Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 79

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 63

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Kapcsolatok (Egan, Feline, Gerard, Lars, Lory)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány


Először megírtam egy kedvcsináló versikét, majd egy kedvcsináló szöveget, de végül egyikkel se voltam megelégedve, így csak egy képet kaptok. Legyen meglepetés, hogy miről is fog szólni ez a kaland!

Keressetek fel időpont fikszálására

Felhasználó profiljának megtekintése

Feline Aiedail

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sosem kedvelte a településeket. S főleg nem kedvelte az embereket, de hát ők adták a kenyérrevalót, így nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy teljesen elkerülje őket. Mégis, ez volt az ő játszótere. Az emberi reakciók tárháza, az iskola, ami nem kért tőle tandíjat. Mindennek megvan a maga jó oldala. Ha már város, akkor sikátorok, kocsmák, sötét zugok, árnyékos beugrók, olcsó bérházak, apró szobáikban olcsó és igénytelen szajhákkal. Ez volt az ő világa, ahol szabadon mozoghatott, és kiélvezhette az egyetlent, amit igazán szeretett ebben a népségben. Az érzelmek kavalkádja az arcokon, a mozdulatokban. Képes volt órákon keresztül ülni egy háztetőn, vagy a kocsmában, akár még az út szélén is, figyelve a prédát. Időnként beesett egy kevés munka, ami pont arra volt elég, hogy legyen mit ennie. Az időjárás mostanában kegyesebb volt vele, mint a legutóbb, északon, így nem kellett fogadóra költenie. Azt nem mondhatná, hogy túl sok élvezetet lelt volna ezekben a munkákban, vagy akár különösebb változatosságot jelentett volna, de a semminél jobb volt. A mocsárnál meg aztán mindenképp. Az a hely csak arra volt jó, hogy a kutya se zavarja.

Hát, ez nem a mocsár, de ha a szennyességét nézzük, ez a hely sem jobb annál Csak több az ember. S ha ez nem lenne elég, most is éppen egy emberekkel teli, zsúfolt helyre igyekszik. Ez az előnyére is válhatna, de úgy érzi, inkább hátrányára lesz. Nem tépelődik sokat azon, amin úgysem tud változtatni, az ismeretlenen meg pláne nem. Nincs értelme. Ő lesz a legboldogabb, ha az az ember meg tudja lepni. Akkor az este végén talán még el is játszadozik vele, a férfi szerencsétlenségére, de ebben nem tudott igazán hinni. A következő pillanatban megáll, és ellenőrzi az előtte álló épület cégérét. Az ajtók csukva, de még így is jó messzire elhallatszik a benti mulatás hang kavalkádja. A kocsmát, a Szurkos Medvéhez címezték, tehát stimmel. Mielőtt még belépne, vesz egy nagy levegőt, felkészülve az előadásra, ma még kurva lesz belőle, lehet még a pultnál ki kell játszania a kártyát, de sebaj. A találkozóra nem vett fel semmi különöset, csupán szokásos utazóruhája alá a kurvaként viseletes felsőrészt kapta magára. Amikor nyílik az ajtó, arcon csapja a hangzavar, a szagok, a hőség. Belépve igazít egyet a vállán lógó tarisznyán, s igyekszik nem jobban kitűnni a muszájosnál. Szeretné, ha csak egy gyors, tiszta találkozó lenne ez. Ő felveszi a pénzt, átadja a magával hurcolt skalpot, és már itt sincs. A pultnál megáll.
- Egy sört kérek!- kiáltja, s szinte azon nyomban már fordul is felé a kocsmáros, amelyik pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik. Arcán a bajusz mellett széles vigyor terpeszkedik el. Egy ekkora arcon van is hol elférnie. Több figyelmet nem is szentel neki, futólag körbepillant a termen, hátha sikerül kiszúrnia a megrendelőjét.
- Kegyed, meg kit keres? – teszi a lány elé a korsó zavaros sört.
- Csak egy kedves barátot – feleli kedvesen mosolyogva, arra is felkészülve, hogy flörtölnie kell a kocsmárossal, de fél szemmel még mindig kutat a találkája után. Úgy tűnik szerencséje van, mert tapasztalt emberrel van dolga, aki nem is forszírozza tovább, inkább egy másik vendéghez fordul, és nagy hanggal kapcsolódik be a beszélgetésbe.
- Tévedsz öregem! Frau Hellernek akkora a tompora, hogy a két, ólban hizlalt, vágásra érett disznóm is megirigyelhetné! – Nagyjából ezen a ponton jut el odáig, hogy kiszúrja girhes, erősen kopaszodó, ám annál dúsabb bajusszal rendelkező, ámde igénytelen férfit. Azt kívánja, hogy bár kapna végre egy kevésbé csaló gazember kinézetű munkaadót. De hát az üzlet, az üzlet. Nem tétovázik sokat, minél hamarabb túl akar lenni ezen, de a felesleges feltűnést kerülve, szép, kényelmes tempóban indul el az ösztövér pasas asztalához. Amint hozzáér, fellöki a tarisznyát az asztalra, éppen csak annyi időre felfedve annak tartalmát, hogy a férfi értelmezhesse kicsiny agyával a látottakat, majd miután elégedettséggel bólint, a lány visszahúzva a táskát, kedélyes hangnemben, mosolyogva szólal meg.
- Szép estét! Szabad ez a hely?
- Szé' estét kesasszony'. Hogyne – a férfi elkezd kutatni a ruhájában. Feline a táskát maga mellett tartva, a férfival szemben elhelyezkedik, s végi őt figyelve, kortyol a söréből.
- Mennyi is vót', amiben megegyeztünk? – Kérdezi a férfi, miközben megemeli a kupáját, amiben erős szagú vörösbor lötyög.
- 500 – feleli a lány szemrebbenés nélkül, enyhén előrehajolva, még mindig mosolyogva, ámbár rossz előérzettel.
- Óh' ho'nne. – a férfi elővesz egy tarsolyt, majd abból 450 váltót kipakol az asztalra, s elégedetten belekortyol ismét a borba. A lány felvonja a fél szemöldökét, és mosolyát halványabbra igazítja.
- Megkérném, hogy számolja át újra! – itt még kér, de elkezdi levenni kabátját, láthatóvá téve kurvákhoz illő felsőruházatát. A férfi csak egy gyors felmérést engedélyez magának, majd visszanéz a pénzre.
- Aszondja' ho' 450. Ahogy megegyeztünk. Van valami probléma esetleg?
- Nem, természetesen nincs - válaszolja, miközben az ölébe perdül, s a férfi torkának szegez egy hajából kihúzott hajtűt - De ha nem kapom meg a hiányzó ötvenet, akkor téged is megöllek, méghozzá teljesen ingyen, mondhatni ajándékba - súgja a fülébe halálos komolysággal, majd felnevet eljátszva a szajhát, munkakezdés elején.
- Úgysem mered, egy kocsmában vagyunk. - Jelenti ki egészen nyugodt hangon, de Feline érzi az egyre gyorsuló szívverését, a férfi félelmének csípős szagát, s ez majdnem ki is billenti a hidegvéréből, kéjesen vágyik rá, hogy megölhesse végre a férfit. Egy kis erőfeszítéssel, de nem esik ki a szerepéből, feltűnően, és kacéran viselkedik, ez most nem is esik nehezére.
- Ó, komolyan úgy hiszed? - végigszagol a férfi nyaka és arca mellett, élvezi annak félelmét - Mire észreveszik, hogy csak egy dög vagy, én már a szomszéd városban leszek – súgja
- Nem hiszem, csak a szád nagy. Szedd fel a pénzed és kotródj innen, vagy megbánod, hogy velem packáztál. – Sajnálatos módon, legalább olyannyira makacs, mint amennyire gyáva. Ez kezd Feline terhére lenni. Kezdi bánni, hogy nem mérgezte meg a hajtűjét. Kénytelen lesz továbbra is megfélemlíteni, és megvárni, amíg a nemsokára megérkező hajnallal távozik innét, és csak akkor öli meg. Korholja magát érte, hogy nem volt elég előrelátó.
- Szeretnéd kipróbálni? - búgja érzékien és szenvedélyesen, közben helyezkedik az ölében, csak a nézőközönség kedvéért - Honnan tudod, hogy nem mérgeztelek meg máris? – karcolja meg enyhén a bőrét a hajtűvel - De még pokollá tehetem az éjszakád is, vagy akár magává a mennyé is, ha megfizetsz érte - nyalja meg saját száját, nem törődik az üres fenyegetéssel. A fazon nagy nehezen megembereli magát, majd felsóhajt.
- Jó' van, szállj le rólam, adom.... Már a kurvá' is szájalnak... – Feline felkel az öléből, miközben végig szemmel tartja, s visszailleszti a hajába a tűt. A forma leteszi az asztalra a maradék pénzt is, majd elégedetlenül összefonja karjait. Úgy viselkedik, mint egy durcás kisgyerek. Feline nem sok híján ki is neveti ezért, de a gúnyos választ már nem tudja megállni.
- Lehet, hogy csak egy kurva vagyok, de megtettem azt, amire te és az embereid nem voltatok képesek – negédes hangon. A pénzt zsebre vágja, a kabátját felkapja, a táskát otthagyja, hadd fájjon a csávónak miatta a feje, végülis fizetett érte, majd elriszál mellette. A kocsmából kifelé menet, rendes szajhához illően törleszkedik, flörtöl, még azt is elpanaszolja, hogy nem volt elég pénze a vén kéjencnek, majd amilyen észrevétlenül jött, úgy távozik.

Vagyis csak azt hiszi. Ahogy kilép, egy gyermekarcú, ámde majd vele egymagas  lány áll vele szemközt. A szeme vörös, a haja hószín. Valami úri családhoz tartozhat, a ruhája alapján biztos, jó drágának tűnik. A színe, a hímzés mintája nem mond neki semmit, éppen ezért meg sem jegyzi, csak az arcot. Ahogy jól végignéztek egymáson, az idegen megszólal, sőt parancsol.
- Kövess!- Hát Feline nem szereti, ha parancsolgatnak neki, de a fene tudja, ha van egy kis szerencséje, akkor még munka is lehet belőle. Azért nem is becsüli alá, a biztonság kedvéért a tőr markolatának hűvöse a tenyerébe simul, ő pedig pár méterre lemarad a kis zsarnoktól. Bemegy utána a kocsma melletti sikátorba, ahol ugyan még mindig hangos a zene, de már nem annyira, hogy ne lehetne normálhangon beszélgetni. Az idegen felül egy hordóra, majd most már kicsit kevésbé parancsolóan, de ugyanúgy pökhendin szólal meg.
- Tetszel nekem, igen. Láttam a jelenetet, csak az lett volna tökéletesebb, ha meg is ölöd... De nem lényeges. Elkérted, ami a tiéd, meg is kaptad, ahogy az illik... Igen. Nem unalmas egy ilyen kis koszfészekben lenni?- Felnek már az sem tetszik igazán, hogy volt szemtanúja a jelenetnek. Ha Silver tanításait akarja követni, akkor most meg kéne ölnie a lányt, de nem ejtették a fejére. Tisztában van a saját erejével, és úgy hiszi, hogy ezt a lányt egyelőre nem lenne egyszerű legyőzni, ha egyáltalán. Nem azt érzi felőle, mint amit másoktól szokott, ez éppen elég okot is ad a nyugtalanságra, de ezt okosan, nem mutatja ki. Ha engedne az érzéseinek, ösztöneinek, akkor nem lenne több, mint egy csapdába esett nyúl, aki azt akarja elhitetni, hogy nem is ő, hanem a vadász van csapdában. Elég, ha arra koncentrál, hogy ez nem több egy tárgyalásnál, akkor megfelelően fog viselkedni. Felhúzza fél szemöldökét.
- És ki mondta, hogy nem fogom megölni, amint távozik? - a kérdést egyelőre figyelmen kívül hagyja, keze szorosabban kulcsolódik a tőr nyelére.
- Benn mókásabb lett volna végignézni, ahogy rádől az asztalra, torkát kaparva. Idekint csak te nézheted... De hát ki tudja, nem az én dolgom. - Teszi keresztbe a lábát unatkozva. - Kérdeztem valamit.
- Ha végig akarod nézni, azért jegypénzt szedek. - billenti oldalra a fejét - Valóban. Miért érdekel?- A lány megvonja a vállát.
- Kell valaki, aki tud gyilkolni, nem sok feltűnést kelt és lehetőleg jól gondolkodik a szenny emberek fejével. Afféle bérgyilkos, azt hiszem. Tudsz valaki ilyet?
- Ha megfizetsz, szinte bármit kérhetsz
- Az  nagyszerű. A holló szemét is kivájod?
- Arra vágysz? – von vállat.
- Arra is. Nem akárkit kéne megölnöd, egy másik bérgyilkost, sötételfet. Valószínűleg ügyeset, bár a fene se tudja. Az ember nem lehet eléggé felkészülve manapság. Megfizetem, nem kell aggódnod.
-Nem aggódom. Tárgyalhatunk róla.
- Hehe... Te nem tárgyalsz, te arra figyelsz, hogy aki tárgyal, békében tehesse azt. De ha jól végzed a dolgod, akkor tényleg jó vagyon üti a kezed, s talán annál fontosabb, olyan ismeretség, amivel nem mindenki büszkélkedhet. Mit szólsz?
- Az ajánlatod felkeltette az érdeklődésem, de látatlanban nem bólintok rá semmire. Több információra van szükségem, és abban is biztos vagyok, hogy jótékony hatással lenne a munkámra a fizetendő összeg ismerete - mosolyodik el.
- Ez csak természetes. Nem szeretek ostobákkal együtt dolgozni - Leugrik a hordóról - Egy démon diplomatát kéne védened, aki Hellenblatba utazik az elfekkel folytatni némi tárgyalást. Félő, hogy esetleg bérgyilkost küldenének az említett Démon ellen, s éppen emiatt szükségem lenne valakire, aki képes úgy gondolkodni, mint ahogy azt a bérgyilkosok szokták. Ennyi és semmi több. Kihívás, mégis egyszerű. Egy magadfajta biztos megpróbálná magát egy igazi vad ellen, nemde?- Most először őszinte Feline mosolya.
- Feltételezem, szeretnéd az illető bérgyilkos fejét is.
- Hát, ha megölöd, ha nem, nekem egyre megy. A lényeg az, hogy a démonnak ne essen bántódása.
- Rendben. Mennyit szántál a védelmére?
- Éppen eleget, járulékos haszon pedig, hogy megjegyzem a neved, kedves...?
- Blue. Szólíts csak Blue-nak.
- Kedves Blue... - Kicsit megnyújtóztatja magát, majd folytatja - Titokzatos. Mennyire ismered a Nyugati síkság területét?
- Átutaztam rajta.
- Einburg. Rémlik valami róla?
- Egyik város olyan, mint a másik. Szóval nem. De megtalálom, ha kell.
- Jól van. Kár lenne, ha elvesznél a városok között, ha már annyira egyformák. - A lány valamit matat, majd Feline meglepetten veszi észre, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. A szó, szoros értelmében. Reflexből ugrik arrébb, s végignézheti, ahogy az alóla kicsúszott kő a lány mellett vagy három méter magas Gólemmé változik, hogy a vállára emelje a lányt. - Akkor Einburgban találkozunk, úgy három nap múlva. Elmegyek összeszedni azt a bizonyos démont. Még nem tud róla, hogy dolga van.
Feline igyekszik úrrá lenni a mimikáján, és hálát ad az égnek, vagy ahogy Silvertől hallotta, talán inkább a Holdnak kéne? ~Á, egy badarság!~ legyezi el a gondolatot. Szóval hálát ad a megérzéseinek, és megfogadja, hogy mindig hallgatni fog rájuk. A megérzései pedig azt súgják, hogy jobban teszi, ha minél előbb elteszi láb alól a vén csókát, aztán pár óra alvás után el is indulhat Einburgba.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Próbál hozzászokni a sötét tünde bioritmushoz, hogy tulajdonképpen a reggel az este és inkább az este a reggel, noha nem annyira szigorú ez, mint a vámpíroknál. Tulajdonképpen örülhetne is a ténynek, hogy nem képes néhány óránál többet aludni, és azt is zaklatottan tette, így el tudott búcsúzni Armintól még mielőtt kilovagolt volna intézni valamit a Schwarzjagerekkel… Elmondta nagy vonalakban, hogy mi az ügy, de valahogy nem ragadt meg a fejében, még mindig voltak homályos pontjai a politikának. Így csak tett vett a házban, pakolt, rendezkedett, még mosni is megpróbált, de egyszerűen minden kifordult a kezéből, szerencsétlennek érezte magát, félt, hogy tönkreteszi a drága batiszinget, ami a kezében volt, így csak mérgesen vágta le a földre, ahol egyébként esténként annak a helye volt… vagy reggelente? Inkább nézett magának valami egyszerű, többnyire gyümölcsökből és magokból álló reggelit, mielőtt még a hajnap pírja rózsaszínre festette volna a fák közötti ködöt. Néha, főleg hajnalban még a városba is bekúszott, változtatva a színét a napszakkal, mintha folyamatosan walpurgis utáni reggel lett volna, mikor még nem ültek el a bódító színes füstök maradékai.
A megváltás kopogás formájában érkezett, emlékeztetve rá, hogy be kell szereznie egy csengőt, hogy akkor is hallja, amikor éppen az emeleten van. Úgy ahogy volt, lerobogott a lépcsőn. Általában nem törődött azzal, hogy miben van otthon, de többnyire a szokott, régi ruháit érezte kényelmesnek, ami könnyű, szürke tunika volt, vászonnadrág és élénk színű zöld zokni. Az élénk zoknik valahogy mindig jobb kedvre derítették.
Kérdés nélkül nyitott ajtót, egy pillanatra farkasszemet nézve a fakó bőrű, fehér hajú hivatalnokkal. Találkozott már a sötét tünde tanácsosokkal, így igyekezett az elméje hátsó zugából kikeresni a nevet, amit az archoz párosíthattott. Sir Alister, igen. Nem értette, hogy a sötét tündék hogyan is osztogatják a Sir és Lady rangokat, hiszen egyikük sem volt hivatásos lovag, mint ő, de sejtette, hogy itt inkább a születéssel járó rangot jelölte, így csak inkább megtanulta, hogy kinek jár a megszólítás, és kinek nem. Még mindig sokkal egyszerűbb volt, mint az emberek rendszere, amivel hol elboldogult, hol nem, de többnyire inkább nem. A férfi meghajolt előtte egy kissé. Ezt sem tudta még megszokni, ahogyan a „felség” megszólítást sem, de tudta, hogy szükséges dolgok, és hogy nem lehet mindenki a barátja, akinek megengedheti, hogy ne így tegyen.
- Kellemes reggelt kívánok Lady Loreena, ha megengedi, zavarnám egy rövid ideig.
Szélesre tárta az ajtót és kicsit arrébb állt, hogy a tanácsnok be tudjon jönni.
- Jóreggelt önnek is, Sir Alister, jöjjön be. Megkínálhatom valamivel? Tea, sütemény?
Sir Alister udvariasan megtörölte a lábát a lábtörlőben, a kedves kínálásra pedig elmosolyodott (ritka alkalom egy sötét tündénél), mire a ráncok kicsit feljebb futottak az arcán. A tünde nem tudta megállapítani, mennyi idős volt, a Köderdő párája, a más fajok számára mérgező étrendjük és a folyamatos fenyegetettség kikezdte a szervezetüket, és többnyire többnek látszottak, mint amennyi évet valóban megéltek. Tartania kellett volna attól, hogy ha itt él, ugyanerre a sorsra fog jutni de nem bánta. Ameddig a teste erős volt, ő pedig tettrekész, nem fogja bánni a néhány szarkalábat a szeme körül… De ez szerencsére még nem a jelen problémája volt.
- Igazán kedves, nem kívánnám véletlenül se terhelni, de egy Tea csodásan esne.
Loreena örült, hogy a férfi elfogadta a meghívást. Kínosan ügyelt rá, hogy mindig kedves és udvarias legyen a tanácsnokokkal amellett, hogy elvárta a neki kijáró tiszteletet. Azt akarta, hogy kedveljék, akkor is, ha ez lehetetlen vállalkozás volt. Eleinte megpróbálta kicsire összehúzni magát, láthatatlanná akart válni, hogy ne zavarjon senkit, ameddig Cyne helyre nem tette a fejében a dolgokat kicsit. Hercegnő volt, és nem kényszerítették rá, hogy az legyen, így büszkén kellett vállalnia aki, és persze azt is ami… A sötét tündék pedig annyit tehettek ez ellen, hogy megszokták, hogy a bőre sápadtfehér helyett barnás-rózsaszín, a haja szürke helyett égővörös, és idővel talán ők is fel fogják ismerni, hogy ennyi az összes különbség. Illetve majdnem… Ugyanis még a kis self felest sem tudta rendesen meginni. Eltűnt néhány percre a konyhában, csakhogy friss gőzölgő mélyvörös málnateával térjen vissza a hallba. A kancsót és a csészéket szépen elrendezte, majd töltött Sir Alisternek és utána magának is, majd leült a férfival szemben lévő fotelbe.
- Nos, tanácsnok úr, minek köszönhetem a reggeli látogatását?
A tanácsnok kicsit elmosolyodott.
- Igazán köszönöm, hölgyem. Ha mondhatom, igazán takaros otthonuk van.
- Köszönöm.
Loreena melegen mosolyodott el a dícséretre. Nagyon jól esett neki, főleg amekkora csődtömegnek érezte magát feleségként. A kérdésre Sir Alister megvakarta az állát majd egy összehajtott pergament vett elő az inge alól és letette az asztalra, de nem nyújtotta át még a hercegnének.
- A mai nap folyamán furcsa üzenet érkezett a démonoktól, amióta tanácsos vagyok, sosem tapasztaltam még ilyesmit... Kissé aggaszt is az egész, de Őfelsége távolléte miatt talán ön képes a legjobban felmérni a kérdéskört.-  Kicsit megköszörülte a torkát.  - A démonok diplomáciai tapogatózásba kezdtek irányunkba.
A tündének a homloka közepéig szaladt a szemöldöke meglepetésében. Tudta, hogy éjfi testvéreiknek jó a humoruk, de ez némiképp túlmutatott már a vicc határain.
- Azok után, ami Holtmezőn történt, ez több mint furcsa... Volt velük bármilyen kapcsolata a sötét tündéknek valaha?
Emlékezett még jól, milyen ádáz csatát vívtak a démonokkal, amiből győztesen kerültek ki, és hogy Amin hogyan ölte meg az egyik legnagyobb tábornokukat. Legjobb esetben is maximum rideg távolságtartásra számított a részükről, de úgy tűnt tévedett.
-  Nem, nem tudok semmit arról, hogy lett volna ilyesmi... A levél alapján mégis szeretnének egy kicsit jobb kapcsolatot kiépíteni egy egyszerű lépéssel. - Rápillantott a tündére, majd belekortyolt a Teába.  - Nagyon kellemes... A Holtmezei történések után jelentős démonlakosság lett letelepítve emberi területeken. Ez ezelőtt nem volt bevett szokás legjobb tudomásom szerint. Jelenleg egy hasonló lehetőséget keresnének a Köderdőben is, egész pontosan a Déli határ közelében valamilyen kisebb településen.
- Kizárt dolog. - vágta rá szinte gondolkodás nélkül. Az embereket sem bírta megérteni, hogy mégis hogyan tehettek ilyesmit, de már rájött, hogy a Déli királyság utolsó álszent inkompetens alakokból állt. - Elnézést... Ezt csak a hercegnek lesz joga eldönteni. - fogta vissza magát kicsit, mikor észbe kapott, hogy azért nem uralkodó ő, és szerencsére abba a nadrágba otthon eddig mindketten belefértek. Nem irányította Armint, ahogyan a férfi is meghagyta az ő szabadságát amennyire lehetett, ugyanakkor pontosan tudta, hogy a hercegnek is ez lesz a véleménye.
- De miért akarnának itt lenni?
Ez volt az igazi kérdés… Rosszat sejtett. Nem gyűlölte a démonokat, legalábbis nem mindet, hiszen volt már jó tapasztalata is velük, Riellel a jövőben, vagy akár Hóhajú Yrsillel Eichenschildben, de összességében akkoris megbízhatatlannak tartotta őket. A háborúdémonokat folyamatosan hajtotta az ölés vágya, a tudásdémonok pedig mindig tervztek valamit a háttérben… Egyedül a csábdémonokkal nem volt túl nagy problémája, ők is lehettek rohadékok, de legalább a bűnük csak arra sarkallta őket, hogy megállás nélkül keféljenek, az pedig akkora kárt nem csinált.
- Őfelsége távollétében úgy vélem ön a legrátermettebb a kérdéskör kezelésére, pláne ismervén diplomáciai pályafutását. - Kis szünetet tartott, majd folytatta. - A levél szerint csakis a népek közötti kapcsolatteremtés és kapcsolatjavítás lenne a betelepítés célja. Én magam sem értem teljesen, hogy mégis miért pont a Nebelwaldba szándékozna valaki letelepíteni, elvégre a Tündeerdő egy sokkal jobb célpont lenne...De... Akárhogyan is, egy további megbeszélést szeretnének a kérdésben, Lightleafben. Fegyverek és ellenségeskedés nélkül, békével.
Sir Alister a homlokát ráncolta.
- Ilyesmire sosem volt még precedens...
- Mit ajánlanak cserébe?
Loreena próbált a puszta gyakorlatnál maradni, de nem leplezte mennyire nem tetszett neki a helyzet. Legszívesebben megitatta volna a démonokat fénylevélteával, ha már önként Lightleafbe merészkednének, hadd rágja meg őket kicsit belülről a szent erejű növény.
- Egyelőre annyit, hogy hajlandóak lennének a határon határvédelmi feladatokkal foglalkozni.-  Kicsit habozott mielőtt folytatta volna. - Emellett, ha tudásdémon is érkezne, úgy gondolom, jót tenne az adott terület gazdasági fellendítésére. Olyasmi ismeretekkel bírhatnak, amivel a saját népeink lehet, hogy nem.
És szépen lassan megmérgeznék a suttogásukkal a területeinket, vagy fals információt közvetítenének, hogy a végén még el is adósodjunk…
Kevés volt. De ami még nagyobb baja volt, hogy rés lett volna a védelmükön, noha hivatalosan nem álltak hadban senkivel. Túl nagynak látta a kockázatot.
- Kecsegtető ajánlat, de valahogy rossz érzésem van az egésszel kapcsolatosan...
Nem csak magának, Sir Alister, nem csak magának…
- Nekem is. Nem állítom, hogy minden démon rossz, de nem örülnék nekik nagyobb tömegben... Ki fog tárgyalni velük?
Tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra, és Lory már tudta a választ, mielőtt a férfi megszólalt volna.
- Önre gondoltunk, Őfelsége. Többször is bizonyította már nagyszerű érzékét a diplomáciai terén, aligha akadna olyan személy, aki jobban végezhetné a feladatot.
Ettől tartott. Hátradőlt a fotelben. Nem akart démonokkal tárgyalni, de végtelenül unta, hogy otthon ült, miközben haszontalannak érezte magát. Tenni akart az új népéért valamit, valami hasznosat, hogy lássák, hogy jót akar, hogy igyekszik úgy szeretni őket, mint ahogyan a herceg szereti, hiszen bár a testvérük sosem lesz de sógornőjük már igen… És nem utolsó szempont volt, hogy ehhez értett. Eleinte teljesne alkalmatlannak érezte magát a diplomáciához, de idővel rájött, hogy valamilyen furcsa okból kifolyólag Veronia vezetői megunták az alakoskodást és értékelték Loreena egyenes katonajellemét, a gyors és lényegretörő tárgyalásokat, és a tünde nő megbízhatóságát. Ezért volt eredményes, mert kemény volt és érdes, de igaz, és mikor erre rájött megkedvelte a hatáskörét. Kevésbé kérette magát, mint eredetileg tervezte.
- Jól van. De jó lenne, ha legalább még két kompetens sötét tünde is velem jönne. Nem szeretném ha olyan visszhangja lenne hogy döntök a fejük felett.
Sir Alister láthatóan megkönnyebbült.
- Természetesen, véletlenül sem lenne jó egyedül küldeni önt, emellett pedig a védelme miatt sem kell aggódnia. Nem kívánjuk megszegni a kérést, miszerint fegyverek nélkül történjen a találkozó... De egy tehetséges katonát, s néhány bérgyilkosra bíznánk a védelmét, hogy a megérkezésig se történjen semmilye baleset.
- A védelem miatt egy pillanatig sem aggódtam, Sir Alistair, jobban aggaszt a tárgyalás. De köszönöm, hogy intézkedik.
A férfi elmosolyodott kicsit.
- Efelől kétségeim sincsenek, de hát az ember sosem lehet elég óvatos... Van esetleg olyan személy a tanácsból vagy a diplomaták közül, akivel szívesebben utazna?
- Ön. - vágta rá könnyedén, mire a tanácsos ismét megvakarta az állát. Mintha egy picit zavarba jött volna… De végül rábólintott.
- Megtiszteltetésnek venném, Őfelsége. Mi legyen a harmadik emberrel? Rám bízza a választás vagy esetleg van kiszemeltje?
- Önre bízom, biztos vagyok benne, hogy alkalmas diplomatát fog választani. Mikor kéne indulnunk?
- Köszönöm, ezesetben van elképzelésem egy nagyszerű jelöltről. Fiatal, kicsit hirtelen is, de tehetséges nőnek tartom, úgy gondolom tetszene önnek.
Kiitta az utolsó kortyokat is a teából.
- Nem sietős az indulás, szerencsére az utak nem olyan sárosak a nyár miatt, egészen kellemes tempóban elérhetjük Lightleafet, ha holnap hajnaltájt indulunk. A találkozó három nap múlva lesz.
- Rendben. Hajnalig készen leszek.
- Ezesetben nem kívánom véletlenül sem zavarni önt... Megfelelő lesz, ha az Északi kapuban lesz a találkozó napkelte idején?
-Természetesen.
A levél azonban még mindig ott feküdt kettejük között, hivalkodóan mutogatva magát, mint egy útszéli szajha. Még mindig határozottan rossz érzése volt.
- Elolvashatnám esetleg addig a levelüket? Csakhogy felkészüljek.
- Óh, bocsánat! Természetesen. Itt is hagyom önnek, s távozok. - kapott észbe a tanácsos, majd kihátrált az ajtóig. Senki sem fordított hátat a hercegnének, ez is valami szokás volt… - Minden jót, Őfelsége.
- Minden jót, Sir Alister.
Az ajtó olajozottan csukódott be, Loreena pedig kibontotta a levelet. Cikornyás, pedáns betűkkel írt szöveg volt. A szóhasználat kacifántos volt, hivataloskodó, de sok lényegi információ nem volt benne, csak a tárgyalás helye és ideje, és hogy a küldött egy új démonherceg lesz, valami Gerard… Még csak nem is volt valami ritka név. Igyekezett felfogni, megemészteni… Majd az új feladat okozta izgalomról telve neki is állt összepakolni a gondosan összehajogatott, ládában tárolt lovagi felszerelését. Az íja kellemesen simult a kezében, a volpertinger agancsokból összeállított diplomáciát segítő hajpántját csak eltette, helyette inkább az úton a villámdiadémon fogja viselni. Ismerős volt a készülődés, és megnyugtató. Végre megint önmaga volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


Vendég
Délvidék? Igen, valamiért otthonosabb érzésem támad, mint mikor északon járok. Fogalmam sincs, hogy mi váltja ki belőlem. Tán a táj jellege, vagy a levegő? Esetleg a benne élők hozzáállassa az élethez? Egyelőre nem vonok le semmilyen következtetést, hanem maradok a csendes megfigyelő körben, hogy tapasztalatom és tudásom növekedjen. Szeretem az újdonságokat, s mióta Veronia földjét járom, mindig belebotlok egybe. Nem mindenhol kap a sötét tünde új rejtett szépségeket, ezért folyamatosan vándorol. Ez vagyok én, egy vándorló holdpap, népének egy olyan tagja, akire egy napon felnézhetnek és akár fontos szerepet adhatnak a mindennapok folyamán. Jelenleg egy kisebb faluban töltöm az időmet, jobban mondva egy öreg gazda földjén. Dél lehet, így óvva magam forróságtól, egy öreg tölgyfa árnyékában találom meg helyem. Segítettem elvégezni a munkát, aminek helyébe kaptam szállást és ennivalót, ám ezzel egyetemben mostani állapotomban fáradt vagyok. A kulacsomért nyúlok, hogy pár korty hűs vízzel enyhítsem a szomjúságom, azonban a tekintetem kiszúr egy igazán különleges látványt, ami nem illik a környezethez és annak hangulatához.
Valamilyen alakok! S ha ez nem lenne elegendő hozzá, akkor a rendezettségük igazán meglepő, úgy mint a számuk. Tíznél elvesztem a fonalat, de ha saccolnom kellene, akkor ötven környékére tenném. Felállok a helyemről, s kezemmel próbálok segíteni a gyenge látásomon, hogy tisztább képet kapjak arról, hogy mi történik itt előttem? Vannak felszereléseik, amiben lehet élelem, némi meleg takaró és egyéb számukra fontos eszköz. Az egészben az a aggasztó, hogy teljesen egy csoportként viselkednek, akik éppenséggel tartanak valahová. A kíváncsiságom nem hagy nyugodni, ezért óvatosan közelebb húzódok hozzájuk, hogy élesebben lássam a részleteket, ellenben engem ne találjanak veszélyforrásnak. Új helyemről figyelem tovább a közösséget, miközben megerősítést kapok, hogy ezek egytől egyig démonok. Legtöbbje háborúhoz szokott alkattal rendelkezik, de ezen kívül vannak mások is, egyéb népből valók. Énekelnek, beszélgetnek és vannak akik csupán csendben haladnak a helyükön. Nem kockáztatom meg a testi épségem, ezért megelégedve a mostani őrhelyemmel addig vizsgálom őket, míg lehet. Úgy érzem, hogy bizonyos céllal haladnak egy irány felé, ráadásul ilyen mennyiségben. De mégis hová? Mit akarnak elérni itt délen? Vajon van fogalmuk arról a többi népnek, hogy itt ennyi démon mutatkozik meg? Érzem, hogy egy-egy vizslató démoni szempár rajtam megpihen, de ezen kívül nem történik semmi komolyabb, ami miatt aggódnom kellene. Hamar eltűnnek a láthatárról, így perceken keresztül elmélkedek a jövevényeken. Végül visszatérek az öreg paraszt földjére, hogy összeszedjem a szerszámait, majd elindulok a szálláshelyem felé. Visszatérek az elméletek világába, míg meg nem érkezem ahhoz a takaros és rendezett házhoz, ami egy élet munkáját hivatott megjeleníteni. Akárhová nézek, az csak a munkaadóm kitartását, odafigyelését és ügyességét hirdeti. Rögtön keresem a ház urát, akit megtalálok végül a szobájában. Látszik, hogy az évek kezdik kikezdeni, azonban ő makacskodik azok ellen. Ugyan már nincs ereje teljében, de attól függetlenül nem szívesen kapja tőle pofont az ember. Kezdenek ráncai lenni, amik csupán jobban kiemelik kemény és kalandos életútját. Kissé meg van görnyedve, ám fiatal korában szép daliás lehetett. Azon pillanatban érem utol, mikor a pipájával foglalkozik.
- Történt már itt olyan, hogy démoni egységek mozogtak ismeretlen céllal? – teszem fel a kérdést kíváncsian, arra várva, hogy megfelelő választ kapok rá. Hangomra megfordul az öreg, miközben pipájával foglalkozik még pár pillanatig. Párat pöfékel a levegőbe az idős paraszt, aztán megszólal.
- Há' előfordult mán' ilyen, de azért nem gyakori. Utoljára 805 nyarán láttam ilye'. Elég messze a következő település, most mán nem indulnak el, ha értelmesek egy kicsit is. Megnézheted mit akarna', engem is érdekel. – mondja egy picit nehézkesen, ám egyáltalán nem érthetetlenül. Türelmesen nézek a munkaadómra, annak ellenére, hogy a pipa füstjét felém küldi. Mikor sikerül felfognom az előzőeket, akkor ajkaim könnyedén formálják meg a következő szavakat.
-  Lehet, hogy a következő település messze van, de senkiben nem merült még fel a gyanú, hogy mit csinálhatnak itt ennyien? Biztosan van céljuk. S lehetségesnek találom, hogy az este beálltával tovább állnak. Az emberek többsége éjszaka alszik, s az éj leple alatt könnyebben rejtve maradhatnak. – fedem fel a belső világom véleményét, ami jelenleg kavarog bennem, mint a levesben a sok zöldség. Jó pár pillanattal később hozzáteszem az előzőekhez.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy elváljon útjaink, tán ha megtudom mit csinálnak küldök egy levelet. Megkaphatnám a munkámért a fizetséget? –  érdeklődöm, mert szerintem nem maradt mit elvégezni a ház környékén. A férfi felhúzza végül vastag szemöldökét, aztán megvonja a vállát.
- Ki tudja. De tegyen úgy, ahogy akarja, nem tartom vissza. – int közben komód felé. Én annak örülök, hogy elenged így indulok a mutatott bútorhoz.
- Vegyen el annyit, amit becsületes fizetségnek talál a becsületes munkáért. Se többet, se kevesebbet... Meg vigye a szalmakalapomat is, ebben a melegben kelleni fog, ha utazni akar.   – fordul el a pipás öreg, hogy némi füsteregetés után figyelmeztessen engem.
- Azért vigyázzon, a kíváncsiság megöli a macskát, lehet jobb nem belefolyni a démonok dolgaiba. Furcsa népek – közben én utasításának megfelelően cselekszem. Kiveszek annyi pénzt, amennyit én gondolok a munkáért, sőt valamivel kevesebbet, mert jelen helyzetben nem szorulok annyira segítségre. A többit meghagyom neki, hogy ha esetleg fel akar fogadni másik inast, akkor legyen miből kifizetni annak szolgálatát. A szalmakalap említésére odasétálok a tárgyhoz, majd a fejemre rakom.
- Köszönök mindent – ejtem ki hálásan a munkaadómnak, aki ételt, szállást és munkát adott nekem.
- Én ugyan nem vagyok macska, de nem is botor, hogy belekeveredjek a dolgaikba. Csupán figyelemmel kísérem őket, s lehetőleg értesítek személyeket a dologról. – aztán egy intés után magára hagyom az öreget, hogy a szobámba siessek. Nem vagyok ideges, sem pedig nyugtalan. Csak kíváncsi vagyok, hogy a démonok mit keresnek itt? Milyen céllal utaznak ezen a vidéken? Ki akarom deríteni, de csak óvatosan. Mikor megvagyok a cuccaim összepakolásával, akkor távozok a szállásomról, hogy vándorként folytassam az utat. A falu központja felé veszem az irányt. Fogalmam sincs róla, hogy tényleg megálltak a jövevények, vagy mentek tovább? Ha az utóbbi, akkor sietősebbre kell vennem, hogy beérjem őket. Egy kellemes ötperces séta után, a szalmakalapom takarásából pillantok meg pár démont, ahogy a házak árnyékában lelnek menedéket a napsütés elől. Nincsenek összetömörülve, sokkal inkább szét vannak széledve, ami megint meglep engem. Megpillantok egy magányosan ülő férfit, aki éppenséggel lehetne tudásdémon, hiszen jelenleg egy könyvet olvas. Nem érzek késztetést arra, hogy odamenjek hozzá beszélgetni, inkább a biztonság kedvéért ellenőrzöm, hogy hány fajtársa van a környéken. Percek múlva megállapítom, hogy összesen tízen vannak, szétszéledve. A másik jel pedig az, amit észreveszek, hogy a helyiek nyugtalanok az érkezők miatt, ám egyáltalán nem csinálnak semmit. Úgy döntök végül, hogy egyikkel sem veszem fel a kapcsolatot, inkább tovább megyek, hogy felmérjem a démonok létszámát, másod sorban jobb nekem csendes megfigyelőként követnem őket. A sétám során látom, hogy a többi a falú határában talált magának helyet. Tevékenykednek, s mozgásukból ítélve úgy vélem nem ez az első alkalom számukra. Én egy fás bokros részt keresek magamnak, mint egy búvóhelyet. Eszembe jut hirtelen, hogy egyik része a faluban tölti az idejét, addig a másik része a táborban tevékenykedik. Ennek fejében keresem meg a két pont közti lehetséges útvonalat. Ott elnyúlok a földön, aztán a szalmakalapom a fejembe húzva várakozok.  Úgy vélem, hogy lesz mozgás, leginkább a falu felől. Késő délután megtörténik a várva várt esemény, mikor a falubeli démonok csatlakoznak a többihez, ám vannak akik a táborból kerekednek fel és tartanak a település felé ismeretlen céllal. Van köztük pár kifejezetten jó külsejű, de ez most lényegtelen számomra, inkább a számbeli adatok érdekelnek.
Mivel eddig különösebbet nem tettem a henyélésen kívül, így most újult erővel indulok a faluba, hogy végre valahára utána járhassak a démonoknak. A főtérre érkezve a szemem segítségével keresem a démonokat, hogy merre lehetnek. Meglepetésemre egy sem tartózkodik kinn,  ezért taktikát változtatva úgy döntök, hogy embert fogok megkérdezni erről. Meg is pillantom az elsőt, ami nem túlságosan mutat józan állapotot, de ettől függetlenül reménykedve indulok felé. Az arcomra kiül a komolyság, mert elég fontos feladatnak tartom a helyzetet. Próbálom fontos személy látképét elültetni a másikban. Érkezésem előtt felnevet, sőt rám köszön.
- Jóóó estét, komám! – hallatja a hangját elég érdekesen, s bennem megerősítve azt a érzést, hogy ez az ember túl sokat ivott. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van az a alkohol szag, ami körülötte érezhető. Elfintorodok halványan, ám kellemes gesztust teszek, mert fejébe nyomom a szalmakalapom, amit kaptam.
- Az este még csak most kezdődik. – jegyzem meg a tőlem telhető legfinomabb hűvösséggel közölni. Uralom az érzelmeim, nem engedve őket, hogy felszínre törjenek. Abban reménykedem, hogy  az ember nem lopja el a drága perceim.
- Hát, nekem már kész van. – adja meg rá a választ, egy böfögéssel megtoldva.
- Mondja csak, van fogalma arról, mi folyik a falujukban? – lököm oda, mint egy kutyának a falat kenyeret, amire meglepően gyorsan válaszol.
- Nekem aztán semmi, én csak azt tudom, hogy nagyon jó bort mérnek itt... Maradtam volna még, csak kipenderítettek a kocsmából, mert rámarkoltam egy olyan jó bögyös maca seggére... Mit nem tettem volna vele, egek! – mondja teljesen beleélve, azonban ez a tény cseppet sem vidít fel.
- Nos, akkor keressen egy nyugalmasabb helyet. – ajánlom neki határozott hangnemben, sőt rögtön megjegyzem, mit sem törődve az érzelmeim kimutatásával.
- Inkább örüljön annak, hogy ennyire békések magával. Hallottam már történeteket arról, hogy valaki eme tett után elvesztette mindkét kezét. Szóval jobb átgondolni, hogy érdemes e alpári módon viselkedni? További kellemeset – lépek el tőle, s veszem az irányt a kocsma felé.
- He? – hallom mögöttem megszólalni a szerencsétlen alakot.
- Kötözködünk, kötözködünk? Baj lesz ebből, ha így haladsz. Ütök ám, de hirtelen! – toldja meg az előzőeket, ami szerintem olyan veszélyt jelent rám, mint mondjuk egy mókus próbálna meg legyőzni egy medvét. Végül maradnak pusztán a szavak, de a tett elmarad.
Mikor megérkezek a kocsmába, akkor az első lépésem, hogy alaposan körülnézzek démonok után kutatva. Igazi vidéki szeszbarlang, semmi csicsás dolog nincs benne. Döngölt padló van, szálkás asztalok és cseppet sem mondható el a székekről, hogy a kényelem, mint szó a készítőjénél felmerült. Nem kifejezetten a legrosszabb állapotban van, de egy igazi vándorban felmerül a kérdés, hogy tényleg leüljön egy asztalhoz ülni és végighallgatni a parasztok helyi problémáit. Egy pillanat erejére találkozik a tekintetem a hamisan játszó hegedűssel, aki lehet süket, vagy nagyon beletörődött abba, hogy képtelen normálisan megszólaltatni a hangszerét. A látképet a kövér kocsmáros tetézi, ami azt a érzetét kelti bennem, hogy ő él itt a legjobban a többiekhez képest. Ennek felében válik ő a célpontommá, de még kiszúrok pár benn tartózkodó alakot. Egy magányosan ülő férfit, s két nőt, akik egy-egy paraszttal beszélgetnek és iszogatnak. A pulthoz érkezve hangosan megszólítom a kocsma urát.
- Szebb estét – szólok hozzá, miközben úgy helyezkedek el, hogy senki se tudjon kicsúszni az ellenőrzésem alól. Nem szeretnék meglepetéseket.
- Mit csinálnak itt a falu határában a jövevények? – térek rá azon nyomban a lényegre, mert nincs ingerem bájcsevegni vele. Nem ismerem őket, így feleslegesen találom az időhúzást.
- Szép estét! Mit adhatok önnek? – fogad a maga módján a kocsmáros, aki egy zsíros bajszú parasztférfi, napbarnított arccal.
- Bah, tudom is én. Átutaznak gondolom, ennyit hallottam azoktól, akik a csapatból valóak. Ezen kívül talán az Isten se tudja – tolja egyből a képembe a választ. Előhúzok két érmét az első válaszért, aztán előhúzok még kettőt. egy darabig, méregetem a kocsmáros arcát, s annak szemét. A szavain töprengek, hogy további kérdést tehessek fel. Végül odatolom neki a kikészített érméket, de közben felteszek neki egy újabb gondolkoztató kérdést. Ő itt az úr, s biztosra veszem, hogy sokat látott már, főleg a mai nap folyamán.
- Esetleg tudna nekem előkeríteni egy olyan személyt, akik beszélgettek velük?   – sóhajtok egyet, de három másodperc után hozzáteszem.
- Azért az itteniek igen csak tartanak tőlük, láttam az arcukat. – fejezem be, mert van egy olyan érzésem, hogy ő sem fog tudni szolgálni részletekkel. A pultos mohón kap a pénz után, ám a második ajánlatomra megingatja a fejét és a következőt közli nekem.
- Sajnos nem megy. Aki beszélget velük, az most teszi, aki nem, az valószínűleg éppen szobán van. Miért nem kérdezi meg maga valamelyiket? Elég könnyű elkülöníteni a démonfattyút a többitől
Gondolkozom egy darabig a szavain, hogy végül a következővel rukkoljak elő.
- Jelenleg vannak a kocsmájában? – teszem fel a kérdést, miközben a tekintetem a szépséges teremtésre vetül. Eszembe jut a részeg alak, akit kipenderítették, mert nyúlkált. Egyáltalán nem találom vonzónak, tán azért, mert az én ízlésem megrekedt a tündék és sötét tündék között.
- Különben nyúlt már életében darázsfészekbe? – vetem oda a kocsmárosnak, hogy eme képpel érzékeltessem a fennálló helyzetet. Ő természetesen azon mód válaszol.
- Vanna, gondolom... De nekem mindegy, a feleségem megöl. – mondja nekem, azonban a tekintetem találkozik egy démonéhoz. Gyönyörű szőke hajú nő, vékony alkattal és formás keblekkel. Arányos kislányos arc és dús szempillákkal rendelkezik. Éppen egy paraszt férfivel beszélget, ám ennek ellenére a nő figyelme engem tüntet ki jóformán, nem a földtúrót.  Ha már így adódik a helyzet, akkor így eldöntöm, hogy oda fogok menni hozzá, de előtte még a kocsmárostól elbúcsúzok.
- A józan esze mit mond? Érdemes-e a csípéseket elviselni a tapasztalatért, vagy inkább jobb ha nem tudja az ember, hogy az milyen? – intek neki köszönésképpen, majd kihúzva magam, felveszem a kifinomult részem.
- Hát, aligha hiszem, hogy ezek a darazsak olyat harapnának, ami ne gyógyulna meg pár nap múlva…
Mozgásom könnyedén átáll a nemesek jellegzetes vonásaira és kifejezéseire. Út közben arra van időm, hogy átgondoljam a tervem, főleg ha komolyabbra fordul a helyzet. Mikor odaérek a szőke démon nőhöz, akkor szólalok meg hozzájuk.
- Kisasszony, csatlakozhatnék a társaságához?   – tekintetem közben félig a paraszton. Van olyan érzésem, hogy nem lesz elragadtatva tőlem. A nő felnevet a megszólítására, aztán a jelenlegi társaságára tekint.
- Ha Herr Kohl nem bánja... – ejti ki a bájos teremtés, azonban helybéli legény nem tűnik jókedvűnek. Megvonja a vállát és így szól.
- Mit bánom én... Hol is tartottam... Igen. Akkora Bika volt, hogy két ember se tudta megfogni, de jól megszorítottam, s visszacibáltam a karámig egymagam. – adja elő magát, mint valami nagy tett lett volna.
- Óóóh, valóban? Milyen erős lehet. – szólal meg a csábdémon. Mivel egyikük sem ellenzi, hogy helyet foglaljak, így a nő mellett kötök ki. Látom a paraszt nem tűnik vidámnak, de a nő annál inkább. Hallgatom a férfi meséjét, hogy miként cibált vissza egyedül egy olyan bikát, akit előtte ketten se bírtak. A szépség a történet közben többször odapillant rám.
- Ha akkora bika volt, mint mondja, akkor örülhetünk annak, hogy nem taposta agyon. Vagy esetleg ez amolyan kezesbárány bika lehet? Láttam már mindenféle nagy jószágot tartani, a legvadabbtól a legkezesebbekig. Szóval ha pusztán erejével szeretné lenyűgözni eme, kellemes illatos virágszálat, akkor a történetével van valami gond. – szólok közbe, ezzel megkérdőjelezve a paraszt állítását. Azonban a legény nem hagyja annyiban a dolgot, így feláll a helyéről és szavaival nekem ront, mint egy mérges bika.
- Te büdös hegyesfülő szenny, hogy merészeled? Azt akarod, hogy letörjem a füled? Még kételkedsz a történetemben? – felállok nyugodtan, miközben én is rápillantok a démon nőre, hogy viszonozzam az érdeklődési hajlamot. Végül odafordulok a paraszthoz, aztán hűvösen megjegyzem neki.
- Én csupán annyit mondok, hogy a történeted arra próbálod felhasználni, hogy lenyűgözd a kisasszonyt. A történetedben te vagy a hős, aki felérne egy bika erejével? Én nem rendelkezem olyan erővel, s te sem rendelkezel azzal. Így valóban kételkedem a történeted valódiságában. Vagy egy fiatal példányról van szó, vagy pedig egy jámbor bikáról, ami neked engedelmeskedik. S a fülem, köszöni szépen, de jól van a helyén. Esetleg meséljek én, egy igazi történetet? – mondom felé, amire a másik megint csak olyat tesz, amivel a saját esélyét ássa el jó mélyen a földbe.
- Mesélj ennek, te hülye elf pöcs! – hangzik tőle, miközben arcának vonásai cseppet sem szép képet mutat, ahogy az indulat munkálkodik benne. Ellép az asztaltól és egy nagy parasztlengőt indít felém. Nem lépek ki az ütése elől, csupán megvetem a lábam, s várom azt a félelmetes parasztlengőt. Meghagyom neki az első ütést, de ha verekedni akar velem, akkor gyorsan ráébresztem a kettőnk közti lényeges erőkülönbségre.
Erősen megüt a paraszt, sőt meglepetésemre a világból egy darabig nem észlelek semmit. Mikor megébredek, akkor teljesen máshol vagyok. Nincs zaj a környéken, ami kocsmára utalna. Ám ebben a helyzetben is csupán saját magam, s felszereléseim érdekelnek. Szemeim rögvest az ismerős formát kezdi el keresni, miközben a démonnő figyelme rám vetül és megszólal.
- Hát jobban vagy! Rettenetes egy bunkó barom volt az a paraszt, de ne aggódj, elláttuk a baját. Fáj valamid? Minden rendben – hangzik el tőle, azonban tőlem a következő kérdés hallatszik.
- A cuccaim megvannak? – teszem fel a kérdést, miközben a fejem tapogatom egy kicsit saját kezűleg.
- Meg, itt vannak a szobában. – adja meg a választ, ami kisebb nyugalommal tölt el. Kicsit később nézek bele a mély-lila íriszeimmel a vendéglátóméba.
- Hozzá vagyok szokva az ilyen helyzetekhez – mondom felé, de a nő közelebb húzódik, majd két kacsójával rákulcsol a kezemre.
- De most ne mozogj, pihenned kell! – szól úgy, mint ha javaslat lenne. Azonban itt nincs rendjén valami, mert én nem tudok a nyugodalomra gondolni.

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
A barakk kezd egyre élénkebb lenni, ahogy az újoncok kezdenek készülődni a reggeli gyakorlatozáshoz, a többség megkezdi a reggeli műszakját. Erre a kellemesen ismerős, bár a szokottnál kicsit hangosabb zajra ébred. A helyi barakkban mindig akad néhány szabad hálófülke, hogy z erre áthaladó, esetleg valamilyen hivatalos ügy miatt itt járó katonát el tudjanak szállásolni. Eltávon lévő katonáknak ritkán engedik meg, hogy ezeket az ágyakat használják, de Esbag kapitány elintézte, hogy itt alhasson a kényszer szabadság alatt. Olyan régen ment eltávra, hogy a felettese kénytelen volt parancsba adni a pár napos pihenőt. Tudta, hogy ha nem küldi el valahova jó messzire, akkor úgyse maradna nyugton, ezért futárként küldte Elethába, és itt kell letöltenie a szabad napjait. Ez már a második reggel, hogy ebben az ágyban ébred. Az ágyból felülve magára húzza kopottas fehér ingjét. Nadrágját, megszokásból nem veszi le miközben alszik, így sokkal hamarabb el tud készülni, ha szükség van rá. Sajnos ez a szokása meglátszik nadrágján is. A jó öreg csizmája az ágy lábánál várja, érte nyúl és elkezdi az amúgy hosszadalmas folyamatot, hogy végig feszesre húzza az erős inból készült fűzőt. Az évek rutinjának köszönhetően ezt is sokkal hamarabb megcsinálja, mint egy gyakorlatlan személy. Többen is furcsa szemmel néznek rá, hogy ilyenben jár, a jól megszokott keménytalpú, alacsonyabb szárú, masszívabb csizmák helyett. Ez is az ő sajátos felfogásából ered. Parancsnoka nem egyszer megfegyelmezte már amiatt, hogy ezt viseli, az előírt lábbeli helyett. Ez is azon szokásai közé tartozik, amit nem sikerült sehogy sem kiverni belőle. A magas szárú, puha csizma igaz, hogy nem védi annyira a lábat, mint merevebb társa, viszont ha az ember jól meghúzza a fűzőket, jobban tartja a bokát, és a talajt is jobban érezni benne, így halkabban és biztosabban tud mozogni. Miután végzett a csizma felvételével, odasétál a kis asztalhoz, amin ott ál az előző este bekészített korsó víz. Kiönti tartalmát a fa edénybe, majd megmossa arcát. A hideg víz kiűzi belőle a fáradtság utolsó szikráját is, majd a vastag, szürke szövetet félretolva, mely a hálófülke bejáratánál tölti be az ajtó szerepet kilép a folyósóra, amelyből mindkét irányba, mindkét oldalon hasonló fülkék nyílnak. Valamivel hátrébb van egy nagyobb terem, ahol sűrűn egymás mellett sorakoznak a priccsek. Itt Általában az újoncok alszanak, valamint azok, akik a környéken laknak, és itt csak a készenléti idejüket töltik. Megindul a folyosó másik végének irányába, itt kilépve a közös helységbe lép, ennek berendezése a katonai barakkoktól megszokott puritán étkező. Asztalok és padok tömkelege. A reggelesek és az újoncok már befejezték az étkezést, csak néhányan vannak itt, akik az épületben töltenek be szolgálatot, vagy esetleg épp nincs semmi dolguk. Átvág a termen, és belép a nagy bejárattal szemben lévő széles ajtón, mely a konyhába vezet, hogy körülnézzen, hátha össze tud szedni magának valami harapnivalót. A szakácsok már az ebéd előkészületein dolgoztak, mikor belépett a tálaló helységbe.
Ekkora dörömbölnek a hatalmas faajtón. A szolgálatos őr kiles az ajtó mellett kémlelő nyíláson. Odakint egy fiatal nő áll, olyan 30 év körüli lehet. Szemrevaló, de elf mértékeket tekintve nem különösebben szép. Fekete haja van, kék szemei, s vékony bőrpáncélt visel egy koszos fehér ing felett, melynek egyik ujja fel van tűrve, a másik egészen könyökéig takarja a kezét. Oldalán tőr. Jól láthatóan bérgyilkos lehet, ráadásul katonai, amit az ing nyakán lévő jelvényből lehet sejteni. Az őr kinyitja az ajtót, mire a nő megszólal.
- Jó reggelt katona. Lars Crescentet keresem.
Az ajtónálló gondolkodik egy pillanatig, majd behívjad elkiáltja magát.
-Larsdall! Téged keresnek!
- Hívd, be! - Jön a válasz a konyhából. - Reggeli közben elmondhatja mit akar.
Az ajtónálló betessékeli a nőt, majd becsukja utána a kaput. Majd egy könnyed kézmozdulattal jelzi a vendégnek, hogy üljön le ahova akar. A nő bólint, majd helyet foglal az egyik asztalnál.
Lars, a konyhából kilépve, egyik kezében egy fatányért, másikban pedig két korsót egyensújozva odasétál az asztalhoz, ahol egy nő ül. Lerakja a tálat, és a két, enyhe sörrel teli korsót az asztalhoz, majd vele szemben helyet foglal. Erre a nő kinyújtja felé egyik kezét, és bemutatkozik.
- Cecil Lockwood.
- Gondolom nekem nem kell bemutatkoznom. - miközben enyhén felemelkedve a padról kezet fog vele. Amint visszaül, Cecil elé tolja az egyik korsót.
- Nem, nem kell. - Válaszolja. Elereszt egy nagyon halvány mosolyt, majd a korsó sört elfogadja
- Miben segíthetek?
- Ha tudja, ha nem, elég sok szem figyeli. Azért jöttem, hogy közöljem önnel, hogy a vezetőség döntésének hála egy elég komoly megtiszteltetésben részesülhet, egy olyan feladat képében, melyet nem kaphatna meg bármelyik közkatona. - Belekortyol a sörbe. - Igazán köszönöm.
Néhány falat étel, és egy nagy korty sör közben, pár sanda pillantással végigméri, majd megszólal.
[color=#0099cc- Tudja, a parancsokat általában a közvetlen felettesemtől kapom. Mivel tudja bizonyítani, hogy a vezetőség küldte?[/color] - kérdi enyhén gyanakvó, de barátságos hangsúllyal.
- Sehogy, de azért remélem megbízik bennem. A seregből való vagyok én is, más századból. - Leteszi a korsót az asztalra  - Étkezzen meg kényelmesen. Miután végzett, jobban örülnék, ha sétálnánk egy kicsit a városhatárban. Nem kételkedek abban, hogy a bajtársai jól tartják a titkot, de abban sem, hogy részegen még a legolcsóbb utcai kurvának is elmondanak akármit.
Még egyszer végigméri,majd enyhe fejcsóválás és egy halk sóhaj után válaszol.
- Legyen. - Kényelmesen befejezi a reggelit, majd feláll az asztaltól. - Rögtön indulhatunk, csak egy pillanat, még magamra kapok valamit. - Az asztaltól felállva visszasétál a hálófülkébe, felcsatolja derekára kardot, majd magára kanyarítja földszínű köpenyét. Kifelé menet, megállítja az egyik szolgálaton kívüli katonát, akit az előző nap esti kis ivászatkor ismert meg.
- Most elmegyek. Ha nem üzennék pár órán belül, jelentsétek egy felettesnek, és hogy kivel mentem el. - Bök ki fejével a kint ülő nő felé, majd kisétál és megáll Cecil előtt.
- Mehetünk. - Jelenti ki nemes egyszerűséggel.
Az asztaltól felállva a bérgyilkosnő megindul az ajtó felé. Az kapun kilépve a válla felett hátraveti a kérdést.
- Ide valósi?
- Nem, csak az eltávomat töltöm itt.
- Akkor remélem nem sértődik meg, ha kiválasztom én a helyet.
- Ahogy önnek tetszik. - Intézi el a kérdést egy vállrándítás közepette, majd követni kezdi a nőt az egyik észak felé vezető úton, ami kivisz a városból.
- Akkor örülök, nem kívánnék túlzottan modortalan lenni vagy akármi...
Néhány perc céltudatos séta után kiérünk a lakott területről. A fák itt még torony magasan meredeznek az ég felé, a moha békésen pihen a gyökerek és kövek felszínén, miközben a gombák halvány derengésében fürödnek. a katonanő nekidől az egyik mohalepte fának, majd ujjait ropogtatva megszólal.
- Itt már nincs senki... Nem úgy tűnik, mintha a szavak embere lenne, én se vagyok az, a lényegre térek. Holnap reggel napkeltekor várom önt Eletha Északi kapujában. Testőrségi munkát kell végrehajtania. Két diplomatát és a sötételfek hercegnőjét kell majd védelmeznie. Elég kényes helyzet, minimális emberrel utazunk, hogy kevesebb figyelmet keltsünk.
- Értem. A hercegnővel, feltűnés nélkül... -a válaszból csak úgy csöpög a gúny. - És ha szabad megtudnom, mégis mennyi az a minimális ember?
- Pont emiatt szeretnénk egész kevés őrséggel utazni, hogy ne legyen mégis egyértelmű az egész. - A kérdésre egy kicsit gondolkodik, majd válaszol.  - Maga, én, két diplomata, a hercegnő, két másik bérgyilkos, akik nem közvetlenül velünk utaznak majd. Emellett érdemes tudni, hogy Őfelsége képzett harcos, így nem érdemes koloncként gondolni rá.
- Értem. - jön a válasz, egy rövid, de hosszúnak tűnő pillanat után. - És miért pont én?
- Tudom is én. - Vonja meg a vállát a nőt. - Talán jól teljesített valami feladatot, talán csak adni akarnak önnek egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, hogy többre hivatott, mint puszta határvédelmi feladatok... Akármelyik is, valaki kedveli a tiszti karból, s elég jó lehetőség ez a bizonyításra.
Kicsit eltöpreng a hallottakon, miközben lábával a földet piszkálja, a nőre néz és megszólal.
- Rendben. Akkor holnap hajnalban. Kell még tudnom valamit?
- Örülök, hogy így döntött, nem bánja meg. - A nő bólint egyet a kérdésre. - Elég komoly diplomáciai kérdésről van szó. A hercegnőt találkozóra hívták egy démonokkal folytatott tárgyalásra, ahol elvileg démonok esetleg betelepítését kívánják megvitatni, pont arra a területre, ahol ön dolgozik. Nekem kurvára nem tetszik ez az ötlet... De hát egy tárgyalást megér. Jó lenne, ha erről nem nagyon beszélne a bajtársaknak, nem biztos, hogy jó lenne, ha idő előtt elterjedne ez az egész bolondság.
- A Hellenburgi határ közelébe? - Kérdi fejcsóválás közepette. - Nekem sem tetszik... Így is akadnak gondok az emberekkel... De hát ez nem az én döntésem nem igaz? - néz a nőre, miközben kezeit kérdően felemeli. - És ne aggódjon, tudom tartani a számat.
- Igen. Nem is értem, hogy mi most hirtelen ez az egész... De nekünk nem is fontos, csak annyi a dolgunk, hogy figyeljünk a diplomatákra és Őfelségére. Nekik nem eshet bajuk. - Kicsit elhúzza a száját, majd ellöki magát a fától, s megveregeti Lars vállát, egy félmosollyal a képén. - Jól van, azt hiszem jól ki fogunk jönni.
- Az majd még kiderül. - válaszolja mosolyogva. - Remélem a többiek is hasonlóan gondolják. Ha nincs más, akkor ideje visszamennem.
- Nem, azt hiszem nincs semmi más... Öltözzön utazóruhákba, lehetőleg valamilyen köpennyel lefedve a páncélt. Ellátmányt kapunk majd útközben. - A nő habozik picit, majd int egyet, s lassan elindul visszafelé. - Akkor holnap reggel napkeltekor az Északi kapuban. Minden jót, Lars. Ne késsen!
Lasrdall még vár egy kicsit, töprengve a történteken. Mire elindul visszafelé, Cecilnek már a nyomát sem látja.
A barakkba visszatérve leveti köpenyét, felveszi régi kabátját, majd elindul a városba, ahol a napja nagy részét is a történteken töprengve tölti, miközben céltalanul sétálgat. Végül a dolgok többszöri átrágása után, késő délután visszatér a szálláshelyére. Beköszön az ellátóba, szerez némi páncélolajt, és ápoló kenőcsöt, hogy ismét rendbe rakja felszerelését. Igaz, ezt is rendszeresebben szokta megtenni, mint társai. De hát ugye, egy rendezett, jó páncél a katona életét jelentheti

