Küldetés: Successio

Egyre gyakrabban keresnek meg karavánkísérői munkával, mióta a háborús feszültség lengi be a birodalmat. Az utak már többé nem olyan biztonságosak, hiszen az ügyeskedők ezt is szeretnék a maguk hasznára fordítani, a tolvajokról, rablókról, úti haramiákról már nem is beszélve.
Persze nem mondom, hogy nem kaptam már pont olyan megbízást, ahol ezt kihasználva kellett valakit megfélemlíteni, vagy épp el is venni az életét, de hát szegény ember abból él, ami adódik.
Most azonban egy fárasztó és hosszú út volt már mögöttem. A kereskedők épségben megérkeztek a kikötővárosba és még a pénzük is megmaradt, ami nem mondható el azoknak a zsiványoknak a fejéről, akik félúton ezt meg akarták szerezni. A fizetség egész jó volt, így nem okozott gondot egy kényelmes fogadóban szobát bérelnem, míg újabb munkát nem találok.
- Frau Amelia, ha nem tévedek.
Éppen a kardomat tisztogatom a fogadó egyik félreeső asztalánál teljesen elégedetten azzal, hogy még nem nyüzsögnek a vendégek és aránylag csend és nyugalom van, ami az utóbbi hetekben nem volt elmondható egyik este sem, mikor odacövekeli magát elém ez az alak.
Megáll a kezemben a rongydarab és éles pillantással felmérve fizimiskáját, nézek rá.
Alacsony, csuklyás alak, akiből csak a hosszan előre nyúló orrát látom és emlékeimben a goblinkirály alakja rémlik fel egy pillanatra.
- És ha igen?
- Herr Kardenalnak beszéde van önnel. Tudja, hol van az Írnok Tornya a felsővárosban?
Egy izom sem rezdül az arcomon a név hallatán, csak a szemöldököm emelkedik meg enyhén kérdőn, bár nem teszek fel kérdést a fickónak, gondolom felesleges lenne és mögötte sem látok senkit, akik nyomatékosítanák a kérést, elég az egymagában is a név alapján.
- Tudom. - bólintottam. - Mikor?
- Azonnal. Vagy ha az nem megy, minél hamarabb. - feleli a goblin. - No de, az én részem ennyi lett volna. - feleli, majd dolgát végezve elsétál.
Szóval sürgős a dolga az Írnok úrnak. Nem foglalkozom vele, amikor a nagyorrú goblinfajzat elhúzza a csíkot, úgy látszik Herr Kardenal szereti őket küldöncként ugráltatni. Gondolataim akörül járnak, hogy vajon mit akar tőlem a nagyhatalmú íródeák? Az, hogy tudja hol talál meg, nem lep meg, sejtem, hogy talán a gyűrűjének is van hozzá köze, ki tudja?
Azért nem töröm össze magam a sietségbe, szépen befejezem a pengéim rendbetételét, csak aztán ballagok el a nevezetes Toronyhoz, ahol az őrökre villantom megnyerő mosolyom és a gyűrűt.
- A főnökhöz jöttem.
- Menjen csak, kisasszony. Nem fogja tudni eltéveszteni. - feleli a két őr, ahogy kinyitják neked az ajtót, majd belépsz a kristálygargoyle díszítésű, vörös szőnyeges terembe, amelynek a lépcsőjén ott ül egy morcos arcú lovagnő.
Természetesen nem számítok visszautasításra, hiszen hívtak, így bólintok az őrnek és lazán besétálok az ajtón, ahol tagadhatatlanul lenyűgöz a belső tér, meg is állok, hogy megcsodáljam kicsit, főleg azt a gyönyörű kristálycsillárt! Így csak kis idő múlva veszem észre a lovagnőt a lépcsőnél és torpanok meg, mikor tekintetem a gargoyl-ról végül megállapodik rajta.
- Lenyűgöző! Még sosem jártam itt. - jegyzetem meg. - Te vagy a lakáj? Ahhoz képest szép páncélod van. - néztem végig rajta, aztán neki is megmutattam a gyűrűt. - A nagyságos Írnok úr hívatni méltóztatott. Fönt van?
- Fent. És nem, a lakáj nem én vagyok, én csak az őr eb vagyok az ajtó előtt. - áll fel majd félrelép, szabaddá téve az utat. - Ja igen, ha bizseregni fog a bőröd az azért van mert az ajtó körüli rúnák azonnal felteleportálnak a tetejére a toronynak ha rajtad van a gyűrű.
Úgy látszik legalább érti a tréfát a lovagnő és nem az az orrfennhordós fajta, igaz nem is tudom beazonosítani, hogy igazán melyik rendhez tartozik a ruhája alapján, de ez nem is az én dolgom.
- Tudtam, hogy nem csak a két szép szememért kaptam az a kis csecsebecsét. - mosolyodtam el, de mivel szabad volt az út, hát mentem.
Nem csípem, ha rajtam gyakorol valaki mágiát, de hát legalább nem kellett megmászni egy egész tornyot, bizsergés ide vagy oda.
Szemmel észre sem lehet venni a változást, ahogy egy újabb, rövid folyosóra lépek át, aminek a végén egyetlen szolid, szépen megmunkált diófa ajtó van.
Mintha szikrák futkároznának a bőrömön, önkéntelenül megdörzsölöm a karom, de aztán csak ennyi a "kellemetlenség".
Az ajtó bár szép és jellegtelen, de mégis megállásra késztet és magabiztosságom ellenére azért mégis nyelek egyet és mély levegőt véve benyitok.
- Herr Kardenal?
Az írnok szobája precízen berendezett, minden lapnak és minden kötött könyvnek helye van; a hatalmas polcrengetegek és néhány furcsa, kétség kívül mágikus ereklyén kívül egy ágy meg egy íróasztal található itt, ami mögött Darion Kardenal ül; ahogy felnéz rám egy győztes vipera tekintetét juttatja eszembe.
- Üdvözlöm, Fräulein Amelia. Kérem, foglaljon helyet. - mutatt hosszú ujjaival egy székre az asztal túloldalán.
Nem vártam mást, valahogy tényleg nem vártam, bár a rengeteg iromány azért még így is letaglóz, de zsoldosként azonnal a legveszélyesebb dologra koncentrálok a szobában, magára az Írnokra, annak is szinte hipnotikusan rám tapadó tekintetére.
Nem vagyok őrült és ostoba sem, ezért vagyok itt és nem hagytam figyelmen kívül a meghívását. Van, akivel nem jó tengelyt akasztani, sőt nem árt, ha esetleg a lekötelezettemé tehetem. Ezért vagyok itt!
- Főnök! - biccentek, majd helyezem magam kényelembe lazán a székén, bár ez csak látszólagos nyugalom.
- Érdekes. Így még sosem hívtak. - mosolyodik el, ami nyomasztóbb, mint amikor komoran néz. - Nem húzom sokáig az idejét, ugyanis a gyors eredmények híve vagyok. Mennyit hallott az utóbbi időben a korona ügyeiről?
Érdekes mosolya van, feláll tőle a szőr a hátamon, ezért inkább a szavaira figyelek, amúgy sem árt, ha résen vagyok.
- Amit az utcán beszélnek. - vonom meg a vállam. - Villongások, összecsapások és persze a legfontosabb a király halála, ha erre gondol, aztán........ráncolom a homlokom, pedig ez talán még ami a legjobban idegesített, - új püspökünk is van........újabb eretnekeket égetnek a főtéren........
- Arról nem az új püspök tehet, higyje el. De fokuszáljunk az előzőre. Mit gondol kinek kellene átvennie Károly helyét a trónon?
Hát ja, én meg nem most jöttem a falvédőről!
De persze nem fogok ellentmondani neki, láthatóan, amúgy is más érdekli.
- Hogy én mit gondolok? - hallatszik némi meglepődés a hangomban, hogy ilyet kérdez tőlem. - Nem igen gondolkoztam ezen, hogy őszinte legyek, de hát ..........van egy fia, nem? A törvény szerint neki kéne.......- döntöm félre a fejem, hogy szemügyre vegyem, csak tréfál-e, vagy, hogy mire akar kilyukadni.
- Csak kíváncsiságból, csak találgat vagy tudja, hogy van egy fia?
Hirtelen úgy éreztem valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna, bár fogalmam sem volt, hogy miért.
Aztán kezdtem rájönni..........honnan is tudtam? Soha nem beszélt róla senki, csak ........csak a nagybátyám! Nem tulajdonítottam neki jelentőséget és egészen eddig nem is érdekelt. De mi van, ha.....
- Igazából nem tudom......biztosan, csak egyszer.....régen hallottam és teljesen logikusnak tűnt, hogy egy királynak van örököse, nem?. - vallottam be, mert nem volt értelme tagadni.
- Érdekes. Mindegy, majd foglalkozom vele máskor. Károlynak van egy fia, akit Gustavnak hívnak és ez eddig Rejtegették. Egy Rennerbank nevű halászfaluban van, veszélyesen közel a frontvonalhoz így épp ezért nem merült fel senkiben, hogy ott keresse. Egészen mostanáig.
Tényleg érdekes! Rejtegették! Tehát ezért nem beszélnek róla, de akkor a bácsikám........Nem most! Most figyelni kell, jobban, mint eddig valaha!
- Valaki elkotyogta? Vagy kém férkőzött be? - néztem az Írnokra, mert kezdtem pedzegetni, hová akar kilyukadni:
- Miért nem hozták már ide, ha ő az örökös?
- Mert ma tudtam meg ezt a hírt, amit most hallott tőlem. És maga lesz az, aki idehozza. Maga, illetve akit az egyház küld.
Háhh! Hogy én ezt, hogy sejtettem!
- Még maga előtt is titok volt? - lepődtem meg azért kellően, mert akkor tényleg jól titokban tartották.
De, ha még a megbízatás nem lett volna kellően veszélyes, még itt volt ez az egyház képviseletében velem tartó valaki........
Láthatta rajtam ez a látszatra ugyan nem, de a háttérben igen csak hatalmas ember , mert úgy figyelt, mint egy egerésző macska, hogy nem lelkesedtem az utóbbiért főleg.
- Hogy is mondjam, nem biztos, hogy jó ötlet én, meg valami pap......és jobb ezt minél kevesebben intézni. - javasoltam óvatosan.
- Nem azért hívtam, hogy felülbírálja az utasításaimat. Kereshetek mást is, de akkor magára nem lesz tovább szükségem. ÉS én nem szeretek szükségtelen dolgokat hagyni magma után.
Azt hiszem nem kellett nagyon győzködnie, értettem én a szép szóból, még ha alapból utáltam, ha fenyegetnek, de Kardenal nem az én szintem volt, így – bár kissé kifutott a szín az arcomból - gyorsan visszakoztam.
- Eszemben sem volt.....uram, csak felhívtam rá a figyelmét, mert nem szeretném, ha aztán az én hibámnak tartaná, ha ezért nehézség támad esetleg. - emeltem meg a kezem.
- A fiú tudja, hogy kicsoda?
- Pedig a maga hibája lesz. Azért hívtam önt mert ügyes és talpraesett, legalább is ezt állította be magáról. Oldja meg, hogy őfelsége minden körülmények között ideérjen, és ez érdekében lépje át a határokat, amiket az egyházi láncos kutya nem fog merni. Tegye meg, és én is megteszek magának valamit. Valljon kudarcot, és következményei lesznek. - néz rám jelentőségteljesen. - Fogalmam sincs. De ha nem, győzze meg róla.
Ennél érthetőbben nem is fogalmazhatott volna! Valószínűnek tartom, hogy a kudarc eleve ki van zárva, ha életben akarok maradni. A jutalom csak ez után jöhet szóba, kérdés örömöm lesz-e benne. Szóval sok választásom nincs.
De ezek szerint legalább szabad kezet kaptam a pappal szemben is, nem úgy hangzott, mintha a Királyi Írnok túlságosan becsülte volna őket. Ez legalább biztató volt.
- Bízok a képességeimben, ha rajtam múlik ideér a fiú. - bólintottam mert ezt tehettem csak.
Hogy miként győzzek meg valakit, hogy ő a trónörökös? Hát arra nekem sincs ötletem, még nem találkoztam királyi vérrel. _
- Ha nem megy másként, gúzsba kötve is elhozhatom, de akkor remélem kegyelmet kapok?
- Érinthetetlenséget kap. Jelenleg semmilyen törvény, sem emberi sem isteni nem vonatkozik magára.
Ez hatalmas lehetőség és mivel mást úgy sem tehetek, így rábólintok.
- Akkor gondolom minél előbb jobb, ha indulok. Mikor tudom meg ki lesz a ....társam az egyháztól?
- Amint odaért. Nem akarok semmi gyanús figyelmet, ezért külön utaznak. Fel fogja ismerni, és ő is magát, ha felmutatja a gyűrűjét. Hogy hogyan jut oda a fantáziájára bízom, de a város pontos helye itt található. - tol elém egy bejelölt térképet, a tengerpart mellett egy tintával rajzolt X-el.
Őszintén megkönnyebbülök, amikor kiderül, nem kell egy pappal utaznom, így még egy félmosoly is megjelenik a szám szélén.
- Akkor reggel indulok is. - teszem el a térképet, aztán eszembe jut valami. - Feltételezem, akkor azt sem tudni, hogy vigyáznak-e a trónörökösre vagy sem.
- Voltaképpen azt sem tudjuk pontosan hogy néz ki. Ez a maguk feladata lesz kideríteni.
- Értem. Azért ez nem lesz egyszerű. - teszem hozzá, hogy kicsit jobb színben tüntessem fel magam. - De meg fogom oldani. Valami más, Herr Kadenal?
- Ennyi lenne. Gondolkodjon a jutalmán, míg visszaér, fräulien. Elmehet.
- Abban nem lesz hiba! - villantok felé egy vigyort, aztán távozom.
Csak kint dőlök a Torony falának dobogó szívvel és törölöm le a homlokom kissé sápadtan.
~ Kellett nekem összefutnom ezzel az emberrel! ~ nyögöm magamban, aztán összeszedve magam visszamegyek a fogadóba, hogy előkészüljek az útra.
Határidőt nem kaptam, de sejtésem szerint a királyi kegyenc nem örülne neki, ha túl kényelmes tempót diktálnék. Azonban nem tudhattam mi vár ott rám és nem vagyok kezdő sem. Ha az Írnok megtudta, hogy ott a fiú, akkor valószínűleg már más is tudja, nem utolsó sorban az egyház és mivel mindenhol vannak kémek is, minden bizonnyal a protestánsok is. Szóval egyrészt jobb lesz iparkodni, másrészt meg erőt tartalékolva érkezni.
Persze az sem árt, ha nem hívom fel magamra a figyelmet semmivel
Szerencsére ez a rész a legkönnyebb, van benne gyakorlatom bőven. Így minden esemény nélkül érek egy idő múlva a térképen megjelölt hely környékére és mikor felkapaszkodok egy fára, már látom is a falu első kéményeit. Még szerencse, hogy nem mondjuk Hellenburgban kell megkeresni egy ismeretlen fizimiskájú és korú kölyköt, akiről azon kívül, hogy himbilimbit hord a lábai között, nem tudok semmit.
Visszaültem Hűséges hátára, hogy nekivágjak az utolsó távnak.

Két hónap telt el Őfelsége, Károly király halála óta.
Két gyötrelmekkel, vérrel és verítékkel, küzdelmes megpróbáltatásokkal teli hónap.
Őszentsége XIII. Sixtus pápa többet utazott, mint maga a király valaha: most, hogy az Északi Birodalom sorsa az ő vállán nyugszik, dolgai kétfelé szólították volna úgy is, ha a Kísértet-szigetek megtisztítása nem esik közébük.
Ez a hét a királyi palotában érte: most, hogy a hívására felelve átvágok a roppant épület gránitcsarnokain, hirtelen megérint annak csendessége. A király hiánya mintha elvett volna a Főváros nyüzsgéséből. A birodalom ugyanúgy működik, mint Károly életében, Őfelsége azonban ugyanolyan fájdalmasan hiányzik az otthonából, ahgyan mindenki, akit elragad a magáéból a halál.
Hát így egyenlő mindenki az Úr színe előtt...!

Sixtus nem hazudtolja meg magát most, a korona örök székhelyén sem: a világi kormányzással szembeni ellenérzései sehol nem mutatkoztak még meg annyira, mint a fogadóterme kiválasztásakor. Nem a lovagteremben vár, nem is a nagycsarnokban - előttem eleddig ismeretlen volt a különös, tágasságához mérten egyszerű helyiség, amelynek legnagyobb részét jókora tölgyfaasztal foglalja el. A faltól pár lábnyira kovácsoltvas parázstartók ontják a meleget vagy féltucatnyian - a palota vastag kőfalai egyébként dermesztő jégveremmé változtatnák bármelyik talpalatnyi helyet az északi szárnyban.
Odakintről méltóságteljes, ezüstszürke fény tódul be: csodálatosan lehetne itt olvasni, Észak téli félhomályát majdhogynem verőfényként érzékelem, ahogyan megállok az Egyház fejétől előírásos távolságban.
Fáradtnak tűnik.
- Hívattál, Szentatyám.
A szemében, mint mindig, jókedvű szikra gyúl.
- Áh, Kather. Kérem, üljön le - húz ki hosszú karjával egy széket maga mellett az asztal sarkának túloldalán -, ez most egy kicsit etikátlanabb lett egy formális audienciánál és nem akarom, hogy maga ácsorogjon. Emlékszik még megboldogult Károly királyunk utolsó szavaira? Isten nyugosztalja.
- Parancs, uram - jegyzem meg katonásan, de az arckifejezésemben nincs feszültség: tudom, hogy Sixtus jóval közvetlenebb ennél. Helyet foglalok a felkínált széken, mintha mindennapos volna, hogy a pápa Őszentsége jobbján ülök az asztalnál; a mozdulat nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy a vonásaimon átsuhanó bűntudatos kifejezést rejtegetni próbáljam.
'A király meggyónt a halála előtt, szentatyám.'
Semlegesnek szánt arccal biccentek.
- Hogyne, szentatyám.
- És azt nem mondta magának, hogy van egy fia?
- A bocsánatáért imádkozott - biccentek megint. - Bántotta a lelkiismeretét a herceg sorsa, akármire is gondolt pontosan.
- A herceg sorsa az volt, hogy a két háborúskodó fél közötti izzó vonalhoz közel, egy halászfaluban tengette a napjait - szól komoran Sixtus, nem kis meglepetést okozva nekem. - Legalábbis ez az, amit a királyi tanácsos kiderített. Hallott Rennerbankról? Nem lepne meg, ha nem.
Megrázom a fejem, egy kissé némán a váratlan információtól. Aztán megköszörülöm a torkom.
- Még soha. Akárki is felelt Őfelsége sorsáért, értette a dolgát.
- Sajnos már sosem tudjuk meg, ki intézte a fiú ügyeit, azt is elég volt kideríteni, hogy hol van. Azonban még csak félig sikerült a végére járni az egésznek, ugyanis a falut megtaláltuk, a herceget nem. Nem tudjuk, hogyan néz ki vagy hogy tudja-e magáról, hogy herceg.

Felvonom a szemöldököm, alig egy hajszálnyira attól, hogy megvádoljam a pápát: a bolondját járatja velem.
- Hát ennyire elrejtették?
- Az udvarban sokak azt sem tudták ezeddig, hogy létezik. Hogy Károly hogyan kerülte el a folytonos örökös iránti aggódást, az én számomra rejtély. Ami azonban ebből magára vonatkozik, az az, hogy maga lesz az, aki megkeresi és hazahozza a fiút, hogy végre király ülhessen Észak trónjára.
Egyetlen szó sincs az elhangzottak között, ami ne volna már így, elsőre is borzalmasan gyanús: kérdések torlódnak egymásra a fejemben heves sietséggel, abban azonban szinte rögtön biztos vagyok, hogy Kardenal királyi tanácsosnak valamiképpen köze van a dologhoz.
Ez az egész pontosan olyan útvesztőnek hangzik, amely csakis egy őhozzá hasonló gazember csavaros elméjéből származhat. Nem ismertem Károlyt különösebben közelről, azonban ennyi is elég volt hozzá, hogy biztos legyek benne, ez az ötlet nem a sajátja volt. A királyok, ha a sarjaikat uralkodónak szánják, a legtöbb esetben maguk mellett tartják őket, hogy maguk felügyelhessék a leendő uralkodó testi-lelki cseperedését.
Gustav herceget vagy a tanácsos nem látta megfelelő acélnak arra, hogy maga kalapálja neki tetsző formára...
A kezem szemvillanás alatt hűl ki.
...vagy Károly gondolta úgy, a birodalom jobban jár, ha Gustav sosem kerül elő. De ha így van, miért nem jelölt ki örököst?
Nem hagyom, hogy a kétségeim hosszan elnémítsanak.
- Éppen én? Atyám tudja, hogy előlem elbújnak az emberek a határszélen.
A szikrák felkavarodnak az idős férfi szemében, eleven táncuk halkan fölcsendülő nevetését kíséri.
- Pontosan, épp ezért nem mer majd senki mást mondani az igazságon kívül, ha maga kérdezi. Különben pedig szerintem az Úr akarja, hogy maga gondoskodjon Károly örökéről, hiszen utolsó gyónását hallgatta és gyilkosát is maga büntette meg. Vagy tévedek, Kather?
A gyomrom lesüllyed, ahogy már másodjára jut eszembe, hogy ezekbe a szemekbe nézve hazudtam arról, amit Károly az utolsó leheletével megvallott nekem. Les-e rám szarvas homlokú ördög a tetteim mögül?
Ha igen, elég nagyra nőtt-e, hogy kilásson mögülük?
- A király gyilkosa a Sötét Apostol, szentatyám. Ma is szabadon jár - nézek a szemébe, igyekezvén nem gondolni Károly halotti máglyájára. - Mennyi időt kapok?
- Amennyit igényel. Indul, amint tud és jön, amint végzett. Ja, majd' elfeledtem, a királyi tanácsos ragaszkodott hozzá, hogy egy általa megszabott, a királyi korona érdekeit képviselő ember is magával menjen. Nem fog vele találkozni, míg oda nem ért, de az írnoki kancellária gyűrűje lesz rajta, ha jól tájékoztattak... arról majd megismeri Rennerbankban.
Előre sejthettem volna!
Gyanakvó, borotvaéles pillantást vetek a pápára, még mielőtt megzabolázhatnám az arcom.
- Miért akaszt Darion Kardenal egy strázsát a nyakamba?
Tudod te, felel odabent egy gusztustalanul elégedett hang, még mielőtt Sixtus vállat vonna. Az előbb már eszedbe jutott. Talán a herceg olyasvalaki, akit a király soha nem akart volna Észak trónján látni. Talán csak az égi ítélettől félt, ezért van életben.
Talán nem a királyságnak kell ez az ember, akit sohasem tanítottak uralkodni; talán maga Darion Kardenal vágyik rá, hogy megkaparintsa.
Azért kísér el az embere, hogy ne tudj magad dönteni a sorsa felől.

- Nem tudom - hatol át a férfi hangja a töprengésemen. - Nem tetszik nekem az az íródeák, ha őszinte lehetek magával, Kather. Sosem lép túl közel, sosem marad sokáig és sosem beszél mellé. Mint akinek folyton sietős, vagy aki fél. De most az ő keze alatt megy át minden hír, ami a királyságból jön... így a herceg holléte is. Ennyi koloncot el kell viselnünk, de bízok magában, hogy helyén tudja kezelni. Sokan már így is beszélik, hogy én lettem az új király és hogy a Katedrális az új főváros - nevetve felhorkant, és süketnek kéne lennem, hogy ki ne halljam belőle a fáradtságot. - Király, én! Mintha nem lenne elég gondom így is. Nem akarom, hogy azt higgyék, több vagyok az Egyház fejénél, vagy hogy a korona már nem ér semmit a kereszt ellenében. Mert akkor úgy járunk, amitől von Himmelreich féltette a népet. Ért engem, Kather?
Értem. De más foglalkoztat.
- Nem fogadok el parancsot senki fiától, csak tőled, Szentatyám - jegyzem meg, nagyon is tudatában annak, hogy az orromról nem sikerült teljesen eltüntetnem a rosszallásomról árulkodó apró ráncokat. Még nem is láttam Kardenal főtanácsos emberét, de máris biztos vagyok benne, hogy az ellenségem. - Parancsolj, és a saját vérébe fojtom az írnoki kancellária emberét, a gyűrűjüket meg a kútba dobom.
A Szentatya úgy dönt, nem hallja meg a válaszba bújtatott engedélykérést.
- Azt parancsolom, hogy hozd elém Gustav herceget, Isten akaratából Veronia trónjának örökösét - parancsolja hirtelen komorsággal. Ha nem ülnénk, alighanem a vállamat is megragadná. - Ha bárki megakadályozna az Szentlélek akaratának teljesítésében, tekints reájuk úgy, mint az üszökre és vágd ki, mielőtt elfertőzné a testet - a nevetőráncok nyomtalanul tűnnek el az arcáról; komolyan néz a szemembe, komolyabban, mint valaha. - Ez a legfontosabb parancs, amit valaha adtam neked, mert egy királyság sorsa múlik rajta. És mert a pásztor nem él a juhok nélkül, úgy az Egyházé is.
Vége az egyenrangú beszélgetésnek. Csak a szememmel biccentek: a nyakam inai túl feszesek lennének egy valódi mozdulathoz.
- Elhozom a herceget.
Sixtus vonásai egy kissé ellágyulnak, hangjába visszalopakszik a megszokott, lágy zöngéje.
- Menjen akkor, Kather. Az Úr áldása kísérje - tol elém egy lepecsételt borítékot az asztalon. Kövér példány, az illesztéseit összefogó jókora viaszpecsét ívbe hajolva képes csak egybefogni.
- Atyám - kelek fel a székből, hogy fejet hajtsak előtte. Hanem azért megtorpanok, ahogy a kezem a borítékon felejtődik, a szemem meg Őszentsége arcán. Ürességet érzek, ahogy próbálom megfogalmazni a bennem kergetőző rossz érzéseket. - Ismered-e a tanácsnok emberét?
Apró szünet.
- Nem, sejtelmem sincs ki lehet. De nem gondolom, hogy istenfélő lenne.
- Herr Kardenal különös férfi - jegyzem meg mintegy mellékesen, elszakadva a főpap tekintetétől. - Nem maradok el soká.
- Lucifer is különös volt. Ahogy von Himmelreich is.
- Isten vele, atyám.
- Isten önnel, Kather.

Szeretek könnyen utazni: mióta nem vadász- és nem harci ménen, hanem futárlovon járok, e szokásom sokkal inkább megtérül, mint annak idején. Zsarátnok gyorsabban megteszi az utat a határig, mint a legtöbb egyszerű hátasló vagy nehéz csatamén, és bár nehéz terepre sokkal kevésbé szívesen viszem, mint egy valódi vadászlovat, így is egészen megbízhatóan ugrik, ha a szükség úgy hozza.
A pápai megbízólevél, amelyet a borítékban találtam, gondoskodik róla, hogy gyorsan haladjak - nem sok szükségem van rá egyébiránt sem, püspök-inkvizítor útjába senki fia nem áll örömest és jószántából, ha a bőrét holta napjáig egészben magán kívánja tartani. Mégis segít valamelyest, mert azt, hogy miféle ember vagyok, messziről nem egyszerű megállapítani: vastag, prémmel bélelt felsőkabátot húztam a szarvasbőr zekémre induláskor, mellényt és sűrűn szövött, lágy batisztinget viselek alatta. A combom meg a lábszáram jólesőn melegíti a megszokott, vászonnal szegett bőrnadrágom, hanem télvíz idején mindegy, milyen az idő, az ember lába még a legjobb csizmákban is csontig átfagy - most, hogy már alig félórára járhatok csak Rennerbanktól, másra sem vágyom, csak egy vastag bőrbe csomagolt forró kőre, amelyen megpihentethetem az érzéketlenre hűlt talpaimat.
Megveregetem a lovam nyakát, semmitmondó kedveskedéseket duruzsolva az állkapcsom és a nyakam védő puha, rugalmas szövetbe.
- Minden rendben, szép fiam. Közel az a friss víz.

