Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Azonnali] - Második Veronia Háború

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Azonnali] - Második Veronia Háború on Vas. Ápr. 02, 2017 7:27 pm

Emilie von Schattenstahl

avatar
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Veronia hatalmas változásokon megy keresztül: Új ideológiák, új találmányok, új hadtechnika, virágzó nehézipar... Az északiak nem képesek tovább tűrni a sötét elfek és a vámpírok jelenlétét, azt gondolván, hogy az embernél nem létezik nemesebb faj, és az átkozottaknak nincsen hasznuk, ezért az Északi Pusztaföldön kialakított halál és munkatáborokba száműzik őket. A déliek azonban ezt nem nézik jó szemmel, és háborút indítanak az északiak ellen. A háború egy új korát éljük: Tankok, lövészárkok, tengeralattjárók, vadászgépek...

Ti kik vagytok ebben a világban?

Jutalom: 150 TP
Határidő: Április 16. 18.



A hozzászólást Emilie von Schattenstahl összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 15, 2017 1:54 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Kedd Ápr. 11, 2017 10:44 pm

Leon Wittman

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Megrázta a földet a következő becsapódó bomba: egy pillanatra kihagyott a világítás és tovább pergett a vakolat a plafonról.
- Ez már közelebbről jött... - mondta Frederick a puskáját szorongatva. Jól láthatóan elfehéredtek az ujjai, ahogy ráfonta a régi karabélyra. Egy másik srác belenyúlt viharkabátjának zsebébe, és előhalászta az ezüst cigarettatárcáját.
- Azt nem kellett volna beszolgáltatnod? - kérdezte kíváncsian Frederick, miközben le se lehetett volna tépni a tekintetét róla.
- Ezt nem találták meg... - mosolyodott el ocsmányul a suhanc, majd kipattintotta, feltárva benne az utolsó szálat. Közepén, széltében futott rajta keresztül a márkanév, “Remington”. A legjobb fajta, amit az ember megszerezhet magának. Kivette, és majd visszacsapta a tároló tetejét. A bizonytalanul pislákoló körte fénye megcsillant az acsarkodó oroszlánfejen.
- Tessék, a tied. Ahogy elnézem neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
- Biztos vagy benne, Leon? Ahogy elnézlek, neked sem ártana egy.
- Engem ne félts. - mondta nyugodt hangon, és átnyújtotta a manapság ritkaságba menő nyugtatóeszközt. Nem kellett többet kéretni őt, Fred úgy kapta ki azt a felkínáló kézből, mintha az azon nyomban kámforrá válna. A fegyvert nekidöntötte a kopott, megsárgult falnak, majd önmagát is, és előkotort saját zsebéből egy doboz gyufát. Szerencsére legalább abból nem szenvedtek hiányt...
- Kíváncsi vagyok vajon hol késlekednek a többiek... - mondta egy nagy kifújás után, lényegesebben nyugodtabb hangon. - Vissza kellett volna már érniük a felderítésből.
Leon nem válaszolt. Tudta, hogy jó okkal késnek a többiek - már ha egyáltalán visszajönnek. Visszaült a székére, bepöccintette az apró kapcsolót, felvette a fejére a fejhallgatót, és kezébe vette a katonai mikrofont. Ez a felszerelés volt a legmodernebb eszköz a kezükben - egy Klein-koktél által odasütött tankból tudták kioperálni és újjáéleszteni, már itt a bázison.
- Oy-oy, ez itt a Szabad Észak Rádió! Leon Wittman van a mikrofonnál, és a legfrissebb háborús fejleményeket közlöm, szóval akit érdekel, figyeljen! Pontosan... - nézett le karórájára, amit egy ellenséges katona kezéről rángatott le nemrégiben - tizenöt perc múlva indul a zene sugárzás, egyenesen a Déli stúdiókból! Jelenleg-
Hirtelen hangos fegyverropogás hangja tört ki, valahonnan az ablak előtt elterülő utcából. Erre Frederick rögtön elhajította a cigarettáját és puskájával a kezében kirobbant a szobából, majdnem magával sodorva az ajtót is. Leon úgy tett, mintha nem történt volna semmi.
- ... komoly csatározások folynak továbbra is, hogy a helyi partizánok a déli kommandók segítségével megtörhessék a zsarnok elnyomást. További két utcát vesztettünk el, lassan egész Eichenschild kikerült a Felkelés kezéből, jobbára alig maradt állni képes emberünk. De ne csüggedjenek emberek! Nem adjuk meg magunkat, és vannak jó híreim is számukra! Csak az elmúlt órában további háromszáz embert sikerült átszöktetnünk a határon, így sokan láthatják újra régen látott családtagjaikat.
A lövések egyre szaporábbak lettek, golyó szült golyót, majd három ember tódult be hirtelen az ajtón. Az egyik Frederick volt és már nem volt rajta semmiféle nyugodt ábrázat. A másik kettő is szerencsére zöld pajzsot viselt a kabátjának ujjvégén; a féltünde Solte, akinek azóta ellőtték az egyik hegyes fülét, és Hans.
- Betörtek az épületbe! - ordították többen egyszerre, és az ajtó mellől osztották az ellentűzet. Egy újabb robbanás rázta meg az épületet, ami miatt betört az üveg a deszkázat másik oldalán, és Leon le is esett a székéről. Megfordult vele párszor a világ, ameddig Frederick keze becsúszott végre a látómezejébe. Kezet nyújtott neki, felrántotta, és még vissza is igazította rá vérfoltos szemkötőjét. Élénken élt benne az emlék, ahogy eltávolítják a gránátrepeszt belőle, és nem akarta a nyomát újra meglátni. Leon egy bólintással köszönte meg a dolgot, és rögtön visszaült a feladatához.
- Újra itt vagyok, elnézést a pillanatnyi megakadásért; az ellenség erői ostrom alá vették a Rádió-épületét. Folytassuk a következő pontunkkal, felolvasom a hős halottaink nevét. Kérem, adózzunk ezen emberek emlékeinek pár perc néma csenddel, és aki tud, nyújtson támogatást ezen szélsőséges időkben a gyászolóknak.
Leon elkezdte sorolni sorra a neveket, egymás után, néha megemlítve egy kiemelkedő tettével, jobbára monoton, egy hangon. Mind a barátai és bajtársai voltak, emlékük fájdalmas lüktetésként élt még a mellkasában.
Egy tompa puffanás.
- ... Hans Müller, elesett a Rádió-épületének védelmében...
Még egy tompa puffanás.
- ... Solte Bladeleef, aki büszke volt tünde származására. Elesett a Rádió-épületének védelmében...
Fred mocskosul rondán elkáromkodta magát. Felkapta Solte golyószóróját, bedobta a lépcsőfordulóba az utolsó gránátjukat, majd a robbanása után kirohant, ujját odatapasztva a ravaszra. A golyózáport eszeveszett üvöltése kísérte csak. Leon felpattant és berúgta mögötte az ajtót, majd a székével kitámasztva azt. Tudta, hogy nem fog visszajönni. Az az idióta... Szinte visszarepült a mikrofonhoz. Beszéd közben a könnyeivel küzdött.
- ... és emlékezzünk meg Frederick Althausról, a világ legtökösebb kurafijáról, akit Victorexként is ismertek, miután megszállottja volt a Nagy Veroniai Királyság történelmének...
Hirtelen minden elcsöndesedett. Tudta, hogy megtörtént. Tudta, hogy nincs ideje gyászolni.
- És most, kedves hallgatóim, én Leon Wittman voltam a Rádió-épületéből, a 37. számú kommandó kapitánya, rádiósa és vezetője. Köszöntem hogy engem hallgattak, és most jöjjön a beígért zene. Isten irgalmazzon mindannyiunknak! GOTT MIT UNS! - üvöltötte bele a mikrofonba, majd belekotort az asztal mellett ülő dobozba, ahonnan kirántott találomra egy méretes kazettát, és belesüllyesztette a rádió lejátszó részébe. Minden tankot úgy találtak ki, szerencséjükre, hogy bármikor tudja sugározni a mocskos Führerjük, annak az Isten Átka Gustav propaganda beszédeit.
Szépen lassan lerakta a fejhallgatót, és felvette a berendezés mellett pihenő fegyverét, egy Law 37M sorozatszámú pisztolyát. A kommandóban a többiek csak “kis ördög”-nek becézték... már nincs senki aki így hívhatná.
Lassan felállt a helyéről, és elhelyezkedett az ajtóval szemben, várva hogy valaki rátörje. Nem bújik el, nem menekül sehova. A Halál már megtalálta. Csak éppen megváratja kicsit. De ha már így alakult...
Annyi rohadékot visz magával a pokolra, hogy az Ördögnek gondot okozzon a megszámolásuk. Kár, hogy egy ilyen fegyverbe csak hét skuló jut. Nem baj... heten lesznek majd a gonoszok.
Közben Whitemane délen már régen elhíresült zeneszáma, a Last Days are the Weekends premiere ment, itt északon, a maga modern, új, vad, “rockos” stílusában. Leon elkezdte füttyögetni a dallamát, szépen és nyugodtan, teljes lelki nyugalommal.



A hozzászólást Leon Wittman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 12, 2017 5:19 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Szer. Ápr. 12, 2017 5:01 pm

Gloria

avatar
Felszentelt Apáca
Felszentelt Apáca

A légvédelmi szirénák víjjogása bántotta a fülét. Mellette mindenhol szürke egyenruhás sötét tündék szaladgáltak, miközben magabiztos léptekkel vágott át közöttük a hangár felé. Akik észre vették utat engedtek neki, volt, aki öklét a mellének szorítva tisztelgett. Mindegyiket viszonozta, mert sosem tudhatta, mikor látja őket utoljára.
Elatha ostromra készülődött. A kémek előző nap jelentették, hogy az ellenséges csapatok átlépték a határt, tankokkal és rakétavetőkkel tartottak a város felé, és felszálltak a bombázók is. A népnek le kellett menekülnie a megerősített angyalromokba, amik a város alatt húzódtak, aki harcképes volt, annak pedig még azelőtt meg kellett állítani az Északiak seregét, hogy odaértek volna.
Meggyújtotta az olcsó töltött cigarettáját, mikor beért a hangárba. A háború alatt szokott rá, csökkentette a stresszt és jó közös pont volt az egyszerűbb katonákkal. Az szóba sem jöhetett, hogy egy biztonságos óvóhelyen várja ki a végét az egésznek, amikor a sötét tündéket, akik mostmár az ő népe is volt, elhurcolták, dolgoztatták és kivégezték. Nem tudott volna nyugodni a lelke, hogyha nem tett volna meg mindent, hogy megvédje az otthonát.
Tekintete szeretetteljesen simított végig a Hawker Tempest típusú vadászrepülőjén. Nyolc rakétával és négy Hispano gépágyúval volt felszerelve. Nem volt túl sok azellen a haderő ellen, ami közeledett, de abból kellett főzniük, amijük volt. A fejébe nyomta a sisakját és eldobta az égő csikket. Várta őket a hadszíntér.
A Starfall becenévre keresztelt raj tökéletes V alakzatban szállt fel a hangárból, és repült a vonuló ellenséges csapatok felé. Közelebb voltak, mint számított rá, és jóval többen is, noha Mistwoods mocsara megnehezítette a haladást, mintha a Természet erői is a védőket támogatták volna.
- Warthog készen. Rendszerek ellenőrizve. Mit szóltok, robbantsunk szép mosolyt a mocskok tankjainak oldalába? Bár hogy hogy vigyorognak a tankok, azt még én se értem.
Crispin „Warthog” Shadowbane ezen a bevetésen is átvette az uralmat a rádió fölött, hogy egy kicsit hangulatosabbá tegye a repülést. Őt szórakoztatta ez a laza stílus, kicsit elfelejtette, hogy élet-halál harcot vívnak egy egész nemzetért, a szeretteikért és Mistwoods jövőjéért. Ilyenkor az egész nem tűnt többnek játéknál. Nem valójában haltak meg annyian, nem igazából harcoltak, sőt a robbanások is csak ügyes trükköknek tűntek.
- Princess One készen. Látom az ellenséget. Készítsétek a rakétákat. - adta ki a parancsot. - Jah és Warthog. A tankok nem tudnak vigyorogni, de remélem ez után az ellenség sem fog. - nevetett bele a rádióba. Felpattintotta a ravasz tetejét, és célba vette a legközelebbi tankot.
- Rakéták készen. Az egyikre festettem egy vigyori pofát, maximum az fog nekik nevetni... VIGYOROGJATOK, MOCSKOK! ELETHAÉRT! - ordította bele Cris a rádióba, amit utána férfi és női hangok vegyesen követtek. A fejhallgató majdnem szét esett ahogy az egész sötét tünde raj, és a hercegné is együtt üvöltötték bele:
- ELATHÁÉRT!
Megnyomta a gombot és kieresztette az első rakétát, ami nagy robbanással csapódott be az egyik ellenséges tankba, majd rögtön kilőtt még egyet a mögötte lévőre. Szélmalomharcot vívtak, látta, de időt kellett nyerniük, és csökkenteniük az emberek haderejét.
- Princess One, ha ezzel végzünk, egy self feles?
- Két óránál lőszeres kocsi! Valaki lője ki! - kiabálta a rádióba. - Ha végzünk Warthog, kiüríthetjük a teljes pincét. Ha túléljük akkor pedig Köderdő összes pincéjét!
Nem számított rá, hogy túlélik, de valamivel fent kellett tartania a morált. Hogyha ezt a háborút túlélik, akkor úgyis akkora ünnepséget csapnak, amekkorát még nem látott Mistwoods azelőtt. Utána viszont gyászolni fognak. Rengeteg sötét tünde életet, amik elvesztek, miközben a pusztaföldre hurcolták őket, barátokat és rokonokat… De most csak annyit tehettek, hogy megbosszulták őket, amennyire lehetett, azzal, hogy minél többet magukkal visznek az emberek közül a túlvilágra.
A becsapódó rakéták elkezdték szétzilálni az ellenség sorait, a kilőtt harckocsikat a többinek kerülgetni kellett, és csak még jobban lelassultak.
- Lőszeres kocsi, vettem. Valaki fedezzen! - kiabálta a rádióba Warthog.- Akkor az lesz az a nap, amikor Elatha összes piája elfogy! A PIÁÉRT!
Loreena közben kilőtt még két rakétát, annyi tankot akart magával vinni amennyit csak tudott. A mocsár fái lángra kaptak, tankokat látott felborulni, a katonák a magasból apró hangyáknak tűntek csupán, akik a támadástól megzavarodva próbálták menteni a menthetőt.
- Valakinél van kullancsirtó? Mert ha igen, akkor most fújja be őket!
Crispin manőverezni kezdett, hogy lerázza a két rátapadt ellenséges vadászgépet. Ez rossz hír volt, nagyon rossz, mert ez azt jelentette, hogy a földi osztagok kilövése helyett belekeveredtek egy légi csatába az ellenség bombázóival és vadászgépeivel. De talán összességében, ha ők itt vesztenek is, talán ki tudnak lőni közülük annyit, hogy már ne maradjon elég muníciójuk Elatha lebombázására a magasból. Ez már részleges győzelem lett volna. Félrehúzta a botkormányt, hogy a barátját üldöző gépek mögé kerüljön.
- Rajtuk vagyok, tarts ki!
Egy elegáns fordulattal kerülte ki a barátságos egységeket, és igyekezett célba venni az Északiakat. A repülőikre nagy vörös keresztet festettek, így könnyű volt őket észrevenni, és megkülönböztetni a sajátjaiktól. Berepül a két gép mögé és élesítette a gépfegyvereket. Így ugyan nem tudott rakétákat is kilőni, de annyi baj legyen.
- Új prioritások, lőjétek az ellenséges bombázó gépeket! Nem hagyhatjuk, hogy elérjék a várost!
- megnyomta a ravaszt mire a 8 mm-es golyók sűrű apró robbanásokként száguldottak ki a gépfegyverek csövén. Nem is tudta számolni mennyi muníciója maradt, de több ezer töltény sem lett volna elég.
- Vigyázz Warthog, jön még az áldás!- szólt rá a társára, hogy figyeljen. - Hol van most az Istenetek, rohadékok?!- kiabálta maga elé, de biztos volt benne, hogy a többiek is hallják. Közben elkezdődött a légi csata, a maga teljes hevében. Lent alig robbant néha egy-egy rakéta, aki tudott találomra eleresztett egyet-egyet, remélve, hogy jó helyre csapódik be.
Az egyik Crispint üldöző gép szárnya lángra kapott és oldalra dőlve zuhant le a csatatérre, ezzel is lassítva a harckocsikat. Néhány másodperccel később pedig valaki kilőtte a másikat is, de az nem ő volt... Felnézett, hátha meglátja ki segített neki, de legnagyobb meglepetésére egy vámpír vadászgép repült mellette.
- Itt Schwarzjager három. - szólalt meg a rádióban egy recsegő női hang. - Támogatjuk önöket.
Nem számított rájuk, de örült a segítségüknek. Mind tudták, hogyha Elatha elesik, akkor szabad lesz az út a Schwarzjager toronyhoz, ezt pedig mind el akarták kerülni.
- Jé, köszi cukorfalatok! - örült meg nekik Crispin is. - Hát, az Istenük valószínűleg az arcába temeti a fejét és csak nézi ezeket a barmokat...
Újra megpróbáltak több-kevesebb sikerrel alakzatba rendeződni, és felvenni a harcot a bombázókkal. Loreena a raj élésre helyezkedett és a vámpírok is betagozódtak közéjük.
- Három bombázó három óránál, gyenge kísérettel. Schwarzi három, csatlakozol?
A feléjük száguldó lövedékek ismét szétzilálták őket, de mostmár meg sem próbálták még egyszer. A csata hevében mindenki úgy küzdött, ahogy tudott, rátenyerelve a ravaszra, vaktában lőve mindenre, ami mozgott. Szerencsére a Schwarzjagerek egy kicsit megnövelték a létszámukat, így már nem tűnt az egész annyira reménytelennek, mint amikor felszálltak. Látta ahogyan a mellette repülő gépet kilőtték, és pörögve zuhant le, majd még többet körülötte, de az ellenséges gépek közül is legalább ugyanannyit semlegesítettek.
- Vajon a pilótáik is bombázók? Kár, hogy már nem kapok választ a kérdésre.
- Fújj, Warthog, ezek után te képes lennél ráfanyalodni egy embernőre? Legyenek elveid, annyi alkohol egész Veronián nincs! - szólt bele a rádióba. Szinte vaktában lőtt, de igyekezett elkerülni a baráti tüzet, amennyire lehetett.
- Embernők? Hát....fenébe, minek rontod el a szórakozásomat, hercegcsajszi?
Maga alatt meglátta a lőszeres kocsit, és kilőtt rá még egy rakétát. Az valamibe belecsapódott és legnagyobb megelégedésére egy nagy robbanás is kísérte a műveletet, de nem tudta megállapítani a célt találta-e el vagy valami mást. Egyszercsak robbanás rázta meg a gépét, és elveszítette az irányítást. Hátranézett a válla fölött. A Tempestnek szinte az egész hátsó fele eltűnt, és csak fekete élek emlékeztették arra, hogy ott valaha még farok volt.
- Itt Princess One! Eltaláltak! Ismétlem eltaláltak, és katapultálni fogok! A Hold óvjon mindannyiótokat!
Elkezdett pörögve zuhanni lefelé. Ha nem gyullad fel az ernyője, akkor még volt esélye a túlélésre, de ebben a darálóban csoda lett volna, ha nem lyuggatják ki.
- És ne féljetek, nem fogok itt meghalni, nézni fogom lentről hogy viselkedtek!
- A Hold óvjon téged is, Princess One!
Ez volt az utolsó, amit hallott, utána katapultált. A füle mellett repültek el a lőszerek, majd a föld fölött öt méterrel nyitotta ki az ejtőernyőt, már jóval a légi csata szintje alatt, legalábbis nagyon igyekezett, hogy abból a pokolból mielőtt kikerüljön. Alatta a fekete törzsű fák ágai ölelésre tárták a karjaikat.
Nem fogok itt meghalni. Elathában találkozunk, fivéreim és nővéreim.

