Oswald von Bertold

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Oswald von Bertold

Témanyitás by Oswald von Bertold on Szer. Márc. 29, 2017 5:56 am

Út Hellenburgba
I. Váratlan vendég



Szerettem Wolfskrug álmos kis faluját.
Ismertem már a poros kis utcákat, a zsúpfedeles házakat, szántóföldjeit, az apró patakot és a szélmalmot is, de legjobban a kovácsműhelyet és a mellette levő pár szobát, ahol Harald Weindorf, a környék egyetlen kovácsmestere lakott és dolgozott. Számos helyről érkeztek hozzá, még a városból is. Korábban a Carolusburgban élt, majd atyja halála után költözött annak régi helyére, ide Wolfskrug szélére, de a híre sok helyütt ott maradt. Ritka kincs egy jó kovács, bárhol is legyen, különösen háború idején. E felfogás ellenére sem volt túl sok a munka, aminek a mester örült igazából. Megöregedett. Idővel fájni kezdett a dereka, sötét haja lassan őszülni kezdett, de szelíd barna szemei mindig élénken csillogtak, ha a műhelyébe léphetett.
“Abba halnék bele, ha nem dolgozhatnék” - mondogatta mindig. Sosem kellett munkára noszogatni, ez így is volt, bár ahogy telt az idő, olykor félbe kellett hagynia, amivel épp foglalatoskodott, vagy át kellett adnia, hogy pihenhessen egy keveset. Ez a munkájára azonban nem nyomta rá a bélyegét, mindenki elégedetten távozott az egyébként is köztiszteletben álló Harald Weindorftól, s én büszke voltam rá, hogy az inasa lehettem.

Még fel sem kelt a nap, amikor elhagytam az ágyamat, talán a faluban elsőként, hogy felöltözve a kinti sötétbe vessem magam, hogy kintről vizet hozzak a műhelybe. A közös kút, ahová az egész falu járt, mindössze párszáz méterre lehetett csak, így ezt az utat mindig rövid idő alatt megjártam. Hamar került két vödör a műhelybe, eggyel pedig vittem Pitypangnak, a tehénnek, aki ugyan nem a miénk volt, hanem Weindorf mester öccséé, aki a városban lakott, de itt tartotta és pénzt is hozott az ellátására. Az orvos ugyanis azt mondta, hogy jó volna, ha bor helyett inkább több tejet inna az öreg kovács, a csontjai megerősödnének tőle. Ily módon enni is kapott minden nap az állat bőven. Miután végeztem az istállóban, a műhelybe vitt az utam, s lámpát gyújtottam. Előző este ugyan rendet tettem, de természetesen nem ártott újra megnézni, minden a helyén van-e, nem kell-e újból kiseperni valamelyik sarkotl. Magam is meglepődtem, hogy most nem kellett, így nekiállhattam begyújtani a tűzhelybe. Reggeli feladataim közül ez volt a kedvencem, mióta csak idekerültem. Mindig előre behoztam annyi fát, amennyi ehhez a művelethez kellett, így ha odakinn esett az eső, védve volt, vagy ha belül volt még vizes, megszáradt reggelre. Miután a vékony fák lángra kaptak, vastagabbakat tettem rájuk. Hamarosan már elég jól égtek ahhoz, hogy elég legyen olykor-olykor rátenni, leültem a lócára a fel mellett. A nyitott ablakon át hallottam, ahogy a távolban megkondulnak a harangok.
Felsóhajtottam.
- Jó reggelt! - Harald úr jelent meg az ajtóban. Felkeltem a helyemről.
- Jó reggelt. Épp most végeztem a reggeli teendőkkel.
- Azt látom - mutatott a jobb kézfejemre, pontosabban a rajta éktelenkedő jókora koromfoltra. Rögtön a mosdótálhoz léptem és nekiálltam letakarítani. Hallottam, ahogy a mester kuncog egyet, majd megpiszkálja a tüzet. A pattogások felerősödtek. A korom nehezen akart lejönni, majd miután sikeresen eltávolítottam és már csak a kezemet töröltem, a vállamra tette a kezét.
- Hoznál egy kis tojást Ferdinand gazdától? Megígérte, hogy küld, de bizonyára tegnap elfelejtette.
- Persze - feleltem - Máris indulok.