Kezdek egyre tapasztaltabb lenni ebben a beidézős mizériában, a küldöncök pedig kezdenek egyre tapintatosabbak lenni. Ez megvárta például az óra végét, és utána nyitott csak be az árvaház nagytermébe, ahol épp egyszerű dogmatikát tartottam az idősebb diákoknak, hogy a lelkészeknek könyebb dolguk legyen később.
- Ha átolvastátok a Schleiermacher-féle könyvet, akkor készítsétek el a jegyzetet hozzá! Tudni fogom, hogy ki nem olvasta el, és azt jogom lesz tünde-erdei molylepkének nevezni! Mára ennyi, nyomás a dolgotokra! - Intettem, majd fogadtam a követet.
Természetesen beidéztek, méghozzá nem más, mint Rudenz von Hellenburg. Biztos vagyok benne, hogy ha Esroniel még elérhető rávolságban lenne, bizonyosan ő beszélne velem. A király nem foglalkozik a démonokkal tudtommal, így sejtettem, hogy valami távolsági megbízás lesz. Mielőtt apalotába igyekeztem volna, hazaszaladtam a résbe, ahol lakom, és összeszedtem a leglényegesebb dolgaim. Visszasiettem, majd egyenesen fel a palotába, ahol majdnem elkapott egy őr, amiért nekiütköztem futás közben. Már akkor tudtam, hogy nem lesz kellemes a rákövetkező néhány nap.
A terem előtt találkoztam Hildével, a vámpírral, akivel már voltam közös megbízáson. Mivel a lány abszolút rendben volt személyiségileg és megbízhatóság terén is, csak némán bólintottam, és beléptünk. A nagy, ovális tancsteremban Rudenz úr várt minket, aki meghajlásunkra csak bólintással felelt. Minthogy nekünk illik szólni előbb, köszöntöttem is.
- Rudenz őfelsége, hívatott minket. Miben lehetünk szolgálatára?
- Áldás, békesség, Asael kisasszony, Hilde kisasszony. Egy igen kényes ügyben kérném a segítségüket. Jól tudom, hogy önök ketten voltak a követség, amely a vámpírcsaládok segítségét megnyerte a holtmezőre? - Esroniel mondta vajon neki? Ezek szerint beszélnünk kell megint. Bár továbbra is meglep, hogy pont egy tanár és egy katona az, aki beszédre kell neki.
- Valóban, bár Hilde kisasszony és Esroniel úr segítsége kiemelkedő volt. - Feleltem biccentve, Hilde is nyugtázta.
- A zsinatelnök sajnos nem lehet a segítségünkre ez ügyben, azonban egy vakmerőbb és veszélyesebb küldetést szánok önöknek. - Csodás, még csak ez hiányzott. Ha nem lenne boszorkányság, jósnak állnék.  - Tudják ki áll jelenleg az északi birodalom élén?
A kérdés egyébként jogos volt, egy ideje nagyon csendben van észak, ráadásul meglepően együttműködőek is. Mellesleg, azonnal el tudtem képzelni, hogy Esroniel eltűnése óta meg ennek a kérdésnek egy speciális alfaja, a "Tudják, ki áll jelenleg a zsinat élén?" hangozhat el gyakran...
- Vagy a kormányzótanács, vagy... senki?
- Jómagam nem. - Társam nem kombinált olyan gyorsan, de nem hibáztatom, végül is katona. Rudenz bólintott.
- Asael kisaaszonyak igaza van. Senki, legalább is hivatalosan. Illetve, hogy pontosabbak legyünk, még senki. Ugyanis Károlynak, Isten nyugosztalja, van egy fia.
Meg is van a küldetés: Menjetek, győzzétek meg, hogy... ne legyen király? Csatlakozzon hozzánk? Valami ilyesmi... Ez nem csak vakmerő, és veszélyes, de még rossz is mellé. Oldalra döntöttem a fejem gondterheltségben, bár ez inkább az érdeklődés jelének tűnhetett.
- Tudjuk, hogy ki az?
- Házasságon kívüli gyerek? - Jöttek is a kérdéseink gyorsan. Egyébként valóban, bár nem hallottunk róla eddig, de nyilvám egy kirlynak lesz egy-két gyereke tartalékban mindig.
- Nem. Törvényes. Csupán eddig rejtegették, hogy mentes legyen mnidenféle támadástól és a politikától is. A felderítőink szerint Gustavnak keresztelték el és ezeddig egy ismeretlen faluban élte a halászok egyszerű életét. - valamit babrált a pipájával közben, és nyilván próbálta felidézni a hely nevét. Alkalmazhatna egy tudásdémont, nekünk ez gyorsabban megy. - Rennerbank. Így hívják a falut. Hogy tisztában van-e a hercegségével fogalmunk sincs, de azt kérném önöktől, hogy utazzanak el és beszélgessenek az ifjú Gustavval.
Meg segítenünk kellene a csodálatos halfogásában is - gondoltam magamban mérgelődve. Az egész terv őrültség volt. Vagy nem gondolta a király komolyan a dolgot, vagy nem mérte fel a szükséges erőforrásokat alaposan. Mert pontsan egy déli vámpírnak és egy déli démonnak lesz esélye csevegni egyet az új királlyal, ha még ott van egyáltalán. Már akkor tudtam, hogy hiányozni fog Esroniel.
- Mi legyen a kimenetele a beszélgetésnek? - Tudni akartam hamar, hogy gyorsan indulhassunk. Minnél hamarabb megyünk, annál kevesebb veszélyes taggal futhatunk össze.
- Nem kívánom megkérdőjelezni őfelsége döntösét, de egészen biztos, hogy két szörnyszülöttnek kéne Délt képviselnie Észak leendő uralkodója előtti bemutatkozásán? - Jó érzéssel töltött el, hogy Hilde is realizálta a dolgot. Gyorsan a számhoz kaptam, hogy meglepődéssel palástoljam a vámpír erősen célzó megjegyzésén kialakulni készülő mosolyom. Tehát a helyén az esze, még mindig.
- Pontosan ezért van önökre szükségem. - Csendesen mosolygott a pipája mögött, és rossz sejésem lett a dologgal kapcsolatban, de nem akartam belegondolni, mire célozhatott ezzel. Elég volt az a kellemetlen érzés. Tényleg hiányzott Esroniel. - Azt szeretném, ha úgy kerülne trónra hogy biztos benne, nem akarja folytatni az apja háborúját. Nem akarja ellenségének délt és nem csak egy rebellis tartománynak tekint minket, hanem önálló, független és szuverén királyságnak. Hogy bölcsebb a barátunknak lennie, mint az elelnségünknek. És ami talán ennél is fontosabb: Minden apró részletet, amit a hercegről kiderítenek, elmondják nekem. Hogyan néz ki, hogyan beszél, miket mond és miket gondol. Amit csak képesek kideríteni.
Igen, alapjában véve ez őrültség volt, de nem tudom hibáztatni őt, mint királyt ezért. Nem is firtattam a dolgot, inkább túl akartam lenni rajta. A szívemhez emeltem a kezem.
- Mindenképpen lehetséges, felség. De hogyan jutunk oda?
Ha ő még nem is tudja, de lovagolni nem fogok.
- A leggyorsabb, ha leutaznak a tengerig, ott már várni fogja önöket egy hajó amely a part mentén egész Rennerbankig szállítja önöket.
Az gyors és kényelmes. Elég is volt ennyi, ha már a küldetés önygyilkos.
- Diplomáciai feladatra készüljünk vagy inkább harcra? - Láttam társam arcán, hogy neki is lennének kételyei, de elhallgatja őket.
- Alapvetően a diplomácia a fő céljuk. De nem hiszem, hogy észak olyan könnyen engedné önöket az új királyjelöltjük közelébe, így készüljenek arra, hogy megvédhessék magukat. Nem akarom, hogy provokációnak vegyék. - Persze, még a végén azt is kérhette volna, hogy hagyjuk magunkat levágatni. Tényleg nem lesz így könnyű. Szükségünk volt védelemre.
- Ez esetben lenne egy kérésem, ha megengedi. Szükségünk lenne egy menlevélre, ami igazol minket.
- Megkapják. Egy órán belül elküldetem egy küldönccel. - Sok réteg papír kellene, hogy felfogjon egy kardot, de ez az egy is képes megállítani talán egy pengét vagy nyilat. Nem a szakítószilárdág, de a bürokrácia erejével.
- Hálásan köszönjük, uram. Számíthat rám, bizonyosan. - Bólintottam, és a társamra néztem. Jó lett volna indulni.
- Tudni lehet valamit a zsinatelnökről? - Kérdezte. Jogos volt, de szerintem nem jelentett semmit. Esroniel veszélyesebb alak volt annál, hogy csak úgy felszívódjon.
- Nem, mintha a föld nyelte volna el. Biztosra veszem, hogy él, ugyanis nem láttam még olyan csapást vagy harcost, aki Esroniel von Himmelreichot legyőzhette volna magamon kívül. De hogy hol van, csak a Jóisten tudja. - Magamon kívül. Már akkor ellenszemves volt nekem ez a király.
- Úgy sejtem a legváratlanabb időben bukkan majd fel. Valahogy az illene hozzá. - Vontam meg a vállam, és így is gondoltam. A király arcát lestem, de nem zavarta a dolog. Két eset lehet: Vagy annyira bízik Esronielben, hogy biztos a jólétében, vagy örül, hogy végre nincs, aki megkösse. Amennyit én láttam akkor belőle, az utóbbi.
- Ha az lesz az Isten akarata, elő fog kerülni. Hiszen az Úr velünk, vele pedig különösen. No de, munkára, testvéreim! - Mondta, majd intett, hogy távozzunk. Nem is szolgál semmi most nagyobb örömömre.
Kisétáltunk Hildével, majd a terem előtti váróban még odaszóltam neki.
- Bár jobb helyzetben lennénk ismét együtt, Hilde kisasszony. Egy óra múlva a kikötőben találkozunk. - mondtam, és siettem is kiadni egy hegynyi házifeladatot, hogy a diákjaim ne felejtsenek el mindent, mire visszatérek...

// Megbeszéltük Niellel, hogy majd a következő kör elején írjuk meg az utazást, hogy ne kelljen ezzel húzni az időt. //

* Fejébe óvatosan harapott a tompán zúgó fájdalom, ahogy konstatálnia kellett, hogy a folyosón egy démon közeledett, nem is akármelyik ráadásul. Asael volt, a lelencház tanítódémona, aki legalább olyan jellegzetes része volt azon helynek, mint az épület bármely köve és téglája. Bólintott egyet. A reggel rövid és jellegtelen volt, arra kelt, hogy hívatták, összeszedte dolgait, felöltözött, már úton is volt. Most pedig itt. Talán szólnia kellett volna valamit, de nem érezte szükségesnek, majd a démon úgy is beszél helyette. Ásított, körterembe léptek. Díszesbe, mégis egyszerűbe, puritánba, mégis kényelmesbe. Asztal túloldalán kárpitos, kényelmes szék, benne Rudenz maga. Nem találkozott még a férfival személyesen, most először figyelhette meg hétköznapi barna haját, fejethető szürkés szemeit. Nem király volt, uralkodó, talán... Ám mégis tekintélyt parancsolt, olyan maga módján hatalmasat, ami miatt bölcsebbnek érezte meghajtani magát, főleg térdét. Erős férfi volt, s a kardját is maga mellett tartotta, olyasféle ember látszatát keltette, aki bármikor készen állt egy harcra, s ez a látszat jó eséllyel nem is csalta meg. Rudenz egy fuckboi volt.
- Rudenz őfelsége, hívatott minket. Miben lehetünk szolgálatára?
- Áldás, békesség, Asael kisasszony, Hilde kisasszony. Egy igen kényes ügyben kérném a segítségüket. Jól tudom, hogy önök ketten voltak a követség, amely a vámpírcsaládok segítségét megnyerte a holtmezőre?
* Mikor volt már az... Esroniel biztosan létezett még akkor, nyoma nem hűlten pihent valamilyen löszös földben, pajzsa nem csak hátramaradt valahol a Déliekre a Kísértetszigeteki csata után. Haragudott a férfira, hogy így meghalt, hogy így eltűnt. Felemelkedett, majd kurtán bólintott, zsírtól kissé sötétlő haját hátrafésülve füle mögé.
- Valóban, bár Hilde kisasszony és Esroniel úr segítsége kiemelkedő volt.
- A zsinatelnök sajnos nem lehet a segítségünkre ez ügyben, azonban egy vakmerőbb és veszélyesebb küldetést szánok önöknek. Tudják ki áll jelenleg az északi birodalom élén?
* Nem kívánta palástolni tudatlanságát, nem érdekelte sem az Északi politika, sem a Tünde politika. Süket fülekre leltek nála az intrikák és udvarhelyek dolgai, elsősorban katona volt, tudatlan és boldog, aki inkább a hétköznapok felszínes örömével foglalkozott, s nem a suttogó mélységekkel.
- Vagy a kormányzótanács, vagy... senki?
- Jómagam nem.
- Asael kisasszonynak igaza van. Senki, legalább is hivatalosan. Illetve, hogy pontosabbak legyünk, még senki. Ugyanis Károlynak, Isten nyugosztalja, van egy fia.
* Arcára nem sok meglepettség ült ki, leginkább rezignáltan figyelte a démon tekintetét, s Rudenz képét a beszéd során. Nem volt arcán utálat, meglepő tényszerűséggel küldte őket erre a feladatra. Minden királynak van gyereke, amelyiknek nincs, annak fattya van, ha az se, hát megoldják. Úgy tűnik, most volt gyerek.
- Tudjuk, hogy ki az?
- Házasságon kívüli gyerek?
- Nem. Törvényes. Csupán eddig rejtegették, hogy mentes legyen mindenféle támadástól és a politikától is. A felderítőink szerint Gustavnak keresztelték el és ez eddig egy ismeretlen faluban élte a halászok egyszerű életét. * A férfi kicsit hallgatott, majd megtömte a pipáját egy kis száraz dohánnyal, aminek a szagát még így távolról is érezte. Csavarta orrát * - Rennerbank. Így hívják a falut. Hogy tisztában van-e a hercegségével fogalmunk sincs, de azt kérném önöktől, hogy utazzanak el és beszélgessenek az ifjú Gustavval.
* Nem tudta hol volt ez a hely, de lényegében nem is ez érdekelte, inkább azzal foglalkozott, hogy miért őket kívánta küldeni vajon az uralkodó? Semmi jó indokot nem látott arra, hogy egy vámpír és egy démon képviselje Délt, s ahogy Rudenzre nézett, nem igazán lelte a választ, csakis további talányokat.
- Mi legyen a kimenetele a beszélgetésnek?
- Nem kívánom megkérdőjelezni őfelsége döntését, de egészen biztos, hogy két szörnyszülöttnek kéne Délt képviselnie Észak leendő uralkodója előtti bemutatkozásán?
- Pontosan ezért van önökre szükségem. Azt szeretném, ha úgy kerülne trónra hogy biztos benne, nem akarja folytatni az apja háborúját. Nem akarja ellenségének délt és nem csak egy rebellis tartománynak tekint minket, hanem önálló, független és szuverén királyságnak. Hogy bölcsebb a barátunknak lennie, mint az ellenségünknek. És ami talán ennél is fontosabb... Minden apró részletet, amit a hercegről kiderítenek, elmondják nekem. Hogyan néz ki, hogyan beszél, miket mond és miket gondol. Amit csak képesek kideríteni.
* Száját elhúzta, a csalódottsága jól láthatóan kiült arcára, ahogy nem kapott választ a kérdésre. Mindennek tűnt ez a feladat, csak becsületesnek nem, s kifejezetten messze helyezte ez a komfortzónájától... Emellett diplomácia megint, miért nem végezhetik az ehhez hasonló munkákat a diplomaták, esetleg azok, akik értenek is hozzá? Csak van Délen egy Neulander vagy talán egy valamire való csábdémon, biztos többet tudnának elérni ezzel, mint két szörnnyel, amiket valószínűleg csak "Déli mételyként" emlegetik Északon, s most egyenesen manifesztálódniuk kell az uralkodó előtt, mint ősi történetekből előmászott rémeknek. Csodálatos kezdet.
- Mindenképpen lehetséges, felség. De hogyan jutunk oda?
- A leggyorsabb, ha leutaznak a tengerig, ott már várni fogja önöket egy hajó amely a part mentén egész Rennerbankig szállítja önöket.
* Nem akadt oka akadékoskodni, tagadhatatlanul nem kívánta kivenni a részét ebből, ám mégis Dél királya előtt állt, s az egész helyzet furcsasága ellenére megtiszteltetés volt, akkor is, ha már Hellenburg Védelmezője volt. Száját kérdésre nyitotta.
- Diplomáciai feladatra készüljünk vagy inkább harcra?
- Alapvetően a diplomácia a fő céljuk. De nem hiszem, hogy észak olyan könnyen engedné önöket az új királyjelöltjük közelébe, így készüljenek arra, hogy megvédhessék magukat. Nem akarom, hogy provokációnak vegyék.
- Ez esetben lenne egy kérésem, ha megengedi. * A lány megvárta a király válaszát, majd folytatta * - Szükségünk lenne egy menlevélre, ami igazol minket.
* Menetlevél... Az valóban nem árthatott, bár volt magának papírja, az csakis őt ruházta fel joggal, s leginkább olyan helyzetekben, amik nem a mostani speciális feladattal kapcsolatosak voltak... Még jó, hogy itt volt a tudásdémon, máskülönben már úton lett volna, ráadásul jó eséllyel egy jóval nehezebb úton. 
- Megkapják. Egy órán belül elküldetem egy küldönccel.
- Hálásan köszönjük, uram. Számíthat rám, bizonyosan.
* Megvolt hát minden, lényegében csak a küldöncre kellett várni, ám valamiért ürességet érzett, s szinte gondolkodás nélkül szólat fel, egy hosszú szusszanás után, szinte lehelve a szavakat, némi útvesztettséggel tekintve a király képébe.
- Tudni lehet valamit a zsinatelnökről?
- Nem, mintha a föld nyelte volna el. Biztosra veszem, hogy él, ugyanis nem láttam még olyan csapást vagy harcost, aki Esroniel von Himmelreichot legyőzhette volna magamon kívül. De hogy hol van, csak a Jóisten tudja.
- Úgy sejtem a legváratlanabb időben bukkan majd fel.* A démon megvonta a vállát * - Valahogy az illene hozzá.
* Nem igazán sejtette, hogy egyáltalán mit várt a kérdéstől, jó eséllyel már tudta volna a fél parókia, ha lett volna valami információ a férfiról, vak reményében bolondulva csúszott ki csak a kérdés, s most talán kissé el is vörösödött képe a szégyentől, hogy ilyen botorsággal húzta az uralkodó idejét. Lesütötte arcát, majd várakozott, hogy az elküldje őket.
- Ha az lesz az Isten akarata, elő fog kerülni. Hiszen az Úr velünk, vele pedig különösen. No de, munkára, testvéreim!
- Azonnal, felség!
* Még figyelte, ahogy az uralkodó hetykén intett nekik a pipaszárral. A mozdulat mókás volt, ám valahogy mégsem igazán tudta meglelni az örömét az egészben, pláne, hogy igen jó eséllyel most küldte a halálukba. Őrültség volt ez az egész, egy démonnal az oldalán az egyháziak könnyeden kiszagolhatták őket, már, ha a vámpírságának ténye nem adta magát annál is jobban. Csodálatos... Asael elindult, hátrálva elhagyta a termet. Szemeit felemelte, s még tekintete találkozott az uralkodóval, ahogy egy utolsó bólintás után megfordult, s kigyalogolt a szobából... Hosszú napok álltak előttük, pokoli hosszú napok.

Elnézést a várakozásért, holnaptól lehet zargatni az új körért.

A fáról lemászva máris visszaülök a nyeregbe, hiszen célom már nincs olyan messze, délutánra, akár már egy kényelmes kocsmában is ücsöröghetek, legalábbis a csillagos ég alatt töltött éjszakáimnál biztos kényelmesebb lesz.
Persze nem várhatok sokat egy halászfalutól, ami nem is túl nagy és nem is veti fel a fene nagy jómód, ahogy elügetve a roskatag házak mellett szemügyre veszem a félig a parton, félig a vízbe benyúló települést. A víz felett imbolygó deszkautak biztosítják a szárazon való átkelést, így azt gondolom nem lenne jó dolog itt a pohár fenekére nézni és úgy közlekedni rajta.
Miközben tekintetem a környéket fürkészi és valami hely után kutatok, mondjuk egy kocsma után, ahol ha szerencséje van az embernek és jól nyitva tartja a fülét, akár még okosabb is lesz valamivel a rám rótt feladattal kapcsolatban, amikor eszembe jut, hogy nem elég, hogy nem tudom hogy néz ki a felséges Gusztáv herceg, vagyis inkább már király, hanem még azt sem tudom hány éves legényt keressek.
Erősen töröm a fejem, hogy emlékezetembe idézzem vajon jó királyunk hány éves is lehetett, hogy legalább némi kiindulási alapom legyen.
~ Talán negyven vagy ötven éves? Hát ezeken a kékvérű urakon a fene se igazodik el, lehet több is volt, csak jól tartotta magát a nagy jólétbe. ~ találgatom gondterhelten, mert egyre kevesebb az esély, hogy megtalálom a tűt a szénakazalban, még úgy is, hogy ez egy kis halászfalu.
~ Igazából, akár rá is kérdezhetnék, hiszen az nem lett kiadva, hogy titokban kell tartani, csak az, hogy épségben vigyem vissza! Na jó, persze a saját érdekem, hogy ne hívjam fel magamra és rá a figyelmet, különben egy hadsereg is kevés lesz leszerelni az üldözőket. ~ sóhajtok, mert nem tűnik egy könnyű menetnek, és akkor még nem is beszéltem a nyakamba varrt papról.
Minden esetre most kissé félre rakom a problémát és legelőször is, keresek egy istállót, ahol letehetem a lovamat, majd egy kocsmát, ahogy az előbb már elhatároztam, ahol felfrissíthetem magam és kifülelhetem a helyi híreket, na meg kifürkészhetem, hogy az egyház küldöttje előttem jár-e már.
Mivel mint az előbb már megállapítottam, a falu nem nagy a kettőt végül egyben találom meg, egy apró kocsmához tartozik egy kis, négy lónak elég istálló, szerencsére még van hely Hűségesnek is
Mivel egy halászfaluról van szó, a helyi hírek nagy része természetesen a halászat állásáról szól, és nem is számíthattam arra, hogy valaki majd arról kezd pletykálni, hogy itt a király fia és pl. a molnár fogadta örökbe.....
Ám azért akad egy érdekes beszélgetés is, ha nem is kapcsolódik szorosan a jövetelem céljához.
Az egyik falusi arról beszél, hogy állítólag egy nekromanta fészkelte be magát egy közeli barlangba aki a Kísértet-szigetek meghódítása után menekült oda, és az élőholtjaival sarcolja a falut, éjszakánként rabol magának néhány napra elég élelmet aztán visszavonul.
Nem is tartom igazán fontosnak, azonban a helyieket hallgatva azon egy ötlet körvonalazódik a fejemben, mert mi lenne, ha………. ha levadásznám nekik, akkor talán közlékenyebbek lennének abban is, amit én szeretnék megtudni, egy idegennek nem hiszem, hogy mondanának bármit is, de a megmentőjüknek……...
A kocsmároshoz fordulok.
- Talán tudnék segíteni a problémátok megoldásában, ha zavar benneteket a hullasétáltató. - vetem oda, de csak úgy mellékesen.
- Igen? Akkor keresd meg Wilhelmet, neki is ez a mániája. - feleli az egyik iszogató halász.
- Ki az a Wilhelm? - nézek a megszólaló férfira kérdőn.
- Egy suhanc, aki nem bír magával. Az apja meghalt pár éve, az anyja meg nehezen fogja úgy,hogy most ostobaságokat csinál.
Megüti a fülemet a suhanc szó! Mert úgy gondolom mindenképpen egy fiatalembert keresek és bár egy kalandokat kereső ifjú ember nem lenne ritkaság, de nem lehet kizárni, hogy kicsi a világ és miért ne lehetne nekem egyszer az életben olyan szerencsém, hogy valami az ölembe hulljon!
Persze azért nem vonok le messzemenő következtetéseket még ebből, de kiindulási alapnak jó.
- Szóval ő is le akarja vadászni a nekrót? - faggatom a férfit. - És csinál már ilyet? Vagy csak hősködni akar? - húzódik sokat tudóan, halvány mosolyra a szám. - Merre találom a nagyfiút, hátha el kell némi segítség és egy segítő kard.
- Ki tudja mi jár abban a bolond fejében. Valószínűleg most is odavan valahova, talán épp a hullaidézőnél. Majd visszajön ha elverték mint a kutyát.
- Bolond? Nem volt kitől örökölnie a kalandvágyat? És a nekromanta nem a birkákat tizedelő farkas, lehet nem csak pár fenékre csapást kapna tőle, nem aggódtok érte? - lepődök meg ezen a válaszon, mert úgy mondja, mintha ez mindennapos gyakorlat lenne.
- Áh, kemény dió az a gyerek. Többször is megjárta már de mindig visszajött. – legyint a fickó.
Úgy gondolom megér egy misét utána nézni ennek a kölyöknek, még az egyházi előtt, ha más sikerült megelőznöm, ha más nem is, ha segítek a fiúnak és kiderül nem ő az emberem, akkor is kifaggathatom az itteniekről.
- Megnézném ezt a kemény diót. - bólintok a jellemzésre. – Van másik neve? És merre találom a házukat?
- Wilhelmnek nincs keresztneve, az anyja, Margaretha egy jóravaló asszony, aki a tengerhez legközelebbi házban lakik. Talán ő tudja, hol van. De egyébként ki maga?
Érdekes, hogy csak ez a neve van, de ezt a meglepődést megtartom magamnak.
- Hát ha egyedül nevel egy ilyen minden lében kanál fiút, elhiszem, hogy jóravaló. - biccentek, aztán a hirtelen támadt érdeklődésére könnyedén vonom meg a vállam, nem esik nehezemre a mellébeszélés. - Csak egy utazó vagyok, egy vándor, aki, ha kell bérbe adja a kardját ilyen szörnyetegek ellen. Igyanak egyet a kontómra, én meg elbeszélgetem Wilhelm úrfival addig. – ütöm el a kíváncsiságot azzal, ami legtöbb itt iszogatónak azonnal befogja a száját.
- Úgy lesz, kisasszony. - hörpint bele a borába.
~ Mennyire egyforma a kocsmák népe! ~
Kiiszom én is az italomat, aztán pénzt nyomok a kocsmáros kezébe, majd elindulok, hogy megkeressem a házat, amit beszélgetőpartnerem emlegetett.
Szokatlan a járás a szinte hídszerű eszkábált utak miatt, olyan mintha hajón lenne az ember, de sikerül az iránymutatás alapján elég gyorsan megtalálom a házat; egészen jómódú az itteni viszonylatban - ami azt jelenti, hogy nem akar összedőlni azonnal.
Szemrevételezem kívülről és biztos vagyok benne, hogy akárki is dugta ide a fiút, azért pénzt adott a nevelőinek, így akár ez is árulkodó lehet.
Határozottan bekopogok ezek után.
- Ki az? - szól egy nagyon kedves, de öreg hang.
- Holi vagyok asszonyom és a fiával szeretnék beszélni.
Természetesen nem a saját nevemet használom, sose lehet tudni kibe botlik az ember.
- Jöjjön be, kedvesem. A fiam még nincs itt, de nemsokára haza kell érnie.
Kedves az invitálás, ezért belépek és a lehető legkedvesebb modoromat veszem elő.
- Akkor talán még nem késtem el. - sóhajtottam egyet színpadiasan. - Talán halászni van? Azt hallottam, hogy annál többre vágyik, nem?
- Halászni indult el a reggel. - mondja egy idősödő, hatvan közepe táji nénike, amint épp egy nagy bográcsban kever valami erősen paprikás levest. - Mit akar vele, kedvesem?
Hát az biztos, hogy ha olyan fiatal a legény, mint mondták, akkor ez a néne nem lehet az anyja, vontam le első látásra a következtetést, de még bármi lehet.
Nem bízhattam egyelőre abban, hogy ilyen szerencsém legyen.
- Azt hallottam a kocsmában, hogy Wilhelm szeret ....hmmm......kalandot keresni és, hogy ez nem mindig sül el jól. - vezettem fel óvatosan a dolgot. - Szeretném .....megóvni, hogy butaságot csináljon. Tudja nekem van benn tapasztalatom. - tártam szét a kezem. - Biztos csak az édesapja nyomdokaiba akar lépni és talán lebeszélhetem.....
- Úgy lehet, az apja is kalandos ember volt... remélem nem megint a barlangban volt... - mondja a kezét tördelve.
- Megint? - lepődök meg. - Már volt ott? Csak nem a nekromantánál? – kérdezek rá gyanakodva.
- De, ott... Egyszer valami baja lesz... - tördeli a kezét tovább aggódva, - pedig megígértem az apjának,hogy vigyázok rá...
- És a nekromanta elengedte.......élve? Hogyan? - kezd nagyon nem tetszeni a dolog. - Rég halt meg a kedves férje, mármint a fiú apja? - kérdezek rá.
- Hát... - kezdene bele, de ekkor nyílik az ajtó és egy fiatal, húszas éveinek elején járó fiú lép be. - Megjöttem. Óh, nem is tudtam, hogy vendégeink vannak.
Nem kell bemutatni a fiatal férfit, hiszen minden bizonnyal ő nem lehet más, mint Wilhelm, de sajnos nem jött egyedül…..és a néne is már talán kibökött volna valamit.....
A két nő nem is lehetne különbözőbb, akik követik és bár elsősorban a fiút vettem szemügyre, azért azonnal tudom, hogy az újabb vendégekkel már találkoztam……csak kérdés, ők emlékeznek-e rám? És legfőként, hogy mit keresnek itt?
- Üdvözletem, asszonyom, hölgyem. – szólal meg elsőnek a vékonyabb, vöröshajú nő, akinek, ha mást nem a szeme rögtön elárulja, hogy nem emberről van szó.
- Hát.....üdvözlöm az ....urat és a....hölgyeket! - nézek az ajtó felé, ahogy meghallom, hogy nyílik és viszonozva az udvarias megszólítást, igyekszem felmérni a helyzetet. - Csak épp.....beugrottam egy percre Wilhelm, de nem akarok zavarni. - mosolygok némi zavarral, mert a fiúra készültem csak.
- Szép napot! – hallatszik a mélyebb hang is, a démon sápatag társa felől.
- Várunk még valakit? - szólal meg Wilhelm.
- A kisasszony északi? Mert ha igen, akkor könnyen jöhetnek még váratlan vendégek...
Ez aztán nem kertel! És nem csak ez, hanem az "északi" kifejezés is azonnal riadót fúj bennem, hiszen ki használna ilyet, ha nem egy "déli"
- Utazó vagyok, de igen északon születtem. - hárítok megfeszülve, mert nem tudom hová akar kilyukadni.

Láttam már cölöpházakat korábban is.
Folyó közeli sík területeken, ahol tavasszal a víz kilép a medréből, gyakori az efféle: tenger mellett, a dokkoknál is volt szerencsém hasonlóban járni, Rennerbank mégis egyedülálló a maga módján. Az itteniek mintha nem szükségből folyamodtak volna a cölöpökhöz, hanem őszinte meggyőződésből - a házak és az utcák fele alatt víz sötétlik, az összeképet valahogy mégsem érzem fenyegetőnek.
A főutca csendes és elhagyatott: ahogy a lovam nedves deszkakopogással végiglépked a faborításon, mindössze három ember fordul felénk a zajra. Álmatagnak tűnnek.
Szokatlan módon - Északabbra gyakori az ilyesmi - egyetlen homlokzaton látok csak nevet: az elemek vasökle alatt kissé megbicsaklott, nem túl bizalomgerjesztő épület. Neve - 'A Vak Keszeg' - nyikorgó ólomcégérre festve fehérlik.
Nem lakóház.

- Dicsértessék! - lépek be a kocsmába, végignézve a vendégeken.
Sokan vannak, az utcához mérten biztosan: majdnem egy tucat ember ücsörög itt. Ahogy az a kocsmáknál lenni szokott, csaknem mind férfiak. Meglehetősen nyugtalanná válnak az első szemvillanásra, ahogy végigmérnek. Károly király nem volt olyan idős, hogy ezek közül bárki a sarja lehessen... bár, ki tudja? A tenger közeli népek korát közel lehetetlen megítélni, olyan keményre nyűvi a képüket az időjárás.
- Dícsértessék, őkegyelme - üdvözöl a kocsmáros meglehetősen óvatosan.
Egy kissé meglep, hogy ilyen hamar rám ismertek, elvégre a hivatali jelzéseim nem szembeszökőek, de úgy tűnik, a határmenti életnek szerves része az efféle.
- A Főváros messze van innét - verem le a párát a vállamról. - Innék valamit. Mit ajánlasz?
- Szegények vagyunk, nincs nagy választék. Sörünk van, ha szomjodat oltanád, borunk van ha pihennél.
- Sört kérek, köszönöm.
Leseprem a hajamban megtapadt sót, nekidőlve a pultnak. Figyelem, ahogy a fickó szűretlen, homokszínű italt tölt egy cserépkorsóba.
- Azt hallottam, zaklatásoktól szenved Rennerbank Dél felől.
- Csak amikor éppen erre sodródik a háború - feleli a férfi, amíg iszom. - Csak egy éhes sereg sarcolna meg egy koszfészket, de megteszi ha muszáj neki. Nagyobb bajunk van most azzal a hullabábossal, aki bevette magát a parti barlangba.
Nem kell sok, hogy csaknem félrenyeljek.
- Egy nekromanta, itt?! Mióta tűrik?
- Nem ritka, túl közel vannak a Szigetek - védekezik rögtön. - Ha csendes az idő és nagyon erőlteti a szemét meg is láthatja a Sírhalom szikláit a tenger színén. Ez azután jött ide hogy a királyi seregek kiverték őket a fészkükből, és azóta jól elvan. Mi meg kénytelenek vagyunk tűrni, mert mi nem tehetünk ellene, az uraság meg nem foglalkozik vele. Wilhelm az egyetlen, aki próbálkozik, de ő is csoda, hogy eddig nem hagyta ott a fogát.
Világéletemben ingerelt az efféle. Ha az uraságok cserbenhagyják a birtokaikat, Délnek mindössze egy kicsit kell odafigyelnie a sajátjaira, és máris ellenünk fordítja a rennerbankiakhoz hasonló egyszerű népeket.
Az nem bűn, hogy nem akarnak védtelenül és éhen maradni.
- Ha a hűbéruruk hagyja sínylődni azokat, akiket az esküje védelmezni kötelez, megbánja még - horkanok föl mérgesen. - De a Katedrálisnak élesebb a füle és a foga is. Látni akarom Willemet - rendelkezem azonnal. - Miféle férfi?
- Alig az, kegyelmes uram. Húsz meg egy pár éves csak és nem hazudtolja meg, túlteng benne a tenni akarás. Csak nem lát tovább a bátorságánál és akkor is tesz, ha értelmetlen, meg ha az életét fenyegeti vele. Szegény anyja sokat sír miatta.
Az érzelgőssége hidegen hagy. A tettrekész vakmerőségről mindenki tudja, hogy leggyakrabban a nemesi vér kipárolgása. Olvastam és hallottam már nyápic, vérszegény hercegekről és nyivákoló macskakölyök úrfiakról, ez azonban a legtöbbször az Úr büntetése. Vitéz ifjú embert keresek, Veronia igaz királyának örökösét - ha egyetlen győzelemre született hős van csak Rennerbankban, annak muszáj Gustav hercegnek lennie.
- Vele megyek. Még ma.
- Hálásak leszünk, kegyelmes uram. Balga kölyök az, de jót akar és veled, meg azzal a zsoldossal együtt talán tehetnek valamit.
Az információcsepegtetés olyasmi, amellyel szemben legendásan rövid a türelmem.
- Zsoldos? - vonom fel a szemöldököm. - Nem szoktam hozzá, hogy morzsánként ebédeljek, ember! Mondd el egészben, mi folyik itt!
- Nem te vagy az első, aki ma segíteni akar, kegyelmes uram - siet a válasszal. - Gondolom, talán az uraság végre megsajnált minket és üzent a Fővárosba. Egy nő járt itt egy fertályórája, azt mondta, vándor zsoldos és kisegítené a fiút.
Ha fővárosi, akkor fejvadász.
Vagy a főírnok fizetett dögevője.
- Mondd, hol találom a kölyköt! Ha ma hagyja ott a fogát, bosszús leszek.
- Reggel még halászni indult, de azóta csak az Isten tudhatja, mi fordult meg a fejében... meg talán az anyja, őt kérdezze kegyelmed. A legbelső ház az övék, a víz fölött legjobban benyúló.