Felhasználó profiljának megtekintése

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Gerard, Lia, Leo és Maria vígan bandukoltak az erdőben, egyenesen a torony irányába. Éppen a faluból jöttek, ahol előzőleg vásároltak egy-két apró dolgot.
- Lépj egy nagyot, kő van előtted! - utasította a láthatatlan démon a társát.
- Jól van, jól van...
Gerard annak rendje módja szerint átlépett a kövön. Nem igazán látta merre megy, mert sétálás közben egy könyvet olvasott így Liának kellett irányítania. Sajnos az elmúlt napokban elfelejtett bármi újat elolvasni így félő volt, hogy előjönnek az elvonási tünetei.
- Hé, Gerard - szólalt meg Maria - van egy bokor az utadban, menj balra.
A démonfiú reflexből a mondott irányba tartott. Sikeresen neki is rontott Leonak, aki éppen egy hordót cipelt a vállán. Maria élénk kacagása tette számára egyértelművé, hogy átverte.
- Mit pattogsz már megint, királylányka? - morogta a tünde.
- Háh? Kit neveztél te királylánynak, fatökű... - válaszolt a tőle megszokott undorodó, dühödt arccal, ami aztán egy szempillantás alatt váltott át egy gúnyos mosolyba - értitek? Fa!
Lia (miközben jót nevezett magában a csapat szokásos csipkelődésein) egyre csak az utat figyelte. Ekkor tűnt fel neki, hogy a házuk ajtaja nincs becsukva.
- Leo...Maria...ki a fene hagyta már megint nyitva az ajtót? - kérdezte a másik kettőt, mivel Gerard emlékeiből tudta, hogy nem ő volt.
- Rám ne nézz.
- Dettó...
Leo letette a földre a hordót. Maria egy óvatos mozdulattal a tőréért nyúlt, bár használni egyáltalán nem tudta. Gerard összecsukta a könyvet és előrenyújtotta a jobb kezét. Egy darabig csak leskelődtek, hátha valamelyik ablakon keresztül meglátnak valakit, majd összeszedve a bátorságát Leo belépett a toronyba, sarkában a másik két társával. Gerard az ajtóhoz érve pár lépést hátrált, nehogy egyszerre essenek bele valamiféle csapdába. Mivel egy lelket sem találtak a szobában úgy döntöttek, átfésülik az egész helyet alulról a tetejéig. Éppen a csigalépcsőn másztak felfelé afelé a sozba felé, ahol Gerard szokott olvasni...meg aludni, ha már nem bírja tovább.
- Te, ha csak a szél nyitotta ki az ajtót, én hülyét kapok. - mondta Maria.
- Persze, a szél fogta magát és eltolta a reteszt, majd vákummá változott és kihúzta azt a legalább harminc kilós fadarabot. - hangzott Liától az ellenérv.
- Amiket annak idején itt találtunk...én már semmin sem lepődnék meg. - vonta le a következtetést Gerard.
Végül aztán megérkeztek az említett szoba ajtajához. Minden normálisnak tűnt, egy gyertya nem sok annyi sem volt a folyosóról elmozdítva. Leo egy pillanatig habozott, majd kinyitotta a szoba ajtaját.
A szobában egy feltűnően díszes, kényelmes szék foglalt helyet, ami eddig nem volt ott. Az ülőalkalmatosságon egy apró kislány üldögélt, halvány ibolyaszín ruhában, mely egyértelmű nemesi eredetre utalhat, s hamvasszőke hajjal, mely szépen fésülve valahogy háta közepéig ér. Szemtelenül pillantott vissza rájuk, mint aki már-már sértődött, hogy nagy nehezen rátaláltak.
- Elég sokáig tartott, azt hittem sosem jössz már Gerard.
Ahogy végignéztek a különös kisugárzással bíró gyereken, Gerardnak egy pillanat alatt összeszűkültek a pupillái. Ezt történik akkor, amikor ő és Lia egy pillanat erejéig összehangolják az elméiket, hogy átlagos ember számára elképzelhetetlen sebességgel végigfussanak az összes emlékükön megpróbálva kideríteni, ki is ez a rejtélyes lány. Egy halovány emlékkép derengett neki egy fiatalról, de semmi több. Egy biztos: Lia már látta valahol. Hogy hol, s mikor, az nem lehetett annyira lényeges, mert a kedves démon arra nem vette a fáradtságot, hogy megjegyezze.
- Legközelebb ajánlani tudnám a kopogást. - fejtette ki a véleményét Gerard, miközben helyet foglalt egy íróasztal melletti széken - Halljuk: ki vagy és mi dolgod erre?
A csipkelődés megtette a hatását, abban a minutumban ahogy Gerard helyet foglalt, kibújt a szög a zsákból és egy szinte mérhetetlen mágikus aura árasztotta el a szobát.
- Lehetnél kicsit udvarisabb, elég sokat utaztam ide, nem volt egyszerű út, arról nem beszélve, hogy megtalálni sem volt olyan nagyon könnyű... És téged főleg nem, Li’adrynn.
Arcizma sem rendül a hihetetlen mágikus erő láttán, helyette mosolyogva legyint egyet. Könnyedén kiderült, miféle szerzet látogatta meg. Az már csak alátámasztotta az elképzelését, hogy a titokzatos lány ismerte Lia régi nevét, amit még démonként használt.
- Csupán csak az erődet akartam felmérni. Ha másnem, egy ilyen inzultusra megmutatja az ember, miféle is valójában.
Ekkor a szokottól eltérően Lia is megszólalt.
- Tőlem tanulta a kis cseles - mondta vidám, üde hangon - úgy látszik híre ment, hogy mégsem haltam meg annak idején...
- Jól tetted. Most pedig kezelj úgy, mint egy vendéget. Ne kelljen elmondanom mégegyszer.
Halványan elmosolyodik, de elég mű az arcán a mosoly, nem igazán tűnik úgy, mintha tényleg jól szórakozna.
- Nem ment híre, csak tudom. Amit tudnom kell, azt mind tudom.
- Örülök, hogy tisztáztuk. Nos akkor, ha nem bánod: "Üdvözlöm szerény hajlékomban. Jómagam Gerard D. Lawrenz volnék. Érezze otthon magát, kedves...?"
Lia valamivel kevésbé volt színpadias, mint társa.
- Akkor azt is tudod, mi az mit tudnod kell? - próbálta egy régi paradoxonnal összezavarni, amit a tudásdémonok gyakran emlegettek egymás közt. Általában csak azok szoktak rá helyesen felelni, akik már értek eleget, hogy mögé lássanak az efféle rejtvényeknek. A lányka válaszul elégedetlenül szuszog fel, nincs ínyére a szemtelenség. Kihúzza magát, majd karjait keresztbe teszi.
- Azt nem ártana tudnom, hogy miért is vagy ilyen szemtelen Lilithyra előtt. Úgy hiszem, nem vagy tisztában vele, hogy miféle megtiszteltetésben van részed, s hogy kivel van dolgod. Valami édeset akarok!
A név felszínre hozott pár másik emlékképet Liában. Annak idején sokat hallott egy újonc démonról, aki bár rangban vele volt egy szinten, a legtöbben egyetértettek, hogy ennél sokkal magasabbra fog jutni. Még a démonok közt is különlegesnek számított. Lia egyszer látta egész életében, de akkor is éppen csak egy pillanatra. Akkor ott nem látszott rajta, hogy annyira különleges lenne, így nem is kerített túl nagy feneket a dolognak. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
- Lilithyra? Te vagy az a Lilithyra? - kérdezte tágra nyílt szemekkel a lány. - Erre nem számítottam...
Marianak nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, miért látogatta meg őket a lány.
- Na jó, magatokra hagylak titeket, még el kell intézzem a leltározást.
Azzal megragadta Leot a hajánál fogva és kisomfordált vele a szobából. Miután az ajtó halk koppanással becsukódott, Gerard úgy ítélte meg semmi további akadálya, hogy arról beszéljenek, amiért a démon meglátogatta őket.
- Szóval nehéz volt idetalálni? Dicséretes, tényleg jó helyet választottam magamnak.
Eközben egyik kezével óvatosan odanyúlt az asztal fölötti szekrényhez. Finoman megkopogtatta a szekrényajtó szélét, mire az halk kattanással kitárult. Sajnos még nem volt ideje a romos épületben kicserélni a szekrény zárjait, ezért csak így lehetett kinyitni az ajtók egy részét...meg még karddal, ha nagyon ideges az ember.
Gerard elővett egy nagy kancsót és egy üveg lekvárt a szekrényből. Általában nem sok időt tölt evéssel, hogy az ideje teljes egészét ki tudja használni, a dolgozószobájában érkezik. Ezután elővett az asztal egyik fiókjából pár szelet kenyeret és megkente őket. Majd egy másik fiókból elővarázsolt két poharat és mindkettőbe töltött a kancsó tartalmából. A kancsóban egy hígan folyó, áttetsző folyadék volt: víz. Gerard sajnos nem bírta az alkoholt, így egy komolyabb beszélgetéskor általában bor helyett forrásvízzel kínálja meg a partnerét, amennyiben annak nincs ellene kifogása.
- Látom te sem voltál rest az elmúlt években. - mondta Lia, miközben társa odanyújtotta az egyik kenyeret és az egyik kupát a másik fiatal démonnak.
- Rajtunk kívül nincs is már itt senki. - folytatta Gerard - nos, ha jól sejtem nem azért tiszteltél meg a jelenléteddel, hogy Lia nyomára akadj?
Szótlanul várakozik a lány, végül egy kis elégedettséggel kihúzva magát. Végre elismerték, ha nem is túlzottan, de legalább megadták a neki való tiszteletet.
- Ideje volt már, nagyon is. - jegyzi meg, majd felemeli a kenyeret a lekvárral és harap belőle egy nagyot. Semmi aranyos sincs benne, ha lehet, inkább állatias - És ennek is. Azt hinné az ember, hogy több vendéglátásban részesül egy magamfajta... nem is fontos.
~ Kíváncsi vagyok, milyen magasra jutott a kis Lilithyra...
~ Hát, azt tippelném, azóta a hadvezérek közt is megjegyzik a nevét.
Leteszi a kenyeret, majd kezeit keresztezve szólalt meg.
- Tudod, hogy mivel fizette Dél azt, hogy a démonok az oldalára álltak a Holtmezei csata során?
Kortyol egy nagyot a boroskupában lévő vízből, miközben hallgatja a parányi démont, ahogy belekezd a mondandójába. A kenyér kettéharapása láttán akarva akaratlanul Lia jutott eszébe, amikor még arra tanította, hogyan használja fel az amulett erejét. Durva, erőszakos...azok a régi szép idők!
- Egészen idáig abban sem voltam biztos, hogy valóban Délt támogattuk. Valami nagyon értékeset kellett ígérniük, ha hajlandóak voltunk belebonyolódni az emberek vitáiba. De sajnos akkor még azt sem tudtam, melyik irányba olvassák a pecséteket...
- Nem baj, a gyors fejlődés magában is dicséretes tény. Talán le kéne vágnod egy keveset a nyelvedből, s akkor elégedett is lennék... de nem fontos -  ekkor a pohárért nyúlt, kicsit ivott a vízből, látszólag csalódik, de nem teszi szóvá  - Dél a segítségért földet adott, egy területet, ahol élhetnek démonok, akár emberek között is. Ez persze egyébként sem ritka délen, sokakat megtűrnek arrafelé, de ilyen mértékű betelepítésre még nem volt precedens... Nem monstanság. Zűrös kis városok a démonlakta helyek, de a Démonkirály elégedett a végeredménnyel, akkor pedig én is.
Gerardnak nevetni támadt kedve, de inkább csak kuncogott egyett. Eszébe jutott, hányszor halt már meg kis híján, mert nem tudta megzabolázni a szavait. Aztán eszébe jutott, hány ellenséget győzőtt már le úgy, hogy elterelte a figyelmét a nem éppen kedves gondolatai hangoztatásával. Hogy mit kellett volna válaszolnia, arról fogalma sem volt. Talán érdemes lett volna hangnemet váltania, de Lilithyra nyilván könnyedén átlátott volna rajta. Az is egyértelművé vált számára, hogy a lány nem szereti, ha kisgyerekként kezelik. Lia meg is nyugtatta gondolatban, hogy ezzel ő is így volt annak idején.
~ Hm...tényleg van pár közös vonásotok.
Ezek az ötleten felbuzdulva hát azt válaszolta, amit Liának válaszolna, ha vele beszélgetne.
- Így utólag már nem érnék vele semmit, egy tapasztalt démon könnyebén átlátna rajtam. - válaszolta a tőle megszokott bájvigyor helyett egy őszinte pillantással - De jó démon holtig tanul...esetleg egy kupa bor tetszetősebb volna? - kérdezett rá, hátha azzal eléri, hogy kicsit közvetlenebb legyen a nemrég feltűnt felettese.
Közben el is hangzott a kérdésére a válasz. Dél valóban nagy áldozatot vállalt a démonok szövetségéért cserébe, ráadásul egy semleges övezet remek kezdet a démonok szétszórt népeinek egyesítésére is.
- Jó üzletnek tűnik... - vonta le a következtetést Gerard.
- Ez tényleg nagyon nagy ajándék - helyeselt Lia - és Délnek sem túl nagy áldozat azért cserébe, hogy megnyeri a háborút.
Ám mégis ott volt az a zavaró tényező...
- Milyen kár, hogy a csatával nem értek el semmit. Így már nem érte meg nekik annyira...
- Nem, ez jó lesz. Nem szeretem a bort, bolonddá teszi az embert és nem tud értelmesen gonolkodni tőle. Elég nagy hiba egy démonnál.
Harap még a kenyeréből, látszólag a lekvárral nincs baja, ha a borral igenis.
- Legalább valamiben egyetértünk. - válaszolta mosolyogva.
~ Érdekes. Eddig azt hittem, engem csak azért bolondít meg a bor, mert ennyire fiatal maradtam. Úgy látszik, a fiatalnak látszó démonok teste mégsem különbözik annyira az enyémtől.
- Hát, mi megtartottuk az ígéret részét, ők is. Így fair, azt hiszem, nem is volt ebből perpatvar. A Déliek olyanok amilyenek, de legalább a szavukat tartják. – rövid időre abbahagyta a beszédet, hogy megköszörülje a torkát. Nem egyészen olyan gesztus, amit egy gyerektől várna az ember. - A lényeg, mindenesetre az, hogy mától démonherceg vagy, a Démonkirály felfigyelt a munkásságodra, s ha nem is elégedett teljesen, úgy véli, hogy jó szolgálatot tehetnél számunkra. Az pedig, hogy méltó vagy-e a szerepre, most derül ki. Gondolom ismered az elfek és démonok kapcsolatának zsigerből fakadó állapotát, nemde?
Kicsit csalódott lett, amikor meghallotta, hogy híre ment a munkásságának. Úgy szerette volna, hogyha ismeretlen marad a világ színe előtt egésznek addig, amíg el nem éri azt a szintet, amit annak idején Lia képviselt. Ennek ellenére benne volt a pakliban, hogy idő előtt feltűnik más, magasabb rangú démonoknak az ereje.
- Eszerint Őfelsége céljai nagyjából azonosan az enyéimmel. - vonta le a következtetést, mivel eddig teljes egészében a saját belátása szerint cselekedett - Ennek örülök, mindig is féltem, hogy szerzek egy ellenséget a személyében.
Lassan kezdett kibújni a szög a zsákból. A tündék minden kétséget kizárólag utálták Gerard fajtáját. A mai napig emlékezett rá, hogy korábban jégmágusnak adta ki magát, csakhogy nem keltsen feltűnést egy tünde íjász előtt. Szerencsére, mivel a hegyesfülűek rúna nélkül is képesek az elemeket megidézni nem tűnt fel neki, hogy ő maga is anélkül használja a jégmágiát.
- Azt hiszem hálát kell adnom Lucifernek, hogy a tündék közül alig páran sajátították el a démon-érzékelést. – válaszolt egy emberek körében gyakran használt szállóige „démonsított” változatával.
- Lucifernek? – nézett rá vissza felvont szemöldökkel - Nem fontos. A lényeg az, hogy egy fontos feladat a tiéd, korábban már küldtünk üzenetet az elfeknek egy tárgyalás lehetőségéről, s nyitottnak tűntek magár a tárgyalásra. Gondolom nem kell nagyon elmagyaráznom, mit is szeretnénk elérni: A Nebelwald egy rossz környék, de a sötételfek nagyszerű esetleges szövetségesek lehetnek, s jó lépés feléjük nyitni, hogy később az elfekhez is tudjunk. Kétszáz démont szeretnénk letelepíteni egy faluba a Nebelwald határában, cserében a határőrzési feladatokért, amit ott végrehajthatnának. Diplomáciai kérdés, komoly diplomáciai kérdés.
- Felettébb érdekesen hangzik... - válaszolta széles mosollyal az arcán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy annak idején Lia is kapott hasonló feladatokat az akkori királynőtől. Igaz nem egészen diplomácia volt, de a feladat lényege nem változott: elérni, hogy más fajok képviselői barátként tekintsenek rád. Nebelwald hallatán el is gondolkozott még egy érdekes dolgon.
- A sötételfek is magukban hordozzák az Átkot....mégis részesülnek az isteni erőből a hold által. Érdekesen hangzik, nemde?
Majd vett egy mély levegőt és visszaterelte a beszélgetést annak eredeti témájához. Lilithyrát látszólag nem igazán érdekelte a Hold mágiája.
- A határőrzés valóban nem lenne nagy áldozat azért cserébe, hogy lakóhelyet kapnánk. Okos üzletnek tűnik. Armin Fairlight kinyilvánította már a véleményét ezzel kapcsolatban? - kérdezte pusztán kíváncsiságből. Ismerte személyesen is a herceget, olyan embernek...elfnek tűnt, aki hajlana egy ilyen szövetségre.
- Nem tudunk róla igazán, de mint mondtam, az elfek nem zárták ki a tárgyalás lehetőségét. – egy pillanatra abbahagyta a beszédet úgy látszott, mintha erősen gondolkozna, majd foyltatta - Emellett úgy hiszem, hogy nem ő fog utazni személyesen, sokkalta valószínűbbnek tartom, hogy a hitvese, a sötételfek mostani hercegnője, Lady Loreena. Komoly diplomáciai egyéniség, többször is bizonyította már a szerepét a birodalmak kérdésében... többekközött Hellenblat esetében. Ott lesz a találkozó, megismerheti, hogy milyen is egy egységes, békés település képe, ahol a katolikusok és a protestánsok megélnek egymás és az elfek mellett. Elég jó semleges terület már csak egy probléma van.
- Talán hogy mi nem vagyunk ott? - kérdezett rá kíváncsian.
- Ez se segít... de emellett most inkább arra céloztam, hogy ha kitudódik esetleg, hogy mégis mit szeretnénk tenni, nem biztos, hogy a maradibb sötételfek nem ellenkeznének a helyzet ellen, s ennek hála egy kifejezetten jó célpontnak tűnhetsz majd egy-egy bérgyilkos számára. Mocskos és mocsaras  Nebelwald, akik ott laknak, azok se mindig jobbak a területnél. Nem kételkedek benne, hogy akadna olyan fejvadászok, aki meg kívánna ölni téged, lehet olyan is, akit felbérelnek – ekkor egy színpadias mozdulattal összetette egy kissé a kezét - Szerencsére felbéreltem egy bérgyilkost, aki szívesen kivájja a fajtársai szemét... de azért mégis jobb lesz, ha résen vagy egy kissé. Kár lenne diplomáciai perpatvar lehetősét fokozni, arról nem is beszélve, hogy neked sem kár, ha nem halsz meg.
- Az már igaz, nem sok kedvem van a pokolra kerülni.
Talán a kedves tábornok tudott Lia létezéséről, de nem volt korántsem biztos hogy tudta, maga Gerard eredetileg nem is volt démon.
- Akkor ha jól értettem semmi más dolgom nincs, csak megegyezni a Fairlight családdal, megkötni a szerződést és közben lehetőség szerint nem otthagyni a fogam?
- Egész pontosan, ennyi lenne a feladat, semmi más. Mármint, hogy közben mit csinálsz, édes mindegy, csak arra emlékezz, hogy most követként mész, nem magánemberként. Ha valami kárt okozol, valakit meggyilkolsz, arról a démonok tehetnek, nem te... ezt pedig gondolom nem kell mondanom, hogy nem akarjuk.
A fiú legyintett egyet. Már egyszer említette, hogy nem áll szándékában a királyt és az összes hadvezérét magára haragítani.
- Még ha háborúdémon lennék...azért a "jogos önvédelem" lehetőségét fenntartom magamnak.
Ismét magához vette a korsót és belenézett. Már alig volt benne egy hajtásnyi forrásvíz. Kár érte, pedig igazán ízletes volt.
- Már az idejét sem tudom - mondta Lia merengő hangon - mikor dolgoztam utoljára Őfelségének.
Gerard megejtett egy apró kacajt. Valamiért nagyon izgatott lett, amiért személyesen a démonok vezérétől kapott megbízatást. Vilgá életében úgy volt vele, csak púp lenne a hátára bárki, aki utasításokat osztogat neki. De kénytelen bolt belátni, hogy ezzel sok lehetőség nyílik meg előtte. Úgy gondolta, erről az érzésről leginkább Lia és az ő emlékei tehetnek.
- Akárcsak a régi szép időkben! - mondta, majd felemelte a korsót, hogy koccinthasson Lilithyrával.
A hadvezér csak nézett előre, a korsót fürkészve, majd elsóhajtotta magát, s megfogta a saját kelyhét, a lehető legkisebb felülettel ugyan, de odaérintve a másikéhoz.
- Jól van. Utazunk, egy darabon egy irányba ráadásul. Eiburg a célpont, ott találkozunk majd a bérgyilkossal. Van kérdésed?
Majd Gerard válaszát meg sem várva elindult lefelé.
- Természetesen. Mi a kedvenc itókád? - mutatott a kancsó fülére lefelé sietve - Amíg mi odaleszünk „démonkodni”, a társaim szereznek belőle. Van egy olyan érzésem, hogy fogunk mi még ebben a szobában diskurálni.
- Kamillatea, azt kedvelem a legjobban. – egy harapásra bevágta a maradék kenyeret, majd hezitálás nélkül elindult a torony aljába.
Hosszú léptekkel megy utána, így valamennyire tudja a tempót tartani, mivel szerencsére magasabb nála. Kifelé menet még odakurjant Leona és Mariának, akik valahol a pincében sertepertélhetnek.
- Hé! Szerváljatok valahonnan kamillát, meg olyan kis fémből készült cuccot, amiben vizet lehet forralni. Elmentem „démonkodni”!
Mire utolérte, a lány már kint várakozott, egy méretes kőgólem tetején ülve, vállán az esernyőjével, ami megvédte a tűző nap sugaraitól. Mikor Gerard kiért, egy pillanatra beteríti őt a kőgólem árnyéka. Meglepetten forgatja a fejét jobbra balra, úgy emlékezett rá, hogy kint hétágra süt a nap. Aztán persze észrevesz a nem éppen hétköznapi szállítóeszközt.
- Elférek a másik oldalán? - kérdezte reménykedve.
A lány odafordította a tekintetét szemeit, majd vállat vont. Amennyire látható volt, nem nagyon ellenkezik ám nem is segít abban, hogy bárki felmásszon a gigászi lény hátára. Szerencsére a fiút sem olyan fából faragták, hogy ne tudná feltalálni magát. Kis ideig koncentrál, majd elrugaszkodik a földtől. Az ugrás előtt a testén különös pecsétek jelentek meg, amiknek köszönhetően messze magasabbra ugrott, mint az átlagos ember...vagy akár démon. Ezután gyorsan megidézett egy árnyékból font kötelet, ami rátekeredve a monstrum vállára tökéletes körülményeket biztosított a maradék pár lépés megtételéhez. Még fel sem ért, mikor a szörnyeteg nagy, erőteljes léptekkel megindul az erdő szegélyének irányába...

Felhasználó profiljának megtekintése

Feline Aiedail

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Nagyot nyújtózik az egyébként egészen kicsinek számító sátorban, aminek nyitott ajtaján besüt a kellemesen melengető napfény. Madarak és fák hangjára ébredt ma is, mint a legtöbb esetben. Nem rajong az ötletért, hogy városi fogadóban aludjon. Ha azzal még nem is számolna, hogy mennyi fölöslegesen elköltött pénzébe kerülne, akkor sem tudna nyugodtan aludni, egy zajos, büdös, emberektől hemzsegő épületben. A természet közelsége nyugalommal tölti el, itt mindig tudja, hogyha közeledik valaki, akinek nem éne itt lennie. Az állatok jelzik. Nem neki, egymásnak. De ha az ember eléggé sokáig figyeli őket, megtanulhatja, hogy melyik hangjelzés mit jelent. Feline-t csak az a hang érdekelte, amelyik veszélyre figyelmeztet, de ilyet most nem hall. A nyújtózkodás befejeztével fürgén kel ki a sátorból, majd egy kis tálba vizet önt a tömlőből, és sietősen megmosakszik. Gyors mozdulatokkal felkapkodja magára a ruháit, és gyakorlottan, pár perc alatt elpakolja az összes holmiját a málhájába. Kivételesen a városka felé veszi az irányt, valamiféle reggeliért, hogy mihamarabb nekiindulhasson az Einburgba vezető úton. Amúgy sem árt, ha erre a három napra feltölti a készleteit. A halvány szőke gyermeknek tűnő lény, valószínűleg démon szavai alapján úgy gondolja, hogy nem lehet hosszabb az út ennél az időintervallumnál, mert akkor nem akkorra tette volna a találka időpontját. Nem pazarolja az idejét, szinte körbeszalad a piacon, hogy megvegye azt a néhány dolgot, amire szüksége lehet, és feltölti a vizes tömlőit is. Ilyenkor azért tudja sajnálni, hogy túlságosan pancsolós egy nomád életmódot folytató selfhez képest, de a munkája is megköveteli a tisztaságot, így egy röpke gondolatfoszlánynál nem is pazarol rá többet. Az első kofától megérdeklődi, aki hajlamosnak tűnik a beszélgetésre, hogy merre találja Einburgot, aztán el is indul Dél- Délkeletirányába. Az útja mondhatni eseménytelenül telik. Keveset pihen, sokat gyalogol. Éjszakára sem áll meg, csak néhány órára, mondhatni egy gyors alvásra. Ezzel sikerül is a második nap estéjén megpillantania a város fényeit. Sietősebbre fogja a lépteit, mert ma este fürödni is szeretne, és tart tőle, hogy éjszakára bezárják azokat a hatalmas kapukat, amikről eddig fogalma sem volt. A furcsa, fallal körülvett tábort, amennyire lehet elkerüli. Nem tudja kik vannak ott, de jobbnak tartja elkerülni őket. A város egy hatalmas erőd, Feline pedig reméli, hogy nem csak katonák lakják, mert azokat nem kedveli túlzottan. A városba beérve, kiszúrja az első kocsmát, szerencséjére köze esik annyira a bejárathoz, hogy ne legyen ideje eltévedni. Sok időt nem tölt el bent, mert elég hamar világossá válik a számára, hogy itt bizony nem adnak neki szállást. Ehelyett inkább elnavigálják az Unott Üszőhöz címzett fogadóba, az egyetlenbe, ami a városban van. Hálája jeléül fizet egy sört, és barátságosnak mondható összegű borravalót hagy, mielőtt távozik. Előnyére válik, hogy jól lát a sötétben, így nincs is más dolga, mint számolgatni a sarkokat és kanyarokat. Hamar meg is találja a fogadót, így habozás nélkül lép be. Szokásos kocsmahangulat uralkodik bent, így talán ő sem fog feltűnni senkinek. Kér magának egy szobát, ahová rögtön be is tér, hogy lepakolhasson, majd a fürdő meglátogatása után le is dől a puritán kis priccsre. Nem bánja a fényűzés hiányát, nincs rá szüksége. Jobban kedveli az egyszerű dolgokat. Meglepően hamar hull álom a szemére.

Az ébredező város zajára ébred, s kinézve az ablakon meg is állapíthatja, hogy tényleg egy katonavárosba hozta a balszerencséje, és annak a bosszantó kis démonnak az utasítása. Beletörődve a rossz választásba megmosakszik, és lebaktat a lépcsőkön, hátha hozzájut némi reggelihez. Hozzájut. Kap egy jó tál húsos kását, mellé persze sört rendel. Leül az egyik végtelen hosszúságúnak tűnő asztalhoz egy olyan helyre, ahonnét jól rálát az ajtóra. Nagy bánatára nem tud a helyéről mindent szemmel tartani, eléggé idegesíti, hogy a kocsmárosnak háttal van, nem szereti, ha bárki van a háta mögött, de ezen most nem lehet segíteni. S habár a szokásos egyszerű utazó ruháját viseli, a már most kocsmában lebzselő férfiréteg mégis nyálcsorgatva bámulja. Egyszer lopva végigtekint magán, hogy hátha véletlenül rossz ruhát vett fel, de nem. Tovább nem nagyon foglalkozik velük, inkább a reggelijére figyel. Az ételre nem lehet túl sok panasza, ha csak az nem, hogy két, nálánál háromszor akkora férfinak lenne megfelelő ez az adag. Ő két napig enné, naponta háromszor, mire elfogyna. Szinte fel sem tűnik a tálból hiányzó mennyiség. Már csak turkál benne, kortyolgatja a sörét, és figyeli az ajtót, miközben az összes izma feszül, ugrásra kész. Szerencséje van, hogy ilyen korai az óra, mert ebben az időszakban még nem bátorodtak fel sem a parasztok, sem a katonák, mint este tennék. Még nem megfelelő az alkohol bevitt mennyisége. Amit Feline inkább csak megfigyelni tudott eddig, mint megérteni. Neki mindegy mennyit iszik, eddig még közel sem sikerült jutnia ahhoz az állapothoz, amiben ezek itt minden este leledzenek. Meglepő módon öröm, és megkönnyebbülés árad szét az bensőjében, mikor megpillantja a démonlányt, a mögötte belépő férfival egyetemben, aki minden bizonnyal az a diplomata, akit kísérnie kell majd. Félretolja a tányért, és megbízója felé int a sörös korsóval köszöntés képpen. Nem hitte volna, hogy egyszer még örülni fog nem is egy, de rögtön két démon társaságának. Ha másra nem is, de arra mindenképpen jó a jelenlétük, hogy lekoptassák róla a nyáladzó tekinteteket. Ahogy megérkeznek a hosszú asztal azon részére, ahol ő ül, a „kis”lány felnéz társára, mielőtt helyet foglalnának.
- Kérlek, hozz nekem valamilyen teát! – csak ekkor néz Feline-re - Örömmel látom, hogy megjelentél Blue. Reméltem, hogy nem hagysz cserben. – Kísérője olyan arcot vág, mint aki nehezen állja meg, hogy válaszoljon, de végül csendben elsétál a pultig.
- Nem lett volna rá okom. Pénz beszél, kutya ugat. Mi pedig megegyeztünk.
- Tökéletes. A pénz szentsége az egyetlen szentség, amire egy embernek van szüksége, nemde?
- Nem tudom, csak kevés ember van, akivel egy nyelvet beszélek - mosolyodik el - én self vagyok. – csapja le a magas labdát, amiről tudja, hogy nem feltétlen volt jó ötlet, főleg a lány szemforgatását látva, de a kísértés túl erősnek bizonyult. Ezalatt az idő alatt a férfi elintézte amire megkérték, és visszaér hozzájuk.
- Nemsokára érkezik.
- Köszönöm. Mint láthatod, őt kell megvédened. – ezúttal jobban megszemléli a férfit, vagy inkább fiút.  Így közelebbről megnézve egészen fiatalnak tűnik ő is, de hát démonokról beszélünk, több, mint valószínű, hogy sokkal idősebbek nála mind a ketten. Pont olyan hátborzongató aura is veszi körül a férfit is, mint a lányt. Feline életösztöne automatikusan kapcsol be az érzésre, tudja, hogy nem szabad alábecsülnie a képességeiket.
- Üdv, hívj csak Blue-nak. - hajt enyhén fejet.
- Részemről a szerencse, Ge.... – akad meg pár pillanatra. Feline elmosolyodik a hirtelen észbekapáson, azt hiszi, hogy a démon most talál ki magának valami álnevet. - Részemről a szerencse  Gedeon La'-Demethron volnék, az emberek közt, mint Gerard D. Lawrenz váltam ismeretessé. - hadarta el a két nevét minél elegánsabb, csicsásabb módon ezzel erősítve Feline-ben, hogy ebben a rétegben kénytelen lesz hozzá szokni az ilyen fellengzős és teljesen felesleges marhaságokhoz. Gondolatait csupán fél szemöldökének felvonásával jelzi. Azt mindenesetre nem bánta meg, hogy a Silvertől kapott nevét használta. - De ez neked olyan sokat nem számít. Jobban preferálom a második nevemet. - tette hozzá még. A lány némi láblógázás után felpattan, Fel meg merne esküdni, hogy végtelen unalmat vélt az imént felfedezni a démon arcán.
- Kicsit távozom, eszembe jutott, hogy meg kell látogatnom valakit itt. Kérlek, vigyázzatok a teámra. Azt javaslom, ismerjétek meg egy kissé egymást, fontos lehet, hogy ha nem egy ismeretlennel kell utaznod.
- Nos, akkor mit szeretnél,m hogy szólítsalak? – fordul Law felé, a lány távozása után.
- A Gerard megteszi. - mosolyog rá barátságosan - ha szeretsz becézgetni, azt sem bánom.
Egy bólintással nyugtázza a választ, de nem tudja hogyan is kéne hirtelen erre a badarságra reagálnia. ~Nem vagyunk játszó pajtik~ születik meg az első gondolat a fejében, de ezt nem mondhatja annak a démonnak, akivel éppen készül együttdolgozni. Néhány másodpercnyi gondolkodás után elnyom  egy sóhajt és nyíltan kertelés nélkül támad.
- Mit szeretnél? Játsszam a szerepem, legyek "simulékony”, vagy inkább teljes őszinteséget vársz tőlem?
- Örülök, hogy ezt kérdezted. – rendületlenül mosolyogva - a teljes őszinteség mellett érvelek.
- Rendben, akkor őszinte leszek. Nem vagyok az a barátkozós típus, de hasznos ötlet, hogy megismerjem a szokásaidat. Új szerep ez számomra, még soha életemben nem kellett valakinek megvédenem az életét, de annyit elmondhatok, hogy első körben egy bérgyilkos ki fog figyelni, napokon keresztül, lehet, hogy már most is ezt teszi, én ezt tenném. Ha megengeded, javasolnék is valamit. És persze kérdezz nyugodtan. Amíg megfelelően kérdezel, válaszolni is fogok, őszintén.
- Azzal nem lesz gond, ismerem az (érzékeny pontokat) illemet. - válaszol nevetve. - egy-két jó tanács valóban jól jönne.
- Nem illemről van szó. De nyilvánvalóan nem fogok bármilyen kérdésre válaszolni. - kicsit megenyhül, egy halvány mosoly is kerül a szája sarkába - gondolom, azt fölösleges javasolnom, hogy szerezz be egy ételkóstolót, már biztosan szert tettél egyre. A következő ötletem pedig az lenne, hogy találj ki nekem egy szerepet. Nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy mi vagyok én melletted és miért.
- Ételkóstolónak téged képzeltelek el, ha jól tudom a Köderdeieknek van valami különleges adottságuk a mérgekhez... - kis szünetet tart majd folytatja - Alibit többet is tudnék mondani: feleség, tanácsos, varázslóinas, esetleg egyszerű szolgáló. Neked melyik a legszimpatikusabb?
- Nem jó ötlet. Rám alig hatnak a mérgek, ráadásul nem is vagyok elég képzett hozzá, arról nem beszélve, hogy a szent, illetve megszentelt dolgok teljesen hatástalanok, így nem tudnálak ezzel szemben megvédeni. Ha rám hallgatsz, mindenféleképpen démon-származású egyént keress erre a feladatra, akinek elég behatóak az ismeretei a mérgek terén. Én legfeljebb azt tudom megmondani, hogy van az ételben valami, mert nem stimmel az íze, de azt sem nevezném megbízhatónak. Ami a szerepemet illeti, nekem teljesen mindegy, de olyannak kell lennie, ami nem kelt gyanút másokban azért, hogy folyamatosan melletted vagyok. Ha ez az információ ér számodra valamit, képzett szajha vagyok-voltam.
- Egek, miken mentél te keresztül? - mondja az előzőekhez képest feltűnően hétköznapi hangszínnel - Szóval kóstoló, értem. A szolgáló megteszi, a legtöbb nagy úr tart maga mellett valakit, még a lovagoknak is ott vannak az apródjaik...tudom, ők nem szolgálók, de szerintem ezt csak elhitetik velük. - Sóhajt egy nagyot. - Viszont elég könnyen rá lehet valakit szedni, ha ágyba csalod. Ezt megjegyzem. - Körbeforgatja a fejét. Fel értetlenül néz rá, még a fejét is oldalra billenti.
- Mire gondolsz? Nem értelek. Semmi különösön nem mentem keresztül... Hmm, nem nevezném ágyba csalásnak, még senkit nem öltem meg ezzel a módszerrel, bár az ötlet megfordult a fejemben, de akkor is maguktól jönnek. A szex is csak egy pénzkereseti lehetőség - von vállat, még mindig nem értve, mire gondolt Law. Észre sem veszi, hogy lassanként egészen „csevegős” hangnemet üt meg, egészen eltért a tárgyalási stílustól.
- Nekem nagyon kellemes gyerekkorom...fiatalabb démon korom volt. Fene gondolta, hogy ilyen szerencsés vagyok...egyébként nem kell készpénznek venni a szavaimat, mindenen elgondolkozom, amit hallok. Minden lehetőség, minden eset, és annál több tudás. – A lány arckifejezése nem változik.
- Még mindig nem értelek. Mi a baj a gyerekkorommal?
- Elnézést, rosszul fejeztem ki magam. Világ életemben úgy gondoltam nem egészséges, ha valaki beleássa magát a délen olybá megvetett tudományba. - Még mindig értetlenül néz, egy szót sem értett az egészből, de megrázza a fejét, vállat von, majd legyint, mindegy is, ezzel elintézettnek tekinti a témát.
- Visszatérve az eredeti témához, akkor valamiféle szolgát szeretnél belőlem csinálni? Mert akkor még megkérnélek, hogy biztosítsd a jelmezem, mert nem rendelkezem kiterjedt jelmeztárral. Szajhának még be tudok öltözni, de cselédlány egyenruhám az nincs. – mosolyog. Egészen meglepődik magának, hogy kedve támadt viccelődve beszélgetni valakivel. Rég nem érzett erre indíttatást.
- Nem feltűnő, ártatlan, és könnyen fenntartható szerep. És a hab a tortán, hogy mindenhova követhetsz, és az sem tűnik fel, ha egymagad szaglászol valamerre, mert teszem azt elküldelek valamiért. Öltözéknek megteszi bármi, ami nem túl kirívó és nem néz ki az ember...sötételf katonaviseltnek benne. Egyenruhás szolgálót alig láttam...
- Komolyan úgy gondolod, hogy ez a szerelés megfelelő lenne? - Mutat végig magán. Egy egyszerű, de kopott bőrcsizma, ugyanilyen nadrág, kámzsás köpeny. Egyszerű, utazó ruha, és látszik rajta, hogy nem mai darab. A férfi végignéz rajta, aztán megvakarja a homlokát.
- ...kezdek kételkedni a terv sikerében – pár másodpercnyi szünet - valahogy szereznünk kell egy álruhát, ami valamelyik alibihez passzol. – Szinte észrevétlenül tér vissza a megbízó maga, s csendesen helyet foglal mellettük.
- Bocsánat, kis dolgom akadt, de végeztem. - Ruhája morzsás egy kissé, de ez nem zavarja igazán - Hol van már az a Tea? – Mintha csak a panaszára várt volna, a sebhelyes férfi kihoz három darab fakupát és leteszi az asztalra.
- A ház ajándéka. – Fel először csak beleszagol a teába, majd egy aprót belekortyol, és mivel túlélhetőnek találja, normálisan is beleiszik.
- Örülök, hogy visszaértél.Ismersz a városban szabót? Szükségünk lenne egy álruhára...és talán én is lecserélem ezt a köpenyt egy diplomatához illőre.
- Hmmm, biztos akad valahol szabó. Ritkán járok ilyesmi helyekre, majd megkérdezzük a kocsmárost. - Beleiszik a teába, majd elégedetten lóbálja a lábait - Kellemes, de elég sokáig tartott.
Gerard magához veszi a kupáját és belekortyol a teába.
- A tökéletesség egy álom...milyen szép álom - helyesel - akkor még a konferencia előtt elmegyünk és rendbe rakjuk az alibinket.
- Az utazása már nem megyek veled, a találkozón se leszek ott, de kicsit délebbre Eisenburgban még vár rád majd egy démon, akivel együtt utaztok majd. Tudja kit kell keresnie, ha megtértek a Szálkás Csuka fogadóban, tuti megtalál titeket. - Tovább issza a Teát, majd egy pár korty után befejezi.  - Nekem távoznom kell valamilyen okból. Keressétek fel a szabót és béreljetek fel egy szekeret a településig. - A nő a zsebébe nyúl, majd letesz az asztalra pár érmét. 350 váltónyi értéke van. - Ennyiért biztos elvisz bárki oda, akkor is, ha még csak nem is lenne dolga a városban.
- Ha netán mégse lenne, megoldjuk valahogy. Minden jót, Tábornok-asszony.
- Minden jót. Figyellek titeket, ne okozzatok csalódást. – távozik.
- Akkor hát, csapjunk a lovak közé. – áll fel Gerard.
- Tábornok-asszony? - kérdi meglepve Lawtól, amikor ő is feláll,hogy kövesse. Még egy hitetlenkedő mosolyt is megenged magának.
- El sem hinné az ember... - feleli nagyon halkan, nehogy Lilith meghallja. Aztán elindul ruhaüzletet keresni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Le se tagadhatta volna, hogy mennyire izgatott. Nem készült feltétlenül nagy összecsapásra így a lovagi vértjét vette fel - nem volt mágikus de jobban nézett ki, és mégiscsak jelezte, hogy a tündékhez tartozott. Utazáshoz a villámdiadémot helyezte vörös hajkoronájára, de a tárgyalást segítő másik hajpántot is elcsomagolta a nyeregtáskájába. Hátán íja és a tegeze volt felszíjazva, minden féle különleges és hagyományos nyíllal megtöltve. Mégiscsak katona volt, és szeretett volna inkább annak látszani, semmint gyámoltalan hercegnőnek a mozgást ellehetetlenítő ruhakölteményben.
A kapuhoz kantárszáron vezette mindig hűséges szürke lovát, Jóskát. Nebelwaldban a reggelek illata volt a kedvence. Valahogy mindig olyan érzése volt, mintha esett volna éjszaka. Az örökké tartó tavasz volt ez, és bár sokan azonosíthatnának egy láperdőt az enyészettel, a Köderdő mégis élt, noha kegyetlenül gyomlálta ki a gyengéket, szépséggel ajándékozta meg azt, aki talpon maradt, és olyan különlegességekkel, amit sehol másutt nem lehetett megtalálni. Az utcákon részegek énekelve köszöntötték a hajnalt, a sikátorokban kétes, sötét képű alakok egyezkedted, de mindez nem zavarta a hercegnét, sőt… Valahogy hozzátartozott Elathához a folyamatos kettősség, az élet lehető legnagyobb hévvel élése, és a könnyen kiosztott halál is.
A kapuban Sir Alister tanácsos álldogált egy pej lóval, mellette pedig egy női, katonának tűnő alak várakozott. Utóbbi éppen egy lovat heccelt egy almával, szegény állat bármikor dugta volna oda a puha orrát, hogy nagyot harapjon belőle, a nő mindig elhúzta.
- Jóreggelt, Sir Alister. Hölgyem. -köszöntötte sugárzó mosollyal a tanácsost, mikor odaért hozzájuk, és biccent a másiknak is.
- Áh, kellemes reggelt Lady Loreena.
Sir Alister fejet hajtott, ahogyan az illett, majd megsimogatta a lova arcát.
- Még nem érkezett meg a diplomata és az egyik testőr, de pillanatokon belül itt lesznek majd.
A nő is kicsit előre döntötte a fejét, ami egy ügyetlen meghajlásnak tűnt. Valószínűleg katonaként aligha volt hozzászokva az ilyen nemű üdvözléshez, noha Loreena nem is várta ezt el.
- Üdvözletem, Őfelsége.
- Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna korábban, ha igen, elnézését kérem a feledékenységemért. - fordult ő is a nőhöz.
Ekkor érkezett meg a társaság negyedik tagja, csuklyás köpenybe burkolózva. Messziről sütött róla, hogy nem ő lesz a diplomata, így Loreena inkább a hiányzó katonának tippelte. Na nem mintha lett volna más lehetőség.
- Üdvözletem. - nézett végig rajtuk, és a nőnek külön bólintott, aki közben azért bemutatkozott neki. Lazán nyújtott kezet, és a hangja is pont olyan játékos volt, mint aki pont magasról tesz arra, hogy éppen hogy vannak a rangok.
- Én sem hiszem, hogy találkoztunk volna, de mindenesetre örvendek, Őfelsége. Cecil Lockwood, hadnagy. - Lory elfogadta és megrázta a kezét, ez után a nő is az érkezőhöz fordult.
Szóval hadnagy…
- Jó reggelt. Egy közeli istállóban van még két ló, azonnal idehozom őket.
- Jóreggelt önnek is, uram. - köszönt a hercegné is az érkező katonának, majd amikor Cecile elszaladt a lovakért barátságosan veregette meg a saját hátasa nyakát. Jóska már sok éve szolgálta őt hűségesen, a legnagyobb harcokon és leghosszabb utakon, és nagyon a szívéhez nőtt. Tudta, hogy neki illik beszélgetést kezdeményeznie a tanácsossal, és a katonával, de sosem volt jó a bájcsevegésekben. Pontosan ez tette őt hatékony diplomatává, mert hamar kiderült, hogy ez nem csak neki tehet, hanem másoknak is. Ennek ellenére még ez is jobb volt, mint a kínos csönd.
- Jártak már Lightleafben?
Sir Alister elmosolyodott a kérdésre, és válasz közben szeretetteljesen cirógatta a lovát.
- Természetesen, nagyon is meg voltam elégedve azzal, amit láttam. Csodás, hogy a két marakodó veszett kutya is képes megélni egymás mellett, ha civilizált földre kerülnek.
-Nem, még nem jártam, hölgyem. Visziont lenne egy kérdésem, ha nem gond. - hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon Cecil már nincs a közelbe. - Lockwood hadnagy elmondta, hogy miről lenne szó. Viszont... Tudják... Én a hivatalosabb parancshoz vagyok szokva. Mi bizonyítja, hogy önök azok, akinek mondták?
- Civilizált, igen... Remélem egyszer nem lesz ránk ekkora szükség.
A férfi kérdésére viszont, hogy honnan tudhatja, hogy nem húzták csőbe felnevetett, őszinte, csengő hangon.
- Maga tetszik nekem katona. - felemelte a bal kezét, amin holdezüstből készült zafír csillog, konkrétan a hercegi gyűrű, ami a férje első ajándéka volt neki. A mutatóujján hordta, a jobb kezén pedig a jeggyűrűje volt, malachitból, levelekkel és apró holdakkal díszítve. Ezt is megmutatta a másiknak. - Ha nem elég, hazafuthatok a lepecsételt házassági szerződésért is.
Úgy tűnik ez hatott. A férfi a mellkasához kapta a kezét tisztelgésképp és enyhén meg is hajolt.
- Elnézést kérek felség a bizalmatlanságért.
- El van nézve. A védelmünkre fogadták fel, az óvatosság ebben a munkakörben erénynek számít.
- Köszönöm, őfelsége. - eresztette le a karját megkönnyebbülve a katona.
- Sir Alister, ön még nem igazolta magát. Honnan tudjuk, hogy nem beépült bérgyilkos, vagy esetleg démon? - fordult vidáman a tanácsoshoz, aki erre rosszallóan mosolyodott el.
- Való igaz, kár lenne, ha esetleg bérgyilkos lennék. - Ő is felemelt a kezét, ujján a tanácstagok pecsétgyűrűjével. - Bár, ezt bármelyik démon felvehetné, ha akarná.
A katona bólintott elfogadása jeléül, így hát a személyazonosságok rendben voltak.
- Ismerek egy fiatal sötét tünde fiút, akit az északi egyház nevelt fel. Ő egy csapásra megmondaná önről, hogy démon-e tanácsos úr... de talán jobb is, hogy nem visszük egy démonokkal teli tárgyalásra. Úgy hallottam a papok csúnya fejgörcsöt kapnak, ha sokáig vannak a közelükben. - jutott eszébe a fiatal Jozef Strandgut novícius. Vajon még mindig kitartóan gyakorol az íjjal? Vajon felszentelték már, hogy inkvizitorként harcoljon a sötétséggel, melynek maga is szülötte?
- Csodásan hangzik, jó lenne egy-egy ilyen fiú errefelé.
Sir Alister holdezüstből készült különleges ketyerét vett elő. Loreena tudta mi az, egy zsebóra, de csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy ilyesmit hordjanak. Talán csak a gazdagabb vámpíroknak volt, de ott biztosan nagy divat lehetett. Túl sok apró precíz fogaskerékre volt szükség a működéséhez, és állítólag nagyon kevesen voltak képesek elkészíteni.
- Hmm... Úgy látom, a pontosság olyan erény, ami inkább az idősebbekben van meg.
Loreena felvont szemöldökkel nézett a tanácsosra. Az ilyesmi sosem jó jel, főleg nem ilyen kényes ügyeknél. Egy kis megrendezett baleset, méreg a teába… Bár utóbbi valószínűtlen volt, főleg sötét tündéknél.
- Nem gondolja, hogy akadályozzák őket, ugye?
- Nem, nem hiszem... Cordelia tanácsos nem arról híres, hogy túlzottan pontos lenne vagy éppenséggel komolyan venné az etikettet, de azért reménykedtem benne, hogy talán időben megérkezne, ha éppenséggel önnel kell találkoznia.
Cecil ekkor ért vissza a két lóval, egyik barna, s egész méretes, a másik vékonyka és fekete, egy hosszú fehér orrcsíkkal. A katona elé vezette őket.
- Válassz, nekem mindegy.
Az végigmérte mind a két hátast, és végül a kisebbiket választotta.
- Őt választom.
- Jól van.
Cecile átadta a kantárt, majd a tanácsos mellé vezette a saját lovát. Rövid idő után azonban újra megszólalt.
- További három katonát előreküldtem már, különböző csapás menti utakon közlekednek, hogy felfedezzék, hogy van-e valami veszély a területen. Nem lehet semmi probléma sem, de azért jobb óvatosnak lenni. Cecil megsimogatta először a tanácsos lovát, majd a sajátját is. - Alister tanácsos úr, hol van már az a diplomata akit említett?
A férfi zavartam vakarta meg a fejét és kényelmetlenül feszengett.
- Remélem mielőbb megérkezik, kezdem én érezni kellemetlenül magam... Fontos pontosnak lenni ebben a munkakörben, senki se veszi komolyan azt a tanácstagot, aki utolsó kutyaként ér a csonthoz, majd megkapja a magáét... Rettenetes...
Loreena nem volt hozzászokva hogy ennyire vigyázzanak, kicsit furcsán is érezte magát. Eddig minden diplomáciai kiküldetésre egyedül ment, és bőven elég volt neki a lova társasága, bár akkor még nem is volt olyan pozícióban mint most.
A diplomata miatt viszont még mindig határozottan rossz érzése volt.
- Sir Alister, nem lenne jobb elküldeni érte valakit? Csak a biztonság kedvéért. Rossz előérzetem van.
- Ha szeretnék, akkor utánna nézhetek. Már amennyiben megmondják, merre kellene keresnem.
Alister bólintott és a katona ajánlatára kicsit elmosolyodott.
- Nem lesz rá szükség, utánanézek én magam, ha már voltam olyan bolond, hogy ilyesmi fontosságú feladattal bíztam meg egy tökkelütöttet. Addig is… - Loreenára pillantott, majd vissza a csuklyásra - Szórakoztassa Őfelségét. Biztos vagyok benne, hogy ritkán adódik lehetősége egy Hercegnével személyesen találkozni.
Azzal öles léptekkel sietett el, de Lory még megpróbált utána szólni.
- Sir Alister! Kérem ne egyedül menjen, vigyen legalább egy őrt. Ha a diplomatánk eltűnt, vagy meggyilkolták az roppantul kínos lenne.
De ezt már nem hallotta…
- Kövessem felség?
Hálásan nézett a csuklyásra.
- Nincs jogom parancsot adni önnek, de szeretném, igen. Ön mit gondol? - fordult Cecilhez.
- Miért ne lenne? Ön a Hercegnő. Bármikor parancsolhat, egy hozzám hasonló közkatonának.
A hadnagy csak legyintett. Majd megindult a tanácsos után.
- Nem hiszem, hogy bármi baja esne, de megyek én, maradjon csak...
Loreena bólintott a nőnek, mikor az elment. Ketten maradtak hát a csuklyással, aki könnyedén rátámadhatott volna, hiszen bár ő elkérte a személyazonosságukat, maga nem mutatkozott be… De mégsem félt tőle. Szemtől szemben jó harcos volt, és a mágiájára kevesen számítottak a nyilai mellett, így kemény dió lett volna bárkinek. A baj akkor lett volna, hogyha nem szemtől-szemben kellett küzdenie.
- Tudja, mielőtt férjhez mentem katona voltam én is. Valahogy fontosnak tartom betartani ezeket a szabályoka és bár hercegné vagyok, a sötét tünde seregben nincsen semmilyen rangom. - mosolygott rá a férfira. - Mit gondol, túlaggódom?
- Talán egy kicsit. Háborút talán nem indítanának, hiába parancsolna a tábornokokra. De a hozzám hasonló, alacsony rangú katonák, valószínűleg a legtöbb dolgot kérdés nélkül megtennék. Elvégre ön a Hercegnő. Így ön is bekerült a hierarchiába.
- Remélem igaza van... A démonokban nem tudok megbízni. - a hierarchiát mosollyal fogadja - Azt hiszem valóban, de remélem nem kell majd parancsot adnom. Sosem szerettem másokat irányítani, főleg akkor nem, hogyha kényes a dolog. - félredöntötte a fejét, mint ahogyan az érdeklődő őzek szokták. - Miért ön jött? Kifejezetten felkérték vagy önként jelentkezett?
- Nem kell, de megteheti. És persze kérni is lehet, ami némelyeknek egyenlő a paranccsal, de ha önnek így könnyebb... - megvonta a vállát. - Nem tudom felség. Csak pár napot töltöttem volna itt. Aztán jött a parancs. Igazából, én is szeretném tudni.
- Lehet van egy jóakarója. Vagy épp ellensége. - sose lehetett tudni, miért küldenek valakit egy küldetésre. Ő még régen elhitte, hogy azért őt küldik, hogy bizonyíthasson, de később már valószínűbb volt, hogy a tünde királynő jobb szerette volna, ha inkább otthagyja a fogát egy feladat elvégzése közben. Kénytelen volt csalódást okozni neki, de nem felejtette el.
- Én egyikről sem tudok. De majd csak kiderül.
Talán öt perc telt el a várakozással, s távolról már hallották, ahogy Alister emelt hangon hadart valamit. Nem sokára meg is látták őket. Cecil és a férfi oldalán egy vékony, nagyon magas nő közeledett egyszerű, utazóöltözékben. Haja rőt, göndören omlott vállára. Bőre halványan szürkés volt, szeplőkkel pettyezett. Látszólag nem érdekelte túlzottan Alister szónoklata, de a hercegné láttán elmosolyodott. Loreena igyekezett nem bámulni. Még sosem látott vörös hajú, szeplős sötét tündét, és nem hitte volna, hogy egyáltalán létezhet ilyesmi. Szinte biztos volt benne, hogy valamelyik felmenője nemestünde volt.
- Egyszerűen ez elviselhetetlen, Cordelia tanácsos, tudja nagyon jól, hogy igazam van. Nem azért választottam önt, mert kételyeim voltak a megbízhatóságában, kicsit jobban is megköszönhette volna a szívességet ahelyett, hogy ...
- Jó reggelt Őfelsége! - köszönt hangosan a vörös hajú nő, belevágva Sir Alister szavába.
- Jóreggelt, Cordelia tanácsos. Már kezdtem aggódni az épségéért.
- Üdvözlöm hölgyem. - Köszönt a katona is enyhe meghajlás kíséretében. Alister tanácsos puffogva vonult a lovához, és többet inkább már meg sem szólalt.
- Üdvözlöm én is önt, katona. Bízok benne, hogy nagyszerűen végzi majd a munkáját.
Loreenához fordult, és ismételten meghajolt. - Komoly megtiszteltetésnek találom, hogy önnel utazhatok, őfelsége. Mélységesen sajnálom a késést, de közbejött valami, s nem tudtam időben elindulni. Remélem elfogadja bocsánatkérésemet.
- Hogyne, persze, elfogadom lényeg, hogy mind itt vagyunk sértetlenül. - észrevette Alister tanácsos torokköszörülését, majd nagyot sóhajtott és nyeregbe szállt.
- Induljunk.
- Én megyek leghátul. - mondta a katona Cecilnek.
- Nagyszerű. - csapta össze a kezét Cordelia és felszállt a legnagyobb lóra. Szüksége is volt rá…
- Rendben, akkor én megyek előre. Lassan haladunk majd, a sietség csak veszélyt szül. - közölte mindenkivel Cecil a menetrendet, majd a kis diplomata különítmény lassan útnak indulhatott Lightleaf felé…

