Joel von Finsterblut

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Joel von Finsterblut

Témanyitás by Joel von Finsterblut on Hétf. Feb. 13, 2017 4:29 pm

Nagyapám halála után életem egy egyenes útra tért, az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy az egyenesen lefelé vezetett. Egyre többször találkoztam család zűrösebb tagjaival, akivel az ember nem szívesebben tölt időt, és néhány befogadott vámpírral is egyaránt. De még is, valamiért, úgy éreztem közéjük tartozom. Mindegyikőjük elvesztett valamit, és a friss veszteségemmel pontosan beillőnek gondoltam magamat. Egyik nap, Daniel– egy velem egykorú srác, akit a család egyik feketebárányaként tartottak számon – félrehívott magához a csoportos edzés után. Ekkor talán egy hónapja lehetett, hogy ismertem, s egyre gyakrabban találkoztunk.

– Figyelj Joel, találkozzunk az alagsorban, mondjuk, egy olyan négy óra múlva. – nyújtotta felém kezét lelkesen. Még nálam is magasabb volt, hosszú, ébenfekete haja hátravolt kötve, hogy ne zavarja őt a harc folyamán.
– Miért ne? – fogadtam el jobbját, majd kicsit megszorítva azt, gyanakodva néztem rá. – Mit akarunk csinálni ott?
– Nyugi, majd lent elmagyarázom. – vigyorgott rám.
Az alagsorban fel-alá járkáltam, keresve a többieket. Körülbelül egy tíz percig róhattam a nyirkos folyosókat, amikor ismerős hangra lettem figyelmes.
– Joel… psszt! – Jelzett Daniel a hátam mögül. Biccentettem neki, majd sebesen szedve lábaimat odamentem hozzá.
– Mit keresünk itt? – kérdeztem értetlenül, majd megláttam két másik fiatal vámpírt.
– Ők itt Clement, és Egon. – mutatott végig a két srácon. – Egon, meséld el Joelnek Te, hogy mit keresünk itt. – adta át a szót a kese hajú vámpírnak.
– Szóval… - köszörülte meg kicsit a torkát. – Apám a raktárfelelős… ő ellenőrzi megvan-e minden, vezeti a listát, és a többi… Nos, az a mázlink van, hogy van saját kulcsa a fegyverraktárhoz. – kapta elő hátsózsebéből a fémből készült karikára felfűzött megannyi kulcsot. – Olyan részeg jelenleg, mint a dög, szerintem egy húsz órán belül fel sem kel… - rázta fejét.
– Ez mind remek, de még mindig nem értem, hogy mit keresünk itt… - ráncoltam homlokomat.
– Arra gondoltunk Daniellel, hogy… Elviszünk pár kardot, és rendezünk egy kis gyakorló kört valahol a mocsárban. Edzések után mindig lejárhatnánk gyakorolni! – mondta nagy lelkesen. Nem tudtam őket hibáztatni. Egon befogadott vámpír, Clement fattyú, Daniel pedig mindig is egy feketebárány volt. Ahhoz, hogy tényleg kitűnjenek a többiek közül, azt máshogy nem tudták elérni, csak folytonos gyakorlással. Én tisztavérű Finsterblut voltam, a korosztályhoz képest kiemelkedő harci képességekkel, de úgy éreztem azzal, ha segítek őket felkészíteni, akkor az egész családnak segítek, így hát beleegyeztem.

A terv remek volt. Egon hamisította a listát, és így probléma nélkül lenyúltunk tíz darab másfélkezes kardot, amiknek hiánya észrevehetetlen volt annyi fegyver között. Minden egyes hivatalos kiképzőedzés után tartottunk három óra pihenőt, majd kivonultunk a mocsárba, s gyakoroltunk. Ennek híre elég hamar elterjedt, s rengeteg olyan fülbe jutott, aki szívesen csatlakozott volna, mert a mérce a családunkban nagyon magas volt. A kezdetkor négyen voltunk, három hét múlva negyvenöten, fél év után pedig százharmincnégy lelkes vámpír alapította közösségünket. Igazán komolyan vettük ezt az egészet, s saját kiképzőpályát építettünk magunknak a mocsár belsejében. Akkor még nem jöttem rá, hogy a túl rohamosan fejlődő dolgok általában kicsúsznak az irányítás alól…