Kevés feladatom volt eddig olyan egyszerű, mint a cölöpházra rátalálni. Odakint, az ajtó előtt megtorpanva hallgatózás nélkül is felismerem, hogy nem ketten tartózkodnak odabent: ami még rosszabb, a kiszűrődő hangok egyáltalán nem ismeretlenek a számomra.
Ó, csak titeket ne.
Nem mintha lenne választásom.
Amikor kopogtatok, épp egy ifjú csengésű tenor hallatszik.
- Úgy néz ki, igen - beszél hátrafelé, ahogy ajtót nyit. Csak Wilhelm lehet: huszon-egynéhány éves suhanc, széles válla és karcsú dereka az egyetlen vonásai, amelyek Károlyt idézik. Összetépett, fehér inge vérfoltos, szakadásain át jól látszanak a testét borító friss sebek. Máskülönben fekete hajú, ravasz és gőgös képű ifjú. A bőre fehér: szokatlanul hat olyasvalaki arcán, aki halászatból él. Szembefordul velem. Egy kissé lefelé kell tekintenie.
Szép szál legény.
- Miben segíthetek?
Előveszem a lehető legjellegzetesebb hangszínem.
- Wilhelmet keresem. A falubeliek szerint itt lakik, és egymaga próbálja megszabadítani a várost a nekromanta fenyegetésétől. Mi a neved, fiam?
- Megtalálta, én vagyok Wilhelm - bólintja, cseppet sem megilletődve. Ez nem tetszik. - De úgy néz ki, nem leszek egyedül. Fáradjon be, atyám. Avagy tévedek?
- Jó a szeme - biccentek, átlépve mellette a küszöböt.
Az már biztos, hogy ő a legfeltűnőbb ember a faluban.
De mit keres itt mindenki más?
Ha ilyen egy jól őrzött titok, nagyon remélem, hogy az északi korona rengeteg pénzt fordít ilyen irányú fejlesztésekre.

Hilde von Nebelturm azért jó útitárs, mert nem beszél sokat. Persze ez azután, hogy mindhárom könyvet kiolvastam, amit magammal hoztam kicsit unalmassá válik. Az út maga kellemes volt, úgy értem nem lóval tettük meg és jó sebességgel haladtunk. A számos kis település kikötője valamit a tengerbe nyíló torkolat látványa új volt még egy hozzám hasonló veterán tudásdémonnak is, szóval látnivaló is akadt bőven, ezért mondjuk hálás vagyok, hogy eljöhettem. Nem közvetlenül Rennerbank településén volt a kikötő, hanem kicsit mellette, szóval kisétáltunk az útig, és onnét közelítettük meg a szóban forgó települést. Ránéztem Hildére, és miután kellően tanácstalannak tűnt, úgy határoztam, hogy nekem kell kijelölni az útirányt.
- Javaslom, hogy a polgármesternél kezdjünk, hátha tud valamit.
Sorstársam vállat volt, majd hamar elkapott egy közeli járókelőt.
- Merre találjuk a falu vezetőjét? - Nyilván nagy erőket mozgatott meg, hogy ne tűnjön vámpírnak, mivel a halászember a kék palástra vetett gyors pillantás után akadékoskodás nélkül segített.
- A parton legbeljebbi ház a bíróé, amikor az uraság nincs itt ő a falu elöljárója. Mi szél hozta kendteket ide?
- Csak pár kérdésünk van hozzá, hivatali ügyek. Köszönjük a segítséget. - Feleltem becsatlakozva, majd a kezébe nyomtam valami mellékes aprót ruhám zsebéből és intettem társamnak, hogy ne vesztegessük az időt. Ahogy megtettünk néhány métert, Hilde kérdezett.
- Érzel valamit mágusként a faluból? - Jogos kérdés volt, megálltam, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy érezzem a mágia áramlásának torzulásait. A koponyám sarkában meg is jelent a kaparó érzés, távolról csak, egész távolról, valahonnét dél felől. Ez egy nagyon fontos következtetést hozott.
- Valahol a falu szélén van valaki. És az, hogy innét érzem nem jelenthet mást, mint hogy pokolian erős.
- Hmmm... Jobb lesz figyelemmel tartani.
- Mindenképp. - Bólintottam, és ismét megindultunk.
Hilde vagy nagyon furcsán vette a levegőt, vagy vámpírokra kevésbé jellemző módon megfázott, de erősen szuszogott vagy szimatolt egy darabig, majd felszólalt.
- Ez a sós levegő lehet megzavarja kissé a szaglásom, de úgy érzem, hogy valaki erős közeledik erre Dél felől. Nem tűnik egyházbelinek a vér szagából itélve, de nincs jó érzésem...
Dél felől... Mintha minden a baljós előjelek orrunk alá dörgölésére játszott volna.
- Dél? Ahonnét én is... Mit gondolsz, menjünk elé?
- - Nem tudom... Mennyire lehet képes érzékelni egy tudásdémon mágiáját? - Ez a kérdés azok közé tartozott, amit nem szívesen válaszoltam meg, és mint egy sötét dárda, úgy hasított a szívembe. Soha sem voltam kifejezetten erős, inkább csak kihasználtam a kis varázserő-igényű képességeim, és úgy kombináltam.
- Az enyémet? Nos, talán szomorú dolog, de elég gyenge vagyok mágia terén. A tanítói állás... kicsit elkényelmesíti az ember... vagy a démont.
- Ha nem érzékel minket, talán nem keresném fel feltétlenül... Sajnos a sós levegő zavarja az érzékelésem, de ha esetleg te meg tudod állapítani pontosan, hogy merről érkezik, talán bevárhatjuk, s megfigyelhetjük. Akkor könnyebb dönteni... Ha Gustav még itt van, akkor nem ezen a pár percen fog múlni a távozása.
Kiváló ötlet volt, de jelentős gátat szabott neki at, hogy mintha csak egy lepellel takarná magát, teljesen el volt mosva a jelenléte. Vagyis próbálta, de nem ment neki igazán. A terv így egyelőre nehezen kivitelezhetőnek bizonyult.
- Nem, egyelőre nem. Azt hiszem haladjunk, úgy is folyamatosan érzem.
- Rendben.- Bólintott, és megindultunk tovább a helytartó felé.
Rossz megérzéstől vezérelve hátranéztem, és láttam, ahogy egy karmolásokkal borított testű férfi közeledik. Nem valószínű, hogy az volt, amelyiket éreztem, de az arcom ösztönösen összerándult az undortól.
Óh, te jó ég! Ez pont az a fajta gusztustalanul tenyérbemászó képű férfi volt, akit ha tehettem, messziről kerültem. Jó, természetesen minden férfit meg nőt is kerültem, nem érdekeltek az ilyen dolgok, de az eféléket különösen.
- Pf, utálom az ilyen alakokat.
- Jómagam sem találom túlzottan vonzónak. - Nyugtázta Hilde. Akkor már tudtam, hogy mindig jól ki fogunk jönni.
Ahogy közelített, megállt, végigmért minket, és elhúzta a száját. Nem tetszettünk neki. Úgy tűnik, valami közös is volt bennünk.
- Ti... Mit akartok itt, átkozottak? Ti is gyötörni jöttetek a falut?
Itt volt az idő ragyognom. Kiléptem, és azzal a lendülettel a ruhám egy zsebébe nyúltam. Mire leért a lábam elővettem a menetlevelet, az arca elé tartottam összetekerve, és hagytam, hogy legördüljön.
- A Déli Független Királyság diplomáciai küldöttsége vagyunk, hivatalos ügyben járunk a településen. - Hilde közém és közé lépett, nyilván hogy fedezéket nyútson. Kiváló is, nekem van vámpírom, neki nincs. Tudja, hogy hol a helye!
- Mit akarnak itt? Nem hiszem hogy olyan túl sok diplomáciai ügye lenne a halászoknak. Vagy a nekromanta miatt jöttek?
- Nekromanta? Nem, szó sincs. Egy Gustav nevű halászembert keresünk. Esetleg ismeri?- Nem tudtam miről beszél, nem is érdekelt. Ez hivatalosan északi terület, szidják csak az északi katonaságot, ha jött-ment nekromanták megzavarhatják őket.
- Hát ha nem a nekromanta miatt vannak, akkor kérem álljanak félre, még meg kell vizsgáltatnom a sebemet.- Arroganciájára megrándult az orrom. Bal kezemmel megfogtam Hilde vállát, és megint megemeltem a menetlevelet, hogy lássa, hol a helye ismét.
- Uram, először mondja meg, hogy tudja-e ki az a Gustav.
- Gustav, azt mondják? Nem ismerek senkit a faluban akit így neveznének.- Nos, semmi sem garantálta, hogy nem hazudik, de nagyon nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Kicsit csalódottan eltettem a menetlevelet.
- Ez esetben elnézést a feltartásért. - Mondtam, és megindultam, mind azért, hogy Hilde kitartott karjával találkozzon az orrom. Fájdalmasan nekiütköztem, majd megdörzsöltem, és könnybe lábadt szemekkel néztem az eseményeket. Hildének még volt valami tárgyalási alapja.
- Egy pillanat. Magában egész pontosan kit tisztelhetünk? Nem tűnik olyan személynek, akibe egy halászfaluban találkozna az ember... S tudja jól, hogy mire gondolok.
Bár én nem tudtam, Az alak igen. Nyilván van a társamnak valami képessége, amivel érzékelhet egyéb rendellenességeket.
- A nevem Wilhelm. Itt élek gyerekkorom óta. Milyen jogon kérdőjelez meg?
Nem tetszett az arroganciája, és egyébként is, régóta bízom a vámpírokban. Furcsa babonám, hogy jó szerencsét hoznak. Társam mellé léptem.
- Ha a barátom azt mondja, hogy valami nincs rendjén, hát bizony nincs. A sérülései elég okot adnak a kérdésekre.
- Wilhelm úr, nem tudom, hogy miféle bestiákat halásznak erre, de kevés olyan halászt ismerek, aki akár a királyi őrség legerősebb katonája lehetne. Rudenz von Hellenburg személyes parancsával érkeztünk a faluba, átutaztuk fél Veroniát. Merre találjuk Gustávot, vagy azt, akit régen így hívtak?
Ilyen erős nyomásra ő is engedett.
- Rudenz von Hellenburg? Dél királya, a volt Hellenburgi főherceg? Jó szaglása van, ha maguk hamarabb értek ide, mint az északi követek. Vagy ki tudja, régen indultam hazulról. Nagyon régen hívtak Gustavnak, egyetlen egyszer a keresztelésemkor, úgy mesélték. De újra így fognak hívni, nemde? Ezért vannak itt?
Telitalálat! Megveregettem Hilde hátát úgy, hogy az alak nem látta.
- Kezdhette volna ezzel is. Szeretnénk egy pár percre beszélni magával, és aztán nem is fog minket látni talán soha többé.
- Úgy lesz. De előbb jöjjenek, anyám már valószínűleg kész a halászlével. - Mondta végül megadóan, mi pedig követtük. Pár briósnak jobban örültem volna, de ez is megteszi, amíg nem kell érte fizetni.
Gustav főherceg... Visszataszítóan tenyérbemászó képe van, ráadásul idegesítő, titkolózó alak. Megértem, hogy Rudenz miért olyan elővigyázatos. Ráadásul Hilde szerint erős is. Amit korábban mondott, megnyugtatott, már hogy az északi követek előtt értünk ide. Lehet, hogy kevesebb problémával megoldjuk, mint gondoltam.
- Találkozott esetleg mágussal abból az irányból, amerről érkezett? - Kérdezte társam útközben.
- Mágussal? Nem. Nekromantával igen. - Határeset, azt is megérezhetem. Aggasztó volt viszont egy másik faktor.
- Ki felelős a faluhatár őrzéséért?
- Senki. Mi nem érdeklünk senkit. Van itt ugyan egy nagyságos grófúr, de ilyenkor a kastélyában piheni ki a telet. Most meg a Kísértet-szigeteki hadjáratot.
Tehát senki nem őrizte a határt. Egy esetleges támadás a szigetek megmaradt erejéből az egész falut elsöpörhette volna.
- A helyzet az, hogy egy rövidebb sétányi távolságra éreztem egy erős mágust. Ha valóban nekromanta az illető, a maga helyében jobban aggódnék.
- Aggódok is. Sajnos én vagyok az egyetlen. De itt volnánk. - Az "itt" jelen esetben egy félig kikorhadt, vagy harminc méterre a tengerbe lógó kis házat jelentett. Érdekes volt a település felépítése, nem gondoltam, hogy ennyire megbíznak az emberek a gerendákban. Gustav benyitott, mi meg követtük. - Megjöttem. Óh, nem is tudtam hogy vendégeink vannak.
Bent a házban egy egyszerű asszony és egy távolról is katonának látszó éles szemű talán zsoldosnő ült. Nem láttam rajta felségjelzést, szóval egyelőre semlegesen kezeltem.
- Üdvözletem, asszonyom, hölgyem.- Köszöntöttem mindkettőt.
- Hát.....üdvözlöm az ....urat és a....hölgyeket! Csak épp.....beugrottam egy percre, de nem akarok zavarni. - A nő abszolút zavarban volt, és nagyon méregetett. A kék palástunkról szinte sütött, hogy déliek vagyunk, így jó eséllyel feltételezhettem, hogy a nő meg északi lesz.
- Szép napot!
- Várunk még valakit?- Rápillantottam a nőre Gustav kérdésén.
- A kisasszony északi? Mert ha igen, akkor könnyen jöhetnek még váratlan vendégek...
- Utazó vagyok, de igen északon születtem. - Felelt, és gyorsan elöntött egy kellemetlen érzés. Még jönni fog valaki.
Itt jó eséllyel verekedés lesz.

A víz kegyetlen szerető, ölelése heves és bolond, kirázza az ember testéből még az eleven lelket is. Most először utazott életében huzamosabban hajón, egy kisebb, halászbárkát béreltek ki maguknak utazásgyanánt, mellyel kényelmesen és gyorsan meg lehetett volna tenni a le utat Rennerbankba, ám életében nem gondolta volna, hogy efféle szenvedést kelten benne bármi is mint ez a lélekvesztő. Émelyegve dőlt ki a mocorgó hajó oldalának, feje zúgott Asael jelenlététől, gyomra forgott a víz fodrozódó rakoncátlanságától... Okádott egyet. A reggel még utazás előtt fogyasztott hagymás vér orrán és száján egyaránt landolt a vízbe, miközben eltakarta egyik orrlyukát, s nagyot fújva megszabadul a maradéktól. Hosszú útnak ígérkezett ez, kurvára hosszúnak...

* Mire Rennerbankba értek a víz már csak egy mogorva emlék volt fejében, melytől leginkább szabadulni kívánt volna csak. Az ismeretlen, tagadhatatlan romantikával rendelkező tengerek felfedezése most már csak kósza álomnak tűnt, hányásszagú, orrdugulós álomnak, melyet legszívesebben elfelejtett volna. Talán egy fertályóra egyenes séta volt a kopár, szürke vidéken, míg el nem értek Rennerbanking. A hely még viselte a Nekromanták kezének nyomát, a bűzös tengerszag, a hűvös szelek mind tagadhatatlanul vallották, hogy ez régen még vadászterület volt a halottidézőknek, ám mára szerencsére csak elhagyatott vadászbirtok volt, amit mint menekülő nemes hagyott ragadozó nélkül gazdája. Szegény kis falu volt ez, félig parton feküdt, félig vízbe, belengte a helyet a rohadó hal szaga. Tétován nézett körbe, nem itt kereste volna Észak királyát.
- Javaslom, hogy a polgármesternél kezdjünk, hátha tud valamit.
* Megvonta a vállait, nem volt jobbötlete, fárasztó volt az út, valószínűleg tényleg sikeres lesz az, ha valóban valamilyen helytartónál kezdenek. Odalépett az első meglátott ember felé, és megszólalt, úgy, hogy figyeljen rá, hogy a fogai ne nagyon látszódjanak. Ki tudja, hogy mennyire babonás népség ez, eléggé ijesztőek lehettek kékben, nem hogy még szörnyként... Szerencsére a random forgetable NPC#74864 készségesen válaszolt.
- Merre találjuk a falu vezetőjét?
- A parton legbeljebbi ház a bíróé, amikor az uraság nincs itt ő a falu elöljárója. Mi szél hozta kendteket ide?
- Csak pár kérdésünk van hozzá, hivatali ügyek. Köszönjük a segítséget.
* A démonnő pár váltót nyomott a férfi kezébe, aki némi elégedettséggel távozott köreikből. Elhúzta a száját a szegénység láttára, sosem tudta igazán mire vélni az ilyesmit, nem kellett nélkülöznie csak egy nagyon rövid ideig, de arra nem is nagyon kívánt gondolni... Akárhogyan is, Asael intett neki, így egy bólintás utána követte őt a kiválasztott irányba, majd végül kicsit elgondolkodott, egy kérdést szegezve a nőhöz.
- Érzel valamit mágusként a faluból?
- Valahol a falu szélén van valaki. És az, hogy innét érzem nem jelenthet mást, mint hogy pokolian erős.
- Hmmm... Jobb lesz figyelemmel tartani.
* Érdekes lett volna megtanulni varázsolni, s érteni ilyesmihez... Mármint értett, tudott lángokat idézni, hasonló ördöngösségeket, de sosem volt tehetséges, s a Nebelturmok sem voltak a leghíresebb mágusok. Annyi biztos, hogy a mágiát nem tudta érzékelni, s lehet nem is szerette volna. Még egy dolog, ami miatt fájhatott volna a feje, a démonészlelést is megbánta már, pedig jó ötletnek tűnt régen. Asael bólintott, majd jelzésére tett pár lépést előre.
- Mindenképp.
* Kicsit szuszogott a levegőbe, bölcs gondolatnak tűnt, hogy ő maga is megnézze, hogy vérzik-e valaki a közelben. A baj gyakran csőstül jön, a szippantás hatására egy kifejezetten erős ember közelségét érezte meg, aki miatt aztán kicsit végigfutott a rettegés lelkén... Mit keresett itt valaki, aki erősebb volt nála? Mármint... Nem tartotta magát olyan nagyon komoly ellenfélnek, de kétségtelen volt, hogy Hellenburg Védelmezője volt, s nyilván okkal nevezték ki a célra.
- Ez a sós levegő lehet megzavarja kissé a szaglásom, de úgy érzem, hogy valaki erős közeledik erre Dél felől. Nem tűnik egyházbelinek a vér szagából ítélve, de nincs jó érzésem...
- Dél? Ahonnét én is... Mit gondolsz, menjünk elé?
* Kicsit félt, oka sem volt tagadni a dolgot, kezével száját eltakarta, mint aki gondolkodott, majd pár mély lélegzet után végül válaszolt a démonnak. Nem akart találkozni azzal, akinek a szagát hozta a szél, nem tűnt bölcs tettnek... Legalábbis nem nyílt területen.
- Nem tudom... Mennyire lehet képes érzékelni egy tudásdémon mágiáját?
- Az enyémet? Nos, talán szomorú dolog, de elég gyenge vagyok mágia terén. A tanítói állás... kicsit elkényelmesíti az ember... vagy a démont.
* Meglepődött egy csöppet Asael reakcióján, pláne a kínos nevetésen, de vette a lapot, s nem nagyon kérdezősködött tovább. Sosem volt tanító, ehhez nem érthetett... Bár hallott róla pletykákat, hogy a sok briós rossz irányba vitte el a démonnőt... De ezek persze pletykák voltak csak, semmi más.
- Ha nem érzékel minket, talán nem keresném fel feltétlenül... Sajnos a sós levegő zavarja az érzékelésem, de ha esetleg te meg tudod állapítani pontosan, hogy merről érkezik, talán bevárhatjuk, s megfigyelhetjük. Akkor könnyebb dönteni... Ha Gustav még itt van, akkor nem ezen a pár percen fog múlni a távozása.
- Nem, egyelőre nem. Azt hiszem haladjunk, úgy is folyamatosan érzem.
- Rendben.
* Kis habozás után megindult hát ismételten az irányba amit megadtak. Komikus volt ez a meg-megálldogálás, talán élvezte is volna az egészet, ha nem félt volna, hogy netalán veszélybe kerül a küldetés a közeledő mágus miatt. Minden rossz volt és rémisztő, ment volna vakon előre, ha Asael nem szólal meg, s hangoztatja véleményét egy közeledő férfiról. Szép, nemes arcélű ifjú volt, eltökélt kifejezéssel képén, egyenes tartással. Vonzónak találta, ha talán egy kissé nőiesnek is, de kétségtelenül szép volt... Egyszerűen csak túl nemesnek tűnt. Szemét a nőre emelte, majd megvonta vállát.
- Pf, utálom az ilyen alakokat.
- Jómagam sem találom túlzottan vonzónak.
* Kicsit figyelte a férfit. Ugyan Asael előtt letagadta, igenis szemrevalónak találta azt, s némiképp vonzotta a tekintetét. Szeme mellkasára csúszott. Ingén karmolások, belőlük vér szivárgott. Nagy levegőt vett, majd kifújta azt. Ezt a férfit érezte, egészen biztosan, halál biztosan.


- Ti... Mit akartok itt, átkozottak? Ti is gyötörni jöttetek a falut?
* Kissé megrémült a kérdéstől, s kihúzta magát, a lehető legjobban felfújva kiállását... Így sem tűnt sokkal nagyobbnak vagy veszélyesebbnek, de kétségtelenül látszott rajta, hogy nem túl nőies volt felsőteste, mi több, vállai izmossága kifejezetten nem tettek jót küllemének... Szerencsére a démon észnél volt, elővette a menetlevelet, majd a szó legszorosabb értelmében beletolta azt a másik arcába.
- A Déli Független Királyság diplomáciai küldöttsége vagyunk, hivatalos ügyben járunk a településen.
* Orrát megvakarta, majd egy nagy levegőt vett, s egy kis erő és bátorsággyűjtés után előre lépett, Asael elé, hogy esetleg megvédelmezhesse, ha a férfi mégis úgy döntene, hogy megtámadja. Szép szál legény volt, de akárhogyan is mérte, nem tűnt erősnek, s csakis a tekintélyt parancsoló aurája volt tapintható rajta... Szagolta, biztos, hogy ő volt, s sosem téved... Eddig legalábbis nem tévedett...
- Mit akarnak itt? Nem hiszem hogy olyan túl sok diplomáciai ügye lenne a halászoknak. Vagy a nekromanta miatt jöttek?
- Nekromanta? Nem, szó sincs. Egy Gustav nevű halászembert keresünk. Esetleg ismeri?
* Tovább figyelte a férfit, őszinte, lelkes alaknak tűnt, nem sokkal idősebbnek mint ő maga. Gondolat fogant fejében, szinte teljes biztonsággal sejtette, hogy aki előtte állt egy olyan alak lehetett, akit még maga Károly bízott meg azzal, hogy vigyázza a fiát, s jó eséllyel kenyeres pajtása volt annak... Talán valamilyen királyi testőr fia, talán valami nemes, akit gyerek kora óta harcra tanítottak.
- Hát ha nem a nekromanta miatt vannak, akkor kérem álljanak félre, még meg kell vizsgáltatnom a sebemet.
- Uram, először mondja meg, hogy tudja-e ki az a Gustav.
- Gustav, azt mondják? Nem ismerek senkit a faluban akit így neveznének.
* Túl egyszerűnek tűnt ez az egész, némi csalódottsággal húzta el a száját... Kezdhették volna elölről, ha nem szaladt volna ismét végig a félelem a hátán a forrófejű férfi láttán. Valami nem volt rendben, kizárt volt, hogy egy ilyen kaliberű és kiállású alak csak így megforduljon itt a semmi közepén, ha pedig nem itt lakott, akkor viszont egészen biztos volt, hogy Északól küldtél ugyanazzal a feladattal, mint őket magukat.
- Ez esetben elnézést a feltartásért.
* A démon nő már indult volna tovább, ám az ő lába nem mozdult. Egy hosszú szusszanás után kitette a kezét Asael elé, aki bele is ment abba. Kihúzta magát, majd szemei kérően tekintettek a férfira.
- Egy pillanat. Magában egész pontosan kit tisztelhetünk? Nem tűnik olyan személynek, akibe egy halászfaluban találkozna az ember... S tudja jól, hogy mire gondolok.
- A nevem Wilhelm. Itt élek gyerekkorom óta. * A férfi szemei hidegen mérték fel* - Milyen jogon kérdőjelez meg?
* Talán itt lett volna az idő, hogy sarkon forduljon, s hagyja az egészet, ám szerencsére a démon odalépett mellé, s hasonló erélyességgel kezdet bele a magáéba. Hálásan tekintett rá egy pillanatra, majd szemeit ismét a másikénak szegezte.
- Ha a barátom azt mondja, hogy valami nincs rendjén, hát bizony nincs. A sérülései elég okot adnak a kérdésekre.
- Wilhelm úr, nem tudom, hogy miféle bestiákat halásznak erre, de kevés olyan halász ismerek, aki akár a királyi őrség legerősebb katonája lehetne. Rudenz von Hellenburg személyes parancsával érkeztünk a faluba, átutaztuk fél Veroniát. Merre találjuk Gustávot, vagy azt, akit régen így hívtak?
* Szinte kiugrott a szíve közben, ritkán beszél ennyit és ilyen gyorsan, de most mégis szükségesnek érezte, hogy megtudja ki is ez a férfi, ha más miatt nem, legalább makacs kíváncsisága kielégítése miatt. Az ifjú titán felsóhajtott, majd arca talán egy kicsit ellágyult.
- Rudenz von Hellenburg? Dél királya, a volt Hellenburgi főherceg? Jó szaglása van, ha maguk hamarabb értek ide, mint az északi követek. Vagy ki tudja, régen indultam hazulról. Nagyon régen hívtak Gustavnak, egyetlen egyszer a keresztelésemkor, úgy mesélték. De újra így fognak hívni, nemde? Ezért vannak itt?
- Kezdhette volna ezzel is. Szeretnénk egy pár percre beszélni magával, és aztán nem is fog minket látni talán soha többé.
* Sok dologra felkészült, de arra nem, hogy a férfi aki itt állt előtte maga volt Észak uralkodója. Térdei megrázkódtak, a kép összeállt. A királyi vér... Csakis ez tehetett erről, minden bizonnyal az uralkodás és a hatalom Gustav vérében folyt, a félelem amiatt iránta érzett tisztelettel vegyes kíváncsisággá formálódott. Annak vonásai is kevésbé ijesztőek lettek, immáron nem egy rettentő harcost látott, egy jövendőbeli királyt. Talán jelentéktelent, talán fontosat... De Észak királya itt volt egy méterre, s nem hajtott neki fejet.
- Úgy lesz. De előbb jöjjenek, anyám már valószínűleg kész a halászlével.

* Szemei Asaelre fordultak, majd vissza Gustavra, s megindult utánuk, hallgatva. Útközben figyelte a kis falut, nyomorult és szánalmas volt az egész hely, eléggé semmilyen ahhoz, hogy megfeledkezzen valami fontostól.
- Találkozott esetleg mágussal abból az irányból, amerről érkezett?
- Mágussal? Nem. Nekromantával igen.
- Ki felelős a faluhatár őrzéséért?
* Tehát nekromanta mágia volt... Úgy látszik a Sötét Apostol karma azért mélyebben felszántotta ezt a földet, mintsem hogy ilyen hamar teljesen eltűntek volna ezek a mocskos mágusok... Utálta őket, Karl úr Hellenburgi volt ugyan, de mégis állandóan félt tőle, s bár a Tábornok miatt érdekes volt néha meglátogatni, saját személye miatt sose ment volna hozzá. Volt ezeknek a mágusoknak valami olyasmi hatások, ami állandóan zavarta a közérzetét. Talán csak a tudat, hogy holtakat élesztett...  Képmutató dolog volt, elvégre lényegében nem voltak nagyobb szörnyetegek egy vámpírnál, nem?
- Senki. Mi nem érdeklünk senkit. Van itt ugyan egy nagyságos grófúr, de ilyenkor a kastélyában piheni ki a telet. Most meg a Kísértet-szigeteki hadjáratot.
- A helyzet az, hogy egy rövidebb sétányi távolságra éreztem egy erős mágust. Ha valóban nekromanta az illető, a maga helyében jobban aggódnék.
* Tovább nézelődött. Szakállas, izmost férfiak sétáltak a cölöpös utcákon, miközben megint mások hajókról szedtek ki az utcákra különböző kisebb-nagyobb halakat, tengeri lényeket. Sosem volt oda az ilyesmi ételekért, bár, Hellenburgban kénytelen volt elviselni, mert a parókián nem kedvelték a pazarlást. 
- Aggódok is. Sajnos én vagyok az egyetlen. De itt volnánk. * Már lassan kezdi azt hinni, hogy kisétálnak a vízre, de az utolsó között lévő bódék egyikébe végül benyit a férfi, s hangosan köszön. * - Megjöttem. Óh, nem is tudtam hogy vendégeink vannak.
* Szegényes kis halászcsalád otthona tárul eléjük, a szobát pedig betölti az erős halászlé szag. Lefitymáló tekintettel konstatálta ezt, de nem panaszkodott, csak tűrt csöndben. Ketten voltak bent, egy fiatalabb nő, s egy asszony, aki elsőre Wilhelm anyjának tűnt.
- Üdvözletem, asszonyom, hölgyem.
- Hát.....üdvözlöm az ....urat és a....hölgyeket! Csak épp.....beugrottam egy percre, de nem akarok zavarni.
- Szép napot!
* Ismét végigtekintett a szobában lévő alakokon... A fiatalabbik nő valahonnan ismerős volt, de egyszerűen Istenért nem tudta eldönteni, hogy hol is látta őt. Nem zavartatta magát mindenesetre, belépett a házba, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Várunk még valakit?
- A kisasszony északi? * Tette fel végül a kérdést Asael, úgy tűnt, neki is ismerős volt valamennyire a nő * - mert ha igen, akkor könnyen jöhetnek még váratlan vendégek...
- Utazó vagyok, de igen északon születtem.
* Kielégítő válasznak találta volna ezt, ám mielőtt megnyugodhatott volna, s helyet foglalhatna valahol, az ajtó ismételten nyílt, kedves vendéget hozva a szél, akit hála az égnek legalább egy hónapja nem látott már. A boszorkánypöröly mindenhol ott van vajon?

