Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Emilie von Schattenstahl on Szer. Feb. 01, 2017 8:11 pm

Üdv Thralkeld városában, kalandorok!



Utatok valamiért ebbe az Isten háta mögötti településre vezetett, véletlen vagy nem, ez teljesen rátok van bízva. Az eső borzasztóan zuhog, az utakat szinte járhatatlan tócsa-mezővé varázsolva. A kanyargó utcákat járva a rozoga faházak ablakában – már amelyik nincs teljesen bedeszkázva - kíváncsi, meggyötört tekinteteket láttok. Az utcák kihaltak, pár csuklyába beburkolózott, sietős egyént pillanthattok meg, aki haza igyekszik, mert már bizony nyakatokon az alkonyat. Akár merre is mentek, egy valamit képtelenek vagytok nem észrevenni: Kismillió eltűntszemély hirdetést a házak falán, oszlopokon, kocsmaajtókon. Ha esetleg utatok a főtérre vezet, ami egy nagy, korhadó tölgyfa köré van kiépítve macskaköves úttal, akkor egy hatalmas hirdetőfalat találtok, amin körülbelül tizenöt-húsz hasonló hirdetés van, csak más-más arcokkal rajtuk. Ami közös ezekben a papírosokban, mind a főtéren, mind bárhol máshol a településen, hogy ugyan azokat az írás – és stílusjegyeket viselik, a lap alján pedig ugyan az a szöveg áll:

„Bárki, akinek információja van az eltűntről, vagy segítene az Eltűntek Felkutatói mozgalomnak önkéntességével, kérem, keresse meg Johan Brassenburg urat, a főtértől északra található Törött Csillag fogadóban.”

// Ebben a körben írjátok le érkezésetek a városba, s ki milyen indíttatásból keresi fel Johant, vagy, hogy csak véletlenül pont abban a fogadóban keres menedéket a borzalmas időjárás elől. A reag vége addig tartson, hogy megérkeztek a fogadóba. Határidő: egy hét//
avatar
Emilie von Schattenstahl
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő

Hozzászólások száma : 14
Join date : 2017. Feb. 01.

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 420
Tapasztalat:
420/420  (420/420)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Feline Aiedail on Csüt. Feb. 02, 2017 9:07 am

Nyirok. Nedvesség mindenütt. A mellek között, a combok között, a csízmában, a bőrön mindenütt, csak átkozott hideg nyirkosság. A lány már kezdi úgy érezni, hogy hamarosan kétéltű válik belőle ebben a nyomorult időjárásban. Máskor jobban szereti saját kis sátrát, és lehetőleg az erdő közelségét. Ám jelen esetben hajlandó lenne fizetni érte, hogy ágyban, egy szobában hajtsa végre álomra a fejét. Talán még aludni is tudna. A száraz ruhák érzése a végre száraz bőrén, maga lenne a mennyország. Ezzel döntésre is jut. A következő trágyadombon, ahol van fogadó, ott megpihen. A gyönyörködtető képzelgés új lendületet ad neki. Arra már nem is veszi a fáradtságot, hogy kerülgesse a különböző méretű és mélységű tócsákat, bár inkább lehetne őket lassan tavaknak hívni. Órák óta jön már ebbe az irányba, de úgy érzi, lassan elveszti a maradék időérzékét is ebben a folyamatos szürkeségben.
- Hol van már egy rohadt város?! Egy faluval, de egy tanyával is megelégszem a fenébe is! – ordítja bele az orra előtt tátongó semmibe. Csalódottan botorkál tovább.

Mire felsejlik előtte egy romos település sziluettje, a lemenőben lévő nap, még szolgáltat némi fényt a számára. A haladási viszonyok beljebb sem jobbak, mint eddig. Már nem is próbálkozik vele, hogy szokásos könnyed mozgásával haladjon. Ha véletlenül létezik még olyan bolond, mint ő, akkor sem fognak foglalkozni vele, legfeljebb hajléktalannak nézik. Mondhatjuk, hogy lényegében igazuk is van. Máskülönben egészen átlagosan mutat: barna, térdig érő bőrcsizma, ugyanez nadrágból, és egy csuklyás köpeny, megegyező színvilággal. El ne felejtsük az elmaradhatatlan málhát, ami félreérthetetlenül jelzi utazó voltát. Arcából jottányi sem látszik a méretes kámzsának köszönhetően. Feline megtanulta kihasználni a ruhák pozitív tulajdonságait, noha soha nem foglalkoztatta az öltözködés különösebben, de Alvynn-nál is, majd később Silvernél is kötelező tananyagnak számított. Tudja, hogy nem szabad megmutatnia arcát, amíg meg nem kapja a szobát, mert túl nagy eséllyel utasítanák el. De ha már kifizette, és övé a szoba, nem merik majd elküldeni. Néha jó oldala is van az átkozott tudatlan előítéleteiknek.

Lassan halad a falucskában előre. Ha csónakja lenne, minden bizonnyal gyorsabban haladhatna, de nincs neki. Az ablakok mögött ijedt pillantású, nyúzott emberi arcokat pillant meg, de nem törődik velük. Már túlságosan hozzászokott a hasonló tekintetekhez ahhoz, hogy ebben az állapotban megállapítsa az ő személyének szól, vagy csupán az ázott idegennek, aki ilyen késői órán érkezik a faluba, egyedül, gyalog. A plakátoknak sem szentel különösebb figyelmet, egészen addig, amíg meg nem érkezik a falucska főterére, a hatalmas haldokló tölgy elé. Ott szembesül a nagy mennyiségű plakát témájával. Letépi az egyiket, s úgy dönt, hogy már éppen időszerű forró fürdője közben – nagyon reméli, hogy van ilyen a fogadóban – eldönti, hogy megéri e neki ez a kis kerülő. Ha másra nem is, hát azért mindenképpen hasznosnak bizonyult a plakát, hogy eldöntse hol tölti az éjszakát. Ha elfogadja a felhívást, még azt sem kell titkolnia, hogy self. Így felvidulva eszmefuttatásán megkeresi , és szerencsére elég hamar meg is találja a Törött Csillaghoz címzett fogadót. Csak a száraz környezet jár a fejében, amikor nagy lendülettel benyit...
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 51
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Reingard Schwarzjäger on Csüt. Feb. 02, 2017 1:39 pm

Az esővíz végigcsurgott a nyakamon és a hátamon, de kivételesen jól esett ugyanis az égett sebek még mindig érzékenyek voltak és a hideg cseppek enyhítették kissé a sajgásukat. Kivételesen hátra is dobtam az bőrcsuklyát, szabad utat hagyva a víznek - és Elsarea finom ujjainak.
- Ha így hagyod csak össze fogja gyűjteni az esőt és legközelebb a nyakadba kapsz egy pocsolyát. - magyarázta türelmesen, ahogy a sálam alá hajtogatta a kapucnit. - Egészen megnőtt a hajad.
- Zavar? - kérdeztem félig hátrafordulva, mire Liz elmosolyodott.
- Nem. Tetszik, végre van valami formája. - Röviden végigfuttattam a tekintetem a vámpírnő rövid, egyenesre vágott tincsein; nem értettem miért kurtította meg, de nem is kérdeztem. Azután történt, hogy véget ért az emberek hadjárata a Kísértet-szigeteken így gyanítottam hogy valami történhetett Lizzel, amit nem mondott el; vagy talán ő maga sem tudott teljesen.
- Nem sajnálod a sajátodat?
Ahogy megrázta a fejét az ében szálak vizet szórva jártak táncot az arca körül, apró cseppekkel terítve be az arcát.
- Nem. Így praktikusabb sokkal. Most sem akadály, hogy nem kell a hajamat külön kicsavarnom majd ha végre eláll ez a rettenet. - nézett fel keserű mosollyal, behunyt szemmel. Köpenyének csuklyája hátracsúszott, a lassan, alattomosan szemerkélő eső pedig apró ereket húzva folyt végig az arcáról a mellkasáig. Hófehér, elegánsan karcsú, szinte hívogatóan ívelt nyaka fehéren villogott a néha-néha felhangzó villámlások fényében, még akkor is mikor visszafordult felém. - Nem tetszik?
- Dehogynem. - Nem mosolyodtam el, nem lágyultak el a vonásaim, Elsarea azonban mégis észrevett valamit és ajkai szelíd, meleget sugárzó ívbe hajlottak.
- Inkább az utat figyeld, mielőtt Kfert elnyeli ez a mocsár! Milyen falu ez?
Beléptettem az első házak közé, lopva körbenézve de a deszkákon és a sanda tekinteteken kívül nem találtam mást. Vámpír voltam, ráadásul tipikus és könnyen felismerhető, hozzá voltam szokva a sötét pillantásokhoz.
- Ember. Egyelőre csak a szokásos. - kicsit szorosabban szorítottam meg a combommal lovam oldalát, hogy igyekvőre fogja a lépést és mihamarabb kikeveredhessünk egy fogadónál.
- Rein, mik ezek? - hajolt ki Liz az egyik ház falára kitűzött, esőtől ázott papiros felé ahogy elhaladtunk mellette.
- Munka, ahogy látom. Eltűntek. - vontam meg a vállam.
- De ennyien? Valami nincs rendben ezzel a várossal. - vonta össze a szemöldökét, ami rosszat sejtetett. Lassan kezdtünk összecsiszolódni ugyan, ő mérföldekkel kevesebbet hisztizett én pedig könnyebben adtam a fejem a szeszélyeire de a legutóbbi hadjárat óta sietős lett a dolgunk.
- Nem baj. Nem maradunk sokáig.
Az első, fogadónak tűnő épület előtt megállítottam Kfert, leugrottam a majd bokáig érő sárba és lesegítettem Elsareát a kissé korhadt fa küszöbére. Bár a "Törött csillag" név nem sok jót ígért, de nem volt sok választásunk és ameddig egyben volt a teteje és lehetett benne tüzet gyújtani nekem megfelelt.
- Nem fogsz elvállalni semmilyen munkát?
- Fontosabb dolgunk van, Elsarea.- szóltam nyugodtan. Nem akartam veszekedni vele, de tényleg több forgott kockán egy pár eltűnt embernél.
- Ez igaz, viszont még ennünk kell, míg elérünk a Nebelwaldba. És amúgy is ha minden nélkülöző mellett elmegyünk aki útba esik mennyivel leszünk jobbak mint az ezüsthajú ember? - Ezzel nem tudtam kötekedni, így csak sóhajtottam.
- Meglátjuk. Egyelőre száradjunk meg. - nyitottam ki neki a fogadó ajtaját, még egy utolsó pillantást vetve a közeli tölgyfára szögezett "Herzlich willkommen in Thralkeld" táblára.
avatar
Reingard Schwarzjäger
a Schwarzjager család tagja
a Schwarzjager család tagja

Hozzászólások száma : 98
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Schwarzjäger
Szint: 4.
Tapasztalat:
2550/3750  (2550/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Iysebel on Szomb. Feb. 04, 2017 5:36 pm

Az eső csak bánatosan verte az előttem kanyargó utat, mintha csak le akarná mosni az évszázadok alatt rátelepedett port, s mocskot. Az cseppek fájón szakadtak el a szürkülő égbolttól, majd kisebb folyamot alkotva hullottak alá, s csordogáltak tova a keskeny út szélén. A kellemetlen köd közre fogott mindent, s tejfeles homályba burkolta a tájat, bekúszott ruhám alá, s teljesen rám tapasztotta azt.
Nehézzé vált a légzés a szürke időben, csak úgy, ahogyan a lépteim is, a sáros ösvényen. Mázsás súlyként húzta a nedves cipő a lábamat a föld felé. Lelkem szárazság után áhítozott, kimerült testem pedig egy kellemes, nyugodt kis fogadó után, ahol alhatnék pár órácskát, azonban valahogy ez a remény foszlány nagyon halványak tűnt, a gomolygó köd sűrűjében, mintha az agyamba is befészkelte volna magát, s elvette volna baljós magvait. Madarak bánatos éneke viszhangzott a kihalt nagy lombú tölgyekkel szegélyezett útszakaszon. A fákon levélről, levélre csordogált az átkozott eső, mely számukra éltető nedű volt, nekem viszont már nagyon elegem volt belőle.
Hirtelen egy város körvonalai bontakoztak ki a ködből. Szaporábban kapkodtam a lábaimat, viszont mikor elértem a várost kissé sötét érzés kerített hatalmába. Rozoga faviskók tetején táncot lejtett az eső, mintha mulatságosnak találná a nyomurúságba hajló helységet. Az ablakok bedeszkázva rejtették el a házak belsejét a kíváncsiskodók elöl. A zord időjárás miatt talán egyetlen lélek sem volt az utcákon, mintha valami gonosz vonta volna uralma alá az egész városkát. Szinte tapintható volt a rettegés, mintha elhaló sikolyokat hallatott volna velem a képzeletem.
Nem kerülhette el a figyelmem, hogy cudar, múlni nem akaró eső által megtépázott plakátok függött szanaszét a város minden pontján, amik eltűnt személyekről szóltak. Odaléptem egyhez, hogy alaposan szemügyre vehessem. A lelkem mélyén egy gyöngéd hangocska ezt súgta, cérna vékony hangján: Segítened kell nekik!
Az alkony fenyegetően eredt a nyomomba, ezért nem haboztam sokáig, elindultam, az egyetlen épület felé ahonnét nem kétségbeesett tekintettek meredtek rám, a szálkás deszkák közül rémülten pislogva, hanem barátságosan hívogató fény törte meg a köd áthatolhatatlan burkát. A plakátok mindegyikén az állt, hogy egy Johan nevezetű fickót kell megkeresni, s mintha még valami Törött Csillagról is esett volna szó, de ekkor már ott tornyosult előttem a fogadó. Kezem bizonytalanul érintette, az esőtől nyirkos, réz kilincset, ami egy erőteljes taszítás után, nyikorogva tárta fel előttem az ajtót.
avatar
Iysebel
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 19
Join date : 2016. Dec. 27.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Emilie von Schattenstahl on Vas. Feb. 05, 2017 4:16 pm

Megérkeztek hát a baljós nevet viselő fogadóba. Könnyűszerkezetű épület, a korhadt fadeszkákat már láthatóan megviselte az idő, és a nyomor vasfoga. Balra tőletek egy kopott pult van, melyre valami koszos, molyrágta terítő volt lehányva. Mögötte egy szakállas, ötvenes éveit taposható ősz férfi szobrozott. Szemei fáradtak voltak, mélabúsan tekintett előre, majd az ajtócsapásra felkapta a fejét. Keze ügye között egy koszos pohár volt, melyet egy ronggyal törölgetett. Végigtekintett rajtatok, majd lemondóan sóhajtott.
- Szoba és pia nálam, a mozgalom pedig… ott ül. – mormogta bajsza alatt, miközben az egyik sarokban elhelyezett asztalnál ülő, harmincas férfi felé bökött fejével.  

(Innentől valószínűleg már az összes kör skypeon egyeztetős lesz, beleértve ezt is.)
avatar
Emilie von Schattenstahl
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő

Hozzászólások száma : 14
Join date : 2017. Feb. 01.

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 420
Tapasztalat:
420/420  (420/420)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Feline Aiedail on Vas. Feb. 12, 2017 5:08 pm

Nagy lendülettel lép be, és elégedetten állapítja meg, hogy a romosnál valamivel jobb állapotban lévő épület nem ázik be. Hogy mennyire van sötét, vagy mennyire gyászos a hangulat, az már jóval kevésbé érdekli. Még örül is neki, mondhatni. Legalább csönd lesz és nem kell elviselnie a mulatozó kocsmatöltelékek zajongását. Amiből jelenleg egy tartózkodik az ivóban. Feline egyből a pult felé veszi az irányt, amelynek a villámok villódzása ad kellemesen horrorisztikus hangulatot.
- Szoba és pia nálam, a mozgalom pedig…ott ül. – mutat a magányos mákvirág felé, a jellegtelen, és legfőképpen kedvtelen fogadós.
- Akkor én kérek egy szobát, meg egy sört! – jelenti ki határozottan, majd pár másodperc gondolkodás után hozzáteszi. – És egy felest is. Mindegy mi az, csak erős legyen! – Nem teszi boldoggá a gondolat, hogy még várnia kell azzal a fürdővel, de talán az alkohol egy kicsit felmelegíti. A pultos nem töri magát halálra, amíg előkaparja a kulcsot, Fel addig is ledobja válláról a málhát, ami szó szerint placcsanó hangot hallatva áll meg a földön. A lány leveszi a csuklyáját, és kicsavargatja hajából a vizet. Egyelőre többet sajnos nem tehet magáért, de egy ideig talán ez is megteszi. Mire végez a cicomázkodással, elé kerül a korsó sör, és legnagyobb meglepetésére egy kupica Absynth.
- Köszönöm – teszi le a pénzt, némi borravalóval megspékelve a pultra, majd odaköltözik a feltehetően Johan Brassenburg nevű férfi asztalához, azzal szemben letelepedve. Mire letelepedik, máris érkezik a következő érdeklődő, rögtön párosban, és ha ez nem lenne elég, egy vámpír páros. Fel nem tudja, hogy ennek a ténynek örüljön, vagy sem. Még ideje sincs rendesen megszemlélni őket, máris jön megint valaki. Egy nő. Eléggé meglepő fordulat volt ez Fel számára, hiszen a nő meglehetősen törékenynek tűnt a szemében, és egyértelműen látszott rajta, hogy ő sem idevalósi. Kedélyesen elcsevegett a csapossal, mielőtt feléjük indult volna. A lány ösztönei azt súgták, hogy ne becsülje alá a hófehér hajú nőt, mert még megjárhatja.