Itt általában nem történt semmi különös. Mindenki tette a dolgát nap mint nap. Olykor tévedt ide valami utazó, egy járőrcsapat, máskülönben nem járt erre senki. Bár dúlt a háború Veronián, ez a kis szeglet mintha egy külön világ lett volna, a béke szigete. Számomra legalábbis az volt. Egy hely, ahol úgy éreztem, otthonra lelhettem. Ahogy haladtam a már ismert utakon az ismert házfalak között, mindenki mosolyogva kívánt jó reggelt, akárcsak én nekik, s így is gondoltam. Kedveltem a nagybajuszú molnárt, a szeplős Gertrudot és a férjét, Martint, aki a fejébe vette, hogy egyszer elvisz a fővárosba, mert azt látni kell, Kurtot, Felixet és Alvort, akikkel szívesen töltöttem időt, ha nem volt semmi dolgom. Ha megkérdeztek volna, azt feleltem volna: igen, boldog vagyok itt.
Ferdinand gazda épp a tornácon pipázott, mikor megérkeztem. Köszöntésemre felpillantott bozontos szemöldöke alól, s jókora füstpamacsot engedett a levegőbe. Nem vettem lélegzetet, amikor közelebb léptem.
- Oswald, jó látni – mosolyodott el, mikor felismert. Nem látott már túl jól – Tegnapra ígértem a húsz tojást, igaz-e?
Bólintottam.
- Kiment a fejemből és már későre járt, mikor eszembe jutott. Összekészítettem, máris odaadom. Tettem mellé egy kevés almát is. Harald mesternek pedig, kérlek, add át szívélyes üdvözletemet – nyújtotta felém a kosarat.
- Úgy lesz – biccentettem, ahogy átvettem – Szép napot, Ferdinand uram.
- Nektek is, Oswald, jó munkát.
- Sok minden nem lesz ma úgysem, de köszönjük.