- Fáradjon be, tekintetes uram! - szólítja be a fiú az újabb vendéget, akinek láttán kissé megfeszülök.
- Mit műveltek itt? Egy-kettő!
Ha nem látnám, akkor is ezer közül is megismerném az inkvizítor arrogáns stílusát.
- Na nézd már! Mire fel a kérdés szent atyám? Miért ne lehetnék itt? - fortyanok fel, de aztán visszaveszek, mert ez nem segíti elő a dolgomat. - De úgy látom, hogy szépen összegyűltünk Wilhelm ifiúr tiszteletére, vagy szólíthatjuk esetleg másként is? Látom egyáltalán nincs meglepve. - nézek fürkészőn nevezettre és kezd rossz érzésem lenne. Túl magabiztosnak látszik.
- Inkább te mit akarsz itt?! Agresszív! Gonosz! – mozdul a démonka és, ha nem ebben a helyzetben lennénk fel is nevetnék a komikus, macskaszerű viselkedésére.
- Reméltem, hogy nem kell ilyen rövid időn belül találkoznunk újra, Pöröly. – hallatszik a vámpírnő távolságtartó, hideg hangja.
Wilhelm teljesen nyugodtan leül az egyetlen székre és fürkésző tekintetét végighordozza rajtunk.
- Csak nem ismerik egymást?
Csak én látom ebben azt, hogy mintha mulatna rajtunk?
- Ismerjük – hagyja jóvá nem éppen jókedvűen az egyházfi. - De nem számít. Nem miattuk vagyok itt.
Hát ezt le mertem volna fogadni! Le nem veszem a szeme a társaságról, mert biztos vagyok benne, hogy a déliek nem véletlenül vannak itt és abban is egyre jobban, hogy, amilyen balszerencsém van, az egyház küldötte is itt áll előttem.
- Volt szerencsénk már egymáshoz. - támaszkodok le az asztalra, méghozzá úgy, hogy most szándékosan megvillanjon a nyakamban az Írnok gyűrűje.
Ha nem vak és tényleg ő az, akkor legalább valamelyest türtőztetni fogja magát……remélem.
- De mint említettem, nem látszik meglepettnek a fiatalúr a kis összejövetelünkre?
- Mi sem miattad, Kather inkvizítor! Mi voltunk itt előbb, szóval először mi beszélünk Gustavval. Addig várjon csak kint! – pattog a démonlány a biztos élő fedezék mögül.
- Nem akarjuk nehezíteni a feladatukat, mindössze pár szót szeretnénk váltani a leendő királlyal, s egy pillanattal tovább se... Szennyezzük észak földét jelenlétünkkel. – bólint a déli vérszívó.
- Gustav... Leendő király? - szörnyülködik el az öreg néni, mire Gustav szinte kedves lenézéssel tekint rá.
- Anyám... Drága, pénzért bérelt nevelőm. Komolyan gondoltad, hogy sosem tudom meg? Lépjünk túl most ezen. Én vagyok Gustav, Veronia trónjának örököse és fel is fogok ülni a trónra. Viszont ha jól sejtem egyikük sem mehet vissza a parancsolóikhoz, míg meg nem tették velem azt, amit utasításba kaptak.
Ááááá, szóval így állunk! Hiába a jóképű fizimiska, de pimaszsága igen csak tenyérbemászó és még nem is ül a trónján!
- Felség! Barátkozzék meg a kötelességeivel. Carolusburgban a helye, hogy a néhai Károly király trónját elfoglalja, palástját meg a vállára kerítse. - A hanghordozásából ítélve kivételesen egy véleményen lehetek a püspök úrral. - A koronaherceget szorítja az idő. Fel kell vérteznie a lelkét a rá váró feladatokra. Dél írhat neki levelet, ha diplomáciai szálakat óhajt pengetni. Máskülönben... a határ rossz oldalán jártok, Nebelturm. Ne hergelj fel. – veti oda foghegyről a délieknek.
Nem áll szándékomban egy életre elvágni magam a leendő királynál, még ha felmentésem is van némely esetleg szükséges intézkedés következményei alól, de azért mosoly jelenik meg az arcomon, pedig nem vagyok vidám hangulatban.
- Gustav herceg, azért ne vegyen rá mérget, hogy ebből a kis ko...faluból egyből átlátja, mit akarnak odafenn, főleg szeretett egyházunk. De sajnos most egyet kell értenem az atyával, jobb ha sietősre vesszük, mert már most is hárommal többen vagyunk, mint egészséges lenne.
- Mint mondtam, ha nem húznák az időt, már végeztünk volna! Menjenek ki egy kicsit! Gustav úr, kérem...! – erősködik tovább a démonlány.
- Dél így is tesz majd, távozik, ír levelet... Amennyiben most szépen megadják nekünk azt a öt percet, amiért ideutaztunk. – A vámpír szinte le nem veszi a szemét az inkvizítorról. - Őfelsége, ez itt az egyház és a tanács küldöttje, mindkettő a maga oldalára kívánja majd táncoltatni. Mindössze öt percet szeretnénk beszélni önnel a két birodalom jövőjéről, s nem akadályozzuk tovább semmiben sem.
- Köszönöm, hogy válaszoltak. - mosolyodik el Gustav, ujjait finoman összeillesztve az álla előtt. - Szóval valóban hozzám köt a feladatuk és mindkettő olyan, amit rendkívül könnyen meglehet oldani, ha nem ellenkezek. De igazán sajnálom inkvizítor atya, kisasszony és nagyságos követ asszonyok, de egyikük kívánságát sem teljesítem addig, amíg egy nekromanta fenyegeti a falut. Egy nekromanta fenyegeti északot. Az én északomat.
- Szívén viseli a birodalma sorsát. Jó!
~ Csak nem helyeslést látok atyám? ~
- Több fenyegeti Északot, mint egy nekromanta... De ha annyira zavarja, hagyja, hogy a zsoldos kisasszony kitekerje a nyakát. Ért hozzá. Mi közben elindulhatunk... Dél pedig vegye jóindulatú gesztusnak, hogy szintén így tehet.
- Hohohó! – emelem fel a kezem megálljt intve az elszaladt lovaknak. - Semmi kifogásom ellene, hogy hidegre tegyük a hullasétáltatót, de jobb, ha ezt az egyház jeles képviselője vezeti, hiszen az ő specialitásuk. De az biztos, hogy nélkülem az atya nem megy sehová a trónörökössel. Egyébként mi az a fontos délnek, hogy itt és most akartok vele beszélni? Ha annyira sürgős, kérdezzétek, bár talán jobb, ha menet közben teszitek.
- Úgy vélem itt helyben is átadhatjuk az üzenetet. Mit gondolsz, Hilde?
Hilde, a vámpírlány nem látszik túl boldognak az arckifejezéséből ítélve.
- Én se látom okát, hogy miért ne adhatnák át az üzenetet itt helyben, hadd örüljenek, hogy miféle titkokat hoztunk magunkkal.
~ Hahh, legalább haladunk! ~
- Adják. - áll fel a székből Wilhelm vagyis Gustav, mintha trón lenne és keresgélni kezd egy ládában, míg egy közepes gyógyitalt nem vesz ki belőle majd felhajtja, begyógyítva a sebeit. - Ha nem akarnak rá választ, csak nyugodtan.
A testsúlyom úgy helyezem azért, hogy könnyen tudjak reagálni, mert nem bízok egy vámpírban és egy démonban, amikor azt állítják, csak beszélni akarnak egy olyan emberrel, akiről senki nem tudta eddig, hogy ki is valójában, de ők igen.
Most először kilépve kísérője árnyékából a démon lány letesz egy levelet az asztalra.
- Gustav, még csak lesz király. Magának egyelőre semmilyen északja nincs. Hallgassa meg, amit mondani akarok, és még meg is vendégelhetik a nekromantájukat. Vagy délre is küldhetik, mit bánom én.
- Címek és procedúrák, ez a nagy déli szabadság? Vagy csak ragaszkodnak a könyvhöz? Minden esetre amíg itt vagyok ez a falu az én gondom és meg fogom védeni. Ha akarják megvárhatnak. - kanyarít a vállára egy csorba szablyát, olyasmi,t amit a tengerész zsoldosok használnak ha hajókat őriznek.
Hát, ha hordott még nagyképűbb alakot hátán a föld, akkor megeszem a nem létező kalapom és azt hiszem a véleményemmel nem vagyok egyedül. Még akkor is, ha Norven inkvizítor képére szinte ráfagy a rideg önfegyelem álarca.
Egyébként meg most már igazán kíváncsi vagyok mit akarnak a déliek.
- Azt azért tudja....fenség, hogy a nekro vadászat nem a király személyes dolga? Megbízóm nem venné jó néven ha baja esnék, majd elintézi az atya......meg én, de nézni szabad. – jegyzem meg, közben megigazítom a fegyvereimet magam is.
- Vagy legyen az, hogy mi elintézzük ezt, és maga ezért cserébe tisztességesen meghallgat minket, és jön nekünk egy szívességgel. Mit szól hozzá? – csap le a lehetőségre a démonlány, míg társa hallgatásba merül.
- Nem a király dolga? Ez csinos mondat, biztosan megnyugtatja majd a halászok lelkét mikor azt kérdik miért nem jön a segítség. De nekem ez is megfelel, Frau... Jut is eszembe, még nem kérdeztem neveket. – néz ránk Gustav.
- Nem a király dolga, és nem a püspöké!
~ Csak nem gúnyt hallok Norven hangjában? Bár lehet csak azért tűnik annak, mert nem a szívem csücske és szeretném, ha maga alatt vágná a fát? ~
- Őkelme szereti, ha a nagy száját még nagyobbra táthatja. Kapzsiság vagy gőg: annyira nem ismerem még, hogy eldöntsem, de a főírnok már tudja. Tudja, ha felfogadta. – címzi nyilvánvalóan felém, aztán ismét a fiatalember felé fordul. - Miért viseli a szívén épp Rennerbank sorsát, herceg?
- Mert a közelemben van. Mit mondott a Megváltó ki a felebarátja, püspök úr?
- Óóóó, ezek szerint tudja, hogy ki fogadott fel és azt is, hogy együtt kell velem ténykednie? Gondolom ez igen csak piszkálja a csőrét atyám! - mosolyodtam el, lerázva magamról a sértését. - De hát tudja zsoldos vagyok, kérdés, hogy miért teszem, amit teszek? Gustáv hercegnek meg olyan mindegy ki kíséri nem?
Az biztos, hogy Norven atya sem volt túl lelkes, hogy nekrovadászatra kell kísérnie a magát igen nagyra tartó legényt.
- Rendben. Engedje meg, hogy bemutassa majd kettő dél legszerényebbje közül, hogy milyen jelentős hatalom is az országunk! – folytatja a démonlány, mintha mi sem történt volna közben. - Természetesen nem tudjuk, hogy hol a maga nekromantája, szóval az útbaigazítását elfogadjuk.
- Emlékeznek honnan jöttem, igaz? Követik a nyomom visszafelé és megtalálnak egy barlangot egy meredeken kiugró sziklahalom kövei közé ékelve. Ott tanyázik.
- Fogalmam sincs, honnan jött. De miért kellene tudnom? Majd mutatja az utat. – jelenti ki az inkvizítor, ami egyáltalán nem kérésnek, inkább utasításnak tűnik.
- Én megnézném azt a "híres" déli vitézséget. Miért ne mutathatnák meg? - meredtem az egyház képviselőjére rosszallóan, mert most nyílt meg a lehetőségünk arra, hogy megszabaduljunk a két másik hívatlan vendégtől, ha már ilyen készségesen felajánlották. Mi meg közben megléphettünk volna Gustav-val. De legalábbis én.
- Mi pedig szeretnénk, ha Gustav úr maga is látná, szóval talán életemben egyszer, de egyet értek az inkvizítorral: Jó lenne, ha jönne.
- Csak elértünk oda ahonnan indultunk a felesleges kör után, nemde? - sóhajt fel Gustav és kilép az ajtón. - Higyjék el, amint a hullasétáltató feje a porba hullott megteszek amit csak akarnak.
~ Ennél többet vártam atyám! ~ sóhajtottam a szeme forgatva, de hát nem most volt itt az ideje, hogy lecsapjam az idióta kölykét. Követtem inkább én is.

- Fáradjon be, tekintetes uram! - invitál a fiatalember, egyből egy kissé talán túl hetykén. Mordulok egyet figyelmeztetően halkan, mert pimasznak érzem, hogy világiasan szólít meg, mégis érzem, hogy minél később kezdek kötekedni, annál jobb. Belépek mellette, gyorsan végigfuttatva a tekintetem a jelenlévőkön... de leginkább őmagán.
Sose láttam.
A pillantásom rajta ragad, de amit mondok, a többieknek szól.
- Mit műveltek itt? Egy-kettő!
Természetesen a boszorkánykölyök felel elsőként.
- Na nézd már! Mire fel a kérdés, szentatyám? Miért ne lehetnék itt? - csattan fel egyből, kifejezetten döbbenetes megszólítást választva. - De úgy látom, hogy szépen összegyűltünk Wilhelm tiszteletére, vagy szólíthatjuk másként is? Látom, egyáltalán nincs meglepve.
A szemem sarkából látom, ahogy a lángvörös üstökű démon fürge rovarként surran Hilde mögé.
- Inkább te mit akarsz itt?! - sziszegi az ajkát felhúzva. Szemei szikráznak a félhomályban. - Agresszív! Gonosz!
A vámpír úgy tesz, mint aki a legkevésbé sincs meglepve.
- Reméltem, hogy nem kell ilyen rövid időn belül találkoznunk újra, Pöröly.
- Csak nem ismerik egymást? - érdeklődik a suhanc gunyorosan, bár ezegyszer nem hibáztatom.
Vásárban is lehetnénk. A lehető legkevésbé óhajtom elnyújtani ezt a komédiát.
- Ismerjük - vonom fel a szemöldököm, végigmérve őket. - De nem számít. Nem miattuk vagyok itt.
- Mi sem miattad, Kather inkvizítor! - fújja a démon ismét: sziszegése akár a teafőzőé, amelyet átforrósodott gőz feszít belülről. - Mi voltunk itt előbb, szóval először mi beszélünk Gustavval. Addig várjon csak kint!
- Volt szerencsénk már egymáshoz - nagyzol a zsoldos is, mint aki ura a helyzetnek. - De mint említettem, nem látszik meglepettnek a fiatalúr a kis összejövetelünkre?
- Nem akarjuk nehezíteni a feladatukat - siet a Védelmező közbevetni, meglehetősen kelletlenül. - Mindössze pár szót szeretnénk váltani a leendő királlyal, s egy pillanattal tovább se... Szennyezzük Észak földét jelenlétünkkel.

Most egy új hang csatlakozik a kórusba: öreg, csontja velejéig megdöbbent asszonyé, aki eddig szótlan ücsörgött váratlan vendégei között.
- Gustav... Leendő király? - méri végig a fiát, amire amaz olyan leereszkedő pillantást vet rá, amelytől egy kőszobornak is kifordulna a gyomra.
- Anyám... - kezd bele mézesmázosan - Drága, pénzért bérelt nevelőm. Komolyan gondoltad, hogy sosem tudom meg? Lépjünk túl most ezen. Én vagyok Gustav, Veronia trónjának örököse és fel is fogok ülni a trónra. Viszont ha jól sejtem, egyikük sem mehet vissza a parancsolóikhoz, míg meg nem tették velem azt, amit utasításba kaptak.
Az új király nemes szája akár a szennyvízcsatorna. Fékeznem kell magam, de az orrcimpáim önkéntelen reszketése csakoly élesen mesél, ahogyan a szám sarkában meglapuló, helytelenítő grimasz.
- Felség - jegyzem meg egy kissé fagyosan, mint aki messzire elutazott egy jó hírű fogadóba, és éhesen betoppanva kell megtudnia, hogy a híres ragujuk csatornapatkányokból készül. - Barátkozzék meg a kötelességeivel. Carolusburgban a helye, hogy a néhai Károly király trónját elfoglalja, palástját meg a vállára kerítse.
Futó pillantást vetek a déliekre a vállam felett.
- A koronaherceget szorítja az idő. Fel kell vérteznie a lelkét a rá váró feladatokra. Dél írhat neki levelet, ha diplomáciai szálakat óhajt pengetni. Máskülönben... a határ rossz oldalán jártok, Nebelturm. Ne hergelj fel.
Eva Freiheit, mint általában, most sem képes tartani a száját.
- Gustav herceg, azért ne vegyen rá mérget, hogy ebből a kis ko...faluból egyből átlátja mit akarnak odafenn, főleg szeretett egyházunk - jegyzi meg, valami megmagyarázhatatlan okból fennhangon megtagadva a kettőnk közötti egyértelmű rangsort. - De sajnos egyet kell értenem az atyával, jobb, ha sietősre vesszük, mert már most is hárommal többen vagyunk, mint egészséges lenne.
Ki kérdezte, hogy egyetért-e vagy sem?
Darion Kardenal igen különös természetű ügynökökre pazarol pénzt.

De von Himmelreich sem különb nála.
- Dél így is tesz majd - feleli méltóságát megőrizve az ifjú vámpír. - Távozik, ír levelet... Amennyiben most szépen megadják nekünk azt a öt percet, amiért ideutaztunk. Őfelsége, ez itt az egyház és a tanács küldöttje, mindkettő a maga oldalára kívánja majd táncoltatni. Mindössze öt percet szeretnénk beszélni önnel a két birodalom jövőjéről, s nem akadályozzuk tovább semmiben sem.
- Mint mondtam, ha nem húznák az időt, már végeztünk volna! - emeli fel a hangját a démon is. - Menjenek ki egy kicsit! Gustav úr, kérem...!
- Köszönöm, hogy válaszoltak. - szól lágyan a koronaherceg, visszataszító mosolyt öltve a máskülönben szemrevaló képére. - Szóval valóban hozzám köt a feladatuk és mindkettő olyan, amit rendkívül könnyen meg elhet oldani, ha nem ellenkezek. De igazán sajnálom inkvizítor atya, kisasszony és nagyságos követ asszonyok, de egyikük kívánságát sem teljesítem addig, amíg egy nekromanta fenyegeti a falut. Egy nekromanta fenyegeti Északot. Az én Északomat.
- Szívén viseli a birodalma sorsát. Jó - biccentek. - Több fenyegeti Északot, mint egy nekromanta... De ha annyira zavarja, hagyja, hogy a zsoldos kisasszony kitekerje a nyakát. Ért hozzá. Mi közben elindulhatunk... Dél pedig vegye jóindulatú gesztusnak, hogy szintén így tehet.
- Hohohó! - vágja rá a főírnok embere mindjárt. - Semmi kifogásom ellene, hogy hidegre tegyük a hullasétáltatót, de jobb, ha ezt az egyház jeles képviselője vezeti, hiszen az ő specialitásuk. De az biztos, hogy nélkülem az atya nem megy sehová a trónörökössel. Egyébként mi az a fontos Délnek, hogy itt és most akartok vele beszélni? Ha annyira sürgős, kérdezzétek, bár talán jobb, ha menet közben teszitek.
- Úgy vélem itt helyben is átadhatjuk az üzenetet. Mit gondolsz, Hilde?
Hilde von Nebelturm a türelme végén jár: állatias farkasvicsora sokkal jobban emlékeztet valódi ragadozóra, mint grimaszoló emberre. Ősi mozgolódás költözik a zsigereim közé tőle, s teljesen akkor sem múlik el, amikor a társához szól.
- Én se látom okát, hogy miért ne adhatnák át az üzenetet itt helyben, hadd örüljenek, hogy miféle titkokat hoztunk magunkkal.
- Adják - ért egyet Gustav a megszokhatatlan, kellemetlen modorban, amely alighanem egész eddigi életében jellemezte. - Ha nem akarnak rá választ, csak nyugodtan.

A viselkedése egyáltalán nem arat sikert egyik vendégénél sem, én pedig nem tudom megállni, hogy a mostohaanyjára pillantsak. Szegény asszony.
Közben a nőstény démon is előlép.
- Gustav, még csak lesz király - szögezi le határozottan, minden macskaiságát sutba dobva. - Magának egyelőre semmilyen Északja nincs. Halgassa meg, amit mondani akarok, és még meg is vendégelhetik a nekromantájukat. Vagy Délre is küldhetik, mit bánom én.
- Címek és procedúrák, ez a nagy déli szabadság? - vág vissza a trónörökös. - Vagy csak ragaszkodnak a könyvhöz? Mindenesetre amíg itt vagyok, ez a falu az én gondom és meg fogom védeni. Ha akarják, megvárhatnak.
Fegyvert dob a vállára, olyasfélét, amelyeket utoljára kikötőben láttam.
Epéhez hasonlóan keserű megvetést érzek.
'Menj aztán',  csattannék fel magamtól legszívesebben, 'ha soha többé nem látom a taknyos képed egyetlenegyszer se', az is túl hamar lesz.'; hanem előfordulhat az is, hogy szem elől tévesztem, és ha nélkülem bukkan fel a Fővárosban, még több baj szakad a fejemre.
Ha valahogyan megszabadulhatnék a közönségtől, kihúznám a nyelvét az álla alatt.
Ez nem férfi; nem uralkodó; nem nemesember. Ez egy nyavalyás sakálfi.
Ehelyett csak karba fonom a kezem a mellkasom előtt, és némán figyelem, ahogy szembefordul a vendégeivel.
- Azt azért tudja....fenség, hogy a nekro vadászat nem a király személyes dolga? - szólal meg váratlanul a zsoldos megint. - Megbízóm nem venné jó néven ha baja esnék, majd elintézi az atya......meg én, de nézni szabad.
Megdöbbenni sincs időm a leendő királlyal szemben használt hangnemen, mert Asael veszi át a szót.
- Vagy legyen az, hogy mi elintézzük ezt, és maga ezért cserébe tisztességesen meghallgat minket, és jön nekünk egy szívességgel. Mit szól hozzá?
Halványan reménykedtem, hogy Gustav nem megy bele ebbe a piaci károgásba, természetesen eredmény nélkül.
- Nem a király dolga? - felesel. - Ez csinos mondat, biztosan megnyugtatja majd a halászok lelkét, mikor azt kérdik, miért nem jön a segítség. De nekem ez is megfelel, Frau... Jut is eszembe, még nem kérdeztem neveket.
- Nem a király dolga, és nem a püspöké - adok igazat, enyhe gúnnyal rezzentve meg a szemöldököm felfelé, bár a szám sarkát megint megfegyelmezem idejében. - Őkelme szereti, ha a nagy száját még nagyobbra táthatja. Kapzsiság vagy gőg: annyira nem ismerem még, hogy eldöntsem, de a főírnok már tudja. Tudja, ha felfogadta.
Gustavra rebben a tekintetem megint.
- Miért viseli a szívén épp Rennerbank sorsát, herceg?
- Mert a közelemben van. Mit mondott a Megváltó, ki a felebarátja, püspök úr?
Ezzel nem lehet vitatkozni. Nem is akarok.
Megszólal a boszorkánykölyök is, mint aki eleddig valami válaszon töprengett.
- Óóóó, ezek szerint tudja, hogy ki fogadott fel és azt is, hogy együtt kell velem ténykednie? Gondolom, ez igencsak piszkálja a csőrét atyám! De hát tudja, zsoldos vagyok, kérdés, hogy miért teszem, amit teszek? Gustav hercegnek meg olyan mindegy ki kíséri nem?
A legegyszerűbb módja annak, hogy a kereplését elhallgattassam, ha egész egyszerűen magára hagyom vele.
A figyelmem inkább a déliekre függesztem.
- Rendben - bólintja a démon. - Engedje meg, hogy bemutassa majd kettő dél legszerényebbje közül, hogy milyen jelentős hatalom is az országunk! Természetesen nem tudjuk, hogy hol a maga nekromantája, szóval az útbaigazítását elfogadjuk.
- Emlékeznek honnan jöttem, igaz? Követik a nyomom visszafelé, és megtalálnak egy barlangot egy meredeken kiugró sziklahalom kövei közé ékelve. Ott tanyázik.
Csak nem képzeli, hogy majd a kedvéért lótok-futok?
- Fogalmam sincs, honnan jött. De miért kellene tudnom? Majd mutatja az utat.
- Én megnézném azt a híres déli vitézséget. Miért ne mutathatnák meg? - csatlakozik a zsoldos, lelkesebben, mint azt a jó ízlés engedné.
- Mi pedig szeretnénk, ha Gustav úr maga is látná - biccent Asael. -, szóval talán életemben egyszer, de egyet értek az inkvizítorral: Jó lenne, ha jönne.

Rövid szünet következik. Mindenki a trónörököst figyeli.
- Csak elértünk oda, ahonnan indultunk, a felesleges kör után, nemde? - sóhajtja, és rajtam végigfut a hideg, ahogy hátat fordítva kilép az ajtón. Legszívesebben köpnék. Ehelyett merev léptekkel követem, ki a szabad ég alá.
- Higgyék el, amint a hullasétáltató feje a porba hullott, megteszek amit csak akarnak.

- Fáradjon be, tekintetesuram!
* Szólalt meg Gustav, beinvitálva magához a Boszorkánypörölyt, ki belépve fújtatott egyet. Saját arcára komikusan elégedetlen kifejezés szaladt, miért is sejthette azt, hogy esetleg megúsznák ezt az egészet anélkül, hogy beleütközzenek az Északiak problémásabbjainak egyikébe? Mekkora volt annak az esélye, hogy pont itt, pont most találkozzanak?... A hideg végigfutott hátán, ahogy a nyúzott arcot, a selymes szemeket figyelte, melyek elégedetlenség tökéletes jegyeit viselték. Kather nem élvezte, hogy itt voltak... S nem csak ő nem élvezte ezt.
- Mit műveltek itt? Egy-kettő!
- Na nézd már! Mire fel a kérdés szent atyám? Miért ne lehetnék itt? De úgy látom, hogy szépen összegyűltünk Wilhelm tiszteletére, vagy szólíthatjuk másként is? Látom egyáltalán nincs meglepve.
*  Fáradtan futtatta végig a szemét a zsoldos asszonyon, úgy tűnt, legalább ő is annyira kedvelte az inkvizítort, mint példának okáért ő maga. Ennek ellenére mégse tudta többre konstatálni a komikus találkozást, mint hogy felhúzta a szemöldökét. Asael hátának mögébe bújt, falként használva, miközben katapulthoz illő távolságba vetette megjegyzéseinek vitriolos bombáit.
- Inkább te mit akarsz itt?! Agresszív! Gonosz!
* A hirtelen érkezett fergetegtől zúgott a feje, szemeit fáradtan fordította rá a középkorú férfire. Ő is Gustávért volt itt, s egy pillanatra se találta kétségesnek, hogy a feladatuk megjelenésével jóval nehezebbé vált.
- Reméltem, hogy nem kell ilyen rövid időn belül találkoznunk újra, Pöröly.
* A királyfi hetykén foglalta el helyét az egyik asztalnál, kiállása sebesen változott az eddigiekhez képest, pont olyan volt, mintha egy pillanat alatt megbolondította volna a hatalom. Igen... Élvezte a kialakult helyzetet, roppantul ráadásul.
- Csak nem ismerik egymást?
- Ismerjük. De nem számít. Nem miattuk vagyok itt.
- Volt szerencsénk már egymáshoz. De mint említettem, nem látszik meglepettnek a fiatalúr a kis összejövetelünkre?
- Mi sem miattad, Kather inkvizítor! Mi voltunk itt előbb, szóval először mi beszélünk Gustavval. Addig várjon csak kint!
* Talán elmosolyodott volna a majd gyermeteg vitaindítón, mely meglepő visszásan hangzott egy tudásdémon szájából, ám ez nem a mókázás pillanata volt, s akárhogyan is mérlegelte, lényegében Asaelnek igaza volt. Ők lelték meg először Gustávot az összegyűltek közül... No, nem mintha ez adott volna bármi elsőbbségi jogot, vagy akármi.
- Nem akarjuk nehezíteni a feladatukat, mindössze pár szót szeretnénk váltani a leendő királlyal, s egy pillanattal tovább se... Szennyezzük észak földét jelenlétünkkel.
- Gustav... Leendő király?
* Szólalt fel végre az asszony, cseppnyi erőltetett meglepetéssel. Eddig alig vette észre a jelenet már-már jelentéktelen szereplőjét, az asszonyt, ki gyermekeként szerette ezt a kakukkfiókát, aki most pont úgy beszélt hozzá, miként talán az út menti kéregetőhöz se szokás. A férfi eddig vonzó vonásai bájgúnár kelletlenségbe fordultak, jelensége egyre elmérgesedőbben piszkálta a csőrét... Amióta eszét tudta, nem volt anyja... Ennyit ért hát volna a nő, aki fagyos hidegben vörösre piruló kézzel moshatta a ruhájukat egy dézsa dermesztő esővízben? Úgy tűnt Gustávnak igen. Nyála megeredt, köpni lett volna kedve.
- Anyám... Drága, pénzért bérelt nevelőm. Komolyan gondoltad hogy sosem tudom meg? Lépjünk túl most ezen. Én vagyok Gustav, Veronia trónjának örököse és fel is fogok ülni a trónra. Viszont ha jól sejtem egyikük sem mehet vissza a parancsolóikhoz míg meg nem tették velem azt, amit utasításba kaptak.
* Figyelte az asszonyt, az látszólag nem szólt semmit az egészhez, bár, jó eséllyel lelke mélyén mégis sérthette a történés. Ennyi idő után nem lehet, hogy ne szerette volna sajátjaként ezt a két lábon járó büszkeséget. Gondolatainak menetét Kather szava törte meg.
- Felség. Barátkozzék meg a kötelességeivel. Carolusburgban a helye, hogy a néhai Károly király trónját elfoglalja, palástját meg a vállára kerítse. * A pöröly futólag rá és Asaelre fordította a fejét, majd folytatta * - A koronaherceget szorítja az idő. Fel kell vérteznie a lelkét a rá váró feladatokra. Dél írhat neki levelet, ha diplomáciai szálakat óhajt pengetni. Máskülönben... a határ rossz oldalán jártok, Nebelturm. Ne hergelj fel.
- Gustav herceg, azért ne vegyen rá mérget, hogy ebből a kis ko...faluból egyből átlátja mit akarnak odafenn, főleg szeretett egyházunk. De sajnos egyet kell értenem az atyával, jobb ha sietősre vesszük, mert már most is hárommal többen vagyunk, mint egészséges lenne.
- Mint mondtam, ha nem húznák az időt, már végeztünk volna! Menjenek ki egy kicsit! Gustav úr, kérem...!
* Asael átvette egy pillanatra a szót az Északiaktól, akik ha egy pillanatra is, de egy érdeket pártoltak. A vasat ütni kellett, ha igaz, a pöröly fejét szívesebben ütötte volt foghéjról vetett megjegyzése miatt.
- Dél így is tesz majd, távozik, ír levelet... Amennyiben most szépen megadják nekünk azt a öt percet, amiért ideutaztunk. * Tekintete Gustávra táncolt * - Őfelsége, ez itt az egyház és a tanács küldöttje, mindkettő a maga oldalára kívánja majd táncoltatni. Mindössze öt percet szeretnénk beszélni önnel a két birodalom jövőjéről, s nem akadályozzuk tovább semmiben sem.
- Köszönöm, hogy válaszoltak. * A férfi ujjai egymásba táncoltak könnyeden. Irritáló és pökhendi gesztus volt, nem olyanhoz illő, ki halászként élte életét * - Szóval valóban hozzám köt a feladatuk és mindkettő olyan, amit rendkívül könnyen meg lehet oldani, ha nem ellenkezek. De igazán sajnálom inkvizítor atya, kisasszony és nagyságos követ asszonyok de egyikük kívánságát sem teljesítem addig, amíg egy nekromanta fenyegeti a falut. Egy nekromanta fenyegeti északot. Az én északomat.
* Sebes keze ökölbe szorult, nem ezért jöttek ide, nem, hogy bábként mozgassák őket. Még csak nem is érezte a kérés indokoltságát, semmi fontosat nem hoztak hírként, mi több, lényegében csak puszta formaiság volt az egész utazás. Ez egy hatalmi játék volt most, Gustáv pedig pokolian élvezte azt, hogy felülhetett arra bizonyos lóra, egyként irányítva egy másik ország követeit, egy püspököt, egy tanácsküldöttet... Hányadék pofátlan egy alak volt, pillanatra sem kételkedett abban, hogy ha most együtt szépen megölték volna, a szobában lévő személyek közül talán csak az anyja bánta vlna halálát. Talán így kellett volna tenni.
- Szívén viseli a birodalma sorsát. Több fenyegeti Északot, mint egy nekromanta... De ha annyira zavarja, hagyja, hogy a zsoldos kisasszony kitekerje a nyakát. Ért hozzá. Mi közben elindulhatunk... Dél pedig vegye jóindulatú gesztusnak, hogy szintén így tehet.
- Hohohó! Semmi kifogásom ellene, hogy hidegre tegyük a hullasétáltatót, de jobb, ha ezt az egyház jeles képviselője vezeti, hiszen az ő specialitásuk. De az biztos, hogy nélkülem az atya nem megy sehová a trónörökössel. Egyébként mi az a fontos délnek, hogy itt és most akartok vele beszélni? Ha annyira sürgős, kérdezzétek, bár talán jobb, ha menet közben teszitek.


