Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Oswald von Bertold

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Oswald von Bertold Empty Oswald von Bertold on Szer. Márc. 29, 2017 5:56 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Út Hellenburgba
I. Váratlan vendég



Szerettem Wolfskrug álmos kis faluját.
Ismertem már a poros kis utcákat, a zsúpfedeles házakat, szántóföldjeit, az apró patakot és a szélmalmot is, de legjobban a kovácsműhelyet és a mellette levő pár szobát, ahol Harald Weindorf, a környék egyetlen kovácsmestere lakott és dolgozott. Számos helyről érkeztek hozzá, még a városból is. Korábban a Carolusburgban élt, majd atyja halála után költözött annak régi helyére, ide Wolfskrug szélére, de a híre sok helyütt ott maradt. Ritka kincs egy jó kovács, bárhol is legyen, különösen háború idején. E felfogás ellenére sem volt túl sok a munka, aminek a mester örült igazából. Megöregedett. Idővel fájni kezdett a dereka, sötét haja lassan őszülni kezdett, de szelíd barna szemei mindig élénken csillogtak, ha a műhelyébe léphetett.
“Abba halnék bele, ha nem dolgozhatnék” - mondogatta mindig. Sosem kellett munkára noszogatni, ez így is volt, bár ahogy telt az idő, olykor félbe kellett hagynia, amivel épp foglalatoskodott, vagy át kellett adnia, hogy pihenhessen egy keveset. Ez a munkájára azonban nem nyomta rá a bélyegét, mindenki elégedetten távozott az egyébként is köztiszteletben álló Harald Weindorftól, s én büszke voltam rá, hogy az inasa lehettem.

Még fel sem kelt a nap, amikor elhagytam az ágyamat, talán a faluban elsőként, hogy felöltözve a kinti sötétbe vessem magam, hogy kintről vizet hozzak a műhelybe. A közös kút, ahová az egész falu járt, mindössze párszáz méterre lehetett csak, így ezt az utat mindig rövid idő alatt megjártam. Hamar került két vödör a műhelybe, eggyel pedig vittem Pitypangnak, a tehénnek, aki ugyan nem a miénk volt, hanem Weindorf mester öccséé, aki a városban lakott, de itt tartotta és pénzt is hozott az ellátására. Az orvos ugyanis azt mondta, hogy jó volna, ha bor helyett inkább több tejet inna az öreg kovács, a csontjai megerősödnének tőle. Ily módon enni is kapott minden nap az állat bőven. Miután végeztem az istállóban, a műhelybe vitt az utam, s lámpát gyújtottam. Előző este ugyan rendet tettem, de természetesen nem ártott újra megnézni, minden a helyén van-e, nem kell-e újból kiseperni valamelyik sarkotl. Magam is meglepődtem, hogy most nem kellett, így nekiállhattam begyújtani a tűzhelybe. Reggeli feladataim közül ez volt a kedvencem, mióta csak idekerültem. Mindig előre behoztam annyi fát, amennyi ehhez a művelethez kellett, így ha odakinn esett az eső, védve volt, vagy ha belül volt még vizes, megszáradt reggelre. Miután a vékony fák lángra kaptak, vastagabbakat tettem rájuk. Hamarosan már elég jól égtek ahhoz, hogy elég legyen olykor-olykor rátenni, leültem a lócára a fel mellett. A nyitott ablakon át hallottam, ahogy a távolban megkondulnak a harangok.
Felsóhajtottam.
- Jó reggelt! - Harald úr jelent meg az ajtóban. Felkeltem a helyemről.
- Jó reggelt. Épp most végeztem a reggeli teendőkkel.
- Azt látom - mutatott a jobb kézfejemre, pontosabban a rajta éktelenkedő jókora koromfoltra. Rögtön a mosdótálhoz léptem és nekiálltam letakarítani. Hallottam, ahogy a mester kuncog egyet, majd megpiszkálja a tüzet. A pattogások felerősödtek. A korom nehezen akart lejönni, majd miután sikeresen eltávolítottam és már csak a kezemet töröltem, a vállamra tette a kezét.
- Hoznál egy kis tojást Ferdinand gazdától? Megígérte, hogy küld, de bizonyára tegnap elfelejtette.
- Persze - feleltem - Máris indulok.

Itt általában nem történt semmi különös. Mindenki tette a dolgát nap mint nap. Olykor tévedt ide valami utazó, egy járőrcsapat, máskülönben nem járt erre senki. Bár dúlt a háború Veronián, ez a kis szeglet mintha egy külön világ lett volna, a béke szigete. Számomra legalábbis az volt. Egy hely, ahol úgy éreztem, otthonra lelhettem. Ahogy haladtam a már ismert utakon az ismert házfalak között, mindenki mosolyogva kívánt jó reggelt, akárcsak én nekik, s így is gondoltam. Kedveltem a nagybajuszú molnárt, a szeplős Gertrudot és a férjét, Martint, aki a fejébe vette, hogy egyszer elvisz a fővárosba, mert azt látni kell, Kurtot, Felixet és Alvort, akikkel szívesen töltöttem időt, ha nem volt semmi dolgom. Ha megkérdeztek volna, azt feleltem volna: igen, boldog vagyok itt.
Ferdinand gazda épp a tornácon pipázott, mikor megérkeztem. Köszöntésemre felpillantott bozontos szemöldöke alól, s jókora füstpamacsot engedett a levegőbe. Nem vettem lélegzetet, amikor közelebb léptem.
- Oswald, jó látni – mosolyodott el, mikor felismert. Nem látott már túl jól – Tegnapra ígértem a húsz tojást, igaz-e?
Bólintottam.
- Kiment a fejemből és már későre járt, mikor eszembe jutott. Összekészítettem, máris odaadom. Tettem mellé egy kevés almát is. Harald mesternek pedig, kérlek, add át szívélyes üdvözletemet – nyújtotta felém a kosarat.
- Úgy lesz – biccentettem, ahogy átvettem – Szép napot, Ferdinand uram.
- Nektek is, Oswald, jó munkát.
- Sok minden nem lesz ma úgysem, de köszönjük.

