Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  …

Comments: 4

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Vas. Jan. 01, 2017 7:59 pm

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Megfeszülnek az izmok, az izzadtság hidegen szalad le a komoly számításokat futtató fej halántékán. Két tízes szintű karakter, egy győztes, egy vesztes. A feladat egyszerű, minden játékos kiválaszt egy tetszőleges olyan kasztot, mely nem egyezik a saját vagy multizott karaktere kasztjával, majd egy választott társával leharcolnak egy azonnali hosszúságú csatát. Mik hát a szabályok?

- Mindkettő kari 10-es szinten van, alap felszerelés (Ha kérdésetek van erről, kérdezzetek), semmi pályázott skill, minden képesség 10-es szintig.
- Semmi tárgya vagy gyógyital
- Kérlek használjatok képességeket
- Nincs másodlagos kaszt, csakis elsődleges.
- Nincs állat, nincs útból származó bónusz.
- Nincs személyes passzív, csakis képességből származó passzív.
- Győztest döntsétek el egymás között, nincs jelentősége. Ha vitás a kérdés, rám is hagyhatjátok vagy lehet döntetlen a végeredmény.
- Egyelőre ne használjatok olyan kasztokat, amik szociális kasztok, ugyanis erős hátrányban vannak a többiekhez képest (Ez nem tiltott, csak nem ajánlott)
- Nem várom el, hogy legyen történet a harc mögött, de emellett kifejezetten értékelem, ha akad.
- A megjelenített karik lehetnek történelmi személyek, más franchiseökból szereplők, saját kitalált OC-k, akármi, de a lényeg az, hogy a játék nem kanon.
- Ha kérdésetek van, keressetek meg engem kérlek.

Jutalom: 1500 Váltó és egy gyenge gyógyital.
Határidő: 9. éjfél

Felhasználó profiljának megtekintése

2PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Pént. Jan. 06, 2017 12:14 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Apokalipszis
Irasabeth Anudd angh-Jahad királynő vs. Halál, a Negyedik Lovas


PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Afb6300f53c6b221e107bd87d15886de

Az ég felhői vörösbe borultak, s légióim, mint a madárrajok köröztek Hellenburg romjai fölött. A csata a végéhez közeledett, betörtünk a belső városba is, s alig néhány épület tartotta magát. Leráztam a kardomról a vért és a nagytemplom felé sétáltam. Nem volt fontos stratégiai pont, ám mégis jól esett volna, ha egyenlővé tehetem a földdel, hogy már semmi se emlékeztesse az embereket a reményre és Isten kegyelmére. Itt már csak az én kegyelmemben bízhattak… De én sosem kegyelmezek senkinek. Ez volt az utolsó csata, Veronia alkonya, mi egyszer az angyalok királysága volt, majd az emberek örökölték, most egészében a miénk, a sötétség és a bűn gyermekeié lesz.
A nagytemplom ajtaját még védeni próbálták... Cöhh, szánalmas kis senkik, hogy merészelnek az utamba állni? Láttam a szemükben a rettegést ahogyan felséges és förtelmes alakomra néztek, melynek szépsége egyenlő volt a kínzó pokol ígéretével. Pallosomat könnyedén a jobbomban tartva idéztem meg egy forró lökéshullámot, ami betörte a nagytemplom már így is félig leszakadt, töredezett ajtaját és vele együtt belökte annak az őreit is... A földön fekve próbálták összeszedni magukat, hogy még felállhassanak, de nem hagytam nekik. Pengém mélyre hatolt a testükben, egyetlen elegáns szúrással, ahogyan belépten a templomba, ami már csak régi árnyéka volt önmagának. Nem éreztem a szentség hányingerkeldő tisztaságát sem, illetve éreztem, de a forrása nem maga a templom volt, hanem a bent álló koszos félangyal. Vörösre rúzsozott ajkam gonosz mosolyra húzódott, ahogyan lenyaltam a széléről a ráfröccsent vért. Talán végre méltó ellenfélre lelek… Az emberek félelme és gyengesége olyan kiábrándító.
- Ez az Úr háza, kígyófajzat. Itt téged nem látnak szívesen. - szólalt meg a nefilim nő saját fenkölt szentségének teljes tudatában. Gyomorforgató volt látni, hogy azt hiszi, jobbak nálunk, tiszták és közel állnak Istenhez, mikor ugyanolyan gyarlók voltak, mint az emberek, vagy akár mi, de inkább éltek a saját hazugságaik álnok börtönében, minthogy felvállalták volna a lelkükben már gyökeret vert romlást. Nem támadott meg. Mégis mit hitt? Hogy szavaira majd megfordulok és sűrű elnézések közepette kisétálok?
- Az Urad már senkit nem lát szívesen angyalfattyú. A terve bevégeztetett, s új urai lesznek ennek a világnak. De téged szívesen visszaküldelek hozzá.
Két kézre fogtam a pallosomat, melyre a démonok nyelvén véstek átkokat. Mellkasomban elszabadult a harc tüze. Ez is csak egy félangyal mint az a száz, aminek a hulláján már átgázoltam ma. Nem állhattak ellen a haragomnak. Az oltár felé lendültem mintha rohamoznék, miközben előre lendítettem a pallosomat, aminek a végéből egy tizenkét méter hosszú pokoltűz csóva csapott elő, egyenesen a nefilim felé. Ő suttogott valamit a gusztustalan nyelvükön, amit bár nem értettem, mégis láttam, hogy eredménye egy pajzs, ami felfogta a bíbor lángjaimat. A haragom ettől csak tovább nőt, rohantam felé és éreztem ahogy a düh erőt ad az izmaimnak, gyorsabbá váltam tőle és erősebbé… Igesegített a létezése a fénye, melyet sürgősen ki akartam oltani, mielőtt még tovább irritálna. De ő sem volt rest. Egy fénylő ezüstkaszát idézett a kezébe, abban a pillanatban, amikor odaértem hozzá és pallosom lesújtott rá.
Elegánsan pördült ki oldalra, felém lendítve a kaszát, de engem még vitt előre a roham lendülete, így se irányt váltani, se kitérni nem tudtam a vékony, éles penge elől.
- Ennyi csak, amire képes vagy, ivadék?
A kasza vékonyan vágta át a páncélomat, de éppen csak karcolta a bőrömet, ami nem volt több újabb apró kellemetlenségnél.
- Még csak bemelegítek.
Ismét támadásba lendültem, de ezúttal a fegyverét akartam elvenni tőle. A pallosom beleakasztottam a kasza pengéjének és nyelének az illesztésébe, és nagyot rántottam rajta. Legnagyobb meglepetésemre, a félangyal hagyta kirepülni a kezéből, mire ajkaim elégedett vigyorra húzódtak, de máris új támadásba kezdett…
- Semesh!
Most tisztán hallottam az igét, de nem tudtam milyen aljas varázslatra készült. A szent fény azonnal belecsapódott a mellkasomba, átégetve a páncélom, vörös véres masszát csinálva a bőrömből. Üvöltve téptem le magamról a mellvértem. Elég volt a játékból. rajtam volt a sor, hogy pallosom hosszú kaszává alakítsam. Kihasználva a megnövekedett hatótávom, és hogy egyelőre nem volt mivel védekeznie felé suhintottam, és a hatás nem maradt el. Boldogság öntötte el a lelkem, mikor éreztem, hogy a pengém átszúrja a vékony páncélját, majd a tüdejét is. Ezt már nem lehetett túlélni. Előbb utóbb a vér meg fogja tölteni a tüdejét, és belefullad, csak idő kérdése volt. Akár itt is hagyhattam volna… De azt mondják az embereket egyszerű dolgok teszik boldoggá... A démonokat pedig speciális dolgok, és nekem semmi sem okoz nagyobb örömet annál, mint amikor az ellenfelem megpillantja az elkerülhetetlen véget. Láttam a félangyal szemében, hogy tudja itt a vége. Kihúztam a kaszámat a tüdejéből, és ahogyan megpörgettem, az még nagyobbra nőtt, és újra csaptam vele. Eljött az aratás ideje... A kis féregnek viszont még volt trükk a tarsolyában. Hatalmas pallost idézett a kezébe, a két penge pedig szikrázva csapott össze. Valahol szórakoztatónak találtam, hogy megfordult a felállás, és most én voltam a kasza ő pedig a kard. A aratás hatása csak egy csapásra volt elég, így mikor összeért a két fegyver könnyedén neki tudta csapni a pengém a nagytemplom töredezett márványpadlójának. Nem engedtem el, ahogyan az előbb ő tette a sajátjával, és mivel visszanyerte a fegyverem az eredeti méreteit, ismét pehelykönnyűvé vált. Én viszont meguntam a játékot. Ideje volt elpusztítani a félangyalt, és vele egész Hellenburgot. Elmosolyodtam.
- Vitézen küzdöttél, félangyal, de már tudod, hogy ellenem nem győzhetsz. Add át az uradnak ha elé kerülsz, hogy Irasabeth királynő üdvözletét küldi.
Alakom nőni kezdett, ahogyan felvettem belső énem igaz formáját.  Sötét bőrömet lávavörös pikkelyek borították be, mintha én maga lennék a kénköves pokol büntetése, arcom megnyúlt szarvaim pedig elegánsan simulta rá kőkemény koponyámra. Lapockámból kellemes bizsergéssel nőttek ki hatalmas bőrszárnyaim, körmeim éles karmokká váltak, amiknek a hús feltépése egyszerűbb volt gyermekjátéknál. Azzá váltam, aki a lelkem mélyén mindig is voltam: egy hatalmas, fenséges sárkánnyá...
- Csak egy démon vagy, Irasebeth királynő, most csak kiviláglik a kígyó Sátán öröke a bőröd alól. - egyenesedett fel, eltűntetve a hatalmas kardot. - De hallom már a negyedik fenevadat, ahogy azt mondja: Jöjj! És jövök, egy sápadt lovon és kiszúróm a konkolyt a búza közül az Ítéletkor. Mert a nevem Halál, és a Halál fölött senki nem diadalmaskodhat.
Utolsó szavait elnyomta a hirtelen keletkezett szélvihar. Éreztem, ahogyan hatalmas talpaim alatt megremeg a föld, bokám és csuklóm köré indák tekerednek. Dühösen téptem el őket, de amint egy elszakadt máshol újabb növény tekeredett rám, gúzsba kötve fenségességemet. Csapdába esett állatként vergődtem, sárga szemeim pedig egyenesen a félangyal gusztustalan mosolyára néztek.
- Az Úr látja a lelkem.
A nagytemplomot alkotó kövek záporoztak körülöttünk minden felé. Már a markonban éreztem a győzelmet, előre elképzeltem a másik csontjait ropogni a lábam alatt, de tudtam, hogy innen már nincs menekvés, bárhogy is vergődtem és üvöltöttem. Végül mégis elértem a célom, Hellenburg és temploma falai leomlottak, még ha már nem is láthattam. Egy szikla eltörte a farkamban lévő csontokat… Fel voltam készülve, hogy találkozzak a Sátánnal, az egyetlennel ki még nálam is hatalmasabb volt a démonok között, felkészültem az örök szenvedésre a tüzes pokolban, de annak fájdalma legalább már ismerős volt, s melegséggel töltött el. Mégis, mikor az utolsó szikla is maga alá temetett üvöltöttem előre, halálsikolyom zengett a fény városának minden utcáján, de a halál pillanatában nem várt más, csak az üres, hideg sötétség…



A hozzászólást Loreena Wildwind összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 06, 2017 4:19 pm-kor.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

3PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Pént. Jan. 06, 2017 3:57 pm

Vyrath

Vyrath
Kísértő
Kísértő
Apokalipszis
A Negyedik Lovas, Halál vs. Irasabeth, a Végidő Királynője

PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  14406989145814106

- Mavet úrnő, Irasabeth erre tart! – a félangyal szinte estében hajtott térdet, ám nem mutattam, hogy a hír hagyott volna bennem bármilyen nyomot. Álltam a nagyoltár előtt, mint az ezüsttel futtatott alabástrom őrszobrok, a szentek és angyalok, kezeim bizánci módra keresztezve a mellkasom előtt, hüvelykujjaimmal összefonódva.
- Ő volt, aki végzett Diadallal három napja? - kérdeztem nyugodtan, olyan természetesen lágy hangon, amely szinte nem is bolygatta meg a levegőt.
- Ő, Mavet úrnő. Ezért kérem, hogy meneküljön, mielőtt a testvérei sorsára jut. - könyörgött, de elkésett. A templom jobb időket is megélt ajtaja égrengető robajjal szakad ki a helyéről, becsapódva a főhajó padsorai közé. Az erő, ami a vastag szárnyakat bevetette magával sodorta annak két ajtónállóját is, akik arcukon a fájdalom legérzékletesebb jeleivel terültek el a földön a romok és törmelék között, míg a halálukat hozó pallos le nem csapott rájuk. Felelőtlenül használták a nevemet, amióta csak kitört a Végső Háború, a démonok, az átkozott Lucifer meg Léviathan fattyai úgy szórták a halált mintha a jussuk lenne. Pedig a halál csak az én erőm lehetett, az én eszközöm, mert csak egyedül én tudtam bánni vele. Én, Mavet, a Negyedik Lovas a Sápadt Lovon; a lovas, kinek neve Halál.
- Ez az Úr háza, kígyófajzat. Itt téged nem látnak szívesen. - szólítottam meg az ereje adta gyönyörben fürdő démont, ahogy az belépett az előtér küszöbén. Nem hatott meg sem a szépsége, sem a szemeiből sugárzó harag, amely szinte égette azt, akire rásütötte a pillantását, de még a hatalmas kard sem, amely az ujjai között táncolt, mint egy engedelmes véreb a gazdája láncán.
- Az Urad már senkit nem lát szívesen angyalfattyú. A terve bevégeztetett, s új urai lesznek ennek a világnak. De téged szívesen visszaküldelek hozzá. - köpte vissza vicsorogva, én pedig az arcomon éreztem a szavaiból sütő gyűlöletet. Kezei rászorítottak a kardja markolatára, majd ahogy előre döfött vele a lelkében élő tűz kiszökött és vízszintes lángoszlopként tört felém.
~ Épp úgy, ahogy az Úr angyala mikor Izrael törzsei előtt ment, csupán groteszk és torz módon. Nem tudsz semmit, Irasabeth és nem is fogsz sohasem. Az Úr terve nem az, hogy tiétek legyen a föld, hanem hogy elpusztuljon. Ti csak megteszitek az én feladatom és elégetitek a jó mag közé esett konkolyt és ártalmat, majd elégtek a saját tüzetekben. Az Úr népe, az Igaz Nép már biztonságban zengi az Úr dicsőségét az angyalokkal az Úr hegyén. Te azonban sosem fogod meglátni sem. Tzedeq.
A pokoltűz éppen elért volna, mikor ujjaim ráfonódtak a mérleg nyelére és igazságosan visszafogták annak pusztító erejét. A láng egyedül az arcomon nyalt végig, egy kétujjnyi, vöröslő sávot hagyva maga után, de nem hagytam, hogy a fájdalom kizökkentsen. Mert a Halál nem hajol meg a fájdalom előtt. A démon haragja csak tovább nőtt, ahogy gyilkolásra való vágya kielégületlen maradt, én pedig szinte émelyegtem a bűn ennyire tömény jelenlététől. Ahogy rohamozva dübörgött át a köztünk lévő távolságon engedtem Tzedeq erejét visszatérni a mágia körforgásába, majd tenyereimet egymáson finoman csúsztatva idéztem meg Égi Vértemet és annak hosszát használva egyensúlyozásra kipördültem a támadás elől. Az ezüstösen csillogó, elegáns kasza végigszántotta a levegőt, mintha súlytalan lett volna és ragyogó ívet húzva maga után vágott a démon oldala felé. Irasabeth-et vitte előre csapása ereje, így nem sikerült elég mélyen belévágnom, de elég volt, hogy felsértsem a bőrét és újabb okot adjak neki a dühöngésre.
- Ennyi csak, amire képes vagy, ivadék? - Egy lépést hátráltam, hogy megfelelő távolságba kerüljek Égi Vértem pengéjének, ám a démon ügyesebb volt, mint hittem.
- Még csak bemelegítek. - horkant fel dölyfösen, kardját ismét csapásra emelve, ezúttal fegyverem nyelének és élének találkozását célozva. A pallos pengéje megakadt az illesztés résében és azonnal tudtam, hogy ki akarja rántani a kezemből. Talán kiszabadíthattam volna a fegyverem, mielőtt erőfölényét felhasználva kitépi a szorításomból, de azt akartam, hogy győztesnek érezze magát. Hogy annyira elteljen a sikerével, hogy ne védekezzen, és ne kerüljön el. Elengedtem a kasza nyelét, amitől az pörögve repült át a templomon, ám ahogy a démon szemei elégedetten néztek utána az arca elé emeltem a tenyerem.
- Semesh! - A kitörő szent fény túl gyors volt, hogy a démon elkerülje, de hátralépett annyira, hogy eltévesszem a célt. A ragyogó ív a mellkasának csapódott, fájdalmas szitkozódásából ítélve megperzselve az átkozott kígyóbőrt ami a tüzet tartotta formában, ami a lényege volt. A démon üvöltött, mint a sebzett bikák és letépte magáról a páncélját, amely akár lehetőség is lett volna ha nálam van a fegyverem. Irasabeth tekintete hirtelen váltott őrjöngőből hideg gyilkolási vággyal telivé, pallosa egyetlen suhintással alakult éjfekete, éjszakai szellemfa göcsörtös ágához hasonló groteszk kaszává, torz másává az én ragyogó Égi Vértemnek. Csapása gyors volt és könyörtelen és tudtam, hogy felesleges kitérni előle. A fekete penge akadály nélkül haladt át a ruhámon, a bőrömön, a húsomon és a tüdőmön. Másodperceim lettek volna hátra, ha nem az lettem volna, aki.
- Mavet… - suttogtam elhaló hangon, ahogy a démon kihúzta fegyverét belőlem. A szín kiszaladt a bőrömből, pillantásom üveges lett tagjaim pedig hidegek, mint aki meghalt. A tátongó seb összehúzódott annyira, hogy halálosból súlyossá váljon, ám így sem maradt sok időm, hogy legyőzzem a sátánivadékot. Szinte nem is láttam, ahogy megpörgeti kaszáját és még nagyobbá és még ocsmányabbá alakítja, semmit nem tudva az igazi, fenyegető eleganciáról, mert lélekben már máshol jártam. Az Úrnál, és az Úr oldalán álló fivéremnél, a Vörös Ló lovasánál, az Elsőnél közülünk.
~ Viszály, fivérem, kölcsönveszem az erőd. Koah!
A hatalmas kard nehéz volt, nehezebb mint amihez szokva voltam, de talán volt bennem annyi erő, hogy egy ideig forgathassam és nekem most pont mérete és súlya miatt volt rá szükségem. Meglendítettem a démon lesújtó kaszája felé és könnyedén állítottam meg, fölülkerekedve és hozzácsapva a templom márványtalapzatához. Kihívóan néztem a fegyvert markoló Irasabethre, ám a nő sötét mosolyra húzta az ajkait.
- Vitézen küzdöttél, félangyal, de már tudod, hogy ellenem nem győzhetsz. Add át az uradnak, ha elé kerülsz, hogy Irasabeth királynő üdvözletét küldi.
Bőre alól mintha a lelke tört volna elő, ahogy vörösen izzó pikkelyek borították be és egyre nagyobbra hízott a lopott erőtől. Sátán hatalma szállta meg, ahogy jobban és jobban hasonult az álnok kígyóhoz, a pusztítás iránti vágytól fűtött sárkány alakjában, megrengetve a templom szobrait és szentképeit. Kiegyenesedtem, amennyire a tüdőmbe lassan szivárgó vértől tudtam és szembenéztem a sárkány aranyló-fortyogó szemébe.
- Csak egy démon vagy, Irasebeth királynő, most csak kiviláglik a kígyó Sátán öröke a bőröd alól. – Elengedtem Koah erejét, amitől a kard semmivé lett. Már nem volt szükségem fegyverre. - De hallom már a negyedik fenevadat, ahogy azt mondja: Jöjj! És jövök, egy sápadt lovon és kiszúróm a konkolyt a búza közül az Ítéletkor. Mert a nevem Halál, és a Halál fölött senki nem diadalmaskodhat. Olam! - utolsó szavam már elnyomta a hirtelen feltámadt szélvihar, mint az, amely kiszárította a választott nép előtt a vörös tengert az Ó-Terrán. A templom falai remegni kezdtek, a márványlapok közül indák törtek fel, erősek és szívósak, amelyek csak ezen föld mocsaraiban ismertek. A növények gúzsba kötötték a bestiát az hiába tépte őket, újabb és újabb tekeredett rá a lábainál és a szárnya tövénél, ahogy azt a világot irányító angyal akarta. A mennyezet megremegett, ahogy mennydörgés rázta meg az eget és apró kövek kezdtek hullani.
- Az Úr látja a lelkem. - mosolyodtam el nyugodtan, ahogy felnéztem az első nagyobb darab kőre, amely zuhanni kezdett.