Felhasználó profiljának megtekintése

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Nyugodt, monoton tempóban ballag a kőtorony, mígnem egyszer csak megtorpan a város előtt. Lilithyra egy könnyed mozdulattal lehuppan róla. Gerard csak bámul egyenesen előre, majd követi a példáját, így ha némi port kavarva a hosszú ruhájával ér földet mellette.
- Einburg egyszerű kis település, nem sok látnivaló van erre, unalmas a magadfajtának.
- Úgyszólván tökéletes hely egy tárgyaláshoz...
Leporolja a ruháját, majd végignéz a méretes városfalakon. Csodálatos látvány, mégis hátborzongató, mintha a falak a város adta tudást is magukba zárnák...bár a kedves tábornok elmondása szerint nem sok tudás van, amit el lehetne a városban zárni.
- Csak ön után...Tábornok asszony. - felelte alázatosan. Nem akarta, hogy a forróvérű felettese egy zord jelenléttel felrázza a fél őrséget.
- Jól van.
Lilith elindul, a kapuban csak biccent egy őrnek, aki viszonozza a reakciót. Furcsa, de szinte úgy tűnik, hogy jól ismerik egymást. Egyenesen halad tovább, majd megáll egy pillanatra, s vissaznéz.
- Nagyszerű testőrt választottam neked, tuti tetszeni fog... de kérlek, ne keresd a lehetőséget az akadékoskodásra, mert velem ellenben egy bérgyilkos bármikor megöl álmodban.
Miután ezt közölte, elvigyorodott, majd elindult tovább egy kisebb épület felé, ahonnan egy kis halk, fals muzsikaszó hangzott.
- Jól meg tudom játszani magam, nem fog gondot okozni. - válaszolt neki még mindig magabiztosan mosolyogva - ...talán neked is tetszetősebb, ha színészkedem? - váltott át még sokkal finomabb, elegánsabb hangszínre.
- Akkor csináld csak. Nekem mindegy, de lehet a hölgy értékeli majd. A lényeg az, hogy viselkedj.
~ Mi vagyok én, valami gyerek?!
~ Nos...igen. Minden szempontból.
Gerardnak nem volt kedve gondolatban válaszolni, mert rájött, hogy Liának igaza van.
Mikor belépnek, egy sötételf nőt pillant meg, aki látszólag Lilithyra felé int a kezével. Közönyös pillantással szemügyre veszi a bérgyilkost, majd a tábornokot követi, amennyiben ő elindul felé.
- Áh, tökély.
Gyorsan odaballagnak mellé, majd mielőtt még helyetfoglalhatnál, kérlelő tekintetet vesz arcára.
- Kérlek hozz nekem valamilyen teát. - ezután Felihez fordul  - Örömmel látom, hogy megjelentél Blue. Reméltem, hogy nem hagysz cserben.
- Nem lett volna rá okom. – válaszolta kedélyesen az állítólagos bérgyilkos - Pénz beszél, kutya ugat. Mi pedig megegyeztünk.
Gerard összehúzott szemgödörrel pillant előre a fal irányába. Mások társaságában a kedves felettese is kevésbé tűnik ijesztőnek, mint amikor korábban társalogtak. Kedve támadna mondani valamit, de eszébe jut, mit vágtak a fejéhez majdnem fél perccel ezelőtt. Így aztán egy hang nélkül odasétál a pulthoz.
- Jónapot! Három csésze teát szeretnék. Kamillateát, ha van.
- Jól van, odaviszem majd Lilithyra kisasszonynak ha kész lesz... De csésze nincsen. – mondta, miközben szúrós tekintetével egyre csak Gerardot méregette.
A pultos válaszától úgy meglepődik, hogy egy pillanatra kigúvadnak a szemei.
~ Ezt tuti megcsinálom egy faluval...
~ Pff, felvágós! - morogta Lia.
Dolguk végeztével visszaballagtak az asztalhoz és helyet foglaltak.
- Nemsokára érkezik.
- Köszönöm. Mint láthatod, őt kell megvédened.
A rejtélyes bérgyilkos mély tekintettel kezdte el őt bámulni.
- Üdv, hívj csak Blue-nak - hajt enyhén fejet
Gerard elegánsan helyet foglal. Furcsállja kicsit, hogy Lilith most nem kapta fel annyira a vized, jót nevet gondolatban, elvégre most neki is vissza kell magát fognia.
- Részemről a szerencse, Ge....
Már éppen mutatkozna be, amikor eszébe jut, hogy az eredeti neve nem hangzik túl démonian. Lia is másik nevet használt az emberek és a démonok közt, ő viszont most a démonokat fogja képviselni logikus hát, hogy kell neki egy démoni név.
- Részemről a szerencse - kezd neki újra - Gedeon La'-Demethron volnék, az emberek közt, mint Gerard D. Lawrenz váltam ismeretessé. - hadarta el a két nevét minél elegánsabb, csicsásabb módon ezzel erősítve a diplomata megjelenését. Nem habozott az igazi nevét is megmondani, nem kell neki álnevet használnia, vagy kilétét titkolnia. A démonok a nevüket alapból is maguknak választják, mit számít hát az hogy tudják, kicsoda.
- De ez neked olyan sokat nem számít. Jobban preferálom a második nevemet. - tette hozzá utólag.
Lilith lóbálja egy picit a lábát, majd feláll az asztaltól.
- Kicsit távozom, eszembe jutott, hogy meg kell látogatnom valakit itt. Kérlek vigyázzatok a teámra. Azt javaslom, ismerjétek meg egy kissé egymást, fontos lehet, hogy ha nem egy ismeretlennel kell utaznod.
Azzal sarkon fordul, s kibattyog a nő a kocsmából. Ketten maradtak.
- Nos, akkor mit szeretnél,m hogy szólítsalak?
~ Az előbb mondtam...
- A Gerard megteszi. - mosolyog rá barátságosan - ha szeretsz becézgetni, azt sem bánom.
Megpróbálta kideríteni, miféle szerzet ez az ő bérgyilkosa. Lilith bármennyire is legyen makacs és parancsoló igaza van, könnyebb úgy dolgozni, ha előre tudod, mit fog a társad lépni.
~ Bár ez az én esetemben nem nagy probléma - mondta Lia nevetve a fiú elméjében.
A Blue névre hallgató zsoldos látszólag elkezdett agyalni valamin.
- Mit szeretnél? Játszam a szerepem, legyek "simulékony”, vagy inkább teljes őszinteséget vársz tőlem? - kérdi meg nyíltan, kertelés nélkül
- Örülök, hogy ezt kérdezted. - válaszolta bizalomgerjesztő mosollyal. Örült neki, hogy ennyire helyén van a nő esze - a teljes őszinteség mellett érvelek.
~ Pont te...? - próbálta meg fejben összezavarni Lia. rendszeresen csinálja, pusztán szórakozásból.
- Elég sok ember előtt meg kell majd játsszuk magunkat, elvégre diplomata leszek...sokat segít, ha legalább lesz valaki egyenes ember...sötételf is a közelemben.
- Rendben, akkor őszinte leszek. Nem vagyok az a barátkozós típus, de hasznos ötlet, hogy megismerjem a szokásaidat. Új szerep ez számomra, még soha életemben nem kellett valakinek megvédenem az életét, de annyit elmondhatok, hogy első körben egy bérgyilkos ki fog figyelni, napokon keresztül, lehet, hogy már most is ezt teszi, én ezt tenném. Ha megengeded, javasolnék is valamit. ÉS persze kérdezz nyugodtan. Amíg megfelelően kérdezel, válaszolni is fogok, őszintén.
- Azzal nem lesz gond, ismerem az illemet. - válaszolta nevetve. - egy-két jótanács valóban jól jönne.
- Nem illemről van szó. De nyilvánvalóan nem fogok bármilyen kérdésre válaszolni. - kicsit megenyhülni látszik, egy halvány mosoly is kerül a szája sarkába - gondolom, azt fölösleges javasolnom, hogy szerezz be egy ételkóstolót, már biztosan szert tettél egyre. A következő ötletem pedig az lenne, hogy találj ki nekem egy szerepet. Nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy mi vagyok én melletted és miért.
- Ételkóstolónak téged képzeltelek el, ha jól tudom a Köderdeieknek van valami különleges adottságuk a mérgekhez...
Kis szünetet tart majd folytatta.
- Alibit többet is tudnék mondani: feleség, tanácsos, varázslóinas, esetleg egyszerű szolgáló. Neked melyik a legszimpatikusabb?
- Nem jó ötlet. –vágta rá szinte azonnal - Rám alig hatnak a mérgek, ráadásul nem is vagyok elég képzett hozzá, arról nem beszélve, hogy a szent, illetve megszentelt dolgok teljesen hatástalanok, így nem tudnálak ezzel szemben megvédeni. Ha rám hallgatsz, mindenféleképpen démon-származású egyént keress erre a feladatra, akinek elég behatóak az ismeretei a mérgek terén. Én legfeljebb azt tudom megmondani, hogy van az ételben valami, mert nem stimmel az íze, de azt sem nevezném megbízhatónak. Ami szerepemet illeti, nekem teljesen mindegy, de olyannak kell lennie, ami nem kelt gyanút másokban azért, hogy folyamatosan melletted vagyok. Ha ez az információ ér számodra valamit, képzett szajha vagyok-voltam.
- Egek, miken mentél te keresztül? - mondta az előzőekhez képest feltűnően hétköznapi hangszínnel - Szóval kóstoló, értem. A szolgáló megteszi, a legtöbb nagy úr tart maga mellett valakit, még a lovagoknak is ott vannak az apródjaik...tudom, ők nem szolgálók, de szerintem ezt csak elhitetik velük.
Ekkor sóhajtott egy nagyot.
- Viszont elég könnyen rá lehet valakit szedni, ha ágyba csalod. Ezt megjegyzem.
Körbeforgatja a fejét. A teát még mindig nem hozták ki és igencsak szomjas.
~ Hol a fenébe van már...?
~ Biztos Lilithkére várnak vele. - monda Lia
Blue értetlenül néz rá, még a fejét is oldalra billenti.
- Mire gondolsz? Nem értelek. Semmi különösön nem mentem keresztül...hmm, nem nevezném ágyba csalásnak, még senkit nem öltem meg ezzel a módszerrel, bár az ötlet megfordult már a fejemben, de akkor is maguktól jönnek. A szex is csak egy pénzkereseti lehetőség. – vonta meg a vállát.
- Nekem nagyon kellemes gyerekkorom...fiatalabb démon korom volt. – hazudott egy hatalmasat a kedves védelmezőjének - Fene gondolta, hogy ilyen szerencsés vagyok...egyébként nem kell készpénznek venni a szavaimat, mindenen elgondolkozom, amit hallok. Minden lehetőség, minden eset - egy pillanatra érződik, hogy szaporábban veszi a levegőt, mert a gondolatoktól előjöttek az elvonási tünetei. Aztán alig egy szemvillanással később elnyomja magában - És annál több tudás. - fejezi be nyugodt, kellemes hangnemben
- Még mindig nem értelek. Mi a baj a gyerekkorommal?
- Elnézést, rosszul fejeztem ki magam. Világ életemben úgy gondoltam nem egészséges, ha valaki beleássa magát a délen olybá megvetett tudományba. - zárta le a témát, mert már kezdett elkanyarodni a beszélgetés más irányba.
- Visszatérve az eredeti témához, akkor valamiféle szolgát szeretnél belőlem csinálni? Mert akkor még megkérnélek, hogy biztosítsd a jelmezem, mert nem rendelkezem kiterjedt jelmeztárral. Szajhának még be tudok öltözni, de cselédlány egyenruhám az nincs. – mosolygott rá barátságosan.
- Nem feltűnő, ártatlan, és könnyen fenntartható szerep. - mondta Gerard, mintha már lett volna tapasztalata az efféle álcákban, ami pontosan így is van. Leo annak idején többször mutatkozott be, mint a komornyikja, amikor inkognitóban kalandoztak. - És a hab a tortán, hogy mindenhova követhetsz és az sem tűnik fel ha egymagad szaglászol valamerre, mert teszem azt elküldelek valamiért. Öltözéknek megteszi bármi, ami nem túl kirívó és nem néz ki az ember...sötételf katonaviseltnek benne. Egyenruhás szolgálót alig láttam...
- Komolyan úgy gondolod, hogy ez a szerelés megfelelő lenne? – mutatott végig magán.
Gerard végignéz rajta, aztán megvakarja a homlokát.
- ...kezdek kételkedni a terv sikerében - habozik egy keveset az első akadálynál, amibe beleütköztek - valahogy szereznünk kell egy álruhát, ami valamelyik alibihez passzol.
Ahogy beszélgetnek, Lilith lassan visszatér, s zavartalanul helyet foglal mellettetek.
- Bocsánat, kis dolgom akadt, de végeztem. –a ruhája valamiért morzsás egy kissé, de ez nem zavarja igazán  - Hol van már az a Tea?
Ahogy panaszkodik, a sebhelyes férfi kihoz három darab fakupát és leteszi az asztalra.
- A ház ajándéka...
- Örülök, hogy visszaértél. - köszönt a felettesének - ismersz a városban szabót? Szükségünk lenne egy álruhára...és talán én is lecserélem ezt a köpenyt egy diplomatához illőre.
- Hmmm, biztos akad valahol szabó. Ritkán járok ilyesmi helyekre, majd megkérdezzük a kocsmárost.  Beleiszik a teába, majd elégedetten lóbálja a lábait - Kellemes, de elég sokáig tartott...
Magához veszi a kupáját és belekortyol a teába.
- A tökéletesség egy álom...milyen szép álom - helyesel - akkor még a konferencia előtt elmegyünk és rendberakjuk az alibinket. - néz Lilithyrára, majd Bluera, egyetértenek e vele.
- Az utazása már nem megyek veled, a találkozón se leszek ott, de kicsit délebbre Eisenburgban még vár rád majd egy démon, akivel együtt utaztok majd. Tudja kit kell keresnie, ha megtértek a Szálkás Csuka fogadóban, tuti megtalál titeket. - Tovább issza a Teát, majd egy pár korty után befejezi.  - Nekem távoznom kell valamilyen okból. Keressétek fel a szabót és béreljetek fel egy szekeret a településig. - A nő a zsebébe nyúl, majd letesz az asztalra pár érmét. 350 váltónyi értéke van.  - Ennyiért biztos elvisz bárki oda, akkor is, ha még csak nem is lenne dolga a városban.
- Ha netán mégse lenne, megoldjuk valahogy - mondta biztatóan a tábornoknak.
Reakció nélkül nézi, ahogy a lány feláll és elindul kifelé. Ahogy az első lépést megteszi, elköszön tőle.
- Minden jót, Tábornok-asszony.
Majd miután magukra maradtak, ő is feláll.
- Akkor hát, csapjunk a lovak közé.
- MInden jót. Figyellek titeket, ne okozzatok csalódást.
Azzal Lilith távozik a helyről.
- Tábornok-asszony? kérdi meglepve, amikor ő isf eláll,hogy kövesse
- El sem hinné az ember... - feleli nagyon halkan, nehogy Lilith meghallja.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


Vendég
Ébren lennék szívesen, azonban az állkapcsom mozgatása miatt hirtelen erőtlennek érzem magam. Különösnek tartom a helyzetet, hogy egy pici beszélgetés ennyire megterhelő számomra. Elfekszem végül az ágyamban, majd utána nem sokkal álomba zuhanok. Mikor megébredek, akkor a körülöttem levő környezetben nem észlelek semmilyen változást. Óvatosan felülök, s a csábdémonra nézek. Megnézem a szép szőke tincsét, s a testfelépítését, azonban az ajkaim rögtön megzavarják a csendet.
- Kaphatnék folyadékot? – teszem fel a kérdést, miközben a társaságom mozdulatát követem a szememmel. Összerezzen hirtelen a hangomra, de mikor hátranéz, akkor az ajkain látom a mosolyát. Közben a teljes felsőtestemmel érzékelem, hogy hűvös van. Ahogy lenézek a mellkasomra, akkor látom, hogy nincsen rajtam ing. Tovább elmélkednék ezen, azonban a nő válaszol nekem.
- Bocsánat, persze. Adok is... Bor jó lesz? – mondja nekem, s csak most érzékelem igazán, hogy mennyire lágy hangja van. Visszatérve, tudomásom szerint fejemet érte a sérülés, s nem a felsőtestemet, így furának találom a gyógyítás módját. Nem ellenkezem természetesen, mert fogalmam sincs arról, hogy mi történt az ütés után. Mikor bort említ innivalóként, akkor elhúzom a szájam szélét.
- Vizetek nincs? – teszem fel a kérdést, teljesen kíváncsiskodva. Mindvégig az igéző szemét nézem.
- De persze ha nincs, akkor jó a bor is – mondom barátságosan, miközben rájövök, hogy még nem ismerem a másikat.
- A bor keverve van vízzel, de ha gondolod, elmehetek vízért is, ami a hordóban van kint. – válaszolja nekem a maga módján. Ennek fejében ülök fel teljesen, nem törődve azzal, hogy meglátja a felsőtestem. Nem igazán vagyok szégyenlős, hiszen tudomásom szerint mindenki olyan adottságokkal születik a Hold alatt, amennyi az életében szükséges. Se többel, se kevesebbel. Ez egy tanítás a Holdpapoknál, hogy elfogadjuk magunkat eme világban.
- Megtudhatnám a becses neved? Valamint mesélhetnél magadról. – sóhajtok egyet, miközben megfogom az állkapcsom, de hirtelen belém nyilall a fájdalom, s ezért sziszegek egy kicsit. Most esik le nekem, hogy mennyire gyenge vagyok még, s kell egy idő az állkapcsomnak, míg elfelejti eme csapást. Magyarán egy jó ideig itt fogok raboskodni náluk.
- Oliviának hívnak... Te sem mutatkoztál be szerintem. – ejti ki az ajkain, miközben szépen mosolyog. Becsukja a könyvet, amit éppenséggel olvasott és elfordul. Törökülésben ül egy vörösre festett szőnyegen.
- Mire vagy kíváncsi? – teszi fel a kérdést. Eközben lenyugszom, mikor sikerül felfognom az agyammal, hogy a borba víz van keverve.
- Jó, akkor jöhet a boros-víz – szólok hozzá, aztán mikor a nevét ízlelgetem magam, mint valami finom levest, akkor a következő szavak jutnak eszembe.
- Szép név az Olivia, az én nevem Egan Tyr Foley. – mutatkozom be teljes nevemmel, miközben mindvégig szemmel tartom a mozdulatait. Meglepődök, mikor készségesen mondja azt, hogy mire vagyok kíváncsi? Felemel a csábdémon az asztalról egy fémkancsót, majd hozzá egy poharat, s azt megtölti a szamócához hasonlatos színű itallal. Végül odanyújtja felém, amit készségesen veszek el.
- Köszönöm, a tied is szép. Az elf nevek szépek, a nyelv is. Csak azt tudom, hogy van a szerelem. – mondja ki, miközben kitölt magának is egy pohárral. Mivel még nem tettem fel a kérdésem, így most zavartatva magam előállok vele.
- A történetedre, ami összekapcsol téged a többi démonnal, akik jobbára ilyen mennyiségben a frászt hozzátok rá a helyiekre. – válok komollyá, s azt a pillanatot várom, hogy most hazudni fog e? Vagy esetleg próbálja elterelni erről a témát? Vagy egyszerűen kihasználva a gyengeségem nekem ugrik?
- Kivel legyen a démon, ha nem démonnal? Utazunk. – hangzik el a válasza. Fogom a kezemben az italt, de egyelőre nem iszok. Túlságosan fontos témába keveredünk bele, ami nem hagy nyugodni. Kifejezetten izgatott vagyok a szempontból, hogy végül hol fogunk kikötni?
- Nem, azzal nincs gond, hogy a fajtáddal vagy. Inkább az utazás, amire kíváncsi lennék. Van különösebb célotok? Van valami, ami összekovácsol benneteket? –  teszem fel a kérdést, miközben először iszok bele a boros-vízembe. Mikor három korttyal enyhítettem a szomjúságom, akkor a szabad kezemmel kinyúlok az ő szabad kezéhez.
- Együtt utazunk, egy nép vagyunk, mi több kéne még ahhoz, hogy együtt utazzunk? – mosolyodik el, aztán nem sokkal utána hozzáteszi.
- A határ felé utazunk, pont a Tündeerdőhöz. – iszik szintén az italból, miközben csak most sikerül felfognom a bőrének lágy tapintását. Ez felkelti bennem az érdeklődést a csábdémon után, bár egyelőre nem vallanám be neki szemtől szembe. Túlságosan keveset tudok róluk, ennek ellenére egy ismeretlen indíttatásból fakadva mondom a következőket.
- A szerelem jó dolog, de elhagynak, akkor úgy illan el a férfi szeme elől. S marad a gyötrődés. – hangzik tőlem, miközben a tekintetünk találkozik a másikéval. Ő keserűen felnevet, amit a következő szavak követnek.
- Más aligha tudhat annyit erről, mint egy démon. Hosszú az élet és hideg, csakis pihenőnyi szünet van a fagyban. – ejti ki az ajkain, ám engem mégis megüt szavaiban megbújó keserűség. Legszívesebben megölelném, de mivel nem érzem annyira közelinek a kapcsolatunk, így nem teszek semmit.
- Valakiket a fájdalom hoz össze, valakiket az öröm, bosszú és még sorolhatnám. Egy vagy több közös dolognak kell legyen, hogy összetartsa a közösséget. – fejtem ki, visszatérve az utazás témájára. El kell terelnem a figyelmét a szerelemről. Olivia megrázza a fejét a szavaimra.
- Néha elég annyi is, hogy tartozhass valahova. – adja meg a választ, s nincs mit tenni, próbálom felvidítani a következő szavakkal.
- Nem éppen arra szándékoztam menni, de nincs mit tenni, egy Olivia nevezetű nő fogságába estem, míg kiheverem ezt az ütést. – mondom, miközben magamban egy kicsit csalódott vagyok, hogy  ellentétes irányba fogok menni, mint amerre szerettem volna. De nincs mit tenni, míg meg nem gyógyulok, addig jobb ezen a helyen maradni. Még talán tanulhatok valamit az itteniektől. Mindenesetre jelenleg a jelenlegi társaságom kezét érintem, de csak finoman. Közelebb hajolok hozzá, s próbálom továbbra is nyugtatni őt.
- Sajnálom, de így jártál. Nem hagyhattalak ott, nem egy ilyen szemrevaló férfit. – válaszolja, aztán a hangja és a tekintete megváltozik. A tűzre emlékeztet. Be kell vallanom, hogy teljesen elkábít a szavaival, hiszen eddig életemben csupán egy nő mondott hasonlót.
- Kábítasz szavaiddal Olivia. Én. Holdpap vagyok, s így neveltek. Figyelmesen vizsgáljam a világot – vallom be neki, hiszen nem hittem volna, hogy egy démon nőnek ennyire tetszhetek. Mindenképpen érdekes helyzet.
- Te pedig kábítasz a tapintásoddal. A holdpapok szemével vizsgálod a világot, nem egy démonával. Megmutassam neked, hogy milyen a világ egy csábdémon szemén keresztül?   – ejti ki ajkain, kifejezetten számomra csábos hangnemben.
- De akkor sem unalmas, inkább egy érdekes tanulság, amit utána már nem fogsz még egyszer elkövetni. – térek vissza egy picit a keserűséges vonalra, csak hogy megnyugtassam őt. Holdpapként ezt látom a feladatomnak, mit sem sejtve, hogy a partneremnél milyen apró dologgal milyen hatást érek el.
- Talán. Ki mondja meg végül is? – adja meg rá a választ, elég könnyedén és egyszerűen, de szemmel láthatólag nem erre összpontosul a figyelme. Megiszom az italom maradékát, miközben tanácstalanul nézem őt egy darabig.
- Csak fogom a kezed a jelen pillanatban – mondom neki, s a helyzet új jellege miatt mondhatni tanácstalan vagyok.
- Éppen elég. – újfent megtapasztalom, hogy milyen röviden válaszol, miután olyan érdekesen csillan a szeme. Mivel felfedte nem olyan régen, hogy csábdémon, ezért a benne levő védelmi rendszer felébred az álmából. Az eddig kezét fogó kezem átalakul akadállyá, magyarán ráhelyezem a tenyerem a testének, s karom hosszúságával próbálom őt távol tartani.
- S a végén még bajba kerülnék. – próbálkozom szavakkal elérni azt, hogy észhez térjen, azonban inkább szomorúvá varázsolom tettemmel. Ennek ellenére finoman próbálkozik tovább, hiszen úgy mozog, hogy végül hozzáérjen a tenyerem a mesés domborulatához. Furcsának vélem, hogy ilyen kevés érintéssel ilyen erős hatást érjek el. Lehetetlennek találom, mert a volt páromnál nem ezt tapasztaltam.
- Miféle bajra gondolsz? Látom, hogy tetszek neked, mi baj van ezzel? – kérdez vissza, s teljesen jogosan. Új helyzet mindenképpen, legalábbis számomra. Ennek ellenére úgy érzem, hogy komolyan megüthetem magam. Magyarán tartok tőle egy bizonyos fokig.
-  A többi démonra gondolok? S miből gondolod, hogy én úgy vélem szép vagy? Tünde és sötét tünde nőket tartom a legszebbnek. Miért fogna meg a tiéd? – kissé fura, hogy kérdésre kérdéssel felelek, de jelen pillanatban nem jutott eszembe más. Izgatott vagyok, s bizonyos fokig elcsábulva, de képtelen vagyok beismerni a vereségem. Makacs vagyok, mint a kő.
- A többi démont nem zavarja ez, ne aggódj, ne aggódj... Onnan, hogy láttam a kocsmában hogy néztél rám. Most is látom... – mondja el, hogy ő miként lát ebben a helyzetben. Az igazságot, azonban én finoman elhúzom a kezem a formás kebléről. Rögtön szomorúvá válik.
- Te tudod... Sejtettem, hogy még neked sem kellek majd. Nem is tudom, mit vártam egyáltalán.
Ejti ki ajkain, miközben én visszafekszem a helyemre elmélkedni. Nézem azért, ahogy lefegyverezve van mellettem. Egyrészt örülök, hogy meg tudtam állítani, de másik részről aggódok, hogy szomorúságot okoztam neki. Fogalmam sincs, hogy milyen idős lehet. Alig ismerem, s ő pedig képes lenne ápolás gyanánt velem tölteni az idejét? Megborzongok tőle, de mégis kíváncsiságom nem tűnik el.
- Ilyen könnyen feladod? Nem is próbálsz meggyőzni? Különben a szépséged páratlan a maga módján, s jelenleg nem tudom pontosan megnevezni. – ismerem el végül, hogy van valami benne, ami megfog benne.
- Nem erőszak a disznótor, nem akartam semmi olyat se tenni, ami károdra lett volna, de ha nem, hát nem...Te a tünde és a sötét tünde nőket szereted. – válaszolja nekem, miközben a fejét rázza egy picit a szavaim. Ezután a boros kancsóhoz nyúl és tölt magának.
- Köszönöm, s becsülöm az erőszakmentes életfelfogást, de félreértettél, attól, hogy a tünde és sötét tünde nőket tartom legszebbnek, attól még nem zárja ki azt, hogy másnak a szépsége ne fogjon meg. Keveset tudok még a világból, s a csábdémonokat nem ismerem. – ejtem ki neki, s aztán megadó sóhajt hallatok.
- Szeretnélek jobban megismerni. – hangzik el egy újabb vallomás a részemről. Kinyúlok kezemmel, s megsimogatom az arcát, ami ellen nem ellenkezik, sőt odanyomja a tenyeremhez. Belekortyol az italába, s továbbra is bánatosan hangnemben beszél velem.
- Én is szerettelek volna jobban megismerni, de nem hagytad. – mondja, s szavai teljességgel megütnek. Fogalmam sincs, hogy egy csábdémon hogy lenne képes megismerni ilyen úton és módon? Hajmeresztő számomra, azonban nem tetszik, hogy jelenleg én vagyok a rosszfiú. Tettre sarkal engem, ezért is próbálkozom felvidítani Oliviát.
- Az állkapcsom még mindig fáj, így biztosan még, hogy a rabod leszek – ejtem ki, abban a reményben, hogy ebből rájön, hogy én a hagyományos ismerkedés híve vagyok. Közelebb hajolok hozzá, aztán megpuszilom az arcát, s a kezem pedig lesiklik az állához. Nem ellenkezik, mint ahogy más nőknél lehet látni.
- Akkor jól van, nem is engedlek el egyelőre téged. – válaszolja nekem, tán jobb kedvvel, mint előzőleg.
- Olivia, kaphatnék még inni? – kérdezem, miközben nyújtom felé a poharam. Teletölti, s egyáltalán nem vonja meg tőlem az italt. Tekintetem végigsimít a testén.
- S mi van, ha azt mondanám, hogy gyere és ismerj meg? – izgatottá válok hirtelen, egyben kíváncsivá, hogy mit tenne ilyen esetben?
- Akkor megyek és megismerlek. – ennyi a válasza, miközben én iszok egy utolsót a poharamból.
- Akkor fogoly vagyok – mondom ki a nagy igazságot, s ami ezután történik velem, az igazán csodával határos módon történik. Hová lettek a gátlásaim? Mindegy…

Hajnali órák egyikében vagyunk, s én hitetlenül fekszem a helyemen, de nem egyedül, mert ott van mellettem a csábdémon. Miközben a csodálatos testének látványában gyönyörködöm, addig gondolkozok a szépségén. Összevetem azzal az egy személlyel, akivel egy darabig együtt voltam. Rájövök lassan, hogy Olivia szépsége felér arra a szintre, amit egy tünde vagy sötét tünde tudhat magáénak. A finom bőr, s a testének lágy íve, s valljuk be formás domborulatainak köszönhető az egész. Ezenfelül számomra ez az első alkalom, hogy csupán testi indíttatásból feküdtem le valakivel. A volt szerelmemmel érthető, hogy titokban lefeküdtünk egymással, ám a mostani...valahogy más. Rám tőr lassan a gyengeség, így pici fészkelődés után átkarolom a puha testű Oliviát, s azon nyomban elalszom. A fáradtság győzedelmeskedik felettem. Mikor megébredek, akkor a hálótársamnak hűlt helye van. Kissé kábán ébredek, s nézek széjjel a sátorban. Mikor valamennyire sikerül felfogni a környezetem, s a helyzetem, akkor egyszerre két dologra is gondolok. Egyik, hogy nagyon éhes vagyok, másik pedig a cuccaim. Kikelek az ágyból, s a felszerelésemhez megyek. Mikor ellenőriztem, hogy tényleg minden megvan benne, akkor megnyugszom, hogy nem raboltak ki. Feltűnik közben a sátor felszereltsége. Kis asztal, meg pár olyan szükséges kellék, ami egy bontható tábor kelléke lehet. Minden egyes darab könnyen mozdítható, s viszonylag nem foglal olyan nagy helyet. Elkezdek végül falatozgatni, miközben azért még fáj az állkapcsom, de nem annyira, mint legelőször éreztem. Kicsit átkozom magamban a helyzetet, hogy beleálltam abba az ütésbe, de végül nem lehet panaszom arra, ahogy itt bánnak velem. Teljesen meg vagyok elégedve jelen helyzetemben.  Mikor sikerül elverni az éhségem és a szomjúságom, akkor vetek egy pillantást arra a könyvre, amit Olivia olvas. Egy német Biblia, amit elsőre furának találok, de tovább lépek ezen a tényen. Felöltözöm, majd a sátor kijáratához sétálok, hogy kinézzek. Kíváncsi vagyok, hogy mi folyik itt? Mi mindent fogok megtudni erről a közösségről? A hirtelen fény nem tetszik a szememnek, s bevallom sosem szerettem a Napot. Világossága inkább fájdalmat okoz, mint a Hold hűvös megnyugtató fénye. Odakinn démonokat látok, ahogy beszélgetnek egymással, vagy éppen közösen végzik a napi rutinjaikat. Néhány szem rám vetül pár pillanat erejére, de ettől több nem történik. Mikor megpillantom végül Oliviát egy háborúdémon és a tudásdémon társaságában, akkor nem tudom mi dolga lehet velük. Talán jobb lenne nem kíváncsiskodni, de most már mindegy. Nem véletlenül kerültem ide. Végül csak megunom a nézelődést, s visszamegyek a sátor belsejébe, hogy leüljek. Úgy döntök, hogy megvárom a csábdémont, míg visszatér. Fél perccel később érkezik meg a hálótársam, s a hangja húz vissza a valóságba.
- Óh, Egan, látom felkeltél. Hoztam magammal két férfit, tegnap úgy tűnt, hogy érdeklődtél az utazásunk céljáról. – mondja nekem, meglepően mosolyogva. Nyoma sincs rajta, hogy a szomorúság gyötörné, s felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a tegnap esti események a ludasak benne? Emellett a szavai, bizonyos fokig arra sarkallnak, hogy átgondoljam a jelenlegi helyzetem. Mivel nem vágták el a torkom az este folyamán, sem pedig nem raboltak ki, így arra a döntésre jutok, hogy rendes alakokról van szó.
- Igen, érdeklődtem. S láttam a két férfit veled együtt. – válaszolok röviden, miközben megengedem magamnak, hogy egy picit a nőn felejtsem a tekintetem.
- Láttad? Tehát leskelődtél. Csak nem féltékeny voltál? – mosolyodik el, amitől igézőbb az egész megjelenése. Felkelek a helyemről, aztán lassan odasétálok hozzá.
- Nem voltam, sem vagyok féltékeny. Ők egyáltalán nem olyan gyönyörűek, mint te. – szólok hozzá, miközben megölelem Oliviát, s kicsivel később elengedem. Nem ellenkezik a mozdulatsorom ellen.
- Gondolom a két úrral kell elbeszélgetnem – közlöm, miközben mindvégig a szeme ragyogását nézem.
- Igen, a karaván két vezetője. Kint várnak rád. – szól vissza, s elfordulva tőlem elindul az ágy felé. Én mindvégig követem a jelenség mozgását, de leginkább a hátsóján felejtem a tekintetem. Kár tagadnom, de tegnap megnyert magának, elkábított és rabjává tett. Mikor keresztbe teszi a lábait, akkor fordulok el tőle. Elindulok, nyugodt léptekkel, hogy találkozzak azokkal a személyekkel. A sátorból kiérve nem kell sokáig kutatnom őket. Odalépek hozzájuk és illemnek megfelelően köszöntöm őket, egyúttal mutatkozom be.
- Egan Tyr Foley, örvendek a találkozásnak – hallatom a hangom és várom, hogy viszonozzák a dolgot. A tudásdémon csupán 160 centiméter körüli lehet, vöröshajú, jellegtelen arcú és kék szemű férfi. Igazán különösen fest a maga nemében. A háborúdémon 190 cm magas, megtermett alkatú és rettenetesen izmos, fején szarvak és rövid barna hajjal rendelkezik. Bőre tele van vágásokkal. A tudásdémon szólal meg először.
- Kellemes találkozás, valóban. Részemről az öröm, Foley uram. Olivia mesélt róla, hogyan találkozott önnel. Ha jól értesültem, érdeklődött úti célunk miatt és hasonlók, nemde? – hangja halott és rekedtes, ám arckifejezése vidám és kedves. A háborúdémon engem vizsgál, majd kinyújtja a kezét, ami vagy kétszer vaskosabb, mint az enyém.
- Elric – szól, s meglepetésemre ennél többet nem, legalábbis egyelőre. Mindkettővel lekezelek, mert náluk úgy tűnik ez a szokás ivódott be.
- Igen, bevallom furának tűnt a feltűnésük ezen a helyen, s ennyien együtt. Magam részéről egy sötét tünde vándornak mondanám magam, aki ismerkedik a világ dolgaival, s egy-egy helyen megállok, mikor szükséges. Különben Holdpap vagyok. – árulom el teljesen magam, hogy egyik részről meglepett a feltűnésük, másik részről hol állok jelenleg a sötét tünde társadalom rangsorában.
- Ezen nem csodálkozom, az lenne a furcsa, ha nem tünne fel. Kérem, kövessen, azonnal magyarázatot is adok önnek. Olívia nagyon bájos teremtés, nemde? – mosolyodik el, aztán a sátor felé mutat a kezével. A háborúdémon nem sokkal utána felteszi a saját kérdését.
- Szeretem a Holdat. Mesélsz majd róla, milyen a Holdak papjának lenni? – mondja érdeklődve, ami teljesen kihallatszik a szavaiból.
- Rendben. Igen az. – válaszolok gyorsan a tudásdémonnak, aztán odafordulok a másik vezetőhöz, Elrichez.
- Természetesen mesélek – hangzik tőlem, s mivel megígértem neki, így be is fogom tartani a szavam. Lassan megérkezünk a fősátorhoz, ami nem csak a nagyságával, de belső elrendezésével és berendezésével is kitűnik Oliviáétól.
- Csodás virágszál, s nagyon anyáskodó. Ő a tábori kotlóstyúk, abban a pillanatban ha megfázik valaki, azonnal ott van, hogy segítsen. Jól is főz. – mesél nekem a tudásdémon a csábdémonról, hogy milyen feladatot vállalt a tábori életben. Mindenképpen megbecsülendő ezen tettéért. Azonban az alacsony démon odaszól a társához, majd hozzám.
- Elric, hozz kérlek egy hordót, hogy a vendégünknek is legyen ülőhelye... Egan uram, addig is kérem foglaljon helyet. – eltűnik a nagydarab harcos, s pár pillanat múlva visszatér egy teli boroshordóval, amit széknek fog használni. Mindenesetre, van alkalmam megfigyelni, hogy milyen egy életerős háborúdémon. Amint leül a helyére, akkor így szól hozzám.
- A Holdhoz hogy lehet imádkozni? – teszi fel a kérdését, amivel teljesen meglep. Hiszen ki hinné, hogy egy ilyen démont az éjszaka ura ennyire megfog? Mindenesetre megjegyzem az elhangzó dolgokat, miközben helyet foglalok a felajánlott helyen. Kell egy idő, hogy elveszítsem az érdeklődést a távoli berendezések iránt, s tekintetem arra a nagy papírdarabra összpontosítson, amit elővett a tudásdémon.
- Inkább kérés, mint imádkozás. Nem igényel letérdelést, sem kezünknek összerakását. Csupán annyit, hogy felnézzünk rá, mikor kérünk tőle valamit. – válaszolom Elricnek, aki teljesen belelovalja magát a helyzetbe, mert rögtön még egy kérdést tesz fel, mint egy nagydarab kisgyerek.
- Én is kérhetek tőle? – érdeklődik, s látni rajta, hogy szeretne tőlem mindent megtudni. Mit ha egy olyan lehetőség lennék, amit nem szabad kihagyni. Az alacsony démon türelmesen vár rám eközben.
-  Igen – szólok röviden a háborúdémonnak, aztán egy kézlegyintéssel jelzem számára, hogy később folytathatjuk a beszélgetésünket, de most szeretnék a társára figyelni. Ha ez megtörténik, akkor a tudásdémonhoz fordulok és így szólok.
- Akkor, ha lenne szíves beavatni. – hangzik tőlem, s várom, hogy ezután milyen vizekre fogunk mi evezni?

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
Különösebb gond nélkül kelt fel, az újoncokkal a hajnali ébresztőkor, viszont velük ellentétben, nyugodtan, kényelmesen összeszedi magát. Felveszi a hadseregben általánosított bőrvértet, az oldalán szorosra húzza a csatokat, de csak annyira, hogy biztosan álljon, de ne akadályozza a kényelmes mozgásban. Az apjától kapott kardot, amit Gramnak nevezett el, az oldalára kötötte. Magára terítette utazóköpenyét és megindult kifelé az épületből. A kapunk kilépve összébb húzta a köpönyeget és fejére húzta a csuklyát. Így indult meg a hajnali szürkületben a megbeszélt hely felé.
A kapuhoz közeledve már észreveszi a várakozó csoportot. Köztük egy elf nővel, aki hosszú, vörös hajával, és csillogó páncéljával már így messziről sem olvad bele a tömegbe. ~ Hát ez így tényleg nem kelt feltűnést. ~ Csóválja meg a fejét. A társasághoz közeledve, köpenye rejtekében kezét kardja markolatán tartva köszönti a jelenlévőket.
- Üdvözletem. - Néz végig a társaságon, és bólint Cecilnek.
Cecil visszabólint, majd megszólal.
- Jó reggelt. Egy közeli istállóban van még két ló, azonnal idehozom őket. - Majd megindul az istálló felé.
- Jó reggelt önnek is, uram. - Köszön a nő, és a hadnagy távozása után, megsimogatja saját hátasa nyakát. - Jártak már Lightleafben?
Cecil után pillantva, Lars, mikor megbizonyosodott, hogy a hadnagy már biztos hallótávolságon kívül van, válaszol a kérdésre, majd felteszi a sajátját, ami már tegnap óta ott bújkál benne.
- Nem, még nem jártam, hölgyem. Viszont lenne egy kérdésem, ha nem gond. - Ismét hátrapillant, hogy megbizonyosodjon Cecil már nincs a közelbe, és próbálja magát tartani valamiféle hivatalos beszédhez, hátha mégis igaz, amit a nő mondott. - Lockwood hadnagy elmondta, hogy miről lenne szó. Viszont... Tudják... Én a hivatalosabb parancshoz vagyok szokva. Mi bizonyítja, hogy önök azok, akinek mondták?
Az idősödő férfi, aki valószínűleg az egyik diplomata, csak elmosolyodik, majd megszólal, miközben lovát cirógatja.
- Természetesen, nagyon is meg voltam elégedve azzal, amit láttam. Csodás, hogy a két marakodó veszett kutya is képes megélni egymás mellett, ha civilizált földre kerülnek.
Lars kérdésére ügyet sem vetve, a nyeregtáskához fordul, és elkezd benne matatni, majd néhány pillanat múltán, néhány összetekert pergament húz elő belőle.
Közben a páncélos elf csengő hangon elneveti magát.
- Maga tetszik nekem katona. - Felemeli a bal kezét, amin holdezüstből készült gyűrű csillog, rajta egy zafírral. A mutatóujján hordja, a jobb kezén pedig egy másik gyűrű malachitból, levelekkel és apró holdakkal díszítve, ezt is megmutatja Larsnak. - Ha nem elég, hazafuthatok a lepecsételt házassági szerződésért is.
Kérdőn felhúzza szemöldökét a férfi válaszára, próbál úgy tenni, mint aki érti miről beszél, majd a nő felé pillant,aki megmutat neki két igencsak drága, és míves gyűrűt. Mindkettő árából hetekig vígan el tudna élni egy család. A diplomata papírjaival, amik valószínűleg hivatalos parancsok, kicsit bajban lenne, sajnos írni és olvasni sem gyerekkorában, sem pedig a kiképzése alatt nem tanították meg. Ellenben a főbb pecsétekkel, amiket jól az eszükbe vertek, nehogy valamelyik balga olyasmibe üsse az orrát, amiben nem kéne .Meglátva a királyi gyűrűt, kezét a mellkasához kapva, enyhén meghajol a nő felé.
- Elnézést kérek felség a bizalmatlanságért. - Így várva a hercegnő válaszát, és csendben tűrve a büntetést, már ha kap.
- El van nézve. A védelmünkre fogadták fel, az óvatosság ebben a munkakörben erénynek számít.
- Köszönöm őfelsége. - Megkönnyebbülve felegyenesedik és leereszti karját.
- Sir Alister, ön még nem igazolta magát. Honnan tudjuk, hogy nem beépült bérgyilkos, vagy esetleg démon? - Fordul vidáman tanácsoshoz.
A férfi rosszallóan elmosolyodik.
- Való igaz, kár lenne, ha esetleg bérgyilkos lennék. - Ő is felemeli a kezét, ujján pecsétgyűrű. - Bár, ezt bármelyik démon felvehetné, ha akarná.
Rápillant a férfi gyűrűjére is, kicsit elgondolkodik, kutat az elméjében, majd egy bólintással lezárja a témát. És csendben figyeli a két ember közt kialakuló beszéletést.
- Ismerek egy fiatal sötét tünde fiút, akit az északi egyház nevelt fel. Ő egy csapásra megmondaná önről, hogy démon-e tanácsos úr... de talán jobb is, hogy nem visszük egy démonokkal teli tárgyalásra. Úgy hallottam a papok csúnya fejgörcsöt kapnak ha sokáig vannak a közelükben.
- Csodásan hangzik, jó lenne egy-egy ilyen fiú errefelé. - Kicsit elmosolyodik, végül leteszi a kezét a csípőjére, majd egy holdezüstből készült tárgyat, amit Lars nem ismer fel. Biztos valami nemesi kiváltság lehet. Biztos egy vagyonba került. De ha már erről van szór, kíváncsi lesz, mit fognak szólni a kardjához, ami most is megbízhatóan simul az oldalához, hüvelyébe csúsztatva. Remélhetőleg ott is marad.
- Hmm... Úgy látom, a pontosság olyan erény, ami inkább az idősebbekben van meg.
- Nem gondolja, hogy akadályozzák őket, ugye? - Felvonja a szemöldökét, miközben a kérdést a tanácsosnak szegezi.
- Nem, nem hiszem... Cordelia tanácsos nem arról híres, hogy túlzottan pontos lenne vagy éppenséggel komolyan venné az etikettet, de azért reménykedtem benne, hogy talán időben megérkezne, ha éppenséggel önnel kell találkoznia.
Közben Cecil visszaér, kantárszáron vezetve két lovat, majd megáll és Larsra néz.
- Válassz, nekem mindegy.
Végigméri a lovakat, az egyik egy hatalmas, izmos barna jószág. Inkább csataménnek lehetne nevezni. Szó se róla, igen hasznos tud lenni egy ló, ilyen adottságokkal, de ő valahogy sosem kedvelte ezt a típust. A másik paripa már inkább a kedvére való, egy vékonyabb alkatú, kecses fekete állat. Valószínűleg igen fürge, és mozgékony, még Nebelwald fái közt is könnyebben lehet vele haladni.
- Őt választom. - Jelenti ki, majd átveszi a kantárt a hadnagytól.
- Jól van. - Elengedi a kantárszárat, majd másik lovat odavezeti a sajátjához, majd megszólal.
- További három katonát előreküldtem már, különböző, csapás menti utakon közlekednek, hogy felfedezzék, hogy van-e valami veszély a területen. Nem lehet semmi probléma sem, de azért jobb óvatosnak lenni. - Cecil megsimogatja a lovat, ami kezdettől ott volt, majd a nagyobb barnára pillant. - Alister tanácsos úr, hol van már az a diplomata akit említett?
A férfi zavartan vakarja meg a fejét, úgy tűnik kellemetlenül érinti a kérdés.
- Remélem mielőbb megérkezik, kezdem én érezni kellemetlenül magam... Fontos pontosnak lenni ebben a munkakörben, senki se veszi komolyan azt a tanácstagot, aki utolsó kutyaként ér a csonthoz, majd megkapja a magáét... Rettenetes...
Cecil bólint, majd elfordul a férfitól, és ránéz Larsra, szemeit megforgatva, s némi hangtalan gesztikulálással kifigurázva Alistert, amin ő egy jót mosolyog
- Sir Alister, nem lenne jobb elküldeni érte valakit? Csak a biztonság kedvéért. Rossz előérzetem van.
- Ha szeretnék, akkor utána nézhetek. Már amennyiben megmondják, merre kellene keresnem.
Alister bólint, majd Lars ajánlatára egy kissé elmosolyodik.
- Nem lesz rá szükség, utánanézek én magam, ha már voltam olyan bolond, hogy ilyesmi fontosságú feladattal bíztam meg egy tökkelütöttet. - Szórakoztassa Őfelségét. Biztos vagyok benne, hogy ritkán adódik lehetősége egy Hercegnével személyesen találkozni. - Böki oda. Majd sietős, már-már komikus léptekkel megindul. Cecil megrázza a fejét, de nem szól semmit, a lovával foglalkozik.
- Sir Alister! Kérem ne egyedül menjen, vigyen legalább egy őrt. - szól utána a hercegnő. - Ha a diplomatánk eltűnt, vagy meggyilkolták az roppantul kínos lenne.
A távolodó férfire pillant, majd tekintetét kérdőn Cecil felé fordítja, majd vissza a hercegnőre.
- Kövessem felség?
- Nincs jogom parancsot adni önnek, de szeretném, igen. Ön mit gondol? - Szegezi a kérdést Cecilnek. A lány legyint, majd utoljára megsimogatja a lovat, s elindul sebes léptekkel a Diplomata után.
- Nem hiszem, hogy bármi baja esne, de megyek én, maradjon csak...
- Miért ne lenne? Ön a Hercegnő. Bármikor parancsolhat, egy hozzám hasonló közkatonának. - Feleli a nőnek, aki még egy biccentéssel megköszöni a nőnek, hogy követi a férfit.
- Tudja, mielőtt férjhez mentem katona voltam én is. Valahogy fontosnak tartom betartani ezeket a szabályokat és bár hercegné vagyok, a sötét tünde seregben nincsen semmilyen rangom. - mosolyog rá Larsra mikor a nő elment - Mit gondol, túlaggódom?
- Talán egy kicsit. Háborút talán nem indítanának, hiába parancsolna a tábornokokra. De a hozzám hasonló, alacsony rangú katonák, valószínűleg a legtöbb dolgot kérdés nélkül megtennék. Elvégre ön a Hercegnő. Így ön is bekerült a hierarchiába.
- Remélem igaza van... A démonokban nem tudok megbízni. Azt hiszem valóban, de remélem nem kell majd parancsot adnom. Sosem szerettem másokat irányítani, főleg akkor nem, hogyha kényes a dolog. - Félredönti a fejét, majd megkérdi. - Miért ön jött? Kifejezetten felkérték vagy önként jelentkezett?
- Nem kell, de megteheti. És persze kérni is lehet, ami némelyeknek egyenlő a paranccsal, de ha önnek így könnyebb... - megvonja a vállát - Nem tudom felség. Csak pár napot töltöttem volna itt. Aztán jött a parancs. Igazából, én is szeretném tudni.
- Lehet van egy jóakarója. Vagy épp ellensége.
- Én egyikről sem tudok. De majd csak kiderül.
Talán öt perc telt el amíg várakoztok, s távolról már halljátok a beszédhangot, ahogy Alister hadar valamit, emelt hangon. Hamarosan meg is jelennek, Cecil és a férfi oldalán egy vékony, igencsak magas nő járkál egyszerűen öltözve. Haja rőt, göndören omlik vállára. Bőre halványan szürkés, szeplős. Igencsak ritka látvány a sötét tündék közt, a nemesek közt talán még inkább.
- Egyszerűen ez elviselhetetlen, Cordelia tanácsos, tudja nagyon jól, hogy igazam van. Nem azért választottam önt, mert kételyeim voltak a megbízhatóságában, kicsit jobban is megköszönhette volna a szívességet ahelyett, hogy ... - A nő oda sem figyel, mit mond neki társa, majd közelebb érve köszönti a hercegnőt. Cecil pedig majdhogynem látványosan unja kettejük beszélgetését.
- Jó reggelt Őfelsége! - Üdvözli a tanácstag az uralkodónőt.
Cecil szemeit forgatva lép Larshoz, miközben halkan megszólal.
- Tanácstagok...
- Jóreggelt, Cordelia tanácsos. Már kezdtem aggódni az épségéért.
- Végig fogják vitatkozni az utat? - Kérdi halkan a mellette álló nőtől. - Mert ha igen... - Szemügyre veszi az új jövevényt. Első ránézésre nem tűnik úgy mintha egy fontos személy lenne. Igazából másodikra sem.
- Üdvözlöm hölgyem. - Köszön, miközben enyhén meghajol a nőnek.
Alister korát meghazudtoló puffogással sétál át a lovához, majd nem is foglalkozik tovább Cordeliával. Cecil megvonja a vállát, majd suttog.
- Remélem nem...
A vörös nő kihúzza magát, meglepően nevetséges látványt nyújt, olyan, mintha csak egy gyufa lenne, ami be van öltöztetve.
- Üdvözlöm én is önt, katona. Bízok benne, hogy nagyszerűen végzi majd a munkáját. - A hercegnőhöz fordul, s meghajol ismételten. - Komoly megtiszteltetésnek találom, hogy önnel utazhatok, őfelsége. Mélységesen sajnálom a késést, de közbejött valami, s nem tudtam időben elindulni. Remélem elfogadja bocsánatkérésemet.
- Hogyne, persze, elfogadom lényeg hogy mind itt vagyunk sértetlenül. - Nagyot sóhajt majd nyeregbe száll. - Induljunk.
Lars leveti a csuklyát, lovaglás közben csak zavarná, szétterülő haját egy kis bőrszíjjal lazán összefogja, majd nyeregbe száll.
- Én megyek leghátul. - szól oda Cecilnek.
- Nagyszerű. - Csapja össze a kezeit Cordelia, majd felpattan a nagy barna lóra. Cecil is így tesz, katonatársa felé bólintva.
- Rendben, akkor én megyek előre. Lassan haladunk majd, a sietség csak veszélyt szül. - Majd lassú, komótos léptekkel, már ahogy a lótól kitellett megindult úti célunk felé.

(színezés majd holnap....)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


Vendég
Mikor a tudásdémon látja, hogy a figyelmem nem osztom meg közte és Elric között, akkor felteszi a kérdését.
- Mire kíváncsi egész pontosan? – közben félrepillantva látom, hogy a háborúdémon nehezményezi, hogy nem rá figyelek, ami különösebben nem hat meg engem. Valahol érzem magamban, hogy nem csak úgy puszta véletlenségből utaznak ezen a vidéken. Kell lennie emögött valami sokkal nagyobb tervnek, vagy elhatározásnak. Magyarán kíváncsi vagyok, hogy mit fog mesélni. Nem kapkodom el a válaszadást, hanem a tőlem telhető megfontoltsággal szólalok meg.
- Egészen pontosan arra, hogy ilyen sokan miért kerekedtetek fel? Mivel Lightleaf felé haladtok, akkor abból úgy vélem, hogy a Tünde-erdőt céloztátok meg. Legalábbis, az eddigiek alapján, amit hallottam. – hangzik el tőlem, miközben a tekintetem találkozik az övével. Kissé kirekesztem a háborúdémont, mert nem hinném, hogy az elkövetkezendő beszélgetés szavai és tárgya különösebben az ő világával szorosan kapcsolatban lenne. Inkább nézem harcosnak, mint egy ékesen szóló vezetőnek. A tudásdémon hamar megadja a választ az érdeklődésemre.
- Olyasmi, Eisenburgba, egész pontosan, nem fogunk elutazni Lightleafbe mind, mert az nem lenne helyénvaló, s jó eséllyel a tündék sem néznék jó szemmel fajaink mélyen bújó ellenségeskedései miatt. Én magam, s Elric is, viszont tovább fogunk utazni majd Lightleafbe, hogy ott részt vegyünk egy diplomáciai találkozón. – közli velem, hogy bizony fontos találkozó miatt haladnak ebben az irányban. Azzal egyet kell értenem, hogy a tündék alaposak, s minden apró ügyet körülményesen megvizsgálnak, de csupán azért, hogy a fenn maradhassanak. A beszélgető társam eközben a mutató ujjával mindvégig az útvonalon halad. Fél szemmel követem, s eszembe ötlik pár helyszín közölök, amit én saját lábammal bejártam. Csendes és nyugodt apró falvak, emberekkel, akik mindennapi dolgaikat végzik. De meg kell említenem, hogy az egyik településen van egy csodaszép fogadó, aminek csak a neve hallatán is melegség áraszt el. Vagy a szomszéd településben az a tiszta vízű, helyiek által gyógyforrásként tartott hely, ahonnan állandóan hordják a vizet, emellett az ételeik íze szintén különleges.
- S kivel szeretnétek tárgyalni? S mi ügyben? Ennyi emberrel nem lehet végtelenségig utazni, valamikor a pénzetek elfogy. Kell élelem és egyebek – mondom a tudásdémonnak, hogy bizony nem egyszerű feladat az egész, mint ahogy ő kigondolta.
- Haha, a kíváncsiság konok egy dolog, mi tudásdémonok is pont emiatt kaptuk meg a büntetésünket. Hosszú történt, de szívesen elmesélem önnek, ha elvezet minket Lightleafbe, de addig is lakat a számon... Az utazás pedig közel sem olyan problémás, mint gondolja. Ne becsülje alá népünket, szívósak és találékonyak vagyunk, a Nomád démonok mindig is megéltek a jég hátán is. – szól robotias és érzelem mentes hangon, ám utána megjelenik az arcán egy mosoly. Furcsának találom, hogy nomád démonoknak nevezik magukat, s a kijelentése szintén hajmeresztő. Fogalmam sincs, hogy mennyire jártas Köd-erdőben, s annak egyedi és különleges állat és növényvilágában.
- Kíváncsiság? Nos mindenkiben ott lapul, aki sokáig elzártan, vagy elszigetelten élte az életét. S mikor kiszabadul valaki arról a helyről, akkor azt biztosan megkörnyékezi. – adom meg a választ a tudásdémonnak, aztán hozzáteszem még a következőket.
- Én vezessem el önöket Lightleafbe? Itt a van a térképük, ráadásul azon hely semleges. Nem becsülök alá senkit, de például tudom, hogy a Köd-erdő mennyire veszélyes. Olyan iszonyatos lények lakják, amik még egy jól felszerelt katonai századnak is gondot jelentenek. – ragadtatom el magam kissé, s ez jól megmutatkozik az arcomon. Kemény az élet Köd-erdőben, s aki olyan képeket dédelget magában, hogy nem különbözik Északtól vagy Déltől, esetleg a Tünde-erdőtől, akkor meglehetősen hiányosak vagy rossz ismerettel rendelkeznek. Az otthonomról van szó, amit ugyan nem utálok, s sosem fogok életem során, de Nebelwald szinte olyan, mint egy túlélő hely. A gyenge elhullik, míg az erős fennmarad. Ez a természet rendje, amit a tündék nagyon jól ismernek, s mi is. S pontosan ezért van szükség Holdpapokra, s olyan meghatározó személyiségre, hogy el ne vesszünk. Ezen gondolataimból a tudásdémon szavai rángatnak vissza a valóság talajára.
- Azt hiszem félreértett, azt mondtam, hogy a karaván többi tagja Eisenburgban marad, csak én és Elric utazunk tovább Lightleafbe... S igenis szükségünk lesz egy vezetőre, semleges terüet vagy sem, még ott sem tűrnek meg feltétlenül tűnek meg egy démont, arról nem beszélve, hogy egy jó darabon utazni kell az elfek erdején keresztül is, a határőrség nem biztos, hogy szívesen lát minket. – hangzik tőle, miközben én visszatérek az elmélkedés talajára, de természetesen ezúttal próbálom az uralmam alatt tartani. A jelen állást gondolom át. Segítségemre voltak, mikor a faluban összeszűrtem a levet azzal az illetővel, emellett elhoztak magukhoz és helyrerakták az állkapcsom. Adósuk vagyok, emellett ha ennyire tartanak a tündéktől, tán tényleg jobb ha viszonozom a cselekedetüket.
- Rendben, de előre leszögezem, nem szeretnék belefolyni ebbe a bizonyos diplomáciai találkozóba, ha nem szükséges. – szögezem le előtte, hogy Holdpapként távol szeretnék maradni ezen ügyektől, mert mi nem ezért létezünk. De persze vannak holdtestvéreim, kiknek életük úgy alakul, hogy ilyen feladatokat látnak el, de azok igazán rangos és bölcs tagjai a sötét tünde társadalomnak.
- Szükségünk lesz egy fehér szövetre, meg egy botra. – közlöm végül készségesen, hogy az utazásunkhoz elengedhetetlen lesz ez a kettő.
- Nem, ezt nem is kérnénk, bár, az nagyszerű lenne, ha tudna beszélni pár szót a diplomatával, hátha mégis meggondolná magát a dologban. Komoly segítséget jelenthetne egy sötételf az ügyben. Apropó ügy. Egész pontosan azt szeretnénk elérni, hogy a sötételf herceg elfogadja azon kérésünket, miszerint engedje meg 200 démonnak, többet között azoknak, akikkel utazunk, hogy letelepedjen a Nebelwald hatámenti részébe. Az egész gesztus a népek közötti kapcsolatot hivatott javítani, s ehhez híven mindenki érdekét egyenlő mértékig szolgálja. – hangzik tőle, miközben somolyog egy keveset. A fehér zászló ötletre csupán ennyit mond.
- Meglesz – mondja ki egyszerűen.
- Beszélhetek egy kicsit a diplomatával, ha szeretnék. Nebelwald lényei nem fogják jó szemmel nézni az új lakókat. Emellett a kérés rendben van. De mit tudnak biztosítani cserébe? – hallatom a hangom, s egyben enyhülök meg az irányukba, mikor több részletet feltárnak előttem. Borongóssá is válok, mikor meghallom, hogy a sötét tünde herceget említi, emellett Nebelwald határ menti részét. Úgy vélem, hogy ezen démonoknak elég erős ellenszolgáltatást kell nyújtaniuk, hogy területet kaphassanak.
- Rendben, ha meglesz a fehér zászló, akkor majd én fogom vinni.
Tudom le végül a zászlós dolgot, hogy minden esetben jobb ha nálam van, mint náluk.
- Nagyszerű. Természetesen nem szeretnénk úgy ott élni, hogy ne legyünk hasznosak számukra. Határvédelmi feladatokat látnánk el, s mi tudásdémonok is sok hasznos dolgot tudnánk tanítani az elfeknek, akik a technikák és ipar terén kissé lemaradottabbak. Mindenkinek hasznos dolog lenne a beköltöztetés. – csapja össze a kezeit a beszélgetőtársam, míg a Elric eléggé csendben van. Szavai után felállok a helyemről, s kinyújtóztatom a lábam. Amit elmond, az szép és jó, azonban engem mégis egy bizonyos dolog nem hagy nyugodni. A vallási oldala. Tudom, hogy milyen észak vallása, s a dél sem különb tőle. Komoly gondokat vetne fel, ha ezek a bizonyos tudásdémonok más vallást kezdenének el terjeszteni.
- A vallással mi a helyzet? Milyen vallást követnek jelenleg? –  nézek rá a tudásdémonra, s arcom újra komolyabbá válik. Fontos nekem ez az ügy, s a holdvallás. A sötét tündék hitvilága az én vállamon nyugszik elsősorban, s a többi holdtestvéremen.
-  A vallással? Mit gondol, milyen vallást követnénk? – látom a másik meglepődött arcát a kérdésem hallatán, így felmerül bennem a dolog, hogy ebbe nem gondoltak bele. Egy darabig méregetem a tudásdémont, aztán válaszolok.
- Fogalmam sincs, hogy milyen vallást követnének. Én nem ismerem annyira a közössége tagjait, mint Ö. Meg úgy alapjában véve hogyan állnak hozzá maguk a démonok a valláshoz? – válogatom meg a szavaim, miközben arra tudok gondolni, hogy Elric érdeklődést mutatott a Holdvallás irányába, míg Oliviánál egy német bibliát láttam.
- Természetesen semmilyent, mégis mire gondolt? Sehogy, egységesen legalábbis sehogy. Nincs démon vallás, ilyesmi nem létezik – válaszolja elég határozottan.
- Akkor csupán tanulmányozzák közössége tagjai a vallásokat, ami Veronia szerte megtalálható? Természetvallás, Holdvallás és ott van észak és dél. Oliviánál láttam egy Német Bibliát, s Elric meg ugyebár a holdvallással kapcsolatosan kérdezősködött. –  mondom el, hogy mit vettem észre. A zavarodottsága egy picit kapóra jön, de nem esek neki jobban.
- Attól tartok erről szó sincs, a démonok többnyire vallástalan nézeteket vallanak, nagy átlagosságban természetesen. Számunka nem kétséges Isten léte, de miért is tisztelnénk valakit, aki így elbánt velünk? Ki tudja, nem az én dolgom véletlenül sem, hogy ki mi iránt érdeklődik. Afelől viszont biztosíthatom, hogy vallási problémák miatt tartania igazán nagy badarság, egy démon nem fog Bibliát idézve bevonulni egy elf városba, hogy megtérítse azt. Még a feltételezés is abszurd. – fejti ki nekem a véleményét.
- Tán lehet, történnek furcsaságok Veronia szerte. –  válaszolom neki, s mivel kezd az állkapcsom fájni, így a következőt mondom.
- Engedelmükkel, visszatérnék pihenni. Az állkapcsomnak időre van szüksége.   – jelzem feléjük, hogy bizony kell neki idő, míg elmúlik a fájdalom. Odafordulok végül a háborúdémonhoz.
- Elkísérhetnél a sátorig, addig minden kérdést feltehetsz a holdvallással kapcsolatban – hangzik tőlem, amire még a tudásdémon válaszol.
- Lehet. Csak nyugodtan, bár, pár órán belül indulunk ismét Eisenburg felé. Addig pihenje ki magát, s az állkapcsát. – szól ennyit hozzám a vezető, majd Elric csatlakozik hozzám, emellett egy kérdéssel indít.
- A Hold milyen Isten? – teszi fel kérdését, amire hamar megadom neki a választ.
- A Hold egy égitest, mely éjszaka világít. Nem istenség. A tündék természetvallásúak, mi hasonlók vagyunk hozzájuk, de mi a holdat tekintjük vezérlőnek. – magyarázom neki, miközben elhagyjuk a vezetők sátrát. Odakinn megállok egy pillanatra körülnézni, hogy mi folyik a táborban, aztán indulok tovább.
- De akkor hogy van ereje, ha nem Istenség? – teszi fel a kérdését, amit teljesen jogosnak tartok.
- Honnan van az ereje? Számomra is rejtély, de ettől még követem. S kitartok mellette. Lényeg, hogy odafenn van, s éjszaka a fényével utat mutat számunkra. Látjuk őt, s nem egy láthatatlan valaki, akit el kell képzelni. Van arca, olyan mint nekem, vagy más fajoknak. – mesélem neki, miközben félutón megállok, hogy kisebb időre szembeforduljak vele.
- Ez jól hangzik. És a hold csak a sötételfeket szereti vagy másokat is? – kíváncsiskodik. Látszik, hogy egyre többet szeretne tudni a Holdvallásról.
- Te szereted a természetet? Vagy inkább annak tiprója vagy? A Holdvallásnál sincs másképp. – válaszolok kérdéssel,
- Nem értem. Szeret a Hold ha én szeretem? – kicsit értetlenkedik Elric, s számomra ez szintén embert próbáló feladat, mármint elmagyarázni.
- Tisztelet. Emellett akivel jóban vagy, kedvelsz és szeretsz, az nem ugyanúgy viszonozza az érzéseid? – próbálom őt terelgetni, mint a kutya a birkanyájat. Természetesen nem tesz jót számomra, hogy továbbra is beszélnem kell. Elindulok végül Olivia sátrához, abban a reményben, hogy végül lepihenhetek.
- De ha nem Istenség, hogy tud szeretni? – nem hagy fel azzal, hogy ne érdeklődjön.
- Nos, nem mindenre lehet magyarázatot találni. Csak nézz fel éjjel az égre, fel rá. Kérdezd meg tőle. Légy figyelmes, ez a holdvallás alapja. Most pedig engedelmeddel lepihennék. – tudom le a háborúdémont, s ezzel be is lépek Olivia sátrába, de még hallom a következő szavakat.
- Köszönöm, még lesz kérdésem később. Jó pihenést. – hangzik tőle, aztán hallom halkan a távolodó lépteit. Olivia odabenn unatkozva ül az ágyon, de hamar kiszúr engem.
- Óh, visszatértél. – hangzik kellemesen tőle, ami megnyugvással tölt el. Ez a megbeszélés, vagyis jobban mondva információ cserélés megviselt engem, de leginkább az állkapcsom.
- Igen visszatértem. Csak nem unatkoztál itt? Miért nem olvastad a könyved?   –  válaszolom a nőnek, miközben az ágy felé közelítek, s előtte állok meg.
- Annyira azért nem unatkoztam. Miről beszéltetek a sátorban? – mondja felém mosolyogva, egyben érdeklődve.
- A vallásról és diplomáciáról, emellett a két vezetőtök vezetője leszek. – fejezem ki magam, miközben leülök mellé. Leveszem magamról a cipőt, majd ügyesen elterülök az ágyon, ügyelve arra, hogy Oliviának is legyen helye.
- Unalmasnak hangzik, sosem érdekeltek az ilyesmi dolgok. Pihenni fogsz? – hagyja, hogy elterüljek az ágyban, aztán kis idő elteltével ráfekteti a fejét a vállamra.
- A diplomácia nekem sem az erősségem. Egyelőre nem pihenek, mert szóval tartasz. Miért? Van ötleted, hogy mit csináljak? – hangzik tőlem, miközben nem ellenkezek a cselekedete ellen. Csak most jövök rá, hogy igazán hiányzik egy nő közelsége, amit most Oliviától megkapok minden kötöttségek nélkül.
- Nem, csak kíváncsi voltam, Pihenj csak, utazni fogunk nem sokára, felkeltelek, ha mennünk kell, jó? – mondja felém kedvesen, ajkain egy apró mosollyal.
- A sok beszélgetéstől fáj az állkapcsom. Amúgy nem tudok úgy pihenni. Csupán ne kelljen beszélni. – mesélem neki, miközben megsimogatom a hátát.
- Rendben, pihend ki a sérülést. Addig megyek szerzek valami ennivalót, mire felébredsz, tudsz majd enni valami könnyű dolgot.
Intek neki, de azért nem tudom megállni, hogy mikor kászálódik ki az ágyból, akkor rá ne paskoljak lágyan a hátsó felére. Mosolyogva tekintek rá, aztán csak behunyom a szemem és próbálok lazulni. A közelgő diplomáciai útról elmélkedek, s élvezem azt, hogy nem kell beszélnem másokkal.  Egy vagy két óra múlva megjelenik Olivia az étellel, s én pedig hozzálátok étkezni. Azután pedig elég hamar eljön az idő, hogy az egész tábort bontani kezdik. Segítek Oliviának, mert nem akarok az ő adósa lenni, vagy maradni. Mikor minden elkészül, akkor elindulunk tovább a következő úti célunk felé.

