Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek

You are not connected. Please login or register

[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Kedd Márc. 28, 2017 12:19 am

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Olvassuk figyelemell, hogyan küzd meg mindannyiunk legkedvesebb (és az oldal egyedüli) inkvizítora egy e s z t é t i k u s palotaszárnyért, és hogyan hozza el nem egészen véletlenül a reneszászt Veroniára ezzel!

2[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Csüt. Ápr. 06, 2017 12:33 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Gyönyörű, verőfényes reggel van.
Nem tudok elszakadni a hálószobám fénypászmák simogatta, tágas belsejétől: mint már annyiszor, most is elbűvölten figyelem a fehér falat fedő szőnyegeket és a fával borított padló karcoktól mentes viaszolását: tiszta és pompás, gyönyörű helyiség, én mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy üresebb, mint amilyennek lennie kellene.
Mostanában, különösen a Fővárosban elszenvedett koponyatörésem óta valamivel több időt töltök a szobáimban,mint eddig bármikor... többet, mint a Katedrális székesegyházában.
A különbség megdöbbentő. Odaát mindig találok valami újat, amiben gyönyörködhetem, ennyi idő után is. Itt nem.
A palota unalmas.
Unalmas és üres.
Azt teszem, amit mindig: átsétálok a kápolnába, hogy a frissen elkészült ablakban gyönyörködjem.

Tudom, hogy ólomüveg ablakot kétféle technikával készítenek Veronián; tudom, mert magam is jelen voltam már néhány elkészülténél. megbabonázva figyeltem, ahogyan a művész biztos kézzel vezeti végig vaspálcája izzó hegyét a szikrázó üvegtáblán: a szerszám nyomán az anyag engedelmesen végighasadt, s a tökéletes formájúra kimetszett darabok úgy kerültek egyenként előre meghajlított ólomkereteikbe, akár zománcpor az aranyfiligránba. Később ecsettel festettek káprázatos színeket nekik.
De azt is tudom, hogy van, aki előre megfestett üvegtáblából vág, ugyanilyen biztos kézzel.
Lenyűgöző adottság!

Kifejezett meglepetésemre van, hogy a kápolna nem üres: fiatal férfi térdepel a hideg kőpadlón, ám a szokásostól eltérően nem imádkozik, sőt, még csak nem is az ablakot csodálja: különös módon a fal előtt kuporog, jobban mondva a falra kis képekben feltett keresztút negyedik állomása előtt. Némán veszem szemügyre; hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egy új fatáblára fest, kiváló minőségű festékkel. A szemöldökömet ráncolom: tűrhető a munkája, de azért nem kitűnő... arról nem is szólva, hogy a kép stílusa erősen elüt szomszédaiétól.
A férfi rezzenéstelenül munkálkodik tovább, mint aki észre sem vett.
De hová tűnt az eredeti?!
Megrongálódott? Vagy esetleg olyasmit ábrázolt, amit a sekrestyés elfogadhatatlannak tartott?
A fickónak a sekrestyében kell lennie.

Ott is van, mint mindig: messziről int nekem, mintha már a körvonalaimról vagy a lépteimről megismerne.
- Dícsértessék, püspök úr! - kezdi barátságosan. - Az ablakot jött megtekinteni?
- Gyönyörű ablak, Alrik! - vigyorgok rá szélesen, amely neki kevésbé lehet idegen tőlem, mint másoknak. - De engem az egyik stáció érdekel.
Kuncog, mint aki a legkevésbé sincs meglepve.
- Nevezetesen a negyedik. Jól sejtem?
Felvonom a szemöldököm, mint egy iskolásfiú, ha a tanára előre tudja, mit fog kérdezni.
- A negyedik hát. Különösnek találom. Te nem?
A kuncogás halk nevetéssé erősödik.
- Tudom, atyám, hogy nem lenne szabad titkolóznom maga előtt, de bízzon bennem, elrontaná az élményt, ha többet mondanék. Csak üljön le egy padra, ahonnét jól látja, és várjon egy negyed órát talán. Meglátja, különleges élmény lesz.
Mi az ördög folyik itt?
Rendesen letorkolnám az öreget, hogy válaszoljon, míg szépen vagyunk, egy-kettő, most mégsem vagyok dühös, a legkevésbé sem. Inkább csak kíváncsi... és ezt alighanem ő is pontosan tudja.
- Mások is kérdezősködtek már róla?
- Észre se vették - von vállat kissé lekicsinylőn. - Nincs azoknak annyi szépérzékük se, mint a maga bal veséjének.
Felvonom a szemöldököm, ám a születőfélben lévő mosolyom sem akadályoz meg a válaszban.
- De te tudod, mit fogok látni.
- Hát, láttam már hat alkalommal - biccent derűsen. - Nem lett kevésbé szórakozató egyik után se.
- Derék ember - veregetem meg a vállát, mielőtt megfordulnék, hogy megnézzem magamnak a negyedik stációt.

Teljes csendben ücsörgök egy napsütötte párnájú padon, elnézve, ahogy a festő munkálkodik: fel sem néz, nem is köszönt, mégsem sértődöm meg.
Túlságosan érdekel, hogy mi fog történni.
Jelenést várjak? Isteni jelet? Akaratlanul is a nagy tudomány, az aklímia zegzugos utalásaival telerótt könyvei jutnak eszembe és felpillantva kutakodni kezdek - hová fog esni az ablakok színpompás fényzuhataga egy negyedóra múlva? Mit fog az Úr fénye és az Úr ihletette emberi művészet összeképe felfedni előttem?
Alrik atya igazán alkimista lenne? Elképzelem az öreg sekrestyést, ahogyan a koromtól fekete athanor fölé görnyed, ahogy timsót és csillagfényt emlegetve egy néma könyvből olvas...
Képzelgéseimből vad lárma szakít ki: tántorgó, ide-oda billegő léptekkel egy zilált öltözékű apáca csattog be a kápolnába. Saru nélküli meztelen talpa messze előrekürtöli érkeztét, habitusa rendezetlenül lóg rajta, azzal fenyegetve, hogy bármely pillanatban lecsúszhat róla. A szeme egészségtelenül fényes, haja egyetlen hetyke, lángszín szénaboglya.
Borszagot érzek, ahogy elmasíroz előttem, és én jobbára dermedten figyelem, ahogy cseppet sem kecsesen megkerüli a festőt, majd teketória nélkül lekapja a stációt a falról, alig egyhüvelyknyire az arcához emelve.
Mind némán várunk, aztán ő hirtelen mozdulattal, teljes erejéből a piktor fejére csapja a táblát: a csattanás élesen visszhangzik végig az egész csarnokon, és rekedt, erőszakos kiáltozás követi.
- Mi a fenét keresel itt? - rikoltja vadul. - Azt mondtad, művész vagy, ilyet azok a kutyafattyú déliek is tudnak, pedig fára nem festettek már vagy tizenöt éve! És te akarsz a tanítványom lenni? Arra nem vagy méltó, hogy a saruszíjam megoldd, még úgy se, hogy nem hordok!
Döbbenten figyelem, ahogy a kosztól fekete, csupasz talpát felemeli, és erőset, meglehetősen neveletlent rúg az áldozata képébe.
- Takarodj!
Az illető nyúlmód pattan fel, s villámgyorsan kirohan, az apáca pedig, mintha mindennapos volna az ilyesmi, hátat fordít, és szolid tempóban tántorogni kezd. Ámulva nézek, próbálva felfogni, mi minden zajlott le alig karnyújtásnyira tőlem.
- Nővér!

Billegve tekint fel, lassabban, mint azt józan embertől megszoktam... egy darabig néz, majd hirtelen felocsúdik, s közelebb jön, mintha egyébiránt nem hallana. Vagy mintha tartózkodna a templomban való kiáltozástól...
Megrezzenek, amikor közelebb hajol, mint vártam, de nem moccanok hátrább.
- Testvér?
Hunyorogva méreget. Testvér!
- Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal püspöke - egyenesedem fel a padról, eltekintve a dorgálástól, amire egyébként bőven rászolgált.
- Áh, maga a Boszorkánypöröly-vagdalkozóspüspök!
A bor tömény szaga leküzdhetetlenül árad belőle, még a tömjén illatán keresztül is.
- Mi történt a stációval, nővér?
Keresztes módjára tiszteleg.
- Corona von Reinburg, priorissza. A stációt, jelentem, megőriztem a fülkémben.
Felvonom a szemöldököm. A bolondját járatja velem? Hogyan lehetne egy ilyen alakból priorissza?
- Kegyed tudtommal nem a palotában él, priorissza anya. Mi okból távolította el a rámát?
- Valóban nem itt élek, inkvizítorhoz méltó megfigyelés! A Szentszék ítélőképessége kiváló!
Mielőtt felcsattanhatnék, a kezét a vállamra teszi. Rengeteg vágás borítja azt, ami belém fojtja a mondanivalóm; gyakorlatilag csoda, hogy ez a végtag még működik. Több ujjperce hiányzik.
Ki az ördög ez?
- Én vagyok a felelős a Katedrális festett dolgaiért, tudja - folytatja. - És mára ígértem meg ezeknek a pojácáknak, hogy kipróbálhatják a tudásuk, hátha alkalmasak arra, hogy tanítványaim legyenek, és helyettem csinálják meg a nehéz munkát. De hát eddig tehetségtelen volt mindegyik.
Legszívesebben letorkolnám, de valami azt súgja, hogy az efféle hozzáállás mit sem érne itt.
- Miért vitted el a stációt, von Reinburg nővér?

Lendületesen lép hátra, talán hogy a széles gesztusai, amelyek a szavát kísérik, ne verjenek mindjárt orrba.
- Tudja, atya, a művészet a másolásnál kezdődik - szól lendületesen, s én egy pillanatra visszafojtom a lélegzetem, biztosra véve, hogy a megkötetlen habitusa ezúttal a földön végzi. Szemrevaló nő volna, ha nem lenne részeges... és egy kissé holdkóros. A habitus azonban fent marad, ő pedig egy pillanatra sem lassít. - Én is úgy kezdtem. Azt szeretném, ha ezek a jóemberek először az én stílusom tudnák lemásolni, ezért nem láthatták meg a negyedik stációt, ahogy az kinéz, csak a többit. Nem baj, ha nem hasonlít a kompozíció - a stílus egyezzen. Mind elbukott, mert alázat nélküli...
Ahogy belelovallja magát a tanítványai jellemzésébe, a hangja is egyre erősödik.
- ...tudatlan, nagyravágyó, hitetlen, önfejű kutya mind!
A homlokom ráncolom kissé lemaradottan a fecsegésétől, átmenetileg megfeledkezve a viselkedésével kapcsolatos véleményemről, amelyet megosztani készültem vele.
- Csak nem a te munkád a sorozat?
- De - bólintja röviden. - Meg minden, ami festett itt, beleértve az oltárszárnyakat és az ikonokat.
- Ó...!
Fény gyúl a szememben a szórakozott válaszra. Le kellene hordanom, amiért ellopta a stációt, de...
De.
- Készítettél valaha freskót?
Jelentőségteljes mozdulattal az állára teszi a kezét, mint aki gondolkodik.
- Nem, de kipróbálnám - vágja rá szinte rögtön. - Bár csak arra van megbízásom itt, amit a püspökök mondanak.
- Nem hagyományos freskókra gondolok - rázom meg a fejem szigorúan. - Nem mozdulatlan, könyvekbe illő nyomatokra, amelyek az apátság belső falait díszítik hosszú-hosszú idők óta. Az én palotám nem szkriptórium.
Eltöpreng cseppet.
- Hát, ahhoz meg a maga engedélyére lenne szükségem - szól végül, aztán széles, félreérthetetlen vigyorral végigmér tetőtől talpig, mint aki már kezdi érteni. - Mit fessek? Egészséges fiatalembernek tűnik, szóval... női szentek?
Egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy vigyorogjak vagy helytelenítő arcot vágjak, ezért inkább úgy döntök, megköszörülöm a torkom.
- Nem is kifejezetten effélére gondoltam, priorissza anya - vonom fel a szemöldököm, mintha megbotránkoztatna a kikacsintás, noha valószínűleg nem tudom megvezetni. - Egész egyszerűen csak valami újat szeretnék. A freskók és a könyvek nem töltik be azt a teret, amelyet egy ekkora épület szolgáltat. Nem akarok fehér falakat. Arra gondoltam - rágom az ajkam elmélyülten -, hogy felnagyíthatná a képet. Ha betűnyire le lehet zsugorítani, miért ne lehetne egy csarnoknyira felnagyítani?
- Tehát arra céloz, hogy fessek valamit, ami beteríti az egész palotáját, igaz?
- Nem - sietek a válasszal, mint aki csak most ébredt rá, hogy hamar kiadta magát. - Természetesen nem. Ilyen még sohasem történt egyetlen épülettel sem. Hanem...
Az állkapcsomat simogatom.
- Őszentsége remélhetőleg hamarosan visszatér a Katedrálisba. Húsvétkor mindenképpen. Szívesen látnám a kápolnában nagyszombaton. Talán szerepelhetne a Feltámadás itt.
Fölpillantok a mennyezet fényes, sötét fakazettáira. Ha leszedjük őket, egyetlen hatalmas rámát kapunk...
Corona von Reinburg vidáman üt tenyerébe az öklével, aztán vigyorogva lép hozzám, hogy megveregesse a vállam.
- Hát nem figyelmes valaki! - rikkantja. - Ki gondolná, hogy a híres Boszorkánypörölynek nem csak a tekintélye, de a szíve is ilyen nagy!
Bólint kettőt, figyelmen kívül hagyva a szúrós pillantást, amit a bizalmaskodása vált ki belőlem.
- Jó, elvállalom. Mára ledőlnék egy kicsit, meg visszaküldetem a stációt, de délután keressen meg a részletekkel, és akkor intézkedünk.
Már megfordult, amikor a hangom utoléri.
- Szeretném, ha ez a kettőnk titka lenne, nővér.
Sebzetten pillant vissza rám, a szeme sarkában mintha könnyek ragyognának.
- Ez fájt, atya! - ráncolja kipirult orrát. - Lehet, hogy részeges vagyok meg rendezetlen, de megbízható!
- Örömmel hallom - vigyorgok rá, most először.
Viszonozza a gesztust, és ezúttal mintha - mintha - kevésbé imbolyogna a lépte, ahogy elhagyja a templomot.

https://goo.gl/PNcR7L

3[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Szer. Ápr. 26, 2017 12:42 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Amit kiterveltem, megvalósulni látszik.
Gyorsabban átjutottam az első akadályon, mint képzeltem, és ez egy pillanatra megilletődötté tesz.
'Délután keressen meg a részletekkel, és akkor intézkedünk', mondta Corona priorissza, mintha csak amolyan mindennapi dolgokról volna szó. Pedig...
Pedig bele sem merek gondolni, mekkora vagyont készülök megmozdítani. A legnagyobb kincstárat az egész világon.
A részletekkel... de milyen részletekkel? Rá kell döbbennem, hogy semmi olyasmit nem találtam ki, amivel kapcsolatban részletekről lehetne szó. A mennyezetre emelem a tekintetem, mintha a csupasz, fakó böjti napfényben fürdő kő ihletet adhatna.
Ki kell találnom, hogyan tovább...

- No, atya, mit szól?
Nem számítottam arra, hogy ekkora forgalom lesz itt, és most, hogy a sekrestyés közvetlenül mellettem szólal meg, a váratlan hang inkvizítori tekintélyemhez méltatlan mozdulatra sarkall: ijedtemben megugrom kissé, még úgy is, hogy a férfi orgánumára egyből ráismerek.
- Alrik atya - jegyzem meg, nehezen leplezve a bosszúságomat, noha inkább valami köszönetfélét illene felajánlanom neki. - Ismeri Corona von Reinburg priorisszát. Igaz?
Ő maga is riadtnak tűnik: valószínűleg tisztában van azzal, milyen kockázatos dolog engem riogatni. Ma azonban szerencséje van... ahogy nekem is.
- I-igen, persze - hebegi, kissé behúzva a nyakát. - Néha bejön ellenőrizni a festményeket, meg bort koldulni.
- Különös egy lélek. Mióta priorissza?
- Azt hiszem, két éve.
- Hosszú idő - mormogom magam elé szórakozottan, mint akinek máson jár az esze. Aztán újra felélénkül az Alrik arcára szegezett pillantásom. Az ezúttal valamivel nyugodtabbnak tűnik. - Kivételesen szépen fest viszont. A keresztút az ő keze munkája, és a nyakamat tenném rá, hogy régebbi két évesnél.
- Azt hiszem, keresztes volt előtte, de megsérült valamiben. Azóta apáca... meg itt kisegítő.
- Láttam a kezét. Súlyosan megsérülhetett - biccentek, aztán végigmérem őt. - Kegyelmed fogadta festőül, igaz-e? A sekrestye felel a templom minden hasonló ékességéért, legyen az arany avagy festett fa. Ez pedig a legfőbb székesegyház...
Ránézek, és ő is érezheti, hová vezet a gondolatfolyam: a vonásaim igyekszem megfegyelmezni, mégis képtelen volnék minden nyom nélkül eltüntetni az izgatott kíváncsiságot, amely úgy harminc évvel ezelőtt állandó vendég volt rajtuk, és máig nem veszett teljesen el.
- Őszentsége sekrestyése vagy.

Szokatlanul keményen, valami ismeretlen komorsággal néz a szemembe egy hosszú pillanatig, mielőtt röviden bólintana.
- Én voltam - szól. - Amikor még magam is papként működtem, már akkor felfigyeltem a tehetségére.
Újabb kis szünetet tart: feltűnik, hogy egyikőnk lélegzetét sem lehet hallani a csendben.
- Fel akarja bérelni.
Kevesen képesek állni a tekintetem: rendesen ingerelne az idős férfi merészsége, most azonban én magam is érzem, hogy emögött nem kihívás, sokkal inkább valami más van.
Valami, amit nem egészen tudok hová tenni.
Biccentek.
- Ajándéknak szánom a művét. Húsvétvasárnapra.
Az első lépcsőfok lesz. Valahogyan el kell érnem, hogy elkészüljön, és akkor megnyílik a pápai kincstár, zubogni fog a Katedrális oly híres, elapadhatatlan ezüstkútja és a színek szétfutnak majd minden falon, minden ablakkereten...
Megváltoztatom a Katedrálist. Minden épületét... de csak akkor, ha ez sikerül.
A töprengésből az újabb válasza szakít ki.
- Ehhez valóban kell az engedélyem, meg a gondnoké. Mi lenne a dolog?
- A Pünkösdi Palota nyugati szárnya az enyém - fogok bele óvatosan, bizalmas hangszínben, hogy érezze, egyáltalán nem óhajtom mindenkivel tudatni mindazt, ami most elhangzik. - Ismeri? Az épületben szám szerint hat kápolna van, minden szárnyban kettő. A magaméi közül akarom az egyiket megfesteni. Freskóval. Őszentsége Sixtus pápa kedvét keresem vele. Meghívnám, hogy misézzen ott elsőként.
Igyekszem semleges hangot megütni, hátha ennyivel is megelégszik. Ő elmosolyodik, meglepően atyaian.
- A protestánsok szélütést kapnának, ha meglátnák... - dünnyögi. - Rendben, Az én engedélyem rajta van, ha azon múlik. A saját kápolnáinak meg maga a gondnoka, szóval igazából afelől nem is kell engedély.
Megnyerő, széles vigyort villantok rá.
- Bánná, ha arra kérném, tartsa magának meg, amit elmondtam? - fogok bele szívélyesen.
Viszonozza a gesztust, minden megbotránkozás nélkül.
- Tőlem semmi nem jut tovább, ebben biztos lehet.
- Kedvelem, atyám. És még valami... a priorissza nyilván nem elégszik meg egy püspöki áldással a fáradozásáért. Jól gondolom?
A vigyora mintha kiszélesedne egy kissé.
- Nos, a priorisszának mindig extrém kérései vannak. Készüljön fel, azt tanácsolom.
- Már döntöttem, Alrik atya. Csak akarni kell, és találunk megoldást.
Biccentek neki, még mindig derűsen, aztán áldást adok. Megszolgálta.
- Isten óvja.
Mély meghajlással búcsúzik.
- Járjon sikerrel és Isten útján!
Ideje megkeresni von Reinburg anyát.