A férfi, akinek a megbízását készültek elfogadni, csak most eszmélt rá, hogy valamilyen csoda folytán megtelt körülötte az asztal, s az üres pohárrengetegről felpillantva megdörzsöli szemeit, mintha nem hinne azoknak. Nyúzott rókaképe van, haja már kezd őszülni, arcán pedig egy nagyobb seb díszeleg. Nem egy bizalomgerjesztő látvány.
- Aligha hiszek szemeimnek... – Néz végig díszes társaságunkon. - Pontosan néggyel vagytok többen, mint akik az elmúlt héten összesen voltak. - sóhajtott fel. - Nem akarom elvenni a kedvetek, és annak ellenére, hogy milyen borzasztó a helyzet, úgy érzem, ezt el kell mondanom: Akik eddig jelentkeztek segíteni... egyikük sem tért vissza. Így is vállaljátok? – az öreg nem a tárgyalás mestere, de láthatóan egyikünknek sincs szüksége a hiányzó meggyőzőerejére. Kérdésére csak néma csönd a válasz, Feline még egy aprót bólint is, nyomatékosítás végett.

A férfi nagyot kortyol söréből, majd azt lecsapja az asztalra, s félretolja. Megnyalva száját kulcsolja össze ujjait az asztal lapján, majd rázendít.
- Négy hete kezdődött ez az egész dolog a plébánossal. Ő volt a legelső, aki eltűnt. Aztán jöttek sorra többen, már megszámolni is alig tudom, hogy hányan voltak. Rengeteg segítségre van szükségünk, mert teljesen nyomtalanok vagyunk... a helyőrség nem csinál semmit sem, pedig naponta járok hozzájuk, de már azon a szinten vannak, hogy csak elzavarnak, ha már meglátnak... - Dörzsölte tarkóját. - Először farkasokra gyanakodtunk, elvégre sok él a környező erdőkben, nem csoda, ha valaki összefut velük... De aztán túl drasztikus lett, és rájöttünk, hogy ennek bizony valami oka van.
- Honnan tűntek el az áldozatok? – kezdte a férfi vámpír.
- És mikor?
- Nincs valami közös az eltűntekben? – zárta a sort a törékeny leányzó.
- Az egész városban... semmi mintát nem tudtunk összerakni. Szegény, paraszti családból, aztán egy tehetősebből is... ember, elf, vámpír. Teljesen mindegy. Általában reggelente szokták bejelenteni, hogy valaki eltűnt. Minden bizonnyal az éjszaka leple alatt történtek ezek, de volt már arra is példa, hogy délben elment egy nő a vásárra, és azóta sem látták. Ezért fél mindenki kimerészkedni otthonról. Tudnék pár helyet tanácsolni, ahova mehetnétek kérdezősködni, tőlem ennél többet nem nagyon tudtok meg... A város úrnője fent lakik északon egy szeles dombon a kúriájában. Ő intéz mindent, ami itt a környéken folyik. Ezen kívül megpróbálhatjátok a városőrséget is... hátha rátok hallgatnak valamennyire, elvégre új arcok vagytok. Mi ránk már csak legyintenek. Az erdész kint lakik a vadászházban, az erdő szélén. Talán tőle is megtudhattok valamit. Ezen kívül délen a falu egyik kijárata mellett él az egyik farmer. Valami borzasztó történhetett vele, teljesen sokkban van, senkivel sem akar beszélni, és egész nap bezárkózva van a szobájában. – tart egy légvételnyi szünetet, úgy tűnik ennyi elég neki a gondolkodásra, mert már folytatja is. Feline elgondolkodik rajta, hogy vajon hányszor darálta el már el így ezt a mesét, hogy csak így fújja. - Még a templomban is próbálkozhattok... elvégre ott történt az első eltűnés. És gyakran összejárnak oda imádkozni az eltűntek rokonai. – Itt megint tart némi szünetet, úgy tűnik várakozás teljesen. A lány erősen töri a fejét, de túlságosan lefoglalja a kényelmetlenség, amit nedves ruhája okoz, nem igazán tud, csak a fürdésre koncentrálni, így balga módon ki is csúszik a száján egyetlen óhaja, amint alkalom adódik rá.
- Bármi egyéb kérdés?
- Lehet ebben a fogadóban fürdeni? – amint elhagyja száját a kérdés, már meg is bánja, hgy nem tudott uralkodni magán, akármennyire is legyen diszkomfort érzete, vagy legyen fáradt. De már késő, a kimondott szavakat nem teheti semmissé.
- Tudtommal lehet. – feleli nevetve Johan.
-Nos, lenne még valami... Esetleg nem hagytak maguk után valami nyomot az eltűntek? Mármint ruhadarab vagy vércseppek?
- Általában nyílt terepről tűnnek el az emberek... ez a nyomorult eső elmos minden nyomot. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára napsütést…
- Hová küldte a legutóbbi segítőket? Akik nem tértek vissza?- hangzottak el a jóval életrevalóbb kérdések. Feline igyekezett hamar túltenni magát az érzésen, amit nyilvánvaló gyengesége okozott.
- Nekik is hasonlókat mondtam el, mint nektek. Csak egyszer találkoztam velük, ők ha jól emlékszem voltak a helyőrségnél, onnan visszatértek. Majd elmentek a farmerhoz és az úrnőhöz is, de utána... semmi hír róluk. – Máris áldotta a vámpírt a jó kérdésért. Máris megvolt az első számú gyanúsítottja. Viszont, ha ennyire veszélyes a drágalátos úrnő, akkor lehet, hogy jobb lenne nem egyedül zargatni. Jobb az óvatosság. - Azt tanácsolom nektek, hogy ma már ne menjetek sehova. Majd világosban kezdjetek neki utatoknak. És ha tényleg segíteni is fogtok, egye-fene, ezt az éjszakátokat én állom. Ez a legkevesebb, amit tehetek. – áll fel az asztaltól, majd sorban mind a négyüknek kezet nyújt - Nagyon köszönöm... az egész városunk nevében. Reméljük, hogy ti sikerrel jártok! - Feline is feláll, elfogadja a feléje nyújtott kezet, biccent, majd visszaül a helyére. A többiek kérdései, és az itt hallott információk felébresztették kissé. Lehajtja az Absynthot, ami azóta is csak ott kellette magát előtte, majd a sörért nyúl, közben a másik leányzó is viszonozza a férfi kézfogását.
- Ne aggódjon, megteszünk mindent!
A vámpír megragadja a kezet, ám lassan engedi el.
- Ki fog kifizetni?
A férfi szemeit forgatja a kérdésre.
- Hogy ezt miért kell minden csapatból feltennie valakinek... Én fogok. Senki más nem hajlandó valamiért. Az esetben, ha nincs több kérdésetek, jó éjszakát kívánok. Haza akarok érni időben, mielőtt úgy járok, hogy engem is kereshettek.... – Miután távozik, a törékeny leányzó még igencsak elemében lehet, mert rögtön le is támadja a pultost.
- Maga mit tud az eltűntekről?
- Azt, hogy nincsenek meg. - nézett rá halál komolyan, majd elnevette magát. - Sajnálom, ilyesmivel nem kéne viccelődnöm. Tényleg, nem tudok sok mindent róluk, nagy részüket nem is ismerem, sőt... már számon tartani sem tudom, hogy ki az aki eltűnt, és ki az aki nem.
- Ej hát azt csak tudja, hogy miket beszélnek erre felé az emberek. Ez egy kocsma vagy mi a szösz? Csak hall mondákat nem?
- Az emberek beszélnek... - körbenéz a fogadóban, majd közelebb hajol, és suttogósra veszi. - az úrnőről... azt mondják, hogy teliholdkor farkassá változik, és embereket eszik... De én nem hiszek ilyen mendemondákban, és nem is akarok belemenni. Nem akarom, hogy a végén fejemet vegyék.
- Látja már is sokat segített. És látta valaki az úrnőt farkasként tombolni? – ennél a kérdésnél kis híján felnevetett, ami légzési problémákhoz vezetett, mivel éppen ivott. De a módszert viszont helyeselte, amivel a lány eljárt. Talán még hasznát is tudná venni. Hasznosak lehetnek egymásnak.
- Én nem hinnék a helyedben mesékben... Ha valós embereket akartok megtalálni, akkor valósan is kell gondolkodni. - lépett hátra, majd törölgette tovább a poharakat. - Még egy bort?
- Későre jár az idő a borozgatáshoz nem gondolja?
Feline ezt a pillanatot választja, hogy feltegye a stratégiai jellegű kérdést. Lehajtja a söre végét, majd végignéz utazó társain.
- Szavazásra bocsátanék egy kérdést. Összedolgozzunk, vagy mindenki a saját feje után megy?
- Véleményem szerint több információt gyűjthetünk külön, s azt később akár össze is rakhatjuk-fordul Feline felé a hóhajú lány - Ti mit gondoltok?
- Én egyedül dolgozom. - áll fel, otthagyva az üres korsót, társa pedig vállat von.
- Bocsi, de igaza van. Kettő még társaság, négy már tömeg.
- Hát, azt hiszem, akkor ez eldőlt. Kettő-kettő. Te hol szeretnéd kezdeni, öhm, bocsi mi is a neved? Engem szólíts Blue-nak - lép a lányhoz kezet nyújtva.
- Szia, Bella vagyok, bár szebb körülmények közt találkoztunk volna - gyöngéden szorítja meg Feline kezét - Mit szólnál, ha először ennek az úrnőnek néznénk a körmére?
~ Szebb körülmények között soha nem találkoztunk volna ~ fut végig a gondolat a fején, de mosolyt rajzol az arcára, és kedvesen szólal meg, mert Bella ezen a nyelven beszél, ő pedig igazodik hozzá.
- Szebb körülmények? Hát igaz, ez az eső tényleg kiborító. – próbál a kézfogásához is alkalmazkodni, de az már nem sikerül, az övé elég határozott - Azt, hogy gyanús nekem a nőci, és oda nem kéne egyedül menni.
- Nekem is felettébb gyanús, útközben pedig szimatolhatunk a köznép körében is kicsit, ugyan hajlamosak az emberek históriákat szőni az ismeretlen, veszélyes dolgok köré, de hátha akad valami használható is köztük.
- Miért is ne? Kezdetnek megfelel. De először is, megfürdöm, és száraz helyen fogok aludni. Napkeltekor reggeli?
- Rendben, rám is rám fér a szárasság - mosolyog Feline-re, majd elindul a szobák felé –Jó éjt!
- Jó éjt neked is!


A hozzászólást Feline Aiedail összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 17, 2017 11:19 am-kor.
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 51
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Reingard Schwarzjäger on Szer. Feb. 15, 2017 6:56 pm

Meglepetésemre a kocsma szemöldökgerendája nem szakadt ránk és az eső sem folyt át a mennyezeten, viszont ezzel vége is volt a felhozható jó dolgok listájának. Az hogy koszos volt az utolsó tenyérnyi felület is még elnéztem volna, mi sem voltunk épp a fürdőből szalasztott örömlányok liliomvízzel öntözve, de a székek nagy része törött lábbal feküdt az asztalok alatt és a pult is inkább tűnt vágódeszkának a rengeteg sérülés miatt. A kocsmáros észrevehette Elsarea szemében egyértelműen kiülő utálkozást és öblös hangon felnevetett. Nem tudtam, hogy a mellkasa volt ilyen üreges, vagy csak a nyelőcsövét is annyira belepte a mocsok, hogy gurgulázó hörgéssé tompította a hangját.
- Rossz helyen jártok, ha valami romantikus estére vágytok. Bár vámpíréknál... - az arca hirtelen elsötétedett, ahogy visszahullott rá a falu sötétsége és elsavanyította a vonásait - Ha netán segíteni jöttek, akkor viszont ott ül a sarokban Johan. Szükségünk lenne mindenkire, tényleg... Borzasztó a helyzet.
- Úgy nézünk ki mint a friss házasok? - mosolyodtam el fanyarul. Egészen beillenék ebbe a környezetbe. - Egy szoba, egy éjszakára, nem kell két ágyas legyen. - egy pár másodpercig tétováztam, végül hosszan sóhajtottam. Végül is Elsareának igaza volt, pénz nélkül nem jutunk el a vámpírtornyokig. És a munka ezúttal házhoz jött és az arcomba állt, hogy ne téveszthessem el. - Meg egy sört.
Míg a kocsmáros megtöltötte a korsót, ami szintén nem volt tisztább az egész helyiségnél volt időm végigmérni a Johan nevű embert és a mellette ülő, jellegzetes sötételf nőt. A férfi az élete közepén járhatott, tőlem valamivel idősebb volt és arcának alakja a tünde nemesség hosszúkás, hegyes állú fizimiskáját idézte. Nem volt annyira szép, mint a hegyesfülűek, ráadásul arcát egy jókora sebhely torzította még rondábbá. Nem mintha én magam az angyalok arcát örököltem volna, de a saját hibám sosem gátolt meg benne hogy észrevegyem másokban is. A nő utazónak tűnt, esetleg zsoldosnak ruhájából ítélve nem a polgári réteghez tartozott, bár a sötét elfeknél sosem lehetett tudni. Lehetett akár bérgyilkos is vagy az eddig titkolt hercegnőjük, senki nem mondta volna meg. Nem akartam direkt mód leülni hozzájuk, így felmarkoltam a sört és a mellettük lévő asztalt céloztam meg, kellemes közelségben hogy halljak minden hangot. Liz nem zavartatta magát, kifordította oldalvást a tünde melletti széket és helyet foglalt rajta, végigkönyökölve az asztalukon, csak hogy lássák: ha rajta múlik, meg fogjuk hallgatni mit akar mondani. Szinte elfelejtettem mérgelődni, amint belépett a következő ázott veréb, hatalmas, ártatlan kék szemeivel lopva körülnézve. Természetellenesen lágy vonásai voltak, olyan volt az egész alakja mintha derengne, mintha félúton lenne a tiszta holdfénnyé való átlényegülésben. Lábam izmai húzódtak, mintha fel akarnék állni a székből, odalépni hozzá, megragadni nehogy eltűnjön, visszarángatni a valóságba a mezsgyéről… Aztán Elsarea megdobta a haját, végigsimítva a nyakamon és a csiklandozás okozta bizsergés elég volt, hogy ellazítsam a lábam és a helyemen maradjak. Kényszerítettem magam, hogy félrenézzek mikor a lány közeledni kezdett.
~ Mi lehet ő? Nem tünde, nem is vámpír. Ember lehet ilyen szép?
- Aligha hiszek szemeimnek... - szakította meg az elmélkedésem Johan, végigszemlélve rajtunk. - Pontosan néggyel vagytok többen, mint akik az elmúlt héten összesen voltak. Nem akarom elvenni a kedvetek, és annak ellenére, hogy milyen borzasztó a helyzet, úgy érzem, ezt el kell mondanom: Akik eddig jelentkeztek segíteni... egyikük sem tért vissza. Így is vállaljátok?
A sötételf nő szó nélkül bólintott, amit a férfi kollektív beleegyezésnek vett így belekortyolt a sörébe és folytatta.
- Négy hete kezdődött ez az egész dolog a plébánossal. Ő volt a legelső, aki eltűnt. Aztán jöttek sorra többen, már megszámolni is alig tudom, hogy hányan voltak. Rengeteg segítségre van szükségünk, mert teljesen nyomtalanok vagyunk... a helyőrség nem csinál semmit sem, pedig naponta járok hozzájuk, de már azon a szinten vannak, hogy csak elzavarnak, ha már meglátnak...
- Kiváló, dolgát értő helyőrség lehet… - morogtam halkan, mire Liz csak legyintett mintha azt mondta volna „Hagyd, emberek. Mit vártál?”
- Először farkasokra gyanakodtunk, elvégre sok él a környező erdőkben, nem csoda, ha valaki összefut velük... De aztán túl drasztikus lett, és rájöttünk, hogy ennek bizony valami oka van.
- Honnan tűntek el az áldozatok? - könyököltem közelebb, a szék támlájának dőlve. Ha nem az erdőben tűntek el akkor valaki a faluból tehet róla, ugyanis nem tudtam olyan bestéről vagy élőholtról ami nyom nélkül ragadta volna el az áldozatait.
- És mikor? - toldotta hozzá a self. Ez is jogos kérdés volt, az eltűnések időpontja sok információt hordozott. Nappal vagy éjjel, holtidőben vagy a legnagyobb munkák alatt mind másra utaltak.
- Nincs valami közös az eltűntekben? - a fénylő tündérke sem kérdezett volna ostobaságot, de nagyon naiv volt. Ha lett volna bármi közös már megkeresték volna a tettes és bikacsökkel agyonverik a főtéren. Ennyire nem lesz egyszerű ez a menet.
- Az egész városban... semmi mintát nem tudtunk összerakni. Szegény, paraszti családból, aztán egy tehetősebből is... ember, elf, vámpír. Teljesen mindegy. Általában reggelente szokták bejelenteni, hogy valaki eltűnt. Minden bizonnyal az éjszaka leple alatt történtek ezek, de volt már arra is példa, hogy délben elment egy nő a vásárra, és azóta sem látták. Ezért fél mindenki kimerészkedni otthonról. - Vámpírok… Ez volt az első szó, ami megütötte a fülemet és mióta von Himmelreich az arcomba vágta a Kísértet-szigeteken, hogy a saját fajomra van szüksége a tervéhez még kevésbé akartam közösködni a családokkal.
- Tudnék pár helyet tanácsolni, ahova mehetnétek kérdezősködni, tőlem ennél többet nem nagyon tudtok meg... A város úrnője fent lakik, északon, egy szeles dombon a kúriájában. Ő intéz mindent, ami itt a környéken folyik. - Kíváncsi voltam a nemesasszony hogyan került a pozíciójába nőként és miért nem tesz semmit az itt folyó eltűnések ügyében, de ennek kiderítését másra hagytam. Nem voltam az a partiképes diplomata, akit ilyen helyeken szívesen fogadnak.
- Ezen kívül megpróbálhatjátok a városőrséget is... hátha rátok hallgatnak valamennyire, elvégre új arcok vagytok. Mi ránk már csak legyintenek. Az erdész kint lakik a vadászházban, az erdő szélén. Talán tőle is megtudhattok valamit. Ezen kívül délen a falu egyik kijárata mellett él az egyik farmer. Valami borzasztó történhetett vele, teljesen sokkban van, senkivel sem akar beszélni, és egész nap bezárkózva van a szobájában. - Egy pillanatra megállt, hogy kihagyott-e valakit, miközben az állát birizgálta. - Még a templomban is próbálkozhattok... elvégre ott történt az első eltűnés. És gyakran összejárnak oda imádkozni az eltűntek rokonai. - tette hozzá végül. Volt választékunk bőven és meglehetősen gyanús volt, hogy ennyire pontosan küldött el minket az irányokba, de betudhattam akár annak is, hogy nem először futja ezt a kört. - Bármi egyéb kérdés?
- Lehet ebben a fogadóban fürdeni? - kérdezte meglepően gyorsan témát váltva a tünde nő, láthatólag letudva a témát, azonban nekem még egy dologra szükségem volt.
- Hová küldte a legutóbbi segítőket? Akik nem tértek vissza?
- Nekik is hasonlókat mondtam el, mint nektek. Csak egyszer találkoztam velük, ők ha jól emlékszem voltak a helyőrségnél, onnan visszatértek. Majd elmentek a farmerhoz és az úrnőhöz is, de utána... Semmi hír róluk. - Azt, hogy a lány mit kérdezett és mit kapott válaszul márt nem fogtam fel, ahogy a fogaskerekek lassan zökkentek a fejemben. Valami elkapta az előző jelentkezőket, akik a rejtélyes eltűnések után indultak. Egyszerű volt a dolgom, nem is kellett kergetnem a prédám, csak meg kellett várnom, míg elém áll és megpróbál a torkom felé kapni. Akkor pedig vagy én halok meg vagy ő, viszont az óvatosabb megoldások kevésbé működtek jól.
- Azt tanácsolom nektek, hogy ma már ne menjetek sehova. Majd világosban kezdjetek neki utatoknak. És ha tényleg segíteni is fogtok, egye-fene, ezt az éjszakátokat én állom. Ez a legkevesebb, amit tehetek. - Felemelkedett az asztaltól és felénk nyújtotta a kezét, amit a két nő késlekedés nélkül fogadott el. - Nagyon köszönöm... az egész városunk nevében. Reméljük, hogy ti sikerrel jártok!
- Ne aggódjon megteszünk mindent! - biztosította a tündérke, ám mikor rám került a sor vonakodtam elengedni Johan kezét.
- Ki fog kifizetni?
- Hogy ezt miért kell minden csapatból feltennie valakinek... - forgatta meg a szemeit, mintha nem számított volna a kérdésre. Ha önkéntes jószívű lovagokat keresett volna nem hirdetést tesz fel hanem imádkozik, ezt ő is jól tudta. - Én fogok. Senki más nem hajlandó valamiért. Az esetben ha nincs több kérdésetek, jó éjszakát kívánok. Haza akarok érni időben, mielőtt úgy járok, hogy engem is kereshettek....
Miután csak négyesben maradtunk a tünde lehajtotta a korsója alján maradt kortynyi sört, majd lecsapta az asztalra.
- Szavazásra bocsátanék egy kérdést. Összedolgozzunk, vagy mindenki a saját feje után megy?
- Véleményem szerint több információt gyűjthetünk külön, s azt később akár össze is rakhatjuk. Ti mit gondoltok? - fordult felém a tündérke, ahogy felemelkedtem a székről az üres korsót az asztalon hagyva.
- Én egyedül dolgozom. - Liz még búcsúzóul vállat vont, míg én felmarkoltam a pultra tett szobakulcsot és még bocsánatkérően elmosolyodott.
- Bocsi, de igaza van. Kettő még társaság, négy már tömeg.