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Elindultak, de Cordelia tanácsos fejmosása még tartott. Loreena egy ideig középen lovagolt, de hamar megunta, hogy a feje felett vitatkoztak, így lassított a tempón, és inkább a katona mellé került. Valamiért kényelmesebben érezte magát az egyszerű határőr közelében, mint a politikusok kereszttüzében. Egy ideig csendben lépkedett a két ló egymás mellett, de végül mégis úgy döntött, hogy megszólítja a férfit.
- És én még azt hittem a tanácsban csupa karót nyelt sötét tünde ül... - jegyezte meg halkan.
- Én sem erre számítottam. Őszintén. Rossz belegondolni, hogy részben ők irányítják a népünket. - válaszolta az, miközben tekintete a környező tájat fürkészte. A hercegné felvonta a szemöldökét. Ritka volt, hogy egy közkatona ilyen éles kritikát fogalmazzon meg a népe vezetőivel szemben. Ő sosem merte volna ezt megtenni régen, de azóta nagyon sok idő eltelt, és még több minden történt.
- Jobban örülne csupa vénséges, távoli öregembernek, akik csak paragrafusokat ismételgetnek egymás után, és nincs bennük semmi élet?
- Inkább egy kis komolyságnak örülnék jobban. De így elnézve, inkább hasonlítanak egy.... családra. Egy apa, aki a szeleburdi lánya fejét mossa, már megint.
Loreena felkuncogott a hasonlatra. Kifejezetten találó volt, ahogyan elnézte Sir Alistert és Cordeliát.
- Talán igaza van. Mielőtt találkoztam volna a tanácsossal rettegtem tőle. Meg mindannyiuktól. Nekem így inkább megnyugtató látni, hogy hús és vér sötét tündék ők is... És a komolyságnak is meg lesz a maga ideje, hamarosan, amikor Lightleafbe érünk.
- Remélem. Mert a mostani helyzetet látva, senki nem venne komolyan minket.
- Biztosan. Önnek mi a véleménye egyébként a helyzetről.... Hogy hívják? A nevén akartam szólítani, de a hadnagy be sem mutatta...
- Elnézést felség. Eszembe sem jutott, hogy nem ismeri a kísérők kilétét. Larsdall Crescentnek hívnak. - mutatkozott be. - Lehetek őszinte?
- Lehet, sőt el is várom.
Larsdall kicsit visszafogta a lovát, hogy növelje a távolságot köztük és a többi előljárójuk között. Mintha ők ketten lettek volna kívülállók… De ez valahol tényleg így is volt.
- Nem igazán örülök a gondolatnak, hogy egy szinte csak démonok által lakott település legyen a határainkon belül. A határ mentén, úgy, hogy ők látnák el a határőri feladatokat, annak végképp nem. Így kiesne az irányításunk alól, egy jókora határszakasz. És a démonok mindig készülnek valamire.
A tünde bólintott.
- Jól látja a helyzetet, Mr. Crescent. Sir Alister úgy gondolja érdemes őket meghallgatni, hátha tudnak olyat ajánlani, ami nekik van, nekünk viszont nincs, de még így is túl nagy az ár. Ráadásul... Holtmezőn komoly károkat okoztunk nekik, nem hiszem, hogy most hirtelen a sötét tündék barátai akarnának lenni.
Még élénken emlékezett arra a csatára, ahol a démonok jelentették a legnagyobb kihívást a tündék és sötét tündék egyesített seregének… De emellett azt is tudta, amit rajta kívül csupán a félangyal Androméda tudhatott, hogy Azrael kardját egy háborúdémon lopta el tőlük, megölve a lovagot, aki hordozta. Tudtán kívül, természetesen, ahogyan a háborúdémon sem tudhatta mit talált… Ellenben neki igencsak nagy bosszúságot okozott, hogy véget vethetett volna ennek az őrületnek, ha kicsit jobban siet, nem úgy jön ki a véletlenek összjátéka, de főleg, ha a démonok nem támadnák meg őket lépten-nyomon.
- Ha tudnak is valami értékeset adni, a határt biztos nem bíznám rájuk. Esetleg egy félreeső terület, kicsit erősebb ellenőrzés alatt. Persze csak titokban. Bár nem tudom, hogy mi lehet annyira hasznos, hogy területet kapjanak.
Kezdte érteni, hogy miért kapta meg Larsdall ezt a lehetőséget. A férfi agya gyorsan forgott, és igen érdekes ötletei voltak, amire az előljárói is felfigyelhettek.
- Hmm... - gondolkozott el egy pillanatra. - Arra gondol, hogy esetleg egy belsőbb, kietlen területet adni nekik ahol ellenőrzés alatt lehetne őket tartani? Kompromisszumnak nem is rossz... De még mindig jobban örülnék, ha maradnának csak Délen, ha már annyira jól kijönnek az ottaniakkal.... - nem lehetett nem hallani a gúnyos élt a végén. A démonok ugyan már Holtmező óta a bögyében voltak, de legutóbb a tengerekért vívott hadjáratban a délieknek is sikerült kivívniuk a haragját, vagyis az új vezetőjüknek, Freyr von Himmelreichnak. Valószínűleg senki sem gondolta, hogy vissza fogják sírni Esronielt, de így volt. Megérdemelték egymást a démonokkal, főleg hogy hagyták őket letelepedni és állandó falvakat létrehozni a királyságukban.
- Azt én is jobban tudnám értékelni.... - hirtelen oldalra kapta a fejét egy neszre, majd visszafordult. - De ha elég értékes amit ajánlanak... - vonta meg a vállát.
- Meglátjuk. Ebben a kérdésben őfelsége is elég hajthatatlannak tűnik.
Csöndben haladtak tovább. Talán két óra telhetett el, lovaikon poroszkálva az egyenes, fekete törzsű fák és ködfoltok között, mikor egy keresztúthoz érkeztek.
- Valami nincs rendben. - szólalt meg Cecil. - Megbeszéltem az első felderítővel, hogy visszatér erre a találkozóhelyre, s jelent, hogy mit látott északabbra...
- Mennyivel volt előttünk? Lehet, hogy még nem ért vissza... talán ha várunk pár percet. - szólt előre Lars. Loreena bólintott. Az előbb már feleslegesen aggódott, így nem akart megont ő lenni a vészmadár.
- Úgy egy órával korábban indult, mint mi, futárlovon, amit váltania kellett Greyshireben, egy közeli településen, hogy visszaérjen ide. Nem nagy táv, le kellett volna járnia... A diplomaták nem nagyon érdeklődtek a kérdés után, de Cecil megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy nagy veszélyben lennénk egy felderítő nélkül, de akkor is aggaszt, hogy eltűnt. Utánanézhetünk, hogy mi történt egy kisebb kitérővel vagy esetleg tovább is mehetünk várakozás nélkül. Mit javasol, őfelsége?
- Nem szeretem, ha meglepnek minket, de egyik irányba van egy felderítőnyilam. Az erdő nehezít kicsit a dolgon, de a semminél jobb. Szívem szerint utána néznék a felderítőnek, a démonok hadd várjanak egy kicsit.
Érezzék hogy nem ők diktálják a feltételeket.
Sir Alister kicsit gondolkodóba esett, de Cordelia tanácsos ennél gyorsabban hozott döntéseket.
- Mindenképpen támogatom azt, hogy utánanézzünk a felderítő hollétének, Őfelsége felderítőnyila tökéletes eszköz lehet erre.
Cecil is bólintott, így Loreena elővette a felderítő nyilát, ami az iolar névre hallgatott, és kilőtt maguk elé. A nyíl szinte azonnal egy fából készült sas alakját vette fel, hogy átvizsgálhassa a környéket, majd néhány perc múlva visszatért a csapathoz. A lovagnő határozottan fogta meg a nyíl szárát, hogy egy mágikus érintéssel meg is kapja a szükséges információkat. A sas nem látott semmi oda nem illőt, csupán a köderdei élővilág szépségeit. Méretes lepkéket, csigákat, csúszómászókat az úton előttük. A sáros, Greyshire-be vezető ösvényt patanyomok tarkították, így szinte biztos volt abban, hogy felderítő elhaladt abba az irányba… Kérdés, hogy vajon odaért-e? Ezen kívül, még egy nagyon halk emberhang hallatszott, belesimulva az erdő zajába, de egyáltalán nem tudhatta, hogy a felderítőé volt-e avagy valaki másé.
- Nem sokminden van előttünk. Az még szinte biztos, hogy Greyshire-be ment, de ennyi, egyébként minden a megszokott, kivéve, hogy van valaki abban az irányban. Ha elindulunk meg fogjuk tudni kicsoda. Későbbre van még felderítő ötletem ezen kívül is.
Egyelőre nem akarta bevetni a lepkéket, az iolar professzionálisabbnak tűnt, minthogy a pillangóival kezdjen el társalogni. Cecile csodálva nézte a kis eszközt, és elégedetten bólintott az eredmény hallatán.
- Nagyon hasznos tárgy, több ilyen is lehetne a seregben a felderítők tulajdonában.
Végül Sir Alister is megvonta a vállát.
- Rendben, nem árthat egy kis óvatosság, bár, mi van, ha csapda lenne?
Cordelia tanácsos megrázta a fejét.
- Irreleváns, egy honfitárs élete is múlhat ezen, mindenképpen utána kell néznünk.
Mindannyian Larsra néztek, aki eddig feltűnően csöndes maradt, noha a hercegné biztos volt benne, hogy a férfinak már voltak ötletei.
- Őszintén szólva, nekem kicsit gyanús, jó lenne utánajárni a dolognak. Valamint az óvatosság kedvéért én egy, de legalább két harcképes embert az úttól kb ötven méterre, azzal párhuzamosan küldenék a fák között. Így csapda esetén van, aki lesből kisegíthet. Bár a többiek védtelenebbek lesznek.
- Attól tartok én és Cordelia tanácsos nem értünk a harchoz, így nem utazhatunk az út mentén, őfelsége sem tehet így. Esetleg vállalná ezt a pozíciót ön? - kérdezte Sir Alister. Cecil és Loreena bólintottak Larsnak, hogy egyet értenek. A lovagnőnek kifejezetten tetszett a terv, két katona oldalt, ők pedig maradnak középen az úton.
- Én meg tudom védeni az úton haladókat, a két katona a két oldalt. Jó tervnek tűnik.
- Őszintén szólva, én önre gondoltam felség. - nézett kicsit bátortalanul rá a férfi. - Úgy hallottam elég jó harcos, de mégiscsak ön a legfontosabb közülünk. Így ha kell, könnyebben hátra hagyhat minket. De úgy teszek, ahogy óhajtja.
Nem ismerték még egymást, így a határőr nem lehetett tisztában a hercegné egyik legfontosabb elvével, már ami a csatákat illette. Kizárt dolog volt, hogy vész esetén csak úgy otthagyjon csapot-papot és mentse a saját írháját. Milyen lovag lett volna úgy? Hol volna abban a becsület, a tisztesség, a bátorság? Nemesnek számított mostmár, de nem tudott és nem is akart aként gondolkodni. Engedékenyen mosolygott rá Larsra.
- Egyszer két hétig gyalogoltam a sérült társammal, mert nem volt hajlandó lóra ülni. Senkit sem hagyok hátra. Különben is feltűnő ha pont engem nem látnak.
Mindig jobb kedvre derítette, amikor eszébe jutott az az eset. Lloyd sérült volt, de akkor sem lovagolt, így kénytelenek voltak gyakorolni, és ezért jó sokat késni a jelentéssel. Komoly fejmosást kaptak utána Ann Shadowthorntól, de megérte. Vajon mi lehetett a kapitánnyal?
Mostani kapitányuk viszont, Cecil, úgy tűnt, vele értett egyet, amit egy apró fejrázással is jelzett.
- Én jobban örülnék, ha Őfelsége az úton utazna és nem az erdőben. Való igaz, hogy könnyebb menekülni, de egy lesben álló ellenfél könnyebben búj ott el... Emellett a döntés nem az enyém, hanem őfelségéé.
Ötszázadszorra is kirázta a hideg az „őfelsége” megszólítástól, de nem tette szóvá. Muszáj lesz velük összebarátkoznia, hogyha el akarja hagyni ezt a megszólítást, mert másképp nem tehette meg, hogy rangjához méltatlanul viselkedjen.
- Akkor ez eldőlt. - Lars leszállt a lováról, és odaadta a kantárszárat Cordelia tanácsosnak, majd eltűnt a fák között az út egyik oldalán, Cecil pedig a másikon. Egy fertályórát haladtak így, kényelmes lépés-tempóban, hogy ne hagyják le a két katonát, amikor az út mentén egy nyurga pej lovat láttak legelészni a gyér fűből.
- Ez lehetett a futár lova... De hol a futár?
Loreena elhúzta a száját.
- Rosszat sejtek.
Mivel körbe nem láttak semmit, ösztönösen felfelé pillantott, az összeboruló faágak közé. Pókhálók feszültek a sötét gallyak között, de alapvetően semmi különleges nem volt benne. Nem lógtak felkoncolt, vérző holttestek fölöttük, és ez már jó jel volt.
- Menjünk tovább. - mondta végül.
Egy ideig csöndben lovagolnak az erdő zajai közepette. Néha egy tompa puffanást hallanak csak, ágak recsegését. A tünde erdőhöz képest egyedül madarakban szűkölködik a köderdő, de a számtalan béka és egyéb kétéltű pótolja őket. A természet idilli hangjai közé élesen tör be Lars tömör, mégis egyértelmű kiáltása:
- Óriáspókok!
Loreena rögtön a hang irányába kapta a fejét és leugrott a lováról, hogy a két meglepett diplomatát hátrahagyva szaladjon a katona segítségére. Nem kellett sokat keresgélnie. Ötven métert ha futhatott, mire rátalált Larsra, amint a kardja felé vetődik, kihasználva a kis időt, amit a vele küzdő fekete, szőrös pók a lába kiszabadításával töltött. Elővett egy nyilat és követőmágiával felruházva a pókra lőtt, hogy ne véthesse el a célt. A pók fejére célzott, de miközben az felágaskodott, hogy ismét lecsaphasson Larsra az egyik ízelt lába pont a nyíl útjába került, így egy halálos lövés helyett csak lesántította az állatot. Sajnos még volt neki öt lába a célra…
Az állat ismét a határőrt vette célba, bár szerencsére már jóval ügyetleneb volt, mint korábban. A férfi oldalra ugrott, és meglendítette a kardját, ami fehér fénnyel ragyogott fel. Lory ismerte a holdőröknek ezt a varázslatát, így nyílvánvalóvá vált számára, hogy Lars is ilyen kiképzést kaphatott, bár a holdpenge ereje messze elmaradt egyelőre attól, amit Armin tudott idézni. A vágás a szörny potrohát hasította fel, amiből bűzös nyálka tört elő, beborítva a férfit. Közben ő is újra lőtt, egyenesen a pót szemére célozva. Őfelsége ha látta volna minden bizonnyal büszke lett volna, hogy írtják Nebelwald óriáspók állományát, bár a méltósága megőrzése érdekében lehet nem kaptak volna látványos jutalmat. A pók kapálózva esett össze, egyenesen rá a holdőrre, akit elsodort a súlya, de szerencsére hamar talpra állt.
- Akár ki is végezheti. - szólalt meg a hercegné nyugodtan, miközben malachit íriszei már a magasban lévő gubókat vizslatták. Több is lógott szépen sorban, változatos alakúak és méretűek, volt teljesen gömb, voltak közöttük betekert kisállatok, de volt egészen emberformájú is. Az egyik pedig még nyögdécselve mocorgott, hátha ki tud szabadulni. Újabb nyilat vett elő, amivel ellőtte a gubót tartó pókfonalat.
A fogoly nagyot nyekkenve esett le a földre, de látszólag életben volt, és épségben. Mindketten a gubóhoz indultak de Loreena kicsit hamarabb ért oda, így a tőrével vágta el a ragacsos fonalakat, amik alól szépen lassan előbukkant a sötét tünde felderítő, akit kerestek. Mikor sikerült kiszabadítaniuk az arcát a férfi hálásan szólalt meg.
- A Hold áldja meg önöket, azt hittem itt végeztem be, s még napokig kellett volna moccanás nélkül tűrnöm ennek az ocsmány rémnek a jelenlétét, mire nagynehezen megölt volna
- Hálásan köszönöm a segítségét felség. - szólalt meg Lars is, miközben segédkezett a felderítő mozgásképessé varázsolásában.
- Semmiség. - válaszolta holdőrnek. - Jól van katona?
Közben kénytelenek voltak megszabadítani a felderítőt a haja egy részétől is, amibe túlzottan beleragadt a pókháló. Mikor megtisztították egy kellemes arcú, öltözete alapján bérgyilkos férfi látványa bontakozott ki előttük, az alacsonyabb rangúak ébenfekete bőrszínével.
- Nem igazán, az átkozott bestia megharapott korábban, s még most is szédülök a mérgétől... De talán megmaradok, ha gyógyítóhoz jutok.
- Gondolom Greyshireben el tudják látni. Odáig magunkkal vihetjük. És ott talán én is meg tudok szabadulni ettől a szagtól.
Loreena bólintott egyetértése jeléül.
- Az csodálatos lenne... Ahogy nézem katonák, én magam is katona feladaton voltam, de ahogy siettem Greyshirebe ez a rohadt halászpók elkapott... Nem szoktak ilyen közel merészkedni az utakhoz, nem tudom, mi késztethette arra, hogy itt vadászhasson... De nem is lényeges. Igazán megköszönném, ha eljuttatnának Greyshirebe.
- Annak majd valaki más utánnajár.
Lars felsegítette a földről a felderítőt, majd hármasban mentek vissza az út közepén otthagyott diplomatákhoz. Addigra már Cecil kapitány is ott állt mellettük, jól láthatóan bosszús kedvében volt.
- Eric... Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Micsoda szégyen ez, a hercegnének és az egyik testőrének kell kiszednie téged a szarból... Hogy nem vettél észre egy ekkora kibaszott pókot?
A férfi láthatóan most realizálta, hogy kik is mentették meg, így hebegve szólalt meg ijedtségében.
- Sosem kerülnek ilyen közel a lakott területekhez a pókok, nem készülhettem erre fel...
- Szép kis felderítő… - morgott Sir Alister is.
Lars csak kőszikla szerű jelenlétével támogatta a felderítőt, hogy ne essen össze a gyengeségtől, Loreena azonban már fáradt volt a civakodástól, és a hátán lévő hegek is kényelmetlenül húzódtak a hirtelen megerőltetéstől. Nem volt fájdalmas, csupán idegesítette maga a tény.
- A fontos, hogy élve előkerült. Gyógyítóra van szüksége. - próbálta meg elvágni a vitát, amilyen gyorsan csak lehetett.
- Igaza van, őfelsége. - válaszolta szinte rögtön Cordelia tanácsos, és türelmetlenül fordította az útirányba a  hátasa fejét.
- Lars, kérem utazzon Eric-kel, nem lenne elég erős, hogy megmaradjon a nyeregben egymaga. - adta ki a parancsot Cecil, miközben ő is visszamászott a lovára.
- Rendben.
Mindenki nyeregbe került, így már csak egy fontos dolguk volt: mihamarabb Greyshire-be érni.
- Indulhatunk?
Senki sem ellenkezett, így újra elindult a lassú ügetés a sáros úton. Mikor a faluba értek Cecil még egyszer megmosta a felderítő fejét, csak amolyan biztos, ami biztos alapon. Találkoztak még egy felderítővel, de az csupán élénk goblin - mozgást jelentett. Szerencsére úgy tűnt, semmi különösebben váratlan esemény nem várta őket az úton, így egy kicsit megpihenhettek...



A hozzászólást Loreena Wildwind összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 03, 2017 12:55 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

Feline Aiedail

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Law szó nélkül feláll az asztaltól, majd odaballag a pulthoz, Fel némán követi.
- Ismer jó szabót a városban? - A kocsmáros a kérdésre kicsit gondolkodik, közben közömbösen törölgetve egy fakorsót, majd megvonja a vállát.
- Él a város nyugati részében elég sok kézműves és kereskedő. - Law egy bólintással nyugtázza a választ, majd indul is a megfelelő irányba, hűséges árnyékával egyetemben, akit odaadóan kísér a kocsmatöltelékek érdeklődő tekintete. Nem egy közülük értetlen és féltékeny, hogy vajh miért is jobb az a nyüzüge kis kölyök, mint ők, megtermett férfiak. A self lány viszont nem pazarolja rájuk a tudományát, de még a figyelmét sem, inkább az előttük álló feladaton elmélkedik. Egyre inkább elfészkeli magát a fejében az a gondolat, hogy akár már most is figyelheti őket valaki, ha nincs szerencséjük, vagyis azonnali probléma a munkába állása. Amely esetben viszont sokat nem érnek a nagy álruházkodással. Így hát élesre állítja érzékeit, és nem is annyira az utat figyeli, mint inkább a környezetet. Nem mintha túl sok nézelődni valója akadna, amíg átérnek a megfelelő negyedbe, ugyanis ilyenkor nem igazán mozog még senki az utcákon. Ő sem észlel senkit, aki kárt okozhatna nekik, vagy aki ártó,  ne adj isten gyilkos szándékkal leledzene a közelükben. Nem kell sokat gyalogolniuk, amíg elérik a megfelelő területet, és el sem tudnák téveszteni. Itt már van élet, ráadásként egészen megszokott módon város hatását kelti. Law fejét forgatva keresi a megfelelő üzletet, amit viszont Feline szúr ki hamarabb, így ügyfele vállára teszi a kezét és mutatóujját előre szegezi.
- Ott egy cégér - mutatja a cérnás tűvel ellátott képet. Társa tétovázás nélkül el is indul, majd betér az üzletbe.
- Jó napot! – köszön hangosan.
- Jó napot! - lép be utána. A férfi, aki odabent dolgozik, nem lehet több 34 évesnél, mégis, a lány fiatal, könyörtelen szemei öregnek látják az embert. Máskülönben nem vesz észre rajta semmi furcsát. Szemüveget hord, vállig érő szőke haja tiszta, igényes, ugyanez elmondható a ruházatáról. Éppen dolgozik, mikor belépnek, ami jó ajánlólevél a számára. Fel is néz a két betérőre.
- Áh, szép napot, szép napot. Segíthetek valahogy?
- Szükségünk volna egy elegáns, mozgást kevésbé akadályozó ruhára. Erdős területen át fogunk utazni, de jól kel kinézzünk, mire megérkezünk. - A férfi feltolja a pápaszemét, majd kicsit gondolkodik.
- Mire gondoltak egész pontosan?
- Diplomaták vagyunk, ehhez megfelelő öltözék kellene a társamnak. A Köderdőbe fogunk utazni, ha segít e valamit. - A férfi kicsit gondolkodik, majd bólint egy csöppet, felmérve mellette Felit.
- Nem tűnik diplomatának, de nem baj... Hmm... Sötételf divat, elegánsan. Nehéz lesz, s nem olcsó, de megoldható. A hölgy mire gondolna egész pontosan?
- A "hölgy" nem gondol semmire egészen pontosan. Elég lesz, ha a célnak megfelel. Helytálló ruházat legyen, egy tárgyaláshoz, de mint a társam is mondta, ki kell bírnia az utazást is. – feleli egyszerűen. Sosem tudta igazán lekötni a divat, mégha egy minimálisan muszáj is értenie hozzá, bár a tudása nem ér túl az örömlányok, illetve a rangos személyek fogadásán viselt ruházatokon túl. Mondhatni a két véglet. Az egyes térségek, illetve fajok által előnyben részesített holmik meg aztán végképp kiestek már a látóteréből, így inkább rábízta magát a szakemberre.
- Hmm... Valami egyszerű, de elegánsra gondolnék... Szűk, kellemes anyagú fehér ing, rá egy mellény, végezetként pedig egy hosszú, szürkészöldes köpeny ezüsthímzéssel, helyenként Holdszimbólummal. Bármelyik sötételf szívesen hordana egy ilyesmi mesterművet, de kelleni fog hozzá majd még egy szép csizma, hogy teljes legyen a kép... Vékony legyen a szára. – kezdi el sorolni szinte gondolkodás nélkül, miközben leteszi a tűt, majd bizalmasan elvigyorodik - Szeretők?
A másodperc töredékére meglepődik, de nem bír ellenállni a kísértésnek, a teste hamarabb válaszol a kérdésre, minthogy ő maga kitalálná, hogy mit is akar tenni. Szélesen elmosolyodik, egyúttal az egész kisugárzása megváltozik. Nőiesebbé, lágyabbá válnak a mozdulatai, kacéran Law-ra néz, sejtelmesen rá is mosolyog, majd visszafordul a szabóhoz. - Ki tudja, még az is meglehet. - kacsint a férfira - Miért? Számít az? - kikerekednek a szemei - vagy olyasmire gondolt, amiben tetszenék neki? - egy kevés "szemérmes" izgatottsággal a hangjában.
- Dehogy, csak kíváncsi voltam, hogy mégis mire kell egy ilyesmi öltözék. - A férfi elmosolyodik, majd végigméri Law-t is - Egész biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki egy olyan öltözékben, amit én készítek... Bár... Az úr is megpróbálhatna valami kissé illőbbet, úgy gondolom, eléggé vonzó férfi, éppen csak a kellő öltözék hiányzik róla. – A lány megállja nevetés nélkül a megjegyzést, ami elég nehezére esik, kezdi élvezni a játékot, végül is már elég régen nem volt benne része. A legközelebbi munkáját inkább ilyen módon fogja végezni, ezt el is dönti. Főleg, hogy ilyen kitűnő ruhához jut, amit még a későbbiekben is felhasználhat. Ez visszatéríti a jelen medrébe a gondolatait, és ismét végignéz Gerard-on, aki olyan képet vág, mint akinek görcsöl a hasa. Ez megint nevetésre ingerli, de visszatartja. A szabónak mindenesetre igaza van. Felettese olyan ruhát visel, mint aki legalább száz éve nem járt a saját házának falain kívül.
- Legyen, ha megkönnyíti a dolgunkat, akkor szükséges. - feleli hideg, távolságtartó hangon. Ennél pontnál már elkuncogja magát a lány, és nagy kedve lenne cukkolni a másikat, de mivel mégis csak démonnal van dolga, jobbnak látja, ha inkább csöndben marad, így csak visszakerül a férfi háta mögé, ahonnan félreérthetetlen jeleket sugároz, melyek szerint igenis hozzá tartozik.
- Én ugyan meg nem mondom, hogy mégis mire van szüksége, de ha kettő ruhát is vesz, mondjuk adok egy kis kedvezményt az anyagból... Miféle divat érdekelné? Inkább északi fényűző, esetleg délibb? Elf? Netalán kissé bátrabb lenne, s valamilyen Vámpír eleganciát tartalmazó darab?
- Maradjunk az egyszerűségnél, inkább déli stílusú ruhát szeretnék. Némi Köderdei motívumot is vehet bele, de ne legyen túldíszített.
- Déli stílus, hmm... Rendben. Mit szólna egy fekete, fényesebb szövetből készült nadrághoz, egy fehér inghez, bármiféle csicsa nélkül, gomb helyett megkötővel, s egy olyasmi kabáthoz, mint ami a hölgynek lesz, csak kevesebb hímzéssel, s talán egy árnyalattal kékesebb színben, hogy jobban tükrözze a déli színeket?
- Megteszi.
- Hmm... Jól van. Kelleni fog ahhoz is egy rendes lábbeli. A vékony csizma helyett egy kicsit férfiasabbnak találnék valami vastagot. Tudja mire gondolok, nem? - Kacsint - Nem tudok semmit ígérni, maguk a ruhadarabok megvannak, de a hímzést még el kell végeznem rajtuk, talán... Négy órára megleszek vele, ha sietek. Szeretnének még valamit? – kérdezi, de szinte már nem is figyel rájuk, válogat a polcok között, teljesen elmélyedve a munkájában. Így csak halkan köszönnek, és távoznak. Feline nem tudja eldönteni, hogy Gerard mennyire neheztel rá a kis játéka miatt, mindenesetre nem vesztegetnek egymásra szavakat, és a lány nem is akar betolakodni a fiú személyes terébe, aki nagyon úgy néz ki, mint aki mély gondolatokba merült. Pár épülettel odébb találják meg a cipészt, s mellette a boltját, amely elég nagy választékkal rendelkezik. Ahogy belépnek, rögtön szét is válnak. A lányt rögtön elkapja egy jó kedélyű asszony, és kikérdezi, hogy mire vágyik. Hát Feline nem szégyenlősködik, megmondja neki, és perceken belül több pár csizmával tér vissza. A lány szemei belekápráznak a választékba. Végül egy, a köpennyel színben harmonizáló darabra esik a választása, mely vékony talppal, magas, és vékony szárral rendelkezik, visszafogott, és inkább egyszerű, mint díszes. Ettől függetlenül megkérik az árát, amitől az amúgy is hóka bőrű lány, még jobban elsápad, és szinte zavarban somfordál oda megbízójához, hogy megkérdezze, szabad e ezt neki, de Gerard oda sem nézve legyint neki, hogy megveheti. A lány nem tágít, az orra alá dugja és mondja neki az árát, de a fiú így sem zavartatja magát, legalábbis látszólag, bár a szemében észrevenni vél némi elégedetlenséget, mégis csak némán int, hogy vegye csak meg. Feline nem aggodalmaskodik sokáig a kérdésen, és rettentően örül az új lábbelinek, amiben úgy érzi, mintha szinte nem is lenne semmi a lábán. Amíg nem távoznak az üzletből, mással nagyon nem is foglalkozik, kicsit úgy érzi magát, mint egy gyerek, hiszen soha nem kapott még semmi ilyesmit. Igaz, a kuplerájban ruházták, de az mégis más volt, az nem az ő saját tulajdona volt, most pedig biztos volt benne, hogy megtarthatja a holmit, hiszen mihez is kezdenének vele a munka végén? Szinte észrevétlenül tűnik tova a megadott idő, amikor is visszatérnek a szabóhoz, hogy minél hamarabb útra kelhessenek. Nem lenne épp szerencsés, ha késnének. Ahogy belépnek a szabó ajtaján, az elmélyülten dolgozik, láthatóan éppen az ő ruhájukon. Egészen pontosan Gerard-én. Gyönyörű munkát végez, pont olyanok a művei, amiket egy magas rangú nemes viselne, meg kell hagyni, hogy piszok módra tudja a dolgát. A tű ki-be bujkál a majdnem kész hosszúszárú kabáton.
- Gyönyörű munka - fejezi ki elismerését mosolyogva az új gazda. Feline nem szól semmit, csak lekuporodik az úr mellé, és legalább olyan érdeklődéssel figyeli, mint egy igen ritka esetben történő élveboncolást nézhetne végig.
- Köszönöm. - Jelenti ki a férfi, majd idegesen visszapillant a kabátra - De kérem, most hagyjon dolgozni, nem tudok koncentrálni, mestermunkának kell lennie. – a lány elmosolyodik az elhangzottakra. A férfi igazi mesterember, igényes és érzékeny a munkájára.
- Természetesen. - mondja, majd hátrébb áll kicsit és vár, hogy elkészüljön. Egy jó fertályóráig még hímez a férfi. Eltökélten és pontosan dolgozik a kis szobában. A ház másik részéből gyerekhangokat hallotok, valószínűleg a családja lehet. Végül elköti a cérnát, elvágva a fonalat, s elégedetten felsóhajt, hátát megropogtatva a széktámlán.
- Kész vagyok. Már csak a ruhadarabokat kell megnézni, hogy kell-e visszavenni belőlük vagy sem. Az úrnál egészen biztos, hogy nem kell majd ezzel játszadozni, de a hölgy kissé alacsonyabb, mint a megszokott alkalmazóim, így ott lehet szükség lesz egy kis utómunkára. Akárhogyan is, előhozom a lakásból a darabokat, amire gondoltam, nézzék meg nyugodtan a kabátokat, addig is. – mondja és már ott sincs. Fel nem habozik sokáig, mivel Gerard kabátja van kéznél, azt kezdi el behatóan megvizsgálni. Aztán felfedezi a sajátját is, és inkább ahhoz fordul. Nem áll tőle távol a kétségbeesés. Neki erre a ruhára márpedig igenis nagyon kell majd vigyáznia, hogy megfelelő állapotban maradjon, mire odaérnek a találkozóra. Még azon is elgondolkozik, hogy nem is veszi fel az utazásra, majd valahol a közelben fog inkább átöltözni, nehogy baja essen a ruhának, de rájön, hogy akkor teljesen felesleges az álruha, ha nem veszi fel.
- Nem biztos, hogy mernék benne mondjuk ...  harcolni - néz fel Law-ra - de szép, tényleg szép.
Még mielőtt a fiú válaszolhatna neki, a szabó megjelenik, egy-egy kezében, egy-egy kupac összehajtogatott ruhával, s leteszi őket az asztalra. A lány nem bír kíváncsiságával és sietve veti rá magát a neki hozott darabokra. Teljesen elvarázsolódik a mindenhol puha, finom anyagú ruháktól, így már végképp biztos benne, hogy jól választott csizmát, bár meg kell hagyni, hogy az előzetes gondolatai szerint, ha már kényelmetlen ruhákban kell majd feszítenie, akkor már legalább a lábbelije legyen kényelmes. Most úgy tűnik, hogy a félelmei feleslegesek voltak.
- Kérem, próbálják meg, hogy megfelelőek-e a darabok, s ha úgy érzik, hogy kell rajta valamit módosítani, gyorsan még megtehetem. – hallja a háta mögül a elszólítást. Nem is kéreti magát, azon nyomban elkezd levetkőzni, az üzlet kellős közepén, egy halomba dobálva a mostani viseltes darabokat. Mikor már majdnem meztelen, élvezettel nyúl a puha kelmékért, reménykedve benne, hogy legalább olyan jó érzés lesz viselni is, mint amilyen pusztán a tapintása volt. Legnagyobb gyönyörére nem kell csalatkoznia. A iztonság kedvéért tesz benne pár tesztelő mozdulatot, hogy mennyire tud bennük mozogni, és legnagyobb meglepetésére olyan formán illik rá a ruha, mintha a második bőre lenne, egyáltalán nem korlátozza. Elégedetten bólint egyet.
A férfi kissé sértődötten teszi keresztbe kezeit, majd megrázza a fejét. Miután a lány felvette ruhadarabokat, elégedetten bólint, kicsit közelebb megy hozzá, megnézi, hogy nála is eléggé jó-e a dolgok csatlakozása, majd bólint.
- A nadrág kissé hosszúnak tűnik, abból pillanatok alatt tudok levenni egy keveset az aljából... De csizmába is tűrheti, s akkor nem lesz semennyire se zavaró. Hogy szeretné?
- Vegyen inkább vissza belőle - mosolyog kedvesen a szabóra.
- Jól van, egy pillanat. - A férfi méricskél egy kicsit, hogy lényegében mennyit is kéne variálni a darab hosszából, majd egy kis krétadarabkával megjelöli magának, hogy hol lenne az ideális hossz. Feline lekapja magáról a nadrágot. és átengedi a mesternek. Fel nem venné a régit, úgy félmeztelenül várja meg a munka végét. Sebesen vagdos egy kicsit, varrogat egy csöppet, tesz egy kis hajtást a nadrág végére. Mindez öt percet se vesz igénybe, s mire visszakerül, szinte tökéletes a darab.
- Azt hiszem most már jó lesz. Remélem meg vannak elégedve vele, ha esetleg kétségeik lennének. - Odalép egy nagyobb terítővel letakart falhoz, majd leszedi róla a szövetet. Alatta fényesre csiszolt és polírozott fém, nem olyan szép, mint egy tükör, de látják magukat benne eléggé.
A lány semmivel sem törődve, csak visszaveszi a nadrágot, majd elkezdi összeszedni a régi ruháját, mert azért azt sem szeretné kidobásra ítélni. Jó lesz az még, ahogy eddig is. A tükröződő fémlap nem érdekli, csak ránéz a szabóra, mosolyogva.
- Köszönöm.
- Nagyszerű, akkor mindenki boldog. 1200 váltót szeretnék kérni összesen, illetve az Úrnak adok ajándékba egy szép övet, ami kiemeli a formát. – A fiú kifizeti a szabót, majd indul is, a következő feladatra koncentrálva. A férfi kikíséri őket.
- Kezdésnek visszamehetnénk a fogadóba, úgyis szükségem van a málhámra. – A fiú nem ellenkezik, egyenesen a szállás felé veszi az irányt. A lány azért nem feledkezett meg az elsődleges feladatáról, igyekszik szemmel tartani a környezetüket, és arra a megállapításra jut, hogy vagy szerencséjük van és nem figyel senki, vagy nagyon szerencsétlenek, és annyira profi az illető, hogy Feline nem tudja kiszúrni. A lány nem szereti a kellemetlen meglepetéseket, így inkább az utóbbi helyzetből indul ki, és továbbra is odaadóan figyel. Még Silvertől tudja, hogy jobb pesszimistának lenni, akkor a legrosszabb esetben is csak igaza lehet. Amíg ezen járatja a z agyát, visszaérnek a fogadóba, ahol a lány sietve felmegy a szobájába, elpakolja a kezében lévő ruhákat, és már indul is lefelé. Jó szokása, hogy nem szokott szétpakolni, hogy mindig indulásra kész legyen, ha beüt a mennykő. Gerard természetesen nem tartott vele, megvárja odalent. Lefelé a lány még gyorsan kifizeti a fogadóst, és már fut is a fiúhoz. A kocsmai törzsközönség, ha lehet még elkerekedettebb szemmel vizslatja, a férfit pedig még nagyobb utálattal és ellenszenvvel. A lány nem szól semmit, csak követi Gerard-t, amikor az őt meglátva már indul is szekeret keresni. Egy darabig gyalogolnak, míg elérnek a délebbi kapuhoz, ahol ki is szúrnak egy megfelelőnek tűnőt. A kocsin egy, a szabóhoz hasonló korú paraszt ül, azt málhás állatok húzzák, amelyek nem a gyorsaságukról, mind inkább a teherbírásukról híresek. A fiú mégis odasétál a szekér mellé.
- Szép napot! - húzza ki magát a férfi előtt - Hosszú út áll előttem és egy barátom előtt, fuvarra lenne szükségünk. Ki tudna segíteni? – a lány csak odabólint köszönésképpen a parasztnak. A bácsi jól megnézi őket magának, majd tipikusan délvidéki akcentussal szólal meg.
- Áldáss, békességet! Kendtek nem úgy néznek ki, mint akik szekéren gyünnének.
- A szükség nagy úr, nincs időnk ennél jobbat találni.
- Oszt' merre mennének?
- Eisenburg felé visz az utunk.
- Az messze van nekem, én Hellenburg mellé megyek. Keressenek mást! – erre Gerard morog kicsit, és előhúz egy kupac érmét, ami ránézésre 300 váltó környékén mozoghat.
- Tessék, ennyi elég a szolgálataiért. - A férfi nézegeti egy kicsit, majd végül bólint.
- Mikorra kell odaérni?
- Holnap ilyenkorra. Egy perccel sem később. - feleli elégedetten.
- Hmm.. Akkor éjszaka is utazunk. Kérek egy kulacs bort még érte, s indulhatunk is.
Na, ezen már ne múljon!
A lány lerakja a málháját a kocsi végére. – Majd én hozom – mondja, és már ott sincs, gyors lábai már viszik is vissza az első kocsmába, ami az útjába esik. Csupán pár perc telik el, amíg visszaér, és a paraszt kezébe nyomja a tömlő bort, majd feldobja magát csomagja mellé a kocsi hátuljára, lábát lógatja, mint a gyerekek, a kosz sem zavarja.
- No, akkor mehetünk?
- Természetesen. - mondja, majd helyet foglal a lány közelében a kocsi hátuljában.
Feline egészen addig nem teszi takarékra az érzékeit, amíg még látja a várost. Miután eltűnik a szemük elől, és semmilyen más irányban sem lát semmit, csak a pusztát, hanyatt dől a szekér fenekében, feje alá rendezi kezeit, és lehunyja a szemét, élvezi a nap melengetését. Ha nem vinnék a kis seggét, akkor valószínűleg nem élvezné ennyire a meleget, sőt. De így nem zavarja különösebben. A füleit hegyezi, de máskülönben éber pihenésre vált. Csak abból tudja megítélni, hogy már esteledik, amikor megérzi a bőrén, az egyre hűvösebbre váló szellőt. Akkor felül ismét, és nem csalatkozik érzékeiben, már szürkül. Ez az ő ideje. Törökülésbe helyezkedik, és őrséget ül a kocsi végében. Innentől már sokkal fontosabb figyelnie, az üldözési mánia sokszor jött mál jól neki. Egészen sötét éjszaka van már, mire eljutnak egy kis erdei fogadóba, ahol megállhatnak kicsit pihenni. Feline élvezettel nyújtózkodik, mozgatja le a tagjait. Amíg az istállófiú gondoskodik az állatokról, ők hármasban beülnek enni-inni. S noha hiába nem szóltak jóformán egymáshoz egész eddigi úton, most is némán fogyasztják el a kései vacsorát, aminek végeztével már indulnak is tovább. Feline örül, hogy napközben pihent, mert most nem engedheti majd meg magának ezt a luxust, főleg nem egy erdőben, ahonnan akárhonnan, akármikor támadás érheti őket, és ráadásul ez lenne a leglogikusabb hely egy ilyen terv kivitelezéséhez. A lány nagy gyötrelmére viszont olyan lassan haladnak a sötétség, és az erdei út miatt, hogy gyalog gyorsabban tudna haladni. Már éppen halálra akarja unni magát, amikor a szekér hirtelen megáll.
- Hóóóóóóóó, mi a fasz az?! – kiált fel a férfi a bakról. A lány előre mászik, és az úton előrébb valami fémesen csillogó dolgot vesz ki a holdfényben. Hiába jobb a látása sötétben, mint a legtöbb lényé, de így sem tud többet kivenni a dologból. Végig sem gondolja, hogy mit csinál, de már mozdul is. Lehuppan a szekérről, s finom csizmájának köszönhetően pont olyan puhán ér földet, ahogyan azt eltervezte. Amennyire lehetséges, megpróbál beolvadni az erdő sötét árnyai közé, és fától fáig osonva megközelíti az ismeretlen valamit. Nem szeretne közelebb menni hozzá, mint amennyire feltétlenül muszáj. Kedvenc tőre puhán, kényelmesen simul a tenyerébe, bár meg nem tudná mondani, hogy mikor is vette elő. A kellő távolságból már tisztán ki tudja venni, hogy mit is láttak a holdfényben megcsillanni. Egy igen méretes, nem a legjobb állapotban lévő, de tökéletesen működőképes medvecsapda várta, hogy egy ló belesétáljon, olyan sérüléseket okozva neki, hogy egy irgalmas gazda, azon nyomban megadná neki a kegyelemdöfést. Azonban, még mielőtt bármit is mondhatott volna utazótársainak, teste már jelezte is, hogy bizony baj van. Még fel sem fogta, hogy egy íj idegének pendülését hallotta, teste már mozdult is, és előre vetette magát. A mögötte lévő susnyásban zörög, a célt tévesztett nyílvessző. A lánynak nincs ideje semminemű figyelmeztetésre, mert ekkor nagy harci üvöltés közepette előrobbannak a goblinok a bokrok és fák közül. A legrosszabb hír pedig, hogy nem csak túlerőben vannak, de még jól felszereltek is a dögök. Feline elérkezettnek látja, hogy elővegye csekélyke közelharci tudományát, ha szeretné életben tölteni az éjszaka hátralévő részét. Már éppen indulna, amikor utastársa irányából, nyomasztó érzés tölti el. Az egész mindössze a pillanat törtrészéig hat, nem tovább, de ennyi elég is a lánynak, hogy tudja, nyugodtan foglalkozhat saját túlélési esélyeivel, a démont nem kell félteni. Így teljes sebességgel ki is lő helyéről, egyenesen abba az irányba tartva, ahol az első goblint meglátja. Az a nem egészen átgondolt és kidolgozottnak sem nevezhető terve, hogy a fizikai erejéből adódó hiányosságait, a sebességével pótolja, gyors reflexeivel megtámogatva, és amilyen hamar csak lehet, elvágja a célpont torkát, lehetőleg még azelőtt, hogy az nagyon felfogná mennyire is van hozzá közel. Az elképzelés igen szép, de természetesen a valóság még véletlenül sem ennyire egyszerű. A goblin egyértelműen jó időben észleli, hogy milyen gyorsan közeledik és már vár rá. Felé suhint a fegyverével, amit Feline a jó reflexeinek hála tud kivédeni, meg töménytelen mennyiségű szerencsének. El is határozza, hogy alkalom adtán hálával adózik a szerencse istennőjének, amiért az oldalára állt. De nem késlekedhet sokat, ki kell használja ezt a szerencsét, és már indítja is karját, hogy egy erőteljes ütéssel a goblin karjára, kiverje annak kezéből a kardot, majd egy tetszetős félköríves lendítéssel elvághassa a torkát az ocsmány kis lénynek. Rusnya, szörcsögő hang kíséretében szökik tüdejéből a levegő, meg torkából a vér, de Feli már nem várja meg, hogy összeessen, figyelmét arra a dögre függeszti, aki már a csetepaté elején le akarta lőni, s most újra erre készül. A lány úgy sejti, hogy legalább egy csordányi orrtülök közeledhet a háta mögül, legalábbis a hangok alapján, de most nem ér rá hátranézni, így inkább csak bízik benne, hogy nincs közel hozzá az ellenség. Elsőként az íjásszal kell foglalkoznia, aki igyekszik megkeseríteni az életét, és csak utána figyelhet a háta mögül várható vészre. Sebesen a legközelebbi termetesebb fa felé igyekszik, hogy az fogja fel a mellkasának szánt nyilat. A legszebb álmaiban sem remélte azt a csodát, ami bekövetkezik a szeme láttára. A nem éppen kis darab goblin, aki eddig a háta mögül közeledett hozzá, rohanvást, most belefutott a lánynak szánt nyílvesszőbe, s meglepetten mered a nyílra, amely egészen ragaszkodik a szervezetéhez. Felint, meglepetéséből a lövész szájából elhangzó cifra káromkodás téríti magához, és szélesen elmosolyodik, imárron biztosra véve, hogy kedveli őt az istennő, akinek valamiféle áldozatot fog bemutatni az első neki szentelt oltáron, amibe belefut.
- Lucky! - kommentálja a történéseket és elindul futólépésben és cikkcakkban, meg fától fáig stílusban a lövész irányába. Nagyon reméli, hogy kitart a harc végéig a szerencsehullám, ami ma estére karjaiba fogadta és dédelgeti. Úgy tervezi, hogy ennek is a torkát vágja el, és bízik benne, hogy a nyeszlett kis lövész közelharcban még őt is alulmúlja. Akkor van némi esélye. De elkövet egy hibát, mégpedig azt, hogy nem számít rá, hogy egy gyenge lövész pont ugyanazzal a pozitívummal van felszerelkezve, mint ő maga: fürgeséggel, így még időben hátraszökken, s egy rossz minőségű, vagy inkább rosszul karban tartott tőrt kap a kezébe.
- Ch! - visszafojt egy káromkodást, és készül a hárításra, amire végül nem kerül sor, mert a goblin nem esik neki esztelenül, nagy sajnálatára. Így most neki kell kezdeményeznie, megint, de sebaj. A goblin felé sújt, hogy azt védekezésre ösztönözze, és igyekszik kiverni a kezéből a rosszul forgatott tőrt. Ujjongana magában, hogy ebben is sikerrel járt, ha lenne rá ideje, de mivel nincs, egy gyors mozdulattal szíven szúrja a dögöt, meglepve attól, hogy ilyen könnyű dolgom volt. Vesz egy nagy levegőt, majd körülnéz, hogy tud e még segíteni Gerard-nak. Összesen három goblin van még életben. A másik íjász, s kettő, aki éppen most közeledik Law felé. Olyan két méterre lehetnek tőle, nem fog tudni odaérni időben. Tehát ezen nem sok gondolkozni való akad, megcélozza a másik íjászt, de mivel nem jeleskedik túlzottan a lövész tudományban, inkább lopakodva közelíti meg. Ez nagyjából félútig sikerül is. Ott aztán láthatja és hallhatja az íj húrjának pendülését, és ismételten a reflexeire bízva magát, hemperedik félre. Nem lenne oka a mai este után bármin is meglepődni, őt mégis nagy erővel éri ez az érzület, hogy ezt is sikerült túlélnie. Nem tétovázik, összeszedi az összes megmaradt erejét, és teljes sebességgel közeledik az íjászhoz, persze fától fáig, és cikk-cakkban haladva. Egyszer az arca mellett suhan el egy nyíl, még a hajába is belekap, de a lánynak nincs ideje megijedni, mert mire felfogja, hogy mi történt, már ott is van ellenfele előtt, szemtől szemben, testközelben. Nem áll meg egy pillanatra sem, nem akar időt adni ellenfelének semmilyen mocskos kis trükkre, így teljes lendületét felhasználva, előre szegezi tőrét, és csak reméli, hogy célba talál.
Majdnem sikerül is. Ám a goblin kissé elmozdul, s így csak vállába tudja döfni a fegyvert, de legalább felborulnak, és szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lány van fölül. Az felkiált, magas, embertelen hangon, majd ösztönösen megpróbálja lefejelni. A lány öszötönösen hátrahajol, nagyon meg sem kell erőltetnie magát, mert sérült vállal nem ér túl messzire a goblin nyaka, de cserébe, puszta szeretetből, Feline előveszi a legundokabb ellentámadását, mert mostanra nem csak kezd elfáradni, de kezd eléggé morcos is lenni, így azt a minimális lendületet, amit csak lehet ilyen helyzetben, és teljes testi erejét bevetve húzza föl térdét, a goblin combjai között. A válasz félreérthetetlen, a lény ismét felordít, úgy, amilyen hangot nem lenne szabad kiadnia semmilyen állatnak sem. Tőrrel sebzett keze ernyedt, szabad kezével viszont mozdul, s csúnyán arcon veri. A lány lebucskázik mellé, ám nem bánja sem foga, sem orra, de rendesen megszédül. A goblin ékszereit markolva, zokogva ordít, nem lehet kivenni mit mond, pedig emberi nyelven teszi. Feline nem is mutat igazán érdeklődést a mondandója iránt, inkább csak ellenőrzi fájó állkapcsát, és most aztán tényleg dühbe gurul.
- Ezért felárat számítok fel! – mondja a fájdalomtól tompa, de legalább bosszús hangon, miközben felkászálódik, és az oldalán heverő dög torába szúrja a tőrt. A dög kiszenved vala. Megkönnyebbülve felsóhajt, egy levélbe törli a vért a tőrről, és elindul Gerard-hoz, aki már szemmel láthatólag végzett.
- Mi tartott ilyen sokáig? - mondja neki inkább humoros, mintsem becsmérlő hangon. A lány válaszul nyelvet ölt rá.
- Megkínoztam kicsit - mondja komolyan, de aztán elmosolyodik. Később döbben rá, ahogy belé hasít a fájdalom, hogy ez nem is volt olyan jó ötlet. Mielőtt fáradtan letennék magukat a szekérre, még körül néznek a csodálatos kilátáson, amit csináltak. Mindenfelé hullák, igazán harctér kinézete van a helynek.
- Blue kedves, feldobálná azt a pár apró fémtárgyat, amit a goblinok hoztak? - Vállat von a lány.
- Miért is ne? - és megy fémet gyűjteni. Már most eldönti, hogy ezért a csicskásmelóért felárat fog fizettetni velük, hiszen Gerard-nak derogál besegíteni ebben a munkában. De legalább a halott kocsist elintézi. A lány fordul néhány kört, mire végez. Sikerül összeszedni egy tőrt, két olcsóbb íjat (Goblin gyártmány), négy kopott egykezes acélkardot, egy kopott fattyúkardot, egy lándzsát, és egy fejszét. Fáradtan teszi fel magát a kocsi végébe, és várja az indulást, miközben fürdésről ábrándozik.
- A csapdát elintézted? - néz rá kérdően a fiú.
- Fenébe - a válasz, és felkel a kocsi végéről, megkerüli azt és előresétál. Útközben felszed a földről egy méretesebb botot, és ártalmatlanítja a csapdát, és mivel az is fémből van, elvonszolja a kocsi végéig, és felküzdi rá.

Felhasználó profiljának megtekintése

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
A kis csapat alig indult el, de Alister tanácsos máris folytatatni kezdte társa fejmosását. Loreena hercegnő megunva a dolgot, visszafogja lovát, hogy a sor végén baktató katona mellett kössön ki.
- És én még azt hittem a tanácsban csupa karót nyelt sötét tünde ül... - jegyezte meg halkan, ahogy a katona lova mellé került.
- Én sem erre számítottam. Őszintén. Rossz belegondolni, hogy részben ők irányítják a népünket. - válaszolja halkan, miközben a szeme ide-oda jár, a tájat figyelve. Erre a megjegyzésre a hercegnő felvonja a szemöldökét.
- Jobban örülne csupa vénséges, távoli öregembernek, akik csak paragrafusokat ismételgetnek egymás után, és nincs bennük semmi élet?
- Inkább egy kis komolyságnak örülnék jobban. - Nem mintha ő nem hasonlítana rájuk. Időnként érdekesen oldja meg a dolgokat. De nagyjából tudja, hogy mikor mi az amit megtehet, és mi az, amit nem. Legalábbis reméli, hogy tudja. - De így elnézve, inkább hasonlítanak egy.... családra. Egy apa, aki a szeleburdi lánya fejét mossa, már megint. -A mellette lovagló nő felkuncog, láthatóan jó hasonlatot talált.
- Talán igaza van. Mielőtt találkoztam volna a tanácsossal rettegtem tőle. Meg mindannyiuktól. Nekem így inkább megnyugtató látni, hogy hús és vér sötét tündék ők is... És a komolyságnak is meg lesz a maga ideje, hamarosan amikor Lightleafbe érünk.
- Remélem. Mert a mostani helyzetet látva, senki nem venne komolyan minket.
- Biztosan. Önnek mi a véleménye egyébként a helyzetről.... Hogy hívják? A nevén akartam szólítani, de a hadnagy be sem mutatta...
- Elnézést felség. Eszembe sem jutott, hogy nem ismeri a kísérők kilétét. Larsdall Crescentnek hívnak. - Mutatkozik be, teljesen lesújtottan. Tényleg, még csak eszébe sem jutott bemutatkozni. Lehet azért, mert eddig vagy már tudták a nevét, vagy aki mégsem, azt nem is érdekelte, csak egy katona volt a sok közül. - Lehetek őszinte?
- Lehet, sőt el is várom.
Rápillant az előtte haladókra, majd egy kicsit visszafogja a lovát, hogy növelje a távolságot pár méterrel, majd megvárja, amíg a hercegnő ismét mellé ér.
- Nem igazán örülök a gondolatnak, hogy egy szinte csak démonok által lakott település legyen a határainkon belül. A határ mentén, úgy, hogy ők látnák el a határőri feladatokat, annak végképp nem. Így kiesne az irányításunk alól, egy jókora határszakasz. És a démonok mindig készülnek valamire. - A nő egyetértően bólint a megállapításra.
- Jól látja a helyzetet, Mr. Crescent. Sir Alister úgy gondolja érdemes őket meghallgatni, hátha tudnak olyat ajánlani, ami nekik van, nekünk viszont nincs, de még így is túl nagy az ár. Ráadásul... Holtmezőn komoly károkat okoztunk nekik, nem hiszem, hogy most hirtelen a sötét tündék barátai akarnának lenni.
- Ha tudnak is valami értékeset adni, a határt biztos nem bíznám rájuk. Esetleg egy félreeső terület, kicsit erősebb ellenőrzés alatt. Persze csak titokban. Bár nem tudom, hogy mi lehet annyira hasznos, hogy területet kapjanak.
- Hmm... Arra gondol, hogy esetleg egy belsőbb, kietlen területet adni nekik ahol ellenőrzés alatt lehetne őket tartani? Kompromisszumnak nem is rossz... De még mindig jobban örülnék, ha maradnának csak Délen, ha már annyira jól kijönnek az ottaniakkal.... - Az éles gúnnyal, ahogy befejezi a mondatot, komorabb napokon akár kenyeret is lehetne vágni.
- Azt én is jobban tudnám értékelni.... - hirtelen oldalra kapja a fejét egy neszre, majd visszafordul. Valószínűleg csak egy kisebb állat motoszkált a fák között. - De ha elég értékes amit ajánlanak... - vonja meg a vállát.
- Meglátjuk. Ebben a kérdésben őfelsége is elég hajthatatlannak tűnik.
Ezek után csendben lovagolnak tovább, úgy tűnik, a kis beszélgetésük egyáltalán nem keltette fel a többiek figyelmét. Legalábbis senkin nem látta a jelét, hogy foglalkoznának vele. Pár órányi lovaglással később egy elágazáshoz értek.
- Valami nincs rendben. - Töri meg a csapat csendjét Cecil. - Megbeszéltem az első felderítővel, hogy visszatér erre a találkozóhelyre, s jelent, hogy mit látott északabbra...
- Mennyivel volt előttünk? Lehet, hogy még nem ért vissza... talán ha várunk pár percet. - Szól előre, a sor végéről.
- Úgy egy órával korábban indult mint mi, futárlovon, amit váltania kellett Greyshireben, egy közeli településen, hogy visszaérjen ide. Nem nagy táv, le kellett volna járnia... - A diplomaták nem nagyon érdeklődnek a kérdés után, de Cecil megrázza a fejét. - Nem hiszem, hogy nagy veszélyben lennénk egy felderítő nélkül, de akkor is aggaszt, hogy eltűnt. Utánanézhetünk, hogy mi történt egy kisebb kitérővel vagy esetleg tovább is mehetünk várakozás nélkül. Mit javasol, őfelsége?
- Nem szeretem, ha meglepnek minket, de egyik irányba van egy felderítőnyilam. Az erdő nehezít kicsit a dolgon, de a semminél jobb. Szívem szerint utána néznék a felderítőnek, a démonok hadd várjanak egy kicsit. - Tegezéből előhúz egy nyilat.
Lars csak megvonja a vállát. Ő maga másra gondolt, de ez sem tűnik rosszabb tervnek a többinél, sőt, a sajátjánál kifejezetten jobb is.
Alister gondolkodik, de Cordelia nem habozik túlságosan sokáig a válasszal.
- Mindenképpen támogatom azt, hogy utánanézzünk a felderítő hollétének, Őfelsége felderítőnyila tökéletes eszköz lehet erre. - Cecil csak bólint egyet, s a hercegnőre nézve várja, hogy lőjön.
Loreena a idegre helyezi a nyilat, felhúzza, és egy halk pendülés kíséretében a nyíl megindul útján az út mentén, majd egy kis idő elteltével visszatér, és abban a kézben landol, ami útjára indította.
Lars enyhe csodálattal nézte végig a dolgot. Hallott már az elf mágikus nyilakról, de még soha nem volt szerencséje látni őket működés közben.
- Nem sok minden van előttünk. Az még szinte biztos hogy Greyshire-be ment, de ennyi, egyébként minden a megszokott, kivéve hogy van valaki abban az irányban. Ha elindulunk meg fogjuk tudni kicsoda. Későbbre van még felderítő ötletem ezen kívül is.
Cecil elégedetten bólint a hallottakra, s ő is csodálkozva tekint a varázsnyílra.
- Nagyon hasznos tárgy, több ilyen is lehetne a seregben a felderítők tulajdonában.
Alister tanácsos megvonja a vállát, és csak egy dolgot fűz hozzá.
- Rendben, nem árthat egy kis óvatosság, bár, mi van, ha csapda lenne?
Cordelia tanácsos megrázza a fejét.
- Irreleváns, egy honfitárs élete is múlhat ezen, mindenképpen utána kell néznünk.
A tanácsos egyenesen a katonára mered. Hatalmas szemei szinte könyörögnek, hogy támogassa ötletét. Közben a hercegnő tekintete is rá téved, várva a véleményét.
Végignéz a társaságon. Úgy néz ki, mégsem ússza meg, hogy felhozza vakmerő ötletét... Majd megszólal. - Őszintén szólva, nekem kicsit gyanús, jó lenne utánajárni a dolognak. Valamint az óvatosság kedvéért én egy, de legalább két harcképes embert az úttól úgy ötven méterre, azzal párhuzamosan küldenék a fák között. Így csapda esetén van aki lesből kisegíthet. Bár a többiek védtelenebbek lesznek. - Tudja, hogy nem a legjobb megoldás, de szerinte még így készülhetnek fel a legrosszabb esetre.
A két diplomata bólint, ám látszik némi ellenérzés az arcukon. Alister végül megszólal.
- Attól tartok én és Cordelia tanácsos nem értünk a harchoz, így nem utazhatunk az út mentén, őfelsége sem tehet így. Esetleg vállalná ezt a pozíciót ön?
Cecil és Loreena helyeslően bólint. - Én meg tudom védeni az úton haladókat, a két katona a két oldalt. Jó tervnek tűnik.
Kicsit elmereng a gondolataiban, és ismét  sorra veszi a dolgokat. Aki az úton marad, az kerül nagyobb veszélybe, viszont a kísérők könnyebben el tudnak menekülni, nagyobb baj esetén. Így a legjobb lenne, ha a társasság legfontosabb embere lenne aki kívül halad. Mint az előbbi mutatványa is mutatja, ért a magával hozott íjhoz, jobbnak látná, ha ő lenne az egyik kísérő.
- Őszintén szólva, én önre gondoltam felség. - Tekint kicsit bátortalanul az elf nőre. - Úgy hallottam elég jó harcos, és mégiscsak ön a legfontosabb közülünk. Így ha kell, könnyebben hátra hagyhat minket. De úgy teszek, ahogy óhajtja.
A hercegnő mosolyából, már tudta, hogy mi lesz a válasz.
- Egyszer két hétig gyalogoltam a sérült társammal, mert nem volt hajlandó lóra ülni. Senkit sem hagyok hátra. Különben is feltűnő ha pont engem nem látnak.
Cecil kissé megrázza a fejét.
- Én jobban örülnék, ha Őfelsége az úton utazna és nem az erdőben. Való igaz, hogy könnyebb menekülni, de egy lesben álló ellenfél könnyebben búj ott el... Emellett a döntés nem az enyém, hanem őfelségéé.
Ezzel el is dőlt, hogy ő és Cecile fognak az út szélén haladni. Kicsit furcsa számára ez a demokratikusnak mondható helyzet. Nincs hozzászokva, hogy a felettesei kikérjék a véleményét. Általában csak kiadják a parancsot, ő pedig teljesíti azokat. Így hát az előbbi jelenetet egyfajta parancsként felfogva megszólal.
- Akkor ez eldőlt. - Leszáll a lováról, és feltartja a kantárt, hogy valaki átvehesse tőle a lovat, majd beleveszik az út melletti rengetegbe. Eleinte még nem távolodott el nagyon az úttól, hogy lássa az úton haladókat, majd amint sikerült felvennie a lovasok tempóját, és tartani is bírta, beljebb merészkedett az erdőbe. A sűrű vastag fák már eltakarták a szeme elől az úton haladókat.
Meglepő módon az erdő igen csendesnek bizonyult, mígnem egy halt, fojtott nyöszörgésre nem lett figyelmes. Megtorpant a szokatlan hangra és óvatosan elkezdte keresgélni a forrását. Nem kellett sokáig keresgélnie, alig pár méterre lelőtte, egy hatalma fa ágai között himbálódzott a hang forrása egy fehér gubóban, sok hasonló társaságában. A fák tövét pedig tiszta, fehér csontok övezték. Sajnos nem volt elég óvatos, erre legalább semmiképp nem számított. Az eszmélésre még csak időt sem hagyva, egy hatalmas árny vetült rá. Két hatalmas, sarló szerű láb közeledett felé, köztük a félreismerhetetlen masszív pókselyem kifeszítve. Nem tudni, hogy a katonai kiképzésnek köszönhető-e, vagy esetleg a sötét elfekre jellemző ez a reflex, amit a sűrű, veszélyes erdő nevel beléjük. De alig felpillantva, és észlelve a veszélyt, mintha az idő lelassulna, két szívdobbanásnyi idő szinte perceknek tűnik. Az elf szinte úgy érzi, hogy egy kellemes sörre is lenne ideje a barátaival. Lars oldalra lépked, közben kardját kirántja hüvelyéből, aminek pengéjén itt-ott megvillan a sűrű, hálóval körbefont falevelek között átszűrődő napfény. Dum-dumm... mily hosszú idő... vagy mégsem?... Egy árny... vékony... hatalmas... dum-dumm... hatalmas lábak... lecsap... lebukik, kardját a csapásba tartja... dum-dumm... próbálja tartani... nem sikerül... fájdalom... pendülés... messze száll... dum-dumm... - Óriáspók!... ez ki volt?... én voltam?... dum-dumm... csattanás... beszorult... körbepillant... megtalálja.... dum-dumm... vetődik... valami recseg... megragad... feláll... hátrál... dum-dumm... ismét lecsap... valami villan... egy sérülés... de nem én... dum-dumm... hatalmas... nekifeszül... lecsap... dum-bumm... szökkenés oldalra... hasítás... fény izzik... dum-dumm... villanás... vinnyogás... büdös nyálka... hatalmas... elsöprő... dum-dumm... fekszik... dum-dumm... kóvályog... dum-dumm... megrázza a fejét... dum-dumm... feltápászkodik... dum-dumm... erősen markol... dum-dumm... megkerüli... visszazökken... dum-dumm. Még nem az igazi, de kezd visszatérni az érzékelése, szíve kezd megnyugodni. Hátrál egy kicsit. Ismét hasít. Ezüstös fény villan. Hangos szisszenés. Belsőségek folynak. Felágaskodik. Ismét elsodor. A fájdalom átható. Teljesen visszaránt. Kisebb szenvedés árán sikerül kiszabadítania magát a pók teteme alól, a háta sajog, ennek nyoma fog maradni. Leveszi az utazóköpenyét, és megpróbálja letörölni magáról a pók belsőségeinek nagyját, végül tisztára törli kardját, és visszacsúsztatja hüvelyébe. Majd nekiáll segíteni kihámozni a begubózott embert.
- Hálásan köszönöm a segítségét felség. - Köszöni meg, miközben tépkedi a hálót.
- Semmiség. - válaszolja Larsnak.
Közben sikerül annyira lefejteni a hálót, hogy a katona meg tudjon szólalni.
- A Hold áldja meg önöket, azt hittem itt végeztem be, s még napokig kellett volna moccanás nélkül tűrnöm ennek az ocsmány rémnek a jelenlétét, mire nagy nehezen megölt volna.
- Jól van katona? - Kérdezi a felderítőt.
Sajnos a hajába annyira beleragadt a háló, hogy muszáj egy rögtönzött hajvágást is megelyteni.
- Nem igazán, az átkozott bestia megharapott korábban, s még most is szédülök a mérgétől... De talán megmaradok, ha gyógyítóhoz jutok.
- Gondolom Greyshireben el tudják látni. Odáig magunkkal vihetjük. És ott talán én is meg tudok szabadulni ettől a szagtól.
- Az csodálatos lenne... Ahogy nézem katonák, én magam is katona feladaton voltam, de ahogy siettem Greyshirebe ez  rohadt halászpók elkapott... Nem szoktak ilyen közel merészkedni az utakhoz, nem tudom, mi késztethette arra, hogy itt vadászhasson... De nem is lényeges. Igazán megköszönném, ha eljuttatnának Greyshirebe.
- Annak majd valaki más utána jár.
Felsegíti a férfit a földről, majd megtámogatja, hogy vissza tudjanak botorkálni a többiekhez az útra.
Mire kiérünk az útra, addigra már Cecil is ott van. Arcán jól látható irritáltság a felderítőt figyelve. A diplomaták megkönnyebbülnek kissé, de nem nagyon reagálnak semmit a katona jelenlétére.
- Eric... Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Micsoda szégyen ez, a hercegnének és az egyik testőrének kell kiszednie téged a szarból... Hogy nem vettél észre egy ekkora kibaszott pókot?
A férfi látszólag kissé megijed, mikor konstatálja, hogy igazából kik is vagytok, ám végül kis hebegéssel megszólal
- Sosem kerülnek ilyen közel a lakott területekhez a pókok, nem készülhettem erre fel...
. Alister nem bír magával, azonnal a férfi után megszólal.
- Szép kis felderítő...
- A fontos, hogy élve előkerült. Gyógyítóra van szüksége. - Igyekszik elvágni a vitát.
- Igaza van, őfelsége. - Válaszolt végül Cordelia, majd fejét inkább az útra fordította, mint aki várta, hogy induljon. Majd Cecil is visszamászik a lóra.
- Lars, kérem utazzon Eric-kel, nem lenne elég erős, hogy megmaradjon a nyeregben egymaga.
- Rendben. - Nyugtázza a kérést, majd felül a lóra, és maga mögé segíti a felderítőt. Ráhajol az állat nyakára, majd valamit a fülébe súg.
- Indulhatunk?  - Kérdi, miután ő is visszaült a lovára.
A kérdésre senki nem válaszol, de nem is ellenkezik senki. Így hát elindulnak tovább az úton Greyshire felé. Az út maradék része eseménytelenül telik, a megérkezés után Lars lesegíti a felderítőt a lóról, miközben Ceciltől kap még egy fejmosást. Elkíséri a falu gyógyítójához, hogy lássák el a sérüléseit, majd amíg a többiek egyeztetnek egy másik felderítővel, ő kerít magának egy vödör vizet, amivel lemoshatja magáról a pók maradékát, kisebb nagyobb sikerrel. Bár a nyálkától sikerül megszabadulnia, a szag még elkíséri egy ideig.