Nem fogsz te senkinek üdvözletet küldeni, Irasabeth. Az Úrnak különösen nem, mert ahová te mész ott csak szenvedés lesz és fogcsikorgatás.

~: o :~


Az angyal a kövek között kutatott, míg meg nem találta a nefilim összetört testét, pont a sárkány előtt. Egyetlen mozdulattal odébb fordította a mázsás mennyezetdarabot, ölébe vette a meggyötört Lovast és elindult a lépcsőkön.
- El… Elvégeztem, amit kellett, Samael? – nyögte a nő, noha szemei ugyanolyan élettelenek voltak, és tagjai sem mozdultak az angyal karjaiban.
- Elvégezted, Mavet. Az én nevemben harcoltál, ezért most eljöttem érted. - bólintott a férfi, miközben tovább haladt. A lépcső már nem a templom szentélye felé vezetett, egy idegen, fénylő helyen voltak.
- A Pokol vár rám vagy az Úr, Samael? - kérdezte a Halál, mire az angyal elmosolyodott.
- Meglátod, Mavet. Ne feledd, mi nem sietünk sehová.
- Akkor hát méltó lettem hozzád? A nevedhez?
Samael nem válaszolt.


_________________
"I am the eye of the storm
Inside I am silent and strong
Just waiting for the right moment to strike
Coiled like a cobra coming to life"
Felhasználó profiljának megtekintése

4PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Kedd Jan. 10, 2017 1:55 am

Vendég


Vendég
A félresikerült bosszú

PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Arr0pjdwbdun51169pga

Ki nem mondom annak az álnok családnak a nevét, mert az a név oly átok, mely családom tagjait mérgezi. Inkább ennék emésztő tüzet, hogy kínok kínjával haljak meg, mint ajkaimmal illessem kezdőbetűit. Már csupán attól felkapom a vizet, ha valahol szóba kerül a riválisom családneve. Ők szintén mágusok, mint mi. Dölyfös, pocskondiázó népség, akik sosem tudják hol a határ. Egyszer még be fog nálam telni a pohár, s izzó gyűlölettel és emésztő haraggal sújtok le rájuk. Honnan jön elő mindez? A mélyről, ami pusztán túlmutat a szavak korlátjain, valahol ott benn, amit léleknek neveznek a vallásos emberek. Az igazság az, hogy családjaink már elég régóta hadban áll egymással. Fogalmam sincs, hogy mi volt vagy lehetett a kiváltó oka. Egy ideig védekezik az ember, de ez nem olyan dolog, amit pusztán kézlegyintéssel elintézhetsz. Nagyobb úr az annál, s ha egyszer átadod magad, akkor sosem szabadulhatsz ki onnan. Tudd meg, hogy soha sem győzhetsz!


× × × * * * × × ×


Szép napnak ígérkezik a mai, s ehhez hozzájön, hogy a piactér közepén állunk. Körbevesz minket az érdeklődők tábora, mert egy közös varázslattal kívánnánk lekörözni a riválisunkat a téren, hogy jobban elismerjenek minket. Természetesen úgy vélem, hogy csupán aljas trükkjeikkel képesek elérni. Elfogadtuk a kihívásukat, s most itt vagyunk. Abban reménykedek, hogy valami itt meg fog változni.
- Álljunk körbe, s fogjuk meg egymás kezét – kérem meg családom tagjait, hogy elkezdhessük végre a mágiát. A részemről a feleségem és a legidősebb lányom kezét fogom, de nem túlságosan erősen. Az én kérges tenyerem az övéikhez képest egy ősi fakéreg, ami szinte meg van kövülve. Nyelek egyet, majd biztonság kedvéért halkan elmondom azokat a fontos dolgokat, amire jobb ha ügyelnek.
- Mindannyian a célra összpontosítsunk, s senki se essen ki belőle. – hangom kissé morgós, de szerintem volt idejük megszokni a részemről. Rám mosolyognak ahányan vannak, s én pedig ettől elérzékenyülök egy picit. Biccentek a fejemmel, aztán a közösség felé fordulok, hogy fennhangon köszöntsem őket.
- Köszönöm a lehetőséget a családom nevében is. S a mai mutatványunk címe, A nagy arkánsugár az égbe! – meghajolok egy picit, de a koromra tekintettel nem viszem túlzásba. Üdvrivalgást kapok, így kissé kihúzom magam, azonban képtelen vagyok a teljesen egyenes testtartásra. A sok ülőmunka, s leginkább a hanyag tartásom miatt, van valami apró görbülésem. Megbékéltem vele már egy évvel ezelőtt. Akkor tűnt fel nekem először. Felnyújtom a kezem, ezzel jelezve, hogy csendesedjenek el.
- Kérem, ne zavarjanak minket, mert a legapróbb hiba is egy ember életet követel.   – magyarázom szigorúan, s láss csodát hirtelen mindenki elhalkul. Többet már nem szólalok meg, csupán visszatérek a helyemre. Nagy levegőt veszek, s behunyom a szemem. Elcsendesítem magam, aztán megadom a jelet a családomnak, hogy koncentráljunk együtt.
- Most – hangzik a hangom, aztán az érzem, hogy születőben van a varázslatunk. Magamban boldog vagyok, de csak addig a pontig, míg nem távolabbról valaki használ egy mágiát. Pillanat tört része alatt üvölt fel a kedvesem, s családom női tagjai pedig felsikoltanak. Erőszakosan nyitom fel a szemem, s pillantom meg élettelen kedvesem. Másodpercek alatt feszül meg a testem, s változik meg arcom vonásai. Átjár a düh, de egyben gyászolok. Abba az irányba tekintek, ahonnan éreztem a kívülálló mágiát. Egy Ugrással ott termek, s megpillantom a riválisom neveletlen kölykét. Szigorúan tekintek rá, sőt egyszerűen átdöföm a tekintetemmel.
- Te voltál?! – ordítok rá, de az csak megszeppenve és félve néz rám. Képtelen bevallani, s a tömeg miatt nem cselekszem meggondolatlanul. Visszasétálok feleségem teste mellé, a családomhoz. Minden egyes lépésemnél érzem, hogy a lábamból távozik az erő. A hulla mellett csupán térdre esek, s nagyot üvöltök. Az emberek ott állnak körülöttem, aztán szépen távozik mindenki. Közben én könnyeket ejtek, miközben a kín annyiszor meggyötör, amilyen úri kedve van. A családom minden tagja végül megölel, ami erőt ad nekem. Mikor sikerül annyi erőt összegyűjtenem, akkor ennyit szólok a fiaimnak.
- Gyertek, vigyük haza anyátokat. – ezzel megragadjuk az élettelen testet, s hazavisszük őt. Belül egy érzés marad csupán, a bosszú.


× × × * * * × × ×


Északi pusztaföldön járok, mert a királynak szüksége volt a segítségemre, hogy keressek fel egy elveszett ereklyét. Remeg a testem, miközben a fagyos pusztán nézek szét. A vakító fehérségen kívül egyelőre nem látok semmit. Pislogok párat, sőt megállok és lehunyom a szemem. Fájdalmasan felsóhajtok, aztán tovább indulok. Nem nekem való az utazás, sem a hideg. Ízületeim enyhén fájnak, egyben megnehezítik a járást. Hála a kiváló minőségű felszerelésemnek, hogy enyhít a fagy harapásán, aki mindvégig engem akar bekebelezni. Tudom, egy makacs öregember vagyok, aki morgásával mindenkit elzavar a környékről. Keresem a kiutat, vagy legalábbis a menedéket a hideg elől, így pillantom meg előttem az ismerős alakot. Először az alakjának formái emlékeztetnek engem a riválisomra, s mikor sikerül felismerni a köpenyén a családi címert, akkor ökölbe szorul a kezem. Egész testem megfeszül, sőt egyszerűen rám száll egy lepel, hogy teljesen másként éljem meg a valóságot.  Úgy érzem, hogy én magam vagyok a harag, aki minden útjába állót széttép, mint egy vadállat. Érzem, hogy a testem önkénytelenül mozdul előre. Egyszerűen odakiáltok.
- Ti meg mit kerestek itt! – hangom olyan, mint a felhők közti dörgés. Szemem összeszűkülve, miközben vicsorgok mint egy farkas. A megszólított felém néz, s valamit motyog, azonban nem jut el a tudatomig, hogy fel is fogjam. A szél elkezd fújni, így remegő kézzel mutatok rá az ősellenségemre, vagyis csak egy tagjára. Összpontosítok, aztán felé küldök egy arkán lövedéket, hogy abból rájöjjön, hogy engem nem a jó szándék vezérel. Nagyot nézek, mikor látom, hogy küzdőfelem gyorsan kitér a mágiám elől. Káromkodok egyet magamban, így eléggé szintben tartva a dühöm. Valamit mormol a vénasszony, de ilyen távolságból képtelen vagyok már leolvasni a szótagokat. Szemeim kitágulnak, mikor előremenetel helyett egy helyben állok. Nem erőlködöm, inkább próbálok hidegvérűen gondolkozni, de nem megy.
- Átkozott némber! – Üvöltöm oda, mint egy fába szorult féreg. Arcizmaim megfeszülnek, cseppet sem barátságos arcot kölcsönözve nekem. Várakozom, hogy mit fog tenni, így van időm megfigyelni a mozdulatait. Kissé hihetetlennek tartom azt, hiszen eléggé hideg van ahhoz, hogy megnehezítse a varázslást. Mikor megpillantom a művét közeledni felém, akkor nem kérdéses, hogy melyik varázslathoz nyúlok. Ellenvarázslatot indítok, amit szerencsére idejében indítok el, hogy az a két veszélyes valami el ne érjen. Megkönnyebbülve sóhajtok fel egy pillanatra, miközben belém mar a fagy az öltözetem résein. Nincs időm eligazítani azt, mert egy mágikus küzdelem közepén vagyok. Támadok, így egy arkánsugarat lövök ki a számon, amit nagyra tátok. Ezzel kínálom meg, hogy végre csillapítsam a bosszú szörnyeteg éhségét, ami bennem lakozik. Eközben elég érdekes dolog történik, mert az ősellenségem futni kezd felém. Nem értem, mi a következő taktikája, csupán akkor, mikor a bilincseim eltűnnek. Mikor újra szabad vagyok, akkor körívben kezdek el mozogni, de jó lassan. Egyrészt a hideg miatt, mert egy helyben álltam, másik pedig a varázslat miatt. Elgémberedtem egy picit, így kell egy idő, míg öreg csontjaim újra bemelegednek. Sziszegek halkan, s szívom a fogam között a levegőt. Természetesen a hideg marja a lábam, s fáj egyes helyeken.
- Ennyire vagy képes? – próbálom felmérgesíteni, hátha azzal a taktikával előnyhöz juthatok. Míg én beszélek, úgy addig ő varázsol, így sikeresen elvakít engem a holdporral. A látásom eddig sem volt fiatalos, de most már végképp csak foltokat látok. Próbálok sokat pislogni, hátha javul a helyzetem, de nem. Míg azon fáradozok, hogy lássak, addig ő megvág engem Felordítok, mint a fába szorult féreg. A foltlátásom okán, fogalmam sincs, hogy pontosan mit csinál? Varázsol vagy éppen mást? Ekkor gondolok egyet, hogy egy Ugrással kicselezem őt, majd valamilyen úton módon visszaadom az előbbieket. Alig éri a lábam a talajt, mert hirtelen égési sérüléseket szenvedek. Újabb eget rengető  üvöltés távozik az ajkaim közül. Ez nem az én napom. Lefoglal engem a fájdalom, s szívesebben letépném magamról a bőrt, vagy valami utún módon csillapítani a kínom. Nyögök, mint egy terhes asszony vajúdáskor. Komoly erőfeszítésekbe kerül, hogy talpon maradjak és elviseljem a fájdalmat. A másik rohamoz, amiből semmit sem észlelek. S ha észre is venném a közelségét, akkor sem lennék képes kivédeni. Nem vagyok csodamágus, aki még a halál torkából is megmenekül. Egy fegyver döfi keresztül vézna öreg testem,  amit egy fájdalmas nyögést vált ki belőlem. Kiszalad belőlem az erő, s teljesen magatehetetlenül csúszok végig a pengén. A világ pedig hirtelen elsötétül...

5PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Kedd Jan. 10, 2017 2:21 am

Kenyeret és cirkuszt!
PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  15nvdhl

Remegő lábakkal mentem tovább. Igazából nem volt választásom, tekintve, hogy úgy vonszoltak engem. A szemem be volt kötve egy vörös kendővel, a kezeimre béklyót raktak, s a lábaimat is összekötözték, bár itt legalább hosszabb láncot hagytak, így nem botlottam el minden lépésnél. Azonban a szoros vasperecek már így is kikezdték a bőrömet mindegyik végtagomon, s a por is mélyen megült a tépett szélű sebekben, amitől állandó fájdalom járta át a testemet. Most pedig visznek valahova. Valószínűleg a halálomba. Próbáltam felszegett fejjel, bátran köszönteni a felém közelítő Kaszást, azonban én nem ez a típus voltam...sose voltam ez a típus. Én csak a család szégyene voltam: az örökké gyáva és folyton hasztalan kis Gregor, aki a saját árnyékától is megijedt - szó szerint. Így hát remegő lábakkal mentem tovább. Hallottam, ahogy előttünk egy hatalmas kaput szélesre tárnak. Az ajtót már láttam, még akkor, amikor idehoztak és még nem kötötték be a szememet. Legalább húsz centiméter széles vastag tölgyfa deszkákból összetákolt, vaspántokkal összetartott masszív szerkezet, amely hatalmas zsanérokon fordult el. Most mindebből csak a vörös sötétséget láttam  - létezik ilyen egyáltalán? Most létezett..hisz egész létezésem ezen rohadt rongydarab mögé költözött. A lábam puha földet ért. Kicsivel kényelmesebb volt, mint a keményre döngölt földpadló, ami ide vezetett. Főleg, mivel elég gyakran sárba léptem...az arénából kivonszolt holttestekből csöpögő vértől a talaj felázott. Most azonban a forró homokba süppedt mezítelen lábam. Lábujjaimat mélyen belefúrtam az éltető melegbe, s éreztem, ahogy az apró kvarcszemek végigkaristolják a bőrömet. Valahogy jól esett. Hozzá szoktam volna már a fájdalomhoz? Aztán emelkedés...és végül földet érés. Fél métert csúsztam még a vastag porban, mire végül megálltam. Mint ha eddig be lett volna dugaszolva a fülem is, hisz semmit se hallottam. De most hallottam: hangos röhögés, tapsolás, fújolás. Egy tömeg hangja, aki várja, hogy végre ismét várt lásson. Karok csapódtak ütemesen a deszkákon. A szájakból valószínűleg nyál fröcsögött, ahogy egymást túlordibálva próbálták tudtára adni mindenkinek, hogy milyen ellenszenvet éreznek a porban fetrengő féreg iránt. Szánalmas férgek... Mondom én, aki még náluk is szánalmasabb? Léptek mellettem. Ösztönösen összehúztam magam, s vinnyogva próbáltam védeni magam, de megkötözött kézzel mindez lehetetlen volt. Éreztem, ahogy egy csepp vizelet nedvesíti be a fehérneműmet. Egy könnycsepp gördült volna végig a szememen, de végül csak a kendőt piszkította be. Aztán a hátamra fordítottak s levették a szövetet. Ösztönösen kinyitottam a szemem és a vakító Napot láttam magam fölött. A sötétben töltött hosszú órák után az égitest fénye bántotta a szememet, s felordítottam a fájdalomtól. A tömeg még jobban tombolt. Menet közben a bilincseket is eltávolították a végtagjaimról, s ahogy a vérkeringés ismét beindult normálisan, az eddig érzett fájdalom csak fokozódott. Vinnyogtam, sírtam és hangosan szüppögtem. Nem érdekelt a közönség. Fájt mindenem. Miért teszik ezt velem? A csuklómról vér csöpögött az aréna homokjára. Nem ez lesz az utolsó csepp. Pár perc, és úgy vonszolnak majd itt el engem, mint egy levágott disznót. Még annyi tisztességet se fognak megadni nekem, hogy hordágyon cipeljenek ki. Nem, csak simán végig fognak húzni az oly' sokat megélt homokszőnyegen, hogy végül a keményre döngölt földön csúsztassanak végig és végül ledobjanak egy emésztőgödörbe....vagy a vadállatok elé. Attól függ, hogy milyen szórakoztatást nyújtottam nekik. Ahogy végre sikerült elfordítanom a fejem a Naptól és kipislogni a szememből az égető fájdalmat, megláttam magam mellett a varázsbotomat. Legalább ezt visszaadták nekem. Hogy műsort tudjak szolgáltatni a nézőközönségnek. Reszkettem a félelemtől. Féltem a Halált. Féltem a csatát. Egy ijedős, bepisilős és kakilós arkán mágus. Az Istennek furcsa viccei vannak...Hasra fordultam, lábaimat s kezeimet magam alá húzva toltam fel magam először, aztán amint úgy éreztem, hogy stabilan megállok, karjaimmal toltam el magam a földtől, s végül fél percnyi szenvedés után felálltam. A botomat felvettem magam mellől, majd körbenéztem...

Ahogy jobbra fordultam, észrevettem az ellenfelemet. Az oldalán egy kard lógott, a hátán egy pajzs kapott helyett. Nagyobb darab volt nálam. Izmos testtel, erős, markáns arccal, széles vállal. Egy igazi kardforgató volt, nem egy olyan nyámnyila kis féreg, mint én. Látszott az egész beállásán, hogy Ő itthon van, Ő az aréna mestere, a bajnok. Laza eleganciával állt tőlem alig pár méterre, miközben fürkésző tekintete engem méregetett, szemében szánalommal, s egy kis bosszúsággal vegyülve. Aztán elcsúsztattam a tekintetem, s a nézőközönséget mértem fel. Gyors számolás alapján is legalább húsz férfi és nő ült ott, akik izgatottan várták, hogy vért és kiomló beleket láthassanak, sikolyokat hallhassanak - magamat ismerve ez utóbbiból bőven ki fog jutni nekik. Féltem. Újdonság ez? Nem. Haza akartam menni. Vagy nekem aztán édes mindegy, hogy hova, csak messze, el innen! A mamát akarom...