– Joel, hívattál? – lépett be Dan a sátorba.
– Így van. Remek ötletem van! Foglalj helyet! – mutattam az egyik pléddel lefedett fatuskóra. Letottyant rá, majd árgus szemekkel figyelt engem, mi mondandóm is van számára.
– Közel százötven harcképes vámpír van a szervezetünkben. Azon agyaltam, mi lenne, ha elkezdenénk versenyeket szervezni egymás között. – gesztikuláltam kezeimmel, miközben fel-alá járkáltam magyarázás közben. – Korosztályokra bontanánk a tagokat, és azokon belül lennének akár vívás, akár pusztakezes aréna-versenyek. Tegyük fel, tizenhat induló, egy az egy elleni harcok, kiesésen. És a legjobb része! – emeltem itt fel hangomat. – Mindenki köthet rájuk fogadást, méghozzá nálunk. Szóval ez az egész egyben egy remek bevételi forrás lenne. Mit szólsz?
– Ez egy nagyon állat ötlet! Nem is értem, hogy nem jutott eszünkbe.

El is kezdtük hát megszervezni az első aréna eseményeket. Hatalmas siker volt, mindenki imádta. Nemcsak egy remek lehetőség volt a gyakorlásra, de azon kívül nagyon jól szórakoztunk, és igazán ígéretes pénzek jöttek be. Először még csak ökölvívások voltak, majd nagyobb tornákat is kezdtünk szervezni. A másik előnye pedig az volt, hogy ha valakinek problémája volt valakivel, azok itt nyugodtan lerendezhették. Azonban egy valamit megtanultam: Ahol egyenlőtlenség van, és pénzről van szó, ott a konfliktusok elkerülhetetlenek…

Csillagtalan éjszaka volt, a hold már magasan járt a sötét égbolton. A szellő lágyan fújt, játszva a fáklyák lángjaival. A kővel kirakott főkör előtt állottam, ahol a versenyeket szoktuk rendezni. Körülötte fadeszkákból összetákolt padok voltak kirakva, melyeken a nézők foglalhattak helyet. A kör közepén három fiatal vámpír térdelt, kezeik, hátuk mögött össze voltak kötve. Az egyik oldalukon Daniel állt, míg a másikon az egyik felsőbb éves.
– Bizonyára mindnyájan azon gondolkodtok, miért is hívtalak össze titeket… - kezdtem vázolni a helyzetet, miközben kimért léptekkel a kör közepe felé haladtam. – Szeretném demonstrálni, hogy mindenkinek lehetnek jó ötletei… például ennek a három jómadárnak is. – mutattam feléjük kivont kardommal. – Ha esetleg valaki nem tudná, hogy mit tettek, had mondjam el! Fejükbe vették, hogy a helyett, hogy az arénafogadásokat nálunk kötik, egymás között fognak pénzügyeket lebonyolítani… szeretném mindenkivel közölni, hogy ez így NEM MEHET! – ordítottam, miközben a jobb szélen állónak állát csizmámmal megcéloztam. Vér fröccsent fel, ahogy koccant az álla a felső fogsorához, és a porba hullt, egyenesen társa elé. Elkezdtem körülöttük járkálni, miközben társaimnak intettem.
– Állítástok fel. – adtam ki az utasítást. A tömeg vérbefagyott tekintettel bámult végig, a harmatos levegőben érezni lehetett a feszültséget. Amikor újra térdein volt a tag, ismét odaléptem hozzá.
– CSAK! NÁLUNK! FOGADTOK! – ordítottam, mindegyik szavamat egy ütéssel megtoldva. A vámpír könnyes szemmel terült el a földön, felrepedt szájából patakokban csordogált a vér.
– Ha bárkinek problémája van ezzel, az hozzám fordul! – néztem körbe a sápadt arcokon.
– És most… verjétek agyon őket. – Intettem két társamnak, majd hátat fordítva visszasétáltam a sátorhoz, hallgatva a püfölés hangokat, és a fájdalomtól kifakadó nyöszörgéseket.