A hozzászólást Larsdall Crescent összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 15, 2017 8:13 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Elindulnak hát. A település elég üres (ahogy azt korábban is láthatták), inkább erőd, mint konkrét város, a parasztok nagyja falun kívül lakik. Nem kell vészesen sokat utazni, elég hamar rábukkannak a piactérre, onnét lehet felismerni, hogy jó helyen járnak, hogy több ember mozog az utcákon erre, az épületek pedig kevésbé katonásak, némelyik egész terebélyes.
Ő maga nyugis tempóban körbeforgatja a fejét, hogy valami elegánsabb üzletet keressen. Kedves segítője gyorsabb nála, azonnal a vállára teszi a kezét és előre mutat egy üzlet felé.
- Ott egy cégér! – mutat egy cérnás tűvel ellátott képre.
A lány egy egyszerű fehérre mázolt házacskára mutat, aminek ajtaja felett egy cégér lóg, amin egy rolli (így hívják?) cérna és beletűzve egy tű van. Gerard nem is vesztegeti tovább az idejét, azonnal odafordul és bemegy az üzletbe.
- Szép napot! - köszön hangosan
- Jó napot! - lép be utána.
Egy fiatalabb középkorú férfi fogadja őket orrán egy pápaszemmel. Haja szépen fésült, válláig élő szőke zuhatag, ruhaként halvány rózsákra emlékeztető színbe festett tunikát, s alatta könnyed anyagú barna nadrágot hord. Éppen egy szövetet hímez. Lassan felemeli a tekintetét.
- Áh, szép napot, szép napot. Segíthetek valahogy?
- Szükségünk volna egy elegáns, mozgást kevésbé akadályozó ruhára. Erdős területen át fogunk utazni, de jól kel kinézzünk mire megérkezünk. – válaszol azonnal.
A férfi feltolja a pápaszemát, majd kicsit gondolkodik.
- Mire gondoltak egész pontosan?
- Diplomaták vagyunk, ehhez megfelelő öltözék kellene a társamnak. A Köderdőbe fogunk utazni, ha segít e valamit.
A férfi kicsit gondolkodik, majd bólint egy csöppet.
- Nem tűnik diplomatának, de nem baj... hmm... Sötételf divat, elegánsan. Nehéz lesz, s nem olcsó, de megoldható. A hölgy mire gondolna egész pontosan?
- A "hölgy" nem gondol semmire egészen pontosan. Elég lesz, ha a célnak megfelel. Helytálló ruházat legyen, egy tárgyaláshoz, de mint a társam is mondta, ki kell bírnia az utazást is.
- Hmm... valami egyszerű, de elegánsra gondolnék... Szűk, kellemes anyagú fehér ing, rá egy mellény, végezetként pedig egy hosszú, szürkészöldes köpeny ezüsthímzéssel, helyenként Holdszimbólummal. Bármelyik sötételf szívesen hordana egy ilyesmi mesterművet, de kelleni fog hozzá majd még egy szép csizma, hogy teljes legyen a kép... vékony legyen a szára. - A férfi leteszi a tűt, majd bizalmasan elvigyorodik - Szeretők?
A „szerető” szó hallatán Lia elkezdett éles hangon kacagni a fiú elméjében.
~ Szere...szere...te jó ég! Még hogy te meg ő?! Istenem, ez a fószer haláli vicces!
- Ki tudja, még az is meglehet. - kacsint rá újdonsült kísérője - Miért? Számít az? Vagy olyasmire gondolt, amiben tetszenék neki?
~ Ne rakj rá még egy lapáttal... – gondolta magában Gerard, de aztán beletörődött, hogy a kedves bérgyilkos kissé túljátszotta a szerepét.
- Dehogy, csak kíváncsi voltam, hogy mégis mire kell egy ilyesmi öltözék. - a férfi elmosolyodik, majd végigméri a démont is - Egész biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki egy olyan öltözékben, amit én készítek... bár... Az úr is megpróbálhatna valami kissé illőbbet, úgy gondolom, eléggé vonzó férfi, éppen csak a kellő öltözék hiányzik róla.
Úgy néz vissza a szabóra, mint aki kísértetett látott. Természetesen elég ódivatóak a ruhái, de csak azért, mert amikor Lia még démon volt, mindenki ilyeneket hordott. Semmi baj nincs a ruháival, a mozgást sem gátolják túlzottan, tartósak és a színük passzol a haja színéhez...így utólag belegondolva elég sértőnek találta ezt a kijelentést Gerard.
- Legyen, ha megkönnyíti a dolgunkat, akkor szükséges. - feleli hideg, távolságtartó hangon.
Blue elkuncogja magát erre a reakcióra, de nem vesz vissza a játékából, csak mosolyogva megkerüli őt és visszahelyezkedik mögé a helyére, miközben eljátssza az elcsábított fiatal lány szerepét, miközben a kedves démonnak egy pillanatra libabőrös lesz a háta. Megszokta a nők közelségét, de csak az olyanokét, akik nem rendelkeznek szilárd testtel.
- Én ugyan meg nem mondom, hogy mégis mire van szüksége, de ha kettő ruhát is vesz, mondjuk adok egy kis kedvezményt az anyagból... miféle divat érdekelné? Inkább északi fényűző, esetleg délibb? Elf? Netalán kissé bátrabb lenne, s valamilyen Vámpír eleganciát tartalmazó darab?
- Maradjunk az egyszerűségnél, inkább déli stílusú ruhát szeretnék. Némi Köderdei motívumot is vehet bele, de ne legyen túldíszített
- Déli stílus, hmm... rendben. Mit szólna egy fekete, fényesebb szövetből készült nadrághoz, egy fehér inghez, bármiféle csicsa nélkül, gomb helyett megkötővel, s egy olyasmi kabáthoz, mint ami a hölgynek lesz, csak kevesebb hímzésel, s talán egy árnyalattal kékesebb színben, hogy jobban tükrözze a déli színeket?
- Megteszi.
- Hmm... jól van. Kelleni fog ahhoz is egy rendes lábbeli. A vékony csizma helyett egy kicsit férfiasabbnak találnék valami vastagot. Tudja mire gondolok, nem? – kacsint rá vérfagyasztó tekintetével - Nem tudok semmit ígérni, maguk a ruharabok megvannak, de a hímzést még el kell végeznem rajtuk, talán... Négy órára megleszek vele, ha sietek. Szeretnének még valamit?
Hullasápadt arccal hagyja el a boltot és keres magának egy cipészt, ahol aztán megveszi a korábban részletezettel úgy-ahogy egyező csizmáját...nem volt olcsó mulattság.
~ Jellemző... – gondolja magában, miközben sétál viszsafelé a szabóhoz – végre sikerült valamennyi pénzt félretenni erre ilyen ökörségekre kel költenem.
~ Kénytelen leszek egy ideig még elorozni, amit látsz.
~ Mi vagyok én, holmi tolvaj?
~ Lássuk csak, annak a fösvény úraságnak a könyve, az az amulett a kuruzslótól, aztán ott van a köpeny, amit a seregtől oroztál el, meg az Archeus...
~ Hé, azt te loptad el annak idején!
~ Nem mondtam neked: viselned kell a bűneimet.
Mikor visszatértek, a férfi még nagyban dolgozik Gerard kabátján. Gyönyörű munkát végez, pont olyanok a művei, amiket egy magasrangú nemes viselne, meg kell hagyni, hogy piszok módra tudja a dolgát. A tű ki-be bújkál a majdnem kész hosszúszárú kabáton. Ideges arccal néz végig az új ruháján. Nincs hozzászokva az eféle csicsás öltözékekhez, amit a széltől is óvni kell, mert sérülékeny. A mágusköpeny legyen könnyen javítható és egyszerű, hogy ne nehezítse a hordozóját a harcban.
- Gyönyörű munka - fejezi ki elismerését mosolyogva.
A lány közben csak lekuporodik a férfi mellett és nézi, ahogy dolgozik, mint egy kisgyerek, őszinte érdeklődéssel.
- Köszönöm. - Jelenti ki a férfi, majd idegesen visszapillant a kabátra - De kérem, most hagyjon dolgozni, nem tudok koncentrálni, mestermunkának kell lennie.
- Természetesen. - mondja, majd hátrébb áll kicsit és vár, hogy elkészüljön.
Egy jó fertályóráig még hímez a férfi. Eltökélten és pontosan dolgozik a kis szobában. A ház másik részéből gyerekhangokat hallotok, valószínűleg a családja lehet. Végül elköti a cérnát, elvágva a fonalat, s elégedetten felsóhajt, hátát megropogtatva a széktámlán.
- Kész vagyok. Már csak a ruhadarabokat kell megnézni, hogy kell-e visszavenni belőlük vagy sem. Az úrnál egészen biztos, hogy nem kell majd ezzel játszadozni, de a hölgy kissé alacsonyabb, mint a megszokott alkalmazóim, így ott lehet szükség lesz egy kis utómunkára. Akáhogyan is, előhozom a lakásból a darabokat, amire gondoltam, nézzék meg nyugodtan a kabátokat, addig is. – Mondja, majd eltűnik.
Gerard megvakarja a fejét, mielőtt szemügyre venné az elkészült darabot.
- Célnak megfelelő...
~ Azért nem árt elvinni a rendes köpenyemet is, ha harcra kerülne a sor.
- Nem biztos, hogy mernék benne mondjuk ... harcolni - néz rá - de szép, tényleg szép.
A szabó végül pár összehajtott ruhadarabbal tér vissza, s leteszi őket az egyik asztalra. Feli ruhái puhák, az ing még pókselyem is ráadásul. Gerard inge durva és dörzsölős, igazi Déli viselet, ha igaz, a nadrág kifejezetten kényelmes a fényesebb anyaga miatt.
- Kérem, próbálják meg, hogy megfelelőek-e a darabok, s ha úgy érzik, hogy kell rajta valamit módosítani, gyorsan még megtehetem.
~ I feel like an idiot... - jut eszébe, amit Leo mondott neki, amikor először álruhába kényszerítette.
Nem habozik felpróbálni a ruháját.
- Jónak tűnik...
- Nagyszerű, nagyszerű... - Jelenti ki a szabó, majd feláll, és ellenőrzi a méreteket...néhol úgy tűnt, mintha nem egészen a ruház vizsgálgatná - Jó lesz... Talán egy nagyon picit bő, de ez nem probléma, ha lakoma lenne, hálás lesz majd emiatt. Próbálja fel rá a kabátot is, kíváncsi vagyok.
Egy pillanatra nem tudja eldönteni, hogy próbáljon fapofát vágni, vagy inkább engedje ki egy kis időre az auráját, hogy a fazon tudja, kivel van dolga. De mivel az övé közel sem olyan erős, mint Lilithé, biztos nem hagynák a közeli katonák annyiban. Így inkább csak egy rosszalló pillantást vet rá.
- Befejezte?

A férfi kissé sértődötten teszi keresztbe kezeit, majd megrázza a fejét.
- A nadrág kissé hosszúnak tűnik, abból pillanatok alatt tudok levenni egy keveset az ajlából... –vette szemügyre eközben Blue ruháit is - De csizmába is tűrheti, s akkor nem lesz semennyire se zavaró. Hogy szeretné?
- Vegyen inkább vissza belőle - mosolyog kedvesen a szabóra.
- Jól van, egy pillanat. mondja, majd öt perc alatt rendberakja a nadrágot.
Gerard forog még kettőt az új ruhában, majd elégedetten bólint és kifizeti a szabót.
- köszönöm.
- Nagyszerű, akkor mindenki boldog. 1200 váltót szeretnék kérni összesen, illetve az Úrnak adok ajándékba egy szép övet, ami kiemeli a formát.
A város szíve felé veszi az irányt, keres egy fogadót, vagy istállónak látszó dolgot, ahol akadhat egy-két utazó, aki a köderdő felé veszi az irányt. Az egész városban csak egy fogadó van, ahol eddig voltak. Az istállóban nem találni szekeres embert. Ám az egyik délebbi kapunál találkoozol egy középkorú paraszttal, aki lassú léptű málhás lovakkal léptet kifele egy kisebb szekéren, unatkozva. Odasétál a szekér mellé. Ideje kipróbálni, mennyire meggyőző a ruházata.
- Szép napot! - húzza ki magát a férfi előtt - Hosszú út áll előttem és egy barátom előtt, fuvarra lenne szükségünk. Ki tudna egíteni?
A szalmakalapos férfi kicsit felmér téged, majd erős Délvidéki akcentussal megszólal.
- Áldáss, békességet! Kendtek nem úgy néznek ki, mint akik szekéren gyünnének.
- A szükség nagy úr, nincs időnk ennél jobbat találni.
- Oszt' merre mennének?
- Eisenburg felé visz az utunk.
- Az messze van nekem, én Hellenburg mellé megyek. Keressenek mást
Gyorsan beletúrt a zsebébe, majd elővette a Lilithtől kapott pénz maradékát.
- Ennyi elég a szolgálatáért?
Nem maradt már nála több kölcsönpénz. Idegesen morog kettőt.
~ Kinyírom azt a démonlányt...
Elővesz egy kupac érmét a zsebéből, amiket még otthonról hozott magával.
- Tessék, ennyi elég a szolgálataiért.
A férfi nézgetei egy kicsit, majd végül bólint.
- Mikorra kell odaérni?
- Holnap ilyenkorra. Egy perccel sem később. - feleli elégedetten.
- Hmm.. akkor éjszaka is utazunk. Kérek egy kulacs bort még érte, s indulhatunk is.
- Majd én hozom.
Jól van, ha felpattantok és hozzátok a bort neki (Ülhettek mellé, esetleg a szekérnek a platójára is. Ilyen sima, ponyva nélküli kis parasztszekér, elég poros, valszeg krumplit vagy valami más terményt hozhatott magával), akkor megszólal.
- No, akkor mehetünk?
- Természetesen. - mondja, majd helyet foglal.


***

Egész nap koptatták a szekér kerekeit az úton, s nem történt ez másképpen éjszaka sem. Csendben fogytak a mérföldek, ahogy egyre közelebb kerültek az úticéljukhoz...ám ahogy így haladtak, egyszercsak azt hallják, hogy a szekeres ember felkiált.
- Hóóóóóóóó, mi a fasz az.
Óvatosan előre fordította a fejét. Valami nagyobbacska fém volt az út közepén.
~ Rosszat sejtek...
Óvatosan előveszi a varázskönyvét. Ideiglenes társa is megneszelte a veszélyt, mert azonnal a tőréhez nyúlt, majd leszált a szekérről és odasétált megnézni, mi az. Ekkor váratlanul íjhúr pendülése szakítja meg a csendet. Blue-t ugyan nem kell félteni, könnyedén félreugrik a lövedék elől. Azonnal kiderül, kik támadtak rájuk: egy csapat portyázó goblin...ráadásul elég jól felszerelt csürhe.
Az újdonsült démon hercegnek már pattanásig feszültek az idegei, így ezúttal nem teketóriázik, azonnal az események sűrűjébe veti magát. Kísérteties hangon elneveti magát.
- Fogalmatok sincs, kivel kezdtetek ki, igaz...? - kiáltotta baljós hangon.
Ebben a pillanatban kiengedte a sötét auráját a Zord jelenlét segítségével. A nyomasztó érzés talán önmagában elég, hogy megfutamítsa ezeket az ostoba kis férgeket. Sajnos azonban a tudatlan támadóknak ennyi intő jel nem volt elég, még ha meg is torpantak egy kis időre, folytatták a támadást. Gerard óvatosan előre pillantott.
~ Blue-t nem kell félteni.
~ Öld meg őket! Mindet!
Gyorsan leveti magát a szekérről, hogy fedezékre leljen az íjászgoblin elől. Három másik kis féreg várja őt a szekér oldalán.
- Micsoda szégyen... - morogja magában.
A keze körül mágikus pecsétek jelennek meg, majd ksivártatva előbukkan egy lángoló dárda, amit a zelső kiszemelt goblinnak dob. A Dárda nagyot repül, s könnyeden átszúrja a Goblin testét, aki holtan csuklik magába (ez az a Goblin, aki a szekér mögött van), ám mielőtt mást tudna tenni, egy kard vágódik irányába. (Azé a kard, aki bal oldalon van és felül). A szakér másik oldaláról is érkezik egy goblin. Tekintetét a másik ellenfél irányába fordítja, majd a másik kezét előrenyújtva megidéz egy lángoló pengét. Tüzet használ, hogy minél több félelmet paszírozzon ellenfelei szívébe. Az égő pengével megpróbálja megakasztani a támadást, ami ha a lendületet nem is fékezi meg, a vágást elkerülheti vele. Sikerül is védekeznie, a goblin erős ütése megakad, de kis híján össze is esik tőle, olyan erő van benne. Megtorpan, s az irányába feszíti a fegyvert. Egy íjhúrt pendül, az az íjász aki nem Felire céloz elereszt egy nyilat, s átszúrja vele a kocsis mellkasát, az meghal.
Elmormol egy varázslatot, amitől a lábán sorra jelennek meg a pecsétek szorosan a bőréhez tapadva. Elölről és hátulról is támadják, oldalra kell hát menekülnie mielőtt a két goblin sarokba szorítja. Elindul hát szapora léptekkel a bozótos irányába. Ügyesen mozdulsz, szerencsére a goblin túlzottan támaszkodott a támadásával, s így ahogy elmozdul, előre esik, szabad mozgást biztosítva neki. Am a két szekér mögötti goblin megiramodik a bozót felé, egyenesen utána. Keletkezik némi távolság közte és a goblinok közt. Mihamarabb el kell ezt a két kis férget intéznie, hogy utána kezelésbe vehesse az igazi fenyegetést, az íjászt. Megfordul, farkasszemet néz a két felé tartó döggel. Elejti a kezéből a kardot, hogy újabb sötét lángoló dárdát idézhessen meg, amit a közelebb lévő pondrónak dob. Azonnal belefúródik a mellkasába és kiégeti a tüdejét.
Itt az idő! A kard is lánggal van átitatva, a két dárda is. Az első azóta már ugyan köddé vált, de két erős tűzvarázslat bőségesen elég számára.
- Te következel napsugár.... - néz félelmetesen a harmadik hullajelöltre.
Újabb pecsétek jelennek meg az öklén, majd az előzőleg megidézett két fegyver lassan elmosódik és egybeolvadnak Gerard kezén egyetlen csóvává. Ezzel a csóvával támad rá a goblinra. Kevés hiányzik hozzá, hogy eltévessze a támadást, de éppen sikerül megkarcolni a Goblin vállát, aki ettől a következő védtelenné válik. Az íjász felé tüzel, ozótoson át, nem pontos a lövés, de érzi, mozdulnia kell. Kihasználja a szerzett időt, odarohan a goblinhoz, majd leemeli a kardot a hátáról és egy ízléses mozdulattal ellenfele mellkasába állítja. Mivel mozgásban van, a nyíl sem találja őt el. Fél szemmel a bukszus felé pillant, látja a kedves testőrét az íjász felé közeledni. Neki tehát a másik kettővel kell foglalkozni. Folyamatosan igyekszik mozgásban maradni, nehogy jó célpontot jelentsen az íjász számára, megpróbálja megkerülni a szekeret az ellenkező oldalán, mint ahol a goblinok jönnek. Ám ez nem megy, a két goblin azonnal ott terem. Egyiknél lándzsa, másik pedig egy fából készült nagyobb kalapáccsal ront neki. Alig egy perce volt, hogy utoljára használta az erő szavát, a teste még nem pihente ki a hirtelen terhelést, így azt nem képes ismét használni. Vett egy mély levegőt, ahogy a levegő szép lassan lehűlt körülötte, majd megidézett egy jéggé változtatott árnypajzsot, hogy felfogja vele a goblinok támadását. A lándzsás fegyvere megakad a pajzsodban, ellenben a kalapácsos áttöri a jeget, s ha ez nem lenne elég, a fegyver eltalálja a vállán. Idegesen harap az ajkába, ahogy egy hirtelen mozdulattal a földnek csapódik. Újabb pecséteket idézett meg, mire a kezéből összesen nyolc mágiából font kötél, azaz Árnybéklyó tört elő. Kígyóként tekeredve megcélozták a goblinokat, hogy köréjük tekeredjenek, 4-4 mindegyikre. Ez könnyedén sikerül, jól lekötözi a goblinokat. A lándzsás elesik, a kalapácsos nagyon erősködik, de nem tud szabadulni Gerard kezével rámarkol a kötelek felé eső részére, majd lángoló kötelekké alakítja őket, hogy megégesse a goblinokat. A két goblin artikulálatlanul üvölt a lángok forrón nyaldosó érintésétől. Az egyik még életéért is kiált, a lándzsás az.
- KÉRNI NEEE BÁÁÁÁÁNT!
Önelégült képpel felállt és kacagva nézi végig, ahogy a két goblin szép lassan és fájdalmasan halálra ég. Ám mivel csak nem akarnak megpusztulni inkább újra előveszi a kardot és ledöfi őket.
- NEEEEE NEEEEEE!
De ez mind hiába, szépen megöli őket, s végük is van. Ideges arccal visszaballag a szekérhez és megvárja Felt, míg ő vissza nem ér.
- Mi tartott ilyen sokáig? - mondta neki inkább humoros, mintsem becsmérlő hangon.
- Megkínoztam kicsit – ölti ki rá a nyelvét játékosan.
Legyint egyet, majd kezébe veszi a gyeplőt és lendít egyet rajta.
- Blue kedves, feldobálná azt a pár apró fémtárgyat, amit a goblinok hoztak?
- Miért is ne? - és megy fémet gyűjteni.
Sikerül neki összeszedni egy tőrt,két olcsóbb íjat (Goblin gyártmány), négy kopott egykezes acélkardot, egy kopott fattyúkardot, egy ládzsát, és egy fejszét.
- A csapdát elintézted? - néz rá kérdően.
- Fenébe - hagnzik a válasz, és felkel a kocsi végéről, megkerüli azt és előresétál.
Ahogy halad előre a szekér, egyre inkább eluralkodnak rajta az elvonási tünetek. Érzi, ahogy ingerültebb és ingerültebb lesz. Kínjában nem tud mit tenni, előveszi az egyetlen könyvet, ami éppen nála volt: Sil erőtikus novelláját...

Felhasználó profiljának megtekintése

Feline Aiedail

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Az éjszaka további részében szerencsére már nem történik semmi váratlan, így félig-meddig pihenhet, elég ha éber marad. Ez a pakolászás, és a harc azért kifárasztotta, nincs ilyesmihez hozzászokva. Hozzávetőlegesen egy óra múlva kiérnek az erdőből, így még inkább megnyugodhat, hiszen lehetséges, hogy nyílt terepen tisztább célpontot nyújtanak, de az ellen sem tud lesből támadni, és neki ez a megoldás teljesen megfelel. Mire benne járnak már a délutánban, már igencsak ácsingózik sok mindenre. Fürdésre, illemhelyre, ételre, de leginkább italra. Így komolyan megörül neki, mikor felsejlik a láthatár szélén, egy város, falu, vagy akármilyen település sziluettje.
Közelebb érve megállapítja, hogy bizony valami világvégi kis faluról lehet szó, ahogy végignéz a településen. Legalább olyan halottnak tűnik ez a hely is, mint ahol legutóbb volt, csak itt nem a folyamatos eső fogja kinyírni, hanem a por. Társa úgy forgatja a fejét, ahogy a falu közelébe érnek, mintha keresne valakit, vagy valamit, de Feline nem zargatja kérdésekkel.
- Talán a fogadóban lesznek. Nem lennék meglepve... – kapja meg a választ a fel nem tett kérdésre. S Gerard el is vezet a falu egyetlen kocsmájához. A lányt kétségek gyötrik, hogy kibírja e az első nagyobb szelet ami erre jár, vagy még azt megelőzve fog az épület a fejükre omlani. De bentről a megszokott kocsmai zajok hallatszanak ki, így hát leugrik a szekér hátuljáról, és követve társát, belép a műintézménybe, ami tökéletesen úgy néz ki belülről, mint egy kocsma. Mily meglepő. A vendégség nagyobb részét a vélhetőleg itteni lakosok teszik ki, de egy kissé félreesőbb helyen ott ülnek hárman, akik csak akkor lehetnek idevalósiak, ha Feline, egy Nefilim. Az egyikük egyértelműen a lány fajtársai közül való, a másik kettő démon lesz. A kettőből az egyik valami isteni csoda folytán beletette magát a székbe, már csak az maradt a kérdés, hogy vajh képes lesz e lefeszegetni magáról valahogy. Egyértelműen háború démonról van szó, ők a leginkább félreismerhetetlenek. A kisebbikre úgy tippelte, hogy Gerard-hoz lehet hasonló. S persze nem téveszti szem elől, a legalább ennyire oda nem illő alakot, aki pedig egy azon fajból, ami iránt a lény mély megvetéssel adózik, ha nem rögtön gyűlölettel. De kordában tartja az indulatait és a vonásait is. Finoman megérinti Gerard-ot, és egy lágy fejmozdulattal jelzi, az úgynevezett fogadóbizottságot. Körülnéz, egyelőre nem lát senki veszélyest, hacsak magukat a démonokat nem, akik ott ülnek. Lehámozza magáról a bérgyilkosokra jellemző viselkedést, és közvetlen stílust vesz fel, tekintetébe kíváncsiságot költöztet, amikor a díszes társaságra néz. Gerard odamegy hozzájuk és némán int annak, aki a legközelebb ül hozzá.
- Üdvözlöm Önöket! Foglaljanak helyet, egyenek és igyanak – szólal meg elsőként a lány fajtársa.
- Nagyszerű, úgy látom meg is érkeztek. Herr Lawrenz, s a bérgyilkos, akit az úrnő felbérelt, ha nem tévedek. - A tudásdémon feláll, s kezét nyújtja Lawnak, aki egy határozott mozdulattal fogadja el a felé nyújtott kezet. A lány halkan elmormol egy szitkot, de senki nem hallja, vagy nem érti szavait. Elhúzza a száját.
- Ez név nem helytálló. Vannak vidékek, ahol Gedeon Adramelech La’Domielként ismernek. Ilyen hivatalos ügyben ezt használom. – Blue mimikája nem árulkodik a mégis felmerülő gondolatairól. Neki még nem ezt a nevet mondta, na nem mintha számítana, ő sem árulta el a sajátját.
- Szebb napot, ha kérhetem, hangosabban mondja, mert a kocsma túl végében még nem hallották. - néz neheztelően a tudásdémonra. És nem gondol szépeket Lilithről, hogy így megnehezíti a munkáját. Mindhármukat jól megnézi magának, és nem bízik egyikükben sem.
- Nővérem a Holdban, én szintén üdvözöllek. – fordul a lány felé a self idegen, amin eléggé meg is lepődik - Egan Tyr Foley, holdpap.
Érdeklődve tekint végig rajta, még fél szemöldökét is felhúzza fajtársa köszöntésére, egy pillanatra zavarba is jön, erről Silver nem mondott neki semmit.
- Khm, én is üdvözöllek, Fivérem, a Holdban - sült bolondnak érzi magát emiatt, és örül, hogy végül diplomata lett belőle, s nem ilyen Holdpapnőféle szerepet kapott, mert abba tutira belebukna. Még finoman meg is hajol a "testvére" felé, és igyekszik nem fintorogni, meg elröhögni magát, bár ez az arcán nem, legfeljebb a tekintetében látszik.
- Oh, de bolond is vagyok, teljesen elfelejtettem, hogy titkos küldetés lenne, amiről nem tudhat csak bárki. Már arról, hogy mi lenne, ha néhány démon beköltözne Nebelwaldba. – mondja kedvesen a kisebbik, de a hangja, és a tekintete elárulja, hogy közben a tündét figyeli, aki már korábban is megrezzent a szavakra, ám most szemei ismét errefordulnak, csak egy pillanatra, de észrevehetően bámulja őket. Alph biccent egyet Ericnek, aki feláll a székből, majd a pulthoz megy szótlanul.
- Igazán sajnálom, Gedeon, nem értesítettek efelől. Remélem, megbocsájtja udvariatlanságomat. - Eric pénzt tesz a pultra, majd átkarolja az elf vállait, s kivezeti a fogadóból. A kocsmában lévő emberek nem foglalkoznak semmit sem a dologgal.
Gerard egy elegáns mozdulattal kihúzza a hozzá legközelebb eső üres széket, majd int Blue-nak, hogy foglaljon helyet. Ezután ő is helyet foglal.
- Van szerencsém bemutatni a társamat...
Feline vonásai megenyhülnek a démon szavaira. Elégedetten bólint, hogy meg van bocsátva a tévesztés. Szeme sarkából azonban az ide nem illő vendéget fürkészi, és éppen azon kezd gondolkodni, hogy milyen indokkal vigye innen ki és tegye el láb alól az ismeretlent, amikor a hegyomlásszerű démon ezt megteszi helyette. Egy tűnő pillanatig még az is átfut a fején, hogy őrá itt már nincs is szükség, de később rájön, hogy igazából így neki még jobb is, mert neki csak az eszmei és settenkedős rész marad, megússza az erőnléti problémákat. Társa cerebrációjának a végére odailleszti a kis álnevét.
- ... Blue. - Leül a felkínált székre, maga alá húzza a lábait, hegyezi füleit, de nem szól hozzá a beszélgetéshez, látszik is rajta, hogy csak félig van jelen a beszélgetésen, inkább a környezetükre figyel.
- Nos, legalább már az útonállóktól nem kell tartanunk. Gondolom már kitalálták, hogyan indulunk tovább.
- Természetesen, ötöcskén utazunk majd tovább hintón. Már a szükséges lépéseket meg is tettem a kocsi bérléssel kapcsolatosan, ám azelőtt. - A férfi tenyere külső felével Tyr felé int - Ez az úriember Sir Foley, egy csodásan művelt Holdpap, aki vállalta, hogy segít minket az utazás során eljutni Hellenblatba problémamentesen. Nagyon komoly segítség lehet a tárgyalások során, mint vallási vezető. Eric, s más démonok is érdeklődnek a Holdvallás iránt, talán az elfek kicsit elnézőbbek lennének, ha erről tudnak.
- Ez nem meglepő. A köderdeiek is viselik az Átkot, akárcsak mi, mégis képesek Istentől segítséget kérni. Különös dolog ez. - Óvatosan oldalra fordítja a fejét, majd kitekint a legközelebbi ablakon. - Mikor terveznek indulni?
- Nem vagyok vezető, csupán a Holdvallás egy képviselője. Jobban belegondolva, csupán tanácsot tudok adni, semmi egyebet. Hm Holdvallásúak vagyunk, nem Isten hívők - szúrom oda, mert a kettő nem ugyanaz.
- Nos, ahogy gondolja... Ám úgy vélem, hogy az útmutatása igenis sokat jelenthet az elveszett lelkeknek. Eric például sosem érdeklődött vallások iránt, egészen addig, hogy találkozott önnel, a Holdhit egy képviselőjével. - A férfi kicsit habozik, majd szemei a bejárat felé fordulnak.  - Kisasszony, esetleg rá tudna nézni arra, hogy mégis mit csinál a háborúdémon?
Egy pillanatig eltöpreng a javaslaton, de végül megnyugtatja magát, hogy tulajdonképpen meg tudja védeni magát a társa, mégsem szívesen kel fel a székről.
- Hát legyen - mondja szemmel láthatóan kedvetlenül, majd Gerard-hoz fordul - ne egyél-igyál semmit, amíg vissza nem jövök, és fél szemed az ajtón legyen, kérlek. - kellemes hangsúllyal, éreztetve, hogy tényleg fontos számára a fiú biztonsága, majd kelletlenül távozik az ajtón.
- Éhen fogok veszni... - válaszol viccelődve, majd visszafordul a többiekhez - de ha már egy helyre fújt minket a szél, volna egy kérdésem, Herr Foley. Tudja, jó benyomást akarok kelteni, tud ehhez bármiféle támaszt nyújtani?
- Útmutatás szó jobb kifejezés, mint a vezetés. S mint minden másnál, az én szavaim sem kőbe vésett törvények. Azokat karolom fel, akik érdeklődnek, ez másképp nem működik. Az erőszak nem vezet sehová. Jó benyomást szerintem minden faj képviselője tud tenni. Nem kell ehhez útmutatás. De kíváncsi lennék, hogy Ön szerint mit jelent. – hallja még a férfi hangját, amikor kilép az épületből. Első nekifutásra úgy dönt, hogy körbejárja az épületet, majd szélesedő körökben fog haladni a keresés végett, de a terve megvalósítására már nincs módja,mert rögtön a kocsma mögött megtalálja a démont, aki tőle egy két méterre lévő cirmos cicával szemez, és a tündét, vagy inkább ami maradt belőle, a kocsma falának döntve. Nem szép látvány, de még életben van, látszik a fájdalmas légvételein. Végignéz a szituáción, majd
felsóhajt, mint egy anyuka, aki félkész leckével kapja rajta a teljesen mással foglalkozó gyermekét. Így szépen odasétál a félholt mellé, letérdel, majd kérdőleg ránéz a nagydarabra, s csevegős hangsúllyal kérdi tőle.
- Kell még valamire? Mert ha nem, inkább el kéne tenni befőttnek.
- Nem hiszem, de nem tudtam, hogy mit tegyek vele. - A démon megpróbál tenni egy lépést a macska felé, de az pont annyit hátrál, amennyit a démon közelít. A hegyomlás morcosan ül vissza a ládára  - Fenébe.
A lány bólint egyet, egy gyors mozdulattal elvágja a tünde torkát, majd annak ruhájába törölve, elteszi a pengét, és feláll a hulla mellett, és tovább nézi a hegyomlást.
- Akkor földeljük el! Kérlek, segíts nekem elvinni a temetőbe, és ott elásni, cserébe visszafelé megfogom neked a cicát, hogy megsimogathasd, mit szólsz? – mosolyog a nagy darab démonra.
- Rendben. Kedves vagy. - Szavaira, felmosolyog rá, majd kényelmesen sétál a monstrum mellett. Meglepetésére egészen szimpatikus neki az óriás. A démon odamegy, s felkapja a holttestet, pár pillanatig lefele tartva, hogy kifolyjon a vér nagyja, nehogy összepiszkolja magát, majd utána vállára teszi, s elindul Feline után a temetőbe. A temetően félúton találnak is egy ásót nekitámasztva a sírásó házának. Másik kezébe fogja a démon, majd nekiáll egy a lány által kiválasztott helyen ásni, lerakva a holttestet, mintha csak egy zsák lenne.
- Te is elf vagy?
- Egész pontosan Sötét elf. - helyesbít, de a kérdés ártatlanságát látva, egyáltalán nem neheztelően, vagy bosszúsan.
Eric ás és ás és ás. Dagadó izmai úgy hányják félre a földet, ahogy talán három ember se bírna dolgozni... Mire eléggé mélynek tűnik a luk, beleteszi a testet, s elkezdi visszahelyezni rá a kupacba rakott nedves mezőségi földet. Blue leül a földre törökülésbe, és figyeli, ahogy a démon dolgozik.
- Sötét? Akkor te is szereted a Holdat, mint Egan?
A kérdésre egészen zavarba jön, és oldalra billenti a fejét.
- Hát, öhm... kéne? Őszintén szólva engem nem sötét elfek neveltek fel, úgyhogy nem sokat tudok róluk. - vallja meg őszintén, még saját magát is meglepve.
- Engem sem, de én szeretem a Holdat. - Aztán habozik egy pillanatra, a lapátolást is félbehagyva - De azt nem tudom, hogy a Hold szeret-e.
A lapátolás még úgy 3-4 percig folytatódik, mire végül az elf testét már csak a frissen felásott földhalom indikálja, semmi más. Feli elgondolkozva néz fel rá.
- Hát, sosem gondolkodtam még el rajta, hogy szeretem e, vagy hogy ő szeret e engem. Ebben a Holdpap biztosan többet tud neked segíteni, mert én ehhez nem értek. - Mondja neki, miközben visszaindul a kocsmához. Természetesen nem feledkezik meg az ígéretéről, így mielőtt bemennének, még becserkészi neki a macskát, és a kezébe nyomja. Ő nagyon szereti az állatokat, és jól ki is jön velük.
- Nem segített túlságosan sokat, sosem elég érthető. Bonyolult dolgokat mond. - A démon megsimogatja két-háromszor az állatot, de a macska nem értékeli igazán a próbálkozásokat, s mocorogni kezd, végül kicsúszik a kezeiből, s elrohan valahova. Az óriás még int egyet az állatnak, majd megvonja terebélyes vállait, s megindul vissza veled.
- Hmm, hát ha gondolod, elmondhatod, hogy mit mondott neked, hátha egyszerűbben el tudom utána mondani neked - mosolyog az óriásra. Azokkal, akik tudnak, gyakran megesik, hogy nem olyan nyelvezettel beszélnek, amit bárki könnyen megérthet. Főleg, mivel nem tartja valószínűnek, hogy a saját fajtáján kívül túl sokakat érdekelne még a vallásuk. Lehet neki sem ártana kicsit elmélyülni a témában. Legalább alapszinten.
- Hát... Nem tudom, bonyolult volt. A Hold szeret, ez volt a lényege... Azt hiszem.
- Hát, akkor ne búslakodj – próbálja bátorítani mosolyogva - ha azt mondta, hogy szeret, akkor biztosan úgy is van. De akkor mondok mást. Ha legközelebb kérdezgetni szeretnéd, akkor majd veled megyek, és akkor tudok segíteni, mit szólsz? - fél szemmel pillantja meg az emlegetettet, s fél kézzel odaint neki, de figyelme java része még mindig a monstrumnál van. Egészen újszerű élmény számára az érzés, ami felébredt benne. Nem sűrűn fordult még elő vele, hogy bárkivel is rokonszenvezett volna, egy kezén meg tudná számolni. Ez a hatalmas, harcra termett gyilkos, egy gyermekhez hasonló személyiséggel, igazán megfogta. Immár eggyel több oka van, amiért örül, hogy elfogadta ezt a munkát.
- Rendben, legközelebb majd kérek segítséget. Az jó lesz. – kerül valami vicsorgás jellegű az arcára, ami minden bizonnyal mosoly akar lenni. Ebben a lány, egy pillanatig sem kételkedik, a démon ártatlan személyiségéből kiindulva. Nehezen, de megállja, hogy ne simogassa meg a fejét. Inkább a melle alatt összekulcsolja a karjait, nehogy azok meginduljanak, mielőtt végiggondolná, mit csinál.
- Jól összemelegedtetek, ilyen közösségkovácsoló volt a feladat? – lép melléjük a Holdőr.
- Nem. Láttunk kiscicát a kertben. - Az óriás elégedetten bólint, mint aki elért valamit azzal, hogy megsimogathatta a kiscicát. A lány elkuncogja magát. Úgy érzi, itt már felesleges lenne többet mondania. Hiába, a démon minden lényeges pontot elsorolt, és ettől a gondolattól, csak még inkább nevetnie kell.
- Melyik kertben? Egyébként mit csináltatok a tündével?
- A fogadó mellett a szomszéd telek környékén. Cirmos volt, és pici. – feleli a démon, és Feline csak örül neki, hogy a másik kérdést elengedte a füle mellett. Valamiért nem akarja szemtől szembe közölni a Holdpappal, hogy kinyírták. Bár a lány már inkább csak kegyelemben részesítette a tagot.
- Hmm - mutatóujját függőlegesen a szájára fekteti, míg állát megtámasztja a hüvelykjével, s elgondolkodik, hogyan is fogalmazza meg ezt szépen. - mondjuk úgy, hogy rábírtuk őt a hallgatásra.
- Igen. – helyesel a démon. Aztán már csak annak ad hálát, hogy a férfi nem kérdezősködik tovább.
- Nos, ha nem kívánnak semmit tenni, akkor akár indulhatunk is tovább. – veszi át a vezetést a tudásdémon, aki őrzöttjével együtt csatlakozik hozzájuk. Blue vállat von, visszakomolyodik az arca, összehúzott szemmel néz Gerard-ra, mert felfedezte a morzsát a ruháján, de nem szól semmit, a fiú pedig észre sem veszi a pillantását.
Mivel senkinek sincs semmi ellenvetése, Alph elindul, s úgy három perc séta után egy méretes fedett hintóhoz vezeti őket. Nem tűnik túlzottan díszesnek, de lényegében jó állapotban van, s ha kissé poros is, nincs okuk panaszkodni miatta. Belül bőrrel fedett ülések vannak, s kis függönyökkel lehet eltakarni a kis szellőzőablakokat. Előtte két szép pej ló, mindkettő jóféle, látszik rajtuk, hogy nem gebék, hanem nemesebb állatok.
- Foglaljanak nyugodtan helyet a fülkében, én magam Eric-kel majd a hajtó résznél ülünk. Ha valamit szeretnének, mindenképpen szóljanak. – áll meg egy pillanatra, hátha mégis szeretne szólni valaki. Feline beül a hintóba, őt követi Egan, s már éppen szólni szeretne utazótársának, amikor is az a tudásdémonhoz szól, miközben odafordul a kordé irányába.
- Azzal a járművel ott kezdjetek majd valamit. Pazarlás lenne itt hagyni szuvasodni.
Majd felszáll a hintóba a neki kijelölt helyre. Eric felül a hintó elejébe, nevetséges egy kissé, ugyanis hatalmas alakja görnyedve foglalja el a kis hajtói hely nagyját, pont olyan, mint egy komikus óriás, aki valami rossz helyre került. Alph bólint, majd megszólal, közömbösen.
- Rendben, egy pillanat, üzenek a fogadóból valamelyik karavánbeli embernek. - A férfi távozik, majd úgy négy perc múlva tér vissza, levegőért kapkodva. Valószínűleg sietett, s nem bírta az iramot. Valahogy nagy nehezen felül Eric mellé, majd a hajtói résznél lévő ablakon beszól. - Akkor indulhatunk is, nemde? – a néma csöndet igennek vehette, hiszen senkinek nem volt, semmi további hozzáfűznivalója. Az út sok minden volt, csak nem rövid. Túlságosan változatos sem volt, aztán a sötétség is eltompította a látnivalókat. A lány csak egykedvűen bámulta a sötétséget, és egyértelműen elkezdett fáradni. Ez már a második éjszakája, amit alvás nélkül tölt. Reméli, hamarosan megengedheti magának a pihenést,legalább egy keveset. Mert a végén, még eltompulnak az érzékei a fáradtságtól, és az több bajt hozna, mint hasznot. Már jócskán benne járnak az éjszakában, amikor észre sem veszi, de lehunyja egy kicsit a szemét, amiből a szokásos éberalvása kerekedik ki. S egészen addig tart, amíg meg nem hallja Alph hangját.
- Hóóóóóó! - Még meg sem áll a hintó,de ő már kint van, a bak mellett. - Mi történt, megérkeztünk?
- Megnézem. – hallja meg háta mögül a kocsiból, utazótársa hangját, valószínűleg még félig alszik. - Történt valami?
Feline ez idő tájt végez a környezet felmérésével. Teljesen más, mint az út, amin eddig haladtak. Most egy ritkás erdőben vannak, és Feline orrát megütni a természet erőteljes illata, amitől egészen otthonosan kezdi érezni magát.
- Ez elf terület már, igazán örülnék, ha Sir Egan átvenné a helyemet, s hordozná a fehér szövetet, amit igényelt az utazáshoz. - Kicsit habozik, majd folytatja - Ott van a zászló a hintóban az ülőhelyek alatt, könnyűszerrel megtalálja... De boldogabb lennék, ha a beszédet maguk rendeznék. Ha nincs ellenükre, a legjobb az lenne, ha a kisasszony s Sir Egan ülne a látható helyen, mi démonok pedig a fogat belsejében.
Átvillan az agyán pár gondolat, s úgy ítéli meg, hogy tetszik neki az ötlet, hogy ő kívülről figyelhet, miközben Gerard ott lesz bent, biztonságban, a hintóban.
- Részemről rendben - bólint határozottan. - Mr. Foley? - néz érdeklődően rá.
- Blue kedves, - szól oda mézesmázos hangon - mindig annyira felpezsdül a vére, amikor szülőföldjén jár, hogy megfeledkezik magáról. Bízzuk a vezetést a kíséretre, nekünk diplomatáknak nincs más dolgunk, mint várakozni. – Feline lába a földbe gyökeredzett, s el is kezdte magát korholni gondolatban, amiért egy ilyen fontos dologról megfeledkezett. Máskülönben pedig Gerard tévedett, mert most jár itt először. Nem számít, jobb később, mint soha, még visszatérhet a szerepéhez. Gerard vesz egy mély levegőt, majd folytatja. - Valamint azt sem akarok, hogy a fogadtatóink álszentnek gondoljanak. Nem vagyunk egyformák, és nem is akarom, hogy azt higgyék, ezt akarjuk sugallni. Ha Sir Egan-nak úgy megfelel, az egyik társunk asszisztálja majd elől.
- Mindenki üljön be, nincs szükségem társra odafenn. – zárja rövidre a témát a maga részéről Egan, majd felül a bakra.
- Aligha hiszem, hogy sok hely lenne Eric mellett bent, mind a négyen inkább nem ülnénk be. Ha gondolják, én magam is maradhatok elől Egan úrral, már, ha az elfogadhatóbb lehetőség.
- Ne is csodálkozzon ezen, kedves Gerard, hiszen olyan egyhangú és unalmas volt az ideút, bezárva abba a kocsiba. Nem is csoda, hogy inkább a friss levegőre vágyom. - válaszol mosolyogva, majd Alph-hoz fordul. - Hát, ha úgy gondolja, hogy elöl több helyük lesz hármójuknak, csak tessék, tegyen belátása szerint.
Alph ellenkezően megrázza a fejét, majd int Ericnek.
- Természetesen nem, talán a legjobb az lesz, ha valóban az elfek rendezik a démonok ügyeit. - Eric beül, egyedül elfoglalva a fogat ülőhelyeinek felét, Alph pedig helyet foglal Gerard mellett. A lány számára végülis jól ért véget a megbeszélés, helyet foglal Egan mellett a bakon, és élvezi az éjszakai szellőt.
- Azt hiszem, indulhatunk. – Egan csak erre várt, már meg is indítja a lovakat. Feline reméli, hogy a férfi tudja hova kell menniük, mert ha rajta múlik, bizony eltévednek. De szerencsére, Egan bizony tájékozott az útvonallal kapcsolatban. Utaznak úgy egy fertályóráig, ahogy végül kiáltást hallanak, Német nyelven. Az erdő kissé besűrűsödött a porosra kitaposott széles kereskedelmi úton, de nem tudják felfedezni, hogy merről is érkezett a kiáltás.
- Állítsák meg a fogatot! – kapják az utasítást. Bosszantja a helyzet, a legutóbbi lebukásos esetet juttatja eszébe, amire pedig nem szívesen emlékszik vissza. Csak most még azt sem látja, hogy kivel áll szemben. Feszülten figyel, mondhatni hegyezi a füleit, de a hang forrását nem találja. Mellette Egan kézbe veszi a zászlót, s kis várakozás után pár zöldet viselő elf lép elő, vegyesen sötételfekkel és elfekkel.
- Jó estét. Mi járatban erre, ilyen későn? – szólalnak meg immáron angolul. Feline áldja Silvert, amiért megtanította a nyelvre, bár már elég régen nem használta.
A férfi aki beszél magas és vékony, tipikus elf férfi. Kezét fegyverén tartja, s gyanakodva figyel. Feline is hasonlóan érez. Legszívesebben leugrana a kosiról, hogy elvegye a kedvét az élettől, de most nem engedhet meg magának ilyesmit, ezért uralkodik magán.
- Jó estét! LightLeaf felé haladunk, igazán fontos ügyben. Diplomatákat viszek, akik jobb, ha nem késnek el a találkozóról. Út közben volt egy-két problémánk, s most ezért hajtunk sebesen, hogy odaérjünk.
A tünde férfi egy kicsit végigméri őket, majd int két társának, hogy nézzék meg a szekér tartalmát. Magas szőke férfiak és nők, majdnem tökéletes tagjai a fajnak. Blue inkább az ég felé néz, meg bármerre csak ne rájuk, mert nyílik a bicska a zsebében.
- Diplomatákat? Milyen ügyben? Ha nincs ellenükre, megvizsgálnánk a szekér tartalmát, s mehetnek is tovább.
- Nos, sötét tünde és démon diplomáciai megbeszélés. Két tudásdémon, meg egy harcos démont fognak találni. Csak nyugodtan nézzék meg őket. Remélhetőleg azok szintén megértik, hogy miért van ez a megállás és nem csinálnak semmilyen butaságot.
- Nagyszerű. - Válaszol a férfi, majd int ismét. A tündék benyitnak, kissé körbenéznek, majd bólintanak a kapitányuk felé. Utóbbi kihúzza magát, majd kezét a bakra teszi. - Nem látom, hogy bármi probléma is lenne. Miféle csodák történnek mostanság, hogy démonokkal tárgyalunk?
- A problémát már az előző településen elhárítottuk. Az egyik kerék megadta magát, s szerencsére meg tudtuk oldani, némi veszteség árán.
A férfi megvonja a vállát, majd kissé megköszörüli a torkát.
- Nos... Értettem. Van valamilyen menetlevél vagy hasonló, ami bizonyítja azt, hogy diplomáciai ügyben érkeztek?
- Én csupán a kocsis vagyok, s amennyire én tudom nem rendelkezünk menetlevéllel. Már ez az egész diplomáciai ügyet mindkét fél csendesen szeretné elintézni. Nem véletlenül van nálunk a fehér zászló. De ha ad pár percet, akkor megbeszélném a diplomácia képviselőivel, hogy esetleg náluk van e hivatalos papír.
- Jobban értékelném, ha beszélne a diplomáciai képviselővel, menetlevél nélkül sajnos csak annyit látunk, hogy az elf területekre ok nélkül utazik be három démon... Persze lerendezhetjük máshogy is, nincs menetlevél, de az drága lesz. – Feline rosszat sejt. Már-már a legrosszabbra készül, amikor eszébe jut, hogy talán próbálkozhatna természetben, ahhoz úgyis ért. Hátha meg tudná győzni a parancsnokot, ha mégsincs náluk az az átkozott papírfecni.
- Rendben - odalépdel a hintó ajtajához, majd kinyitja és benéz. Rögtön a két tudásdémonra néz, majd szól hozzájuk. - Az a helyzet, hogy menetlevél nélkül nem engednek tovább. Esetleg van írva egy? - leginkább Alphonse-ra néz. Gerard is őt figyeli, olyan "elvárom, hogy legyen nálad" tekintettel. A démon belenyúl a kabátjába, majd egy felgöngyölt papírlapot vesz elő, átnyújtva Egan-nak azt átváve, gyorsan átfutja, majd a kapitányhoz lép, és átnyújtja neki a levelet. A kapitány megnézi, majd egy bólintás után visszaadja.
- Mehetnek.
- Köszönjük – válaszol Egan, majd felszáll a bakra, és indítja a lovakat. A határőrök röviden bólintanak, és útjukra engedik őket.
- Óh jajj, azt hiszem elrontottam. - A démon hangja pajkos és fondorlatos, ám arca továbbra is érzelemmentes - Mit tegyünk most? – figyel fel a hangokra, amik arra késztetik, hogy belessen az ablakon. Meg is látja a teljesen üres papírt, és össze is rakja a képet. Felkuncog.
- Nice! - mondja halkan Alphnak, kuncogva. Gerard is ránéz az üres lapra.
- Illúzió volt? - kérdezi monoton módon. A tudásdémon megvonja a vállát.
- Boszorkányság, semmi más.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
A rövidke pihenő után ismét nekivágtak a szürke, ködfoltokkal tarkított útnak Lightleaf felé. A sötétszürke fatörzsek monoton követték egymást, a táj egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy foszforeszkáló tőkegombacsoport vagy élénkszínű taplók lépcsőzete. Már órák óta úton voltak, a monotonitás és a táj változatlansága egy embernek talán idegőrlő lehetett… De kicsit még egy tündének is. Lory már attól boldognak érezte magát, ha elszállt előttük egy nagyobb lepke, vagy az erdő különös külsejű vadjai nem futottak el előlük. Itt úgy tűnt, mindenki ezeken a fura gombákon élt, így az őzek szőre sem olyan volt, mint északon, a nemestündék királyságában. Különös, nyugtalanító mesevilág volt ez, mintha az év minden napja Mindenszentek lett volna.
Már majdnem beesteledett, noha nem látták a Nap narancssárga korongját lebukni a nyugati horizonton, a fényviszonyok egyértelműen megváltoztak. Kisebb szüneteket tartottak csak, de szerettek volna mihamarabb a találkozóhelyre érni. Ezt anélkül tudták, hogy megbeszélték volna.
Egy gyerek távoli sikolya törte meg az unalmas erdő csendjét. Loreena azonnal megállította a lovát és a hang irányát keresve kezdett el forgolódni.
- Önök is hallották? Talán meg kéne nézni...
- Szerintem túl kockázatos. Lassan teljesen besötétedik. - válaszolta Larsdall.
Cecile rosszallóan rázta meg a fejét a helyzetre, látszólag nem tetszett neki az ötlet, ám nem ellenkezett. Végül Cordelia szólalt meg, Alister csak hallgatott.
- Kockázatos, nem is kétséges, de aligha elég kockázatos, ha a birodalom egy polgára veszélyben van.
- Egyetértek. Nézzük meg, lehet csak egy újabb pók.
A többieket meg sem várva fordította a hang irányába Jóskát, és letérve az örvényről a fák közé ügetett. A válla fölött hátrapillantva látta, hogy a határőr követi, és bár jóval lemaradva de a többiek is. Egy ritkás bozótoson vágtak át, szerencsére a terephez szokott hátasa könnyen vette az akadályt. Nagyjából tíz métert haladtak előre, mikor különös látvány tárult a szemük elé. Egy tíz éves, hófehér sötét tünde kisfiú feküdt a földön, ruháitól megfosztva, miközben három sötét bőrű gyerek knozta. Egyikük a haját húzta, a másik kettő pedig rúgdalta, ahol érték.
- Nesze neked, te hófehér szenny, most legyen nagy a szád!
Egy nagyobb, haját érő húzásra a gyerek ismét fájdalmasan kiáltott fel. Loreena egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott. Minden vér kifutott az arcából. Ismerte ugyan a sötét tündék két ága között húzódó ellentéteket, de Elatha éppen egész nyugodt volt ezen a téren, és sokkoló volt már gyerekeken látni a beléjük ivódott gyűlöletet.
- Elég, hagyjátok békén! - kiabált rájuk, mikor végül rátalált a hangjára. Ő is és Larsdall is leszálltak a lovaikról. A gyerekek csupán a hangjára tekintettek fel riadtan, addig mintha észre se vették volna őket, annyira belemerültek a társuk rúgdosásába. Ekkor viszont szinte azonnal menekülőre fogták, és válasz nélkül vetették be magukat a sűrű bokrok közé, minél távolabb kerülve a fenyegető felnőttektől, akik rajtakapták őket ezen a kis „csínyen”.
- CSAK AKKOR VAGYTOK NAGYLEGÉNYEK HA A KISEBBET BÁNTJÁTOK? - üvöltötte még utánuk Loreena, majd mérgesen fújt egyet. Végül csak annyiban hagyta, és inkább letérdelt a földön fekvő holdcsókolt kisfiú mellé, hogy megnézze, élt-e még. Úgy tűnt, a becsületén kívül nem esett rajta csorba, néhány kék-zöld foltot szenvedett el, de rendbejön. Szipogva, takony és könny váltotta egymást a fiú arcán, aki közben valamit motyogott, mintha még mindig tartana az ütlegelés.
A hercegné levette szürkészöld utazóköpenyét, és a gyerek köré csavarta.
- Hol laksz? Hazakísérünk.
Számára ez egyértelmű volt, de azért a háta mögé nézett, hogy van-e ellenvetés. Lars bólintott és nyeregbe szállt.
- Nem lehet messze a falu, ha alkonyatkor idáig merészkedtek.
A fiú szinte el sem hitte, hogy valóban segítség érkezett, de miután alaposan végigmérte a felnőtteket, hálásan szorította magához a köpenyt, és még mindig sírva szólalt meg.
- A faluban...
Eddigre a társaság többi tagja is megérkezett, akik furcsállva mréegették a kialakult helyzetet.
- Mi történt? - kérdezte Sir Alister.
- Melyik faluban? - kérdezte Loreena, nem is törődve a tanácsos kérdésével, hagyta, hogy Lars magyarázza el. Egyszerűen nem tudta, hogy kezelje a dolgot, mennyire vegye komolyan, esetleg mennyire akadjon ki a dolgon… Csak segíteni akart a fiúnak.
- Egy kis gyermeki lincselés. - mondta lényegretörően a határőr, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Talán itt Mistwoodsban az is volt.
- Szentséges Holdanyó...
- Természetesen, ez a legkevesebb. Rettenetesen ezek a gyermekek, néha hihetetlen kegyetlenségekre képesek... - bólintott Cordelia is.
Közben a fiúcska is rátalált a hangjára.
- Fairboroughban... A közeli falu.
- Jól van. Elviszünk oda. Tudsz járni?
A fiú habozott, de végül kis erőgyűjtés után felállt, és szorosan húzta össze magán a köpenyt, hogy takarja soványka kis testét. Kicsit sántított, de a zúzódásokon és a becsületén esett csorbán kívül nm volt komolyabb baja. Lory a lovához kísérte a gyereket.
- Ő itt Jóska. Téged hogy hívnak? - kérdezte, miközben felültette a fiút nyeregbe.
- Szép. - jegyezte meg az a lóra.- Aiden. Fairborough egyik holdpapjának a fia vagyok és tanonc. Te?
- Lory vagyok. Ők meg a társaim, Lars, Cecile, Alister és Cordelia. - mutatta be a többieket is. - Akkor irány Fairborough.
- A falu gondolom arra lesz. - mutatott Lars arra, amerre az imént a három gyerek elrohant.
- Örvendek. - mondta Aiden zavartan, de a többiek láthatóan nem törődtek vele túlzottan. Corelia és Alister arckifejezése leginkább aggódó volt, Cecile-é még az sem. - Igen, de az út is odavezet.
- Valóban. - erősítette meg Cecile is.
Továbbindultak, de a csend kelletlenül telepedett közéjük, mint valami rossz potyautas. Loreena nem értette. Rossz döntést hozott volna? Szerencsére nagyjából öt percet kellett haladniuk a lovakkal, mire a fák megritkultak, és kis házak tűntek elő egymás után a ködből. Közöttük nagyobb tereken gombák nőttek, a termést pedig dolgozó sötét tündék szedték le szorgalmasan. Fairborough apró mezőgazdasági település volt a köderdő északi részén, olyan, mint tucat másik.
- Itt vagyunk.
- Merre van a házatok?
- Itt a főúton van a szentély, amellett van a házunk. Egy kicsi, fehérre meszelt épület.
- Itt lenne az egyik pihenő, felesleges tovább utaznunk ma. - szólalt meg Cecile. Loreena bólintott a nőnek.
- Jól van. Van itt valami fogadó ahol megszállhatunk?
- Természetesen, nem különösebben nemességhez való fogadó, de ahhoz tökéletes lesz, hogy megszálljunk.
Közben a Holdeszentélyhez léptettek. A hercegné leszállt és leemelte Aident is a nyeregből, közben pedig Lars bekopogott. A kisfiú kelletlenül, és szégyenkezve állt mellettük, mintha az ő hibája lett volna, hogy megverték. Az ajtót egy középkorú, rövidhajú és borotvált holdcsókolt férfi nyitotta ki.
- Hold köszöntse. Tudok segíteni valahogy? Szeme körbe fordult egy kissé, majd a fián ragadt meg. - Aiden? Hát te mit csinálsz így?
- Csak hazahoztuk Aident. - mondta a holdpapnak majd bátorítóan nézett le a fiúra, de nem mószerolta volna be, hogy mi történt. A férfi egy ideig csodálkozva nézett, végül lesütötte a tekintetét.
- Már megint?
- Igen... Válaszol a gyermek lehorgasztva a fejét, majd kihúzta magát. - De többször nem fog megtörténni, ígérem.
- Gyakran történik ilyesmi?
- Nem első alkalom. - válaszolta komoly arccal a holdpap.- Gyerekes csínyként kezdődött az egész, de egyre jobban eldurvul... De nem tutujgathatom a gyereket, meg kell tanulnia, hogy megvédje magát. Holdpap lesz, nem lehet nyámnyila.
Loreena a mellett álló Larsra nézett. A férfinak jobban kellett ismernie ezeket a dolgokat nála, és ő jelenleg teljesen tanácstalan volt. A határőr megcsóválta a fejét.
- Magától tanulja meg, vagy már megtanította neki hogyan szálljon szembe túlerővel? - kérdezte lekezelően.
- Túlerő vagy sem, egy Holdpap szerepe az, hogy vezessen. A férfi mérgesen húzta ki magát, hogy nagyobbnak tűnjön a két katona mellett. - Kegyetlen lecke, de szükséges... Mindenesetre nagyon köszönjük a segítséget, s kérem, ne nagyon beszéljenek arról, ami történt.
- Maga is így tanulta meg? Az apja hagyta, had verjék meg nap mint nap? - kérdezte Lars egyre feszültebb hangon.
- Én megvédtem magam, úgy tanultam meg. Hogy jön ahhoz, hogy beleszóljon abba, miként nevelem a fiamat?
- És gondolom ön akkor most piszok jó vezető lehet, ha még csak a gyerekek sem tisztelik a családját.
A pap mérgesen fogta meg az ajtófélfát, látszólag nagyon visszafogva magát, hogy ne tegyen semmit, amit később esetleg megbánna.
- Semmit nem tud erről az egészről, mégis úgy beszél, mint aki érti. Mit gondol, mit kéne tennem? Mondja meg nyugodtan.
- A húgom Holdpapnő, az ő bőre sem sötétebb, mint a fiáé. Apánkat mégis tisztelték annyira, hogy soha nem volt ilyen problémánk, és ő csak egy kovács volt. Nem pedig egy maga fajta vezető. - az utolsó mondatból kiérződött az irónia, Lory pedig alig bírt uralkodni a vonásain, hogy ne mosolyodjon el. Úgy döntött, kedveli a határőrt. - De igaza van, semmit nem tudok a maga helyzetéről.
- Legalább tanítsa meg a fiát küzdeni annyira, hogy ne verjék félholtra... Biztos meg lehet szervezni. - nézett itt előbb az apára majd Larsra megint.
A holdpap nyakán kidagadtak az erek, láthatóan majd’ felrobbant az idegességtől, hogy ebben a vitában nem tudott felülkerekedni, és a határőr a személyes tapasztalataival megcáfolt mindent, amit eddig feltételezett. Mielőtt azonban elszabadultak volna az indulatok Aiden csendesen közbeszólt.
- Meg tudnám védeni magam, de Holdanya biztos nem lenne büszke azért, ha a gyermekei ellen használnám az erőt, amit neki köszönhetek.
- És ki fogsz tartani ezen elképzelésed mellett bármi történjék is? - Kérdezte Lars a fiútól, az apjával mit sem törődve.
- Milyen pap az, aki az istensége erejét azok ellen fordítja, akiknek meg kéne mutatnia, hogyan is kéne Holdnak tetsző életét élni? A gyermek kicsit elhallgatott, majd elszégyellte magát. - De sajnos ez nem megy nekem...
- Tapasztalataim szerint két dolog miatt lehet tisztelni valakit. Az egyik a bölcsesség, a másik az erő. Találd ki, hogy téged melyik miatt tiszteljenek, és minden erőddel dolgozz azon, hogy elismerjék azt. Ha bölcs vagy, kitalálod a módját, hogyan bizonyítsad. Ha erős, mutasd meg nekik az erőd, és hogy azt a javukra használod. - A hercegnére tekintett. - Lassan ideje lenne lepihennünk. - azzal Lars hátat fordított a papnak, és elindult vissza a lovához. Részéről véget ért ez a beszélgetés, Loreena pedig bólintással jelezte, hogy ő se akar erre több időt fecsérelni.
- Rendben... Vigyázz magadra Aiden. És ne feledd, ha nem is fordítod ellenük a Hold erejét, azért egy-két jól irányzott pofon nem a világ vége. - mosolygott rá a kölyökre. A pap sértetten vonult be a házba, a gyerek pedig az ajtó mögé rejtve meztelenségét adta ki a köpenyt a résen.
- Köszönöm... A Hold kísérje útatokat.
Így estefelé a fogadót megtöltötte az élet, a sötét tündék az egész napi nehéz munka után jókedvűen koccintották össze a sűrű, gombával ízesített sörüket. Egyszerű kis épület volt, nem fényűző, de legalább tisztának tűnt, és a lovakat is el tudták szállásolni az apró istállóban. A kocsma népe látszólag nem nagyon törődött a belépőkkel, bár nem is voltak különösebben szokatlan jelenség. Cordelia és Alister rögtön a felsőbb szint felé indultak a szobákhoz, ráhagyva a többiekre a továbbiakat.
- Mit szólna egy korsó sörhöz? Hosszú napunk volt, én fizetek. - nézett a hercegnére.
- Köszönöm, elfogadom. - válaszolta Loreena majd egy asztalhoz sétált. Nem törődött se azzal, hogy félreeső legyen, se azzal hogy eltakarja feltűnő vörös haját.
Remélem Cyne büszke lenne rám…
Jutott eszébe a bérgyilkos, aki először világított rá arra, hogy Nebelwald kénytelen lesz megszokni, hogy a hercegnéjük nemestünde, és nem szabad azt sugározni feléjük, hogy fél tőlük, vagy hogy meghunyászkodik. Cecile közben elintézte a szobabérlést, de inkább ő is felment a szobákhoz, ahelyett, hogy csatlakozott volna még egy sörre. Lars intett a csaposnak, hogy hozzon két sört, majd szintén letelepedett az asztalhoz.
Egy ideig csönd ült közöttük. Lory ismét nem tudta, kinek kéne beszélgetést kezdeményeznie, de úgy érezte, talán neki lenne illendő. Sürgősen be kellett jelentkeznie Sir Alisterhez etikettórára. Szíve szerint Katherhez ment volna, de ő ember volt, és az emberek ilyen irányú szokásai még a tündékénél is százszorta bonyolultabbak voltak. Elég volt neki ennyi.
- Ott a holdpapnál... talán nem volt jogunk beleszólni... - kezdte bizonytalanul. Hiszen semmi közül nem volt ahhoz, hogy ki hogyan neveli a gyermekét.
A kocsmáros közben megérkezett két korsó sörrel és két zsíros kenyérrel, majd tovább is ment, kiszolgálni a többi vendéget. Loars jóízűen harapott bele a kenyérbe, és öblítette le a sörrel.
- Én nem így látom. Miért kéne ahhoz bármiféle jog, hogy véleményt nyilvánítsunk? Majd eldöntik, hogy ezek után mit csinálnak.
- Kéretlen véleményért nem egyvalakinek törték már be az orrát.
- Ha ez megtörténik, majd akkor foglalkozom a vérző orrommal. Addig is, így láttam jónak. Tudom, hogy nekem viszonylag jó gyerekkorom volt. De miért kéne szegény fiúnak is szenvednie, csak azért mert az apja is ezt élte át?
- Ne értsen félre, egyetértek magával. Biztos van legalább egy őr a faluban, aki megtaníthatná a gyereket pár fogásra, nem kell mágiát használnia. Bár nem nagyon értem ezt egy apa miért nem látja.
- Azt én sem, de talán most ettől egy kicsit észhez tér.
Lory keserűen mosolyodott el.
- Bár úgy lenne... De szokásokon és elveken változtatni sokkal nehezebb, és egy rövid beszélgetéstől aligha világosodik meg az elméje.
- De a fiúnak talán megjön az esze, és egy kicsit kiáll magáért. Az apja úgyis ezt várja tőle.
- Remélem... A gyerekek könnyebben formálhatók még. Nem mintha túlságosan értenék hozzájuk.
- Na, ezt én sem mondhatom el magamról. - mosolyodott el a határőr is.
- Ezek szerint még nincs saját családja. - vonta le a következtetést a hercegné.
- Nem, még nincs. De gondolom őfelsége szeretne majd gyereket. Így hát majdcsak megtanulja kezelni őket. - az „őfelsége” szót nagyon halkan ejtette csak ki, Arminra utalva.
- Nos, akár szeretne akár nem, kötelező neki. - vigyorodott el a sör fölött. - De nem siet vele túlzottan, és én sem. Mondjuk úgy, hogy várunk egy nyugodtabb időszakot, és addig én is kereshetek valami követendő példát, hogy hogyan is kéne működnie egy anyának. - húzta el a végén kicsit a száját. Sajnos neki pont, hogy jó apja volt, szeretetteljes és kedves, de az anyja kiképzőtiszt volt, és a melegség szikrája is hiányzott belőle. Arminnak pedig pont a megfelelő apa hiányzott az életéből, így mindketten tanácstalanul álltak a téma fölött, várva az elkerülhetetlent, miközben féltek, hogy hogyan is fognak teljesíteni az új szerepkörben, és hogy vajon családként működni fognak-e.
- Ha gondolja, majd bemutathatom anyámnak, ő mégiscsak kikupált három gyereket. - nevette el magát Lars. - Bár, hogy milyen eredménnyel, azt döntse el más.
- Nos, azt mondta jó gyerekkora volt, így valamit biztosan jól csinált. Lehet a szaván fogom. - nevetett fel ő is. Akármennyire viccnek szánthatta az előbbit a katona, lehet nem volt elvetélt ötlet. - Sajnos az én édesanyám inkább kiképzőtiszt, semmint igazi anya.
- Azért ő sem ronthatott el mindent, ha a lánya idáig vitte. De gondolom az önök gyermekei más nevelést igényelnek majd, mint amit mi kaptunk.
- Ettől tartok én is. Szeretném ha... normális gyerekkoruk lenne. Tudja, sárban játszani, kergetőzni az erdőben, gallyakból várat építeni a barátaikkal. Meg minden egyebet, amit a sötét tünde gyerekek játszani szoktak. Csak remélni merem, hogy megoldható lesz. - két harapással eltüntette a zsíroskenyér maradékát, de a sörből szerencsére volt még.
- Akkor majd tartsa őket távol az olyan karótnyelt tanácstagoktól, mint Alister uram. biztos könnyebb dolga lesz.
Loreenából kitört a nevetés ettől az őszinteségtől.
- A tanácsos bár merevnek tűnik, de jószándékú. Legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján, de talán igaza van. Olyan tisztacipős-alaknak tűnik.
Larsdall is eltűntette a maradék kenyeret, és mellé egy nagyobb adag sört is, bár a korsó alján maradt még, amit kicsit meglögybölt.
- Talán még megélhetem, hogy őket is védhessem.
- Még fiatal, meg fogja. - jelentette ki, és kiitta az utolsó kortyokat a saját söréből.
- Még az is kérdéses, hogy ezt az utat túlélem-e. Egy katonánál sosem tudni. - itta ki a férfi is a sör maradékát.- Még egy korsóval?
- Köszönöm ennyi elég volt nekem. Lassan lepihenhetnénk, holnap bizonyára korán indulunk tovább.
- Rendben. Pihenjünk.
Lars letett néhány érmét az asztalra, majd felállt, hogy elinduljon az emelet felé. Így tett a hercegné is, ám nem nézett a háta mögé, és véletlenül sikerült meglöknie a háta mögött éppen elmasírozó pincérlányt. A nő ijedtében elejtette a sört, ami ráömlött a mellettük lévő asztaltársaságra. A legközelebb álló, erős parasztember rugóként pattant fel és kapta el a lány vállát.
- Hát ez hogy történt, aranybogaram? - a lány arcán halálos félelem látszott, de nem ellenkezett. Hozzá lehetett már szokva az ilyen atrocitásokhoz. A férfi hangján hallatszott, hogy már nem volt szomjas, az alkohol pedig eléggé a fejébe szállt. Ha nem akarod, hogy baj legyen ebből, jobban teszed, ha lenyalod rólam a sört. A nadrágom belseje is csuuuupa pia lett.
Az asztalnál ülők nevettek. Összesen hatan voltak, volt közöttük két megtermett zsoldos is, bizonyára a parasztok barátai. Loreena rosszul érezte magát, hogy a lányt bántják azért, mert ő figyelmetlen volt, és meglökte.
- Elnézést kérek uram, az én hibám volt. Megtérítem a sör árát. - szólította meg teljesen nyugodt hangon a társaságot. Lars is visszafordult erre, majd észrevétlenül húzódott a hatosfogat mögé. A megtermett férfi nekilökte a pincérlányt Lorynak.
- És mi van a ruháimmal, na meg a becsületemmel? Azt is megfizeted, he?
A hercegné megtántorodott, de igyekezett a lányt megtartani, hogy ne essenek rá mindketten az asztalra.
- Ha akarja a ruháját is, de az meg fog száradni. Becsülete pedig... volt egyáltalán? - kicsúszott a száján. De egyszerűen nehezen viselt el ekkora bunkóságot, és hogy szándékosan belekötöttek valakibe, aki nem tehetett semmiről. A sört ki lehetett mosni a ruhából.
A parasztnak egy ideig le sem esett, hogy mit jelentettek a szavai, így Lorynak volt némi ideje, hogy összeszedje magát. Amikor azonban eljutott az alkoholgőzös tudata mélyére, hogy éppen megsértették ökölbe szorult a keze. Az asztaltársaság is abbahagyta a röhögést, és egy emberként álltak fel. Nagyrészük csak keménykötésű volt, de a két zsoldos bőrpáncéllal és fejszével, illetve karddal is fel voltak szerelkezve.
- Hogy mondtad, nemes szenny?
- Csupán arra céloztam, hogy ne inzultálja a pincérlányt, és hajlandó vagyok kifizetni a kárát. Legalábbis ami váltóban mérhető. - válaszolta még mindig teljesen nyugodtan. Nagyon régen nem verekedett már, és nem is akart. A "nemes szenny" kifejezést pedig mintha meg sem hallotta volna. A jelenleginél jobban nem hagyhatta magát provokálni, és már így is hibát vétett. A paraszt kirátra a kezét, mint aki nagyon is elégedett az ajánlattal.
- Megfizeted, nagyszerű. Nincs is több probléma akkor. A mondat felénél neki iramodott a nő felé, s súlyos öklével megcélozta az arcát. - FIZESD VÉRREL!
Loreena könnyedén oldalra lépett az ütés elől, és bár arra számított, hogy a lendülete majd tovább viszi, a paraszt könnyedén visszahúzta az öklét, és a másik kezével máris támadást indított a lovagnő ellen. Ugyanis még mindig az volt, és bár a férfit a kocsma jól megtaníthatta verekedni, sokat nem ért az ő elit katonai kiképzéséhez képest. Megragadta a felé irányuló kezet, de ahelyett, hogy kicsavarta, vagy megállította volna szimplán tovább rántotta, kihasználva a másik lendületét. Még a lábát is kitartotta, hogy az elessen benne és földre kerüljön. Az mostmár valóban orra esett, de képes volt azt tompítani, és rögtön Lory lába felé kapott, hogy magára rántsa a nőt. Földharcban minden bizonnyal Lory maradt volna alul, így egy jól irányzott, széllel erősített rúgással igyekezett megszabadulni a férfitól. Ekkor valaki egy széket dobott felé, ami megakadályozta a támadását, így a paraszt feje megúszta a csapást, ami jóidőre elkábította volna.
- Segítsetek már, idióták!
A szeme sarkából látta, hogy Lars is akcióba lendült, és felvette a harcot az egyik zsoldossal, de nem volt ideje nézni őket. A földön fekvő már épp tápászkodott volna fel… Loreena pedig elengedte a szelet. Képes volt parancsolni a körülötte lévő levegőnek, amit két kézmozdulattal a férfi fölé irányított, és igyekezett a puszta súlyával a földön tartani őt. Diadalmas érzés volt, ahogyan az elem engedelmeskedett neki, csöndben és láthatatlanul, mégis erősen. Az egyik zsoldos kitört a többiek köréből, és egyenesen felé vágott a fejszéjével. Loreena a levegőt, amivel eddig lenyomva tartotta a parasztot egyenesen a zsoldos felé irányította, remélve, hogy neki tudja vele lökni a falnak, de sajnos csak lelassította. Ezzel viszont így is elég időt nyert ahhoz, hogy eltáncoljon a fejsze ívelt pengéje elől, és a zsoldos zavarát kihasználva egy széllel erősített ütéssel gyomorszájon is vágta.
Bár a bőrpáncél felfogta az ütés erejének a nagyját, az így is hátraesett, ekkor viszont az eddig teljesen passzív paraszt támadott rá. Túl lassan tért ki, így az eltalálta a vállát, és ekkor az első ellenfele is összeszedte magát annyira, hogy újra felé iramodjon. Loreenának elege lett. Kirántotta a tőrét az övéből és lendületből fordult a paraszt felé, aki az előbb vállon ütötte. Szerencsére elég gyors volt ahhoz, némi szerencsével, hogy a torkának tudja nyomni a tőrét.
- Biztos, hogy itt akarsz meghalni?
- Nyugalom, nem akarunk semmi vérontást. - emelte fel a kezét az utolsó paraszt, aki eddig még nem szólt semmit. - Csak... Nyugalom.
Mintha mindenki megdermedt volna a söntésben, az idő szinte megállt.
- Jól van, velem lehet tárgyalni. - mondta a nő, de a tőrét nem eresztette le. - Így természetesen kártérítésre ne is számítson senki. És tessék szépen bocsánatot kérni a pincérlánytól a borzalmas modorukért.
Noha ez minden kocsmában általános volt, egyszerűen úgy érezte, hogy szegény pincérlány ennyit megérdemelt, és látniuk kellett, hogy egyszerűen parancsot adhat erre. Megtehette, és akarta is. A férfi, amelyiknek a nyakára a tőre feszült rettegve nézett a társára.
- Kérj már elnézést, te fasz!
Az kicsit habozott, de végül odafordult a kocsma túloldalába menekült lány felé, aki most ott állt az összes többi vendég között.
- Sajnálom... Hölgyem.
Loreena elégedetten eresztette le a tőrét, de még nem tette el. Nem volt benne biztos, hogy nem akarták ismét megtámadni.
- Látják, nem is volt olyan nehéz. - felsóhajtott és Larshoz fordult, aki nagyon szépen tartotta sakkban a fél társaságot. - Azt hiszem mostmár tényleg ránk férne a pihenés.
A parasztok vert seregként vonultak ki a kocsmából, ők pedig a lépcső felé fordultak. A rend úgy tűnt helyreállt, a vendégek visszaszivárogtak az asztalaikhoz. A fordulóban ott állt Cecil, aki úgy tűnt mindezidáig karba tett kézzel figyelte őket. A nő bólintott majd felment a diplomaták után. Lars eltette a kardját és felrántotta a zsoldost a földről, akit eddig lent tartott, majd mindannyian felmentek, hogy végre elfoglalják a szobáikat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