- Mi?! Mit keresek én itt? Óh, mamám! Nem akarok meghalni! Légyszives, kedves idegen, ne bánts engem!
Adom végül hangos szavakkal is tudtára ellenfelemnek, hogy én nem akarok harcolni, legfőképpen meghalni sem. Tényleg, mit keresek én itt? Ja, meg van: utazásom során rajtam ütöttek lesből és gyorsan lekötöztek, aztán már vittek is magukkal. Az azóta eltelt napokban kínoztak és vertek. De én nem ártottam nekik semmit! Miért teszik ezt velem? Miért akarják, hogy meghaljak? Mit ártottam én nekik? Isten, kérlek, szólj hozzám! Mivel érdemeltem ezt ki? Hűséges szolgád voltam mindig, életemet a Szent Könyved szerint éltem, a legjobb tudásom szerint. Még nővel se voltam. Egy kortyot se ittam soha életemben! Nem akarok meghalni! Kérlek, hallgasd meg imáimat. Éreztem, ahogy pár kövér könnycsepp gördül le az arcomról, s széles sávot rajzolnak az arcomon megülő porba. Szüppögtem egy kicsit, a szívem hevesen vert csontbörtönében.
- Szánalmas.
Hallom az idegen reakcióját. Meg tudtam érteni a reakcióját. Hangosan ejtette ki a szót, és a tömeg hangos fújolással jelezte, hogy egyet értenek ezzel az egyszerű megállapítással. Ijedten tettem pár lépést hátra, amikor megláttam, hogy a nagy darab alak felém indul. Fenyegető volt és félelmetes. A hangja semmi jót nem ígért, csak a halálomat.
- Szedd össze magad. Mesterem szórakozni kíván és nem hagyom, hogy elvedd a jókedvét!
Csattan fel, miközben az oldalán lógó hüvelyből előhúzta a kardját. A fémdarabon megcsillant a zenitjén járó nap fénye. Látszott rajta, hogy pár harcban már megfordult ez a fegyver. Ez a vas fogja az én halálomat is elhozni?
- Szórakozás? Én nem akarok senkit se szórakoztatni! Én csak élni szeretnék! Minek ez a kard? Bántani akarsz engem?
Ujjaim a botra fonódnak. A karcos, használattól megkopott fa ismerősen simult a tenyerembe, némi önbizalmat merítettem belőle, ami hamar szertefoszlott, amint ismét visszatértem a valóságba és megláttam a rendíthetetlenül felém közeledő alakot, akit csak egy cél éltet: szórakoztatni a "Mesterét". A tömeg tombolt körülöttem. Sértéseket vágtak a fejemhez. Már megszoktam. Egész életemben ez fogadott engem. A lábam alig bírta megtartani a súlyomat, annyira remegett a félelemtől, a varázsbotomat olyan erővel markoltam, hogy csodálom, nem törtem el. Éreztem, ahogy a zokogás fel akar törni a torkomból. Nem adom meg nekik ezt az örömet. Nem akarom megadni. De magamat ismerve nemsokára úgy is zokogva fogok a földön feküdni, kegyelemért könyörögni. Mert csak ehhez értettem egész életemben.
- Egyezzünk meg, jó? Én mutatok pár bűvészmutatványt, Ti meg hagytok engem békével távozni.
Próbáltam menteni a menthetetlen helyzetet, bár tudtam, hogy semmi hatása nem lesz. De egy próbát megér, nem igaz?
- Bűvészmutatványok? -csattan fel az ellenfelem.- Nem kellenek a trükkjeid. A véred kell!
A férfi még mindig közeledett felém. Hangja fenyegető volt. Szándékos lassúsággal, tőmondatokban beszélt, hogy fokozza az amúgy is drámai helyzetet. Az izmaim ekkor döntöttek úgy, hogy még pár csepp vizeletet beengednek a nadrágomba. Nemsokára a folt jól észrevehető lesz. Vér és vizelet. Új arénai jelmondatot alkotok. Ammónia csípős szaga csapta meg az orromat...a vizelet cseppek csíptek. Még több fájdalom. Nagyon örülök neki...Az alak ekkor már csak nagyjából öt méterre lehetett tőlem. Hagyjam magamat csak simán levágni? Akkor legalább azok a szemetek nem kapnák meg az örömüket odafent. Csak csalódottan ücsörögnének tovább, csodálkozva, hogy ilyen gyáva szemetet honnan szedtek össze? Menet közben már a pajzs is lekerült ellenfelem hátáról, s kocogva indult el felém.
- Védd magad!
- BASZKI!
Sikoltottam fel. Pontosabban szerintem ez már visításnak is beillett volna. Mint egy hülye malac, aki még életében utoljára visítozik hog ezzel űzze el a felé közeledő Halál csendjét. Visítozz csak malac, én átérzem a helyzeted. A tömeg hangosan röhög. Zavarodottan néztem körbe. Még több könnycsepp, még több hörgő lélegzetvétel. A szívem olyan erősen dobog a mellkasomban, hogy úgy érzem, mindjárt kiszakad onnan.
- A mamát akarom! Hagyjatok engem békén!
Ordítom nekik...de nem hatja meg őket. Aztán a látómezőmet elkezdte betölteni a felém közeledő kardos-pajzsos szemét alakja. És ijedtemben azt tettem, amit mindig is tenni szoktam: hozzá vágok mindent, amim van és remélem, hogy elmenekül. A botomból ösztönszerűen csapódott ki három aranyosan izzó lövedék, amely körül fehér fénycseppek táncoltak. Én közben folyamatosan hátráltam. Tuti hogy meg fogok halni. Az arkán lövedékek átcsúsztak a pajzson, s csak pár apróbb karcolást tettek ellenfelemen, aki nem hogy ijedten meghátrált volna, ahogy az útszéli banditák szoktak,  hanem csak még jobban feldühödött. Láttam az arcán átsuhanó sötét érzelmeket, s azt is, hogy felgyorsítja a lépteit, keze erősebben kulcsolódik a kardja markolatára s a fegyverével pár kaszáló mozdulatot tesz, gondolom, hogy megbizonyosodjon róla, nem csúszkál a vasdarab a kezében.Nagyon megijedtem. Tudtam, hogy itt az olcsó kis trükkök már nem fognak segíteni. Gyorsan közeledett felém, s az egyetlen opciót választottam, ami ösztönösen az elmémbe ugrott. Éreztem, ahogy a mágia végigáramol a testemen, a bot megrezgett a kezemben. Szinte látni lehetett, ahogy a levegő megváltozik az ellenfelem körül a Térgörbítés varázslatnak köszönhetően. Utólag eszembe jutott, hogy ez nem volt túl jó ötlet. tény és való, hogy lelassítja a morcos alakot, de egyben még jobban fel fogja őt idegesíteni. Megfordultam hát és elrohantam a közeléből az aréna túlsó vége felé, ahol már az ajtó várt engem: be volt zárva. Picsába! Az izmaim teljesen elengedték magukat, s a hólyagokban lévő sárgás folyadék szabadon távozott. Hatalmas folt éktelenkedett a nadrágomon s szégyelltem magam. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?! Apa, miért utáltál engem? Miért üldöztél el otthonról? Megállíthatatlanul zokogtam tovább. Megérkeztem a falhoz. Innen már nincs tovább hova menekülni. Megfordultam. Pont, hogy lássam, hogy felemeli a kezét. Miért csinálja ezt? Aztán rántást éreztem a hátamon, mint ha valaki megölelt volna. Mama, te vagy az? Jöttél, hogy megmentsd a család szégyenfoltos szégyenfoltját? Hátra fordítottam a fejemet és egy rémlénnyel találtam szembe magamat, ami szorosan ölelt engem. Undorító pofája az enyém mellett csüngött. Baszki, baszki, baszki. Ismét felvisítottam. A tömeg ujjongott. Élvezték a malac vinnyogását és a nadrágomra mutogattak. Utálom őket!
- Én nem tettem semmi rosszat! Miért bántotok?
Fakadok ki tehetetlen dühömben és félelmemben. A könnycseppek elhomályosítják a látásomat. A hangom rekedt a zokogástól, a torkom száraz. A levegő fojtogat. Ahogy ez a dög is próbál. Az ellenfelem felé fordulok, aki ugyan lassabban, de töretlenül közeledik felém. Ismét két lövedéket indítottam útjára, s nem is figyeltem az aranycsóvák útját. A bot vége pont a csontváz fejénél pihent, aki még ismét béklyóba kötött engem. Ismét ösztönös cselekedett. A levegő besűrűsödött, majd szinte szétrobbant körülöttünk. A varázslat erejétől a csontvázképződmény darabjaira hullott, s szinte feltépte a földet, ahogy a Visszalökés szó szerint beépítette a földbe. A lökéshullám engem is megtántorított, éreztem a lökéshullám erejét. Dörgő léptek zaja nem is messze tőlem. Az alak felé fordultam.
- Óh, hogy basszátok meg!
Ordítottam fel. Új érzés támadt fel bennem. A fékezhetetlen, remegő harag, ami vadállat módjára terpeszkedett a mellkasomban s követelte, hogy felszínre törhessen. Sarokba voltam szorítva, összehugyáltam magam, a könnycseppek mély árkokat vágtak az arcomba, s éreztem, hogy hátul is kényelmetlenül púposodik valami...de akkor is, nem fogom hagyni magam, hogy ezek a szemetek szabadjára szórakozzanak velem! GREGOR MALETH NEM HAGYJA MAGÁT! Na jó, talán még is. Féltem. Nagyon féltem. Haza akarok menni! Mamát akarom. Még apát is. Nekem aztán mindegy, elviselem a szidását. De a kardot a mellkasomban már kevésbé.
- Gyere ide!
Üvölt rám a kardforgató.
- MEGY A FRANC!
Ordítok neki vissza. Aztán mint ha elmosódott volna, úgy indult meg rohanva felém. Most már nagyon mérges volt. Óh, baszki. Ez itt fog egy helyben felkoncolni.
- A Királynőmért!
Hallom még elmosódottan a kiáltását.
- AZ ÉLETEMÉRT!
Ordítok vissza, mert ez tűnt helyén valónak. Ilyenkor általában valamit szoktak visszakiabálni, nem igaz? Nem tudom, soha életemben nem voltam még arénában. A két méteres távolság hirtelen még kevesebbnek tűnt. Az alak nagyon gyors volt. A Halál megállíthatatlan démonfajzataként közeledett felém. Földbe gyökerezett a lábam a félelemtől. Teljesen leblokkoltam. Mint ha egy szikladarabot vágtak volna hozzám. A férfi vasba öltöztetett válla csontrepesztő sebességgel csapódott belém, éreztem, hogy a lábam felemelkedik a földről, majd már a seggemen ülve találtam magam, miközben fejem hangosan koppant az aréna falán. A fejemben fájdalom robbant. Mire feleszméltem - valószínűleg egy másodpercre el is ájultam - már egy zombival néztem szembe, akin ismerős páncél feszült, karjában ismerős karddal. A könnyeim elfogytak. A vizeletem is. Pedig most minden megállíthatatlanul robbant volna ki belőlem. Az alak fölém hajolt, dühtől elfátyolosodott szemében a saját halálomat láttam. Ez lenne hát a vég? Ezt az ocsmány, rothadó pofát látom életemben utoljára? Ezzel a képpel állok Isten színe elé? Vagy talán...nem is Ő hozzá fogok kerülni? A gyávák hova kerülnek?
- Hiszel Istenben?
Érkezik a kérdés, mint ha csak a fejembe látott volna. Tényleg. Hiszek én benne? Vagy legalább Ő hisz bennem? Valószínűleg az utóbbi kérdésre nemleges választ kapnék. Fekália bűze terjeng körülöttem .Igen, most már biztos, hogy összepiszkítottam magam.
- Mondd csak, tudsz repülni?
Kérdezem tőle. A botom kiesett a kezemből, de nem volt más választásom. A Mesterem határozottan javasolta, hogy puszta kézzel ezt ne próbáljam megtenni. De mi más választásom maradt?! A levegő ismét összesűrűsödött, majd a fékezhetetlen energia az öklömben összpontosult, ami ellenfelem mellkasának szegeződött. A légtömeg szétrobbant körülöttünk. Láttam, ahogy ellenfelem nem túl elegánsan vágódik hátra és kezd hosszú repülésbe. Ezzel egy időben éreztem, ahogy jobb kezemben az összes csont porrá zúzódik. A fájdalom elviselhetetlen volt. Felordítottam. A hangszálam majdnem elpattant az erőlködéstől, ahogy a világnak próbáltam tudtára hozni az összes fájdalmamat. Szipogva tápászkodtam fel a földről, a bal kezemmel tartva a jobbat, ami teljesen használhatatlan lett. Örök életemre lebénult ez a végtagom...ami jelenleg valószínűleg egy-két percet fog jelenteni. Mire felkeltem, az ellenfelem is feltápászkodott. Ez nem lehet igaz! Mi a francból van ez a mocskos rohadék?! Aztán még két ellenfél jelent meg. Két páncélos zombi. Üres szemgödrük rémisztő látvány volt. A tömeg hangosan ordítozott, biztatva a bajnokukat. Élvezték az előadást. De még mennyire, hogy élvezték! Egyedül én voltam itt, akinek annyira nem tetszett ez az egész műsor. És én...én baszdmeg, mit tettem? Miután felvettem a botomat a földről, a rohadt ruhámat kezdtem el porolgatni, mert a mama megöl engem, ha koszos ruhával mutatkozok az emberek előtt. Így is szégyen voltam a családnak, nem kell, hogy még koszos kis utcakölyöknek is nézzenek.A kezem majd' szétrobban a fájdalomtól. Első gondolatom az volt, hogy egy arkán sugárral terítem le a zombikat. De messze voltak, nagyon messze és távol egymástól! Egy sugár biztos, hogy nem öli meg őket és simán kitérnek előle. Így hát inkább csak hátráltam, s vártam...mert mást nem tudtam tenni. Ennyit rólam. Szégyen vagyok. A hátam már az aréna koszos falát érintette. Ennyi...nincs tovább.
- Ne menekülj! Milyen férfi vagy te?!
- Egy rohadtul megijedt, gatyáját teleszart férfi! Cseszd meg, én nem akartam harcolni. Hát basszátok meg, minek kényszerítetek ilyenre? Milyen férfi vagy Te, hogy a nálad gyengébb és védtelenebb ellenfélt akarod kinyírni? Keress valakit, aki a Te súlycsoportodban van! -ordítottam vissza a lassan közeledő ellenfelemre.
- Nekem azt mondták, erős ellenfelet kapok. De nézd meg magad. Valamit biztos összecseréltek. Hol van a nagy mágus, akit ígértek?
- Nagy mágus? Az biztos, hogy nem én vagyok! Téged is átvertek, engem is átvertek. Hagyjuk az egészet a fenébe. A sok hülye odafent keres valami nagy mágust. Hajlandó vagyok fizetni is!
Menet közben hátamat folyamatosan az aréna falának nyomva oldalazva haladtam. Nem éreztem úgy, hogy biztos támaszték nélkül talpon tudnék maradni. A fájdalom-harag-félelem szentháromsága járta át az elmém és a testem. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik érzés is az erősebb.
- Untatod a királynőmet. De te vagy a legerősebb itt, talán nálam is. Érzem. Miért nézel le? MIÉRT NEM MUTATOD MEG A HATALMADAT, MÁGUS?!
- Hatalmam? Nincs nekem hatalmam! Pár arkán lövedéket ellövök, meg hátra váglak tíz méterre. Ennyi az összes tudományom!
Abba hagyom az értelmetlen oldal irányú mozgást. Az agyam lázasan zakatol. Bár csak tényleg egy nagy varázsló lennék, aki csak csettint egyet és eltűnik innen. De az nem én voltam. Én csak egy egyszerű arkán mágus voltam, semmi különleges. A hatalmam meg volt, de használni nem tudtam a fejemben létező korlátok miatt. És most ez lesz a vesztem. A tömeg tombol és fújol. Az ellenfelem haragló tekintettel méreget engem. A zombik...azok csak követik gazdájuk parancsait. Ők az egyedüliek, akik nem utálnak engem  - saját magamat is beleszámítva. Milyen irónikus.
- Nem hiszek neked. Akkor nem lennél itt. MUTASD MEG A HATALMAD, VAGY MUTASD A VÉRED!
- Muszáj?
Kérdezek vissza teljesen feleslegesen. A két zombi megindul felém. Hát itt a vég, nem igaz? Menet közben a férfi mint ha átalakulna. Csontképződmények kezdenek el nőni rajta. Ez mi a francot csinál?! Valami alattomos dolog van készülődőben és nem hiszem, hogy megakarnám várni, mire végez azzal, amit csinál - lett légyen az bármi is. A zombik közelednek. Az ellenfelem közeledik. Bal kezemben tartott botból ismét három lövedék vágódik ki, mindegyik egy-egy ellenség felé haladva szédítő sebességgel. Ártani nem fog nekik, csak még jobban felbőszíti őket. Szép munka, Gregor, gratulálok! Te is tudod ám, hogy mi a francot kell csinálnod! Meg is érdemled a halált...
- Megmutassam a hatalmam? Tényleg! Most mutattam meg! Háh,  erre nem számítottál i? Igazából én se...szánalmas vagyok.
Pityeredek el. Ennyire futotta tőlem. Már sírni se tudok rendesen. Életem utolsó épkézláb mondata lesz ez, van egy olyan érzésem. Ez a gyökér tuti, hogy most már teljesen felbőszítette magát...vagy is, hát, én bőszítettem fel őt. Óh, mamám... De legalább a közönség élvezte az előadást. Most ár nevetnek és a könnyeiket törölgetik. Az alakot ez szemmel láthatólag idegesíti. Ő harcra számított. Kardok gyors cikázására, a pengék csattanásának zajára, vér szagára és látványára. Erre meg mi van? Az ellenfele állandóan elmenekül előle s az egyetlen testnedv, amit lát, az a vizeletem. A helyében lehet, hogy én is ideges lennék. De nem, én ha lehet, még jobban berezelek - pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges - amikor csontból kezek jelentek meg a testén és csontbárdot ragadtak a plusz végtagok.
~ Mi a jó büdös franc?~
Ugrik a fejembe a kéretlen gondolat. A zombik közben egyre közelebb értek hozzám. Nem lehetne gyorsan lezárni ezt az egészet? Minek így húzni az időt! Öljetek már meg! Légyszives, legyünk túl ezen! Aztán megmakacsoltam magam. Összeszedtem a varázserőmet, ami tomboló viharként táncolt bennem, s láttam, ahogy a botból egy széles sávban aranyizzás tör ki. Az arkánsugár megállíthatatlan sebességgel száguldozott a menet közben egymáshoz közel kerülő zombik és a csontvázképződményes ellenfelem felé is. A vakító aranysugár bántotta a szememet, de nem fordítottam el a tekintetemet. Ezt látni akarom. A zombik nemes egyszerűséggel szétporladtak, ahogy az aranylángok átcsaptak rajtuk. A megidézett túlvilági lények eltűntek, s az arkán sugár teljes erejével csapódott az Aréna Bajnokába, ami hátraveti őt. Aztán az arany-fehér izzás eltűnt. A tömeg felszisszent. De nem, az ellenfelemnek nem lett túl sok baja. Csak nagyon de nagyon de nagyon felbőszült. Acsarkodott. Én meg annyira remegtem, hogy éreztem, a csontjaim kiakarnak szabadulni a helyükről. A jobb kezem még jobban lüktetett. Az elmémre súlyos köd telepedett fájdalomból szőve. Ekkor láttam meg, hogy a szemét ismét teljes sebességgel rohan felém. Arcomon halvány mosoly játszadozott. Éreztem, ahogy a harci láz fellobban bennem és talán még valamennyire élveztem is. Ideje egy kicsit élni, mielőtt meghalnék. Le voltam rongyolódva, a lábaim és kezeim remegtek, a jobb kezemből széles patakokban csorgott a vér, ahol a széttört csontvégek átszakították a bőrömet...de a túlélési ösztön tombolt bennem. Néztem az ellenfelemet, s vártam, hogy közelebb kerüljön. Aztán amikor már elég közel került hozzám - annyira közel engedtem, amennyire mertem - egyszerűen eltűntem...hogy mögötte öt méterre ismét megjelenjek. Rögtön meg is fordultam, hogy megnézzem az ugrásom eredményét. A tömeg közben hangosan nevetett. A férfi nem csapódott a falnak akkora erővel, ahogy vártam, de a feje így is hangosan csattant a fallal, a páncélja széles árkot vájt a szivacsos kőzetbe. Megfordult. Valamit motyogott, majd:
- Ezért még kapsz, köcsög!
Felfokozott érzékeimmel éreztem, hogy mágia áramlik körülötte. Nem tudom, hogy mit akart megidézni, de nem hagyhattam, hogy véghez vigye, akármit is tervez. Energia szakadt ki belőlem, ami abban a pillanatban, hogy megfogant volna a kardforgató varázslata, meg is szüntette azt. Remélem, hogy nem valami olcsó trükkre pazaroltam el az ellen varázslatomat...mert akkor igazán csak megszívtam.Markus - hisz a tömeg kiáltásai alapján így hívták a férfit - arcán döbbenet suhant át.
- He? Mi? Azt a mocskos...ebből már elég legyen!
Üvölt fel, kezdi elveszteni a kontrollt. Érzem, hogy ez rohadtul fájni fog nekem. Aztán a már ismerős érzés jelent meg a nyakamban. Ismét egy rohadt mocskos csontváz, ami megpróbált lerántani engem. Kezdett a tököm nagyon tele lenni a harcos-nekromanta olcsó trükkjeiből! Próbáltam magamról lerázni a koloncot, ami nem nagyon akarta engedni magát. Megmaradt bal kezemmel csapkodom a szemetet, a botot felkarcolja a csont, de a kis dög nem akar engedni. Tenyeremből egy arkán lövedék vágódik ki, ami átszakítja az akadályozóm testét és eltűnik rólam. Huh, ezzel meglennék. Nem felejtettem el valamit? Ja, de, baszki. Markus! Megfordulok. A mocsok rohadt közel került hozzám. Ijedtemben egy egész sorozatnyi arkán lövedéket eresztek meg, amelyek téveszthetetlen pontossággal csapódnak a páncélos alakba, újabb kisebb vágásokkal borítva el őt.
- Figyelj! Ha ezt most abba hagyod, akkor nem nagyon véresen foglak lefejezni. Mit szólsz?
- BASZD MEG, azt szólom hozzá! Nem akarom elveszíteni a fejem!
Ordítok vissza az őrület határán leledző ellenfelem felé. Aztán ismét meggörbítem körülötte a teret, hogy némi időt nyerjek arra, hogy gondolkodhassak.  A tömeg éljenez. Pár biztató kiáltás száll felém. HE?! Eh, na mindegy. A lényeg, hogy szórakoztatjuk őket, nem igaz? Basszák meg...
- És ez hogy teszik?! Most szórakozik a közönséged, te mocskos dög?!
- Nem úgy, ahogy én szeretném! Tönkre tetted a cirkuszomat.
Ezzel a kijelentésével nem tudtam ellenkezni. Páran már a hasukat fogva fetrengtek a röhögéstől. Eléggé frusztráló lehet, nem igaz? Legalább úgy halok meg, ahogy éltem: mindenki rajtam röhög. Bár csak egyszer megtapasztaltam volna azt is, amikor velem együtt nevetnek. De nekem sose voltak barátaim. "Szaros Gregor" - mondták rám. "A család szégyene!" - vágta hozzám apám a sértést és az agyagból készült ágytálat. "Szeretlek!"-  na ezt senki se mondta. És közben Markus csak közeledett. Lassan, kimért léptekkel. Most már nem akar elkapkodni semmit sem. Biztosra megy. Innentől kezdve az olcsó trükkjeim nem fognak megmenteni engem. Aztán éreztem, hogy valami iszonyatos erővel a hátamnak csapódik. Nem vártam erre, s felkészületlenségemben semmit se tudtam tenni. Repülésbe kezdtem, majd olyan erővel csapódtam a földbe, hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből. Sérült jobb kezem a testem alá szorult, s ahogy még jobban megnyomorgattam szétroncsolt végtagomat, az elviselhetetlen kín sikolya tört elő a torkomból. Tehetetlenül kapálóztam, próbálva kiűzni a fájdalmat az elmémből. Érdekes módon a bot még mindig a bal kezemben volt. Az egyetlen jó dolog, ami történt velem. Meg az, hogy már nincs bennem semmi sem, ami távozni tudna. Csak a vérem. De arra meg nem kell már sokat várni... Felemelem a fejem, ahogy valami árnyék vetül elém. Páncélos csizmák. A mocsok itt van, közvetlen előttem.
- KURVA PICSA!
Hördülök fel, s a mágia vad táncba kezd körülöttem ösztönösen. Aranyló és fehér fonalakból egy kupola fonódik körém. Az aranyos lángolás szinte sütteti az arcomat, némi békességgel árasztva el engem. Még van esélyem, hogy túl élem...úgy nagyjából fél perc erejéig. A kupola védelme alatt a fájdalomról már figyelmet se véve fordultam a hátamra. A penge szédítő sebességgel közeledett felém. Ösztönösen összehúztam magam. Nem is hallottam hogy mit mond az ellenfelem, csak azt láttam, hogy mozog a szája. Az idő megfagyott körülöttem. Mint ha lassítva látnám az eseményeket. A penge közeledett, aztán vakító fényár jelent meg a penge élénél, ahogy a kupolának csapódott. Fehér színű hullámok fodrozódtak végig az arany pajzs mentén, mint ha egy őrjöngő tengeren tomboló vihar lenne.
- Ezzel késlelteted a halálod?!
Most már megértettem ellenfelem mondanivalóját. Hát igen...késleltetem. Még egy csapás erejéig. Láttam, hogy a kard ismét közeledik. A botomat a mellkasomhoz szorítottam. A kard ismét lecsapott és ebben a pillanatban a kupola is szétrobbant körülöttem. De ez nem állította meg az ellenfelemet. A fegyver harmadjára is útjára indult és nem volt semmi sem, ami megvédett volna engem.
- Egy életem, egy halálom.
Nyőgöm ki tárgyilagosan. A botban szédítő erejű mágia fodrozódott, ami kitörni készült. Szinte éreztem a varázslat mohóságát, ahogy a valóság fátylát próbálja szétszakítani. Túl késő. Túl későn kezdtem el idézni a varázslatot. A kard túl közel volt. Az arkánsugár kitört a botból...azt hiszem, hogy ebbe mind a ketten bele fogunk halni.