- Úgy vélem itt helyben is átadhatjuk az üzenetet. Mit gondolsz, Hilde?
* Fél Veroniát... Arca vicsorba fordult, kezei kifehéredtek a szorítástól, mellyel a fegyverét tartotta. Nagy neveletlenség volt fogakat villantani a vámpírok között, ám most mégis indokoltnak érezte kimutatni agyarait, burkolatlan inzultusként. Nem lett volna szabad abban a hitben ringatnia magát, hogy a Kísértetszigeteki találkozás talán megenyhítette volna a kőkeblet, ám valahogy mégis vesztesként érezte magát, hogy ezt a pár percet se ajánlotta meg neki a Pöröly a leendő királlyal. Végül erőlködve megszólalt.
- Én se látom okát, hogy miért ne adhatnák át az üzenetet itt helyben, hadd örüljenek, hogy miféle titkokat hoztunk magunkkal.
- Adják. * A férfi felemelkedett a székétől, s egy gyógyitalt vett magához, lehúzva azt, hogy gyógyítsa sebeit.  - Ha nem akarnak rá választ, csak nyugodtan.
* Itt kellett volna megfognia a fegyvert, odalépni a fiatal herceghez, s átszúrni a mellkasát, hallgatva, ahogy zihálva kapkod levegőért a használhatatlan fél tüdejével, ahogy szenvedn... Utálta ezt a pökhendi frátert, minden nemesi elsőbe nyomás, minden szimpátia kámforként foszlott szét a szobában. Egy hisztis gyermek volt, aki még az emberek normális kezelésére sem volt képest. Összeszorította őrlőfogait, s visszafogta magát bármiféle cselekedettől... Látszólag Asael ezt nem tudta megtenni.
- Gustav, még csak lesz király. Magának egyelőre semmilyen északja nincs. Halgassa meg, amit mondani akarok, és még meg is vendégelhetik a nekromantájukat. Vagy délre is küldhetik, mit bánom én.
- Címek és procedúrák, ez a nagy déli szabadság? Vagy csak ragaszkodnak a könyvhöz? Minden esetre amíg itt vagyok ez a falu az én gondom és meg fogom védeni. Ha akarják megvárhatnak.
* Nem kellett érteni igazán az udvar dolgait ahhoz, hogy mit is jelentett ez. Menniük kellett segíteni, vagy sosem kaphatták volna meg azt, amit el akartak érni. Sóhajtott, s figyelte, miként szerelkezett fel a herceg egy ócska szablyával. Tekintete ismét a pörölyre fordult, az keresztbe fonta a karjait. Nem ellenkezett... Ezek szerint követni fogják a taknyos uralkodó parancsait.
- Azt azért tudja....fenség, hogy a nekro vadászat nem a király személyes dolga? Megbízóm nem venné jó néven ha baja esnék, majd elintézi az atya......meg én, de nézni szabad.
- Vagy legyen az, hogy mi elintézzük ezt, és maga ezért cserébe tisztességesen meghallgat minket, és jön nekünk egy szívességgel. Mit szól hozzá?
* Kezeit rosszallóan keresztbe tette, langyos melegtől sugárzó lándzsáját nekitámasztva a vállainak. Kezdett minden türelme eltűnni, pedig aligha azért jött ide, hogy a puszta bajt keresse az Északiakkal... Pláne, hogy északon volt.
- Nem a király dolga? Ez csinos mondat, biztosan megnyugtatja majd a halászok lelkét mikor azt kérdik miért nem jön a segítség. De nekem ez is megfelel, Frau... Jut is eszembe, még nem kérdeztem neveket.
- Nem a király dolga, és nem a püspöké  * A Boszorkánypöröly hangja rosszalló volt, s emellett gúnyos is. Tényleg furcsa feladat volt ez rangjához mérten, s a leendő király részéről roppant szemtelenség* - Őkelme szereti, ha a nagy száját még nagyobbra táthatja. Kapzsiság vagy gőg: annyira nem ismerem még, hogy eldöntsem, de a főírnok már tudja. Tudja, ha felfogadta. * A férfi váltotta beszédjének célpontját, Gustávhoz szól. * - Miért viseli a szívén épp Rennerbank sorsát, herceg?
- Mert a közelemben van. Mit mondott a Megváltó ki a felebarátja, püspök úr?
* Kétségtelenül dicséretes dolog volt, hogy efféle gondoskodással viseltetett a koronaherceg a kis település irányába, ám egyszerűen nem tudta úgy érezni, hogy ez volt a feladat egésze, s továbbra is csak a mögötte hatalomfitogtatást vélte kivenni az utasításból.
- Óóóó, ezek szerint tudja, hogy ki fogadott fel és azt is, hogy együtt kell velem ténykednie? Gondolom ez igen csak piszkálja a csőrét atyám!  * A nő elmosolyodott * - De hát tudja zsoldos vagyok, kérdés, hogy miért teszem, amit teszek? Gustáv hercegnek meg olyan mindegy ki kíséri nem?
- Rendben. Engedje meg, hogy bemutassa majd kettő dél legszerényebbe közül, hogy milyen jelentős hatalom is az országunk! Természetesen nem tudjuk, hogy hol a maga nekromantája, szóval az útbaigazítását elfogadjuk.
* Közömbös elégedetlenséggel vonta meg vállait, a majomparádé végül is csak elérte a tetőfokát. Egy püspök, egy zsoldos, egy tanár, egy király és egy védelmező bemegy egy kocsmába, s kérnek egy nekromantát...
- Emlékeznek honnan jöttem, igaz? Követik a nyomom visszafelé és megtalálnak egy barlangot egy meredeken kiugró sziklahalom kövei közé ékelve. Ott tanyázik.
- Fogalmam sincs, honnan jött. De miért kellene tudnom? Majd mutatja az utat.
- Én megnézném azt a "híres" déli vitézséget. Miért ne mutathatnák meg?
* Szívesen visszavágott volna, de egyszerűen ezen a ponton már nem érezte a szükséget arra, hogy a zsoldosnak mutatványozza magát, mikor még a boszorkánypöröly is megunta az incselkedést. 
- Mi pedig szeretnénk, ha Gustav úr maga is látná, szóval talán életemben egyszer, de egyet értek az inkvizítorral: Jó lenne, ha jönne.
- Csak elértünk oda ahonnan indultunk a felesleges kör után, nemde? * Sóhajtott fel a jövendőbeli király (Még a sóhajtása is idegesítő volt!), s kilépett az ajtón.  - Higgyék el, amint a hullasétáltató feje a porba hullott megteszek amit csak akarnak.
* A kis csipetcsapat megindult nagy nehezen, súlyos, keserű léptekkel követte ő is a népeket, csöppet lamentálva azon, hogy az ideutazásuk végül felesleges ugráltatásba torkollott... Diplomácia... Diplomácia magasiskolája!

Ha van szerencsétlenség a világon, engem különösen is szeret sújtani.
- Fáradjon be, tekintetesuram!
Gustav felszólítására nem más, mint az általam legkevésbé kedvelt inkvizítor, Norven Kather lépett be az ajtón, aki korábban - őszintén szólva nem is tudom már miért - alaposan elvert.
- Mit műveltek itt? Egy-kettő! - mordul fel az inkvizítor, én meg beugrok Hilde mögé a biztonságba. Rajta még is csak több fém van, mint rajtam.
- Inkább te mit akarsz itt?! Agresszív! Gonosz! - fújok rá, közben a zsoldosnő is méltatlankodik, de  csak Hilde szavai keltik fel a figyelmem annyira, hogy egy pillanatra elfeledkezzek a veszélyről.
- Reméltem, hogy nem kell ilyen rövid időn belül találkoznunk újra, Pöröly. - Ez mindenképp meglepetten ér, és nem is úgy tűnik, mintha kifejezetten rossz lett volna a viszonyuk. Meglepetésemre, Gustav herceg is pont erre gondol.
- Csak nem ismerik egymást?
- Ismerjük. De nem számít. Nem miattuk vagyok itt. - Nem, nem miattunk. De amiatt, akiért mi is.
Kicsit nagyobb kavar lett a dologból, mint szerettem volna, de ez nem tántorított el a célomtól. Meg a halálos veszély érzete is segített fókuszálni.
- Mi sem miattad, Kather inkvizítor! Mi voltunk itt előbb, szóval először mi beszélünk Gustavval. Addig várjon csak kint! - morogtam tovább Hellenburg Védelmezője mögül.
- Nem akarjuk nehezíteni a feladatukat, mindössze pár szót szeretnénk váltani a leendő királlyal, s egy pillanattal tovább se... Szennyezzük észak földét jelenlétünkkel. - Folytatta Hilde a dolgot, majd heves bólogatással nyugtáztam. - Egy pillanattal sem akartam tovább itt maradni, mint kellene.
- Gustav... Leendő király? - El is felejtettem, hogy a herceg nevelője is itt van. Szegény, nagyon össze lehetett zavarodva. Szerencsére annyira van kompetens ez a pojáca, hogy helyén kezelje a dolgot.
- Anyám... Drága, pénzért bérelt nevelőm. Komolyan gondoltad hogy sosem tudom meg? Lépjünk túl most ezen. Én vagyok Gustav, Veronia trónjának örököse és fel is fogok ülni a trónra. Viszont ha jól sejtem egyikük sem mehet vissza a parancsolóikhoz míg meg nem tették velem azt, amit utasításba kaptak.
- Felség. Barátkozzék meg a kötelességeivel. Carolusburgban a helye, hogy a néhai Károly király trónját elfoglalja, palástját meg a vállára kerítse. - Mondta Kather a hercegnek, aztán hozzánk fordult.
- A koronaherceget szorítja az idő. Fel kell vérteznie a lelkét a rá váró feladatokra. Dél írhat neki levelet, ha diplomáciai szálakat óhajt pengetni. Máskülönben... a határ rossz oldalán jártok, Nebelturm. Ne hergelj fel.
Nem csak hogy ignorált engem - öreg hiba! - de még lekezelően is beszélt velünk. Kezdett valami mély harag felgyülemleni a mellkasomban, de vissza kellett fognom magam. Jobb vagyok ennél a vadállatnál.
- Gustav herceg, azért ne vegyen rá mérget, hogy ebből a kis ko...faluból egyből átlátja mit akarnak odafenn, főleg szeretett egyházunk. De sajnos egyet kell értenem az atyával, jobb ha sietősre vesszük, mert már most is hárommal többen vagyunk, mint egészséges lenne. - A zsoldosnő megjegyzéseit is lenyeltem, követek vagyunk, nincs idő a mellébeszélésre. Megköszörültem a torkom, és kihajoltam Hilde mögül.
- Mint mondtam, ha nem húznák az időt, már végeztünk volna! Menjenek ki egy kicsit! Gustav úr, kérem...!
- Dél így is tesz majd, távozik, ír levelet... Amennyiben most szépen megadják nekünk azt a öt percet, amiért ideutaztunk. Őfelsége, ez itt az egyház és a tanács küldöttje, mindkettő a maga oldalára kívánja majd táncoltatni. Mindössze öt percet szeretnénk beszélni önnel a két birodalom jövőjéről, s nem akadályozzuk tovább semmiben sem. - Támogatott tovább a társam. Ilyenkor mindig rá kell jönnöm, hogy milyen megbízható is ilyen ügyekben fiatal kora ellenére. Ha taníthattam volna, nem lenne, aki megállítsa mostanra.
Egy pár pillanat feszült csend következett, minden szem Gustavra szegeződött. A fazékban rotyogó káposztás halászlé lassan kezdett odapörkölődni, de számomra ez igazán mindegy volt, hiszen úgy is távozom hamarosan. Ha meg nem, hát akkor sem briós.
- Köszönöm, hogy válaszoltak. Szóval valóban hozzám köt a feladatuk és mindkettő olyan, amit rendkívül könnyen meg elhet oldani, ha nem ellenkezek. De igazán sajnálom inkvizítor atya, kisasszony és nagyságos követ asszonyok de egyikük kívánságát sem teljesítem addig, amíg egy nekromanta fenyegeti a falut. Egy nekromanta fenyegeti északot. Az én északomat. - A vigyor, ami közben az arcára kúszott átalakította a dühömet undorrá. Tudom, hogy hová megy ez. Milyen ő északját? Még csak halász, semmi más.
Semmi más, jó, ez túlzás... Valami nincs rendben ezzel az arccal, érzem, ahogy Hilde is, aki vicsorog épp. Neki se tetszett jobban a dolog, mint nekem, és elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy Gustav fölöttünk is uralkodjon. Nem tudom, mi olyan furcsa rajta, talán sose jövök rá, de biztos vagyok benne, hogy bajos alak.
- Szívén viseli a birodalma sorsát. Jó.  Több fenyegeti Északot, mint egy nekromanta... De ha annyira zavarja, hagyja, hogy a zsoldos kisasszony kitekerje a nyakát. Ért hozzá. Mi közben elindulhatunk... Dél pedig vegye jóindulatú gesztusnak, hogy szintén így tehet. - Kather kijelentésével nem szívesen értettem egyet, de most nekem se volt más vágyam csak minél gyorsabban Hellenburgba érjünk. Itt azért kijött, hogy ők sincsenek tökéletes egyetértésben, de egy kicsit sem foglalkoztatott ez. Csak hadd mondjam el azt a rövid monológot amit kell...!
- Hohohó! Semmi kifogásom ellene, hogy hidegre tegyük a hullasétáltatót, de jobb, ha ezt az egyház jeles képviselője vezeti, hiszen az ő specialitásuk. De az biztos, hogy nélkülem az atya nem megy sehová a trónörökössel. Egyébként mi az a fontos délnek, hogy itt és most akartok vele beszélni? Ha annyira sürgős, kérdezzétek, bár talán jobb, ha menet közben teszitek. - A zsoldosnő is fontosnak találta, hogy elhatárolja magát az Inkvizítortól.
- Úgy vélem itt helyben is átadhatjuk az üzenetet. Mit gondolsz, Hilde?
- Én se látom okát, hogy miért ne adhatnák át az üzenetet itt helyben, hadd örüljenek, hogy miféle titkokat hoztunk magunkkal.
Ismét kellemetlen pillanatok következtek, most már biztos voltam benne, hogy a halászlé odaégett. Szegény asszony.
- Adják. - Mondta, és én már kezdtem is volna bele, de ő hátat fordított, előkotort valahonnét egy gyógyitalt, lehúzta, és olyan szemekkel nézett rám, mint aki biztos benne, hogy szerelmet neki vallani a lány, akinek elmondta a kedvenc hőstörténetét magáról. Végül megakadtam, és folytatta. - Ha nem akarnak rá választ, csak nyugodtan.
És itt eltört bennem valami. Pontosan ugyan az az érzés volt, mint amikor új diák kerül az árvaházba, és minden áron ki akarja próbálni, hogy meddig bírom. A különbség az, hogy a diákoknál ez gyermeki csíny, de ez egy felnőtt ember. Méghozzá herceg. Nem így kell viselkednie. Meg kellett küzdenem az ingerrel, hogy ruhám ujjába nyúljak, és az arcába vágjak a Disciplin-emmel. Már nem érdekelt, hogy ott van Kather. Valahogy éreztem, hogy az ön- és közveszélyes inkvizítort is legalább annyira zavarja, mint engem. Nem láttam mást, csak Gustav sunyin vigyorgó arcát. Előrántottam a menetlevelem, és határozottan lecsaptam az asztalra. Közelről Gustav arcába néztem. Bár a szemüvegem rajtam volt, szárnyaim és a különös nyúlványok a fejemen fenyegetően tárultak szét.
- Gustav, még csak lesz király. Magának egyelőre semmilyen északja nincs. Halgassa meg, amit mondani akarok, és még meg is vendégelhetik a nekromantájukat. Vagy délre is küldhetik, mit bánom én. - A végén már kiabáltam. Kíváncsian vártam Gustav válaszát.
- Címek és procedúrák, ez a nagy déli szabadság? Vagy csak ragaszkodnak a könyvhöz? Minden esetre amíg itt vagyok ez a falu az én gondom és meg fogom védeni. Ha akarják megvárhatnak.
Itt eldöntöttem, hogy nagyobb Istencsapást nem bocsájtott még a teremtő a világra. Undorodva vicsorogtam én is, de nem tudtam mit tenni. Ha most szólok, rossz hatással lesz később. Egy országot reprezentálok. Ökölbe szorult a kezem. A herceg meg fegyverkezett közben.
- Azt azért tudja....fenség, hogy a nekro vadászat nem a király személyes dolga? Megbízóm nem venné jó néven ha baja esnék, majd elintézi az atya......meg én, de nézni szabad. - Próbálta menteni a dolgot a zsoldos, reménytlenül. Ez az a fajta alak, aki ha egyszer a fejábe vesz valamit, azt meg is csinálja. Ebből kellett előnyt kovácsolni.
- Vagy legyen az, hogy mi elintézzük ezt, és maga ezért cserébe tisztességesen meghallgat minket, és jön nekünk egy szívességgel. Mit szól hozzá? - Néztem rá határozottan. A herceg visszaült a helyére.
- Nem a király dolga? Ez csinos mondat, biztosan megnyugtatja majd a halászok lelkét mikor azt kérdik miért nem jön a segítség. De nekem ez is megfelel, Frau... Jut is eszembe, még nem kérdeztem neveket.
Ez aztán valami zavart keltett közöttük, mert vitatkozni kezdtek. Gustav eldöntötte, hogy ő maga akkor nem is megy, mi elegek vagyunk. Én közben Hildét figyeltem, egyre irritáltabb volt, ahogy én is. Csak azt akartuk, hogy vége legyen. Nyamvadt 3 perc lenne az egész. El kellett érnem, hogy lássa, hogy kivel van dolga. Déllel, akik képesek szörnyeket munkára fogni. Minket. Vártam egy pillanatot, amikor csönd lett.
- Rendben. Engedje meg, hogy bemutassa majd kettő dél legszerényebbje közül, hogy milyen jelentős hatalom is az országunk! Természetesen nem tudjuk, hogy hol a maga nekromantája, szóval az útbaigazítását elfogadjuk. - Húztam ki magam.
- Emlékeznek honnan jöttem, igaz? Követik a nyomom visszafelé és megtalálnak egy barlangot egy meredeken kiugró sziklahalom kövei közé ékelve. Ott tanyázik. - Nem, nem lóghatott meg.
- Fogalmam sincs, honnan jött. De miért kellene tudnom? Majd mutatja az utat. - Ennyire még sose értettem egyet Katherrel. Ha nem utálnám, bizonyosan kedvelném.
- Én megnézném azt a "híres" déli vitézséget. Miért ne mutathatnák meg?
- Mi pedig szeretnénk, ha Gustav úr maga is látná, szóval talán életemben egyszer, de egyet értek az inkvizítorral: Jó lenne, ha jönne. - Erősítem meg a közvéleményt.
- Csak elértünk oda ahonnan indultunk a felesleges kör után, nemde? Higyjék el, amint a hullasétáltató feje a porba hullott megteszek amit csak akarnak.
Három perc. Még mindig csak három perc kellett volna. Lemondóan megforgattam a szemem, és elhelyezkedtem úgy, hogy a legbiztonságosabb Hilde és a legveszélyesebb Kather között legyek.
Micsoda nap ez!

---

Valamiért a falusiak kedvelik. Nem, rossz megközelítés, pontosan tudom, hogy hogy csinálja, és ezért még jobban bosszant. Egyszerűen csak utálom az ilyen Gustav-féléket. Előre köszöngettek neki, mintha valami híresség lenne. Meg kellett ismét állnom, hogy belevágjak valami mágikusat. Odasúgtam Hildének.
~ Szerinted népszerű vagy nem?
- Gondolom nekik eddig nem dobta be az előbbi stílusát. - fordult félig hátra zsoldosnő, és meglepetésemre most vele is egyet tudok érteni. Egy személy közös utálata csodás dolog: a legváratlanabb illetőket tudja közös nevezőre hozni.
- Ha nem, akkor nagyon jól leplezi. - vonta meg a vállát a vámpír, és ennyiben is maradtunk. Különös ember volt ez a herceg. Különösen utálatos.
Közben lassan megérkeztünk a barlanghoz, amit azért túlzás volt annak nevezni, inkább hasadéknak mondanám. Valahol a lelkem mélyén elég otthonosnak is találtam a lakhelyemre gondolva.
- Ha jól emlékszem négy élőholt őrzi a harmadik lépésnél, egy horpadásban várnak a falnál. Utána egy szellem szokott lenni, rajta még nem jutottam túl egyedül. - Vázolta fel Gustav a helyzetet, és ez egy kicsit ambivalens érzelmeket keltett. Nagyon jól ismeri a helyzetet. Köze lenne hozzá?
- Mint valami népmese főgonosza, heh... - még megengedtem egy megjegyzést, mielőtt konkrétan rákérdeznék a dologra. Nem volt kedvem és türelmem sokat kertelni. - - Nem mellesleg, "szokott lenni?" Próbálta többször?
- Milyen nekromanta ez, hogy többször lehet megpróbálkozni a rejtekhelyének felfedezésével? - húzza fel Hilde is a szemöldökét.
- Eddig háromszor. A maival együtt. - Gustav kazuális stílusa egyre jobban zavart. Sehogy sem természetes jelenség, hogy egy nekromanta lenne valakinek a faluja szélén, ráadásul nem természetes az sem, hogy valaki ilyen könnyedséggel kezelje a dolgot - sőt, többször meg is próbálja. Ha lenne rangom és elegendő érdeklődésem a politikában, később biztos utánajárnék ennek a Gustavnak.
- Van esetleg valami javaslata? - Volt egy olyan sejtésem, hogy Kather is meg akarja tudni, hogy ponosan mire képes ez az ember, ha már itt vagyunk.
- Mindenkire jut egy élőholt, az talán menni fog és gyorsan túl lehetünk rajta. - A zsoldosok egyszerűsége lépésről lépésre lenyűgöz. Ha tervről beszélünk, részletesebben hagyatkozunk a már meglévő információkra. Gustav ellenben, hogy valamennyit enyhítsen a borzalmas képén legalább bebizonyította, hogy gondolkodni képes.
- Felettébb lusta nekromanta. Nem igazán akar semmit, csak nyugalmat így csak bedobálta az élőholtjait ahogy tudta és esze ágában sincs változtatni vagy ellentámadni. Azt javaslom hogy a Vámpír kiasszony és én menjünk előre, hogy belénk akadjanak először az élőholtjaik, püspök úr és zsoldos kisasszony segítenek visszaküldeni őket a halálba, a démon kisasszony pedig kitalál valamit a szellem ellen. Valamelyiküknek lenne ellenvetése?
- Rendben, nekem nincs ellenemre. Milyen élőholtakról van szó? - Hilde is lényeges habozás nélkül egyezett bele a dologba. Ő jobban hozzászokott, hogy a harctéren megmondják neki, mit kellene tennie.
- Zombik. De erősebbek, mint a hétköznapi járó-menők, amikkel volt már eddig is dolgunk, viszont butábbak is. Egyiket se irányítja közvetlenül. - Automaták? Lemondóan sóhajtottam belül. Kitűnően érdekes lenne tanulmányozni a mágiát, ami ilyet tud létrehozni, de esélyem se lesz, amint meglátják, megölik.
Itt megfogalmazódott bennem egy gondolat, mégis csak. Kellene egy hely, ahol az ilyet behatóan lehet tanulmányozni. Ahol tér van a mágiák alapos kutatására, és a fiatal mágusokat is így képezhetik, akár tudásdémonok. Vagy épp a Rotmantel vámpírok az orvosainkat. Egy iskola, ahol a legjobb tudósok és a legjobb mágusok közösen, egyetemesen taníthatják a kiemelkedő fiatalokat. Egyetemesen... Előhúztam egy papírdarabot a ruhámból, szénnel feljegyeztem az "Egyetem" szót, majd felnéztem, és bólintottam.
- Nos, egyelőre elfogadom. A Szellemet bízza rám. De ne szokjon hozzá, hogy délieket vezérelhet.
Miközben eltettem a papírost és a többiek még beszéltek valamit, Hilde szólított meg.
- Asael, most érzed a mágust?
Kiváló kérdés volt, a fény felé néztem, és koncentráltam. Olyan ez, mint a reggeli szellőben megérezni a húsleves illatát, amit a szomszéd főz. Lehet, hogy ott van folyamatosan, de amíg fel nem figyelünk rá, nincs tudatunkban. Ahogy egy picit is koncentráltam, a barlang belsejéből már éreztem is az anomáliát.
- Igen, közepesen erős. A fény irányában. - Mondtam olyan hangosan, hogy a többieknek is biztos legyen: Gustav nem félre beszél, tényleg van ott valaki.
A csapat megindult, én meg csendesen követtem őket. Az új golndolatom az egyetemről eléggé lefoglalt, fel sem fogtam, mi történik különösebben odabenn. Kardcsörgés, kiáltozások, hörgés. Gustav kellemetlen hangja volt, ami ismét visszahozott a többiek közé.
- Szóval, kisasszony? Hogy lehet egy jelenéssel elbánni? - A "jelenés" egy egészen klasszikus, átlagos szellem volt. Igazán nehezemre esik elhinni, hogy Gustav nem volt képes elbánni vele (noha épp csak figyeltem az előbbi harcukat), de nem volt itt az ideje a további gondolatoknak ezzel kapcsolatban.
- Hm. - Megnéztem a szellemet tetejétől az aljáig. Valami idős nő lehetett, ennek a kelleténél is kevesebb személyisége akadt. Egy lendületes mozdulattal a kezembe vettem a grimoire-om, megidéztem egy pokoltűz dárdát, és sétálni kezdtem a szellem felé. Jéggel fog támadni, ez szinte biztos, szóval a nagy hőmérsékletű pokoltűzzel ha más nem, eltéríteni biztos el tudom a lövedéket, és még támadok is egyszerre.
Ahogy számoltam, jégszilánkok repültek felém, én meg azonnal ellentámadtam. Az ellenfelem is látta előre a szándékom, és gyorsan kitért ő is, engem pedig csak súroltak az olvadt szilánkok. Vizesebb lettem, mint amennyire sérült. Újabb dárdát vettem elő, most árnyakból készültet, és a kocsonyás félanyagi testébe dobtam a szellemnek. No persze, ettől nem kellene meghalnia (már jobban, mint amennyire halott), de volt egy tervem. Amint a támadásom célba ért, aktiváltam az "Ezer Tű" képességem, és megannyi apró, éles szilánkká nyitottam a fegyverem. Ezek olyan alaposan megtépázták a rém anyagát, hogy inkább menekülőre fogta, és elpárolgott.
Bölcs döntés, ez kétség kívüli, azt viszont nem vettem észre, hogy újra támadott. Szerencsére egy árnypajzsnyi varázserőm maradt, azt azonnali hatállyal el is használtam a nevezett mágiára, ami gyorsan ártalmatlanította a jeget. Egy pillanatra megszédültem a gyors varázserő-csökkenéstől, szóval nem volt pazarolni való időm:
Megfordultam, félköríves mozdulattal visszaakasztottam a grimoire-om a derekamon függő láncra, meglibbentettem a hajam, és legalább száz Finsterblut vámpír felvágós magabiztosságával tekintettem Gustavra, miközben elsétáltam hátra. Amikor nem látott már senki pedig gyorsan kifújtam magam.
A nap második tanúsága az volt, hogy ne cseréljem fel a gyakorlásra szánt időt briósevéssel egybekötött vígszíndarab-nézéssel.
Ahogy előre néztem, megláttam a célpontunkat. Gustav felhívására fordult meg, legnagyobb meglepetésemre akár tanítványom is lehetett volna. A nekromantaság erősen megviselte a testét, és gyanítom, hogy saját maga által okozott sebek is voltak a lányon. Tényleg erősen tört fel bennem a szándék, hogy hazavigyem inkább, de nem tehettem. Fel kellett áldozni a diplomáciáért.
- Eh, hát persze. És most mi lesz? Börtön? Máglya? - Elmosolyodott, és fenyegetően közelített. Hilde mögé húzódtam, azért több volt bennem az előbbi ki mutatványoknál, de egy dárdánál több nem telt volna ki tőlem akkor.
A nekromanta csontvázakat idézett, Hilde meg válaszul valami mágiát használt, aminek látszólag nem volt hatása. Sunyik ezek a vámpírvarázslatok, a fél karom rátenném, hogy az ellenfélen belül valami komoly átkot helyezett el.
Amíg a zsoldosnő rávetette magát a saját egyszerűségével a legközelebbi csontvázra, Kather is a leányt vette célba, de az ő képességét ismertem, én magam is kipróbáltam már. Ordítva esett térdre a nekromanta, Gustav pedig megrohamozta azonnal. Egy dárdát dobtam a csontváz koponyájába, amelyik a legjobban fenyegette a herceget, hiszen azok egyből visszafordultak, hogy mesterük segítségére legyenek. Nem tudtak sokat tenni, az örökös meglepő gyorsasággal végezte ki a lányt. Ahogy az gusztustalanul hörögve elterült, Gustav körülnézett a lehető legnagobb nyugodtsággal.
Bevallom, én magam sem voltam sokkal feldúltabb. A halál természetes dolog, én magam is meghaltam egyszer, a módja meg ugyan mindegy, ha az eredmény változatlan. A zsoldosnőt ez jobban feldúlta viszont, látom, az érzelmesebbek közé tartozott.
- Valahol tűz pislákolt, nem igaz? Kellene itt szénnek lennie...
Mondta halkan, miközben áttúrta a tűzhelyet, és kivett egy közepes méretű faszéndarabot.
- Minek? Megkapta, amit akart, felség. A nő meghalt. Menjünk. - A Boszorkánypörölyről szóló szóbeszédek a türelmetlenségéről igazat szóltak mindenképp. Gustav ennek az ellenkezője volt, és bár most már kötelezettsége lenne válaszolni, sokkal jobban a kimértsége, és a sunyi szándékai által kiváltott dühöt éreztem, nem voltam még se olyan türelmetlen, mint Gustav. Ez pont olyan, mint amikor előre fizetünk a Briósért, amit most tettek a sütőbe. Biztos győzelem, csak egy kis idő kell neki.
Egy perc, püspök atya. Maga jó a szakmájában, nem? Tudja jól hogy sosem a halál a lényeg, hanem a hír amit kivált. - Mondta, s közben odahúzta a holttestet a fal mellé, majd felírta rá egészen csúnya nagy betűkkel: "MAGAMRA VONTAM A KIRÁLY HARAGJÁT"
- Meg is volnánk. Most már megkaphatnak amit akarnak, dél is és észak is.
Vagyunk a fenét!
- Várjon! Átadjuk, amiért jöttünk. - Kiáltottam utána, de hanyagul intett. Annyira gyűlöltem, amennyire lehetett a lekezelő modoráért. Tökéletesen illene rá a papok ruhája. Fel se tűnne, hogy nem az.
- Napfényen, kisasszony! Nem fogok itt vaklálni tovább! - Sebesen követtem, hogy bizonyosan én legyek az első, aki szót válthat vele. Amint leült valami nagy, sima kőre, beálltam elé. - Akkor lássuk, miért fáradtak idáig.
Öszintén, nem voltam benne biztos, hogy nem kezdenek el macskák, nefilimek vagy húsleves esni az égből, hogy ne legyen lehetőségem átadni ezt a nyamvadt üzenetet, de elhatároztam, hogy ha ez lesz is megteszem.