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Pént. Ápr. 14, 2017 2:45 pm

Kristin Dalgaard

avatar
Keresztes Lovag
Keresztes Lovag

- Nem a Blitzmädchen-ek között kellene inkább lenned, angyalom? Egy ilyen törékeny kislány csúnyán járhat egy panzer divízióban, főleg ebben!
Ketten óvatosan hátráltak pár lépést, talpukon csúszva hátra, hogy minél kevesebbet mozogva próbálják elkerülni a figyelmet. Jó, tehát valakik azért ismertek. A nagyszájú tiszthez úgy néz ki még nem jutott el a hírem, de ezen ideje volt változtatni.
- Hagyd inkább, őrmi! Nem éri meg, ez a csaj… - ragadta meg valaki a vállát, ám a férfi lesöpörte magáról. Ugyanúgy jól tudta, mint én, hogy ebből már nincs kihátrálás. Párbajra hívott egy tanktüzért így mindkettőnk becsülete volt a tét.
- Mennyit ígér, őrmester úr? - kérdeztem az asztal túloldaláról sandán pillantva rá, mire az Ordos kutya vicsorogni kezdett.
- Négy csomag cigaretta és két mérő kávé.
- Kevés. Ha azt akarja, hogy komolyan vegyem, toldja meg három deci vodkával.
A tiszt tovább vicsorgott, nyakizmai szinte pattanni látszottak, de lassan bólintott. Utáltam az Ordósokat, kegyetlen férgek voltak és olyan fanatikusak, amit ritkán látni még az északi hadseregben is. Le mertem volna fogadni, hogy a felük legalább a Gustavjugendből került ki. Nekitámasztottam a könyökömet az asztal lapjának, tenyeremet egyenesen kitartva, az őrmester pedig ugyanígy tett. Hosszabb karja volt, csak úgy kígyóztak a csontjai köré tekert izmok, de a szkander nem főképp a fizikai erőn múlt.
- Készen áll, Anland őrmester? - pillantottam fel a férfira, aki mordult egyet válaszképpen. Az egyik körülöttünk álló katona odalépett az asztal rövidebb oldalához, összefonódott markainkat a sajátjával takarva le aztán hangosan visszaszámolt.
- Három… Kettő… Egy…
- RUDIK! – robbant be egy hang a kocsma ajtaján, Konrad élre vasalt surranójának dobogásától kísérve. A férfi hamvasszőke haja kusza volt és szétzilált, de egyenruhája olyan makulátlan, amit az előírásokban olvashatott valaki, ha arra vetemedett volna. - Itt vannak a rudik! Déli harckocsi osztag! Kristin! - lépdelt oda lendületesen hozzám, gyakorlatilag észre sem véve az előtte ülő ordós tisztet.
- Konrad, biztos, hogy ezt pont most kell? - néztem rá szúrósan, remélve hogy veszi a jelzést, de társam menthetetlen volt.
- Mit most? Szerinted megkérhetem a rudikat, hogy ne kezdjenek el minket bombázni, mert ti éppen… - Ekkor futott végig az asztal körül kialakult helyzeten, és szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Ti meg mi az eget csináltok?
Sóhajtva elengedtem az őrmester kezét és felálltam az asztal mellől, de nem bírtam ki hogy egy utolsó csípős megjegyzést ne szúrjak oda.
- Majd köszönje meg Rudenznek, hogy megmentette a leégéstől, Herr Anland!
A válaszul kapott morgást már nem is igazán hallottam, ugyanis a kinti sárban cuppogva próbáltam lépést tartani a rohanva futó Konraddal, aki közben lihegve magyarázta a helyzetet.
- Délkeletről jönnek, talán tizenöt percünk van, míg ideérnek. A többiek már készítik fel a Schluk-ot, csak a lövészünk hiányzik. - ügyetlenkedve kikerült egy velünk szemben rohanó kopaszt, aki hatalmas zsákját cibálva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, aztán Konrad lassítás nélkül lépett fel a halkan remegő lánctalpakra. „A Schluk”, egy harmadik szériás Schluken típusú nehéz páncélos harckocsi iszonyatos benzines motorja már pöfékelte ki magából a fél Hellenburg levegőjének megrontásához elég gőzt, a tetején lévő nyílás felcsapott fedelén pedig egy langaléta férfi hajolt ki, könyökén támaszkodva pillantva ránk.
- Lám, lám, Altengrad tizedes, Dalgaard tizedes! Hol jártak mikor az ég mindjárt zengeni fog? - vigyorgott, szabályos gyöngysorhoz hasonlító fogai szinte irritálóan tökéletesek voltak. Napbarnított bőre forradásokkal és égett foltokkal volt tele, de arcának szabályos, elegáns vonalától ez sem tudta megforsztani.
- Semmi közöd hozzá, Eilam! Most pedig takarodj le hogy elférjünk melletted, vagy az arcodra lépek! - Konrad nem viccelt, surranója kérlelhetetlenül koppant a tank tornyának szélén, a nefilim pedig jobbnak látta visszavonulót fújni így cserzett arca visszasüllyedt az odabent uralkodó katlanba. Konrad követte, lépései hosszan kongtak a vaslépcsőkön, én azonban egy utolsó mély lélegzetet vettem mielőtt alászálltam volna a gépzsírtól és olcsó cigitől bűzlő fémóriás gyomrába.
- Visszatért a tékozló leány? - Joa meg sem fordult, miközben térdén szétborítva legalább háromféle lőfegyver és négy kézigránát hevert egy olajos rongyon. Egy, fogalmam sincs honnan szerzett körömkefével tisztogatta épp a berettáját (ami szintén illegális déli fegyver volt így ötletem nem volt honnan szerezhetett ilyet) miközben nagyokat harapott egy szál szárazkolbászból.
- Vissza, Joachim. Azt anyukád hozta uzsonnára? - léptem át a válla fölött, amitől Konrad és Eilam is jót röhögött. Joa Cornelia Rotstadt tábornok fia volt és sokan szerették cukkolni ezzel, noha sosem volt kiváltságosabb nálunk – leszámítva azt, hogy mindenhol voltak kapcsolatai és ott is tudott konyakot szerezni ahol más vodkát se.
- Elég volt a szájalásból. Kristin a csőhöz, Konrad te állj be Joachim elé és adogasd a robbanófejeket. - dörmögte túl a Mester hangja a harckocsi zúgását. Joachimnak sikerült ülő helyzetben ugrani egyet, alig centikre hibázva el az egyik belógó fémszegélyt, Konrad pedig engedelmesen leguggolt előtte a lövedékek betöltéséhez használt sző kerekded fedeléhez. Eilam kiegyenesedett és felkapaszkodott pár fokot a torony lépcsőjén, egyenesen a kémlelőnyíláshoz és kidugta rajta a vállának támasztott gépkarabély csövét, én meg a parancsnak megfelelően megragadtam a karokat, amik a tornyot forgatták és szabadjára engedték a tank lövegéből a páncélrepesztő, hússzaggató gyehennát. - Indulhat, kövessétek az oszlopot!
A Mester, avagy Dominik von Adlerstein százados, a kis csipet-csapat vezetője kérlelhetetlen és humortalan ember volt, de a leghiggadtabb és legtalpraesettebb tiszt lehetett a Südardentől északra, így senki nem kérdőjelezte meg a parancsait. Ami, tekintve hogy a Főváros legengedetlenebb Panzerbatallion csapatát kapta irányításra, egy igen kiemelkedő teljesítmény volt. A Schlük zökkenve megindult, kirúgva magát a pocsolyából, amivé a több tonna vas és acél változtatta a sáros talajt az éjszaka és magam mögött szinte hallottam a falusiak megkönnyebbült sóhaját. Nagyon bent jártunk a déli határ mögött így kész csoda volt, hogy három napig megtűrtek minket a helyiek és csak mostanra jutott eszükbe ránk hívni a Zsinati Gárdát.
- Látod már őket, Eilam?
A nefilim megrázta a fejét, de aztán megremegett a kezében a gépkarabély.
- Balra húzd, jó öt fokot! Ne sajnáld tőle, lehet tíz is. - Néma bólintással meghúztam a kallantyúkat, irányba állítva a torony lövegét, Eilam pedig ujjaival felfelé mutatott. - Feljebb, amennyire csak tudod! Konrad, be van már töltve?
A töltőcső zárának nyikorgó szorulása válasz volt, de azért Konrad büszkén ki is jelentette a sikerét.
- Be bizony! Zsinati gárdisták?
- Azok hát, úgyhogy remélem páncéltörőt töltöttél! Kristin, kész?
- Csak a jelre várok. - mosolyodtam el, ahogy az egész tankalakulat is. Nem szerettük a zsinati gárdistákat, mert az egyetlen szakasz volt Veronián, ami felvehette a versenyt velünk, a Véreb Divízióval. Vagyis mindenki égett a vágytól, hogy odapörkölhessen nekik. - Mehet?
- Várj még… Várj… Most!
Elégedett rántással húztam meg a kart, ami elsütötte a löveget, a több centis acélba burkolt halál pedig útjára szabadult. Mellettünk irtózatos robbanások hallatszottak mindenfelől, ahogy a Südarden átkelőjéért vívott csata elkezdődött.
- Deus vult, hitetlenek! Heil Gustav!

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Pént. Ápr. 14, 2017 5:32 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap


Társaim sikolya, melyet a golyózápor sem tudott tompítani, még mindig a fülembe csengett és ettől ismét elgyengültem. Az egyik terebélyesebb fa mögé rogytam le és ziháló lélegzetemen túl próbáltam fülelni, hallok-e közeledő lépéseket, vagy bármilyen jármű zaját. Csak a magasban szálló repülőket hallottam. Verejtékes halántékomat a fának döntve hunytam le a szemem, hogy erőt gyűjtsek a további meneküléshez. Ám azonnal elárasztottak a komor emlékek.
Sokáig homokba dugtam a fejem, nem akartam szokásos hibámba esni, hogy hebehurgyán cselekszem. És nem akartam elhinni, hogy megtörténik az, ami végül megtörtént. Persze egy darabig tényleg megvédett a papi reverenda, de nem olyan sokáig, mint reméltem, mikor végre felfogtam, hogy most nem épp a legjobb teendő a türelem. A legsúlyosabban abban az egyházban csalódtam, akiről azt hittem, otthont adtak nekem.
Nem volt választásom, nem nézhettem tétlenül, ahogy fajtársaimat és más másfajúakat megbélyegeznek és elhurcolnak. Amíg tehettem bújtattam párat és irónikus módon, pont az egyház egyik paplakának pincéjében.
Az üldözöttek között hamar híre ment a segítségemnek és egy nap egy férfi, egy ember ragadta meg a karom, miközben csuklyámat a fejembe húzva épp a pincébe igyekeztem, hogy ételt vigyek, és berántott egy szűk sikátorba. Már a kezemben volt a mostanában, mindig magamnál hozott pisztoly, amikor az arcomba sziszegte.
- Ne csinálj ostobaságot! Nem akarunk bántani, sőt segíteni jöttem.
Természetesen egy szavát sem hittem el, de keze vasmarokkal szorította a pisztolyt tartó kezem. És pár haverja is megjelent az utca két végén. Nem akartam ilyen könnyen adni magam, meg voltam győződve róla, hogy a titkos rendőrség markába kerültem.
Megpróbáltam lefejelni, hogy aztán lőjek, míg van golyó a fegyverben, de valami ilyesmire számíthatott, mert miközben hátrarántotta a fejét, a villámgyorsan kirúgta a lábamat és én kiejtve a fegyvert a kezemből a falnak esve csúsztam le a földre, aztán már egy pisztoly csövével néztem farkas szemet.
- Nyugi már papocska, mondom, hogy nem vagyunk az ellenségeid. És ha tovább húzod az időt, akkor azok akiket rejtegetsz vagy halottak, vagy rabszolgák lesznek, vagy még rosszabb.
Megmerevedtem.
- Mit akarsz bérenc, miért nem öltél akkor meg.
- Még mindig tévhitben vagy. – csóválta meg a fejét, aztán elrakta a fegyvert és a kezét nyújtotta. – Én az ellenállástól vagyok.
- Te? – álltam fel magamtól, a fickó megrántotta a vállát és visszahúzta a kezét. – Hisz ember vagy, északi vagy.
- Nem minden északi ért egyet ezzel. – int körbe komoran. – De komolyan mondtam, amit mondtam. Fülest kaptunk, hogy lelepleződtél és hamarosan már nyüzsögni fognak Gustáv rendőrei a rejtekhelyednél.
Még mindig nem bíztam benne, de be kellett látnom, hogy ha ellenség lenne, semmi értelme nem lett volna ennek a színjátéknak. A rejtekhelyet ezek szerint ismerik és  én is a kezükben vagyok. Az aggodalom elnyomta a gyanakvásomat.
- Akkor sietnünk kell, hogy még előttük érjünk oda. – indultam meg és a férfi bólintva követett.
- Jürgen vagyok. Ők meg a társaim. – intett még négy férfi felé, akik messzebbről követtek, őket nem mutatta be. – Nagyon fiatal pap vagy. – jegyzete meg.
Nem akartam feltűnést,bár most, hogy a nap lemenőben volt, már nem sokan jártak az utcán, de amennyire csak tudtam szaporáztam a lépteimet.
- Még nem szenteltek fel. - ~ És már nem isi fognak. ~
- Aha. – villantott felém egy féloldalas vigyort.
Ekkor láttam meg, hogy egy csúnya, hosszú forradás fut végig arca baloldalán, de nem kérdeztem rá, ideges voltam, hogy időben odaérjünk.
Az épület közelébe érve semmilyen mozgást nem láttam és ez megnyugtatott.
- Úgy látom időben jöttünk. – sóhajtottam, aztán megindultam a hátsó bejárat felé.
Már majdnem rátettem a lábam a lépcsőre, mikor hátulról akkora lökés ért, hogy lerepültem az aljába. A levegő kiszalad belőlem és csak arra eszméltem, hogy bakancsos lábak robognak le mellettem és rúgják be az ajtót, engem meg Jürgen felránt a földről és erősen a falhoz csap, ismét levegő után kapkodásra kényszerítve. A fájdalom hullámokban tör rám, talán eltört pár bordám.
- Te ostoba kölyök! Köszönöm, hogy idevezettél minket! – fröcsögött röhögve a képembe.
Bár a gondolataim tompán jutottak el a fejembe, most szinte mellbevágott a hirtelen felismerés.
~ Nem tudták, hogy hol a rejtekhely! Én vezettem ide őket! Én mutattam meg a pontos helyet! Elárultam a bujkálókat! ~
A lábamból kifutott az erő és ha Jürgen nem tart, akkor biztos összeesem.
- Már régen gyanakodtunk rá, hogy valaki bújtatja ezeket a férgeket és eljutottunk hozzád is. Már rég letartóztattunk volna, de kellettél, hogy elvezess ide. Ügyes voltál és óvatos, ezért rá kellett kicsit segíteni. Jó kis színjáték volt, nem? – rázott meg, mint a rongyot. – Most már mehetsz te is a többi kutya közé. Remélem hamar megdöglesz te kormos mocsadék!
Ekkor kezdődött a lövöldözés és a sikolyok. Egy pillanatra, homlokát ráncolva nézett Jürgen a pince mélye felé. Ezt használtam ki. Térdem rugóként rántottam fel és a férfi máris a földön térdelt üvöltve és ágyékát markolászva. Én meg felrohantam a lépcsőn és csak azon járt az eszem, hogy minél messzebb kerüljek a mészárszéktől.
Nem tehettem értük semmit! Nem tehettem értük semmit! NEM TEHETTEM ÉRTÜK SEMMIT!
A szavak már üvöltöttek a fejemben, én meg ész nélkül menekültem.
Valószínűleg a vakszerencse mentett meg, hogy nem futottam újabb katonákba vagy bérencekbe.

Teherautók hangja riasztott fel. Minden bizonnyal elnyomott a kimerültség. Ijedten füleltem, mert mintha kutyaugatást is hallottam volna.
~ Tovább kell mennem! Úgy hallottam délebbre talán már nagyobb ellenálló csapatok is lehetnek, csak addig kell kitartanom! ~
Talpra kecmeregtem és megkerestem az emlékezetembe elraktározott térképet. Kell itt lennie egy kisebb folyónak, ott elveszíthetik a nyomomat.