Általában nem zavart, ha kevés teendőnk volt a kovácsműhelyben. Ilyenkor több időnk volt beszélgetni, vagy egy-két alkalommal megismerkedhettem kicsit közelebbről a karddal vagy a szekercével. Harald mester rövid ideig katonáskodott, mint második fiút, a szülei lovagnak szánták, de nem volt annyi pénzük, hogy fedezhessék a kiadásait, ezért végül le is mondtak erről a célról, a kovácskodás egyébként is jobban tetszett neki.
Vajon nekem is ez lesz a sorsom?
Visszatértemkor már javában dolgozott, úgy gondoltam, tőrt készíthet éppen. Így is volt. Kipakoltam a kosár tartalmát, átadtam az üdvözleteket, ahogyan az szokás volt, fújtattam egy kicsit a tüzet, hogy jobban égjen, aztán a mester letette a kalapácsot az üllőre és megtörölte a homlokát.
- Vedd át, fiam, mindjárt folytatom.
Egy néma biccentéssel léptem a helyére. Elvettem a tűzifogót és a kalapácsot is. Egészen szépen látszott már a penge alakja és vastagsága is, de tudtam, hogy az ütések talán feleakkorák lehettek, mint valamikor régen. Egyre rosszabbnak tűnt a mester állapota. Gyakrabban megbetegedett, hamarabb elfáradt.
- Pihenj le, uram, hátha hamarabb erőre kapsz. Úgysem sietünk sehová.
Csupán fejcsóválás volt a válasz. Folytattam a munkát. Újra kellett hevíteni a vasat, ekkorra már túl sokat hűlt, és mivel tudtam, hogy éber szemek kísérik minden mozdulatom, teljes figyelmemet a fehéren izzó anyagnak szenteltem.
Észre sem vettem a csengő hangot odakintről. Tulajdonosát csak akkor pillantottam meg, mikor a kovács betessékelte. Anna von Edelstein volt az, annak a nemesúrnak a leánya, aki Wolfskrugot is birtokolta. Barna haja kontyba volt tűzve, kék szeme szinte világított a műhely félhomályában.
- Szép napot, Oswald. Remélem, nem zavarok.
Úgy illett volna, hogy kezet csókoljak, de látta, hogy éppen munkában voltam. Egy biccentéssel kísért mosollyal adta tudtomra, hogy nem zavarja.
- Hogy is zavarna, kisasszony – hajtottam meg a fejem egy kissé. Egyedül jött.
Harald úrhoz bizonyára csak ekkor jutott el a tanácsom.
- Épp pihenni indultam, remélem, megbocsátja – fordult Anna felé, aki ezen nem ütközött meg. Időről időre megjelent nálunk, újabban egyre sűrűbben. Ő maga is javasolta az öreg kovácsnak, hogy pihenjen sokat és ne erőltesse meg magát.
- Hogyne, Herr Weindorf, máskülönben magam kérném. Örülök, hogy láttam.
- Én is örülök, kisasszony.
Azzal magunkra hagyott minket. Én eddigre megmostam és megtöröltem a kezem. Egyikünk sem szólt egy darabig, egészen addig, míg az ajtó be nem csukódott, aztán a lány törte meg a csendet.
- Csak egy baltát hoztam javítani – nyújtotta oda nekem. Bár be volt csomagolva kendőbe, tisztán látszott, mi is a csomag tartalma. Mikor hozzáfértem, láttam is, mi lehetett a probléma, azonban nem kellett volna a megoldásához kovácsot felkeresni. Túlságosan nem lepődtem meg. Egészen gyakran jelent meg hasonló semmiségekkel, megszokott vendégünk volt. Tudta már, mi hol van, olykor velünk ebédelt, vagy elkísértem sétálni.
- Csak kilazult a nyele, abba elég egy éket verni, esetleg élezni lehetne még. Hamar meglesz.
Anna közelebb lépett hozzám, elővette a zsebkendőjét és finoman megtörölte a homlokom.
- Nem sietős a dolgom, szívesen megvárom.
- Persze, ahogy tetszik.
A tűzhelyre szánt egyik fadarabot választottam ki, hogy éket hasítsak belőle. Ha jól sejtettem, a tőr úgysem sürgős. Nem akartam Annát megvárakoztatni. Mialatt én dolgoztam, ő sétálgatott és nézelődött. Valamiért úgy éreztem ismét, hogy a munkámra kell figyelnem minden erőmmel, pedig tudtam, hogy nem keresi, hol hibázok, egyébként tényleg semmiség egy szerszám kilazult nyelét megjavítani vagy úgy egyébiránt bármit élezni. Valóban egészen hamar elkészültem. Mikor felpillantottam, a lócán ülve mosolygott rám.
- Egy darabig biztosan nem lesz baj vele, de nem árthat valamikor új nyelet csináltatni bele.
- Nagyon köszönöm, Oswald, kedves vagy.
- Ugyan, igazán egyszerű dolog az ilyesmi.
Egy darabig még beszélgettünk mindenféléről – ismerősökről, történetekről, üzletről és időjárásról –, aztán Annának haza kellett indulnia.
Nekiálltam visszacsomagolni a baltát a kendőbe, de a megállított; megérintette a kezemet.
- Hagyd, a kendőt tedd el emlékül. Elfér a kosaramban, a zsebkendőmmel eltakarom majd. Inkább kísérj el a hídig.
Nem ellenkeztem, csak megköszöntem, aztán elindultunk a falu pici utcáin át, keresztül a réten, ahogy máskor is. Sokat beszélgettünk és nevettünk.
- Máskor azért ne gyere egyedül, veszélyes is lehet.
Csak kacagott.
- Tudok vigyázni magamra, vagy ha nem is, te bizonyára megvédenél.
- Olyan sokat nem vagyok a közeledben, veszély ellenben szüntelen leselkedik.
- Akkor majd az Úr vigyáz rám.
Amikor a hídhoz értünk, felkönyökölt a korlátra és a vizet kezdte nézni. Követtem a példáját. Figyeltük a felhőket meg a napsugarak táncát az apró hullámok tetején.
- Oswald, kérdezni szeretnék valamit.
Kíváncsian fordultam felé. Mintha kereste volna a szavakat, nem szólalt meg azonnal.
- Atyám születésnapja alkalmából lakomát rendez. Szívesen látnánk Harald mestert és téged is.
Egy kissé meglepődtem; nem szoktak ilyesmi alkalmakra meghívni. Vajon tényleg ezt akarta mondani? Elmosolyodtam.
- Köszönöm, Harald úr nevében is.
Azzal felegyenesedett és kinyújtotta felém a kezét. Megcsókoltam.
- Isten veled, Oswald, majd találkozunk.
- Isten veled, Anna.
Kuncogva fordult sarkon, úgy kezdett el távolodni. Már egészen el is tűnt a távolban, de én még mindig ott álltam a hídon, tagadhatatlanul összezavarodva, de magam sem tudtam volna megmondani, miért.
A lányok furcsák...

Hazaérve még befejeztem a tőr pengéjét, aztán miután kiérve megállapítottam, hogy jócskán lekéstem az ebédidőt, nekiálltam a favágásnak, hogy legalább csináljak valamit. Ujjaim a fejsze nyelére fontam, majd a rönköt a tuskóra helyeztem. Kettéhasítottam, a darabokat a rakás tetejére dobtam, aztán jöhetett a következő.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, ám egyszer csak furcsa zörgésre lettem figyelmes...
Páncélzörgésre!
Ahogy megfordultam, egy lovagot láttam. Először azt gondoltam, káprázat. Egész testét páncél borította, vállán kék köpeny függött. Nem viselt sisakot, barna haja rendezetlenül lógott a homlokára, s csak ekkor vettem észre a furcsa, kissé oldalra billent tartását. Véres pengéjű kardjára támaszkodott. Azonnal észrevettem, hogy a markolatgomb hiányzik. Döbbenten bámultam a furcsa jelenséget.
Elmosolyodott és megszólalt:
- Áldás, békesség!

2Oswald von Bertold Empty Re: Oswald von Bertold on Vas. Ápr. 02, 2017 8:21 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Ez egy első élmény volt? Az bizony, ráadásul nem is rossz. Kifejezetten tetszett, hogy a templomosok hétköznapjait fogtad meg, abból úgy is messze kevesebbet látunk. Várom a folytatást! Jár az 1000 váltó és 100 tp.

