Krónika: Ascensio

1 / 4 oldal 1, 2, 3, 4  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Krónika: Ascensio

Témanyitás by Darrakard on Hétf. Ápr. 03, 2017 11:07 am


Na gyermekek, névsorolvasás!

I. tábor:
Andromeda
Lance Kalver
Cynewulf
Jozef Strandgut
Egan Foley

II. tábor
Leon Wittman
Hilde von Nebelturm
Eiryn
Larsdall Crescent
Yrsil

III. tábor
Gerard D. Lawrenz
Joel von Finsterblut
Feline Aiedail
Theo Wagner
Elizabeth von Nachtraben

Ada, Jozef: Ti a Katedrális berkeiben vagytok éppen, mikor meghalljátok a hírt a vámpírtornyok emelkedéséről. (Adának úgy tudom régi vágya hogy találkozzon a pápával, ha szeretnéd Kristinnel mint NJK jelen esetben kisegítelek hogy hogy keveredsz oda.) Mivel épp elindult a nagyböjt bűnbánati liturgia zajlik amelyre egész sokan hivatalosak vagytok a Katedrális nagytemplomában (értsd: mindketten). Rövidesen egy halálra dermedt, remegő kezű inkvizítor esik be a szertartásra, amire Őszentsége Sixtus pápa azonnal félbeszakítja a prédikációját és lelép az ambóról, rövid szót váltva a szerencsétlen férfivel. Miután visszatér a szószékhez hangja komor.
- Testvérek, Krisztus urunk feltámadásának előkészülete a megbánásról szól és a lemondásról. Most mégis a haragról kell hogy szóljon számunkra, ugyanis istentelen dolgok történnek a világban! A vámpírok bukott angyalokkal szövetkezve akarják szentségtelen erővel birtokukba venni az Úr teremtette eget, és a Megváltó húsvétján szabadítva a világra pöffeszkedő fennhatóságukat! Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében ezt nem tűrhetjük el! Bárki, aki hajlandóságot érez megbüntetni a gőgös bűnösöket még ma alkonyatig keresse fel az Ordo Malleus nagymesterét, ugyanis ellenségeink nem nyugodnak a korbács nélkül. Deus vult! - Deus vult, zengi vissza a templom hajójában levő embertömeg. Ti hogyan reagáltok?

Lance: Vándorlásod közben érdekes hírbe futsz bele: a vámpírok tornyai lebegnek, ehhez egy mélységit használnak fel valószínűleg. Ami érdekesebb számodra, hogy gyülekezik egy követcsapat változatos közegekből, és jelentős pénzösszeget ígérnek azoknak a zsoldosoknak akik csatlakoznak hozzájuk védelem gyanánt. Megindítja-e a fantáziád a megbízás?

Egan, Eiryn: Titeket vándorlásotok közepette ér el a hír és a mellé szegődő pletyka: a vámpírok tornyai lebegnek és az erejüket egy elfogott mélységi adja és arra készülnek hogy legyőzve a napot az égboltot saját területükként foglalják el. Hogyan reagáltok?

Cyne: Te egyenesen Armintól hallod a híreket, noha nem igazán van veled egyforma véleményen. A herceg támogatja a vámpírokat a tervükben és épp azon tépődik hogy mozgósítsa-e a seregét a támogatásukra. Ennek kijátszásához kereshetsz skypeon amikor ráérsz.

Hilde: Mivel olyan bejáratott vagy már a zsinati teremben, Rudenz király ezúttal is audienciára vár. Skypeon kereshetsz a részletekért.

Leon: Természetesen a Hellenburgi vezetőség nem boldog a hírek hallatán, amelyek hozzád is elérnek. Azonban elér még valami: egy jelentős pénzösszeg ígérete, mint zsold azoknak a bérkardoknak akik hajlandóak a sereghez avagy (esetedben a fontosabb) a követi küldöttséghez csatlakozni védelem gyanánt. Mivel Hellenburg a precíz effektívségéről ismert párokba osztanak be titeket, téged pont a hallomásból már talán ismert "Hellenburg Védelmezője", a Holtmezei Csata veteránja, Hilde von Nebelturm mellé. A köröd végén megkeresheted és összebeszélhettek.

Lars: Dolgodat végzed mint minden katona, mikor parancs érkezik. Armin herceg felettébb bajos ajánlatot kapott a vámpíroktól, akiknek jelenlegi, felfordulást okozó helyzetének hírei a Nebelwaldba is eljutottak hozzád. A herceg veled nem közölt okokból nem tud személyesen választ adni, így a démonokat illető ügyben való szereplésed miatt téged, mint katonai ügyekben és diplomáciában is valamennyire tapasztalt tündét küldenek, hogy átadd Armin üzenetét és megpróbáld annak jogosságáról meggyőzni a nyakas vámpírokat: a kért katonai támogatás öngyilkosság és többezer sötét tünde életét áldozná fel, azonban nem utasíthatja el egyszerűen, hiszen jó kapcsolatot akar fenntartani a vámpírokkal. A herceg általad tett kérése hogy a vámpírok vonják vissza az ajánlatot és elégedjenek meg a sötét tündék semlegességével és a Nebelwaldba eső vámpírtornyok védelmével. (Természetesen mivel a Kapcsolatok még nem ért véget arra nem kell utalnod, diplomatikusan homályosítsuk el mit is alkottál ott pontosan Very Happy)

Sil: Téged sem hagynak érintetlenül a hírek, főképp egy pöttöm de annál morcosabb démonlány miatt, aki se szó se beszéd felbukkan előtted. Lilithyra mondanivalójáért keress skypeon nyugodtan.

Joel: A hírek természetesen a vámpírtornyok közt futnak szét először. A Finsterblutok között általános az ellenkező hangnem, mivel senkinek nem tetszik hogy átlagos családok hirtelen a ti harci szintetekre törnek a lopott erő árán, azonban van néhány hang amely az új háború hírét örömmel fogadja. Erich nagyúr hivatalos álláspontjáról senki nem tud látszólag semmit, így mindenki csak találgat. Néhány merészebb arisztokrata azonban nem vár a végleges parancsra, maguk köré gyűjtik azokat akik támogatják rokonaitokat a felemelkedésben és hamarosan indulnak, hogy kisegítsék azokat. Itt a lehetőséged csatlakozni hozzájuk.

Feli, Theo: Titeket szintén a napi rutinotok közben ér a hír és mindketten saját indokból döntötök amellett, hogy támogassátok. Hogyan is ér el titeket a hír és miért döntötök úgy, ahogy? Mutassátok meg nekem.

Geri & the Entourage: A te démontornyod se mentes a hírektől, Maria hamar felcsippenti a külvilági politikából az érdekességet és gyorsan továbbítja is hozzád. A vámpírok néhány tornya (amiről biztosan tudtok az a Dornburg, a Blutstern és a Schattenstahl) lebegni kezdtek, és néhányan azt állítják egy mélységit szipolyoznak meg hozzá és permanensen képesek a levegőben maradni akár napfényben is ennek segítségével. Hogyan is hagyhatnál ki egy ilyen érdekes újdonságot? A legközelebbi vár nektek a Dornburg repülő kastély, így ideje azt célba venni.

Elizabeth: A Nachtrabenek az elsők között vannak, akik csatlakoznak a Fakó Napkelethez, noha a ti tornyotok nem indul meg felfelé. Hogy pontosan mi lesz a feladatod azt az apád közli veled: mint a főcsalád közeli rokona, te is a Dornburg toronyba fogsz utazni, hogy segíts azt megvédeni a támadóktól.

Határidő: Április 17!

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Jozef Strandgut on Szomb. Ápr. 08, 2017 3:23 pm

Csend volt, vagyis nem teljesen, hiszen a testvérek szöszmötölése, halk lépteik zaja azért megtörte az ájtatos csendességet, ami a böjt időszakában szinte rátelepedett a Katedrálisra és környékére. Mintha mindenki lábujjhegyen járt volna. Fiatal kamaszként épp olyan nehezen éltem meg ezt az időszakot, mint az első időben, mikor korgó gyomrom állandóan valami kiadós ételt követelt, de mára már beletörődtem a kényszerű éhezésbe. Persze most is étkeztünk, de közel sem annyit és olyan kiadósan és a hús is ritka vendég volt ilyenkor.
Főleg nehéz volt betartani a szabályokat, amikor ételt osztottunk a nincsteleneknek és rászorulóknak, én meg csak a nyálamat nyelhettem. De büszke voltam magamra, hogy nem szegtem meg eddig az előírásokat, legfeljebb egy-egy elcsent alma erejéig. Bíztam benne, hogy Urunk most mással van elfoglalva, mint, hogy engem tartson szemmel, amint elrágcsálok titkon egy gyümölcsöt.
Mondjuk tény, hogy nem sok szabadidőm volt az utóbbi hetekben, de főleg az utóbbi napokban, ezért sokat nem agyalhattam a szenvedéseimen.
Minden novícius el volt látva munkával bőven, én sem voltam kivétel. A Húsvéti ünnepek. Jézus feltámadása mindig kiemelt időszak volt, a szertartások és imádságok szakadatlan időszaka.
Most is rohanásban vagyok, hiszen a bűnbánati liturgia rögvest elkezdődik és én máris késésben vagyok. A szertartást maga Sixtus pápa tartja és azt hiszem nem szeretném kipróbálni, hogy milyen büntetést kapok, ha késve érkezem.
De egészen eddig nem volt egy szabad percem sem, legutoljára a szenteltvíz tartókat töltöttem fel, meg a gyertyákat gyújtogattam és nem akartam izzadtan, pecsétes ruhában megjelenni, ezért felrohantam a szobámba megmosakodni és tiszta ruhát ölteni, így kicsúsztam az időből.
Végigrohantam a folyosón, számítva rá, hogy már mindenki a Katedrálisban van, így nem fogok fellökni senkit.
Megkönnyebbülten lassítottam le, amikor meghallottam a halk zsongást és próbáltam észrevétlen becsúszni novícius társaim soraiba, hogy elfoglaljam a helyem és ne vonjam magamra a magiszter figyelmét sem.
Aztán elkezdődött a mise és bevonult Sixtus pápa is megkezdve a liturgiát, hangja zengően töltötte be a Katedrális hatalmas terét egy cseppet sem elhalkítva, inkább még jobban felerősítve azt.
A szertartások mindig különös áhítattal töltenek el , elfelejtkezve minden búmról-bajomról, így most is átadtam magam ennek a hangulatnak, miközben ösztönösen teszem, amit a szertartásrend megkövetel.
Aztán szokatlan dolog zavarja meg a prédikációt, ami mindenkinek, így az én figyelmemet is rögtön magára vonja. Egy inkvizítor! Egy láthatóan halálra rémült inkvizítor!
Először halotti csend lett, míg a férfi elbotorkált a pápáig, aki azonnal elébe sietette, majd halkan szót váltottak. Próbáltam kivenni valamit, de csak azt láttam, hogy legfőbb egyházfőnk arca elsötétedik és komorság telepszik rá. Nem sokkal később visszalép a szószékre és érces hangja baljós színezettel tölti be a teret.
- Testvérek, Krisztus urunk feltámadásának előkészülete a megbánásról szól és a lemondásról. Most mégis a haragról kell hogy szóljon számunkra, ugyanis istentelen dolgok történnek a világban! A vámpírok bukott angyalokkal szövetkezve akarják szentségtelen erővel birtokukba venni az Úr teremtette eget, és a Megváltó húsvétján szabadítva a világra pöffeszkedő fennhatóságukat! Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében ezt nem tűrhetjük el! Bárki, aki hajlandóságot érez megbüntetni a gőgös bűnösöket még ma alkonyatig keresse fel az Ordo Malleus nagymesterét, ugyanis ellenségeink nem nyugodnak a korbács nélkül. Deus vult!
- Deus vult! – kiáltom együtt a többiekkel, ahogy szívem vad kalimpálásba kezd.
A Katedrális szinte zúg, nem hiszem, hogy látott már ennyi megdöbbent, vagy épp felháborodott egyházfit.
Nem tudom, hogy mi történhetett? Talán megtalálták a vámpírok Azrael kardját, hogy ezt megtették? Elképzelni sem tudtam, de azt igen, hogy ott akarok lenni!
Alig vártam, hogy elbocsássanak bennünket, mert nem akartam, hogy valaki vagy valami is megakadályozzon a tervemben. Talán nem pont egy olyan fiatal novíciust képzelt el a büntetés végrehajtójaként a szentatya, mint én, de a felszólítás mindenkinek szólt, nem?
Egy percig sem haboztam, igyekeztem, hogy a megadott határidőre odaérjek az Ordo Malleus nagymesteréhez jelentkezni. Sejtésem szerint nem leszek egyedül!



avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hilde von Nebelturm on Vas. Ápr. 09, 2017 6:42 pm

Nem telhetett el igazán sok idő utolsó feladata, s a mostani között, a port szinte alig verte le ruhájáról... Talán egy hónapja tért vissza a városbeli teendőihez, amikor végül reggeltájt ismét a megszokott ütemes kimért kopogtatás ébresztette.

* A terem ajtaja előtt álldogált, kezében a levéllel. Az utóbbin lévő aláírás elégnek bizonyult a beengedéséhez, rutinosan térdelt le a király előtt, nem is figyelve arra, hogy lába nagyot roppant a folyamat során. Rudenz oroszlánhoz hasonlatos fuckboi alakja az ablak előtt álldogált, figyelve kifele, mintha csak láthatott volna ott valamit. Talán egy perc telt el így, már kezdte volna unni a modoros színátok, ám végül a férfi intett, s a parancsra meghajolt, majd utána kihúzta magát, lándzsáját vállának, s kezeit összefonva.
- Őfelsége.
- Hilde kisasszony. Unja már a diplomata szerepét?
* Halvány, kifürkészhetetlen mosoly szaladt a képére, aligha tudta megérteni, hogy egyáltalán miért is kérdezte a király a kérdést, a válasza könnyeden sejthető volt, előző találkozásuk során érthetővé tette álláspontját erről, s ha akkor se zavarta ez a férfit, most sem zavarhatta igazán.
- A személyes véleményem aligha fontos, uram, megteszem, amit megkövetel Dél.
- Hallotta a legutóbbi híreket?
* Kurtán bólintott, természetesen tisztában volt vele, hogy a kenyérárak kissé emelkedtek a gyengébb szüret miatt, s hogy egy felfedezett méretes eddig kiaknázatlan bányának hála a Déli szén ára is jelentősen csökkent...
- Amennyiben a vámpírtornyokra céloz, igen, uram. Roppant aggasztó helyzetnek hangzik.
- Az, sajnos nem engedhetjük hogy a vámpírok territóriumuknak nyilvánítsák az eget fölöttünk. Minden törvény és megállapodás alól kicsúsznak és fölé emelkednek Veronia vérkeringésének. Esroniel eltűnt, és nem vagyok hajlandó megvárni míg a testvérei kimarakodjék melyikük fogja irányítani az egyházat. Itt Hellenburgnak mint városnak kell lépnie - Délnek mint országnak és nem mint felekezetnek. Egyetért?
* Szemöldökét kissé felhúzta, bár egyetértett a férfival egy bizonyos mértékig, mégis úgy érezte, hogy a kelleténél körmönfontabb volt a magyarázata. Nem sok becsületesség lehetett abban, mi több, leginkább mintha a megerősítését kereste volna, óvatosan puhatolózva, hogy hanyadán is állt ő maga.
- Kérem bocsássa meg uram, általános keretek között nem támogatnám az egyház tudta nélküli cselekvést, ám a helyzet súlyossága, s a tény, hogy felmerült a mélységiek szerepe is a vámpírok felemelkedésében, valóban azonnali lépéseket indokol. Miféle beavatkozásra gondolt, uram?
- Nem a tudtuk nélkül cselekszünk. Csak a beleegyezésükre nem várunk. Viszont nem lenne tanácsos jelenleg támadó hadmozdulatba kezdeni, ezért egyelőre óvatosabb lépések kellenek. Tárgyalnunk kell velük, de nem nélkülözhetek senkit ha esetleg mégis háború indulna ellenük, ezért tiszteket nem küldhetek. Viszont magára gondoltam.
* Ha nincs ló, jó a szamár is. Akárhogyan is kereste a sértést a dologban, valahogy nem sikerült meglelnie, sokkal inkább megtiszteltetés volt ez az egész, mint sem egy óvatosan megfogalmazott szemráhányás... De miért megint Ő? A sors látszólag humoros módon kanyarintotta mindig a kenyere karéjait, jó nagy szelet került ismét elébe, olyasféle, ami lehet két embernek is elég lenne, nem hogy neki.
- Ez igazán komoly megtiszteltetés uram, ám aligha hiszem, hogy könnyen meggyőzhetőek lennének bármire is. Jó eséllyel tisztában vannak azzal, hogy Veroniai nemzetei miként is vélekednek a lépésről, s nyilván felkészültek arra, hogy megvédjék újonnan szerzett... Jogaikat. Mi lenne a pontos feladatom?
- Ugyanaz, mint legutóbb Rennerbankban. Tárgyalás ürügyén jusson be és tudjon meg mindent, amire képes. Felteszem elég csatát látott és elég háborúban volt része hogy tudja, mire lehetek kíváncsi. Ha nem tudja meggyőzni őket találja meg a pontot, ahol fájni fog nekik a döfés.
* Nem lepődött meg a legkevésbé sem, azon a ponton hogy megkapta a feladatot már értette, hogy mit is kéne igazából tennie. Jó döntés volt végül is, vámpírként legalább egy kicsit nagyobb otthonossággal mozoghatott a tornyokban mint egy átlagos követ, s ha várhatóan tényleg felesleges is volt a látogatása, ha más nem, legalább egy kicsit feltérképezhette az egész helyzetet, s hogy miként is működtek a tornyok. 
- Igenis, uram. Mely családok támogatják eddig a felemelkedést, ha megkérdezhetem?
- Négyről tudunk, akik nem. A Nebelturmok és a Neulanderek biztosítottak felőle, hogy a belőlünk származó haszon sokkal jelentősebb annál hogy ilyennel felrúgják a kapcsolatunkat. A Schwarzritterek funkciójukat veszítenék, így szintén nem csatlakoznak a soraikba. A legmeglepőbb és kissé bizonytalan az Erich von Finsterblut üzenete, aki arra utalt hogy mindenképpen szeretné elkerülni a többi család hatalmának növekedését.
* Négy... Ezek szerint a családok zöme valóban támogatta a felemelkedést, s jogosan félelemnek tűnt az, hogy az így összeállt nemzetségekkel akár Veronia méretű háború alakulhatna ki. Miért kelhetett ennyire a vámpíroknak ez a egész? Tisztában kellett lenniük azzal, hogy a lépés mit is jelentett, s hogy ez miféle következményeket vont magával... Akkor mégis miért?
- Csak négy... * Jelentette ki, majd habozott egy keveset, a politikai helyzeten gondolkodva. Sajnos nem látta az ilyesmit át kellően, de volt egy kisebb belelátása a dolgokba. * - A Neulanderek fontos szövetségesek lehetnek a kérdésben, ha valamelyik család, talán ők képesek lehetnek némi nyomást fejteni ki a többire... De akárhogyan is nézem, ez a kialakult helyzet egész Veroniát felbolydíthatja. Az Északiak lépéseiről tudunk valamit?
- Tudunk. * Bólintott a férfi, komoly, sötét arckifejezéssel. * - Már szerelkeznek és hadrendbe lépnek. Az Ordo Malleus, a Militia Coelorum, de még a Királyi Hadsereg is. Ostromra készülnek.
- Tipikus északi lépés... Miként cselekszünk a seregükkel? Szabad átjárást biztosítunk nekik Déli területeken?
* A mocsár, bár leginkább szuverén volt, mégis inkább Déli területeken feküdt mint sem, egy ide vezetett keresztes háború kétségtelenül igényelte azt, hogy az Északiak átmozgósíthassák seregeiket a területeken. Szükséges rossz volt, Délnek is egyszerűbb volt átengedni őket, mint sem hadakozni velük is.
- Dehogyis. De korlátozott átjárást. Elfogadják a feltételeinket, mert nem akarnak egyszerre két ellenséggel küzdeni délen.
* Röviden bólintott, pont olyasféle arckifejezéssel, mint amit akkor viselne, ha tényleg mélységében értene mindent az utóbbi lépések fontosságáról... Ám persze erről szó sem volt, simán csak nem akarta tovább húzni az időt azzal, hogy rákérdezzem melyik területen is haladhatnak majd át az Északiak.
- Melyik toronyba utazzak?
- Dornburg. Arrafelé tart az első front, mintha ők lennének a csomópont. És egyébként is, Karl von Dornburg jó üzletpartner volt ezidáig, talán hallgat valamennyire.
* Tényleg jó döntés volt ez, jó partnerek voltak a Dornburgok, s becsületes vámpírok is. Ha valahol, náluk érdemes lehetett kopogtatni, s ha rájuk is csapták az ajtót, legalább nem kellet olyan rettenetesen messze utazniuk. Egyetértően bólintott, majd kihúzta magát.
- Tudnom kell még valamit indulás előtt, uram, vagy indulhatok?
- Nem maga lesz az egyetlen követ. Habár tőlünk igen, viszont kap maga mellé egy kíséretet. Egy zsoldos lesz az, valami Wittman. Ha minden igaz meg fogja keresni, ha napnyugtáig nem honlap hajnalban induljon nélküle.
- Köszönöm, uram. Ez esetben lelépnék, s felkészülnék a holnapi utazásra. Remélhetőleg Herr Wittman képes lesz megtalálni időben.
* Meghajolt egy kissé. Sosem hallotta eddig Wittman nevét, nem tudhatta, hogy mégis miféle ágról szakajtották... Emellett mégsem tudott nagyon megbízni benne hallomásból, zsoldos volt, azoknak a becsülete pedig csak addig működött, amíg valaki nem tolt az orrok alá egy 10 váltóval nagyobb összeget.
- Tegyen úgy. Sok sikert, kisasszony!
- Köszönöm, uram.