Vendég
Hosszú útnak bizonyul, amit a démonokkal közösen teszek meg. Rendszerint Oliviával vagyok, de olykor Erik szintén meglátogat, hogy a Holdvallásról kérdezősködjön. Egy idő egyhangúnak tűnhet mások szemében, azonban én eme szürkeséget sem vetem meg magamtól. Végtére démonokat figyelek meg nap, mint nap, így többet megtudva róluk. Megérkezünk végül Eisenburg nevezetű helyre, ahol a két vezérrel betérek egy romos kocsmába. Nem találom biztonságosnak az épületet, hiszen az a érzés van bennem, hogy bármelyik pillanatban ránk omolhat az egész épület. Leülök egy olyan helyre, ahol mindhárman kényelmesen elférünk. Mivel nincs bennem késztetés, hogy hozzájuk szóljak, ezért szemügyre veszem a kocsmát. Mit találok itt? Elsősorban a szőke kocsmárosnőt, aki Oliviához képest rondának mondható. Ezen kívül maguk a berendezések idősek, ám egészen jól bírják az idő megpróbáltatásait. Hamarosan felfigyelek a belépő alakra, aki egy elf férfi és utazó ruhát visel. Hamarosan ott terem a pultnál, s a kocsmárosnővel kezd el beszélgetni. Mivel hamarosan a szőkeség elkezd nevetni, ezért úgy döntök, hogy nem nézem tovább a flörtölő párost. Rápillantok Alphons-ra és Erikre, majd megszólalok.
- Biztosan jó helynek találjátok ezt a helyet tárgyaláshoz? Nem biztos, hogy ide jönnek azok a bizonyos személyek. Mindenesetre várhatunk, aztán körülnézhetünk a faluban. – Alphons a szavaimra megrázza a fejét, s rögtön válaszol.
- Biztos, ezekben a kis falvakban az ember a fogadóba megy először. Óh, nézze csak. – biccent végül a fejével a bejárati ajtó felé. Nem értek egyet a tudásdémon szavaival, de mit tehetnék ebben a helyzetben? Tovább lépek, s a két betérő alakra terelődik a figyelmem, hogy jobban megvizsgáljam őket. Egyből a fajtársam kezdem el méregetni, mert bevallom igazán meglep, hogy egy démon mellett díszeleg, mint egy sokat érő ékszer. Feltűnik az apró változás a sötét tünde nő szemében, de erről nem szólok a két vezérnek. Gondolom ha most tárgyalni fog egymással, akkor elsősorban a beszédnek van helye, mint más eszközöknek.
- Szóval ők... – halkan szólok, kissé elmerengve magamban. Ezután nézek csak rá a fajtársam melletti alakra. - Ők – hangzik Alphons szava mellettem, miközben elégedetten dől hátra a székében. Erik ficánkol a székében, azonban csendben marad. Mikor közelebb érnek hozzánk, akkor én szólok meg először.
- Üdvözlöm Önöket! Foglaljanak helyet, egyenek és igyanak. – ajánlom fel nekik eme lehetőséget, azonban a tudásdémon vezetőm sem bírja ki szó nélkül. - Nagyszerű, úgy látom meg is érkeztek. Herr Lawrenz, s a bérgyilkos, akit az úrnő felbérelt, ha nem tévedek. – hallatja a hangját, azonban nem sokkal később a sötét tünde nő szólal meg.
- Szebb napot, ha kérhetem hangosabban mondja, mert a kocsma túlvégében még nem hallották.   – néz rá Alphonsra, de cseppet sem kedvesen. Hamarosan megszólal a mellette levő tudásdémon.
-  Ez név nem helytálló. Vannak vidékek, ahol Gedeon Adramelech La’Domielként ismernek. Ilyen hivatalos ügyben ezt használom. – mondja ki a szavakat, aztán hamarosan hozzáteszi. Van szerencsém bemutatni a társamat... –  hangzik tőle, ám nem sokkal a bérgyilkos egészíti ki a hiányzó részt. - … Blue – érkezik felőle egészen egyszerűen. Úgy tűnik, hogy én még nem mutatkoztam be rendesen, így azt most bepótolom.
- Nővérem a Holdban, én szintén üdvözöllek. – majd nem sokkal később hozzáteszem.   Egan Tyr Foley, holdpap – közlöm a jelenlevőkkel, de leginkább a két új tagnak, akik úgy tűnik, hogy csatlakozni fognak hozzánk. -  Khm, én is üdvözöllek, Fivérem, a Holdban
Hamarosan Alphons veszi át a szót tőlünk. Szokásos érzelemmentes arcát  mutatja felénk.
- Oh, de bolond is vagyok, teljesen elfelejtettem, hogy titkos küldetés lenne, amiről nem tudhat csak bárki. Már arról, hogy mi lenne, ha néhány démon beköltözne Nebelwaldba. – hangzik felőle, majd folytatja. - Igazán sajnálom, Gedeon, nem értesítettek effelől. Remélem megbocsájtja udvariatlanságomat. – közben Erik eltűnik, hogy a pultnál lévő elffel elbeszélgessen. Távoznak a kocsmából, majd Gedeon válaszol Alphons szavára.
- Nos, legalább már az útonállóktól nem kell tartanunk. Gondolom már kitalálták, hogyan indulunk tovább. – mondja ki a szavakat. Én bölcsen hallgatok, nem szólok bele a beszélgetés fonalába, ha nem szükséges. Az eddig elhangzott szavakat emésztem, mint például, hogy a fajtársam bérgyilkos. Érdekesnek találom, hogy itt kötött ki, egy olyan démon mellett, aki különösebben még nem nyerte el a bizalmam. A belső gondolataim világából Alphons szavai rángatnak vissza a valóságba.
- Természetesen, ötöcskén utazunk majd tovább hintón. Már a szükséges lépéseket meg is tettem a kocsibérléssel kapcsolatosan, ám azelőtt. Ez az úriember Sir Foley, egy csodásan művelt Holdpap, aki vállalta, hogy segít minket az utazás során eljutni Hellenblatba problémamentesen. Nagyon komoly segítség lehet a tárgyalások során, mint vallási vezető. Eric, s más démonok is érdeklődnek a Holdvallás iránt, talán az elfek kicsit elnézőbbek lennének, ha erről tudnak. – mutat rám beszéd közben, azonban én rögtön közbeszólok. Nem vagyok vezető, csupán a Holdvallás egy képviselője. Jobban belegondolva, csupán tanácsot tudok adni, semmi egyebet. – javítom ki Alphons-t, ám hamarosan közbeszól Gedeon. Ez nem meglepő. A köderdeiek is viselik az Átkot, akárcsak mi, mégis képesek Istentől segítséget kérni. Különös dolog ez.  – picivel később hozzáteszi, merengő hangnemben Mikor terveznek indulni? – mondja érdeklődve, de nem hagy nyugodni a Gedeon szavai így őt szintén kijavítom.  Hm Holdvallásúak vagyunk, nem Isten hívők – sóhajtok egy nagyot, mert nem érzem úgy, hogy bármit is tudnának a Holdvallásból.
-  Nos, ahogy gondolja... Ám úgy vélem, hogy az útmutatása igenis sokat jelenthet az elveszett lelkeknek. Eric például sosem érdeklődött vallások iránt, egészen addig, hogy találkozott önnel, a Holdhit egy képviselőjével. –  aztán némi habozás után odafordul a fajtársamhoz, hogy egy kéréssel forduljon hozzá.
- Kisasszony, esetleg rá tudna nézni arra, hogy mégis mit csinál a háborúdémon? – hangzik tőle a kérdés, mire egy meglepő válasz érkezik. - Hát legyen – ezzel  még mond pár szót Gedeonnak, aztán nem túl jó hangulatban távozik a romos kocsmából. Mi viszont a mi kis vitatémánknál maradunk, egyben Gedeon bővíti azt a saját felvetésével.
- De ha már egy helyre fújt minket a szél, volna egy kérdésem, Herr Foley. Tudja jó benyomást akarok kelteni, tud ehhez bármiféle támaszt nyújtani? – teszi fel kíváncsian. Egy darabig gondolkozok, aztán mindkét férfinek válaszolok eme ügyben.
- Útmutatás szó jobb kifejezés, mint a vezetés. S mint minden másnál, az én szavaim sem kőbe vésett törvények. Azokat karolom fel, akik érdeklődnek, ez másképp nem működik. Az erőszak nem vezet sehová. Jó benyomást szerintem minden faj képviselője tud tenni. Nem kell ehhez útmutatás. De kiváncsi lennék, hogy Ön szerint mit jelent. – mondom nekik külön, aztán várom, hogy a beszélgetésünk merre fog tartani ezután.
- Hogy én mit gondolok? Már az is csoda, hogy a sötételfek rábólintottak a tárgyalásra. A vak is látja, hogy  mi járunk jobban ezzel az üzlettel. Így aztán nem számítok túl meleg fogadtatásra. – gondolkozom egy kicsit a szavain, aztán válaszolok csak.
- Ez nem értem, hogy függ össze a jó benyomással. – mondom felé teljesen nyugodt hangnemben.
- Mert ha valakiről már azelőtt negatív képet alkotsz, hogy egyáltalán látnád, gyakorlatilag semmi esély rá, hogy elnyerje a bizalmad. Azt hiszem, most gyönyörűen leírtam a démonok életét... – magyarázza nekem Gedeon, ám hamarosan válaszolok neki.
- Mások bizalmát nem lehet másként elnyerni, mint személyesen és tettekkel. Csak nem tart attól, ami vár Önre? Miért gondolja, hogy nem alakulhat ki valami közös megegyezés? Ha alapjából véve ilyen gondolatokkal lát neki a munkájához, akkor tényleg nem jut messzire – hangzik tőlem, de a beszélgetőtársam folytatja a következő gondolatokkal.
- Csak felkészülök a legrosszabbra. Erről jut eszembe, hol marad már Blue...? – fordítja a fejét a kocsmaajtó felé, ám ekkor közbeszól Alphons. - Jó kérdés, de Erickel van, nem lehet baja... Én nem aggódnék.
- Felkészülni a legrosszabbra? Nos szerintem arra ugy sem lehet. Még aki külön arra gyakorol, annál sincs így. Mindenkinek vannak gyenge pontjai. – adom meg a választ, egyben mondom el a véleményem. Én nem nézek az ajtó felé, hanem továbbra is beszélgetőtársaim nézem, magyarán a két tudásdémont. Mivel egyik sem szólal meg, így tovább görgetem a beszélgetés fonalát.
- Emellett jobban belegondolva, vannak bizonyos dolgok, amiken a jó benyomás nem segít. A múlt, s a múltban elkövetett dolgok. Győztesek és vesztesek. S ki tudja, még mi minden. Azután nem marad más, mint a régi károkért a másik fél mit képes feláldozni, vagy nyújtani. – adom meg a végszót, mert több lehetséges segítség nem jut eszembe a részemről.
- Nem szeretek a múltról beszélni. De igazat kell adjak. Lassan indulhatunk is Hellenblatt felé, nem? – jelenti ki hidegen, amire én csupán elmosolyodok. Tudom jól, hogy senki sem szeret a múltjáról beszélni, mert bizony lehetnek benne olyan sötét foltok, amit nem mernénk bevallani mások előtt.
- Látja, erről beszélek. Hirtelen hangot váltott csupán a múlt szó említésére. – Alphons szólal meg Gedeon kérdésére válaszolva.
- Természetesen, csakis Ericre és a nőre várunk. Esetleg igyanak vagy egyenek valamit még, hosszú lesz az út, s nem tervezünk megállót. – aztán végül Gedeon megy ennivalót és innivalót keresni magának, míg n úgy döntök, hogy nem bírom a benti levegőt. Az áporodott szag kezdi zavarni az orrom.
- Kimegyek, ott várakozok. – ezzel egyetemben, ha nem tartanak fel, akkor kisétálok a kocsmából. Mikor odakinn vagyok, akkor megkönnyebbülök, hogy nem omolhat rám az épület. Másik részről friss levegőt szívhatok. Távolabb sétálok az épülettől, hogy ezután a saját gondolataimba merülve várakozzak. Nemsokára veszem észre, hogy közeledik felém Erik és Blue, de egyelőre nem csinálok semmit. Végül aztán csak amellett döntök, hogy odamegyek hozzájuk, mert úgy vélem a háború démonnak biztosan van kérdése a Holdvallással kapcsolatban. A következő kérdéssel nyitok feléjük.  
- Jól összemelegedtetek, ilyen közösségkovácsoló volt a feladat?   – Erik válaszol rá, elég hamar.
- Nem. Láttunk kiscicát a kertben – hangzik tőle, miközben Blue először kuncogni, majd nevetni kezd. Emiatt egy darabig hezitálok, s csak aztán szólalok meg.
- Melyik kertben? Egyébként mit csináltatok a tündével? – kérdezem, de cseppet sem számonkérő hangnemben. Csupán szeretném tudni, hogy jól van-e a fajtársam.
- A fogadó mellett a szomszéd telek környékén. Cirmos volt, és pici.   – hangzik a démontól, amit Blue egészít ki a sajátjával. - Hmm, mondjuk úgy, hogy rábírtuk őt a hallgatásra. – mondja ki, aztán úgy döntök, hogy nem kérdezősködök tovább. Megfordulok, s akkor pillantom meg, ahogy Alphons és Gedeon kilépnek a kocsmából. Feléjük indulok, hogy csatlakozhassak hozzájuk.
- Nos, ha nem kívánnak semmit tenni, akkor akár indulhatunk is tovább. – hangzik Alphons szavai, aztán elindul egy irányba.  Három perc séta után érkezünk meg arra a helyre, ahol a fedett hintó van, s előtte befogva pedig két nemesebb hátasállat. Úgy vélem rendesen meg lesz adva a módja ennek a diplomáciai beszélgetésnek. Nem fűzök ehhez semmilyen véleményt, csupán hallgatag módon cselekszem. Úgy vélem ebben a helyzetben ez fizetődik ki a legjobban.
- Foglaljanak nyugodtan helyet a fülkében, én magam Erickel majd a hajtó résznél ülünk. Ha valamit szeretnének, mindenképpen szóljanak.   – mondja Alphons,  s én nem ellenkezem. Ha Blue beszáll a hintóba, akkor követem, aztán csupán arra várok, hogy elinduljunk.
- Azzal a járművel ott kezdjetek majd valamit. Pazarlás lenne itt hagyni szuvasodni. – szólal meg Gedeon, majd beszáll ő is a hintóba.
- Rendben, egy pillanat, üzenek a fogadóból valamelyik karavánbeli embernek. – hangzik Alphons szavai, s egy idő után szólal meg csak újra. -  Akkor indulhatunk is, nemde? – teszi fel a kérdést, de én nem válaszolok erre az egyértelmű kérdésre. Végül nagy nehezen elindulunk végre, így én jobb ötletem nincs, mint a tájat figyelni. Gyorsan haladunk, végül csak elálmosodok…
Alphons hangjára ébredek, meg arra, hogy megáll a hintó.
- Mi történt, megérkeztünk? – hangzik nem sokkal utána Blue szavai, amihez Gedeon csatlakozik. - Megnézem. Történt valami? – egyedül én nem foglalkozok ezzel a megállással, inkább a tájat nézem, hogy körülbelül hol lehetünk jelen állás szerint. Mikor beleszagolok a levegőbe, akkor nekem van halvány sejtésem, hogy hol lehetünk, de Alphons-ra bízok mindent.
- Ez elf terület már, igazán örülnék, ha Sir Egan átvenné a helyemet, s hordozná a fehér szövetet, amit igényelt az utazáshoz. Ott van a zászló a hintóban az ülőhelyek alatt, könnyűszerrel megtalálja... De boldogabb lennék, ha a beszédet maguk rendeznék. Ha nincs ellenükre, a legjobb az lenne, ha a kisasszony s Sir Egan ülne a látható helyen, mi démonok pedig a fogat belsejében. – áll elő a terv ismertetésével, ami ellen a bérgyilkosnőnek  nincs kifogása.
-  Részemről rendben. Mr. Foley? – néz rám érdeklődően, ám Gedeon hamarosan közbeszól a maga módján.
- Blue kedves mindig annyira felpezsdül a vére, amikor szülőföldjén jár, hogy megfeledkezik magáról. Bízzuk a vezetést a kíséretre, nekünk diplomatáknak nincs más dolgunk, mint várakozni. Valamint azt sem akarok, hogy a fogadtatóink álszentnek gondoljanak. Nem vagyunk egyformák, és nem is akarom hogy azt higgyék, ezt akarjuk sugallni. Ha Sir Egannak úgy megfelel, az egyik társunk asszisztálja majd elől. –  hangzik felőle, miközben én nem maradok tétlen. Megkeresem a fehér zászlót, ami az ülés alatt találok meg. Nem szólok bele az ülésrendbe, teljesen nyugodtan cselekszem. Kilépek a hintóból, majd mielőtt felszállnék a helyemre, akkor így szólok.
- Mindenki üljön be, nincs szükségem társra odafenn. –  Alph erre zavartan elneveti magát, majd a következővel áll elő.
- Aligha hiszem, hogy sok hely lenne Eric mellett bent, mind a négyen inkább nem ülnénk be. Ha gondolják, én magam is maradhatok elől Egan úrral, már, ha az elfogadhatóbb lehetőség –  Blue viszont válaszol Gedeonnak.
- Ne is csodálkozzon ezen, kedves Gerard, hiszen olyan egyhangú és unalmas volt az ideút, bezárva abba a kocsiba. Nem is csoda, hogy inkább a friss levegőre vágyom. – aztán nem sokkal később Alphons felé intézi a szavait. - Hát, ha úgy gondolja, hogy elöl több helyük lesz hármójuknak, csak tessék, tegyen belátása szerint. – ekkor újfent megszólal Alphons.
- Természetesen nem, talán a legjobb az lesz, ha valóban az elfek rendezik a démonok ügyeit.   – hangzik tőle, miközben én abban reménykedek, hogy végre sikerül megegyezniük valahára. Felszáll mellém Blue, de aztán így szól hozzám.
-  Azt hiszem, indulhatunk. – pontosan erre vártam, s jelzek a két szép állatnak, hogy indulhatnak, hadd vigyenek minket közelebb a célhoz. Nem utazunk olyan sokat, mikor német nyelven szólnak hozzánk.
- Állítsák meg a fogatot – nem ellenkezek, hanem megállítom a két állatot, majd a biztonság kedvéért a kezembe fogom a fehér zászlót.
- Jó estét. MI járatban erre, ilyen későn?   – teszi fel angolul a kérdést az egyik elf határőr, mikor többen megjelennek előttünk.
- Jó estét! LightLeaf felé haladunk, igazán fontos ügyben. Diplomatákat viszek, akik jobb ha nem késnek el a találkozóról. Út közben volt egy-két problémánk, s most ezért hajtunk sebesen, hogy odaérjünk. – adom meg a választ, de egyelőre nem szállok le a bakról.
- Diplomatákat? Milyen ügyben? Ha nincs ellenükre, megvizsgálnánk a szekér tartalmát, s mehetnek is tovább. – szól vissza az, miközben én teljesen nyugodt maradok. Nincs okom az aggodalomra.
- Nos, sötét tünde és démon diplomáciai megbeszélés. Két tudásdémon, meg egy harcos démont fognak találni. Csak nyugodtan nézzék meg őket. Remélhetőleg azok szintén megértik, hogy miért van ez a megállás és nem csinálnak semmilyen butaságot. –  szólok hangosan, hogy mindenki hallja.
- Nagyszerű. Nem látom, hogy bármi probléma is lenne. Miféle csodák történnek mostanság, hogy démonokkal tárgyalunk? – folytatódik a párbeszéd, mire én könnyedén és megfontoltan válaszolok.
- A problémát már az előző településen elhárítottuk. Az egyik kerék megadta magát, s szerencsére meg tudtuk oldani, némi időveszteség árán. – hangzik tőlem, mire a beszélgetőpartnerem megvonja a vállát, miközben megköszörüli a torkát.
- Nos... Értettem. Van valamilyen menetlevél vagy hasonló, ami bizonyítja azt, hogy diplomáciai ügyben érkeztek? – érdeklődik a fontos dokumentum felől. Én csak ebben az esetben szállok le a bakról, s szerencsére a másik félreáll. Örülök annak, hogy kiegyenesedhetek végre.
- Én csupán a kocsis vagyok, s amennyire én tudom nem rendelkezünk menetlevéllel. Már ez az egész diplomáciai ügyet mindkét fél csendesen szeretné elintézni. Nem véletlenül van nálunk a fehér zászló. De ha ad pár percet, akkor megbeszélném a diplomácia képviselőivel, hogy esetleg náluk van e hivatalos papír. – mondom teljesen higgadtan, mire hamarosan kapok választ.
- Jobban értékelném, ha beszélne a diplomáciai képviselővel, menetlevél nélkül sajnos csak annyit látunk, hogy az elf területekre ok nélkül utazik be három démon... Persze lerendezhetjük máshogy is, nincs menetlevél, de az drága lesz. – világosít fel a helyzettel, mire én belegyezek.
- Rendben – hangzik tőlem, aztán nyugodtan odasétálok a tudásdémonokhoz, majd a következő kérdést teszem fel. Az a helyzet, hogy menetlevél nélkül nem engednek tovább. Esetleg van írva egy? – inkább Alphonsra nézek. Elveszem a papírost, aztán gyorsan átfutom a sorokat, aztán visszatérek a minket megállító kapitányhoz. Átnyújtom neki a menetlevelet, aztán várakozom.
- Mehetnek – hangzik az engedély, mikor a kapitány rendben találja az iratot.
- Köszönjük – mondom, miközben visszaveszem az iratot tőle, aztán visszasétálok a hintó ajtajához, hogy egyik részt bezárjam, másik részt visszaadjam az iratot Alphonsnak. Ezután felszállok a bakra, aztán ha mindent rendben találok, akkor megindulunk újra.
- Óh jajj, azt hiszem elrontottam. Mit tegyünk most? – hallatszik a hintó belsejéből,
- Nice! – teszi hozzá Blue mellettem.
- Illuzió volt? – hallatszik Gedeon kérdése.
- Boszorkányság, semmi más. – hangzik Alphons hangja.

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
A vértezet és a fegyver ismét teljesen tiszta, a folt eltűnt, a szag megmaradt. Legalábbis egy része. Nem annyira orrfacsaró mint korábban, de azért még beletelik néhány mosakodásba, mire végleg eltűnik. Szerencsére orra már nagyjából hozzászokott, már fel sem veszi a pók belsőségeinek szagát. Hogy a többiek mennyire érzik, azt nem tudja, de legalább nem tették szóvá. Az út további része nem tartogatott meglepetést számukra, hacsak az itteni fauna itt-ott felbukkanó példányit nem nevezzük érdekességnek. A jellegzetes, és unalomig hasonló fák között csak ártalmatlan lények motoszkálása hallatszik. Itt-ott felbukkan egy-egy őz, vagy más kisebb állat. A Nebelwaldra jellemző, hatalmas színes pillangók, melyek élénken jelzik, hogy jobb őket nem háborgatni. Egyesek mérgezőbbek, mint a fák tövein, kéken rikító gombák. a monoton lovaglást, csak a szürkület közeledtével törte meg egy gyermeki sikoly. Loreena hercegnő azonnal megállította a lovát.
- Önök is hallották? Talán meg kéne nézni...
- Szerintem túl kockázatos. Lassan teljesen besötétedik. - érkezik a válasz, miközben a csoport többi tagjához hasonlóan megállítja lovát.
Cecil láthatólag ugyan úgy nincs kibékélve a helyzettel, mint aggódó társa, de Cordelia tanácsos egyből lecsap a lehetőségre, hogy ha lehet, még egy kockázatos helyzetbe sodorja a csapatot. Látszik rajta, hogy nem ez a célja, inkább csak túlbuzgó, és minden bajba jutottan segíteni akar.
- Kockázatos, nem is kétséges, de aligha elég kockázatos, ha a birodalom egy polgára veszélyben van.
- Egyetértek. Nézzük meg, lehet csak egy újabb pók. - Biccent Cecilnek, majd megindítja lovát a hang felé.
Megcsóválja a fejét, és kérdőn tekint Cecilre, hogy melyikük kövesse. A nő visszajelez, hogy megint rá marad a feladat. Úgy látszik a hercegné ilyen szempontból igencsak hasonlít a tanácsos asszonyra, szeret minden kétséges dolognak utána járni. Ő meg csak reménykedhet, hogy ne legyen igaza. Nem szeretne ismételten belsőségben megfürdeni. Megfordítja lovát, és a nő után megy. A társaság többi tagja, biztosabb távolból követik őket. Az útról letérve, egy ritkásabb bozót túloldalán három gyerek ütlegel egy harmadik, földön fekvő hófehér bőrű, hasonló korú gyereket. Akkora elánnal, hogy fel sem figyelnek a lovasok által keltett zajra.
- Nesze neked, te hófehér szenny, most legyen nagy a szád! - kiabálja egyikük, miközben egy hatalmasat ránt társa haján, aki erre ismét felsikolt.
- Elég, hagyjátok békén! - parancsol rájuk a hercegnő, majd lepattan lova nyergéből.
Az elé táruló látvány nem új keletű számára, ezért teljes nyugalomban száll le lováról és figyeli az eseményeket. A biztonság kedvéért kardját készenlétbe helyezi, hátha a csetepaté hangja, a közelbe csalogat egy vadállatot, aki élelemben reménykedik.
A hangra a három ifjonc szétrebbennek, mint hollók a szántóföldön, ha megjön a gazda és bevetik magukat az erdőbe, a tisztás túlsó oldalán.
- Csak akkor vagytok nagy legények, ha a kisebbet bántjátok?! - kiált utánuk szinte fújtatva, majd a földön fekvőt kezdi el vizsgálgatni.
A gyermeknek úgy tűnik, hogy nem sok baja esett, csupán megszeppent, és könnyek, valamint némi takony közepedte szipog valamit az orra alatt. A hercegnő, lekanyarítja válláról köpenyét, majd a fiúra teríti.
- Hol laksz? Hazakísérünk. - Néz a többiekre, hogy van-e valakinek ellenvetése.
- Nem lehet messze a falu, ha alkonyatkor idáig merészkedtek. - bólint, majd visszaszáll a lovára.
- A faluban.. - a gyermek szipogva próbál mondani valamit, amit Alister tanácsos szakít félbe.
- Mi történt?
- Melyik faluban? - A tanácsosra rá sem hederít, így hát a katonának kell elmagyaráznia a helyzetet.
- Egy kis gyermeki lincselés.
- Szentséges Holdanyó... - lepődik meg a tanácsos, és Cordelia is hasonlóan reagál. Ők valószínűleg nincsenek hozzászokva az ilyesmihez, bár a falvakban ez szinte rendszeresnek nevezhető.
- Természetesen, ez a legkevesebb. Rettenetesek ezek a gyermekek, néha hihetetlen kegyetlenségekre képesek...
- Fairboroughban... A közeli falu. - szipogja a fiú.
- Jól van. Elviszünk oda. Tudsz járni?
A hercegné a lovához kíséri a kissé sántikáló gyereket. - Ő itt Jóska. - mutatja be neki a jószágot, majd felsegíti a ló hátára. - Téged hogy hívnak?
- Szép. - jelenti ki a lóra nézve. - Aiden. Fairborough egyik holdpapjának a fia vagyok és tanonc. Te?
- Lory vagyok. Ők meg a társaim, Lars, Cecile, Alister és Cordelia. - mutatja be a többieket is. - Akkor irány Fairborough.
- A falu gondolom arra lesz. - Mutat abba az irányba, amerre nemrég a másik három gyerek elrohant.
- Örvendek. - köszön a többieknek, majd körbenéz a tájon. - Igen, de az út is odavezet.
- Valóban. (Teal'c) - erősíti meg Cecil az információt.
A csapat megindul a falu irányába, majd pár perc csenddel teli lovaglás után elkezdenek feltűnni a falu első épületei, valamint gombaföldek, ahol a falusiak szorgoskodnak.
- Itt vagyunk. - Jelenti ki a gyermek.
- Merre van a házatok? - kérdi az előtte ülő fiút.
A környék, csendesnek mondható. A falusiak békésen végzik a mindennapi dolgaikat, így valószínűleg nem kell aggódni egy esetleges rajtaütés miatt.
- Itt a főúton van a szentély, amellett van a házunk. Egy kicsi, fehérre meszelt épület. - közli a kérdésre. Majd Cecile is megszólal.
- Itt lenne az egyik pihenő, felesleges tovább utaznunk ma.
- Jól van. Van itt valami fogadó ahol megszállhatunk? - kérdi, miközben a megjelölt ház felé baktat lovával, majd megáll, és lesegíti a gyereket. Közben Lars is lesáll a lóról és bekopogtat az ajtón. Cecil bólint az előző kérdésre.
- Természetesen, nem különösebben nemességhez való fogadó, de ahhoz tökéletes lesz, hogy megszálljunk.
Az ajtót egy középkorú, ápolt külsejű férfi nyitja ki, bőre a gyerekére hajaz.
- Hold köszöntse. Tudok segíteni valahogy? - Szeme körbe fordul egy kissé, majd Aidenen ragad. - Aiden? Hát te mit csinálsz így?
- Csak hazahoztuk Aident.
A férfi kicsit csodálkozva habozik, majd végül lesüti az arcát, s megszólal.
- Már megint?
- Igen... - Válaszol a gyermek lesütve a fejét, majd kihúzza magát. - De többször nem fog megtörténni, ígérem.
- Gyakran történik ilyesmi?
- Nem első alkalom. - Jelenti ki a férfi, de immáron kihúzta magát, s arca komor. - Gyerekes csínyként kezdődött az egész, de egyre jobban eldurvul... De nem tutujgathatom a gyereket, meg kell tanulnia, hogy megvédje magát. Holdpap lesz, nem lehet nyámnyila.
- Magától tanulja meg, vagy már megtanította neki hogyan szálljon szembe túlerővel? - Kérdi kicsit lekezelő hangnemben. Az apja soha nem tűrte az ilyesmit. Ha előfordult, akkor mindig tett róla, hogy az illető még egyszer meggondolja ha ilyet akart volna tenni a húgával. No nem elgyepálta, megvoltak hozzá a "békésebb" módszerei.
- Túlerő vagy sem, egy Holdpap szerepe az, hogy vezessen. - A férfi mérgesen húzza ki magát. - Kegyetlen lecke, de szükséges... Mindenesetre nagyon köszönjük a segítséget, s kérem, ne nagyon beszéljenek arról, ami történt.
- Maga is így tanulta meg? Az apja hagyta, had verjék meg nap mint nap? - kérdi egyre feszültebb hangon.
A férfi kicsi habozik, majd válaszol.
- Én megvédtem magam, úgy tanultam meg. Hogy jön ahhoz, hogy beleszóljon abba, miként nevelem a fiamat?
- És gondolom ön akkor most piszok jó vezető lehet, ha még csak a gyerekek sem tisztelik a családját.
A pap keze mérgesen markol az ajtófélfába, miközben türelmetlenül méreget.
- Semmit nem tud erről az egészről, mégis úgy beszél, mint aki érti. Mit gondol, mit kéne tennem? Mondja meg nyugodtan.
- A húgom Holdpapnő, az ő bőre sem sötétebb mint a fiáé. Apánkat mégis tisztelték annyira, hogy soha nem volt ilyen problémánk, és ő csak egy kovács volt. Nem pedig egy maga fajta vezető. - az utolsó mondatból erősen érződik az irónia. - De igaza van, semmit nem tudok a maga helyzetéről.
- Legalább tanítsa meg a fiát küzdeni annyira, hogy ne verjék félholtra... Biztos meg lehet szervezni. - Szól közbe Lory, közben tekintetét a katonáról a papra, majd vissza vezeti.
A férfi nyakán kidagadnak az erek, hogy majd felrobban mérgében, különösen azért, mert a katona személyes tapasztalatokkal rendelkezik a kérdésben, ami teljesen ellent megy annak, amit ő tapasztalt. Talán helyben fel is robbanna, ha végül a fiú meg nem szólalna, félénken állva az apja elé.
- Meg tudnám védeni magam, de Holdanya biztos nem lenne büszke azért, ha a gyermekei ellen használnám az erőt, amit neki köszönhetek.
- És ki fogsz tartani ezen elképzelésed mellett bármi történjék is? - Kérdi a fiútól, az apjával mit sem törődve.
- Milyen pap az, aki az istensége erejét azok ellen fordítja, akiknek meg kéne mutatnia, hogyan is kéne Holdnak tetsző életét élni? -A gyermek kissé hallgat, majd elszégyelli magát. - De sajnos ez nem megy nekem...
- Tapasztalataim szerint két dolog miatt lehet tisztelni valakit. Az egyik a bölcsesség, a másik az erő. Találd ki, hogy téged melyik miatt tiszteljenek, és minden erőddel dolgozz azon, hogy elismerjék azt. Ha bölcs vagy, kitalálod a módját, hogyan bizonyítsad. Ha erős, mutasd meg nekik az erőd, és hogy azt a javukra használod. - A hercegnőre tekint. - Lassan ideje lenne lepihennünk. - hátat fordít a papnak, és elindul vissza a lovához.
- Rendben... Vigyázz magadra Aiden. És ne feledd, ha nem is fordítod ellenük a hold erejét, azért egy-két jól irányzott pofon nem a világ vége.
- Köszönöm... A Hold kísérje utatokat.
A kisebb nézeteltérés végeztével a társaság megindul a fogadó felé, ami egy tipikus kis falusi mulató, néhány szobával az átutazók számára, de valószínűleg a bevétel többsége a helyi parasztoktól származik, akik a nap végeztével beülnek pár pohár italra, esetleg egy tál meleg ételre. A lovakat egy fiatal suhanc veszi át, majd vezeti őket az istállóba.
A fogadóba lépve, pont ahogy az ember képzelné, nagyrészt a helyiek iszogatnak a napi robot után. Valószínűleg, mivel elég közel esik a falu a fővároshoz, elég sűrűn szállnak meg itt átutazók, mert szinte senki nem foglalkozik az új jövevényekkel. Egyedül csak a hercegné kap egy kis figyelmet, de az sem több néhány pillantásnál, majd mindenki visszatér a maga dolgához. A képviselők kérdés nélkül megindultak az emeletre, amíg Cecil a fogadósnál intézi az anyagiakat.
- Mit szólna egy korsó sörhöz? Hosszú napunk volt, én fizetek. - néz a hercegnőre.
- Köszönöm, elfogadom. - válaszolja és leül egy asztalhoz.
Miközben Lory helyet foglal, közben Cecil is elintézte a szobákat, és ő is megindul fel a lépcsőn. A katona int a csaposnak, hogy hozzon két korsó italt, majd leül az asztal másik oldalán.
Nem sokkal később megjelenik a csapos, a kért itallal, és két szép karéj zsíros kenyérrel, az utazóknak.
Az első néhány korty után szólal meg a hercegné.
- Ott a holdpapnál... talán nem volt jogunk beleszólni... - kezdi bizonytalanul.
Beleharap a kenyérbe, majd leöblíti egy korty sörrel. - Én nem így látom. Miért kéne ahhoz bármiféle jog, hogy véleményt nyilvánítsunk? Majd eldöntik, hogy ezek után mit csinálnak.
- Kéretlen véleményért nem egyvalakinek törték már be az orrát.
- Ha ez megtörténik, majd akkor foglalkozom a vérző orrommal. Addig is, így láttam jónak. Tudom, hogy nekem viszonylag jó gyerekkorom volt. De miért kéne szegény fiúnak is szenvednie, csak azért mert az apja is ezt élte át? - iszik egy újabb kortyot. Sajnos azok a dolgok, amik felidegesítették, képesek kihozni a sodrából akkor is, ha csak később beszél róluk. Szerencsére egész jól megtanulta türtőztetni az indulatait.
- Ne értsen félre, egyetértek magával. Biztos van legalább egy őr a faluban aki megtaníthatná a gyereket pár fogásra, nem kell mágiát használnia. Bár nem nagyon értem ezt egy apa miért nem látja.
- Azt én sem, de talán most ettől egy kicsit észhez tér.
- Bár úgy lenne... De szokásokon és elveken változtatni sokkal nehezebb, és egy rövid beszélgetéstől aligha világosodik meg az elméje.
- De a fiúnak talán megjön az esze, és egy kicsit kiáll magáért. Az apja úgyis ezt várja tőle.
- Remélem... A gyerekek könnyebben formálhatóak még. Nem mintha túlságosan értenék hozzájuk.
- Na, ezt én sem mondhatom el magamról. - mosolyodik el.
- Ezek szerint még nincs saját családja.
- Nem, még nincs. De gondolom őfelsége - e szót igen halkan ejti ki- szeretne majd gyereket. Így hát majdcsak megtanulja kezelni őket.
- Nos, akár szeretne akár nem, kötelező neki. - vigyorodik el a sör fölött. - De nem siet vele túlzottan, és én sem. Mondjuk úgy, hogy várunk egy nyugodtabb időszakot, és addig én is kereshetek valami követendő példát, hogy hogyan is kéne működnie egy anyának. - húzza el a végén kicsit a száját.
- Ha gondolja, majd bemutathatom anyámnak, ő mégiscsak kikupált három gyereket. - neveti el magát. - Bár hogy milyen eredménnyel, azt döntse el más.
- Nos, azt mondta jó gyerekkora volt, így valamit biztosan jól csinált. Lehet a szaván fogom.  - nevetett fel. - Sajnos az én édesanyám inkább kiképzőtiszt, semmint igazi anya.
- Azért ő sem ronthatott el mindent, ha a lánya idáig vitte. De gondolom az önök gyermekei más nevelést igényelnek majd, mint amit mi kaptunk.
- Ettől tartok én is. Szeretném ha... normális gyerekkoruk lenne. Tudja, sárban játszani, kergetőzni az erdőben, gallyakból várat építeni a barátaikkal. Meg minden egyebet amit a sötét tünde gyerekek játszani szoktak. Csak remélni merem hogy megoldható lesz. - két harapással eltünteti a zsíros kenyér maradékát.
- Akkor majd tartsa őket távol az olyan karót nyelt tanácstagoktól mint Alister uram. biztos könnyebb dolga lesz. - erre a megjegyzésre Loryból kitör a nevetés.
-A tanácsos bár merevnek tűnik, de jó szándékú. Legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján, de talán igaza van. Olyan tisztacipős-alaknak tűnik.
Megeszi a maradék kenyeret, majd leöblíti egy adag sörrel. Kicsit meglögyböli a korsót, ami lassan kezd kiürülni. - Talán még megélhetem, hogy őket is védhessem.
- Még fiatal, meg fogja. - kiissza a sör maradékát.
- Még az is kérdéses, hogy ezt az utat túlélem-e. Egy katonánál sosem tudni. - ő is legurítja torkán az ital maradékát. - Még egy korsóval? - ezt inkább csak illedelemből kérdi. ilyen alkalmakkor sosem szeretett a kelleténél többet inni, de általában még annyit sem. De szerencsére Lory sincs más véleményen, vagy csak már ez is megártott neki.
- Köszönöm ennyi elég volt nekem. Lassan lepihenhetnénk, holnap bizonyára korán indulunk tovább.
- Rendben. Pihenjünk. - letesz néhány érmét az asztalra, ami fedezi a két ital, és az étel árát, majd megindul az emeletre. Háta mögül csörömpölés hall, majd egy már nem szomjas ember hadarása töri meg.
- Hát ez hogy történt, aranybogaram. Ha nem akarod, hogy baj legyen ebből, jobban teszed, ha lenyalod rólam a sört. A nadrágom belseje is csuuuupa pia lett. - erre a megjegyzésre páran felnevetnek, valószínűleg a többiek lehettek az asztalnál
- Elnézést kérek uram, az én hibám volt. Megtérítem a sör árát. - Hallja a Hercegné hangját, erre hátranéz, hogy szemügyre vegye az eseményeket. Megfordulva, épp a mögötte lévő asztaltársaságnyi parasztot vél felfedezni, egyikük épp a pincérnővel, és Loryval veszekszik.
- És mi van a ruháimmal, na meg a becsületemmel? Azt is megfizeted, he? - kérdi a paraszt egyre ingerültebben.
- Ha akarja a ruháját is, de az meg fog száradni. Becsülete pedig... volt egyáltalán? - a nő pimasz megjegyzésére megcsóválja a fejét. Ezt most nem kellett volna, ennek az embernek, most már bőven megvan az indoka egy jó kis verekedésre. No nem mintha egy ilyen helyzetben féltené a hercegnőt. Az erdőben már tapasztalta, hogy nehezebb szituációban is helyt tud állni. Egyedül a társaság többi tagja aggasztotta, hátha ők is úgy döntenek, hogy beszállnak a buliba, főleg a két zsoldos, aki velük ivott. Mindenesetre kezét a kardmarkolatra helyezve, csendesen figyeli az eseményeket.
- Hogy mondtad, nemes szenny?
- Csupán arra céloztam, hogy ne inzultálja a pincérlányt, és hajlandó vagyok kifizetni a kárát. Legalábbis ami váltóban mérhető. - válaszolja teljesen nyugodtan. Lars egyre jobban szorítja kardját. A nő egyre jobban provokálja a verekedést, de addig nem akar közbeavatkozni, amíg van esély rá, hogy viszonylag békésen fog végződni a dolog. Mondjuk a paraszt szerez egy monoklit.
- Megfizeted, nagyszerű. Nincs is több probléma akkor. - A mondat felénél hatalmasat iramodik, és egy jól irányzott ütést indít. - FIZESD VÉRREL!
Lory könnyedén kitér az ütés elől, de a parasztot sem korhadt fából faragták, valószínűleg már volt része nem egy bunyóban. Amint rájött, hogy ütése célt tévesztett, kezét visszahúzza, és a másikkal indít egy újabb támadást. De a tapasztalt lovagon nem tud kifogni, aki megragadja a csuklójánál fogva, és nemes egyszerűséggel tovább rántja. A parasztot ez annyira meglepetésként érte, hogy nem tudott mit tenni ellene, és elkenődött a padlón. Mindez meg se kottyant neki, egyből rámarkolt ellenfele bokályára, aki egy rúgással próbálja meg ártalmatlanítani ellenfelét. Ekkor az egyik paraszt egy széket lök a nőnek, aki ettől elvéti a célt, majd egy asztal száll a levegőbe, pár méterrel arrébb. Szerencséje volt a parasztnak, ha az a rúgás betalál, egy ideig csak pépeset ehetne. A szerencsétlen viszont nem szeretne bevállalni még egy ilyen rúgást, ezért hát feltápászkodik, és rárivall társaira.
- Segítsetek már, idióták! - Na, eddig tartott a békés megoldás. Most jön az igazi bunyó. Mielőtt a társaság reagálhatott volna, a katona megragadja az egyik zsoldos vállát, majd hátra rántja, miközben lábával előre rúgja a másikét, így a bőrvértes idegen, egy hatalmas puffanással ér földet. A mellette álló paraszt még fel se fogta mi történt, egy láb csapódik bele a zsoldos gyomrába, de amint eljut tudatáig mi történt, öklével célba veszi a katonát. Lars félrehajol az ütés elöl, így a paraszt a lendületnél fogva elzúg mellette, de visszatámadni már nem marad ideje, mert a földön fekvő ember rámarkol a bokájára, amit egy újabb taposással hálál meg, szabad lábával. A zsoldos felnyög a rúgásra, de vas marka nem ereszti el a bokáját, és ránt rajta egyet, vesztére. Lars a férfi arcára esik, akinek az orra a férfi, és a bőrvért súlya alatt egy reccsenéssel megadja magát. Legurul az alatta fekvő ember fejéről, ekkor a korábbi paraszt egy rúgással megpróbálja megsebezni a földön fekvő ellenfelét. Szerencsére sikerül elkapnia a lendülő lábam, és megrántani, hogy a férfi elessen, és fejét egy hangos csattanással beverje egy közeli székbe. Úgy tűnik, hogy ez a kettő nem fog tovább küzdeni. Feltápászkodik, hogy megnézze mi a helyzet a hercegnővel. Ebben a pillanatba rántja elő tőrét, és szegezi a férfinak.
- Biztos, hogy itt akarsz meghalni?
- Nyugalom, nem akarunk semmi vérontást. Csak... Nyugalom. - hebegi a paraszt.
Eközben Lars a másik földön fekvő zsoldoshoz lép, akinek feje így a katona két lába közé esik. Kivonja a kardját, és hegyét kényelmesen megtámasztja a másik bőrpáncélján, finoman jelezve, hogy továbbra is maradjon nyugton.
- Jól van, velem lehet tárgyalni. Így természetesen kártérítésre ne is számítson senki. És tessék szépen bocsánatot kérni a pincérlánytól a borzalmas modorukért.
A tőrrel lefogott paraszt rettegve néz a társára, majd halkan megszólal.
- Kérj már elnézést, te fasz!
Az kicsit habozik, majd végül odafordul a pincérnőhöz, aki már biztos távolságba húzodott, a többi vendéggel egyetemben.
- Sajnálom... Hölgyem.
- Látják, nem is volt olyan nehéz. - teszi el tőrét.
Közben a többiek elkezdik összeszedni a földön fekvőket. Lars elteszi a kardját, majd felrántja a még földön fekvő zsoldost, hogy tudjon segíteni a sebesültek cipelésében. Miután a társaság már az ajtónál jár, Lory felsóhajt.
- Azt hiszem most már tényleg ránk férne a pihenés. - fordulnak a lépcsők felé mindketten. Ahol Cecil áll, és helyeslően bólint nekik, majd visszatér az emeletre.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Az este folyamán nem történt semmi más érdekes dolog. Talán pont a goblinok miatt, mert az átutazókkal együtt a konkurenciát is eltették láb alól. Gerard felvéste elméjébe, hogy ha netán plusz érveket kéne kitalálnia feltétlenül említse meg ezt a kis kalandot. A Köderdőben is biztos bujkálnak a korábbi dögökhöz hasonló szerzetek. A szekér lassacskán befut egy útbaeső, poros falucskába. Nem éppen diplomatának való hely...mondjuk nem mintha Gerard az lenne.
~ Különös helyet választottak a tárgyaláshoz, annyi szent...
~ Tudod min gondolkodok?
~ Igen...azt a nyamvadt ruhát ráért volna később is felvenni. Meglepődnék, ha sértetlenül érkezne meg a kedves vitapartnerekhez.
Jobbra balra forgatja a fejét, hogy valami küldöttséghez, vagy fogadóbizottsághoz hasonlót találjon, bár egyelőre úgy látszik, nem várja őket senki. Tanácstalanul bámul jobbra-balra. Próbál valami kézzel foghatót találni, de ebben a koszfészekben nincs se követség, se rangosabb istálló, ahol egy diplomatát fogadhatnának. Aztán egyszercsak eszébe jutott, annak idején hol találkozott először Armin Fairlighttal.
- Talán a fogadóban lesznek. Nem lennék meglepve...
~ Én sem.
A fogadó közelében szerencsére találni helyet, ahol le lehet horgonyozni a járműveket, így aztán odavezeti a szekeret, kiköti, majd kényelmes léptekkel leszáll és beballag a kocsmába.
Nem sok meglepetés éri, amikor körbeforgatja a tekintetét. Elképzelése sincs affelől, hogyan kéne megtalálni azokat, akiknek fogadniuk kéne...eleve miért ők keresik, nekik kéne megtalálniuk. A démonoknál úgy látszik szeretnek minél több munkát rásózni valami bolondra, aki gondolkodás nélkül megcsinálja. Bluenak szerencsére kicsivel élesebb a szeme, finoman elkezdi böködni Gerardot, és egy lágy fejmozdulatal jelzi, hogy az úgynevezett fogadóbizottság márpedig itt van. A böködés hatására oldalra fordítja a fejét, majd megpillantja az egyetlen asztalt, ahol olyanok ülnek, akiket nem képzel bele az ember a tipikus kocsmai környezetbe...már rajtuk kívül. Elég sokat elárul róluk a ruha, amit viselnek, így minden különösebb magyarázkodás nélkül odamegy hozzájuk és némán int annak, aki a legközelebb ül hozzá.
- Üdvözlöm Önöket! Foglaljanak helyet, egyenek és igyanak. – köszönt nekik egy...sötét tünde.
~ Ez a fogadóbizottság percről percre egyre furább lesz...
- Nagyszerű, úgy látom meg is érkeztek. Herr Lawrenz, s a bérgyilkos, akit az úrnő felbérelt, ha nem tévedek. – mondja nekik vidám, közvetlen hangon az egyik démon (feltehetőleg tudásdémon) majd feláll és kezet nyújt neki.
Gerardnak összeszorul a gyomra a mondat hallatán. A kedves fogadóbizottságnak sikerült egy levegővétellel leleplezni mindenki előtt az ő kilétét és Blue alibijét.
~ Pácban leszel, ha valaki ezt meghallja...
~ Csak nyugodtan, csak könnyedén – ismételgeti magában, miközben egy izzadságcsepp legurul a mellkasán a ruha alatt -
- Szebb napot, ha kérhetem hangosabban mondja, mert a kocsma túlvégében még nem hallották. – ironizál velük a kedves kísérője.
~ Szimpi a csaj. Már most kedvelem.
~ Egy rugóra jár az agyunk, annyi szent.
Gerard egy határozott mozdulattal elfogadja a felajánlott kezet.
~ Egek, már most ideges vagyok...
~ Mindenesetre, te most a démonok nemes hercege és egy égető tekintetű diplomata vagy! - oktatta ki Lia.
- Ez név nem helytálló. Vannak vidékek, ahol Gedeon Adramelech La’Domielként ismernek. Ilyen hivatalos ügyben ezt használom.
~ Hé, nem ezt a nevet beszéltük!
~ De ez jobban hangzik.
~ Ezen agyaltál egész éjszaka...?
~ Valamivel muszáj volt elütnöm az időt. Könyvet nem hoztunk.
Egy elegáns mozdulattal kihúzza a hozzá legközelebb eső üres széket, majd int Blue-nak, hogy foglaljon helyet. Ezután ő is helyet foglal.
- Van szerencsém bemutatni a társamat...
A korábban megszólalt tünde feláll a helyéről és a szokott módon üdvözli fajtársát.
- Nővérem a Holdban, én szintén üdvözöllek. Egan Tyr Foley, holdpap.
~ Eszerint Blue holdcsókolt.
~ Az még csak hagyjám, de holdpap? Nem lehet hogy rossz helyre keveredtünk?
~ Hát, ha támogat minket, az mindenképpen előnyös lenne.
A tudásdémon arca olyan érzelemmentes, mintha átvasalták, ám hangja vidám és kedves.
- Oh, de bolond is vagyok, teljesen elfelejtettem, hogy titkos küldetés lenne, amiről nem tudhat csak bárki. Már arról, hogy mi lenne, ha néhány démon beköltözne Nebelwaldba.
A pultnál lévő tünde már korábban is megrezzent a szavakra, ám most szemei ismét errefordulnak, csak egy pillanatra, de észrevehetően bámulj őket. Alph biccent egyet Ericnek, aki feláll a székből, majd a pulthoz megy szótlanul.
- Igazán sajnálom, Gedeon, nem értesítettek efelől. Remélem, megbocsájtja udvariatlanságomat.
~ Én soha többé nem ironizálok, esküszöm az égre... – gondolta magában, miután annyi éven át igedesített másokat a csípős megjegyzéseivel. Lilithyra után most ennek az anyaszomorítónak is el kell viselnie a szójátkait.
Eric pénzt tesz a pultra, majd átkarolja az elf vállait, s kivezeti a fogadóból. A kocsmában lévő emberek nem foglalkoznak semmit sem a dologgal.
- ... Blue. – mutatkozik be társa. Nem mond sokat, de ennél többet nem is kell, hogy mondjon. - Khm, én is üdvözöllek, Fivérem, a Holdban.
Gerard eközben pillantással néz előre. A kedves fogadóbizottság első ránézésre egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akik alkalmasak lennének rá, hogy segítsenek lebonyolítani a találkozót. Mondjuk a démonoknál a kinézet nem számít valami sokat, így aztán úgy dönt, nem ítélkezik elhamarkodottan
- Nos, legalább már az útonállóktól nem kell tartanunk. Gondolom már kitalálták, hogyan indulunk tovább.
- Természetesen, ötöcskén utazunk majd tovább hintón. Már a szükséges lépéseket meg is tettem a kocsi bérléssel kapcsolatosan, ám azelőtt. – mutat kísérője fivére felé - Ez az úriember Sir Foley, egy csodásan művelt Holdpap, aki vállalta, hogy segít minket az utazás során eljutni Hellenblatba problémamentesen. Nagyon komoly segítség lehet a tárgyalások során, mint vallási vezető. Eric, s más démonok is érdeklődnek a Holdvallás iránt, talán az elfek kicsit elnézőbbek lennének, ha erről tudnak.
- Nem vagyok vezető, csupán a Holdvallás egy képviselője. Jobban belegondolva, csupán tanácsot tudok adni, semmi egyebet. – igyekezett pontosítani Sir Foley.
- Ez nem meglepő. A köderdeiek is viselik az Átkot, akárcsak mi, mégis képesek Istentől segítséget kérni. Különös dolog ez.
- Hm.. Holdvallásúak vagyunk, nem Isten hívők.
~ És valamivel szerényebben is...
Gerard óvatosan oldalra fordítja a fejét, majd kitekint a legközelebbi ablakon.
- Mikor terveznek indulni?
- Nos, ahogy gondolja... ám úgy vélem, hogy az útmutatása igenis sokat jelenthet az elveszett lelkeknek. Eric például sosem érdeklődött vallások iránt, egészen addig, hogy találkozott önnel, a Holdhit egy képviselőjével. - A férfi kicsit habozik, majd szemei a bejárat felé fordulnak. - Kisasszony, esetleg rá tudna nézni arra, hogy mégis mit csinál a háborúdémon?
Blue talán egy pillanatig eltöpreng a javaslaton, de végül megnyugtatja magát, hogy tulajdonképpen meg tudja védeni magát a társa, mégsem szívesen kel fel a székről.
- Hát legyen.
Feláll a helyéről. Ám még mielőtt elindulva, még elővigyázatosságból odafordul Gerardhoz
- Ne egyél-igyál semmit, amíg vissza nem jövök, és fél szemed az ajtón legyen, kérlek.
- Éhen fogok veszni... - válaszolta viccelődve, majd visszafordult a többiekhez - de ha már egy helyre fújt minket a szél, volna egy kérdésem, Herr Foley. Tudja jó benyomást akarok kelteni, tud ehhez bármiféle támaszt nyújtani?
- Útmutatás szó jobb kifejezés, mint a vezetés. S mint minden másnál, az én szavaim sem kőbe vésett törvények. Azokat karolom fel, akik érdeklődnek, ez másképp nem működik. Az erőszak nem vezet sehová. Jó benyomást szerintem minden faj képviselője tud tenni. Nem kell ehhez útmutatás. De kíváncsi lennék, hogy Ön szerint mit jelent.
~ Ez ügyes volt. Jobb diplomata lenne mint te.
~ Az biztos, kérdést visszadobni sem láttam még így senkit...
- Hogy én mit gondolok? Már az is csoda, hogy a sötételfek rábólintottak a tárgyalásra. A vak is látja, hogy mi járunk jobban ezzel az üzlettel. Így aztán nem számítok túl meleg fogadtatásra.
Úgy tűnt, a pap vár. Talán gondolkodik. Mindenesetre kis habozást követően válaszol.
- Ez nem értem, hogy függ össze a jó benyomással.
- Mert ha valakiről már azelőtt negatív képet alkotsz, hogy egyáltalán látnád, gyakorlatilag semmi esély rá, hogy elnyerje a bizalmad. - mondta Egannak, majd halkan felkacagott, némi öniróniával a hangjában - Azt hiszem, most gyönyörűen leírtam a démonok életét...
- Mások bizalmát nem lehet másként elnyerni, mint személyesen és tettekkel. Csak nem tart attól, ami vár Önre? Miért gondolja, hogy nem alakulhat ki valami közös megegyezés? Ha alapjából véve ilyen gondolatokkal lát neki a munkájához, akkor tényleg nem jut messzire.
~ Bingó! Mostmár úgy hiszi, lelki támogatásra szorulsz. Talán még meg is esik rajta a szíved. – kacagott fel a fejében Lia. Ő tudta azt, amit a többiek nem, hogy Gerardot a vélemények teljesen hidegen hagyják.
- Csak felkészülök a legrosszabbra. Erről jut eszembe, hol marad már Blue...? - fordította oldalra a tekintetét az ajtó felé.
- Jó kérdés, de Erickel van, nem lehet baja... én nem aggódnék.
- Felkészülni a legrosszabbra? Nos szerintem arra úgy sem lehet. Még aki külön arra gyakorol, annál sincs így. Mindenkinek vannak gyenge pontjai.
Egyetértően bólint egyet, majd hátradől a székben.
~ Én már rég felkészültem rá...
- Emellett jobban belegondolva, vannak bizonyos dolgok, amiken a jó benyomás nem segít. A múlt, s a múltban elkövetett dolgok. Győztesek és vesztesek. S ki tudja, még mi minden. Azután nem marad más, mint a régi károkért a másik fél mit képes feláldozni, vagy nyújtani.
Egyre inkább úgy tűnt, a holdpap próbál életet lehetni a beszédtémába. Mintha azt akarná, hogy társalogjanak. Ez mindenképp jó, már ha az a cél, hogy összebarátkozzunk vele.
- Nem szeretek a múltról beszélni. - jelentette ki hidegen, mintha lett volna valami titkolnivalója - De igazat kell adjak. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta - Lassan indulhatunk is Hellenblatt felé, nem?
- Látja, erről beszélek. Hirtelen hangot váltott csupán a múlt szó említésére...
~ Ennyire érződött? – kuncogott magában. Nem igazán volt olyan dolog a múltjában, amit titkolnia kellene. Amit pedig mégis...nos, semmi esély nincs rá, hogy arra a titokra fény derüljön.
~ Kicsit túlságosan is. Mintha túljátszanád a szereped.
~ Jobb lesz ügyelnem rá.
A kísérőjük egész idáig hallgatott, mintha azon járna az esze, mit válaszoljon. Aztán végül csak megkapta Gerard a kérdésére a választ.
- Természetesen, csakis Ericre és a nőre várunk. Esetleg igyanak vagy egyenek valamit még, hosszú lesz az út, s nem tervezünk megállót.
Elindul és kér magának valami harapnivalót. Nem azért, mert annyira kellene neki, pusztán cak unatkozik.
~ Blue ki fog filézni...
Mikor visszaér, Egan már nem volt ott. Olybá tűnt, elindult kifelé. Alp is talán csak arra várt, hogy ő odaérjen. Azonnal ki is kerül, miért.
- Feltételezem tisztában van azzal, hogy mennyire fontos szerepe is lehet a Holdpapnak a küldetésében, nemde?
A kérdés hallatán összehúzza a szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy okos ötletnek tartja, amit csinálunk...vagy csak simán próbál belőle kimaradni, nem igazán tudtam rájönni. De ha elérnénk, hogy támogasson minket, az komoly előny lenne... - gondolkozik el egy pillanatra.
Alphonse képe érzelemmentes szokáshoz híven, de hangja izgatottá válik.
- Nagyon is. Nagyban megkönnyítené a pozíciónkat, ha a betelepítendő démonok például... Áttérnének Holdhitre. Ericet is ezért hozzuk magunkkal, na meg mert rohadt erős. Ne becsülje alá a vallás fontosságát a sötételfek kúltúrájában, a tárgyalások egy jelentős része akár a Holdpapon is múlhat. Hihetetlen szerencse, hogy sikerült belebotlani. - Egy pillanara habozik, majd folytatja - - Sok démon elvesztette az élete célját már, a hitben újult erővel találhatják meg a helyüket. Könnyű lenne úgy rendezni a dolgot, hogy hihetően legyenek a vallás részei... márha, a Holdpap hajlandó tartani a hátát.
- Csak aztán nehogy véletlenül a vallásuk a király iránti hűségük rovására menjen. - mondta, majd felhörpintette a pohárban lévő maradék vizet.
~ Mintha érdekelne a király...
- Ha lesznek holdhitű démonok, nyilvánvalóan kisebbségben lennének. - kacagta el magát egy pillanatra - kíváncsi vagyok, vajon a sötételfek rájönnének e erre, ha ezzel érvelnék? Mindenesetre nem rossz ötlet. Te is szónokolni fogsz a tárgyaláson?
~ Határozottan jobban menne, mint neked.
- Ez valóban reális félelem, de szerencsére a sötételfek kultúrájában nincs olyan fontos szerepe az "Isten által választott vezető" pozíciónak, meg egyébként is, a letelepítés tisztán diplomáciai lépés lenne, a két nép kapcsolatának javítására. Nem, én magam csak kísérem az utazást, úgy vélem, nem véletlenül önt kérték meg a fontos pozícióra. Van némi mellékes feladatom egyébként is a területen, azzal foglalatoskodom majd... de úgy vélem, Eric segítségére lehet. Néha nem csak az intelligenciába mutatkozik meg a hasznosság, buta mint a föld, de legalább nagyon hűséges.
- Az gyakran többet ér, mint az ész...
- mondta sejtelmesen, majd elindult a többiek felé.
Kilép a fogadóból, majd barátságosan int a többieknek. A csapat újra összeáll, indulásra készen. Annak a korábbi tündének nyomát sem találni. Mi tagadás, Blue é Eric tényleg értik dolgukat.
- Nos, ha nem kívánnak semmit tenni, akkor akár indulhatunk is tovább.
Gerard észre sem veszi, hogy az említett hölgyemény végig szúrós szemmel pásztázta a morzákat a ruháján.
Mivel senkinek sincs semmi ellenvetése, Alph elindul, s az út úgy három perc séta után egy méretes fedett hintóhoz vezet. Nem tűnik túlzottan díszesnek, de lényegében jó állapotban van, s ha kissé poros is, nincs okuk panaszkodni miatta. Belül bőrrel fedett ülések vannak, s kis függönyökkel lehet eltakarni a kis szellőzőablakokat. Előtte két szép pej ló, mindkettő jóféle, látszik rajtuk, hogy nem gebék, hanem nemesebb állatok.
- Foglaljanak nyugodtan helyet a fülkében, én magam Erickel majd a hajtó résznél ülünk. Ha valamit szeretnének, mindenképpen szóljanak.
- Azzal a járművel ott kezdjetek majd valamit. Pazarlás lenne itt hagyni szuvasodni. – mutat a korábbi szekerük irányába.
Eric felül a hintó elejébe, nevetséges egy kissé, ugyanis hatalmas alakja görnyedve foglalja el a kis hajtói hely nagyját, pont olyan, mint egy komikus óriás, aki valami rossz helyre került. Alph bólint, majd megszólal, közömbösen.
- Rendben, egy pillanat, üzenek a fogadóból valamelyik karavánbeli embernek. - A férfi távozik, majd úgy négy perc múlva tér vissza, levegőért kapkodva. valószínűleg sietett, s nem bírta az iramot. Valahogy nagynehezen felül Eric mellé, majd a hajtói résznél lévő ablakon beszól.
- Akkor indulhatunk is, nemde?