Pár nap múlva egy megtépázott, halálosan kimerült, fiatal sötét tündére talált a betörő déliek egyik előőrse.
Jozef Strandgut-ként azonosította magát és kifejezett kívánsága volt, hogy fegyvert kapjon és harcolhasson az első vonalakban.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Szomb. Ápr. 15, 2017 3:41 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
18+!!
- A következőt!
Szóltam a katonáknak. A széken egy ájult vámpír ült, kezei ernyedten lógtak alá, feje esetlenül bukott előre. Cipő nem volt rajta, a két csonkból, ahol nemrég még a nagylábujjai voltak, szivárgott a vér. Kedvelt kínzási módszerem volt ilyen módon kivéreztetni azokat, akik szemet szúrtak viselkedésükkel. Túl rossz, túl jó, túl kirívó, túl átlagos… mind megy végül a levesbe, miért ne segítsünk egynek-kettőnek korábban megszabadulni a szenvedéstől? Ők is felfoghatták volna így, de ehelyett nyivákoltak, kapálóztak, ordítoztak, ellenkeztek, hogy ők nem akarnak, és még én vagyok a kegyetlen. Pontosan az ilyen hálátlan piszkok miatt szoktam a kellemetlenebb módszerekhez folyamodni. Nem hiába, az alsóbbrendű lényeken kiütközött, hogy nincsenek a mi szintünkön, kívül és belül is egy sokkal alacsonyabb színvonalat képviseltek, mint mi. Amíg így elmerültem gondolataimban, egy tiszt szólt, hogy hoznák a következőt. Egy sötét tünde, abból is a kormos fajta. Kiropogtattam ujjaimat. ~ Ezt élvezni fogom ~ Mondtam magamban kajánul vigyorogva. Odafordultam egy, még bent levő segédemhez, meghagytam neki, hogy vigyék ki a vámpírt, és lássák el a sebeit, nem baj, ha elfertőződik. Amint magához tér, vigyék ki, és függesszék fel függőlegesen. Akkor aztán a sebeit nyissák fel újra, és hagyják ott kivérezni. Meghagytam azt is, hogy néhány óra múlva menjenek a hulláért, és hajítsák ki a kerítésen kívülre, a nyálkáknak is kell valamivel táplálkozni. Őket is többre tartottam, mint ezeket a férgeket, akiket a táborba hoztak, mint deviáns elemek, akiktől meg kell szabadulni. Odafordultam az ajtóban álló katonához.
- Rendben, hozzák csak.
Berángatták a következő áldozatot. Fiatal férfi volt, csapzott, rendezetlen, hosszú hajjal, eleve szürke bőréről lehetetlen volt megállapítani, hogy az átok miatt ilyen-e, avagy a fizikai kimerültségtől. Mindenesetre az volt a célom, hogy halálra vált arckifejezéssel távozzon innen, és ezt terveztem minden eszközzel elérni. Intettem, ők pedig leültették, és lekötözték. Ráérősen a szoba másik végébe mentem, és felkaptam egy jókora, vasból készült fogót. Lustán lóbálva közeledtem a szék felé, a férfi kétségbeesett.
- Ne, kérem, kérem n…
- Hallgass! - Vágtam pofon a kezemben tartott fogóval. Kábultan, törött állkapoccsal bukott alá a feje, szájából szivárgott a vér. Nekem így is jó volt, legalább jobban fog fájni neki minden, amit csinálok. Nem voltam képzett kínzó, csak gyakoroltam eleget az ilyen letaposandó férgeken, örömet leltem abban, ha ők minél többet szenvedtek. Egyébként se kellett a gyilkoláshoz túl nagy ész, ha van a birtokodban valami elég kemény, vagy elég éles, és az áldozatnak nincs módjában ellenkezni. Ütni kell, vágni, aztán majd megdöglik, az már nagyobb kihívás, hogy elég ideig szenvedjen ahhoz, hogy még nekem is kedvem teljen a dologban. Lehet, hogy a Führer ezt adta ki parancsba, de attól még nem biztos, hogy jó szájízzel csinálnám, ha nem szabadna kiélveznem a dolgot, így viszont a legnagyobb örömmel vetettem bele magam a korcsok kínzásába. Sikolyaik voltak este az altatóm, sírásuk kellemesebb ébresztő volt, mint a reggeli madárcsicsergés, jajveszékelésük volt a zene vacsorámhoz. Élveztem, amit csinálok, így sokszorosan visszaadtam azt a szenvedést, amit nekem okoztak, ami miatt katonának kellett mennem. Egy cél mozgatott, az, hogy az átkozottak megkapják méltó büntetésüket, kollektíven, mert úgy volt igazságos. Minden elfajult, lealacsonyodott mocsadéknak alanyi jogon ugyanaz járt: halál, szenvedés. Ki ítél engem el azért, mert ezt megadom nekik? Remélem senki, az adott személy érdekében. Amíg így elkalandoztam, kezdett ébredezni a székben ülő piszok. Közel hajoltam hozzá, és megkérdeztem:
- Azt mondtad, ne?
Egy erőtlen nyöszörgés volt a válasz. Felröhögtem. Olyan kicsengése volt ennek a nevetésnek, mintha az összes túlvilági tébolyt összesűrítették volna, aztán pedig egy tükörterembe tették. Körülnéztem, és azt láttam, hogy a beosztottjaim arckifejezése is megkövült az iszonytól. Elégedetten elvigyorodtam.
- Erről van szó.
Majd a fogóval felemeltem a fejét, hogy belenézzek jobban a szemébe. Opálosan bambult rám, mint aki azt se tudja, hol van. Elengedtem, hadd csapódjon az álla a mellkasának, az is fáj. Megragadtam az egyik kezét, és a kezemben tartott szerszámba vettem a kisujját. Gonoszul elvigyorodtam, és összeszorítottam. Az áldozat felüvöltött, én pedig úgy éreztem, feltöltődtem. Kiadtam utasításba, hogy kössék fel a kezét függőlegesen, el ne vérezzen ott nekem, annál több ideig akartam foglalatoskodni vele. A csonkolás remek módszernek tűnt a kínzásra, azonban ki akartam próbálni mást is. Feltartottam a fejét, és szenvtelen arckifejezéssel megragadtam az állát, majd tágasra nyitottam száját. Félelemmel telt hangokat adott ki, és elkezdett volna vergődni, de szorosan le volt kötözve. Negédesen szóltam hozzá:
- Először csinálom ezt, ne haragudj, ha fájni fog. Tudod, még csak gyakorlok.
Azzal benyúltam a fogóval a szájába, megragadtam az ínyéből egy darabot, és kitéptem. Felordított fájdalmában. Túlvilági öröm szállt meg, azonban gyorsan lelohadt a vigyorom, amikor dörrenéseket hallottam a tábor felől.
- Mi a fasz ez?
Üvöltöttem el magam dühömben, majd a fogót lenyomtam a sötét tünde torkán, kiragadtam a puskát az egyik ajtónálló kezéből, és elindultam. A dörrenések nem maradtak abba, és már hallottam mást is: puskaropogás, kiáltozás.
- Kiszabadultak az állatok az egyes karámból!
Üvöltötte az egyik tisztem. Azonnal agyonlőttem.
- Nem ordibálsz a főnököddel!
Kiáltottam vérben forgó szemekkel, ahogy hulláján átlépve megérkeztem a fő udvarra, ahol a számlálásokat tartottuk. Az egész egy csatatérré alakult, őrökkel hadakozó foglyokat láttam mindenütt, az egyik fal ki volt lőve, és egyszerre áramlottak ki a menekülő átkozottak, befelé pedig a piszkos déliek. Ebben a pillanatban teljesen eluralkodott bennem a káosz, kirohantam, egyenesen a tömegbe. Három lövés, két halott, egy mellément. Tőlem nem olyan messze könnygázt eresztettek el, de nem törődtem vele, csak lövöldöztem. A puska hatlövetű volt, hamar kifogyott a tár, de egy földön fekvő holttesttől eloroztam, amit ő szorongatott. Nem maradt benne, csak kettő. Ekkor elért a gáz, én pedig még inkább bedühödtem a látásomat elhomályosító könnytől. Elkezdtem köhögni is, amitől a két lövedék abszolút a vakvilágba repült ki. Eszembe jutott valami. Az egyik falrészen… volt egy ostrom elleni forgatható löveg. Ész nélkül rohantam a lépcső felé, néhol felbukva vagy a köhögés, vagy a lábam alatt elterülő hullák miatt, de felértem. A feljárón is ment a csatározás. Hátulról kitörtem egy kormos nyakát, és élő pajzsként használva megközelítettem a többit. Rájuk löktem, rátapostam mindkettő torkára, és mentem tovább, rendíthetetlenül. Abban az állapotban nem érdekelt semmi, csak az, hogy mindenki haljon meg. A saját tisztjeimet se bántam már, azt se, ha engem is kivégeznek végül. Meg kellett tennem. A szemem előtti könnyfátyolon keresztül megpillantottam a löveget. Megkönnyebbültem, és odarohantam. El se akartam hinni, hogy használaton kívül volt még, de ez kötött le legkevésbé: mindenkit szét kellett lőni. Beüzemeltem, és az udvar felé fordítottam. Lövés, sikolyok, halál. Felüdültem. Azonban mielőtt másodszor is meghúzhattam volna a ravaszt, leütöttek hátulról, én pedig elkábultam. Éreztem, ahogy vonszolnak, de túl tehetetlen voltam bármiféle ellenkezéshez is. Éreztem, ahogy a testem szabályos időközönként koppan valami kemény felületen. Lefelé mentünk. Nem is tudtam, mennyi idő telt el, de a főudvaron találtam magam. A földre löktek. Mindenki feszülten figyelt, aztán valaki fölöttem elkiáltotta magát.
- VÉGE!
Azzal mindenki hatalmas üdvrivalgásban tört ki. Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt a fejem fölött egy pisztoly eldördült.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Szomb. Ápr. 15, 2017 4:24 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Eiryn dideregve bújik a nevelőapja oldalához, némi meleget remélve a dermesztő éjszakában. Amióta az ipari forradalom fellendítette az emberi fajt, az Észak új ideológiái indákként fonták be lassan Veroniát. Az Átkozott fajok egyszerre arra lettek figyelmesek, hogy egy fojtogató hálóban vergődnek, ahonnan nincs kiút... A vámpírok kezdetben nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a technikai fejlettség monopóliuma kikerült a kezükből, felhúzott orral elnéztek az emberek feje fölött, így teljesen váratlanul érte őket az első támadás. Eleinte csak szigorodtak az északi területekre való belépés feltételei, minden átutazónak és diplomatának pentagramot kellett viselnie, az Átok szimbólumát, és kizárólag a városok Átkosnak nevezett negyedeiben szállhattak meg. Aztán néhány közeli vámpírtelepülés helyére "utakat akartak építeni", így az ott lakókat áttelepítették az Északi Pusztaföldre, ha kellett, erővel. A Finsterblutok persze megpróbáltak tenni a dolog ellen, a maguk módján... Egy csapat elit katonát átküldtek, hogy hazahozzák a deportáltakat, így megóvják a véreiket és a többi Átkozottat. Az Észak pedig kapva kapott a lehetőségen, és az önvédelem álcája alatt megindította a háborút az összes "Istentelen, alsóbbrendű állat" ellen. A Finsterblut família volt az első áldozat. Mivel mind harcosok voltak, a csatatéren hullottak el, az északi géppuskák pergőtüze alatt. A régi mágiák már nem vehették fel a versenyt a technológiával, és a bátorság vagy a vérszomj sem állíthatta meg a golyókat. A harcos család bukása rettegéssel töltötte el az Átkozott fajok szívét. Mindenki visszahúzódott a saját otthonába, mint az egerek a lukba, és összebújva imádkoztak, hogy Isten végre elégelje meg a büntetést egy bűnért, amit az őseik követtek el olyan régen... A házak többé nem voltak alkalmasak a fatüzelésre, és a háború súlyosan érintette az energiapiacot, így mindenki dideregve kuporgott otthon. Illetve nem mindenki... A sorozás hadba szólította azokat akik képesek voltak fegyvert fogni, így a Tornyokban és egyéb településeken főként a nők és a gyerekek maradtak csak. Aki óvatlanul kimerészkedett a viszonylagos biztonságból, az nagyon hamar az Északi Pusztaföld egy munkatáborában találhatta magát. Eiryn számára az elmúlt évek egyetlen pozitívuma az volt, hogy a régi családi viszály közte és a nevelőapja között hirtelen jelentéktelenné halványult, és sok év után végre újra egymásra találtak, "hála" a csatának, ahol az apja elvesztette a jobb karját. Ennek örömére fagyoskodhattak most az apró, fűtetlen szobában valahol a Nebelturm toronyban.
- Lehetne rosszabb.... - jegyzi meg Eiryn tettetett vidámsággal.
- Például, ha egy slájm lenne a fote....
A szavait a légvédelmi riadó harsogó szirénája nyomja el. Az első bombatalálatot jelző remegés másodpercekkel később érkezik.
- Okosak... A Nebelturmoknak főként a páncélosaik adják a fő haderejét, sem a légvédelem, sem a repülőgép-gyártás nem az erősségük, a harcra fogható férfiak pedig a fronton vannak. - morogja az apja. Hát igen... A Torony Dél-Veroniában van, de az északi terjeszkedéssel ez a felosztás szinte teljesen értelmetlenné vált. Sehol nincs biztonság, talán Hellenburg közvetlen közelét és a még stabilan a Délhez tartozó területeket kivéve. A két vámpír szinte már rezignáltan pillant egymásra. Ilyen körülmények között nem sok esély volt lejutni a pinceszintre. Hol voltak már azok az idők, amikor a család feje, a Nagyúr vagy az Úrnő a torony tetején  lakott! Most a kiváltságosak helye a földszint volt, a Nagyúr helye pedig a front. Eiryn összehúzza magán a kabátját, és az apja kezébe kapaszkodva elindul lefelé. Lépteiknek a bombák becsapódása ad ütemet, ahogy az egész épület rázkódik. Az éktelen hangzavart már nem is a fülükkel hallják, a robbanások a csontjaikban rezegnek. Por és sikolyok szállnak a levegőben a vadászgépekkel, ahogy az egykor fenséges épület lassan összeomlik.
- Ki kell jutnunk innen! - kiáltja az apja, amikor egy oszlop mellettük csapódik a földbe.
- Az óvóhelyre már nem juthatunk le, de több esélyünk van túlélni az épületen kívül...
Eiryn csak bólintani bír, miközben a rettegéstől botladozva rohan kifelé, úgy szorítva az apja kezét, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálat. Valami hihetetlen szerencse folytán sikerül kijutniuk az omladozó Toronyból, és Eirynben felmerül, hogy talán az óvóhelyen lévők sem jártak sokkal jobban, legalábbis a lejáratokat fedő törmelékhalmokból ítélve. Mindenesetre nem csak ők ragadtak kint, rengetegen menekülnek lefelé. A tömeg úgy spriccel szét minden irányba, mint a vér a haldoklók felszakadt artériáiból. A repülők nem törődnek a menekülőkkel, ők csak kiöntik az ürgéket, hogy a vadászebek elkaphassák őket. Persze nem minden találat éri közvetlenül a Tornyot, a környező területen is fel-felröccsen a föld a robbanások után, fákat, épületeket és testeket szórva szerteszét. Furcsa belegondolni, hogy a vámpír mennyire képes eltompulni mások fizikai fájdalma iránt. Itt hever egy halott, akit valami eltévedt bomba lökéshulláma kaphatott el, a tagjai kifacsarodva omlanak egymásra, valami éles törmelék pedig feltépte az oldalát. A szeme üvegesen mered a semmibe, és a vére illata keveredik a fent szálló gépek olaj- és fémszagával. Egy másik vámpír is hörög a közelben, nem lehet sok hátra neki: vérhab gyűlik a szája sarkában minden szenvedő lélegzetvételnél, a ruhája elején pedig sötét folt növekszik gyorsan. Arról pedig már alig lehet megmondani, hogy valaha humanoid volt: közel lehetett egy találathoz, mert az egyik oldala szinte teljesen hiányzik, a csonkokat vér és agyvelő pettyezi vörösen és szürkén. Amott még ég a bomba robbanása által okozott tűz, a kráter mellett néhány sérült vergődik, és a szagok kakofóniájába az égett hús bűze vegyül. Mégis, mindez semmit sem jelent. Régebben egy halott látványa borzasztó volt, ami elől elfordította volna a tekintetét, most pedig csak az élet egy jelenete, figyelmeztetés, hogy ha nem vigyáz, vagy nem siet, ő is így végzi. Meg akkor is, ha siet is és vigyáz is. De ennek ellenére képtelen feladni és leheverni a földre, az ostoba életösztön azt diktálja, hogy ne engedje el az apja kezét és meneküljön, fusson az életéért - az életükért. Valaki elrohan mellettük, durván odébb taszítva őket az útból, valaki mellet elrohannak, és majdnem elcsúsznak egy halott kiomló belein. De futnak tovább, el a káosztól és a hangzavartól, el a biztos halálból - a biztos halálba. Lassan kiérnek a célterületről, a bombák okozta kráterek egyre ritkábbak, a zaj pedig kezd elviselhető lenni. Apa és lánya kifulladva rogynak a földre. Nincsenek egyedül, néhányan szintén sikeresen eljutottak idáig. Talán egy negyed óra telik el, mire valaki végre ténylegesen megmozdul, és közelebb húzódik a többiekhez.
- Dél az egyetlen esélyünk.
- Hülye vagy? Ezek a kurafik kifüstöltek minket, mint a méheket a kaptárból, és abban biztos lehetsz, hogy holnap pedig vadászni fognak ránk. Mehetünk az Északi Pusztaföldre munkatáborba, ha szerencsések vagyunk...
- Nem fogok itt megdögleni az erdőben, mint valami kivert kutya! Én legalább megpróbálok eljutni a biztonságba!
- Útközben akár egy déli csapatba is belefuthatunk...
- Meghalunk! Mind meghalunk!
- Nem mehetünk egyenesen a határhoz, pont ezt várják tőlünk!
A gyereksírás, veszekedés és fájdalomkiáltások azonnal betöltik a tisztást, amint mindenki kifújja magát, de lassan mindenki felcihelődik, hogy elinduljanak a határ felé. Hiszen nincs más esélyük...

Felhasználó profiljának megtekintése

8 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Szomb. Ápr. 15, 2017 5:38 pm

Theo Wagner

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Theo Wagner (SS): A Veroniai helyzet, népek, és faji tisztaság átfogó jelentése.