Boldog vagyok, hogy végre elindulunk, még ha teszünk is egy kitérőt a nekromanta miatt . Eddig nem nyűgözött le a trónörökös, de talán a harci tudásával majd meglep, bár eddig az sem jött be, ha jól informálódtam.
Wilhelm, vagyis Gustav keresztülvezet minket a falun és meglep, hogy akivel szembetalálkozunk köszön neki, ő pedig vigyorogva köszön vissza (habár néhányan beszólnak neki, hogy "Nem volt elég egy verés egy nap, Wilhelm?" de ő figyelmen kívül hagyja)
- Szerinted népszerű vagy nem? – hallom meg az előttem lépkedő démonlány suttogását a társának.
- Ha nem, akkor nagyon jól leplezi. - válaszol az neki.
- Gondolom nekik eddig nem dobta be az előbbi stílusát. - morogtam halkan, csak úgy magamnak.
Nem sokára elérünk a szóban forgó barlangig, ami inkább két összefekvő kő közti rész mint víz vájta tárna, és a végében mintha fény pislákolna.
- Ha jól emlékszem négy élőholt őrzi a harmadik lépésnél, egy horpadásban várnak a falnál. Utána egy szellem szokott lenni, rajta még nem jutottam túl egyedül.
- Milyen nekromanta ez, hogy többször lehet megpróbálkozni a rejtekhelyének felfedezésével? – kérdezi Hilde és szerintem hasonló gondolatok merültek fel mindegyikünkben.
- Mint valami népmese főgonosza, heh... Nem mellesleg, "szokott lenni?" Próbálta többször? – bizonyítja sejtésemet Asael megjegyzése.
- Eddig háromszor. A maival együtt. - von vállat Gustav, mint aki nem vette a lapot, hogy ezt nem dicséretnek szánta senki.
- Van esetleg valami javaslata? – szólal meg most először mióta elindultunk az inkvizítor, aki azóta feljebb lépett a ranglétrán és püspök lett.
Továbbra is nehezen térek napirendre felette, hogy vele kell együttműködnöm hazafelé. Szerintem a Főírnok most csuda jól szórakozhat, mert megeszem a nem létező kalapom, ha nem tudta kit fog küldeni az egyház!
Minden esetre most a barlang bejáratát szemlélve, csendben várom a beszélgetés végét.
- Mindenkire jut egy élőholt, az talán menni fog és gyorsan túl lehetünk rajta. – jegyzem meg, befelé nézve a barlangba.
- Felettébb lusta nekromanta. Nem igazán akar semmit, csak nyugalmat így csak bedobálta az élőholtjait, ahogy tudta és esze ágában sincs változtatni vagy ellentámadni. Azt javaslom, hogy a Vámpír kisasszony és én menjünk előre, hogy belénk akadjanak először az élőholtjaik, püspök úr és zsoldos kisasszony segítenek visszaküldeni őket a halálba, a démon kisasszony pedig kitalál valamit a szellem ellen. Valamelyiküknek lenne ellenvetése?
- Rendben, nekem nincs ellenemre. Milyen élőholtakról van szó? – kérdezi unottan Hilde.
- Zombik. De erősebbek, mint a hétköznapi járó-menők, amikkel volt már eddig is dolgunk, viszont butábbak is. Egyiket se irányítja közvetlenül.
- Nos, egyelőre elfogadom. A Szellemet bízza rám. De ne szokjon hozzá, hogy délieket vezérelhet. – bátorodik fel a démonlány.
- Nekem csak annyi lenne, hogy inkább Eva-nak szólítson, mert a "zsoldos kisasszonytól" kilel a hideg. Egyébként igyekszem fedezni a hátsójukat. - bólintottam, bár kérdéses volt mire számíthatok az inkvizítortól.
- Részemről rendben. – mondja ő, mintha olvasna a gondolataimban.
- Asael, most érzed a mágust? – kérdezi társát a déli vámpír.
- Igen, közepesen erős. A fény irányában.
Kihúzom a kardom és a másikba a tőröm, aztán elhelyezkedem a trónörökös mögött.
Három lépés után egy kis öblös mélyedésből négy zombi emelkedik ki, jól megtermettek, mintha egy kis félóriás vér is lett volna bennük életükben (szóval így 210 centi körül mozognak, avagy hét láb magasak).
Ahogy a többiek én is felkészülök, ahogy meglátom az előbukkanó zombikat. Lángot idézek a pengémre és kissé feszülten meredek a nagydarab ellenfelekre, még ekkorákat életemben nem láttam.
Aztán az élőholtak nem haboznak, azonnal támadnak is. A herceg a szablyájával sikeresen feltartóztat egyet, egy azonban ellép mellette és engem céloz meg.
Úgy néz ki bejön az egy az egyben felállás, így felveszem a kesztyűt a felém támadó élőholttal és a nyaka felé vágok a tüzes pengével.
Ellenfelem szépen kigyullad a csapástól, ám ez egyelőre nem állítja meg, hatalmas kezével megpróbál rámarkolni a nyakamra.
Jóval alacsonyabb vagyok az ellenfelemnél és így megpróbálok a karjai alatt gyorsan átbújni, mikor felém nyúl, aztán a háta mögött ismét lesújtani rá.
De közben belém hasít egy kérdés: vajon Gustav, hogy a fenébe bírt el négyükkel?
Az újabb vágásom és a nyaktól felfelé terjedő tűz már elég hozzá, hogy eljusson a fej fontosabb részéig és megszüntesse mozogni a zombit. Nagyot szusszanok, aztán körbenézek a többiek, hogy állnak, pont ekkor szólal meg Gustav.
- Ez megvolna, akkor már csak ő maradt. - fordul előre és indul meg a lassan előlebegő szellem felé. - Szóval, kisasszony? Hogy lehet egy jelenéssel elbánni?
Minden élőholt a földön hever mozdulatlanul, Hilde még biztosra menve tapossa el az utolsót.
- Hm. – figyeli Asael a szellemet.
Egyelőre a háttérben maradok, hisz ez a dolgom, különben is most a démon lányé a főszerep, hogy kérte. Így csak nézem, ahogy varázslataival felfegyverkezve közelíti meg az újabb akadályt.
A szellem jégszilánkokat lő felé, a lány valahogy eltéríti és elugrik előlük, miközben a kezéből kiröppenő mágikus dárdát sajnos a szellem is elkerüli, de Asael újabb dárdát idéz meg és hajít a lény felé.
Az tovább lebeg az eredeti irányba, ám nem gyorsabb nálad így ez már átlyukasztja és megtépázza a támadás, de nem akadályozza meg, hogy újabb szilánkokat szórjon az őt támadó lányra.
A lándzsa beleáll a szellembe és darabokra szedi az anyagát, így az felsikít és áttetszővé válva hirtelen eltűnik, de mielőtt megsemmisülne a jégszilánkok a démonlány felé tartanak, aki gyorsan felránt maga elé egy árnypajzsot. Aztán olyan pillantást vet a trónörökösre, hogy majdnem hangosan felnevetek.
El kell ismernem magamban, hogy amikor nem Hilde háta mögött tartózkodik, akkor azért tud is. Felzárkózom Gustáv mögé, remélve, hogy most már csak a nekro marad.
- Elfogytak az őrkutyáid, halottidéző! – lép előbbre.
A nekromanta felénk fordul, és az összeaszott vonások mögött egy 16-17 körüli lány arcvonásai fedezhetők fel. Meglepődve torpanok meg, ahogy meglátom.
- Ejha! Nem semmi! - csúszik ki a számon, de várakozva maradok a helyemen egyelőre, fedezve a hátunkat.
- Eh, hát persze. - mosolyodik el emósan a lány, aztán elindul felénk. - És most mi lesz? Börtön? Máglya?
Gustav herceg szavait alig hallom, bár a légy zümmögése is jól hallatszana, a most támad csendben.
- Ezt a kegyelmet már rég eljátszottad, boszorka. Nem fogunk addig hezitálni! - ahogy kezében megmozdul a kard a lány mellett három csontváz jelenik meg és gyors ütemben kezdenek felénk szaladni.
Megemelem a kardom és felkészülök az összecsapásra, ha elérnének hozzám a csontik.
Hallom, ahogy a nekro felkiált a fájdalomtól – valószínűnek tartom, hogy talán az inkvizítor csinált vele valamit, aztán pedig Gustav herceg mellé lép és nemes egyszerűséggel beletapos a térdhajlatába miközben megtámasztja a homlokát, így az térdre esve hátrafeszül; aközben a három csontváz azonnal elindul herceg felé, de ő nem zavartatja magát és meglepő koncentrációval illeszti a pengéje hegyét a lány koponyájának és legfelső nyakcsigolyája közötti résznek.
Hilde mozdul elsőnek, hogy feltartsa az első csontvázat.
Én követem a trónörököst, nem bízva a véletlenre, hogy védtelen maradjon a háta, így a lángoló pengével akadályozom meg, hogy a csontváz meglepje, igyekezve elválasztani a fejét a törzsétől.
A csontvázak úgy esnek szét, mint... a... csontvázak, a herceg pedig nemes egyszerűséggel áttolja a pengét a sikoltozó nekromanta gerincén és torkán, míg az állkapcsa alatti lágy részen nem bukkan ki; ahogy a lány sikolya gurgulázó hörgésbe fordul Gustav kirántja a kardját és megtörli a lány szakadt ruhájában.
- Valahol tűz pislákolt, nem igaz? Kellene itt szénnek lennie... - lép oda a gyengén pislákoló fahasábokhoz.
Ez a hidegvérű kivégzés megborzongat, hiszen előrevetíti a jövendő uralkodó természetét. Még mindig a halott vagy haldokló nekromantát figyelem, nem is foglalkozom a kérdéssel.
- Minek? Megkapta, amit akart, felség. A nő meghalt. Menjünk. – érkezik a kérdés Norven atyától.
- Egy perc, püspök atya. Maga jó a szakmájában, nem? Tudja jól hogy sosem a halál a lényeg, hanem a hír amit kivált. - emel fel egy darab szenet, majd odahúzza a lány holttestét a fal mellé és írni kezd fölé: "MAGAMRA VONTAM A KIRÁLY HARAGJÁT".
- Meg is volnánk. Most már megkaphatnak amit akarnak, dél is és észak is. - lép el és indul el kifelé.
- Várjon!
Undorodva elhúzom a szám, miközben elrakom a kardom, de aztán nem véve le a markolatról a kezem fordulok a démon lány felé, mit akar.
- Átadjuk, amiért jöttünk.
- Napfényen, kisasszony! Nem fogok itt vaklálni tovább! - inti le Asaelt, aztán kint az első kőre le is ül.
Még egy pillantást vetek a mészárszékre, mert az volt, aztán magam is kimegyek.
- Akkor lássuk, miért fáradtak idáig. – néz a déliekre Gustav.
Én is kíváncsian várom mi lehet olyan sürgős.

* S lőn, a csipet-csapat megindult, a személyes kis vicc új fejezetbe torkollott: Egy püspök, egy király, egy démon, egy zsoldos, és egy vámpír nekromantát vadászni mentek. Kelletlenül tette egymás után lábait a halszagú kis falvacska nedves utcáin, nem tetszett neki ez a hely, mindent betöltött a só szaga, közel sem érezte magát olyan biztonságban, mint például egy sima városban, az idegenség tapintható volt... Emellett pedig volt a tengernek valami varázslatosan hívogató és ijesztő hatása, egyszer érdekelte a távol, melyben ismeretlen dolgok rejtőznek megszámlálhatatlan csokorban, másszor pedig megrémítette, hogy mi bújhatott a fekete habok legmélyebb árkaiban, hogy a messzi vidékek vajon tarlón hagyott vérrel locsolt nekromanta fészkek-e, vagy virágzó ismeretlen kultúrák elfelejtett völgyei? Sóhajtott, s csöndbe figyelte, hogy Gustav mennyire kedvelt férfi is volt a falusiak körében. Fel nem bírta dolgozni, hogy mégis hogy lehetett ez, leginkább arra tudott gondolni, hogy talán nem mutatta arcát az irányukba, s teljesen máshogy viseltetett a Rennerbankiakkal. Asael szólalt meg halkan, szinte úgy, hogy ő maga sem észlelte igazán, mit is mondott elsőre.
- Szerinted népszerű vagy nem?
- Gondolom nekik eddig nem dobta be az előbbi stílusát.
- Ha nem, akkor nagyon jól leplezi.
* Szeme egy pillanatra a zsoldosra szaladt, vagy hallgatózott, vagy igazán jó hallása volt, s könnyűszerrel kihalászta mit is mondott a démon. Akárhogyan is, nem foglalkozott a kelleténél tovább vele, s figyelte, ahogy a leendő király kimérte lépkedett tovább, egészen addig, hogy végül egy keskeny kis barlangbejárathoz értek. Aligha lehetett itt nagy fészek, leginkább egy szánalmas kis csavargólaknak tűnt kívülről, s véletlenül sem egy hatalmas mágus rejtett honának. Elhúzta száját, sajnálta kissé a benne lakót, ki tudja, talán sosem ártott az itteni embereknek, s csak nyugtában töltötte itt az idejét, elrejtőzve mindenki elől.
- Ha jól emlékszem négy élőholt őrzi a harmadik lépésnél, egy horpadásban várnak a falnál. Utána egy szellem szokott lenni, rajta még nem jutottam túl egyedül.
- Milyen nekromanta ez, hogy többször lehet megpróbálkozni a rejtekhelyének felfedezésével?
- Mint valami népmese fő gonosza, heh...
* Jelentette ki Asael némi gúnyossággal. Maga is pont így érezte, aligha találta indokoltnak a nekromanta megtámadását. A puszta tény, hogy Gustávna többször is volt lehetősége ezzel próbálkozni, nagyszerűen tükrözte, hogy a mágus aki itt élt csakis annyit kívánt, hogy békében hagyják. Bármely másik halálpap megbosszulta volna az egyszeri kísérletet, a többszöriért pedig biztos fejét vette volna az ifjú hercegnek...  
- Nem mellesleg, "szokott lenni?" Próbálta többször?
- Eddig háromszor. A maival együtt.
- Mindenkire jut egy élőholt, az talán menni fog és gyorsan túl lehetünk rajta.
* Gustav vállat vont. Három alkalom, háromszor nem támadott vissza a nekromanta. Egészen biztos, hogy indokolt volt ez? Ha valami, leginkább csak elment a kedve a vérontástól.
- Van esetleg valami javaslata?
- Felettébb lusta nekromanta. Nem igazán akar semmit, csak nyugalmat így csak bedobálta az élőholtjait ahogy tudta és esze ágában sincs változtatni vagy ellentámadni. Azt javaslom hogy a Vámpír kisasszony és én menjünk előre, hogy belénk akadjanak először az élőholtjaik, püspök úr és zsoldos kisasszony segítenek visszaküldeni őket a halálba, a démon kisasszony pedig kitalál valamit a szellem ellen. Valamelyiküknek lenne ellenvetése?
- Nos, egyelőre elfogadom. A Szellemet bízza rám. * Asael habozott egy pillanatra, majd megszólalt. Kijelentése széles mosolyt eredményezett Hilde arcán. * - De ne szokjon hozzá, hogy délieket vezérelhet.
- Nekem csak annyi lenne, hogy inkább Eva-nak szólítson, mert a "zsoldos kisasszonytól" kilel a hideg. Egyébként igyekszem fedezni a hátsójukat.
* Megvonta kissé a vállait, nem volt semmi ellenvetése, ha ennyit kellett hát tenniük azért, hogy teljesítsék a küldetésüket, akkor hát megtette különösebb panasz nélkül. Tényleg csak szabadulni kívánt innen. Szemei Asaelra táncoltak, így belegondolva eddig nem látta harcolni. Kíváncsian várta hát, hogy miféle kalibert is képviselt. Igen idegen volt számára a démonok világa, semmiféle ismerete sem volt arról, hogy miként is hadakozott egy tudásdémon.
- Rendben, nekem nincs ellenemre. Milyen élőholtakról van szó?
- Zombik. De erősebbek, mint a hétköznapi járó-menők, amikkel volt már eddig is dolgunk, viszont butábbak is. Egyiket se irányítja közvetlenül.
* Nem hangzott olyasminek, amivel probléma lett volna. Holtmezőn harcolt ilyesmi lények ellen, s akkortájt azért jóval gyengébb harcos volt mint amilyen ma. Azóta sok dolog történt, sok víz lefolyt a Nordenflusson. Szemeit Asael felé fordította, egy pillanatra felébredt benne a korábbi gyanakvás.
- Asael, most érzed a mágust?
- Igen, közepesen erős. A fény irányában.
* Kurtán bólintott, igazán hasznos képesség volt ez, a csapda esélye némiképp kizárható lett így, valószínűleg valóban csak ez az egy mágus volt a barlangban. Esetlegesen mágiátlan harcos lehetett még a közelben, de aligha tartotta hihetőnek azt, hogy valaki egy nekromantával élt volna ebben a kis lyukban, ha pedig igen, úgy érezte fel voltak készülve a harcra. Az emberek felsorakoztak hát az összecsapásra, odalépett Gustav mellé, mögé pedig Kather állt. Nem esett feltétlenül jól számára, hogy pont az inkvizítor került a hátába, ám reménykedett benne, hogy nem használná ki a lehetőséget a férfi, s eddigi ismeretségének alapján nem is gondolta volna. Három lépés... Valóban ennyi kellett csak, ha más nem, Gustav pontos ember volt. A félhomályban négy megtermett zombi várakozott rájuk, halványan látta csak őket Amy tüzének hála, de éppen eléggé ahhoz, hogy azonnal megértse fizikai erejük mértékét. A négyből kettő azonnal felé is iramodott, kitartotta hát fegyverét, s várt. Szerencsére az élőholtak megoszlottak, egyikőjük elsietett mellette, s az inkvizítort célozta meg. Elégedetten lépett hát félre, s lándzsáját előre döfte, csakis ellenfelével foglalkozva. Recsegés és csúszás. Sosem kedvelte a hús hangját, pláne nem a rohadóét. A lándzsa mélyen vágódott ellenfele nyakába, ám nem volt elég a próbálkozás, s annak kezei keményen szorultak a fegyverére. Megfeszülve idézettet szentséges mágiát a lándzsájába, s imádkozott, nyers erejével ellenkezve a szorító kezeknek. Pillanatok teltek el, talán öt, talán tíz, esetleg több is... De a zombi lassan elveszítette erejét, s összerogyott a földön. Nagyot lépett előre, csizmájának sarkával egy hatalmasat taposva a földön fekvő istentelen lény fejére. Reccsenés... A rohadó test koponyája ripityára tört a súlyos lábbeli lépése alatt, s immáron biztosította, hogy az ne kelhessen fel, netalán hátba támadva őket.
- Ez megvolna, akkor már csak ő maradt. * Szemeit a férfira fordította, majd hamarosan megpillantotta a hideg fényben pompázó rettenetes lényt. Sosem látott még szellemet, kirázta a hideg a találkozástól... *- Szóval, kisasszony? Hogy lehet egy jelenéssel elbánni?
- Hm.
* Hümmögött halkan a démonnő, majd sebesen megidézett egy dárdát, s odavágta a szellemnek. Babonázva figyelte a másik boszorkányságát, s a harcot, mely kibontakozni látszott. Pillanatra se kételkedett a másik erejében, figyelme a kezére fordult, s egy tőrt előkapva levágott egy keveset a páncélja alól kilógó ingéből, átkötve tenyerét, ami bár nem sérült meg igazán a szentségtől, mégis kissé felhólyagosodott. Pár másodperc nem sok, mire felnéz, a szellem szilánkokra szakad valamilyen képességtől, mely oly fekete szilánkokat idézett, hogy még így a félhomályba is szinte vakítóan sötétlettek. Elégedetten bólintott maga elé, Asael erős volt. Nem is várt ennél kevesebbet véletlenül sem, ám mégis kellemes meglepetésként érte, hogy milyen sebesen intézte az a dolgát. Jó kedve tovább fokozódott, s képére vékony mosoly szaladt, ahogy Asaelt hátracsapta a haját... Kétségtelen, hogy megmutatta Gustavnak milyen is a déliek virtusa, még ő maga is büszke volt egy pillanatra, ahogy a pökhendi herceg bólintott, már-már elismerően.
- Elfogytak az őrkutyáid, halottidéző!
* Volt egy pillanatnyi szünet, ám végül pár lépés után megpillanthatták a Nekromantát. Vonásai fiatalok és gyermetegek voltak, afféle idétlenséggel, mely csakis egy bakfisnak lehetett. Gyanakvóan fordította tekintetét arra, mérlegelve kissé, hogy vajon mi vezethetett egy ilyen fiatal nőt a romlottság ezen útjára, ám választ végül hiába keresett, aligha akadt.
- Ejha! Nem semmi!
* Hangzott fel a zsoldos szava. Aligha oszthatta a véleményét, ahogy figyelte a teremtést, egyre inkább semminek találta, egy szerencsétlen árnyéknak, aki fény nélkül maradt, s belefolyt a végeláthatatlan sötétségbe. Ehhez a leányhoz kellett hát ennyi ember.
- Eh, hát persze. * Cinikus szavak, pont a korába illő közömbös, jelentés nélküli mosollyal. Végeláthatatlan szánalmat érzett a teremtés irányába, ám nem tett semmit, csak figyelt. - És most mi lesz? Börtön? Máglya?
- Ezt a kegyelmet már rég eljátszottad, boszorka. Nem fogunk addig hezitálni!
* Gustav halkan mormogott csak valamit, hevesen dobogó szívétől nem sokat hallott annak szavaiból, túlzott erővel dúlt benne az eleven izgalom, a jövőbeli történések iránti abszolút kíváncsiság. Kissé megmozdult a herceg, amire is három csontváz termett a leány körül, nekromantához illő sebességgel. Felesleges volt azokkal foglalkozni, ezt már megtanulta pont Kathernek hála. Sebes kezét előre emelte, s rámutatott a Nekromantára. A vér kiserkent saját tenyeréből is, a vérmágiának mindig megvolt a maga ára, ám sajnos hasznot nem hozott most, a Feltépés hatástalan volt, látszólag semmiféle sebesülése sem szakadt fel ellenfelükön, nem igazán lehetett sok harcban része, vagy ha mégis, akkor igen jól értett ahhoz, s megúszta sérülés nélkül. Pöröly képessége viszont szerencsére sikeresen megzavarta az ellenfelet, aki artikulálatlanul ordított fel a fájdalomtól. Gustav nem habozott, feldöntötte azt térdhajlatába rúgva. Maga sem habozhatott, a lándzsát előreszegve szúrta fel az egyik közeledő csontvázat, ami méltatlan ropogással tört ripityára a súlyos fegyver alatt... Sikoltás, s a porcok, csontok, hús jellegzetes sercegve szakadó hangja... Majd hörgés, gurgulázva omló vér, s csönd... Ennyi történt összesen, a Nekromanta nem szenvedett sokat, halála kegyes és gyors volt, szakszerű kéz alatt lehelte ki lelkét, ontotta szét az a sok drága vért. Nem érzett semmi furcsát, némi szánalmat talán, s sajnálatot, hogy így végezte be, ilyen korán.
- Valahol tűz pislákolt, nem igaz? Kellene itt szénnek lennie...
- Minek? Megkapta, amit akart, felség. A nő meghalt. Menjünk.
* Presztízsből se akart egyetérteni a Pöröllyel, de feje mégis kurta bólintásra mozdult, konstatálva, hogy nem teljesen értette, mit is kívánt tenni az uralkodó. Felgyújtani a helyet talán? Esetleg üzenetet hagyni a holtaknak? Itt fekszem én, ki öt kéznek hála találkozott a teremtőjével, méltatlan?
- Egy perc, püspök atya. Maga jó a szakmájában, nem? Tudja jól hogy sosem a halál a lényeg, hanem a hír amit kivált.* A férfi talált szenet, s odahúzta a falhoz a már-már gyermeteg testet, felébe szép betűket róva a tüzelővel * - Meg is volnánk. Most már megkaphatnak amit akarnak, dél is és észak is.
* "MAGAMRA VONTAM A KIRÁLY HARAGJÁT" Arca keserű mosolyba fordult, kikívánkozott belőle a kérdés, hogy vajh mivel is vonta magára a haragot, ám aligha lett volna értelme ezt kimondania, egyszer utoljára végignézett még a sötét kis lukon (Keresve, hogy tán akad-e valami értékes), ám csakis szánalmat talált, azt is csak lelkében, nem a teremben.
- Várjon! * Csattant fel hirtelen Asael szava, ami megtorpanásra késztette egy pillanatra a vámpírt. * - Átadjuk, amiért jöttünk.
- Napfényen, kisasszony! Nem fogok itt vaklálni tovább! * Válaszolt foghéjról az uralkodó. Az senkit nem érdekelt, hogy nekik a sötét jobban imponált... Pár lépés, a barlangon kívül vakítóan erőltette bele magát a fény tágult pupilláiba, közömbösséggel figyelte csak azt, ahogy egy kövön helyét foglalta Gustáv, majd megszólalt. * - Akkor lássuk, miért fáradtak idáig.

Az út megdöbbentő csendben telik.
Arra számítottam, hogy a herceg visszataszító modora ráadásképpen tolakodó is lesz, most, hogy elnyújtott léptekkel áthaladunk Rennerbankon, Őfelsége mégis kifejezetten visszafogottan viselkedik. Néhányan udvariasan vagy éppen csipkelődve köszöntik, ő viszont nem hagyja magát provokálni. A gusztustalan mosolya megmarad, a részemről viszont sokkal szívesebben veszem ezt, mintha a hangját kellene hallanom.

Talán nem kellene meglepnie, hogy igazat szólt, amikor azt mondta, nem megyünk messze, de nem tudom letagadni, hogy így van: a szemöldököm megemelkedik, amikor megtorpanunk a vízmosásról árulkodó kőkávánál. Két jókora, szabálytalan szikla között kell majd átpréselődni, úgy tűnik: a benti sötétség majdhogynem kézzelfogható, mélyéről pedig pisla fényecske hunyorog szemközt velünk.
- Ha jól emlékszem, négy élőholt őrzi a harmadik lépésnél - csendül a királyi hang -; egy horpadásban várnak a falnál. Utána egy szellem szokott lenni, rajta még nem jutottam túl egyedül.
A boszorkánykölyök rögtön megfogja a dolog lényegét.
- Mindenkire jut egy élőholt, az talán menni fog és gyorsan túl lehetünk rajta - jegyzi meg, és kivételesen nem találok rá okot, hogy kötekedjem vele.
- Van esetleg valami javaslata?
- Mint valami népmese főgonosza - forgatja a szemét a démon is. Nem nehéz kitalálni, hogy a legkevésbé sincs lenyűgözve. - Nem mellesleg, 'szokott lenni?' Próbálta többször?
- Eddig háromszor. A maival együtt.
A meglepetéssel nem vagyok egyedül.
- Milyen nekromanta ez, hogy többször lehet megpróbálkozni a rejtekhelyének felfedezésével? - firtatja a Védelmező, furcsálkodó arckifejezését nem is igyekezvén rejtegetni.
A trónörökös arca meg se rezzen.
- Felettébb lusta nekromanta. Nem igazán akar semmit, csak nyugalmat így csak bedobálta az élőholtjait, ahogy tudta és esze ágában sincs változtatni vagy ellentámadni. Azt javaslom hogy a vámpír kiasszony és én menjünk előre, hogy belénk akadjanak először az élőholtjaik, püspök úr és zsoldos kisasszony segítenek visszaküldeni őket a halálba, a démon kisasszony pedig kitalál valamit a szellem ellen. Valamelyiküknek lenne ellenvetése?
- Nekem csak annyi lenne, hogy inkább Evának szólítson, mert a zsoldos kisasszonytól kilel a hideg - húzza a száját Kardenal főírnok megbízottja, mint egy kényeskedő bakfis. - Egyébként igyekszem fedezni a hátsójukat.
A páncélján át is látom, ahogy Hilde von Nebelturm megvonja az izmos vállát.
- Rendben, nekem nincs ellenemre. Milyen élőholtakról van szó?
- Zombik. De erősebbek, mint a hétköznapi járó-menők, amikkel volt már eddig is dolgunk, viszont butábbak is. Egyiket se irányítja közvetlenül.
Én nem szólok; nincs mit. Hanem egy mosolyt el kell fojtanom, ahogy a nőstény démon válaszát hallgatom.
'Ne szokjon hozzá, hogy délieket vezérelhet.'
Ha szerencsénk van, itt pusztul az átokfajzat.
Meg sem fordul a fejemben, mennyi tréfát lehetne kiolvasni a tényből, hogy ezalatt ezúttal Veronia királyát értem.

- Asael, most érzed a mágust? - tudakolja a vámpír kíváncsian, amaz pedig biccent.
- Igen, közepesen erős. A fény irányában.
Mintha nem is kellene ennél több, szokatlan egyetértésben indulunk neki: nincs időm elkalandozni fejben, mert alig pár lépéssel beljebb máris megpillantom az ellenség első szolgáit.
Ha nem látnám őket, a szag akkor is árulójukká válna: valóban zombinak tűnnek, noha ekkora nagy embert még élve is alig láttam. Egy teljes lábbal nagyobbak nálam legalább... lehet, hogy még többel. Nem tetszik az egész.
Mielőtt még hangot adhatnék a véleményemnek, ha egyáltalán, a harc máris a nyakunkon van - különös módon ahelyett, hogy egyszerre támadnának meg bárkit közülünk, a holtak egymástól elválva rontanak ránk.
Öreg hiba.
Utolsóként húzok fegyvert, és köríves vágással fogadom a támadót: a szentség vakító fénnyel mar a testébe, mély sebet ejtve rajta. Közel sem olyan eredményes azonban, mint reméltem; a szörnyeteg fel sem veszi a csapást. Két óriási markát felém nyújtja... alighanem meg akar fojtani.
Már csak ez hiányzott. Nem tetszik ez az állhatatosság, és az sem, hogy ezek szerint fel kellene darabolnom, hogy leálljon. Az viszont lehetetlen... fürge mozdulattal kerülnöm el az ujjait, átbújva a könyöke alatt, hogy az oldalához férjek. Át kell vágni a térdinait.
Bőgve zuhan el, ám a mellkasa még el se éri el a talajt, amikor ott terem a trónörökös: iszonyatos erővel sújt le a vastag nyakra, háromszor egymás után, akár egy képzetlen bakó. A fej elválik a testtől, s förtelmes zajjal félregurul.
Gustav felpillant.
- Ez megvolna, akkor már csak ő maradt.
Figyelem, ahogy előrelép, egyenesen a kísértet felé. Megborzongok. Ki nem állhatom a kísérteteket.
És Gustavot sem.
- Szóval, kisasszony? Hogy lehet egy jelenéssel elbánni?
- Hm.
Csendben figyelem, ahogyan a démon és a kísértet harcba szállnak: magam jól ismerem mind a két istentelenséget első kézből, mégis valahogyan leköt a villogó küzdelem: elgondolkodtat, miért is veszi emberszámba a két déli szörnyeteget a leendő uralkodó. Ilyen volna a természete, vagy csak próbára tesz? És ha igen, akkor melyikünket?
Az előttem lezajló párbaj nem különbözik attól, amit vártam, és bár továbbra sem kedvelem a démont, azon kapom magam, hogy megkönnyebbülök a győzelme láttán. Megváltoztam volna?
Ki van zárva. Egész egyszerűen csak minél előbb véget akarok vetni ennek a cirkusznak.