A történtek után nem került semmi hasonlóra sor. Megalapítottuk az egyszerű szabálykönyvünket, melyben pár alapdolgot írtunk lenni. A szervezet titokban tartása, minden egyes következmény vállalása, a vezetőség felé irányuló kötelező tisztelet, a fogadás szabályainak betartása, és hasonlók. Senkinek sem állt szándékában a történtek után szembeállnia velem, s a vezetői képességeimet senki sem vonta kérdőre. Azonban egy általános félelem uralkodott el mindenkinek, amit először inkább pozitívumnak tartottam, mint negatívumnak. Úgy gondoltam, ez egy olyan lecke volt, amit mindenkinek át kellett élnie, hogy lássa, hogy ami itt folyik, azt komolyan gondoljuk. Azonban a felgyülemlett félelem rengeteg stresszhez vezetett, ami senkinek nem tett jót. Eljött hát az eddigi legnagyobb torna, melyen mindenki részt vett, méghozzá a harcok kardvívással történtek. A tét hatalmas volt, az egyik kovács tanonc egy acélkoronát készített a győzelmi szertartásra, és a jutalom az volt, hogy a nyertes beléphetett a vezetőség köreibe. Azonban a túl nagy teljesítési vágy, a felgyülemlett stressz, és a tapasztalatlanság egy elkerülhetetlen balesethez vezetett…

A kőkörrel szembeni fatrónuson ültem, mellettem két tisztem foglalt helyet, Clement és Daniel. Egy üres szék volt mellettük, melyen az acélkorona foglalt helyet, várva a győztes harcost. A döntőben két ígéretes vámpír állt egymással szemben. Mindkettejük borzasztóan erős volt korukhoz képest, az idegesség apró izzadságcseppekként jelent meg halántékukon. Kezükben stresszesen szorították kardjaikat, egymással farkasszemet nézve, várva indító szavaimra. Szerettem a hatalmat. Minden tőlem függött, s a szavaim aranyból voltak.
– Mehet! – adtam ki a parancsot, melyre mindketten elrugaszkodtak a földtől, s egymásnak feszültek. Kardcsapásokat váltottak egymás között, a pengék szikrázva csengtek. Nagyon jól harcolt mind a kettő: ügyesen tértek ki egymás elől, vagy blokkolták csapásaikat, és remek ellentámadásokat indítottak egymás felé. A verseny a másik lefegyverzéséig tartott, azonban a magas tét, az ösztönök, és a hév borzalmas balesethez vezettek. Az ígéretesebb fél egy jó hárítás után ösztönszerűen előre szúrt, a másik mellkasát átszúrva pengéjével, s kardjára felhányva azt. Tökéletesen átszúrta a tüdejét, amire teljesen megmeredt a történtektől. Pár másodpercig lefagyva nézték egymást, majd végül kihúzta kardját ellenfeléből. Elernyedve zuhant a porba a vámpír, vért köhögve csuklott össze, majd végül szemei üvegessé váltak. A tömeg megdermedve bámult, majd végül jajveszékelve pattantak fel. „Hozzatok segítséget!” „Valaki! Segítsen neki!” - hangoztak el a vészkiáltások, azonban rajta már nem lehetett segíteni. Csatában hunyt el, ami egy Finsterblut vámpírnak a lehető legnagyobb dicsőség volt.
– ÁLLJ! – pattantam fel én is székemből meglepődöttségemben. Gyors léptekkel odaszaladtam a halotthoz, majd kezemet verőerére tettem.
– Én… én nem akartam… Én nem… - habogott össze-vissza a győztes.
– Halott… - állapítottam meg, majd mindenkit lecsitítottam intésemmel…

Közös megegyezés után senki sem beszélt végül a történtekről. Az egész lesújtó volt sokak számára, azonban velem együtt rengetegen voltunk úgy, hogy elfogadtuk a történteket. Egy küzdelem volt, amiben életét vesztette. Egész életünk erről fog szólni, és pont ideje volt, hogy ehhez elkezdjünk hozzászokni. Azonban nagyon sokan voltak, akik nem így fogták fel. A következő héten, közel negyed annyian maradtunk, mint eddig voltunk, azonban mi kitartóan folytattuk az edzést. Tornákat már nem rendeztünk, azonban így csak a legszívósabbak, a legelitebb réteg maradt csak meg a szervezeten belül, akikkel kiválóan lehetett folytatni az edzést. Az elesett harcosunkról egy egyszerű emlékművet készítettünk a pálya mellé, ahol minden egyes edzés előtt leróttuk tiszteletünket, hogy emlékeztessük magunkat, miért is vagyunk itt…
avatar
Joel von Finsterblut
a Finsterblut család tagja
a Finsterblut család tagja