A tisztátalan írtani való vámpírokról:
A tökéletes emberi faj fennmaradása, és térnyerése létszerű ezen szűkös időkben. A tisztátalan írtani való vámpír faj, gazdagsága miatt, javaik elkobzásával és egyéb ingóságaik eladásával értékesítésével vagy netalántán aranyfogaik, jegygyűrűik beolvasztásával, a birodalom képes lesz a hadászati programot finanszírozni, mely nem csak a pénzügyi készleteket csapolja meg nagy arányban, hanem az élelmiszer, és a hadiipar által feldolgozott ércek tartalékait is. A jó erőnek örvendő vámpírokat munkatáborokba szállítjuk ahol viszonylag, mint olcsó munkaerő a birodalom felvirágoztatásában, mint például építkezéseken, bányákban, és egyéb munkálatokban biztosítanak olcsó erős kézi munkaerőt. A az öreg, női és netalántán gyerek vagy beteg vámpírokat haláltáborba visszük, ahol sikeres kísérleti alanyokként, a birodalom gyógyszeripari, és orvosi tanulók anatómiai ismereteit fejleszthetjük, nagyon effektív módon. A boncolásra, akár élő, akár holt már halálra ítélt alanyokat tudunk biztosítani nagy mennyiségben. A holtestek maradékának egy részét újrahasznosítjuk, melyek bőréből lámpabúra, egyéb bőr kellékek készülhetnek, tetoválásaikból fali portrékat készítünk. A megmaradt testeket elégetjük, majd szénszappanokat készítünk, melyeket a fogvatartott írtani való faj fog használni. A teljes felesleget, amiket meg már semmire sem tudunk felhasználni tömegsírokban elássuk, vagy a földeken mint komposzt felhasználunk. A vámpírok térnyerésének csökkentésével, és irtásával, nagyban nő az emberek munkahelyeinek száma, erősödik a piac, nő a nép morálja, és a nemzetállamunk kissebségektől mentes lehet. A vámpírok romlottsága majdnem a pusztulás szélére sodorta szeretett országunkat, de a létszámuk csökkenésével, és bűneik bebizonyításával, az ország elkezdett haladni a megtisztulás, és egy boldog szabad állam útján.

A térnyerés haladásáról:
A térnyerés tervezett idő szerint halad a tündeerdő felé. Hellenblatt városából, már sikeresen elküldtük a hosszúfülű parazitákat, így a fiatal ember lakosok, itt kezdhetnek új életet, nevelhetik a legtisztább árja gyermekeiket, és kívánjuk nekik hogy éljenek sokáig, legyenek erősek, és a Gustav jugend elvégzése után, csatlakozzanak az SS világot a gonoszságtól, és romlottságtól megtisztító szent seregéhez, egy szebb nyugodtabb, és boldogabb jövő érdekében. A tündeerdőbe való benyomulást, egy ideig megakasztotta az azt védő tövislény, de a Lángszórós csapatok, és a lángszóróval felszerelt páncélozott harci járművek, sikeresen szorítják vissza a tövislény támadásait, és minimális veszteséggel képesek vagyunk visszaszorítani a kellő életterünkből, az ideiglenes elbitorlókat. A csapatok mögött, megkezdődött az erdő kiirtása, mely kiirtott erdő területén megkezdődik a városok alapjának felépítése, a tönkök kiásása majd az ott kivágott fákból házak és vársok építése. A felesleg fát, a birodalom szívébe szállítva későbbi felhasználásra elraktározzuk. A tünde ellenállás, és gerilla akciók minimális veszteségeket okoznak, a fejlett ember technika ezen veszteségeket képes orvosolni. A tündék csapatait, átkaroló hadművelettel körbe fogjuk, majd felét kivégezzük és tömegsírokban eltemetjük, a másik felüket munka, és haláltáborba szállítjuk, a birodalom kézi munkaerő pótlása, és elhasználódása miatt. A tünde erdő délifrontja akadozva halad, a sok csapda, és gerilla támadás miatt, ott erősítést, és légi támogatást szeretnénk kérni, a gyorsabb haladás, és az effektívebb, hasznosabb előre nyomulás végett. A déli gépesített hadosztálynak szüksége lenne még ezen kívül üzemanyagra, lőszerre, és élelmiszerre, melyet a hátországnak mielöbb pótolnia kell. A tünde erdő központjának eléréséig, nagyjából egy hét van vissza.

Keleti front haladásáról:
A keleti front felügyelete alatt azon megállapítást tettem, hogy a régi nekromanták visszanyúltak alapjaikhoz, és egy új stratégiával elő állva beásták magukat. Az áttörés hatalmas veszteségekkel, járna, mint anyagi, mint emberi szempontból is. A nekromanták, a halott katonáinkat használják mint katonák, de saját embereiket sem tétováznak feléleszteni. A zombik hatalmas előnyt adnak nekik, főleg úgy, hogy még be is ássák magukat és a harcvonalat megbénítják ezzel. A véleményem szerint az előrehaladás megtorpant, és állóháború áll fenn. Az előre nyomuláshoz ajánlanám a légierő támogatását, egy átfogó előzetes szőnyegbombázás indításával, hogy a beásott élőholtak, legtöbbje elhulljon. A leg megfelelőbb áttörési módnak, mégis a lángszórókkal felfegyverzett gólem hadosztályt ajánlanám, az öngyilkos gólemekkel egyetemben. Ez a kombináció, minimális veszteségekkel lenne képes áttörni a harcvonalat, lehetővé téve a tovább vonulást a keleti fronton. A gólemek újra legyárthatók, de az emberek nem. Az egységek felszerelésébe ezért ajánlanám a holdezüst fejjel ellátott lövedékek használatát, mely effektívebb hatást eredményezhetne az élőholtak, nekromanták, és egyéb szentségtelen ellenfelek ellen. Ajánlanám vadászvámpírok alkalmazását is, akik az idomítás után, tökéletesek lehetnek a nekromanták felkutatására, levadászására, nyomkövetésére, és likvidálására egyaránt. Ezek a nyomkövető kutyák, a kiéheztetés miatt már mindent megtennének egy csepp vérért, de az idomítás, és az elme megtörése által, hős katonáinkat nem bántják, sőt mi több félnek tőlük. Mindezen opció közül kérném a felettes vezetői hatalmat, és taktikai központot, hogy válasszák ki a legmegfelelőbb módszert vagy módszereket, és ezzel vigyék sikerre a népünk szent háborúját, mely befejeztével végre kialakulhat a teljes pompájában ragyogó birodalom, mely nem csak katonailag erős, hanem gazdaságilag is.

Kísérleti rúnafegyverek alakulása:
Dr. Felix Schmidt állítása szerint, a kísérleti fegyverek és eszközök a hamarosan sorra kerülő tesztek után bevethetőek lesznek a birodalom számára. Elsődlegesen a hybrid fegyverek terén történtek fejlesztések, melyek lehetővé teszik a mágia használatát különböző fegyvernemekben. Az első komolyabb fejlesztésünk, a rúna lövedékek. A rúna lövedékek egy kis kristálymaggal rendelkeznek, a lövedék oldalába pedig egy rúna van belevésve. Általánosságban mi a pusztítás, és a tüske rúnákat alkalmazzuk melyek működési elve, hogy a becsapódáskor széttörő belső kristálymag mely varázserővel van töltve, a széttörés pillanatában a nagy mennyiségű kiáramló varázserő beaktiválja az adott rúnát, a szerves rendszerben nagyfokú sérüléseket okozva.
A katonák védelmére összpontosítva, a járműveket működő pajzs rúnával szereltük fel, melyek védenek a beérkező lövedékek ellen. Ezek mellett nagy szerepet kapnak a kőfal rúnák, melyek egy pecséten kaptak helyet, és a föld és pajzs rúna kombinációjából, egy rögtönzött fedezék idézhető a fronton, mely a katonákat szorult helyzetben sokszor megmentheti.
De a legújabb fejlesztés, az mégis a hátországban történő utánpótlástechnikát fogja forradalmasítani és megkönnyíteni, mivel sikerült mélyrehatóan feltörni a rúnák parancssorait, melyek egy pár mágia modifikációval, és a megfelelő technikai segítséggel, konkrét munkafolyamat adható ki a gólemek számára. Így a gólemek képesek lesznek a hadiipar gyáraiban fegyvert, lőszert, járműveket, utánpótlást összeállítani. A gyártósorokon, minden gólem egy egy megadott munkafolyamatot fog elvégezni, és a hibák minimálisak, az emberi tényező, és embert veszélyeztető tényező, pedig nullára csökken. De hogy ezt minél gyorsabban bevezessük, a gólem gyárakat kell fejleszteni, és ezt a technikát előszőr ott kell kamatoztatni a megfelelő kihasználtság végett.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Szomb. Ápr. 15, 2017 10:56 pm

Hilde von Nebelturm

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
1942. Január 17.
Furcsa érzés ez, egy kedves barátom szavára hallgatva kezdek bele ezekbe a sorokba, hogy megőrizzek legalább ennyit magamból. Jó eséllyel úgy sem olvassa el senki ezt, nincs okom visszafogni magam. Hehe. Talán jót is fog tenni, ha egy kicsit ki tudom adni magamból a fájdalmamat, arról nem beszélve, hogy ennyivel is kisebb az esélye annak, hogy a kezeim szétfagynak. Hideg van, rettenetesen, a tartalékaim pedig nagyon csekélyek, csekélyek és fagyottak. Semmi meleget sem hozhattam magammal, egy-egy fagyos konzerv, szárított hús, kétszersült, keksz. Nem baj, ennél több nem is kellhet nekem, minden falat étel amit nálam fontosabb emberek fogyasztanak közelebb visz minket a győzelemhez, s végül is csakis a győzelem számít, semmi más... A dalok jutnak erről eszembe, azok a szép dalok, amiket énekeltünk a felszabadulás napján, azután... Olyan jó lenne most egy üveg vodka mellett víg dalba kezdeni, de kétségtelenül itt a helyem, meg kell tennem mindent. Azért talán ha leírom, mégis könnyebb lesz a lelkem tőle...



Április négyről szóljon az ének,
Felszabadulva zengjen a nép!
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek,
Felszabadítónk, Niel nevét!



1942. Január 19.
A háború keserű gyógyszer, keserű és messze túl nagy... Nehéz lenyelni víz nélkül, de a hazáért, az államért, az eszméért, a pártért... A Hellenunióért... Le kell... Minden igaz polgárnak fel kell emelnie a fegyvert, akkor is, ha az csak egy vasvilla! Mi sem tenne boldogabbá, minthogy záporozó golyók között ordítva tépjem át magam honfitársaim hullahalmain, kitűzve a Sötétkék zászlót az Északiak mocskos romjaira, akkor is, ha ez életembe kerül. Csekély áldozat ez, olyasféle, amit bármikor megtennék... Legalábbis ezzel vigasztalom magam, ahogy testem átadom az elevenen égető hónak, s a tépő szélnek. Harmadik napja várok fekve egy lebombázott, kopaszra borotvált bérház tetején. Nielingrád rútul megszenvedte a háborúkat, az egész terület harci zónává változott, számtalan gyors villámháborút átélve... Szomorú, rémlik az, hogy milyen is volt fénykorában, s még megtalálni benne az előző életek szellemeit, játékok, ágyak, üres szekrényeket... A főtér, ahol a Felszabadulás bronzszobra ripityára szakadt...

1942. Január 22.
Kezeimet fáradtan dörgölöm minden második percben, nem hagyhatom, hogy ujjaim elfagyjanak, bármely pillanatban késznek kellett lennem arra, hogy tüzeljek, s megölhessem a jövőben áthaladó konvojban ülő magas rangú katonai tisztet. A lábaimat nem érzem már... Azt hiszem elfagyott egy jó része, de szerintem ez tényleg nem lényeges. Kis ár a lábam, kis ár lenne az életem is, ha akárcsak ennyivel is segíthetem a birodalmunkat. Inkább, minthogy rettegve haljak meg egy földbe ásott lukban féregként rázkódva a félelemtől, s jó eséllyel az erkölcstelen Északiak aberráns szexuális étvágyának szabadon kitéve. Kezembe vettem a puskát, senki se mondja, hogy én, Hildenov Ekovna Neblichenko, nem adom mindenem a közös jóért! Ahogy romlott a helyzet, szükségessé vált a nők besorozása, a tehetségesebb lövészek különleges képzéseket kaptak, s én ezek egyike voltam. Nem a legjobb persze, de éppen eléggé jó. Sok dolgot megtanítottak nekünk, hogyan tüntessük el a nyomunkat, hogyan tűrjük a jeges hideget, miként tüzeljük a fegyvert a lehető legkevesebb zajjal, s hogy a tökéletes célzáshoz nem kell távcső. Utóbbi tanulságért különösen hálás vagyok, fél nap kellett, hogy rájöjjek a pára azonnal ráfagy a lencsére, pont annyit látok rajta át, mintha csak egy fekete lemez lenne. Elhajítottam a fenébe, s a fém irányzékot használom csak. Akarom mondani használnám, elvégre senki sem járt erre, messze az ellenség vonalai mögött vagyok, s csakis arra várok, hogy a konvoj megérkezzen a vezetővel. Joggal kérdezhetem magamtól, hogy miként is akarom ezt túlélni, de szerintem felesleges. Ez a hely lesz a jeges sírom... De nem sírok, tényleg nem. A Hellenunióért mindent boldogan teszek.

1942. Január 23.
Elfogyott az összes élelmem. Várható volt, nem lepődök meg egy kicsit sem ezen, a vak is láthatta, hogy semmire sem lesz elég. Nincs baj, azon rövid időben amikor megtornáztattam egy kicsit a tagjaimat sikerült találnom némi krumplit az épület alsóbb szintjein. Valószínűleg nem lett volna szabad mozognom, de a település szinte teljesen üres, senkinek sem tűnhetett fel az, hogy én egy kicsit körbenéztem. A hideg továbbra is gyilkos, levettem a cipőmet megnézni a lábujjaimat, de ahogy megláttam a végeredményt, inkább vissza is vettem. Nem akartam gondolni arra, hogy mit is jelenthet a feketeség. Nem fázok viszont, egy kicsit sem. Lelkemet a kommunizmus iránti hű szerelem fűti, életemet adom Nielinért, s az egész Hellenunióért... Megint muzsikákra tudok csak gondolni. Éjjel fütyörésztem is, bár aligha volt több halk szuszogásnál, sajnos a számat nagyon kikezdte a fagy, nem megy többet... Nem baj, azért én énekeltem magamban, s egy pillanatra ismét úgy éreztem, mintha otthon lennék, otthon az anyámnál, apámnál, szerelmemnél... Vajon Sasha él még? A fronton harcol, régen nem hallottam róla... Azt hiszem nem is fogok. Azért felírok még egy dalt, annyira jól esik a lelkemnek.


De ha eljő a nap, mikor ébred a rab,
S lekötött kezét, lábát kinyújtja,
Aki ellene volt, az a fűbe harap,
Mert a bunkó a földre lesújtja!


1942. Január. 24.
Éjjel elaludtam... Azt hittem halálra fagyok, s végem van, de valahogy mégis felkeltem. A gondolataim egyre csak otthonra menekülnek, egy vidám lágy, tavaszi időbe, amikor a Südarden partján gyűjtöttem virágot, hajamba tűzve azt. Azokra a nyári estékre, amikor a faluban egy napnyi hosszú munka után a forró tűzben sült krumplit ettünk a fiatalokkal, s utána az ellopott vodkától megrészegedtünk. Visszakívánkozom azokhoz az időkhöz, ahogy torkunk szakadtából énekeltük a többi vámpírral azokat a csodás dalokat, amitől melegség tölti el az ember lelkét. Oly jó érzés valahova tartozni, árvaságunk végét jelentette a Hellenunió, én tényleg őszintén jó dolognak tartottam, hogy beleszülethettem ebbe, s akárhány életet is élnék, mindet itt tenném, így... És minden életemet a kommunizmusért áldoznám. Nem fogok sírni, boldog vagyok.  


Pajtás, daloljunk szép déli hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a nedves alföldünkről,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.


1942. Január 25.
Elvesztettem minden reményt, úgy érzem közel a halálom. Hol van már az átkozott konvoj? Napok óta itt kellett volna lennie... Lehet már megnyertük a háborút azóta... Biztos. Az megmagyarázná, hogy miért is nem érkezik a vezető akire várok. Talán el kéne mennem innen, lehet az lenne a legbölcsebb, nem kell feltétlenül meghalnom... Őszintén, kicsit félek attól, hogy nem tudnék járni. Egy napja nem álltam fel, s zsibbad a lábam. Fel is fáztam, de nem számít, most már mindent kibírok. Biztos csak napok kérdése leh






Motor... Motor hangja. Izgatottan húzom magam közelebb a Nosin Naganthoz, ahogy nézelődik a kopár téren. Sehol sincs mozgás, de a szél rettenetes erővel hozza magával a zúgást, amit csakis több jármú tudna okozni, több, együtt mozgó jármű. A naplóírást félbehagytam, csak szorítom és szorítom a fegyvert görcsösen, ha a jéghideg fa hozzáfagy az arcomhoz, az se fog érdekelni... EGY HARCKOCSI... Egységszállító autók, s középen egy páncélozott kocsi... Igen, az lesz az. Az ajkaimba harapok, kiserken a vér, jól esik. Éberebbnek érzem magam. Jajj ne... A szél... Túlzottan fúj, a tér úgy 150 méterre van innen, félek, hogy túlzottan el fogja téríteni a golyót... Emberek... Az itt állomásozó Északi férgek a térre gyűlnek, arra várva, hogy megérkezzen a tiszt. Nem habozhatok... Megérkeztek... Meg, ki fog szállni az autóból, s a lövésnek el kell trafálnia. A szél nem fontos, csak figyelnem kell a pillanatra, hogy tökéletes legyen minden. Egyetlen lövés, s vége. Kiszálltak... Süket vagyok és vak, semmi más sem érdekel, csakis a célpont... A Nagant a testem része... Közelebbinek érzem most, mint a lábaimat vagy bármely olyan részem, amit éppen a fagy kékre mar... Rettegek, lőnöm kell, de miért nem megy? Mozog az ujjam, most hagyják el a kocsi... Lőnöm kell... Eltaláltam. Eldőlt. Egyértelmű hol vagyok, menekülnöm kéne, ám nem megy... Nem érzem a lábam. Nem bírom tovább, büszke vagyok, énekelnem kell.
- INDULJ AZ ÚTRA, S VISSZA SE NÉZZ!
Ordítok, ahogy tudok egy életem van, azt az egyet is a kommunizmusért adom. Matatok s azonnal a Nagant Revolvert a homlokomnak feszítem, továbbra is kiáltva. Ha nem végzek magammal, megteszik helyettem, de előtte megkínoznak... Furcsa. Melegség rohan végig arcomon, ahogy a hangom megremeg. Tudom, hogy ígértem, hogy nem fogok sírni, de hazudtam... Még szép, hogy sírok. Melyik elvtárs nem sírna örömében, hogy a hazájáért hallhatott meg?
- ÉRCTORKOK HARSOGVA ZÚGJÁK A SZÉLBEN, FELSZABADÍTÓNK...