A szoba alig volt több az ágy köré épített bódénál, de nekem megfelelt. Elsarea végigfeküdt az ágyon és láttam rajta, hogy minden izmát megfeszítve próbál nem fészkelődni, amire elmosolyodtam. Fogalmam sem volt miért kényszerítette magát, hogy úgy viselkedjen, mint aki hozzászokott az úthoz, de értékeltem. Leültem mellé és végigsimítottam a térdétől a lábfejéig szoknyájának fordai között.
- Nem fogod megvárni a reggelt, igaz? - kérdezte komolyan, neheztelés és incselkedés nélkül.
- Nem. Éjszaka jobban látok és hallok, ők hacsak nem sötét tündék rosszabbul. Nem akarom feladni az előnyömet. - Elvettem a kezem és megköszörültem a torkom. – Elsarea, megkérhetlek, hogy kivételesen…
- Itt maradok és várok. - előzött meg, amire felvontam a szemöldököm. - De ígérd meg nekem, hogy ameddig még van erőd mozogni bármilyen sebbel visszakúszol, hogy megmenthesselek, rendben?
- Megígérem. - álltam fel az ágyról, az ajtó felé indulva. Akármi is rabolta el az embereket, tündéket de még a vámpírokat is készen álltam, hogy eljöjjön értem.
avatar
Reingard Schwarzjäger
a Schwarzjager család tagja
a Schwarzjager család tagja

Hozzászólások száma : 98
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Schwarzjäger
Szint: 4.
Tapasztalat:
2550/3750  (2550/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Iysebel on Csüt. Feb. 16, 2017 8:52 pm

Az ajtó nyikorgás nyomában léptem be egy szárazabb világba. Ugyan itt nem kellet a mindenhova elkúszó nevességgel küzdenem, de a mocsok azonban itt is száló vendég volt, akárcsak szerte az eső áztatta varásban. Vékony porréteg vont abroszt a kopott asztalokra, a székek hevertek szanaszét a padlón, lábai az ég felé meredtek, s én az elkeseredett emberek imára kulcsólt Isten felé emelt kezeit véltem felfedezni bennük. Villámok fehér csóvái festette még hátborzongatóbbá a helyet, s az éles fény erős kontrasztott vetett a fáradt arcokra. Három erőteljesebb karakter rajzolódott ki az asztalok közt, s egy elcsigázott forma gubasztott a sarokban. Nem maradt elég időm, hogy belevesszek vonásaikba, mert egy tekintet súllyát éreztem magamon. Kecsesen a szenmpár felé fordítottam fejem, s meglepetten konstatáltam, hogy egy őszesedő öreg úré, aki épp a pult mögött egy kulcsot csusztatt felé, s arcán kaján vigyorral vizslatja őt.
- Nem akarom szívem, hogy bármi zűrösbe belekavarodj... de fontos lenne a segítség... Biztos hallottál róla, hogy mik történtek... Tessék. - Vett elő egy poharat, amit feltöltött vörösborral. - Ezt én állom.
Némi megvetéssel a hangomban felelek neki: - Ne féltsen engem, nagy lány vagyok már-azonban megvillantom legédesebb mosolyomat az öregnek, majd a sarokba húzódott reményvesztett figura asztalánál foglalok helyet. Fáradt arcára a reményvesztettség fájdalmas képe ült ki így teljesen eltorzította azt és egy rókáéhoz hasonlatossá tette, s jókora sebhely is tarkította ábrázatát. Negyvenes éveit taposhatta már, mert hajszálai közt megjellent már az idő szorgos kezeinek nyomai, egy pár őszes tincs.
Összeszükült tekintetét az asztalon sorakozó, üres pohaharakra vetette, s megpróbálta kidörzsölni szeméből a fáradságot.
- Aligha hiszek szemeimnek... - bámult rajtunk végig. - Pontosan néggyel vagytok többen, mint akik az elmúlt héten összesen voltak. - sóhajtott fel. - Nem akarom elvenni a kedvetek, és annak ellenére, hogy milyen borzasztó a helyzet, úgy érzem ezt el kell mondanom: Akik eddig jelentkeztek segíteni... egyikük sem tért vissza. így is vállaljátok?
Néma csend honolt végig díszes társaságunkon, feltárva elötem egy remek allkalmat, hogy részletesebben megfigyelhessem őket. Egy Sötét tünde lányt, egy erős és határozott vámpírt, s oldalán egy rövid hajú vámpírnőt véltem felfedezni. Mindannyian kimerültnek tüntek még is töretlen figyelemmel lesték Johan szavait. Ekkor a sötét tünde bolintott, s mesélőnk nagyot kortyot söréből, majd azt lecsapta az asztalra, s félretolta. Megnyalva száját kulcsolta össze ujjait az asztal lapján, majd rázendített.
- Négy hete kezdődött ez az egész dolog a plébánossal. Ő volt a legelső, aki eltűnt. Aztán jöttek sorra többen, már megszámolni is alig tudom, hogy hányan voltak. Rengeteg segítségre van szükségünk, mert teljesen nyomtalanok vagyunk... a helyőrség nem csinál semmit sem, pedig naponta járok hozzájuk, de már azon a szinten vannak, hogy csak elzavarnak, ha már meglátnak... - Dörzsölte tarkóját. - Először farkasokra gyanakodtunk, elvégre sok él a környező erdőkben, nem csoda, ha valaki összefut velük... De aztán túl drasztikus lett, és rájöttünk, hogy ennek bizony valami oka van.
- Honnan tűntek el az áldozatok?- érkezett az első kérdés egyenesen az asztal fölé tornyosuló vámpír szájából.
-És mikor?-Vágott közbe a tünde is, fejemben pedig ott motoszkált a gondolat, hogy nekem se kéne kimaradnom a kérdés sorozatokból.
-Nincs valami közös az eltűntekben?-így én is hozzá szóltam, bár nem sok értelme volt. Hisz jó magam is tudhattam volna, hogy valószínüleg már elindult volna az ügy felgöngyölítése, ha lenne kapcsolat az áldozatok közt, azonban nem töprenghettem tovább mert árkezett is az érces hang válasza kérdéseinkre.
- Az egész városban... semmi mintát nem tudtunk összerakni. Szegény, paraszti családból, aztán egy tehetősebből is... ember, elf, vámpír. Teljesen mindegy. Általában reggelente szokták bejelenteni hogy valaki eltűnt. Minden bizonnyal az éjszaka leple alatt történtek ezek, de volt már arra is példa, hogy délben elment egy nő a vásárra, és azóta sem látták. Ezért fél mindenki kimerészkedni otthonról.
- Tudnék pár helyet tanácsolni, ahova mehetnétek kérdezősködni, tőlem ennél többet nem nagyon tudtok meg... A város úrnője fentlakik északon egy szeles dombon a kúriájában. Ő intéz mindent ami itt a környéken folyik. -hát őszintén megvalva, ahozképest, hogy hozzá írányítottak a plakátok elég csekély mennyiségű tényt tudott felhozni.
-Ezen kívül megpróbálhatjátok a városőrséget is... hátha rátok hallgatnak valamennyire, elvégre új arcok vagytok. Mi ránk már csak legyintenek.Az erdész kint lakik a vadászházban, az erdő szélén. Talán tőle is megtudhattok valamit. Ezen kívül délen a falu egyik kijárata mellett él az egyik farmer. Valami borzasztó történhetett vele, teljesen sokkban van, senkivel sem akar beszélni, és egész nap bezárkózva van a szobájában.
-Még a templomban is próbálkozhattok... elvégre ott történt az első eltűnés. És gyakran összejárnak oda imádkozni az eltűntek rokonai.-Templomba nem szándékoztam ellátogatni, nem nőtt a szívemhez, azonban még mindig túl kevés információ volt birtokomban, hogy elinduljak bármelyik szállon is.
-Bármi egyéb kérdés?
-Lehet ebben a fogadóban fürdeni?-Kérdezte türelmetlenül az alaposan megázott tünde. Ahogy végig néztem magamon, s a testemre tapadt nedves ruháne, valahogy átéreztem türelmetlenségének okát. Azonban a téma váltás ellenére muszáj volt még fényt derítenem pár tényre, de nem maradtam egyedül tudás szomjammal.
-Nos, lenne még valami... Esetleg nem hagytak maguk után vmi nyomot az eltűntek? Mármint ruhadarab vagy vércseppek?
- Hová küldte a legutóbbi segítőket? Akik nem tértek vissza?-hagyták el a szavak a bölcs vámpír ajkait.
Johan a tünde leányzó kérdésére csak nevetett. - Tudtommal lehet.
- Általában nyílt terepről tűnnek el az emberek... ez a nyomorult eső elmos minden nyomot. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára napsütést..-jött a haszna vehetettlen válasz.
- Nekik is hasonlókat mondtam el, mint nektek. Csak egyszer találkoztam velük, ők ha jól emlékszem voltak a helyőrségnél, onnan visszatértek. Majd elmentek a farmerhoz és az úrnőhöz is, de utána... semmi hír róluk. - Azt tanácsolom nektek, hogy ma már ne menjetek sehova. Majd világosban kezdjetek neki utatoknak. És ha tényleg segíteni is fogtok, egye-fene, ezt az éjszakátokat én állom. Ez a legkevesebb amit tehetek.-Vesztek bele szavai a beszűrődő eső cseppek monoton kopogásába. A csepek gondolkodásra késztettek, ez az úrnő nem tetszett nekem, valamilyen roszz érzés fogott el vele kapcsolatban, azonban ezt egy időre elhesegettem.
-Azt tanácsolom nektek, hogy ma már ne menjetek sehova. Majd világosban kezdjetek neki utatoknak. És ha tényleg segíteni is fogtok, egye-fene, ezt az éjszakátokat én állom. Ez a legkevesebb amit tehetek.- Megemelkedett, s kezetnyújtott nekünk, amit habozás nélkül el is fogyttam.
- Nagyon köszönöm... az egész városunk nevében. Reméljük, hogy ti sikerrel jártok.
-Ne aggódjon megteszünk mindent!-biztattam egy kicsit az elcsüggedt Johant.
- Ki fog kifizetni?-lehangolo volt ezt hallani miután megpróbálatm lelket önteni a teljesen roncsá vált rongybabába.
- Hogy ezt miért kell minden csapatból feltennie valakinek... Én fogok. Senki más nem hajlandó valamiért. -Válaszolta szemforgatva Johan, majd távozott.
Engem viszont nem hagyott nyugodni, az ügy, rápillantottam apult mögött áló öregre, s felé vettem az irányt.
-Maga mit tud az eltűntekről?-csengett fel a hangom, miközben kecsesen raktam lábaimat egymás után.
- Azt, hogy nincsenek meg. - nézett rám halál komolyan, majd elnevette magát. - Sajnálom, ilyesmivel nem kéne viccelődnöm. Tényleg, nem tudok sok mindent róluk, nagy részüket nem is ismerem, sőt... már számon tartani sem tudom, hogy ki az aki eltűnt, és ki az aki nem.
azonban én egészem biztos voltam a dolgomban, így egy mézédes mosoly kiséretében folytattam faggatását: -Ej hát azt csak tudja, hogy miket beszélnek erre felé az emberek. Ez egy kocsma vagy mi a szösz? Csak hall mondákat nem?
- Az emberek beszélnek... - körbenézet a fogadóban, majd közelebb hajolt, és suttogósra vesztte. - az úrnőről... azt mondják, hogy teliholdkor farkassá változik, és embereket eszik... De én nem hiszek ilyen mendemondákban, és nem is akarok belemenni. Nem akarom, hogy a végén fejemet vegyék.-ekkor felcsillant a szemem, hogy megérzésem nem volt alaptalan ostobaság.
-Látja már is sokat segített. És látta valaki az úrnőt farkasként tombolni?-adtam teret a belőlem előtörő kiváncsiságnak.
- Én nem hinnék a helyedben mesékben... Ha valós embereket akartok megtalálni, akkor valósan is kell gondolkodni. - hátra lépett, majd törölgette tovább a poharakat.- Még egy bort?-Nem is hinné, hogy mennyi alapja lehet ezeknek a mende-mondáknak, hisz az emberek jogosan félnek, s amitől félnek, megtestesítik, hogy kevésbé legyen homályba burkolt számukra. Ekkor a Sötét tünde lány törte meg gondolat menetem.
- Szavazásra bocsátanék egy kérdést. Összedolgozzunk, vagy mindenki a saját feje után megy?
-Későre jár az idő a borozgatáshoz nem gondolja?- mosolygok a pultosra. -Véleményem szerint több információt gyüjthetünk külön, s azt később akár össze is rakhatjuk-fordtam a többiek felé- Ti mit gondoltok?
-Én egyedül dolgozom. - áll fel a bölcs vámpír, s egy pillanatra meg is irigyeltem határozottságát. A mellete álló lányra pillantottam, aki finoman megvonta vállait- Bocsi, de igaza van. Kettő mág társaság, négy már tömeg.
-Hát, azt hiszem, akkor ez eldőlt. Kettő-kettő. Te hol szeretnéd kezdeni, öhm, bocsi mi is a neved? Engem szólíts Blue-nak - lép a lányhoz.-Lépett felém a tünde, s barátságosan kezet nyújtott.
-szia Bella vagyok, bár szebb körülmények közt találkoztunk volna-gyöngéden megszorítottam a kezét-mit szólnál ha elősször ennek az úrnőnek néznénk a körmére?-Erős és magabisztos markolásából, arra következtettem, hogy a kis csapatban csak én vagyok, oly törékeny, azonban itt megszületett bennem az elhatározás, hogy mindenképp segítenem kell Blue-nak. Ha nem erővel, akkor más utat kell találnom.
- Szebb körülmények? Hát igaz, ez az eső tényleg kiborító.Azt, hogy gyanús nekem a nőci, és oda nem kéne egyedül menni.
-Nekem is feletébb gyanús, útközben pedig szimatolhatunk a köznép körében is kicsit, ugyan hajlamosak az emberek históriákat szőni az ismeretlen, veszélyes dolgok köré, de hatha akad valami használható is köztük.
- Miért is ne? Kezdetnek megfelel. De először is, megfürdöm, és száraz helyen fogok aludni. Napkeltekor reggeli?
-Rendben, rám is rám fér a szárasság- mosolyogok rá majd elindulok a szobák felé-Jó éjt!
-Jó éjt neked is!
avatar
Iysebel
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 19
Join date : 2016. Dec. 27.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Iysebel on Kedd Feb. 28, 2017 9:44 pm