Mivel első élmény volt, mint már mondtam és mert szeretem ismételgetni magam (na jó, annyira nem), tárgyjutalom is jár:

Név: Kovácsinas-szerszámkészlet
Ár: 700 váltó
Leírás: Egy egyszerű szerszámkészlet, aminek tagjait harcra nem lehet használni, viszont a nem mágikus fegyvereket és a fémből készült páncélokat kellő idővel és megfelelő anyagok mellett tudod javítani saját magad akár egy tábortűznél is már. Csak a "Kovácsolás" mesterségnél 1. szintűként feltüntetett dolgokat tudod javítani vele.

3Oswald von Bertold Empty Re: Oswald von Bertold on Pént. Okt. 04, 2019 9:51 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Dies Irae

Szerettem az estéket Wolfskrugban. Miután már nem akadt semmi dolgunk, Harald Weindorf és én még hosszasan időztünk a műhelyben, ahol elköltöttük a vacsoránkat, beszélgettünk, és ilyenkor az öreg előszeretettel osztotta meg velem a történeteit, akár többször is ugyanazt.
- Réges rég még nem voltak rendes szerszámok, páncélok, fegyverek. Az emberek, ha ismerték is a fémeket, nem tudták megmunkálni őket. Éjszakára behúzódtak a maguk eszkábálta menedékeikbe, barlangjaikba, s nem tehettek mást, mint megvárták, hogy újra felkeljen a nap. Azt mondják, azokban az időkben sárkányok jártak a földön.
Én csak forgattam a szemem.
- Harald úr, nem vagyok már gyermek. Már nem hiszek a dajkamesékben.
- Elég baj az, elég baj az - rosszallón csóválta a fejét, miközben tömte a pipáját, de láttam, hogy a bajusza alatt mosolyog. Nem zavartatta magát. Várt még egy darabig, csak akkor szólalt meg, miután az első füstpamacsot kilehelte a száján.
- Az emberek féltek a tűztől, amit egyedül a sárkányok birtokoltak akkor. Ám aztán egyikük, egy daliás férfi, aki nem ismert félelmet, megelégelte ezt az életet, a sötétséget és a bújkálást, egyre csak az foglalkoztatta, mennyi mindenre képessé tenné az emberiséget, ha megszerezné a tüzet.
Miközben hallgattam, a lángok táncát figyeltem. Titokzatos fénybe vontak bennünket és a műhelyet, s ha gyermekebb lettem volna, könnyedén képzelhettem volna másik világba magamat, olyan időkbe, amelyekről Harald mester szeretett mesélni nekem.
- Addig-addig forgatta a fejében ezeket a gondolatokat, hogy a töprengést hamar cselekedet követte - megszívta a pipáját és egy füstkarikával próbálkozott, sikertelenül. Én kíváncsian vártam a folytatást.
- Hogyan, hogy nem, hosszú harc árán, de legyőzte a sárkányt, megszerezte tőle a tüzet, s az emberek azóta tudnak világítani, fűteni meg kovácsolni.
Valahogy részletesebb és izgalmasabb harcra számítottam. Felvontam a szemöldököm, ahogy felé fordultam.
- De mégis hogyan győzte le?
- Nicsak, nicsak, tán csak nem elkezdtél hinni dajkamesékben?
Oldalba lökött és kinevetett, de vele nevettem én is.


- Sárkány!
Ez nem lehet. Csak álmodom.
Félreverték a harangot. A város méhkasként bolydult fel, kiabálás, sikoltozás és füst töltötte meg az utcákat. Mindent vörösre festettek a lángok. Ha aznap nem vagyok szolgálatban, talán én is ott halok meg az otthonomban, mint a szomszédom, az idős frau Seger.
Dermedtségemből Helmut kiáltása ránt vissza.
- Gyorsan, a Parókiára!
Próbáljuk átverekedni magunkat a riadt tömegen. Alig vagyunk messze a hatalmas épületegyüttestől, ahol a lelkészeink tanulnak és élnek pár másik egyházi emberünkkel és a von Himmelreich családdal, mégis egy örökkévalóságig tart, mire odaérünk a kapukhoz.
Még jó, hogy Hilde nincsen itt.
Egy fiú holtteste hevert a porban, a lovászfiúé. A megriadt állatok széttiporták.
Hallom, ahogy valaki a nyolcvanadik zsoltárt énekli. A hangja idegenül hangzik a felfordulás zajában.
- “Haragodnak nagy tüzében, nyújtsd kezedet, ó, Úr Isten!”
Alfred von Witten, a kapitány öccse már ott van, tereli ki a fiatal, szinte gyermek lelkésznövendékeket az egyik kijáraton. Helmut a másik kapu felé indul, amerre a könyvtárak és az idősebb lelkészek, köztük a zsinati tanácsosok alkalmi szállásai is találhatók. Én követem. A füst csípi a szemem, marja a torkomat. Látni nem látom, de hallom, hogy egymás után nyitja ki, alkalmanként töri be az ajtókat. Az egyik szobában összegörnyedt, köhécselő alakot találok, a plafontól szemmagasságig áll a füst. Felismerem az idős lelkészt.
- Brunner tanácsos úr!
Mintha mondani akarna valamit, de nem jön ki hang a száján. Odasietek hozzá és a válla alá karolok, úgy viszem ki a szabadba, ahol Norbertbe botlok.
- Átveszem.
- Jól vagy?
- Igen, én és Ralphie is.
Biccentek. Azonnal ott van, hogy segítse a tanácsost, bár inkább cipelés az továbbra is. Pár másik túlélő is ott van velük, az ifjú van Haanrade kíséri őket biztonságos helyre. Köröttük valamivel távolabb az udvar fái fáklyaként izzanak. Veszek egy nagy levegőt és visszamegyek az épületbe.
Csak remélni tudom, hogy Hilde jól van, bárhol is legyen most. Megszakadna a szíve, ha tudná, mi történik a városban, amit annyira szeret, ami neki is otthont adott, csakúgy, mint nekem.
A Nagytemplom azonban áll a lángtenger közepette és szólnak, szólnak a harangok.