A Könyörületes Szent Brünhilda gyógyítórend kis rendháza, ahol a festő él, rendeltetéséhez képest elég kis épület: kapuja csaknem eltörpül a mellette strázsáló két hatalmas termetű keresztes között. Mind a ketten szélesebb vállúak és magasabbak is nálam, súlyos vasruháikban elmozdíthatatlannak tűnnek.
Mind a ketten nők.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - mérem őket végig, megtorpanva a kapu előtt.
- Mindörökké ámen - feleli a bal oldalon silbakoló félszemű, forradásos arcát felém fordítva. - Mi járatban van a Boszorkánypöröly szerény rendházunkban?
- Corona von Reinburg priorisszával van dolgom, tisztelendő nővér.
Összenéznek, majd bólintanak.
- Második emelet, legutolsó szoba.
Vajon lett-e volna merszük az utamba állni?
Biccentek, majd átvágok köztük, megindulva a mondott irányba.
Jártam már apácarendben, a Könyörületes Szent Brünhilda mégis furcsa érzéssel tölt el. Ahogyan átvágok a szokatlanul szűkös folyosókon és termeken, a priorissza számos nővérével összetalálkozom. Mindőjükben van egy közös vonás.
Mind nyomorékok.
Nem betegség nyomait viselik magukon. Bár az irgalomnak igencsak híján vagyok, még én is felismerem a bélpoklosok elfeketedő, leszáradó húsát és a görvélykór nedvedző fekélyeit; láttam pikkelysömört és olyan embert is, akivel Szent Antal rettenetes tüze végzett, elevenen elrohasztva őt.
A Könyörületesek összemart, meggyötört testén azonban csaták nyomai éktelenkednek. Hiányzó végtagok, szemek vagy fülek, salétrom- vagy tűzmarta bőr, elégtelen harctéri seborvoslás híján elfertőződött, ocsmány fegyvernyomok. A legépebb rendtagok kétségkívül a keresztesek; páncélban és fegyverben járőröznek a nyomasztó épületben, gyanakvó pillantásukat pedig lehetetlen elkerülni.
Kissé megijeszt ez, de csak belül: valamiért úgy érzem, női mivoltuk felruházza őket valamiféle ösztönös képességgel, amellyel pontosan tudják, miféle ember vagyok és biztos vagyok benne, hogy megvetnek érte. Soha nem éreztem magam ennyire idegesnek.
Persze ez badarság. Csak a lelkiismeretem rossz.
Ők is ugyanolyan emberek, mint bármelyik férfi, nyugtatom magam gondolatban. Semmiféle természetfeletti hatalmuk sincs.
Hogyan is lehetne?

Szerencsémre hamar megérkezem az ajtó elé; kopogtatásom türelmetlenebb, mint amilyennek szántam.
- Priorissza anya? Norven Kather vagyok.
A válasz nem késlekedik.
- Jöjjön, jöjjön!
Sietve nyitok be, a nyekergő faajtót betaszítva, hogy aztán a küszöbön torpanjak meg, mint aki falba ütközött: Corona von Reinburg nekem háttal ül az ágyán, s szemlátomást keserves erőfeszítések árán is hiába próbálja felölteni megszokott habitusát. Iszonyúan megkínzott, lebénult jobb keze, úgy tűnik, magára hagyta őt.
Deréktól felfelé teljesen meztelen.
Nem fordul hátra.
- Ha nem bánná, besegítene kicsit?
Döbbenten, a kilincset markolva ácsorgok az ajtóban néhány szívdobbanásnyi ideig: a lehető legkevésbé ildomos ilyenkor egy hölgyet, és még inkább egy apácát zavarni, kivált, ha a főnöknőről van szó. A szemem azonban nem tudom levenni róla.
Hátizmai enyhe, domború görbülete elárulja, hogy von Reinburg egész bal oldala sokkal erősebb; alighanem a jobbját megnyomorító sebesülés miatt támaszkodik a felsőteste másik oldalára. Szinte látom, hogy mikor talpra áll, az egyenlőtlen terheléshez szokott vállai enyhe rézsűre állnak.
Megköszörülöm a torkom.
- Nincs valakije, aki segíteni szokott?
- Méltatlan lenne, atya - feleli nyugodtan. - A habitus még feljön viszont, jobb napokon.
Fölnevet.
- Azt hiszem, öregszem.
Én is, akarom ráfelelni. De van, amin ez sem segít.
- Igazán nem kellene így látnom.
- Bizonyosan tréfál, atya...
Mind a ketten várunk; hosszúra elnyúlik, aztán hirtelen ér véget a csönd.
- Öhm, akkor... segítene?
Kinyitom a szám, hogy tiltakozzak, aztán eszembe jutnak az odakint hemzsegő kereszteslovagok szúrós, vesébe látó pillantásaikkal, és inkább csak újra megköszörülöm a torkom.
- Hát hogyne.
Odalépek hozzá, meglepő módon mindennemű idegesség nélkül; megállok mögötte, ott, ahol még nem egészen látni át a csupasz vállai felett.
- Nincs gyakorlatom az apácaöltözékben - jegyzem meg szelíden. - Mondja meg, mit tegyek.
Gyanítom, hogy hasonlóan kell felölteni, mint a reverendát, de nem lehetek benne biztos, a priorissza pedig megérdemli, hogy legalább a maradék méltóságát megőrizze, ha már kérni kényszerült.
- Csak adja a kezembe a vállam fölött, és meg is vagyunk.
A hangsúlyából hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal színjózan.
- Értem - felelek, leginkább azért, hogy tudja, mikor fogok hozzáérni. Fölemelem az anyagot az ágyról, és a vállára borítom. - Hogy szolgál az egészsége?
- Köszönöm - húzza előre a kelmét szelíden, aztán megfordul. - Rosszabbul, mint akkor, amikor az volt rajtam.
Fejével a szoba sarka felé bök, ahol egy állványon díszes keresztesvért áll.
- És a magáé? Hallottam, hogy valami sérülése volt nemrég.
- Megsérültem a fejemen - biccentek, kiélvezve, hogy a mozdulat már nem fáj. - Több, mint nyolc hete történt.
Az állványán nyugvó vértezetre pillantok.
- De ez elmúlik. A magáé nem.
Mosolyog.
- Ez a keresztem.
A falhoz lép, odaadással emelve le onnan másfélkezes kardját. Aztán odanyújtja nekem.
- Nézze meg.

Most először fogok ilyesmit a kezembe: felszentelt fegyver, apród sosem voltam, forgatni pedig nincs jogom, aminthogy nem vagyok lovag. Lassan vonom ki, hogy szemügyre vehessem az acélt, és ez kitűnő megérzésre vall - a tükör simaságú pengét a markolat tövétől egészen a hegyéig lélegzetelállító karcolatok borítják. Élethűek, mintha itt állnának előttem...
Nem kovács műve.
A pengét féloldalasan elfordítom - alá kell támasztanom a tenyeremmel középtájt, hogy pontosan ráeshessen a fény és ne remegjek szokatlan súlyától. Elakadt lélegzettel figyelem, ahogy az arany napsugarak csordultáig töltik valamennyi vésetet.
- Még sosem láttam ilyet.
Kérdőn nézek a gazdájára. Ő is a kardot figyeli elmerengve.
- Ez volt az időtöltésem, amikor még lovag voltam - jegyzi meg hirtelen, rövid csend után. - Jól megfigyeltem a testeket, amikor beléjük vágtam, vagy amikor ápoltam őket. Pontosan emlékszem mindegyikre a mai napig.
- Hány pengét vésett tele?
- Hármat - feleli rögtön. - Kettőt ebből már eltörtem.
Megbillentem a fegyvert, hogy a napsugár végigcsorduljon rajta, aztán vissza.
- Az Isten is alkotni teremtette, Corona von Reinburg - mosolygok a nőre a dicsőségesen villogó kardpenge felett, mielőtt visszatolnám azt a bőrborítású kardhüvelybe. - Az ő áldása van a keze munkáján... és az enyém, meg Alrik von Stendal pápai sekrestyésé.
Amaz elmosolyodik, de most inkább cinkosan.
- És a jó áldáson kívül mi lesz a munkám gyümölcse?
Most. Most dől el minden.
Az arcom fesztelen marad.
- Van kívánsága?
Széles mozdulattal emeli a kezét, a balt, és előremutat, majdhogynem orrba bökve közben.
- Bor.
Ez annyira váratlanul ér, hogy a jobba szemöldököm magától emelkedik egy teljes hüvelyknyit.
- Bor...? - visszhangzom, kissé kábán.
- Bor.
Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne!
- Mennyi bort akar pontosan...?
- Mindet.
Tanácstalan csendem észhez térítheti, mert rövidesen újra megszólal.
- Mármint mindet, ami nem használódik el misén.
Immáron a bal is követi a jobb szemöldököm, cseppet sem törődve azzal, hogy ismét csak őt visszhangzom.
- Misebort...? - dörzsölöm meg az állkapcsom tűnődve. - Miért éppen misebort?
- Mert az a legolcsóbb.
Egyre kevésbé értem, ám valami azt súgja, érdemes abbahagyni a faggatását. Mégis honnan a pokolból kerítsek neki misebort? Ki lehet a felelős érte a Katedrálisban?
Ráérek kitalálni. Ha innen nem jutok hozzá, szerzek máshonnét. Ez nem lehet akadály.
Biccentek.
- Megkapja a borát, von Reinburg nővér.
Lendületesen veregeti meg a vállam, és ahogy korábban, most sem számítok a gesztusra: a bizalmaskodása cseppet sem tetszik, azt azonban kénytelen vagyok belátni, hogy ő más szabályok alapján működik, mint a Katedrális többi lakója.
- Na erről beszélek én, kiváló! - rikkantja derűsen. - Hová is kell festeni?
A huzat, amit a kapálózása kelt, rózsaillatot seper az orromba: alighanem a rózsavíz nagy kedvelője. Mégiscsak ad magára valamelyest.
- Jöjjön velem - intek a fejemmel az ajtó felé. - Járt már a Pünkösdi Palotában? Így hívják azt a nagy épületet a székesegyház keleti oldalával szemben.

- Üdvözlöm a palotámban, priorissza anya - mosolygok rá, hagyva, hogy megnézze magának a csarnokot, amelybe érve megtorpantunk. - Két kápolnám van, amelyek jelenleg olyan egyformák, mint két tojás... nagy bánatomra. Erre - indulok meg jobb kéz felé, hátra sem fordulva, amíg el nem érjük a helyiséget.
Ott azonban sorra veszek mindent. Legalább magamban.
- Ugye látja? Az ablakaim elég kezdetlegesek - mutatok körbe kissé türelmetlenül. - Az üvegművesek korai munkái, nem vagyok velük elégedett, de most nem ezért van itt. Látja? - bökök fel az egyszínű, kékre mázolt mennyezet boltozataira az oltár felett, egészen az első ívig, amely a folyosótól elválasztó alkóvba fut.
Elneveti magát.
- Mintha protestáns lenne a mennyezet! Kék!
Elmosolyodom, nem minden gőg nélkül.
- Idősebb ez őnáluk.
- Akkor hát mi lenne, ha égbolt lenne belőle?
- Ahogy gondolja. Freskót szeretnék... az egész mennyezetre - mondom, mintha nem tudnánk mindketten, hogy korábban is kifejtettem ugyanezt. - Mit gondol a Feltámadásról, mint téma...? Húsvétra elkészülve kitűnő szimbólum lehetne belőle - tekintek rá sandán oldalvást, még mindig a nyakamat tekergetve. - Vagy más ötlete van?
- A feltámadás jó. De jobb lenne a feltámadástól pünkösdig. Ki tudnánk használni ezt a protestánskék mennyezetet.
- Képes lenne az egészet egyben megfesteni?
- Kell idő és még két nővérem.
Szkeptikus pillantásban részesítem.
- Nem kedveli a tanítványait.
- Nem mindegyiket. Inkább sajnálom őket.
- Itt mégis megbízik bennük?
- Csak a rendem tagjaiban.
A kocka el van vetve. Ha elkészül a mennyezet, felőlem akár tíz másik embert is bevonhat.
Vagy egy ördögöt.
- Elvállalja?
- Meglesz.
- Akkor mostantól Húsvétig szabad bejárása van ide - mosolyodom el diadalmasan, bár a szívem egészen magasra kúszott a torkomban, és vadul dörömböl éppen.
Hát elkezdődött...! Ki tudja, hol áll meg, amit most elindítok? És ha nem sikerül...
- Készüljön fel, Corona von Reinburg - hadarom fojtottan, ahogy izzón meredek rá. - Lehet, hogy népszerűtlen lesz. De ha megadja, amit kérek... akkor gazdagabb, mint bárki más.
- Bor! - jelenti ki boldogan, emlékeztetve a következő dolgomra. - De atya, elférne itt néhány szobor is...
Csodálkozva futtatom végig a tekintetem a helyiségen: mit láthat ő itt, amit még én sem? Szívesen venném, ha az ő tekintetével láthatnám a kápolnát.
Bölcs vagy, Uram, hogy a kezét vetted el, nem a szeme világát...

https://goo.gl/PNcR7L

4[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Csüt. Ápr. 27, 2017 11:38 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Mindig tudtam, hogy a Főkatedrálisba épített aprócska, takaros melléképület a gondnoklak, arról azonban csak most, a saját intézőmtől értesültem, hogy a lakója - és ilyenformán az, akivel dolgom van - egy Isak Braun nevű ember. Ő felelős a Katedrális összes gondnoki munkájának összehangolásáért.
Soha életemben nem beszéltem még vele.
Ahogy megkerülöm az épület szélesen elterpeszkedő, roppant mellékhajóját, azon töprengek, hallottam-e már Isak Braunról valaha, és bár a távolság jó néhány percig enged gondolkodni, képtelen vagyok bármit is felidézni vele kapcsolatban.
Nem mintha lenne választásom.

- Ki az? - felel valaki azonnal a kopogtatásomra.
- Norven Kather vagyok... Institoris püspök.
Fiatal fiú nyit ajtót; talán tizennyolc éves, ha lehet.
- Kérem, püspök úr, fáradjon be!
Idebent nem különösebben tágas - alig pár lépést van csak helyem tenni, máris a kőpadlóra terített szőnyeg közepére érek. Előttem terebélyes, sötétre lakkozott íróasztal; mögötte dús szakállú, őszülő öregember körmöl valamit egy nagy könyvbe.
- Laudetur, főgondnok.
A fickó bólint, de föl nem néz a munkájából.
- In aethernum, püspök úr. Mi lenne a kívánsága?
- Alamizsnáért jöttem.
Ez használ: sandán felpillant rám, csak úgy félszemmel.
- Alamizsna? Mihez?
Ráérősen a kölyökre tekintek a vállam felett.
- Hagyj magunkra, fiam.
Amaz habozik: gazdáját bámulja tétován pár szívdobbanásnyi ideig, amíg amaz jóváhagyón nem int a kezével, hogy eltűnhet. Nem követem a tekintetemmel, inkább csak helyet foglalok a főgondnokkal szemben egy széken, egyik lábam térdben átvetve a másikon.

- Mennyi bora maradt a legutóbbi mise után? - fogok bele fesztelenül, mindenféle bevezető nélkül.
Nyugodtan néz föl, immár teljesen odahagyva a főkönyvet.
- Pont a Boszorkánypöröly...?
Felvonom a szemöldököm.
- Nem is gondolná, igaz?
Apró szünetet tartok, összefonva az ujjaim az ölemben, míg a könyököm megtámasztom a karfán.
- Nem lennék hálátlan.
Most az ő szemöldökén a sor, hogy megemelkedjen.
- Tehát komolyan gondolja... Mégis mire?
- Könyörületes Szent Brünhilda kínjait kívánom vele enyhíteni, Braun főgondnok - felelem egy kissé kenetesen. - Ennyi irgalmasságtól megszomjazik az ember.
A gondnok arca elfelhősödik, és mint aki éjnek évadján óvatlan az asztal lábába rúgott, dühösen csapja be a jegyzőkönyvét.
- Nem.
Nem?
Az állkapcsomat rögzítő izmok veszedelmesen megvonaglanak a válaszra. Nem szenvedhetem, ha dacolnak velem.
- Elnézést, hogyan?
- Magát valahogy befűzte az a részeges von Reinburg - vágja rá szemtelenül. - Nem adok neki több bort.
A szóhasználaton, ki tudja, miért, fel kell nevetnem. Befűzött!
Hanem aztán oldalvást dőlök ültömben, testsúlyomat kényelmesen a jobb könyökömre helyezve.
- Miért ne ihatna?
- Mert tiszteletlen és méltatlan arra, hogy egyáltalán apáca legyen, aztán még minden nap ide jön bort koldulni. Nem és kész.
Pimasz fattyú.
- Attól tartok, nem érti, főgondnok - húzom össze a szemem. - A bor nekem kell.
Ő maga is rám hunyorít, már-már kihívóan.
- Akkor maga mit kezd vele?
A legkevésbé sem kedvelem Isak Braunt.
- Festek.
- Na persze, ha maga elviszi, tán' én mit fogok tintának használni? - billenti oldalra a fejét, én azonban nem vagyok kíváncsi az akadékoskodására.
- Ha csak ez kell... a Szent Hivatal írnoki tintájából jut ide. De mondok jobbat - teszem hozzá, felkelve, hogy megkerüljem az asztalt, és melléje kerüljek. - Inkvizítor vagyok, gondnokom. Kizárt, hogy kívánjon tőlem valamit?
Az öreg felsóhajt.
- Fenyegetni kíván, Boszorkánypöröly?
- Miért tenném? - mosolyodom el, már-már barátságosan, noha a magatartásától egyre inkább forr bennem az epe. - Kétlem, hogy meg tudnám ijeszteni. Sok rosszabb ember van itt nálam... de kevés jobb, ha háláról van szó. Kérhet, ha akar... vagy nemet mondhat, és elmegyek. A döntést viszont már meghoztam, és ha csak egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy meg fogom kapni, amit akarok. Mindig megkapom. Maga, főgondnok, csak arról dönt, hogy kíván-e nyerni vele, vagy nem.
- Huszonhárom év - jelenti ki dölyfösen, egyenes orrát ráncolva, mielőtt hatásszünetet tartana. - Ennyi ideje vagyok főgondnok, minden korrupció nélkül. Mégis mit tud ajánlani, ami megváltoztathatja a véleményem?
Az asztalára ülök, kissé féloldalasan.
- A Katedrálisban munkálatok fognak kezdődni Húsvét után - jegyzem meg a lehető leghalkabban, a vállára téve a kezem. - Óriási lesz a nyüzsgés. Én leszek a felelős a munka felügyeletéért... és hogy kikkel óhajtok majd együtt dolgozni.
- Ez mit jelent számomra?
- Hogy kaphat maga mellé akárkit. Akit csak akar. Vagy ha félti az állását, maradhat egyedül is.
Nem úgy tűnik, mintha rátapintottam volna a megoldásra.
- A helyzet az, hogy engem nem tud eltávolítani innét - mered rám megátalkodottan. - Ennél többre lesz szüksége.
Dobbantva állok fel az asztaláról, elveszítve a türelmem.
- Az ég szerelmére, ember! - horkantom ingerülten. - Micsoda átkozottul csökönyös egy alak maga. Nincs útban, értse meg! A bort akarom.
Megint sóhajt, mintha nagyon megviselném.
- Magának meg azt kell megértenie, hogy nekem írni kell valamit ebbe az átkozott jegyzőkönyvbe, akkor is, ha három szálkát akarok valamelyik padról letörni!
Egy darabig mérgesen bámulunk egymásra, aztán megdörzsölöm az ornyergemet.
- Hová küldeti a felhasználatlan felesleget most?
- A pápai palota lakomatermébe.
- Hogy mi? - nevetek fel hirtelen. - Ez az olcsó bort?
- Olcsó?! - rikolt föl felháborodottan. - Még hogy olcsó! A legjobb borok vannak itt Veronián!
Én csak nevetek tovább. Az ingerlékenysége szórakoztat.
- Mennyivel könnyebb becsapni, mint megvesztegetni, drága gondnokom! Talán ecetes demizsonnal tévesztette össze.
Fürgén pattan fel a székéből, párbajra készen.
- Jöjjön!
Megindul a lak sarkában található csapóajtón keresztül lefelé; jómagam még mindig félreismerhetetlen derűvel az arcomon követem.
- Talán igaza van, hogy nem adott belőle - jegyzem meg csak azért, hogy bosszantsam.