- ELÉG!
Hallok egy hangot felcsattanni. MI a franc történt? Aztán eszembe jutott: az arkánsugár még el se hagyhatta a botot, amikor valamiért megszakadt a mágia folyama. A bot vadul rezgett a kezemben, a kard pedig az arcomból pár centire lebegett a levegőben, betöltve szinte az egész látómezőmet.
- Királynőm?
Hallottam Markus meglepett kérdését. Oldalra fordítottam a fejem, amint a kard eltűnt felőlem. Egy karcsú nőt pillantottam meg elegáns ruhákban, aki kecses léptekkel közeledett párosunk felé. Ez lenne a királynő? És miért állította le a harcot? Mi folyik itt? A tömeg csöndben volt. A fegyverforgató döbbenten állt felettem. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy Markus-hoz vágok még egy arkánsugarat vagy egy taszítást, de valószínűleg a nő ismét megszüntetné a mágiámat, mielőtt megfoganhatna és akkor tuti, hogy ez a szemét kinyírna abban a szent pillanatban. Most talán még van időm megmenekülni. Minden a feszes mellű nőtől függ. Már mint...mi van? Óh, a Halál Völgyének Árnyékában járva meglátok egy nőt és már rögtön szexre gondolok? Bűnös gondolatok. Istenem bocsáss meg. Attól független érzem, hogy valami teljesen más jellegű folyadék szivárog ki péniszemből. Óh...csodás. Még jó, hogy a már ott lévő folt miatt ezt már senki se látja, csak én vagyok tudtában szégyenemnek.
- Állj fel Gregor. Most már minden rendben lesz.
Hallom a nő meglepően kedves hangját. Valami édeskés illat lengi körbe...de egyben emlékeztet a halálra is. Ő rendelte volna el a kivégzésemet? Ő raboltatott el engem? És most meg...csak így elsöpri az egészet? Éreztem, hogy a dühtől majd' felrobbanok és már le akartam ordítani, mire eszembe jutott, hogy ez talán most nem lenne valami túl jó ötlet.
- Na de...
- Nyugalom, Markus. Kiszórakoztam már magam. Látnod kellett volna magad, ahogy elveszted a fejed.
~ Itt meg mi a rák folyik?~ ötlött fel bennem a gondolat. A nő kedvesen mosolyog a mogorva alakra. Mi van?! Kik ezek egymásnak? Mi folyik itt? Most már nem elég hogy szégyenletesen félős kis barom vagyok, hanem még tudatlan is .Egyre jobban utáltam magam. Aztán a nő ismét felém fordul.
- Ha kívánod, most már elmehetsz.
~ Már egyszer megtörtént, pár másodpercre....~ De ezt inkább nem osztottam meg vele. Lehet, hogy sértésnek venné és még is csak megöletne engem. Így inkább megtartottam magamnak a frissen jött gondolatot. Nem hittem a nőnek  - nem tudtam hinni - de nem feküdhettem a földön örökké. Béna jobb kezemet kíméle nagy nehezen feltápászkodtam. A fejem lüktetett a fájdalomtól, arcom fintorba torzult, s ismét sírtam, pedig azt hittem, hogy már nincs több könnyem. Tévedtem. De még mennyire, hogy volt! Hisz ebből legalább kimeríthetetlen tartalékkal rendelkezem.
- Akkor, ennyi? Szabadon távozhatok? Nem lesz semmi hátba szúrás, Markus nem támad rám hátulról?
- Igen, igen, igen és ajánlom neki. Ez a kiadós nevetés sokkal inkább feltöltött, mint ha még több vért kellett volna látnom.
- Hát de...-próbált ellenkezni a kardforgató.
- Markus, kérlek. Tudom, hogy errefelé nem megoldható humoristát tartani, de tényleg kitalálhatnál valamit.
- Hmmm... -hagyja el az érdekes hang a férfi ajkát, amidőn beletörődik a sorsába.
Én csak nézegetem őket, és próbálom eldönteni, hogy most elmehetek-e vagy sem. Végül úgy döntök, hogy igen, ez a távozás ideje. Épp hátat fordítottam volna, amikor a mágia vad burjánzása ösztönszerűen magára vonta a figyelmemet és Markus felé fordultam, akinek az arca hihetetlen mértékben eltorzult. Ghoul! BASZKI, EZ EGY BÜDÖS GHOUL!

- Kotródj!
Hallatszódott a mélyen dörgő parancs, de engem aztán nem kellett biztatni. Sikoly tör ki a számból és folyamatosan sikoltozva a félelemtől rohanok el, majd félúton megfordulok és négy arkán lövedéket lövök ki a ghoul felé, azonban a lövedékek célt tévesztenek és csak a dög előtti talajt szántják fel keményen, port csapva a levegőbe. Meg sem vártam, hogy követnek-e engem, a menet közben már szélesre tárt kapu felé rohantam.
- A MAMÁMAT AKAROM!
Ordítottam hangosan. Aztán a két lábam összeakadt és ismét a földnek csapódtam. A jobb kezem most már biztos, hogy teljesen szétroncsolódott. De nem törődtem vele. Egy baszott ghoul üldöz engem! Hátra se nézve, a jobb kezem könyökével illetve a zúzódásoktól véres bal kezem tenyerével fellöktem magam a földről és a tömeg hangos röhögése közepette rohantam ki a kapun. Az alagút végén megláttam a menekülést jelentő fényt. Megmenekültem! El se hiszem!
- Rohadjatok meg, ezt kapjátok ki!
Kiáltottam utoljára, majd rohantam tovább teljes erőmből. Gregor Maleth, a félelem királya ismét megmenekült! Hogy lehet ekkora kibebaszott szerencsém?!


_________________
PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

6PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Kedd Jan. 10, 2017 11:17 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Ezüstrókamami vs Zsémbesszivar
PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  7d8ea76f7d7d75b113965dba2cc8590a
Már három napja folyamatosan rótta a mérföldeket, mire rátalált a helyre, ahol jó eséllyel megtalálhatta volna az ereklyét. Azt remélte, már semmi sem állhat az útjába ezen a földön, ahol még a vadállatok sem tartózkodnak fél napnál hosszabb ideig. Nem akar túl sokat a hideg tájon maradni, mert kiújul tőle a derékfájása és ha görbe háttal ér haza, a rokonai megint az orra alá dörgölik, hogy már túl öreg ahhoz, hogy dolgozzon. Állandóan felmegy benne a pumpa, ha ezt hallja, nincs az az isten, hogy esetlen vénasszonyként mutatkozzon a család előtt.
És mégis, alig tette be a lábát erre az istenverte földre, rögtön szembetalálja magát vele. Persze ki mással kéne összefutnia pont egy ilyen elhagytott helyen.
- Ti meg mi a francot kerestek itt! – hallatszik a háta mögül egy érdes hang.
- Ki kérdezi? - pillantott hátra idegesen.
Megfordul, majd szembetalálja magát a másik családból ismert vénemberrel.
- Csak te vagy az, fiam?
Régi mese ez még, talán régebbi, mint ő maga. Gyakran mondják azt, a barát és a családtag között az a legnagyobb különbség, hogy az egyiket szabadon választhatjuk. Pechjére sajnos az utóbbinál nem ez a helyzet. Az ő és a másik férfi családja generációk óta mind-mind mágusok, akik varázslással keresik a kenyerüket. Mindkettejük felmenői tehetséges és jól képzett varázslókat neveltek utódaikból nem csoda hát, hogy mindkét család sikeres és elismert lett.
Ám ahogy a két família gyarapodott úgy vált nyilvánvalóvá, hogy nem férnek meg egymás mellett. Mert az ügyfelek száma ugyan nem gyarapodott úgy, mint az ő gyermekeik, így kénytelenek voltak versengeni egymással a megbízóik figyelméért. Ennek a gyerekes civakodásnak lett az áldozata a mögötte álló szerencsétlen vénember is, aki most úgy látszik, ugyanazzal a céllal érkezett a kietlen Pusztaföldre, mint ő: megszerezni a királynak a rég elveszettnek hitt mágikus ereklyét, amit az angyalromok közt temetett el az idő örvénye. És természetesen osztozásról szó sem lehetett, ezt pedig a mágus egy habozás nélkül útjára indított arkán lövedékkel igazolta.
Korát meghazudtolóan fürge mozdulattal kerüli el a veszélyes lövedéket, mialatt elkezd azon gondolkozni, hogyan tudna kifogni az átkozott varázslón. Gyorsan röktönözve elmormol egy rövid, tünde varázsigét, mire ősellensége tagjai körül megjelennek az égi bilincsek, hogy egyhelyben tartsák. Nem szeretett tünde nyelven megszólalni, borzalmasan idegen volt számára, de mivel a hold adta varázslatokat ezen az átkozott nyelven írták, kénytelen volt használni.
- Átkozott némber! – szidta ők a másik, miközben egyhelyben toporogva várta, mi következik.
~ Talán azt hiszi, nem birkózom meg a távolsággal, mire azok a bilincsek eltűnnek?!
Úgy látszott, sikerült megfognia. Itt az alkalom, hogy támadjon. Azonnal elkezd varázsolni, megidézve a két, mellékholdat szimbolizáló gömböt. Az energiagömbök megindultak a bilincsekkel helyhez kötött férfi irányába.
Sajnos a vénember sem most látott először életében holdpapot, csak erre a pillanatra várt, hogy Ellenvarázslattal semmivé foszlassa a két gyönyörűen ragyogó holdat. A másik erre káromkodik egyet önmagának morogva, de még befejezni sem marad ideje, ugyanis ősellensége száját kitátva indít útjára egy akránsugarat. A látszat néha csal, s ezt ő is tudja jól. Elkezd futni a másik felé. Ahogy várható volt, a varázslatát könnyedén elhárították és már érkezik is az ellencsapás. Megtorpan, majd összecsapja a két tenyerét, mire egyik pillanatról a másikra az összes körülöttük lévő mágia eltűnik. A Mágiabontás hasznosnak bizonyult, bár kénytelen volt vele a saját bilincseit is eltüntetni.
A vénember gyorsan reagál is a történtekre, légy módjára próbálja kerülgetni, miközben éles nyelvével kóstolgatja.
- Ennyire vagy képes?
- Még csak be se melegedtem.
A látvány kedvéért játszadozik a levegőben egy kicsit az ujjaival, majd egy gyors varázslatot követően megtámadja a másikat a Holdporral.
~ Bolond vénember, lássuk mihez kezd a szemüvege nélkül.
Ezt követően előrántja fegyverét, egy hosszú, éles végű kardbotot (ami gyakorlatilag egy lándzsa, a szokottnál valamivel hosszabb fém résszel), és megpróbálja megvágni.
Látszott, hogy a férfit váratlanul érte a támadás, így képtelen volt koncentrálni arra, hogy elkerülje a hideg acéllal való találkozást. Fájdalmas üvöltés tölti meg az üres teret, ahogy a penge felszántja a húsát. A vágást követően nem habozik, hátralendül, majd még mielőtt az ellenfél összeszedhetné magát, megpróbál egy Lunar Halo-t megidézni a feje föle. Ha szerencséje van nem veszi észre, csak amikor a legközelebbi varázslatakor megégeti.
Ekkor az ellenséges mágus egyik pillanatról a másikra eltűnik. Egy pillanatra csak forgatta a fejét, nem tudta kitalálni, merre lehetett, aztán persze rájött. Ott állt tőle tisztes távolságra, könnyedén elmenekült a szorult helyzetből az Ugrás segítségével. Elégedett vigyor ül ki az arcára. Látszott, hogy szenved, a holdfényből font diadém megtette a hatását.
Újra ott álltak egymással szemben, kellő távolságra hogy egy újabb roham előtt kapjon valami csúnya varázslatot az arcába. Egyre inkább érezte, hogy fárad. A testét ugyan nem erőltette meg annyira, ennél többet is kibír, dacos vénasszonyként kell is neki, nehogy aztán a családban mindenki ágyhoz akarja kötözni, mert már túl öreg a munkához.
- Nem akarok túl sok időt pazarolni rád...
Hogy ezt az apró távolságot áthidalja, aktiválja a Holdfolyamot. Rövid koncentrációt követően sikerült hozzákapcsolódnia az energiáramokhoz. A kör széle halvány fénnyel kezd el derengeni. Természetesen az irány a kettejük közi képzeletbeli egyenes menti vonal. Mélységes bánatára nem tudta volna futás közben kikerülne a vén mágus varázslatait. Azonban így, hogy mind a ruhamozás, mint a manőverezési lehetőségek neki kezveztek, már más a helyzet. Rámarkol a fegyverére, majd dupla sebességgel rohamot indít.
A Lonar Halo okozta fájdalom, mint figyelemelterelés is igen hasznosnak bizonyult. Csak engednie kellett, hogy az energiaáramlás mentén sodorja őt a varázslat és egy szempillantás alatt ott termett ősellensége előtt. A második roham talán még jobban is sikerült, mint az első. Azon is csodálkozott, hogy a vén mágus talpon maradt. Nem habozott azonnal befejezni, amit elkezdett. Közel érve hozzá megpróbálja a fegyver hegyével ledöfni, ami elvárásainak megfelelően sikerül is. Halk nyögés hallatszik, egy tompa puffanás, majd pár lihegő mozdulat. A két család véget nem érő, gyerekes civakodása újabb áldozatot szedett.
Hazafelé menet, az öreg varázslónőt nem hagyták nyugton saját gondolatai. Az emberi ostobaság, a versengés valóban kíméletlenül lesújt mindenkire, aki akár csak a lábujját is dugja ebbe a kátránnyal szennyezet folyamba. De őt ez valamiért sosem érdekelte. Mindig csak arra tudott gondolni, hogy ő maga bizonyítson. Bizonyítson a családjának, hogy még bőven van benne élet, hogy több egy kiégett vénasszonynál, hogy még képes holdpap módjára harcolni. De valahogy nem volt kedve diadalittasan világgá kürtölni a győzelmét. Csak egy másik szerencsétlen öreget intézett el, aki hozzá hasonlóan egy átkozott családba született.

Felhasználó profiljának megtekintése

7PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Szer. Jan. 11, 2017 5:20 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
[AD ~1175]
[Akkon, Galilea, Izrael - IV. Balduin jeruzsálemi király felesküdött hűbérbirtoka, a damaszkuszi szultán, Szaladin első keresztény szomszédja]
[lvl10 zsoldos, longsword vs. lvl10 keresztes, two-handed]
[III. Tripoliszi Rajmund gróf, Tiberiás ura és Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem, Kerak ura]
[special thanks to: Oswald]








A feleségem rajong a tűzzománcért.
Mindenki, aki akár egy kicsit is ismeri az effélét, tudja, hogy a legszebben Damaszkusz ékszerészei űzik ezt a szemkápráztató mesterséget: hogy Eschiva kedvében járjak, megüzentem a Jeruzsálembe tartó karavánnak, hogy megállhatnak a birtokomon, a Galileai-tenger északi partján, Tibériás várában. Hanem az üzenet késve érte őket utol: hogy a hosszú kitérőtől megkíméljem őket ebben a könyörtelen évszakban, királyi engedélyt adtam nekik az uralkodó nevében, hogy Akkónál vágjanak át.
Egy mérfölddel ezelőtt találkoztunk össze; hogy a dolgukat megkönnyítsem, melléjük szegődtem, hogy a várost együtt érjük majd.
Az ékszerészem középütt lovagol: a társalgásból - kissé bicegő arabomat széles vigyorral támogatja - figyelmeztető kiáltások zökkentenek ki bennünket.
- Mit látsz! - kiáltjuk torokhangon egyszerre, én azonban nem igénylem a választ. Láttam már ilyen port korábban is.
Lovak a dűne mögött.
Ideges kiáltozás terjed végig a karavánon, akár a futótűz a kiszáradt bozótos közt: ahogy az első lovasok ügetve átbuknak a dűne homokgerincén, az én hátamon is meghűl kissé a forró nap fakasztotta veríték. Az ingem nyaktól derékig rám tapadt már, a Szentföld irgalmatlan hősége üllőként nehezedik a nyakszirtemre.
Ezt nem lehet megszokni.
A gondolkodásból az első lovas csillogása ránt ki: fegyveres, páncélos lovag, vérttakaróján diadalmas, összetéveszthetetlen jel, de mégis kevésbé félelmetes, mint a napfényben szikrázó vörös haja.
- Tiberias! - kiált rám, mintha a szokottnál is nehezebbre esnék fékeznie magát. - Mit kerestek itt?
- Châtillon - üdvözlöm komoran, ahogy mellénk ér; gyanakvásomnak szívesen adnék hangot máshogyan is a szimpla távolságtartáson kívül, mégsem tett a Véresfejű egyelőre semmit, amivel megfoghatnám. Mi az ördögöt keres itt? Az odva máshol van. - A karaván Akkóba tart. Kereskedők.
A lovamat nem lehet becsapni: idegességem átragad rá, a fülét hátracsapva dobbant. A kantárt megcsavarom a forró napon megpuhult kesztyűmben.
- Egyfelé vezet az utunk. Hanem te nem szóltál a királynak, hogy kivonulsz... - pillantok el a válla felett. A gyomrom lejjebb süllyed. Sokan vannak. - ...az embereiddel együtt.