- Von Bertold - mintha a távolból hallottam volna a nevem - Von Bertold!
- Tessék.
Egy fiatal tisztiszolga állt mellettem. Az ajtóhoz lépett és szélesre tárta előttem.
- A kapitány fogadja.
- Köszönöm.
Beléptem a terembe. Egy pillanatra hunyorognom is kellett, mert pont az ajtóval szembeni nagy, fakeretes ablakokon sütött be a délelőtti napfény, s így az egyébként a sötétkék függönyöktől és lobogóktól és a sötétbarna bútoroktól sötétnek ható terem most szokatlanul világosnak tetszett.
A felettesem, von Witten kapitány gondolataiba merülve, két kézzel támaszkodott a hosszú asztalon, amely körül a Templomosok parancsnokai szoktak ülni, amikor tanácskoznak. Kék palástja alatt sötét színű hosszú tunikát viselt, szegélyein fehér hímzéssel, derekán vékony, fémmel kivert övön függött egy díszes tőr. Úgy tudom, hogy magától, Rudenz király egyik tisztjétől kapta egy szívességért. Úgy sejtettem, talán éppen az udvarból jött. Egész Hellenburgot megviselte az Úr haragja.
Nem hinném, hogy bárki is csodálta volna, hogy ilyen ajándékokkal büszkélkedhetett von Witten. Mindig is büszke voltam rá, hogy az ő századában szolgálhatok. Nem csupán igazi katona, de jó vezető is volt, aki mindig megőrizte a hidegvérét és határozottságát, de törődött a katonáival és mindegyik beosztottja számított neki. Ahogy beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót, felpillantott. A zöld szemek alatt húzódó sötét karikákból ítélve ő sem sokat aludt mostanság. Kihúztam magam és összezártam a sarkaim.
- Kapitány.
- Von Bertold - kezével egy szék felé intett - foglaljon helyet.
- Köszönöm, jó nekem állva is.
Végigmért, majd egy biccentéssel nyugtázta a válaszomat.
Nem sikerült megszólalnom azonnal, és láttam rajta, hogy ő is küzd a szavakkal.
- Nagyon sajnálom, ami Helmut Regensberggel történt. Tudom, ő hogy sokat jelentett magának. Nagyszerű ember és katona volt.
Nem kellett volna bemennie abba az égő házba, vagy hagynia kellett volna, hogy én is vele menjek. Senkit nem tudott onnan megmenteni.
- Állítólag a füst előbb okozta a halálát, mint a lángok.
Szomorkásan biccentett a részvét jeleként, és mert bizonyára ő sem igazán tudta, mit is szólhatna. Kisvártatva ismét ő törte meg a csendet.
- Nagyobbak a veszteségeink, mint azt elsőre hittük - Mondta szomorúan, kezével az asztalon előtte heverő papírokra mutatva. Nem voltam olyan távolságban, hogy el tudjam olvasni, nem is illett volna, ha csak nem hatalmaz fel rá, de így is tudtam, mi áll rajtuk.
- Leichmann, Mannerheim, von Sturmberg és Krauss is meghaltak a tisztek közül.
Lehajtottam a fejem és egy pontot bámultam a padlón. Nem tudtam rendet tenni a gondolataimban, kívül és belül is csak a káoszt láttam, amely egyik napról a másikra felemésztette a világot, amelyben addig éltünk.
Megszólaltak a nagytemplom harangjai. Amennyire szerettem őket, most legalább annyira gyűlöltem újra hallani őket. A kapitány leült a székére. Tollát a tintába mártotta és a papírok egyikére kezdett el írni, talán a tiszteket, akiket az előbb említett, miután gondolatban összeszedte, ki mindenki nem érte meg a mai napot.
Még mindig éreztem a gombócot a torkomban, de tudtam, hogy el kell mondanom, amiért jöttem. Levegőt vettem, nyitottam volna a szám, hogy szóljak, de megelőzött.
- Tudok róla, hogy sokat segített, mind a túlélők felkutatásában, és ellátásában, mind pedig a helyreállító munkálatok megkezdésében.
Nem értettem, mi szükség erre, bizonyára csak zavarban volt ő maga is.
- Csupán a kötelességemet teljesítettem, uram.
- Maga mindig annyira szerény, von Bertold, túlságosan is.
Nem feleltem. Mégis mit mondhattam volna? Ha kibököm végre, amiért jöttem, mindjárt megváltozik majd a véleménye - gondoltam. Rosszul éreztem magam emiatt. Mindig úgy képzeltem, hogy akkor is ott leszek, amikor a legsötétebb fellegek takarják a napot Hellenburg felett, ezért legalább egy ideig igyekeztem kivenni a részem a munkákban, amiket csak el tudtam végezni. Tudtam, hogy a kapitány kedvel engem, amiért elkötelezetten teljesítettem minden parancsát, amit csak adott, és amiért sosem kellett kételkednie az abszolút hűségem felől. Hiszen csak Dél maradt nekem és a Protestáns Egyház. Akkor azonban, amikor mély levegőt vettem, kihúztam magam és megköszörültem a torkom, tudtam, hogy életemben először csalódást fogok okozni neki.
- Kapitány úr, azért jöttem, mert el kell hagynom Hellenburgot. Hosszú időre.
A kezében megállt a penna.
- Hogyan?
- Segítettem, amit tudtam. Nem maradt már itt senkim. A családomat viszont majd’ húsz éve hátrahagytam és aggódom értük, semmi hírem nincs felőlük. Tudni szeretném, hogy élnek-e egyáltalán.
Elmosolyodott, mintha megkönnyebbült volna.
- Á, világos. Ennyi az egész? Nem látom akadályát, miért ne távozhatna vidékre pár napra vagy akár egy-két hétre is.
- Kapitány, nem egészen erről van szó.
- Hát miről?
- A családom északon él.
Tekintete ismét elkomorult, vállai megemelkedtek, majd megereszkedtek, ahogy mély levegőt vett.
- Hát persze, már emlékszem. Helmut Regensberg. Ő hozta magát. Sosem említette, honnan. Amikor megkérdeztem, miért, valami olyat mondott, hogy megmentette az életét.
- Ő pedig az enyém - válaszoltam - Hellenburgban kaptam új életet.
Néztünk egymásra. Láttam rajta, hogy nem akar engedni, hogy azt kívánja, bár ne őt kerestem volna meg ezzel a kéréssel.
- Nézze, írjon nekik levelet és gondoskodunk róla, hogy futár kézbesítse, amit lehet.
Még csak az hiányozna, hogy halljanak felőlem.
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Akkor nem engedem.
Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire. Mégis, ragaszkodtam az elhatározásomhoz. Úgy éreztem, nincs más választásom.
- Kapitány. Nekem nincs maradásom itt. Ha nem enged, akkor is útra kerekedek.
- Tehát dezertálna?
Nem szóltam. Egy pillanatra megrettentett az ő szájából hallani ezt a szót, amit ismertem. Tudtam, hogy mi jár ezért a bűnért, épp azért akartam az engedélyét kérni, hogy a távozásomat ne szökésnek tekintsék. Fel-alá kezdett sétálni, időnként kipillantva az ablakon.
- Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem léphet be a mennyek országába.
Felvontam a szemöldököm. Von Witten nem szokott a Bibliából idézni. Ő elsősorban katona volt valamennyiőnk számára, mintsem egyházi személy. Furcsálltam a dolgot. Talán próbára akar tennni? Egyre kényelmetlenebb volt számomra a kialakult helyzet, úgy éreztem magam, mintha sarokba próbálna szorítani.
- Ez az ige Isten szolgálatára vonatkozik.
- Amit itt akar hagyni - villant a szeme és még erősebben éreztem a feszültséget vibrálni a levegőben.
- Nem erről van szó, vannak dolgok, amiket még nem...
- Dehogynem. Milyen katona az, aki a múltjáért otthagyja az Isten szolgálatát?
- Milyen Isten leli örömét a szenvedésben és bünteti azokat, akik szeretik?
Láttam az arcára kiülő döbbenetet és ekkor jöttem rá, hogy kimondtam, amit gondoltam, az okot, ami miatt semmi és senki nem tudott Hellenburgban marasztalni.
- Von Bertold! Nem szokott így beszélni.
Egyikünk sem nyitotta szólásra a száját. Egyikünk sem tudta, mit mondhatna. Úgy éreztem magam, mint akinek sötét titka derült ki, és talán így is volt. Abban inogtam meg, amiben mindennél biztosabban álltam: a hitemben.
S rájöttem, von Witten kapitány nem akkor tud félelmetes lenni, amikor beszél, hanem akkor, amikor hallgat. Sejtésem sem volt, mi járhatott a fejében, hiába fürkésztem az arcát.
- Azóta? - kérdezte. Mintha olvasna a gondolataimban. Bólintottam.
- Igen.
Tekintete minden várakozásom ellenére sem villámokat szórt felém. Talán csak azért, mert vágytam rá, de megértést és részvétet láttam benne.
- S a beosztottjai?
- Hárman maradtak életben. A két Hoffman fiú és Alfred von Björnsburg.
Láttam Rickertet elégni a saját páncéljában, én pedig nem tudtam rajta segíteni. Még a fülembe csengett az eltorzult hangja, ahogy üvöltött tehetetlen fájdalmában.
- Alaric von Heimsrothra bíztam őket, vele már beszéltem erről, és azt mondta, vállalja, amennyiben a kapitány úr beleegyezését adja.
- Rendben van - szólt csendesen.
Visszaült a székére és tiszta papirost vett elő, arra kezdett el írni valamit. Hallgattam a tollhegy mozgását, az ablakon beszűrődő hangokat, ahogy kocsira pakolnak valamit, talán törmelékeket. A kék palást mozdult a kapitány jobbjával. Vörös viaszt csöpögtetett, majd pecsétet nyomott rá. Megfújta, hogy gyorsabban megkössön, majd miután átolvasta, összehajtotta, felállt és felém nyújtotta. A halálos ítéletet nem így szokták az ember kezébe adni. Kérdő pillantásom nem kerülte el a figyelmét.
- Tekintse menlevélnek. Igazolja, hogy az én megbízásommal van úton. Ha a királyság területén megállítják és ezt megmutatja, nem fogják feltartóztatni. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Északon nem fogja hasznát venni. Ennél többet nem tehetek magáért.
- Hálásan köszönöm.
- Ne köszönje. Csak térjen vissza épségben.