* Alkony tájékán lehetett már, a gyertya beteges fényében olvasott egy könyvet, valamilyen ősi, letűnt irományt (Legalábbis a Tábornok szerint az volt), ami az emberek viselkedésével foglalkozott, hogy mégis miféle hadvezetési taktikák miért is voltak képesek működni úgy, ahogy. Mellesleg egy pillanatra sem tudta volna letagadni azt, hogy mélységesen érdektelennek találta az egészet, mi több, ha lehet így fogalmazni haszontalannak is. Fel nem bírta fogni, hogy mit is vártak el tőle egyáltalán, hogy miért kellett kivennie a részét ebből a teljesen felesleges "tiszti" képzésből. Savanyúan húzta el száját, tovább olvasva a sorokat, amikor is rendezetlen, sebes kopogás zengett az ajtón. Kényelmes kimértséggel fordult oda, felállni készülve, ám az idegen ki is tárta az ajtót, beszólva rajta.
- Bocsánat, itt találom Hilde kisasszonyt?
- Itt. Herr Wittman, ha nem tévedek?
- Nem téved.
* A férfi se szó se beszéd belépett a szobának alig nevezhető lukba, bármiféle engedélykérés vagy parancs megvárása nélkül. A gyertya nem ad különösebben sok fényt, de ahhoz pont eleget, hogy az ablakon beszűrődő alkonyi fénnyel együtt megvizsgálhassa a férfit. Alacsony, vékonyka kis ember volt, olyan zsiványféle, aligha tudta elképzelni, hogy mégis mit kereshetett itt. Harcviseltségének csakis szemének híja volt hű mutatója, s az öltözék, mely bár jól láthatóan nem páncél volt, de kellően kopott volt ahhoz, hogy jól tanúbizonyságot adjon az általa bejárt utakról. Fiatal volt, maga módján egészen szemrevaló, de mégis inkább csak olyan kisfiús, nem férfias, akkor sem, ha volt némi szőr már a szakállán... Akárhogyan is, nem tűnt túlzottan erősnek, aligha tudta elképzelni, hogy mit is segíthetett volna neki, s annak modora is jó okot adott arra, hogy némi fenntartásokkal kezelje. Ritka szemtelen volt (Szó szerint!)... Egy hölgy szobájába belépni engedély nélkül?
- Ön mellé osztottak be a követségi feladat idejére.
* Kis habozás után felállt az asztaltól, kifordítva a másik felé az ócska, kárpit nélkül fa széket (Hahaha, fasz). Menten el is lépett onnan, majd leült az egyszerű szalmaágyra, ami ha lehet, pont olyan szerencsétlen volt mint az ülőalkalmatosság... Így belegondolva az egész szoba pont olyan volt, mintha csak egy sötét luk lett volna, a korábban említett bútorokon kívül csak egy szekrény, pár polc, néhány ruha volt benne... Spártai életmódot folytatott. Akárhogyan is, a férfi helyet foglalt a széken.
- Nagyszerű. Tudja, hogy mi lesz a konkrét feladatunk?
- Annyit árultak el nekem, hogy nekünk kell majd a diplomáciai követség testi épségéről gondoskodnunk.
* Halványan elmosolyodott, valahogy úgy érezte, hogy belebújt a kisördög. Ritkán volt olyan (Sőt, soha!), hogy testőre lett volna, s roppantul élvezte a mostani helyzetet, ha igaz, mégis csavarta egy kicsit orrát a másik nevetlensége, s így büszkén kihúzta magát.
- Önnek.
- Ez esetben Ön a követség tagja lenne?
* Kurtán bólintott, pillanatról pillanatra egyre elégedettebben, pont mintha csak egy elkényeztetett gyerek lett volna. Nagyon nem tett jót neki ez a hirtelen termett hatalom, nem illett a foga fehérét mutogatni, de egyszerűen nem tudhat visszafogni magát a kialakult helyzetben.
- Így van, bár, ha jól tudom, követként én leszek az egyetlen jelen Délről.
- Ha jól értem... az én egyedüli feladatom lenne a... hölgy kísérete?
* Vállait közömbösen rántotta meg, nem is feltétlenül értette, hogy minek vagy kinek szólt a gesztus, de lényeg ami lényeg, valóban ez lett volna a dolga, ha nem is nagyon hitte hogy szükség lett volna rá. A diplomatákat nem szokás bántani, ha pedig olyannal találkozik aki bántaná, jó eséllyel maga is szívest megoldaná... De akárhogyan is, imponált neki ez, ha csak most, de kicsit ki akart élvezni.
- Elsősorban igen. Másodsorban pedig az, hogy figyeljen mindenre amit lát, s jegyezze is meg azt. * Nem is igazán sikerült felmérnie az iróniát a saját szavaiban, bár, nem is volt tervezve a megjegyzés a formájában. Kifejezetten jót szórakozott azon, továbbá, ahogy a másik megigazította a szemét fedő szövetet. * - Több szem többet lát.
- Értem. Majd figyelni fogok.
* A nagyzolás továbbra is felfuvalkodott madárként terpeszkedett lelkén, tenyereit összecsapta egy kissé, olyan mesterkélt nagyon vezetős módon, majd egy kis habozás után végül feltett egy kérdést a zsoldosnak. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire is volt a másik tisztában a politikai helyzettel, s hogy egyáltalán tisztában kellett-e lennie a férfinak vele.
- Nagyszerű. Van esetleg kérdése?
- Van. Mi szüksége Hellenburg híres Védelmezőjének kíséretre?
* Látszólag a másik megunta a játékot, szavaiból még a süket is kihallotta volna a durván vágó vitriolos élet. Karjait összefonta, s pár pillanatig rosszallóan bámult rá. Így őszintén igencsak megérdemelte ezt, pláne előző viselkedésének hála, de azért mégsem értékelte igazán ezt a szerfölött keserű gyógyírt, melyet víz nélkül kellett lenyelnie.
- Semmi. De ez a standard eljárás, azt hiszem. * Pillanatra habozott, majd folytatta * - S nekem se baj, ha tudom, hogy egy képzett harcos van mellettem.
* A másik némi nyugalommal elmosolyodott, látszólag nem vette túlságosan rossz néven a szavait... Amit válaszolt viszont ellentétét mutatta ennek, s némi zavart is keltett lelkében . Nem vélt felfedezni mondanivalójában semmiféle szarkazmust vagy cinikusságot, mégis úgy érezte, hogy az gúnyolódott vele, így rosszallóan összehúzta a szemeit, szemöldökét ráncolva.
- Köszönöm a felvilágosítást. Megnyugtat a tudat, hogy az országunkat egy ilyen tehetséges diplomata fogja képviselni.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok tehetséges diplomata, nincs szükségem arra, hogy ezt közöljék is velem.
- Kivételesen nem utaltam semmire; őszintén és komolyan mondtam azt, amit mondtam. Felesleges egymás vér... egymással összetűzésbe keverednünk.
* Kellett pár pillanat amíg feldolgozta ezt az egészet, kellőképpen megzavarodott, látszólag igen el is szégyellte magát, hogy félreértette mit is mondtál. Halványan égő arccal szólal meg végül néhány pillanattal később, torkát köszörülve.
- Elnézést, azt hiszem félreértettem amit mondott korábban. Holnap hajnalban indulunk majd az Északi kaputól. Lovat kapj majd a várostól, gondolom.
- Van saját hátasom, köszönöm, és nem szükséges egyáltalán elnézést kérnie. Én kezdtem az egészet.
- Óh, nagyszerű. Szükséges van esetleg valamire a holnapi naphoz, ellátmány, hasonlók?
* Sok olyasféle dologhoz tudott hozzájutni pozícióból kiindulva, melyeket egyébként egy átlagos zsoldos nem feltétlenül tudott volna megszerezni, vagy ha igen, akkor természetesen nem ingyen. Nem akarta volna ilyennel terhelni a másikat, pláne, hogy nem is lett volna nagy feladat részéről.
- Nem kell aggódnia, mindent elintézek magam, de köszönöm a felajánlást. Nem hiszem, hogy Hellenburg Védelmezőjének le kéne süllyednie a szintemre. Kár lenne elveszteni azt a büszke fényt a szeméből. Akkor holnap hajnalban találkozunk az Északi Kapunál, a viszontlátásra.
- Nos * Fel nem tudta fogni, mit is gondolhatott a másik, de nem is igazán érdekelte. Mérhetetlenül elpirult annak szavain. * - Köszönöm? Minden jót, mindenesetre... Minden jót.
* Mondandója közben a férfi felállt, majd sebesen ki is engedte magát az ajtón. Ahogy jött, távozott is, sebesen, gyorsan, szemtelenül. Miután becsukódott az ajtó, kelletlenül vakarta meg állát, amit még forrónak érzett egy kicsit az előző találkozásnak hála. Furcsa egy faszon volt ez, s jól láthatóan érdekes útnak ígérkezett a mostani... De akarta ezt egyáltalán?
avatar
Hilde von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 515
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 8
Tapasztalat:
150/1250  (150/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Larsdall Crescent on Hétf. Ápr. 10, 2017 4:39 pm

Kardját kihúzza az utolsó emberből, akiben még volt valamennyi élet. Körbetekint, hogy a többiek hogy haladnak. A legtöbben már jelezték, hogy ők nem találtak több túlélőt, néhány pedig a már halott katonákat kutatták át, még használható tárgyak után. Nem szokásuk a hullarablás, de hát haramiákról van szó, és nem lenne okos dolog itt hagyni a fegyvereket, hogy a többi rablóbanda megtalálja, és a saját erejüket gyarapítsák, meg hát a falusi kovács örülni szokott a már használhatatlan fegyvereknek, és páncéloknak, melyek beolvasztásával új szerszámokat készíthet. Ezért cserébe ingyen szokta karbantartani a barakk felszerelését. Larsdall elkezdi fényesre törölni a kardját a halott köpenyében, majd visszacsúsztatja a helyére. Mielőtt nekiállhatott volna segíteni a többieknek, egy lovat hallott meg közeledni, és nem csak ő, a csapat több tagja is meghallotta. Mindannyian ismét készenlétbe helyezték fegyverüket, hátha a korábbi csapat ember társai jönnek, de mielőtt mindenki felkészülhetett volna, egy ló vágtatott elő a fák közül, hátán, egy alacsony, sötét elffel, vértjén és köpenyén a futárok jelvényével, kantárszáron maga mögött egy másik lovat vezetve. Mikor a társaság meglátta, hogy ki közeledik eltették fegyvereiket, majd fojtatták a megkezdett munkát, mintha mi sem történt volna. Az osztagvezető a futár elé sietett, hogy átvegye az üzenetet. Azokat az embereket, akikkel már végeztek, elkezdték bevonszolni a fák gyökerei közé, jó tápanyagul szolgálnak majd az erdő fáink, és néhány dögevő is jóllakhat velük. Lars épp az egyiket igazgatta egy kisebb, tíz-tizenöt méteres fa kiálló gyökerei alá, mikor felettese őt szólította.
- Lars! - inti oda a futárhoz.
A többiek nem is foglalkoztak vele, csak hordták tovább a halottakat, miközben a férfi odasietett a futárhoz.
- Igen? - néz kérdőn a két elfre.
- Hírnök érkezett az őrhelyre, és téged keres. A parancsok üzeni, hogy azonnal térj vissza velem. - közli a futár.
A meglepett katona felettesére tekint, aki csak int, hogy menjen, ők befejezik a többit. Így hát nyeregbe pattan a futárral együtt, és megindulnak vissza a faluba. Gyalog az út legalább másfél-két napig tart kényelmes tempóban. A két lovas azonban estére megtette az utat. Egy óra vágta, már amennyire a terep engedte, és egy óra lassú galopp, hogy az amúgy sem túl kipihent lovak, ne dőljenek ki alattuk. Az istálló előtt állnak meg, ahol a lovászfiú már várja őket, hogy átvegye a kifáradt lovakat. Majd a futárral együtt megindul a kapitány irodája felé. Az úton odafele, több katonatársa is kérdőn néz rá, hogy mit csinált amiért így vissza kellett rendelni, amire a válaszmindig csak egy vállrándítás volt, hogy nem tudja. Amint elérték a vasveretes ajtót, ami a kapitány irodáját rejtette, a futár bekopog rajta, majd kérdés nélkül be is nyit. Felettese csak bólint egyet, mire a férfi beengedi Larst a szobába, ahol a kapitány megszokott helyén, a masszív íróasztal mögött ült, míg a fal melletti kis szófán, amit valószínűleg a Hírnök miatt került fel az irodába, hogy kényelembe tudja helyezni magát, amíg rá várnak, ugyanis a kapitány sosem rajongott az efféle bútorokért. Mindig is úgy gondolta, hogy nem illenek egy barakkba, de az ilyen alkalmakra tartottak néhány hasonló bútordarabot a raktárban, amik egy korábbi vezetőtől maradtak hátra. Az alkalmatosságon egy vékony, ébenfekete bőrű, holló fekete hajú nő ült. Tekintete akár egy párducé, amit sárga szemei csak még jobban kihangsúlyozott. Meg sem várta, hogy a kapitány bármit is mondhasson, kecsesen felállt, majd selymes, szinte doromboló hangon megszólalt.
- Larsdall Crescent! Őfelségétől, Armin hercegtől hozok önnek üzenetet. - járja körbe a katonát, kezével végigsimítja a vállát. - A felettesének már elmondtam mindent. - amint körbejárta, visszatelepedik a szófára, keresztbe rakja lábait, majd előre hajol. - Gondolom már hallotta, hogy miben sántikálnak a vámpírok. Felkérték őfelségét, hogy segítsen nekik a terveik megvalósításában. Az ön feladata az lenne, hogy győzze meg a vámpírokat, vonják vissza az ajánlatukat, és elégedjenek meg azzal, hogy a Sötét tündék továbbra is védik a Nebelwaldban található vámpír tornyokat. Remélem elég érthető voltam. - dől hátra, a kanapén. - Van esetleg valami kérdése?
[color:1f49=#Royalblue]- Ha szabadna megtudnom, miért én?
A nő csengő hangon felkacag.
- Őfelsége meg volt elégedve a korábbi diplomáciai úton való részvételével, és mivel ő személyesen nem tud elmenni, önt küldi. Reméljük, hogy nem kell csalódnunk önben. Holnap hajnalban indul, a többiről majd később kap utasítást, most menjen, pihenjen le. - int neki, mint valami úri dáma, hogy mehet - Nehéz dolga lesz.
Lars a kapitányra néz, aki csendben ülve figyelte az eseményeket. Erre ő csak bólint, hogy menjen.
- Uram! Asszonyom! - tiszteleg a jelenlévőknek, majd megindul az ajtó felé, de a nő még utána szól.
- Majd elfelejtettem. - Lars hátrafordul, miközben a nő tunikája alól kihúz egy pergament és odadobja a katonának. - Az írásos parancsa. Ne veszítse el.
avatar
Larsdall Crescent
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr

Hozzászólások száma : 46
Join date : 2017. Jan. 25.

Karakter információ
Kaszt: Holdőr
Szint: 1
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Lance Kalver on Szer. Ápr. 12, 2017 6:40 pm

Nem igazán tudtam magammal mit csinálni. Éppen nem voltam pénz híján, tehát nem volt sürgős a munkakeresés, de annyira sok se volt nálam, hogy elkezdhessek végre adni magamra. Elhatároztam tehát, hogy folytatom vándorlásomat egy másik városba. A hely, ahol éppen voltam, kedves volt, de ingyen senki nem adott szállást, vagy ételt, és éppen pénzt se volt miért adniuk, úgyhogy a készleteim ellenőrzése után utamnak indultam. Nem volt messze az úticélom, egy napnyi gyaloglás után megérkeztem egy másik községbe, ahol körbekérdezősködtem, hogy van-e számomra megfelelő munkájuk. Nem igazán tudtak mit adni, éppen békében volt mindenki mindenkivel, és nem akadt egy régi ellenlábas se, vagy távoli rokon, akit ilyen-olyan okokból el kellett volna távolítani az útból. Pedig rá is kérdeztem külön mindenkinél, de mindenki rázta a fejét, hogy ilyen bizony nincs. Ezt nem nagyon hittem el, vagy hazudnak, vagy egy zsoldos gyorsabb volt nálam, mindenesetre egyiküktől azt hallottam, hogy útjára indult Hellenburgból egy menet Dornburg irányába, ami a vámpírok tornyai felé tart, és oda kerestek nemrégen testőröket. Nem értettem, hogy miért mennek oda, aztán felvilágosítottak, hogy a vámpírok az égbe emelkedtek, ezt pedig valószínűleg egy Mélységi segítségével valósították meg. Fogalmam se volt, hogy mi az a Mélységi, de biztosan erős lehetett, ha képes tornyokat csak úgy a levegőbe emelni. Igazság szerint az a része a történetnek jobban érdekelt, hogy a vámpírok tornyairól van szó, akikkel még el akartam intézni egy-két dolgot. Átkoztam magamat, mert Hellenburg felé is ugyanúgy indulhattam volna, de valamiért jobb ötletnek tartottam a kisebb falu felé menni, mert ott biztos több lesz a munka, nyilván. Megköszöntem a férfinek a segítséget, és útnak indultam azonnal. Egyetlen útvonal jutott eszembe, amin mehettek, így jobb híján arrafelé vettem az irányt. Erőltetett menetben haladtam, csupán egy szükséges pihenőt tartva, hogy ehessek, de elértem végül az út mentén fekvő egyik kis települést. Településnek se volt mondható, egy fogadó volt ott, egy istálló és egy kovácsműhely, nyilván az alkalmi, pihenésre vágyó utazók kiszolgálására építették oda. Bementem a fogadóba, és megkérdeztem a csapost, hogy járt-e már itt egy hosszabb menet Hellenburgból, akik Dornburg felé tartanak. Igennel válaszolt, én pedig örömömben kértem egy korsó sört, amit leguríthatok cserébe az információért.
- Mennyi ideje jártak itt? - Kérdeztem.
- Nem régen, tegnap délben indultak el abba az irányba. – Mutatott ki jobb felé az ajtón. Megköszöntem a segítséget, majd az istállóhoz mentem.
- Egy lovat szeretnék kérni.
Meglepően készségesen elém vezetett egy idősebbnek tűnő, de lovaglásra alkalmas hátast.
- 300 váltó. Örökbe adom.
Meghökkentem az olcsóságon, de nem volt időm elfilozofálni rajta, sürgetett az idő, be kellett érnem a menetet. ~ Reggel tíz óra körül lehet, tegnap délben indultak innen, ha összekapom magam, holnap hajnalig beérem őket. ~ Kalkuláltam, míg kifizettem, és felnyergeltem a lovat. Megköszöntem a segítséget, és elindultam. Nem sajnáltam a lovat, úgy számoltam, hogy csak addig fog kelleni, amíg beérem a menetet, onnantól meg fogom tudni oldani. Legalábbis nagyon reméltem. Egy kis bevezető ügetés után felgyorsítottam, de nem tudtam így se olyan sebességgel menni, ahogy akartam, félő volt, hogy lefordulok a lóról. Csak kétszer álltam meg enni és inni, miközben én a magaméval foglalkoztam, a ló legelészett. Miután őt is megitattam, haladtunk tovább. Ezt egész jól bírta, de késő este gondolt egyet, és összeesett. Megvizsgáltam, és észrevettem, hogy már nem él. ~ Ez a rohadék biztos azért adta nekem ilyen olcsón, mert nem akart ő foglalkozni a ló hullájával.. ~ Dühöngtem. Lehúztam az elpusztult állatot az útról, én pedig gyalog folytattam utamat. Nagyon fáradt voltam, de muszáj volt, hogy beérjem a menetet. Már hajnalodott, amikor megpillantottam a táborukat, és odasiettem. Éppen induláshoz készülődtek, nagyon reméltem, hogy odaérek, mielőtt elbontják a tábort. Ezt sikerült megtenni, én pedig kifulladva odamentem az utasításokat osztó férfihez. Magas volt, robusztus alkat, oldalán két kard, biztos voltam benne, hogy ő a zsoldosok kapitánya. Kifulladva odaérkeztem hozzá.
- Jó reggelt kívánok. Lance Kalver, zsoldos. Úgy hallottam, hogy minden kísérőt szívesen fogadnak, így eljöttem. Sajnos a lovam kidöglött alólam, de a kardomon egy csorbulás sincs.
A kapitány dörmögött egy kicsit magában az orra alatt, és megszólalt:
- Nem baj, minden kardra szükségünk van. Az utaztatásodat megoldjuk, vagy futhatsz is utánunk, ez a két lehetőséged van.
- Inkább egy másik megoldást választanék.
Mondtam. A vezér tovább dörmögött.
- Én is így gondoltam. Mindjárt indulunk, neked meg kitaláljuk, hogy tudsz velünk jönni. Legrosszabb esetben valaki mögé felülsz, kényelmetlen lesz, de az is valami.
Mondta, majd elfordult, hogy tovább vezényelje a táborbontást, én pedig vártam, hogy mi lesz a döntés végül.