Hetyke, gyomorforgató mosoly ömlik szét a rőt pofaszakáll mögött.
- Jeruzsálem királya nem a római pápa - jelenti ki elégedetten. - Első renden Őszentségének tartozom engedelmességgel.
Apró, sötét disznószemét végigjáratja mindannyiunkon. Mohóság fénylik benne és káröröm.
- Én nem támogattam a ti békéteket - folytatja. - Én nem váltam langyossá és nyúlszívűvé. Én még nem felejtettem el, miért vagyunk a Szentföldön!
El sem akarom hinni, hogy a Vörös Farkas képes szembeszállni a király parancsával - belül szinte biztos voltam benne, hogy rabolni jött, ugyanakkor abban is, hogy amint megpillant, letesz a gonosz szándékáról. Ha ez Balduin fülébe jut...
Rajnald kapzsi vérszomja még annál is határtalanabb, mint képzeltem.
- Nem te döntesz arról, hogy a két birodalom háborúban áll-e vagy sem - emlékeztetem, egy kissé hátradőlve a nyeregben, ügyet sem vetve a derekamon lecsorgó verítékre. - Ezek nem katonák. Semmi dolgod velük.
Int az emberének - kis kölyök még, riadt arccal fordít nekünk hátat. Úgy érzem, valami nagy ostobaságra készülnek.
- Mit akarsz, Rajnald? Fordulj vissza, ha nem akarod akasztófán végezni. Királyi menlevelük van Akkóba.
Elgondolkodni látszik, de biztos vagyok benne, hogy valójában csak valami újabb gaztetten töri a fejét.
Szokás szerint nem tévedek.
- Megoldást ajánlok, Tiberias - szól végül kegyesen. - Állíts meg, ha tudsz. Ha legyőzöl, a karaván indulhat tovább Jeruzsálembe,  ám ha én nyerek, az értékek egyharmad része az enyém. Te ugyebár bölcs ember vagy, biztosan elfogadod az ajánlatom.

Mindig tudtam, hogy tüske vagyok az oldalában, arra azonban sosem számítottam, hogy képes lenne nyílt színen meggyilkolni. A király éktelen haragra gerjedne; ha viszont eltűnök, talán mégis kimagyarázhatja magát. Mondhatja, hogy a szaracénok öltek meg, és lenne, aki elhiggye.
Cserébe talán még a háborúját is megkapná.
Megütközve nézek rá.
- Képes lennél ránk támadni? Énrám? Ennyire megvesztél?
Régóta fenheti rám a kését. A homlokom ráncolom szigorúan.
- És hogyan ajánlhatnék bármit, ami nem az enyém? Nem fosztogathatsz büntetlenül...! Megbánod, ha mégis úgy érzed, nem vetül rád a bitó árnyéka ezután. Mindenki tudja, miféle ember vagy, Rajnald. Nincsen annyi becsületed a szememben, hogy nemesembert kihívhass.
Ez persze csak féligazság: ha veszít, az emberei elkürtölik majd a határban, hogy Tripoliszi Rajmund a szaracénok bajnoka volt párbajban, és keresztényt ölt. Egyetlen esélyem, ha most Kerak ura megijed a királytól, és elkotródik.
Csakhogy Rajnald nem szokott megijedni.
- Vonulj vissza, és talán megtarthatod a fejed.
Mérgesen nevet rám, mint akinek egy nagyvonalú ajánlatot vágtak az arcába.
- Csak a királlyal tudsz fenyegetőzni, Tiberias, de ha egyszer meghal, elfutsz te is a társaiddal együtt, mint hajdan Krisztus tanítványai a Gecsemáné kertjében - dülleszti ki hordónyi mellét dölyfösen. - Most is futnál, de ha férfi vagy, kiállsz ellenem. Tán csak nem attól félsz, hogy az Úr nem áll majd az oldaladon?
- A király a te királyod is, Rajnald! - vágok vissza, de belül már érzem, hogy hiába: egyedül vagyok itt, egyedül ellene, és szemlátomást biztos benne, hogy kicsúszhat majd az igazságszolgáltatás kezéből. A lovam oldalt lép, nehezen tudom megfékezni. Komoran állom a tekintetét. - A parancsát, Jeruzsálem törvényét szeged meg, ha kezet emelsz ezekre az emberekre... vagy rám. Utoljára kérlek, bár nem érdemled meg: tedd el a fegyvert!
Mint akit a higgadtságom csak még jobban fölingerel, Châtilloni Rajnald kardot ránt: a hatalmas, súlyos acélpenge szomjasan villog a déli verőfényben.
- Deus vult! - bődül el, sarkát a lova oldalába vágva: kiáltását fölbátorodva visszhangozzák a páncélba bújtatott martalócai, és nekem szempillantásnyi időm sincs azon aggódni, vajon elég gonoszság lakik-e bennük, hogy együtt zúduljanak ránk.
Egyetlen fertályóra alatt legalább kétszer becsültem alá Châtillon aljasságát: most, hogy páncélos harci ménjén felém zúdul, csak annyi időm van, hogy fegyvert húzzak én is. Veszett ördög ez az ember, és félelmetes a csatában: nem csatalovon jöttem, a hátasom megriad az üvöltve rohamozó ellenségtől és nyerítve fölágaskodik.
- Vissza! - kiabálok föl se tekintve, arabul, hogy a karaván elkotródjon mellőlünk: a lovam rémülten kapálózva táncol, az aranyszín homok vízként csorog el a patája mellett és oldalra botlunk. Szerencsétlenül tántorog, félkézzel rángatom a kantárját, hogy körbefordítsam. A forró napsütésről is megfeledkezem teljesen - vér nyomakodik át dübörögve a szívemen. Hogyan kerültünk csatába? - Rablógyilkos vagy, nem lovag.
- Áruló vagy, nem keresztény! - harsogja válaszul Rajnald, és úgy ugrat mellém, mintha szikla volna egy hajítógépből: rettenetes tömege akadálytalanul sodor el, akár jégeső a szalmaszálat. Kétkezes kardját erőfeszítés nélkül emeli a feje fölé.
Soha nem gondoltam arra, hogy valaha egy-egy ellen párbajozzak, különösen a Véresfejűvel: vakmerő elszántsága és csatára termettsége ugyanúgy híres a barátai, ahogy az ellenségei között.
Én az ellensége vagyok. De soha nem akartam megküzdeni vele.
A lefelé meginduló csapás olyan erejű, hogy azonnal látom, ha megpróbálnám kivédeni, kibillentene a nyeregből: belevágom a sarkantyúm a lovamba ehelyett, s ahogy a fájdalomtól éles nyerítéssel megugrik, elránt a lesújtó penge elől engem is.
Saját magát azonban már nem tudja. Rajnald fegyvere rettenetes, mészárszéki zajjal hasít az állat hátába a gerince mellett, éppen a nyeregfa mögött: áldozata megbokrosodva tántorodik félre, kétségbeesett erővel rúgva ki a támadója felé. Jól tudom, hogy vagy leszállok, vagy leesem: a rándulásán érzem, hogy telibe találta az ellenfelem vaktában is. Alighanem a lova szügyét.

Valahogyan még mindig nyeregben vagyok, amikor Châtillon a földre kerül: ha most nem lenne, aki utólag elmeséli, mi történt, Isten látja a lelkem, átgázolnék rajta lóháton. Van, aminek meg kell lenni.
Így azonban muszáj vagyok legalább részben követni a párbajkódexet. Leugrom az állat hátáról: fejvesztve, botladozva menekül, és bár fáj a szívem, egy pillantást sem vetek rá. A homokos talaj lelassít; Rajnald sokkal erősebb, sokkal gyorsabb, sokkal edzettebb nálam.
És sokkal vadabbul kívánja a halálomat, mint én az övét.
Nem szabad hagynom, hogy felülkerekedjen: gyors csapássorozattal rontok neki, hogy ne legyen semmi esélye kitérni és visszanyerni az egyensúlyát. Térdre kényszerül, és egy hosszú pillanatig már úgy érzem, végre kiüthetem a kezéből a kardot; csakhogy sokkal keményebb harcos annnál, hogy egy ilyen vereségbe belesétáljon.
Nem vagyok igazi ellenfél neki.
Ahogy kikeveredik a támadásom elől, megtorpanok: pár lélegzetvételnyi szünetbe kerül, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Rajnald nem Rajnald volna, ha nem látná meg a rést a védelmemen és a lehetőséget, amelyet az kínál: félelmetesen - különösen egy ekkora emberhez képest - gyorsan támad, és ahogy a tekintetünk összekapcsolódik, ráismerhet arra az ismerős csillogásra, amelyet valószínűleg minden ellenfele szemében felfedezett már.
Az életemet féltem.
Hátraugrom, hogy elkerüljem a rám rontó ördögfajzatot: gyorsabb, mint bármi más, és csak a gyűlölettől lángoló vonásait látom. Aztán kard villan megint; valami koppan a homlokomon és hosszú, égő villámcsapás szánt végig a képemen a nyomában - a fülemben visszhangzik egy különös, nyers hang, mint amikor az ember kése összecsikordul az óntányérral. Ütést érzek a kulcscsontomon.
A kard hegye volt a láncingen, hasít belém a felismerés, ahogy egyszerre jut el a tudatomig minden: a vérem a forró sivatagi levegőn majdhogynem hűvösnek tűnik ahogy vastagon végigömlik az arcomon, hogy a nyakamon lefutva beleivódjon az átizzadt ingembe. Megtántorodom az ütés erejétől - szerencsém, hogy a pofacsontom nem tört el -, és az egyensúlyomat veszítve hátrálok. A szemem azonnal megtelik vérrel; úgy éget, mint az eleven parázs, s ahogy a szabad kezemmel az arcomhoz kapok, mintha megtízszereződne minden fájdalom. Szédülök; a számba ömlő vér mintha már most egy egész korsónyi lenne.
Meg fogok halni. Rajnald megöl.
Csak meglephetem: felé szúrok vakon, a bal válla és a melle közé, remélve, hogy a páncélja és a vállvértje közötti résben eltalálhatom. A fegyver megrándul és hallom a mordulását; homályos, megfeleződött látóterem veszedelmesen inog, de azt még látom, ahogy megtorpan egy kissé. Talán ő maga is fárad. A Nap könyörtelenül tűz le az ég végtelen, déli magasából; erős fénye és a sebesülés együttesen elszédítenek, a szememből könny folyik, sikertelenül próbálva kimosdatni azt valamelyest a kínzó vörösségből. A saját vérem sós vasíze szomjasabbá tesz, mint amilyennek valaha éreztem magam: zsibbadt vagyok a félelemtől és a fájdalomtól, a kesztyűmben bizonytalanul csúszkál az átizzadt tenyerem. A ruháim mintha egy mázsát nyomnának; a kardvágás, amelyet az imént szereztem, annyira fáj, mintha görögtüzet öntöttek volna az arcomba.
Olyan erősen szorítom össze a szemem, hogy az előtte kavargó sötétségben színes fényjelenségek vannak születőben.
Hanem a Sivatag Vörös Farkasát így is hallom.
- Fel is adhatod, Tiberias.
Szipogok, vért prüszkölve mindenfelé, akár a fuldoklók a vizet. Belekapaszkodom a kardba.
- És hagyjam, hogy újabb felségárulást kövess el!
Lehet, hogy megvakultam, hasít belém a felismerés. Szinte biztos. Örökre vége a csatározásnak - vagy így, vagy úgy.
- Félsz elmondani a királynak, hogy megöltél? Vagy a pokoltól? Mert ahhoz már késő.
Châtillon soha nem fél.
- Én nem félek senkitől és semmitől, de te félsz tőlem, nem igaz?
Egy lépést tesz felém, én pedig megacélozom a lelkem; egyetlen perc választ el attól, hogy ez a veszett ördög átküldjön a másvilágra, és rögtön utána kitör majd a háború. Ha átjut rajtam, ennél sokkal többen fognak meghalni. Akkor minden elveszett.
Szapora lódobogás hasít a feszült csöndbe.
Aztán egy fiatal férfihang; szabadon ömlő könnyeimen keresztül Rajnald ifjú lovagját pillantom meg ideges pej csődörén.
- Herceg, ezek a király katonái - jelenti riadtan. - Nem szállhatunk szembe velük! Ennyi emberrel el sem bírnánk.
A Véresfejű minden korábbi hetykesége úgy illan el, mintha csak a szél seperte volna ki belőle. Látom, ahogy bástyányi alakja félszegen húzódik odébb. Balduin árnyékát érzi magára vetülni.
- Tudom - morogja azonnal. - Vissza Kerakba!
A fiú, mint aki alig győzte várni a parancsot, elkapja a tekintetem: ő tudja, ahogy alighanem Rajnald is, mi minden forog kockán. Sarkon fordulva vágtat el, majdhogynem térdig merülve a homokba.
Nehéz fújtatást és kengyelcsilingelést hallok, ahogy Châtillon megdöbbentő fürgeséggel visszaugrik a súlya alatt nyikorgó nyeregbe. Elengedem a kardot, ügyet sem vetve a tompa zajra, ahogy a homokba esik: mindkét kezemre szükségem van, hogy egyben tartsam a fejem, s a gonosz hadúr rosszindulattól izzó képe délibábhoz hasonló szivárványglóriáján át is megdermeszt.
- Még találkozunk, Tiberias.
Nem lesz háború.
Ez az utolsó gondolatom, mielőtt sűrű, arab nyelvű zsinatolás közepette embereket éreznék mellém tódulni: egyikük erősen átkulcsol a mellkasomon és hogy a szorításától, a vérveszteségtől vagy a Nap könyörtelen lángjától veszítem-e el az eszméletem, bizonyosan titok marad.
Uram... elfáradtam.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

8PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Pént. Jan. 13, 2017 12:17 am

Leon Wittman

Leon Wittman
Déli Katona
Déli Katona
CIRKUSZ ÉS KENYÉR
Markus von Feldas, akolitus vs Gregor "Gyáva" Maleth, arkán mágus

PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Markus.md

- Markus. Szórakozni vágyom. - mondja nekem fennhangon Katarine. Körülöttünk az évek alatt hozzánk csapódott alattvalók: halálpap tanoncok, számkivetettek, enyhén elmeháborodottak - a mi fajtánk. Vérszomjasak, könyörtelenek, érdeklények. Előttük fent kell tartani a status que-t, ha nem félniük akkor is tisztelniük kell. És mivel mással lehetne legjobban kielégíteni eme keselyűk hordáját mint vérrel és belekkel?
- Igenis Királynőm. - válaszolom kimérten. Az embereket - vagy más, antropomorf fajtazatokat - mindig is az elvárásaik éltették. Ha ezt megkapják, onnantól elhisznek mindent, hiszen, a világ úgy működik ahogy az kell. És egy halálúrnő szolgája milyen lenne más, mint vérszomjas és hideg, mint a sír?