Általában nem zavart, ha kevés teendőnk volt a kovácsműhelyben. Ilyenkor több időnk volt beszélgetni, vagy egy-két alkalommal megismerkedhettem kicsit közelebbről a karddal vagy a szekercével. Harald mester rövid ideig katonáskodott, mint második fiút, a szülei lovagnak szánták, de nem volt annyi pénzük, hogy fedezhessék a kiadásait, ezért végül le is mondtak erről a célról, a kovácskodás egyébként is jobban tetszett neki.
Vajon nekem is ez lesz a sorsom?
Visszatértemkor már javában dolgozott, úgy gondoltam, tőrt készíthet éppen. Így is volt. Kipakoltam a kosár tartalmát, átadtam az üdvözleteket, ahogyan az szokás volt, fújtattam egy kicsit a tüzet, hogy jobban égjen, aztán a mester letette a kalapácsot az üllőre és megtörölte a homlokát.
- Vedd át, fiam, mindjárt folytatom.
Egy néma biccentéssel léptem a helyére. Elvettem a tűzifogót és a kalapácsot is. Egészen szépen látszott már a penge alakja és vastagsága is, de tudtam, hogy az ütések talán feleakkorák lehettek, mint valamikor régen. Egyre rosszabbnak tűnt a mester állapota. Gyakrabban megbetegedett, hamarabb elfáradt.
- Pihenj le, uram, hátha hamarabb erőre kapsz. Úgysem sietünk sehová.
Csupán fejcsóválás volt a válasz. Folytattam a munkát. Újra kellett hevíteni a vasat, ekkorra már túl sokat hűlt, és mivel tudtam, hogy éber szemek kísérik minden mozdulatom, teljes figyelmemet a fehéren izzó anyagnak szenteltem.
Észre sem vettem a csengő hangot odakintről. Tulajdonosát csak akkor pillantottam meg, mikor a kovács betessékelte. Anna von Edelstein volt az, annak a nemesúrnak a leánya, aki Wolfskrugot is birtokolta. Barna haja kontyba volt tűzve, kék szeme szinte világított a műhely félhomályában.
- Szép napot, Oswald. Remélem, nem zavarok.
Úgy illett volna, hogy kezet csókoljak, de látta, hogy éppen munkában voltam. Egy biccentéssel kísért mosollyal adta tudtomra, hogy nem zavarja.
- Hogy is zavarna, kisasszony – hajtottam meg a fejem egy kissé. Egyedül jött.
Harald úrhoz bizonyára csak ekkor jutott el a tanácsom.
- Épp pihenni indultam, remélem, megbocsátja – fordult Anna felé, aki ezen nem ütközött meg. Időről időre megjelent nálunk, újabban egyre sűrűbben. Ő maga is javasolta az öreg kovácsnak, hogy pihenjen sokat és ne erőltesse meg magát.
- Hogyne, Herr Weindorf, máskülönben magam kérném. Örülök, hogy láttam.
- Én is örülök, kisasszony.
Azzal magunkra hagyott minket. Én eddigre megmostam és megtöröltem a kezem. Egyikünk sem szólt egy darabig, egészen addig, míg az ajtó be nem csukódott, aztán a lány törte meg a csendet.
- Csak egy baltát hoztam javítani – nyújtotta oda nekem. Bár be volt csomagolva kendőbe, tisztán látszott, mi is a csomag tartalma. Mikor hozzáfértem, láttam is, mi lehetett a probléma, azonban nem kellett volna a megoldásához kovácsot felkeresni. Túlságosan nem lepődtem meg. Egészen gyakran jelent meg hasonló semmiségekkel, megszokott vendégünk volt. Tudta már, mi hol van, olykor velünk ebédelt, vagy elkísértem sétálni.
- Csak kilazult a nyele, abba elég egy éket verni, esetleg élezni lehetne még. Hamar meglesz.
Anna közelebb lépett hozzám, elővette a zsebkendőjét és finoman megtörölte a homlokom.
- Nem sietős a dolgom, szívesen megvárom.
- Persze, ahogy tetszik.
A tűzhelyre szánt egyik fadarabot választottam ki, hogy éket hasítsak belőle. Ha jól sejtettem, a tőr úgysem sürgős. Nem akartam Annát megvárakoztatni. Mialatt én dolgoztam, ő sétálgatott és nézelődött. Valamiért úgy éreztem ismét, hogy a munkámra kell figyelnem minden erőmmel, pedig tudtam, hogy nem keresi, hol hibázok, egyébként tényleg semmiség egy szerszám kilazult nyelét megjavítani vagy úgy egyébiránt bármit élezni. Valóban egészen hamar elkészültem. Mikor felpillantottam, a lócán ülve mosolygott rám.
- Egy darabig biztosan nem lesz baj vele, de nem árthat valamikor új nyelet csináltatni bele.
- Nagyon köszönöm, Oswald, kedves vagy.
- Ugyan, igazán egyszerű dolog az ilyesmi.
Egy darabig még beszélgettünk mindenféléről – ismerősökről, történetekről, üzletről és időjárásról –, aztán Annának haza kellett indulnia.
Nekiálltam visszacsomagolni a baltát a kendőbe, de a megállított; megérintette a kezemet.
- Hagyd, a kendőt tedd el emlékül. Elfér a kosaramban, a zsebkendőmmel eltakarom majd. Inkább kísérj el a hídig.
Nem ellenkeztem, csak megköszöntem, aztán elindultunk a falu pici utcáin át, keresztül a réten, ahogy máskor is. Sokat beszélgettünk és nevettünk.
- Máskor azért ne gyere egyedül, veszélyes is lehet.
Csak kacagott.
- Tudok vigyázni magamra, vagy ha nem is, te bizonyára megvédenél.
- Olyan sokat nem vagyok a közeledben, veszély ellenben szüntelen leselkedik.
- Akkor majd az Úr vigyáz rám.
Amikor a hídhoz értünk, felkönyökölt a korlátra és a vizet kezdte nézni. Követtem a példáját. Figyeltük a felhőket meg a napsugarak táncát az apró hullámok tetején.
- Oswald, kérdezni szeretnék valamit.
Kíváncsian fordultam felé. Mintha kereste volna a szavakat, nem szólalt meg azonnal.
- Atyám születésnapja alkalmából lakomát rendez. Szívesen látnánk Harald mestert és téged is.
Egy kissé meglepődtem; nem szoktak ilyesmi alkalmakra meghívni. Vajon tényleg ezt akarta mondani? Elmosolyodtam.
- Köszönöm, Harald úr nevében is.
Azzal felegyenesedett és kinyújtotta felém a kezét. Megcsókoltam.
- Isten veled, Oswald, majd találkozunk.
- Isten veled, Anna.
Kuncogva fordult sarkon, úgy kezdett el távolodni. Már egészen el is tűnt a távolban, de én még mindig ott álltam a hídon, tagadhatatlanul összezavarodva, de magam sem tudtam volna megmondani, miért.
A lányok furcsák...