***

- Hóóóóóó! – hallatszik megannyi óra unalmas, eseménytelen utazást követően.
A bentiek azonnal felfigyelnek a zajra.
- Mi történt, megérkeztünk?
Gerard éppen húzta a lóbőrt, amikor a beszéd kizökkentette álmából.
~ Ébredj, valami történt odakint?
~ Mégis micsoda?
~ Látnok vagyok én, vagy mi?!
- Megnézem. - morogta idegesen.
~ Rosszat sejtek...
~ Ja, a múltkor is így kezdődött.
Aztán oldalra fordította a fejét.
- Történt valami?
Egy kissé ritkásabb erődben találják magukat, mindent betölt a vaskos természetszag, ez már tünde terület. A sötétben nem sokat láttok, de a Hold azért kissé bevilágítja a környezetet. Alph közömbösen szólal meg.
- Ez elf terület már, igazán örülnék, ha Sir Egan átvenné a helyemet, s hordozná a fehér szövetet, amit igényelt az utazáshoz. - Kicsit habozik, majd folytatja - Ott van a zászló a hintóban az ülőhelyek alatt, könnyűszerrel megtalálja... de boldogabb lennék, ha a beszédet maguk rendeznék. Ha nincs ellenükre, a legjobb az lenne, ha a kisasszony s Sir Egan ülne a látható helyen, mi démonok pedig a fogat belsejében.
- Részemről rendben - bólint határozottan Blue - Mr. Foley? - néz érdeklődően rá.
Gerard azzal a lendülettel csapja a tenyerét a homlokához.
~ Az az idióta...mégi melyik diplomata ül gyeplőt fogva egy hintóban...?
- Blue kedves, - szólt oda mézesmázos hangon - mindig annyira felpezsdül a vére, amikor szülőföldjén jár, hogy megfeledkezik magáról. Bízzuk a vezetést a kíséretre, nekünk diplomatáknak nincs más dolgunk, mint várakozni.
Vett egy mély levegőt, majd folytatta.
- Valamint azt sem akarok, hogy a fogadtatóink álszentnek gondoljanak. Nem vagyunk egyformák, és nem is akarom hogy azt higgyék, ezt akarjuk sugallni. Ha Sir Egannak úgy megfelel, az egyik társunk asszisztálja majd elől.
- Mindenki üljön be, nincs szükségem társra odafenn. – zárja rövidre a beszélgetést Sir Foley, majd felszáll a gyeplő mögé.
- Aligha hiszem, hogy sok hely lenne Eric mellett bent, mind a négyen inkább nem ülnénk be. Ha gondolják, én magam is maradhatok elől Egan úrral, már, ha az elfogadhatóbb lehetőség.
- Ne is csodálkozzon ezen, kedves Gerard, hiszen olyan egyhangú és unalmas volt az ideút, bezárva abba a kocsiba. Nem is csoda, hogy inkább a friss levegőre vágyom. - válaszol mosolyogva.
~ Mindjárt hányok...
- Hát, ha úgy gondolja, hogy elöl több helyük lesz hármójuknak, csak tessék, tegyen belátása szerint.
- Természetesen nem, talán a legjobb az lesz, ha valóban az elfek rendezik a démonok ügyeit.
~ Egy próbát megért.
~ Te csak hallgass, van elég bajom nélküled is... – morogta magában Gerard, majd visszaült a fogatba.
A kis kitérőt követően újra nekiindulnak az útnak, majd egy órán át semmi érdemleges sem történik, míg nem egyszer csak egy német nyelvű kiáltás szakítja töri meg az áldott csendet.
- Állítsák meg a fogatot.
Gerard elővigyázatosságból fellapozza a varázskönyvét.
- ...nos, sötét tünde és démon diplomáciai megbeszélés. –hallatszik kintről angolul, amiből természetesen egy kukkot sem értenek - Két tudásdémon, meg egy harcos démont fognak találni. Csak nyugodtan nézzék meg őket. Remélhetőleg azok szintén megértik, hogy miért van ez a megállás és nem csinálnak semmilyen butaságot.
- Nagyszerű. - A tündék benyitnak, kissé körbenéznek, majd bólintanak a kapitányuk felé. Utóbbi kihúzza magát, majd kezét a bakra teszi. - - Nem látom, hogy bármi probléma is lenne. Miféle csodák történnek mostanság, hogy démonokkal tárgyalunk?
Kedélyesen mosolyogva üdvözli a tündéket, közben nem mozdítja a könyvet, mert ha elrakja, azzal nyilvánvalóvá válik, hogy csak amiatt vette elő, mert óvatoskodott. Miután elmennek, sóhajt egyet és hátradől. Hogy miért nem indultak még el, arra rövidesen választ is kapnak Egantól.
- Az a helyzet, hogy menetlevél nélkül nem engednek tovább. Esetleg van írva egy?
A fiú érezte, ahogy egy apró izzadságcsepp legördül az oldalán.
~ Lilithyra nem adott semmi hasonlót... – dalolássza az apró démon kűrörvendve.
~ Esküszöm ki fogom egyszer nyírni.
Alphonse beleyúl a kabátjába, majd egy felgöngyölt papírlapot vesz elő, átnyújtva a holdpapnak. A hintó rövidesen ismét útnak indul, Alph pedig viszsakapja a papírost. Egy darabig nézegeti is, majd odafordítja a másik tudásdémon felé. A lap teljesen üres.
- Óh jajj, azt hiszem elrontottam. - A démon hangja pajkos és fondorlatos, ám arca továbbra is érzelemmentes - Mit tegyünk most?
- Nice! - mondja Blue halkan kuncogva.
Ránéz az üres lapra. A kísérőjük vagy hihetetlenül eszes, vagy hihetetlenül ostoba volt...vagy csak simán játssza az eszét.
- Illúzió volt? - kérdezi monoton módon.
A tudásdémon megvonja a vállát.
- Boszorkányság, semmi más.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca
Az éjszaka meglepően kellemesen telt. Bár a szobán osztozott Cordelia tanácsossal és Cecile-lel ezt egyáltalán nem bánta, a barakkban ennél többen is aludtak egy helyen, ráadásul férfiak és nők vegyesen. Régi szép idők… Mintha egy másik élet lett volna, vagy valaki másnak az emlékei.
Korán keltek, hogy délutánra Lightleafbe érjenek, így még az első kakasszó előtt el tudták fogyasztani a meleg, és meglepően finom kásából álló reggelijüket. Különösebb nehézségek nélkül indultak útnak ismét, és hamarosan azt vették észre, hogy Mistwoods egyenes törzsű szürke fái ritkunak, a levegő egyre könnyedebb és sokkal szárazabb már, mint Elatha környékén volt. Egyenletes, de mégis észrevehető volt az átmenet a Tünde erdőbe, a fény és a zöld levelek otthonába a sötét tündék szürke és ködös földjéről. Loreena mostanra már mindkettőt otthonának tekintette, így nem érezte a megkönnyebbülést, amit várt volna. Akadály nélkül haladtak előre, néhány rövidebb szünetet tartottak csupán, amikor egyszercsak egy öreg ember állta el az útjukat. Hosszú ruhát viselt és vaskos botot tartott a kezében, hátát pedig hatalmas táska húzta le. A hercegné leginkább utazó druidának nézte, errefelé már nem voltak olyan ritkák, így ügyet sem vetve rá próbálta meg kikerülni. Az öreg azonban nem tágított, és úgy kellett visszafognia Jóskát, hogy ne lépjen rá az elég bicegő emberre.
- Utazók, várjatok! - kiáltott rájuk angolul. Larsdall ekkor léptetett mellé a lovával, szemügyre véve a férfit.
- Mit szeretne, öreg? - nézett le rá Lory. Így közelebbről megfigyelve az öreg elég szakadt volt, ingje valaha fehér lehetett, de ma már inkább tűnt sárgának, a nadrágja barna, fölötte pedig egy sötét színű köpenyt viselt, aminek az árnyalatát nem lehetett már meghatározni. Erősen kopaszodott, már csak oldalt volt némi ezüst színű haja.
Régi balladák bolond varázslói…
A kérdésre büszkén húzta ki magát, mintha a táskája súlya hirtelen köddé vált volna.
- Utazó füvesember vagyok, főzeteket, tinktúrákat, krémeket készítek! Ha utazók vagytok, biztos hasznát látnátok egy-egy különleges keverékemnek, Istenért se fosztanálak meg titeket a lehetőségtől, hogy vásárolhassatok tőlem valamit!
Loreena kérdőn nézett a társaira.
- Nekem nincs szükségem semmire.
- Kérem várjon hölgyem! Nem bánja meg, tényleg olcsón árulom a dolgokat!
Tört ki a férfiból az elkeseredettség... Ki tudja mikor volt utoljára vásárlója? Alister nevetett a kérdésedre, Cecil egy cseppet sem érdeklődött, Cordelia viszont végül megszólalt.
- Öreg, ha tényleg olyan csodálatosak a kenőcseid, van valami szeplők ellen?
- Azt csak a természet radírozza le, hölgyem! De van kenőcsöm a ragyákra és mindenféle pattanásokra!
- Milyen főzetei vannak készen? És kíméljen meg a falusi nyavajákra valóktól, csak a hasznosakat sorolja. - kapcsolódott be Lars is. Cordelia a válasz hallatán elfordult, láthatóan csak a szeplők érdekelték, noha a hercegné kifejezetten bájosnak tartotta tőle a tanácsos arcát. Az öreg letette a földre a hatalmas táskáját, amiben megcsörrent a rengeteg egymásra halmozott üvegcse.
- Gyógyitalok, varázsitalok, erősítő italok! Kenőcs a szúnyogok ellen, tinktúra sebek fertőtlenítésére! Olyan alkohol, ami a legerősebb embert is kiüti egy fél napra! Minden, jóuram, minden, amire szükségük lehet!
Loreena valahogy megsajnálta az emberférfit. Nagyon kétségbeesetten igyekezett valamit rájuk sózni, és a lehetőségtől, hogy talán végre fog magának néhány vásárlót, egészen udvarias lett.
- Megszagolhatnám azt az alkoholt?
Félrebillentett fejjel nézte őket kicsit, majd végül beadta a derekát. Talán ő is vehet ezt-azt… Főleg ha ezzel megmentenek egy öregembert az éhhaláltól, elfér a táskájukban néhány fölösleges kacat.
- Milyen hatású varázsitalok vannak?
- Meg-meg! Csak nyugodtan, de óvatosan! - válaszolta Larsnak az öreg, utána pedig elkezdte feltúrni a táskáját, és kisebb kirakodóvásárt csinált az út közepén.
- Nem... Ez nem, ez csak hűsítő kenőcs... Óh, egy gyógyital! Még egy... Na, ez csak ragyára való... Áh! Ez egy kenőcs, ami visszatölti az ember erejét, ha magára keni!... ez helyreállítja a férfiak potenciáját... Ettől lát az ember a sötétben... Áh, megvan! - egy parafadugóval elzárt úgy két decis kis üvegcsét nyújtott át a holdőrnek. Közben Sir Alister is leszállt a lóról.
- Igen! Élénkítő ital, méregsemlegesítő... Hashajtó... Hasfogó! Fertőtlenítő tinktúra... Szerencseital...És végül... Hmm, ez mi? Óh, igen! Melegítő ital, amitől az ember nem fagy meg a hidegben... Óh, peresze, parfüm.
Lars a kellemetlen szagra felhúzta az orrát és gyorsan visszadugaszolta az üvegcsét.
- Nincs esetleg valami horkolás ellen? - pillantott Alister felé, mire az tarkóját megvakarva kínosan kacagott egyet. Úgy tűnt a két férfinak sokkal nehezebb éjszakája volt, mint a nőknek.
- Nem... Ha lenne ilyesmim, akkor a feleségem megtűrne otthon, s nem kéne házalnom! - nevetett fel kelletlenül az öreg is. - Nos, megtetszett valami önöknek?
- Kár, jól jött volna. Mennyit kér ezért az üveg alkoholért?
- Én szerintem egy méregsemlegesítőt szeretnék. - mondta a hercegné is. A sötét tündék között jól jött, már csak akkor is ha esetleg el akarta kerülni a véletlen mérgezéseket. Ami nekik nem ártott még, az az érzékenyebb tünde gyomorra nagyon is káros lehetett, és nehezen lőtte be, hogy hol volt a határ.
- Potom pénzt, uram, mindössze ötven váltónyi összeget! Arcát átfordította Loryra, és nézegette kicsit a méregtelenítő fiolát. - Ez egy egészen értékes ital hölgyem, sokan akár elkérnének érte kétszer annyit is, mint én, de önnek csak négyszázötven váltóba kerül!
Drága volt még így is, de máshol tényleg elkértek érte még ennél is jóval többet, így igazából akadékoskodás nélkül nyúlt bele az erszényébe ő is, hogy kifizesse az italt.
- Rendben, akkor én ezt kérném.
Az öreg hálásan tette el az összesen ötszáz váltót, és átnyújtotta az üvegcséket. Az antiméreg üvege meglepően csinos volt, bár kissé poros, valószínűleg elég régen megvolt már.
- Itt is van hölgyem, köszönöm szépen.... Önnek is uram.
- Nincs mit öreg. Valamivel tovább az úton van egy falu, ott biztos el tud adni még néhány dolgot.
- Köszönjük mi is! - intett búcsút Loreena, de még mielőtt tovább indulhattak volna Alister is közelebb lépett, majd megszólalt.
- Én azt a parfümöt szeretném, ha megengedi. A feleségem biztos örülni fog, ha viszek neki valami csecsebecsét.
- Természetesen uram, az ritka, s nehezen kinyerhető anyagokból van, sajnos nem tudom nyolcszáz váltópénznél olcsóbban adni...
A tanácstag kicsit ráncolta a homlokát, de végül mégis az erszényéért nyúlt, és leszámolta az árat az alkimistának.
- Köszönöm uram, remélem a kedves felesége örülni fog az ajándéknak... Odaadom ezt is, szükség lehet még rá.
Az öreg kacsintott, majd belenyomta a szép kis parfümös üvegcsét a tanácsos kezébe, egy másik, kisebb fiolával egyetemben. A tanácsos nevetve tette el a lova oldalán lógó táskába, majd kényelmetlenségében megszólalt.
- No, de kérem!
Még Loreena is sejtette, hogy mi lehetett a kis üvegcsében… De inkább kommentár nélkül hagyta. Mind nyeregbe ültek, és elbúcsúzva az alkimistától folytatták tovább az útjukat Lightleaf felé. Már semmi sem lassította őket tovább, az éjszaka még meg tudtak szállni, majd másnap reggel tíz táján érkeztek a tünde földön lévő vegyes városba, ami még azóta is nőtt, hogy Lory utoljára itt járt. A házak gombamód nőttek ki a földből, ahogy a műhelyek és kis vállalkozások is.
Néhány év, és lekörözi Hellenburgot is…
A tünde szívében olyan büszkeség ült, mint amikor az anya nézte az egyre erősödő, szépen növekvő gyermekét. Ez a település valahol az volt, Sigrún von Himmelreich és az ő közös csemetéje, amit féltőn gondoztak, és bár nem volt a dolog zökkenőmentes, a vállalkozás úgy tűnt egyre jobban virágzott.
- Lady Loreena.- Szólal meg Cecil. - Úgy vélem jobban ismeri a települést, mint bármelyikünk. Mit javasolna, hol legyen a szállásunk?
- Én a táncoló pisztrángot javasolnám a patak mellett. Kifejezetten jó a sült hal, tiszta a szoba és látványos a terasz a vacsoráknál.- válaszolta a nőnek, majd a fejét forgató Lars mellé léptetett.
- Hogy tetszik?
- Akkor táncoló pisztráng lesz a fogadó, amit használunk, jól hangzik.
A két tanácsos is bólintott, majd lassan léptetve megindultak.
- Szép város. Fucsa látni ennyi fajt együtt élni. És egy kicsit aggaszt is. Minél nagyobb a tömeg, annál nehezebb a dolgom. - válaszolta a határőr.
- Nos ez igaz. De szégyen lenne, ha pont itt támadnának ránk.
Nem bírta elképzelni, hogy pont Lightleafben essen baja. Olyan érzés lett volna, mintha a saját szobájában, a saját ágyában támadnának rá. Nem mintha nem történt volna már ilyesmi vele.
- Ki tudja. Több ember közt könnyebb elbújni, tisztább a terep, egy íjász a háztetőn... egy mellettünk elhaladó ember, egy mérgezett tűvel...
- Ne ijeszgessen Lars. - nevetett fel. - Ezek ellen azt hiszem senki sem tud megvédeni, de Hildrunnak, a helyi druidának már van abban gyakorlata, hogy visszahozzon az életbe. Nagyjából annyit kérdezne, hogy "már megint"?
- Nem ijesztgetni akarom, de az a dolgom, hogy megvédjem. Nekem aggódnom kell ezek miatt is.
Gyakorlatias volt, előre látó, mindenre kész. Loreena szemében Lars tűnt éppen a tökéletes testőrnek. Szép karrier állt előtte a korona szolgálatában, hogyha meg tudja őrizni ezt a hozzáállását.
- Tudom. - mosolyodott el. - De ezek elől aligha tudna bárki. És szerintem nincs most biztonságosabb városka Veronián, mint Lightleaf.
- Az egyszerű lakosoknak lehet. Csakhogy ön közel sem egyszerű lakos.
- Tényleg nem. - sóhajtott kicsit szomorkásan. Pedig szívesen lett volna, és erre most megint emlékeznie kellett. - Egy időben pedig sokat gondolkoztam rajta. Egyszer két hónapig lábadoztam itt, akkor úgy gondoltam végleg beköltözök.
- Gondolom akkor még nem volt a Herceg felesége.
- Nem. Azért mondtam le erről a tervről mert megkérte a kezem, és akkor meg már hogy nézett volna ki, hogy egy házaspár más városban él?
Szerette ezt az emléket. Bár szeretett volna itt maradni, a félelmei helyett végül a szívére hallgatott, mikor igent mondott a hercegének, alig néhány utcára onnan, ahol most haladtak.
- Nem tudom. Biztos volt már rá példa. De attól még ön lenne a hercegnő, nem lenne nyugodtabb élete.
- Ez igaz. Bár sosem vonzott maga a tény, hogy hercegnő legyek, csak együtt akartam lenni azzal, akit szeretek. - vont vállat. - Ha viszont már így alakult, megpróbálok segíteni. amiben tudok. Ha választhatna, hogy akárhol élhet és akármit csinálhat, hol élne, mi lenne?- kérdezte hirtelen.
- Arra, hogy hol élnék nem tudok válaszolni, ahhoz még túl kevés helyen jártam, és azok is leginkább Nebelwaldban voltak, valamint a déli királyság határa mentén. Hogy mi lennék? Egész életemben katona voltam. Apám próbált volna kitanítani kovácsnak, de az nem nagyon érdekelt, amint tudtam, beálltam a seregbe. Jól fizet, nem túl egyhangú a munka sem. Igaz, időnként veszélyes, de mondhatjuk, hogy szeretem.
Loreena elmosolyodott.
- Akkor szerencsés, hogy megtalálta hamar amit szeret.
- De legalábbis nem keresgéltem tovább.
- A többit majd az élet hozza. Én mindig azt hittem átveszem majd anyám hivatalát a tünde királynő mellett, aztán nézze meg hova jutottam.
Megérkeztek a takaros kis fogadóhoz, úgy tűnik, a hosszú utazás immáron véget ért. Cordelia felsóhajtott.
- Végre... Alig várom, hogy egy jó fürdőt vehessek.
- Az nekem sem fog ártani. Még mindig érzem a pók bűzét.
- Mikor lesz a tárgyalás?
Alister megköszörülte a torkát.
- Holnap délután, ha nem tévedek. Addigra el kell rendeznünk a különböző tárgyalással kapcsolatos ügyeket, de úgy gondolom, hogy egy fürdő, egy jó ebéd, egy pohár bor nagyszerűen belefér azelőtt. Én legalább is mindenképpen így szándékszom cselekedni.
- Rendben. Akkor tegyünk így, és utána megbeszéljük miket kell elrendezni. - bólintott Loreena.
Ő is vett egy fürdőt, de az ebédet inkább egy árusnál vette meg a piacon. Néhány gyümölcs, egy kis kenyér elég volt neki. A maradék időben inkább felszaladt a dombon lévő druidaszentélyhez, hogy beköszönjön Hildrunnak, és hogy a lány is tudja, tékozló tanítványa a városban volt, és kivételesen nem haldoklott. Egy fertályórát beszélgettek, és megígérte, hogy mielőtt elmegy még mindenképp benéz, és számot ad arról, hogy mennyit fejlődött a szél irányítása terén, majd kicsit kelletlenül visszabaktatott a pisztránghoz. Elvégre volt egy tárgyalás, amit meg kellett szervezniük.
A két tanácsos egy asztal mellett ült. Alsiter egy pohár borral a kezében magyarázott valamit Cordelia pedig unott arccal hallgatta egy tányér sült hal fölött. Amikor meglátta a hercegnét felragyogott azarca, szinte kiült rá a szabadulás reménye.
- Őfelsége!
- Sir Alister, Cordelia tanácsos. -viszonozta kedvesen a köszönést. - Kellemesen telik az idejük?
- Csodálatosan, igazán kellemes a bor a fogadóban. A kedves csaplár csapra vert egy ritka bort a tiszteletére, igazán kellemes, fűszeres darab.
Az öreg egy kicsit jókedvűnek tűnt már, de egyáltalán nem volt részeg. A másik tanácsos kissé vitriolos hangon válaszolt.
- Nagyszerűen, Sir Alister társasága ritka kincs, aminek minden arany. - nem lehetett nem hallani benne az iróniát. Alister szúrósan nézett a fiatalabb nőre, majd végül letette a poharat.
- Lady Loreena, úgy gondolom lassan érdemes lenne nekikezdeni a látogatás leszervezésének, tudja, hogy hol legyen, miként legyen díszítve a terem, miféle italok, ételek legyenek, hasonlók.
A hercegné felvonta a szemöldökét. Még sosem volt tárgyalás, amit tényleg ő szervezett volna hazai terepen, így eddig eszébe sem jutott, hogy ez mind szükséges... Pedig az volt, nagyon is az!
Letelepedett a tanácsosok mellé az asztalhoz.
- Mindenképpen egy késő délutáni időpontot javasolnék, és szerintem a városháza tanácsterme megfelelhet erre a célra. Nem fényűző, és talán polgármesteri hivatalnak illendőbb lenne nevezni, de... szóval a lényeg hogy ott. A hosszú asztal körül elfér mindenki. Italnak bort javasolnék, amit most ön iszik Sir Alister kiváló lesz, de a hely jellegzetessége a fénylevél tea, így azzal is megkínálhatjuk őket. - mosolyodott el. - A fénylevél szent növény, marni fogja a torkukat, ha jelezni akarjuk, hogy nem szívesen látott vendégek ezen a földön. Nem tudom mit kockáztatnánk egy ilyen sértéssel.
A tanácsos elővett egy kis karmazsin bőrbe kötött noteszt és jegyzetelni kezdett bele egy ceruzával.
- Nagyszerű ötlet, tökéletes helyszínnek tűnik a városháza erre. - ez után elgondolkodott egy kicsit. - A bor tökéletes lesz, beszélek a fogadóssal erről. A teáról nem tudom, hogy jó ötlet-e, nem tudom mennyire is kívánjuk ezt a szerepet játszani.
Cordeli kissé megköszörülte a torkát.
- Szerintem igenis nagyszerű ötlet, ha ennyi kis kellemetlenséggel nem bírnak el, akkor aligha gondolhatják ezt az egészet komolyan. Én támogatom a teát.
Loreena is gondolkozott rajta, hogy mennyire legyenek ellenségesek, és mennyire fejezzék ki, hogy nem látják a démonok szívesen egy cseppet sem, de mindezt úgy kellett intézni, hogy a diplomácia udvarias keretei között maradjanak. Nehéz ügy volt, de úgy érezte, hogy ez még belefért.
- Ugyanakkor a fénylevél Hellenblatt jelképe is. Ők javasolták a helyszínt?
Alister kurtán bólintott.
- Ők. Beszédes tárgyalóhely, ha engem kérdez.
- Ha ők javasolták akkor igyák is meg, amit főztek. - dőlt hátra a hercegné. - Hogy érti, hogy beszédes?
A férfi belekortyolt a borba.
- Úgy gondolom üzenni akarnak nekünk ezzel, valami olyasmit, hogy "Ha itt működött, máshol miért ne működne?"... Az irónia viszont ott van az egészben, hogy nem Hellenblatban szeretnének letelepedni. Vajon mi lehet ennek az oka. - harapott bele elgondolkodva a ceruza végébe.
- Nem tudom, de engem is aggaszt. Mert, ha itt akarnának akkor még tudnának hivatkozni a békére és a sokszínűségre. - elhúzta a száját. - Bűzlik az ügy az biztos. Egyébként ételnek gombát és sajtot javaslok, ami hidegen fogyasztható de valamennyire tükrözi a nebelwaldi konyhát, a díszítés a mi térfelünkön legyen ezüst és kék az ő térfelükön pedig vörös.
Alister kivette a szájából a ceruzát és ismét serényen jegyzetelni kezdett.
- Nagyszerű, nagyszerű. Egész pontosan milyen vörösre gondol?
- Semmiképpen sem arra az árnyalatra, amit az északi egyház használ, inkább élénkebb, tűz-szerűbbre.
Hmm, értem. Ez jó döntés.- tovább jegyzetelte a dolgokat. - Pazar ötletek, magam se gondolhattam volna ki jobban.
Cordelia unatkozva túr bele az ételbe előtte, majd megszólalt ő is.
- Hol lesznek elszállásolva majd?
Loreena karba tette a kezét. Még ezzel is nekik kellett foglalkozni, pedig az utolsó, amit ebben a városban látni akart, az egy csapat démon volt.
- Nem tudják megoldani hogy tábort verjenek a városok kívül?
Alister megvakarta a fejét.
- Aligha lenne méltó bánásmód, ha csak úgy tábort kéne verniük a városon kívül... Nincs ott esetleg valamilyen fogadó vagy hasonló?
Loreena próbált gondolkozni, de Lightleaf szinte hétről hétre változott.
- Ezt ismertem, ahol mi vagyunk, de amilyen tempóban növekszik Lightleaf kell legyen egy a város szélén is. Ha minden kötél szakad, van egy ispotály sok üres szobával, ami megfelelő lehet erre a célra. Nem nagyon szoktak az emberek itt sokáig betegek lenni, és én is laktam ott egy ideig.
- Valamelyik felderítő esetleg közbenézhet ezügyben.- mondta Cordelia. - De ha más nem, az Ispotály valóban jó lesz... Milyen formában szeretnénk lebonyolítani a tárgyalást? Formálisabban, vagy inkább barátságosabb módon?
- Formális. Nem vagyunk a barátaik.
Mindkét tanácsos egyszerre mosolyodott el, és bólintottak.
- Nagyszerű. - vette át a szót a férfi. - Még nem tudjuk, hogy lényegében kivel is lesz dolgunk, de nem is olyan fontos. Mi vagyunk a hazai terepen.
- Ez így van. Bár kicsit tartok attól, hogy Hóhajú Yrsilt küldik tárgyalni... Akkor megbukik a rideg távolságtartás. - nevette el magát. Valószínűnek tartotta, hogy legalább hallomásból a tanácsosok is tudták kiről van szó, Sil könyvei népszerűek voltak Nebelwaldban. Ami viszont nagyobb baj volt, hogy jó kapcsolatban volt a démonnal, és őt nem tudta volna kitessékelni a városból olyan könnyedén. Sőt még arra is látott esélyt, hogy meg tudta volna győzni őket, hogy adjanak egy esélyt a démonoknak.
Cordelia cinkosan vigyorodott el, úgy tűnt ő már hallotta a hírét, de Alister csak csodálkozva nézett rá.
- Az mégis ki lenne?
- Egy bárd. Meg író. Polihisztor incubus, és meglehetősen kötetlen modorral, és sajnos vagy nem sajnos de az ismerősöm. Nade, reménykedjünk abban, hogy a démonoknak nem volt ennyi eszük, hogy erre rájöjjenek.
Cordelia nevetett, a férfi viszont csak zavartan nézelődött.
- Őfelsége hol ismerkedett meg eféle személyekkel, ha megbocsájtja? Érdekes társaságnak tűnik.
- A királynő egyik rokonát kísértem el egy eichenschildi bálra, mint társalkodónőnek álcázott testőr. Ott volt szerencsém megismerkedni vele. Van előnye néha, ha a tündét ide-oda küldözgetik.
- Milyen érdekfeszítő! Egyszer mindenképpen el kéne hívnia ezt a bizonyos Yrsilt Eletáhba, biztos érdekes dolgokat tudna mesélni nekünk.
Az öreg sötét tünde belekrotyolt a borba.
- Azt hiszem minden fontosabb dolgot megbeszéltünk. Mit gondol őfelsége, van még valami fontos, amiről elfelekeztünk?
- Rendben, ha lesz alkalmam meghívom, egyébként az esküvőn is ott volt. - mosolygott rá Cordeliára majd összehúzta vörös szemöldökeit, ameddig mindent átvett. Szállás, étel pipa, dekoráció helyszín pipa, fricska az orruk alá szintén megvolt.
- Szerintem is megbeszéltünk mindent... Hacsak nem akarunk velük valami közös kötetlen programot, esetleg körbe kísérgetni őket a városban vagy ilyesmi.
Alister elmosolyodott.
- Nem hiszem, körbevezetik magukat, ha kívánják. Nyilán tisztában vannak vele, hogy nem szabad keresniük a bajt, így nem aggódnék miattuk túlzottan.
- Jól van.- felállt. - Akkor tényleg mindent megbeszéltünk. Pihenjék ki magunkat, kemény csata elé nézünk.
- Mindenképpen, ön is pihenjen, őfelsége.- válaszol Alister, majd visszafordult Cordeliához. - Hol is tartottam? Óh igen, a precedens, ahol sikerült megállapodnunk a Neulanderekkel egy nagyon előnyös kereskedelmi központ létrehozásával kapcsolatosan.
Cordelia biccentett a hercegnének, mélységes elkeseredésével szemeiben, majd visszafordult Aliserhez, s unatkozó, ritmikussággal bólogatott az öreg szavaira. Loreena mosolyogva csóválta meg a fejét és felment a szobájába.

