Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek

Latest topics

» [Ostromjáték] Piac
by Johannes Hagen Today at 3:38 am

» [Magánjáték: Virág a hamvakból]
by Wyn Silvernight Today at 3:02 am

» [Magánjáték] Non est volentis
by Wilhelmina von Nachtraben Today at 2:44 am

» [Ostromjáték]Máguscéh
by Lance Kalver Yesterday at 11:58 pm

» Laws of the Mechanics
by Johannes Hagen Yesterday at 11:20 pm

» Cynewulf/Sheatro
by Crispin Shadowbane Yesterday at 9:46 pm

» [Ostromjáték] Palota
by Gloria Yesterday at 9:35 pm

» [Magánküldetés] Diachonia
by Esroniel von Himmelreich Yesterday at 7:53 pm

» [Küldetés: Sunset at Nordenmouth]
by Crispin Shadowbane Yesterday at 7:45 pm

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 36

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 19

Ludum finita est...

Vas. Jún. 03, 2018 9:52 pm by Lothar von Nebelturm

A domb előtt egy város terült el, átvetve magát a Nordenflusson. Földsánccal körbevett, …

Comments: 12


You are not connected. Please login or register

Lance Kalver

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Lance Kalver on Vas. Ápr. 02, 2017 10:38 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Egy zsarnok láncán: első rész