A hajnal a maga komorságával kocogtatta, a korhadt ablak, poros üvegét. Odakinn még mindig szemerkélt az eső, s fátyolos homályba burkolt mindent. Fáradtan toltam el magam az ágy selymes hívogatásától, azonban még nem álltam készen elszakadni tőle, így tehetetlenül visszazuhantam. Pilláimat rebegtetve néztem a szürke égboltot, mely mögött csak halványan bújt meg a nap fényes orcája, s egy ifiú sugaracskát sem engedett át sűrűn szőtt köntösén. Az cseppek fájón hullottak alá, s áztatták az utcsa köveit, a fák zöld leveleit, a fa viskók korhadt deszkáit.
Erőt vettem magamon és kikecmeregtem a csábítóan hívogató pelyhes ágyból. Nagyot kattant a kulcs a zárban, s nyikorogva tárult fel a megereszkedett ajtó. Kidugtam fejem, körbenéztem és csak utána emeltem át hófehér lábaimat a küszöbön.
- Jó reggelt!-Csendül fel egy hang a magányosságot apró szilánkokra zúzva szét. S meg láttam Blue-t, ahogy határozott léptekkel közeledik a lépcső felől. Boldog mosoly ül ki abrázatomra az ismerős arc láttán -Jó reggelt! csatlakozz te is- intettem neki kecses kéz mozdulattal.
Bájos mosoly volt válasza invitálásomra, majd odalépett a pulthoz, rendelt, és már egy bögre gőzölgő teával kezében foglalt helyet mellettem.- Milyen energikus vagy már korán reggel
Bágyadtan a zuhogó esőre pillantottam a közelben lévő ablakon át -jobb mintha átvenném ennek az átkozott időjárásnak a hangulatát.
hát arra lesz lehetőségünk ma bőven - ő is követte példámat, s kinézett az ablakon.
Pillanatnyi csönd nehézkedett vállunkra, s akarva akaratlanul is előtört belőlem a félelem, amely folyton folyvást azt sugdosta, hogy talán vissza sem térünk élve. Talán itt ér véget a történetem, vége és nincs tovább...
-Hát igen, bár én a történeteket hallgatva a banyától egy csöppnyit jobban tartok...- tört elő belőlem végül a szolíd segély kiáltás, melyre biztató szavakat vártam.
- jól teszed. Szerintem sem szabad alábecsülnünk a szipirtyót. nagyon óvatosnak kell lennünk.
Közben elénk kerül az energiát adó ízletes reggeli, melyet egymás társaságában fogyasztottunk el.
-Igen. Hát azért szerintem méltó ellenfeleire akadt-kapaszkodtam az utolsó remény fonalacskába, hátha megerősítésre lelek- tényleg Vámpírék elmentek már?
-nem tudom, de elég valószínű. Kétlem, hogy nagyon nappal mászkálnának.
-jogos. Nos, akkor változatlanul a kúria a cél ügye?
-igen. kérdezzük ki a bácsit, biztos tudja, hogy merre van. Tegnap ebben az ocsmány időben nem igazán néztem körbe a faluban.
-okos ötlet. Kérdezzem vagy kérdezed?-Értettem egyet vele, miközben meggyőződve bólogattam.
- kérdezd te, neked több esélyed van a jó válaszra, mint nekem - Mosolyodott el.
-Rendben-kacsintottam rá barátságosan- akkor meginterjuvoljuk a bácsit-felálltam és nőiesen a pulthoz tipegtem, miközben elsöpörtem néhány rakoncátlan tincset a szemem elöl.
Természetesen a pultos nem tudott ellenállni igéző tekintetemnek, nem kellet sokáig vallatnom, rövid idő leforgása alatt mindenre szép sorjában fény derült. A frissen szerzett információval visszatipegek az ablak közeli fa asztalhoz. Ahogy a fény bevilágít feltárja szemem előtt a levegőben kaotikus táncot lejtő porszemeket.
-Megszerezted az információt?
-Mi sem természetesebb- bólintottam buszkén.
- szuper vagy - elégedettség ül ki arcára, és elmosolyodik- akkor induljunk?
-Induljunk!-vágom rá izgatottan. Alig vártam, hogy hátunk mögött tudhassuk a kocsmát, s hogy végre azoknak a szegény embereknek a segítségére siethessünk. Korábban érzett nyugtalanságomon felül kerekedett szűnni nem akaró kíváncsiságom, hogy vajon miért pont ezt az Isten háta mögötti kis falut dönti sanyarúságba a sors. Az hajtott, hogy megtaláljam a dolgok nyitját, s minden visszatérjen a normál kerék vágásba.
Mikor átléptük a köszöböt pici szívem hevesen vert mellkasom ketrecében. Újból beköszöntött ránk a nedvesség múlni nem akaró korszaka. Az utcák kihaltak voltak, hiába volt nappal. alig egy pár lélek bukkant fel előttünk, a homályból kibontakozva, s akkor is úgy suhantak e mint az árnyékok. A szellő is fújdogált, kellemetlen kénes szagot fogott kézen, úgy futkározott az utcákon.
A főtér felé vezetett utunk, ahol egyre több gondterhelt arcot pillantok meg, szívbe markoló látvány, ahogy kedvüket vesztve sétálnak, akár egy élőhalott. A tér közepén egy férfi állt, papírokat lobogtatva kezében, melyek kissé vesztettek kemény tartásukból, a rájuk hulló víz miatt.
- ÚJABB ELTŰNÉS! - rikácsolta rekedtes hangján, amit messze vitt a szél, akár a baljós varjú károgását. - Az ifjú Mirrow lány is eltűnt, ha bárki tud róla valamit, kérem jelentkezzen! - mondta repetatívan, miközben kezeivel legyezett, s az ott összegyűlt pár gyötrött arcú ember letörve diskurált egymás között. A tömeg zúgolódásából csak pár hang foszlányt sikerült elcsípnem "Már megint valaki..." "Szegény lány, alig töltötte be tizenhetedik esztendejét..." "Az egész családjuk egy tragédia..."
Valószínű Blue is elkapott egy számára értékes információt, mert sokatmondóan rám pillantott majd oly sebességgel fordult meg, hogy csodáltam, hogy nem billent ki egyensúlyából. "Mirrow lány" viszhangzik a hang a fejemben. Vajon ki lehet az... Blue-val tartok, s faggatni kezdem az ácsingózó embereket: -Szép jó napot! Már megint egy újabb eltűnt személy...
Nem igazán mutat különösebb érdeklődést irántunk, csak kezünkbe nyomta a papírosát, melyen a leány arca van, no meg a sablon szöveg, ami minden egyes eltűnésen áll.
- Csak nem tudnak róla valamit? - nézet ránk érdeklődve, hangjában azonban mégis némi kételkedést véltem felfedezni.
- csak szeretnénk - válaszolta Blue a férfinak, majd egyenesen odasétált az illetőhöz akitől elhangzott a tömegből kiszűrődő mondatok egyike. - Ne haragudjon, mi az eltűnteket keressük. Elárulná, hogy mit értett az alatt, amit az imént mondott?
Először homlokát ráncolva néz a meggyötört arcú ember, majd végül megszólal. - A Mirrowék története elég megrázó... - süti le szemeit. - A lány már évekkel ezelőtt elvesztette minden egyes rokonát, majd teljesen egyedül maradt. Reggelente általában átmegy hozzá az egyik szomszéd öregasszony, ránézni, hogy hogyan van, általában a lány egész nap csak másoknál segédkezik, általában konyhai munkában, így enni kap... a szomszédja jelentette be ma reggel, hogy nincs meg, amikor éppen a vizitre ment... ki tudja, talán a lánynak csak elege lett, és lelépett valahova. De az elmúlt hetekben történteket figyelembe véve... ki tudja.
Gyorsan a sötét tünde lány után lépek akar egy árnyék, s meglepődve hallgatom az okos kérdésre kapott választ.
-Hogyan vesztette el a szüleit szegény?-kérdem keserűséggel fűszerezve lágy hangom.
- Tüdőbetegség. - Vágta rá a nő, száját húzva. - Szegénykém... azt hiszem tizennégy esztendős lehetett akkor.
- Ez valóban szörnyű -vágja rá Blue együtt érzően - köszönjük a segítséget - reményvesztettség csillogott gyönyörű, vörös szemeiben, majd indulni készült- Menjünk tovább.
Kis híján elsodorta már a maroknyi tömeg -Csak egy pillanat-vágom rá szél sebesen, mielőtt teljesen szem elöl vesztettem volna, s visszafordulok korábbi partnereinkhez- Mi ez a szúrós szag, ami néhol erősödik, néhol gyengül?
- Senki sem tudja, de mi már megszoktuk. Már egy pár hete mindennapos. - vonta meg a vállát a tudatlan. - a folyónál még erősebben lehet érezni
Blue büszkén néz ismét rám, s visszatér szemébe a remény pislákoló fénye, amitől persze enyhén elpirulok, s szívem zakatolni kezd akár egy gőzös.- Egész véletlenül nem nagyjából azóta, hogy elkezdődtek ezek az eltűnések?
A nő furcsán néz, majd elkezdi vakarni fejét miközben gondolkodik. - Hát... talán. Most, hogy így mondod, tényleg van benne valami.
- Mit szólnál, ha először inkább megnéznénk magunknak azt a folyót?
-Tökéletes ötletnek tartom-arcomra derűs mosoly ül ki- Merre csobog az a folyó?
- A város szélénél, a környező erdő mellől ered. Valahol a domb teteje fele lehet a forrása, ha jól tudom.
- Köszönjük szépen! - fogja kezem, és gyöngéden húzz maga után, hogy menjenek már, majd mosolyogva néz rám - szóval a domb tetejénél ered, ahol a banya lakik - kuncog. - azt hiszem szagot fogtunk.
Kezem a kezében, szinte elvész, s oly gyöngének érzem magam mellette, még is boldogsággal tölti el a lelkem ha arra gondolok, hogy talán a segítségére lehettem, amint ezen elmélkedtem, halovány pír ül ki arcomra. Én is jóízű mosolyra nyitom ajkaim.
- Remélem izzik az kemencéje mert ma nem eltűnt lánykákat fog sütni, hanem mi sütünk ki valamit.
-Már ha helyes a feltevésünk- teszem hozza később elgondolkodva, mert mi van akkor ha csak azt akarja valaki, hogy így lássuk...
- Minden szál hozzá vezet. De elsőként vizsgáljuk meg a folyót, és szerintem annak mentén is menjünk a kastélyhoz, kúriához, vagy akármi is legyen az. De nem árt óvatosnak lennünk, mert Johan elmondása szerint a banyánál mindenki leveszett. Csak azt nem értem, hogy miért nem fogott még gyanút senki.
Csöndes kis erdő szélén csordogált a patak, ahonét a kénes szag eredt. vadabbnál vadabb gondolatok cikáztak fejemben, ahogy a Város szélén ketten sétáltunk. A föld szinte sárfolyammá változott, a patak is megdúzadt már a folyton szakadó eső táplálása miatt. A nedvesség ismét mindenhova bekúszott, Blue arcán is végig csordult egy csepp, olyan volt mintha könnye fakadt volna, de ahogy bele jobban gondoltam, képtelen lett volna sírni, erős nőnek tűnt. Hosszú kékes fekete haja teljesen átnedvesedett, s nyakához tapadt.
Gondolataimból egy orrfacsaró bűz ébreszt fel, felkapom a fejem, a mellettem haladó lány is megtorpan. A patakocska vize egyre zöldesebb színben játszik. A messzi távolban, pedig egy kupac körvonalai rajzolódnak ki, a rossz látási viszonyok miatt nem lehetett megállapítani, hogy mi lehet pontosan.
- Uhh - nyögi Blue és a kupac felé emeli bájos kacsóját- szörnyű a szag, de lesz még rosszabb is. Azt hiszem, ott van, amit keresünk. Bírod még? - néz rám, szemében némi aggodalmat vélek felfedezni.
Kicsit megszédülök a szagtól, de ökölbe szorított kézzel szaporázom lépteimet- rettenetes, de menjünk csak tovább-Nem hagyhatom, hogy gyengének lásson...
Nem sok idő telik bele mire látóhatárba kerül a kupac. A pokoli kén mellé dögök szag párosul. Disznók és szarvasok tetemei hevernek egy hatalmas rakásban. Meggyalázott élettelen testük szétcincálva nyugszik a földön, bordáik az ég felé merednek, gerincük kettétörve lóg, s egyéb testrészek szanaszét szórva, köztük farkasoké is. körülbelül 25-30 dög hever rakáson, gyomor forgató látványt nyújtva. Nem is bírom tekintetem sokáig rajtata tartani a gyalázatos tetemeken.
Blue visszatartott lélegzettel, nagy ívben elkerüli a halmot és egy szót sem szól. Az ájulás szélén táncolok, s minden erőmet összeszedve, szinte futva kerülöm meg a förtelmes bűzt árasztó kupacot.
-Biztos nem farkas volt... -szólalok meg végül kissé fancsali hangon.
Blue a folyó fölé hajol, s már ivásra nyitná ajkait, már már utána ugranék, de ekkor észre veszi a víz furcsa színét és, így hála Istennek nem iszik bele.
- nem, nem farkas volt. de remélem csak rémeket képzelek, ha arra gondolok mik, vagy inkább kik tehették ezt...
-Mindenesetre jó lesz nyitva tartani a szemünket- zavartan körbe pillantok.
feltápászkodik a földről - az biztos. ha ezt látta az a farmer, megértem miért nem beszél senkivel, mert akkor szerintem látott többet is. készüljünk a legrosszabbra - majd határozottan elindul felfelé.
Megint szótlanul baktatunk egymás mellett, lassan feltűnik a tekintélyt parancsoló kúria a horizonton, amikor oda érünk vastag kő falai alá teljesen eltörpülünk mellette. A kénes szag végig kísért minket egészen idáig, itt egy kanyarulat letér a kastélyhoz. A biztonság kedvéért végig követjük a folyót egész a forrásig, ám ott csak kristály tiszta víz bugyog fel a föld mélyéből.
- azt hiszem, akkor a banyánál kéne tovább keresgélnünk - töri meg a csendet Blue, sarkon fordul és már indul is az ellenkező irányba. én csak helyeslően bólogatok és bukdácsolva követem.
Azonban Fortuna istennő nem volt kegyelmes felénk, hisz a csatorna egyértelműen a kastély alá vezet, ám vastag vasrács zárja el a bejutni vágyóktól. a falak nyirkosak az átkozott esőtől, vastagok, áthatolhatatlanok.
- Ha úrnő lennél, te ilyenben laknál? - teszi fel a kérdést. - Én nem. Viszont el kéne döntenünk, hogy a főbejáraton kéredzkedjünk be, vagy inkább megpróbáljunk besurranni?
-Ha engem kérdezel... próbáljunk besurranni.-csak tudnám hogyan, töröm a fejem.
A falak tetejét végig tüskék borítják a kaput vastag láncokkal összekötött lakatok óvják, lehetetlen a bejutás.
-Állj a vállamra, hogy van e egyáltalán értelme a kerítéssel próbálkozni-Tanácsolja Blue
-Rendben- bólintok majd felmászok a vállára, s elképedve látom, hogy áthatolhatatlan tüskeerdő mered az ég felé.
- MEGÁLLNI! - rekedt, harsogó férfihang harsog mellőlünk, vad kutyaugatással kísérve. Egy magas, görbehátú ősz férfi volt a hang tulajdonosa, arcát sebhely tarkította, bal szemére a csont is ránőtt kicsit, fogai rendezetlenek és sárgák voltak. Jobb kezében furkósbotot tartott, bal kezével egy méteres vadászkutyát fogott vissza lánccal, ami vicsorogva meredt felénk. szívem iszonyatos ütemben kezdett el verni, s levegő után kapkodtam.
avatar
Iysebel
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 19
Join date : 2016. Dec. 27.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Feline Aiedail on Kedd Feb. 28, 2017 10:47 pm