«katt»

4Oswald von Bertold Empty Re: Oswald von Bertold on Pént. Okt. 04, 2019 11:53 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
És ez a második élmény volt? Ej, pedig nagyon szép lett, ilyeneket szívesen olvasnék még. Nos, egy dologban tényleg, nem tévedtél, fogalmam sincs, ki ez a rengeteg szereplő. Azonban ami a jó hír, hogy nem is kellett gondolkozzak rajta, mert anélkül is tökéletesen érthető volt a történet. A második élmény jutalma 100 Tp, valamint 2000 váltó, némi bónusz a kemény munka jutalmáért.

5Oswald von Bertold Empty Re: Oswald von Bertold on Vas. Jan. 12, 2020 3:52 am

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Diachonos
Diachonos
Szabadság

A nagy csatákat megéneklik az énekesek, lejegyzik a krónikások. A kisgyermekek ágyánál mondott mesékben megelevenedő csaták hősöket szülnek és gonoszokat sújtanak porba. Letaszítják az ármány megtestesítőjét a trónról, megölik a sárkányt. Dicsőséges küzdelemben csap össze jó és rossz, s a hős tisztán és igazságosan kerekedik felül.
Mióta lovag vagyok, tudom, hogy az igazi csaták testközelben mások. Nem szépek, hősiesek és mesékbe illők. Nincsen dicsőség és tisztaság.
Csak vér van és halál.
Verejték, mocsok, zűrzavar, hiába a stratégia, a szervezettség, s nem segít a Kísértet-szigetek állott, párás levegője, a nedves talaj, amiben megsüllyed a láb és nem ad támaszt. Gyűlölöm ezt a helyet, s ráadásul sosem kellett még az északi egyház katonáival vállvetve küzdenem. A cél ugyan magasztosabb előttem, hogy az összefogást magam is pártfogoljam, mintsem a köztünk feszülő ellentéttel foglalkozva a szakadásunk erősítsem. Ha nem tudunk együtt harcolni most, elvesztünk.
Így is külön szárnyban sorakoznak a keresztesek és a templomosok. A megannyi torokból felbődülő “Deus vult” és “Gott mit uns” furcsa morajlássá vegyül, ahogy a sereg megindul, s a holtmező síkján összecsap az élőholtak seregével, s nem gondolok arra, hogy bármelyikünknek is kevésbé volna igaza: “Isten velünk” van az ütközetben, s nem kérdés, hogy az Ő szent nevét gyalázó ördögi praktikák gyakorlóinak elpusztítását “Isten akarja”.
Hamar elérjük őket, s egy jól irányzott csapás elég, hogy a csatabárdot szorongató csontvázat kettévágja, s a csontok - bár hangjukat nem hallom - egymáshoz zördülnek, ahogy egy kupaccá válnak a földön. Ismét megvetem a lábam, hogy kardommal felfogjam a páncélba bújt élőholt támadását, s miután taszítok rajta egyet, a mennyei fényből álló kardot megidézve vágok utat előttük.
A kürt szava, a feletteseink buzdító szónoklata erőt önt a fáradt tagokba, a lelkészeink pajzsukkal és az Úr gyógyító erejével támogatnak bennünket, s jó is, a környezet és a holtakkal való küzdelem vészesen törné le a csapataink morálját, ami könnyen jelentene egyet a vereséggel.
Nincs idő hárítani, nem várom meg a megelevenített holttest támadását - egykor harcos lehetett, akit az istentelen nekromanták nem hagytak a földben pihenni. Magasról sújtok le rá, abban bízva, hogy ennyi elég ahhoz, hogy ne támadjon újból. Ahogy az összecsukló test fölött felnézek, egy pillanatra nehezebbnek érzem a szívem.
Nagyon sokan vannak.
A holtidézőket kell elérnünk, hogy ne támasszanak fel több halottat, vagy kellő ideig ki kell tartsunk, míg előbb elfogy az erejük, azonban kétlem, hogy ez egyhamar bekövetkezne. Hiszen vártak ránk. Ők hozzászoktak kárhozatos útjaikhoz, engem iszonyattal tölt el, amit művelnek. Most látok ilyet először, s bár a hadjárat során nem ez az első alkalom, hogy összecsapunk velük, ilyen sok élőholtat nem láttam még egyszerre. De miért nem fogynak végre? Mintha valaki latinul imádkozna mellettem, s ismerem ezeket a szavakat.

