fenevadak akiknek egyetlen célja a káosz és a pusztítás. - Sixtus atya bólintott, miközben hosszú karja átnyúlt az asztal fölött és egy papírlapot nyújtott át. A papiroson szénnel sietve rajzolt torz ábra ösztönösen nyugtalanságot keltett bennem, ahogy a lóhoz hasonlító, de torz test szinte vonaglott a papíron, és a nyaka körül lebegő négy arc a bibliai Végítélet fenevadait idézte fel bennem.
- Ez egy mélységi lenne, atyám?
- Úgy sejtjük nem. Azok teljesen másképp néznek ki. Amit a kezében tart, egy Eisspitz közeli kém-felderítőnk rajzolta. Jó eséllyel egy mélységihez hasonló teremtmény, ami a nefilimekhez köthető. Talán egy bukott nefilim, nem tudjuk sajnos.
- Bukott nefilim? Nem értem. - néztem fel a rémalakról a pápára ám nem találtam azt a megnyugtató magabiztosságot, amit kerestem.
- Mi sem értjük. Ezért lenne szükségem a segítségére.
Pillanatok alatt rémlett fel a hosszú nevek sora, akik alkalmasabbak lettek volna a feladatra. Miért nem az éjféli őrség? Miért nem az inkvizítorok? Miért nem a Boszorkánypöröly? Ám a miért volt az egyik kérdés, amit az Úr Krisztus lovagja nem kérdezhetett meg, ha a Szentszék parancsát hallotta.
- Mit kíván tőlem?
- El kell jutnia a protestánsok országába, el a nefilimtáborig, és kideríteni, hogy mit látott a felderítőnk. Azért van szükség magára, mert eléggé felfegyverzett ahhoz, hogy meg is tudja védeni magát, ha kell, a felderítőinkkel ellentétben. - noha magamat még sosem védtem meg, őrzési feladataim mindig csak másokra vonatkoztak eddig nem hangzott olyan lehetetlen feladatnak.
- Egyedül menjek?
- A határátkelésben egy Ordo Maellus tiszt fogja segíteni, utána pedig fel kell keresnie a felderítőt. Nem lesz könnyű feladat, ha nem érzi magát elégnek, visszaléphet. - Soha. Noha sokan intettek már hogy a bölcs ember tovább ér a bátornál, nem volt az a veszély amely visszarettentett volna, ha maga Sixtus szentatyám kér, hogy nézzek vele szemben.
- Ha atyám és az Úr úgy gondolja, hogy elég leszek, nem vonom kétségbe a döntését. Mikor induljak és kit keressek?
- Minél hamarabb. A munkatársát a határig már az ajtóhoz rendeltem. Az Úr áldja meg, és vigyázzon magára!
- Fiat voluntas tua! - mormoltam el személyes imámat meghajolva. - Köszönöm, atyám. - azzal hátat fordítottam, olyan szemtelenséggel amit csak egy felkent lovag engedhet meg magának a pápával szemben és kisétáltam, hogy találkozzam „munkatársammal”. Kissé számítottam a leányra, ám azért kissé mégis meglepett ahogy a mellkasomig érő lovagtizedes várakozott rám az ajtóban.
- Önt bízta meg a szentatya, hogy a segítségemre legyen?
- Igen! - vágta vigyázba magát, mint aki megszokta, hogy mindenki akivel beszél a felettese. - Emilia von Nordenburg vagyok. Örvendek a szerencsének, nővér! - Nem voltam túl tájékozott az északi királyság nagy családjaiban, de a Nordenburg név még hozzám is eljutott mint egy tehetős és meglehetősen konzervatív katolikus dinasztia, viszont ennél többet nem mondott.
- Én is örvendek, asszonyom... Már ha kívánja, hogy így szólítsam. - mosolyodtam el bátorítóan, hogy lássa, ha nem akarja fenntartani a hivatali merevséget nem is kellett.