- Elfogytak az őrkutyáid, halottidéző! - vág a gondolataimba a herceg diadalmasan, s az előlépő nekromanta láttán felvonom a szemöldököm: első látásra nem különbözik ugyan a fajtájától, másodjára azonban számomra is nyilvánvalóvá válik, hogy csak egy taknyos kölyök. Húszéves sem lehet. Mi az ördögnek kellettünk ide mi? A leendő uralkodó egy leánnyal sem bír egymaga?
- Eh, hát persze - találja meg a hangját amaz. Ebben már nincs semmi különös: parasztleányka is lehetne a falunapi vásáron. - És most mi lesz? Börtön? Máglya?
Börtön? Naiv is, akár egy parasztlányka.
- Ezt a kegyelmet már rég eljátszottad, boszorka - suttogja fojtottan a király fia. - Nem fogunk addig hezitálni!
Ő sem teszi, mert csontvázak jelennek meg mellette szinte azonnal: felénk indulnak csörömpölve, én azonban nem óhajtok szembeszállni velük. Gustav a holtmágusra támad és én, hogy ebben segítsem, gyötrő fájdalmat szabadítok rá.
Előttem szárazon széthulló csontvázak, de a heves harcon keresztül is látom, ahogy a herceg megadja neki a kegyelemdöfést. Tiszta mozdulat, olyasvalakié, aki nem először öl. Halászkölyöktől szokatlan...
Rezzenéstelen figyelem, ahogy megtörli a pengét.
- Valahol tűz pislákolt, nem igaz? Kellene itt szénnek lennie...
Keresgélésbe fog, nekem pedig fegyelmeznem kell magam, hogy ne horkanjak fel.
- Minek? Megkapta, amit akart, felség. A nő meghalt. Menjünk.
- Egy perc, püspök atya - ellenkezik a kölyök, diadalmasan egyenesedve fel, hogy megtalálta, amit keresett. - Maga jó a szakmájában, nem? Tudja jól, hogy sosem a halál a lényeg, hanem a hír, amit kivált.
Némán figyelem, ahogy a falra firkál a hulla felett: fagyosan üres arckifejezéssel találhatja szemben magát, mire hajlandó megfordulni, a szigorúságom azonban a legkevesebb hatással sincs rá. Elindul kifelé.
- Meg is volnánk. Most már megkaphatnak, amit akarnak, Dél is és Észak is.
A démon késlekedés nélkül veti magát a lehetőségre.
- Várjon! Átadjuk, amiért jöttünk.
A lelkesedése nem használ.
- Napfényen, kisasszony! - visszhangzik Őfelsége hangja a barlang járatain végig. - Nem fogok itt vaklálni tovább!

A levegő is megállt egy pillanatra, mintha tényleg valami lényeges készülne elhangzani. Persze, lényeges volt, de nem volt túl sok esélyünk lényeges javulást elérni. Most, hogy megálltunk egy pillanatra és le tudtam nyugodni, sejtettem, hogy sokkal inkább feladatunk az, hogy megfigyeljük a herceg reakcióit.
- Nos? - Nézett rám várakozóan. Mély levegőt vettem.
Olyan benyomást kellett keltenem, ami nem csak engem, de Hellenburg minden polgárát jellemzi. Komolyan néztem rá.
- Gustav herceg, ki tudja találni a foglalkozásom?
A herceg alaposan végignézett. Ha érzékenyebb lennék a témára, biztos zavarna a dolog.
- Nyilván van valami oka hogy magát küldték, szóval azt mondanám diplomata. Zavarja, hogy harcolnia kellett? - Kérdezte úgy, mint ha tényleg érdekelné. Mellé lőtt, bár meg lettem volna a harc nélkül is. Azonnal válaszoltam, hogy ne hagyjak neki lehetőséget javításra.
- Nem, szó sincs erről. Nem bánom, hogy harcolnom kellett, mindent megtettem, amit követeltek tőlem. -
Tartottam egy pár másodperces szünetet, itt kellett megragadnom a lényeget. Halványan elmosolyodtam. Szórakoztatott a tudat, hogy ezt a nagyképű herceget is úgy vezethetem rá a dolgokra, mint a diákjaim.
- Árvaházi tanítónő vagyok, gyakorlatilag egy átlagos polgár. Egy szellem megsemmisítése nem nagy dolog, de ha egy átlagos polgárnak sikerül, gondolhatja mire képes a hadsereg. Régóta állunk külön. Tudja, mire akarok célozni, igaz?
Gustav is várt egy pillanatot, a többiek meg csendben vártak. Láttam rajta, hogy már fel volt készülve erre, amikor először találkoztunk vele. Egy hajszál választotta el a nevetéstől.
- Arra, hogy féljem és tiszteljem délt, mert ha a tanítónőik elbánnak egy szellemmel a hadseregük úgy mos el ahogy kedve tartja. Igaz?
Halkan nevettem kicsit. Egyből a lényegre, sőt tovább! Bürokrata lesz a javából.
- Ez nem hangzik rosszul, de egyelőre annyi elég lenne, hogy elismerje Délt, mint önálló államot.
Erre egy pillanatra súlyosabb csend következett, és szinte láttam magam előtt, amint Kather inkvizítor testhőmérséklete felkúszik közel a veszélyes tartományba, de nem fordultam meg. Le se vettem a szemem a hercegről.
- Árulás! Gondolhattam volna, hogy nem olyan egyszerű a mondanivalód, ha már egyszer hagytad magad az egész cirkuszon végigrángatni... Dél lázadó tartomány és nem érdemel más státuszt, akármilyen arcátlanul választja is meg a kérése tolmácsait a főherceg. - A Boszorkánypöröly méltatlankodása csak szélesebbre húzta a mosolyt az arcomon.
Ami jött, arra nem számítottam. Gustav hangosan, kellemetlen orgánumán nevetni, sőt, röhögni kezdett.
- Hallja ezt, püspök atya? Az elszabadult kocsikerék kijelenti, hogy ő mostantól külön fogat. Kisasszony, ha ennyin múlna hogy egy-egy rebellis főúr saját államot alapítson már minden vándor zsoldos király lenne. Tudja, hogy alapították a Veroniai Királyságot? Biztosan jól elmagyarázta a tanítványainak, nemde?
Ekkor láttam meg valamit Gustavon, amit kerestem. Valamit, ami olyan furcsa volt. A szemeiben. Nem egy pontba néztek, hanem cikáztak ide-oda. Pár millimétert csak. A nevetése, amit mondott, és ez a tekintet. Egyértelművé lett számomra: Gustav őrült.
Ez több dolgot is jelentett. Észak össze fog omlani, ha van még ott ép elméjű tanácsadó vagy kormányzó. Másrészt, esélyünk nincs itt nyerni. Harmadrészt, kiváló alkalmuk nyílt azt csinálni, amit akarunk, nekünk, délieknek.
Hilde nem vette ezt olyan jó néven. Futó pillantást vetettem rá. Nagyon elege volt a dologból, vicsorgott, és távozott volna már.
- Én ezt válasznak vélem, Asael. Távozhatunk?
Intettem neki, még egy utolsó próbát tennem kellett.
- Egy pillanat még, Hilde... Mondja meg, kedves Gustav, hogy melyik tartományúr tudott tizennyolc éven át ellenállni a királyság teljes seregének? Melyik tartományúr volt koronaherceg, amikor ezt megtette? Saját határunk van, saját királyunk, saját közigazgatásunk. Ha valaha vissza is veszik Hellenburgot - amit kétlek - soha nem tudják visszaállítani az emberek gondolkodását. Maguknak lenne könnyebb, őszintén. - Nem kellene semmit aláírnia. Az érveim megkérdőjelezhetetlenek. Mégis láttam, hogy nem fog engedni.
- Így van. Tizennyolc évig játszották hogy önállók, játszották hogy függetlenek és játszották hogy szabadok. De a játéknak vége, kisasszony. Javaslom ne kényelmesedjenek el a lopott fővárosukban a kikönyörgött határaik mögött a mondvacsinált királyuk vezetésével. - Szólt fenyegetően, de minket nem ijesztett meg. Engem biztos nem legalább is, tudtam, hogy mi a helyzet. Amire nem számítottam az a zsoldosnő reakciója volt. Az oldalvonalról, szépen halkan egyszerűen csak megjegyezte:
- És valószínűleg sokkal jobb királyok lennének azok a zsoldosok, mint te!
Én is annyira meglepődtem, mint Gustav. nem vette ilyen jó néven, felpattant, és beleállt a nő arcába.
- Parancsol, kisasszony? Kifogásolna valamit? - Tiszta volt már számomra, hogy Gustav beszámíthatatlan. Nem tudtam megfékezni az undorodott kifejezést, amire az arcom szép lassan torzult. Vicsorgott Hilde is, és nekem is látszhattak már a szemfogaim, még ha csak fele akkorák voltak, mint társamé is.
- Megtettünk mindent, távozzunk.
Nem is tudtam volna maradni tovább, hátat fordítottam a cirkuszba illő brigádnak - pedig az elején azt hittem, mi vagyunk azok - és bólintottam társamnak. Még a vállam fölött hátravetettem, bár nem tudom értő füleket talált-e.
- Nem, nem kell, hogy elismerje. Már messzebb vagyunk, mint magunk... Távozznuk, húgom.
Az északiak zavargása folytatódott, végül Gustav észrevette, hogy távoztunk. Utánunk kiabált, hangjában a szarkazmus és a gúny sem zavart már. Inkább sajnáltam.
- Isten áldja önöket. Vigyázzanak Hellenburg felé, igazán kár lenne két ilyen kiválló követért.
- Az Úr adjon bölcsességet a kormányzáshoz, Gustav! Többet, mint ami most van... - Bár félig hátra fordultam, a végét már csak Hilde hallhatta. Hangosan sóhajtottam. Amikor már kívül voltunk hallókörükön, Hilde feszülten nézett szét, majd megszólalt.
- Vissza kell jutnunk a határon túlra a lehető leggyorsabban. Nem lenne jó, ha egy utolsó őrjáratba botlanánk.
Ez visszarántott a valóságba, és tudatosult bennem, hogy ellenséges területen vagyunk. Gyorsan bólintottam.
- Egyetértek. Siessünk a parthoz, és gyorsan keressünk hajót vagy fogatot. Esetleg béreljünk lovat.
Majd megiramodtunk, hogy minnél gyorsabban elhagyhassuk ezt a bukásra átkozott földet...

...Mindezt pedig azért, hogy Hellenburgban azonnal a király elé rángassanak minket. Az izgatottabb volt, mint a diákjaim félévzáró vizsga előtt. Hilde azonnal letérdelt, én csak meghajoltam. Az én alkalmazóm a von Himmelreich család, ők meg nem követelik meg a térdelést.
- Őfelsége.
- Megérkeztünk, uram.
- Mit láttak? - Hilde közben felállt, mivel a király intett neki. Egyszerre csillogó szemekkel várta a történetünket, de pont ugyan annyira tűnt zaklatottnak is.
- Nem sokat, de kétségtelen, hogy Észak eljövendő királya jóval erősebb, mint amilyen egy halászfaluban nevelkedett fiatal férfi lehetne. - Hilde mondandója igaz volt, csak a lényeget hagyta ki. Bólintottam helyeslően, és kiegészítettem.
- Viszont, ha szabad ezt mondanom egy uraságról, valószínüleg félkegyelmű.
A király látszólag valami hasonló kaliberű dologra számított, ugyanis majd belefúrt a homlokomba a tekintetével.
- Hogy érti ezt, Asael kisasszony?
Hilde nem szólt közbe, nyilván nem akarta ezzel terhelni a királyt. Reméltem, hogy megerősít azért, ha megkérdőjeleznek.
- Egyenes leszek, uram: Nem sikerült tárgyalnunk vele konkrétumokról, ráadásul fel is használt minket a személyes bosszújára. Beszámíthatatlan, veszélyes ember.
- Beszámíthatatlan? Mint... Mint a kegyetlen őrültek? A törött elméjűek? - Kellemetlenül érintette a dolog a királyt, ez biztos, ugyanis nagyon, nagyon nehezen tudta csak összeszedni a gondolatait. Gyorsan megerősítettem, hogy ne érezze rosszul magát.
- Kiváló megfogalmazás, uram, nem mondhattam volna jobban magam se.
- Le tudnák írni, hogyan nézett ki? - Volt egy kellemetlen sejtésem. Úgy éreztem, hogy ez a sok kérdés mind-mind arra meg ki, hogy Rudenz megbizonyosodjon arról, hogy Gustav valamiféle rokona. No, persze rokona, merthogy Károly a nagybátyja volt, szóval Gustav az unokatestvére. De ennél többről lehetett szó.
- Fiatal, huszas éveiben lévő vonzó és karizmatikus férfi. Fekete haj, céltudatos tekintet, átlagos magasság és kiállás. Nem tűnik különösebben edzettnek, de jól bánik a karddal. - Soha sem emlékszem túl jól az arcokra, így Hilde sokat segített.
- Ahogy a társam mondja. Nem éreztem, de sejtem, hogy ért a mágiához. - Erősítettem meg. Rudenz a zubbonyába nyúlt, elővett egy tenyérnyi képet, ami egy nőt ábrázolt. Igen, ez könnyen lehetett volna Gustav is, ha az Úr máshogy gondolja az anyja méhében. Károlyt csak képen láttam, de rá is emlékeztetett valamennyire. Rossz előérzetem támadt.
- Látnak valami ismerőset? - A király kérdésére úgy tettem, mint aki mit sem sejt.
- Nagyon hasonló volt, a nő könnyen lehet az édesanyja vagy nővére.
A király leült, mintha csak azért tenné, hogy meg ne szédüljön a következő pillanatokban, majd közelebb tolta a képet.
- Nézze meg a hátoldalát, van rajta egy arany táblácska.
Óvatosan megfordítottam, a felirat pedig megcáfolt minden korábbi kétségemet. "Gretha von Hellenburg főhercegné, 24 évesen". Ez nem jelentett mást, minthogy Károly király sokkal jobban szerette a nővérét, mint az egészséges lenne. Kényelmetlen zavar lett úrrá rajtam, és félrefordítottam a fejem. Tudom, hogy gyakori dolog ez királyéknál, de rosszul ért, még is csak. De ez meg is magyarázza, miért lett Gustav herceg degenerált.
A társam se válaszolt, a király is kezdte magát kellemetlenül érezni.
- Volt valami neve? Amivel elrejtették. Csak nem Gustav hercegnek hívták a halászok között. - Folytatta a kérdéseket, hogy leplezze a zavarát.
- Wilhelm. - felelt kurtán Hilde.
- Gondolhattam volna. Így hívták gyermekként, így hívta az anyja... az anyám. Ez volt a neve, mielőtt eltűnt. - Ismét szünet következett, de már tudtam, mi fog történni.  - Maguk mit kezdenének ezzel az információval?
- Aligha kezdenék vele bármit is... - Társam nem volt járatos felsőbb körökben, és én is csak az etikakönyvekből tudtam, mekkora zavart okozhat egy ilyen hír. Sebesen feleltem.
- Jobb, ha a királyságban nem terjed el túlságosan. Mindannyiunk érdekében.
- Én is így gondolom. Így remélem nem kell parancsba adnom és maguktól is rájönnek hogy rajtam kívül senki nem tudhatja meg mit tapasztaltak. - Erősített meg a király. Időm se volt válaszolni, Hilde gyorsabban szólt.
- Természetesen. De uram, valami nagyon nincs rendben Gustavval, a hírszerzés szerint egyszerű halászfiúként nevelkedett, nem? - A kérdése jogos volt, korábban is zavarta, és teljesen helyén való volt feltenni. Miért volt Gustav ilyen tehetséges amikor harcra került a sor? Csak bólintottam, és feszülten figyeltem a királyt.
- Így mondták. Mire gondol, Hilde kisasszony?
- A vámpírok sok dolgot meg tudnak mondani a vérből, mikor találkoztunk Gustávval, pont vérzett. Távolabbról is egészen biztosan éreztem, de közelről ismét megbizonyosodtam róla , hogy az erő amit a vére cipel nem hétköznapi... Olyasféle ereje lehet, ha nem is tudnám megmondani, hogy miért, amivel egy évek óta képzett veterán Zsinati Gárdatag rendelkezhet, vagy esetleg egy kapitány.
- Én magam nem éreztem, hogy mágus lenne, de amit a harcok során láttam, az nem egy hétköznapi halász teljesítménye volt. - Egészítettem ki társam mondandóját mintegy megerősítve. Nagyon kíváncsi voltam, olyan tudásdémonosan kíváncsi, hogy mi lehet ez, de csalódnom kellett.
- Újabb talány és újabb fenyegetés. Nehéz időknek nézünk elébe. Köszönöm, igazán nagy szolgálatott tettek délnek és Hellenburgnak. - A király köszönete jól esett azért. A diákjaim büszkék lesznek rám biztos, majd amikor elmesélem.
- Nagyobbat, mint amilyet Gustav fog Északnak...
- Észak következő uralkodója előtt villogni feledhetetlen élmény volt. Rudenz úr, öröm volt szolgálni.
...És remélem, soha nem lesz dolgom többé azzal az arrogáns pojácával.
De amilyen a szerencsém, lehet, hogy az árvaházban már ott fog velem szemben ülni a padban, vigyorogni fog, és nem hagyja majd, hogy leadjam az anyagot...

Őfelsége leül az első sziklára ami elég nagy hogy széknek használhassa és várakozóan néz fel Asaelre.
- Nos?
- Gustav herceg, ki tudja találni a foglalkozásom? – hangzik a meglepő kérdés.
Gustav végignéz az előtte álló démonlányon, aztán megdörzsöli az állát.
- Nyilván van valami oka, hogy magát küldték, szóval azt mondanám diplomata. Zavarja, hogy harcolnia kellett?
Várakozás teljes csönd telepszik a most békésnek tűnő tájra.
- Nem, szó sincs erről. Nem bánom, hogy harcolnom kellett, mindent megtettem, amit követeltek tőlem. – jelenik meg egy mosoly a lány arcán.
- Árvaházi tanítónő vagyok, gyakorlatilag egy átlagos polgár. Egy szellem megsemmisítése nem nagy dolog, de ha egy átlagos polgárnak sikerül, gondolhatja mire képes a hadsereg. Régóta állunk külön. Tudja, mire akarok célozni, igaz?
Ez egyre érdekesebben hangzik. Lábamat egy kődarabra téve várom, hogy mire akar a démonlány kilyukadni.
- Arra, hogy féljem és tiszteljem délt, mert ha a tanítónőik elbánnak egy szellemmel a hadseregük úgy mos el ahogy kedve tartja. Igaz?
- Ez nem hangzik rosszul, - kuncog fel a démon, - de egyelőre annyi elég lenne, hogy elismerje Délt, mint önálló államot.
Nem kicsit leesik az állam, amikor kiböki végre mit akar. Vajon erre mit lép ez a pökhendi trónörökös jelölt?
- Árulás! Gondolhattam volna, hogy nem olyan egyszerű a mondanivalód, ha már egyszer hagytad magad az egész cirkuszon végigrángatni... Dél lázadó tartomány és nem érdemel más státuszt, akármilyen arcátlanul választja is meg a kérése tolmácsait a főherceg. – csattan fel a jól ismert arrogáns orgánum az inkvizítor felől. Csoda, hogy eddig bírta!
Gustav mellkasa hullámzani kezd, ahogy fogait kivillantva nevetni kezd.
- Hallja ezt, püspök atya? Az elszabadult kocsikerék kijelenti, hogy ő mostantól külön fogat. - mondja, de nem néz az atyára, továbbra is Asaelt figyeli. - Kisasszony, ha ennyin múlna, hogy egy-egy rebellis főúr saját államot alapítson, már minden vándor zsoldos király lenne. Tudja, hogy alapították a Veroniai Királyságot? Biztosan jól elmagyarázta a tanítványainak, nemde?
A vámpír nőre kapom a tekintetem, mert még hozzám is elér a fogcsikorgatása.
- Én ezt válasznak vélem, Asael. Távozhatunk?
- Egy pillanat még, Hilde. – emeli fel némileg higgadtabban Asael a kezét, türelemre intve társát. - Mondja meg, kedves Gustav, hogy melyik tartományúr tudott tizennyolc éven át ellenállni a királyság teljes seregének? Melyik tartományúr volt koronaherceg, amikor ezt megtette? Saját határunk van, saját királyunk, saját közigazgatásunk. Ha valaha vissza is veszik Hellenburgot - amit kétlek - soha nem tudják visszaállítani az emberek gondolkodását. Maguknak lenne könnyebb, őszintén.
- És valószínűleg sokkal jobb királyok lennének azok a zsoldosok, mint te! - mormogtam a fogaim között halkan, leragadva még a ficsúr előző gondolatmeneténél.
Én nem voltam elkötelezve egyik oldalnak sem, csak a megbízás számított, így kíváncsian vártam mivé fajul a dolog, de azért a kezem a fegyverem ügyében tartottam, kezdett melegedni a helyzet.
- Így van. Tizennyolc évig játszották, hogy önállók, játszották, hogy függetlenek és játszották, hogy szabadok. De a játéknak vége, kisasszony. Javaslom, ne kényelmesedjenek el a lopott fővárosukban a kikönyörgött határaik mögött a mondvacsinált királyuk vezetésével. – feleli a trónörökös Asaelnek, feláll és mélyen, elkerülhetetlenül az én szemembe néz. - Parancsol, kisasszony? Kifogásolna valamit? – kérdezi, ahogy arcából minden élet és minden érzelem kifut a fenyegetésen kívül.
- Megtettünk mindent, távozzunk. – hallok a háttérből egy hangot, valószínűleg a vámpírét, de most csak az előttem állóra figyelek s nem a déliek beszélgetésére.
- Kifogásolni? - vonom meg a vállam, állva a tekintetét. - Semmit, csak szerintem vesztegetjük az időnket. Indulhatnánk már.
Gustav egy lépést tesz előre felém.
- Nem tudom, hogy ki küldte és mire jogosította fel. Nem tudom, hogy ki maga és főleg nem, hogy kinek hiszi magát. De ha még egyszer megkérdőjelez engem, a döntéseimet vagy a trónra való jogosultságomat itt lesz eltemetve a nekromanta mellett. - arca nem változik, továbbra is érzelemmentes; a mondat befejeztével a déliek felé fordul és savanyúan elmosolyodik. - Isten áldja önöket. Vigyázzanak Hellenburg felé, igazán kár lenne két ilyen kiváló követért.
Mivel nem akarom, hogy nekem jöjjön hátra lépek, aztán összeszorított szájjal, faarccal hallgatom a fenyegetőzését.
Látom a szemén, hogy simán meg is tenné, bár ahhoz nekem is lenne pár szavam, azonban megölni még sem ölhetek meg egy leendő királyt. Inkább nem szólok semmit, de nem is kapom el a tekintetem.
~ Jól mondták a déliek, egyelőre nem vagy még te senki! ~
A démonlány a láthatóan dühös Hilde-vel elindulnak, de még visszaszól.
- Az Úr adjon bölcsességet a kormányzáshoz, Gustav! Többet, mint ami most van...
- Keservesen lassan, de a hölgy megtanulja, hol a helye – hallom Norven inkvizítor hangját és rá sem kell néznem, már tudom, hogy mit látok a képén. - Mindig erős hajlama volt arcátlankodni. A palotában majd meggyónja. Mit mond, hercegem? Carolusburg felségedre vár.
Sötét tekintettem visszonzom az inkvizítor kárörömét, de nem tetézem a helyzetet azzal, hogy válaszoljak nekik.
- Induljunk, püspök atya. Fräulein Amelia. - néz felém a herceg - Lovon jöttek?
Döbbenten meredek Gustav-ra, hiszen nem mondtam meg neki a rendes nevemet. Valami nagyon nem stimmel itt.
- Nem Amelia, Eva. - javítom ki gyorsan összehúzott szemmel, ahogy magamhoz térek.
- Hát hogyne! - legyint a herceg öntelt mosollyal. - Hozom a saját lovamat, a templom mellett találkozunk a falutól nem messze.
Nem örülök túlzottan, hogy így elszóltam magam, de késő bánat, különben sem óhajtok Gustav udvarában maradni sokáig, csak le kell szállítanom és még mindig él az Írnok engedélye, hogy akár erőszakkal is.
Szó nélkül indulok hát a lovamért, hogy aztán a templomnál, amit ide felé jövet már láttam, türelmesen várjam meg a herceg felbukkanását. Sok kellemetlen és undorító megbízásom volt már, de azt hiszem ez túltett mindegyiken. Elképzelésem sem volt, hogy mit fog ez az öntelt kölyök művelni az országgal, ha trónra emelik.
Az izgága egyházit igyekszem nem sok figyelemre méltatni, ha nem piszkál. Szerintem ők sem lesznek túl boldogak ezzel a felállással egyébként és ez máskor talán kárörömmel töltene el, de most valahogy még sem.
Még akkor sem, ha nem nehéz kiolvasni az inkvizítor szeméből, hogy mit gondolhat, de csak pimaszul vissza szemezek vele.
Gustav alig pár perc múlva tűnik fel egy legyesszürke lovon, alacsony, zömök hátason, valószínűleg igavonó fajta ám járásából egyáltalán nem tűnik úgy mintha valaha használták is volna arra.
- Induljunk hát! - bólint komolyan, most valahogy elhagyta az öntelt vigyorát.
Én is felülök a lóra, aztán megbökdösöm a lovam véknyát, hogy Gustav lova mögé kerüljek. Megpróbálok hátul maradni, jobb szemmel tartani mindkettőt.
- Mehetünk!
- Felség! – udvariaskodik Norven megindítva lovát.
Gustav meglepően jól igazítva lova lépését az atyáéhoz, hogy se előre ne vágjon, se le ne maradjon; ezt a magatartást folytatja egész úton.
Én is elindulok a sarkukban.
Csak a legszükségesebb szóváltás zajlik útközben, aztán, ahogy áthaladunk a főváros körgyűrűin Gustav érdeklődve körülnéz.
- Akkor hát kihez elsőnek? Ki fog fogadni?
- A Főírnokhoz kell mennünk, hogy kellőképp előkészítse fenséged váratlan felbukkanását. - léptetek most már Gustav mellé.
- Én a helyében Őszentsége áldását kérném elsőként, aminthogy az uralkodás terhét ő viseli atyádurad helyett magán, hercegem. Úgy való, hogy uralkodó az uralkodót köszöntse elsőként. – replikázik szinte azonnal Norven püspök.
Gunyorosan felhorkanok!
- És lehet nem örülnének egy hirtelen felbukkanó teherviselőnek. Jobb, ha olyanhoz megy a herceg, aki az apja mellett is ott állt és tudja mi ilyenkor a teendő. - feszültem meg.
- A püspökúrnak lesz igaza. A főírnok urat Amelia kisasszony majd odaküldi, és ő lehet az első, aki audienciát kap egyszerre két uralkodótól. Mutassa az utat! - bólint az egyházi felé.
- Még mindig Eva, de megmagyarázná, honnan veszi ezt az Amelia-t? - bukik ki belőle elsőre, miközben megcsóválom a fejem- - Szerintem semmiben nincs nagyobb igaza, mint nekem, de, nekem csak az volt a dolgom, hogy biztosítsam, eljut idáig, a többi már a Megbízóm dolga. - mondom komoran, bár sejthettem volna, hogy nem loptam be magam a trónörökös szívébe és már csak ezért sem kedvezne nekem.
Különben lehet nem is volt annyira okom a komorságra, mert végre megszabadulhattam cseppet sem kedvelt társaságuktól és a Főírnok által megszabott feladat meg teljesült, a fiú a városban van, innen már nem az én dolgom.
Hátra sem nézve megugratom a lovam és elválok kettősüktől a Torony felé tartva, hogy aztán bebocsátást kérjek a méltóságos megbízómhoz.
Egyenesen abba a szobába megyek, ahol legutóbb találkoztam a férfivel, aztán ha megpillantom nem is húzom az időt.
- Gustav herceg már a palotában van.
Darr feláll az asztalától, de nem tesz semmi hirtelen mozdulatot.
- Helyes. Örömmel látom, hogy teljesített egy ilyen egyszerű feladatot. Ha most megbocsát... - lép elő az asztal mögül.
Ösztönösen tartok ettől az alaktól (tudom, hogy milyen híre van) és hiába teljesítettem a megbízást, ahogy akarta, még is tiszta ideg vagyok, úgy megfeszülve, mint egy felhúzott íj.
~ Hát neked persze, hogy egyszerű volt itt a kényelemben, hogy a kisujjad sem kellett mozdítani. ~
Ahogy előlép, én oldalra húzódom.
- Tudta, hogy az egyház Norven püspököt küldte? - kérdezem halkan.
A Főírnok megáll egy pillanatra, de nem fordul felém.
- Nem. Nem tudtam. - azzal ellép mellettem, helyette pedig egy alacsony, kopaszodó férfi jelenik meg az ajtóban.
- Elnézést, a főírnok úrnak temérdek teendője van a királyi tanácsban. Ha jól sejtem önnek jár egy jutalom. Megegyeztek már Kardenal tanácsossal, hogy mi lenne az?
Kissé megkönnyebbülök, ahogy az Írnok eltávozik, de a helyette megjelenő férfinek csak a fejem rázom meg.
- Igen egyeztettünk róla, csak nem konkrétan. Majd tartozik nekem egy szívességgel.
- Akkor hát köszönjük a szolgálatát, fräulein. - felel a férfi, miközben karját kinyújtva jelzi, hogy ideje távoznom.
Nem kell biztatnia, örömmel távozom, azonban mégis morgolódom csöppet magamban, hogy ennyire smucig egy alak a megbízóm. Persze sokat számít, ha egy ilyen ember tartozik nekem egy szívességgel, nagyon is sokat számít, hiszen már körvonalazódik bennem, hogy mit kívánok majd a munkámért cserébe, de azért ennyi fáradozásért valami kézzelfogható dolognak, mondjuk egy zacskó aranynak is örültem volna. Biztos nem hiányzott volna a kincstárából.
Na, de örüljek, hogy épségben visszatértem és bár nem alakult túl jól az ismeretségem leendő királyunkkal, azért a fejem még a helyén van, gondolom Norven inkvizítor nagy bánatára.