Felhasználó profiljának megtekintése

Feline Aiedail

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Már éppen kezdene érdekessé válni, az amúgy eléggé egyhangú környezet, az utazók halála. A város peremén éppen csak egy-két érdekesebb növényt látni, meg az előszelét annak, hogy beljebb csodálatosan zöld, és erdős-parkos lehet a település, de itt már meg is állítanak minket. Megint őrök.
- Oy! Lassítani!- kiált ránk jó 10 méterről az egyik. Nem árulom el, hogy mit gondolok róla. Egan megállítja a kocsit, a legkisebb súrlódást is igyekszik elkerülni, igaza is van, csak én nem vagyok ilyen türelmes, mint ő. Vagy csak egyszerűen jóindulatú, végtére is vallási vezető, vagy afféle.
Látszik, hogy elértük a várost, mert három őr, három féle. Végül az ember szólal meg.
- Ha nem tévedek maguk a démonok követei, he? – Talán rokonszenvesebbek, mint kijjebb lévő társaik, de kedvesnek azért nem nevezném őket. A magam részéről viszonzom ezt a minimalista kis szívességet, és egy bólintás kíséretében, röviden és tömören válaszolok.
- Azok vagyunk. – Egan nem tarthatja elég udvariasnak és kellően kimerítőnek a válaszomat, mert kiegészít, fel is áll a bakon.
- Igen, azok vagyunk. Hosszú volt az út idáig. – a férfi erre kurtán bólint, majd int, miközben lassan elindul. S ha ez nem lenne eléggé egyértelmű jelzés, szóban is kifejti elképzelését.
- Kérem kövessenek. Átkísérjük önöket a városon, a szálláshelyre, amit kiszabott a követség. Van esetleg valamilyen kérdésük? – ami azt illeti, lenne, de lehet ez nem tenne jót a diplomáciai törekvéseinknek. Ha már itt tartunk, szerintem ez a magatartás sem tesz jót neki, de nem nekem kell elviselnem, a démonok tudják, hogy mennyire lesznek cukorborsók, mit hajlandóak lenyelni az ügyük érdekében. Én már elküldtem volna őket a fenébe, de legalábbis a tárgyaláson megemlíteném a drága Hercegnének, hogy ennyire talán nem kéne repesni az örömtől, hogy tárgyalhatnak velünk. Ennél messzebbre már nem tudtak volna minket pakolni. Nem egész 10 perc áll rendelkezésünkre, hogy kicsit körülnézzünk a város peremén, mert beljebb nem igazán jutunk. Tudtam én, hogy minél távolabb akarnak minket tudni maguktól. Nem baj, nem az én dolgom. Nekem csak Gerard-ra kell vigyáznom. Azt hiszem nem lennék éppen jó diplomatának. Lehet jobb is, ha csak tolmács leszek, az még menni fog.
- Egy lenne. Egy helyet keresnék, ahol kiereszthetem a gőzt a tárgyalás előtt. Tud ajánlani egy kocsmát esetleg?
- Nem kell aggódnia, a fogadó ahol el lesznek szállásolva bőven elegendő lehetőséget biztosít az ivásra. – feleli az elf.
Végül kiérünk egy kereskedőútra, ahonnan hamarosan meg is látjuk az épületet, amiben elszállásoltak minket. egyértelműen nem diplomáciai vendégek szoktak itt megszállni. Tudom, elég negatív vagyok, de ez már sokszor mentette meg a seggem, és most nem csak a sajátomra kell vigyáznom. Nekem egy sátor is tökéletesen megfelelne. Az a kevés, ami vonzó erővel bír, az a fürdővíz és az alkohol, s itt be is fejeztük. Még menet közben Gerard lopva odacsúsztatja nekem a könyvét. Feltételezem, egy varázskönyv elég árulkodó lenne. Egy mozdulattal a kabátom alá rejtem.
- Itt vó'nánk – ki gondolta volna? Ha már megállt a kocsi, én a magam részéről leszállok, s kinyújtóztatom a tagjaimat. Lehet nem lenne rossz sétálni egyet, meg meglátogatni a kocsmát. Igen, az jó lenne. Az őr még megbeszél valamit Egannal, amire nem nagyon figyelek, aztán enyhén meghajol - Nos, azt hiszem távozhatunk. Minden jót önöknek, kérem érezzék magukat kellően otthon. – kedvem lenne felvonni a fél szemöldököm, de végül semmilyen módon nem reagálok, mondhatni fapofával várom meg, amíg a többiek is kiszállnak a kocsiból, és eldöntjük, hogy mi a további program. Alph elégedetten fütyörészik, Erick pedig nézelődik, látszólag élvezve a környezetet. Az előbbi végül megszólal.
- Itt volnának. Gondolom, ilyen hosszas utazás után senki sem vetné meg a pihenő gondolatát?
- Kinek mi. Mikor akartok találkozni? Amúgy...csak én érzem, hogy távol akarnak tartani maguktól? - Lépek be a fogadóba.
- Én nagyon jót pihentem az út alatt, s úgy vélem én sétálok egyet. Akinek van kedve csatlakozhat hozzám. – mondja Egan, egy mosoly kíséretében.
- Nem is rossz ötlet, a tagjaim már kezdtek elgémberedni - nyújtózik egyet Gerard - Én veled tartok.
Én már tudom, hogy ezzel a mozdulattal, sutba dobhatom az összes saját tervemet, amit a pihenés nevében szándékoztam nyélbe ütni. Egyszerűen csak útitársam mellé lépek, ezzel jelezve, hogy velük tartok. Erick nézelődik, ám Alph végül megszólal tiltakozólag, fejét kurtán megrázva.
- Kisasszony, véletlenül sem kívánnám megnehezíteni a dolgát, de mint... szakember, lehet érdemesebb lenne körbenéznie a fogadó körül, esetleg a szobákban. Eric elkísérheti a sétálni kívánókat, nekem pedig egyébként is szükségem van a segítségére. Lenne pár kérdésem arról, miként is működnek a bérgyilkosok errefelé... Már ha nem bánja. – ezzel a démon nem kicsit lep meg. A véleményünk sok mindenről egyezik, de ugye nem maradhatok távol a démon-hercegtől.
- Amennyiben Eric vigyáz Gerardra, nincs kifogásom a dolog ellen. – egy kissé aggodalmas pillantást vetek rá - biztosan azt szeretnéd, hogy nálam maradjon?
- Igaza van kedves, még ellenőriznie kell, hogy elégséges e az ellátásunk. Ne aggódjon, boldogulok tolmács nélkül is. - mondja, majd odanyújtja felé a kezét - Azért a szótáramat magammal viszem. – nem állom meg mosolygás nélkül, hogy ilyen szépen kivágott minket a kétes helyzetből. S igaza van, itt még a fáknak is füle van.
- Túl sokat aggódsz miattunk Alphons. Én inkább annak örülnék, ha Erick nem mutatkozna a utcákon. Blue pedig nem fog találni semmi különöset. De ha igen, az régen rossz. – Hát Egan, ebben teljesen igazad van, de elsősorban nekem az a dolgom, hogy fölöslegesen aggódjak, mert meg kell akadályoznom. S lehet, hogy Holdpap barátunkat ez eléggé zavarja, de én kifejezetten örülök Alph aggodalmának. Alph megvakarja a fejét, arcáról szokás szerint nem lehet leolvasni, mit gondol.
- Hát, az ember sosem lehet elég óvatos... Erick miatt pedig nem aggódnék, nem fog rendetlenséget okozni. - A háborúdémon látszólag rettenetesen elkámpicsorodik arra, hogy Egan nyíltan közölte, nem akarja a közelében tudni őt.
- Nem fogok rendetlenséget okozni! – sajnálom a nagy melákot, de sajnos most nem érek rá ilyen apróságokkal foglalkozni, így csak felvont szemöldökkel nézek rájuk. Nem érdekel miként döntenek, csak döntsenek végre!
- Akkor mi legyen? Vagy Eric, vagy én, de valaki megy. Ha mást nem, mikor visszaértünk megbeszélhetünk mindent. – nézek még Alph-ra, akinek szemmel láthatóan nem tetszik ez a variáns.
- Én megbízom benne. - válaszol mosolyogva, de azért a kezét kinyújtja ismét, hogy visszakapja a könyvét. Ekkor döbbenek rá, hogy még mindig nem adtam vissza neki, így gyorsan helyre is hozom ezt a kis hibát.
- Minél nagyobb csoportban haladunk, annál jobban vagyunk kiszúrhatóak. Ha kisebb csoportokban nem fogunk kitűnni túlságosan. Szóval, ha én elmegyek velük, akkor lehetséges valahol kiszúrnak, s próbálnak esetleg eltenni minket. Én mindenképpen megyek. - fordul el s tesz meg pár lépést, aztán visszafordul. - De nekem mindegy, hogy ki tart velem, lényeg legyen kuka és hallgasson. Szeretnék a saját gondolataimmal lenni.
Eric várakozik egy pár pillanatig, ám végül megvonja a vállait, s odalép előre.
- Én szeretnék menni. – na végre!
- Rendben, kérlek vigyázz Gerard-ra!
- Akár indulhatunk is. – hangzik el Law szájából a végszó, én pedig sarkon fordulok, és Alph nyomában végre sikerül bejutni a fogadóba. Hagyom neki, hogy intézze a szobákat. Hálás vagyok érte neki, hogy gondol rá, nem szeretném éjszaka egyedül hagyni Gerard-t, és közös szobát kapok vele. Bár úgy hiszem, főleg a szabónál történtek miatt, hogy ez őt kellemetlenül fogja érinteni, de én viszont feltétlenül szükségesnek tartom. Ez pedig úgy hiszem, hogy elég meggyőző erővel fog hatni rá. Alph vezetésével fel is megyünk a szobákba, majd amikor megállunk az egyik ajtajában, az egész úton most először elmosolyodik.
- Gondolom sejted?
- Azért csak mondd ki, nem szeretek gondolatot olvasni. - mosolygok vissza. - És szeretek biztosra menni.
- Nem kell semmilyen ellenőrzést véghezvinned, esetleg kicsit később, a tárgyaláson... De az elfek aligha akarhatnak megölni minket. Más okból választottalak el a csapattól. - Alph egyre szélesebben mosolyog, hangja pedig egy kicsit megváltozik, egyértelműen nőies lesz - Lilith talán azt mondta, hogy testőr feladataid lesznek, de ez nem volt teljes igazság. A legfőbb feladatod egy bérgyilkos munka .
- Egy pillanatig sem hittem, hogy az elfek akarnák megöletni. Lehetnek még sokan mások. ... Na, ez legalább testhezálló feladat – felelem mosolyogva. Hát, ha azt állítanám hogy nem lepett meg, akkor hazudnék, de nem esik nehezemre szemrebbenés nélkül hazudni, szóval még véletlenül sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ezt a meglepettséget ő is lássa.
- Őszintén, preferálnám, ha nem mesélne az egészről Herr Gerardnak, elvégre lényegében ez nem az ő feladata. Elmagyarázom, hogy miről is van szó. - A férfi ismét elkomorodik  - Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a tárgyalások eléggé feleslegesek. Kellemes bónusz lenne, ha működnének, de a fő cél nem ez. Az igazi okunk a közeledésre az, hogy elhelyezzünk egy démont az elfek közé, aki így képes kissé beljebbről megismerni a helyzetet, esetleg jelenteni erről, ha valami érdekesre bukkan. Ez persze nem jöhet létre csak úgy, ezért szükségünk van egy kis helycserére. Megbízható forrásból tudom, hogy a hercegnővel két tanácstag érkezik. Egyiket ki kell iktatnia, én pedig átveszem a helyét, s papíron távozok a magam dolgára... Hadd ne mondjam, hogy ez az egész egy komoly titok, de aligha hiszem, hogy bármi oka is lenne arra, hogy erről muzsikáljon valaki másnak, nemde? – Ezen komolyan nevetnem kell. Most remélem, hogy ezt nem komolyan kérdezte, elvégre bérgyilkos vagyok. A titoktartás pont annyira a munkám része, mint a gyilkolás. De mivel errefelé terelődött a szó, végre komfortzónában vagyok, nem kell jópofizni, lehetek őszinte, lényegre törő, és komoly.
- Ebben egyetértünk. Bizton számíthat a hallgatásomra. Van még információja a számomra? Mert ennyiből nem fogunk háborút nyerni.
- Természetesen. A tanácstag bizonyos Lady Cordelia Clemens, kifejezetten magas, vörös hajú sötételf, szeplős arccal. Nem tudom, hogy néz ki pontosan, de valami hasonló lehet. - A férfi úgy 10 másodpercig koncentrál, majd az arca átváltozik, s valami olyasféle formát vesz fel, mint a nőnek az arca lehet  - Valahogy végeznünk kell vele, lehetőleg nem a fogadóban ahol elszállásolva vannak. Ami nagyon fontos: Hallanom kell a hangját. Ha nem hallom, nem fogom tudni utánozni, s akkor teljesen felesleges ez az egész. Mit gondol, hogy lehetne ezt véghezvinni jól? Mégiscsak ön a szakértője ennek.
- Ha adódik lehetőség, el tudom kábítani. Ha akarod, még meg is kínozhatom, bár nem szívesen, mert nem ismerem a terepet. Kicsit szűkre szabtad az időmet. Általában több időm van felkészülni. Így mindent el kell mondanod, amit tudsz. Az életem az enyém, és nem szívesen kockáztatom blindre.
- Nem, nem lesz szükség kínzásra, semmi efféle. Cordelia tanácsos nem tett semmit ellenünk, a legkevesebb, amit megérdemel az a gyors halál. - Alph arca lassan visszavedlik az előzővé... - Mindent elmondok, ami tudok. Számításaim szerint a Táncoló pisztrángban lehetnek elszállásolva. Három testőrrel, ebből egy rangos bérgyilkos, a másik felderítő, a harmadik közkatona. Velük utazott a sötételfek hercegnője is, illetve Cordelián kívül még egy tanácsos, Sir Alister. Utóbbi nem fontos számunkra, túlzottan magas rangú férfi, nem érhetünk el semmit a kiiktatásával, nem tudnám játszani a szerepet. Cordelia tökéletes, újonc tanácsosnő, aki csak most tanul bele a szerepbe, s jó eséllyel elnézik neki, ha kicsit idegen számára a dolog még. A gyilkosságnak ma este kell megtörténnie, a tárgyalások előtt, mert nem tudhatjuk milyen gyorsan távoznak. A holttest miatt nem kell aggódnia, azt eintézem én. De a test kell, s a hang meghallása. Talán az lenne a legjobb, ha ki tudnánk csalni. Ebben sokféleképpen tudok segíteni, felvehetek illúziókat a szerepre, de mivelhogy ön ért ehhez a legjobban, leginkább a parancsát szeretném követni.
- Remek. Akkor a szabadidőnket felderítésre fogjuk használni. Így lehet, hogy nem is kell elkábítanom. Igen, te is jössz velem. Van self férfi alakod?
- Nem rossz ötlet, érdemes lehet körbenéznünk, mi több, szükséges. - Alph elmosolyodik, majd bólint - Természetesen, bármilyen alakot fel tudok venni, ha megmondja pontosan milyen is legyen, átvedlek.
- Tulajdonképpen, csak ennyi az elvárás. A legjobb alibi, ha egy párt alakítunk. Nem tudom milyen nemű vagy valójában, de most mondd meg, ha zavar, ha szükség esetén eszerint fogok viselkedni. És fontos, hogy tegezz. – engedek meg magamnak egy mosolyt. Kezdem élvezni a helyzetet. Az tényleg nem tetszik, hogy nincs elég időm rendesen felkészülni, de a vadászat mindig izgalommal tölt el.
- Rendben, akkor megoldom. - Válaszol mosolyogva, majd kicsit ismét varázsol könyv nélkül egy pár másodpercig. Arca megváltozik, férfiasabb lesz, éles álvonallá, s hajjal, ami válláig ér. Némi borostája is nő, ezután pedig megszólal mélyebb hangon. - Én készen állok, édes. Csak egy szavadba kerül, s indulhatunk is. – engedek a késztetésnek és elkuncogom magam. Elég érdekes látvány valakit látni alakváltás közben. Jó kis képesség, nekem is hasznomra válna. Ebben a szakmában? Bármelyikünk ölne érte, akár ingyen is .
- Tökéletes. Csak egy perc, átöltözöm. - átmegyek abba a szobába, ahol a táskámat láttam, és átvedlek egy enyhén szajhásabb ruhába, amit majd ellensúlyoz a turbékolás. Mikor elkészülök, Alph elé állok. Lehunyom a szemem, és pár pillanatnyi koncentráció végére elérem azt a lelkiállapotot, ami szükséges a játékhoz. Tudom, hogy sugárzom magamból mindazt, amit egy szerelmes nő. Mondjuk ez eléggé feltűnővé tesz, de pont ez fog elrejteni a kellemetlen szemek elől. Amit el akarsz dugni, azt hagyd szem előtt! Most, hogy ez kész, Alph keze után nyúlok. - Rendben Honey, akár indulhatunk is. – búgom.
- Tökéletes, Honey. Induljunk, mutatom az utat. – felel nekem nevetve. Azt hiszem, végtére is mind a ketten jó átváltozók vagyunk, csak neki van egy kis küllemi segítsége is.
- És mit találtál ki nekem? Merre viszel?
- Egy csodás kis helyre viszlek, a táncoló pisztrángba. Kibérelhetünk egy kis szobát, elszórakozhatunk ott, esetleg meg is étkezhetünk. Hogy hangzik, Honey?
- Csodásan Drágám, el vagyok ragadtatva - kacagom, s nyugtázom egyúttal.
A továbbiakban, csak semmitmondó dolgokról beszélgetünk, s csupán egyetlen okból: színészet. Ahogy eljöttünk, megkezdődött a játék, s amíg nem végzünk, nem is fejeződhet be. Soha nem tudhatod, hogy ki és honnan figyel. A paranoia nem csupán lételeme, hanem a bérgyilkos létének biztosítéka. Ha nincs benned megfelelő mennyiségű üldözési mánia, akkor halott vagy, csak még nem tudsz róla. Nagyon egyszerű. Soha nem szabad megbízni senkiben. Ennyi és nem több. Negédes csöpögéssel beszélgetünk a semmiről. A szerelemről, és hasonló bugyuta dolgokról, hogy eladjuk magunkat, és hogy teljen az idő. Közben persze nem feledkezünk meg a nézelődésről sem, hiszen ez a feladata egy túristának. Őszintén megvallom, hogy máskor, munkán kívül nagyon szívesen elmélyednék a városban. Sok érdekes dolog van itt számomra. Egyrészről az összetétele. Hallottam már róla szóbeszédeket, de nem hittem volna, hogy tényleg van olyan város, ahol több nép is békében együtt él. Az e,berek még önmagukkal sem képesek sokáig meglenni, más fajúakkal meg egyenesen kizárt. Mégis. Itt látszólag minden rendben van. Olyanok, mintha mindig is így éltek volna, mintha nem lennének tökéletesen mások. Pedig azok. Egyszer még vissza kell jönnöm ide, hogy ezt a jelenséget jobban megfigyelhessem. Nem szerettem soha, ha egy „ember” olyan viselkedési normákat produkál, amikkel nem tudok számolni. De úgy is fogalmazhatnék, hogy feltüzelt ez a ehetőség, hogy olyasmivel találkozom, amivel eddig nem, és ez mindenképpen megfigyelésért kiált. A másik ilyen csodás dolog, a növényvilág. Valami érthetetlen okból kifolyólag eléggé rajongok a növény- és állatvilágért. Ha hét napon keresztül kínoznának megállás nélkül, akkor sem tudnék erre választ adni. Érthetetlen dolog, és szeretném is megtartani magamnak ezt az információt. Minél több dolgot tudnak rólam, annál nagyobb a hátrányom. Mindenesetre kiélvezem, hogy a munka miatt alaposan meg kell figyelnem a környezetem, arról nem beszélve, hogy egy itt andalgó párocska biztosan elgyönyörködne ebben, szóval dupla haszon. Hagyom, hogy Alph vezessen, és egy kényelmes, fertályórai sétálás után meg is látom a hatalmas épületet. Igenis, nekem egy háromszintes épület, igenis hatalmas. Ennek már sokkal barátságosabb fogadó kinézete van, mint annak a kricsminek, ahol mi kaptunk helyet. Páromat követve, belépek a hodály ivójába, evőjébe. Nagyon barátságos, fogyasztásra hívogató hely, gyönyörű fa burkolatok mindenfelé. A hangulat is marasztaló. Ahogy körbenézek, kerek asztalok vannak elszórva a teremben, van egy pult, lépcső az emeletre, plusz kijárat a teraszra, tömören ennyi. A vendégek összetétele a következő: pár helyi lakos, velük nem igazán kell majd foglalkozni, és három utazóruhába bújt személy, akikkel viszont nagyon is. Miközben eljátszom, hogy mennyire rácsodálkozom a szépséges épületre, Alph nyakába borulok, ölelgetem, mintha soha nem akarnám elengedni, s testének takarásából tudom megejteni a mustrát. A három minket érdeklőből ketten egy asztalnál múlatják az időt, a harmadik eléggé feltűnő gardedámul szolgál nekik, tisztes távolságból figyelve. Miután belecsókoltam társam nyakába, csak a teljesség kedvéért, rögtön kézen fogom, az általam kiszemelt asztalhoz, ahonnan még reményeim szerint hallunk egy keveset a beszélgetésükből, de nem vagyunk feltűnően közel. S remélem, hogy társamat nem zökkentem ki túlságosan a feladat gondjai alól, a folyamatos erotikus tevékenységeimmel. Őszintén szólva, ez aggaszt egy kicsit, mert most nem ez lenne a célom. Bár azt hiszem, hogy egyszer már tényleg kipróbálhatnám egy célponton is ezt a megoldást. Mihelyst leültünk, folytatom a tüzelő macska viselkedést, és Alph füléhez igencsak közel elsuttogom az általam megfigyelteket.
- Van egy megfigyelőnk, majd le kéne rázni, a célpontot pedig majd elcsalni valahogy. Egyelőre figyelünk. – beleharapok a fülébe, majd a feszengő felszolgálólányra pillantok, aki már a puszta jelenlétemtől olyan vörös, mint a nyakból, frissen kiserkent vér. S úgy tűnik, hogy a félelmeim alaptalanok voltak, mert társam kiválóan folytatja az általam kezdeményezett játékot, miközben végigsimít az arcomon, mélázóan mosolyogva.
- Megoldható. Bár számomra az is elég egyelőre, hogy ahogy elhaladtunk az asztal mellett, hallottam a nő hangját. Most már tudom utánozni... Viszont talán érdemesebb lenne később étkezni, amikor már alszik az emberek zöme. Mit gondolsz?
- Nincs ellenemre, de innom tán csak szabad. Egészen kiszáradtam - mosolygok rá - amíg kitaláljuk, hogy hol legyen a hálószobánk.
- Természetesen, mit szeretnél? Elhozom az italt neked, édes, amilyen figyelmes vagyok.
- Hogy én milyen szerencsés vagyok. Valami helyi különlegességet kérek.
- Rendben. – s miközben feláll, végigsimít a vállamon, amire egy szerelmes pillantást kap viszonzásként. Ügyes a fiú, akkor is ha valójában lány. Nem mintha túlzottan érdekelne, hogy melyik. Mikor visszatér, kezeiben két korsó.
- Fűszeres levendulás sör, azt hiszem elég különleges...Számomra biztosan. – egy kis figyelem kell nekünk, gyöngyözően felnevetek a szavain, és közben erősen töröm a fejem, hogy miképpen tudnánk közeledni feléjük. Lehet a gerilla módszer lenne a legjobb, csak aztán nehogy pofára essünk. Jobban szeretem a biztonsági játékokat, főleg egy ilyen hirtelen munkánál.
- Az élet rövid, mindent ki kell próbálni
- Kétségtelenül. Esetleg kereshetnénk némi társaságot még, ha unatkozol? – koccantom hozzá a korsómat az övéhez.
- Mmhh, nem unatkozom, de minden sokkal murisabb, ha többen vagyunk – kacsintok rá. A férfi is belekortyol, majd fejével a diplomata páros irányába bök.
- Esetleg mit szólnál ahhoz, ha csatlakoznánk hozzájuk?
- Miért is ne? Merészen kell ismerkedni. – s most, hogy ezt így eldöntöttük, fel is állunk, hogy odasétálhassunk kiszemeltjeink asztalához. A középkorú férfi minden bizonnyal Alister lesz, a nőt pedig el sem tudnám téveszteni. Alph elég jól visszaadta a vonásait a szállásunkon.
- És lényegében ez talán az egész történet tanulsága. Ha Északon vagy, viselkedj úgy, mint ők. Ha Délen, akkor úgy. Értetted? - A nő kibaszottul unatkozik, de bólint, érdeklődést színlelve.
- Persze, persze!
- Elnézést! Olyan kihalt ez a hely. Van kedvük szórakozni? Maguk is turisták igaz? - kezdek bele a cserfes szeleburdi szerepbe. Még a korsómat is feléjük emelem.
- Csak egy kis társaságot keresnénk! - A két tanácstag feltekint, a nő vidámnak tűnik, Alister csak udvariasan mosolyog
- Hmm, foglaljanak helyet, ha kívánják...
- Olyasmi, ha nem is feltétlenül így fogalmaznék.
- Nagyszerű! - derülök fel és rögtön a nő mellé ülök. - És mióta vannak itt? Tudnak valami érdekes látnivalót? Vagy van kedvük táncolni?
- Kedves gondolat, de sajnos nem ismerjük különösebben a helyet, arról nem beszélve, hogy hivatalos ügyben jöttünk, nem érünk rá ilyesmire.
- Úgy hallottam a főtéren lévő fa csodálatos látnivaló, tudják, az a fényes fa.
- Ó, igen-igen! Tudom, melyikre gondol! - Nevetek rá,majd kicsit elszontyolodva nézek Alisterre. - Olyan szűk a beosztásuk? De hát mindjárt este van! Pedig azt reméltem, hogy tölthetnénk egy kis időt együtt, ha már egyszerre vagyunk egy ilyen érdekes városban. - nézek kérlelően a könnyebben puhíthatónak tetsző nőre. Nem akarom elszalasztani, ha már itt vagyunk. Tudtam, hogy kockázatos lesz csak úgy idejönni, de utálok veszíteni, szóval mindent meg fogok tenni, hogy becsaljam a hálómba.
- Sajnos az, nincs mit tenni. - Válaszol a férfi száraz, érzelemmentes hangon.
- Tényleg szűk a beosztás, de ez persze nem teszi lehetetlenné azt, hogy megigyunk egy-egy sört egymás társaságában, nemde?
- Jaj, ne legyen ilyen merev, Mr.! - nevetek- Ez az! Így kell ezt csinálni! Hoznál egy ilyen sört a hölgynek, Honey? ... Ó jaj, még be sem mutatkoztunk! May vagyok - nyújtok kezet.
- De kérem, fontos ügy miatt érkeztünk, nem engedhetjük meg magunknak a felesleges bolondozást... - Az öreg Cordeliára tekint, majd sóhajt. - Távozom a dolgozószobámba, kérem viselkedjen illendően, Cordelia kisasszony. - A férfi lelép. Alph szavaimra elmosolyodik.
- John vagyok, s azonnal hozok egy sört. - Cordelia csak mosolyog, elfogadva a kezem, majd megszólal.
- Hallhatta a nevem.
- Örülök a szerencsémnek, kedves Cordelia. - egy probléma, a kisebbik kilőve. Alph hoz egy pohár bort a nőnek, s odateszi elé.
- Egészségére, kisasszony. – Karol át Alph.
- Házasok? –társamhoz simulok, a kérdés hatására felnézek rá, tekintetem megtelik gyengédséggel. Ezt a mutatványt volt a lehető legnehezebb megtanulnom, de megérte.
- Még nem – felelem mosolyogva, közben tenyeremet partnerem combjára simítom, ezzel is mélyítve a bensőségesség illúzióját.
- Szép páros. - Belekortyol a borba - S csak úgy ellátogatni jöttek ide Lightleafbe?
- Igen, mert nyughatatlan vagyok. Érdekelnek a különleges helyek. És Ön? Csak a hivatali munkája miatt szabadult ki Nebelwaldból?
- Olyasmi. Itt van dolgom, ezért itt vagyok. De azért nem árthat, ha az ember megismeri egy kicsit a területeket, mégis fontos az, hogy ismeretében légy az ilyesminek. - Cordelia kényelmesen hátradől.
Jó ideig feltartom, mindenféle ökörségről beszélgetek vele, olyan csevegős stílusban. Teljességgel partner a dologban, de érzem rajta, hogy nem olyan felelőtlen, mint amilyennek első nekifutásra tűnt. Kedves marad mindvégig, ez valószínűleg a személyiségének a része, és munkahelyi ártalom is lehet, hiszen ha még csak kezdő is, de diplomata. Közel kerülni nem tudtam hozzá. Valójában kész csoda lett volna, ha ennyi idő alatt sikerül. No meg egyértelműen alkalmatlan is lett volna a posztra, ha sikerül. Nem számít. Mást kell kitalálnom, s a lehetőség adja is magát, habár elég spontán a cselekmény, de jó bérgyilkos minden lehetőséget kihasznál. Cordelia belekortyol az italába, majd feláll az asztaltól, s megszólal.
- Megbocsájtanak egy pillanatra?
- Hogyne. – felelem mosolyogva - sőt, azt hiszem ideje is távoznunk, hisz önnek is dolga van, mi pedig megnézzük azt a fát.
- Óh, milyen kár. Kellemes társaságnak bizonyultak.
- Mi is örültünk, remélem találkozunk még valamikor. – s ezzel a végszóval el is indulunk kifelé.
- Valóban sajnálatos.
Cordelia a csaplárhoz lép, s megszólal.
- Uram, merre találom a mosdót? - A kocsmáros csak mutat kifele az épületből. Ahogy elérünk az ajtóig, a dadus egyből felkel helyéről, és a célpontunkhoz lép.
- Cordelia kisasszony, mégis merre kíván menni ezekkel az emberekkel? - A nő csak elmosolyodik.
- A mosdót kívánom használni, ezek az emberek pedig távoznak megnézni a városközpontban lévő fát. - A nő szemlél minket egy kicsit, közelről felmérve, majd végül megvonja a vállát, s nekitámaszkodik a bejárati ajtó mellett lévő falnak. Mi távozunk. Kedvem lenne szaladni, de ezt a luxust most nem engedhetem meg magamnak. Kényelmesen, andalogva indulunk meg a fa felé vezető úton. Az első adandó alkalommal viszont visszafordulunk, elrejtőzve a sötétben. Már csak emiatt is mindig jobban kedveltem az éjszakát. Nappal elég problémás lett volna egy ilyet kivitelezni. Nem szeretem az ilyen munkát, túl nyilvános, de nincs mit tenni.
- Csak egy esélyünk van. Sejted mire gondolok?
- Igen, gyorsan kell dolgoznunk... De az, hogy a testőr közelről is látott minket nem szerencsés, a tárgyaláson még baj is lehet belőle. Ezzel kapcsolatosan majd tennünk kell valamit... Akárhogyan is, siessünk.
- Ha te leszel Cordelia akkor nem, és ne feledd, hogy Alister is fel fog ismerni.
- Lehetséges, de ez mégis probléma. Nehéz lenne a véletlennek betudni azt, hogy pont erre jártál a férjeddel... Nem baj, megoldjuk. Most siessünk.
- Helyes. Menjünk hátulról az árnyékszékhez. Remélem, nem lehet odalátni bentről.
- Érdekes hely lenne, ha oda lehetne. – Nevet halkan a férfi, majd megindul utánam. Láttam érdekes helyeket. De ez most nem a sztorizgatás ideje, úgyhogy megtartom magamnak a gondolataimat. Kint több egymás mellett lévő kis pottyantós van, csukható ajtóval. Mindezek mögött a patak fut, jó eséllyel ha nappal lenne horgásznának az emberek, de azóta már szerencsére sötétedett, így a hely eléggé üres.
- Lucky~ - bújok el az árnyékban - és most várunk.
- Rendben. - Válaszol a férfi, s bebújik az egyik árnyékszék mögé, várakozva. Talán egy perc kell, s nyikorogva nyílik ki az egyik ajtó, Cordelia távozik belőle, szótlanul. Azt hiszem, ennek a melónak a részleteit mélyen titkolni fogom. Szégyen ilyen helyen gyilkolni, kapkodva, mint egy amatőr. Borzalmas. Még mielőtt pár lépésnél messzebb érhetne, ráugrom hátulról, és nagy erejű ütést mérek a tarkójára, amitől reményeim szerint elájul. Nagyon örülnék neki, mindannyiunkat sok kellemetlenségtől kímélném meg. Fortuna velem van, a nő csak nyekken egyet, és összerogy.
- Nem kell a test miatt aggódnod, csak siessünk, nehogy a bérgyilkos gyanakodni kezdjen!
- Ahogy gondolod. Akkor innentől tiéd a terep. Van még dolgom? Vezess.
- Húzd be a testet a pottyantósok mögé, én sajnos nem bírom el... Utána pedig figyelj és tanulj.
Hát nekem sem kell kétszer mondani. Egy vállrándítással elintézettnek tekintem a dolgot, s engedelmeskedem a kérésnek. Bár elég mulatságosnak tartom, hogy én vagyok az erő a csapatban. A Férfi megfogja a nő fejét, majd valamit ráolvas. Úgy fél percig becsukja a szemét, majd végül elégedetten bólint. Levetkezteti a nőt meztelenre, megfigyeli annak a testét pontosan.
- Érdekes. - Folytatja a varázslást, s egy pár pillanat múlva a test nemes egyszerűséggel elhamvad. Alph szelet idéz, belemozgatva a hamut a vízbe. Utolsó lépésként megváltoztatja az alakját, majd magára ölti a ruhát, a sajátját átadva nekem. Mikor ismét megszólal, a nő hangján beszél.
- Így kell valaki személyét teljesen eltörölni. Most már távozhatsz, köszönöm a segítséget. Lilith hallani fog róla, mennyire is hasznos voltál. Ne beszélj erről senkinek se... S ne feledd, neki nem ez a feladata, ez az én és a te feladatod volt. Hadd tárgyaljon békében.
- Természetesen. De most menj, mielőtt gyanút fog a kopó.
- Meglesz... Szép munka volt. - Ahogy indulna a "férfi", hirtelen lépések zaja hangzik, majd az előző nő hangját hallani.
- Cordelia tanácsos, minden rendben van? – Alph int, hogy menjek, és őszintén szólva nincs is erre szükség. Már az első hangfoszlánynál betekeredtem a legközelebbi budi mögé.
- Minden tökéletes rendben, csak kicsit sokat ittam, s... Nos, sejtheti. – az idegen nől felnevet, majd végül megszólal.
- Csak nyugodtan, én megvárom addig is itt.
Mikor végre távoznak, az épület mögötti útvonalon elindulhatok én is. Mihelyst kellő távolságra kerülök a bűzforrástól, veszek egy nagy levegőt. Segít levezetni a vadászizgalmat. Még mindig nem vagyok elégedett az este történéseivel, de lényegében a munka el van végezve, így nem panaszkodhatok túl sokat. A tárgyaláson még lehetnek döccenők, de csak megoldjuk azt is valahogy. A visszafele úton tényleg megcsodálom azt a fejedelmi fát, s még egy jó erős ital is lecsúszik, mielőtt fellopakodnék a Gerard-al közös szobánkba.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


Vendég
Haladunk a szekérúton, nem túlhajszolva a két állatot. Kellemes utazósebesség lehet a démonoknak, s ha kinéznek a hintó ablakain, a környezetet nézhetik. Lassan megérkezünk Hellenblat határába, mikor három őr megjelenik, s az egyikük 10 méter távolságból odaszól hozzánk.
- Oy! Lassítani! – szól felénk, s én pedig eleget teszek ezen szónak. Megállítom végül a hintót, azonban ezen kívül nem szólok semmit sem. Türelmesen kivárom, hogy mit szeretnének nekünk elmondani. Van köztük egy ember, egy tünde és egy fajtárs. Közülük csak az ember nyitja ki a száját.
- Ha nem tévedek maguk a démonok követei, he? – teszi fel a kérdést, amire elsődlegesen a mellettem levő Blue válaszol.
- Azok vagyunk – mondja, miközben fejével bólint egyet. Én felállok csupán a bakon, s kinyújtóztatom az elgémberedett lábaim.
- Igen, azok vagyunk. Hosszú volt az út idáig – hangzik tőlem, s ha belegondolok abba, hogy milyen távolról érkeztem a démonokkal együtt, akkor egyáltalán nem lódítottam. Bólint egyet az ember férfi, közben int nekem egyet, hogy kövessük. Lassan megindítom a lovakat, mikor az odalent közli velünk a következő fontos dolgot.
- Kérem kövessenek. Átkísérjük önöket a városon, a szálláshelyre, amit kiszabott a követség. Van esetleg valamilyen kérdésük? – hallatja a hangját, de én csupán ennyit mondok.
- Rendben – közlöm az őrrel, s nem ellenkezek az utasításának. Azonban nem sokkal utána az egyik démon tesz fel kérdést a vezetőnknek.
- Egy lenne. Egy helyet keresnék, ahol kiereszthetem a gőzt a tárgyalás előtt. Tud ajánlani egy kocsmát esetleg? – érdeklődik, s az egyik elf válaszol neki.
- Nem kell aggódnia, a fogadó ahol el lesznek szállásolva bőven elegendő lehetőséget biztosít az ivásra.
Ezzel nem szólal meg senki többet az út folyamán. Én csak az állatokat vezetem, s néha-néha megnézek egy-egy épületet, ami mellett elhaladunk. Mikor megpillantom az út menti fogadót, ami Szenvedő Öszvér névre hallgat, akkor van egy sanda gyanúm, hogy itt foglaltak le nekünk helyet. Felsóhajtok, majd az épület előtt megállítom a két hátast.
- Itt vó'nánk – szól az egyik, s Blue rögtön leugrik a bakról, hogy kinyújtóztassa a lábát. Követem a példáját, azonban nekem van kérdésem, amit bátran felteszek.
- Esetleg istálló van a közelben? S a hintót nem tudnánk biztos helyre elvinni? – hiszen az állatokat el kell látni, főleg azért, mert idáig elhoztak bennünket.
- Természetesen a fogadóban van istálló, a tartózkodást a város állja, fogyasszanak nyugodtan, ez a legkevesebb. – majd némi szünet után hozzáteszi. - Nos, azt hiszem távozhatunk. Minden jót önöknek, kérem érezzék magukat kellően otthon. – mondja, mire Gerard reagál.
- Köszönjük – ennyit mond, de én közben már a lovakkal foglalkozom. Megszabadítom őket a rabigától, aztán ha gondosan leszereltem őket, akkor elvezetem őket az istállóba. Ott az istállós fiúnak átadom őket, hogy lássa el azokat. Szépen visszasétálok a többiekhez. Mikor megérkezek, akkor Eric szólal meg elsőként.
- Itt volnánk. Gondolom ilyen hosszas utazás után senki sem vetné meg a pihenő gondolatát? – érdeklődik a társaságtól.
- Kinek mi. Mikor akartok találkozni? Amúgy...csak én érzem, hogy távol akarnak tartani maguktól? – szólal meg Blue, azonban nem maradok örökké hallgatag, így válaszolok Ericnek.
- Én nagyon jót pihentem az út alatt, s úgy vélem én sétálok egyet. Akinek va kedve csatlakozhat hozzám. – mondom, s ezzel egyetemben elindulok egy irányba. Szeretek bolyongani, s aztán valahol kilyukadni. Nem kell sok hozzá, hogy a tudásdémon megszólaljon ez ügyben.
- Nem is rossz ötlet, a tagjaim már kezdtek elgémberedni. Én veled tartok. – hangzik hátulról, így visszafordulok. Ekkor pillantom meg, ahogy a tudásdémon mellé lép Blue. Alphonz végül a következővel áll elő, szinte tiltakozva az ellen, hogy mi hárman körülnézzünk.
- Kisasszony, véletlenül sem kívánnám megnehezíteni a dolgát, de mint... szakember, lehet érdemesebb lenne körbenéznie a fogadó körül, esetleg a szobákban. Eric elkísérheti a sétálni kívánókat, nekem pedig egyébként is szükségem van a segítségére. Lenne pár kérdésem arról, miként is működnek a bérgyilkosok errefelé... Már ha nem bánja. – ám a sötét tünde nőnek van hozzáfűzni valója a dologhoz.
- Amennyiben Eric vigyáz Gerardra, nincs kifogásom a dolog ellen. – hangzik tőle határozottan, miközben aggódóan néz az említettre. - Biztosan azt szeretnéd,hogy nálam maradjon? – kérdezi a másiktól, s nem kell sokat várakoznia a férfi szavaira.
- Igaza van kedves, még ellenőriznie kell, hogy elégséges e az ellátásunk. Ne aggódjon, boldogulok tolmács nélkül is. – aztán Bluehoz fordulva ennyit mond. - Azért a szótáramat magammal viszem. – nyújtja felé a kezét. Kénytelen vagyok beleszólni, hogy mi az én véleményem és elképzelésem.
- Túl sokat aggódsz miattunk Alphonz. Én inkább annak örülnék, ha Eric nem mutatkozna az utcákon. Blue pedig nem fog találni semmi különöset. De ha igen, az régen rossz. – jegyzem meg, amit különösebben Alphonz a szokásos semmitmondó arcával palástól.
- Hát, az ember sosem lehet elég óvatos... Erick miatt pedig nem aggódnék, nem fog rendetlenséget okozni.   – hangzik tőle, aztán Eric hasonlóképpen szólal meg, ám az arca szomorkás a szavaim miatt.
- Nem fogok rendetlenséget okozni! – jelenti ki, aztán újra a fajtársam szólal meg.
- Akkor mi legyen? Vagy Eric, vagy én, de valaki megy. Ha mást nem, mikor visszaértünk megbeszélhetünk mindent – mondja, mire Ger gyorsan reagál.
- Én megbízom benne. – ejti ki a szavakat, miközben én gondolkozom egy keveset, aztán elmondom a következő okosságom.
- Minél nagyobb csoportban haladunk, annál jobban vagyunk kiszúrhatóak. Ha kisebb csoportokban nem fogunk kitünni túlságosan. Szóval ha én elmegyek velük, akkor lehetséges valahol kiszúrnak, s próbálnak esetleg eltenni minket. Én mindenképpen megyek. – tartok egy tíz másodperces szünetet és folytatom. De nekem mindegy, hogy ki tart velem, lényeg legyen kuka és hallgasson. Szeretnék a saját gondolataimmal lenni. – adom meg a kitételt azoknak, akik hozzám szeretnének csatlakozni.
- Én szeretnék menni. – szólal meg Eric, s felém indul meg.
- Rendben, kérlek vigyázz Gerardra – közben átnyújtja a tudásdémonnak a könyvet.
- Akár indulhatunk is. – hangzik Gerardtól, ezért a többiektől nem köszönök el, hanem némán elindulok a kiválasztott irány felé. Pontosabban Hellenblat szívét célzom meg, mert úgy vélem az csodálatos helyszín lehet. Az eddigiek alapján tetszik nekem, amennyit láttam belőle. Nem szólok semmit, csupán az árusok portékáit nézem meg, ráadásul alaposan. Nem foglalkozok egyelőre a két kolonccal, akikben izzik a kalandvágy. Az egyik gombaárusnál veszek némi laska gombát, s a másik kettő szeme láttára kezdem el nyersen enni. Természetesen ilyenkor gondolok rájuk, így megkérdezem.
- Kértek? – kérdezem a lehető legegyszerűbben, majd hozzáteszem. Ezek frissek. – nézek rá a másik kettőre úgy futólag. Ericnek adok, mert úgy tűnik a tekintetéből, hogy ki akarja próbálni.
- Én nem szeretem a gombát. – mondja a tudásdémon, ami meglehetősen furcsán hat, azonban nem kötök bele emiatt. Ha éhezni akar, akkor csak nyugodtan.
- Mit gondolsz, mitől ilyen békés ez a város? – érdeklődik tőlem, amire én hamarosan megadom a választ.
- A válasz a szemed előtt van. – mondok ennyit, mert különösebben szerintem felesleges elmondani a nyilvánvalót. Inkább Ericcel gombázok, magyarán nyújtom át neki, ha igényli az ilyen ételt.
-  Igaz is...láttál már démont korábban? – újabb kérdéssel áll elő, s én pedig magamban kesergek, hogy tényleg ez legyen a téma?
- Természetesen igen, mivel Veronia vidékeit jártam és járom. – válaszolom neki egyszerűen, s ha már ő nem tudta megválaszolni a saját kérdésére a választ, akkor én felvilágosítom őt. Ha valaki megfigyeli a többi várost, vagy falut, akkor rögtön tudja, hogy miért békés ez a hely. Egyrészt, mert a Tünde-erdő része, ráadásul a benne élők együtt élnek a környezetükkel. Harmadrészt ez semleges terület – magyarázom neki, hogy miért ilyen békés Hellenblat. Haladok tovább, s egy embertömeget szúrok ki előttem. Míg másokat vonz, úgy engem jelen pillanatban taszít. Próbálom kikerülni az akadályt egy nagyobb körívben, s tovább haladni. Fogalmam sincs, hogy a két démon velem tart-e, vagy ők meglesik mi folyik ott.  Egyre jobban távolodom, így a zsivaj csillapodik, aztán teljesen megszűnik. Magamra maradok, amit egyáltalán nem bánok. Hamarosan felötlik bennem, hogy jó lenne megkérdezni egy őrt az ügyben, hogy mégis merre találom Hellenblat szívét. Hamarosan megpillantok kettőt, az egyik bajszos férfi ember, míg a másik egy sötét tünde nő. Nem sokat teketóriázok, hanem odalépdelek hozzájuk.
- Szép estét! – köszönök napszaknak megfelelően, aztán rátérek a lényegre.
- Meg tudná nekem mondani, hogy hol szállásolták el az sötét tünde küldöttséget? – kérdezem, mire az reagál.
- Jó estét! Ki kérdezi? – dobja vissza a labdát, így egy sóhajtás után berendezkedek be egy hosszabb beszélgetésre.
- Egan Foley vagyok, Holdpap. – mutatkozom be, s attól igazából nem tartok, hogy esetleg letartóztatnak.
- Az nagyszerű, Sir Foley, de miért kéne válaszolnom a kérdésére? A Holdpapoknak legjobb tudomásom szerint nincs köze a diplomáciai kérdésekhez, az pedig igen gyanús, hogy ilyesmi iránt érdeklődik.   – világosít fel a beszélgetőtársam, miközben én rájövök, hogy ez eltart majd egy darabig, míg mindent fel nem tárok előttük.
- Nos, valóban a Holdpapoknak nincs köze diplomáciához, azonban jelen helyzetben mélyen benne vagyok. Nem olyan rég érkeztem a démonok követségével, mert összefutottam velük utazásom során egy faluban. Ott egy kocsmában egy paraszttól kaptam egy akkora ütést, hogy az állkapcsom még mindig egy picit fáj, pedig napokkal ezelőtt történt. Utána pedig a démonok valahogy belevontak ebbe a diplomáciába, s jelenleg itt vagyok. –  magyarázom el neki a történetet, hogy miért kötöttem ki itt, ezen a helyen és ebben a pozícióban. A férfin látszik, hogy inkább ideges, mint nyugodt, így a sötét tünde nő veszi át a szólás jogát.
- Jól van, a Táncoló Pisztrángban szálnak meg, de miért kérdezi? – folytatja a faggatózást, amit a társa elkezdett. Nincsen ellenemre, hogy egy olyan személlyel osszam meg a mostani dolgaim, aki tisztában van Elathával kapcsolatos dolgokkal. Vagyis reménykedem abban, hogy onnan származik.
- Csupán szeretnék beszélgetni a sötét tündék képviselőivel, de nem úgy, mint diplomata. Inkább mint holdpap. Tudom ingoványos talajon sétálok, mert számomra ismeretlen ez az egész, így abban reménykedem, hogy végül kimaradhatok az egészből. Nem hinném, hogy egy futár megjárná a levéllel Elathát és vissza. – fejtem ki, s nem ragozom tovább.
- Erősen kételkedek abban, hogy ez lehetséges lenne, de természetesen nem tilthatjuk meg, hogy miként cselekszik, amíg nem követ el bármiféle bűnt. –  gondolkozik egy keveset, majd folytatja Egyáltalán miért kívánna levelet küldeni Elethába, nem teljesen értem. – hangzik tőle, így nincs más választásom, mint logikusan előadni az egészet.
- Mivel a döntést nem hozhatok, így írtam volna egy levelet a holdpapok vezetőjének. De mivel tudom, hogy a válasz nem érkezne meg időben, így felhagytam ezen tervemmel. Így valójában ez lehetőségem van, mint a képviselet tagjaival beszélni a fennálló helyzetről. Ráadásul én semmiképpen sem szeretnék mutatkozni a démon képviselet egy tagjaiként. A hírnevemre rossz hatással lenne – magyarázom el neki, mire ezután kecsegtető választ kapok.
- Áh, így már értem. Valóban, sajnos egy nap alatt nem kapna válasz szinte biztosan. – szól vissza, de még hozzáteszi a maga részéről.  Ez teljesen érthető, végül is mégiscsak démonok. Vérengző gyilkológépek, akik nem képesek semmi olyasmire ami kicsit több gondolkodás igényelne a rombolásnál. Látogassa meg őket bátran – hangzik biztatóan, amire megnyugszom.
- Köszönöm a megértésüket. A Hold őrizze lépteiket! – köszönök el tőlük, s indulok meg a Táncoló Pisztráng felé. Régen jártam erre, így jelen pillanatban a megérzésemre hallgatok, hogy merre találom a helyet. Közben a fejemben újra és újra lejátszódik az előbbi beszélgetés, s egy kérdés merül fel bennem. Vajon az őr miért mondta el, hogy merre találom a sötételf követséget? Ha jobban belegondolok, hétpecsétes titoknak kellene lennie. Ez kissé aggasztó, emellett halványan ott van bennem, hogy esetleg hazudott nekem az őr. Nem találom a Táncoló Pisztrángot, ezért a legközelebbi helyet helybelit próbálom megkérdezni.
- Szép estét! Gondban vagyok, a Táncoló Pisztrángot keresem. Meg tudná mondani, hogy merre találom? – mondom, mire a nő csak biccent nekem, aztán elkezdi magyarázni az útvonalat.
- Aye, ott azon az úton menjen végig, megtalálja a patakot, azt pedig követve a fogadót is. Szép estét! – ejti ki a szavakat, aztán megy a dolgára. Én azért örülök, hogy így már biztosan eljutok a helyre. Az útmutatásnak megfelelően indulok el a megfelelő irányba, s az arcomon egy könnyed mosoly ül. Azonban ezt a pillanatot az szakítja félbe, hogy az erdő felől egy gyermek segélykiáltását hallom. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy cselekedjek. A kiáltás irányába kezdek el szaladni, így nem kell sokat haladnom, hogy észrevegyem a három alakot; akik csörtetve távoznak a településről, a vállukon cipelve egy embergyermeket. Természetesen követem őket, mert úgy vélem, hogy egyszer meg kell állniuk. Próbálok minél halkabban haladni. Fél óra után állnak meg nagy nehezen, fene tudja, hogy pontosan hol vagyunk. Nem gondolom át különösebben a taktikámat, inkább akcióba lendülök. A hozzám közel álló rablót célzom meg, aki a legtávolabb található a gyermektől. Holdpor varázslattal akarom kivonni a forgalomból, legalábbis egy időre biztosan. Ők hárman vannak, míg én egyedül. Az akcióm sikerrel jár, míg a másik kettő rabló fegyvert ránt. Egy kardos, míg az utolsó egy tőrt  ragad. A következő lépésem az, hogy közelebb szeretnék jutni az ember kislányhoz, s ehhez el kell terelnem a figyelmüket. Így nyúlok hozzá a Segítő Fénygömb varázslatomhoz, amit próbálok a lehető legjobban a szemük elé helyezni, hogy elvakuljanak tőle. Nem teljesen sikerül, amit szerettem volna, mert az egyik ott terem előttem, s kardjával próbál lecsapni rám. Támadása jobbról érkezik, azonban én azon nyomban leguggolok a támadása elől, majd amennyire gyorsan tudom előveszem a tőröm, s belevágom a lábába. Hallom, ahogy felordít fájdalmában, azonban nem úszom meg ilyen könnyedén ezt a helyzetet. Szabad kezének könyökével a vállamat éri, ami egészen kellemetlenül érint. Felszisszenek, mint egy kígyó, azonban kihasználom az ő erejét, hogy abban az irányban gurulva távozzak. Mikor úgy vélem, hogy nem vagyok a közelében, akkor felállok a helyemről, s megpróbálom felmérni a helyzetet. Ki támad, s ki nem? Farkasszemet nézek a sebfájóssal, a holdporossal és az elvakulttal. Szerencsére egyiknek sem jut eszébe, hogy meglógjon a gyerekkel, hanem mindegyik azon gondolkozhat, hogy miként onthatná a véremet. Elindulok a Holdporos felé, hogy egyet végérvényesen kiiktassak a három közül. Mikor 8 méterre állok tőle, akkor kezdek bele az Égi Pengék varázslatba, s akkor fejezem be, mikor már csak egészen 4 méter van közöttünk. Eltalálja a varázslatom a mellkasát, csúnyán felsértve azt, míg a kardos férfinek most már a mellkasa is vérzik. Az elvakult ez idő alatt sikerül annyira összeszednie magát, hogy azon nyomban lerohamozzon. A gyomromat célozza a kezében tartott tőrjével, azonban én próbálok kitérni előle, mikor közelebb ért. Megáll hirtelen, aztán megrúg a lábával. Szerencsére nem teljesen ér el engem, de ez sem tetszik a testemnek. Holdpor varázslatba kezdek, ám fogalmam sincs, hogy miért? Sikerül kiviteleznem a varázslatot, azonban tán a Holdnak köszönhetem, hogy a mellkasom helyett a vállam találja el. Ráadásul van annyira szerencsém, hogy beleakad a fegyvere a csontomba, így nem tudja könnyen kihúzni. Irgalmatlanul fáj a dolog, de nem állhatok meg. Tombol bennem az adrenalin, hiszen jelen pillanatban az életem a tét. A legjobb támadást veszem elő! Mivel egyforma magasak vagyunk,  így az orrnyergét próbálom lefejelni. Meglepetésemre sem ő, sem más nem veszi el tőlem ezt a cselekedetet. Úgy rogy össze, mintha nem is elf lenne, hanem egy zsák krumpli. Újra körülnézek, hogy mi a helyzet? Egyet nem rég ütöttem ki, míg a másik inkább nyalogatja a sebeit. A harmadik viszont erőt vesz magán, majd egy fütykössel indul meg felém. Az utolsó varázslatba kezdek bele a mai nap folyamán, egy Holdpor varázslatba. Oldalasan haladok egy kisebb fa mögé, abban reménykedve, hogy csapása elől elbújhatok. A Holdpor megteszi a hatását, s az irányomba próbál csapni, de csak a fát találja el. Én kilépek a védelmem mögül, majd a nem sérült karommal indítok támadást, egészen pontosan a tenyerem alsó, keményebb részével célzom meg az állcsúcsát. Szerencsémre meg van zavarodva, így minden gond nélkül találom el a célpontot, egyben hátraesik az ütésem erejétől. A földön elterülve látszik, hogy fogalma sincs róla hogy merre lehet, azonban én nem kegyelmezek. Odalépek a fejéhez, majd amennyire tudom a tarkójánál kívánom eltalálni. Meglepődök, mikor valami furát hallok a nyaka irányából, majd nyöszörgést. Ott hagyom, mert a dühöm nem csillapodik, s szeretnék utána járni ennek az esetnek. Közeledek a sérült elf felé, akit jelen pillanatban cseppet sem tudok faji testvéremnek tekinteni.
- Miért tettétek? – kérdezem dühösen tőle, miközben megállok távolabb tőle. Ahol sérülést szenvedtem, ott azon pontom fáj, mint a fene.
- Kurva jó pénzt lehet kapni egy-egy helyen a Tünde-erdő mélyén egy finom kis embergyerekért. Ezért. – adja meg rá a választ, miközben én irányt változtatok. A gyermek felé indulok, aki bizony fültanúja lehet ennek a vitának.
- Ez Hellenblat, s van fogalmatok arról, hogy mi lesz a következménye? – tettem fel a kérdést, de aztán a kislányhoz hajolva ezeket mondom neki.
- Ne aggódj, most már nincs semmi gond. El foglak engedni. – ezzel egyetemben, hozzálátok őt kiszabadítani, ami először inkább szerencsétlenkedés. A sérült vállam akadályoz meg abban, hogy gyorsabban végezzek.
-  És, akkor mi van, te gyilkos? Nem itt akartuk eladni. Megölted az egyik társamat, mivel vagy te jobb?   – ordítja felém annak ellenére, hogy nem néz ki túlságosan jól. Sikerül aztán végre megszabadítanom a kötéltől és a szövettől az ember gyereket, aki ennyit mond nekem.
- Köszönöm, uram! – rámosolygok halványan, aztán visszafordulok a sérült elfhez.
- Gyilkos? Valóban az vagyok! Attól még, hogy fájdalmas számodra az élet, az nem jogosít fel arra, hogy másoknak azt okozz. S most pedig ne erőlködj, mert elég rosszul festesz. – szólok neki, azonban ha jobban belegondolok, én sem nézhetek ki jobban.
- Rohadj meg – kiáltja utánunk, hisz mi már visszafelé indulunk Hellenblatba. Kis idő múlva a gyerek elkezd sírni, így rá próbálok összpontosítani.
- Tudtam, hogy nem szabad az erdőben játszanom, de nem tudtam, hogy ez lesz belőle... – hangzik tőle keservesen, mire én válaszolok.
- Nos akkor tanultál egy érdekes leckét. Nem szabad egyedül játszanod az erdőben, s mindig olyan játssz, ahol több felnőtt van. –  nézek rá a vállamba állított törre, s fáradtan felsóhajtok.
- Megígérem, hogy sosem fogok ilyet többet... Tényleg... – mondja, aztán egy időre elhallgat, de később feltesz nekem egy kérdést  Mi történt volna, ha nem ment meg? – látom rajta, hogy érdekli őt ez a része.
- Ha hazakísértelek a szüleidhez, akkor kérj tőlük elnézést, hogy aggódniuk kellett. Öleld meg anyádat és apádat, s nekik ígérd meg. – magyarázom neki elsősorban, s kérdésére mosolyogva válaszolok a következőképpen Fogalmam sincs, de ne ezen törd a fejed. Meghallottam a kiáltásod, s segítettem.  - mondom ki, s elkezdődik az igazi harc. Vajon meddig bírom ki ilyen rossz állapotban? Hazáig kísérem a kislányt, ahol a szülők beinvitálnak, sőt puszival hálálják meg, hogy hazahoztam a gyermeküket. Ez ellen nem tudok harcolni, azonban nem akarok náluk maradni.
- Mennem kell! – hangzik tőlem, s távozóra fogom. Nem haladok túlságosan sokat, mikor egy erős legényt ki nem szúrok. Hozzá fordulok segítségért.
- Szép estét! Lenne, lenne kedve eltámogatni az ispotályig? Nem fogok tudni magam megérkezni a helyre. Fizetek is érte. – mikor észrevesz, akkor teljesen megrémül attól, amilyen állapotban vagyok.
- Azonnal uram, nem kell fizetnie véletlenül sem!
Ennek hála, sikeren elérem az ispotályt. Fizetek neki 100 Váltót, mert ilyen rendes volt.  Egy fiatal druida nő vesz kezelésbe, s én egyáltalán nem ellenkezem. A végén elenged, de az ellátását megköszönöm. Az ispotálytól a Táncoló Pisztrángig bizonytalan, s gyenge lábakkal megyek. Kába vagyok, de még élek. Hamar betérek a fogadóba, ahol hirtelen elkap a rosszullét. Utolsó erőmet összeszedem, s a pulthoz érve ennyit mondom.
- Szép estét! Tudna nekem adni egy szobát éjszakára?   –  teszem fel a kérdésem,
- Szép estét! Természetesen, még van egy üres szoba, ki kívánja venni? – kérdez vissza, miközben alaposan felmért engem.
-  Igen, ki szeretném venni. – szólok, aztán ha megkaptam a kulcsom a szobához, akkor búcsút mondok a zsivajnak. Mikor megtalálom a szobám ajtaját, akkor örülök a tényleg, hogy hamarosan pihenhetek. Tán holnapra jobb lesz az állapotom. Kinyitom az ajtót, aztán belülről bezárkózok. Ezután már csak annyira vagyok képes, hogy rázuhanjak az ágyra. Nem kell sok idő, s már alszom is.

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Késődélután lehet, ahogy elérik Hellenblat határát. Az egyik kereskedelmi úton érkeznek, így nem is csoda, hogy azonnal megállítják őket, a városőrök...vagy vámosok, ki tudja melyik.
- Oy! Lassítani!
A szekér ennek rendje módja szerint megáll.
- Ha nem tévedek maguk a démonok követei, he? – hallatszik tompa, morgós hangon kívülről.
- Igen, azok vagyunk. Hosszú volt az út idáig. – jelenti ki tőlük valaki. A hangja alapján az a holdpap lehetett, akit meg kell nyerniük az ügyüknek.
- Kérem kövessenek. Átkísérjük önöket a városon, a szálláshelyre, amit kiszabott a követség. Van esetleg valamilyen kérdésük?
- Egy lenne. – szólal meg váratlanul a szekér belsejéből - Egy helyet keresnék, ahol kiereszthetem a gőzt a tárgyalás előtt. Tud ajánlani egy kocsmát esetleg?
- Nem kell aggódnia, a fogadó ahol el lesznek szállásolva bőven elegendő lehetőséget biztosít az ivásra.
Pár perc múlva meg is érkeznek, a számukra előkészített fogadóhoz, egy bizonyos "Szenvedő Öszvér" nevű épület elé. Régi, feltűnést nem keltő, egyszerű, mégis célnak megfelelő házacsaka volt ez, talán már akkor is itt állt, mielőtt a várost megalapították.
- Itt vó'nánk!
A szekér megáll, nekik pedig lehetőségük van kiszállni belőle.
- Esetleg istálló van a közelben? S a hintót nem tudnánk biztos helyre elvinni?
- Természetesen a fogadóban van istálló, a tartózkodást a város állja, fogyasszank nyugodtan, ez a legkevesebb. Nos, azt hiszem távozhatunk. Minden jót önöknek, kérem érezzék magukat kellően otthon.
Gerard követi a többieket, csendben int a kísérőjüknek, amikor kiszáll.
- Köszönjük...
Menet közben óvatosan előveszi a varázskönyvét, majd odanyújtja Felinek, hogy vegye el tőle. A könyv elárulja, hogy milyen fajta démon, az pedig nem lenne előnyös neki, ha valaki tényleg az életére tör.
- Itt volnának. Gondolom ilyen hosszas utazás után senki sem vetné meg a pihenő gondolatát?
- Kinek mi. Mikor akartok találkozni? Amúgy...csak én érzem, hogy távol akarnak tartani maguktól? – gondolkodik magában Blue, miközben elindul befelé.
- Én nagyon jót pihentem az út alatt, s úgy vélem én sétálok egyet. Akinek van kedve csatlakozhat hozzám.
- Nem is rossz ötlet, a tagjaim már kezdtek elgémberedni - nyújtózik egyet a látvány kedvéért - Én veled tartok.
Blue úgy dönt, vele tart. Nem is csoda, neki kell megvédenie őt.
- Kisasszony, véletelnül sem kívánnám megnehezíteni a dolgát, de mint... szakember, lehet érdemesebb lenne körbenéznie a fogadó körül, esetleg a szobákban. Eric elkísérheti a sétálni kívánókat, nekem pedig egyébként is szükségem van a segíségére. Lenne pár kérdésem arról, miként is működnek a bérgyilkosok errefelé... már ha nem bánja.
- Amennyiben Eric vigyáz Gerardra...
~ Lord Gedeon!
- ...nincs kifogásom a dolog ellen. Biztosan azt szeretnéd,hogy nálam maradjon?
Remek, a végén még megint leleplezik a lány alibijét. Gyorsan ki kell találnia valamit, hogy mentse a helyzetet.
- Igaza van kedves, még ellenőriznie kell, hogy elégséges e az ellátásunk. Ne aggódjon, boldogulok tolmács nélkül is. Azért a szótáramat magammal viszem. – nyúlt felé, hogy visszakapja a könyvet.
- Túl sokat aggódsz miattunk Alphons. Én inkább annak örülnék, ha Eric nem mutatkozna a utcákon. Blue pedig nem fog találni semmi különöset. De ha igen, az régen rossz.
Alph megvakarja fejét, bár arcáról szokás szerint nem lehet leolvasni mit gondol.
- Hát, az ember sosem lehet elég óvatos... Erick miatt pedig nem aggódnék, nem fog rendetlenséget okozni.
A háborúdémon látszólag rettenetesen elkámpicsorodik arra, hogy azt akarod, hogy ne nézzen körbe.
- Nem fogok rendetlenséget okozni!
- Akkor mi legyen? Vagy Eric, vagy én, de valaki megy. Ha mást nem, mikor visszaértünk megbeszélhetünk mindent
- Én megbízom benne.
- Minél nagyobb csoportban haladunk, annál jobban vagyunk kiszúrhatóak. Ha kisebb csoportokban nem fogunk kitűnni túlságosan. Szóval ha én elmegyek velük, akkor lehetséges valahol kiszúrnak, s próbálnak esetleg eltenni minket. Én mindenképpen megyek. De nekem mindegy, hogy ki tart velem, lényeg legyen kuka és hallgasson. Szeretnék a saját gondolataimmal lenni.
Eric várakozik egy pár pillanatig, ám végül megvonja a vállait, s odalép előre.
- Én szeretnék menni.
- Rendben, kérlek vigyázz Gerardra.
- Akár indulhatunk is.
Utuk a város (talán) egyik piaca felé vezet. Körös-körül mindenfelé árusokat látni, akik a portékájukat kínálják az arra járó varoslakóknak. Egan vesz is egy kis gombát, nyilván éhes volt.
- Kértek? Ezek frissek.
- Én nem szeretem a gombát. - hazudja magabiztosan. Blue nélkül nem sok kedve van kockáztatni és ki a lány amúgy is a lelkére kötötte, hogy nélküle ne egyen semmit.
Eric bólint, s elvesz egyet.
- Mit gondolsz, mitől ilyen békés ez a város?
- A válasz a szemed előtt van.
Egy pillanat alatt az egekbe szökik a vérnyomása. Ki nem állhatja a képletesen beszélő, ködösítő alakokat...még akkor is, ha ő maga is egy közülük. Az idegességéből nem mutat perszer semmit, nem az a célja, hogy összekösse a holdpappal a bajuszt hanem az, hogy elérje, nyíltan támogassa őket.
- Igaz is...láttál már démont korábban?
- Természetesen igen, mivel Veronia vidékeit jártam és járom. Ha valaki megfigyeli a többi várost, vagy falut, akkor rögtön tudja, hogy miért békés ez a hely. Egyrészt, mert a Tünde-erdő része, ráadásul a benne élők együtt élnek a környezetükkel. Harmadrészt ez semleges terület.
- A tünde erdő pedig elég veszélyes hely...akkor azt hiszem, tényleg jó döntés volt... - mormolja magában elégedetten.
Ahogy haladnak, egy embertömegbe futnak bele, ami egy kör körül áll, amiben egy piperkőcen öltözött férfi van, s mellette egy élőholt. A csapat kíváncsian fordítja oldalra a tekintetét és úgy dönt, szemügyre veszi, mi miatt van ekkora felhajtás. Közelebb megy, egészen a tömeg széléig. Még mielőtt elindulna, odapillant Eganhoz, hogy nem akarja e megnézni vele, mi folyik ott. Eric ott marad vele. Kisvártatva egy ember lép a kör közepébe majd megüti teljes erejéből a zombit, aminek semmi bántódása sem esik. A piperkőc férfi felkiált.
- Csodás próbálkozás, de aligha elég! Van-e még olyan bátor ember, aki képes ledönteni a holtat lábáról?
Gerard úgy dönt, egy kis ideig még szórakoztatja magát ezzel a mutatványossal. Egan még úgysem tűnik el egy ideig a szeme elől. Amíg nem néz oda senki, gyorsan megerősíti a karját az erő szavával, majd előremegy.
- Nekem kedvem lenne próbát tenni.
Majd a mutatványos kezébe nyomja a pénzt és az erő szavával megerősített kezével megagyalja a zombit. Az élőholt hatalmas lendülettel csapódik neki a földek, majd kis idő múlva feltápászkodik.
- Csodálatos! Micsoda erős férfi, egyetlen ütés kellett neki, s ledöntötte a lábáról a rettenetes lényt! Tapsolják meg, emberek, tapsolják meg! –mondja, majd odaadja a 300 váltónyi nyereményt - Akad-e még ilyen erős ember vajon, vagy el is fogyott az igazi gigászok listája?
Eric kérlelve néz rá.
- Volna még itt valaki...a kedves barátom tenne egy próbát. - mondta, majd a nyeremény egy részét visszaadja neki.
A nekromanta felméri a hegyomlásnyi démont, az emberek is figyelik, némelyik kicsit meg is ijed tőle. Akárhogyan is, a férfi sóhajt, elfogadva a pénzt, majd egy intéssel megjavítja az élőholtat. Eric készül, majd végül megüti a zombit, aminek nemes egyszerűséggel leszakítja a fejét ütésből, métereket repül még utána a tag. A nekromanta szinte megütődik az egészre.
- EMBEREK, MICSODA HATALMAS HEGYOMLÁS! CSAK EGYETLEN EMBERNEK SIKERÜLT EZ EDDIG, MÉGIS HOGY LEHET EZ? MICSODA GYŐZTES! - A Nekromanta belenyomja ugyanazt az összeget a démon kezébe, majd felkiált - VAN-E EGYÁLTALÁN ÉRTELME FOLYTATNI ÍGY?
Kiszámolja a kér nevezési díj árát, zsebre teszi, majd a maradékot visszaadja a mutatványosnak. Hogy Eric mit csinál a maga nyereményével, az nem érdekli, de ő igyekszik jó benyomást kelteni a nagylelkűségével.
- Köszönjük a lehetőséget. - mosolygott rá a fickóra - Ha nem haragszik, válaszolna egy kérdésemre?
A nekromanta elégedetten fogadja el a jutalmat. Eric nem ad vissza semmit, nagyon értékeli a zsebpénz, venni fog magának belőle valami csemegét.
- Micsoda gáláns úriember, csakis a kihívás kedvéért próbálta ki magát, dícséretes! - A nekromanta lekoppintja a botját, majd meghajol - Ennyi elég lesz mára, emberek. Tán visszatérek még pár hónap múlva, de addig is edzenek, hogy sikerüljék a kiütés. Jó szerencsét!
Gerard elégedett mosollyal kivesz egy érmét a zsebéből és egy érmefeldobós mozdulattal a tenyerébe dobja.
- Ha meg akarnék találni egy gyanús, sötét alakot, akinek nem ismerem sem az arcát, sem a nevét, hol kéne kezdenem a keresést?
A nekromanta meglepődik, majd feldobja az érmét a levegőbe, felé.
- Ki tudja, attól függ miféle gyanús alakról van szó. Nem idevalósi vagyok, nem tudhatom.
- Nem kell konkretizálni. Egy olyan helyet keresek a városban, ahová nyugodt szívvel mennék, ha nem akarnának észrevenni. Egy helyet, ami sötét, félelmetes, és az átlagemberek elkerülik. Ahol könnyen lehet érdekes pletykákat hallani
A nekromanta megvonja a vállát, az emberek eltűntek, csak egy vékony alak maradt ott, aki odaáll a nekro mellé, de nem szól. *
- Utazó vagyok, utazok. Sok helyet ismerek, de mélységében keveset. Lightleaf. Hellenblat. Vajon pont itt lelné meg az ember az árnyékos helyeket?
- Ahol fény van, árnyék is...tartja a mondás...utálom a mondásokat. Legyen szép napja!
- Önnek is. Legyen szép napja.
Aztán odafordult Erichez és intett, hogy indulhatnak.
- Most hova?
- Gondolkozni akarok, keressünk egy csendes helyet. - mondta, majd elindult és elsétált Eric mellett.
Mikor mellé ért, még halványan odasúgta neki.
- Fél szemed a köpenyesen!
Majd elindul keresni egy mellékutcát.
Eric bólint, majd figyeli egy ideig a köpenyest, ám azok eltűnnek. Nem jelent veszélyt többet, úgy tűnt. Amint szem elől tévesztik, megszólítja Ericet.
- Így, hogy nem látjuk, már nem éri meg. És ezek a tetves virágok kezdenek idegesíteni. – törli le az izzadságot a homlokáról - Meg szeretnél nézni valamit?
Eric kicsit gondolkodik, majd bólint.
- Meg. Szabad?
- Csak nyugodtan. Mi lenne az?
- A holdszentélyt szeretném látni.
- Tökéletes, menjünk is! - mondja, majd elindul megkeresni
Keresnek egy sötét tündét, aki éppen arra jár. A helybéliek nyilván jobban ismerik a járást, mint ők. Kisvártatva találnak, is pont szembe jön egy velük szembe. Egy könnyed mozdultattal odaáll mellé és megszólítja.
- Bocsánat. A holdszentélyt keressük. Meg tudja mondani, merre találom?
- A falun kívül arra. Mit akarnak ott?
- Csak vizitet teszünk. Puszta kíváncsiság. - mondja barátságosan.
Miután megkapták az infót elindul a szentély felé. Szürkületre oda is érnek. Még épp időben, éppen áldozatot készülnek bemutatni.
- Ez akkor a Hold háza?
- Hát, azonnal megtudjuk.
Elindul felfelé, hátha szembe jön egy pap, vagy legalább egy papsegéd. Bár végül úgy tűnik, a szentélyben nincs pap, csak néhány átlagos sötételf, aki éppen füstölők mellett beszélgetnek valami hétköznapi dologról. valószínűleg a holdat várják, kezükben kosár van, különféle terményekkel.
- A hold eszik? - Kérdezi Eric, némi következetés után
- Ez egy felajánlás a Holdban lakozó Istennek. Az áldozatért cserébe a híveinek szerencsét ad és segíti őket céljaik elérésében.
~ Legalábbis a sötét tündék így gondolják... - morogta a fejében a lány.
Egy áldozat valóban érdekes lehet, így úgy dönt, alaposan szemügyre veszi.
- És akkor mi lesz az áldozattal? Megeszik? Vagy a Hold eszi meg? A holdban lakozó Isten?
- Ezt én sem tudom...nézzük meg, mi fog történni.
Csendben megközelítik a társaságot és figyelik mit cinálnak. Várakoznak kell egy fél percet, amíg is a selfek gyanakodva pillanatnak időnként rájuk. Az egyik végül megszólal. *
- Elnézést, de mit kívánnak tenni itt?
- Szeretnénk látni, hogyan is történik egy áldozás. Van rá lehetőségünk?
- Óh, természetesen. Bocsássák meg az udvariatlanságomat, attól tartottam, hogy esetleg valami mást szeretnének. - A férfi szeme Ericre csúszik, jól érthető, hogy mire is gondolt - Meg kell várnunk, hogy a holdfény rávilágítson az oltárra, és akkor áldozhatunk neki.
- Köszönjük a felvilágosítást...
~ Huh, még jó, hogy nem vagyok falánkságdémon.
- Eric, szerintem maradjunk itt hátul és innen nézzük. Ne zavarjunk.
- Rendben, figyeljünk. Áldozok én is neki pénzzel. Szerinted elfogadja a Hold? Kell neki pénz?
- Aligha...csak figyeljünk csendben és nyugodtan, nehogy a végén elrontsunk valamit.
A démon látszólag megsértődik egy kicsit. Egy fertályóra telik el, ahogy végül szép lassan végigsétál a holdfény, beterítve a szép ezüsttel futtatott hófehér kőoltárt. A szentély szinte ragyog, tényleg gyönyörű látvány. Egy férfi előre lép, majd elkezd beszélni Angolul. Szépen sorjában jönnek az emberek, némelyik húst is rak, némelyik gombát, egy gyermek pedig egy szép követ az oltárra. Eric kérlelően tekint vissza Gerardra. Körbeforgatja a szemeit, majd elgondolkozik. Jó alkalom lenne, hogy bebizonyítsa, a démonok képeske másokkal együtt élni.
- Van nálad bármi olyan, amit az oltárra tesznek?
A démon elgondolkozom, majd a marék pénzt veszi elő.
- Kötve hiszem, hogy ezt oda lehetne tenni.
Sóhajt egyet. Lia vártlanul megszólal.
- Figyeljetek dinkák, a Hold bármit elfogad amit őszintén ad az ember...
Gerard gyorsan magához ragadja a szót.
- Ezt majd...elmagyarázom. Rendben, tegyünk mi is áldozatot.
Elővett ő is egy kis pénzt, majd beállt a sorba, de Ericet előre engedte. Fél szeme rajta van a melákon.
- El ne szúrd...
- Nem fogom.
Válaszol a démon, majd mikor sorra kerül, kis gondolkodás után megszólal.
- Hold, azt szeretném, hogy jó legyen neked is, meg mindenkinek akit kedvelek. Meg legyeél velem is kedves kérlek, mert én is szeretlek.
A melák leteszi a pénzt. A sötételfek kedvesen nevetnek, valahogy úgy, mintha egy gyereken nevetnének. A démon viszont látszólag kibaszottul büszke magára. Most Gerardon volt a sor, hogy áldozatot tegyen. Mikor odaért az oltárhoz, hirtelen komoly kétségek fogalmazódtak meg a fejében.
~ Csak olyan dolgot fogad el, amit őszintén ajánlasz fel neki...
~ Jaj...ez csak mese.
~ De mi van, ha mégsem? Akkor ezzel a húzással tönkreteszem a tárgyalást...és akkor jaj nekem. Gondolkozz...
~ Hát, ha valamit őszintén kérsz a holdtól, akkor a felajánlásod is az lesz.
~ EZAZ! Csak találnom kell valamit, amit a Holdtól elvárok...de mit.
Kis ideig gondolkozott, majd eszébe jutott valami. Letette a maga pénzét, majd kigondolta a kívánságát.
~ Hold, olyan akarok lenni, mint te...jesszus, ez milyen furán hangzik...szóval, szeretnék úgy járni az utamon, mint egy holdfénye éjszakán. Teljes sötétségben, de mégis fénnyel megvilágítva. Én akarok lenni a fény a sötétégben. Meg akarom tanulni Isten erejét használni úgy, ahogy egy elf.
Majd felállt és odaballagott a démon mellé. Eric elégedetten bólint, mint aki a téma nagy értője lenne.
- Jó kívánság volt szerintem.
- Nekem is tetszett...na induljunk vissza, a többiek már biztos lerágták a körmeiket.
- Jól van, induljunk.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.