Eichenschild volt a kedvenc városom, minden megadatott az egyszerű és a kiváltságos embernek is egyaránt, onnantól, hogy kellett neki valami a piacról, addig, hogy valami törvénytelenhez szeretne jutni. Én a kettő között álltam, már amikor itt voltam, hiszen egyszerű tündeként legtöbbször a piacon nézelődtem, hátha valami megtetszik, viszont zsoldosként a hidat képeztem az utca embere és az illegális cselekedetek közt: az én dolgom volt az, hogy pénzért elvégezzem azt, amit jóérzésű ember nem vállal, de kénytelen biztosítani, hogy el legyen végezve. Ilyen lehetett például egy kevéssé ártalmatlan, vagy kizárólag az alvilág számára értékes csomag kézbesítése, vagy éppen egy gyilkosság kivitelezése. Mind-mind olyan dolog, amire csak az vetemedik, akiből minden pozitív érzés kiveszett, aki pedig pénzért csinálja… nos, az lelketlennek is hívható. Ilyen személy voltam én is, aki eladta a kardját, hogy ne haljon éhen, viszont egy harcosnak a kardja a lelke, így én eladtam a lelkem. Igen, talán ez a lelketlenség forrása minden egyes zsoldosnál, ami előbb-utóbb be fog következni, akármennyire is igyekszik az ember. Persze vannak azok a zsoldosok, akiknek megvan a horgony, hogy ne vesszenek el a testet és lelket egyaránt megpróbáló küzdelmekben. Család, barátok, szerető, egy hely, ahova mindig szívesen visszatérnek, mert nincs olyan perc, hogy ne várnák őket szívesen… nekem ebből minden hiányzott, egyedül talán csak az nyújtott némi támaszt a nehézségek között, hogy fiatal vagyok, előttem az élet, még bármi megtörténhet. Talán kiemelkedek a mocsokból, ami most bokáig ér, csak az a kár, hogy fejjel lefelé vagyok benne. Ezt tükrözi az is, hogy nem igazán válogathatok azzal kapcsolatban, kinek állok szolgálatába, így történt ez most is.
Üres hassal róttam a város utcáit. Lemenőben volt a nap, egyre kevesebben maradtak kint, mindenki igyekezett a sötétség leple alatt előbújó szörnyek elől elbújni. Van, aki szörnyetegnek hívja őket, van aki banditának, a lényeg ugyanaz: a gonosz és sötét Alvilág teremtményei, akik kizárólag azért léteznek, hogy a rendes emberek életét megkeserítsék, vagy elvegyék. Bármennyire is utáltam a gondolatot, de nekem az életet ezek jelentették igazán: mások életét rövidre zárni, vagy végérvényesen megrontani azért, hogy én két-három nappal tovább fogyasszam fölöslegesen a levegőt. Nagy igazságtalanságnak tartottam, de nekem se osztott az élet más lapokat, abból kellett dolgoznom, ami adatott, és én csak ezt kaptam. Minden egyes megtört életet látva egyre jobban rühelltem az életet, amit élnem kellett, kétségbeesetten kerestem a kiutat, kitörést, kár, hogy nem találtam addig. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal övezve sétálgattam ráérősen az egyik mellékutcában, amikor hangok ütötték meg a fülemet.
– D..de..de kérem, csak egyetlen, csak egy lehetőséget még..
Csattanás hallatszott egy közeli, szélesebb sikátorból, ami keresztezte a mellékutcát.
– Nincs többedik esély! A talpnyalásodnak köszönheted, hogy kaptál egy harmadikat is, de ez már elég volt! Takarodj!
Hangos reccsenés, artikulátlan ordítás. Fél másodperccel később egy test repült ki a bejáratból, nekivágódott a szemben lévő falnak. Két másodperc mozdulatlanság után felkelt, és orrát fogva eliszkolt, amennyire tudott abban az állapotban, én pedig kíváncsi lettem, kardomat kivonva közeledtem a kis hézag felé, ami a falak egyhangú menetét megtörte. Átkozódás hallatszott onnan, ahonnan kivágták a szerencsétlent, én pedig lassan közeledtem. Hangos káromkodást hallottam kiszűrődni a bejárat felől, a sarokra érve nekitapadtam a falnak, és hallgatóztam. A fal nedves volt, doh és alkoholszag terjengett, némi penészgombával társulva. Tökéletes elrettentő keverék azoknak, akik eleve gyengék, hogy találkozzanak azokkal, akik ilyen helyeken tanyáznak.
- Mi az összerohasztott kurva életért jönnek kizárólag ilyen nyamvadt pelyhesfaszú nyomoroncok? Nekem egy kibaszott férfi kell a munkáim elvégzésére, nem ilyen nyikhaj buzeránsok, akiknek akkora az agyi kapacitásuk, mint fél maréknyi lepörkölt ökörseggszőrnek! - Hallottam a dühöngést - Ha egyszer lenne valaki, aki nekem megfelel, esküszöm, hogy - Előléptem a sarok mögül, és befordultam. Megláttam a középkorú, kiabáló embert, és a mellette sündörgő tagbaszakadt férfit. - Te meg ki a fasz vagy? - Üvöltötte el magát, ahogy meglátott, szemeiben szikrát vetett a harag. Nyugodtan válaszoltam.
- Lance Kalver vagyok, zsoldos. Munkát keresek, és úgy hallottam, hogy Ön épp adni szeretne.
Az ember hirtelen lenyugodott, hideg hangon utasította emberét.
- Öld meg.
Nem haboztam, felemeltem a kardomat, hogy hárítsam a felém üvöltve rohanó hústorony fegyverét. Megpróbáltam félreütni, de ő sokkal erősebbnek bizonyult, kénytelen voltam oldalirányba ugrani, hogy ne szeljen ketté a penge. Rossz reflex volt, a mellettünk lévő falhoz csapódtam erősen, de legalább ép maradtam. Nem tétováztam, a kardom markolatával fejbecsaptam újdonsült ellenfelemet, remélve, hogy ezzel időt nyerek magamnak. Jól találtam el, egy pillanatra elkábult, én pedig ezalatt mögé kerültem, és térdhajlatát megtaposva térdre kényszerítettem. A torkához tartottam a kardomat, felállítottam, és mintegy túszként magam előtt tartva odafordultam a férfihez. Ő tapsolt, és nevetett, majd megszólalt:
- Csak tesztelni akartam, mennyire vagy alkalmas arra, hogy a szolgálatomba állj. Lenyűgöző, meg kell mondanom, egyszerűen csodás volt a jelenet! Alkalmazlak. Most elengedheted.
Kelletlen arckifejezéssel elengedtem, és meglöktem. Rálépett a lábamra, és amint megint szembekerült velem, rájöttem, hogy nem véletlenül, bizonyára nem tetszett neki, hogy legyőztem. A férfi folytatta:
- Szóval zsoldos, eh? Kéne nekem egy férfi, aki elvégez nekem ezt-azt… vállalnád?
Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek a férfi, de az időről időre megkorduló gyomrom emlékeztetett, hogy nincs nagyon más választásom, ezzel most élnem kell. Előtte ellenben úgy éreztem, fel kell tennem néhány kérdést.
- Milyen munkákról lenne szó? - Kezdtem a kérdezgetést a legalapvetőbb dolgokkal.
- Mindenféle. Most éppen egy csomagot kellene elhoznod nekem egy városhoz közeli kereszteződésből, 200 váltót kapsz érte. Jó üzlet?
- Igen. Merre van a kereszteződés?
Kérdeztem. Útba igazított, én pedig elindultam, abban a pillanatban csak mérsékelten engedett gondolkozni a gyomrom, így csak fél óra múltán jöttem rá, amikor odaértem, és nem láttam senkit, hogy elég valószínűtlen minden, amit állított, a csomaggal kapcsolatban legalább is. Csak szívatni akar? Mindegy, ha visszamegyek, le fogom verni rajta a pénzemet, átvitt értelemben, vagy szó szerint. Visszaérvén hatalmas röhögésben találtam a férfit, aki a szolgájával együtt mulatott azon, hogy rászedett. Nagyon felingerelt a helyzet, de emlékeztetnem kellett magam, hogy ezen most a túlélésem múlik gyakorlatilag, így muszáj helyén kezelnem a helyzetet. Egy nagy levegő után csak annyit mondtam:
- Kérem a pénzem. - Még mindig fulladozva a nevetéstől hozzám vágott egy erszényt. Kinyitottam, és kiborítottam az érméket a tenyerembe, majd megszámoltam. Száz. - Ne szórakozzunk egymással, még ennyivel lógsz.
Képen röhögött.
- Nem hoztál nekem semmit, örülj a fejednek, hogy egyáltalán kapsz valamit! Most pedig kotródj a szemem elől!
Azzal eltaszított magától. Elejtettem néhány érmét is, de annál büszkébb voltam, mintsemhogy utánamenjek, nyolcvan váltóból takarékosan kihúztam élelemmel, feltéve, hogy az utcán alszom. Nem volt egy életbiztosítás, de más lehetőségem nemigen akadt, tekintve, hogy le voltam gatyásodva, és ez még mindig nem az a helyzet volt, hogy a spórolásomat ilyen módon kivágjam az ablakon. Így hát kerestem egy olyan utcát, ami nem volt teljesen nyitott, de annyira félreeső se, hogy a legkisebb esélyt adjam mind az esti őröknek, mind a tolvajoknak, esetleg a gyilkosoknak, hogy megzavarják az álmomat. Vagy éppen segítsenek benne, hogy senki ne legyen képes megzavarni benne, és így az örökkévalóságig tartson. Másnap reggel elmentem a piacra kenyeret venni. Feljebb vitték az árát, 25 váltó volt a legolcsóbb helyen. Ez nem lesz jó, nagyon nem. Délutánra nem maradt, csak harminc váltóm, így kénytelen voltam visszamenni ahhoz a görényhez, hogy munkát adjon, a kevés váltó is jobb, mint az éhhalál. Szinte lesújtva éreztem magam, hogy rászorulok ennek a szemétládának a pénzére, és nem felejtettem el neki azt se, hogy hogy viselkedett előző nap. Nagyon nehéz volt visszamenni, de muszáj voltam. Így tépett jó ideig az ideg, de győzött az élni akarás, és elkezdtem keresni a rohadékot. Még be se mutatkozott, ennyi támpontom se volt, aminek pontosan annyira örültem, mint egy hajléktalan annak, a szembevizelik. Róttam az utcákat, megint rám sötétedett, én pedig kezdtem kétségbeesni, hogy nem fogom megtalálni. Járkálás közben már felvázoltam magamban, hogy hogyan és miként fogom túlélni a következő megbízásig, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Röhögött, én pedig azonnal tudtam, hogy megtaláltam, akit kerestem, és immáron magabiztosan indultam a hang forrása felé. Befordultam a sarkon, és szembementem azzal a gennyládával, aki megszívatott előző nap.
- Na mi van kiscsávó, kell a pénz? - Röhögött. Ökölbe szorult a kezem, de tudtam, hogy megint nem tehetek semmit, az ő kezében van gyakorlatilag az életem. - Na nem bánom, csak mert tegnap is olyan lelkes voltál! - Kezdtem látni, hogy ma eléggé felöntött a garatra. - Akkor most… most mit is csináljál? Ja igen, hozzál már nekem a kocsmából egy üveg bort… ha..ha sikerül, megtarthatod a visszajárót, ha nem, el leszel verve, és egy petákot se kapsz! Világos?
- Csak a pénzt add már.. - Türelmetlenkedtem. Egy kisebb zsákot adott tele érmével. ~ Hah, gyerekjáték lesz! ~ Gondoltam, ahogy elindultam a kocsma felé. Messziről megütötte a fülemet a hangos ricsaj, ami a féktelenül dorbézoló részegek felől jött. Na nem baj, legalább tudtam, hogy jó helyen járok. Nem mondta, hogy úri szalonból kell bort hoznom, kocsmát említett, én kocsmába jöttem. Arról se szólt egy szót se, hogy milyen bort kell vinnem, hát szépen elterveztem, hogy a legolcsóbból viszek egy üveggel, több marad nekem. Utána már elég pénzem lesz, hogy kitartson, amíg egy tisztességes megbízót szerzek, hogy ne ilyen csicskázásokkal kelljen eltöltenem a drága időm. Arra is gondoltam, hogy jó megoldás lehetne egyszerűen belehugyozni egy borosüvegbe, odavinni, én pedig már ott se vagyok. Azok ott részegen biztos, hogy nem tudtak volna utánam jönni, az viszont tény volt, hogy utána jó ideig nem fordulhattam volna meg talán a városban se, és ha arra gondoltam, hogy mennyire szórta a pénzt a figura, még le is vadásztatna. Hatványozottan nem volt jó ötlet, így maradt a vásárlás. A kocsmába belépve kértem a legolcsóbb borból egy bontatlan üveggel. Amíg előhozta a pultos, körülnéztem: verekedő részegek, egy asztal alá fordult bárd, néhány nemtörődöm őr, akiket, tétlenségükből kiindulva csak arra tartottak, hogy a gyilkosságokat akadályozzák meg. Savanyú alkoholgőz és áporodott testszag jellemezte a légkört. Vizsgálódás közben a zsebembe tettem két marék érmét: a pénzre szükségem volt, és kinéztem ezekből az állatokból, hogy az nem az utolsó alkalom volt, hogy kiszúrtak velem. Közben kihozták a bort, én fizettem, és kiléptem az ajtón. Abban a pillanatban beigazolódott a gyanúm: a tróger kigyúrt kedvence nekem rontott, kikapta a kezemből a bort, a földhöz vágta, utána pedig a másik markomból a zsákot kitépve elszaladt, miután jól gyomron vágott. Teljesen váratlanul ért, a benti levegőtől még ködös voltam, nem működtek jól a reflexeim, nem tudtam védekezni. A földre rogytam, a fogaim közt kipréselve:
- Ezt még megbánjátok…