- Nem, természetesen megfelel a nővér... Pár napja léptettek elő, és... még nem szoktam hozzá. - halk nevetésével egyértelműen csak a saját figyelmét akarta elterelni a zavartságról. Némán néztem végig rajta megfigyelve minden vonását, katonás, rövid de erős végtagjaitól hajának hamvasszőkéjéig. El tudtam képzelni róla, hogy démonokkal és élőholtakkal küzd és győztesen emelkedik ki, de hogy ilyen fiatalon tiszt legyen még érthetetlen volt számomra – de számára is.
- Van saját lova, igaz? - kérdezte megszakítva a csöndet, mire megrezzentem és visszatereltem a gondolataimat a megfelelő mederbe.
- Nem a sajátom de van egy nekem kirendelt ló a Canes Domini istállóiban. Felszerszámoztatom és találkozhatunk ahol akarod, Emilia nővér.
- Legyen az istállónál egy óra múlva. Ott leszek!
- Úgy lesz. - bólintottam, aztán sietve a Vérebek lovainak otthont adó, hosszú sorhajóhoz hasonlító istállóhoz siettem és megkerestem nyárifekete kancámat. Fecske érdeklődve csapta fel a fülét ahogy odaléptem az orrához egy almával, amit kérdés nélkül ropogtatott el.
- Kristin nővér. Indulni készül? - lépett oda hozzám Helena, egy novícius aki ezek szerint az istállót fogta ki mára. - Akarja, hogy felszereljem önnek a szokásos lovát?
- Köszönöm, Helena. Messzire megyünk, utazó felszerelést készítsen ne csatára. - mosolyogtam rá, ahogy Fecske eltüntette az almák utolsó darabjait. A lány gyors volt, de korántsem annyira, mint a tapasztaltabb lovászok így az óra fele el is telt mire a kanca elégedetten kiléptetett az udvarra én pedig átdobtam magam a hátán és megsarkantyúztam. Emilia von Nordenburg már várt, lován több fémmel mint a legtöbb lovagon és ő sem bízta az Úr kegyelmére magát – páncélja ezúttal vaskosabb volt, mintha az előző öltözéke csak a hálóingje lett volna.
- Indulhatunk, nővér? - kérdezte, én pedig bólintottam.
- Indulhatunk. Merre akarjuk átlépni a frontvonalat?
- Lehetőleg ott, ahol nem számítanak ránk: Hellenburg fölött. - Merész lépés volt de működhetett ha az Egek Ura egy kis szerencsével ajándékoz meg minket.
- Érdekes ötlet. A meglepetés tényleg velünk lesz, noha veszélyes is. Szerencsére gyáva még sosem voltam. Akkor hát vezess, Emilia nővér.
- Kövessen! – mondta sarkával lépésre ösztökélve kolosszális lovát, majd kidübörgött a Katedrális nagykapuján, rákanyarodva a birodalmi útra. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon nem fogják-e Hellenburgban már a Nordenflussnál hallani a lovag páncélozott hátasának dübörgését, ám szó nélkül hagytam a dolgot. - Ha van kérdése, most felteheti.
- Hogy lett az Ordo Malleus tisztje ilyen fiatalon? - tettem fel a már régóta a koponyám hátuljában bujkáló kérdést.
- Nos... Ez... Egy érdekes történet... Véletlenül megöltem egy démonherceget.
- Véletlenül? - vontam fel a szemöldököm félmosollyal zavart nevetgélése láttán. Valami nagyon érdekes történetet sejtettem a háttérben.
- Nem rá céloztam, de valahogy a kardom útjába került. - vonta meg a vállát, mintha semmi különösről nem beszélnénk az időjáráson és a répatermés minőségén kívül. - Több károm lett belőle, mint haszon.
- Hogy lett belőle kára? - néztem rá kérdően, bár kitalálhattam. Volt, amire egy kamasz nem volt felkészülve bármilyen vitéz is volt.
- Most mindenféle fontos helyre küldözgetnek, ráadásul azt szeretnék, hogy bárhová el tudjak jutni.
- És nem örül ennek? Veronia gyönyörű, így olyan helyeket láthat, amit egyetlen északi sem. - szívesen lettem volna a helyében, ugyanis rajongtam a Teremtő műve iránt és minden részletét meg akartam ismerni. Ezért voltam mindig az első, aki jelentkezett a távoleső küldetések végrehajtására (Konradot magammal rángatva) és sosem bántam meg, bármekkora fejfájást okoztak.