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2017. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Finsterblut
Szint: 2
Tapasztalat:
515/1250  (515/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Joel von Finsterblut

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Hétf. Feb. 13, 2017 5:38 pm

Alapvetően tetszett nekem a történet, különösen az, ahogy a vége le van zárva. A tény, hogy nem feledkeztetek el a társatokról szerintem jól mutatja, hogy még ilyen kis "szörnyetegekként" is rendelkeztek a saját becsület és értékrendetekkel. Emellett úgy gondolom, hogy jobb lett volna egy kicsit a történetnek, ha Joel egy csöppet többet bűnhődik a történések hatására, mert az egy kicsit még erősebb hatást adott volna a történetnek. Akárhogyan is, meg vagyok vele elégedve, jó karakter lesz, tetszik az irány, amibe mozgatod eddig. 


( Amúgy Jk, nem volt Edge, csak már egy hete ki akartam ezt rakni XD)
Jutalom: 100 Tp, 1000 Váltó

Bónusz Tárgy: 

Név: A felelősség súlya
Leírás: Egy egyszerű, csontból faragott nyakék, amit Joel még a meghalt társuk nyakából vett el emlékként. A  tárgy viselése lehetővé teszi, hogy a karakter mintegy ötven százalékkal ellenállóbb legye a lökő támadások ellen, csökkentve az ilyenkor történt esés-repülés-mozgás távolságát felére. 
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 550
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Joel von Finsterblut

Témanyitás by Joel von Finsterblut on Csüt. Feb. 16, 2017 6:55 pm

First day as a puppet...


Mit is jelent katonának lenni? Miben vagyunk többek, mint karddal hadonászó üreges páncélok? Semmiben. Porszem nagyságú sakkbábuk vagyunk az élet hadszíntér-tábláján, melynek játékosai folyton változnak. Néha Isten az, néha egy ideológia, néha csak az enyves kezű irigység. De mi, bábok, hogyan is érjük el azt, hogy porondmesterünk ne döntsön úgy, hogy feláldoz minket a „nagyobb jó” oltárán, a nagyszerű halálba küldve? Cselekedetekkel. Vérbe mártott pengével. Nem vagyunk mások, mint vadászkutyák, akiket gazdájuk annál jobban megdicsér, minél véresebb fogsorral vicsorogva jönnek haza. Ezek vagyunk mi, a háború gépezete.