Nem szól semmit, csak elcsörtet a félhomályba vesző hordósorok közt; számomra egyformának tűnnek, abban azonban bizonyos vagyok, hogy a hozzá hasonló simlis intendánsok pontosan tudják, melyikben mi van. A főgondnok épp a csappal piszmog: rézkupát tölt meg borral gyorsan, aztán szó nélkül a kezembe nyomja az egészet.
Ebben a vaksötétben feketének látszik. Akár tinta is lehetne.
Kérdőn nézek rá.
- Igyon.
Nem igazán tudnám megmondani, mire számítottam: magamtól nem gondoltam volna, hogy a misebor olcsó volna, ugyanakkor valaki, aki annyit megivott már, mint von Reinburg tisztelendő anya, bizonyára jobban is értesült a kelleténél.
Ezzel kapcsolatban azonban tévedett. Sokféle bort kóstoltam már, több jót, mint rosszat, ez itt mégis könnyedén a legjobbak közül való, amellyel valaha összehozott a sorsom. Hosszú, hűvös kortyokban fejezem be, mielőtt elkomolyodva szemügyre venném Isak Braun bosszús ábrázatát.
Csettinteni lenne kedvem, de megfegyelmezem magam.
- Ez nem misebor, jóember.
- Pedig az - húzza ki magát pöffeszkedőn. Azt kívánom, bárcsak sötétebb lenne, hogy ennyit se lássak belőle. - Gondolja, hogy a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának Főkatedrálisának főoltárán lőrét fognak inni?
- Nem - forgatom a kupát tűnődve, érezve a szám sarkában lassan formálódó mosolyt. Őfőgondnoksága választott, mégpedig azt, hogy ellenem lesz. Ahogy tetszik. - Az szentségtörés lenne, nem igaz?
- Igen, az. Mindig ilyet küldök fel. A vejem termeli.
- Csak nem..? Igazi szerencse. Nem lehet olcsó.
- Nem lenne, ha nem tőle kapnám. Borzalmasan drága.
- Lenyűgöző! - duruzsolom nyájasan. - Mióta ez a Főkatedrális misebora?
Niylvánvalóan szeret hencegni a vén bolond.
- Tíz éve.
- A memóriám nem az igazi - pillantok rá a kupa pereme felett a félhomályban. - Mikor is lett itt főgondnok kegyelmed?
- Huszonhárom éve.
- Akkor elmondhatja, hogy javított azon, amit magára bíztak.
- Szolgálni kell, ahogy tudunk - tetszelgi. - Nekem ezek a lehetőségeim, szóval ezt teszem.
- Szolgálni? - kérdezek vissza játékosan, mintha súlyos félreértés történt volna. - Nem a Főkatedrálisra gondoltam, hanem a vejére. Tudtommal a Szentszék asztalára bort termelni a királyi kincstárnál adómentességgel jár. Vagy nem?
- Valóban? - néz rám kérdőn, de a vonásai üressége elárulja. Hazug senkiházi vagy, Isak Braun. - Akkor rögvest elkezdek én is bort termelni ide.
- A gyertyamártók is ezért tolonganak a kegyeiért, Braun uram.
- Hát ez csodás. Én csak a belső dolgokat intézem.
Rövid szünetet tart, de nem szólok. Bámulom. Hazudsz, te alattomos, tolvaj patkány! Tudod, hogy tudom. Inkvizítor vagyok. Engem nem lehet becsapni.
- Szóval, ez a maradék bor - ismétli kissé esetlenül, mikor ráébred, hogy nem fogok megszólalni. - Ez most a pápának megy.
- Böjtben?
És Sixtus itt sincs, amíg a trónörököst meg nem koronázzák a Fővárosban. Azt hiszed, bolond vagyok?
- Kenyér és bor, ez a napi étel ott.
- Megtudtam, amit akartam  - nyújtom neki a kupát. - Köszönöm.
Kissé mintha meglepné a hirtelen visszavonulásom. Aggódni látszik.
Helyesen teszi.
- Nos, ha van engedélye máshonnét, jöjjön vissza, aztán intézhetjük.
- Isten áldja.
- Magát is!
Átokfajzat.

Felmászom a lépcsőn, magamban elátkozva a gondnokot; megfizet még a nyavalyás vén szentfazék, amiért szembe merészelt szállni velem.
A szimatom azt súgja, nem lehet véletlen, hogy a királyi adómentességbben éppen az ő kapzsi, haszonleső veje részesült: a fickó borkereskedő, tehát nem lehet más, mint kapzsi. Még hogy semmiféle korrupció nélkül! Egyházi privilégiumok egymás keze alá való átjátszása minek számít, főgondnok uram?
A legnagyobb baj mégis az, hogy volt mersze elsikkasztani egy olyan uralkodói kegyet, amelyet valójában én kívánok pénzre váltani.
Szemernyi kétségem sincsen afelől, hogy Isak Braun vejének bőven akadnak vetélytársai, akik szívesen harcba szállnának ellene ezért a kiváltságért.
Ideje beszélni a lakomaterem boráért felelős intézővel.

Szerencsém van: a palotagondnok, mintha csak megérezte volna a változó időjárást, éppen utasításokat osztogat az óriási csarnokban.
Nem kell sokat várnom, hogy észrevegyen.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké ámen! - fogad udvariasan. - Mit óhajt?
- A bora miatt jöttem, gondnok.
- Az enyém miatt?
- A Főkatedrális misebora miatt. Ki választja ki a megfelelőt?
A arca megenyhül.
- Oh, azt Braun főgondnok választja ki. Tőle kérjük mi is mindig.
De csak nem? Gyanítom, ragaszkodik hozzá, hogy ezt a terhet egyedül ő viselje. Nehogy a veje elessen pár ezüsttől.
Meg se rezdülök.
- Igen finom a bora, ugye?
- Az biztos, a veje ügyes.
- Ismeri?
- Hát, csak a boráról. De abból már látszik, hogy jó szakember.
Ez igaz. Csakhogy önmagában vajmi kevés lesz.
- Ki volt a borász őelőtte?
- Volt már vagy tíz éve is....
Eltöpreng, én pedig türelmesen várom, hogy végiggondolja.
- Valami Eichemann, de ő most délen él.
- Ilyen szőlővel nem lehetett nehéz a helyébe lépni - villantok rá bizalmas félmosolyt, mert az az érzésem, nem pontosan annyi bor kerül itt az asztalra, amennyit Braun, a Megvesztegethetetlen felvezetett ostoba főkönyvébe.
- Hát, volt valami probléma ugyan, sok volt a jelentkező, de az övé azért mégis jobb volt.
Vagy csak az apósa választotta ki a győztest.
Legalábbis nagyon remélem.

- Kit volt a legnehezebb megelőznie?
- A közelben van valami nagyobb domb... keleten. Annak az oldalában van egy falu, tudja, valami Grünebruck, na onnét jött egy fiatal özvegy, ő ügyes volt nagyon.
- Köszönöm - biccentek, ő pedig az olyan ember mosolyával válaszol, akinek fogalma sincs, mi is történt éppen.
- Isten áldja!
Uram, villantok sürgető pillantást az ég felé, ahogy megfordulva elhagyom a lakomatermet, hogy az istálló felé vegyem az irányt. Add, hogy a grünebrucki özvegy bora valóban olyan pompás legyen, mint a főgondnok vejéé! Akkor kiszabhatom a méltó büntetést azokra, akik a te Egyházad kegyelmi ajándékait hazugul a saját hasznukra fordítják, akárha közönséges tolvajok és vámszedők volnának.
És kifizethetem az új mennyezetet.

https://goo.gl/PNcR7L

5[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Hétf. Május 08, 2017 11:12 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Amióta a rangom, a feladataim meg az a bizonyos fejsérülésem együttesen Északon tartanak, egyszerű, puhává kopott utazóruháimat nemigen vettem fel.
Hazai utakon járva semmi szükségem fegyverekre vagy felszerelésre, s egyáltalán nem kell erőpróbákra sem felkészülnöm... hacsak a Katedrális ingoványos, cselszövésektől benőtt talaját nem számítom annak.
Azzal szemben azonban a kard mit sem ér.
Ezúttal sem számítok másra: különösebb teketória nélkül húzok vadonatúj, fehér batisztinget, arra pedig mellényt és rövid, elektrumszállal hímzett zekét - vésett, zománcos csontgombjainak ezüsthátát, ha jól emlékszem, reggel fényesítették ki. A tavasz ilyenkor, Nagyböjt idején szeszélyes kedvében van idefent; vékony zubbony kerül rá, hogy a szél ne járja át a mellkasom, s már úton is vagyok a földszint eleven fényben fürdő csarnokai felé. Új lovaglócsizmám egy kissé kopog, a sarkantyúmat ezúttal nem öltöttem fel.
Elvégre nem megyek messzire.
Szemkápráztató napsütés fogad most, hogy a kengyelbe akasztom a lábam az udvaron; az istállófiú málén bámul, de a szokásos ingerült morgás helyett ezúttal félmosolyt kap.
Meg fogom kapni, amit akarok, és akkor majd jól fog jönni, hogy már ilyen jól bámészkodsz, fiam.

Hamarabb megpillantom a keletre fekvő dombok hátait csíkozó kerteket, mint vártam: a reggeli harmat rég felszívódott, a sűrű, nehéz esők táplálta táj azonban még így, a legbarátságosabb déli verőfényben is eleven drágakőként ragyog. Pornak semmi nyoma, és ami a legrészegítőbb: a tomboló háborúnak sem.
A legkevésbé sem sietek, porszürke poroszka kancám - akit azért hoztam el az istállóból, hogy tökéletesen sima járását kiélvezhessem - maga is az első pillanattól érzi, hogy az út az élvezetről szól: álomszerű ringatása kellemesebb, mint bármilyen hintóé, a falu pedig olyan közel van, hogy így sem telt bele másfél órámba elérkezni az első házakig.
Sokan vannak, mintha minden embert a kertjében látnék munkálkodni feltűrt ingujjban, a napsugár csalóka bájának engedve. Nem ijednek meg tőlem, még csak össze sem súgnak - illedelmes, de cseppet sem felkavart modorban üdvözöl, aki lát, én pedig megelégszem ennyivel.
Nem bánom, hogy nem hajbókolnak hosszasan: közel esnek a Katedrálishoz, mindennapos lehet errefelé a magamfajta látványa... meg aztán, nem is azért jöttem, hogy őket rémítgessem.
Elporoszkáltatom a lovamat, fel-felállva a kengyelben, hogy a szőlőskertek számára legmegfelelőbb domboldalt megtaláljam a szememmel. A déli lejtőn is szorgoskodnak a gazdák: köteg rőzsével látom őket jönni-menni a domb lábánál. Hanem az, hogy melyik lugas lehet a szőlőé, énelőttem olyan titok, mint őelőttük a deákul írt szöveg: tanácstalanul pillantok a fiatal facsoportokról a virágba borult cserjékre, aztán néhány sor, házakhoz közelebb eső ültetvényre, amelyből térdig sem érő növénykék nyújtóznak az ég vakítóan tiszta kékje felé több rendezett sorban.
Egyiket sem ismerem fel, bár a szőlő bizonyára nagyobb ennél.
Bizonyára.

Hamar rájövök, hogy magamban nem fogok egyhamar elboldogulni itt: a lovamat megfordítva veszem az irányt ismét Keletnek. Alighanem a kocsma lesz a megoldás. Ha már bor...
Nem számítottam rá, hogy tündébe botolhatok itt, mégsem zavartatom magam: valamiért mulatságosnak is találom, hogy Északon leginkább kocsmákban lehet velük találkozni. Ellépek mellette, át a küszöbön.
- Dicsértessék!
A szemem sarkából látom, ahogyan néhányan sietve végigsepernek az asztalaikon, bizonyára szerencsejáték vagy orgazdaság, esetleg egyéb törvénysértések nyomait igyekezve eltüntetni. Szerencséjük van: ma a magam konca után járok.
- Mindörökké ámen! - int barátságosan a tulajdonos, elém lépve a pult mögül. - Mi járatban van a Szentszék inkvizítora szerény településünkön?
- Jó bort keresek- ajándékozom meg széles mosollyal a férfit habozás nélkül. Korombeli lehet; a háta egyenes, a bajsza a legkevésbé sem. - Úgy hallottam, errefelé Veronia egyik legjobbja készül, valamelyik dombon. Özvegy... - ráncolom a homlokom, mint aki nem egészen emlékszik - ...ki is volt?
Amaz tűnődni látszik.
- Azt hiszem, maga... Frau Henriett Erikssonra gondol.
Talán igen.
- Merre találom?
- A legkisebb, legrozogább házban a lejtő legalján - feleli, aztán derűs kifejezés telepszik a képére. - Készüljön fel, nem átlagos nő.
Elvigyorodom.
- Ha az lenne, nem fáradtam volna el idáig.

Így, hogy tudom, mit kell keresnem, pofonegyszerű rátalálni: a ház valóban csak egy kiadósabb esőre várhat, hogy végleg összerogyjon, a szőlőlugas ellenben - és most, hogy már tudom, hogy ez az, fel is ismerem - elképesztő. Sűrű, magas fakeretekre felfuttatott, rugalmasan tekeredő indák, jókora, egészséges levelek alkotta falain alig látni át, az ismerős gyümölcs zsúfolt fürtjei azonban természetesen még sehol.
Hanem akit keresek, itt van: azt hiszem, talán metszi a kertet... a kezében azonban rövidkardot tart ilyesmire való szerszám helyett.
Finoman megbököm a lovamat, s beléptetek a tőkék közti ösvényen, aztán pár yardra tőle megállok.
- Dicsértessék. Henriett Eriksson...?
Ő megfordul, meglehetősen gyorsan. Korombeli lehet, de a mozdulatai olyan fürgék, mintha csak feleannyi idős volna. A haja búzaszőke, a szeme búzavirágkék. Valódi északi. Villámgyorsan elteszi a fegyverét.
- Mindörökké ámen - köszönt szenvtelenül. - Az lennék.
- Norven Kather vagyok - biccentek viszonzásul, aztán leugrom a lóról. - A Katedrálisból jöttem.
Biccent. A mozdulatai magabiztosságról és erőről árulkodnak.
- Üdvözlöm, Norven Kather... Inkvizítor... a Katedrálisból. Mi szél hozta egy egyszerű özvegyhez?
Nem óhajtok köntörfalazni.
- Azt akarom, hogy a maga bora legyen a Főkatedrális misebora.
A szeme se rebben.
- Maga is? Akkor már ketten vagyunk.
- Mesélje el, mi történt tíz évvel ezelőtt - kérem, meglehetősen szelíden.
- Elindultam én is, amikor meghirdették, de a másik jobb volt - feleli kurtán. - Többet nem láttam a dologból.
Nem mondhatnám, hogy szószátyár a fehérnép, villan át a fejemen, és nevetni volna kedvem, ahogy fejben összevetem a Katedrális nagy pletykafészkeivel, akik mind komoly férfiak.
Azért felvonom a szemöldököm.
- Biztos benne, hogy jobb volt?
- Én magam nem kóstoltam. Bár jártam a településén, és nem rosszabbak nálunk, ez biztos.
- Én kóstoltam a győztes borát. Finom... - bólintok, szórakozottan megpaskolva a lovam nyakát, ahogy szétnézek a napsütötte kertben - de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a főgondnok úr veje készíti. Tudja, leányom... Frau Eriksson... nem hagy nyugodni a gondolat.
- Azt feltételezi, hogy csalás történt?
Egyenesebb, mint egy királyi gárdaparancsnok.
- Ezt nem mondtam. Még egyedül lennék vele.
- Tehát ha én is ezt mondom, és elviszem a borom - húzza össze a szemét -, akkor, mivel már ketten állítjuk, lehet alapja a vádnak, és van esélyünk cserélni vele?
Nem csak olyan őszinte, mint egy katona, de olyan naiv is. Egyáltalán nem csodálom, hogy veszített, akkor sem, ha a bora olyan ízű, mint a bársonyon szűrt akácméz.
- A főgondnok komisz ember - kezdek bele szőrmentén -, és mint minden intéző, aki régóta felel mások vagyonáért, időközben pimasszá is vált. Ha engem kérdez, egészségtelenül meghízott. Ráférne egy kis böjt - fűzöm hozzá derűsen, aztán komolyra fordul az arckifejezésem. - Nyíltan nem áll szándékomban megvádolni, azonban arra van lehetőség, hogy olyasvalaki kezébe adjam a döntést, aki nem ő. Nem ingyen, persze...
Most egyenesen a szemébe nézek.
- Húsvétig minden vasárnapra kellene nekem három akó bor. Ha ezt megteszi, még Pünkösd előtt megkapja az írást.