Melyik elvtárs nem sírna örömében, hogy a hazájáért hallhatott meg?

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Hétf. Ápr. 17, 2017 11:12 am

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  Kicsit kómásan ébredtem fel a szirénák hangjára. Épp a hangárban, a Typhoon-om közelében felvert matracomon szunyókáltam egy kicsit. Ritka alkalmak egyike, hogy egyáltalán a rajvezető, az őrmester vagy bárki más aludni hagyott volna az elmúlt hetek és hónapok viharos időszakában. Először azt se tudtam, hogy még is, mi a jó franc folyik itt, aztán rájöttem: támadás alatt állunk. Király, már csak ez hiányzott a mai napról. Pedig el tudtam volna képzelni valahogy máshogy is: mondjuk jól berúgni a bajtársakkal, kajálni valami jót, vagy mit tudom én, a lényeg, hogy bármi, csak ne harc. Hát, a mai terveimnek már lőttek. Megdörzsöltem a szemem, hogy kiűzzem az álmosságot, majd mint egy medve, ki téli álmából kelt, úgy tápászkodtam fel és ásítottam egy nagyot. Mint ha tegnap pletykáltak volna arról, hogy a kémek jelentései szerint egy erős Északi kontingens tart erre felé...mint ha pletykálták volna. Lehet, hogy valami evakuálás is volt az óvóhelyekre. Lehetséges. Hát, nem sokra emlékeztem belőle. Vagy lehet, hogy emiatt rúgtunk be tegnap annyira, hogy még most is alkoholtól bűzlik a szám? Ha így utólag visszagondolok rá, a hangulat elég nyomott volt és egymás között passzolgattuk az olcsó lőrét, amit helyi alapanyagokból főztünk le, hisz az utánpótlás eléggé akadozott.
  Most, hogy végig néztem a hangáron, a helyzet eléggé siralmas volt. Mindenki rohangált és szitkozódott a hülye szirénák miatt, amelyek széttépték a levegőt körülöttünk és a fejünk majd' szét akart robbanni tőle. Elkeseredett tekintetek, félelemtől űzött pillantások. Tisztek ordítoznak a beosztottjaikkal, mindenkit próbálnak a gépeikhez parancsolni, vagy épp lelket önteni beléjük. Szinte lehet érezni a félelem és az elfojtott düh keserű, csípős szagát, amely betölti az egész hangárt. Remegő kezekkel meggyújtott cigaretták, mély slukkok, eldobott csikkek mindenütt. Hát, valamivel le kell nyugtatnia magát a selfnek, ha már más lehetősége nincsen rá. Egy utolsó csók két női pilóta között. A háború alatt megváltoztak a dolgok. Már senki nem rejtegetett semmit sem. Új barátságok születtek akkor, amikor tudod, hogy talán már csak napjaid vannak vissza. A közösen átélt harcok sorozata, az elesett bajtársak látványa és utolsó sikolyainak visszhangja egy közös pont volt mindenki életében, s ilyenkor jöttünk rá arra, hogy még is, milyen múlandóak is vagyunk. Hittük, hogy halhatatlanok vagyunk; hittük, hogy ügyünk igazsága majd megóv minket. Hittünk, de hitünk hamis alapokra építkezett, és itt már nem segített imádkozás, nem segített az ájtatos élet. Bűnösök és ártatlanok ugyanúgy estek el, mert valami Északi mocsok úgy döntött, hogy a mi népünk bűnös és pusztulnia kell.
  Megpaskolgattam a Typhoon oldalát, amelyre még múlt héten festettem fel a két koccintó söröskorsót. A harcok során új hívókódot kaptam: Warthog. A hülye disznó, aki akármibe is kerül, áttöri az ellenséges vonalakat, az agyaraival - amelyek ebben az esetben a gép szárnya alá felhelyezett rakéták - szétzúz mindent maga körül és úgy viselkedik nagy általánosságban, mint egy megőrült varacskos disznó, aki félti a gyermekeit. Végignéztem a rohangáló selfeken. Ha nem is a gyermekeim, de a bajtársaim, a fajtársaim, a család, amit újra megtaláltam. Ő értük érdemes őrült módjára a harcba vetnem magamat, hogy megéljenek még egy napot. Princess One is befutott, a kezében ugyanúgy egy szál cigi, amit hamar el is dobott. Örültem, hogy itt van velünk, hogy megmutatja, hiába a népünk hercegnője - még ha sokan nem is nagyon örültek ennek az elején - Ő is harcol értünk ahelyett, hogy az óvóhelyekre menne. Inspirált és bátorságot öntött belém a látványa. Igen, Ő érte is érdemes az életemet áldozni. Bepattantam a gépbe, bekötöttem magam és gyors diagnosztikát futtattam a rendszereken, miközben bepöccintettem a rendszereket. Minden a legnagyobb rendben, rakéták feltöltve, gépágyúk muníciója fullon. Lehet menni az észt és a golyókat osztani a hülye mocskoknak.

- Warthog készen. Rendszerek ellenőrízve.-pofáztam bele a rádióba a szokásosan unalmas hivatalos szöveget. - Mit szóltok, robbantsunk szép mosolyt a mocskok tankjainak oldalába? -most már jöhetett a tőlem már oly' megszokhatott hülyeség.- Bár, hogy hogy vigyorognak a tankok, azt még én se értem.
  A kezem végigszáguldozott a kapcsolókon és egyéb bizbaszokon, legyen akármi is a nevük. A motor felbőgött, és a többiek után indultam meg. A felszállópálya rövid volt, de bőven elég arra, hogy még időben felkapjuk a kis gépeket és a Köd-erdő fái fölé emeljük őket. A gép oldala rázkódott, ahogy éles ívben húztam fel az acélszerkezetet, aztán végül jó pár száz méterrel feljebb vízszintesbe raktam.
- Princess One készen. Látom az ellenséget. Készítsétek a rakétákat.
  Tekintetem a látóhatárt fürkészte. Hát, nem volt ezeket a dögöket nehéz észrevenni. Hosszú tankoszlop a kisegítő járművekkel és a saját repülőgépeik. Vadászok és bombázók. Szépen felkészültek arra, hogy minket eltapossanak. Kár, hogy nem fog ez nekik semmit sem segíteni. Kinyírjuk őket, mind, mielőtt még a közelünkbe érnének. Megdöglenek és akkor rájönnek, hogy nem érdemes szórakozni a selfekkel. Amikor végeztünk ezzel, felszabadítjuk a munkatáborok foglyait és a büdös északi szemeteket kényszerítjük oda, a drága vezérüket pedig én személyesen fogom megkínozni és darabokra vágni, élvezve minden egyes pillanatát. De ennek még nem jött el az ideje...
- Jah, és Warthog. A tankok nem tudnak vigyorogni, de remélem ez után az ellenség sem fog.
  Kedves hercegcsajszika, abban biztos lehetsz, hogy nem fognak. Megmutatjuk nekik, hogy miben a legjobbak a selfek. Második legjobbak, bocs...a piálás még mindig jobban megy nekünk, mint a harc, de épp hogy csak egy kicsivel van elmaradva az utóbbi. Az előző konkrétan olyan jól ment, hogy már alig volt pia Elatha-ban, de ezen győzelem után biztos, hogy egy csepp sem fog maradni. Az ereimben száguldozott a vér, a fejem lüktetett, szinte már fájt, az adrenalin úgy tombolt, hogy azt hittem, a szívem fel is adja a szolgálatot. Igen, ott volt az ellenség. Maximum 2-3 perc a kontaktfelvételig. Ideje kicsit gyorsítani a gépeinken.
- Rakéták készen. Az egyikre festettem egy vigyori pofát, maximum az fog nekik nevetni...
  Minden oldalról visszajelzések. Az egész raj készen állt, fegyverrendszerek feltöltve, a tankok teli vannak, akár órák hosszat is elszórakozhatunk itt. A bombázókon kívül még pár rajnyi vadász is volt, akik fedezték a hátsónkat az ellenség gépei ellenében, akik biztos, hogy nem örülnének annak, ha a tankjaikat robbantanánk fel. Gépenként 8 rakéta. Jó, volt pár bombázónk, de akárhogy is számolom és matekozok, minden tankot akkor se tudnánk kiiktatni, ha minden rakéta betalálna, már pedig ez egy ilyen szituációban képtelenség. Főleg, hogy ott voltak a rohadt tarackok, amelyeket széles kerekű vontatók húztak maguk után. Ha azokat beüzemelik, a hadszíntéren egy király légvédelmi rendszert alakítanak ki. Szerencsénkre legalább a mocsár lelassította őket valamelyest és az egész villámháború inkább egy elhúzódó mocsári hadjárattá alakul át. Reménykedjünk abban, hogy legalább ez a mi oldalunkra dönti a mérleg nyelvét. Már csak az maradt:  a Remény.
  Vörösen izzó lövedékek szállnak el mellettem, alig pár centire attól, hogy kilyuggasszák a gépszárnyakat. Vadul megpörgettem a gépet, hogy nehezebb célpontot nyújtsak annak a rohadt kullancsnak, amelyik éppen az én életemre pályázott. Jobbra-balra, föl-le, tök mindegy, csak menjek valamerre. Éles kanyarokat írtam le és mindig csak az utolsó töredékmásodpercen múlt, hogy ne kapjak találatot. Aztán már ott is voltam, a hadszíntér felett alig pár méterrel. A Typhoon amúgy is inkább az alacsony bevetésekre lett kitalálva, és itt mutatkozott meg az előnye. Aztán megpillantottam a tankot, amelynek a lövegtornya velem szemezett. Na baszki... Félrerántottam a gépet és egy pillantás erejéig felmértem a látképet: az összes tank vaktában lövöldözött az égre, hogy megzavarják a bombázóinkat. Rohadt mocskok.

- VIGYOROGJATOK, MOCSKOK! ELATHA-ÉRT!
  Ordítom bele a rádióba, miközben kioldom a rakétát. Meg se vártam az eredményt, rögtön húztam is felfelé a gép orrát, mielőtt még a detonáció szele vagy a fémrepeszek engem szivatnak meg. Az osztag többi tagjától is felrepültek az "Elatha-ért" felkiáltások. A szívem nagyot ugrott. Itt a jó, a bajtársak között. Mögöttem vörös tüzek lobbantak fel, mély dübörgés, egy kicsit meg is dobta a Typhoon farkát. Megint túl közel voltam a hülyékhez, erről le kéne szoknom, különben még a végén a saját rakétáimmal fogom szétrobbantani magamat. Amint biztos távolba kerültem és éppenséggel egy dög se próbált engem cafatokra robbantani, már is folytattam tovább a pofázást.
- Princess One, ha ezzel végzünk, egy self feles?
- Két óránál lőszeres kocsi! Valaki lője ki! -csendül a rádióba Lory megnyugtató hangja, amelyet most az aggodalom és a harci kedv tett kissé fátyolossá és keménnyé.- Ha végzünk Warthog, kiüríthetjük a tejes pincét. Ha túléljük, akkor pedig Köd-erdő összes pincéjét!
  Mindig tudta, hogy mivel buzdítsa egyszerű self-szívemet. A csatatér felett szállva azonosítottam a hercegnéni által megjelölt célpontot. Óh, tele volt pakolva az a járgány lőszerekkel bőven, ha egyszer az berobbanna, olyan szép győzedelmi tüzijáték lenne belőle, amit mindenki megirigyelhetne, Na meg remélhetőleg pár tankot immobilizálna maga körül. MInden egyes roncs, vagy sérült gép csak tovább lassította az inváziót és több időt adott egységeinknek arra, hogy felkészüljenek az elhúzódó ostromra és kialakítsák a követendő harci menetrendet. A tisztek még utoljára ellenőrízhetik a stratégiát, gyenge pontokat keresve, feltölthetik a védelmi egységeket, lelkesedést önthetnek az emberekbe. Minden egyes másodperc egy ajándék volt és mi azon voltunk, hogy jól megajándékozzuk a többieket.
- Lőszeres kocsi, vettem. Valaki fedezzen!
  A gépem orrát az adott irányba állítva tolom előre a kart, hogy kis kakaót adjak a hajtóműnek. Itt az ideje, hogy bemutatkozzunk!
- Akkor az lesz az a nap, amikor Elatha összes piája elfogy. A PIÁÉRT!
  Érdekes módon ezt a harci kiáltást már nem visszhangozták a többiek. Mi a bajuk? Pedig van benne logika. Ha a piáért harcolunk, akkor Elatha-ért harcolunk, hisz szeretett városunk nélkül piálni se tudunk, nem igaz? Na mindegy, ezentúl akkor azt hiszem, hogy a hangzatos búzdító kiáltásokat meghagyom másoknak. Vadul manővereztem a tankok és a menet közben beüzemelt légvédelmi ágyúk lövedékei között. Ami azonban jobban aggasztott, az az volt, hogy két karcsú és gyors vadász is rám tapadt, akik nagyon nem akarták nekem engedni, hogy a lőszeres kocsit tépjem darabokra egy jól irányított rakétával. Rohadjanak meg!
- Valakinél van kullancsirtó? Mert ha igen, akkor most fújja be őket!
- Rajtuk vagyok, tarts ki!
  Érkezett meg Princess válasza. Egy pillanatra megnyugodtam, valószínűleg a mögöttem lévő két dög is észrevette, hogy áldozatokká váltak, egy pillanatra enyhült a rám nehezedő nyomás. Ott volt előttem a célpont, csak pár másodperc, hogy rá tudjak fordulni. Csak ennyi kell...Már épp a kioldó után nyúltam, amikor kereszttűz alá kerültem.
- Rohadjatok már meg...
  Zsörtölődök magamban, miközben felhúztam a gépet és széles ívben fordultam vissza. Lövedékek mindenütt. Gépek mindenütt. Tankok mindenütt. Ágyúk mindenütt. Igen csak sűrű volt a hadszíntér ezen szeglete, és én meg hülye szokásomhoz híven persze, hogy a kellős közepére kellett bevetődnöm, mert miért is ne? Kinek kellenek a nyugis bevetések? Ugyan már! Amikor az életed nem is másodperceken, hanem még annál is rövidebb pillanatokon múlik, az a buli, nem? HÁT ROHADTUL DE NEM!
- Új piroritások, lőjétek az ellenséges bombázó gépeket! Nem hagyhatjuk, hogy elérjék a várost!
  Mielőtt még teljesen rárepülhetnék a célpontra, az előző két haverom képe jelenik meg előttem, mögöttük viszont már Princess One tevékenykedik.
- Vigyázz Warthog, jön még az álás!
 Azt veszem észre! Gyorsan félre rántom a gépet, mielőtt még a baráti tűzre is figyelnem kéne és most már újra célponton vagyok, és adok az életérzésnek, amikor csak úgy vaktában lőttem ki a rakétát a lőszeres kocsi felé. Az ajándékcsomagom két méterrel csapódott be a dög mellett. A robbanás bár károsította a gépet, de nem semmisítette meg, de legalább mozgásképtelenné tette. Többet nem tudtam tenni, mert menekülnöm kellett a környékről. Túl sok löveggel és gépágyú csővel szemezgettem már. Az ég felé törve siettem el a helyről.
- Hol van most az Istenetek, rohadékok?!
- Hát, az Istenük valószínűleg az arcába temeti a fejét és csak nézi ezeket a barmokat...
  A kislány nagyon belelovagolta magát a dolgokba. Rég nem hallottam volna, hogy akár csak a káromkodás legkisebb jelét is adta volna, azt általában meg szokták nekem hagyni. Bár ez messze volt egy igazi, szaftos kis szidalmazástól, de egyelőre megteszi, legalább fejlődést mutat a kedvenc elfünk...A röpke örömteli pillanatot újabb gépek megjelenése szakította meg...és az egyikük az engem üldöző gépet is kilőtte menet közben.
- Itt Schwarzjäger három. Támogatjuk önöket!
- Jé, köszi cukorfalatok!
  Most már legalább megnyugodhatok, hogy két köcsöggel kevesebb, de még bőven voltak ellenséges gépek a mi légterünkben, amit viszont nem hagyhattunk. Az új prioritások értelmében az ég felé szökkentem, hogy megnézzem magamnak közelebbről is az ellenséges bombázókat. A tekintetem rögtön meg is akadt egy szaftos kis csomagon...
- Három bombázó 3 óránál, gyenge kísérettel Schwarzi 3, csatlakozol?
  Majd választ meg sem várva száguldok a kötelék felé, menet közben a kezem már a gépágyú ravaszára tapad és csak úgy szórom az áldást, tök mindegy, hogy kinek, csak ellenség legyen. A csata vadul tombolt körülöttünk, két ellentétes érzelem akaszkodott itt össze: a mocskos emberszottyadékok rombolni jöttek és minket rabszolgaságba taszítani; az Átkozottak pedig azért harcoltak, hogy túléljék ezt az egészet...és hogy a családjukat védjék. A mi motivációnk erősebb volt és igazságosabb. Nincs az a felsőbb rendű hatalom, amely engedné, hogy mi veszítsünk. Bíztam a Holdban, s bíztam abban is, akit a vámpírok tisztelnek, lett légyen az akármi is. Most együtt vagyunk a balhéban. Ki merne nekünk ellent mondani?
  Megráztam a fejem. Megint elterelődött a figyelmem és merengeni kezdtem, ami harci szituációban soha se egy jó ötlet. Süvítettem az ellenség felé. Itt már taktikázásnak sok értelme úgy sem volt. Keményen rárepülni, szétlőni mindenkit a fenébe és keresni a következő célpontot. Ez az a három dolog, ami még számított. A helyzet, azonban be kellett látnom, elkeserítő volt. A frissen érkezett erősítéssel együtt is az ellenség volt erőfölényben. Sokkal több gépet tudtak kiállítani, mint mi. Ha nem harcolunk kivételesen jól ma, akkor hosszú, elhúzódó ostromra számíthatunk, s csak reménykehetünk abban, hogy a többi vámpír, illetve a Köd-erdőben még elszórtan harcoló egységek is a főváros védelmére sietnek. További támogatás nélkül csúnyán megszívhatjuk. Na, de Crispin, ideje egy kicsit kevésbé komolyan gondolkoznod, nem igaz?