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Lance Kalver on Hétf. Ápr. 03, 2017 6:06 pm

Markus von Feldas

avatar
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Na, akkor én leszek jelenleg a bakód, akasztófavirágom. Very Happy
Nekem tetszett a történet, ha valahogy el kéne képzelnem a kisember alvilágát valahogy így tenném, szép munka! Külön tetszettek a szóképek, melyeket használtál, bár a szóismétlések engem, személy szerint néha kizökkentettek a történetből.

Jutalmad:
1000 váltó és 100 TP

De várj, van még több is! Az ajándéktárgyad:

Név: The Sunshard / Napszilánk
Leírás: Egy apró kis nyakék, ami a napot ábrázolja, sugárkerítéssel. Naponta egyszer, ha úgy akarod, megzavarhatod az ellenfeled támadását azzal, hogy egy aprót, hirtelen villan. Csak is közvetlen közelben (egy méter távolság) működik, egy-két pillanatig hat csak a hatás, de mindenképp hatása van (nem lehet elkerülni semmiképp).


_________________
"I carry two swords: silver for beasts, steel for men. Both for mosters."
"People like to invent monsters and monstrosities. Then they can seem lass monstrous themselves."
Geralt of Rivia
Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Lance Kalver on Szomb. Május 12, 2018 7:18 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Találkozások

- Gyorsabban! - Mondta a tünde fogcsikorgatva, ahogy egymásnak feszültek a pengéink. Nem sokszor éreztem magam ennyire élőnek.
- Határozottabban! - Parancsolt rám, mikor megtámadott, és alig tudtam hárítani a csapását.
- Könnyedebben! A szél vigye a fegyvered, ne a karod! - Kiabálta el magát, majd egy könnyed vízszintes suhintást eresztett meg felém. Felemeltem a kardomat, hogy védekezzek, de hiába: az ő fegyvere megakadt az enyémben, de mégis fellibbentette a ruhám ujját, engem pedig megvágott, pedig hozzám se ért. ~ Megint az a trükk… ~ Ziháltam magamban szinte dühösen. Hogy csinálja?