Elgondolkodik, most először.
- Három akó... - dünnyögi. - Mondja, Norven Kather a Katedrálisból: Miért pont én?
Megfordult a kocka: ezúttal én válaszolok azonnal őneki.
- Mert őszintén vágyom arra, hogy a legjobb bor kerüljön a Főoltárra - vonok vállat, hogy aztán újból felé sandítsak. - És mert meg vagyok győződve róla, hogy ha a Főgondnok nem tudná, melyik hordó honnét érkezett, nem lenne érdeke a lakomaterem intézőjének saját bort sikkasztani, duplán fölözve le a tejet, amit a saját tehene adott.
- Kóstolta már a borom?
Elmosolyodom, egy kicsit féloldalasan. Ő sem tegnap esett le a szénásszekérről.
- Nem.
- Akkor nem tudhatja, még különleges inkvizítormágiájával sem, hogy mennyire jó a borom.
Nem lehet lóvá tenni, és nem is fél. Ez tetszik.
- A szimatom, Frau Eriksson...! - nevetek föl. - A szimatom kivételes. De igaza van. Ha megkapom, amit kértem, meg tudom majd kóstolni.
- Kicsit gyanús nekem maga - szegezi nekem kereken -, és nem kedvelem a nem egyenes utakat. Mi a biztosítékom, hogy nem másra használja?
- Mi másra lenne jó, mint meginni? - vonom fel a szemöldököm csodálkozva. - Sosem gyaláznám meg a Főkatedrálisnak szánt bort, ezt el kell hinnie. De tudja, milyenek azok, akik isznak: szeretik az iváson kezdeni és a fizetségen fejezni be. Higgye meg: bőven megéri velem alkut kötni.
Lélegzetvételnyi szünet elég is a számára, hogy átforgassa a fejében az ajánlatot.
- Tudja, Norven Kather a Katedrálisból, én kereskedő vagyok - szögezi le. - Az is voltam egész életemben. Ez az üzlet nekem nem biztonságos. Kivéve, ha hagy zálogot addig. Ha igazat mondott, nem lehet baja belőle, és nem fog többet érni, mint a bor, amit küldök. Így hogy hangzik magának?
Töprengve, kissé szúrósan figyelem, mert ugyan nem kifejezetten pimasz, de akár annak is vehetném: csakhogy az igazság az, hogy nem kellene zsíros ígéretekkel hízelegnem neki, ha elég mély volna a zsebem ahhoz, hogy megfizessem, amit akarok tőle. Különben is - ha lenne rá módom, megfizetném. Mi hát így a zálog? Ha ezzel elintézettnek veszi az üzlet első felét, felőlem kérheti a patkót az öreg ördög bal lábáról is: ha nálam van, vigye.
Biccentek.
- Ha meg tudom adni, megadom. Nem áll szándékomban becsapni.
Magát nem.
Elégedettnek tűnik.
- Kiváló - mosolyodik el. - Nem kérem, hogy a templomból hozzon valamit, az Isten és az Anyaszentegyház elleni bűn lenne. Ezzel szemben a magántulajdonából elfogadok bármit, vagy, a közelben van valami, ami érdekel, de nincs kapacitásom elhozni.
Intek neki.
- Mi tetszik, leányom?
Ékszerre, lóra vagy hasonlóra számítok, ám ő készen áll a válasszal.
- A közelben van egy angyalrom. Amennyire én tudok angyalul, valami Qefahbadal nevű mélységi van ott elzárva.
A szemöldököm felszalad. Kereskedő, egész életedben. Hogyne.
Ő zavartalanul folytatja.
- Mindenesetre nagyon jól tudom, hogy egy rangosabb borgazda beleesett a romba egy kráteren keresztül, és a tulajdonában volt egy nagyon hasznos könyv a különleges szőlőfajtákról. Ha azt elhozza, megadom magának a bort, és a megbeszélt időtartam végén elviheti az írást, és azt tehet vele, amit akar.
Elképedve bámulok rá.
- Nem mondom, van mersze kérni - horkantok, mert pimasznak találom, hogy így megfuttasson, holott pont elégnek kellene lennie az ajánlatomnak is. - Nem adja olcsón a portékáját.
Továbbra sem hátrál meg, ezúttal azonban nem is számítottam rá.
- Nos, magának az én borom kell, nekem meg egy biztosíték, hogy arra, amire mondja. Korrektnek tűnik a dolog.
Egye meg a veszett fene. Kapzsi ez is, mint minden kereskedő... de legalább nem pénzt akar.
Nem csak pénzt.

- Ha megkapja a könyvét, elküldi a bort a Pünkösdi Palotába. Igaz?
- Még ma, ha úgy tetszik.
- Ám legyen - biccentek, visszamászva a nyeregbe, körbefordítva a lovat teljesen. Aztán töprengő arcot vágok. - De mit keres a szőlő közt a gazda? Nem művelheti az egészet egyes-egyedül...
- Nos, nekem nincs más lehetőségem. Megígértem a férjemnek, hogy így fogom csinálni, amíg élek.
Már rájöhettem volna, hogy harapófogóval kell kiszednem belőle minden egyes szót.
Ennyire azért nem érdekel.
Biccentek neki.
- Mindannyiunknak megvan a maga keresztje...
Megfordítom a lovat, és kiügetek a kapun. Elég messze esem tőle, hogy fölsóhajtsak az Úr egére.
Olyan kék, hogy ha felnéznék, belefulladnék.
El se hiszem, hogy egy föld alatti lyukba kell lemásznom...

https://goo.gl/PNcR7L

6[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Hétf. Május 22, 2017 8:20 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Víznyelők.
Nem láttam még ilyen sokat egy helyen egyszerre: a jelenség többnyire magányosan bukkan fel az erdőn vagy sziklafalnál, s az állandó talajvíztől iszapos, mohás környéke kedvelt termőhelye a gombáknak. Ez itt más: az angyalrom mintha magába szippantotta volna saját alapját néhol, s a kráterek karimája száraz, csontfehér csupaszságukban leginkább mély, kiapadt szemgödrökre emlékeztetnek.
Leugrom a lovamról a legközelebbi növendékfa mellett, s hogy kipányváztam, lassan körülbóklászom a romot. Régről ismert, ódon mészkőmaradványok omladékaiból áll, amelyet a legtöbb helyen tükörsimára koptatott az időjárás; szélárnyékos zugaiban ugyanazok a héber nyelvű vésetek borítják, mint az összes hasonló helyet.
A kőalapban tátongó lyukak azonban furcsák: a Nap igen magasan jár, fénykévéi mégsem hatolnak le a rom alatt tátongó csarnok vagy járat aljára. A világosság egyszerűen elvész valahol félúton, mintha csak valami nem engedné lejutni... vagy mintha az egésznek nem is lenne alja.
Ha volt hivatalos bejárata a helynek, akkor az már minden bizonnyal rég beomlott.

Hát persze, hogy beomlott.
Sóhajtva gombolom össze a zubbonyom, hogy a zekém ne érje por vagy föld, ahogy elnyúlok hasmánt, fejjel előre letekintve a víznyelő torkába.
Mintha csak egy függönyt húztak volna el: ahogy vállig előrehajlok, úgy egylábnyi mélységben minden kitisztul. A járat teteje, amelyről alácsüngök, nem lehet magasabban tízlábnyinál a talajhoz képest, a fal mellett pedig jókora kőtömbök látszódnak. Lent tehát semmiképpen sem fogok ragadni.
Tompa, távolinak érződő zúgást is hallok, de az alighanem csak a fejem. Elvégre ahogy lelógatom a lyukba, a vér lassan, de biztosan mintha mind odacsordogálna. A csizmám orrával egy kicsit kaparászom a mészkövön odakint; semmi kedvem homlokegyenest alázuhanni, így egy kicsit visszaülök, hogy a fejem abbahagyja a kóválygást.
Aztán megfordulok: lelógatom a lábam a kráter széléről.
És leugrom.

Halk, poros toppanással érkezem, fölhemperedve a kövön, de különösebb fájdalmak nélkül: ahogy leporolom magam körbefordulva, széles járatban találom magam, amely rengetegfelé ágazik. A zúgás ezúttal is hallatszik - pedig a fejem már az őt megillető magasságban van -, ám egy másik, sokkal ismerősebb és ritmustalanabb zaj még azelőtt megragadja a figyelmem, hogy különösebben elgondolkodhatnék ezen.
Éles, csengve kopogó hang ez; kőnek ütköző fémé.
Nem vagyok egyedül.
Valami ősi, uralhatatlan kíváncsiság fészkel az ösztöneim közt - ez lehet az oka, hogy nem kell messzire követnem a hangot, amíg a folyosó kiöblösödik és félhomályos, nagyobbfajta csarnokban folytatódik. A falnál, nekem háttal egy férfi áll: első pillantásra látszik, hogy ember, azt viszont nehéz eldönteni, mégis miféle. Deréktól felfelé mezítelen, haja és szakálla ápolatlan bozótot alkot; egészen nyilvánvaló, hogy a hang a kopott tőrtől származik, amellyel a falat üti. Észre sem veszi, hogy látogatója érkezett: elmerül a munkában és most, hogy az én figyelmem is a falra fordul, hirtelen azonnal megértem, miért.
Először megrezdülök, mert mintha egy másik alak bontakozna ki a homályból, hamar rá kell azonban jönnöm, hogy csak a kő az, maga a csarnok fala: a különös férfi egy lovag alakját faragja éppen, megejtő részletességgel. Mozgalmas testtatása és kivont kőkardja arról árulkodik, hogy a szobrász harc közben ábrázolja őt; fogakkal teli ellenségét képtelen vagyok kivenni a félkész alakzatból.
Biztosan sárkány.

- Gyönyörű munka - szólalok meg csak úgy, különösebb felvezető nélkül.
A fickó elkerekedett szemekkel fordul meg.
- Az. Köszönöm. Te vagy az első, aki megdicsérted.
Várom, hogy kérdezősködni kezdjen felőlem, de hiába. Visszafordul a falhoz.
- Ki vagy te?
- Aurelius.
Nem zavarom tovább, csak megállok mellette. Egy darabig bámulom a két alakot, a félmeztelen szobrászt és a diadalmas lovagot; utóbbi mintha kősírból szabadulna a tőr csapásai alatt lassan. Mintha világra segítené őt ez a furcsa férfi.
Némán figyelem a két bajnokot, az acélét meg a kőét; a szerszám fülsértő csattogása akárha az anyag lélegzetvétele volna.
Hosszú idő telik el, mire megszólalok.
- Faragj nekem egy vízköpőt!
Szívdobbanásnyi hosszan hunyorgok a kavargó kőporban.
- Kérlek.
A fejét rázza, de nem néz rám.
- Nem lehet. Csak azt tudom faragni, amit a mester mondd.
- Kicsoda?
- Qefahbadal mester.
A szemöldököm ráncolom. A hangzása ismerős...
- Mióta faragsz itt?
- Két éve. Két éve szólított meg a mester.
Már megint ez! A tarkómon felborzolódnaka  rövidre nyírt szálak.
- Mi mindent faragtál két éve?
Megáll, aztán lassan leengedi a vésőt.
- Gyere.
Megindul egy sötét járat felé, én pedig tétován pillantok utána: hirtelen veszélyben érzem magam, ám egy pillanat elég hozzá, hogy gondolatban leseperjem a körülöttem legyeskedő aggodalmakat.
Győz a kíváncsiságom.
A terem, ahová vezet - mert hamarost másik, az előzőnél is nagyobb csarnokba érünk - tele van szobrokkal. Mind ugyanolyan lélegzetelállítóak, mint a lovag, akit odaát láttam: mind ugyanolyan dinamikus, erős mozdulatokba kövülten állnak mészkőtalapzataikon, hanem itt már az ellenségeik is készen vannak - és a felismeréstől, amely belém hasít, megáll bennem az ütő.
Mélységi.
Formátlan, fogakkal és karmokkal telizsúfolt, alaktalanul tekergő testek mindenütt; úgy veszi körül az emberalakokat, mintha már jóval előttük itt lett volna. Úgy érzem, csatatérre cseppentem, bűvös történelemkönyv telerótt lapjai közé; mintha papírvékony volnék és papírkönnyű, egy óriás metszet része.
A fejem fájni kezd.

- Egyszer régen - kezdek bele alig hallhatóan, rezzenéstelen, mély riadalommal meredve a hozzám legközelebbi faragványra - egy ember lezuhant ide.
A suttogásom komiszul visszhangzik a hideg kőboltozat alatt, mintha csak a bukott angyalok végtelen, üres gonoszságát idézte volna meg valamelyikünk.
- Több. Te is lezuhantál?
- Mondhatni. De én azokat keresem, akik előttem estek le.
- Kit?
- Nem tudom a nevét.
Pedig kellene. Hogy imádkozzam érte.
- Nehéz lesz. Volt, akit elvitt a mester.
- A mester - visszhangzom egy kissé kábán. A fejem lüktet. - Ő is itt van?
- Itt. Akarod látni?
Nem.
- A szobrát. Akarom.
Szó nélkül emeli fel a karját, széles mozdulattal mutatva körbe: a gesztust követve fordulok magam is, mégsem látok mást, csak a ridegsége ellenére is furcsán élővé faragott követ mindenütt: csápok, fogak, emberi arcok és elhasadt kardok.
Semmi keresnivalóm itt, a szemem azonban nem tudom levenni az örök mozdulatlanságra született, soha el nem dőlő küzdelemről.
- Hol találom azokat, akik előttem jöttek?
- A járatokban. De kit keresel? Vagyis... mit keresel?
- Egy könyvet - lépek hátra, abban a hiú reményben, hogy ha távolabb kerülök a jelenettől, a főfájásom is enyhülni fog. - Egy szőlőfajtákról szóló könyvet.
- Arra van.
Gyanakszom rá, de nincs választásom.

A szememet erőltetve óvakodom előre - ahová Aurelius küldött, ugyanolyan vaksötét járat, mint az előző. Azt vártam, hogy súlyos, fülsértő csönd legyen, mégis azt a különös, tompa zúgást hallom erősödni, amellyel a felszínről letekintve találkoztam először, és amelyet tévesen a fülem csengésének hittem. Egyre kevésbé van kedvem idelent lenni: hűvös feszültség tölt el és hirtelen nagyon is tudatában vagyok, hogy ki tudja, hány tonnányi kő alá vagyok eltemetve.
Ebben a pillanatban éles, csörömpölő zörgés hasítja szét a gondolataim: egy törött pajzsba rúgtam bele óvatlanul, aztán, mintha ezzel felébresztettem volna valamit, suttogást hallok.
Csakhogy nem odakintről.
A fejemben hallom.
A szavaknak nincs értelmük, vagy talán a nyelvet nem értem: az is lehet, hogy mindkettő. Hallottam már hasonlót... mielőtt megtaláltuk volna Veronia térképét. A romok alatt.
Ahol megküzdöttünk a mélységivel.
Pontosan abban a pillanatban, hogy ez a gondolat átvillan a fejemen, megpillantom a könyvet a földön: ártalmatlanul hever ott a sötétben és egy pillanatra meglepődöm - afféle ideges meglepettséggel -, hogy milyen könnyen észrevettem ilyen rossz fényviszonyok mellett is.
Gyorsan - talán egy kissé túl gyorsan - hajlok le érte. Úgy kapom fel, mintha csak én magam hagytam volna el.
És akkor abbamarad az értelmetlen suttogás.
- Ez pedig mire neked, Norven Kather?

A bukott angyal hangja hallatán, ahogy a nevemen szólít, felugrik a torkomba a szívem: alighanem csak a szerencsén múlt, hogy egyetlen bordámat sem törte el, ahogyan vágtába lódult hirtelen. Akárha jeges szél fújna keresztül rajtam. A kezem és a lábam akár a jégcsap; a combomon hideg verejték ütközik ki. A zsigereimet mintha eltávolították volna, de csak hogy rögtön megtöltsék őket ólommal.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig néma maradok, és biztos vagyok benne, hogy a félelemtől olyan kék az ajkam, mint amikor túl hosszú időt töltök hideg vízben. A saját vérem nyargalását hallgatom: úgy zúdul keresztül a táguló ereimen, mindegyre menekülve a kérdéstől.
Vagy inkább a kérdezőtől. A mestertől.
Qefahbadaltól.
- Fizetségül.
- A nőnek?
Erőszakkal nyelek egyet.
- Igen.
- És mik a céljaid a nővel?
- Bort ad el nekem. Kereskedő.
- Valamit akarsz azzal a borral.
- Miért érdekel? - jön meg most először a hangom, noha rémülten veszem tudomásul, hogy hosszú évek óta először reszketek. A legalsó csigolyáim mintha összefagytak volna. A szemeimet remegni érzem a gödreikben.
- Mert unatkozom - mélyül el a túlvilági hang álmosságot tettetve, s iszonyodva figyelem, ahogy a semmiből több tucat kéken izzó szempár nyílik fel előttem. Tizenöt yardra sincsenek. - Mesélj.
Sohasem gondoltam volna, hogy képes vagyok erre emberként, de úgy mozdulok hátra, ahogy a megriasztott macskák, egy helyből - az agyam nem fogta fel, hogy a testem már menekül, s ez az elcsúszás lehet az oka, hogy egyszerűen hanyatt vágódom a járatban. A gyomrom alatt és a lágyékomban vegytiszta rettegés vonaglik, a szemem szárazon ég. A végtagjaimból, úgy érzem, egycsapásra eltűntek a csontok.
Nem vagyok se élő, se holt; a tudatomig az se jut el, hogy a torkomban élesen, sekély zihálással sípol a lélegzetem.
- Tönkre akarom tenni a főintézőt, amiért dacolt velem - bukik ki belőlem remegve.
A szám száraz. Minden másom csatakos.
Ó, Uram...! Ezek a fenevadak. Amikről Anat beszélt.
Halkan fölnevet, ugyanolyan borzalmas hangon: legszívesebben leszakítanám a fejem a nyakamról, hogy szabaduljak tőle.
- Te aztán mulatságos vagy. Van még valami más okod is, igaz?
Érzéketlenül tapogatózom a kövecses talajon, mintha ezzel távolabb kerülhetnék a förtelmes jelenéstől. Zsibbadt vagyok; a torkom hátulja rezes ízű és édeskés, mint a megrohadt gyümölcs.
A halálfélelem íze.
- Csak kevés.
- De az mi? Valamiért... látom a fejedben, de nem tudom értelmezni.
Magam sem hinném el, ha tudatában volnék annak, amit mondok.
Maguktól szöknek ki belőlem a szavak.
- Mit látsz?
Mindig ettől rettegtem a legjobban.
Ez itt a Sátán. Átlát rajtam, akár az üvegen. És most megtart magának örökre.
- Félsz - hangzik azonnal. Apró töprengés követi. - Mellesleg, az egyik angyalfattyúra gondoltál az előbb. Azon kívül... Van egy nő. Lovag, vagyis csak volt. Neki kell a bor?
Szavai élesen hasogatják a tudatom: a rettegés eluralkodik rajtam, hogy szorosan lehunyom a szemem. Az agyam kényszeres könyörtelenséggel vetíti elém a förtelmes alakokat a szoborcsarnokból, élettelen, sima mészkőtekintetüket Qefahbadal rengeteg szemével cserélve fel; az arcomon végigcsorgó könnyeket is hidegnek érzem, ázott hajamból veríték folyik a gallérom mögé. Úgy érzem, soha többé nem fogok tudni megmozdulni. Távolról érzékelem, hogy a kezem nekinyomódik a talaj éles kavicsainak.
Nyelnem kell, hogy leküzdjem a hányingerem; a rémület mindent felforgat a testemben most, hogy a lelkemmel végzett.
Csak bólintani van erőm.
- Mit csinálsz a Katedrális falával, Norven Kather?
- Festem... őket - nyöszörgöm holtra váltan, újból őt nézve; mintha víz alá nyomtak volna, hogy megfulladjak. A Pokol üstjei lehetnek ilyenek. A szívem egyre csak dagad, de képtelen megdobbanni. - Mert szép lesz.