- Vajon a pilótáik is bombázók? Kár, hogy már nem kapok választ a kérdésre.
- Fújj, Warthog, ezek után Te képes lennél ráfanyalodni egy embernőre? Legyenek elveid, annyi alkohol egész Veroniát nincs!
- Embernők? Hát...fenébe, minek rontod el a szórakozásomat, hercegcsajszi?
 Lőttem. Az izzó lövedékek többször mentek félre, mint ahogy találtak volna, de nem is lehetett mindig célba találni, főleg akkor nem, amikor minden egyes másodpercben félre kell rántani a gépet az ellenség össztüze miatt. Ennél is elkeserítőbb volt, amikor nem egy ellenséges gépet láttam lezuhanni, hanem egy self vagy vámpírt. A bajtársaim hullottak, mint a legyek, és bár minden egyes szövetséges gépre legalább két vagy három ellenség jutott, mi ettől függetlenül nehezebben viseltük el a veszteséget, mint az Északi Kutyák. Egy bombázót legalább sikerült leszednem, de ez megint csak nem mutatott túl nagy változást. Volt belőlük bőven.
- Itt Princess One. Eltaláltak! Ismétlem, eltaláltak és katapultálni fogok. A Hold Óvjon mindannyiótokat.
 Innen nem láttam rá Princess One gépére, és csak remélni tudtam, hogy sikerül katapultálnia és menet közben nem szaggatja őt szét valami mocsok ágyúja.
- És ne féljetek, nem fogok itt meghalni, nézni fogom lentről, hogy viselkedtek!
- A Hold óvjon téged is, Princess One.
  A hangom elkeseredett volt. Féltettem őt, féltettem az egész népünket. Új erőre kaptam. Nem hagyhatom cserben a hercegkisasszonyt. Újabb bombázó. Megsoroztam. Csak az oldalát lyukasztottam ki, és az csak repült tovább. Most már rohadt közel voltunk a városhoz. Ezek a szemetek meg nem törődnek saját magukkal, csak mennek tovább. A mi légvédelmi ágyúink is beszálltak a buliba. Vajon az egyesített erők elegek lesznek ennek a visszaverésére?  És vajon elegek leszünk arra, hogy leszedjük rólam a három korcsot?!
- Három dög is rám szállt. Cseszd meg magad!
  Ordítottam el magam, amint egy ellenséges gép húzott el előttem, majdnem össze is ütköztünk és ha nem rántjuk félre mindketten az utolsó pillanatban a gépünket, lángoló fémlövedékként ért volna véget az életünk. A motor erőlködött, ahogy kitérő manővereket tettem egymás után. Pár baráti gép hozzám csapódott, egy erős éket alkottunk, amellyel szétszakítjuk az ellenséges köteléket. Elszeparálni őket egymástól és egyesével levadászni őket. Ez az egyetlen megoldás maradt.  De aztán letettem a bombázókról, akármi is volt Princess parancsa. A Typhoon bombázó volt, nem légi csatára lett kitalálta. Így hát megdöntöttem a gépem orrát és a föld felé száguldoztam. Két gép velem volt még, s közben az előttünk repdeső vadászokat semlegesítettem, megmentve még egy szövetségest a biztos halálról. Aztán a pillanatok összefolytak. Amire emlékszem az az, hogy a maradék hat rakétámat kilőttem, és ebből négy talált is. Néggyel kevesebb tank. Kettő mellé ment és csak a földet szántották fel. Picsába...
- Kifogytam!
  Adtam helyzetjelentést. Innentől kezdve túl sok hasznomat amúgy se veszik már. A föld közeli vadászokkal még szórakozhatok egy kicsit, de a több száz méterrel felettünk lévő csatához nem sokat tudok hozzá szólni. Épp megfordítottam a gépemet, hogy vissza térjek a városba, feltölteni a tartalékaimat a tankok ellen, amikor éreztem, hogy a gép vadul jobbra sodródik, majd pedig balra perdül. Elvesztettem az irányítást felette és amikor oldalra néztem, láthattam, hogy a jobb szárny levált. Eltaláltak. Mi a franc? Hogy a francba? MOCSKOS SZEMETEK! Szomorúan csendült fel a hangom a rádióban.
- Szááárnya szegett árva madár...
  Húztam el a sorokat hamiskásan. A gép a föld felé tartott és semmi esélyem se volt arra, hogy épségben letegyem. Az meg hogy katapultáljak, teljességgel vállalhatatlan volt. A föld felett maximum ha húsz méterrel lehettem. Időm se lett volna rá. A föld egyre jobban közeledett. Magam előtt láttam Elatha fényeit. Legalább nem leszek messze otthonról. Ha túlélem a zuhanást, futva meg tudom tenni a távolságot és még folytatni a harcot. Ha túlélem...
- A nevemben is adjatok a mocskoknak!
  Crispin "Warthog" Shadowbane utolsó rádióadása. Aztán becsapódás. És sötétség....Vajon fel fog még kelni? Vajon életben maradt?

Felhasználó profiljának megtekintése

11 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Hétf. Ápr. 17, 2017 7:57 pm

Joel von Finsterblut

avatar
a Finsterblut család tagja
a Finsterblut család tagja
„The only hope you have is to accept the fact that you're already dead. The sooner you accept that, the sooner you'll be able to function as a soldier is supposed to function: without mercy, without compassion, without remorse. All war depends upon it.”

A fürdőszobámban álltam, végignézve a tükörben meggyötört tükörképemen. A hajam kócosan lógott arcomba, testemen begombolatlan fehér ing, nyakamban megkötetlen, vörös-fekete srégcsíkos nyakkendő. Nagyot sóhajtottam, majd a kopott mázú mosdókagylóból meleg vizet merítettem kirepedezett tenyereimmel, és arcomat kezdtem mosni vele. A tükrös szekrénykéből mely velem szemmagasságban volt felszerelve egy tégely hajpomádét vettem ki, és kentem belőle vastagon hajamba, majd egy fémfésű segítségével nyaltam hátra frizurámat. Begomboltam a inget, és betűrtem öltönynadrágomba, majd végül a nyakkendő is megkötésre került. Végigsimítottam frissen borotvált arcomat, majd a fürdőszoba villanyát lekapcsolva mentem ki a szobából, hátamra dobva zakómat.

Tíz év. Tíz év telt azóta, hogy a puskák ropogása abbamaradt. Tíz év telt el azóta, hogy a bombák sivítása elcsitult. Tíz év, hogy a repülőgépek nem szórnak halált hozó fémzáport az egekből. Tíz év, hogy a fajtársaim, és a sötét elfeket már nem tuszkolják be vagonokba, és viszik el őket olyan helyekre, ahova Isten keze már nem ér el… de kinézve a Cadillacom portól piszkos ablakán, végigtekintve az özvegyek meggyötört arcán, fülemben újra hallva a puskák ropogását, a bombák sivítását, a csontok ropogását, ahogyan a tankok hullahegyeken át gázolnak, a társaim sírását éjjel, a fájdalomordításaik nappal, a halálhörgésüket szüntelen… Isten keze… Elért az egyáltalán valaha is valahova?

A stúdió bejáratához vezető hosszú lépcsősorán lábaimat gyorsan szedtem. Ahogyan végignéztem a felém magasodó épület grandiózus méretein, éreztem, ahogyan mellkasomban a szívem egyre gyorsabban kezd pumpálni. Ránézve a karórámra elkönyveltem magamban, hogy még van pár percem megnyugodni. Nagyokat slukkoltam Lucky Strike cigarettámból, majd magam elé ledobva a már-már alig égő csikket, lakkcipőm talpával rátapostam arra. Nagyot rántottam zakómon, majd belökve a duplaajtót, nagy levegőt véve léptem be a tágas váróba. Végigsétálva a mintás szőnyegen a recepcióhoz sétáltam, ahol egy fiatal, szőke tündeleányzó foglalt helyet a nagy kőrisfa íróasztal mögött. Asztala kifejezetten organizált volt: A két szélen, állványokon voltak különféle brosúrák, mellette vezetékes telefonok, nagy köteg papírosok katonás rendbe állítva, és egy kerek, fém ceruzatartóban ilyen-olyan tollak. A leányzó üres mosollyal nézett rá, majd göndör tincseit füle mögé tűrte, s ujjait összefonva az asztalon pihentetve várta, hogy mit is szeretnék.
– A tíz órás élőadásra jöttem… Joel von Finsterblut lennék. – adtam át az igazolványomat, mellyel identitásomat bizonyítottam. A lány egy röpke pillantást vetett rá, majd üres mosolya némi valósságot kezdett felvenni, ahogy a szeme felcsillant.
– A hármas terembe tessék szíves fáradni uram. Onnan el fogják igazítani. – Nyújtotta vissza a laminált kártyámat, amit én visszacsúsztattam zakóm belső zsebébe.
– Köszönöm. – biccentettem aprót, majd meg is indultam a kijelölt helyre. Egy fekete szövettel borított ajtó elé értem, felette egy hármas számot ábrázoló lámpaburát világított meg egy aprócska égő. Kettő éles koppantást vetettem az ajtóra, majd belöktem azt. A szobában két személy foglalt helyet egy kerek asztalnál: Egy feketés hajú, idősebb férfi, horgas orrán minőségi szemüveg billegett. A másik egy fiatalabb, kese legény volt, aki jelenlétemre megilletődött, s rögvest távozott. A horgas orrú felemelte tekintetét egy nagyobb adag papíros mögül, majd felállt, s komótos léptekkel, arcán nagy vigyorral fogadott engem.
– Bizonyára maga Joel, igazam van? A Finsterblut veterán. – nyújtotta ki jobb kezét, miközben baljával vállamat ütögette.
– Igen uram, én lennék az. – mondtam miközben lekezeltünk.
– Mielőtt adásba kerülnénk, szeretném elmondani, hogy igazán nagy köszönet a szolgálatáért. – vette fel a legkomolyabb műarcát, s mondta el a sablonszöveget, melyre én csak keserűen tudtam mosolyogni.
– Kérem, üljön le, van még egy negyed óránk adásig. Addig esetleg egy kávét? – mutatott a mikrofon mögött elterülő kényelmes székre.
– Elfogadok egyet, köszönöm. – éltem a lehetőséggel, s foglaltam helyet a székben. Alexander – a műsorvezető – megnyomott egy vörös gombot az asztalon, majd felszólított valaki itt dolgozót, hogy sürgősen hozzanak egy kávét. Pár perc telt el, meg is jelent a recepciós leányzó. Magassarkú cipőjében óvatosan tipegett befelé, vigyázva, hogy ki ne löttyintse a frissen elkészült, forró kávét.
– Az úrnak lesz. – mutatott rám, fel sem nézve a papírjai mögül, amiket még átolvasott ebben a pár percben. A recepciós óvatosan tette elém le a kávémat, miközben édesen mosolygott rám.
– Köszönöm. – mondtam halkan, s apránként kortyolni kezdtem.

****

– Jó reggelt, hölgyeim és uraim, ma egy különleges vendégünk lesz adásunkban, a háború végének tízedik évfordulója alkalmából! Köszöntsük hát Joelt von Finsterblutot! – vette fel a tipikus stílusát egyről a kettőre, mintha csak egy zoknit cserélt volna le.
– Jó reggelt, és köszönöm.
– Joel, milyen érzés háborús hősnek lenni? – nézett rám széles mosollyal arcán.
– Háborús hősnek?... Félreérti a helyzetet uram. Én nem vagyok háborús hős. Azok a háborús hősök, akik ma nem lehetnek itt…

Beázott, sáros cipőm húzta lábamat, ahogyan keresztülrohantam a lövészárkon. A géppuskák ropogásától fülem sípolt már, a hatalmas füsttől aligha láttam valamit.
– VISSZAAAA! VISSZAAAAA! – ordítottam, amilyen hangosan csak bírtam. Néhány társam velem együtt rohant, fejükre szorítva sisakjaikat, fogaik között sziszegve káromkodtak. Ekkor megbotlottam valamiben, s mivel majdnem orra estem, gyorsan hátravetettem fejemet, megnézve hogy mi is az. Egyik bajtársam volt, lábait maga elé húzva gubbasztott az árok falának tapasztva hátát. Kezeit maga elé kulcsolta, szemeit összeszorítva darált valami imát.
 – Our Father, who art in Heaven hallowed by thy name. Thy kingdom come… - motyogta maga elé remegő hangon.
– GYERE MÁR! – kaptam el egyik karját és próbáltam húzni magam után, de képtelen voltam. Pár másodpercig még erőlködtem, de már elvesztettük… képtelen volt érzékelni a külvilágot. Tovább rohantam, s néztem még szemem sarkából… néztem, ahogy berepül egy gránát az árokba, egyenesen a férfi mellé. Néztem, ahogy arcát ledermeszti a félelem… néztem, ahogy átölelik a lángok, és testrészei szétszóródnak a levegőbe.
– A Finsterblutok arról híresek, hogy egész életükben e féle háborúkra készülődnek. Mennyivel volt egyszerűbb így az elmúlt évek, mint másoknak? – kérdéseire egyre mérgesebb kezdtem lenni. Kezem ökölbe szorult, pulzusom egyre magasabb lett.
– A háborúra… arra nem lehet felkészülni. Az elején én is azt hittem, hogy fel lehet, de hamar rájöttem, hogy nem…
– És, milyen érzés volt hazajönni? – szeme kezdett szúróssá válni.
– Én sosem jöttem haza, uram. Mi már mindnyájan meghaltunk egy lövészárokban a pillanatban, hogy beleugrottunk abba, tizenhárom évvel ezelőtt...

Otthon, a fürdőkádamban feküdtem, legszebb öltönyömben. Bal kezemben az utolsó szál cigarettám füstölgött, beterítve a szobát. Jobb kezemmel még lehúztam a kád mellett heverő üvegpohár keserű tartalmát, majd levágtam a csempére. Felvettem a Luger p38asom, melyet még egy északi katonától sikerült szereznem, s majd annak csövét a számba helyeztem… majd pedig remélhetőleg utoljára, meghúztam a ravaszt.

Felhasználó profiljának megtekintése

12 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Kedd Ápr. 18, 2017 1:07 pm

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Három keskeny repülő hasította az egek. Erőses páncélozott, strapabíró, gyorsan közlekedő vadászgépek voltak. Fegyver nem volt egyiken se...
- Irányítás, itt Vörös 1-es! Megerősítést kérek a helyzetünkről.
- Vörös egyes, a célpont egyenesen halad, 14 óra irányban, félszáz mérföldre.
- Értettem. Megkezdjük a bevetést. Vörös egyes, vége!
A pilóta vett egy mély levegőt, majd kapcsolatot létesített az alakzat többi tagjával.
- Itt Vörös egyes, alakzatot tarts, irány 14 óra!
- Ne légy ilyen formális Akito, innen hallom, milyen ideges vagy.
- Te meg ne vicceld el, Vörös kettes! Ha nem sikerül felrobbantanunk az északiak cirkálóját, gond nélkül eljut a támogatás a frontra a folyón.
Az Akitonak nevezett pilóta fájdalmasan sóhajtott egyet.
- Persze, persze.
- Vörös hármas, helyzetjelentést kérek!
A harmadik pilóta nem válaszolt.
- Vörös hármas...? Leiko, minden rendben?
- Mi? Persze, Vörös hármas kész! Bocsánat... – suttogta hozzá a végét bizonytalanul.
A harmadik pilóta egyáltalán nem állt készen. Nem akart meghalni. Nem így. Nem most. Cél, értelem nélkül! Egyre csak arra gondolt, hogy Lotar ezredes feleslegesen küldte őket ide. Mert démonok...mert feláldozhatóak...mert kevésbé értékesen, mint a királyság, vagy a vámpírok családjainak katonái.
- Célpont 12 óránál! – harsogta Vörös kettes a rádióba.
- Eljött az idő! Leiko, Akito, csináljuk!
A három vadászgép zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen a célpontként megnevezett cirkáló irányába.
- Hellengrad banzai!


***

A felrobbantott roncs maradványai uszadékfa módjára sodródtak a Nordenfluss vizén a tenger irányába. Leiko ott feküdt magatehetetlenül. Valamilyen csoda folytán túlélte a becsapódást, és most a víz tetején sodródott várva, hogy elérje a világ végét és leessen...ha addig el nem süllyed.
~ Úgy látszik nem haltam meg...micsoda szégyen – gondolta magában ironikusan. Nem tudta eldönteni örüljön e, hogy még él, vagy bánja, hogy még szenvedni fog hosszú-hosszú ideig, mielőtt vízbe fullad.
Óvatosan megmozdította az egyik kezét, majd maga alá tapogatott. Egy kemény falemezen feküdt, úgy látszott az tarja fent a vízen.
~ Remek, akkor eszerint éhen fogok halni. Francba, nem tudok mozogni...lebénultam... - próbálkozott, de hiába. Nem érezte a lábait, nem tudta őket mozgatni, mindkét keze ernyedt volt, még érezte, hogy sajognak, de már alig-alig. Nem volt más hátra mint várni, hogy lecsússzon a fadarabról és elmerüljön a vízben.
Ekkor egy ismeretlen hang szólította meg a távolból.
- Hé, hallassz? Élsz még?
~ Ki lehet ez?
Nem volt ereje ahhoz, hogy oldalra fordítsa a fejét. Csak annyit látott, hogy az ismeretlen beúszik érte, és kivonszolja a partra.
- Borzalmas, mit történik az emberekkel. – magyarázza nevetve, próbálva ezzel felvidítani a lányt.
- Az már igaz...hé, neved van? Az enyém Hasegawa Leiko.
Az ismeretlen barátságosan mosolygott vissza rá.
- Grigorij. Grigorij D. Lebdev.