Három héttel ezelőtt

Nem indult különösebben másmilyennek ez a nap, mint a többi. A sírban szerzett sérüléseimnek már csak az emléke volt meg, így kényelmesen jártam-keltem, ahogy szoktam, és közben forgattam az új kardomat a kezemben, suhintgattam a levegőben, és gyönyörködtem benne: nem bírtam betelni vele. Hiss-huss, csak úgy szelte a levegőt, én pedig sose éreztem magam ennyire elevennek… vagyis nem is teljesen magamat. Éreztem, hogy a kardom él, ahogy használom, és közben egybeforr az őt tartó kezemmel. Felemelő érzés volt, egyben furcsa, még soha nem éreztem így egy fegyver forgatása közben se. A pengéje és a markolata is hosszabb volt, mint amihez szoktam, de ezt csak akkor tartottam bajnak, amikor a hüvelyében pihenő kardot csodáltam: Amint a kezembe vettem, minden negatív dolog elszállt, és csak az élmény maradt meg, hogy milyen csodálatos, bizsergető érzés forgatni. Kicsivel később megérkeztem egy kisebb városba a Tünde-erdőhöz közel, ahol éppen kíséretet kerestek egy, az erdőbe tartó karavánhoz. Megnéztem magamnak a szekérsort: Hosszú volt, és lomhának kinéző. Eldöntöttem, hogy megyek én is, azonban, mivel látszott rajtuk, hogy a pakolásban még bőven benne vannak, így nem késhetek le semmiről, előtte még a szokásos kört megtettem: a piacon feltöltöttem a batyumat sózott hússal és gyümölccsel, megtöltöttem a kulacsomat, és elindultam vissza a szekerekhez, hogy megint megnézzem, és eldöntsem, hogy tényleg akarom-e ezt. A válasz az erszényem felől jött főleg, ami azt mondta, hogy igen, akarom ezt. Miután végignéztem a mellette álló kereskedőkön, odaléptem a főnöknek kinéző, kövér kereskedőhöz, aki unott arckifejezéssel fordult felém, amint meghallotta, hogy közeledek.
- Mi kéne? - Kérdezte meg olyan hangsúllyal, mintha egyedül az ő kegyelméből élhetnék még. ~Ajánlom, hogy jól fizess, különben most fordulok sarkon, te felfuvalkodott disznó ~ Gondoltam magamban, de ezt mondtam ki:
- Munka. Úgy tűnik, most éppen van. - Nagyon sokáig hang nélkül tűrtem az ilyen lekezelő stílusú egyedeket, de már kezdett sok lenni. Lefitymálóan nézett végig rajtam.
- Van. Az utóbbi egy-két hétben az erdő külső területein elszaporodtak a banditák. Normális esetben nem kellene ilyen bajokkal törődnöm, de - Itt köpött egyet - A kereskedőcsoport, amiben vagyok, most erre kényszerített. Semmi plusz kíséret, ráadásul ilyen jelentéktelen útvonalra, csak mert… Hagyjuk, ez nem tartozik rád, hegyesfülű. - Mordult rám. Ez a dagadék egyre kevésbé volt szimpatikus, de legalább úgy nézett ki, mint aki sokat tud fizetni, ezért nem hagytam faképnél.
- Mennyit fizet? - Kérdeztem hideg hangon és arckifejezéssel. Tudtam, hogy ha nem mond elég nagy összeget, sarkon fordulok, és elmegyek, szórakozzon azzal, akivel lehet, én abból már kinőttem. A kereskedő ravaszul elmosolyodott, majd sóhajtott egy színpadiasat.
- Ejj, látszik, hogy gyerek vagy még, nem tanítottak illemre… Úgy kell feltenni helyesen ezt a kérdést, hogy „Ha esetleg kegyelmességed megengedi, hogy a jelentéktelen létemet felajánljam az Ő nemes céljára egy kis ideig, megkérdezhetném, hogy az én semmirekellő szolgálataimat milyen apró morzsa fogja honorálni?”. A te kérdésedre minden jóérzésű kereskedő annyit felel: „Nem kapsz két büdös nagy pofont”. - Mondta a világ legönelégültebb arcával, az enyém pedig torz vigyorra húzódott. Ebből most volt elég. Nem viselkedtem mintaként soha, azt nem vitatom, de volt egy határ, amit soha senkinek nem szabadott volna átlépnie senkivel szemben. Ez a golyó pedig most megtette. A kardomhoz nyúltam, és komótosan kihúztam. Több őr azonnal odarohant, és rám fogták a fegyverüket, de nem igazán érdekelt. Dühös voltam, méghozzá nagyon. A pengét a szemem elé emeltem, és nyájas hangon megszólaltam:
- Fragarach, Fragarach, mondd el nékem, mennyi pénzt kapok, ha megússza épen? - Töretlenül néztem a kardom pengéjét, ahogy látványosan átrendeződtek a rúnák. A jelenet kedvéért nem engedhettem meg magamnak, hogy körülpillantsak, és megnézzem magamnak a megrökönyödött arckifejezéseket, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rájuk. Megvártam, amíg teljesen olvashatóra rendeződnek a rúnák.
- Kétezer váltó. - Volt ráírva kristálytisztán, de tudván azt, hogy rajtam kívül senki se tudja elolvasni, még megfordítottam a pengét egyszer-kétszer, nagyon érdeklődő arckifejezéssel, mintha valóban keresnék rajta valamit. Hirtelen fenyegetően ránéztem a kereskedőre, és egy kis hatásszünet után színpadias forgatással visszadugtam a hüvelyébe a kardomat.
- Akkor megegyezünk kétezer váltóban, igaz? - Nyújtottam neki kedélyesen kezet. Ő is magára kényszerítette a feszes mosolyt, de a kezemet nem rázta meg.
- Meg. És most tűnjön a szemem elől. - Intett, én pedig fejet hajtottam.
- Ezer örömmel! - Majd fütyörészve elindultam a csoport felé, ami látszólag a már felbérelt zsoldosokénak tűnt.
- Boszorkány! Én mondom nektek, boszorkány! - Hallottam a kereskedőt panaszkodni az ott maradt őröknek
- De hát férfi… - Mondta valaki.
- Lehet az is, hogy átváltozott, mittu… - Eddig értettem, ezután kiértem hallótávolságból. Már csak néhány lépés volt, és odaértem a csoporthoz, akik közül látszólag legalább egyikük, egy nagyjából korombeli srác végignézte az előbbit, megszólalt:
- Te teljesen hülye vagy. - Vágta a fejemhez, én pedig vállat vontam.
- Lehet. A munkát megkaptam, a többi nem igazán érdekel. Felőlem fel is fordulhat, amíg fizet, az egyéb részletek engem hidegen hagynak. ~ Majd nekidőltem az ott várakozó szekérnek, és lehunytam a szemem. Nem volt számomra természetes a viselkedés, amit ott tanúsítottam, és ezt ki kellett pihennem, ráadásul biztos voltam benne, hogy legalább a nap további részében békén fognak hagyni. Elképzelésem se volt ugyan, hogy ugyan mit akarnak pont innen szállítani a Tünde-erdőbe, de nem is az én dolgom volt. Viszont hogy hova, az már jobban érdekelt, így megszólítottam az előbbi fiatalt, aki megszólt.
- Merrefelé megyünk? - Kérdeztem.
- Zephyrantesbe. - Felelt a fiú, engem pedig furcsa érzések kezdtek el kerülgetni. Hiába lettem volna eredetileg zephyrantesi, ahogy megtudtam, mégse jártam ott, csak egyszer, vagy talán kétszer, és ezt nem is tudtam magamban hova tenni. Furcsa kapcsolatom volt az erdővel: egyszerre vonzott, mert ott születtem, nevelkedtem, és egyáltalán, mint tündének, össze volt kötve vele valamilyen szinten az életem. És mégis taszított ezzel együtt, túl sok tűz, túl sok halál, túl sok sikoly, ami a fákat illette… Sose akaródzott mélyre mennem a fák közé, féltem, hogy ott ragasztanak az emlékek, így a fővárost se sokszor közelítettem meg. Most mégis kénytelen voltam, és ez furcsa érzéseket váltott ki belőlem. De nem volt mit tenni, már elfogadtam a megbízást, menni kellett, és a pénz is nagyon jó volt, egy szavam se lehetett a feladat iránt. A kereskedő már inkább ellenszenves volt, de úgy voltam vele, hogy ezt az áldozatot most meghozom. Aznap délután indultunk, én pedig türelmesen pihentem addig az egyik szekér árnyékában.