A hozzászólást Lance Kalver összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 12, 2017 9:52 pm-kor.
avatar
Lance Kalver
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos

Hozzászólások száma : 75
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 3.
Tapasztalat:
2290/2500  (2290/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Feline Aiedail on Szer. Ápr. 12, 2017 7:40 pm

Langy meleggel köszönt a reggel. Párnák, és selyem ágynemű veszi körbe testemet. Mondhatnám, hogy hozzá tudnék ehhez szokni, de még mindig úgy gondolom, hogy inkább a szabadság és a természet lágy öle, mint rabságban élni, akár luxus körülmények között is. Tegyük hozzá, hogy nem kevés munkába fájt, hogy most ebben a környezetben ébredhessek. Mióta is? Talán két hónapja, talán több, már nem igazán számolom. Időigényes munka, de jól fizet. Nagyot nyújtózom a pihe puha ágyban, majd szinte-semmi- hálóingemben kilépdelek a teraszra, és ott élvezem a napot és a madarakat. Ezek azon kevés dolgok közé tartoznak, amiket ténylegesen élvezek. De a kényelem és a pompa nem hagyja, hogy akár egy percre is megfeledkezzem a feladatomról. A férfiról, kinek becserkészésére oly sok időt és fáradtságot öltem. Közép-kategóriás csibész a „gazdám”. Méghozzá persze a feketepiac úri kutyája, aki már éppen eléggé feltornázta magát ahhoz, hogy ez valakinek bántsa a szemét. Tény, elég jól őrizteti magát, ezért mindenképpen dicséretet érdemel, de rajtam nem fog ki. Minden bizonnyal ezért kaptam én meg ezt a melót. Csak néhány embert kellett lefizetni, hogy bekerülhessek az úr sűrűn cserélődő táncosnői közé. Aztán sok-sok apró mérgezésbe, - nem halálosba persze, mert az már túl feltűnő lenne – hogy a problémás vetélytársakat kilökjem a ringből, míg végre felfigyelt rám a perverz kutya. Immáron egy hónapja tudhatom magaménak az első számú kis kedvenc pozícióját, ami lássuk be, nem olyan rossz. Főleg, ha azt vesszük, hogy mennyi potya-információhoz juthatok általa. Megéri. Még úgy is, hogy elég beteg perverziói vannak a vén ördögnek. Nem számít, volt már rosszabb ügyfelem is, azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy már ennyi ideje húzom mellette. Ennél hosszabb ideig nem nagyon szokták bírni mellette a lányok: megpróbálnak elszökni, míg kapnak a hátukba, vagy a torkukba egy kést, esetleg vérebet. Mire nem jó, ha a self lányának kurtizán, múltja van. Lassan sikerül a bizalmába férkőznöm, akkor pedig vége is a játéknak. Amint tudom hol van, amit vissza kell szereznem, megölhetem a csókát, és leléphetek. Remélem már nem tart sokáig, mert jó dolog a kényelem, de kezdem unni ezt az aranykalitkát.
Gondolataimból kopogás ránt vissza.
- A Főnök látni akar.
- Megtanulhatnád már, hogy csak akkor jöjj be azon az átokverte ajtón, ha szólok. - teszek egy kis nőies hisztit a hangomba.
- Csak egy kurva vagy, mit szégyenlősködsz?!
- Hallottál már a magánszféráról? Na és akkor mi van, ha csak egy kurva vagyok?! A Főnök kizárólagos tulajdona. Szeretnéd, hogy kikérjem a véleményét? – nézek rá gúnyosan. Tudom, most visszavonulót fúj. Unalmas, de ez is a játék része, nincs mit tenni. Miután kiengedi magát a szobámból, felöltözöm valamelyik csicsás göncbe, amit a Főnök annyira kedvel, és riszálva a szobájához lejtek. Kopogok.
- Hívatott Uram?
- Gyere csak be. Gyere, ülj ide mellém. – szólít a „gazdi”. Én pedig természetesen engedelmeskedem, és letelepedem mellé a párnák közé. – Képzeld, meghívást kaptunk az egyik nagykutya partijára. Lassan, de biztosan haladunk előre. – dicsekszik az elért eredményeivel, mintha csak rajta múlott volna. Nevetnem kell, de visszatartom. – Azt akarom, hogy mellettem legyél az este, méghozzá teljes pompádban. Hadd irigykedjenek azok sótlan marhák. Vettem neked az alkalomra egy új ruhát, a cselédek majd odakészítik, azt vedd fel!
- Természetesen Uram. – „jó kutya, engedelmes kutya”.
- Most pedig elmehetsz, sok a dolgom. Töltsd azzal a maradék idődet, hogy te legyél a legszebb, a legfeltűnőbb, stb., stb,.
- Igen Uram. – kelek fel mellőle, és egyenesen az ajtó felé riszálok. Tartok tőle, ha sokáig kell ezen a módon közlekednem, még a végén kificamodik a csípőm, aztán nézhetek.

Miután a nap felét átunatkoztam, a másik felét pedig végigszenvedtem a különféle szépítkezési mizériák miatt, végre eljön az este. Annyi festéket kentek rám, hogy szerintem a tükörképem sem ismerne rám. A hajamról meg inkább ne is beszéljünk. Nem értem, hogy ép eszű nők hogy tehetnek magukkal ilyet rendszeresen. Legszívesebben kitépném a hajamból a mindenféle tűket, csatokat, szalagokat, miegyebeket, már azt sem tudom, mi van a fejemen. Csak azt tudom, hogy ég a fejbőröm. Lehet az is segítene, ha megmártóznék a szökőkútban, de úri kurva nem csinál ilyesmit, úgyhogy lemondok az élvezetről. Inkább csak sétálok, és mosolygok az „Uram” mellett, mint valami baba, amivel ő dicsekedhet. Hát legyen, de a szemem és a fülem azért nyitva hagyom. Nem ez az első ilyen esemény, amire magával hoz, és vélhetően nem is az utolsó, bár én szeretnék most már minél hamarabb véget vetni ennek az áldatlan „kapcsolatnak”. Nem mondanám, hogy odafigyelek arra, amiről a Főnök beszélget, tenyérbe mászóan giccses stílusban. Ha nekem ilyen hosszú lenne a nyelvem, háromszor a nyakam köré tekerhetném sálnak. Elég hamar meguntam, és ki is ismertem ezeket a gejl, udvariaskodós beszélgetéseket, így inkább a közelben pusmogó emberekre figyelek. Még szerencsésnek is mondhatom magam, mert mégis ki akarna egy ringyóval szóba elegyedni egy ilyen puccos rongyrázáson? Hát senki.
-…lebegnek! És a mocskos vérszívók azt állítják, hogy most már övék az ég is! Felháborító! – kis híján leesek a tűsarkaimról, amikor elcsípem ennek a beszélgetésnek a végét.
- Mit nem mondasz! … Bár én is hallottam valami hasonlót, de hát csak pletyka nem?
- A fenéket! Megbízható forrásom van. Én mondom neked, ebből háború lesz!... – nagyjából eddig a pontig érdekelt a beszélgetés. Mosolyom lehet megváltozott kicsit, de szívből jövően őszinte lett. El is kezdtek pörögni a gondolatok a fejemben. Ha ez igaz, bizony háború lesz. A háború az mindig üzlet. Nem ártana erről a pletykáról többet is megtudni. Sőt, szeretnék magamnak egy helyet az első sorba. Azt hiszem, értesíteni kellene az illetékes felet , az állásfoglalásomról. Ha ügyes leszek, nem kevés hasznom származhat a dologból. De még előtte…-nézek itt a feleslegessé vált uraságra- meg kellene szabadulnom ettől a holttehertől. Sürget az idő…
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 46
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Gerard D. Lawrenz on Szer. Ápr. 12, 2017 7:54 pm

Lágy szellő söpört végig az erdőn, amikor egy hangos nyerítés szakította félbe a természet csendjét. A torony lábánál megállt, gazdája egy könnyed mozdulattal leszállt róla és kikötötte, mintha egyáltalán nem is viselné az a nehéz páncélt. Egy határozott rúgással kifeszítette az ajtót.
- Megjöttem! – harsogta úgy, hogy még a torony tetején tanyázó denevérek is felriadtak
A földszinten abban a pillanatban két valaki tartózkodott, Leo és Aleena. Az egyikük éppen fejét az asztalra hajtva pihent, a másik egy könyvet olvasott nagyjából fél méterre ülve tőle.
- Hát téged mi lelt? – nézett végig a lány rajta.
És valóban, ahogy közelebbről szemügyre vették egészen másképp festett, mint egyébként szokott. Az indulatos, élettel teli mozgását már ugyan megszokták, most viszont a szokottnál is forróbb vérűnek tűnt. Ezt talán az is elárulta, hogy mennyire szélesen mosolygott. Kész csoda volt, hogy le nem esett az arcáról.
- Hoztam egy olyan hírt, hogy elkékültök a döbbenettől!
- Erre én is kíváncsi vagyok... – szólalt meg Gerard a semmiből.
A dámon ott ált a csigalépcső aljában. Képtelen volt nem észrevenni, amikor társa berontott az ajtón így aztán lejött, hogy üdvözölje.
- Remélem fontos...azóta nem csináltunk semmit, hogy kitakarítottunk pár ronda dögöt a Kísértet-szigetekről.
- Igen...tényleg... – jegyzi meg az inkvizítor a létező legtöbb iróniával. Még jól emlékszik rá, amikor neki hála a feje tetejére állítottak egy egész helyőrséget.
- Szóval, mit hallottál?
Maria vett egy mély levegőt, majd helyet foglalt egy széken. Diplomataként annak rendje módja szerint kivárta, míg véget ér a kellő hatásszünet, majd belekezdett.
- El tudjátok képzelni, hogy valami, akármi, képes legyen repülni?
Gerard vállat vont.
- Persze...elég ok démon tud ilyet.
- Hát, már nem csak ők. Mindenütt azt harsogják, hogy a drágalátos rokonaim tornyai elkezdtek a levegőben szárnyalni.
A csapat elhallgatott. Jó fél percig nem is szólalt meg senki. Jól tudták, hogy Maria szó szerint értette mindazt, amit mondott, mert utálja a terjengős, diplomatákra jellemző átvitt értelmű megfogalmazásokat. Aleena kapott észbe először, a fél perc letelte után veszett bolhaként ugrott fel a helyéről.
- Micsoda?! Hogy a torony...!?
- Pontosan. – felelte rezzenéstelen arccal.
- Az égben?
- Pontosan. – vágta rá ismét monoton hangon.
- És akkor most akárhova el tudnak menni...?
- Pontosan.
Lia amulettje elkezdett villódzó fénnyel tündökölni, ez jelezte, hogy a lány harsányan kacagott.
- Bocsi... – szipogta vidáman – csak eljátszottam a gondolattal mi lenne, ha a mi házunk is tudna ilyet.
- Ezt akkor sem értem. – szólalt meg nyugodt, fontoskodó módon – Egyáltalán hogyan csinálják ezt?
Maria mosolya még szélesebbre húzódott a kérdés hallatán. Egyik mutatóujját titokzatosan a szája széléhez biggyesztette, majd nem kis öndicsérettel válaszolt.
- Nehéz munka árán sikerült azt is kiderítenem. Állítólag egy nagyhatalmú lényt használnak fel, amit csak „bukott angyal” néven emlegetnek az emberek.
A szókapcsolat hallatán a szobában mindenki összerezzent.
- Ez csak a mélységieket jelentheti... – morogta Gerard baljós szemekkel nézve előre.
- De azért érdekes, nem?
- Több mint érdekes! – csattant fel Leo váratlanul, miközben derült arccal felpattant a helyéről – A levegő és az ég eddig elérhetetlen volt akárki számára. Lehet hogy ez a megoldás...a szivárvány megtalálására!
- Igen, szinte biztos hogy ők is azt keresik... – forgatta oldalra a szemeit.
- De ez akkor is érdekes! – vakarta meg az állát gondolkodás közben nem törődve a szóismétléssel.
Az első reakciókat követően mindenki csendben leült a helyére és nekilátott gondolkodni. Sokáig nem szólalt meg egyikük sem. Sok kérdést felvetett a tény, hogy valami repülve akar stratégiai előnyt szerezni magának. Belegondolva talán nem is meglepő, hogy a vámpírok próbálták ezt meg először, hiszen őket nem fenyegeti a veszély, hogy kiesnek a repülő toronyból, hála a levegő képességüknek.
- Furcsa helyzet ez, nem igaz? – törte meg végül a csendet a diplomata.
Aleena üveges tekintettel nézett végig a társain. Olyan volt a tekintete, mintha félt volna valamitől.
- És senki sem tudja, hogyan fognak erre reagálni...
Leo és Maria egy halk hümmögéssel fejezték ki egyetértésüket.
- Az nem olyan biztos. – mosolyodott el a démon, miközben felállt a helyéről.
Gerard egy kényelmes mozdulattal felhuppant az asztalra, majd törökülésbe helyezkedett é elkezdett gondolkodni.
- Maria, melyik családok tornyairól van szó?
- A Dornburg, a Blutstern és a Schattenstahl. Legalábbis ezekről tudok, de lehet több is. Illetve...ahogy az otthoniakat ismerem szinte biztosra vehetjük, hogy ők nem fognak beszállni ebbe a cirkuszba.
- Erre voltam kíváncsi. – vigyorgott – Tehát nem minden vámpírcsalád támogatja őket.
- Azért ez ijesztő. Fogasék elég összetartó népség.
Maria ügyet sem vetett az inzultusra. Már megszokta, hogy a lány ki nem állhatja a fajtáját és tudta azt is, hogy őt nem veszi egy kalap alá velük.
- Talán... – vett egy nagy levegőt, mielőtt kimondta - itt van a lehetőség a manipulálásra.
- A többi nép reakcióinak nagy része már kőbe van vésve.
Aleena lahajtotta a fejét, mielőtt a többiek szemébe nézett volna és elkezdett volna beszélni.
- A Katedrális biztos nem fogja annyiban hagyni ezt. El akarják majd törölni az égről a vámpírokat.
Maria nyelt egy nagyot. Bármennyire is igyekezett nemtörődöm módon hozzáállni az egész ügyhöz, lelke mélyén aggódott a családja és a rokonai miatt, nehogy valami végzetes hibát kövessenek el.
- Viszont Déllel jobbak a kapcsolataik. Ők talán...megpróbálják majd békésen elintézni.
- Kérlek, von Himmelreich óta már elég sok vámpír él Hellenbrugban. Talán megpróbálnak szövetkezni velük! - vázolt fel egy merészebb (és emiatt neki jobban tetsző) lehetőséget.
Leo csillogó szemei egyik pillanatról a másikra aludtak ki. Ő, aki mindennél jobban szerette volna látni ezeket a repülő tornyokat látni most kénytelen volt népe valószínűleg egyértelmű reakcióját ismertetni.
- A tünde erdőt hidegen hagyja majd ez az egész. A fák elrejtik a városokat, így a levegőből nem lehet ártani nekik.
~ Besavanyodott vénemberek...
- A Köderdő viszont...
- Nos igen. Nebelwald az enyéim szövetségese.
Ezután hosszú ideig senki sem mert megszólalni. Maria úgy döntött, elmegy főzni egy teát, amíg tanakodnak. Mikor visszaért a csészével (nem kannával, másnak nem főzött, csak magának) ugyanolyan állapotban talált mindenkit. Még az ülési helyzetét sem változtatta meg senki.
- Látom csak nem dolgoztátok fel.
Gerard nyugodtan rázta meg a fejét.
- Azon gondolkodok, nekünk hogy kéne ehhez viszonyulni. Nem hangzik rossz alkunak, ha összefognánk velük.
- Micsoda?! Azt már nem! Akasztófára az összes rohadékot, én aztán nem segítek nekik! – harsogta bármiféle gondolkodás nélkül.
- Íme egy pártatlan vélemény... – hangzott tőle a lehető legironikusabban.
- Te talán támogatod őket?
- Frászt. Hatalmas hülyeség amit csinálnak. Meggondolatlan, idióta népség...bánt hogy nem nekem jutott eszembe hamarabb.
- Szóval végülis tetszik az ötlet... – vonta le a következtetést, bár ez egyértelmű volt a vámpírnő sugárzó mosolyából, ami azóta ékesítette az arcát, hogy belépett a házba.
- Én ellenzem. – szólt hidegen - Nem természetes, amit művelnek, és ki kell állni az igazság mellett! Nem hagyhatjuk, hogy a világ rendjét felborítsák.
A démon kis ideig gondolkozott, majd válaszolt neki.
- A Katedrálisban is biztos ezt gondolják...
Aleena szemei elkerekedtek. Kénytelen volt elismerni magában, hogy még mindig túlságosan elhomályosítja a látását a dogma, melyhez olyan sok ideig kötődött.
- Nem...van még valami. Valami, amit nem tudunk. Amikor mások sem tudnak. Félnek tőle, mert nem ismerik... – suttogta sejtelmesen, mintha transzba esett volna – Amíg a kép össze nem áll, nem ítélkezhetünk. Az Igazság majd megvilágítja az utat...
Gerard elmosolyodott. Eddig valahányszor a Kegyelmes Egyházat említette, mindig ilyen melankolikus állapotba taszított a fiatal társát.
~ Ahogy gondoltam, ez mindig beválik! – mosolygott magában elégedetten.
- Érdemes lenne ellátogatni oda.
- Az én véleményemet meg sem várjátok?! – csattant fel.
- Minek, rá van írva az arcodra. Alig várod, hogy te is a fellegekben szállhass.
Mindenki vidáman nevetett, mígnem a démonlány megtörte az egyhangú kacajt.
- Mit értettél korábban manipulálás alatt? – mondta értetlenül. Ha sok gondolat kavarog egyszerre Gerard fejében, képtelen volt kiolvasni a fejéből, mire akar utalni. A fiú elméje még közel sem volt olyan rendszerezett, mint egy démoné.
- Először ki kell derítenünk, mit akarnak a vámpírok elérni ezzel. Ha helyes az elképzelésem, emiatt a bátor lépés miatt nem egy frakció akarja majd lehúzni őket a földre. Kötve hiszem, hogy egymaguk sokáig az égben tudnának maradni. De ha adunk nekik egy kis löketet...
- ...akkor maradandó veszély lesznek egész Veroniának! És emiatt mindenki nekik fog ugrani! Ez tökéletes! – fejezte be a lány, miután a partnere elméje kitisztult a magyarázástól.
- Mi pedig sokkal szabadabban fogunk tudni mozogni, ha a felek ereinek egy részét tartósan lekötik a kedves rokonaim. – mosolygott Maria a nem létező bajsza alatt.
- A kulcs az, hogy megtudjuk, mi történik a színfalak mögött...
- Ám ezt csak a vámpírok szövetségeseként érhetjük el.
- Ha odamegyünk és felajánljuk a segítségüket nem fognak minket elutasítani.
- És amíg az ellenségeikkel lesznek elfoglalva, mi megkeressük, hogyan tudják a mélységiek erejét kihasználni és a levegőbe reptetjük a tornyunkat! – csapott nagyot az asztalra a hatás fokozásaképp.
- Na azért ennyire ne szaladjunk előre.
- Akkor ez eldőlt. – vett egy nagy levegőt – csomagoljunk össze, én indulás!
Majd elindult a szobája felé, a szemeit forgatva, hogy pont az utasítgatja őket, akinek nincs is teste, ami miatt csomagolni kéne. Gerard a lépcsőházba érve megtorpant é visszafordult.
- Maria...melyik is a legközelebbi lebegő torony?
- A Dornburg. Legalábbis akkor, ha még nem repült el valahova egészen máshova.
- Rendben. – köszörülte meg a torkát – Siessetek, induljunk amint lehet.
Aleena azonnal felrohant a szobába, ahol aludni szokott. Magára öltötte a ruhát, amit az elmúlt hetekben vart magának. Az korábbi öltözékénél, amit a régi rendje tagjaként hordott ez sokkal kevésbé akadályozta a mozgásban még úgy is, hogy a láncait maga köré tekerte. Vetett egy pillantást a kardjára. Ez volt az egyetlen tárgya, mely még magán viselte a Csipkebokor Rend címerét, de mivel már megszokta, nem volt kedve lecserélni. Egy fél pillanatig még forgatta a kezében, majd eltette a kardhüvelybe és elindult lefelé.
Leo még evett egy szelet kenyeret és egy kevés húst, mielőtt elindult volna csomagolni. Nagyon sokat nem is gondolkodott, egyszerűen magához vette a két kardját, felszíjazta őket magára úgy ahogy szokta: egyet a hátára, egyet az oldalára. Mivel jól tudta, hogy a többieknek úgyse lesznek kész ilyen hamar, lement a kamrába és megpakolt egy hátizsákot kenyérrel, vízzel, szárított hússal és némi savanyított zöldséggel, nehogy éhen találjanak pusztulni odafele menet.
Gerard a torony tetejébe érve lehajította magáról a köpenyét és felöltötte a mágusvértet, amit még a Kísértet szigeteknél lopott el az egyik sereg táborából. A ruha nemcsak hogy sokkal több védelmet biztosított, mint a szokásos köpenye, de még a testéhez is jobban illeszkedett, ami jól fog jönni, ha netán kénytelen lesz a súlyát lecsökkenteni. A fiú egyre csak arra tudott gondolni, hogy a levegőben kénytelen lesz majd használni.
Mariának kicsivel kevesebb idő volt elkészülni, hiszen ő eleve egy utazásról jött vissza, a jelenlegi öltözéke tökéletesen megfelelt neki. Így aztán nem is látogatta meg a ruhatárát, inkább felment a torony teteji kilátóba, hogy kiszellőztesse a fejét. A hideg szél jót is tett neki. Kicsit zavarta ugyan, hogy a levegő össze-vissza dobálja a haját, de legalább a gondolatai kicsit lenyugodtak a friss levegőtől.
- Min emészted magad? – szólalt meg a háta mögött. Úgy tűnt észrevette és követte őt idáig.
Maria nem fordította vissza a fejét. Egyre csak a horizontot kémlelte a kilátóból. Úgy tűnt, mintha a Dornburg tornyot keresné, hátha látszódik innen, ahogy a levegőben száll.
- A fajtám veszélyes vizekre evezett. Azok a hülyék...vajon tudják, mibe vágták a fejszéjüket?
- Aggódsz?
- Aggódik a férges tuskó...csak nem akarom, hogy így végezzék...ez nem lenne méltó halál számukra.
- Szerinted sincs értelme?
- Értelme van...ellopni előlük az ötletet. Annak nincs értelme, ha emiatt az egész világ rád figyel. Fölösleges...
- Ezt nem tudjuk eldönteni. Majd kiderül, amikor megírják a krónikások...
Maria nagyot sóhajtott, majd megfordult.
- Úgy beszélsz, mint valami írnok, tudod e.
A bizonytalanság és a kétség teljes egészében eltűnt az arcáról, visszatért a jól megszokott, határozott, tettre kész Maria von Neulader.
- Tudod mit, igazad van. Induljunk, a többiek már biztosan várnak ránk!
avatar
Gerard D. Lawrenz
a Tudás Démona
a Tudás Démona