"Libera me ex mortuis
Domine omnipotens
Dum veneris iudicare
Domine, libera me"


“Szabadíts meg a halottaktól” - hiszem, hogy ezt teszi a mi kezünk által.
Ki tudja, mennyi ideje harcolunk ellenük, az ilyesmit az ember nem érzi a csata hevében, de éppen látszólag jól állunk, így szusszanásnyi időhöz jutunk, s ekkor - alighanem isteni sugallat vezérel - felpillantok az egyik toronyra, amely a baljóslatú szürke ég felé tör, de nem is ez ragadja meg a figyelmem: nincs toronysisak rajta, teteje leginkább bástyához hasonlít, s mintha fény villanna odafönn. Nem tűnik úgy, hogy más is észrevette volna. Először nem foglalkozom vele, csak amikor ismét felfigyelek rá, ahogy egy pillanatra lilás fény festi meg a sötét felhők alját azon a kis ponton.
A tornyot alaposabban megnézve látom, hogy valamelyest távolabb esik az élőholtak seregétől, mintha senki nem figyelné
Tudnom kell, mi van ott.
Nem látok ismerős felettest magam körül, egyedül az őrnagyot, akivel elfoglaltuk a nekromanták hajóit a Zsinat számára. Odasietek hozzá.
- Uram, engedelmével, abban a toronyban időnként fény villan - mutatok az épület irányába - s úgy sejtem, köze lehet a lenti állapotokhoz, bármi is történjék ott.
Az őrnagy elgondolkodik, de legnagyobb megdöbbenésemre nem tűnik úgy, hogy fontosnak tartaná, vagy egyáltalán komolyan venné az észrevételem. Hiszen a hajón is életünket veszítettük volna, ha nem figyelek fel a szellemre, aki végül segített nekünk.
- Kétlem, hogy bármi fontos lenne ott, testvér. A felderítők beszámolóiból értesültünk a nekromanták pontos helyzetéről, s az egyik táborukat már megsemmisítettük.
Nyitnám a szám, de megszoktam, hogy nem mondok ellent. A dolog azonban nem hagy nyugodni, s magam sem tudom pontosan, mi vesz rá az őrültségre.
- Ez esetben engedélyt kérek, hogy magam vizsgáljam meg a tornyot. Egy ember jelenléte sem túl nagy előny, hiánya pedig nem túl nagy hátráztatás a sereg számára. Nem tűnik úgy, hogy őriznék, ha nincs ott semmi, akkor hamar visszatérek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem ismer. Végignéz a szárnyunkon, majd ismét felém pillantva lassan bólint. Vagy csak ennyire nem vesz komolyan,
- Rendben van, ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem fogom visszatartani.
Vagy csak ennyire nem vesz komolyan, vagy ennyire biztos a győzelmünkben. Bár az is lehet, hogy sejti, hogy nem tágítanék egykönnyen. Nem akarom addig húzni az időt, míg meg nem másítja a véleményét, az engedélyt megkaptam, így nem számít kihágásnak, amit szándékozom tenni.
- Köszönöm - biccentek, s azzal távozom is. A jelenlegi pozíciónk pont jó ahhoz, hogy akadálytalanul megközelíthessem a létesítményt. De nem tudom, mennyire őrzik, vagy figyelik. Láttam már holtakat előmászni a földből, szörnyetegeket megjelenni a semmiből, ezért nem akarom a véletlenre bízni a dolgot, úgy döntök, a következő összecsapás során próbálok eljutni az ajtóig, a zűrzavart kihasználni. Tudom, hogy egyébként nem tennék ilyet, de nem hagy nyugodni, hogy valami kulcsfontosságú lehet, ami megragadta a figyelmem. Bár pillanatnyilag győzelemre állunk, valamiért nincs jó érzésem. Nem szeretek ismeretek és tapasztalat helyett a megérzésekre hagyatkozni, de többször éreztem már ilyen módon az Úr vezetését. Nem mondanék Neki nemet. Képtelen volnék rá.

Alig kell lendületet vennem, hogy vállal bedöntsem az ajtót: régi lehet, a páras levegő sem tehetett hosszútávon jót a fának, elfeledettnek tűnik ez a hely. Ahogy belépek, egy teremben találom magam, ahonnan lépcsősor vezet felfelé. Egykor őrposzt lehetett talán, de semmi nyoma nincs most az életnek. Pókháló, állott levegő és dohszag van idebent, pár alig felismerhető használati tárgy. Tányér, pár szék, egy asztal. Itt aligha bukkannék bármire, irány felfelé.
Alig veszem észre a félhomályban a felém mozduló árnyat, a kardom pengéje egy másik súlyos fegyverrel találkozik, s a fém olyan erővel üt a fémre, hogy belecsendül a fülem. Könnyen elért volna, s alighanem a Mindenható kegyelméből nem ölt meg azonnal.
A homályból a falak repedésein, a szűk ablakokon és az ajtónyíláson beszűrődő fényre egy hatalmas élőholt lép talpig páncélban, kétkezes kardot tartva a kezében. Levegőt venni is elfelejtek egy pillanatra, ahogy belém hasít a felismerés; életében épp olyan lehetett mint én.
Istenem!
A következő támadása már felkészülten ér, s ahogy felfogom - talán a fáradtság is kezd eluralkodni a tagjaimon -, érzem, ahogy a térdem megremeg. Szinte emberfeletti erő árad élettelen, izomtalan tagjaiból.  Nem tágít, nem emeli fel a kardját, csak szorítja az enyémre. Vagy egykori állóképességével rendelkezik most, feltámasztva is, vagy a sötét mágia teszi ilyen iszonyatosan erőssé.
Nem számít. Összeszorítom a fogam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felé rúgok egyet.
Eltalálom és nem számít a támadásra; hanyatt esik a lépcsőn, ám oszladozó tagjai ennek hatására sem válnak el a testétől. Megfordul a fejemben, hogy odalépek, és végzek vele, de valami visszatart: bármi irányítsa is, ez a férfi egykoron harcos volt. Harcosként kell legyőznöm. Hamar feltápászkodik, talán jobb is, hogy nem kíséreltem meg orvul rátámadni. Oldalról vágok felé és kivédi. A lépcsőről lelépve most már látom, hogy csaknem egymagas velem, s meglehet, hússal és inakkal még nagyobb és termetesebb is lehetett nálam. Fogalmam sincs, miért jut eszembe a Teremtés könyve: “Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriások éltek a földön. Ők voltak az ősidők nagy hírű vitézei.”
Ismét ő támad és egymásnak feszülünk, összecsikordulnak a fogaim, ahogy tartom magam, s fogalmam sincs, hogy sikerül taszítanom rajta akkorát, hogy megtántorodjon és egyenesen felülről csapok le rá, szinte azonnal. Az utolsó pillanatban hárít és oldalra szökken.
Bármi is legyen a terve azzal, hogy némi helyet akar magának biztosítani, nem várom meg. A palástomat arrébb libbentem, hogy gyorsabban fordulhassak, s jobbja felől rontok neki, a pallos élével. Megpróbál kitérni, de elérem, ennyi azonban nem bizonyul elégnek ahhoz, hogy végezzek is vele. A mozgásán legalább látni a sebzés okozta változást, ez is biztató jel. Akármilyen erős, nem legyőzhetetlen.
Az utolsó pillanatban védem a csapását, a pengéje lecsúszik az enyémről, nagyot koppan a vállvértemen, mielőtt a földet érné a kard hegye, s támadnék, de gyorsabban mozdul, mint várnám. Túl közel vagyok most hozzá, hogy megpróbáljon ledöfni, hasba üt. A levegő erőtlen nyögéssel távozik a tüdőmből, ahogy egy pillanatra enyhén meggörnyedek. Nem számítok rá és olyan erős, hogy a páncéllemezektől is érzem, s nem fér a fejembe, hogyan? Az oszladozó, pergamenszerű bőrdarabok, s a kardom által sebesülés ébreszt rá: hiszen nem érzi a fájdalmat. Ember nem tudna a fémen keresztül így megütni. Arrébb lépek, mielőtt a célpontjává válhatnék újból, s tekintetemmel a kezét keresem, de nem látok rajta sérülést, ha van is, a kesztyűje alatt lehet. A páncélja legalább a viselője halálával egyidős lehet, ha nem több, s ahhoz képest egészen jó állapotban van. Akár száz éves is lehetne.
Fáradok, s nem tudom, mennyi van még előttem. Minél előbb be kell ezt fejeznem.
Megindul felém, s stabil állást veszek fel, hogy minél könnyebben védhessem. Velem ellentétben ő nem fárad. De ő sem tud mindenre figyelni. Jobbról érkezik a csapása, s hárításkor nagyot taszítok a pallosán. Noha a kezéből nem ejti ki a fegyvert, a nehéz penge magával viszi, én pedig vízszintesen támadok. Nem emeli időben a kardját. Elvéti. Elmetszem a fejét a testétől, s térdre rogy, mielőtt elterülne a földön.
Vége van.