*** Sok évvel később ***

Hangosan zúgott a sziréna a kihalt pusztaság közepén, amikor egy titokzatos, köpenyes alak sétált végig a város utcáin. A környéken ez lehetett az egyetlen város, ami még néptelenedett el teljesen, de ez nem is olyan meglepő. Messze volt a fronttól, egy vasútvonal sem szelte keresztül, nem esett útjába a légi folyosóknak sem, valamiért mégis szinte mindennaposak voltak a bombatámadások. Ennek egyetlen egy oka volt: a világ nem egy nagy elméje ennek a pusztaságnak a közepén rendezte be halálos fegyvereiknek kutatóházát, amit az ellenség nap mint nap próbált elpusztítani.
A köpenyes alak a szirénára ügyet sem vetve, nyugodt léptekkel sétált le az egyik pincében kialakított kocsmába.
- Még legalább fél óra, míg ideérnek... – morogta magának idegesen. Nem értette, mire fel kell ekkora zajt csapni.
A kocsmában abban a pillanatban négy másik ember tartózkodott. Hárman közülük az egyik asztalnál beszélgettek, míg a negyedik, aki történetesen a pultos volt, a polc előtt állt, és egy söröskorsót tisztogatott.
- Elnézést! – könyökölt rá a köpenyes alak a pultra – Keverne nekem egy szivárványkoktélt?
A férfi értetlenül nézett vissza rá.
- Na de kérem uram...
- Igen tudom – nevetett magában – háború van, nincs keret holmi csicsás dolgokra...milyen kár.
Vett egy mély levegőt, majd hátrafordította a fejét.
- Nem is iszogatni jöttem. Némi információ után kutatok. Úgy hallottam ez a legjobb hely erre, elégre sokszor látják ide az embereket bemenni, de soha nem jönnek ki onnan. Furcsa, nem?
Az egyik beszélgető alak meghallotta, mit mondott. Halkan, rezzenéstelen arccal felállt a helyéről, majd tett egy lépést felé.
- Ebben talán tudok segíteni...
Ekkor a köpenyes alak kinyújtotta felé a kezét. A markában egy csőre töltött pisztoly feküdt, amit gondolkodás nélkül el is sütött. A golyó belerepült a másik férfi koponyájába. Hátralökődött, majd vérző homlokkal elterült a földön.
A másik két alak gondolkodás nélkül a fegyvere után kapott, am még mielőtt bármit csinálhattak volna, Leopold egy könnyed mozdulattal feléjük szegezte a másik karját. A másik kezében is egy élesített pisztoly lapult. Két újabb lövés dörrent el a sötét kocsmában, s mire észbe kaptak, a másik két férfi is halott volt.
- Csak ne olyan gyorsan! – kiállotta egy hang a háta mögül.
A kocsmáros kihasználta, hogy nem őt nézi és a háta mögé lopózott. Nála is fegyver volt, amit egyenesen Leopold hátának szegezett.
- És most mond el szépen, ki küldött ide, vagy...
Mielőtt még befejezte volna a mondatát a pince egyik ablaka hangon csörömpöléssel betört. Puskalövés zaja rondított bele a beszélgetésbe valahonnan a távolból búgva, s a kocsmáros egy pillanat múlva halott volt.
A fegyver gazdája ott feküdt az egyik közeli ház tetején, ahonnan tökéletes rálátása volt az ablakra. Nem kellett neki más, csak Leo, hogy kicsit előrecsalogassa a leendő áldozatát.
- Ezt jól megcsinálta... – morogta magában – majdnem elpatkolt az az idióta...
Amelia, a mesterlövész felállt a helyéről és lesétált az ivóba. Kicsit nehezére esett a súlyos fegyvert cipelni, csoda volt, hogy a cső vége nem karcolta a macskakövet, de valahogy megbirkózott vele.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte tőle a tünde viccelődve.
- Kussolsz...megtaláltad, amiért jöttünk?
Leo előkapott egy apró kis lemezt a ruhája zsebéből.
- Meg bizony. Az egyik szerencsétlennél volt. Ki tudja, mit derítettek ki, amíg itt voltak.
Messze a város szívétől, kint a pusztaságban folytatták az útjukat. Az egyszínű, kihalt kősivatagban egyetlen egy dolog tarkította a lapos tájat, egy hatalmas szikla, melyet még nem gyalult porrá a metsző sivatagi szél. Ahogy közelebb értek hozzá jól látszódott, hogy az egyik kő oldalába egy járatot fúrtak, amit egy tömör fémajtó zárt le. Leo odasétált az ajtóhoz, majd elegánsan kopogott rajta.
- Ez gyorsan ment. – szólalt meg egy hang azonnal az ajtó túloldaláról.
- Egész idáig itt vártál? – kérdezte Amelia.
Amint ezt meghallotta, az ajtó mögött álló alak fürge mozgolódásba kezdett, feloldotta az összes zárat, ami az ajtót biztosította. Ez volt ugyanis a jelszó, amivel be lehetett lépni a bunkerba. Bent a bombáktól védett szobában egy tolószékes fiatal nő fogadta őket. Éppen hosszú, szőke haját fésülgette.
- Sikerrel jártatok?
- Ugyan Leiko volt már, hogy valaha is mellélőttem volna?
Már lassan egy éve, hogy Leopold Petit dezertált a tünde seregből, amikor elege lett a vérontásból és a brutálisából. Azért csatlakozott annak idején a gárdához, hogy végett vessen a háborúnak és az ártatlanok szenvedésének, de egyre csak kiábrándult, elvesztette a seregbe vetett bizalmát amikor látta, miket művelnek a katonák civil területen. Amikor megtagadta egy család letartóztatását, akik nagy valószínűséggel ellenséges katonákat bújtattak hazaárulás vádjával halálra ítélték. Az utolsó pillanatban sikerült megszöknie. Azóta itt bujkál, és segít, ahol csak tud. A mai napig félve ejti ki szülőhazája nevét. Gyűlöli a tündéket, amiért egy elvesztett csata után alantas kutya módjára behódoltak az északiaknak, nehogy úgy járjanak, mint a köderdei testvéreik.
- Maria megint jó helyen kutakodott. Mindig megtalálja őket...
- Ők találnak meg engem. – mondta az említett személy, aki éppen akkor lépett be a szobába – El sem hinnétek, milyen könnyű elhitetni, hogy egy vagyok a kémek közül.
Maria von Neulender a háború kezdete óta a legnagyobb titokban tartózkodik a világban. A családja ugyanúgy ki volt téve az északi ideológiák vezélyeinek, mint az összes többi vámpír, de volt elég pénzük, és megfelelő kapcsolataik, hogy messze tudjanak menekülni a harcok hevétől. Maria bosszút esküdött, hogy eltöröl minden embert, aki téves eszméket követve gyilkolja a fajtáját és másokat. Így most kettős ügynökként tevékenykedik, s többek közt neki köszönhető, hogy eddig még nem sikerült a kutatóállomás pontos helyét meghatározni.
- Mert bolondok, egytől egyig. Azonnal meg kéne tudniuk mondani, hogy vámpír vagy...ugyan ki bízna egy vámpírban?
Ha Maria kapott volna egy váltót, valahányszor a harmadik lány, Amelia Alfem ezt mondja neki, már milliomos lenne. Ő ezt mindenki másnál jobban tudja, korábban az volt a munkája, hogy felkutassa és a haláltáborokba vonszolja a menekülő alsóbbrendűnek ítélt népeket. Hajdani SS tisztként kialakult nála egy hatodik érzék, aminek köszönhetően fél mérföldről kiszagolta, ha egy „alsóbbrendű”-nek titulált próbált előle megbújni. Talán még most is a haláltáborokban rostokolna és az idejét értelmetlen dolgokkal pazarolná el, ha nem jött volna rá korábban, mennyire hiábavaló az, amit csinál. Azóta réges-régen rájött, a háborút nem lehet megnyerni. Nem tudja miért, de egyértelművé vált számára: a háború soha nem fog véget érni...legalább egyelőre úgy tűnik.
Halk csikorgás szakította félbe az egymással beszélgető bajtársakat. A kaput kezelő tolószékes lány odagurult hozzájuk, hogy jobban hallja mit beszélnek. Akárki látogatta meg őket csodálkozott rajta, hogy ez a négy teljesen különböző alak egy csapatként munkálkodik. Ennek pedig a tolószékes lány, Hasegawa Leiko volt az oka. Hajdanán, a háború kezdetekor több másik démonnal Hellengrad szolgálatába állt a démoncsászár parancsára. A Kutatási és Fejlesztési Csoport tagjaként számos tömegpusztító fegyvert alkotott, ezzel segítve a délieket. Ám a felettesei tartottak tőle, hogy ezt a tudást később ellenük is felhasználják a démonok, ezért áthelyezték őt, majd több másik társával együtt egy öngyilkos bevetésre küldték, ahol kamikaze pilótaként kellett elsüllyeszteniük egy cirkálót. A lány valamilyen csoda folytán túlélte a becsapódást, s bár lebénult, elhatározta, hogy továbbadja a megszerzett tudását, hogy valaki befejezhesse a fegyvert, amit tervezett.
- Erről jut eszembe, Greg még mindig nem ért haza.
- Ugye tudod, hogy nem szereti, ha így nevezed... – vonta fel a szemöldökét.
- Mit tehetek én róla, olyan nehéz kimondani...
- Ismeritek, nem? Biztos megint túlórázik. De ha egyszer végre elkészül...
- Akkor megérte annyi éven át várni!


*** Eközben valahol a sivatag közepén ***

Három fehér köpenyes alak állt egymá melett egy hatalma üvegablak előtt. Mögöttük megannyi bonyolult szerkezet, műszer, és egy nagy halom papír, melyek mind ahhoz kellettek, hogy megalkothassák a fegyvert, amit annak idején Leiko megálmodott. A bal szélen álló férfi volt az, akiről a lány korábban beszélt: az ember, akinek a tudását továbbadta, Grigorij D. Lebdev.
- Kezdjék meg visszaszámlálást!
Egy majd fél méter átmérőjű digitális óra kezdett el a fejük fölött világítani, majd szép lassan elkezdte számolni a másodperceket. Az egyik laboráns odaszaladt a három tudóshoz és átnyújtott nekik egy-egy különleges szemüveget. Mindhárom különösen masszív, tömör anyagból készült, a lencséik pedig szinte semmi fényt nem engedtek át.
- Vegyék fel kérem, jó eséllyel árthat a szemüknek, ha így nézik.
A három ember így is tett, nem akarták megkockáztatni, hogy megvakuljanak.
- Annyi év után végre vége... – szólalt meg az egyikük.
- Pontosan. Ezzel végre véget vethetünk a háborúnak egyszer és mindenkorra.
A számláló lassan közeledett a nullához. Még fél perc volt hátra a kísérlet megkezdéséig.
- Engedélyt kérek a gyújtószerkezet élesítésére! – szólalt meg egy hang a rádióban.
A jobb oldalon álló tudós lenyomott egy gombot az előttük álló panelen, majd megszólalt.
- Megadom. Gyújtás, húsz másodperc múlva...
~ Eljött hát a nap...
Grigorij ekkor odanyúlt a szemüvegéhez és levette. Óvatosan kipattintotta a lencsét a bal részéből, zsebre tette, majd mint aki jól végezte dolgát visszatette a szemüveget a fejére. A két társa észre sem vette, mit csinál, de talán jobb is volt így. Őt nem érdekelte, ha a fél szemét kell érte áldoznia. Látni akarta a saját szemével, mit alkotott.
- Robbantás!
Ekkor a távolban, a sivatag közepén egy éles fény gyúlt ki. A föld elkezdett körülöttük remegni, majd a fény kialudt, s egy pillanatig nem történt semmi. Kis ideig mindenki azt hittem, a kísérlet sikertelen volt. Aztán egyik pillanatról a másikra a robbanás újjáéledt, mint egy hatalmas démon, s az égbe szökött majd egy mérföld magasra. Az állomás kutatóinak a lélegzete is elállt a döbbenettől. A füst elkezdett a fényvillanás körül kavarogni, majd szép lassan felvette egy gigászi gomba formáját. A lökéshullám több mérföld távolságból is tisztán érződött, többen összeesztek a hirtelen jött rázkódástól és a döbbenettől.
Grigorij volt az egyetlen, aki közvetlenül, a saját szemével látta az egészet. A fény, az árnyék, a tűz és jég egyesülésének tökéletes formáját, a fegyvert, ami képes volt egy egész homokdűnét a földdel egyenlővé tenni. Ahogy nézte érezte, hogy a szabadon hagyott szeme szép lassan kifakul, a második villanás óta nem látott semmit vele. Szeme sarkából egy apró vércsepp kezdett el csordogálni, valószínűleg soha nem is kapja vissza a fele látását. Egy pillanatig sem érezte, hogy megbánta volna.
A robbanást követően a kutatók örömujjongásban törtek ki.
- Sikerült! A próbarobbantás eredményes volt!
- Megcsinánltuk! Ezzel végre elhozhatjuk a békét Veroniára!
Az egyik kutató vette észre egyedül, hogy Grigorij nem örvendezik velük. A fiú nem csinált semmit, csak egy helyben állva bámulta a gombafelhős, tátott szájjal és félig megvakult szemmel.
- Greg, egyben vagy?
A démon tanítványa alig bírt beszélni. Lassan kinyitotta a száját, majd ennyit hebegett:
- Én lettem a halál...a világok pusztítója...

Felhasználó profiljának megtekintése

13 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Kedd Ápr. 18, 2017 11:44 pm