Vergődő csend. Én hosszúnak érzem.
- Szép! - zeng föl aztán, meghatározhatatlan hangon. - Ilyet se mondott még ember előttem!
A szemek egyszerre, mintha a gazdájuk eleget látott volna, lecsukódnak.
- Hát vidd a könyvet! Meg a szolgám is. A szemein keresztül látni akarom, milyen lesz, ha elkészül.
A szavai sokáig visszhangoznak bennem; elgyengülten, remegve ülök a kövön a könyvet szorongatva. Mintha téli tóba vágott léken át másznék ki és alighanem pontosan úgy is festek; szaggatottan lihegve vetem a falnak a vállam. Most már zokogok, hang nélkül - csak a mellkasom rángat és hullámzik rendszertelenül, mintha arról kívánna meggyőződni, hogy még működik a testem.
Képtelenség, hogy így kijussak. Lábra se bírok állni.
- Gyere, segítek.
Aurelius az, akkor sem lehetne más, ha nem ismernék rá a hangjára; fogalmam sincs, mióta ácsoroghat itt.
- Ne - rántom el magam, mert minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy megérintsen. Ő is a fenevadak egyik szörnyetege. - Ne.
- Pedig ki kell menned innét.
A hangja ugyanolyan szelíd, mint eddig. Fölnézek rá.
- Idejönnöm se kellett volna.
Állja a tekintetem, és bár ez önmagában nemigen szokott bizalmat ébreszteni bennem, az ő szemében valami szokatlan őszinteséget látok... vagy valamit, ami rendkívül hasonlít hozzá.
- Gyere.
Most először fogok gyanút; ahogy a mélységi iszonyatos jelenlétének szorítását enyhülni érzem, egyszerre rohan meg minden érzelem, amelyet messzire ijesztett tőlem.
De leginkább - és nem kétlem, hogy meg is látszik rajtam - még mindig csak félek.
- Eddig nem bántad, hogy itt vagyok.
A falnak támasztom a tenyerem, minden meggyőződés nélkül, hogy megpróbáljak lábra állni. Csiklandós, kellemetlen gyöngeség ural mindenütt, de leginkább a gyomromtól lefelé.
- Lehetőséget kaptam világot látni - szól csendesen. - Nem fogom elmulasztani.  
Szünetet hagy, aminek nem örülök: még mindig az én zaklatott lihegésem tölti csak be. Úgy érzem magam, mint aki a kínpadról szabadult, félig nyomorékon.
- Gyere.
Te is tudod, hogy ki ez!, akarok rémes, fülsértő fejhangon rákiabálni - mert alighanem így hangzana -; a rettegés, hogy Qefahbadal valahogy újra megjelenik azonban belém fojtja a mondanivalóm. Háborgó lélekkel, háborgó fejjel tápászkodom fel.
- Én elmegyek.
- Gyere.

Nem lep meg, hogy Aurelius ismeri a járatokat annyira, hogy megtalálja a felszínhez legközelebbi kürtőt; odafenn nappali fény ragyog, bár nem vagyok biztos benne, hogy még ugyanazé a napé.
Bakot tart nekem - a gesztus szokatlan egy idegentől, utoljára vagy harminc éve tette ugyanígy a bátyám... Még mindig nem akarózik hozzáérni, abban azonban korántsem vagyok biztos, hogy egyedül elég erő lenne bennem felkapaszkodni.
A könyvet mindenesetre szívből hajítom el fölfelé, át a nyíláson. Átkozott! El kéne vágnom a torkát.
Azután összekulcsolt ujjaiba lépek, ő pedig rezzenés nélkül emel meg annyira, hogy kikönyökölhessek a víznyelő peremére.
A fejfájásom legjava elmúlt, a helyére azonban mintha híg sár nyomakodott volna. Hallom, ahogy a szobrász maga is átkapaszkodik a kürtőn, s ahogy leporolja magát, felegyenesedem én is.
Vár egy pillanatot.
- Egy percem van, most ne kérdezz - hadarja feszülten. Elkomorodni érzem a vonásaim. - El tudom nyomni magamban, ő adta a képességet. Hogy ne égessen a szentség.
A szemembe néz: ugyanaz a korábbi őszinteség süt róla.
- Ha a Katedrálisba jutunk, segíts! Szedd ki belőlem ezt az ördögöt!
Ahogy korábban, amikor a mestere szemeibe néztem, most is cserbenhagy a hangom.
Bólintok.
Aztán, mint akiben jártányi erő sem maradt, lerogyok a ritkás fűbe, és a kezembe temetem az arcom. Hallgatom a nappal ártalmatlan zajait; a böjti időszakban oly ritka, meleg napsugár érintése jólesik a csatakosra ázott hátamon.
Még nem vagyok biztos benne, hogy élek.

https://goo.gl/PNcR7L

7[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Vas. Május 28, 2017 2:16 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Hátradőlök, megdörzsölve az arcom, majd kinyitom a szemem, Aureliust keresve.
Ott van most is, ahol hosszú percekkel ezelőtt megtorpant, alig yardnyira tőlem. Szelíd, türelmes tekintetét rám szegezi.  
Mélyet sóhajtok.
- Hová akarsz menni? - pillantok rá, kelletlenül feltápászkodva, leverve magamról a port. Nem mintha használna: a ruháim továbbra is ázottan tapadnak rám, csatakos és rendetlen vagyok, valószínűleg pedig sokkal több mocsok borít, mint amit magamon végignézve láthatok. Ezenfelül soha nem viseltem jól, ha mások gyengének látnak, Aurelius pedig órák óta ezt teszi.
Legszívesebben orrba vágnám, amiért nem fordult el.
- Ahová te mész - böki is tömören. - Először a nő lenne tanácsos, sejtem.
Szusszanok, újkeletű bosszúsággal, amiért csak így tegez, noha magam is érzem, hogy azért vagyok harapós kedvemben, mert odalent megsértették a büszkeségem.
Nem érdekel.
- Még egyszer - fordulok felé hirtelen gyanakvással -: ki vagy te, Aurelius?
A képe meg se rezdül.
- Qefahbadal mester szolgája természetesen.
- Én Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal püspöke - lépek el mellette, mert túlságosan bosszús vagyok, hogy a nyugodt hangját hallgassam. Eloldozom a lovamat. - Elviszlek a Katedrálisba.
- Örvendek és köszönöm - hajol meg. - A mesterem is elégedett.
- Lovad van?
- Nincs, megettem korábban.
A nyugalma továbbra is rendíthetetlen. Úgy teszek, mint aki cseppet sem akad fent ezen.
- Akkor léptetni fogok - lendítem át a lábam a nyereg felett. - Először meglátogatom az özvegyet a könyvvel. Addig ebédelhetsz a templomnál... és bizonyára kapsz egy lovat is.
- Rendben.
Most először - talán mert lóháton vagyok - alábbhagy a bosszúságom, és kíváncsian tekintek le rá.
- Mindig ilyen szűkszavú ember voltál?
Most először cselekszik máshogy, mint amit eddig láttam tőle. Megszorítja a halántékát kétoldalt.
- Régen nem.

Rövid az út a falu főutcájáig, a csend miatt, amelyben utazunk, azonban hosszabbnak tűnik. Minél többet gondolok arra, hogyan küldött Eriksson a mélységi fészkébe, annál inkább forr bennem az epe, márpedig az a pár mérföld nem telik semmi mással - a kapuja elé érve már egészen úgy érzem, képes lennék egyetlen ökölcsapással agyonütni.
Megbánja még, hogy vette a bátorságot. De nem most.
Elfordítom a ló fejét, és biccentek Aureliusnak.
- Menj a falu túlvégén álló fogadóba, amelyikben a tündék is meghúzzák magukat! Mondd, hogy énvelem jöttél, és a Katedrálisba mégy. Találkozunk.
Bólint, mint mindig.
- Értettem.
Nem nézek rá, anélkül is tudom, hogy azonnal teszi, amit mondtam; sokkal jobban leköt a fojtogató harag, amely a szőlőlugasba vezető kapu láttán elönt. Összeszoruló állkapoccsal nógatom meg a szürke poroszkát, hogy bevigyen. A vonásaimat kőkeménynek érzem.
Az özvegyet ugyanúgy találom, munkába merülve. Mézédes virágillat lengi be a lugast, a délutáni napfény csalóka kévéi szikragyűrűket fonnak a zsenge kacsok közé.
- Itt a könyve.
Ráérősen lép hozzám, hogy elvegye a kötetet és belelapozzon. Bólintással nyugtázza, amit már úgyis tudok.
- Ez lesz az, köszönöm. Menjünk be, és aláírom a szerződést. Meg vihet is bort rögtön.
Leugrom a lovamról, és követem a házba.
Viaszos-poros illat fogad idebent, az ablakok olajos vásznán tavaszi nagy esőzések nyomai. A berendezés néhány durva megmunkálású székből és egy asztalból áll; távolról sem fényűző helyiség s ebben cseppet sem különbözhet a falu legtöbb házától... hacsak nem számítjuk a vértet.
A sarokban, a szalmazsákkal ellentétes falnál erős diófa állványon szemkápráztatóan gyönyörű vértezet pihen: nem tudnám megmondani, hány tízezer váltót érhet, Frau Erikssont azonban bizonyosan a falu leggazdagabb emberévé teszi.
Még mindig a páncélt nézem, amikor átnyújtja az írást; nem veszem a fáradságot, hogy elfordítsam a tekintetem.
- Ez?
Pillanatot vár, mielőtt szólna.
- Az enyém volt. Régen.
- Miért nem viseli?
- Öreg vagyok már a kalandozáshoz. Meg a férjem se örülne neki.
- Értem - fordulok vissza felé, alaposan szemügyre véve őt. Aztán a gyűrűs kezemet nyújtom. - Köszönöm az írást. Elküldöm a szekeret a borért.
Elmosolyodik.
- Öröm önnel üzletelni, atya.
Viszonzom a mosolyát.
Azt elhiszem, te fattyú.

Aurelius nem tétlenkedett. Mire a fogadóba lépve megpillantom, már egy mély cseréptál fölé hajol az egyik asztalnál: a bozontos hajáról-szakálláról már az ajtóból megismerem, noha mostanra valahonnét szerzett egy inget.
- A lovat a te számládra írták - néz fel a leveséből, ahogy megérzi a jelenlétem.
- Kigazdálkodom - jegyzem meg savanyúan, helyet foglalva az asztala mellett. - Ebéd után egyből indulunk.
Bólint ismét.
- Rendben ment minden? - néz fel, félreérthetetlen mozdulattal felém billentve a tányérját.
A gesztus annyira meglep, hogy nem tudom leplezni a képemre kiülő meglepett fintort. Intek neki. Komolyan gondolta, hogy ennék a tányérjából?
- Köszönöm, nem.
Hátradőlök a széken.
- A legnagyobb rendben. Megkaptam, amit akartam.
Persze, én mindig megkapom.
- Kiváló. A mester is elégedett.
- Nem kétlem - hümmögök, elmerülve az arca tanulmányozásában. A neve... a neve olyan különösen cseng. Mint a közülünk valóké. A tűnődés hosszában apró ráncot von a szemöldökeim közt.
Ki vagy te, Aurelius?
- Ismersz engem?
Úgy tűnik, a fejbólintás kedves mozdulata.
- Hallottam rólad. Még amikor Norven Kather voltál.
- Az voltam nem sokkal ezelőttig - biccentek magam is.
A király halála meg a nefilimek érkezte óta mindenki ismeri a nevemet.
- De már püspök vagy.
- Az vagyok - adok igazat az állkapcsom dörzsölgetve. - Mit hallottál?
- 'Boszorkánypöröly'. Ez a neved.
A félmosoly önként kúszik a képemre.
- Dél keresztelt el így - nyújtóztatom ki a lábam az asztal alatt. Legszívesebben elnyúlnék egy dézsa forró vízben. - Én viszont nem ismerlek téged.
A következő pillanat úgy ér, mint tüzes korbácsütés. Nem számít, mennyi idő telik el, ha lehunyom a szemem, a hirtelen sötétségben felvillanó borzalmak között mindig szerepelni fog, ahogyan a férfi szeme sarkaiból egyszerre csak sötétvörös patakokban megindul a vér, mintha egy háborodott felcser eret vágott volna az arcán.
Az ónkalanat csörömpölő csobbanással ejti a tányérba, szeméhez kapó ujjait vörössel mázolva össze. A hangja nyöszörgés csupán.
- Püspök... voltam... magam is...
Kínjában fölkiált, amire a helyiség egyként bolydul fel. Felugrom a helyemről.
- Nyugalom! - csattanok föl, megemelve a kezem, noha tudom, ez mit se ér itt.  - Nyugodjon meg mindenki. A Katedrális emberei vagyunk.
Megkerülöm az asztalt, karon ragadva őt.
- Elég időt vesztegettünk, excellenciád - sziszegem a fülébe, felrángatva a székéből. - Kompletóriumra hazavárnak.
Az istállóban, mintha megérezték volna a bajt, lovaink türelmetlenül forgolódnak - a mégoly nyugodt porszürke poroszka is dobrokolva rágja a zabláját, mikor megrántom a hasán a nyeregszíjat, bár gyanítom, hogy a vérszag van a leginkább ellenére. Képes volnék fellódítani Aureliust a lovára akár félkézzel is, erre azonban semmi szükség; mire nyeregbe szállok, már ő is megtette.
- Nincs messze - morgom, az út mentén végigtekintve a tájon. - Hazaviszlek.
Oldalba rúgom a lovamat, elhaladtomban erőset csapva a szobrász nyerge mögé.

El is feledkeztem róla, milyen közel voltunk a Katedrálishoz végig: a fürge vágta, amelyben végighajszoltam magunkat a távolságon, szinte szemvillanás alatt a végéhez ér. Annál nagyobb szerencse, mert egyáltalán nem állt szándékomban megpihenni.
Idehaza, ahogy mindig, most is büszke nyugalom uralkodik. Az épületegyüttes méltóságteljes, égbe törő homlokzatainak és tornyainak ünnepélyes szürkeségét színpompás üvegablakok és könnyed kőcsipkék szabdalják, súlyos ajtajaik fekete vasalása kecses fémtekervényekben fut szét a fán, s a viharfogók árnyas beugróiban mindenütt vaskos, háromkanócos gyertyák virrasztanak. Nem faggyúból, ahogy az egyszerűbb templomokban látni, hanem puha, illatos viaszból. A Főkatedrális koromnyomok borította alkóvoktól szegélyezett ötajtós főkapuzata, ahogy mindig, ezúttal is szélesre tárva tátong.
Előtte megállok, s hogy Aurelius is leugrik a lováról, sanda, sokatmondó pillantást vetek rá.
- Gyere a katedrálisba. Egy áldásra. Rég nélkülözöd.
Kemény arccal néz fel a kétszázötven lábnyi magasba nyúló homlokzatra.
- Láncolj meg.
Gondterhelten pillantok rá.
- Itt mindenhol ilyen lesz...
- Kérlek.
Az arcát nézem; pontosabban a szemét. Irtózatos belegondolni, min mehet keresztül. Aztán biccentek.
- Vasat! - szólok rá a legközelebbi őrre. - Vasban akarom ezt az embert. De a kezét elég.
Visszafordítom rá a tekintetem.
- A láncot majd ráteszem én.
A püspök nyugodtan tűri, hogy megbilincseljék. Egy ifjú papnövendék lép el mellettem, tiszteletteljes távolságot tartva - meglepetten rándul meg, amikor megragadom a könyöke fölött.
- Keresd meg Fräulein Anatot nekem! - parancsolok rá fojtottan. - Mondd, hogy Kathernek szüksége van rá a Főkatedrálisban. Most azonnal!
Riadtan bólogat, aztán inaszakadtából elrohan. Megkerüli a keleti oldalt; csak remélni merem, hogy tudja, mit csinál.
A gárdisták átadják Aureliust, aki komor pillantást futtat végig rajtam.
- Ha rájön, megöl. Siessünk.
Megláncolom a bilincsnél fogva; a kezem megint olyan hideg, mint a romok alatt volt.
- Gyere, testvér - ragadom meg a kezét, megszorítva az ujjait. - Hadd mutassam meg, hol lesz festmény és faragvány...

Együtt lépünk át a faragott kapubéllet többszörös csúcsíve alatt a viasz-, tömjén- és nyirkos sötétségillatba, amely a templomokra még szép időben is annyira jellemző. Széles, gigászi tér fogad odabent; az ismerős fények és távolságok föltáplálnak bennem minden büszkeséget, ahogy mindig.
Hogy a szörnyeteg Qefahbadal gyanút ne fogjon, lassan vágok át a főhajó teljes hosszában; máskor a legszélső mellékhajón vezetném végig a férfit, hadd gázoljon térdig az ablakok mesélte bibliai történeteken átömlő fény színes tócsáiba, hadd merítkezzen meg az ódon székesegyház minden tisztaságában. Most azonban szorít az idő.
A kezét szorítom, ahogy az oltár közelébe érünk; már éppen visszafojtanám a lélegzetem, amikor a kerengő sötét árnyékai közül kísértetként lebeg elő a Viszály leánya: Anat aggodalmas sápadtságát még bőrének napsütötte fahéjszíne sem tudja elrejteni.
- Kather!
Magyarázatképpen Aureliusra pillantok: ő követi a tekintetem és a vér kifut az arcából, mintha csak elvágták volna a nyakát.
- Ebben egy fenevad van! - kiált fel, csaknem nekihátrálva az oltárnak.
- Igen - visszhangzom, és tükröződő felület nélkül is érzem, hogy bizonyára falfehér vagyok. - Segítesz?
- Én... Nem tudom, hogy...
Feldúltan sóhajt, az önuralmukat visszanyerni igyekvők jellegzetes hangjai közepette.
- I-igen, megpróbálhatom.
- Nagyon kevés időnk van - csóválom meg a fejem, igyekezve tudomást sem venni a torkomat szorító láthatatlan kézről.
A nefilim nem felel, még csak nem is bólint. Egyszerűen sarkon fordul, s a fejére kendőt borít, amelyet mintha láttam volna már korábban; két karcsú dióbarna karját a mennyezet felé emelve imába fog.
Héber. A szavakat nem értem, de a hangzásukról felismerem a nyelvet.
És nem én vagyok az egyetlen.
Aurelius torkából vérfagyasztó, iszonyatos üvöltés szakad fel.
- Nem erről volt szó, Norven Kather! - bömböli teli torokból. A nevem sokszorosan visszaverődik a szentély magas kőboltozatairól. - Mit keres itt a fattyú?
Merészséget érzek, a jelenlétében most először. Szembefordulok vele.
- Ez az én Katedrálisom - ragadom meg a rázkódó állán kétfelől, hogy erőszakosan homlokon csókolhassam. - És most visszaküldelek a Pokolba.
Azzal megragadom a bilincséhez kapcsolt láncán, és teljes erőből előretaszítom, hogy ráhanyatlik az oltárra; egész súlyommal ráfekszem aztán, arccal nekinyomva őt az ott álló súlyos, széles talpú pápai aranyfeszületnek.
- Krisztus nevében megparancsolom, hogy kotródj! - kiáltok rá, amennyire az összepréselődő tüdőm engedi. A könyököm erőszakosan a hátába mélyesztem ott, ahol az izmok meggyűrődnek a gerinc és a lapocka közt. - Tűnj el a szemem elől!