Szinte az újdonság erejével hat rá, hogy reggelre kelve nem a sátor belseje, hanem egy emberi épület plafonja nyújtja a látképet. Az illatok sem a természetre vallanak, hanem egy dohos-romos épületre. Ettől az apróságtól nagyvonalúan eltekint, mivel mégiscsak ágyban, és legfőképpen szárazon aludt, méghozzá egy jó forró fürdő után. Az maga volt a mennyország a számára. Nincs is túl sok kedve kimenni megint az undok időjárásba, de a munka hívó szavának nem lehet ellent mondani, és ő már igencsak hallja azt a hívást. Gyors mosakodást, és öltözést celebrál, és már siet is lefelé a lépcsőn, ami a szobáktól egyenesen a pulthoz visz. Még lefelé haladtában kiszúrja Bellát, aki kényelmesen kortyolgatja kávéját, miközben éppen őt várja. Mosolyt rajzol az arcára, hogy jókedvű benyomást keltsen, és ráköszön újdonsült társnőjére.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! Csatlakozz te is! – mondja boldog mosollyal az arcán. Feline nem is érti igazán, hogy létezik, hogy ilyen rövid ismeretség után így örüljön neki valaki. Amíg ezen gondolkodik, leér a pulthoz és rendel magának valami ehetőt, és egy gőzölgő bögre teával a kezében foglal helyet Bellus mellett.
- Milyen energikus vagy már korán reggel – mondja neki egy kevés jókedvvel a hangjában.
- Jobb, mintha átvenném ennek az átkozott időjárásnak a hangulatát. – fordul az ablak felé.
- Hát arra lesz lehetőségünk ma bőven - néz ki ő is az ablakon. - Bőrig fogunk ázni ma is úgy érzem.
- Hát igen, bár én a történeteket hallgatva a banyától egy csöppnyit jobban tartok...
- Jól teszed. Szerintem sem szabad alábecsülnünk a szipirtyót. Nagyon óvatosnak kell lennünk. – elégedetten veszi tudomásul, hogy meglehetősen hamar a tárgyra tértek. Arra számított, hogy jóval tovább fog tartani a tiszteletkörök lefutása. lassan tényleg kezd jó lenni a hangulata az időjárás ellenére is, ekkor kapja meg a reggelit. Hát látott már jobbat, de biztos benne, hogy evett ennél már sokkal rosszabbat is, így bárminemű finnyásság nélkül kezd el enni, szinte gépiesen, lehetőleg kizárva az ízeket a tudatából.
- Igen. Hát azért szerintem méltó ellenfeleire akadt - mosolyog Felinere - tényleg Vámpírék elmentek már?
- Nem tudom, de elég valószínű. Kétlem, hogy nagyon nappal mászkálnának.
- Jogos. Nos, akkor változatlanul a kúria a cél ugye?
- Igen. Kérdezzük ki a bácsit, biztos tudja, hogy merre van. Tegnap ebben az ocsmány időben nem igazán néztem körbe a faluban.
- Okos ötlet. Kérdezzem vagy kérdezed?
- Kérdezd te, neked több esélyed van a jó válaszra, mint nekem - mosolyog rá. És az utolsó betűig komolyan is gondolja. Az alapján, hogy hogy viselkedett a lánnyal a vén kecske, neki voltak a legjobb esélyei, könnyedén az ujja köré tudja csavarni a pultost.
- Rendben - kacsint- akkor meginterjúvoljuk a bácsit – feláll és a pulthoz sétál. Felineben egyre inkább kezd körvonalazódni, hogy miféle lehet a lány, még a mozgása is kacér, lágy, és nőies. Ha harcolniuk kell, nem lesznek a helyzet magaslatán, de talán Bellus adottságainak hála elkerülhetik azt. Figyeli a lány hátát, ahogy beszélget a bácsival, annak éppen nem csöppen el a nyála, lám a vén kecske is megnyalja még a sót. Illetve csak megnyalná, mert Bella szépen kicselezi, csak addig flörtöl vele, amíg meg nem tudja, amire szükségük van. Feline pedig csak arra lesz figyelmes, hogy üres evőeszközt vett a szájába. Enyhe zavarban lenéz a tányérra, és megállapítja, hogy üres. Nem baj, leöblíti a tea maradékával, az legalább jónak mondható. Éppen leteszi a bögrét, mikor társnője visszatér.
- Meg van az info?
- Mi sem természetesebb - bólint.
- Szuper vagy - mosolyodik el elégedetten - akkor induljunk?
- Induljunk! – Feline nem váratja meg az izgatott lányt, felkel az asztaltól, kifelé menet ledobja a reggeli árát a pultra, majd az ajtót kinyitva előreengedi Bellát. Az idő semmivel sem jobb, mint előző este, talán csak egy kicsit több a fény. Az utcák arculata sem változott jelentősen, pontosan ugyanolyan kihalt. Ha mégis meglátnak egy embert, akkor sincs esélyük leszólítani, mert fejét a föld felé fordítja, és úgy rohan, mintha kergetnék. Feline kedve máris a béka segge alatt tartózkodik. Összegzi az észrevételeit. Latyak, megállás nélkül folyó eső, és záptojás szag, ami hol erősebb, hol gyengébb, de mindig ott van, emberek pedig nincsenek, mert mindenki a láthatatlan valamitől fél, vagy még pontosabb kifejezés lenne, hogy retteg. Hiába engedte előre a lányt, most mégis egy nagy, lemondó sóhaj kíséretében, elsőként lép le a sárba. Ahhoz képest, hogy milyen nagy hévvel indultak, már az ajtóban elment az egésztől a kedvük. Feline a főtér felé veszi az irányt, ahogy a csapos is megmondta nekik. Meglepve tapasztalhatják, hogy itt szinte egy egész seregnyi ember verődött csoportba. Mielőtt bármit találgathatnának, meghalják a rikkancs hangját, s ahogy a hang felé néznek, láthatják is a széles ívben kalimpáló, papírt lebegtető karját.
- ÚJABB ELTŰNÉS! - rikácsolja. - Az ifjú Mirrow lány is eltűnt, ha bárki tud róla valamit, kérem jelentkezzen!
Feline különösebb érdeklődés nélkül továbbmenne, de megcsapják szép hegyes füleit az összeverődött emberek pusmogása.
"Már megint valaki..." "Szegény lány, alig töltötte be tizenhetedik esztendejét..." "Az egész családjuk egy tragádia..." Ekkor megtorpan, és úgy dönt, hogy talán mégis van értelme kérdezősködni egy kicsit. Vissza is fordul, miután szemvillanást váltott Bellával, hogy egyenesen a hang forrása felé induljon.
- Szép jó napot! Már megint egy újabb eltűnt személy... – kezdené Bellus, de a rikkancs rájuk sem hederítve csupán a kezüzbe nyomja a szórólapot, amelyen az eltűnt képe található, a megszokott szöveggel együtt. Mintha számítana, hiszen úgysem tud olvasni szinte senki.
- Csak nem tudnak róla valamit? - néz azért még rájuk érdeklődve.
- Csak szeretnénk - válaszol a férfinak, majd egyenesen odasétál az illetőhöz akitől elhangzott az őt érdeklő mondat. - Ne haragudjon, mi az eltűnteket keressük. - kezdi óvatosan, kedves mosollyal - elárulná, hogy mit értett az alatt, amit az imént mondott?
Először homlokát ráncolva néz rá, majd végül megszólal. - A Mirrowék története elég megrázó... - süti le szemeit. - A lány már évekkel ezelőtt elvesztette minden egyes rokonát, majd teljesen egyedül maradt. Reggelente általában átmegy hozzá az egyik szomszéd öregasszony, ránézni, hogy hogyan van, általában a lány egész nap csak másoknál segédkezik, általában konyhai munkában, így enni kap... a szomszédja jelentette be ma reggel, hogy nincs meg, amikor éppen a vizitre ment... ki tudja, talán a lánynak csak elege lett, és lelépett valahova. De az elmúlt hetekben történteket figyelembe véve... ki tudja.
- Hogyan vesztette el a szüleit szegény? - hangzik fel hirtelen Feline háta mögül a komoly együttérzést tartalmazó hang.
- Tüdőbetegség. - Vágta rá a nő, száját húzva. - Szegénykém... azt hiszem tizennégy esztendős lehetett akkor.
- Ez valóban szörnyű - együtt érzően - köszönjük a segítséget - ezzel befejezettnek tekinti a kérdést, nem tudtak meg semmit. Bellusra néz - Menjünk tovább. - és elindul.
- Csak egy pillanat - vágja rá szélsebesen, s visszafordul korábbi partnereikhez, ezért Fel is megtorpan. - Mi ez a szúrós szag, ami néhol erősödik, néhol gyengül?
- Senki sem tudja, de mi már megszoktuk. Már egy pár hete mindennapos. - vonta meg a vállát. - a folyónál még erősebben lehet érezni.
Társnőjére néz, tekintetéből ki lehet olvasni a gondolatait: ügyes kislány! ezzel már megyünk valamire! Őszintén megvallja, hogy neki eszébe sem jutott volna erre rákérdezni, annyira normálisnak vette, hogy az itteniek természetesnek veszik, ez látszott rajtuk. Azt hitte, hogy az is. Ez hiba volt a részéről.
- Egész véletlenül nem nagyjából azóta, hogy elkezdődtek ezek az eltűnések?
A nő furcsán néz, majd elkezdi vakarni fejét, miközben gondolkodik. - Háát... talán. Most, hogy így mondod, tényleg van benne valami.
- Mit szólnál, ha először inkább megnéznénk magunknak azt a folyót? - néz újra Bellára.
- Tökéletes ötletnek tartom – mosolyodik el vidáman - Merre csobog az a folyó?
- A város szélénél, a környező erdő mellől ered. Valahol a domb teteje fele lehet a forrása, ha jól tudom.
- Köszönjük szépen! - megfogja Bellus kezét, és húzza arrébb, hogy menjenek már, majd mosolyogva néz rá - Szóval a domb tetejénél ered, ahol a banya lakik - kuncog. - azt hiszem szagot fogtunk.
- Remélem izzik az kemencéje, mert ma nem eltűnt lánykákat fog sütni, hanem mi sütünk ki valamit. – nevetgél - Már ha helyes a feltevésünk - teszi hozzá később elgondolkodva.
- Minden szál hozzá vezet. De elsőként vizsgáljuk meg a folyót, és szerintem annak mentén is menjünk a kastélyhoz, kúriához, vagy akármi is legyen az. De nem árt óvatosnak lennünk, mert Johan elmondása szerint a banyánál mindenki elveszett. Csak azt nem értem, hogy miért nem fogott még gyanút senki. – Nem kell sokáig keresgélniük, a szag és a hölgy útbaigazítása megteszi a jó szolgálatot, megtalálják a folyót. El is indulnak annak mentén, folyásiránnyal szemben. Úgy félúton járhatnak, mikor gyomorforgató szag csapja meg az orrukat. - Uhh - A folyó színe is elég egészségtelen, s az erdő szélénél meglát egy nagyobb kupac… valamit, amiről nem tudja megállapítani, hogy mi is lehet, ahhoz közelebb kell menniük, oda is mutat. - Szörnyű a szag, de lesz még rosszabb is. Azt hiszem, ott van, amit keresünk. Bírod még? - néz tárnőjére. Az ő orrát is facsarja, de még bírja.
- Rettenetes, de menjünk csak tovább.
Ahogy haladnak fel az ismeretlen kupac felé, érzik, hogy ez bizony már nem csak kénes szag, hanem dögszag is. Nem kell sokat menniük, amikor rájönnek, hogy mi is van a szemük előtt. Disznók, egy-két szarvas borzasztó állapotban. Többségük kettétépve, némelyiknek kilóg pár bordája, fél-állat testek, melyekből törött gerincek lógnak ki, elszórva farkas végtagok is hevernek. Körülbelül egy 25-30 dög lehetett ott. Feline csalódik magában, azt hitte, hogy bírja az ilyesmit, de most rá kell ébrednie, hogy sokkal gyengébb gyomra, mint hitte. Meg van róla győződve, hogy mindjárt visszaköszön a friss állapotában sem bizalomgerjesztő reggelije, de végül sikerül visszagyűrnie. Nem is szól egy szót sem, csak széles ívben kikerüli a dög halmot, és menetel előre, minél gyorsabban, hogy túljusson a nehezén. Társnője sem lehet jobb állapotban nála, ezt bizonyítja visszafojtott, szinte cincogó hangja is.
- Biztos nem farkas volt...
Amikor elég messze érnek, hogy elviselhetővé válik a szag, a folyónak megy, hogy beledughassa a fejét, de a nagy lendületének véget vet a szag, meg a továbbra is egészségtelen szín. Cifra káromkodások hagyják el a torkát, komoly küzdelmébe kerül, hogy csak azok, és a reggelije lent marad.
- Nem, nem farkas volt. de remélem, csak rémeket képzelek, ha arra gondolok mik, vagy inkább kik tehették ezt... – válaszol cseppet megkésve, elkínzott hangon, a térdei között ülve, továbbra is a parton.
- Mindenesetre jó lesz nyitva tartani a szemünket - zavartan körbe pillant.
- Az biztos. ha ezt látta az a farmer, megértem miért nem beszél senkivel, mert akkor szerintem látott többet is. készüljünk a legrosszabbra – tápászkodik fel, és indul el felfelé. Az útjuk maradék részében már nem éri őket kellemetlen meglepetés. Feline fejében vadabbnál vadabb gondolatok bontakoznak ki arra vonatkozólag, hogy mi előzhette meg a hulladombot. Meglátja a kastélyt, mikor feljebb érnek, meg azt is, hogy a folyónak van egy mellékága, ami egyenesen a kastély felé halad, vagy pontosabban szólva, onnan jön a folyóba. A szipirtyó sárosságát bizonyítja az is, hogy a forrásnál szinte teljesen tiszta a víz, míg az oldalág pont olyan gusztustalan, mint lejjebb.
- Azt hiszem, akkor a banyánál kéne tovább keresgélnünk - indul el a folyó leágazásának mentén. Társa csak némán bólogat, és követi, mint egy árnyék. Fel kivételesen őszintén együtt érez a szenvedővel. A leágazás egy nagyobb, vastag rácsos csatornához vezet, ami egyértelműen a kastély alatt van, ha bár nem is közvetlen. A Kastély hatalmas, körülbelül három méteres, vastag falak veszik körül, egy erődre hasonlít inkább, mint nemesi kúriára. A falak tetején vastüskék vannak, hogy távol tartsa a betolakodókat.
- Ha úrnő lennél, te ilyenben laknál? - teszi fel a kérdést Bellusnak. - Én nem. Viszont el kéne döntenünk, hogy a főbejáraton kéredzkedjünk be, vagy inkább megpróbáljunk besurranni?
- Ha engem kérdezel... próbáljunk besurranni. – Blue egy bólintással jelzi, hogy nyugtázta a döntést. Elindul a falak mentén, hogy felmérhesse mennyire van gyengepontja az erőd szerű épületnek. Legnagyobb bánatára, de nem meglepetésére nem talál ilyet. Nagyon szeretne pedig bejutni, lehetőleg tilosban. Az egyetlen esélyüknek az tűnik, hogy meglessék a fal tetejét, hogy mennyire járható út. A fal körbeveszi az egész parcellát. Egy hatalmas, kétszárnyú kovácsolt vaskapu van a bejáratnál, rajta 3 lánccal, mindegyiken lakat, teteje ennek is tüskézett, mint a falaknak.
- Két választásunk van: vagy bekopogunk, hogy látogatóba jöttünk, vagy este visszajövünk felszereléssel, aminek hála bejuthatunk, mert így fényes nappal túl jó célpontot nyújtanánk. – mondja végül. - Állj a vállamra, hogy van e egyáltalán értelme a kerítéssel próbálkozni. – az már nem jut eszébe, hogy fényes nappal ez sem a lehető legjobb ötlet.
- Rendben – kapja mégis gondolkodás nélkül a választ, és Bellus már lépked is föl a tartott bakon, Blue vállára.
- MEGÁLLNI! – A lány majdnem eldobja a vállán álló társát, úgy megijed a háta mögül felhangzó rekedtes férfihangtól, a kutyaugatástól nem különben. Még soha nem kapták rajta, bár egy ilyen helyzetben akár számíthatott is volna rá. Óvatosan fordul meg, hogy szembe legyenek a férfinak, de Bellust már nem meri leengedni a válláról, tart tőle, hogy akár még támadásnak vélné a férfi. Szélsebesen kezdenek forogni a kerekek agyában, hogy ebből mégiscsak kimagyarázzák magukat valamiképpen. De megfordulva sem lesz nyugodtabb.  Egy magas, görbe hátú, ősz férfi áll szemben velük, arca sebhelyes, bal szemére a csont is ránőtt kicsit, fogai rendezetlenek és sárgák. Jobb kezében furkósbotot tart, bal kezével egy méteres vadászkutyát fog vissza lánccal. Feline első sorban a kutya miatt aggódik, az öreg nem igazán jelenthetne rájuk veszélyt, de a kutya az nagy gond. Muszáj valahogy kimagyarázniuk magukat!
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 51
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Reingard Schwarzjäger on Szer. Márc. 01, 2017 12:58 pm