Apró uradalmunk kicsiny arénája az egyik rejtély, amit ideköltözésünk óta nem tudok megfejteni. Amióta az elhagyatott villát és környékén az otthonunknak hívhatjuk, sok mindenre fény derült, de hogy egy földbe vájt, kövekkel burkolt kör alakú tér mire szolgálhatott? Könnyen átalakítottuk, csak a benne gyökeret vert fura növényeket kellett kiirtani és homokkal felszórni a talajt. A vért így is jól felszívja.
Se nekem, se a Királynőmnek nincs ehhez kedve, ezért szeretnék gyorsan túl esni az egészen. Talán egy kicsit megmozgathatom legalább a már rozsdáló tagjaimat, és az a vérszomjas társaság is kielégülhet egy jó időre. Valami nagy és erős mágust ígérnek nekem. Nem lesz könnyű párharc ez esetben - ha nem sikerül megközelítenem, lehet, hogy én húzom a rövidebbet.
Bevonszolják a szerencsétlent a harctérre. Keze-lába megkötözve, és egyszerűen csak odahányják elém a porba. A tömeg előre ujjong. Ezek a halálmadarak imádják a fájdalom és a szenvedés minden formáját. A saját embereimtől fordul fel a gyomrom - de el kell őket viselnem. Az összeset. Itt biztonságban vagyunk Katarine-nal, és jelenleg ez a legfontosabb.
A fogolyőr rám emeli halott tekintetét. Én csak egy egyszerű biccentéssel jelzem neki, hogy mitévő legyen, de ez is csak színjáték. Nem az én hatalmam alatt áll. De engedelmesnek látszva eloldozza a foglyot, és gyorsan eggyé válik az aréna porával.
Ahogy felkecmereg az ellenfelem, rögtön elönt az undor. Miféle kölyköt hoztam ezek elém? A gatyáján már most előre látszik szégyenének foltja. Ellene harcolni nem lesz még csak dicsőséges sem. Szegény fiú. Bárcsak elengedhetném.
- Mi?! Mit keresek én itt? Óh, mamám! Nem akarok meghalni! Légyszives, kedves idegen, ne bánts engem! - szipogja hangosan. Könnyei áradatát csupán pillanatok választják el megindulásuktól, varázsbotjára támaszkodva lassan táncot lejtenek közbe remegő térdei.
- Szánalmas. - szúrom oda neki röviden, de elég hangosan, hogy mindenki hallhassa. Tényleg szánom. De szavaimba több gyűlöletet pumpáltam, mint talán még a színjáték is igényelte volna. Úgy gyűlölöm ezt. Lassú léptekkel indulok meg felé.
- Szedd össze magad. Mesterem szórakozni kíván és nem hagyom, hogy elvedd a jókedvét! - dörgetem neki oda drámaian, legalább kissé legyen tisztában a helyzettel. Talán még összeszedi magát. Talán nem kell felkoncolnom. Előhúzom a kardomat. Kígyózó hangot hallat ahogy kihúzom hüvelyéből. Talán képes megvédeni magát. Talán ő is csak játssza az eszét.
- Szórakozás? Én nem akarok senkit se szórakoztatni! Én csak élni szeretnék! Minek ez a kard? Bántani akarsz engem?
Okos fiú... Kezdek kételkedni abban, hogy ő egyáltalán mágus. Mégis, valamifajta erő rezonál belőle. Nem értem én ezt.
- Egyezzünk meg, jó? Én mutatok pár bűvészmutatványt, Ti meg hagytok engem békével távozni. - mentegetőzik a gyáva. Mitől fél ennyire? Mit félt ennyire? A szánalmas kis életét? Látott ő már igazi csatamezőt valaha? Tudja, mitől kéne egyáltalán félnie? A közönségnek nagyon nem tetszik amit lát. Nem csodálkozom.
- Bűvészmutatványok? Nem kellenek a trükkjeid. A véred kell. - mondom lassan, tőmondatokban. Már csak öt méter választ el tőle, leküzdve a távolsággal adódott kegyelem-lehetőséget. Hátranyúlok, leoldani pajzsomat. Ha ennek így kell lennie, akkor tényleg essünk túl rajta.
- Védd magad! - rontok rá, kocogós sebességgel.
- BASZKI! - sivít fel, amire a nézők hangos nevetésben törnek ki. Pont ők? Ezek a mocskok még tudják hogyan kell azt?
- A mamát akarom! Hagyjatok engem békén! - ordítja. Aztán valami megmoccan benne, a vizelettartalékain felül, és menekülőre fogja, de legalább hozzám vág valami aranyfényben izzó lövedékeket. Tartja a távolságot. Nem is olyan hülye minthogy mutatja magát. Magasra emelem pajzsomat. Ilyen ártatlan kis semmiségnek egyszerűen le kéne csúsznia és szikrákat verve tovaszállnia. Látványos lesz.
Kivéve persze ha akadály nélkül áthalad a pajzson és a vértemen, belemarva a vállamba és az oldalamba. Mi ez? Hogy lehet?! Miért fáj... ennyire? Nem éreztem ilyet már hosszú idők óta.
Felidegesít a dolog. Meggyorsított léptekkel haladok felé, kaszálva egyet nyugtatásképp. Még nem vesztem el a fejemet, nem. Csak a kard tompa részével fogom lecsapni, nagyon, NAGYON erősen.
Aztán történt valami, amit nem igazán tudnék megmagyarázni, biztos valamiféle mágia áldozata lettem. Úgy lassultam le, hogy közben nem. Mintha minden körülöttem gyorsult volna fel, de az meg elég valószerűtlennek hat, még az értetlenkedés pillanatában is. Ellenfelem sikolyai, amit nem a fájdalom hanem a félelme itatott át, hangosan visszhangot vetve az arénában. Vagy csak a fejemben?
Nem hagyhatom, hogy ez a mitugrász végig csak meneküljön előlem. Felemelt kezemmel intésemmel hívott át erre a síkra csak félig leledző szolgámat: csupán a felsőteste van meg, és rácsimpaszkodik az ellenfelemre, hátulról szorosan megölelve, olyannyira, hogy koponyafeje a másik arca mellé ér. Közben elindulok felé, nehézkesen. Ezért még kapni fog.
- Én nem tettem semmi rosszat! Miért bántotok? - sopánkodik tovább, gatyáján már ruhadísznek is nézhető ékességnyomát hagyott éktelenségének. Aztán hatalmas lökéshullám hagyja el ujjainak végét, szétrobbantva apró darabokra szolgálómat. Itt van benne az erő. Miért nem engedi szabadjára?
Még két olyan lövedéke küld felém, újabb éktelen nyomokat hagyva habtestemen - Katarine nem fog ennek örülni. Kezdi elönteni a fejemet a düh.
- Óh, hogy basszátok meg! - káromkodik rémülten.
- Gyere ide! - üvöltök rá indulatosan. Közben izmaimat túlfeszítem, felkészülve egy olyan embertelen rohamra, ami másokat talán tönkre tenne, de engem nem. Talán ezzel még a lassító-mágiáját is lerázhatom magam.
- MEGY A FRANC!
- A Királynőmért! - dörgetem csatakiáltásom, amire a még komolyabb nézők üdvrialgva válaszolnak. Még velem a közönség.
- AZ ÉLETEMÉRT! - próbál válaszolni a szerencsétlenje, amire az a maradék féltucat embert is elvesztem és elkezdenek hangos velőtrázó nevetést hallatni. Ennyit róluk. A kis vakarcs...
A gyáva csak fut, menekül még ameddig tud, de nem sokáig - vállal belecsapódok, földre döntve a rohadékot. Egy pillanat alatt felveszem a zombiformámat, és közel hajolok hozzá, míg a földön szenved. Unom a sok sírást. Adok neki okot arra, hogy sírjon.
- Hiszel Istenben? - szegezem neki a kérdést. Az eredmény nem várat magára, amikor is maga alá piszkít a disznaja.
- Mondd csak, tudsz repülni? - teszi fel az ironikus kérdést, mielőtt elküld megreptetni a rohadék. Hátra zuhanok, és bár kiszalad belőlem a levegő és egy kicsit megütöm a hátam, javarészt sértetlenül megúszom; van haszna a zombiformának. Annak ellenére, hogy engem ér támadás, ő ordít fel, és ahogy feltápászkodom, meg is látom az okát. Legalábbis a lebénultnak látszó kar elég sokat elmond.
- Akkor játszunk nagyobban. - mormogom magam elé, és egy kézmozdulatra előidézem két jó barátomat. Szeretem azt hinni, hogy közük van rég elesett bajtársaimhoz. A nézősereg boldogan tombol. Imádják a halál minden formáját. Futva elindulunk ellenfelünk felé.
A mágus elkezdte magát leporolni, minden pityergés nélkül. Talán mutat végre valamit.
Én naiv. Elkezd megint hátrálni. A legjobb taktikai döntést választja magának újfent.
- Ne menekülj! Milyen férfi vagy te?! - üvöltöm rá, közben egyre csak közeledve. Nem is tudom mit hiszek, ezzel mit érhetek el, de hátha megmozdítok benne valamit a maradék büszkeségéből és idiótán a kardom elé veti magát.
- Egy rohadtul megijedt, gatyáját teleszart férfi! Cseszd meg, én nem akartam harcolni. Hát basszátok meg, minek kényszerítetek ilyenre? Milyen férfi vagy Te, hogy a nálad gyengébb és védtelenebb ellenfélt akarod kinyírni! keress valakit, aki a Te súlycsoportodban van! - nem, nem idióta, sőt, teljesen igaza van. Elfog megint a bűntudat. Én sem akarom ezt. De muszáj. Isten irgalmazzon majd a lelkemnek, mert más biztos nem fog.
- Nekem azt mondták erős ellenfelet kapok. De nézd meg magad. Valamit biztos összecseréltek. Hol van a nagy mágus, akit ígértek? - keresek kifogást, és próbálom felingerelni. Hol van a varázslók önbecsülése, felsőbbségérzete? Lassabban közeledünk felé, átváltva a harcot szópárbajjá.
- Nagy mágus? az biztos hogy nem én vagyok! Téged is átvertek, engem is átvertek. Hagyjuk az egészet a fenébe. A sok hülye odafent keres valami nagy mágust. Hajlandó vagyok fizetni is! - hátrál, hátrál a végtelenségig, majd kifut a helyből. Lassan sarokba szorítom. Talán kitudok belőle kényszeríteni valami látványosságot. A haragom könnyen elillan szerencsétlenkedése nyomán, de mindig és mindig újra kihergeli belőlem. Megpróbálom kontrollálni magam.
- Untatod a királynőmet. De te vagy a legerősebb itt, talán nálam is. Érzi. Miért nézel le? MIÉRT NEM MUTATOD MEG A HATALMADAT, MÁGUS?!
- Hatalmam? Nincs nekem hatalmam! Pár arkán lövedéket ellövök, meg hátra váglak tíz méterre. Ennyi az összes tudományom!
- Nem hiszek neked. Akkor nem lennél itt. MUTASD MEG A HATALMAD, VAGY MUTASD A VÉRED! - kezdem érezni a tömeg elégedetlenkedését, a színjátékom ellenére is, és ráuszítom a zombikat.
- Muszáj? - kérdi gyermeki kétségbeeséssel. Igen kölyök, muszáj lesz. Sajnálom. Talán egy kis időt csak nyerhetek neked.
- Ha nem mutatsz semmit, akkor majd mutatok én! - üvöltöm, elkezdve az augmentációmat felépítésemet magamra. Legyen látványos. Legyen nagy. Legyen rémisztő. Ez kell ezeknek a keselyűknek. Fehér és vörös, csont és vér.
- Megmutassam a hatalmam? Tényleg! Most mutattam meg! Háh, erre nem számítottál mi? Igazából én se... szánalmas vagyok. - mondja lehangolóan, és ellő pár lövedéket, inkább csak felhúzva engem. A közönség megint nevetésben tör ki. Mi ez? Miért nevetnek? Ez nem normális! Megint feldühödöm.
Az állványzat készen van, a csont kezekbe csontbárdot idézek, a zombijaim kis körbe zárják lassan a szerencsétlent. Elindulok felé. Most már befejezem.
Aztán csak összeszedi magát az az átkozott. Olyan erős és vakító sugarat lő felém, amibe társaim elporladnak, és meg újfent hátraesek, és össze-vissza égeti a testem elejét. Én. Kinyírom. Nem érdekel, kinyírom.
Összeszedem magam, és bár tört testtettel de töretlen akarattal, de elindulok felé, olyan gyorsan amennyire telik tőlem. Nem használok semmifajta mágiát hozzá, nem tudok addig gondolkodni. Csak ő lebeg előttem, és a kettébe szelt torzója.
Kezd a világ kifordulni magából. Mosolyog. Egész végéig játszotta az eszét a kis görcs? Csak a bolondját járatta velem? Ezért megfizet.
Kár, hogy mielőtt még elérném hirtelen eltűnik előlem. Alig fogom fel a tényt, hogy a prédám kisiklott a kezeim közül, és bár próbálok megállni, végül az aréna falában állok meg.
-Azt a mocskos... - kezdem, fejem hasogat az ütközéstől.
-Ezért még kapsz, köcsög. - fordulok meg, és miután mögöttem megtalálom, egy csontöklöt idézek meg, hogy azzal szétzúzzam a fejét.
De ez se válik be. Besül. Tanítvány korom óta nem fordult elő, hogy egy varázslat nem nyert alakot. Felnézek rá. Az a önelégült mosoly. Honnan a seggemből ráncigálta elő?
- He? Mi? Azt a mocskos... ebből már elég legyen! - üvöltözök, teljesen elvesztve a fejemet. Egy újabb csontvázkezdeményt idézek meg, amit a nyakába ugrasztok, és elindulok feléje. Véres lesz. És beles. És örülni fognak. Mert kell, hogy értelme legyen ennek a megaláztatásnak.
A botjával csapkodja szerencsétlen szolgám fejét, majd azzal a fehér-arany lövedékével lerobbantja magáról. A közönség elpárolt már rég tőlem. Nevetnek. Neki szurkolnak. Emberien viselkednek. MI FOLYIK ITT?
- Figyelj! Ha ezt most abba hagyod, akkor nem nagyon véresen foglak lefejezni. Mit szólsz? - próbálok cselhez folyamodni egy józanabb pillanatomban, pedig meg se fordul a fejemben a dolog, hogy ne véreztessem ki, mint egy disznót. Újabb lövedékeket ereszt útjára. Belemarnak a sebeimbe. Én, KINYÍROM.
- BASZD MEG, azt szólom hozzá! Nem akarom elveszíteni a fejemet!
Megint bezár egy olyan térgörbítős-izébe, amit említett. Nem hagyja magát. Valahol, legmélyén, élvezem. De a felszínen csak a vérszomj mozog.
- ÉS ez hogy tetszik? Most szórakozik a közönséged, te mocskos dög?! - ordít rám. Megölöm. Könyörtelenül. De a lelkemet valami mégis szorongatja.
- Nem úgy ahogy én szeretném! - ordítok vissza rá. Az egész közönség röhög és fuldoklik tőle, nehéz megmondani hogy kin. - Tönkretetted a cirkuszomat! - haladok felé, egyre lassabb de töretlenül. Elrontott mindent. Nevetségessé tette az egészet. Untatja a Királynőt. Lakolnia kell.
A háta mögé idézek most egy csontöklit, ami a gerincén keresztül csapja meg a gerinctelent. Ahogy elém, a földre hull, elégedettséget érzek. És szenved. Megérdemli.
- KURVA PICSA! - mondja utolsó szavait, mielőtt átsegítem a túlvilágra. Kardom lecsap. És lepattan valami pajzsról. Fogam csikorgatom. Egy aranykupola veszi körbe a dögöt, de kardom nyomán megrepedt.
- Ez meg mi már megint? - förmedek rá. - Ezzel késlelteted a halálod?! - kezdem el csapkodni.
A pajzs pár csapás alatt szilánkosra törik, de közben a kölyök a hátára fordul. A patkány az utolsó pillanatig küzd az életéért. Ezt tisztelem benne. De nem marad majd semmi tisztelni való a beleiből kifordított testéből.
- Egy életem, egy halálom. - mondja, mint valami imát, és a kezében láthatóan valami mágiát formáz, de én vagyok a gyorsabb. Én győzök.
Aztán a törvények értelmüket vesztették. A gravitáció leállt, a manafolyamok elapadtak, a hangok elhaltak, a haragom elillant.
- ELÉG! - hallom Katarine kiáltását utána. Vagy előtte? Közbe?
Miért állította le a harcot? Elegánsan és kecsesen lépdel ki a csatamezőre, mint egy hollófekete őzgida; igazán fenséges képet mutat, ahogy mindig.
- Állj fel Gregor. Most már minden rendben lesz. - hajol le az ellenfelemhez. Gregornak hívják, mi? A srác jobban bámul rá mint ahogy az illendő lenne, de most vannak fontosabb megvitandó kérdések is.
- Na de...
- Nyugalom, Markus. Kiszórakoztam már magam. Látnod kellett volna magad ahogy elveszted a fejedet - mosolyog kedvesen kedvesem. Nem osztott nekem lapot. Tipikus.
- Ha kívánod, most már elmehetsz.
- Akkor, ennyi? Szabadon távozhatok? Nem lesz semmi hátba szúrás, Markus nem támad rám hátulról? - hitetlenkedik továbbra a srác, közben felkecmergett a földről.
- Igen, igen, igen és ajánlom neki. Ez a kiadós nevetés - törli le a szemében ottmaradt cseppeket - sokkal inkább feltöltött mintha még több vért kellett volna látnom.
- Hát de...
- Markus, kérlek. Tudom hogy errefelé nem megoldható humoristát tartani, de tényleg kitalálhatnál valamit. - bár más rajtunk kívül senki se hallja, néha túl könnyen megfeledkezik róla, mit tehet meg és mit nem. Nem mutathatjuk gyengének magunkat.
- Hmmf - dörmögök magamban, de tudom hogy itt nem nyerhetek. Ránézek a kis nyeszlettre, és úgy érzem, itt az ideje némi revansot venni. Felveszem a ghoul formám - fejem egy hétköznapi csontvázfejjel lesz kinézetre egyenlő hatására, és mély, dübörgős, túlvilági hangon szólok hozzá:
- Kotródj!
Az az arc. Az az egy arc, az kárpótolt mindenért.
- A MAMÁMAT AKAROM! - fogta menekülőre, és vak varázslatokkal és érthetetlen, artikulálatlan ordításokkal együtt hagyva el az arénát - aminek ajtaja közben kinyílt - és a birtokot. Nem tudom mit fog kezdeni magával, egyedül, az Árny-szigeteken.
Ahogy azok ketten nézik a menekülő varázslót, még csevegnek egyet:
- Gyakrabban kéne kijárnunk az emberek közé. Kezdd az agyadra menni ez a sok hulla.
- Nem hagyhatod itt az embereidet, Királynőm.
- A Féreg nevére, Markus, legalább amíg kettesben vagyunk hívj Katarine-nek.
- Jól van Kate, jól van. Talán tényleg ránk férne. De most mondd meg, nem volt élvezetes a kis shownk?
- Túl gonosz voltál vele.
- Őszintén... annyira nem játszottam meg magam.
- Chh... tudnám honnan van benned az a sok agresszió... - indul el a Királynő vissza a posztjára.
- Vajon honnan... - dörmögöm az orrom alatt.
- Mit mondtál?
- Őőő... Éljen soká a Királynő! - ordítom, amire követ az egész nézősereg is.
~ Semmit drágám, semmit...
Ahogy megfordulok, és végig nézek a nevető, vidám gyilkosok seregén, magamba nézek, és igazat adok magamnak.
Az embereket csak az elvárásaik éltetik.