Túlvilági hangon vonyít fel, véget nem érő szólamban. Sohasem hittem volna, hogy emberi torok képes ilyesmire... Rettenetes ordítása tucatnyi pápai gárdistát csődít át a kapukon. Közel jönnek, de lépteik az oltártér lépcsőihez érve elnémulnak. Hosszú másodpercig maradunk így, belefagyva a szentségtörő tablóba: aztán valaki irtózatos erővel vesén taszít, lesöpörve Aurelius hátáról. Végigvágódom a kőpadlón, alig hajszálnyira a szentély legfelső lépcsőfokaitól: a levegő az utolsó cseppig kiszökik belőlem, és a bordáim mintha ezer darabra törtek volna. Légszomjjal küzdve könyökölök fel, hogy Anatot pillantsam meg hosszú, sekély vágással a nyakán - csak ő lehetett, aki félrelökött -, vele szemben pedig a bömbölve sarkon forduló püspököt. A férfi megbilincselt csuklói hosszú karmos, démoni küllemű mancsokban folytatódnak.
Ha ott maradok, a markába szorítva tépte volna ki a tüdőmet.
Megindul felém, s én rémülten igyekszem talpra vergődni, fájdalmas tudatában annak, hogy semmim sincs, amit fegyverként használhatnék... ámde Anat megint gyorsabb és nem csak gyorsabb: hatalma itt, az Úr közvetlen közelében a Fenevad félelmetes ellenfelévé teszi. Látom az ökölbe szoruló ujjain ragyogó fényt, ahogy a jobbját széles, kemény ütéssel egyenesen a megszállott gyomrába vágja. Amaz hétrét görnyedve tántorodik félre, homlokán kidagadó erekkel: iszonyodva hátrálok el a közeléből. Akadozó öklendezésével alighanem elborzasztaná még a tömlöc gyakorlott vallatósegédeit is.
Aztán - a legnagyobb borzalmamra - küszködve, mégis fulladás nélkül, térdre rogyva okád egyenesen a főoltár mellé. Sötét, sűrű anyag bugyog föl a gyomrából és még valami; valami, amely akkora, mint egy nagyobbfajta macska. Tintafekete, alaktalan lénytől szabadul meg, s az förtelmes, lágy toccsanással ér földet, hogy azonnal hullámzón vergődni kezdjen a mocsokban.
Nem sok hiányzik, hogy lerogyjak és kövessem a szobrász példáját, mert kevés ennyire visszataszító dolgot láttam életemben, a félelem azonban még az undoromnál is erősebb. Elborzadva meredek a mélységi vonagló maradványaira a szemkápráztató márványberakások máskor hófehér tekervényein.
Aztán felkapom az oltár mellé állított hosszú, tömör ezüst szenteltvíztartó állványt, és egész tartalmát a lényre öntöm.
Füst száll fel, a szörnyeteg pedig kettőt rándul, s laposan elnyúlik. Mintha csak kővé vált volna, azonnal mozdulatlanná mered.
Ziláltan, riadt pillantással nézek körbe: amit itt műveltem az elmúlt percben, ötször is kiérdemelte a kötelet. A Főoltár eddig aligha látott ilyen égbekiáltó gyalázatot.
Keresztet vetek.

Kalapáló szívvel fordulok Aurelius felé, esetlen óvatossággal helyezve a szenteltvíztartót újból a helyére; gondosan ügyelek rá, hogy a tekintetem ne tévedjen a szemrehányóan üres ezüstöbölbe. A férfi eszméletlenül hever a kövön: kiáltva fordítom a hátára, érverés után matatva a nyakán.
A szemem sarkából látom, hogy Anat térdre ereszkedve szemléli a mélységi megkövesedett maradványait.
- Orvost! - kiáltok rá a legközelebb ácsorgó őrökre. A püspök életben van, de ki tudja, meddig. - Hívjatok orvosdoktort, felcsert, ispotályost! Segítség!
A gárdista elrohan, de nem kell messzire mennie. Sokan összegyűltek mellettük a főhajóban a dulakodásra, és a nem mindennapi történteket - szerencsére - a most odalépő két apáca is végignézte. Az idősebbik szólít meg.
- Innét átvesszük, ha megengedi excellenciád.
Ez az egész alighanem olyasmi, ami már azelőtt eljut a bíborosok és a pápa fülébe, hogy én magam mondhatnám el: zsibbadtan hátrálok el és kissé szégyenkezve, igyekezve tudomást sem venni a szégyenletes dúlásról, amit az egész Egyház legfőbb szentélyében véghezvittünk.
Véghezvittem.

A félvérhez lépek. Még mindig a mélységit tanulmányozza, de már nem olyan közelről.
- Megmentettél.
Gyengéden elmosolyodik. A gesztus leheletfinom ráncokat von a káprázatos szempár sarkaiba.
- Mondtam, hogy nem hagylak magadra.
Aztán felfújja az arcát.
- De azt is megmondtam, hogy ne menj a fenevadak közelébe!
Valóban.
- Mire szót fogadhattam volna, már késő volt - mosolygok rá bocsánatkérőn, enyhe pimaszsággal benne. Aztán sóhajtok. - Igazad volt. Rettenetesek.
- Megígéred, hogy óvatosabb leszel?
- Ennél? - vonom fel a szemöldököm. - Megígérem.
Újabb mosoly, aztán elkomorodik.
- Jut eszembe - szól hirtelen -, ki az a nő a palotádban?
Egy kérdés, amire a legkevésbé sem számítottam.
- Nő? Milyen nő?
- Az a szakadt apáca.
Ahhoz képest, hogy egyébként hogy beszél, most mintha kissé hadarna.
- Corona von Reinburg priorissza - felelek, mert csakis rá gondolhat. - Az Irgalmas Szent Brünhilda zárdafőnöknője.
- Nos, megértem - hangzik azonnal. - Végül is rangos, meg csinos is lenne, ha adna magára.
Tessék?
- Ha minden rendben van, akkor távoznék.
Ostobán nézek rá.
- Mi köze ennek a palotához?
Úgy néz vissza, mintha az is lennék.
- Természetesen semmi.
Meg vagyok győződve róla, hogy valahol elveszítettem a fonalat, az arcát látva azonban teljesen biztos vagyok benne, hogy sohasem tudnám rávenni, hogy elmagyarázza. Ráadásul úgy is tűnik, valahol az életveszélybe sodrása után és a mostani pillanat között eltelt másfél percben megbántottam valamivel.
De hogy jön ide a festmény?
Tud a freskóról? Csakis ez lehet az oka, hogy von Reinburgot emlegeti.
- Megsérültél. Elkísérlek az ispotályba - ajánlom fel. Tartozom neki ennyivel, és talán hátha kiderül, mit akart.
Egy percet vár, bár a nyakamat tenném rá, hogy rég tudja, mit fog mondani.
- Jó. Mehetünk az Irgalmas Szent Brünhilda ispotályába?
Megint valami furcsa él a hangjában.
- Ha oda gondolod.
- Mehetünk.
Felzárkózom mellé, még mindig egy kissé tanácstalanul.
- Mintha ismernéd őket.
Újra az a különös hatásszünet.
- Én? Nem. De te igen, úgy tűnik, elég jól. Szeretném őket én is megismerni.
Mi ez az egész? Egyetlenegyszer jártam a rendházban! Ráadásul vagy száz másikban megfordultam már. Mi lehet a baja éppen ezzel?
Végül úgy találom, a legjobb, ha nem erőltetem a dolgot.
- Köszönöm, hogy segítettél - szólok inkább. - Aurelius közülünk való volt egykor.
Jól választhattam, mert hirtelen újra a megszokott hangszínén válaszol.
- Hol találkoztál vele? Nem volt túl erős a mélységije.
- Tőlünk... innét keletre. Az egyik angyalromnál. Egy víznyelőben élt két éve.
- A bestia haldoklik szerintem - néz maga elé tűnődve. - El kellene kapni, most még időben.
Felvonom a szemöldököm.
- Nem azt akartad, hogy hagyjuk őket békén?
- Amelyik ilyen gyenge, azt össze kell zúzni hamar.
- Most alighanem magamra haragítottam - fintorgok, mert egyetlen porcikám se kívánkozik vissza Qefahbadal színe elé. - Már először sem tetszett neki, amikor látott a fejemben.
Előttünk ott magasodik az Irgalmas Szent Brünhilda rendházának főbejárata. A félvér arca újból felölti azt a szokatlan, dacos kifejezést.
- Az jó, akkor használhatunk elterelésnek - feleli szúrós hangon, mint akinek valami kellemetlent juttattak eszébe.
A kapu előtt strázsáló kereszteseket már láttam egyszer. Ők is rám ismernek.
- Püspök úr! - tiszteleg az egyikük. - Reinburg priorisszát keresi?
Anat keresztbe fonja a karját, mintha a nő valami rosszat mondott volna. Vagy lehet, hogy ahhoz van köze, amit én követtem el? Meglehetősen vádlón tette.
Elképzelésem sincs, mi baja.
- Nem... ezúttal nem - intek szórakozottan. - Az ispotályba jöttem. Anat megsérült. Megtámadta egy megszállott.
- Lépjenek be. Jobbra egyből az első alépület.
Újból tiszteleg és egy emberként állnak félre; magam is elfordulok egy kissé, hogy a félangyal előremehessen.
Elfogadja a gesztust, aztán megtorpan az ajtóban.
- Innéttől rendben leszek.
Kinyitom a szám, hogy tiltakozzak, mert a legkevésbé sem úgy viselkedett az elmúlt fél órában, mint aki rendben van. Aztán rájövök, hogy nem tudok mit mondani.
- Biztos? - kérdem végül, egyből érezve, hogy nem fogalmaztam különösebben szerencsésen. Annál is inkább, mert újból karba fonja a kezét. Mikor engedte le?
- Ha nem lennék is meg kellene itt állnod - jegyzi meg kissé csípősen. - Úgy tűnik, ez egy női ispotály.
Pillanatnyi csend, amíg ráébredek, hogy igaza van. Persze a rangom feljogosít rá, hogy belépjek a rendházba... a nefilim arckifejezéséből ítélve azonban ez e pillanatban teljesen mellékes.
- Ó, igen. Persze - kapok észbe, most először, és kihátrálok a kapuból. Megköszörülöm a torkom. - Köszönöm. Őszintén.
Talán a szemem káprázik, de mintha a vonásai enyhülnének valamelyest.
- Ha itt végeztem, meglátogatlak. Legközelebb ne hozd rám így a frászt. Vigyázz magadra!
- Te is. Örülök, hogy nem lett komolyabb bajod.
Elneveti magát.
- Több kell egy félangyalnak!
Eltűnik az ajtóban.
Értetlenül bámulok utána egy szívdobbanásnyi ideig, aztán sóhajtva hátat fordítok. Ideje visszamennem a Főkatedrálisba... és szembenéznem azzal, amit az imént lezajlott botrányos szentségtörésért kapok.

A székesegyházban összegyűlt tömeg javarésze feloszlott, ahogy a legtöbb esetben teszik a bámészkodók, ha az, ami odacsalta őket, véget ér vagy túl hosszan elnyúlik: pár novícius tolong a mélységi szemcsés kővé dermedt földi maradványai körül, sutyorogva kapirgálnak körülötte néhány ki tudja, honnan szerzett bottal. Ez olyan tiszteletlenség, amelyért általános esetben kemény penitenciát szabna ki rájuk a fegyelemért felelős circuitor, én viszont úgy érzem, arcátlanság volna a részemről bárki mást tiszteletlenségért megróni.
Mögöttük ott áll Isaak Braun főgondnok és Alrik von Stendal pápai sekrestyés. Arcukon hajszálra egyforma, elmélkedő kifejezést viselnek.
- Oszoljatok, tűnés! - szólok a kölykökre ingerülten, ez pedig olyasmi, amit errefelé nem kell elismételni. Ijedten rebbennek szét, mielőtt valaki fülön csípné és büntetőcellába vetné őket.
Mély sóhajjal lépek oda a két férfihoz.
- Mélységi.
A gondnok mérgesen, a sekrestyés aggódva méreget.
- Miért hozta ezt ide? - háborog Braun mogorván.
- Jól van, atya? - kérdi von Stendal ugyanabban a percben.
Természetesen neki válaszolok elsőként.
Bólogatok, megdörzsölve az arcomat. A vak is láthatja, hogy úgy festek, mint akit élve eltemettek.
- Most már igen - felelek, bár a szívem igen nyugtalan. Nem csoda. Veronia történetének alighanem egyik legégbekiáltóbb szentségtörése szárad a lelkemen.
Aztán a gondnokra pillantok, és az újsütetű ellenszenv hullámokban önt el a láttán.
- Megkért rá, hogy mentsem meg az ördögtől, amely belerágta magát a mellébe.
Ő megrázza a fejét.
- Megteheti, mert püspök - jelenti ki, mintha valami végtelenül nagy kegyben részesítene. - De legyen felelősségtudatosabb, gyerekek is vannak a környéken!
Rátartian fordul el, hogy távozzon. Nem bánnám, ha megcsúszna a lépcsőkön, és betörné azt az ostoba kőfejét.
Persze akkor elmulasztaná a lehetőséget, hogy porig alázzam.
- Mit javasol, főgondnok? - morgom bosszúsan. - Várjak takarodó utánig az ördögűzéssel?
Fintorogva várom, hogy elkotródjék, aztán bűnbánó arccal fordulok a sekrestyéshez.
- Bocsásson meg, atyám.
Alrik atya megrázza a fejét.
- Kérem, az a fontos, hogy mindenki jól van. Úgy hallottam, az idehozott Aurelius atya is.
Közelebb hajol hozzám, én pedig ösztönösen őhozzá.
- Úgy hallottam, hogy az Éjféli Őrség inkvizítora.
Döbbenettől tágra nyíló szemmel keresem a tekintetét.
- Lehetetlen - suttogom vissza fojtottan. - Az Őrségben nincsenek inkvizítorok.
- Én is így tudtam. De találtak nála jelvényeket, mind az Őrségtől.
- Mikor rátaláltam, az inge sem volt meg - ráncolom a homlokom. - Hogy van?
- Jól. Estére fel kell ébrednie. Szívós férfi, nagyon.
- Ha ez igaz - fogom magam még halkabbra, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges -, akkor az Éjféli Őrség korántsem az, aminek gondoljuk.
Kissé idegesen biccent.
- Talán sose tudjuk meg, mik is pontosan.
Töprengő csend.
- Azzal mi legyen?
Az ujját követve a száradó, idegen szubsztanciába kövült maradványokra látok rá.
Megborzongok, aztán hosszan a foltra meredek, a mocsokra a Szentegyház orcáján.
- Bizonyára korbácsot kapok érte - dörzsölöm meg a szemöldököm. Vagy felakasztanak. - De talán jobb, ha addigra eltűnik. Talán a nefilimeknek kell.
- Elviszem nekik.
- Köszönöm.
Hallom, ahogy a padlón szöszmötöl, alighanem az egyik jókora batisztkedőjével, de nem őrá figyelek. Az oltárt nézem. Rettenetesen fáradt vagyok, és nincs más vágyam, csak egy forró fürdő. És aludni.
Letérdelek előbb a hideg márványra.
Uram. Tartozom néhány imával.

https://goo.gl/PNcR7L

8[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Szomb. Jún. 03, 2017 9:09 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Sötétedik.
Úgy érzem magam, mint aki egy hete nem aludt; most, hogy az intézőm szandálos léptei elhalkultak, majd megszűntek hallatszódni, az egész napi fáradtság egyszerre rohan meg. A szemem lehunyom: elképzelem, ahogy a lepecsételt tekerccsel végighalad a lépcsőkön, a folyosókon, le a hátsó udvarra... a Katedrális gazdagságát jelzi, hogy nem ökrös szekér megy majd Erikssonhoz a boráért, hanem igáslovak húzta. Vagy kétszer gyorsabban ide fognak érni vele.
Az álom kerülget már, mire az inasok és szobalányok nagy ezüstkannákban meghozzák a forró vizet. Hallom az ütemes zúgását, ahogy a dézsába öntik őket egymás után: rég éreztem ennyire porosnak és csatakosnak magam, úgyhogy minden további nélkül engedem az egyik kölyöknek, hogy lehúzza a csizmámat, aztán a ruháimtól megszabadulva elnyúlok a vízben.
Mintha életem leghosszabb napján lennék túl... és őszintén szólva bármilyen közel is esik az özvegy szőlője meg a romok az otthonomhoz, mégis olyan, mintha egy teljes hétbe telt volna eljutni idáig.
Sóhajtva döntöm a fejem a dézsa deszkafalát borító nedves vászonnak.