* Gustav kis várakozás után leült egy nagyobb kőre. Tipikus királyi gesztus volt, álljanak az alattvalók, ő maga ülni fog. Nekidőlt a szikla kellemesen langyos falának, nem volt egy különösebben meleg nap a mai, de a napsugarak azért mégis felmelegítették egy kissé a kőóriást, csöppnyi komfortérzetet adva a lánynak.
- Nos?
* Szemöldöke felszaladt, a reakció pont olyan volt, mintha csak rájuk kellett volna várni a mesélés terén, pedig természetesen erről szó sem volt, Gustav maga volt annak az oka, hogy nem magyaráztak még el semmit. Akárhogyan is, hallgatott. Ez Asael asztala volt, nem az övé, tökéletes volt számára az, ha rendezte a dolgot a nő. Valószínűleg többet értek vele, mint magával..
- Gustav herceg, ki tudja találni a foglalkozásom?
* Tette fel a kérdést a démon. A népség hallgatott,, s figyelték, hogy merre is indult meg a beszélgetés. Ez utóbbi mondjuk nem volt számára különösebben kérdéses, sejtette nagyon jól, hogy mit is akart kihozni a démon ebből, s bölcsnek is találta a szándékot, ha igaz, egy kupac szarra pazarolni a bölcsességet furcsa lépés volt, s kétségtelenül felesleges is.
- Nyilván van valami oka hogy magát küldték, szóval azt mondanám diplomata. Zavarja, hogy harcolnia kellett?
- Nem, szó sincs erről. Nem bánom, hogy harcolnom kellett, mindent megtettem, amit követeltek tőlem. * A szünet jelentősége megkérdőjelezhetetlen volt, Asael habozott, majd egy kósza mosoly után folytatta. * - Árvaházi tanítónő vagyok, gyakorlatilag egy átlagos polgár. Egy szellem megsemmisítése nem nagy dolog, de ha egy átlagos polgárnak sikerül, gondolhatja mire képes a hadsereg. Régóta állunk külön. Tudja, mire akarok célozni, igaz?
- Arra, hogy féljem és tiszteljem délt, mert ha a tanítónőik elbánnak egy szellemmel a hadseregük úgy mos el ahogy kedve tartja. Igaz?
- Ez nem hangzik rosszul, de egyelőre annyi elég lenne, hogy elismerje Délt, mint önálló államot.
* Asael kissé felnevetett a herceg kérdésére. Nem volt teljesen biztos benne, hogy igazából valóban mókásnak találta, vagy csak helyesnek érezte a helyzet jelenlegivé formálódott helyzetben. Nagy levegő, majd végül a démonnő kimondta, hogy mi is volt igazából az a hatalmas titkos hír, amit el kellett hozniuk a pofátlan Gustavnak, s ami miatt mindenféle feles kálváriát kellett járniuk.
- Árulás! * Boszorkánypöröly reakciója nem lepte meg egy minimálisan sem, még csak szemét se fordította felé, tisztán látta lelki szemei előtt is a méltatlankodó arckifejezést, s a kidagadó ereket.* - Gondolhattam volna, hogy nem olyan egyszerű a mondanivalód, ha már egyszer hagytad magad az egész cirkuszon végigrángatni... Dél lázadó tartomány és nem érdemel más státuszt, akármilyen arcátlanul választja is meg a kérése tolmácsait a főherceg.
* Arca önkénytelenül csúszott át grimaszból egyre mélyebb vicsorgásba, végül észre sem véve, hogy ajkai semmit sem takartak agyaraiból, élénken villogtatva azt a a trónörökösre. Komoly lelkierő kellett ahhoz, hogy ne szögezze most rögtön a sziklafalhoz a férfit, csakis a józan gondolkodás tartotta vissza, illetve a tény, hogy tisztában volt a férfi kaliberével... Mit szóltak volna vajon a Déliek, ha kiderül, hogy megölte az Észkiak örökösét? Újabb háborút jelentett volna talán? Jelenleg egyébként is feleslegesnek tűnt ezen gondolkodni, ugyanis Gustav egyértelműsítette nemtetszését a dolog iránt.
- Hallja ezt, püspök atya? Az elszabadult kocsikerék kijelenti, hogy ő mostantól külön fogat. Kisasszony, ha ennyin múlna hogy egy-egy rebellis főúr saját államot alapítson már minden vándor zsoldos király lenne. Tudja, hogy alapították a Veroniai Királyságot? Biztosan jól elmagyarázta a tanítványainak, nemde?
* Vállait meglepő gyengédséggel rántotta meg, majd minden erejét abba fektette, hogy képes legyen arcát elfordítani Gustav utálóan égető képéről Asaelra. Próbálkozott, mindent megtett azért, hogy a lehető legjobban rejtse mérgét, ám sajnos ez nem sikerült sehogy sem, s végül kevésnek híján nyálat is szűrt a szavak mellett fogai között.
- Én ezt válasznak vélem, Asael. Távozhatunk?
- Egy pillanat még, Hilde. * Intett a Démon, amire is csak hallgatott, fehérre szorítva saját tenyerét lándzsáján, minden csepp vörösséget kipasszírozva tenyeréből. * - Mondja meg, kedves Gustav, hogy melyik tartományúr tudott tizennyolc éven át ellenállni a királyság teljes seregének? Melyik tartományúr volt koronaherceg, amikor ezt megtette? Saját határunk van, saját királyunk, saját közigazgatásunk. Ha valaha vissza is veszik Hellenburgot - amit kétlek - soha nem tudják visszaállítani az emberek gondolkodását. Maguknak lenne könnyebb, őszintén.
* Csak várakozott, szédelegve kapaszkodva önmagába. Nem volt sosem képes érzelmeinek kellő mértékű irányítására, minden vágya lett volna, hogy nekitámadjon a pökhendi uralkodóivadéknak, s hogy lecipelje magával a pokol mélyébe, akkor is, ha neki magának is mennie kell oda. Önuralmát csakis amiatt tudta megtartani, mert nem akarta magával rántani Délt is. Nem esett volna jól az országnak még egy fegyveres konfliktus, szükség volt most egy kis időre, hogy ismét összeszedhessék magukat az emberek. Dobogó, lüktető dobhártyája mögül még hallotta a zsoldost, nem igazán tudott most foglalkozni azzal, mit is mondott, de azért furcsának találta azt. Eddig olyasféle hitben volt, hogy Északot szolgálta, valami tanácstag küldöttje lehetett, hasonlók... Ezek szerint nem.
- És valószínűleg sokkal jobb királyok lennének azok a zsoldosok, mint te!
- Így van. Tizennyolc évig játszották hogy önállók, játszották hogy függetlenek és játszották hogy szabadok. De a játéknak vége, kisasszony. Javaslom ne kényelmesedjenek el a lopott fővárosukban a kikönyörgött határaik mögött a mondvacsinált királyuk vezetésével. * A király habozott, majd figyelme elfordult róluk. * - Parancsol, kisasszony? Kifogásolna valamit?
* Vicsora aligha tűnhetett el arcárról, törhetetlenül Asaelre grimaszolt, véletlenül se neki üzenve, nemes egyszerűséggel csak őt figyelve, mert egyetlen olyan pontja volt a környezetnek, ami nem indukálta sehogy sem, hogy felrobbanjon. Nagyot nyelt, majd megszólalt, amire is a másik bólintott.
- Megtettünk mindent, távozzunk.
- Nem, nem kell, hogy elismerje. Már messzebb vagyunk, mint magunk. Távozzunk, húgom.
* A jelenetek tovább formálódtak, Gustav kétségtelen agresszivitással viseltetett a zsoldos irányába, aki látszólag különösebb zavarodottság nélkül állta a sarat... Vagy legalábbis ezt mutatta. Hogy a lelkében mennyire is retteghetett, azt sajnos nem tudhatta véletlenül sem.
- Kifogásolni?  Semmit, csak szerintem vesztegetjük az időnket. Indulhatnánk már.
- Nem tudom, hogy ki küldte és mire jogosította fel. Nem tudom hogy ki maga és főleg nem hogy kinek hiszi magát. De ha még egyszer megkérdőjelez engem, a döntéseimet vagy a trónra való jogosultságomat itt lesz eltemetve a nekromanta mellett. * Gustav megfordult, majd feléjük szólt, ám aligha figyelt már arra, mit is mondott. * - Isten áldja önöket. Vigyázzanak Hellenburg felé, igazán kár lenne két ilyen kiváló követért.
* Már úton volt, nem foglalkozott az uralkodóval. Legszívesebben elővett volt egy tőrt, s beledöfte volna a saját kezébe, hogy legalább ne csak mérges legyen, hanem valami fájjon is. Kudarcot vallottak, tagadhatatlan kudarcot, s most kétemberes levert hadként kellett utazniuk haza, innen, a halál büdös könyökhajlatából, Rennerbankról, a semmi falujából.
- Az Úr adjon bölcsességet a kormányzáshoz, Gustav! * Asael kicsit várakozott, majd befejezte úgy, hogy csak ő maga hallja * - Többet, mint ami most van...
* Kétségtelenül így volt, a király aligha tűnt bölcsnek. Könnyűszerrel mondhatta volna azt, hogy tiszteletben tartja a kérést, biztosítva őket a jó kapcsolatokról. Mire Carolusburgba ér, aztán úgy cselekedhetett volna ahogy akar, nem tartotta volna semmi ígéret, akként cselekedhetett volna, ahogy kívánta... De nem... Tisztán és érthetően tudtukra adta, hogy mégis mik a tervei, s mindezt olyan módon, hogy teljesen tisztában volt vele, hogy nem fognak nekitámadni. Kellő távolságban fújtatva szólalt végül meg, továbbra is füstölögve az előzőek miatt.
- Vissza kell jutnunk a határon túlra a lehető leggyorsabban. Nem lenne jó, ha egy utolsó őrjáratba botlanánk.
- Egyetértek. Siessünk a parthoz, és gyorsan keressünk hajót vagy fogatot. Esetleg béreljünk lovat.


* Egy perc nem sok, annyi nyugtuk sem volt visszaérkezésük után. Szinte már rögtön, a kapuban egy küldönc várakozott rájuk topogva, s úgy nyalábolta fel párosukat, mintha csak erdőben gyűjtött rözsecsomók lettek volna. Az út egyenesen Rudenz felé vezetett, a férfi ismét a zsinatteremben várakozott rájuk, türelmetlenül járkálva fel és alá. Nem olyan ember látszatát keltette, mint aki tényleg egy diplomáciai üzenet válaszát várta, sokkalta inkább olyanét, mint aki azért járkált, hogy születő gyermeke fiú lesz-e vagy lány. Letérdelt, nem is foglalkozva azzal, hogy mennyire is poros volt még az úttól, majd élvezte egy tört pillanatig a pihenést, amit a pozíció jelentett. Ezek a mostani napok nagyon kifárasztották, minden életkedve és energiája úgy tűnt el, mint ahogy az meg van írva a nagykönyvben.
- Őfelsége.
- Megérkeztünk, uram.
- Mit láttak?
* Rudenz intett nekik, hogy kihúzhatják magukat. Felemelkedett. Lába nagyot roppant a mozdulattól, de valahogy mégis jól esett neki, s nem is zavartatta igazán magát. Furcsa szabadságot jelentett ennyire otthon lenni, pláne azok után, hogy bejárták a fél világot. Ha visszaér a parókiára, az lesz az első dolga, hogy tisztálkodás nélkül elheveredik majd félmeztelenségében az ágyában, s alszik... Estig, ha arról van szó.  
- Nem sokat, de kétségtelen, hogy Észak eljövendő királya jóval erősebb, mint amilyen egy halászfaluban nevelkedett fiatal férfi lehetne.
- Viszont, ha szabad ezt mondanom egy uraságról, valószínüleg félkegyelmű.
* Kicsit elgondolkodott, hogy miért is vélekedhetett így a démonnő. Gustav kétségtelenül nem volt a legbölcsebb teremtés, de emellett mégis könnyedén kihasználta őket a saját maga érdekében, valahogy ez nem olyasminek tűnt, amit egy félkegyelműtől várna, bár, nem is túlzottan sok visszamaradottal volt dolga eddig éltében, így aligha lehetett mérvadó a saját véleménye, inkább csak figyelte a démont, s Rudenzt is, akinek igazán felkeltette a figyelmét a kijelentés.
- Hogy érti ezt, Asael kisasszony?
- Egyenes leszek, uram: Nem sikerült tárgyalnunk vele konkrétumokról, ráadásul fel is használt minket a személyes bosszújára. Beszámíthatatlan, veszélyes ember.
- Beszámíthatatlan? Mint... * A király kicsit kereste a szavakat, majd végül folytatta * - Mint a kegyetlen őrültek? A törött elméjűek?
- Kiváló megfogalmazás, uram, nem mondhattam volna jobban magam se.
* Erre gondolt hát. Kicsit mérlegelve a helyzetet, valóban volt ráció a feltételezésben, ha igaz, eddig sosem hallott ilyesféle félkegyelműek létezéséről. Talán később rákérdez majd valahol erre, hogy miként is lehet felismerni az ilyen embereket, s hogy miféle módon érdemes őket kezelni. Asael biztos értett ehhez, ugyanis könnyeden kiismerte Gustav valódi természetét, már, a látottak alapján.
- Le tudnák írni, hogyan nézett ki?
- Fiatal, húszas éveiben lévő vonzó és karizmatikus férfi. Fekete haj, céltudatos tekintet, átlagos magasság és kiállás. Nem tűnik különösebben edzettnek, de jól bánik a karddal.
* Vette át röviden a szót egy pillanatra. Na, nem azért, mert ne bízott volna meg Asaelben, erről szó sem volt. Nemes egyszerűséggel kezdte magát úgy érezni, mintha nem is kellett volna oda, s legalább egy minimálisan menteni akarta a helyzetét azzal, hogy egy kicsit hasznosnak bizonyult.
- Ahogy a társam mondja. Nem éreztem, de sejtem, hogy ért a mágiához.
* A király kis keresgélés után egy szép, aranykeretes képet vett elő, egy miniatúrát egy hölggyel rajta. Fekete haj, markáns, már-már férfias arcvonal, sötét tekintetés, s eltökélt arckifejezés. Pillanata sem kellett gondolkodnia, azonnal felismerte a hasonlóságot, ám nem tudta, hogy mennyire volt ez több a puszta véletlennél. Nem sokára a kérdés is követte, s így pillanatra bölcsebbnek találta, ha nem szólalt meg, ugyanis félt, hogy érzelmei eluralkodnak rajta. Szemei Asaelre fordultak.
- Látnak valami ismerőset?
- Nagyon hasonló volt, a nő könnyen lehet az édesanyja vagy nővére.
- Nézze meg a hátoldalát, van rajta egy arany táblácska.
* Rudenz helyet foglalt, majd kifürkészhetetlen arckifejezéssel folytatta, kissé közelebb tolva párosuk felé a miniatúrát. Figyelte, ahogy a démon elolvasta azt, majd menten el is fordult, mint aki olyasféle dolgot látott, ami nem illett tekintet elé. Közelebb lépett, majd ő is rápillantott a hátuljára. Gretha von Hellenburg. Arca csak oly megfejthetetlen ábrázatot vett fel mint Reudenzé, majd kezeit keresztbe téve ölelte vállához a lándzsáját. Nem tudta, hogy mit kellett volna éreznie, nem volt ritka a vámpírok között a vérfertőzés, de azért a testvérek közötti (ilyesféle) kapcsolat nagyon-nagyon ritka volt, s valahogy nem tudta elképzelni, hogy ez az egész hogyan is történhetett meg Carolus Rex és Gretha között... Csak figyelt és várakozott, kelletlenül hallgatva. A varázst végül a király törte meg.
- Volt valami neve? Amivel elrejtették. Csak nem Gustav hercegnek hívták a halászok között
- Wilhelm.
- Gondolhattam volna. Így hívták gyermekként, így hívta az anyja... az anyám. Ez volt a neve, mielőtt eltűnt. * A király hosszasan bámulta őket, kezei összekulcsolt erődje mögé bújva. * - Maguk mit kezdenének ezzel az információval?
* Nagyszerű kérdés volt, ám véleménye szerint felesleges is. Az ilyesmi ismeretek csakis árthattak az országnak, s bár a szégyen zömében Gustavot érte volna, annak hatása Rudenzre sem lehetett megkérdőjelezhető, az ismeretnek titokban kellett maradnia. Vajon mit érezhetett az uralkodó ekkora árulás után?
- Aligha kezdenék vele bármit is...
- Jobb, ha a királyságban nem terjed el túlságosan. Mindannyiunk érdekében.
- Én is így gondolom. Így remélem nem kell parancsba adnom és maguktól is rájönnek hogy rajtam kívül senki nem tudhatja meg mit tapasztaltak.
* Rudenz kurtán bólintott. Gesztusában egyként vegyült kérése létének természetessége, s az is, hogy emellett mégis hálás volt, hogy nem szándékoztak beszélni a kialakult rettenetesen kényes helyzetről... Talán itt vége is lehetett volna ennek, de valami nem hagyta nyugodni, s végül szakadva szólalt fel belőle a szó.
- Természetesen. * Bólintott kurtán, jelezve, hogy sosem volt szándékában kiadni a titkokat, amiknek birtokába jutottak az Északi kirándulásnak hála. * - De uram, valami nagyon nincs rendben Gustavval, a hírszerzés szerint egyszerű halászfiúként nevelkedett, nem?
- Így mondták. Mire gondol, Hilde kisasszony?
- A vámpírok sok dolgot meg tudnak mondani a vérből, mikor találkoztunk Gustávval, pont vérzett. Távolabbról is egészen biztosan éreztem, de közelről ismét megbizonyosodtam róla , hogy az erő amit a vére cipel nem hétköznapi... Olyasféle ereje lehet, ha nem is tudnám megmondani, hogy miért, amivel egy évek óta képzett veterán Zsinati Gárdatag rendelkezhet, vagy esetleg egy kapitány.
* Mellkasa könnyeden emelkedett és süllyedt végre, kiadta magából az aggodalmait, s most már a király is tudtában volt a felfedezésnek, mely miatt messze túl sokáig aggódott. Valami abszolút nem volt rendben, egyértelmű volt a sumákolás, s bele sem mert gondolni, hogy mi történhetett. Nem akadt Veronián egyetlen olyan mester sem, aki megtanította volna Gustávot a harcra így, s pláne nem Wilhelmet, a halászfiút. Valami rettenetes titoknak kellett rejtőzni a mélyben, ám ezt kihalászni már nem az ő dolguk volt.
- Én magam nem éreztem, hogy mágus lenne, de amit a harcok során láttam, az nem egy hétköznapi halász teljesítménye volt.
- Újabb talány és újabb fenyegetés. Nehéz időknek nézünk elébe. Köszönöm, igazán nagy szolgálatot tettek délnek és Hellenburgnak.
* Valóban így lett volna? Csakis kudarcot érzett, s annak a marón nyaldosó, vissza-visszatérő keserűségét. Semmit nem értek el, bár, lehet nem is tárgyalni mentek igazán, hanem csak megismerni Gustavot... Ezen esetben igenis sikeresek voltak, de természetesen ezt nem kötötte az orrukra Rudenz, ahhoz túlzottan rafkós volt.
- Nagyobbat, mint amilyet Gustav fog Északnak...
- Észak következő uralkodója előtt villogni feledhetetlen élmény volt. Rudenz úr, öröm volt szolgálni.
* Még utoljára kurtán meghajolt, majd kihátrált a zsinati teremből, megérintve annak ajtaját a kimenetel közben... Valaki hiányzott onnan... Valaki.

Mire - utolsóként - kiérek a gyér, téli fénybe, a leendő uralkodó már egy kő lapos tetején ücsörög, állva a követek pillantását.
- Nyilván van valami oka hogy magát küldték, szóval azt mondanám, diplomata. Zavarja, hogy harcolnia kellett?
Szenvtelennek tűnik, és különös módon most az egyszer mindenki más is.
- Nem, szó sincs erről - rázza vörös üstökű fejét a nőstény démon. - Nem bánom, hogy harcolnom kellett, mindent megtettem, amit követeltek tőlem.
Mind őt nézzük, amit mosollyal nyugtáz.
- Árvaházi tanítónő vagyok, gyakorlatilag egy átlagos polgár. Egy szellem megsemmisítése nem nagy dolog, de ha egy átlagos polgárnak sikerül, gondolhatja, mire képes a hadsereg. Régóta állunk külön. Tudja, mire akarok célozni, igaz?
A herceg megőrzi a hidegvérét.
- Arra, hogy féljem és tiszteljem Délt, mert ha a tanítónőik elbánnak egy szellemmel a hadseregük úgy mos el ahogy kedve tartja. Igaz?
Délt? Nem >Delet...?<, pattan fel bennem egy abszurd gondolat, és a szemöldökeim közé ráncok gyűrődnek, ahogy próbálom elhessegetni azt. Egészen biztos vagyok benne, hogy Delet...
?!Kit érdekel?!
Nevetnem kell a gondolatra, hogy az egész alighanem azért jutott eszembe, mert tudatosult bennem, hogy egy hivatásos tanító is jelen van. Aki egyszer deák volt, az deák is marad... még ha a katedrán egy szarvas-szárnyas démon is ücsörög.
Elhessegetem az érzést, épp elég fürgén ahhoz, hogy halljam, ahogy a követ válaszol.
- Ez nem hangzik rosszul, de egyelőre annyi elég lenne, hogy elismerje Délt, mint önálló államot.
- Árulás! - horkanok föl, most először szólalva meg, mióta kiértünk. - Gondolhattam volna, hogy nem olyan egyszerű a mondanivalód, ha már egyszer hagytad magad az egész cirkuszon végigrángatni... Dél lázadó tartomány és nem érdemel más státuszt, akármilyen arcátlanul választja is meg a kérése tolmácsait a főherceg.
Őfelsége felkuncog, mint aki vakmerő ostobaságnak szemtanúja éppen.
- Hallja ezt, püspök atya? Az elszabadult kocsikerék kijelenti, hogy ő mostantól külön fogat. Kisasszony, ha ennyin múlna, hogy egy-egy rebellis főúr saját államot alapítson, már minden vándor zsoldos király lenne. Tudja, hogy alapították a Veroniai Királyságot? Biztosan jól elmagyarázta a tanítványainak, nemde?
Hilde von Nebelturm ábrázatán újra feltűnik a szörnyűséges, vadállati grimasz, és én kelletlenül veszem tudomásul, hogy az ember hiába teremtetett uralkodásra minden bestia felett, ugyanúgy meghűl bennem a vér a láttán, ahogy azelőtt, hogy vámpírt öltem volna.
- Én ezt válasznak vélem, Asael - acsarogja. - Távozhatunk?
- Egy pillanat még, Hilde - inti csöndre komolyan a társa. - Mondja meg, kedves Gustav, hogy melyik tartományúr tudott tizennyolc éven át ellenállni a királyság teljes seregének? Melyik tartományúr volt koronaherceg, amikor ezt megtette? Saját határunk van, saját királyunk, saját közigazgatásunk. Ha valaha vissza is veszik Hellenburgot - amit kétlek - soha nem tudják visszaállítani az emberek gondolkodását. Maguknak lenne könnyebb, őszintén.
- Így van - feleli. - Tizennyolc évig játszották hogy önállók, játszották hogy függetlenek és játszották hogy szabadok. De a játéknak vége, kisasszony. Javaslom ne kényelmesedjenek el a lopott fővárosukban a kikönyörgött határaik mögött a mondvacsinált királyuk vezetésével.
Nekem is feltűnt, hogy a boszorkánykölyök mormog magában valamit, engem azonban a két követ foglalt le; a herceg, úgy tűnik, sokkal több felé képes figyelni.
Vagy csak ifjabb, és jobb a füle.
- Parancsol, kisasszony? - dörgi hirtelen, sima mozdulattal egyenesedve fel. Kifogásolna valamit?
A déliek nem kérnek a vásári medvetáncból.
- Megtettünk mindent, távozzunk.
- Nem, nem kell, hogy elismerje. Már messzebb vagyunk, mint magunk. Távozzunk, húgom.
A szemem sarkából látom, hogy szedelődzködnek, mégis a zsoldosra figyelek inkább.
- Kifogásolni? - feleli. - Semmit, csak szerintem vesztegetjük az időnket. Indulhatnánk már.
Micsoda bolond!
Felvonom a szemöldököm, mint akit kíváncsivá tett a fordulat, de máskülönben nem moccanok. Őfelségének nem tetszik a világi megbízott modora.
Ez egyszer nem hibáztatom.
- Nem tudom, hogy ki küldte és mire jogosította fel - lép veszedelmesen közel a nőhöz, hátrálni kényszerítve azt. - Nem tudom, hogy ki maga és főleg, hogy kinek hiszi magát. De ha még egyszer megkérdőjelez engem, a döntéseimet vagy a trónra való jogosultságomat itt lesz eltemetve a nekromanta mellett.
Hívatlan vendégeinknek mosoly jut: olyan emberé, aki hosszú időre napon felejtett tejbe ivott.
- Isten áldja önöket. Vigyázzanak Hellenburg felé, igazán kár lenne két ilyen kiváló követért.
Csak a démon fordul hátra.
- Az Úr adjon bölcsességet a kormányzáshoz, Gustav!
Eztán csend.
Merthogy a zsoldos befogta a száját.
- Keservesen lassan, de a hölgy megtanulja, hol a helye - ajándékozom meg egy rosszmájú mosollyal a zsoldost a koronaherceg háta mögül. - Mindig erős hajlama volt arcátlankodni. A palotában majd meggyónja. Mit mond, hercegem? Carolusburg felségedre vár.
- Induljunk, püspök atya. Fräulein Amelia. Lovon jöttek?
Bólintok, az idegen nevet elengedve a fülem mellett, a tulajdonos azonban láthatólag megdöbben.
- Nem Amelia, Eva.
Kevésen múlik, hogy Gustav kinevesse.
- Hát hogyne! - legyinti, ügyet sem vetve a tiltakozásra. - Hozom a saját lovamat, a templom mellett találkozunk a falutól nem messze.


Nem kell sok idő, hogy átsétáljak a cölöpházak közt a fogadó apró istállójáig; unatkozó lovam sóváran dörgöli a pofáját hozzám száraz kenyér, alma vagy hasonló reményében, ám ezúttal ki kell ábrándítanom.
Ráérős lépésben kopogunk a deszkaúton, egészen a templomig: az ott várakozó zsoldost csak egy rövid, gunyoros pillantásra méltatom.
Szóval Amelia, mi?
Szótlanul léptetek el a templom előtt, körbejárom kíváncsian; nem is annyira a szerény, szürke falú és alacsony épület köt le, inkább csak a lovam mozgatása. Pihent izmainak át kell melegedniük, mielőtt útnak indulunk.

A herceg nem várat soká: egyszerű, zömök lovon érkezik a házuk felől szinte azonnal. Az állat alacsony és biztos léptűnek látszik, gömbölyű orra és kerek, erős idomai arra utalnak, hogy sodort vagy hidegvérű lehet, mégis könnyebben mozog, mint amelyek szekér előtt töltötték az életüket.
- Induljunk hát! - szól Gustav, elfelé fordítva a lova fejét. A zsoldos majdhogynem egykedvűen biccent rá.
- Mehetünk.
- Felség - biccentek magam is kurtán, aztán utazóügetésbe váltok; kedvem volna vágtára fogni, hogy lássam, milyen lovas a leendő uralkodó, de visszafogom a kíváncsiságomat.
Nincs itt az ideje a kakaskodásnak. Akkor sem - sőt, különösen akkor -, ha biztos vagyok benne, hogy énnálam nem lehet különb.
A leendő uralkodó kitűnő hallásról és ritmusérzékről tesz tanúbizonyságot, mert könnyedén igazítja az enyémhez a lépte ütemét: mellettem marad az úton, mint aki társalogni óhajt, mégsem szól egy árva szót sem.
Nem erőltetem.

Örök igazság, hogy a hazaút mindig rövidebbnek érződik az odaútnál; álomszerűen hamar ügetünk át a Főváros büszke kapuján, rá sem hederítve az őrségre. Ők sem szentelnek nekünk sok figyelmet.
Mosolyognom kell, de ahogy megtorpanunk az első széles, kissé felporzó téren, a gesztus leolvad a képemről. Szomjas vagyok.
- Akkor hát kihez elsőnek? - egyenesedik ki a nyergében Őfelsége. - Ki fog fogadni?
- A Főírnokhoz kell mennünk, hogy kellőképp előkészítse fenséged váratlan felbukkanását - szól Amelia kisasszony, akármit is jelentsen ez.
Természetesen nem értünk egyet.
- Én a helyében Őszentsége áldását kérném elsőként, aminthogy az uralkodás terhét ő viseli atyádurad helyett magán, hercegem - jegyzem meg, nem különösebben hangosan. - Úgy való, hogy uralkodó az uralkodót köszöntse elsőként.
A boszorkánykölyök sértetten horkant föl.
- És lehet, nem örülnének egy hirtelen felbukkanó teherviselőnek. Jobb, ha olyanhoz megy a herceg, aki az apja mellett is ott állt és tudja mi ilyenkor a teendő.
Furcsálkodva nézek rá: valóban arra intette a leendő királyt, legyen tekintettel arra, hogy az országot most irányítók vajon örülnek-e majd a felbukkanásának?
Mielőtt azonban ennek hangot adhatnék, a herceg döntésre jut.
- A püspök úrnak lesz igaza. A főírnok urat Amelia kisasszony majd odaküldi, és ő lehet az első, aki audienciát kap egyszerre két uralkodótól. Mutassa az utat!
A parancs az parancs, szoknom kell hozzá, hogy hamarosan koronát fog viselni ez a kellemetlen ifjú: megfordítom a lovam, anélkül, hogy biccentésre méltatnám a nőt, noha a hátam mögül még hallom, ahogy méltatlankodik.
Elindulok a palota felé, át a gyűrűkön, ahogyan a herceg kérte és mert úgy sejtem - talán helytelenül -, hogy most jár először erre, elviszem arrafelé, amerre a legszebbek a kertek. Tél derekán járunk, mégis van báj Carolusburgban: nincs az a zord idő, amely a főváros szépségét teljesen elvehetné.
A palota csupasz, reggeli jegétől megfosztott lépcsőin fordulok először a király fia felé.
A legelső belső csarnokban másodszor.
- Üdvözlöm a fővárosi királyi palotában, hercegem.
A fiatalember kíváncsian néz körbe.
- Ez lenne hát a királyság márványszíve, ahol a döntések születnek. Úgy hallottam, apám sokat időzött itt, többet, mint egy háborúban tanácsos.
Bólintok.
- Ez, felség. Őfelsége rengeteg időt töltött itt, valóban, Isten nyugosztalja. Így is csatában esett el.
Komolyan fordul rám a tekintete, elhagyva új otthona falait.
- Ne várassuk meg a szentatyát. Apámról még bőven sok időnk lesz beszélni ezek után.
Felnőtt férfihoz nem való, hogy hosszasan érzékenykedjen. Amikor annyi idős voltam, mint most Gustav, én is így gondoltam.
- Kövessen, herceg.
Megindulunk a pápa termei felé.

Őszentsége mintha el sem mozdult volna az asztalától, mióta útnak indított: a különbség mindössze annyi, hogy jókora íróasztalán megszaporodtak a lapok, nem egyen az összetéveszthetetlen, saját pecsétjével azóta.
Érkeztünkre fölnéz a munkájából: ahogy megpillantja az új uralkodót, fiatalos lendülettel ugrik fel ültéből.
- Isten hozta a Fővárosban, Gustav herceg! - nyújta gyűrűs kezét az ifjúnak.
Amaz előírásos alázattal csókol kezet.
- Szentatyám!
- Biztosan számos kérdése van... - kezdené Sixtus, ám a koronaherceg udvariatlanul a szavába vág.
- Igazából egyetlen kérdésem lenne, szentatyám - szól, s a hangja furcsamód mentes a pimaszságtól. - Fáradt vagyok, hosszú nap áll mögöttünk és a tengerek halbűze és az út pora tapad rám. Azt kérdezném, hol pihenhetem ki az út fáradalmait.
Tiszteletlensége fölhergel egy kissé, a pápa azonban nagyvonalúan biccent. Emelt hangú parancsára fiatal kölyök szalad be: távolról is könnyű felismerni a palotaszolgák jellegzetes libériájáról.
- Kísérd el a herceget a szállására és gondoskodj a kényelméről.
Hosszúnak tűnő csend: magam elé képzelem a folyosót hosszú, bíborvörös futószőnyegével, amelyen a herceg végighalad termei felé, olajfestmények, faliszőttesek, fáklyatartók és csillogó-villogó, tollforgóval ékes lovagi páncélok közt...
A pápa hangja ránt vissza a valóságba.
- Köszönöm, Kather - sóhajt fáradtan. - Tudtam, hogy magára számíthatok, még ha az egész világ a feje tetejére áll is.
Aggodalmasan nézek az egyházfőre.
- Jól érzi magát, szentatyám?
Elcsigázottnak látom, és ő egyetlen percig sem tagadja az igazságomat.
- Fáradt vagyok, Kather - sóhajtja. - Tudja, pápának és királynak lenni egyszerre nem embernek való munka. De talán visszatérhetek ahhoz, amihez még értek így, hogy ez a kölyökkirály elfoglalja atyja trónját.
- Sajnálom, szentatyám. Pihenőt érdemelne.
Hosszan nézzük egymást: szokásos derűje ezúttal sem hagyja el, noha egy pillanatra mintha halványabbnak tetszene.
- Maga volt vele valamennyit - szól aztán. - Milyen jövőt jósol a királyságnak?
Kissé töprengek - a tekintetébe kapaszkodva az enyémmel -, aztán halványan megrázom a fejem.
Sóhajtok.
- Nem tudom, szentséged - jegyzem meg vonakodva. Magam is kihallom a hangomból az ürességet. - És ez a bizonytalanság az egyetlen, amely egy kissé megnyugtat...

No akkor itt a menet vége, remélem mindenki kellően megutálta észak új, ifjú királyát. A koronázás ügyében az érintettek kereshetnek esetleg élmény lejátszására. Addig is a jutalom: 200 TP, 2000 váltó

Hilde, Asael:

Név: Királyi Regaliajuss Oklevél
Leírás: Rudenz király adománya, amely minden mesélő vezette játék után 20%-al több pénzjutalomra jogosít.

Nor:

Név: Pápai Megbízólevél
Leírás: A Successio alatt használthoz hasonló levél, amely a játék során egyszer a pápa személyes küldöttjének jogaival ruház fel, így az egyházi személyeknek kötelessége feljebbvalójuknak elismerni rangtól függetlenül. A világi személyek hozzáállásuktól függően reagálnak.

Amy:

Név: Királyi Amnesztialevél
Leírás: Darion Kardenal ajándéka, egy okmány amely a játék során egyszer felment minden, a törvény ellen elkövetett bűn alól és a játék idejére érinthetetlen leszel a világi fennhatóság számára.