Hozzászólások száma : 378
Join date : 2016. Feb. 24.
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt: Tudásdémon
Szint: 7
Tapasztalat:
550/1250  (550/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Joel von Finsterblut on Csüt. Ápr. 13, 2017 7:50 pm

A háború szele családunknál általánosságban egyfajta örömhír… egy újabb lehetőség, hogy vérbe áztassuk pengéinket. A Finsterblutokra azt szokták mondani, hogy láncos kutyák. Ölnek, amikor arra utasítják őket, és ezt örömmel teszik. De az igazi Finsterblutok, azok inkább jobban hasonlítanak egy farkasra. Van bennük egy érzés… egy kielégíthetetlen éhség, amit csak a vérontás tud csillapítani.

A sötétbarna ajtó lassan nyílott ki halk nyikorgás közepette. A szoba félhomályában ültem, a csendet csak az élező kő sercegése bontotta meg, ahogyan kardomon végigsiklott, és nővérem halk, de határozott léptei.
– Szóval Te is hallottad… - mondta, és ült le velem szembe.
– Ki nem? – böktem oda röviden keserű szájízzel.
– Tán nem örülsz neki? Ez meglepő… - könyökölt az asztalra, tenyerével éles állát támasztva.
– Nem azért vagyok elkeseredve… nekünk miért nem szóltak?! – csaptam le a követ az asztalra, s emeltem fel hangomat, karaktert adva a felháborodásomnak. – Pont a Finsterblutoknak nem…
– Hát, ez egy esély nekik, hogy felülmúljanak minket a többi családok, már erő szinten. – húzta száját, fejét kicsit oldalra billentve. Felkaptam a fejemet, azonban amint megpillantottam igézően gyönyörű jégkék szemeit, azonnal csillapodott kicsit mérgem.
– Ezért nem értem, mi ez az ellenhang a családunk körében… Ha mi is követnénk ugyanazt a technikát, amit ők használnak… mi is velük együtt emelkednénk! Ugyanúgy mi lennénk a csúcson! – támasztottam kardomat az asztalnak, hogy beszédem közben kezeimmel gesztikulálhassak.
– Tudod milyenek itt az öregek… begyöpösödöttek, nem örülnek az újdonságoknak. Szerintük a régi, bevált módszer a jó módszer.
– Hát akkor, azt hiszem ez pont elég ok a leváltásukra… - forgattam szemeimet.
– Én ezt a helyedben nem hangoztatnám annyira! – élezte hangját, ahogy rám mordult. – És egyébként is, Erich nagyúr álláspontja még nem hivatalos… csak pletykák terjengnek, hogy mit is gondol erről az egészről, és hogy melyik oldalt fogja támogatni.
– Hát… én nem fogok rá várni. – morogtam röviden, s komótosan felálltam a székemről, kardomat pedig az oldalamon billegő hüvelyébe csúsztattam. – Te jössz? – kérdeztem tőle, némi lenézést sugározva hangszínemmel, amire szemei szúróssá váltak.
– Én megvárom Erich nagyúr válaszát. Mivel tudom, hogy téged úgysem tudnálak lebeszélni… inkább meg sem próbálom. – legyintett, tekintetét levonva rólam, s a koszos ablakon túli világra meredt. Megindultam hát az ajtó felé, melyen az előbb testvérem belépett.
– Sokan meg fognak halni, Joel. – közölte az egyértelmű tényt, próbálva elrejteni aggódó hangszínét.
– Ez a lényege az egésznek… - pillantottam vissza rá vállam fölött.
– Csak ne legyél közöttük, ha lehet. – pattant fel a székről, hozzám sietve, és hátulról átfűzte törzsemen karjait. – Szeretlek. – lehelt gyengéd csókot nyakamba, amitől egész testemben átbizseregtem. Álltunk még így egy jó fél percig, csöndben, a félhomályban, nem szólva egy szót sem, de még is teljesen tisztában léve azzal, hogy mire gondol a másik.
– Én is, Ade. – fordultam meg, s csókoltam meg homlokát, majd sarkon fordultam, és távoztam a helységből.

A szobám tükrében végignézve magamon igazgattam még felszerelésemet, miközben hallgattam a távolból szűrődő mennydörgéseket. Meghúztam a rögzítő pántokat páncélomon, majd átmozgattam karjaimat, hogy megnézzem, megfelelően felszerelkeztem-e, és szabadon tudok-e mozogni. Felszíjaztam oldalamra a kardhüvelyem, és belecsúsztattam pengémet. Három éles koppanást hallottam a szobám ajtaján, így odaléptem hozzá, és kitártam azt.
– Mehetünk? – tárult elém felszerelésbe öltözött társam jól ismert arca. Kérdésére csak aprót bólintottam, és kilépve a szobámból csuktam be magam mögött az ajtót. Lebattyogtunk a csigalépcsőn, lépteinknél a páncéljaink és fegyvereink csilingelése visszhangot vert. Kiértünk hát az istállóba, ahol egy nagyobb létszámú csapat várt, mindenki páncélba öltözve. Kitűnt egy díszes páncélú arisztokrata, aki már lovon ült, várva csapatának tagjait megérkezni. Nem én voltam az egyetlen, aki nem értett egyet a jelenlegi helyzettel… és volt olyan is, aki ennek hangot is adott. Felszereltem hát a fekete lovat, melyet vezetőnk szolgáltatott, s felpattantam a hátasra. Körülbelül egy tíz percet még vártunk, mire összeverődött az egész csapat, majd miután vezetőnk kiadta a parancsot, megindultunk rendezett sorban, rokonaik segítésére igyekezve.


A hozzászólást Joel von Finsterblut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 19, 2017 11:57 am-kor.
avatar
Joel von Finsterblut
a Finsterblut család tagja
a Finsterblut család tagja

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2017. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Finsterblut
Szint: 2
Tapasztalat:
515/1250  (515/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Csüt. Ápr. 13, 2017 10:41 pm

Elatha. Hosszú ideje itt tartózkodtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal a legénybúcsú óta. Persze, párszor elhagytam Mistwood-ot, hogy információkat szerezzek és hogy kicsit kitomboljam magam. Az egyik ilyen út során szereztem meg Dracon-t is. De a lényeg, hogy már hosszú ideje itt tartózkodtam, hogy egy kicsit össze szedjem magam mind testileg, mind lelkileg. Az itt töltött időm azonban sajnos így is eléggé rázósra sikerült, volt benne akció bőven és valahogy úgy éreztem, hogy nemsokára ismét útra kell kelnem, hosszabb időre itt hagyni a népemet - már ha nevezhetném őket annak, hisz sosem gondoltam rájuk így, hiába egy színű a bőrünk többé kevésbé - hogy újabb kalandokba vessem magamat. Úgy terveztem, hogy maximum még egy hetet maradok itt és ha nem történik menet közben semmi sem, akkor el tudom intézni az itteni dolgaimat, elbúcsúzni a hercegi pártól és talán Sharlotte-tól, hisz ki tudja, mikor vet újra ide engem a sors. Aztán megláttam Armin-t, amin épp az egyik fa tövében elhelyezett padon ücsörög egyedül. Körbenéztem, egy testőrt se láttam a közelben, valószínűleg megint elzavarta őket. Már innen távolról is látszott, hogy valami aggasztja őt, de ez se volt tőle szokatlan mostanában. A szemöldökömet ráncoltam. Végül is, akár most is elbúcsúzhatok tőle, ki tudja, hogy a következő napok mennyire lesznek sűrűek s mivel nem vagyunk messze a Névtelenek Házától, akár Sárihoz is beugorhatok menet közben, aztán Lory-t az utolsó napra hagyom. Így aztán a pad felé veszem az utamat, és lehuppanok mellé, anélkül, hogy engedélyt kértem volna tőle. Hisz, elvileg, ez egy közpark, nem igaz? Ha nem akarná, hogy bárki is mellé üljön, akkor elterülne a padon, hogy még csak esélyünk se legyen. Így viszont elég sok hely volt mellette, szinte kívánta, hogy valaki elfoglalja. Mondjuk én...
- Üdv, Armin hereg. Mi veti magát erre felé, ezen a szép napot?
  Na itt ütközik ki az első furcsaság tőlem. Rendes nevén szólítom és még rangot is adok neki? Felettébb különös tőlem, biza. Látszik, hogy a Mistwood-i levegő kezdi elrontani a természetes sármomat és tiszteletlenségemet. Minél előbb takarodnom kell innen, különben még a végén Arrmax sleppjéhez csapódok és ott fogok tolongani a háta mögött, mint valami éhes keselyű, a bukását várva. Vagy csak pitizni fogok neki. Cynewulf, a pitiző farkas. Na ez milyen hülyeség lenne már, nem igaz? Lehet, hogy nem várok egy hetet. Elbúcsúzok tőle, átrohanok Sárihoz és Lórihoz, aztán pápá Elatha, pápá Mistwood....és talán üdvözlöm az új kalandokat. Vér. Pengék csattogása. Bor. Nők. Kiömlő belsőségek. A kardok tánca. Életek elmúlása. A vér pezsgése. Ez már hiányzott nagyon is. Valami megmozdul a periférikus látómezőmben és oda kapom a fejem, de csak Dracon az, aki eddig valami sikátorban húzta meg magát. Az Ő ízlésének túl nagy volt a tömeg a közelben és egy kicsit talán mint ha tartott is volna Armin-tól, akivel eddig még nem találkozott, bár érdekes módon a pad alját nézegette és nem a rajta ülőket. Oda akarna elbújni? Gyáva rohadék...
- Találkoztál már vele? Ha jól emlékszem, még nem...
  Bökök állammal a sárkánygyík felé, aki ekkor már a párosunk előtt ücsörgött hátsó lábain, és vagy a mancsait nyalogatta, vagy éppen megint pofákat vágott és grimaszolgatott, ahogy arra mostanában rákapott és szinte vigyorgott, ahogy őhercegségére nézett. Ez a dög kezd ugyanolyan hülye lenni, mint én, ami azért eléggé aggasztó volt...Armin csak fanyarul elmosolyodott a látványra, szemében vegyes érzelmek táncoltak.
- Ha jól emlékszem, Te pedig vele nem találkoztál.
  Szólal meg végül rövid hallgatás után és a padon való kopogtatására előbújik alóla egy kiskutya. Tehát ezért nézegette annyira Draci a pad alját. Én meg, a menő bérgyilkos, akinek a tekintetét és figyelmét nem kerülheti el semmi sem, észre se vettem. Azt hiszem, hogy kicsit több önfegyelmet kéne tanúsítanom és jobban figyelnem mind a környezetemre, mind Dracon reakcióira. De a gondolatokat hamar elhessegettem és a kutya felé nyúltam, hogy megsimogassam.
- Aranyos kis kutyuska.
  Kotyogom közbe, miközben a kutyus feje felé nyúlok. Az nem húzódik el tőlem, bár mint ha egy kicsit meg lenne szeppenve. Az útitársam megmozdult és én felé néztem. A rohadék szemében mint ha egy pillanatra valami felvillant volna, miközben Angus-t nézegette. Talán féltékenység? Ajj, drága fiam, nem kell annak lenned, nem csalnálak meg téged egy kölyök kutyával. Számomra mindig is Te leszel az első számú állatkám...De azért egy kicsit megmosolyogtatott Fehér Szellem viselkedése. Most már tudom, hogy mivel lehet Őt büntetni, ha netán úgy adódnának a dolgok.
- Ne félj Angus, nem esz meg senki.
- Nyugi, Draci aranyos...amikor az akar lenni.
  Erősítem meg Armin szavait, amire Dracon csak prüszköl egyet. Nem tudom, hogy ez most egyetértésének jele, vagy a megvetésé, de nem volt időm ezen gondolkozni, Arrcy folytatta tovább és végre választ adott arra a kérdésre, ami engem is érdekelt volna. Tán elfogyott a bor az egész városban? Megint valami vagy valaki fenyegette őket? Házaspári veszekedés?
- Hogy mi hozott ide? A fejem, ami nehezebb, mint szokott lenni.
~ Ja, csúnya dolog a másnaposság, cimbora...~
- És most éppen miért nehéz a fejed? Nekem is szokott ilyen lenni, de általában akkor, amikor valami nagyon nyugtalanít engem, vagy túl sok probléma szokott felhalmozódni. Tudod, hogy szoktam "kiüríteni" az elmémet? Valakit nagyon csúnyán kinyí...izé, megölelek. Nagyon szorosan.
  Javítom ki magam az utolsó pillanatban. Az egy tény, hogy tudja, milyen mesterséget űzök és hogy nem vagyok éppenséggel szívbajos...na meg az egyik legbizalmasabb tanácsadója és bérgyilkos, ettől független nem kell ezt lépten-nyomon felemlegetni és hadd higgye azt életében legalább egyszer, hogy néha még normális is tudok lenni. Ritkán. Igen csak ritkán. Tényleg, mikor voltam utoljára normális? Fene se emlékszik már rá...
- Hallottál arról, mi zajlik a vámpíroknál? - na erre a visszakérdezésre mondjuk pont nem számítottam.
- Vérgőzös bulikat rendeznek és egymás nyakát szipolyozzák? Bevallom, kicsit beindította a fantáziámat. Milyen lehet velük egy kis...
~ ...vad orgia? Vajon túlélném azt? Vagy aszott hullaként folytatnám tovább a pályafutásomat?~
- ...mindegy, hagyjuk, ezt nem veled kéne megbeszélnem. De ha nem erre gondoltál, akkor fogalmam sincs. Várj. Kitalálom. Vegetáriánusok lettek?
  Próbáltam felvágni valami flancos szóval, amit mostanában hallottam, bár a lényegét még mindig nem értettem. Elvileg ezek a vegetáló izék csak növényeket esznek és semmi húst...mint a nyulak, vagy más állatkák. De akkor ezek a szerencsétlenek megeszik a kajám kajáját, ami viszont annyira nem lenne túl jó ötlet. Meg amúgy is, mi a bajuk a hússal? Az teljesen természetes és szükséges dolog. S vajon ha vegetálók, akkor más fajta húst is elvetnek? Hogy is fogalmaznak a keresztények? Cölöpbátyust fogadtak? Nem, nem ez az a szó...valami cöl...cölibátus, ja, meg van. Elég hülye szó, meg kell hagyni.
- Ami biztos, hogy lebegnek a tornyaik. Legalábbis néhány, ráadásul a vámpírok végérvényesen és korlát nélkül lebegnek, ami pletyka, az az, hogy az ehhez szükséges erőt egy Mélységitől szerzik.
~ Nesze neked hülye gyerek, kellett kérdezősködnöd...~
  Az utolsó részre felkapom a fejemet. Amúgy is eléggé merész egy történet volt. Lebegő tornyok? Azt meg hogy a fenébe? És legfőképpen, miért? Ennyire felvágósak még ők sem lehetnek. Persze, nehezebb lenne őket megtámadni, ez tény és való, de egyben túlságosan is feltűnő. Azonban a pletyka része az, ami kiakasztott. Esküszöm, ezek a hülye barmok mindenhol felbukkannak mostanában. Nem tudnának egy kicsit pihengetni, mondjuk úgy...örökre? Amikor megszólalok, a hangom komor, és dühtől átitatott. Nem is tudom amúgy, hogy miért haragszok annyira ezekre a dögökre azon kívül, hogy csúnya dolgokat művelnek. De én is szoktam. Csak kisebb mértékben. Ők viszont túlzásba viszik az egészet, és ha hagyjuk, akkor csak még jobban el fognak szenvtelenedni, amiből rohadt nagy zűrök lehetnének.
- Várj...lepaktáltak a Mélységiekkel? Vagy megcsapolják az erejüket?
- Jó kérdés. Szerintem az utóbbi, bár erre még nincs bizonyíték. Arra sem, hogy tényleg ezzel érték-e el, amit sikerült nekik.
~ Még ha csak megcsapolják az erejüket, az a kisebbik rossz, hisz akkor legalább tudnánk, hogy ezek a dögök se annyira hatalmasak és sebezhetetlenek, mint ahogy hallottam róluk az utóbbi időben. De ha lepaktáltak velük, akkor csak tovább erősítik ezeket a dögöket. Hold Anya add ,hogy csak kihasználják őket és nem szövetkeztek velük. Kérlek...~
- És mi Mistwood hercegének álláspontja? Tesz valamit...vagy hagyja ezt a ...förtelmet tovább folytatódni?
- A herceg épp készül kettészakadni. Láttad a rengeteg építkezést, ami mostanában kezdődött? A felbérelt építészek jó része Blutstern, és a vámpírok amúgy is sorstárasaink az Átokban. Kitagadottak, ahogy mi vagyunk. Azonban az, amit kérnek tőlem, már túl megy a jó kapcsolaton.
  Na igen, tény és való, hogy Ők is Átkozottak, azonban ez nem feltétlenül tesz minket szövetségesekké. Persze, szánhatjuk őket, láthatjuk bennük önmagunk leképzését, azonban ennyi az egész. Bár ezerszer választanám inkább a vámpírokat, mint az embereket, vagy akár csak a tündéket is - pár kivételtől eltekintve - de azért mindennek van egy határa.
- Mit is kérnek pontosabban? Bár...gondolom, túl sok választásod nincsen. Van pár tornyuk itt, Mistwood-ban is, és ha az a bizonyos herceg megtagadja a kérésüket, akár háború is lehet belőle, így túl sok manőverezési lehetősége nincs, ha jól látom.
- Jól látod. Azt kérik, hogy katonai támogatást nyújtsak nekik az ellenségesen fellépő emberek ellen. És nem az itteni tornyaikhoz - az összeshez. Természetesen ezt nem vállalhatom, azonban a tartózkodásom nem elég nekik. De ez nem a Te gondod.
  Arcán szomorkás mosoly jelenik meg, és Angus megérzi gazdája hangulatváltozását, közelebb bújik hozzá, hogy jelenlétével nyugtassa meg őt. Igaz, nem az én dolgom, már mint Elatha és Mistwood sorsa. Sosem voltam hazafi, se élharcos. Azonban még mindig jobb egy egységes, és épen maradt erdőbe visszatérni és megpihentetni magam, mint egy háború sújtotta területre. S ha még Mistwood nem is az én dolgom, Armin és Lory és Sharlotte már az, s azt ne mondja rólam senki sem, hogy a barátaimat bajban hagyom. Nem, egészen addig, míg tenni tudok valamit, ez nem fog megváltozni. Lehet, hogy öregségemre ellágyulok és elpuhulok, azonban mindenki félreérti, aki mást állít: a szeretet és a barátság nem gyengeség, hanem egy erő, amiből meríthetünk. Egy nemes ügy, amiért még az ilyen elcseszett alakok, mint én is, ragaszkodhatunk. Mit ér a bosszú, amikor nem old meg semmit? Mit ér a gyilkosság, ha csak a pénzért teszed vagy a hatalomért? A hatalom és az arany nem melegíti az ágyadat és a szívedet. De a barátokért érdemes élni, hisz nélkülük csak egy megkeseredett és csalódott alak lennék, aki mindent és mindenkit utál. Pont, mint Aelfsige. Nem akarok Ő lenni...
- Majd kitalálok valamit... -szakítja meg Armin bús hangja a merengésemet.
  Megrázom a fejem, próbálok visszarázódni a jelenbe. A barátom - tessék, kimondtam! - arcát tanulmányozom, miközben a mellkasom összeszorult egy kicsit az aggódástól. Ideje mindent megtudnom, hogy eldönthessem, hogyan segíthetném őt a legjobban, még ha nem is értene egyet a módszereimmel. De meg kell próbálnom.