Az alkarommal megtámaszkodom a nyirkos kőfalon. Mélyeket lélegzek, nagyokat nyelek és próbálom a gondolataimat elterelni a borzalmakról, a holtakról, a dögszagról, mindarról, ami körülvesz, arról, hogy émelygek a halál bűzétől, ami ott van mindenhol.
Nem tudom, mennyi idő telik el így. Talán csak pár perc, lehet, hogy több is. Ilyenkor nincs időérzéke az embernek.
Uram, adj erőt!
Mi lehet Helmuttal? És Hildével? Ővele itt egyáltalán nem is találkoztam. Biztosan fontos feladatot bíztak rá, s bár sokszor nem akként bánok vele, de tudom, hogy erős lány, meg tudja magát védeni, s ember legyen a talpán, aki kifog rajta, legyen élő, vagy akár holt. Na meg a nagyapja is ott van vele, s vigyáz rá.
Bár már Hellenburgban lehetnék és újra láthatnám őket.
Elindulok felfelé a lépcsőn, fél kézzel a falat tapintva. Nincs jól megvilágítva mindenütt a lépcsősor, s rozoga, a kövek már ingatagak lehetnek, csúsznak a párától, s idelent még látom, hogy itt-ott moha is benőtte. Óvatosan haladok felfelé, inkább, mint hogy rosszul lépjek. Itt már sötét van, az orrom hegyéig sem látok. Behunyom a szemem egy kis ideig, remélve, hogy így könnyebben érzem majd, ha rossz helyre tenném a lábam. A falhoz viszonylag közel maradva lépek fokról fokra. Mikor újból kinyitom a szemem, a szemem már eléggé hozzászokott a sötétséghez és jobban ki tudom venni a lépcsőt a félhomályban, aztán távolban már egyre világosabb minden.
Kijutok. A páncélzörgés, mozgásom általános velejárója és kísérője elárulja az érkezésem az alak számára, aki fenn tartozik a bástyán, s alig hogy felbukkanok, riadtan kapja felém a fejét, s ekkor döbbenek meg, amikor belém hasít a felismerés: ez egy gyermek. Egy kisfiú. Alig érhetett valamivel többet, mint meg tíz telet. Körülnézek, de nem látok itt mást, egyedül őt.
- Hol vannak a mestereid?
Rémült ábrázata mostanra haragossá torzul, de látom, ahogy ajka megremeg, mielőtt válaszolna.
- Megöltétek őket - feleli hidegen.
Fekete haja és ruhája közül szinte világít arcának fehér bőre. Jellegtelen, leginkább csuhához hasonlító öltözéket visel. A nekromanták nevelték? Vagy kisgyermekként került kapcsolatba velük?
A következő kérdést nem tehetem fel neki, csontváz emelkedik ki a padlózatból. Megszorítom a pallosom markolatát és egy vágás elég ahhoz, hogy a csontok szétrepüljenek. Innen is látom, ahogy mosoly jelenik meg a fiú arcán.
Nocsak, ez talán szórakoztat?
- Azért jöttél, hogy megölj? - szegezi nekem a kérdést és elcsodálkozom. Eszembe jut: vajon ő idézte meg a harcost, akivel odalent találkoztam?
- Nem - válaszolom határozottan - Nem akarlak megölni.
- Kár. Pedig jobban tennéd.
Elvigyorodik, azzal valamit varázsol és újra látom a fényt, most már egészen közelről, amit odalent vettem észre. Lilás színnel festi meg a felhők alját egy pillanatra, s hallom, ahogy odalentről a csata hangjai felerősödnek, s leginkább fájdalmas kiáltásoknak hatnak.
Felé lendülök, de nem jutok messzire. Alighanem látta, hogy a csontvázat könnyen elintéztem, két holtat idéz meg, de nem oszladoznak annyira, mint a rég elhunyté, akivel odalent találkoztam. Az egyik rögtön támad, elsőként hárítom, majd ahogy taszítok rajta, lendületből vágok felé egyet. Ennyitől még nem halt meg, de elég távol került tőlem, hogy a másik fejét azonnal levághassam. Innentől, aki elsőként támadott, nem jelent már nagy veszélyt. A lila villanásra figyelek fel ismét, aztán újra a szenvedő hangokra.
Még hogy idefent nincs semmi…
- Még mindig nem akarsz megölni?
- Elég ebből - szólok rá, tagadhatatlanul ingerültebben, mint amiképp az imént beszéltem vele. Semmi nem csillan a szemében. Mintha tényleg vágyná a halált. Újból megindulok felé, és egy újabb élőholt ront neke buzogánnyal a semmiből. Fentről érkező támadását hárítom, de nem sokon múlik, hogy a fejemet érje, s a pozíciót kihasználva rántok egy nagyot a fegyverrel felfelé, hogy elejtse, s sikerrel járok, azonban a támadás elől kitér és még egyszer meg kell támadnom, hogy végezzek vele.
Bár csupán gyermek még, hatalmas erő birtokában lehet, pedig minden bizonnyal tanítvány még. Egyszeriben megértem, miért kellett idejönnöm. Ha odalent felmorzsoljuk a nekromanták állásait, ő akkor is hatalmas károkat okozhatott volna még a sorainkon. Mint ahogy teszi most is.
Ismét fény villan.
Átkozott!
Most sem érem el, mögöttem támad egy élőholt, testét már megritkult sodrony és bőrpáncél borítja, rövidkard és pajzs a felszerelése. Nem biztos, hogy egyébként meghallottam volna időben, honnan érkezik. Fordulásból vágok felé, s minden nehézség nélkül felfogja a pajzsával, hogy aztán támadhasson. Látszólag céltalanul, lendületből vág felém, mégis csak félig tudom védeni. Az alkarvédőm alá csúszik a kard és ahogy visszarántja a pengét, érzem, ahogy a hideg vas áthatol az aláöltözetemen és a húsba vág. Bosszúsan mordulok fel. Előkapja a pajzsát és a kardmarkolattal vágok rá nagy erővel, hogy összetörjem. Nem kellhet neki sok, fából van és ki tudja, mennyi idős. Nem foglalkozok azzal, hogy ki is szúrhat mögüle, s úgy a hatodik próbálkozásra egy nagy reccsenéssel összetörik a karján a pajzs, s miután elütöm a pengéjét, a mennyei fény pallossal rontok neki. A kardja csörömpöl. Zihálva veszem a levegőt, és tudatosan próbálom lassítani a légzésem. Mintha kuncogást hallanék, aztán a szemem sarkából megpillantom a már ismerős villanást.