A kiképzőpályán történtek után a biztonságérzet, ami naivságunknak hála magába kerített, hamar köddé foszlott.
– Joel von Finsterblut? – lépett oda hozzám két páncélt viselő vámpír, komor, érzelemmentes arccal, mikor éppen a mindennapi közös edzés vége után indultam utamnak.
– Igen, én vagyok az. – bólogattam, miközben verejtékes halántékomat egy szürke rongydarabbal törölgettem.
– Jöjjön velünk. – szólalt meg a másik monstrum is, majd egyenletes léptekkel hátat fordítottak, és a torony felé kezdtek indulni. Nem tehettem mást, a tiszti kitüntetés miatt, mely vállukon díszelgett, a józan eszem egyértelműen diktálta az utasítást, hogy kövessem őket, akárhova is akarnak vinni.
Amikor a kanyargós csigalépcsőn elhagytuk a harmadik emeletet, sejtettem, hogy itt bizony valami baj lesz. Olyan helyekre vittek, ahol még soha életemben nem járhattam, hiába a tiszta vérvonalam. Egy díszesen mívelt duplaajtón vezettek át, melyen tipikus kard, két farkas, és egyéb gyakori Finsterblut szimbólumok díszelegtek. Az ajtón belépve, egy kör alakú, márvánnyal kipadlózott, hatalmas terembe léptünk. Ahogy betettem a lábamat, már tudtam, mi ez a hely. A Finsterblutok legfelsőbb bíróságra, ahova a súlyos szabály megszegők, és a háborús bűnök elkövetői kerülnek első körben. Amikor megláttam Clementet, Danielt, és pár felsőbb évest, akik szerves részei voltak aktivitásunknak, teljesen kihűltem. Szívem hevesen kezdett zakatolni, s a tehetetlenség, és a félelem mérge bénította meg testem pár pillanatra. Megtorpantam, amikor ránéztem az öt, szemben ülő tanácstaggal, amire az egyik tiszt hátulról előrébb lökött.
– Ha kimutatod, hogy félsz, csak rosszabb lesz. – suttogta hátulról, ahogy közelebb lépett felém, miközben mozgásra sarkallt.  A szemben ülő tanácstagok rémisztőek voltak. Arcukból semmit sem lehetett kivenni, mindegyikőjüké acélkemény jégbe volt fagyva. A kör közepére kísértem, ahova letérdeltettek a többiek mellé. Mindnyájukon látszódott az aggodalom, Daniel szemébe még könnycsepp formájában is kiült a félelem.
– Szóval mindenki itt van… - szólalt meg mély tenorján a középen ülő tanácstag, ruhája díszesebb és előkelőbb volt a másik négyé, és az elhelyezkedésből ítélve minden bizonnyal a legfőbb köztük. Szavára a másik négy is felállott, majd az ősz férfi intett, s mindnyájan helyet foglaltak.
– Clement von Finsterblut, Daniel von Finsterblut, Joel von Finsterblut… - kezdte el sorolni a neveket. – Tudjátok, hogy miért vagytok itt? – tette fel a költői kérdést. A józan eszemet legyőzték az ösztöneim, s azonnal rávágtam.
– Nincsen ötletem. – jelentettem ki remegő hangszínen, ami megtörte a mondatom hitelességét. A férfinak elsötétült az arca, amit én magam is nehezen tudtam elhinni, mert nem tudtam elképzelni, hogy még ennél is szúrósabban tud nézni.
– A te helyedben nem súlyosítanám a helyzetemet átlátható hazugságokkal… - nézett végig rajtam. – Az itt lévők közül mindenki beismeri, hogy irathamisításokkal fegyvereket lopott a raktárból, majd titokban egy illegális harci kiképző pályát üzemeltetett, ahol fogadások zajlottak, s a figyelmetlenség miatt egy ifjú vámpírt halálos baleset érte? – vágott azonnal a témába. Lesütöttem szemeim, s ahogy felvázolta a helyzetet, szúrós hányinger vett uralmába, úgy éreztem, pillanatokon belül el fogok ájulni. Társaim némán bólintottak. Én egy darabig farkasszemet néztem még a tanácsvezető jéghideg tekintetével, majd beletörődve én is megdöntöttem nyakamat.
– FEL TUDJÁTOK FOGNI, TETTEITEKNEK SÚLYÁT EGYÁLTALÁN? – harsogta, miközben öklével az asztalra csapott. – EGY ÍGÉRETES KATONÁNK MEGHALT MIATTATOK!
– Mentségünkre szóljon, én… - kezdtem bele, azonban a pillanatban, hogy kinyitottam a számat, félbeszakította mondandóm.
– CSÖNDET! – pattant fel trónusáról, majd a teremre síri csönd telepedett egy jó percig.
– Habár… - kezdte el végigsimítani szakállát, majd visszaült helyére. – Az ifjú egy tisztességes küzdelemben hunyt el… az ilyen a csatatéren is bármikor megeshet. Hányan maradtatok a szervezetben, és mennyi ideje folytatjátok a sajátos kiképzésetek? – a hangnemében történő változás még jobban meglepett minket, mint maga az, hogy idehoztak. Összenéztem társainkkal, majd, mint a szervezetünk szószólója, úgy döntöttem én kezdek felszólalni elsőnek. Hazugságra már semmi okunk nem volt, így ideje volt feltárni a tényeket.
– Harmincheten, uram. A legszívósabbak. A szervezet megalakulására hét hónappal történt a baleset, ez volt négy hónapja. A kezdetek óta töretlenül folytatjuk a kiképzést. – az erő, a becsület, és a kitartás nagy erény volt családunkban, amivel teljesen tisztában voltam. Erre nem válaszoltak semmi, majd mély mormogás lépett fel köztük, ahogy egymás felé fordultak, majd egy jó másfél perc múlva megszólalt a vezető.
– Látok egy alternatívát, hogy elkerüljük a büntetéseteket. – zendített rá, majd felállt székéről, s elénk sétált komótosan.
– Nos, a családunk már egy ideje tervez egy speciális osztagot… egy gyorsreagálású hadtestet. A legelitebb tanoncokra van szükségünk, hogy a lehető legeffektívebben működjön. Felajánlom számotokra, hogy mind a harminchét ifjú vámpírkatona elkezdi holnaptól a fél évig tartó kőkemény kiképzést. Mesteretek, és egyben vezetőtök Benedict von Finsterblut hadnagy lesz. – közölte velünk, a felüdítő tényeket. Egy pillanatra hatalmas kő esett le a szívemről, szinte hallottam, ahogy visszhangzik a terem koppanásból, azonban a név hallatán keserű szájíz fogott el. Hallottam már ezt a nevet, és jót nem igazán mondott róla senki.
– Vagy vállaljátok ezt, vagy pedig a többszörös bűntettért életetek végéig száműzünk a családból. – tette hozzá jéghidegséggel.
– Vállaljuk a kiképzést! – csengett fel hangunk kórusban…