Hóhajú Yrsil

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Egykedvűen húzta fel repülősegyenruhájának cipzárját, amikor épp megszólalt a riadó. Magában elmosolyodott ahogyan nyugtázta magában a megérzésének helyességét. Jönnek. Újabb égi háború közeleg, újabb véres csata, kegyetlen öldöklés a ragyogó égen. Teljesen készen állt egy újabb bevetésre. Ekkor a pillantása a padlóra leszórt kitüntetésekre tévedt. Vértől mocskosnak látta őket. A szolgálati fegyverét gyorsan a tokjába süllyesztette, majd kilökte a kabinja nehéz fémajtaját. Nagy léptekkel indult meg a folyosón egyenesen az eligazító felé. Hátrakötötte a haját, míg hátra, hátranézve kereste az osztagának tagait. Teljesen indulásra készen állt meg az eligazító előtt, amikor a kezét az ajtóra tapasztotta. Csendesen sóhajtott egyet, majd benyitott.
A teremből nem csak ő hiányzott, a pilóták egy része még mindig késésben volt. Megnyugodva látta hogy az osztagának java része már megérkezett, de szemével mást keresett. A műveleti tiszt és egyben öreg barátja, Asael a terem szélén állt, figyelve a középen magyarázó kapitányra. Skadi von Himmelreich most sem múlta alul magát, már idő előtt elkezdte az eligazítást.
- Mivel összesen három osztag áll csak rendelkezésünkre, bajos lesz a kikötőt megvédeni... - tart egy kis szünetet - De maguk, hölgyeim és uraim, a legjobbak odakinn. Szóval biztos vagyok, hogy menni fog. Ez a Déli Királyság első hordozója, és nem fogjuk hagyni, hogy holni északi fosztogatók tönkretegyék, igazam van?
- Himmelreich parancsnok. - lépett be tisztelegve, majd arrébb húzódott a művelet tiszt felé. Elmosolyodott, és kis fadobozkát nyújtott oldalra neki. - Sütöttem abból a Hellenburgi aprósüteményből, amit említettél. - bökte oldalba barátian, mire Asael kivett egy süteményt és a zubbonya mélyére süllyesztette.
- Köszönöm. - hangzott a meglepően kedves válasz a szigorú tekintetű nőtől.
-... tehát a bombázókat a Sólymok fogják támadni, von Heimsroth százados vezetésével, a Rókák pedig a kíséret ellen mennek, őket Yrisil zászlós vezeti majd. Nem számolhatunk olyan nagy túlerővel, de készüljenek fel mindenre. Kérdés?
- Miféle gépekkel számolhatunk, és milyen magasságban ? - kérdezi érdeklődően, miközben végignéz az egységének tagjain.
- Csak a klasszikusak. A bombázóik BF-110-esek, azokat 5000 méter magasságban észleltük, a kíséret főként BF-109E-kből áll, de van köztük néhány Focke-Wulf is. Azokról azt feltételezzük, hogy a hordozóról indítható módosulatok egyike. - hajított egy összefűzött mappát elé - Ez azt jelenti, hogy a Graf Zeppelin a közelben lehet, szóval legyenek résen!
- Köszönöm, ennyit akartam tudni. - lapozta fel a mappát, részletesen tanulmányozva mindent, miközben felteszi az olvasószemüvegét. A szemüveg mágikus ereje azonnal hatni kezd, és az elméje szinte elnyelte a képeket. Bár nem túl jó minőségűek, de Emilek sárga orra csak úgy rikított a felhők közül, és nem sokkal felettük megvillannak a Focke-Wulfok széles motorháztetői is megvillantak. Nehéz harcnak néztek elébe, de szokás szerint egy kissé sem tart a végeredménytől. Odafent az égben, bármennyi bajtárssal vagy ellenséggel is számol...az egyetlen akire számíthat, az saját maga.
- Ezesetben mindenki irány a gépekbe! Isten óvja magukat! - adta ki a parancsot a kapitány.
 - Asael. - szólította meg a lányt, és összecsapta maga előtt a füzetet. Tökéletesen megjegyezte a látottakat, így levonja az orra végére a szemüvegét és felé fordult - Mi újság feléd ? - állt fel az asztaltól a szokásos bevetés előtti szertartását végezve. Minden repülés előtt úgy tett, mintha természetes lenne számára az, hogy visszajön. Mint minden pilótának, neki is megvoltak a maga rítusai...kapaszkodni mindenkinek kell valamibe. Vagy valakibe.
- Áh, Sil, csak a szokásos. Egyszer műveleti tiszt vagyok, másszor meg kiképzőtiszt. De főleg az, amelyik a fejeseknek kényelmesebb. - vonta meg a vállát, majd a fejével a mappa felé bökött.
- Nem lesz gond?
- Ez most közel lesz. - mosolyodott el. Már hosszú évek óta kerülgette a halált, táncolt vele és nevetett...és minden nap felkérte egy újabbra. - Érzem. - indult meg a közeli ajtóhoz, amely után lévő folyosóról a fedélzetre lehetett jutni - De nem lesz baj. - nyugtatta meg inkább saját magát, mint a másikat. Egy fényképet húzott elő a zubbonyából, amelyen aranyos kisfiú képe látható és átnyújtotta Asaelnek - Nézd, ez a kis aranyos a dédunokám. Már négy éves... - még sosem láttam. Már hosszú évek óta nem ment eltávra. Nem akart. Tapasztalt pilótaként bevetésről az ágyába, az ágyából pedig a bevetésekre indult. Előhúzott egy másikat is, amelyen Mika szerepelt a családjával. - Nézd a lányom, kész családanya lett belőle. Olyan büszke vagyok rá ! - áradozott, miközben kilépett a hajó fedélzetére egy szájába csempészett bagóval, és a tenger távoli horizontját kezdte fürkészni - Kiteszem a műszerfalamra őket.
- Ha valami történik, rám számíthatsz. Száz, kétszáz, talán kétezer év is kevés, hogy megbízzanak a démonokban, de... De mi számíthatuk egymásra. - veregette meg Asael a vállát, majd elindult a hídra.
 - Én odaföntről, te idelentről. - búcsúzott tőle, de érezte hogy még nem teljes az elköszönés. Valamit mondania kellett még, valamit ami kikívánkozott belőle. - Isten óvjon, Asael.
Füstölögve indult meg a gépe felé, amely mellett Cara ügyködött szorgalmasan. Régi tünde barátja és hűséges szerelője mesterien karban tartotta a gépét, ám ezúttal az arca gondterheltnek látszott.
- Mi a baj, napsugaram ? - vigyorgott rá, és lendítette a kezét hogy a fenekére csapjon. Cara egy csavarkulccsal blokkolta a kezét, majd rácsapott a motorháztetőre.
- A gép rendben van, de az ülés sínjei beragadtak. Sikerült hátrébbtolnom, de talán kissé szűk lesz neked. - ugrott le a szárnyról.
- Amíg lehet vele repülni, addig nincs probléma.
- Attól ne félj. Újrafókuszáltam a fegyverrendszert száz méterre, ahogy kérted. - magyarázott tovább - A 7,7-es Browningok szépen fognak kopogni az ellenség ablakán, a két Hispano pedig garantáltan aratni fog. A bal négyes még vacakol egy kicsit, de azt hiszem még a mai napot kibírja.
- Rendben van édesem... - nyomott egy csókot a nő homlokára - ...majd a jövök.
Bemászott a gépbe és kényelmesen elterpeszkedett a szűk pilótafülkében. Ahogyan beindította a jó öreg Rolls-Royce Merlin 46-os motort, a mögötte lévő gépek is sorban startolni kezdtek. A tizenkét hengeres V-motor kellemes dörgése és a gép enyhe remegése nyugtatólag hatott számára. Megragadta a rádiót majd a torony felé nézett.
- Itt Róka Vezér a toronynak, felszállási engedélyt kérek.
- Róka vezér, itt a torony. Ég közepesen felhős, szélirány észak-északkelet, szélerősség harminchat kilóméter óránként. Indulhat, amint kész. Ellenség várható érkezése a radar szerint 13 perc.
- Értettettem, indulunk. - szólt bele a rádióba, és felpörgette a motrot. A tekintete egy pillanatra balra kalandozik, amikor is megpillantotta Porkinst, aki éppen nagy étvággyal falta a süteményt amit tegnap sütött még a kantinban. Hangosan felröhögött, majd kinézett a gépéből. - Hé Porkins, te sütit zabálsz felszállás előtt ? - szól bele a rádióba, amitől harsány röhögés hallatszik át a gépek hangos zaján. Még lepillantva meglátta a gépén látható rókafejet, és a szlogent : Vezérünk a bátorság. Kísérőnk a szerencse. Maga is nagyot szívott a szája sarkából lógó cigiből, jólesően fújtatva egyet kipöcköli, hogy magára húzhassa a kabintetőt. Ahogy elstartol, az osztagának többi gépe szorosan a nyomában követi.
- Jól van fiúk, az ellenség ötezer méteren jön, tíz perc múlva. Megint mi randizunk az Emilekkel. Ismerik a trükköt, húzzák le őket négyezer alá, és simán kimanőverezik őket. A felhő a barátunk, és emlékezzenek arra is, hogy ezek a dögök jobban emelkednek mint a mieink. Sok szerencsét.
A szokásos ökörködés helyét felváltó néma csend a rádióban szinte már idegtépő volt. A hangosan morogó motorjai zaja volt az egyetlen zaj amely elég erős volt hogy még a gondolatokat is kiszorítsa a fejéből. Bár megszokta az hirtelen emelkedés okozta remegést, néha még így is furcsa érzésnek tűnt. Több ezer méter magasba emelkedett csak hogy élet-halál harcot vívjon az ellenséggel, egy olyan osztaggal a háta mögött, akiknek alig a fele volt igazán jó pilóta. A másik fele töltelékállomány volt, olyan ficsúrok és kölykök akik épp csak jelesre végeztek az akadémián. Gyűlölte azt ahogyan a halálba vezette az ilyen gyerekeket, akiknek még mindig tojáshéj ragadt a fenekükön. A motrok kíméletlen sivítása azonban még mindig jobb volt, mint a tökéletes csend és a félelem suttogó hangja. A félelem veszélyes métely volt a csatában, mert könnyen átcsaphatott rettegéssé, a rettegés pedig minden esetben rossz döntésekhez vezetett. Ez pedig egyenlő volt a halállal. A botkormányt markolva egy óvatos pillantást vetett a pisztolyára, és megnyugodva látta az acélszürkén csillanó fémet a combján. Nem mintha bárkinek is árthatott volna vele odafent, de még mindig csábítóbb lehetőség volt mint elvenen megégni a pilótafülkében. Ez volt az első tanács, amelyet minden más pilótának elmondott. Sokfajta kínhalált lehetett megélni az égben.
Ahogyan kinézett a kabintetőn, azonnal meglátta az ellenséges gépeket. Közel harminc ellenséges gép állt szemben a tizenöt gépével. A kétszeres túlerő egy pillanatra megrémítette, de egy pillanatig sem habozott. Számítottak rá. Asael számított rá.
- Róka vezér a kölyköknek, ellenséges gépek három óránál. Duplaannyian vannak, de ne tojjatok a gatyába, miénk a magasság előnye. Én kezdem a támadást, kettes raj zárkózzon fel hozzám ! - adta ki a parancsot és oldalra döntötte a gépét - Hármas raj, tartsa magasságot, és adjon fedezzen.
A gépe megremegett ahogyan gyorsulni kezdett. A sebességszámláló gyorsan dobálta a kilométereket. 400. 440. 490. 510. 570. 650. A gépe teljesen reszeketett a hirtelen gyorsulástól. Az ellenség is emelkedni kezdett, egyenesen feléjük fordulva. Szemtől szembe repült a halállal. Már csak másodpercek választották el attól hogy tűztávolságba érjen, amikor már az elméje feladta a várakozás okozta feszültséget. Ordított. Üvöltött ahogyan a torkán csak kifért. Talán odalent a hajón Ő volt az ász, az a vén róka aki minden csatát túlélt...idefent viszont újra csak egy volt a halállal táncolók közül.
Egyenesen a vezérgépnek repült és meghúzta a ravaszt. A 7,7 miliméteres géppuskák felkattogtak, és a nyomjelzős lövedékek tisztán jelezték az irányt, amikor meghúzta a 20 milis gépágyúk ravaszát. A hatalmas pusztítóerővel bíró lövedékek szabályosan felszántották az Emil gépházát, majd a szárnyába vertek mély éket. Az utolsó pillanatban emelte fel a gépét és szinte érezte ahogyan elsuhan a messer felett. Csak ekkor vette észre hogy végig ordított.
Ahogyan a remegés is aláhagyott a kezeiből, a hátteret megtöltötték a bajtársai rádióadásai.
- Róka 6, Róka 6, veszed az adást ? Emelkedj ! - recsegett a rádió - Peterson, emeld fel a géped az istenért ! Peterson !
Emelkedés közben még megpillantotta Peterson gépét, ahogyan füstölögve zuhant a tenger felé. Bár nem látta mi történt, lélekben egy néma búcsút intett régi bajtársának. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja...öreg bajtársa nem válaszol már többé.

- ...ha ha, nagyon vicces vagy Sil. - morgolódott Peterson a kantinba csempészett, borzalmas minőségű sör mellett üldögélve. - De nem viccelek. Az asszony megint terhes, és valljuk be, a fizu nem valami sok ahhoz képes hogy minden rohadt nap szétlövetjük a seggünket odafent.
- Nyugalom, egy szóval sem mondtam hogy nem segítek. - válaszolta a Hóhajú, és oldalba bökte a nagy étvággyal és nyugalommal zabáló Porkinst. - Ahogyan te is, igaz ?
- Ja-ja... - beszélt teli szájjal az öreg szakállas vénlegény. - Ha a vén róka belefog valamibe, én benne vagyok. Bár nem tudom hogy az áthelyezési kérelmedben hogyan tudok segíteni...
- Én tudok segíteni. - lökte be az ajtót Hans, szélesen vigyorogva. Ő és Peterson gyermekkori barátok voltak, szinte már testvérekként gondoltak egymásra. Beletúrt a szőke hajába, majd egy üveget emelt a magasba. - Egy kis tünde pálinkát ? Egy estéig segít a gondjaidon.
- Hogy rohadnál meg, honnan szerezted ? - mászott át a Hóhajú nyakán Cara, és ekkor Emily, az osztag ripacsa is kidugta a fejét az asztal alól. - Az üvegért cserébe meggyőzöm az apámat hogy csináljon valamit. - szólalt fel hangosan, bár mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt hogy nem kapja meg a teljes üveget.
- Három fél vagy semmi. ÉS akkor el is intézed. - nyomta meg a végét a Hóhajú, és merően ránézett a nőre. - Nem úgy mint a 'tangás' esetnél.
- Hé, nehogy már az én piámmal egyezkedj ! - tiltakozott Hans, de már röhögésre görbült a szája. - Cara, hozz poharakat ! Iszunk egyet Petersonra !


- A kibaszott, kurva életbe... - hallatszott egy elcsukló hang a rádióból. A csata izzó hévvel folyt a létszámhátrányban lévő Rókák és az Emilek között. Bajtársak hullottak alá az égből, leszakadt gépszárnyak és lángoló üzemanyagtartályok füstje töltötte meg a csatateret. - ...Róka kilenc kiszáll.
A csata már régóta folyt, és az északiak teljesen kifogytak a szuszból. A tizenöt fős vadászraj alig hét gépre amortizálódott le. A veszteség hatalmas számokra rúgott. Yrsil gépe is vékony füstcsíkot húzott maga után, a pilótakabinjának tetekén pedig számos lyuk éktelenkedett. Letörölte a ráfröccsent vért a magasságmérőről, majd zuhanórepülésbe vitte a gépét. A botkormány erősen remegett ahogyan a sérült faroklapok próbáltak ellenállni az iszonyatos sebességnek. A vörös orrú Emil a célkeresztje előtt manőverezett, de már nem sokáig húzta. Megrántotta a ravaszt. A nyomjelzős lövedékek felszántották az ellenséges gép oldalát, majd a gépágyúk iszonyatos rombolóereje szabályosan felszakították a szárnyat. A gép instabillá vált, és oldalrapördült. A pilótája megpróbált katapultálni, ám a folyamatosan tengelye körül pörgő gép szárnya telibe találta...borzasztó látvány volt.
- Rókák, hallotok? Voltak stukáik is! Áttörték a Sólymokat, pár pillanat és a hajó fölött lesznek, azonnal erősítést kérünk! Ismétlem, erősítést! - recsegett fel a rádió. - Fókuszáljátok a légvédelmi tüzet harminchárom fokkal balra! Skadi kapitány, meg kellene kezdeni a kitérő manővereket! - hallatszott a ki nem nyomott rádióból.
- Itt Róka vezér, vettem az adást. - tekintett le a hajó felé tartó ellenséges gépekre. Mindössze négy stukát számolt össze, de ekkor elkövette a legnagyobb hibát. Akár az amatőrök. A pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva egy Fw 190 rontot rá, keményen megsorozva a gépét. Ordított. A bal vállából vér fröccsent a célzókeresztre, és a karja ernyedten hullott alá. Egy kézzel esélytelen volt...de mégsem hagyhatta cserben Asaelt. A kínok kínját élte át, amikor a bal kitérő manőver közben a vállába belemarkolt a biztonsági öv. Valami elpattant, és hidraulikus olaj fröcskölt be a gép fülkéjébe. Teljesen benyomta a gázpedált, és a remegő, reszkető gép süvöltve gyorsult. A motorja kegyelemért üvöltött, a jobb szárnyának iránylapjai beragadtak, és érezte a halál hangját. Táncra hívta.
Meghúzta a botkormány ravaszát, és a browningok felugattak. A nyomjelzőkkel belőtt vezérgép még csak meg sem próbált kitérni. A 20 mm-es Hispanók letépték a stuka farkát, és véresen robbantották rá a gép hátsó lövészének maradányait a pilótára. Idefent az égben csak halál várt mindenkire.
Megpróbálta korrigálni az irányt, és kiengedte a leszállófékeket. A gép rázkódva lassult le, és tökéletes célponttá vált. Meg fog halni. A Focke Wulffal egyszerre kattogtak fel a fegyverei. A műszerfala kissebb szikrát vetett és begyulladt, a motorjából hatalmas lángok csaptak ki, és képtelen volt már bármit is tenni. Ugrania kellett. Remegő kézzel tapintotta meg a kabintető ledobó-karját. Ha a gépe megpördül, belőle már nem szednek össze semmit. A rettegés, amely az egész csatán át végigkísérte, még minding ott gyökeredzett a szívében. Nem akart meghalni.
Meghúzta a kart, ám mégsem történt semmi. Ordított. A kabin feltelt füsttel, és a lángok már a ruhájába kaptak. Riadtan húzta elő a pisztolyát, és nyomta a hideg acélt a fejéhez. Inkább a golyó, mint hogy elevenen égjen el ebben a lángoló acélpokolban. Egy pillanatra még a szeme elé tévedt a műszerfala mellett égő fotó, és a lánya mosolygós arca villant fel előtte. Nem halhatott meg. Félt a haláltól. Nem merte megtenni. A fegyver csövét a fülke széléhez nyomta, majd újra, és újra meghúzta a ravaszt. Köhögött és alig kapott levegőt, a könnyei összevegyültek a vérével...

Az ablak végül engedett. A lángok a hajába kaptak, és egy üvegszilánk hasította végig az arcát. Kiugrott. Az erős, hideg tengeri szél szinte felkapta. Ösztönösen rántotta meg az ejtőernyője zsinórját, amely isteni csodának szépségével bomlott szét...alig néhány másodpercre. A gépe a vízbe csapódott, ahogyan ő is. A jéghideg tenger szinte felmarta a sebeit, és sírva bukkant fel a felszínre. Túlélte.
Csendesen ringatózott a tengeren, magányosan sírva. A bajtársai és barátai...sokan odavesztek. Most tudott gyenge lenni. Összeroppanni. Szenvedni. Ugyanis amikor majd kimentik, nem mutathatja a félelmét és a gyászát. Ő Yrsil. Ő nem törik meg. Megsebesül, megég, meglövik...de mindig túlél, még ha a Halál mindent és mindenkit is elvesz mellőle. Felnézett az égre és eltöprengett. Vajon véget ér valaha ez a háború ?
Ahogyan eltekintett a tengeren, az Ark Royalt látta közeledni. A masszív acélkolosszus lassan közeledett felé. Ideje volt újra annak a bolondos, szórakozott pilótának lenni, akit a fedélzeten mindenki ismert. A félelmet, fájdalmat nem ismerő, örök mosolygó hóhajú démon. Dél ásza. A hajó lassan úszott mellé, és egy mentőövet hajítottak mellé. Belekapaszkodott a jobb kezével, és megmerítette az arcát a tengervízben. Senki sem láthatja majd hogy összetört. Még Asael sem. Ahogy megragadta, már húzni is kezdték. Összeszorított fogakkal tűrte, ahogyan a válla és a lába pokolian kínozza. Nem adott egy hangot sem. Ahogyan a fedélzethez húzták, Asael arca bukkant fel.
- A szagod is olyan, mint az ázott rókáknak. Maradt még szőr a hátsódon, vagy mindet lepörkölték az északi vadászkutyák? - nyújtotta kezét a szakadt ruhájú elsőtiszt.
Yrsil végignézett magán. Az ép jobb karjával kapaszkodó démon épp csak bírta markolni a mentőövet, míg bal vállát átlőtték, az arcából vér csorgott, és a jobb lába szintén vörös olajat eresztett. A haja félig leégett, és teljesen átázva tapadt hozzá.
- Majdnem mindet ! - nevetett fel kissé sziszegve a vállától, majd a fedélzetre szállt - De mint mondtam az eligazítás előtt, ez csak közel volt. Még bírom szerencsével... - folytatja a jókedvű kedélykedést. Legszívesebben elengedné a mentőövet hogy ő is aláhulljon a többiekhez. De nem volt itt az ideje. - ...még.
- Örülök, hogy nincs bajod. Viszont... - tart egy pillanat szünetet Asael. - Mennyire súlyosak a sérüléseid? Tudnál még repülni?
A fedélzetre szállva bicegve támaszkodik az apró elsőtisztre, és meglepődötten néz körül. A fedélzet számos helyen kapott, és a torony egy része is hiányzott.
- Abszolút. Csak egy termosz kávét adjatok, meg egy doboz bagót...az enyém ugyanis teljesen elázott. - sóhajt nagyot, miközben a sarokba vágja a víztől tocsogó dobozt. - Itt meg mi történt ? - néz kérdőn a félig hiányzó toronyra. A nő csak körbenézett és megvonta a vállát.
- Ja, itt? Rakéták voltak az elfogóikon... Kaptunk rendesen, de annyira nem volt vészes azért. - ültette le egy lőszeres dobozra, majd pattogva rendelte meg a hőn imádott kávéját.
- Annak viszont örülök, hogy tudsz repülni. Téged választottunk, ugyanis.
- Mármint mire ? - nézett nagyot. Asael sejtelmesen elmosolyodott, majd odakiáltott egy embernek az első lift mellett, akinek intésére megindult a felvonó. Egy vadonat új gép sziluettja bontakozik ki, meglehetősen más, mint az eddig megszokott Spitfire típusoké.
- Nos, erre. A neve Tempest. Tünde munka, mint a Spitfire, de egyelőre nem tudjuk mit tud. Na, hogy tetszik? - löki meg az oldalát, amitől Yrsil csak a fogának összeszorítása árán nem nyüszít.
- Gyö...gyönyörű. - áll fel a ládáról, és elveszi a megérkező kávés termoszt. - Most azonnal repülni akarok vele.
- Előbb befoltozunk téged, aztán átnézzük a gépet, és úgy. De ne félj, lesz min kipróbálnod...



A hozzászólást Hóhajú Yrsil összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 19, 2017 7:08 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

14 Re: [Azonnali] - Második Veronia Háború on Szer. Ápr. 19, 2017 11:09 am

Emilie von Schattenstahl

avatar
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Nagyon érdekes és élvezetes irományok születtek, mindenkinek jár a virtuális vállon veregetés, no meg a 150 TP.

// Amit Joellel írtam, azt Sabri ellenőrizte //

Ezen kívül, mivel ilyen sokan írtatok rá, azon gondolkodtam, hogy még adok mellé egy kis apróságot, ami a következő:

Név: Az elismerés jelvénye
Típus: Jelvény
Leírás: Egy díszes, négy centiméter átmérőjű, kör alakú, fémből készült jelvény, melynek közepében egy arab kettes van. A jelvényt a karakter saját frakciójának, egy katonai képviselőjének felmutatva, a karakter némi elismerést kap, tiszteletteljesebben fog vele beszélni az, akinek bemutatja.

// Theo, a te tárgyadban annyi különbség van, hogy nem arab kettes van rajta, hanem egy villámra hajazó SS jel... te beteg állat //

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.