Nem sokkal azután, hogy megcsikordult az első szekér kereke, rá kellett jönnöm: nem hazudtak, tényleg elszaporodtak a banditák. Nem volt egy órája, hogy az erdőben haladtunk, és máris hallottam, ahogy az út menti bokrokból halk csörömpölés jött, éppen csak meghallottam. Elővettem Fragarachot, és újból átjárt az a csodás érzés. ~ Ebből sose lesz elég! ~ Gondoltam, de aztán gyorsan ráparancsoltam magamra, hogy a hang forrására figyeljek.
- Mozgás a bokorban két oldalról! Nem hiszem, hogy állatok… - Súgtam a mellettem utazó két zsoldosnak, az egyiknél íj volt. Csendben körülnéztek, és füleltek egy darabig, majd bólintottak. Csodálkoztam egy kicsit, hogy így kérdés nélkül odafigyeltek rám, bár már az elején világossá válhatott számukra, hogy én nem szarral gurigázom.
- Az első gyanús rezdülésnél lőj, ugrasszuk ki a nyulat a bokorból. Vagy banditát, attól függ, mi van bent. - Mondtam az íjásznak, majd pihenő pozícióba helyezkedtem, nem akartam, hogy rájöjjenek, bár így is gyanús lehettem már, de valahogy le kellett kommunikálnom velük. Most csak vártam, ez nem az én időm volt.
Egy perccel később nyíl szisszenését hallottam, és ordítást. Kinéztem oldalra, ahol épp egy páncélos test dőlt ki az egyik bokorból. Biccentettem az íjásznak.
- Szép lövés.
Majd előhúztam Fragarachot, és leugrottam oldalra.
- Dolog van, srácok! Mindkét oldalon, úgy tűnik! - Kiabáltam a többi zsoldosnak, akik több-kevesebb késleltetéssel leugrottak a saját szekerükről, és előhúzták fegyverüket. Némelyiküknél kard volt, másoknál csatabárd, de láttam egy harcost, akinek egyik kezében kard, másikban tőr volt. Elfogyott az időm a nézelődésre, megérkezett az első ellenfél, felülről igyekezett lecsapni rám a kardjával, én azonban hárítottam, és egy gyors ütésváltás után levágtam ellenfelem kardot tartó csuklóját, majd az elég hiányos páncélján rést találva átdöftem a gyomrát. Gyorsan körülpillantottam: többen voltak, mint mi, de nem sokkal. Nem is voltak olyan tapasztaltak, a karavánt az egész hosszában támadták szétszórva, így egyesével könnyebb volt levadászni őket, de ez pont kapóra jött akkor.
A szekér eleje felé vettem az irányt, ott tőlem két méterre harcolt az íjász egy tőrrel, az íja ott hevert mellette kettétörve. Az őt támadó, hatalmas méretű martalóc éppen készült szétloccsantani a fejét egy hatalmas, szögekkel kivert bunkósbottal, ami inkább volt egy tömör fatönk. Láttam egy rést az oldalát takaró páncélon, de a nagy rohanásban elhibáztam. Viszont legalább felém fordult, és megcélzott, amit kihasználva az íjász a tőrrel karon szúrta. Felordított, és a nő felé lódította a fegyvert, az egyik szög el is érte már, és megkarcolta, azonban akkor én újból megcéloztam az oldalát, ezúttal sikerrel, és ellöktem vállal. Az íjász nővel mit sem törődve rohantam tovább.
Ketten támadták egy másik társamat, így kénytelen voltam erőteljesebben előre lendülni előretartott karddal. Az egyiket rögtön el is kaptam, mélyen belészúródott a pengém, azonnal ki is rántottam oldalra a másik felé, azonban ő ezt hárította, majd egyből meg is támadta a már így is vérző társamat, aki azonban sikerrel kivédekezte, én pedig egy suhintással levágtam a haramia fejét, és száguldottam tovább.
Elkéstem. Az egyetlen vékony, már ránézésre törékeny karddal védekező zsoldos egy szintén hatalmas termetű, kétkezes karddal hadonászó rablóval küzdött. A hadonászás nem volt helyénvaló szó, rendesen forgatta, már amennyire kellett neki: az egyetlen, amit láttam, ahogy egy csapással, fémes pengés kíséretében eltöri a társam fegyverét, egy másodikkal pedig végzett vele, és felém fordult. ~ Na gyere, te szemét! ~ Acsarkodtam magamban, ahogy két kézre fogtam Fragarachot, és egy kicsit lefékezve védekező állást vettem fel. Megint éreztem magamban, mint amit már olyan sokszor, és tudtam, hogy most gyorsabb leszek. Szükségem is volt rá, nem vehettem félvállról. Jobb kezemmel elengedtem a kardom, és egy gyors vágást indítottam felé oldalról. Ezt hárította, én pedig visszahúztam a kardomat. Most ő támadt, megfontoltan, de határozottan, felülről sújtott le rám. Felemeltem a kardomat, de félreütni nem volt időm, és egy kicsit el is zsibbadt a kezem egy pillanatra. Ezt ő észrevette, és meg is ragadta az alkalmat, hogy újból megtámadjon, ezúttal sikerült is megvágnia a karomon, nem volt túl mély vágás, de azért vérzett. ~ Ezt még megbánod… ~ Szitkozódtam magamban. Észrevettem a védekezésén egy pillanatra egy rést, amit meg is támadtam. A kétkezes karddal túl lomha volt, nem sikerült hárítania, így akadálytalanul bele tudtam mélyen vágni az oldalába a kardomat, és közelebb is léptem hozzá. Felüvöltött, de nem akaródzott feladnia, felém kapott a kezével, azonban ekkor a markolatgombommal rásóztam a fejére egy hatalmasat, amitől egy pillanatra elkábult. Éppen lecsaptam volna, amikor oldalba kapott a böszmenagy állat egyik társa, és ledöntött a földre. Azonnal beledöftem a kardomat, és lehengerítettem magamról, majd villámgyorsan felálltam, hogy azt lássam, a kétkezes kard éppen ott landol, ahol egy másodperccel előbb még a nyakam volt. Undorral az arcán emelte fel a fegyvert, és vicsorogva nézett rám, válaszul kajánul elvigyorodtam. Nem tudtam, mi jár a fejében, de volt némi elképzelésem. Talán a harmincadik módszernél tartott fejben, hogy hogyan fog megölni. Hopsz, már harmincegy. ~ Meg kéne ölni most már, mert ha ennek istenigazából elönti a szar az agyát, akkor tényleg bajban leszek ~ Gondoltam, és nekilendültem előretartott karddal, ahogy az előző kettesnél. Arrébb ütötte a kardomat, azonban a lendület engem vitt tovább, és vállal nekiestem. Elkezdett botladozni, vele együtt én is. Én tudtam gyorsabban visszanyerni az egyensúlyomat annyira, hogy lecsaphassak rá, és sikerült is végre: Hiába emelte fel a kardját védekezésképp, a csuklóját sikerült eltalálnom, és azzal együtt a fejét is kettévágtam félig. A teste tompa puffanással zuhant le, én pedig adtam magamnak két másodpercet, hogy kitisztítsam a fejemet. Annyira rákoncentráltam erre az egy ellenfélre, hogy teljesen elvakultam és megsüketültem a külvilág iránt, most viszont újból visszatért a fülembe a csatazaj: üvöltések, fém csengése, ahogy penge pengének feszül, reccsenés, ahogy páncélnak használt fémlemezek repednek el, ordítások a megsebzett harcosoktól, jajveszékelés a kereskedőktől. Most nem állhattam meg.
Felemeltem a fejemet, és a kardomat. Az én oldalamon már mi kerültünk előnybe, azonban a másikon még nagyban ment a küzdelem, így azonnal tudtam, mit kell tennem: meglepetést okoznom. A legközelebbi túloldalon harcolókat kinéztem magamnak, majd hátraléptem kettőt, nekilendültem, és átugrottam a szekereket. A bandita éppen készült a kegyelemdöfést megadni a zsoldostársamnak, mikor felülről odaérkeztem, és mielőtt észbe kaphatott volna, belevágtam a koponyájába a kardomat. Éreztem, ahogy felfrissülök egy kicsit. A sebesültre néztem, aki éppen hálálkodni akart, de én csak biccentettem neki, és már mentem is tovább. Hárman tömörültek egy társamon, aki bárddal próbálta távol tartani őket magától, mikor megérkeztem. Két gyors vágás, két halott, a harmadik felé pedig egy szúrást indítottam, amit ugyan amaz hárított, de a vállammal meglöktem, így leterült a földre, és ott érte a halál. Körbenéztem: lassan mindenhol győzedelmeskedtünk. A kereskedők lassan előmásztak a szekerek alól és a ponyvák takarásából, én pedig nekitámaszkodtam a szekér oldalának.
- Nyertünk… - Lihegtem, majd ránéztem a karomra. Egész olcsón megúsztam.