És így váltam én sakkbábúvá, harminchat társammal együtt. Az egész tárgyalás nem ment másra ki, minthogy elfogadjuk ezt a sorsot. Okosan játszották ki. Sosem állt szándékukban száműzni közel negyven, kiemelkedően jó harcost, ezért előadták, hogy mennyire is vétkesek vagyunk, holott aligha tettünk bármi olyat, ami a családunkkal szembe irányult volna. Kaptak az alkalmon, és sikeresen elhelyeztek a táblájukon.

– ELLENSÉÉÉÉÉÉG! – harsogta a sátrakon kívülről az ismerős, rekedt férfihang, vad acélcsörömpölés közepette. Azonnal felpattantam hálózsákomból, majd mellvértem magamra csatoltam, s a sarokba támasztott kardomat maghoz vettem, majd kifutottam a havas síkságra, melyen táborunk volt elhelyezve. Kutya egy idő volt, alig bírtam megállítani fogvacogásom. Pár másodperces eltéréssel a többiek is előbukkantak sátraikból felfegyverkezve, harcra készen. Benedict a tábor közepén állott, meleg, szőrmebundába bugyolálva. Kezei ügyében két acélfazék volt, melyeket lendületesen egymásnak püfölt.
– Jó reggelt kutyák! – köszöntött minket, majd ledobta a friss fehér hóba a főzőeszközöket. – Bruno, mennyi idő volt ez? – nézett a mellette álló vámpírra.
– Negyvenhárom másodperc pontosan, uram. – bámulta zsebóráját, majd tisztelgett.
– Negyvenhárom másodperc… - fonta össze háta mögött karjait, majd fel-alá kezdett járkálni előttünk.– Azt szeretnétek ezzel mondani, hogyha rajtatok üt az ellenfél, ők várni fognak negyvenhárom egész másodpercet, így igaz? – oktatott ki minket.
– Nem, uram! – harsogott kórusunk.
– AKKOR MÉG IS, MI A POKOLNAK TÖKÖLTÖK, HÁROMNEGYED PERCIG, SENKIHÁZI BANDA?! – állott meg, s harsogta felünk fordulva.
– NEGYVEN KÖR A TÁBOR KÖRÜL, TELJES FELSZERELÉSBEN! UTÁNA TALÁN EHETTEK MAJD! – ordította torkaszakadtából. Mindig is tiszteltem a férfi hangszálait, az egész háborúban, talán azok küzdöttük a legeslegkitartóbban. – GYERÜNK GYERÜNK GYERÜNK!!
Aznap éjjel, a hasonló problémák elkerülése végett, vértünket katonás sorrendbe bekészítettük sátraink ajtaja elé, s fegyvereink közvetlen az ágyaink mellett pihentek velünk együtt.