Éjféltáj lehetett, talán már az új nap első órái felé, a hold a fejem fölött függve világította meg a szerencsétlen, megvert kutyaként foltos-tépetten nyújtózó város sötétjét, szinte hajnali világot nyújtva. A házak ablakain úgy feszültek keresztben a deszkák mint sebeken a var, és a levegőben terjengő kénes szag is a fekélyek bűzére emlékeztetett. Sejtelmem nem volt honnan jöhetett a kellemetlen, szúrós aroma, de ezen a vidéken nem voltak ritkák a kéngőzzel telt barlangok és azt eresztő gejzírek. Az eső változatlanul szakadt így a köpenyemet átdobtam a hátamra akasztott számszeríjon is hogy kíméljem a faanyagot és az ideget az elhasználódástól és találomra indultam el a sáros utcákon, néha kisebb ugrásokkal kerülve ki a legnagyobb pocsolyákat. Az árnyirhának nem ártott ugyan se a víz se a sár, de a hangulatomon sokat segített, ha csak az elkerülhetetlen mocsok tapadt meg rajtam. A templom tornya hirtelen ugrott fel előttem egy egyszerű, deszkatetejű ház mögött és a résnyi ablakokon szűrődő fény arra mutatott, hogy nem én dacoltam egyedül az éjszakában rejtőző veszedelemmel. Az épület előtt felettébb új, az időjárással dacoló márványoszlop magasodott, lépcsőzetes karimáin mécsesekkel és az esőtől kialudt gyertyákkal állítva emléket az eltűntetnek, legalább is valószínűleg nekik. Szinte beleveszve a fedett lángok ugráló, széltől csapzott játékába egy vékony árnyék állt az emelvény előtt, nem törődve a ruhájába kapó szélbe. Közelebb mentem, óvatosan kerülve a tócsákat és hang nélkül megálltam mellette, végignézve a kurgánon. Ilyen közelről jól láttam az arcát fedő gyászfátyolt, jellegzetes nőies vonásait és vállának apró remegéseit, ahogy a zokogást próbálta visszatartani.
- Miféle Isten hagy ilyet megtörténni? - szólalt meg jó fél perc után a lelkükről lemondott gyászolók színtelen hangján. - Ön is elvesztett valakit?
- El. Nem itt, nem most, de elvesztettem. - bólintottam, ahogy lassan felé fordítottam a tekintetem. - Dühös érte?
- Dühös? - Hátrarántotta a vállait, több haraggal mint nihillel, aztán megrázta a fejét.- Magamra. Jobban kellett volna rá vigyáznom...
- Nem vigyázott rá?
- Többet kellett volna vele törődnöm... De mit tehet az ember. - hosszan sóhajtott, de nem tudtam, hogy elengedi a dolgot ami eddig gúzsba kötötte vagy csak a sajnálatomért könyörög. - Addig nem jön rá az ember, hogy valamit nem csinált jól, amíg az vissza nem üt.
Az emberek ilyenek voltak, meggondolatlanul, csak a lehetséges győzelmet szem előtt tartva cselekedtek, sosem tekintve végig az utat és a következményeket. Ilyen volt von Himmelreich is és ilyen volt ez az asszony is.
- És Ön? Ismerek minden arcot ebben a városban, de a magáé... nem rémlik. Mi szél hozta hát ebbe az undorító, Isten háta mögötti városba, amit sokan az otthonuknak neveznek? - fordult felém, bár arcából továbbra sem láttam sokat a fátyol miatt.
- A tengeri szél. Erre tart az utam a kísértetszigetekről és itt fogadott ez a rengeteg eltűnés. Nem tudtam továbbmenni.
Részben igaz is volt. A másik részletét nem kellett tudnia, főképp mivel részben én magam sem tudtam. Miért is maradtam itt igazából?
- A nemesség kétélű penge, gyermekem. - nézett fel az éjszakai égboltra, hagva hogy az eső végigmossa az arcát és rátapassza a fekete fátylat. - Szerinted egymagad képes vagy megtörni ezt az átkot, mely magába burkolta egykoron még gyönyörű városunkat? Itt nincs más, csak letargia... Elkezdődött a fiammal, aztán a plébános, megannyi mások... még a szegény Mirrow lánynak is nyoma veszett... itt minden család egy tragédia.
- Hogyan veszett el a fia? - Ideje volt rátérnem a tényleges nyomozásra ugyanis a morális értékeim boncolgatása nem mentette meg a falusiakat és az elragadottaknak sem hozott bosszút.
- Az egyik pillanatban azt hiszed, hogy a tiéd, és hogy mindennél jobban ismered... majd nem marad más utána, mint egy sáros lábnyom az ajtóban. - A hangja megremegett és riadtan nézett körül, mint aki most eszmél rá, hol is van – és főleg hogy mikor. - Elég későre jár. Csak nézzen körbe, mindenki bent remeg a házában a félelemtől... Mondja, maga nem fél?
Egy darabig nem válaszoltam, csak a csukott zsanérokat, a bedeszkázott ablakokat és a rongyokkal körbebélelt ajtókat néztem, szinte megvetve a rettegést, amit a falu lakói éreztek. Gyengék voltak, ezen nem volt mit szépíteni, azon is csodálkoztam, egy telet hogy éltek túl.
- Nem szoktam. Kinőttem belőle.
- Pár nap itt, és hidd el... képes leszel újra félelmet érezni. - hogy még nagyobb nyomatékot adjon a baljóslatnak sarkon fordult, csipkés ruháiról esővizet permetezve szét, majd futólag visszafordult. - Vannak dolgok, amiket sem falak, sem bátorság nem tart vissza...
- Meglátjuk. - mormogtam halkan az esőbe, inkább magamnak, mint neki. Ahogy a nő eltűnt az egyik ház sarkán elléptem az emlékműtől és a falu határa felé vettem az irányt, egyenesen a köves útra amely a mellette emelkedő dombon kígyózott felfelé. Ha minden igaz az emelkedő tetején terpeszkedő kastélyban lakott a hely úrnője, akinél legutóbb eltűntek a szerencsétlen kalandorok, akiket a rejtély felderítésére fogadott fel a rókaképű alak. Ott kellett lennie a titok nyitjának, vagy legalább egy nyomnak, hogy merre keressem a rémet, a fantomot amely csak sáros lábnyomokat hagy az emberekből. A hold még magasan járt de az utat szegélyező erdők sűrű fái nem engedtek át sokat a fényéből így egészen váratlanul ért a visítás. Állat volt, de hogy préda vagy vadász azt nem tudtam megállapítani. Hallásra a vaddisznók malacainak vinnyogására emlékezetett, de akár egy csapdába esett vadászkutya utolsó nyüszítése is lehetett. Két kézre fogtam a számszeríjam és csörtetve indultam meg a hang irányába az úton felfelé, kerülve a nagyobb száraz ágakat és az avart, bár a bokáig érő sár miatt a lopakodás gyakorlatilag lehetetlen volt. Lebegnem kellett volna, de még nem volt senki, aki megtanítson rá így egyelőre ez kiveszett a repertoáromból. Öt percig cuppoghattam a sáros kövek között mikor a fák előtt nem sokkal, épp a hold fényében egy hatalmas, trollnyi testet pillantottam meg. Aránytalanul hosszú karjai voltak és ütemesen csapott le egy kibelezett tetemre, ránézésre egy disznóra amelyet a közeli városból rabolhatott. Ahogy meghallotta lépteim alig hallható zörejét felém fordult, vörösen megcsillanó szemét rám vetve. Vagyis legalább olyan jól hallott, mint én és a szeméből ítélve még jobban láthatott a sötétben. Fejéből egy törött agancs állt ki, vélhetően a párja már valamelyik fában vagy állatban lehetett. Célra tartottam a nyakához, amitől hang nélkül kapart bele a sáros talajba és rúgta el magát az erdő felé, hogy el tűnjön a fák között.
~ Azt már nem, ilyen könnyen nem mész el! ~ ugrottam utána, ujjaimat beleakasztva a körülöttünk fekvő árnyakba és pár fordítással árnykötelet szőttem belőlük, amit az ugrásom lendületét kihasználva felé hajítottam. A lény gyorsabb volt, mint én, térdig érő karjaival ügyesen manőverezve kerülte ki a botlókötelet ami egy fára csavarodott rá és foszlott szét. Le kellett mondanom a prédám levadászásáról, helyette csak odasétáltam a csapáshoz, amit maga után hagyott. A kétarasznyi lábnyomok jól követhetőek voltak így fél szememet a földön, a másikat a fák közötti sötétségen tartva követtem a nyomát egészen egy vastagabb tölgy törzséig. A háncs mintha vésővel lett volna lehántva róla ami elképesztően erős, vaskos karmokra utalt, amelyekkel pillanatok alatt jutott a fák koronái közé. Felnéztem az ágakra, de csak sóhajtva vettem tudomásul, hogy meglépett.
- Fogunk még táncolni, ne félj. Egy Schwarzjäger mindig leteríti a prédáját.
Annyi érdekes volt, hogy a csapás egyenesen a kastély felé mutatott, így a nagyságos asszonynak vagy különös ízlése volt háziállatok terén, vagy nagy veszélyben volt.
avatar
Reingard Schwarzjäger
a Schwarzjager család tagja
a Schwarzjager család tagja

Hozzászólások száma : 98
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Schwarzjäger
Szint: 4.
Tapasztalat:
2550/3750  (2550/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Reingard Schwarzjäger on Hétf. Márc. 13, 2017 7:38 pm