Hazaérve még befejeztem a tőr pengéjét, aztán miután kiérve megállapítottam, hogy jócskán lekéstem az ebédidőt, nekiálltam a favágásnak, hogy legalább csináljak valamit. Ujjaim a fejsze nyelére fontam, majd a rönköt a tuskóra helyeztem. Kettéhasítottam, a darabokat a rakás tetejére dobtam, aztán jöhetett a következő.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, ám egyszer csak furcsa zörgésre lettem figyelmes...
Páncélzörgésre!
Ahogy megfordultam, egy lovagot láttam. Először azt gondoltam, káprázat. Egész testét páncél borította, vállán kék köpeny függött. Nem viselt sisakot, barna haja rendezetlenül lógott a homlokára, s csak ekkor vettem észre a furcsa, kissé oldalra billent tartását. Véres pengéjű kardjára támaszkodott. Azonnal észrevettem, hogy a markolatgomb hiányzik. Döbbenten bámultam a furcsa jelenséget.
Elmosolyodott és megszólalt:
- Áldás, békesség!
avatar
Oswald von Bertold
Templomos lovag
Templomos lovag

Hozzászólások száma : 246
Join date : 2016. Apr. 15.

Karakter információ
Kaszt: Templomos
Szint: 3.
Tapasztalat:
2402/2500  (2402/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t468-oswald-von-bertold

Vissza az elejére Go down

Re: Oswald von Bertold

Témanyitás by Skadi von Himmelreich on Vas. Ápr. 02, 2017 8:21 pm

Ez egy első élmény volt? Az bizony, ráadásul nem is rossz. Kifejezetten tetszett, hogy a templomosok hétköznapjait fogtad meg, abból úgy is messze kevesebbet látunk. Várom a folytatást! Jár az 1000 váltó és 100 tp.

Mivel első élmény volt, mint már mondtam és mert szeretem ismételgetni magam (na jó, annyira nem), tárgyjutalom is jár:

Név: Kovácsinas-szerszámkészlet
Ár: 700 váltó
Leírás: Egy egyszerű szerszámkészlet, aminek tagjait harcra nem lehet használni, viszont a nem mágikus fegyvereket és a fémből készült páncélokat kellő idővel és megfelelő anyagok mellett tudod javítani saját magad akár egy tábortűznél is már. Csak a "Kovácsolás" mesterségnél 1. szintűként feltüntetett dolgokat tudod javítani vele.
avatar
Skadi von Himmelreich
"Hellenburg Ökle"


Hozzászólások száma : 424
Join date : 2013. Jun. 07.
Age : 20
Tartózkodási hely : Ahol szükség van rám

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
777/777  (777/777)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.