Néhány perc múlva, amikor már kifújtam magam, odaléptem az egyik idősebb zsoldoshoz, aki épp akkor végzett a szekerek körüljárásával.
- Mik a veszteségeink? - Kérdeztem tőle.
- Három halott, két olyan sebesült, aki nem fog tudni egy ideig harcolni, tízen sérültek könnyebben. A kereskedők mind épségben. - Válaszolt.
- Hányan voltunk? - Tettem fel az újabb kérdést.
- Huszonöten, most effektíven így vagyunk húszan. Nem tetszik ez nekem. - Ráncolta a szemöldökét gondterhelten. Valahol egyetértettem vele, de bátorításként visszakérdeztem.
- És ők hányan voltak?
- Harmincan. Legalábbis annyi hullát számoltam össze tőlük. - Ekkor már láttam rajta, hogy kezdi érteni, mire akarok kilyukadni, de azért folytattam.
- Tehát túlerőben voltak, és mégis gyakorlatilag tízszer annyian haltak meg, mint mi. És őszintén, gondolja, hogy ennél többen össze tudnak szerveződni ennyi idő alatt nagyobb csoportokba? Ennél már csak kevesebben lesznek. Ne aggódjon. - Mondtam nyugodt hangon, ő pedig biccentett.
- Igaza van. - Majd sarkon fordult, és elindult a kereskedők felé, de még visszanézett rám.
- Köszönök mindent. - Ezzel elsétált, én pedig elvigyorodtam, majd felültem a szekérre, és hátradőltem. Ez volt az én részem, az egyik, ki tudja, mit hoz még a jövő, azt tudtam, hogy rám fér egy kis pihenés. A kezembe vettem még egyszer Fragarachot.
- Köszönöm. - Mondtam neki, majd eltettem a hüvelyébe, és lecsuktam a szemem, hogy szunyókáljak egy kicsit. Körülöttem még nagyban tevékenykedett mindenki, úgyhogy biztonságban éreztem magam, viszont rám fért a pihenés, ki tudja, mit hoz még a jövő.