- Mi alapon várják el tőled azt, hogy katonai támogatást nyújtsál nekik? Tény és való, hogy mindketten Átkozottak vagyunk, ez csudi jó, azonban ez nyílt háborúhoz vezetne Mistwood és az emberi királyságok ellen, és nem tudom, hogy mondjuk a tündék hogy viszonyulnak az egészhez. Ha őket is sikerülni meggyőzniük az embereknek, akkor ha a vámpírokkal szövetkeznénk, lényegében két tűz közé szorulnánk és nem tudom, hogy mennyire számíthatnánk a vámpírok segítségére, akik ezek szerint az egekben repkednek és onnan nézhetik végig az egészet. Hogyan támadnák meg a tornyaikat az emberek? Elég nehezen...de ha ránk támadnak az emberi királyságok és a tündék is, csúnya vereséget szenvednénk, de legalább őket legyengítenénk és akkor jöhetnek a vámpírok. Amint én itt látok, az egy újabb, hatalmas háború kezdete, ha megadod nekik azt, amit kérnek.
  Kezeimet a lábamon nyugtatom és az arcomat megtámasztom összekulcsolt kezeimmel. Szórakozottan figyelem, ahogy Dracon Armin-ék kutyáját figyeli, pontosabban annak a farkát, ahogy egy macska nézné az egeret, mielőtt ráugrana, hogy levadássza azt. Ahogy egy vadász nézi a zsákmányát. De miért van az az érzésem, hogy ez nagyban is érvényes? Mi van, ha Angus farka a selfeket szimbolizálja, míg Dracon a minket körülvevő fenyegetés? Inkább lábfejemmel megrugdosom kicsit a dögöt, mielőtt még tényleg rátámadna a kutyára és vér folyna. Nem kéne annak bekövetkeznie...egy újabb háború. Baszki, nem volt elég már eddig is? Mi a franc baiuk van a vámpíroknak?
- Tudod, hogy nekem sincs választásom...nem hagyhatom, hogy ezt megtegyék a vámpírok. A diplomácia soha sem az én kenyerem volt. És az, hogy most már a Mélységiek is valahogy belekapcsolódtak az ügybe, tényleg nincs más választásom. Meg kell akadályoznom, még ha belehalok is...s van egy olyan érzésem, hogy a szavak itt már nem érnek semmit. Elhatározták magukat és diplomáciával itt aztán lószart sem fogunk elérni. Majd csak akkor döbbennek rá tetteik következményére, amikor fél Veronia ellenük fordul.
  Az arcom merengő, amibe némi keserűség és szomorúság is vegyül. Tényleg nincs más választásom. Nem akarom megint az ügyeletes jófiút játszani, de van, amikor nekünk kell cselekedni. "Egy kis rossz a nagyobb jó érdekében." Tartja a mondás, vagy legalábbis valami hasonló. Nem, tényleg nem sorolnám magamat a jó fiúk közé, hisz az én módszereimtől mások elhánynák magukat...de nem is vagyok gonosz, és azt meg főleg nem akarom, hogy háború legyen. Az csak árt az üzletnek...Armin hangjára felnézek és meglátom, ahogy meredten néz engem. Mi van, valami rosszat mondtam?
- Egyedül?
- Ha kell, akkor egyedül. De szerinte nem én vagyok az egyedüli, aki hasonlóan vélekedik ezzel az egésszel kapcsolatban. Csak meg kell találnom a megfelelő egyéneket. És Dracon még mindig itt van nekem, ha mást nem is találok. Nem nézhetem tétlenül, hogy ezt tegyék. És nehogy félreérts, itt nem én vagyok a jófiú... -adok hangot a belső gondolataimnak és tisztázom a  beállítottságomat. - csak, tudod, hogy van ez? Ha most mindenkit kinyírnak ezek a barmok, vagy mi is a szándékuk, akkor mi marad nekem? Meg kell őket állítanom, különben nem lesz, akit ÉN kinyírjak és az nagyon nem buli...
- Tegyél, amit akarsz, Cyne, nem foglak paranccsal leállítani. De csak is kizárólag magad nevében cselekszel és egyedül viseled a következményeit. Nem lesz ott egy herceg és a népe, hogy védje a hátadat, ha balul sül el és a vámpírok háborúval fenyegetnek minket.
~ Hidd el, cimbora, hogy nem ez lesz az első eset, amikor csak magamra számíthatok. Egyedül a világ ellen...ez már inkább illik hozzám, nem igaz?~
  Attól független kicsit szomorkásan nézek magam elé és simogatom lassan Dracon fejét, aki szintúgy közelebb húzódik hozzám és mint ha dorombolna, vagy mit csinálna. A sárkánygyík mellkasa rezeg, megnyugtatóan. Ő legalább biztosít arról, hogy bármi is lesz, Ő mindig mellettem fog állni, amiért hálás vagyok. Persze, megértem Armin álláspontját, neki egy egész nemzetről kell gondoskodnia...
- Nem a sötét elfek nevében fogok cselekedni és rád se fogok hivatkozni. Nem akarom azt, hogy a háború hullámai átcsapjanak Köderdő felett, de ha a vámpírok tovább folytatják ezt, akkor az emberek előbb-utóbb támadni fognak és az útjuk rajtunk keresztül fog vezetni. Ha nem sikerül meggyőzni a vámpírokat arról, hogy tegyenek le a tervükről, akkor ez elkerülhetetlen lesz, az én meglátásom szerint, vagy netán tévedek? És előbb-utóbb neked is állást kell foglalnod az ügyben, nem húzhatod a válaszadást a végsőkig. Ha nem állítjuk meg ezt a veszedelmet, akkor itt mindenképp háború lesz, nem igaz?
- Állást foglaltam. Kimaradok.
  A hangja hűvös volt, mint ha haragudna rám. Akkor most mi van? Azért, mert egyikünknek sincs más választása, vége lenne a frissen szerzett barátságunknak? Tudhatná, hogy amióta megismertem, mellette álltam és nem okolhat azért, hogy úgy segítek, ahogy én tudok. Nem vagyok diplomata, se követ. Nem értek mások meggyőzéséhez, maximum a megöléséhez. Azonban, ha ez az ára annak, hogy megmentsem azt a makacs fejét...ha meg is utál érte, ha többé nem látom őket, de legalább tudom, hogy Elatha biztonságban van és vele együtt Ő is és Lóri is és a többiek. Ezt az árat pedig örömmel megfizetem, még ha a lelkem és a szívem is szakad belé. Hisz, végül is, semmi sem tarthat örökké, nem igaz?
- Tégy, ahogyan jónak látsz.
~ Azt teszem, barátom, mindig is azt tettem...csak ne lenne ilyen fájdalmas és elkeserítő. Csak ne érezném a csalódottságot a hangodban. Ez jobban elgyengít, mint ahogy azt Te gondolnád...~
- És mi van, hogy ha előbb-utóbb nem lesz választásod? -kérdeztem tőle kétségbeesetten. - Ha követelni fogják, hogy foglalj állást valamelyik fél mellett? nem akarom megmásítani a döntésedet, örülök, hogy kimaradsz belőle, a hazánk érdekében, de szeretném minél jobban átlátni a helyzetet.
- Megvédem Köd-erdőt. Nem fogok még egyszer hadba menni senkiért, csak magamért. Ha elém jönnek, hogy válasszak, elzavarom mindkettőt, még ha egyszerre is törnek rám.
- Remélem, hogy sikerrel jársz.
~ Jobban, mint hinnéd.~
- Nem akarok háborút. Sosem tekintettem Köd-erdőt igazán a hazámnak, túl sokáig voltam távol és folyton vándorolni fogok...
~ Leginkább a múltam elől menekülök.~
-...de akkor is, a testvéreim vagytok, a sorstársaim és nem akarom, hogy bárkinek is baja essék.
~ A többiek felőlem meghalhatnak, de Ti nem.~
- Apropó, minden vámpír benne van a buliban, vagy vannak, akik szerint ez az egész nem túl jó ötlet?
- Hogyne lennének. A Nebeltrumok. A Neulanderek. A Schwarzritterek. Ezekről tudok. Ők ellenzik.
- Lehetséges szövetségesek? - merengek félhangosan, miközben Dracon fejét simogatom öntudatlanul. - De nem tudom, hogy kezdjek neki ehhez az egészhez. Hogyan fogok tényleges szövetségeseket találni. De ez meg legyen az én dolgom. És az egészet úgy kell intéznem, hoy még véletlenül se kössenek össze egész Köd-erdővel. Trükkös. Bocs Armin, nem akartam a fejedet tovább fájdítani. Remélem, hogy ez nem áll a barátságunk útjába...
- Dehogy fog. Az alkohol majd kilúgozza ezt a beszélgetést mindkettőnkből.
  A találkozásunk óta először mosolyodik el, bár valószínűleg inkább erőltetett volt, semmint őszinte. De jó volt látni, hogy legalább próbálkozik. Jó volt egy kis megerősítést kapni tőle.
- Alkohol? Én nem szoktam alkoholt inni! Minek nézel te engem...?
  Lopva Dracon felé pillantok, aki érdeklődve néz engem, és fintorog, mint ha értené, hogy miről van szó.
- A kis szemét, ha meglátja, hogy alkoholt iszok, tuti, hogy megtámad engem. Egyszer csúnyán leitattam, azóta még a szagától is menekül. De most őszintén szólva, Te nem tetted volna meg a helyemben? Ki látott már valaha is részeg sárkánygyíkot? Én legalább elmondhatom magamról, hogy igen is, láttam és rohadt vicces volt.
  Emlékeztem fel az estét és egy kicsit el is mosolyodtam. Egyszer még úgy is le fogom itatni ezt a szemetet, még ha nem is akarja. Talán egyszer meg is fogja kedvelni. Nem, inkább nem. Akkor meg nekem jutna kevesebb belőle. Le kell szoktatnom a piáról. Dracon, ha csak egyszer is piás üveggel mersz szemezni, esküszöm, hogy a tollaidból párnát csinálok magamnak, a bőrödből pedig olyan kabátot rittyentek magamnak, amit mindenki megirigyelne. Na jó, egy egész kabátot nem adsz ki, de mondjuk egy ágyékkötő? Akkor legalább már két gyík lenne egy helyen...De ennyi "mókázás elég volt, ideje komolyra fordítani a szót.
- Majd átadod az üdvözletem Lórinak? Nem hinném, hogy találkozni fogok vele...és...
  Kicsit megcsukló hanggal fordultam el beszélgető társamtól és helyette inkább a tömeget fürkésztem. Annyian mászkáltak itt, tudatlanul és boldogul. Boldogak a tudatlanságuk miatt, hogy nem tudják, milyen veszélyek gyülekeznek a látóhatár szélén. Gondtalanok. Bár csak én is az lehetnék. Bár csak ne nyomná a vállamat ezernyi kinyilatkoztatás súlya. Bár csak ne lennének barátaim, akkor minden sokkal, de sokkal könnyebb lenne. Vajon hiányoznék nekik? A mellkasom szaggatottan emelkedett meg, ahogy a kínokat igyekeztem magamba fojtani.
- Ha nem térek vissza... -kezdtem bele ismét, talán most ki tudom mondani.- Ugyan már, miért ne térnék vissza? Cyne vagyok, a leghülyébb és legőrültebb selfek egyike. Mi aggódni valóm van? Csak egy laza kirándulás lesz, menet közben megmentem az egész világot és minden nő a lábam elé fog térdelni, hogy istenítsenek engem. Ugyan, mi baj történhetne?
  A hangomba próbáltam bizakodást vegyíteni, azonban nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy ez sikerüljön. Tényleg nem túl sok esélyem volt arra, hogy innen visszatérjek. De ha meg teljesen belegubózok ebbe a gondolatba, abba meg bele is őrülhetek. Jobban, mint most. Az meg senkinek se lenne a kedvére...de legalább minden haragomat és őrültségemet a vámpírokra és a mögöttük meghúzódó erőre vetíthetném. Talán lehet, hogy még is csak jobb lenne, ha teljes őrületnek adnám át magam. Ha Shea-va válnék. Éreztem, hogy a mocsok bennem ennek a gondolatnak igen csak megörült, aztán visszakushadt. Vár. Tartogatja a erejét. Reménykedik.
- De tudd, hogy megtiszteltetés hogy megismerhettelek téged és Loryt, és vigyázzatok egymásra.
- Ne búcsúzkodj. Ha nem jössz vissza, Sharlotte szétrúgja a hercegi hátsóm.
  Felálltam a padról és visszaintettem Armin-nak. Ideje elbattyognom a házikómba, hogy össze szedjem a felszerelésemet és útnak induljak. Valamerre. Még én se tudom, hogy merre. Az utam a tömegen keresztül vezetett. Néhány alakot félre löktem, vagy éppenséggel beléjük szaladtam, amikor a gondolataimba merültem, azonban ezeket fel se vettem. Azonban a selfek nagy része félrehúzódott tőlem, vagy is leginkább Dracon elől, akit még mindig nem szoktak meg és páran tartottak tőlem. Épp befordultam volna az egyik sarkon, amikor ismerős alak jelent meg mellettem, aki mint ha a tetőkről ugrott volna le elém. Meglepetten néztem rá a karcsú és halálos bérgyilkosnőre.
- Cynewulf! -biccentett Sharlotte felém.
- Szép kis trükk. Mindig a tetőkön szoktál közlekedni, Sharlotte? Én is üdvözöllek téged halálosan gyönyörű kolléganő. Mi járatban erre felé?
- Láttad milyen állapotban van Armin?
- Éppen tőle jöttem. Volt egy érdekes beszélgetésünk. Igen csak mélysé...mélyre szántó volt, nekem elhiheted.
  Ezt a pillanatot választotta ki Dracon ahhoz, hogy Sharlotte-hoz totyogjon. A szokásává vállt, hogy minden nőt megszagoljon és ha kell ,vagy szükségét érzi, akkor rátámadjon. Ijedten kaptam utána, azonban elkéstem...és nem tudtam megakadályozni, hogy megnyalogassa a nő térdét. Egy kicsit megnyugodtam. Legalább nem szárnyalta úgy körbe őt, mint egy másik nővel tette, egy innen távoli vidéken. Mostanában egyre elfogadóbban viselkedett másokkal. Talán kezdene megjavulni? Kötve hiszem. Valamit tervez ez a rohadék...
- Legalább Draci elfogadott téged....érdekes...nem sok nővel teszi ezt. Tetszel neki. -mosolyogtam Sárira.
- Aranyos.
  Sharlotte arcán egy igen csak ritka kincs jelent meg: a mosolya. Eddig csak nagyon ritkán láttam őt és még mindig meglepett, hogy ettől mennyire szebb lesz az arca. Szemében gyermeki jókedv csillogott, ahogy megcirógatta a sárkánygyík fejét. Dracon élvezte az extra törődést és még kicsit közelebb is húzódott. Végül a nő felpillantott Dracon-ról és egyenesen rám nézett.
- De komolyra fordítva a szót, Te is tudod, hogy egyetlen módon lehet véget vetni a dilemmájának. Ha semmissé tesszük a problémát, mielőtt elkezdődne.
- Én is valahogy ezen a nézőpontot vagyok. Tudod, hogy mi aggasztja őt?
- Tudom. És azt is tudom, hogyan lehetne megoldani. Ki kell iktatnunk azt a vámpírt, akinek sikerült a Mélységi erejét megcsapolni.
- Akkor legalább Te egyet értesz velem. Nem mintha Armin-nak túl sok választása lenne. Ha állást foglal, háború tör ránk. Veszélyes vállalkozás lesz, neki menni a vámpíroknak...egy egész hadseregnek. Szövetségeseket kell találnom. Te sok információt hallasz munkád során, talán tudnál segíteni. Most minden segítség jól jön...még ha a visszatérésnek nincs is túl sok esélye. Veszélyes darázsfészekbe készülök épp belenyúlni...
- Én nem tudok elmenni, de nem Te vagy az egyetlen, akik a vámpírok ellen szervezkedik. Keresd meg a többieket.
- De hol találom őket, ez itt a nagy kérdés? Vakon induljak neki Veronia-nak? Kérdezősködjek körbe az alvilágban? A francnak kellett ezeknek a hülyéknek ilyet csinálniuk? Tuti azért, hogy az én fejemet fájdítsák. Hülye vámpírok...
- Dornburg felé mennek. Ott lesz az első döntőpont. Szerintem úgy jársz legjobban, ha Te is arra mész.
- Dornburg hát -bólintottam a nő felé. - Legalább van egy kiinduló ponton...ami lényegében, még is, hol a francban van?
  Tanácstalanul nézegettem körbe, mint ha lenne egy útjelző tábla, amire ki van írva, hogy merre is található az a bizonyos hely, és milyen távol is van innen. Azonban semmi ilyesmit nem láttam. Csalódottan vontam meg a vállamat.
- Ha visszatérek, remélem, hogy jobb véleménnyel leszel rólam. Ha nem, akkor meg légyszi, ne rúgd szét Armin seggét...valamiért aggódik amiatt, nem tudom, hogy miért. Vagy is de, kicsit rúgdosd meg, hadd röhögjek legalább egy jót a Túlvilágon.
- Visszajössz. Nem vagy az a fajta, aki meghal.
  Már épp köszönetet mondtam volna neki, amikor egy hátraszaltó...és puff, eltűnt. Kicsit meglepődtem, sőt, nem is kicsit. Jó kis trükk, azt meg kell hagyni. Egyszer nekem is meg kéne tanulni, nem igaz?
- Ja, a Bor és a Menő Szövegek Istene nem halhat meg, ez tény és való...Unalmas lenne nélkülem az élet, nem igaz, Dracon?
  Megpaskolgatom a kis dög fejét, aki viszont úgy néz rám, mint egy őrültre szokás. Én meg szintúgy furcsálkodva nézek rá. Nem értem, hogy mi a baja. Teljesen normális voltam. Nem dünnyögtem és énekeltem gyermeteg dalokat és még véletlenül se nyúltam az éjgyilokom után, hogy kinyírjam ezt a mocskot. Nem értem a reakcióját. Értelmes tekintetében értetlenkedés csillant. Hát igen, drága barátom, nehéz kiismerni a selfeket, engem meg főleg, de ehhez már hozzászokhattál volna.
- Mocskos dögje...na induljunk Dornburg felé. Csak előtte még egy gyors látogatás a rejtekhelyemen. Azt hiszem, ez komolyabb előkészületeket igényel...