Valamennyit biztosan aludtam, mert kopogtatás ébreszt: világos, királykék este fényei szüremlenek be odakintről, a testem kellemesen átmelegedett és jóleső zsibbadtság vett erőt rajtam tetőtől talpig.
Csak valamelyik szolgáló lehet az, újabb kanna forró vízzel.
Ez nem szokás: ha fürdöm, maguktól is tudják, hogy nem érdemes kihűlni hagyni a vizet. Kissé nyűgösnek érzem, hogy ilyen felesleges udvariaskodásokba bocsátkoznak, de mivel megfagyni még kevésbé vágyom, a szemem lehunyom egy pillanatra, és remélhetőleg elég hangosan fölmordulok.
- Jöjjön be.
Már akkor tudom, hogy valami nem stimmel, amikor az ajtó fülsértő robajjal kivágódik. Megfordulva nem mást látok, mint magát a főtisztelendő Corona von Reinburgot: szokásos szakadt és rendetlen öltözékében tétova léptekkel tántorog át a küszöbön. Alighanem igencsak részeg. Nehéz ezüstkannába kapaszkodik, mintha az tartaná talpon.
- Dicsértessék, püspök úr! - zengi fennhangon.
Úgy ugrom meg, mint akire tévedésből forró olajat öntöttek.
- Priorissza! - szisszenek rá, és bolondnak kéne lennie, hogy ne lássa rajtam, mennyire nem értékelem a látogatását. - Mit művel?
Úgy tűnik, a helytelenítésem a legkevésbé sem zavarja, mert a hanghordozása megdöbbentően nyugodt.
- Jhöttem érdeklődni a borom felől.
Kissé bosszúsan ölelem át a dézsa faperemét, államat a könyökömhöz támasztva, mintha így kevéssé érezném magam kiszolgáltatottnak. Zavar, hogy ültömben felfelé kell néznem rá: legszívesebben fölkelnék, hogy a kettőnk közti szintkülönbséget helyreállítsam, de valami azt súgja, hogy combig vízben, mezítelenül aligha tudnám elérni a kívánt hatást.
- Megkapja - szólok inkább, elhessegetve a képet. - Megígértem, nem?
- Sikerült akkor szereznie? Csak mert jött a gondnok, és valamit vergődött afelől, hogy 'befűztem Kathert valami őrültségbe'.
Érzem, ahogy a fejemet elönti a vér.
- Hogy merészel az az ember idejönni az engedélyem nélkül!
Braun említése annyira feldühít, hogy egy pillanatra megfeledkezem a helyzetről. Aztán hirtelen ráébredek, hogy a víz, mióta felültem, nem éri a vállam, amely kezd kifejezetten fázni: ez ráébreszt arra, mi is történik valójában.
A karom lassan kellemetlenül elzsibbad a perem nyomásától, mégse akarózik elengednem a dézsát.
- Megkapja a bort, akármit is hord össze a főgondnok - ismétlem a priorissza pillantását megtartva. - Efelől ne legyenek kétségei.
- Kiváló - a nő tartása kissé ellazul. - Közben, amíg maga távol volt, elkészültem a vázlatokkal. Megtekintheti majd.
- Örömmel. De mondja, hogy Isak Braun nem ólálkodik a kápolna körül...!
Von Reinburg elutasítóan legyint.
- Dehogy. Semmi különöset nem tett a morgáson kívül. Minden, amit behozunk, az a fősekrestyés és ceremonár kezében van, mint azt közben megtudtam.
- Igazán?
Ez kellemes meglepetés. Az öreg Alrik a szívén viseli a mennyezet sorsát.
A priorissza kezében tartott kancsóra pillantok. A szemöldököm megemelkedik.
- Mit cipel magával, főtisztelendő nővér?
- Természetesen vizet. Azt mondták, hogy ha már megyek, vigyek vizet.
Nem gondolom, hogy valaha látszhattam meglepettebbbek.
- Ki mondta ezt?!
- A konyhán, ahol melegítik.
Szóhoz sem jutok ekkora égbekiáltó pimaszságtól: mégis ki lehet ez az ördögfattya lustaság, aki képes egy vendégre - ráadásul Corona von Reinburgra - bízni a cselédmunkát, különösen akkor, amikor egyáltalán senkit sem szabadna beengedniük!
Főleg egy nőt. Egy apácát.
Mit gondolt? Hogy majd idelép, és mintha az ilyesmi a dolgok legtermészetesebb rendje volna, a vizet a vállamra önti? A felszálló pára, mióta belépett, egy kissé benedvesítette a haját, habitusát pedig ingerlően domborodó kulcscsontjára tapasztotta. A dézsa mellett állva tökéletes alkalom nyílna rá, hogy a kezem - ép, mozgékony ujjaival, amelyek annyira különböznek az övétől - felsimítson a nyirkos combján...
Mit szólna mindenki, ha szárnyra kapna a pletyka, hogy az Irgalmas Szent Brünhilda zárdafőnöknője az Officium püspökét fürdeti?
Már így is túlságosan régóta van itt.
- Köszönöm - jegyzem meg végül szándékosan semleges hangon. - Tegye csak le. Ha végeztem, megkeresem a vázlatok miatt.
Von Reinburg kicsit csalódottnak tűnik, mint aki teljesen mást várt, és lekoppantja a nehéz kannát az egyik asztalra.
- Rendben, a helyszínen leszek.
Azonnal távozik, én pedig végre elengedhetem a dézsa oldalát, egy fintorral merülve a víz alá megint.
Miért nincs egy perc nyugtom sem?
Valamiért úgy vélem, a vérlázító célzásnak - mert mi más lehetett ez az egész - valamiképpen köze van a főgondnok látogatásához meg a meggyőződéséhez, hogy a priorissza valamiképpen... befűzött. Ezt mondta.
Ingerülten veszek tudomást a tényről, hogy a fa, amelybe a fejszémet vágtam, nem fogja hagyni, hogy pihenőket tartsak a kidöntése közben.
Nyögve tápászkodom fel, magamban elátkozva a fickót.
Felöltözöm. Meg kell vitatni a terveket a priorisszával.

Az álmot már sikerült kidörgölnöm a szememből, mire a lépcső aljához érek: innen már csak néhány folyosóra van a kápolna. Csend van: alighanem vesperás és kompletórium között lehetünk.
Az apáca egy padon fekszik: jöttömre csak az arca rezdül meg.
Megállok mellette.
- Jól van, priorissza?
- Hogyne, csak egy kis délutáni pihenő. Kellemes volt a fürdője?
Érdeklődőn vonja fel a szemöldökét. Érzem, hogy a szám bosszúsan megrándul.
- Nem tudom, mi ütött a szolgákba, hogy beengedték...
- Semmi gond - hárít nagyvonalúan, ahogy felül -, igazuk volt végül is. Pont jöttem, megtehetem, hogy egy kis meleg vizet hozzak.
- Nem szokásom a kádban ülve nőket fogadni.
Elmosolyodik.
- Olyan rossz élmény volt?
Megütközve bámulok rá, miközben a fejemben egymást váltják a helytelennél helytelenebb válaszok: mire előásnék egyet, amely hellyel-közzel elfogadható, addigra a csend túlságosan hosszúra nyúlt, hogy bármit is elérjek a válaszadással egyáltalán.
Levegőt veszek, mintha mondani akarnék valamit, aztán egész egyszerűen csak kifújom.
- Elkészült a tervekkel a freskóhoz, igaz?
- El. Nézze!

Általános esetlenségétől idegen a kecses mozdulat, amellyel a fal felé int. A mozdulatát követve egycsapásra megfeledkezem minden másról, mert a falra - a padlótól egészen a mennyezetig - fekete szénnel egy jelenet körvonalait vázolta fel valaki. A feltámadott Krisztus az, hatalmas alakja elfoglalja az egész jobb oldalt; dicsfény koronázta szép feje majdhogynem érinti a fal szegletét. Zászlóval a kezében lép elő a sziklasírból.

A szívem megugrik, ahogy a körvonalakból elősejlő műalkotásra pillantok, tökéletesen eltörölve az összes bosszúságomat egyetlen szemvillanás alatt.
Egyedül a csodálat marad.
- Gyönyörü - lépek oda, fölemelve a kezem, mintha az ujjam végig akarnám futtatni a szénvonalak mentén, egyelőre azonban nincs bennem ennyi merészség. - Egészen csodálatos.
- Ugye?
A főnöknő hangjában ott rezeg a mosoly.
- Megérem a borom, igaz?
Megfordulok, mint aki éppen méregbe gurul, de az érzés várat magára. Inkább elvigyorodom, meglehetősen szélesen.
- Az utolsó cseppig.
Visszapillantok, mert nem tudok betelni a vázlattal. Felfelé siklik a tekintetem a fekete vonalak mentén, egész a kápolna kazettáitól megfosztott mennyezetéig.
- Minden terve készen van, Corona von Reinburg?
- Lesz még egy mennybemenetel jobbra és egy golgotai jelenet balra. Az utolsó negyedet maga határozza meg.
Alighanem az foglalja el a mennyezetet.
- A festmény Őszentségéhez szól elsősorban - jegyzem meg halkan, a nyakamat tekergetve, mindegyre az elmondottakat forgatva a fejemben, mintha a képzeletem eléggé gazdag volna ahhoz, hogy a festő munkája nélkül is elém tárja, amit Húsvétkor mindannyian látni fogunk majd. - Azt a jelenetet akarom, ahol Krisztus átadja az egyház kulcsait Szent Péternek.
- Kiváló érzék, püspök úr! - helyesel ő. - Rendben.
- Gondolja? - kérdem szórakozottan, mert mi tagadás, magam is meg vagyok erről győződve.
Bólogat, aztán megtorpan helyben, mintha valami szöget ütött volna a fejébe.
- Áh, tényleg - böki ki szórakozottan. - A barátnője csinos.
A meglepetés arra késztet, hogy újból rábámuljak a puszta fal helyett.
- Mire gondol?
- Az a nefilim hölgy, aki a palotája környékén ólálkodik.
Anat, fut át a fejemen. Csak róla lehet szó.
Tényleg csinos.
- Itt él a Katedrálisban - jegyzem meg az olyan ember hangján, aki az 'ólálkodás' kifejezésnek a világon semmi jelentőséget nem tulajdonít. - Gondolom, előfordul, hogy erre jár.
- Minden nap nyolc-tíz alkalommal?
Mielőtt megzabolázhatnám az arcom, kiül rá a meglepetés.
- Nem - felelem, meglehetősen halkan. - Azt nem hinném.
Megvonja a vállát.
- Nos, nem nekem kell hinnie.
Pedig ez biztosan igaz.
- Talán a kápolna miatt. Beszélnem kell vele.
- Nos, úgy legyen.
Mind a ketten szünetet tartunk, és a szemem már épp a vázlatra vándorolna megint, amikor von Reinburg megszólal.
- Úgy hallottam, a püspök, akit idehozott, felébredt.
Egy pillanatig még a nefilim jár a fejemben.
- Ismeri esetleg Anatot, főtisztelendő? Olyan... furcsán viselkedett, amikor az ispotályába kísértem.
- Nem, bár néha helytelenítő pillantásokat vet rám a távolból.
Újabban énrám is.
- A főgondnok is helytelenítőn nyilatkozott - szólok végül, aztán megdörzsölöm az állkapcsom, újabb pillantást vetve a falra. - Sose bánja. A munkájának az egész Katedrális bámulattal fog adózni.
Biccentek neki.
- Holnap megadom a borát. Most meg kell tudnom, hogy van a püspök.

Ideje megkeresnem Aureliust. A gond csak az, hogy fogalmam sincs, végül hová is vitték. A legegyszerűbb, ha a Főkatedrális sekrestyéjébe megyek. Alrik atya mindenről tud.
Nem tévedek: az öreg, mintha ő maga is a Főkatedrális felbecsülhetetlen értékű ereklyéinek egyike volna, most is a sekrestyében sertepertél. A munkájának soha nincs vége. Egy pár szívdobbanásnyi ideig figyelem, ahogyan apró ezüstkésével tömjént aprít gondosan egy tálcára.
- Von Stendal fősekrestyés uram - köszöntöm végül, mosollyal a hangomban.
Úgy fordul felém, mint aki már várt.
- Institoris püspök úr! Mivel szolgálhatok?
- Úgy hallottam, Aurelius őexcellenciája magához tért. Igaz ez, Alrik?
- Azt hiszem, igen. A maga rendjének gyógyítói vették kezelésbe.
Az enyémé? Az ismereteim ezzel kapcsolatban hiányosak, az azonban biztos, hogy Augustinus rendfőnök már betűről betűre tudja, mit is műveltünk ma.
Önző módon aggódni kezdek, hogy a fickó kikotyogja a borral való machinációimat.
- Meglátogatnám.
Bólint.
- A rendházukban lesz, ha minden igaz.
- Köszönöm, atyám. És... minden mást is - teszem hozzá megrezzenő szájszéllel, mert a falnak is füle van, az azonban, amit megtudtam róla - hogy a kápolna elzárásában maga is a segítségemre van - valamelyest kivívja a hálámat feléje.
Nem úgy néz ki, mint akinek kedve volna velem tartani.

Mióta nem jártam már a Sanctum Officium rendházában...!
Most, hogy újra belépek - az őrök messziről tisztelegnek -, emlékek sokasága rohan meg: bárhová is költöztem az évek során, ez a hely mindig az első épület lesz, amely a Katedrálisban otthonomul szolgált. Nagy, égbe törő tereivel és sima szürke kőfalaival, amelyeket a szobákban gyakran falikárpitok takarnak, egy kissé világosabb volt, mint amire először számítottam, hangulata pedig különös módon valamivel világiasabb a szerzetesi és katonai rendházakénál.
Szemvillanás alatt elirányítanak a szobához, ahol a püspök fekszik.
Hármat koppantok az ajtaján.
- Szabad!

Belépek, ügyelve rá, hogy a folyosóról beömlő éles fényből minél kevesebbet engedjek a helyiségbe, ha esetleg bántaná a férfi szemét.
- Laudetur, kegyelmes úr - mosolygok rá, mintha én magam nem ugyanabban a rangban volnék. - Örülök, hogy visszatért közénk.
- In aethernum, testvér! - mosolyodik el szélesen. - Én örülök, hogy segített.
- Nem én tettem - szegem föl az államat, mert sok hibám van, de az ilyesmi nem tartozik közéjük. Karba fonom a kezem, de nem elutasítóan. - Anat volt. Ő űzte ki belőled és ölte meg a mélységit.
Az ágy mellett áll, immáron rendesen felöltözve. Épp a palástját terítette magára. Ráismerek: Éjféli Őrség.
Egy pillanatig nézem.
- Az Őrség lovagja vagy, testvér?
- Igen - bólintja -, de nem lovag. Inkvizítor.
Hát mégis igaz.
- Nem tudtam, hogy az Éjféli Őrségnek vannak inkvizítorai.
- Néhányan nem bírják a mélységiek és démonok nyomását - néz a szemembe komolyan. - Megtörnek, de büszkeségből nem lépnek ki. Velük kell foglalkoznom.
Állom a tekintetét.
- Úgy érted.... támaszukként?
A feszültség hirtelen illan el.
- Másra gondolt, igaz? - mosolyodik el lágyan. - Nem ölöm meg őket. Ha a nagy a gond, eltávra késztetem őket.
Nem is próbálom leplezni a megdöbbenésemet. Ilyen könyörületes feladatot miért éppen egy magunkfajtára bízott Őszentsége? Elképzelhető, hogy nem a beosztás a nyitja... hanem maga Aurelius.
Ki vagy te?
- Emlékszik, mi történt, mielőtt elveszítette az eszméletét?
- Jöttem vissza, és beszakadt alattam a föld - feleli rögtön. - Ráestem Quefahbadalra. Egy másodpercig bírtam.
A fejemet ingatom.
- A Katedrálisban.
- Oh, most? Nem, nem igazán.
- Aggódtunk, hogy odavész. De ahogy látom, jobban van.
- Vénebb vagyok már, minthogy ez betegyen - kuncog föl halkan. A gesztus valamiért a rendfőnökre emlékeztet.
- Két év hosszú idő - figyelmeztetem röviden, nekidőlve az ajtó fájának. - Károly király meghalt. Az örököse koronázásáig, Húsvétig Őszentsége és a koronatanács együttesen kormányozzák a birodalmat. A pápa tehát a Fővárosban van... és az Éjféli Őrség jelentős része is.
Röviden tűnődik.
- Értem - biccenti végül. Úgy látszik, a bólogatásra való hajlamát nem a mélységitől kapta. - Akkor egyelőre maradok itt. Segíthetek valamit? Maga is segített, nem hagyhatom hála nélkül.
- Erre esküdtem fel - felelem, mert egyetlen percre sem vártam hálát tőle. Különösen, hogy semmit sem tettem. A köszönet Anatot illeti. - Viszont... ha nem bánja, az özvegy Frau Erikssonnál tett látogatásomról és mindenről, aminek köze van hozzá, nem szívesen tennék említést. Örülnék, ha számíthatnék a diszkréciójára.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Biccentek felé, köszönetképpen - vagy talán mert olyan sokat látom tőle a mozdulatot. Elfordulok, de még mielőtt megindulnék, a lábam magától torpan meg. Vajon...
- Testvér - fordulok vissza kissé töprengőn. - Láttalak faragni.
Kíváncsiságot látok rajta?
- Volt gyakorlatom.
- Faragnál-e most is?
- Szívesen - mondja könnyedén. - Legalább lesz haszna a két elpazarolt évemnek.
- Ez is olyasmi, mint az özvegy - folytatom az arcát figyelve. - Az egyik kápolna belső terén dolgozom.
Érdeklődve billenti félre a fejét.
- Nocsak. Mi a téma?
- A Feltámadás... - vetek rá jelentéktelen oldalpillantást - ...tól Pünkösdig.
Úgy látszik, nem tartja különösnek. De valószínűleg azért, mert a szobron gondolkodik.
- Egy 'diadalmas Krisztus'-szobor elférne - szól végül. - Végre nem csápokat faragnék.
- Kitűnően hangzik - mosolygok rá. - Ha megtetszik kegyelmednek, szívesen látom a munkáját bármi máson is. A kápolnában rengeteg a kő.
Bólogat megint.
- Végre eszem egy jót, aztán neki is látok. Kit keressek majd?
- Engem - emelem fel a jobbom figyelmeztetőn. Jogosan gondolhatja, hogy azért, mert ez kivételesen fontos. - Csakis engem. Ismeri a Pünkösdi Palotát?
- Nehéz szem elől téveszteni a helyet.
- Ott megtalál.

https://goo.gl/PNcR7L

9[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Szer. Jún. 07, 2017 7:56 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Kopogtatás ébreszt.
Még mielőtt kinyitnám a szemem, azelőtt érzem, hogy korábban van, mint szeretném; tertia körül járhatunk, ugyanakkor szinte biztos, hogy az imaórára szólító, kisebb harangocskák még nem szólaltak meg.
Ásítva nyújtózom, hanyatt fordulva, aztán megtalálom a hangom.
- Mit akar?
A válasz váratlan, ismerős hangon érkezik.
- Bejönni főként.
- Nyitva van.
Kezdek feltápászkodni, a házikabátom után matatva, Anat pedig belép, nyakán könnyű gyolcskötéssel. Nem mosolyog, de az arckifejezése gyengéd.
- Hogy vagy, Kather?
- Én jól - intek neki a fogadószoba felé, ahol ég a kandallóban a tűz. - Te sérültél meg. Jobban érzed magad?
Fölnevet.
- Ha a Viszály az apád, komolyabb sérüléseket is elszenvedsz ennél.
- Aurelius köszönetet mondott neked, amikor nála jártam.
- Áh, a fő-püspök - a hangja jókedvű. - Én köszönöm, hogy eltartanak itt.
- Van kedved megnézni a délnyugati kápolnát? - mosolyodom el sejtelmesen, minden felvezetés nélkül.
A sötét szemekben érdeklődés villan.
- Miért is ne?
- De csak ha nem beszélsz róla senkinek. Húsvétig titok - nyitok ajtót, hogy előreengedjem.
- Persze, persze. Kíváncsian várom.
Akármennyire is korainak ítéltem az időpontot, a Katedrális valójában sohasem alszik teljesen. A folyosókon már hosszú órákkal ezelőtt megjelentek az első cselédek és futárok. Most is, amíg leérünk a kápolnába, legalább hárman húzódnak sietősen félre az utunkból. Engem nem nehéz felismerni, még így sem.
Általában nem szokásom hálóingben és háziköntösben mászkálni a folyosókon, mégsem gondolom, hogy ha kedvem tartja, ne tehetném meg.