- Nem, nem annyira. Tudja, gyakorlatilag eddig is a kémeinket támogattam, csak most rangom is van, és úgy támogatom őket. Pedig anyáék is megmondták, hogy nem éri meg....
- A szülei nem értékelik, hogy elkezdett kapaszkodni az egyházi ranglétrán?
- Nos, két bátyám és egy nővérem délen él. Könnyebb volt látogatni őket úgy, hogy nem tartottak fontosnak a határőrök. - Ez őszintén meglepett. Elképzelni sem tudtam olyan családot amelyet kettéválasztott a háború és mégis egy maradt, ahol látogatták egymást a tagjai főleg egy északi nemes házból.
- Délen? Nem okoz ez széthúzást a családban?
- Nem, igazából nem. A szüleink támogatnak mindannyiunkat. A földet pedig a legidősebb bátyám örökli, szóval minden rendben. - Szerintem ez messze állt a minden rendben fogalmától, de nem akartam megkérdőjelezni a nemesek döntéseit mivel sem jogom sem tudásom nem volt, hogy ilyet tegyek.
- A legidősebb bátyja az egyik aki délen él? Gondolom ha megörökli a birtokot visszaköltözik, nem?
- Nem, a legidősebb otthon van, atyámékkal. A második, negyedik és ötödik gyermek a családban az, akik délen élnek. - Így már valamivel érthetőbb volt a helyzet, azonban semmivel kevésbé különös.
[color=orangered]- Nagy családja van, Emilia nővér. Szomorú látni, hogy a háború még ilyen szent kötelékeket is szét tud nyűni ilyen távolságokra. Esroniel valószínűleg nem is tudta, hogy ilyen mélyen károkat okoz. – sóhajtottam, lehunyt szempilláim előtt felvillant az álombeli fantom, a sötétkék és hamvasszőke fenyegetés akit azon az éjszakán nem volt erőm megállítani.
- Valóban, nem volt szép tőle. – rázta meg a fejét, amire elmosolyodtam. - És magával mi a helyzet? Mit gondol a zsinatelnökről?
Nem volt elég önuralmam, hogy fenntartsam a nyugodtság látszatát, vonásaim megdermedtek és az őszinte érzelmeim ültek ki rájuk: harag, értetlenség
- Nem tudom mit gondoljak. Megölte az apámat, tehát haragudnom kellene? Vagy hálásnak lennem, hogy megkímélt mikor megölhetett volna? - megráztam a fejem. - Badarság. Csak azt tudom, hogy ha legközelebb elém áll nem fogom hagyni hogy félretaszítson és az életem árán is megállítom.
- Helyes, ez kiváló hozzáállás, nővér. bólogat Nem szabad hagynunk, hogy felülkerekedjenek rajtunk azok, akik előttünk állnak.
- Ön előtt ki áll, Emilia nővér? – kérdeztem érdeklődve ugyanis nagyon konkrétan hangzott a lány tanácsa.
- Előttem? Valószínüleg még vagy harminc-negyven év, mire nyugodtan letelepedhetek. Addig pedig minden, ami meg akar ölni.
- Hát akkor sok munka vár mindkettőnkre. - mosolyodtam el és kicsit gyorsabb ügetésre ösztökéltem a lovamat. Messze van még a határ, s habár ráértünk szerettem volna a lehető leghamarabb végére járni mindennek. - Igyekezzünk.
Emilia nővér derekasan tartotta a tempót, alig álltunk meg, csak a szükséges pihenésre és némi evésre, így alig napok teltek el hogy megpillantottuk a két szétszakadt királyság közti határvonalat – és annak sosem pihenő őreit.
avatar
Kristin Dalgaard
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag

Hozzászólások száma : 85
Join date : 2016. Oct. 07.

Karakter információ
Kaszt: Keresztes
Szint: 3
Tapasztalat:
1250/2500  (1250/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.