Ahogy lehajoltam a folyó mellé szinte megakasztott a mozdulatban az irdatlanul tömény bűz, amely a sárgás, pocsék színű vízből áradt. Az eső erősebb lett, szinte éreztem, ahogy húz lefelé és a bőrömön csorgott és gyűlt fel a páncélom alatt. A szél sem volt kellemes, a hideg ujjak korbácsként nyaltak végig a hátamon és gyorsan menedéket kellett találnom, mielőtt meghűlök. Noha nem voltam a beteges fajta, tüdővész miatt delíriumban fetrengeni nem volt kellemes.
~ Mi okozhatja ezt? Alkímia? Mágia?
Nem bírtam tovább fölé hajolva találgatni a zöldessárga anyagot, ami a kénes bűzt elidézte így felegyenesedtem és a sárral küzdve elindultam felfelé a folyásiránynak ellenkezően. Akármi is okozta ezt az egészet, a forrásnál kellett lennie. Nem lepődtem meg a kis mellékágon, amely szinte keveredés nélkül a sárga bűzös lucsok lefolyása volt, amíg össze nem ért a teljesen tiszta, természetes ivóvízként előbukkanó folyóval és tönkre nem tette azt a további szakaszára.
~ Mit főznek a kastélyban, aminek ilyen a maradéka? ~ emeltem fel a tekintetem az ér lefutását követve a szememmel egészen a vasrácsig, amely az egészen közel került kúria alapjánál bukkant elő. A kastély, ami inkább hasonlított egy erődre, ami a határokat védi mint egy vidéki úrnő extravagáns lakására fenyegetően magasodott felém a kérlelhetetlen kőfalaival, míg megkerültem, s noha úgy éreztem magam mint egy éjszakai tolvaj némán léptem oda a vaskapuhoz. Ha nem volt muszáj, nem szerettem emberekkel foglalkozni. Sajnos a lánc, amellyel a két kapuszárny le volt zárva csak a túloldalt lógó lakat kinyitásával engedett, így mély levegőt vettem és erőteljesen megzörgettem. Nem kellett sok, hogy a fal mögötti kis kapusházból vicsorgó, nyálat fröcskölő kutyaugatással kirontson egy nyúzott arcú, mereven bicegő férfi egyik kezében ronda furkósbottal, a vakogó kutyát láncon tartva.
- KI MAGA? - Kellemetlen hangja volt és sértett, mintha már azzal a méltóságába gázoltam volna, hogy mertem bezörgetni szakadó esőben az egyetlen menedékre a környéken.
- A város szóvivője. És beszélni akarok a kastély úrnőjével.
A nevetése sem volt kellemesebb a hangjánál, mintha egy nagyon öreg, rideg ónfazékba öntöttek volna forró olajat, valahol eltévedve a bugyogás és a fuldoklás között.
- Szóvivő, mi? Az éjnek ezen óráján? Mondja el, ki maga, vagy kiengedem a kutyákat!
- Egy vadász, átutazóban. Elvállaltam lent a munkát, hogy kiderítsem miért tűnnek el gyorsabban az emberek mint a dér reggel és hogy miért nem tesz érte a hely vezetője semmit. - szegeztem neki kíméletlenül a vádat, ami nem érintette jól.
- Ne üsd bele az orrod olyan dologba, ami nem tartozik rád... - vicsorogta, és meglepően hasonló volt abban a pillanatban a folyamatosan csaholó vadászkopóhoz az oldalán. Még a szeme is olyan ronda mélyen ült a koponyájában. Mögötte, a villa emeletén ajtócsattanás hallatszott és a széllel dacolva egy nő lépett ki az erkélyre. Nem láttam rendesen az arcát a folyamatos, vad táncot járó hajától, de a parancsoló hangból ki tudtam találni kihez van szerencsém.
- Mi ez a lárma éjjel? - Meglepő érdeklődés és mintha egy fikarcnyi öröm lapult volna meg a szavai mögött, talán épp a legnagyobb unalomból mentettem ki.
- Valami éjjeli féreg, úrnőm. Önt akarja számon kérni! Kiengedjem a kutyákat?
- Arra semmi szükség Horace. - az úrnő hangja hidegebb volt a csapkodó viharnál és szinte kést szorított a szolga torkához, mintha azt mondaná: ne merj ellenkezni. - Engedd be. Nincs mit titkolnunk.
A férfi morogva rángott párat, mintha az ajkai küzdenének azért hogy elzárják az őszinte választ, ehelyett csak irgalmatlanul megrántotta a kopó láncát és visszarángatta a bódéba. Amikor visszatért a kapuhoz a lánc helyett egy hatalmas kulcskarika volt nála (ötletem sincs mi célból, közel és távol ez volt az egyetlen lakat és nem tartottam valószínűleg, hogy ez a szerencsétlen kapus őrzi a kúria összes kulcsát), amivel néhány rövid kattanás után eloldotta a láncot és kitárta a kaput. Ahogy elhaladtam mellette nem tudtam elnyomni az arcomra törő pimasz félmosolyt.
- Köszönöm, Horace!
A grófné asszony kúriája drága volt és tiszta, szinte szégyelltem magam sárosan és esővíztől átáztatva végiglépkedni a szőnyegen, kerülgetve a szebbnél szebb bőrfoteleket és vadásztrófeákat. Ez utóbbiakra még én is elismerően biccentettem, de kizártnak tartottam, hogy az úrnő vagy az úr maga vadászta volna. Horace ocsmány fejével a fogadószoba közepén álló asztal felé bökött, illetve a körülötte álló egyik karosszékre.
- A csizmáját rakja a kandalló mellé... bizonyára átázott...
Jó negyed órát vártam a fotelben ülve, elégedetten élvezve a kandallóból áradó meleget, míg a nagyságos asszony úgy döntötte végre megjelenik.
- Nem tudom, hogy vámpíréknál most reggel van-e, vagy este.... de nálunk embereknél éjjel. Remélem nagyon fontos. Teát?
Egy pillanatig sem volt kérdés, ugyanazt a nőt hallottam nemrég az emlékmű előtt a fia elvesztésén siránkozni, aki most előttem ült.
- Fontos. - bólintottam. - Egy tea jól esne, köszönöm. Vámpíroknál is éjjel van, de én éjjel szeretek dolgozni. Csak mondja el mit kerestek azok, akik legutóbb itt jártak az eltűnések miatt és nem zargatom.
- Horace, hozzon az úriembernek egy teát! Erdeigyümölcsöset. - intett az inasnak, aki egy mordulással el is indult teljesíteni a parancsot. - Már ha az megfelel. - nézett rád, kezét még a levegőben tartva.
- Meg. Vendég nem válogat, így mondta az apám.
- Mindenki ugyanazt keresi... az elveszetteket, ha ez nem lenne egyértelmű. - sokadjára döntötte oldalra a fejét, ami kezdett felettébb zavarni. Olyan hatása volt, mint az önkénytelen rángásoktól szenvedő őrülteknek, ami mindig sötétséget rejtett. - A kérdés, hogy te mit keresel?
- Én a veszélyt, ami elragadta őket. Az elveszetteket keresni olyan, mint halottnak a csók. A legtöbb, amit kaphatnak egy tisztességes bosszú azon, amely elveszejtette őket.
Elvettem a porceláncsészét Horace kezéből, és belekortyoltam. Drága volt, ahogy minden más is ebben a házban.
- Veszély? Láttam a szemeidben, hogy tűzzel játszol, amikor először megláttalak. Tudod... – letette a csészéjét az asztalkára és határozottan a szemembe nézett. [color=palegreen]- Tisztában vagy vele, hogy mit tennék azzal, aki elvette tőlem a fiamat? Szerinted én nem keresem őket? A városőrség éjt nappallá téve kutat az eltűntek után.
- És találtak valamit? - húztam össze a szemem.
- Semmit. - vágta rá meglepően gyorsan, mintha egy idegesítő legyet csapott volna le. - Bárcsak találtak volna.
- Idáig nem terjed fel a dögszag egyébként? - szagoltam bele a levegőbe. Úgy láttam ideje volt taktikát váltani és minden józanságom figyelmeztető sikítása ellenére nekiszegezni az igazságot az úrnőnek.
- Az erdőből? Ilyen ez errefele, sajnos a farkasok nem bírnak magukkal, és folyton elkapnak pár disznót... a farmer nem véletlen őrült meg. - kortyolt nagyot a teába. - Maguknál nincsen ilyen?
- A farkasok nálunk megállnak a két lábnál marmagasságban és nem érik el a nyolcat, mint azok amik maguknál teremnek az erdőkben. Minden farkasuk képes kettétépni egy megtermett disznót erőlködés nélkül?
Az úrnő arca megfagyott, mintha csak kiszaladt volna belőle minden nyugalom és élet, aztán a ráülő jég a szavain keresztül küldte felém a hideget.
- Nem teljesen értem, hogy miről beszél. De azt tudom, hogy nagyon átgondolnám a helyében azokat a szavakat, melyeket eme ház falain belül hagy el lepcses szája.
Pontosan tudta, miről beszélek. Rátapintottam valamire, már csak az volt a kérdés hogyan fogom meg.
- Egy lényről beszélek, jó két arasszal magasabb nálam, aránytalanul hosszú karjai úgy tépték le a húst egy elrabolt sertésről mintha csak havat kaparna és vörösen világított a szeme, az egyik legalább is. Ezt nálunk nem farkasnak hívják, nagyságos asszonyom, és kétlem, hogy ne lenne róla tudomása ilyen közel a kastélyához.
A színjátéknak vége szakadt, az úrnő felegyenesedett és deformált inasa pedig megrázott egy rezes hangzású csengőt. Ajtók tárultak fel és öt, állig páncélozott kardos férfi lépett be fegyverük markolatát szorongatva. Nem voltam egészen biztos benne, hogy győztesen kerülnék ki ha rám rontanának, de egyelőre hajalndó voltam kockáztatni.
- Ami azt illeti, most, hogy mondja, igen! Van tudomásom róla. Had világosítsam el önt, de sajnos fegyverrel nem illik hölgyet kísérni. Örülnék, ha letenné dolgait erre a szép kis asztalkára. - szemei kidülledve meredtek a gödreikből, így a báj minden jele elhagyta, nekem pedig nem volt kedvem elfogadni a felém nyújtott kart. - Szabad? - Ennek ellenére megtettem.
- Az embereknél más lehet az etikett. A vámpíroknál azért illik a hölgy bal oldalán lenni, hogy a férfi jobb keze hozzáférhessen a fegyveréhez a saját balján ha szükséges. - mosolyodtam el, hogy leplezzem a gyomromban kaparó haragot. Nem szerettem a láncokat, nem szerettem a kényszerítést és a szabályokat, ez a nő pedig sportot űzött abból, hogy rám akasztotta a húrjait, hogy rángathasson. Horace kinyitott egy újabb ajtót, ami mögött egy hosszú lépcsősor vezetett le a kastély alá, feltételeztem ugyanoda ahonnan a bűzös sárga lé ömlött bele a folyóba. Legalább a titok nyitjára fény derülhetett. Ahogy a fáklyasor kétfelé ágazott az úrnő megtorpant.
- Lucius! - szólt fennhangon, mire egy furcsa, szerzetesnek kinéző öreg lépett elénk és végigmért. - Nem a szerencsés napod ez... talán majd jön valaki más. - mondta a nő az öregnek, majd balra indult tovább. Nem értettem az egészből egy szót sem, azonban a harag tovább rágott belülről és kis híja volt, hogy nem ütötte át a bőrömet. Éreztem, ahogy a fogaim megcsikordulnak, az állkapcsom megfeszül, ahogy egy újabb őr kinyitja előttem a balra fekvő, szűk cella ajtaját az úrnő pedig egy zsákot tart felém.
- Meztelenre.
A hangja úgy esik le előttem a kőre, mint a kint zuhogó eső én pedig lopva körbepillantok. Öt őr mögötte, még egy mögöttem. Bármit próbálok meg, a mögöttem álló azonnal felkoncol, ha őt támadom az előttem várakozó ötnek kell hátat fordítanom és ugyanazt az eredményt várhatom. Hideg gyűlölettől görcsös ujjakkal lefejtettem a páncélomat, egyesével beledobálva a zsákba, miközben szinte ziháltam a gyomromban fortyogó haragtól.
- Sajnos a fiam elég elfoglalt, de reméljük minél hamarabb sort kerítünk rád. - mosolyodott el, ahogy hátat fordított és elindult visszafelé.
- Majd ha végzett a disznókkal? - vicsorogtam utána, mire ő csak felnevetett. Már a nevetésétől is undorodtam.
- Sok dolog van gyermekem, amit még vak szemmel nézel.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Órák, talán, a sötétben nehéz volt megmondani, de ismét fények és hangok közeledtek.
- Meztelenre. - recsegte Horace kaparós bugyogása, a cella előtt pedig a kocsmából ismerős sötét tünde alakját világították meg a fáklyák. A lány nem siette el a vetkőzést, nyilván figyelemelterelésre akarta használni, de az úrnő gnóm inasa felhorkantott. - Mint ha élnél, szuka!
- Hova sietsz? Tán nem érsz rá? - felelte csípősen, miközben tovább rángatta magáról a ruhát. Nem csatlakoztam a szemüket legeltető őrökhöz, nem tudott érdekelni a tündefajzat szikár vonású alakja, ám a kezében megcsillanó tőr annál inkább. Sajnos nem volt elég ügyes vagy elég szerencsés, a fegyver nagy csattanással vágódott a kockakövekhez az egyik őr pedig azonnal lecsapott lá. A pofon, amit a lány kapot még az én fogamat is összekoccantotta, az az erőszak, amivel leszaggatták róla a ruháját pedig nem segített a lassan néma vérszomjjá hűlő haragomon.
- Francba. - hallottam a sötételf szitkozódását, amire odahúztam magam a rácshoz a távolodó Horace felé fordítva a tekintetem.
- Ne siess annyira, kutya. Mondd meg az úrnődnek, hogy megölöm őt is meg téged is és felakasztom a fejeteket a trófeáitok közé a fogadóba! Hallottál, te féreg?! - ordítottam utána, minden eleganciától megszabadulva, ahogy agyaraimat meresztve vicsorogtam utána. - TI lesztek az utolsó trófea ebben a házban!
avatar
Reingard Schwarzjäger
a Schwarzjager család tagja
a Schwarzjager család tagja

Hozzászólások száma : 98
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Schwarzjäger
Szint: 4.
Tapasztalat:
2550/3750  (2550/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Feline Aiedail on Szer. Márc. 15, 2017 10:37 am

- KIK MAGUK? – Ordít a vénember, még a hangot is hallja, de egyszerűen nem érti, amit mondd, hiába fülel. Gondolatai közt szerepel egy szép ábránd, ami a teli torokból ugató kutya lelövéséről szól.
- ELNÉZÉST, NEM HALLOM! - ordít vissza.
- KIK, MAGUK??? - Ordítja torkaszakadtából, furkósbotját is meglóbálva.
- Két kíváncsi nő vagyunk, jelentem uram! - kiabál, és kapaszkodik Bellus bokájába, nehogy leessen.
Az öreg rászól a kutyára, aki abbahagyja az ugatást, viszont a vicsorgást folytatja. Úgy néz rájuk, mint aki fogak nélkül is szét tudna tépni, annyira fel van hergelve.
- Nem szeretem a fajtájukat... ne üssék bele olyan dologba az orrukat, amibe nem kéne! – morog a vénember is legalább olyan elbűvölően, mint a kutyája - Mit akarnak?
- Igazából, az Úrnőt szeretnénk meglátogatni - mondja félszegen, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Az úrnő elfoglalt... – morran rájuk - És ha csak meg akarják látogatni, akkor miért is ülnek egymás nyakában?
- Mert kíváncsiak voltunk a fal tetejére, és csak így tudtuk megnézni.... Kaphatunk esetleg időpontot? – alig fejezi be a mondatot, már nyílik is az erkélyajtó, amin egy vörös hajú nő lép ki.
- Ki az, Horace? - kérdezi a férfitól.
- Pár kíváncsiskodó, úrnőm. - ordítja. - Kiengedjem a kutyákat?
- Arra semmi szükség. Engedd be őket, nincs mit titkolnunk.
A férfi száját húzva odalép a kapuhoz, s leszedi róla a láncokat, majd az ajtót belökve tessékeli be a két nőt. Feline leengedi Bellust a válláról, és szót fogad az "invitálásnak". Bizalmatlanul nézeget körbe, főleg a kutyák említése után. Már ezen a kezdeti szakaszon sem tetszik neki a helyzet állása, és már most azon rágódik, hogy miképpen fognak ők innen meglépni? Sajnálatos módon nem talál megoldást a problémára. Egy márványlépcsőn mennek fel, ami egy hatalmas kétszárnyú ajtóhoz vezet. Betérve az épületbe, hatalmas pompa fogadja a lányokat. Vadász trófeák, faliszőnyegek, cicomás bútorzat. Horace a szoba közepén lévő asztalka felé mutat, mely körül egy kanapé és két trónusszerű szék van. Az asztalon két mosatlan teáscsésze. Leszállingózik a nő az emeletről, s helyet foglal az asztalnál.
- Elnézést a rendetlenségért... Horace, eltakarítanád ezt, kérlek? És kérlek, engesztelésnek hozz két friss teát a fiatal hölgyeknek. - mosolygott bájosan. - Miben segíthetek? - tette keresztbe lábait.
Nem tetszik neki ez az egész, de igyekszik úgy viselkedni, mint akinek fogalma sincs semmiről, legalábbis egyelőre. Leül az egyik székbe, amit felajánlottak neki, kezeit az ölébe helyezi. Kedvesen mosolyogva felel a nőnek. - Ne haragudjon, hogy megzavartuk, ha nem alkalmas, jöhetünk máskor is. Tulajdonképpen az eltűnések miatt érdeklődünk csupán, többek között magához lettünk irányítva.
A nő nagyot sóhajt, majd átveszi a Horace által átnyújtott teát. Aprót kortyol bele, s leteszi a csészét az asztalkára.
- A fiammal kezdődött... ő volt az első, aki eltűnt. - zendít rá. - de sokat sajnos én sem tudok.
Ő is készséggel elfogadja a teát, de nem iszik belőle. Együttérzést mutat.
- Ezt szomorúan hallom, erről eddig nem is értesültünk. Nem számít milyen keveset tud, bármi fontos lehet, még ha Ön nem is hiszi annak. - bíztatja beszédre a hölgyet.
- A fiammal kezdődött... aztán a helyi plébános. - húzta a száját. - a városőrség éjjel nappal őket keresik, de semmi hír. Köszönöm, hogy vannak ilyen jó lelkű emberek, mint önök, akik tesznek valamit az ügy segítésének érdekében.
- Valóban nem ásta volna bele magát a fia eltűnésének ügyébe? Hogyan lehetséges ez? Hisz a fia volt? - bukott ki belőle. Feline rosszul lesz, amiért társa ilyen meggondolatlanul szól közbe. Pedig most éppen piszkosul óvatosnak kéne lenniük, ha egyáltalán még ki szeretnének innen jutni. De most már mindegy.
Vendéglátójuk olyan erővel csapja le az asztalra a teáscsészét, hogy látják megrepedni azt. - A helyedben, nagyon, nagyon átgondolnám a szavaimat, mielőtt kiejtem azokat, kislány. - kezdi el sziszegni, miközben szúrósan néz Bellusra. Látni rajta, hogy keze remeg az idegtől.
- Úgy hallottuk, hogy a helyi katonák nem sokat tesznek az ügy érdekében. - mondja úgy, mintha az iménti közjáték meg sem történt volna, inkább a figyelemelterelésre hajt. - Mi a baj a plébánossal?
- Szóval, önök minden bizonnyal jobban tudják, hogy mit csinál a helyőrség, ami közvetlen az én irányításom alatt van, mint én magam, igaz ez? - förmed rá. - Eltűnt. Ő volt a második.
Fel megint rosszul lesz, igyelszik elrejteni a grimaszt, ami kikívánkozik az arcára. Fogalma nem volt róla, hogy a nő irányítja a katonákat. Azoknak elvileg nem kéne, hogy közük legyen hozzá, hiszen az államhoz tartoznak. Lehet mégis inkább ott ellett volna kezdeni, hogy ezt a hibát ne követhessék el.
- Nem azt állítottam, hogy bármit jobban tudok, hanem azt állítottam, hogy ezt hallottuk! - emeli meg ő is a hangját, de nem idegesen, inkább csak határozottan. - De ha Ön mindenképpen fel akar háborodni bármin, amit mondunk, akkor képtelenek leszünk segíteni a kutatásban. - halkul vissza, de határozottságából nem veszít. Próbálja jó irányba terelni a nőt, hátha van valami igazság is abban, amit mond, akkor ennek pedig hatnia kéne a józan eszére.
- Bocsásson meg tudatlanságomért, de sikerült valamit már kideríteni az eltűntekről? Bizonyára nagy erővel keresik az összefüggéseket, nyomokat? - szólal meg Bella is kissé remegő hangon, de legaláb jó irányba viszi a beszélgetést. Feline kezd reménykedni, hogy lesz ebből még énekes halott.
- Ami azt illeti, egy külön helységet is kialakítottunk az épületben, csak a nyomozásnak szentelve. Bizonyára, ha ennyire érdekli önöket, szívesen megnéznék. - Áll fel az asztaltól. Fel veszély-jelzője éktelen visításban tör ki a fejében. ~baj van, baj van, rohadt nagy baj van!!!! ~- Megengedik Horacenak, hogy elkísérje önöket? - néz rájuk szúrósan.
- Természetesen örömünkre szolgálna, hátha kisegíthetnénk valahogy a nyomozását. - Baszzus! Zsákutca! Csapda! A Fenébe! - Hogyne, nélküle még eltévednénk. - feleli csevegős stílusban, tudomást sem véve a nő hangsúlyáról.
- Ó! Ha az eltévedéstől félnek, ne aggódjanak. Tudok pár... kereső csoporttagot, akik nagyon szívesen biztosítják, hogy utuk BIZTOSAN oda vezessen, ahova menniük kell. - veszt elő egy csengőt, majd amikor megrázza azt, öt páncélozott katona lép be a terembe több pontból is, oldalukon kardot szorongatva. Horace odalép egy ajtóhoz, melyet kinyit, s egy lépcsősor tárul a lányok elé, mely lefelé vezet.
- Hölgyek előre.
Kedve támad kereket oldani, de fényesen felismeri, hogy esélye sincs. Többféle menekülési variáció is végigfut a fején, de a kutyákba beletörik a bicskája. Izmai megfeszülnek, ugrásra készen indul meg az ajtó felé. Kifejezetten rosszul viseli a nagy mennyiségű nehéz páncélzatú férfit a háta mögött.
Bellus Blue mögött marad szorosan, s kicsit zihálva veszi a levegőt ijedtsége miatt. - Most mi lesz velünk? - suttogja alig hallhatóan - ebből a csávából hogyan mászunk ki?
- Nem tudom... talán elcsábíthatnád őket? - súgja vissza neki kétségbeesett ötletként.
Szépen vonulnak le a díszkísérettel, majd egy egyenes folyosóra érnek. Az végig ki van fáklyázva, s amikor a végére érnek, az út kétfelé ágazik. Horace megtorpan, s elordítja magát.
- Luciuuuuuuus! Hol vagy te patkány? - röhög fel, majd a lányok mögül előjön egy öreg, ősz fószer, papi - plébános – ruhában. Végignéz Felin, amin elhúzza a száját, majd amikor Bellára néz, kaján vigyor jelenik meg az arcán.
- DÉMON! Ő DÉMON! Ő AZ ENYÉM! - kezdd el visongani örömében. Erre két-két katonának az erős fogását érezhetik mindketten karjaikon, Bellát jobbra hurcolják, Felit pedig balra. Sok tekintetben megvilágosodik, bár ez már nem segít rajta. Feszülten figyel.
- Na ne! Blue!- visít hisztérikusan - vegyétek le a mocskos kezetek rólam! - de aztán hirtelen abba hagyja a hisztit. Feline-t elhurcolják balra, ahol a folyosón végig cellák vannak. Az első előtt megállnak, majd egy zsákot kap elő az egyik őr.
- Meztelenre. - böki oda, miközben a zsákot felé nyújtja. A lány erősen káromkodik fejben, hogy pont most nem hozott magával hajtűt. Ahogy megmozdul, hogy mérhetetlen lassúsággal kezdjen el vetkőzni, amíg kitalál valamit, szeme sarkában feltűnik a magányos vámpír, még a fogadóból. Nem gondolta, hogy valaha is örülni fog a látványának, de így talán van esélye összejátszani vele, hiszen elég egyértelműen ki akar majd innen jut az is, ebben biztos. Hiszen ki a franc akarna meztelenül ücsörögni egy mocsatos cellában?! Hát senki. Közben igyekszik a jó lassú vetkőzést, amennyire lehet észrevétlenül még csábossá is tenni, amivel hatással lehet a katonákra. Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy Horace nem elég hülye, hogy ezt bekajálja, az pedig, ami a két lába között van, már minden bizonnyal nem működik.
- Mint ha élnél, szuka! - mordul rá Horace.
- Hova sietsz? Tán nem érsz rá? - nem áll neki sietni, inkább ügyetlenkedik, és igyekszik a rács közelébe ejteni a tőrét, miközben lerúgja a nadrágját. A nyelvét már nem tartja vissza, immáron nincs semmi értelme. Legnagyobb pechjére nagy csörgés közepette ér padlót a tőr, amire az őrök azonnal felfigyelnek a lány idomainak elemzéséből. Feline-ben ekkor tudatosul végképp, hogy elfogyott az összes szerencséje. Az egyik őr azonnal nyúl a tőrért és felkapja, a másik egy hatalmas pofont kever le le a lánynak, majd nem igazán zavartatják magukat, és úgy szaggatják le róla a ruhát. Valamilyen ok folytán pedig nem akarják megerőszakolni, ami megint csak pech, mert akkor lett volna némi esély a szabadulásra, de ez is elszállt. Kitárják a cellaajtót, majd bevágják a vámpír mellé, s rájuk zárják azt.
- Francba - köp egy adag vért a sarokba.
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 51
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Iysebel on Csüt. Márc. 16, 2017 9:58 pm