A jövő még két ütközetet hozott, de mind kisebbeket, ahogy haladtunk befelé az erdőben, úgy fogytak a banditák, akik beljebb és beljebb mertek merészkedni. Mindkét csetepatét megúsztuk enyhébb sérülésekkel, én is csak pár karcolást szereztem. Egy idő után viszont már valóban elmaradoztak a támadások, már jó két napja mentünk zavartalanul, mikor a fővároshoz egész közel megint kardcsattogás ütötte meg a fülemet, ezúttal az ösvénytől messzebb, valamint egy ordítás, a sűrű fák közül pedig egy pillanatig tartó zöld fénylést vettem észre a hang irányából. Még egy kiáltás, ez a hang már ismerős is volt, nem is kellett gondolkoznom sokáig, hogy honnan. Azonnal leugrottam a szekérről, és elindultam abba az irányba, ahonnan tapasztaltam a hangokat és a villanást. Felsuhantam a fák törzsén, és a lombok közt kezdtem el ugrálni, nem volt kedvem a sűrű aljnövényzetre is figyelni, és kerülgetni a törzseket, mikor ilyen fontos helyzet van.
- Hé, mit csinálsz? - Kiabált valaki utánam, de nem válaszoltam. Azt se bántam, ha nem fizetnek ki, ha jól gondoltam, ez fontosabb volt.
Néhány ugrás után megpillantottam azt, amit vártam, de nagyon nem akartam: egy tünde volt az, négy banditával állt szemben, mögötte egy nő állt, feltehetően a felesége, átkarolva két gyermeket, akik eltakarták a szemüket, és hozzábújtak. Sean, és a családja. Támadás alatt.

Spoiler:

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Lance Kalver on Vas. Május 13, 2018 6:40 pm

Már írtam neked ezzel kapcsolatban, de leírom ide is, hogy legyen nyoma: A harcjelenet nagyon szépen kivitelezett volt, és tetszik, hogy kezd előbújni Lance-ből a vezető alkat. Szép kis élmény volt összességében, jár érte a 100 tp és mivel ez a második élményed 2000 váltó.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.