***

– No, ki vele Bruno, hány másodperc ezeknek a senkiknek a mai teljesítményük? – sétálgatott fel alá másnap hadnagyunk, léptei alatt még a havat is kínkeservesen sírni hallottuk, ahogyan ropog.
– Huszonhét másodperc pontosan, uram. – mondta robotiasan a vámpír, óráját szüntelen sasolva.
– Na… az már egész jó, nemde? – folytatta a sétálást. – Elvégre, az ellenség rajtaütéskor, fog várni fél percet, IGAZ? – torpant meg, majd újra ordítani kezdett. – HAD ÁRULJAK EL EGY TITKOT, KUTYÁK! NEM, NEM  FOG VÁRNI! NEM, NEM, NEM! – verdesett karjaival idegességében, mint az ázott madár.   – NEGYVENÖT KÖR A TÁBOR KÖRÜL, FUTÓLÉPÉSBEN, TELJES FELSZERELÉS. – harsogta el körülbelül ugyanazt a mondandóját, mint elmúlt három héten minden egyes áldott nap. Nos, inkább nevezném átkozott napnak, mint áldottnak.
A következő pár éjjel aligha aludtunk egy szemhunyásnyit is. Az ébresztések teljesen véletlenszerűek voltak, hogy fenntartsa az általános feszültséget, és arra sarkallva minket, hogy mindig készenlétben legyünk. Lefekvéskor már le sem vetettük kényelmetlen páncélunk, a mínusz fokokban ülő helyzetben próbáltunk valamennyit pihenni a kínzóan fárasztó napok között, hogy azzal se teljen az idő ébredéskor, hogy magából az ágyból kikeljünk.

***

– No Burno… mondjad, na, had halljam. – bökte oda a kerek szemekkel bámuló vámpírra, aki meglepődöttségétől remegő hangon válaszolt neki.
– Tiz… Tizenkét másodperc, uram. – nézett elhűlve a hadnagyra, majd gyorsan tisztelgett. A tábornok megállt a fel-alá sétálásban, majd csípőre tette kezeit, s elrikkantotta magát.
– Ez már igen! Ezt már biza szeretem! – harsogta bajsza alatt. – Tizenkét másodperc, ennyi idő, talán nem lesz elég az ellenségnek, hogy rajtaütéskor lemészárolja önöket mind egy szálig! – Minimális büszkeséggel szemében nézett végig rajtunk.
– No, csőcselék, egye fene, ma korábban lesz reggeli lakmározás! – jelentette be a jó hírt sajátos szójárásával, amire egy kórusszerű, egyszerre elhangzó megkönnyebbült sóhajtás volt a válasz. A hadnagy sarkon fordult, s mi követni kezdtük őt.
– No hiszen! – torpant meg előttünk kihúzva magát, majd gyorsan megpördült, felénk fordulva. – Hát majdnem elfelejtettem! Jutalmazzák meg magukat, egy negyven kör lefutásával, a tábor körül! Gratulálok! Kiérdemelték!


A hozzászólást Joel von Finsterblut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 17, 2017 2:15 pm-kor.
avatar
Joel von Finsterblut
a Finsterblut család tagja
a Finsterblut család tagja

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2017. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Finsterblut
Szint: 2
Tapasztalat:
515/1250  (515/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Joel von Finsterblut

Témanyitás by Ciel Eisenschnittel on Pént. Feb. 17, 2017 2:06 pm

Tetszett a történet, meg vagyok elégedve vele és a csattanóval ami a végén van. Sajnálom, hogy nem néztem meg időben, de kiesett a fejemből. A tiszt alakja kifejezetten tetszetős, az tényleg különösen említésre méltó számomra. 

Amit szeretnék viszont, hogy ne vidd túlzottan messze el ezt az elitkatonásdit, ugyanis jelenleg a béka segge alatt lévő katona vagy, semmiképpen se egy rohamosztag tagja. Ez most egyelőre nem nagy probléma, ne aggódj miatta nagyon, csak azért jeleztem, hogy ne szaladjon nagyon el a ló.

JUTALOM:
100 TP
1000 Váltó
+
1000 Váltó jutalom a második élményért
avatar
Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány

Hozzászólások száma : 550
Join date : 2015. Jul. 30.
Tartózkodási hely : Ahol felderíteni kell

Karakter információ
Kaszt: Felderítő
Szint: Jó magas
Tapasztalat:
555/555  (555/555)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Joel von Finsterblut

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.