- KIK MAGUK? – Visszhangzik az ordítás, a kutya egyre erőteljesebb ugatása mögül. Kővé dermedve állok Blue vállát, a legapróbb ínszalag is pattanásig  feszül porcelán bőröm alatt.
- ELNÉZÉST, NEM HALLOM! – érkezik a válasz Blue telt ajkai közül. A kutya mindeközben mégjobban ugatott, vicsorgott, nyála csurgott sárgás fogai közül, s nyakába élesen markolt a vastag lánc, mely barátságos távolságot tartott köztünk s a fenevad közt.
- KIK, MAGUK??? – Ordította az őszes teremtés, kinek arcán kellemetlen látványt nyújtó sebhely terült el. Meglendítette a másik kezében lévő bunkót, mely félelmetesen hatott, de még mindig eltörpült csúfsága mellett. Ahogyan artikulált szájából kibukkantak rendezetlen fogai, amik, akárcsak a kutyáé megsárgultak voltak.
- Két kíváncsi nő vagyunk, jelentem uram! - felelte Blue, s megragadta gyönge kis bokámat, megmentve engem attól, h at ijedségtől hátra zuhanjak.
A görbehátú ráförmedt a kutyára, aki abbahagyta ugyan a lassan fűlsértővé váló ugatás, azonban továbbra is tudtunkra adta nem tetszését szolídabb morgás képében. Tekintetében a vérszomj tükröződött, s rákészült, hogy bármely pillanatban ránk vesse magát és cafatokka marcangoljon minket.
- Nem szeretem a fajtájukat... ne üssék bele olyan dologba az orrukat, amibe nem kéne! - morgott az öreg - Mit akarnak?
- Igazából, az Úrnőt szeretnénk meglátogatni - vágja ra Blue félszegen.
- Az úrnő elfoglalt... - jött ki ismét egy mondathoz nyomokban hasonlító morgás az öreg száján-És ha csak meg akarják látogatni, akkor miért is ülnek egymás nyakában?
- Mert kíváncsiak voltunk a fal tetejére, és csak így tudtuk megnézni.... Kaphatunk esetleg időpontot?
Hirtelen, egy szolíd nyikorgas kíséretében tárul fel a kúria egyik erkélyének ajtaja, s egy vörös hajú, komor nő lép ki rajta
- Ki az, Horace? - kérdezte a férfitól.
- Pár kiváncsiskodó, úrnőm. - ordította oda az erkélyről szóló komor hangnak - Kiengedjem a kutyákat?-noh erre megint gyöngyözni kezdett a homlokom, s szaporábban vettem a levegőt.
- Arra semmi szükség. Engedd be őket, nincs mit titkolnunk.-nyugtatott meg a nő szavaival, melyekben némi ellenvetést éreztem.
A púpos hátú öreg septiben nyájas inassá szerepét erőltette magará, kinyitotta számunkra a kaput és betessékelt minket. Szinte tökéletes lett volna az alakítás, ha egy undort kifejező szájhúzást nem engedett volna meg magának.
Gyanakodva léptük át a köszöböt Blue és én is bizalmatlanul forgattuk a fejünket, minden apró mozdulatra odafigyeltünk. Egy szürkés márványlépcsőn sétálunk fel, mely egy óriási méreteket öltő kétszárnyú ajtóhoz vezet minket. A hideg márványon csak lépteink zaja hallatszik. Mikor kitárul szemünk előtt a hatalmas ajtó, s betekintést enged a falak mögé, hatalmas pompát mutat. Nagy vadak ágas-bogas aggancsokkal díszített koponyája égtelenkednek a falon,a hajdan erős szarvasok szellemét idézve. Faliszőnyegek sokszínű mintával szőtt cicomája vonja be a falakat, s cirádás bútorzat ékesíti a szobakat. Horace a szoba közepén elhelyezkedő asztalka felé mutat, mely körül egy kanapé és két trónusszerű szék van elhelyezve. Az asztalon két mocskos teáscsésze. A teraszon ácsingózó hölgyemény is megérkezik, s velünk szemben foglal helyet.
- Elnézést a rendetlenségért... Horace, eltakarítanád ezt, kérlek? És kérlek, engesztelésnek hozz két friss teát a fiatal hölgyeknek. - mosolygott bájosan. - Miben segíthetek? - tette keresztbe lábait.
Kecsesen helyet foglalok, de rossz előérzet kerít hatalmába, és kétségbe esetten Bluera pillantok. Valami azt súgja, hogy semmi szín alatt nem szabad a teába kortyolnunk. Azonban ő bajosan mosolyogva csevelyt kezdeményez a zord nőszeméllyel
- Ne haragudjon, hogy megzavartuk, ha nem alkalmas, jöhetünk máskor is. Tulajdonképpen az eltűnések miatt érdeklődünk csupán, többek között magához lettünk irányítva.
A nő nagyot sóhajtott, majd átvette a Horace által átnyújtott teát. Aprót kortyolt bele, s letette a csészét az asztalkára. Blue elfogatta a teát, én is de egyikünk sem ivott bele.
- Ezt szomorúan hallom, erről eddig nem is értesültünk. Nem számít milyen keveset tud, bármi fontos lehet, mégha Ön nem is hiszi annak. - bíztatta a különös hölgyet, hogy beszéljen.
- A fiammal kezdődött... aztán a helyi plébános. - száját keserűen húzta. - a városőrség éjjel nappal őket keresik, de semmi hír. Köszönöm, hogy vannak ilyen jó lelkű emberek, mint önök, akik tesznek valamit az ügy segítésének érdekében.
-Valóban nem ásta volna bele magát a fia eltűnésének ügyébe? Hogyan lehetséges ez? Hisz a fia volt? -bukott ki belőllem a csordultig telt indulat és kétségbeesés szüleményeként.
A nő hatalmas erővel vágta le az asztalra a törékeny porcelán csészét, hogy az megrepedt. - A helyedben, nagyon, nagyon átgondolnám a szavaimat, mielőtt kiejtem azokat, kislány. - sziszegte fogaiközt szűrve a szavakat, miközben szúrós tekintetét az enyémbe fúrta, néhány tincs arcába szökött az indulatos mozdulattól. Remegő kezei is arról tanuskodnak, hogy éppen szétveti az ideg.
- Úgy hallottuk, hogy a helyi katonák nem sokat tesznek az ügy érdekében. - ment meg Blue a biztos haláltól, már ha tekintetbe belelehetett volna halni. - Mi a baj a plébánossal?
- Szóval, önök minden bizonnyal jobban tudják, hogy mit csinál a helyőrség, ami közvetlen az én irányításom alatt van, mint én magam, igaz ez? - förmedt rá immár Bluera is. - Eltűnt. Ő volt a második.
- Nem azt állítottam, hogy bármit jobban tudok, hanem azt állítottam, hogy ezt hallotuk! - emeli meg Blue is a hangját - De ha Ön mindenképpen fel akar háborodni bármin, amit mondunk, akkor képtelenek leszünk segíteni a kutatásban. - halkul vissza, de határozottságából nem veszít.
-Bocsásson meg tudatlanságomért, de sikerült valamit már kideríteni az eltüntekről? Bizonyára nagy erővel keresik az összefüggéseket, nyomokat?-szólalok meg bizonytalanul remegő hangon.
- Ami azt illeti, egy külön helységet is kialakítottunk az épületben, csak a nyomozásnak szentelve. Bizonyára ha ennyire érdekli önöket, szívesen megnéznék. - Állt fel az asztaltól, ami újra aggodalommal töltött el.
- Megengedik Horacenak, hogy elkísérje önöket? - tette fel a gúnyos kérdést, amire nem lehetett ó választ adni. Természetesen csapdába estünk efelől mar semmi kétségem nem volt.
- Természetesen örömünkre szolgálna, hátha kisegíthetnénk valahogy a nyomozását. - latom Bluen is, hogy nem tetszik neki a helyzet - Hogyne, nélküle még eltévednénk. - feleli csevegős stílusban, tudomást sem véve a nő hangsúlyáról.
- Ó! Ha az eltévedéstől félnek, ne aggódjanak. Tudok pár... kereső csoport tagot, akik nagyon szívesen biztosítják, hogy utuk BIZTOSAN oda vezessen, ahova menniük kell. - bájos kacsójával egy gyöngéden csilingelő csengőt rázott meg, ami ez után jött még a legnagyobb jó indulattal sem mondható, oly bajosnak mint az a csöpp kis csöngő. Öt páncélozott katona lépett be a terem több pontjáról elzárva a menekülés útvonalait.Horace odalépett egy ajtóhoz, melyet kinyitott, s egy lépcsősor tárult előttünk, mely lefelé vezetett.
- Hölgyek előre.
Blue mögött maradok szorosan, s kicsit zihálva veszem a levegőt ijedtségem miatt. - Most mi lesz velünk? -suttogja alighallhatóan -ebből a csávából hogyan mászunk ki?
Ellenalás nélkül rohanunk a vesztünkbe, egyre mélyebre és mélyebre a szűkfolyosón hátunk mögött a díszkisérettel. Szívem a torkomban zakatol, s egyre jobban hatalmaba kerít a rettegés. A fáklyák halovány lángja biztosít csak gyér világítást. Amikor a végére érünkk, az út két felé ágazik. Horace megtorpan, s elordítja magát.
- Luciuuuuuuus! Hol vagy te patkány? - röhög fel, majd mögülünk egy öreg, ősz fószer, papi - plébános - ruhában bontakozik ki a sötétből.
Végig futatja tekintetét Bluen, elhúzza a száját, majd amikor rám néz, kaján vigyor terül szét az arcán.
- DÉMON! Ő DÉMON! Ő AZ ENYÉM! - kezdd el visongani örömében. Persze ettől a hatamon felállt a szőr és minden porcikam undorral telt meg.
két-két katona markolja karomat, erős szorításukból nincs kiút. Mindketőnket mas iranyba hurcolnak.
-Na ne! Blue!- visítom hisztérikusan, miközben megpróbálok vergődni.-vegyétek le a mocskos kezetek rólam!- de aztán eszembe jut, hogy talán kijutatthatom magunkat, s abba hagyja a hisztit.
A jobb oldali folyosó tatongó sötrtje felé hurcolnak, mindkét oldalon cellák sorakoznak. Kínnal telt nyöszörgések töltik be a teret, halálhörgések hallatszanak minden zugból. Épphogy egy csöppnyi lágy fény lebeg, így latok valamenyit. Egy őr egy cellát tár fel előttem, majd Lucius egy zsákkal áll elém.
- Meztelenre. - vigyorogott ram eszméletlen őrültséggel ábrázatán.
- Mi elött bármit is tennék... -hezitálok egy két másodpercet- Hol van a tünde lány?
- Jó helyen, várva az átalakulásra... - vigyorgott. - most pedig meztelenre.
-Nem!-tiltakozom-Addig nem amíg a nem tudom, hogy nem esik bántódása
Ekkor hatalmas pofon csattan törékeny arcomon.- Kevésbé fog szenvedni, mint te, ha ez vigasztal. - Kapja el a torkomat, melytől fulladozva kapkodok levegőért - Nem fogom mégegyszer ilyen szépen kérni - sziszegett, majd elengedett. - Vetkőzz...
Fájdalmasan felnyög, ahogy a poros földre zuhantam-Attól nem lesz jobb ha megversz... kérlek enged el!-suttogtam, miközben remegő kézzel gomboltam ki ruhájám gombjait.
- Átlátok rajtad, pokolfajazat. - guggolt le velem szembe Lucius. - Szerinted majd egy démon könnyei meghatnak? - állt fel, majd állba rúgott.
- És most vedd le magadról a kurva ruhád, vagy én fogom, és azt jobban megbánod.
A mocskos földre estem, s karomon vörös vérfakadt, mitől ismét fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat -Nehogy azt hidd, hogy egy könnycseppet is hullajtanék a szánalmas ütéseidtől- feltápázkodom a földről, s lehull róllam a ruha, majd megfordulok- Hagyjátok békén a tündét- viszhangzik dühös hangom- ha kell mindanyiótok mocskos kezén végig mehetek csak őt ne báncsátok, nekem mindegy, hisz démon vagyok, de ő más...
Lucius hangosan felnevetett, olyan érzéketlenül mintha egy őrült lenne.
- Szerinted én szennyezném, a tiszta szent testemet, egy mocskos démonéval? - folytatta a röhögést. - Talán a katonáim végig fognak rajtad menni, ki  tudja.... - lökött be a cellába, majd rám csapta a kaput.
- Majd meglátjuk, hogy tényleg kibírod e könnyek nélkül. - zárta be a rácsos ajtót, majd elvonultak, egyedül hagyva engem a kínzó félhomályban.
avatar
Iysebel
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 19
Join date : 2016. Dec. 27.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Küldetés: Próbaidős rettegés Terror-falván

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.