_________________
If you treat me like a dog, then I'll bark and bite as well.
Felhasználó profiljának megtekintése

9PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Pént. Jan. 13, 2017 11:29 pm

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Oswaldnak jár még egy pár nap tolás, hogy megírhassa a saját művét, de a többieknek lezárom a játékot.

Összességében nagyon meg voltam veletek elégedve, jó kis harcokat adtatok, amik szerintem nagyszerűen kiemelték az adott kasztok jellemzőit. Mindenkinek jár a jutalom, ahogy abban megegyeztünk (Kivéve ugye a Potiont egy esetben, de az meg lett beszélve)

Igazán köszönöm ezeket a csodás irományokat!

Jutalom:
1500 Váltó 
Név: Gyenge gyógyital
Eladási Ár: 150 váltólat:
Leírás: Enyhén vöröses, tiszta ital, alkoholos illattal, gombára emlékeztető ízzel.
Hatás: Összehúzza a felszíni sebeket, elállítja a vérzést.
Mellékhatás: Az alkohol miatt enyhe bódulat.

Felhasználó profiljának megtekintése

10PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Empty Re: PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája on Csüt. Jan. 19, 2017 2:03 am

Elnézést a késésért, van alibim
Tehát akkor zsoldos vs. keresztes, 10. szint

Tripoliszi Rajmund vs. Chatillon-i Raynald
PÁROS Azonnali: A Gigászok Csatája  Hqdefault

-Késő délelőtt, valahol Akkó közelében-

Keményen tűz a nap, forróság van és homok, sivatag mindenütt, hadi viseletben csak még nehezebben viselhető, de nem most még ez sem tud zavarni. Csak a cél lobog zászlóként a szemeim előtt: a zsákmány. Akkó közelében haladt el a karaván, ha minden igaz, nem akartam elszalasztani a lehetőséget és muszáj volt, hogy az embereim morálja is a lehető legjobb legyen. A nap mögöttünk süt, a lovak patái nyomán porfelhő száll fel. Én magam nem is figyelek egészen, amikor ösztönösen is a többi lovaggal együtt megfékezzük a lovainkat
- Mi az ördög?
Egy lovascsapat áll a dűne túloldalán. A karavánnal nem itt kellene találkoznunk.
Nem mehetünk tovább. A jobbomon álló ifjúra pillantok.
- Gerard, fiam, menj, nézd meg, kik azok.
A fiú alig múlt húsz éves, szép arcú és szőke, nemrég lett a Templomos Lovagrend apródja a kezem alatt. Engedelmesen biccent, ahogy lovával felléptet a dűne tetejére. Nem vagyok boldog, mostanra már fosztogatnunk kellene és lassanként indulhatnánk vissza Kerakba. Gerard tartásán még a tűző naptól és a poros levegőben is látom a meglepettséget. Ha szaracénok lennének, vagy lelőtték volna már, vagy azonnal elkiáltaná magát. Türelmetlenül rontok mellé, lovam mintha csak érezné, amit én, idegesen dobbant egyet a lábával. Keresztyén lovasok a karaván tagjai közt. Nem látok zászlót, nem királyi ügyben lehetnek itt, bár ezt nem mindig lehet tudni, hanem egy ismerős figurán megakad a szemem.
- Tiberias! Mit kerestek itt?
De még milyen figura. A király kedvenc sakkbábuja.
- Chatillon – komor a hang, és nem is vártam másra - A karaván Akkóba tart. Kereskedők. Egyfelé vezet az utunk. Hanem te nem szóltál a királynak, hogy kivonulsz... – A tekintete elvándorol az arcomról, s innen is látom a meglepettséget az arcán, ahogy mögém pillant - ...az embereiddel együtt.
Gyanakvó pillantása mintha lándzsaként döfne át. Dühös vagyok és csalódott. Akkor sem alakulhatott volna rosszabbul a dolgunk, ha maga a sátán akarna keresztbe tenni nekünk. Rosszabb emberbe nem is botolhattunk volna.
- Jeruzsálem királya nem a római pápa – felelem - Első renden Őszentségének tartozom engedelmességgel.
Elmosolyodva pillantok rá, és közben a társaságát is végigmérem
- Én nem támogattam a ti békéteket. Én nem váltam langyossá és nyúlszívűvé. Én még nem felejtettem el, miért vagyunk a Szentföldön.
Intek Gerardnak és érti a jelzést, visszamegy a sereghez. Tervet kovácsolni már nincs idő, cselre nem készültünk. Már látom, hogy nem szerezhetjük meg a zsákmányt, csak egy módon: a Tripoliszi Rajmund testén keresztül
- Nem te döntesz arról, hogy a két birodalom háborúban áll-e vagy sem Ezek nem katonák. Semmi dolgod velük.
Csak ekkor jön rá, hogy nem fogok innen az ő kérésére távozni.
- Mit akarsz, Rajnald? Fordulj vissza, ha nem akarod akasztófán végezni. Királyi menlevelük van Akkóba.
Még csak az kéne, amint visszafordulnék, kitörne a sorainkban a lázadás. Most már nem fordulhatunk vissza. A közhangulat, gyanítom, mélyebbre már így sem eshet.
- Megoldást ajánlok, Tiberias. Állíts meg, ha tudsz. Ha legyőzöl, a karaván indulhat tovább Jeruzsálembe,  ám ha én nyerek, az értékek egyharmad része az enyém. Te ugyebár bölcs ember vagy, biztosan elfogadod az ajánlatom.
A fejemben ekkorra már meg is születik a gondolat: miután győzök, ugyanúgy felszámolhatjuk a karavánt, azt már senki nem fogja tudni, hogy Chatillon-i Raynald és lovagjai tették és nem valami jól képzett haramiacsapat vagy kóbor keresztesek.
Tiberias arcára kiül a rémület. Amikor férfinak kell lenni, és nem csak könyvkukacnak, sosem jár az élen.
- Képes lennél ránk támadni? Énrám? Ennyire megvesztél? És hogyan ajánlhatnék bármit, ami nem az enyém? Nem fosztogathatsz büntetlenül... megbánod, ha mégis úgy érzed, nem vetül rád a bitó árnyéka ezután. Mindenki tudja, miféle ember vagy, Rajnald. Nincsen annyi becsületed a szememben, hogy nemesembert kihívhass.
Egyértelmű: sarokba van szorítva és annyi esze azért van, ha vér a pucájában nem is, hogy ezt felmérje. Ha veszítek, ő áruló, aki szaracénokat védett. Ha győzök, senki nem mondja meg, hogy mi mészároltuk le a karavánt és nekem eggyel kevesebb rosszakaróm marad Jeruzsálemben.
Megtisztítom a Szentföldet az árulóktól és elveszem azt, ami az enyém.
- Vonulj vissza, és talán megtarthatod a fejed.
Felnevetek, egyszerre méregből és szánalomból is.
- Csak a királlyal tudsz fenyegetőzni, Tiberias, de ha egyszer meghal, elfutsz te is a társaiddal együtt, mint hajdan Krisztus tanítványai a Gecsemáné kertjében. Most is futnál, de ha férfi vagy, kiállsz ellenem. Tán csak nem attól félsz, hogy az Úr nem áll majd az oldaladon?
Hátrébb léptetek, távolabb tőlük, lovam prüszkölve dobbant, én pedig felszegem az állam, úgy pillantok a leprás Balduin hűséges ebére.
- A király a te királyod is, Rajnald! A parancsát, Jeruzsálem törvényét szeged meg, ha kezet emelsz ezekre az emberekre... vagy rám. Utoljára kérlek, bár nem érdemled meg: tedd el a fegyvert!
Ha akarnék, sem tehetnék le a szándékomról, nem másíthatom meg a szavam, ahhoz már késő, a tervem pedig még mindig jobbnak tűnik, mint a szégyenteljes megadás. Én sosem adom meg magam. Válaszul kardot rántok.
- Deus vult! - kiáltom, s hallom, ahogy seregem zúgva visszhangozza. A pengét lapjával az arcom előtt tartom, majd Tiberiasra szegezem, a sarkantyúmat a lovam oldalába vágom és úgy vágtatok felé.
- Vissza! - Kiabál hőn szeretett társaságának. A lova ideges és tudom, hogy ő is. Tiberias fél tőlem és jól teszi.
- Rablógyilkos vagy, nem lovag.
- Áruló vagy, nem keresztény! – vágok vissza, miközben rárontok, s kardommal magasról sújtok le rá, de kitér előlem, a lovát viszont elérem még, pont a nyereg mögött. Megtántorodik, ám felém rúg és én már nem vagyok elég gyors. Örülni sincs időm a sikeremnek, felbátorodni sem tudok rajta, amikor érzem, hogy a lovam alattam meginog és tehetetlenül esem a nyeregből a sivatag homokjába, a kardom kiesik a kezemből és én öntudatlanul is kapok a markolat után. Elkapom, s egy vetődéssel állok lábra. Látom, hogy Tiberias leszállt a nyergéből. Nyilván próbál a becsületes harcos szerepében tetszelegni, csak hogy se nem becsületes, se nem harcos, csak egy hitvány kutya.
Ám de meglep: még jószerivel fel sem fogom, mi történik körülöttem, amikor rám ront és folyamatos csapásokkal ostromol (Unterdrücken / Elnyomás, szint: 9.), ami elől nem tudok kitérni, csupán a páncélom és az Úr vigyázó keze (Név: Vigyázó kéz, szint: 1, passzív) véd a súlyos találattól, ámde így is megsebez az átkozott, féltérdre rogyok a támadása alatt. Amint megáll, ezt a kevés időt arra használom, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Arael erejét megidézve (Szint: 5.) a levegőbe emelkedek, majd csapásra emelt karddal kezdek felé suhanni, hogy egy gyors és csapást mérhessek rá, lehetőleg addig, amíg felkészületlen.
Biztos vagyok a dolgomban és biztos vagyok abban is, hogy estére győztesen, zsákmánnyal megrakodva fogok visszatérni Kerak falai közé.
Ismerős fény csillan a szemében: a régens retteg.
Elmosódik körülöttem minden, ahogy felgyorsulok és nem is időzítek a legjobban a támadással. Tiberias felé vágok, ő hátraugrik, de hiába, mégis dühömben felordítok, ahogy rájövök, hogy meg is ölhettem volna, s nem sikerült. Eltaláltam, de nem tudtam mozgásképtelenné tenni, legalább a karját levághattam volna. Földre szállok és amint ismét két lábon állok a talajon, felé fordulok.
A látvány megfizet a bosszúságomért.
Jól sejtem?
Célzás nélkül szúr felém, kihasználva, hogy nem voltam kész védekezni. Érzem, ahogy a húsomba hatol a penge. Felkiáltok, elrántom a vállam és a sebemhez kapok. Talán kevésbé mélyebb, mint amilyennek elsőre érzem, biztos vagyok benne, hogy hátráltatni fog a mozgásban, de most már nem adhatom fel. Szívósabb mondjuk, mint hittem, belül el kell ismernem, hogy egy kicsit alábecsültem a tripoliszi Rajmundot. Győznöm kell és győzni is fogok. Talán már győztem is? Uriel erejét hívom segítségül (3. szint), a kardom pengéjét tűz vonja be
- Fel is adhatod, Tiberias.
Jól sejtem: elvettem a szeme világát!
Büszkén vigyorodom el, ahogy figyelem a szenvedését. Halálod minden pillanatát ki fogom élvezni, Tiberias, cseppenként ízlelgetem, mint a legkülönlegesebb bort. Támolyog, vért prüszköl, a kardjába kapaszkodik.
- És hagyjam, hogy felségárulást kövess el! – csak kuncogok - Félsz elmondani a királynak, hogy megöltél? Vagy a pokoltól? Mert ahhoz már késő.
- Én nem félek senkitől és semmitől, de te félsz tőlem, nem igaz?
A fegyverem még mindig lángol, de már nem számítok támadásra. Mámorító érzéssel tölt el, hogy győztem és ellenfelem csak a kegyelemdöfésre vár tulajdonképpen, a büszkeség tetőtől talpig átjár. Közelebb sétálok Rajmundhoz. Szép lassan fogom megölni, aztán a maradék katonáját pillanatok alatt levágjuk majd és a karaván minden kincse a miénk. Nem marad szemtanú, senki nem tudja majd meg, mi történt.
Morajlás hallatszik, porfelhő emelkedik a távolban. Hunyorogva pillantok arra, fél füllel hallom, ahogy a csapatainkban zúgolódás támad.
És akkor megpillantom Jeruzsálem zászlaját. Nem lehet!
Louis, egy hű emberem vágtat oda mellém a dűne túloldaláról.
- Herceg, ezek a király katonái, nem szállhatunk szembe velük. Ennyi emberrel el sem bírnánk.
- Tudom – felelem - Vissza Kerakba!
Elvágtat és még hallom, ahogy szól az embereimnek. Forrok belül a dühtől! Bosszús vagyok és csalódott, de ameddig lehet, a fejemet a nyakamon szeretném tudni. Ha nem tudják meg az érkezők, hogy mi voltunk itt, még a bőrömet menthetem.  Kénytelen vagyok felismerni: bajban vagyok, és ha nem vonulunk el innen azonnal, még nagyobb bajban leszek. Szinte testi fájdalmat érzek. Én még sosem veszítettem, én még sosem távoztam kivert kutyaként, farkam behúzva egy párbajból! Mégis, úgy veszem, hogy győztem. Sietve teszem el a kardom és szállok fel a lovamra.
- Még találkozunk, Tiberias.
A sírodnál. És nem felejtem el, hogy az utamba álltál, de megfizettél érte. Megsarkantyúzom fekete csataménemet és elvágtatunk, vissza, amerről jöttünk.



-Kerak vára, aznap este-

- Én mondom, nektek, szánalmas látvány volt!
Stefánia őszinte rajongással hallgatta minden történetem, ezen a vacsorán már harmadszorra mesélem el, hogy jártam Tiberias-szal
- A puszta keresztyéni jóindulatom miatt élt még, egyik keze a szemén, a másikkal tapogatózott, miközben elbukott a homokban. Olyan volt, mint egy partra vetett hal. Az életéért rimánkodott! – elváltoztatom a hangom -„Raynald, könyörülj rajtam! Kegyelmezz nyomorúságos életemnek! Olyan vagyok előtted, mint egy féreg, a porban fetrengek, mint egy nyomorult, mint egy disznó!”
Úgy nevet az asztaltársaság, hogy majd’ ránk szakad a mennyezet.
- Mutasd el megint, hogy nézett ki! – kérlel Stefánia. Leteszem a kupámat, felállok és úgy kezdek el nyivákolva támolyogni, fogva a szememet az egyik kezemmel, a másikat magam előtt tartom.
- „Szaladin és a leprás seggnyalója vagyok, elismerem, arra sem volnék méltó, hogy te ölj meg, de kérlek, ne tedd! Félek a haláltól, nézd meg, hogy reszketek!”
Egy kicsit talán kiszínezem a történetet, de a történelmet is a győztesek írják. Nem kell tudniuk, hogy tulajdonképpen nem győztem.
- Így hát meghagytam az életét. Nyomorúságosabb neki, ha így kell tovább járnia a földön, és ki tudja, ha szerencsénk van, meghal seblázban – nevettem és lehúztam a maradék italomat.

Tiberias sajnos nem halt meg.

Külön nagy köszönet Norvennek, továbbá a történelemnek és a keresztes háborúk celebjeinek, valamint a staffnak a türelemért.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t468-oswald-von-bertold

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.