  Ott álltam hát a házikómban, ahova felhalmoztam azokat a dolgokat, amiket az utazásom alatt szedtem össze. A lak távol volt mindentől és mindenkitől, kint Elatha-n kívül is, a mocsárban. Magányos volt és elhagyatott, de legalább nehezen megközelíthető helyen. Sokáig elhagyatott volt, amikor rátaláltam a hosszú Mistwood-i tartózkodásom alatt. Most igénybe vettem, kitakarítottam és kicsit átalakítottam. Nem volt otthonos, se kényelmes, de kezdetnek megtette. Az ajtóra már felszereltem a zárat, amit még régebben vettem, és most elfordítottam benne a kulcsot, hogy ne zavarjanak meg, bár erre kevés esélyt láttam. Aztán lehajoltam a földre és kipattintottam az egyik fellazult deszkát és még utána párat eltávolítottam, mire ki tudtam emelni a házilag barkácsolt ládikót. Majdnem megszakadtam az erőlködéstől, mire kiemeltem, de végül is, a láda ott pihent már az ágyam mellett. Dracon kényelmesen helyezkedett el, bevackolta magát pár szétdobált ruha közé és látszott rajta, hogy mindjárt elalszik. Szórakozottam dobtam neki egy darab nyers húst az asztalról, hadd csámcsogjon el rajta, majd elkezdtem a földre kipakolni a cuccaimat, hogy kiszortírozzam, még is, mire lesz majd szükségem? Tekintetem végig szaladt a felszerelési tárgyaimon, majd első sorban a fémdobozért nyúltam, amire már rá volt szerelve a zár.
  Kinyitottam a dobozt, majd közelebb húztam magamhoz pár rongyot. Viszonylag nagy volt, hogy bőven férjen el benne dolog és mély. Ennek megfelelően azért meg volt a maga súlya, de semmi olyasmi, amit nem lehetett elviselni. Egy egyszerű fadobozból kiemeltem a főzeteket, amiket még előző nap főztem le unalmamban és hogy felfrissítsem az alkímia tudásomat. Minden egyes üvegcsét gondosan rongyokba csomagoltam, hogy ne koccanjanak össze és ne törjenek össze, majd beraktam őket a fémdobozba. Elfordítottam a zárban a kulcsot és azt a mellényem egyik szűk zsebébe rejtettem, ahonnan csak nem fog kiesni. Felegyenesedtem a földről, hogy jobban átlássam a káoszt. Felkaptam a földről a rugós pengét, majd a jobb alsó lábszáramra erősítettem azt pár bőrszíjjal, hogy alkalom adtán könnyen elő tudjam venni, de ne essen le azért minden mozdulatnál. Ekkor már rajtam volt a jól bejáratott, régi fehér ingem, amit afajta szerencsehozó ruhadarabként fogtam fel. Mivel eléggé meleg volt már itt, a sálat leakasztottam a nyakamból és a táskába süllyesztettem, majd utána beraktam a fémdobozt is.
  Tekintetem megakadt azon a furcsa, sötétített üveges szemüvegen, ami minden bizonnyal egy mérnök keze munkáját dícséri. Felhúztam a szememre. Minden sötétebb lett egy picit, de erre szükségem lesz az utazásaim során, legalább az átkozott Nap ereje nem fog engem elgyengíteni. Bár csak már előtte is meg lett volna nekem ez a tárgy...de mindegy, az a lényeg, hogy most nálam van. Aztán szeretetteljesen simítottam végig a tükrön, ami már párszor jó szolgálatot tett nekem és a világ összes kincséért se válnék meg tőle. Egy bőrtokba süllyesztettem, majd végül a mellényem belső zsebében landolt. Nem tudhattam, hogy kikkel fog összehozni a sors, de nem bíztam a véletlenre semmit sem. Ujjaimat végig simítottam az amuletten, kezem egy kicsit elidőzött a finoman megmunkált láncon és persze a hatalmát rejtő ékkövön. Igen, rá is szükségem lehet...ha más nem, legalább nem kell váltót költenem örömlányokra. Egyik kezek gyűrűsujján már ott volt a jól bejáratott tökös gyűrűm, a másikon a kis vámpírleánytól vásárolt gyűrű volt, ami elvileg eltárol egy bizonyos varázspraktikát. Egyelőre még nem használtam fel erre a célra, de legalább jól mutatott és ki tudja, hogy mikor lehet rá szükségem?  Egy ideig elgondolkoztam azon, hogy a békítő harangot magammal vigyem-e vagy sem, aztán megvontam a vállamat. Kis helyet foglal el, és végül is, meneküléskor tökéletesen használható. A zsák egyik kisebb zsebébe süllyesztettem. Felkapva a földről Vengeance-t, az alig használt kardomat, megforgattam párszor a kezemben. Nehezebb volt, mint az éjgyilok,főleg úgy, hogy a használatát még mindig nem nagyon sajátítottam el, de nem baj, ha jól felkészülök. A kard markolatára felfűztem az ékkővel diszített láncot. A mellette talált leírás szerint, ha jogosan ölök, visszatölt némit az erőmből. Hát, most pedig igazságosan fogok ölni, az egyszer biztos.
  Aztán felvettem az utolsó tárgyakat a földről. A távcsövet hozzákötöttem a táskám oldalához, ahol már előzőlegesen szíjakkal helyet alakítottam ki neki, és ellenőríztem, hogy sértetlen állapotban van-e? Amint meggyőződtem róla, hogy a lencséken egy karcolás sincs, az utolsó három tárgy következett. Átkozódtam magamban, majd ismét elővettem a fémdobozt, és beleraktam azt a három fecskendőt, amit remélhetőleg nem kell használnom, mert az azt jelenti, hogy nincs más választásom. A gyógyitalok mellett volt nálam pár üveg méreg is...ha kell, akkor csúnyán megszivatok mindenkit.

  Az alapvető felszereléseim elpakolása után a szekrényhez léptem és pár inget, nadrágot és egy mellényt dobáltam ki belőle véletlenszerűen, amiket gyorsan a zsákba is raktam, elpakoltam még pár kulacs vizet és gyümölcsöt, illetve szárított ételt, amit még ide felé menet, a piacon vettem és a táska már tele is lett. Szükségem lenne egy nagyobbra hamarosan. De valószínűleg Dornburg felé menet azért még pár lakott településen átvezet az utam, ahol feltölthetem a készleteimet. A pénzes erszényemet az övemre akasztottam, meghúztam a szíjat rajta és az utolsó előkészületekhez fogtam. Levetkőztem, hogy egyedül már csak az alant fekvő ékességet eltakaró ruhadarab legyen rajtam, majd tekintetemet végig hordoztam a teljesen fekete felszereléseimen. Itt tényleg minden fekete volt és bőrből készült, még hozzá jó minőségűből. Egy bérgyilkos ne adja alá. Nadrág. Felhúzva. Szerencsehozó ing. Kész. Felé egy ujjatlan, vékony, bőrből készült másik ing, ami igazodott a testem minden domborulatához? Kész. Bőrmellény, rengeteg zsebbel és bőrszíjjal? Fenn. Felhúztam lábaimra a bőrcsizmákat és alaposan meghúztam rajta a szíjakat, hogy a legkisebb mértékben se lötyögjön bennük a lábam, majd a lábszáramra felakasztottam a bőrtokot, ami a rugós pengét takarta. Aztán jöhettek az ujjatlan bőrkesztyűk, amik elengedhetetlenek voltak. Végig néztem magamon. Majdnem kész. Felcsatoltam Vengeance tokját az oldalamra, másik oldalon az éjgyilokkal, majd magamra kanyarítottam egy fekete, csuklyás kabátot és végül a táska. Hát, ennyi volt. Nem volt érdemes tovább húzni a dolgokat. Ideje útnak indulni...

- Gyere, Dracon. Vár ránk egy új kaland...ha ennek vége, annyi zabálni valót kapsz, hogy három hétig nem fogsz tudni megmozdulni tőle. Csak valahogy éljük túl ezt...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Vendég on Pént. Ápr. 14, 2017 12:16 pm

A köd-erdő határában utazom, megcélozva a legközelebbi települést, hogy ott találjak munkát és szállást. Híján vagyok a váltónak, s készleteim egy hosszabb útra nem elegendőek. A faluba este érkezem meg, s mivel fogalmam sincs, hogy kinél kapnék szállást, ezért célba veszem a helyi kocsmát. Odafelé vezető út közben a parasztok jól megnéznek maguknak, hogy milyen szerzet vagyok, de nem mernek megszólítani. Mikor belépek a rendezett épületbe, akkor minden szem rám szegeződik. A felém irányuló tekintetek változatos érzelmekről árulkodnak. Valakinél felfedezek elfojtott dühöt, míg másnál megkönnyebbülést vagy esetleg  kíváncsiságot. Az utazásaim során már megszoktam, ezért egy könnyed mozdulattal söpröm le azokat, ahogy visszafordulok az ajtóhoz, majd becsukom. Újra a pult felé fordulok, s addigra mindenki visszatért az italának ivásához, vagy asztaltársaságával való csevegéshez. Az asztalok és székek kavalkádján határozott, gyors léptekkel vágok át, hogy a pulthoz érve üdvözöljem a bajuszos kocsmárost, ki 40 éves lehet.
- Szép estét! – szólok oda, miközben a férfi a pult túloldalán végigmér engem, s csak aztán viszonozza a köszöntést.
- Adjon Isten fiatalúr! Mivel szolgálhatok magának? – teszi fel a kérdést, abban a reményben, hogy bezsebelhet némi váltót az ital és esetleg ételfogyasztásom fejében.
- Leginkább információra van szükségem – válaszolok nyugodtan, mire a velem beszélgető szeme megcsillan.
- Azt drágán mérik mindenhol! Mire lenne kíváncsi? – somolyog egy sort a bajusza alatt, ám én elhúzom a szájam szélét, hogy a félretett pénzemet kell megbontani. Magyarán lehetséges, hogy hosszabb időre itt ragadok. Cseppet sem örülök, de csupán egy sóhaj jelzi csak a behódolásomat. Kipakolok egy érmét a pultra, aztán hozzá szólok.
- Van a faluban gazda, aki befogadna egy Holdcsókoltat több éjszakára, s munkát adna neki némi váltó fejében? – érdeklődöm, azonban a kocsmáros erre csupán grimaszol, mert eléggé fogós kérdést kapott. Egy darabig csendben állunk egymással szemben, miközben körülöttünk beszéd duruzsolása hallatszik, vagy egy-egy hangosabb hahota.  
- Hát egyről biztos tudok. A falu széliben egy virágmotívumos házikónál biztosan el kell a legényes erő. S úgy látszik te nem szenvedsz benne hiányt – magyarázza az acán egy mosollyal. Ennek fejében én megtoldom még egy érmével az előzőt.
- Köszönöm – mondom röviden, majd megfordulok, hogy távozzak. Azonban a kocsmáros hirtelen ötlettől vezérelve megállít!
- Ne olyan hevesen vándor úrfi! Tudok még egy nagyon fontos hírt, esetleg érdekelheti magát. – visszafordulok, aztán kíváncsian várom ezt a bizonyos hírt. Azonban előtte nem tudni mitől, de csapol nekem egy kupa sört, s elém tolja. Én csak furán nézek rá, hogy tényleg nekem van?
- A...a maradék természetesen – veti oda nekem, majd felsóhajt. Kinyúlok a kupa sörért, majd lassan inni kezdem.
- Az a hír járja, hogy a vámpírok tornyai lebegnek a levegőben – meséli nekem, mire én hirtelen félbehagyom az ital fogyasztását. A kocsmáros felé meglepetten nézek, mert ezt egyenesen lehetetlennek tartom. Nagyon hatalmas erőknek kell tudni parancsolni, hogy egy teljes épületet megemeljen a magasba, ráadásul úgy, hogy azok sértetlenek maradjanak.
- Biztos benne? – teszem fel a kérdésem, komolyabb hangnemben. Egyáltalán nem tetszik ez a hír.
- Ih...igen! Valami mély..mélységit emlegettek va...vagy mit – mondja kicsit tartva tőlem.
- Van esetleg még tudnivaló ezzel kapcsolatban? – faggatom,  mire lehúzom a megmaradt sört a kupából.
- Arra készülnek, hogy legyőzzék a napot és elfoglalják az égboltot – mondja ki a kocsmáros, mire én ökölbe szorítom a bal kezem.
- További szép estét! – köszönök el, s távozok a kocsmából. A benti információ nem hagy nyugodni, s vívódok vele. Mitől ez a nagy magabiztosság? Csupán azért, mert egy bizonyos mélységit elfogtak? Mégis kik ezek? Miféle lények? Milingenben hallottam először ezt a szót, meg a kultistát. Nehezen áll össze a fejemben a kép, hogy tán a fogságba esett mélységi hatalma miatt válnának képesek arra, amit hallottam. Mégis mi a fenét képzelnek? Csak úgy minden további nélkül magukhoz ragadni a hatalmat? Én azonban sosem szeretem azon alakokat, akik magukhoz ragadják a hatalmat, s vele pedig keserűséget, szenvedést és sírást hoznak. Fájdalmasan felsóhajtok, mert ez nem csupán a vérem forralja, hanem azt a szellemiséget is, amiben felneveltek a Holdpapok. Ez ellen tenni kell valamit, mert ki tudja milyen kor köszöntene Veroniára? Vámpírok lennének a leigázók, míg a többi a sanyargatott és kizsákmányolt. A háborúk már csak ilyenek, s az egyes uralkodók sem tisztelik a népét.
- Ez nem következhet be! – mondom magamnak, ezzel erősítve az elhatározást, hogy a vámpírok ellen kell vonulnom.
- Olyanok akarnak lenni, mint az első repülést próbáló madárfiókák. De vajon, első röptük meddig viszi őket? – tűnődök hangosan, majd kifelé indulok meg a faluból, aztán magam mögött hagyva indulok, hogy helyretegyem a vámpírok hatalomvágyának éhségét...

Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hóhajú Yrsil on Pént. Ápr. 14, 2017 12:21 pm

Yrsil elégedetten ballagott felfelé a háza felé vezető emelkedőn. Apró kosarában minden megvolt amiért bevásárolni volt : paradicsom, paprika, saláta, és persze kihagyhatatlanul két piros alma. Eredetileg vagy tízet vásárolt belőle, de nem tudta megállni hogy el ne osztogassa az útját keresztező szegény kölykök között. Mindig megesett rajtuk a szíve, noha tudta hogy a nyomorúságos helyzetükön ez mitsem változtat majd. Jobban nyugtalanították a hírek, amelyek a piacon terjengtek. Repülő vámpírok, és égi királyságok, mindez megtetézve némi rabigába hajtott szörnyetegekkel...talán bolondos volt, bolond korántsem.
Sokan állnak majd melléjük, ahogyan megint mások megpróbálják majd megszerezni maguknak ezt a hatalmat. Vér fog folyni, egy újabb ostobaságért. Szánalmasnak és ostoba dolognak tartotta olyan vezetőkért folyatni a vérét, akik naphosszat az uradalmaik térképe fölött gubbasztva remegő kezekkel számolgatják a kincseiket. Az ilyen fajták sosem léptek ki Veronia földjére, csak uralták azt anélkül hogy ismerték volna. Veroniát sokkal inkább azok birodalmának tartotta, akik vették a fáradtságot hogy megismerjék csodás mezőit, csendes erdőit, és nyüzsgő településeit. Persze őt nem érintette az irányítás illúziója, hiszen az élete egyszerűen, de annál nagyszerűbben telt...és persze szorgosan. Nemsokára délidő lesz, rá pedig vár az ebédfőzés, a mosogatás, és egy finom délutáni tea.
Ahogyan a háza elé ért, egyfajta furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta megmagyarázni hogy honnan ered, de a zsigereiben érezte hogy valami történni fog. Hirtelen eszébe jutott hogy a zöldségesnél csúnyán beverte a könyökét, és felrémlett benne a régi babona, mely szerint ilyenkor vendég jön a házhoz. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon ki látogatna meg egy ilyen vénséget, mint Ő, de egy név sem jutott eszébe. Egy sem azok közül, akik ebben az évszázadban születtek volna.
Megmarkolta a kilincset, és benyitott, letörölve a csizmája talpát a lábtörlőben. Fáradtan ropogtatta ki a nyakát, és nagy sóhajtással leeresztett. Az előszobából viszont egy furcsán ismerős alak bontakozott ki a kanapén ülve. Azonnal felismerte, de nem tudta hogy örüljön, vagy aggódjon látogató miatt. Lilith volt az, és nagy étvággyal majszolta némi lekvárt egy nagy, fonott kaláccsal a kezében. Nem kellett kérdeznie hogy honnan vette, a lekvár címkéje és a kalács alakja alapján azonnal tudta hogy a saját éléskamrájukból van. Azonnal berémlett a felirat :

''Yrsil lekvárja.
Yrsil készítette.
Nem nyúlhat hozzá más, csak Yrsil !''


Láthatóan nem zavartatta magát abban, hogy kiszolgálja magát abból ami nem az övé. Mégsem tudott haragudni rá, hiszen annyira jóízűen falta befelé, hogy öröm volt nézni is. Szelíden elmosolyodott, majd felkiáltott az emletre.
- Megjöttem ! - akasztotta fel a köpönyegét, majd kibújt a csizmájából.
- Üdv itthon ! - hallatszott Mika csengő hangja odafentről, majd lábak dobogása verte fel a ház kellemes csendjét.
- Történt valami amíg nem voltam itthon ? - kiabált fel újra, miközben alaposan végigmérte Lilithet. Mivel Mika odafent volt, nem tudhatott Lilith érkezéséről, aminek kissé örült is. Nem nagyon vágyott rá, hogy egy elszólás után sodrófával kergessék meg. Az ittléte viszont egy másik fontos kérdést vetett fel. Talán a múltkori meghívásnak eleget téve látogatott el ide ? Sokkal valószínűbbnek látta a lehetőséget arra, hogy inkább az urának és parancsolójának engedelmeskedve kereste fel ezt a békés házat.
- Nem tudok róla, miért ? - bukkan fel a szőkeség a lépcső sarkában, és ekkor vette észre a kanapén eszegető démont - Nona ?
- Majdnem...Őnagysága nem harap. - nevette el magát Sil, emlékezteve magát arra napra, amikor Nona kis híján leharapta az ujját - Köszönj szépen Lilithyra kisasszonynak.
- Jó napot !
- Ő lenne a lányod, Yrsil? - nézett érdeklődve Mikára.
- Így van. Mika, ő Lilith kisasszony. Lilith kisasszony, ő a lányom, Mika. -mutatta be egymásnak a két felet, amitől viszont a lánya kissé értetlen arckifejezése mit sem változott. - Szakácsot keres netán ? - szólalt meg érdeklődve.
- Nem igazán. Bár ha keresnék jó helyen járnék. - harapott bele a kenyérbe jóízűen, aztán egy zsebkendővel letörölte az arcán maradt lekvárt - Mennyire jutottak el hozzád a hírek manapság, Hóhajú Yrsil?
- Hallok ezt azt. - változott az arckifejezése komolyra, elhagyva a mosolygást, amire felfigyelve Mika is megindult lefelé a lépcsőn.
- Hallottál a vámpírok legújabb húzásáról?
- Ezt azt.
- Apa, miről van szó ?
- Beavatod, vagy meghagyod nekem? - fordult felé Lilith.
Válasz helyett csak nagyot sóhajtott, és leszegte a fejét. Nem akart úgy látszani a lánya előtt, mint aki minden tud egy olyan dolgoról, ami tele van veszéllyel.
- Csak tessék.
- A vámpírok tornyai lebegnek. - kezdte rendkívül lényegre törően. - Ezért a vámpírok azt hiszik az ég így az ő területük lett és fölötte állnak Veronia királyságainak. Rossz nyelvek azt is modnják hogy az erőt, ami a repüléshez kell egy mélységi megcsapolásával szerzik, ám ennek kérdéses a valóságalapja. A lényeg az, hogy a király nem nézi ezt jó szemmel és szeretné, ha a vámpírok visszasüppednének a mocsárba, ahová valók. Viszont... - húzza el a száját. - A király szerint egy direkt támadás nem jó ötlet. Nem értem mik az okai, de ő tudja. Szóval kellene valaki, aki meg tudja őket győzni arról, hogy az ő érdekük abbahagyni ezt az egészet. - nézett Yrsilre sokat sejtetően.
- Ne nézd apát. Ő nem foglalkozik ilyenekkel. Megígérte nekem hogy nem fog. Ugye, apa ? -
- Így van. Nem keresem a bajt, megtalál az magától is. - vett el egy almát a kosárból - Királyom pedig nincs, egyetlen királynőm is... - biccentett a lépcső felé - Itt van velem. Nem kockáztatom a nyakam csak azért hogy kedvére tegyek valakinek, akit alig ismerek. Ellenben ha védelmet biztosítanak, tehetek egy próbát.
- Mi.... ? - döbbent le Mika.  
- Nagymama születésnapi ajándékát nem olyan könnyű megszerezni, kincsem. - válaszolta, majd elmerengett. Nem mondott semmi biztosat, és tudta hogy ha bajt érzékel, akkor azonnal lelép. Nem kockáztatta volna az életét semmiért, hiszen a legtöbb kalandorral, harcossal és mágussal szemben neki sok vesztenivalója volt. A lánya, akiért még önmagát is feladta, a részeges tünde exe, az anyja, és az a maroknyi démoni arc, akiket évtizedenként egyszer meglátogatott. Nem volt sok, de elszántan ragaszkodott hozzá.
- De akkor is... - kezdett bele Mika, kétségbeesésbe forduló hangon. Yrsil érezte a lány félelmét. A rettegést attól a naptól, amikor nem tér majd vissza.
- Nos, ha kell én leszek a védelem. Az egész kastélyt a fejükre szakajtom és galacsinná gyúrom őket a levegőben ha megpróbálnak bántani. De ez nem parancs, Yrsil, csak kérdés. Természetesen ugyanazzal a jussal, mint legutóbb.
- Legutóbb ? - bukik ki Mika, érzékelhetően dühössé válva - Miféle legutóbb ?!
- Csináltam neki mézes körtét ! - szabadkozott Sil - Csak mézes körte volt, csak mézes körte !
Lilithyra sóhajtott, aztán felemelte az egyik kezét és  Mika pedig mozdulatlanná vált. Az ujján megvillant a gyűrű, pontosan ugyanaz, amelyet még régebben nyúlt le számára. Megvolt egy ideje, mióta utoljára látta.
- Ne aggódj, alig fél percre állítottam meg az időben, semmi baja nem lesz. Így viszont úgy beszélhetsz, hogy a lányod ítéletétől nem kell tartanod. Mit mondasz hát?
- Hála az égnek ! - törölte meg a homlokát. - Elfogadom. Megteszem amit tudok. Most pedig kiugrom az ablakon és elszaladok, mielőtt a kölyök hozzámvág egy sodrófát. - nézett maga elé - Csak egy ostoba és halandó emberkölyök, gyenge és erőtlen...de megszerettem, ahogy a gazdája is megszereti a kiskedvencét... - vált furcsán őszintévé. Bár sokszor egy agyrém volt a lány aggódása, mégis mélyen meghatotta az, hogy van aki ennyire aggódik érte. Emlékeztette arra a pillanatra, amikor még az egyik tenyerén elfért...egy másik időben, egy másik életben.
- Ki ki a maga bolondjához. Én nem foglak megszólni. Tudod merre van Dornburg, az egyik vámpírváros?
- Igen. Ott találkozunk ?
- Három nap múlva érek oda és egy hétig fogok várni. Addig is viszlát, Hóhajú Yrsil. Sok sikert! - mosolyodott el, majd kisétált az ajtón. Ugyanebben a pillanatban Mika megelevenedett és ott folytatta ahol abbahagyta.
- Persze, megint a mézes körte ! - lépett közelebb fenyegetően - Megint duhajkodni voltál ?
- Jaj nekem... - szólta el magát Yrsil, majd azonnal rókává változott és konyha felé kezdett szaladni.
- Gyere visszaaaaa ! AAAPAAAAA !!!
avatar
Hóhajú Yrsil
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Feb. 07.
Age : 23
Tartózkodási hely : Where my snek is