- Hagyd abba! - kiáltok rá - Nem érted, hogy nem foglak megölni?
- Akkor a bajtársaid meghalnak - von vállat - Szép katona is vagy te.
- Nem attól katona valaki, hogy gyilkol, az orgyilkosok is azt teszik.
A kiáltásokat hallva másra kell gondolnom, hogy ne veszítsem el a fejem. Ez csak egy gyermek, s ki tudja, miért kötött ki. Kétségtelenül nagy hatalma van, járatos, vagy tehetséges lehet a nekromancia ördögi tudományában, s bár egyértelműen provokálni akar, hogy végezzek vele, mégsem érzem helyesnek.
A kézmozdulatán látom, hogy varázsolni készül. Megindulok felé, idézzen meg akármit, s talán így is tesz, de aztán abbahagyja és megütközve pillant rám, ahogy odalépve hozzá megragadom a karját. Nem szorítom ugyan, de erősen tartom, hogy ne szökjön, ha ugyan szökni próbálna. Eddig annyira meg akart halni.
- Mit csinálsz? Eressz el! - kiált rám és a szabad kezével hasztalanul üt a páncélomra, valószínűleg csak az öklét fájlalja tőle, fel is hagy vele rögtön. Minden tiltakozása ellenére ráncigálom magammal lefelé a lépcsőkön, most már kevésbé óvatosan ugyan, mint ahogyan felfelé jöttem, de aztán már nem erősködik annyira a fiú, megadja magát, s bármilyen idegesítő és félelmetesen erősnek láttam odafönn, most csupán egy gyermeknek tudom látni és megesik rajta a szívem ismét. Semmiképpen nem ölhettem volna meg, akármennyire is ki akarta erőszakolni belőlem, még akkor sem, ha nekromanta és emiatt halált érdemelne.
Kinn szinte elült a csatazaj, látok pár élőholtat és kékpalástost hadakozni, de a vak is láthatja: győztünk. Nem tudom, másutt hogy áll a harc, de itt kétségtelenül véget ért, egelőre mindenképpen. A fiú mintha dacosan dünnyögne valamit az orra alatt, de már nem értem és nem is foglalkozom vele. El tudom képzelni, hogy nem örül, ennek ellenére hagyja, hogy magammal vigyem a csoporthoz nem messze a torony lábától, ahol látom az őrnagyot, akitől az engedélyt kértem, hogy felmehessek. Csodálkozó pillantásokat kapok, s felettesem előbb szólal meg, mint én.
- Nocsak, hát ő?
- A toronyban bukkantam rá - felelem - Onnan fentről erősítette a mestereit, akik idelenn voltak.
Látom, ahogyan tetőtől talpig végigméri a fiút, aztán bólint egyet.
- Hmm, értem. Szép munka - fordul felém.
Kis ideig mintha elgondolkodna, ahogy minket néz, de úgy sejtem, nem azon, mit is kezdjen. a helyzettel. A fiú fogoly, bár tény, hogy nem úgy, mint egy katona lenne, hiszen csak gyermek. A csoportból két lelkész válik ki, hogy elvigyék és így elengedem a karját. Reméltem is, hogy nem vasba verve akarják hazaszállítani.
Alighanem, most tudatosult vele, hogy vereséget szenvedtek a nekromanták, ereje sem maradt ellenállást tanúsítani. Figyelem egészen, amíg el nem tűnik a látóteremből.
- Mi lesz vele? - Kérdem az őrnagyot.
- Hellenburgba viszik, s ott majd kiderítik, ki is ő, s könnyen meglehet, hogy a hasznunkra lehet.
Bólogatok a válaszára. Valóban. Kivételes képességű lehet, hiszen saját magam tapasztaltam, mire képes. Vigyázzba vágom magam, mielőtt távoznék. Jobb, ha hagyom, hogy a saját teendőivel foglalkozhasson, s már én is érzem a fáradtságot. Legalább egy kis időre megpihennék. Mielőtt azonban távozhatnék, a tiszt utánam szól.
- Várjon! Mi a neve?
- Oswald von Bertold - felelem, amire nyugtázva biccent egyet, ő maga azonban nem mutatkozik be, bármennyire is várnám. Nem illik faggatnom, legfeljebb majd megkérdezem Alaricot, hogy ismeri-e névről. Az is lehet, hogy nem Hellenburgban szolgál, sokfelől mozgósították a templomosokat. Az is lehet, hogy egyike azoknak a tiszteknek, akik mindig másfelé teljesítenek szolgálatot, s ritkán fordulnak meg a parancsnokságon személyesen, s maguk helyett valami küldöncöt küldenek.
Keresek egy nyugodt helyet, s egy fa alatt találok is. Leülök a tövébe, törzsének vetem a hátam és mélyeket lélegzek az eget figyelve. Mintha most világosabb lenne, de az is lehet, hogy csak képzelődöm. Nekiállok letisztítani a kardom, s bármennyire is utálom az itteni nyirkos levegőnek némi előnye is van: nem száradt rá nagyon a mocsok a pengére.
Győztünk. Legyőztük a nekromantákat. Felszabadultak a szigetek.
Nem figyelek a kiáltozásokra, az egymásba boruló emberekre. Érzem, ahogy a kimerültség egyre jobban erőt vesz rajtam, s mindennél jobban várom, hogy újra láthassam Hellenburg falait.

6Oswald von Bertold Empty Re: Oswald von Bertold on Vas. Jan. 12, 2020 5:19 pm

Rudenz von Hellenburg

Rudenz von Hellenburg
Design manager
Design manager
A régi idők emlékei időről időre felbukkannak, úgy a Szabadság gejzírjei is alkalmanként felböfögik hatásuk gázbuborékait. A küldetés ezzel véglegesen lezárult, a jutalmad a többiekhez hasonlóan 5000 váltó és 300TP, ezen felül a következő tárgy:

Név: Vestigium mortis (Holtak lenyomata)
Típus: Vért - nehéz
Leírás: Az általad legyőzött masszív élőholt páncélja. Pont jó rád, és noha öreg, kiállta az idő próbáját. Egy megerősített acél mellvért, amely magába szívta az őt viselő élőholt kisugárzását, így, hacsak a nekromantájuktól nem kapnak direkt utasítást, vagy te nem támadsz rájuk, nem támadnak meg az alacsonyabb szintű élőholtak (Csontvázak, zombik).

További jó játékot!

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.