Ahogy belép utánam, kíváncsian figyelem.
A szeme elnyílik.
- Hűha! - szakad fel belőle. - Ezt te találtad ki?
Csodálkozva nézi a falat, valamint a kőtömböt ütögető illetőt - mikor kelt vajon Aurelius ma reggel? -; aztán megakad a szeme von Reinburgon, és finoman összehúzza a szemét.
- Áh.
- Részben - vallom be, összefonva a karjaim a mellkasom előtt, ahogy a vázlatban gyönyörködünk. - A főtisztelendő nővér kitűnően fest. Ő dolgozik rajta.
A félvér arcán kételyekkel figyeli a munkát.
- Honnét ismered?
- Ő festette a Főkatedrális keresztútjának fa stációit.
- Oh, értem.
A hangja megenyhül, mintha ez a válasz varázsütésre feloldotta volna a priorisszával kapcsolatos ellenérzéseit.
- Milyen alkalomból lesz?
A szeme még mindig a képen időzik.
- Húsvétra Őszentsége visszatér a Fővárosból - felelek, és most alighanem kiül az arcomra minden várakozásom... talán becsvággyal együtt. - Az ő kedvében óhajtok járni vele. Meg akarom hívni, hogy tartsa az első istentiszteletet a kész mennyezet alatt.
Bólogat.
- Mindenképpen szólj, ha kész. Kíváncsi vagyok a végére.
- Tekintsd magad meghívott vendégnek.
Újabb mosoly.
- Köszönöm, Kather - biccenti. - Valamint ahogy ígértem, tartom a szám.
- Köszönöm. Lesznek ellenségeim, amint ezt többen is megpillantják. De mondd... - lépek egy kicsit közelebb a falhoz. - Nem megéri?
- Szerintem szép - hallatszik mögülem szerény, de őszinte hangon. - Nálunk, nefilimeknél nem szabad embert kiábrázolni, de nekem tetszik.
Visszafordulok felé.
- Ezt el is felejtettem - a saját mosolyom szelídült valamelyest, de még ott van. - Te sok mindenben máshogy gondolkodsz, mint a többiek.
Újabb pillantás, ezúttal az oltár felé. Annak az ablaknak mennie kell. Ez a hely sokkal szebbet érdemel.
- Aurelius szobrot fog faragni ide.
- Látod, arról nem is hallottam még - jelenti ki tárgyilagosan, és az az érzésem, legszívesebben csípőre tenné a kezét. - Nálunk az mindig a bálványimádás jele volt.
- Elképzelhető, hogy lesznek, akik megvádolnak majd ezzel - vigyorgok rá válaszul.
Felvonja a szemöldökét.
- Mit fogsz tenni ellene?
- Mit tehetnék? A pápa fog dönteni.
- Ez igaz - bólintja. - Kíváncsi leszek.
- Most már nincs sok hátra - érzem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy ezt kimondom. - Csak meg kell várni, amíg a priorissza anya és a segítői elkészülnek... a nagyböjt a végéhez ér... és Őszentsége hazaér.
Anat kezét érzem a vállamon, ahogy barátságosan megveregeti azt.
- Ez valami egészen új is lehet a jövőben.
Kifelé indul.
- Szólj, ha van valami fontos, és segítek, ha tudok.
A nyomába lépek.
- Anat.
- Kather?
A sarkán pördült meg, olyan sebesen, hogy szemmel alig volt követhető.
- Ha erre jársz... szabadon beléphetsz az épületbe - mosolygok rá finoman. - Ha úgy érzed.
- Köszönöm - bólintja boldog fürgeséggel.
Mennyit ólálkodhatott a palota körül?
- Nem fáj? - intek a szememmel a kötése felé. - Az.
Válasz helyett felemeli a jobb karját, a baljával pedig egészen egyszerűen felgyűri a mellkasát fedő inget az oldalán. A bőre sima és egyenletesen barna, mint a fahéj, bordái halványan kivehetőek mögötte. A lapockája felől egészen az elbűvölően elkeskenyedő derekáig hosszú, egyenetlen felszínű sebhely húzódik: otrombán domború és fényes, néhány árnyalattal pedig világosabb az ép testénél, mintha a félvéreket nem csak egyféle fűszerből keverték volna, ha színekől van szó. Öreg heg: ha most így fest, milyen lehetett friss seb korában?
- Ez fájt. A nyakam semmiség.
Hosszan bámulom; mgam sem tudnám megmondani, pontosan mi okozza, de talán leginkább bűntudatom van. Késztetést érzek, hogy megérintsem ott, ahol a bőre összeforrt, de végül csak visszapillantok az arcára.
- Megmarad?
Bólint, noha nem tűnik szomorúnak.
- Néhány seb sose gyógyul. De már nem fáj.
- Nem - szakítom el a pillantásom róla, felnézve az arcára. - De viselni fogod.
- Büszkén viselem, mégis csak Viszály okozta rajtam.
A szemem sarka megrezzen, bár ez kívülről aligha látszódhat.
- Az apád tette?
- Ő volt. Gyakoroltunk.
- Keményebb ellenfél vagy, mint elsőre hinné az ember - vonom fel a szemöldököm, elfojtva a mosolyt, amely visszatérni kívánkozik. - Nekem nincsenek sebhelyeim. És ha nem lépsz közbe, nem is úsztam volna meg annyival.
- Csak futottam ott - szokása szerint tiltakozik. - Apám megtanított, hogy hogy fussak el bármi elől.
Aztán nevet.
- Még jó, hogy ott voltam, nem?
- - ismerem el derűsen, aztán elindulok a folyosón visszafelé. - De pihenned kell, hogy felépülj. Az ispotályos nővérek elengedtek?
- Persze, kutya bajom.

Az ajtóm előtt pillanatra megtorpanok, hogy szembeforduljak vele.
- Még valami - szólok halkan. - A főgondnokkal, Isak Braunnal vigyázz. Alattomos, rosszindulatú, makacs ember.
Bólint.
- Nem volt szimpatikus.
Komolyan gondolja. A vállamban ellazulni érzem az izmokat.
- Örülök, hogy megbízhatom benned.
- Sokat segítettél nekem, ez a legkevesebb.
- Mostanra nem tartozol nekem semmivel - ingatom a fejem. - De sohasem tetted.
- Örülök, hogy az északi emberek között is van egy tisztességes legalább.
Én, tisztességes?
A meglátása egycsapásra elfújja a jókedvem. Hányan vannak, akiket így becsaptam? Hol, mikor fogok felelni érte?
Rámosolygok megint, de érzem, hogy a szemem ezúttal kimarad a gesztusból.
- Legalább - jegyzem meg, aztán hátralépek. - Ideje felöltöznöm. Sok dolgom van Húsvétig.
Röpkén int, mielőtt  távozna.
- Minden jót, Kather!


Nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna Nagyböjt, amely ilyen hamar telt volna el: igazat mondtam, amikor azzal búcsúztam a nefilimtől, hogy Húsvétig még sok a dolgom. Harminc nap úgy jött és ment, mint száraz őszi levél, amelyet az enyhülő szél fúj tova.
És mindenki eljött. Anélkül, hogy megindokoltam volna a meghívást különösebben.
Most, hogy a misén ülök végre, botrányosan kevés figyelmet szentelve a szertartásnak, de még Sixus pápának is - ahogy az összes jelenlevő, én is a falakat és a mennyezetet csodálom szünet nélkül -, úgy érzem, mintha valaki egyenesen a szívembe fecskendezett volna tömény boldogságot. Fegyelmeznem kell magam, hogy ülve tudjak maradni, s elszánt ünnepélyességgel mormogom a ránk háruló reszponzóriumokat.
Aztán, hogy a mise legutolsó hangjai is szertefoszlottak a tömjénillatú csendben, egy egészen rövid ideig csak a vendégek lélegzetvételét hallani.
A várkozásteljes csendet Őszentsége töri meg. A tekintete a freskókról reánk vándorol.
- Ki volt ez?
Arckifejezése olyan semmitmondó, akár egy pohár tej, de a hangján érezni, hogy visszafogja magát. Több van a rovásomon, mint ami egyáltalán ráférne; hanem ha már idáig eljöttem, nem fogok megtorpanni. Nem is lehetne.
Úgyhogy előrelépek, a sorok közötti üres helyre.
- Én. Szentatyám.
- Kather, ez...
A csend, ahogy elhallgat, szinte kézzel fogható. A hátamban érzem a bíborosi kar tűhegyes pillantásait.
- ...valami egészen új - fejezi be végül a pontifex, s a megjegyzésére némi levegő szivárog a tüdőmbe. - Nem rossz, de nagyon új. Honnét jött az ötlet?
Szükségem van egy pillanatra, hogy elkönyveljem, túléltem az első veszedelmes buktatót. Vágtatempóban dübörgő érverésembe csaknem belecseng a fülem.
- Kevésnek találtam a fatáblákat.
Tisztában vagyok vele, hogy ez az egészségesnél nagyratörőbb válasz, de tudom, hogy Sixtust úgysem lennék képes becsapni. A hangomat mintha víz alól hallanám.
- Többet akartam adni. Az Úr többet érdemel csupasz falaknál és apró ikonoknál.
XIII. Sixtus újra felnéz a mennyezetre, nyakában megfeszülnek az inak és így egészen olyan, mintha Istent keresné odafent. Hagyom, hogy nézelődjék, ő pedig lassan, halvány mosollyal bólint.
- Kiváló munkák - jelenti ki -, jó helyük lesz itt. Kik voltak a mesteremberek?
Szavai káprázatos - hogy a nevén nevezzem, aranyszínű - visszhangokat vetnek a fejemben, mint fényes harangok. A diadal mámora úgy áramlik szét a mellemben, mintha csak a szívem pumpálná a legtávolabbi ereimbe is.
Te Deum laudamus!
Hanem a vendégek legnagyobb részének is éles a füle itt.
- Ha nem bánja Szentatyám - mosolygok a pápára merészen -, később a kegyeibe ajánlanám őket. Szentséged kedvére dolgoztak.
- Mindenképp. Méltók ezek, hogy Istent dicsérjék.

A hangulat most, hogy a fenyegetettség árnyéka tovatűnt a kápolnából, felenged: a vendégek javarésze fölkelt ültéből és egymással beszélgetnek fojtottan, szúrósan méregetnek, esetleg a mennyezetben és a falakban gyönyörködnek.
A pápához lépek, aki egy kissé elgondolkodni látszik.
- El kellene vinni a vidéki papokhoz is ezt - vet rám töprengő pillantást, ahogy a közelébe érek. - Hogy a szegények is hadd ismerjék a történeteket, akik nem tudnak olvasni.
Talán igen. De még jobb volna, ha egyelőre nem.
- Eljönnek maguktól is, mint zarándokok, hogy megcsodálják - jegyzem meg finoman, mert biztos vagyok benne, hogy amíg a saját templomukban nincs ilyesmi (és talán azután is), özönleni fognak Veronia minden szegletéből. Imádkoznak majd a festmények alatt, csodálják, az emlékezetükbe vésik, aztán magukkal viszik a hírét, hogy elmeséljék... és mindegyikük adakozni fog. Mindenki. Misét és örökmécsest akarnak majd ebben a kápolnában a legkedvesebb szeretteiknek. Akármilyen áron. - Kitűnő, könyörületes ötlet, Szentatyám. A festőművészem ifjakat is taníthat. Szebbnél szebb jelenetek borítják majd be a csupasz falakat.
- Bámulatos! Büszke vagyok magára, fiam.
Megveregeti a vállamat, mosolyt csalva elő belőlem.
- Tudtam én, hogy nem volt hiábavaló foglalkozni veled.
- Köszönöm, atyám - biccentek derűsen. - Reméltem, hogy elnyeri a tetszését.
A szemem sarkából is látom, hogy a gyülekezet nagy része feloszlott: futótűzként terjed máris a híre mindannak, amit itt láttak és hallottak. Most felbolydul majd a Katedrális és erőszakos harcok kezdődnek: a tét hatalom lesz és pénz. Rengeteg pénz. A megmaradtak kis csoportokra szakadva bámészkodnak. Néhányan mogorva képet vágva, fojtottan társalkodnak, mintha nem az én házamban volnánk. Ismerem őket. Különösen azt a szakállas fickót, aki a festett ablakon beömlő színes fényzuhatagra fittyet hányva az oltárt nézi. Vagy talán bennünket.
A pápa vonja magára a figyelmem, mert mintha hirtelen észbe kapna.
- Jut eszembe, fiam, a palotám gondnoka említette, hogy valamit keresett nálam a borral kapcsolatban. Segíthetek?
A bámészkodó megrezdül, abban a pillanatban, amikor a fejemen átfut Sixtus megjegyzése.
Isak Braun képes volt a pápát érkezése után azonnal megrohamozni ezzel! Oldalt sandítok, és elszórakoztat az arcán honoló rosszindulatú, óvatos kifejezés. Természetesen az övé sem maradhatott el az előzékeny hangvételű meghívók közül - csak hogy lássa, valamiképpen túljártam az eszén. Még nem tudja, hogy pontosan hogyan, de már sejti.
Annál jobb.
- Jártam nála - felelem kissé sután, mint aki elismeri, hogy rajtakapták a tilosban. - De meg kell mondjam, érti a dolgát. A tanácsa is elég volt.
- Biztos? Ha kell, segíthetek.
- Köszönöm, Szentatyám. Semmi olyasmi, amivel a vendégeket untatnám... inkább intézőnek való az ilyesmi.
- Ahogy óhajtod.
A főgondnok megátalkodott pillantást vet ránk. Úgy teszek, mint aki észre sem veszi.
A legtöbben most döntenek úgy, hogy távoznak: kedvtelve figyelem őket. Mind erről fogtok beszélni ma. És nem csak ma.
A Feltámadástól Pünkösdig.

Érzem, ahogy Sixtus mellém lép, olyan közel, amilyen távolságra a bizalmas beszélgetőpartnereknek szokásuk. Elfordulok a kápolna bejáratától.
- Nos, fiam - az egyházfő hangja kedélyesen zeng -, elhoztál egy új kort a művészetben. Hova tovább?
A szemébe nézek, igyekezvén egy kissé lejjebb nyelni a büszkeséget, amely alighanem jól láthatóan feszít belülről.
- Nem tudom - nézek őszinte rajongással a mennyezetre. - Ön szerint? Képes leszek rá, hogy véghezvigyem ezt máshol is?
A válasz nem várat magára.
- Biztos vagyok benne - szól, aztán a hangjába kíváncsi derű vegyül. - Ki festette, de tényleg?
Elvigyorodom, mint néha, ha a barátságos, atyai modora előhívja a bennem élő fiút.
- Corona von Reinburg priorissza. Az a bor a fizetsége, amit Szentséged is megízlelt az imént.
XIII. Sixtus olyan hangosan nevet fel, hogy biztos vagyok benne, a folyosóról is bevonzott vele néhány bámész tekintetet.
- Az az ördög! Van még hát tehetsége...!
- Nem is kevés. A Győzedelmes Krisztusért Aurelius püspököt illeti a hálám... - folytatom elegánsan, aztán szünetet tartok, hátha ráismer elveszett bárányára a névben.
A gleccserkék szempár elkerekedik a név hallatán.
- Inkvizítorpüspök úr? Honnét került meg?
Tehát valóban nem hallotta! Bűntudatos arcot vágok. Reméltem, hogy erről nem nekem kell beszámolnom neki.
- Tőlünk keletre, kétórányira lóháton van egy falu. Mellette bukkantam rá... az angyalromok alatt.
Kényelmetlen szünetet tartok.
- Megszállta és fogva tartotta őt egy mélységi.
A fehér szemöldökök lejjebb ereszkednek, de a pontifex vonásainak összképe nem sokat változik.
- Hát, maga valóban az Úr munkáját végezte, püspök úr - veregeti meg a vállam újból, bátorítóan. - Ne féljen, megemlékezek én is és az Isten is a szorgalmáról.
- Nem én szabadítottam meg - szólok azért, mert bármennyire is jólesik a dicséret, valójában nem engem illet. - Anat tette. Én csak... bevittem a Főkatedrálisba. A gondnok ezt nem mondta?
Különös. Braun rossz tulajdonságokban olyannyira bővelkedik, hogy teljesen biztos voltam benne: azonnal júdáskodni fog, amit erre alkalma adódik.
- Nem mesélt a felszabadításáról. De sejtem, hogy maga nélkül nem mehetett volna. A hölgy nem olyan alkat, hogy a romokba merüljön.
Újra nevet.
- A rendfőnök alighanem képes részletekkel szolgálni - jegyzem meg egy félmosollyal. - Ismeri von Reinburg tisztelendő nővért, Szentatyám?
- Persze! - legyint a pápa. - Nem akarna vele egy csatamezőre kerülni... Amióta viszont összeégett, inkább egy kocsmai asztalhoz nem akarok vele kerülni. Azt nem tudtam, hogy festeni is tud viszont.
- Csodálatosan fest - biccentek, igyekezve elhessegetni az apácafőnöknő meztelen hátának emlékét; ha a pápa valóban a fejembe lát, ahogy már néhányszor gyanítottam, nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ez a semmiből eszembe jusson. - A főgondnok nem kedveli. De a borhoz remekül ért.
Szívdobbanásnyi szünetet tartok csak, mint aki egy szívesség kérését latolgatja.
- Megkérném rá, Szentatyám, hogy hadd hozassak az ő igénye szerint bort. Ez nagyon a kedvére volt és a főgondnoknál egy csepp sincs belőle.
A főpap kíváncsinak tűnik.
- Nos, a mostanival sincs bajom. Honnét lenne az új?
- Henriett Eriksson szőlőjéből. A Keresztesek özvegye.
- Nocsak, ismerem a hölgyet! - biccenti. - Még von Reinburgnál is jobb lovag. Bár a férje halála óta akkor, ha jól értem, szőlőt művel.
Én is ismerem a nyavalyást, gondolom bosszúsan, amíg ő morfondírozik. De Braunnak szívesebben vetek gáncsot, mint neki; ő csak bajba sodort. A főgondnok szembeszállt az akaratommal.
- Tehát legyen Eriksson bora a fő bor...
- Akkor ne, ha rosszabb a mostaninál - vetem közbe, noha biztos vagyok benne, hogy ez nincs így. Sőt. Minőségi különbség aligha lehet közöttük... - De a priorisszát boldoggá tenné. Én úgy érzem, megszolgálta a boldogságát és nem csak az égben.
Ennyi elég is Sixtusnak.
- Igaza van, megérdemli. Hadd legyen boldog, ha már nem harcolhat. Küldök majd egy levelet.
- Köszönöm, Szentatyám. Mannát oszt az éhezőknek.
Rövid ideig várok, majd kíváncsi pillantást vetek rá.
- Az a szerencse ért, hogy dönthettem a jelenetek felől - jegyzem meg. - Mondja, uram... mit látna a helyemben itt a legszívesebben?
- Sejtem, hogy a kulcsok átadása nem véletlenül került fel - nevet megint, immáron halkabban, ám mindennemű rosszallás nélkül. A válaszon nem kell gondolkodnia. - Történetek a Bibliából. Amik nekünk, veroniai egyházi tagoknak fontosak lehetnek.
Mint annyiszor, most is kissé fülön csípve érzem magam, a jókedve azonban elveszi a megjegyzés legharapósabb élét.
Bólogatok, mert amit mond, reá vall.
Aztán fölsandítok az arcába.
- Nem mindenki fogja ilyen örömmel üdvözölni a képeket.
Az egyházfő nem hajlandó elkomorodni.
- Majd megbeszélik von Reinburggal. Megnézem, ki fog rosszalló véleményt mondani neki.
- A kápolnát természetesen önnek ajánlom, atyám - intek körbe nagyvonalú mozdulattal. - A házam a háza... ahogy eddig.
Valamiféle barátságosság költözik a vonásaira. Barátságosság és még valami... valami, amit nem egészen tudnék megnevezni, de a torkom egy kissé összeszorul belé. Már-már gyengédséggel határos.
- Mondjon bárki bármit, rendes alak maga, Kather - szól lágyan. - Hogy is mondja Pál Timóteusnak... "Méltó a munkás a maga bérére". A magáé sem marad el.
- Igyekezni fogok, hogy méltó legyek rá.
- Ámen, fiam. Ámen.

https://goo.gl/PNcR7L

10[Küldetés a Művészetért] Reneszánsz Empty Re: [Küldetés a Művészetért] Reneszánsz on Kedd Jún. 20, 2017 8:54 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Ejha, megközelítőleg hárommillió év késéssel, de a küldetést lezárom! Szép munka volt, alaposan megszenvedtél egy kis festésért Very Happy

Jutalomként kapsz 1000 váltó kompenzációt a fáradalmakért, valamint a pápa általi elismerés jeléül:

Név: Bulla Papae: de Artis
Ár: Nem cserélhető
Leírás: Egy díszes pápai okmány, ami felhatalmaz, hogy bárhol döntőbíróként és kritikusként járhass el az Északi Királyságban művészetek ügyében.

Valamint a korszellem hivatalosan is áthajlott munkáid nyomán a reneszánszba.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.