Karakter információ
Kaszt: Csábdémon
Szint: 5
Tapasztalat:
4400/5000  (4400/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Leon Wittman on Pént. Ápr. 14, 2017 7:49 pm

- Alaposan átgondolta ezt? - kérdezte a középkorú katona az íróasztal másik oldaláról. Feje tar kopaszra volt nyírva, csupán állán lehetett találni némi szőrt, de az is inkább volt dús mintsem hosszú szálú. Az asztalnak nekidöntve tekintélyt parancsoló kétkezes kardja pihent arra várva, hogy elhagyhassa hüvelyét.
- Igen, uram. - mondta Leon egy cseppnyivel kevésbé határozottan, ahogyan azt a fejében elképzelte. A katona megemelte vaskos szemöldökeit, majd sóhajtott egyet.
- Rendben van, akkor úgy ahogy a szerződésben rögzítve van. Itt írja alá, ha nem tud, akkor két, egymást keresztező vonalat kérnék. - tolta oda a zsoldosnak a tintatartót és helyezte kezébe az írásra kihegyezett tollat. Az Árnypajzs-hegység jellegzetes madara a szirti szöcskefogó, és fekete evezőtollát, amin hosszában szokott végigfutni egy fehér csík, szokták a helyiek íróeszköznek használni. Már aki tud írni, persze. Leon egyszerűen behúzta a vonalakat a neve fölött terpeszkedő vonalra. Egy zsoldostól nem várnak el többet, és nem is akarta ezt az elvárást felülmúlni. Ahogy felemelte a tollat, rögtön megcsókolta a lapot a vörös, forró viasz, amin egy pecsétgyűrű hagyott mélységes nyomot.
- Ezt tegye el, lehetőleg biztos helyre. Csak ezzel tudja majd bizonyítani szolgálatait, ha végzett velük. - mondta a katona hivatalos hangon, majd némileg finomabb modorra váltott.
- Megengedi, hogy feltegyek Önnek egy kérdést?
Leon elmosolyodott. Alapjáraton ritkán szokták magázni, és mégis, mostanában egyre többször fordul vele elő.
- Persze, nyugodtan.
- Egészen biztosan átgondolta ezt? Nem véletlenül maradt nyitott a munkalehetőség ilyen sokáig.
- Miért? - kérdezte Leon, leplezve bizonytalanságát azzal, hogy nem válaszolt. A másik vagy nem vette ezt észre, vagy egyszerűen hagyta a dolgot.
- Több oka is van. Egyrészt, a vámpírok nem olyan ellenfelek, akik ellen szívesen kardot rántana valaki önszántából. De tegyük fel, hogy nem lesz konfliktus, vagy sikeresen megbirkózik az akadállyal. Ha a tárgyalások rosszul végződnének, valakinek mindenképp el kell vállalnia a bűnbak szerepét. Egy jött-ment zsoldos, ha nem veszi ezt a jelzőt sértésnek, komolyabb lelkifurdalás nélkül feláldozható. Ezzel nem ártott volna tisztában lennie, mielőtt aláírta.
- Tisztában vagyok a következményekkel és a felelősségeimmel, káplár. Engem nem kell kioktatnia. - mondta a zsoldos fölényesen. Nem volt abban a helyzetben, hogy szemtelenkedjen, de ez láthatólag nem akadályozta meg ebben.
Az altiszt elmosolyodott, elég rondán, ami azt illeti.
- Felvágták ám a nyelved kölyök. - hagyta el a hivatalosságot. - Tégy meg nekem, és az egész nemzetnek egy szívességet, és hagyd a diplomatákat beszélni magad helyett. Talán akkor megéljük még a holnapot.
Leon szintén elmosolyodott. Nem kevésbé bájosan és megnyerően.
- Bízzon bennem, tudom mit csinálok. - hazudta Leon magabiztosan. Kérdéses, hogy kinek.

<O>

Ahogy már korábban megbeszélték vele, a parókiák felé vette az irányt, hogy felvegye a kapcsolatot a követekkel.
~ A Holtmezei csata veteránja, Hellenburg Védelmezője... Hilde von Nebelturm. Vámpír. Vajon milyen ember rejtőzhet ezek mögött a nagy jelzők mögött? És milyen célok vezérelhetik?
Hamarosan az ajtaja előtt találta magát, kezet fogva a szőke ifjúval, aki idevezette. Még búcsúzásként kölcsönösen fejet is hajtottak, majd Leon kopogtatott, és késlekedés nélkül résnyire nyitotta az ajtót:
- Bocsánat, itt találom Hilde kisasszonyt? - kérdezte minél udvariasabb megfogalmazással. Nem fogja elkövetni még egyszer a hibát, mint a káplárnál, hogy rossz színben tünteti fel magát.
- Itt. Herr Wittman, ha nem tévedek?
- Nem téved.
Beengedte önmagát, és berakta maga mögött az ajtót, és röviden megköszörülte a torkát.
- Ön mellé osztottak be a követségi feladat idejére. - jelentette ki mintha nem lenne magától értetődő. Egyenesen a hölgy szemé nézett, megtartva a szemkontaktust; úgy hallotta, hogy nem illendő ilyenkor nézelődni fel-alá. Ő az íróasztala túl felén üldögélt, kezében félig becsukott könyvet szorongatva. Talán rosszkor jött volna?
A vámpír felállt helyéről, és székét, mely látott már szebb napokat is, felajánlotta a zsoldosnak, amíg ő átvándorolt ágyára. Leon körbenézett, és meg kellett állapítania, hogy nem egy nemesi hajlékban van, de az ő lakásánál még mindig élhetőbb. Ekkor jutott eszébe, hogy ezt el akarta kerülni.
- Nagyszerű. Tudja, hogy mi lesz a konkrét feladatunk? - zökkentette ki a zsoldost, mielőtt még elmerülhetett volna gondolataiban. Leon elfogadta a felkínált széket, széles terpeszben, kényelmesen helyezkedett el, majd válaszolt.
- Annyit árultak el nekem, hogy nekünk kell majd a diplomáciai követség testi épségéről gondoskodnunk. - kereste a szakszavaknak hangzóbb kifejezéseket.
- Önnek. - mondta a hölgy, egy apró és mesterkélt mosollyal az arcán.
- Ez esetben Ön a követség tagja lenne?
- Így van, bár, ha jól tudom, követként én leszek az egyetlen jelen Délről.
Leon meglepődött, és összehúzta azt az egy szemét.
- Ha jól értem... az én egyedüli feladatom lenne a... hölgy kísérete?
- Elsősorban igen. Másodsorban pedig az, hogy figyeljen mindenre amit lát, s jegyezze is meg azt. Több szem többet lát.
A zsoldos megigazította a szemkötőjét, annak ellenére, hogy tökéletesen ült a helyén.
- Értem. - mondta ridegen - Majd figyelni fogok.
- Nagyszerű. Van esetleg kérdése?
Leon megvolt győződve róla, hogy a lány nem vette észre azt, hogy sértő megjegyzést tett, vagy csak élvezte a helyzetet. Hamarosan kiderül...
- Van. Mi szüksége Hellenburg híres Védelmezőjének kíséretre? - kérdezte némi éllel a hangjában, egyértelmű kihívást intézve felé.
- Semmi. De ez a standard eljárás, azt hiszem. S nekem se baj, ha tudom, hogy egy képzett harcos van mellettem.
Leon finoman elmosolyodott. A lány rájött, hogy hibázott és rögtön egy bókkal próbálta kijavítani a csorbát, finoman és könnyedén. A hölgy kezében biztonságban lesznek.
- Köszönöm a felvilágosítást. Megnyugtat a tudat, hogy az országunkat egy ilyen tehetséges diplomata fogja képviselni.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok tehetséges diplomata, nincs szükségem arra, hogy ezt közöljék is velem.
Felhúzta a szemöldökét meglepetésében. Gyorsan megköszörülte a torkát.
- Kivételesen nem utaltam semmire; őszintén és komolyan mondtam azt, amit mondtam. Felesleges egymás vér... egymással összetűzésbe keverednünk.
A hölgy nem válaszolt rögtön, és láthatóan egy vékony kis pír is megjelent az arcán. Észre se lehetett volna venni, ha nem lett volna ennyire természetellenesen sápadt.
- Elnézést, azt hiszem félreértettem amit mondott korábban. Holnap hajnalban indulunk majd az Északi kaputól. Lovat kapj majd a várostól, gondolom.
- Van saját hátasom, köszönöm, és nem szükséges egyáltalán elnézést kérnie. Én kezdtem az egészet.
- Óh, nagyszerű. Szükséges van esetleg valamire a holnapi naphoz, ellátmány, hasonlók?
- Nem kell aggódnia, mindent elintézek magam, de köszönöm a felajánlást. - válaszolt Leon röviden, és felkelt ültéből, félig hátat fordítva a lánynak. Érzi, hogy amit mondani tervez, nem lenne illendő, de nem bírja visszafogni magát. - Nem hiszem, hogy Hellenburg Védelmezőjének le kéne süllyednie a szintemre. Kár lenne elveszteni azt a büszke fényt a szeméből. - érezte Leon, hogy némi pír az ő arcára is kifutott most. Nyelt egy nagyot, hogy tudja folytatni. - Akkor holnap hajnalban találkozunk az Északi Kapunál, a viszontlátásra. - indult el az ajtó felé, menekülve a szégyenérzete elől.
- Köszönöm? - kérdezett vissza. Leon hallotta ahogy megremeg a hangja, de nem mert megfordulni, nehogy véletlenül lelepleződjön. Odasétált az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. - Minden jót, mindenesetre... Minden jót. - hallotta még maga mögött a búcsúszavakat, majd kimenekült a szobából. Csak kint mert egy nagy levegőt venni, nyugtatólag.
~ Ekkora baromságot a csatamezőn halállal jutalmazzák... mi ütött belém?
avatar
Leon Wittman
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 109
Join date : 2016. Aug. 14.
Tartózkodási hely : Valahol az 'itt' és az 'ott' között

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 4.
Tapasztalat:
2500/3750  (2500/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Theo Wagner on Szomb. Ápr. 15, 2017 7:23 pm

Miközben egy öreg fogadóban töltöttem egyik éjszakámat, a reggel elfogyasztani kívánt reggelim közben fél füllel hallottam, hogy valami lebegő tornyokról beszélgetnek a pihenő kereskedők. Amint egy kis részletet hallottam a pletykából, máris hegyeztem a füleimet az érdekes információ minden foszlányára.
- Há hallottad e aszt hogy aaa…… vámpírok a tornyaikat felemelték az égig e? – Kérdezi már reggel elég iszákosan, és enyhe érthetetlenséggel megfűszerezve ivócimborájától a kereskedő.
- Micsodaa!?!?- Ordítja el magát a másik iszákos disznó, miközben korsóját az asztalhoz csapva kilöttyenti annak tartalma az asztalra.
-TSSHHH! – Csitítja még hangosabban a pletyka terjesztője.
-Na hát az úgy vót, hogy a vmámpírokná vótam eladni, oszt tudod hát hogy na. Terjednek a szaftos infók. – Mondja ezt ivótársának a kereskedő abban a hitben, hogy ő most minden suttog.
- Na meséljé még mitttudsztemégerrőlazegészről… - Mondta ezt úgy összefolyva az alkoholista ivócimbora, hogy a folyó víz megirigyelné ezt az összetettséget.
- Há tudod te hogy na azok a vááámpírok azok a nemis tudom milyen család vagy mi, azthiszem valami Dondung, vagy Dorong, nagy netalántán Dornung? Áh a faszomse tudja a lényeg há fölemeték a tornyokat és most lebegnek. – Mondta ezt az értelmiségi szókincsének minden nemű kifejező erejét latba vetve.
- Nemááá! -  Tündökölt a csodálatos józan profizmus és felfogó képesség határa az ivótárs szemében.
-De de. És tudod még mi va..? – Kérdezte a részeg kereskedő miközben beleivott az italába, majd az asztalhoz csapta a korsót.
-Na na mi?! – Kérdezte a kíváncsi részeg, aki nagy esélyel azt se tudt hogy ki ő most valójában.
- Evileg valami méségi….. vagy ilyesminek az erejébő van lebegés. – Mondta a részeg, úját feltartva, miközben kimondta az okosságát, bár félúton leengedte és elgondolkozott, de aztán új erőre kapva sikerült kifejeznie magát.
-NA NEEE HÁT ÉN ŐT ISMEREM! – Mondta elképedve a részeg.
- MICSODA!?- kérdezett vissza a már jó véralkohol szintel rendelkező kereskedő.
- Há mé te nem ismered a Mésgéi Lorandot?- Kérdezett érdeklődve ivótársától az alkoholista értelmiség vezetője.
- Na dik… Há nelegyé itt hüe a méségi a……. – majd drága kereskedőnk szeme fehérbe fordult, és lefordult a székéről. Erre ivótársa vállat rántva fogta meg ivótársa korsóját rakta maga elé, és kezdte el azt is inni.

- Na Sariel hallottad ezt? – kérdezem Rielt hogy hallotta e ezeket a híreket hogy mégis mit csinálnak a vámpírok. Lebegő tornyok? Megzabolázott mélységi erők? Ezt meg kell tudnom hogy működik.
- Ja hallottam ahogy két részeg értelmiségi próbál beszélni, csak fogalmuk sincs hogy mégis kivel és mit beszéltek. De engem jobban érdekel ez a párbajfelhívás amit ide kiírtak. Menjünk el erre jó lesz érzem.
- Sajnos Riel az uticélunk már adott. – Mondom a kicsi gólemnek.
- Na, mit találtál már ki megint- kérdezi a fejét fogva hogy mégis mibe fogom megint belerángatni.
- A vámpírok lebegő tornyai, és már csak egy fuvarra lenne szükségünk. – Mondom lelkesedve, és a kíváncsiságtól hajtva Sarielnek.
- Te most komolyan elhiszed, amit az a két részeg összehablatyolt ott egymásnak? – Kapom a kérdést kicsit flegmán, kicsit bizonytalanul.
- A részeg ember az igazat mondja ez a tény.
- Ja amit igaznak vél…
Majd megindultunk az új kaland felé, én az új mágia alapjának kísértésében, Sariel pedig kényszerből.
avatar
Theo Wagner
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 99
Join date : 2017. Jan. 13.
Age : 19

Karakter információ
Kaszt: Arkán mágus
Szint: 3
Tapasztalat:
1805/2500  (1805/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Elizabeth von Nachtraben on Szomb. Ápr. 15, 2017 8:12 pm

Talán már fél éve, hogy elhagytam az otthonomat, és körbeutaztam a Déli országrészeket. Nagyon sok új személyt ismerhettem meg, valamint arra is sikerült rájönnöm, hogy ahány vámpír család, annyi szokás rejtőzik kultúrájukban. Persze nem csak az én családom olyan romlott amilyen, hiszen a Rotmantelek sem éppen a legkedvesebb személyiségek, valamint a Finsterblutokkal sem tudnék soha sem szót érteni. Hosszú, és fárasztó út volt, azonban eljött az az idő is, hogy visszatérjek az otthonomba. Alapjáraton is erre az időre terveztem a hazatérésemet, a megjelenő különös események csak megnagyobbították érkezésem fontosságát. Nem tudtam semmit a vámpírok terveiről, ez persze a szokásos Nachtraben titkok miatt volt így. Az apró pletykákat is csak abban a fogadókban hallottam, melyekben megszálltam, míg a mocsárvidékünk felé utaztam. Az érkezésemre a családom elvileg számított, hiszen küldtem levelet egy betanított holló segítségével.

Újra megpillantani az éjfekete tornyokat, melyek között felnőttem... leírhatatlan érzés volt. Bár ez a kastély volt az a hely is, ahol minden rémálmommal szembesülnöm kellett, a családomról szóló emlékek is ide kötődtek, így akárhogyan akarnám, nem tudnám sohasem lekaparni a honvágyamat, mely ide köt. A lovam hátán bevágtattam a belső udvarba, ahol már a szolgák várták, hogy átvehessék minden felszerelésemet, valamint elvigyék az istállóba a lovamat. Minden bizonnyal a családom hírszerző rendszere is elég fejlett volt ahhoz, hogy pontosan tudják mikorra is fogok visszatérni. Arra persze számítottam, hogy egy rokonom sem jelent meg üdvözölni engem, csak a lovászok, és a szobalányaim érdeklődtek hosszú utam kalandjai felől. Nem meséltem nekik sem sokat, idővel rám is ragadt a Nachtraben titoktartásból egy kevés.

Amikor felértem a szobámba, egy különös érzés fogott el. A sok nosztalgikus érzelem mely átvette elmém felett az uralmat, kifejezetten kellemes volt számomra. Mosolyogva dobtam rá magam baldachinos ágyamra, mely talán a legjobban hiányzott ebben az átkozott épületben. Azonban sokat nem időzhettem, hiszen az események egyre gyorsabban felpörögtek, én pedig részesük voltam, hála a családomnak. Rendbe szedtem magam, felkészítettem magam az édesapámmal lévő találkozásra, majd lementem a munkaszobájába. Óvatosan bekopogtam, ő pedig beinvitált. Belépésemkor az íróasztalánál ült, és leveleket-papírokat rendszerezgetett. Egy pillanatra pillantott fel rám, és neki ennyi már elég is volt. Rideg, és kegyetlen… mint mindig.
- Örülök, hogy épségben hazaértél. – közölte velem, természetesen az etikett miatt, és nem azért mert ő is ugyanígy gondolta volna. - Rengeteg feladatról lemaradtál, így már csak egy dolog maradt melyben segítségedet szeretném kérni. El kell utaznod a Dornburg toronyba, hogy megvédd terveinket a rosszakaróktól. – szavaiból szinte sugárzott a kényszeres udvariasság, melybe egy leheletnyi érzelem sem szorult. Egy papírt csúsztatott át az asztalának másik oldalára, melyet minden bizonnyal nekem szánt, így odasétáltam és elvettem. Azon kevés információk voltak a papíron, melyekről tudnom kellene. Igazolták a pletykák helyességét, de semmi többet.
- Értettem, édesapám. Kívánságod szerint cselekszek. Engedelmeddel… - fordultam meg, majd kiléptem a feszélyezett légkörrel rendelkező szobából. Az ajtót becsuktam magam után, nem akartam egy perccel sem többet látni az érzelemmentes arcát. Minden egyes lélegzetvétele, minden egyes gesztusa engem sértett. Csak egy eszköz voltam a szemében, melyet felhasználhat céljai eléréséhez. Ez alatt a fél év alatt már annyit változott, mint még eddig soha. Egyre inkább kezdte felvenni a nagyapám stílusát, melyet csakis az édesanyám elvesztéséhez tudok kötni. Nálunk fogyóeszközök az édesanyák, szinte végigfut a hideg a hátamon, ha belegondolok abba, hogy egyszer én is úgy fogom végezni, mint az én anyám. De én nem fogom hagyni, én fel fogom venni a harcot… és nyerni fogok.

A szolgák már összekészítették a felszereléseimet, valamint a lovamat is az úthoz. Most érkeztem, de máris el kell hagynom az otthonomat. Keserédes érzés volt ez, hiszen bár nem időzhettem sokáig otthon a szobámban, valahol mégis örültem neki, hogy minél előbb elszabadulhatok ebből a lepratanyából. Minden sarokban titkokat rejtenek, minden egyén itt csak egy eszköz… nem egy olyan hely, ahol bárki is több időt szeretne vesztegetni. Alkonyatkor el is indultam, talán ha nem állok meg sehol, egy nap alatt oda tudok érni a toronyba. Nem tudom pontosan mire is vállalkoztam, és azt sem tudom, hogy mire is készülnek pontosan a fajtársaim… de nem csak a családom miatt teszem azt, amit. Én magam is megakarom védeni ezt az egész eszmét, elvégre talán én vagyok az egyik azok közül, akik már régóta kíváncsiak szívük mélyén arra… vajon meddig képes eljutni a vámpírtársadalom, ha nem korlátozza őket semmi? Meglátjuk.
avatar
Elizabeth von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 12
Join date : 2016. Apr. 17.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 1.
Tapasztalat:
250/500  (250/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Eiryn on Hétf. Ápr. 17, 2017 11:55 pm

Eiryn fáradtan és morcosan battyog az apró város főútján. Az útja enyhén szólva is fárasztó és sikertelen volt, ráadásul valamiért egy ideje mintha a közhangulat ellenségesebb lett volna, mint eddig. Most is, ahogy halad előre, az emberek furcsán méregetik és összesúgnak a háta mögött. Egy anya szorosan megfogja a kisfia kezét, és áthúzza a másik oldalra. Mi a fene folyik itt?
~ Elegem van! Elegem van Délből, méginkább elegem van Északból, elegem van az egészből! ~
Minek törje magát, hogy kedves legyen, amikor az ostoba emberek így is, úgy is félelemmel vegyes ellenségességgel kezelik?!
~ Azért, hogy ne lincseljenek meg... ~ morog magában, és célirányosan elindul az egyik fogadó felé. Amikor hazafele megy, gyakran áthalad ezen a városkán, majdhogynem törzsvendégnek számít a Sózott Kutyához címzett fogadóban... És mégis, amikor belép, a zajszint hirtelen lecsökken, többen dühödten merednek rá, majd az ellenséges sustorgás futótűzként terjed szét a helyiségben. Ami külön fájdalmas a számára, hogy a tulaj is bizalmatlan, gyanakvó pillantásokkal méregeti, mintha nem ismerné már évek óta. Eiryn fáradtan felsóhajt, és a pulthoz sétál.
- Jó napot, Herr Rundel - köszönti a férfit, aki csak érthetetlenül morog valamit válaszként. A vámpír összevonja a szemöldökét. Ez azért már kicsit sok. Három hónapja nem járt otthon, ami idő alatt széltében-hosszában befutkosta az egész rohadt Déli Királyságot, csak hogy kiderüljön: egy fals hírre ugrott. Hullafáradt, kevés a pénze, és még a régi ismerősök is leprásként bánnak vele.
- Herr Rundel - kezdi olyan nyugodt, halk hangon, amin hallatszik, hogy csak egy fél lépés választja el az ordítástól - Volna szíves elárulni, hogy mégis mi a franc folyik Délen? Egy ideje úgy veszem észre, hogy az emberek kissé... feszültebbek a közelemben, és mintha minden második sugdolózó legszívesebben kést állítana a hátamba. Én pedig fáradt vagyok, éhes, és fogalmam sincs semmiről!
A fogadós kissé visszahőköl, szemmel láthatólag meglepi a lány hevessége. Hát igen, általában jobban leplezi az érzelmeit, nem szokott ennyire fáradt lenni.
- Hát - szólal meg kissé habozva - Tudja nehéz elhinni, hogy tényleg nem tud semmit...
Ezen a ponton Eiryn torkából egy halk morgás szökik ki, Herr Rundel pedig idegesen törli végig a homlokát.
- Már vagy egy hete mindenki a Fakó Napkeletről beszél. A vámpírok tornyai a levegőbe emelkedtek, és az eget a saját területüknek nyilvánították.
Eiryn álla leesik a csodálkozástól. Egyrészt nem tudja elképzelni, hogy hogyan oldották meg a tornyok lebegtetését, másrészt mert az is hihetetlen, hogy egy ennyire radikális lépésre vetemedtek a családok. A Neulanderek vajon hogyan magyarázzák ezt ki? Az emberek valószínűleg nem repesnek az örömtől egy hasonló kinyilatkoztatás miatt. A fogadós közben árgus szemekkel lesi a reakcióit.
- Szóval tényleg nem tudta... - jegyzi meg. A lány még mindig nem tért magához, így csak nemet tud inteni a fejével.
- És ez még nem minden, Frauline... - folytatja Herr Rundel - Azt beszélik, hogy a mágiához egy sötét teremtményt, egy bukott angyalt használnak!
- HOGY MI?! - kiált fel a lány, majd se szó, se beszéd, kirohan a fogadóból. Nem érdekli, hogy a Tornyok lebegnek-e vagy sem, de ha a családok ehhez mélységieket akarnak használni, az nagyon nem jó. Bár személyesen még nem találkozott mélységivel, az a kevés tapasztalata, ami megvan, azt súgja, hogy bölcsebb lenne minél messzebb kerülni ezeket a lényeket. A Toronyig hátra lévő utat, amit általában majd két hétbe kerül megtennie, most sikeresen letudja öt nap alatt. A végkimerülés szélén áll, mire hazaér, de megnyugodva konstatálja, hogy a Nebelturm torony még mindig a régi helyén áll, a földön. Odabent persze másról sem folyik a szó, mint a Fakó Napkeletről, még kérdezősködnie sem kell. Még sosem látta ennyire megosztottnak a famíliát, mint most: van, aki egyetért a többiek toronylebegtetési programjával, és mielőbb csatlakozni akar, van, aki elítéli a tettet, és vannak, akik az emberekkel való kapcsolatra való hatást fontolgatják. Hiszen lehet, hogy a Nebelturm torony még nem emelkedett a magasba, de a kereskedelmi szerződésekre és a keresletre egyaránt komoly hatással lehet a többi család tevékenysége is. Eiryn szédeleg a pihenés hiányától és a sok, egymásnak gyakran ellentmondó információtól. Mi a fene ütött a vámpírokba? Végül azzal a megnyugtató gondolattal dől le aludni, hogy másnap majd beszél az egyetlen személlyel, akinek a szava igazán számít ezen a helyen, és akinek pontos információi vannak a helyzetről - igen, holnap beszélnie kell Lothar nagyúrral, akár úgy is, hogy udvariatlanul beront a szobájába. Ha elég információ lesz a birtokában, képes lesz dönteni a további cselekvései felől, de addig is muszáj aludnia. Majd holnap...
avatar
Eiryn
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 185
Join date : 2016. Jul. 13.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ott, ahol a madár se jár....

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm vámpír
Szint: 4
Tapasztalat:
3100/3750  (3100/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Andromeda on Kedd Ápr. 18, 2017 11:13 pm

Millingent maguk mögött hagyják, mind az emlékét, mind az aranyát. Ami még rájuk vár az még a jövő, amit elhagytak, az már a múlt. S ők lassan poroszkálnak az úton előre, mígnem egy elágazáshoz nem érnek.
- Ha arra fordulunk visszajutunk a fővároshoz. - néz el arra Kristin. - De a másik út egyenesen a Katedrálisba visz és közeledik Húsvét.
Ada egy pillanatig nem érti, miért hozzá fordul ezzel a kijelentéssel. Talán értésére akarja adni, hogy lehet elválnak útjaik. De a Katedrális szóra megvillan a szeme. Amióta a fogadalmát megtette, és azután hogy végzett a megtisztulás első fázisával, elszántabb volt, mint valaha. A faluban történtek sem ingatták meg, találkoznia kell a Pápával, akit Élóhim választott földi helytartójának az emberek számára.
- Dolgod van arra?
Kérdi óvatosan, nem túl jól leplezett feszültséggel a hangjában. Amilyen pragmatikus a prófétálás dolgaiban, olyannyira bizonytalan e kérdésben. A tisztsége a lénye része, de Élóhim legfőbb földi helytartója előtt az emberek számára valahol a szíve mélyén fél. Kész-e rá, amit találni vél?
- Voltaképpen igen, a húsvét ünnepére hivatalos Krisztus minden lovagja. Láttál már keresztény húsvétot? - kérdi Kristin Angelika.
- Nem.... még soha. - felel Ada.
Alig egy éve, hogy megérkezett, nem is volt rá alkalma. Ha a lovagnő most látná, akkor szinte gyermeknek tűnne fel előtte, ahogy a szigorú, kortalan vonások álmataggá rendeződnek, izgatottság csillan a szemében.
- Milyen az? - kérdi, hiszen a nefilimek ünnepei gyakran különböznek formájukban, s megesik, hogy tartalmilag is vannak eltérések. Nekik a húsvét egyszerre a Megváltó és a kivonulás ünnepe. Ahogy a választott nép elhagyta Egyiptomot, úgy akik magukat kersztényeknek nevezik, elhagyták Adonai nélküli életüket. - Ugye Jézus miatt van, igaz?
- Így van. A keresztények legnagyobb ünnepe, a megváltás emlékére. Nem tudom a te néped mit tart belőle és hogyan, de mi is hálát adunk az Úrnak, böjtölünk és bűnbánatot tartunk, aztán pedig ünnepeljük a kegyelmét. Szeretnéd látni? A Katedrális nincs messze, ha nem sietsz vissza a Fővárosba. Akár még Őszentségét is láthatjuk ahogy a misét celebrálja.
- Számunkra a kovásztalan kenyér ünnepe... az elkerülésé és a szabadságé. - feleli.
- Igen, a megváltásé. - teszi hozzá, ahogy felmerül előtte gyermekkora. A hibátlan bárány, a pászkakenyér. A különös imarendre már nem emlékszik, a gonddal megválogatott szavakra. Csak a különös gondra, amit az ételre fordítottak, s arra a kiáradó örömre, amivel a húsvét csodáit ünnepelték. Mózes és Jézus csodáira és áldozatára a szeretett népért.
Andromeda arcán ritka mosoly dereng fel. A sátor szélére felkent bárányvér, és a menetelések, körbe a gyászért, körbe a feltámadásért messze vannak. Túl a hegyen, túl a pusztán, a pusztán, ahol meglelte első válaszait. De nem a távolság teszi, hogy nincs mitől félnie. Ha nem bízik Őbenne, sosem ért volna el idáig.
- Őszentsége? A pápa? - a kérdés ezúttal költői. - Köszönöm, Veled tartok. - bólint rá.
Szinte látni véli Kristin Angelika elégedett mosolyát, miközben lovát a Katedrális irányába fordítja, s megindítja felé.

Kevés olyan van, ami ennyire lenyűgözné. Ada, aki sátrakban nevelkedett, paplakokban és keresztények legjobb szobáiban hajtotta álomra a fejét, a félangyal, kinek szárnyai valaha angyalok testét voltak repülésre emelni hivatottak, beleszédül a látványba. A nagytemplom tornya égig érő magasságához, a harangok hangjához semmi sem hasonlítható. Termek, ívek, magasok és képek, százszámra szobrok, ezernyi színes mozaik. S megnyílik előtte a kapu, ami kíváncsisága egy hatalmas szilánkját ígéri kielégíteni. Biccent Kristin Angelikának, aki a lovagok közt foglal helyet, őt mint nefilimet az egyházi méltóságok mellé ültetik pár másik fajtársával egyetemben. Ada feszélyezve érzi magát. Arca nem árulja el, tekintete szenvtelen méregeti az összegyűlteket, de a lelkében valamiféle harag gyúl, mint akkor, Azrael előtt. Hiszen miért pont ő volna a komédiás, akit Élóhim választott, aki az Úr szimbólumain keresztül ismeri a lelküket? A szimbólumok... itt vannak mindenütt a sok nehéz arany, hímes minta között. Aki látta mohóságukat, irigységüket, aki szembenézett a saját bűnével, miért érezné magát imposztornak?
Kétsége utolsó szikrája elszáll, a lelke megnyugszik, mikor a tömjén kitölti a tüdejét és a pápa végigsétál előttük. Nem kell többé rájuk néznie, azokra, akik őt méregetik - félangyalok, emberek. Aranyszín szemei a pápát figyelik, megbűvölten hallgatja szavait. Kívülre talán, úgy tűnik, mérlegel, bírál, ám a próféta ítélete még várat magára...
Rövidesen egy halálra dermedt, remegő kezű inkvizítor esik be a szertartásra, amire Őszentsége Sixtus pápa azonnal félbeszakítja a prédikációját és lelép az ambóról, rövid szót váltva a szerencsétlen férfivel. Miután visszatér a szószékhez hangja komor.
- Testvérek, Krisztus urunk feltámadásának előkészülete a megbánásról szól és a lemondásról. Most mégis a haragról kell hogy szóljon számunkra, ugyanis istentelen dolgok történnek a világban! A vámpírok bukott angyalokkal szövetkezve akarják szentségtelen erővel birtokukba venni az Úr teremtette eget, és a Megváltó húsvétján szabadítva a világra pöffeszkedő fennhatóságukat! Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében ezt nem tűrhetjük el! Bárki, aki hajlandóságot érez megbüntetni a gőgös bűnösöket még ma alkonyatig keresse fel az Ordo Malleus nagymesterét, ugyanis ellenségeink nem nyugodnak a korbács nélkül. Deus vult!
- Deus vult! - zengi vissza a templom hajójában levő embertömeg, ám Ada ezt már alig hallja.
Bukott angyalok... a szó visszhangot ver a fejében. Az hogy lehet? Az ő pecsétjét is feltörték vajon? S hogy tudnak hasznot hajtani belőle, mégis hogyan?! Mára már biztosan tudja, amit Blighted Falls előtt csak sejtett, hogy még egy félangyalnak is elképesztő erőfeszítés lehet megharcolni a fenevaddal - velük csak játszadozott. Gondolatai belevésznek az egyszerre meglóduló tömeg zajába, s kell neki pár pillanat, míg elő tudja venni magában az előbb hallott szavakat.
...Malleus
Ordo Malleus.
Andromeda feláll, tekintete Kristin Angelikát keresi, de sehol sem találja. Talán elhagyta már a nagytemplomot. De felismeri a lovagokat, felismeri a harcosokat, akik most bizonyosan ugyanoda tartanak, s tán emlékszik is, hogy a lovagnő mutatta neki a rend székházát. Felnéz Sixtus pápára, a szentatya szemében ott ég a harag amiről beszélt, a kételyek pedig eloszlanak, mint a köd.
avatar
Andromeda
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta

Hozzászólások száma : 81
Join date : 2016. Apr. 09.
Tartózkodási hely : Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 3
Tapasztalat:
2090/2500  (2090/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Darrakard on Csüt. Ápr. 20, 2017 11:30 am

Jozef, Ada: Ti ebben a körben összetalálkoztok az Ordo Malleus székháza előtt, ahol is a toborzás zajlik. Nem sokat tököltök, az Egyház meglepően gyors ha mozgósításról van szó így másnap hajnalban márel is indul a rögtönzött keresztes sereg. Jozef ha tisztességesen bemagolta a rendek jelvényeit nem csak Ordo Malleust, de a Militia Coelorum néhány alrendjét is megfigyelheti a tagok között. Ada az egyik szekéren kap helyet pár keresztes és egy pap társaságában, Jozef pedig megvillogtathatja lovaglótudását amit Kathertől tanult, akár kísérheted Adát is. A kör ott ér véget, hogy pár nap utazás és a Nordenflusson való átkelés után letáboroztok éjszakára és megpillantjátok a távolban az első lebegő torony sziluettjét.

Eiryn: Neked jelenésed van Lothar von Nebelturm szakállas színe előtt, a lezajló jelenetért keress skypeon!

Elizabeth: Te korábban érsz oda a többieknél a hármas csoportból, így te jutsz be először a Dornburg lebegő kastélyba. A pontos körért keress skypeon!

Egan, Cyne: Ti a Köd-erdőből kifelé jövet találkoztok, ajánlom ismerkedjetek össze! Itt összebeszélhettek, de ha mégis úgy döntenétek hogy különváltok és külön-külön indultok tovább jelezzétek, megoldom azt is. All in all, mindkettőtöknek ugyanaz a vége: a horizonton megjelenik a hatalmas, lebegő vámpírtorony sziluettje, azonban valami egészen más is: egy jókora hadi tábor, feltehetően az emberek nem tetszését kifejező haderő. A kör vége egy elhatározás legyen, hogy mit is kezdtek a helyzettel.

Hellenburg-különítmény (avagy Hilde, Leon és Lance)+ Lars: A kis csipet-csapat megérkezik a Dornburg kastély lábához, és alig egy fertályórának kell eltelnie, amikor is egy vámpír, arcán iszonyatosan smug vigyorral lelebeg elétek: Karl von Dornburg nagyúr, a kastély ura és a Dornburg család feje jött köszönteni titeket. Skypeon keressetek a kör lefolyásáért! (Ha nem tudunk időpontot találni egyesével is lemesélhetem a kört csak akkor egymásra nem tudtok reagálni nyilván.

Sil: Te kicsit késve érkezel a mókába, ami a Dornburg körüli apró települést jelenti, aminek lakosai (azaz az eddigi low-class vámpírok) már sehol nincsenek. Lilithyra a kiürült fogadóban vár, épp kiszolgálva magát az ottani éléskamrából. Hogy pontosan mi is lesz, azt skypeon megbeszéljük.

Gerard, Joel, Feli és Theo: Ti egyszerre érkeztek meg a Dornburg körüli kis városba, ami most lakosai hiányában csak rátok vár. Ahogy összegyűltök teljesen véletlenül (illetve mert rajtatok kívül nincs más ott) egy köpenyes, maszkos vámpír jelenik meg gyakorlatilag a semmiből. Ha lehetőség lenne rá, jó lenne skypeon megbeszélni a kört, amennyiben nem tudunk időpontot találni módosítok.

Határidő: Május 7.

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Andromeda on Szomb. Ápr. 29, 2017 7:50 pm

Ada alig aludt az éjjel, de ez alig látszik rajta, hozzászokott a virrasztáshoz, a várakozáshoz. Ezúttal ez nem volt szükségszerű, mégis képtelen volt álomra hajtani a fejét. Amint azt megtudta az Ordo Malleus székházánál az este, egy körülbelül hatvan ezer főt számláló sereg tagja készült lenni. Mindez különös feszültséggel, egyfajta izgalommal töltötte el. A csaták képei a fejében, a katonák tömegei az emlékeiben ott meneteltek a szeme előtt még jóval éjfél után is. Szimbólumokkal gazdagon teleírt kártyáit rakosgatva találta a reggel.
Épp elszundított térdeplő helyzetében, így aztán nagyon megijedt, amikor az ablak rácsai között benyúló fénypászma megérintette lehunyt szemhéját, és az átszűrődő fényt felfogta tudata. Borzadva nézett körül, ezüstszőke haja szálai kószán követték fejének riadt kapkodását. Csak nem késett el?
A lovagok szállásaitól nem esett messze az Ordo Malleus székháza, s a félangyal alig tíz perccel később már teljes harci díszben szállt fel az Egyház szekereinek egyikére. Fehér, sárga szegélyű tógát viselt, és a hidegre való tekintettel lábára simuló testszínű nadrágot, amit még a tündéknél kapott, csizmát pedig az emberektől - hiszen a pusztában egyikre sincs szükség. Mindezek fölött pusztán bő csuklyás köpeny volt rajta, mely stárnyait is eltakarta, de ezt hamar letette maga mellé.
Fegyvert látszólag nem viselt, csak mielőtt a szekérre fellépett volna, vonta fel kékes derengésű Égi Vértjét, egy lándzsát, Adalyát. A katona, akiről nem tudta eldönteni, hogy miért állta el az útját, erre ugyanolyan megilletődött fejjel lépett odébb, mint amilyennel feltartóztatta, és ő eltüntette a manifesztációt.

A nefilim szárnya surrogva érinti a szekér oldalát, miköben fellép rá és elfoglalja a helyét egy keresztes és egy pap társaságában. Fiatal és alig ébredt fel, de máris többet tapasztalt a mélységiekről, mint talán a többi lovag együttvéve, akik a házuk falai között gyarapították harci tudásuk és hitüket. Ezért nem is törődik a pillantásaikkal. Csak aki az ő érdeklődését felkelti, azt méri végig a maga szenvtelen, rezzenetlen tekintetével, melyről nem lehet eldönteni vajon bírál-e vagy csak felmér, érdeklődik-e vagy megszólít. S most egy fiatal papnövendéken időzik ez a pillantás, egy sötételfen. A kormos bőrű fiú, aki a szekér mellett lovagol hátán íjjal és nyilakkal, és aki alig pár évvel lehet fiatalabb tőle, mind korával, mind kinézetével kitűnik a papok, lovagok, katonák és a felszerelést, ellátmányt szállítók tömkelegeiből. Ada érdeklődve figyeli.
- Nagytiszteletű nővér! Örülök, hogy velünk tart. Jozef novicius vagyok a Katedrálisból.
A fiú, ha zavarba is jött, jól leplezte - a félangyal nem várta, hogy megszólítaná őt. Szoborszerű arca kíváncsivá válik, fejét kicsit oldalt hajtja.
- Andromeda. - mutatkozik be szinte azonnal. Majd, hogy még egyszer végignéz rajta, hozzáteszi: - Az íjhoz értesz?
Talán néha kicsit furcsa a beszéde, de a német nem jön olyan könnyen ajkaira, mint az angol, vagy saját anyanyelve. És amúgy sem a szavak nefilimje.
- Tudom használni. - válaszol óvatosan, de annál szélesebb vigyorral Jozef novicius. - Egy tündehercegnőtől tanultam és ha módomban lesz igyekszem hasznosítani ezt a tudást.
Ada rábólint, amit az ifjú tetszése szerint vélhet elismerőnek vagy nyugtázónak.
- Más fegyverhez is értesz?
- Tudok! - a fiú hangja egyre magabiztosabb. - Jól bánok a buzogánnyal és szeretem a kardot is.
- Én is kedvelem a kardot. - siet leszögezni Ada.
A félangyal nem rég jött rá, mennyire kedveli a fegyvereket és mennyi tanulnivalója van még. Kristin Angelikával való gyakorolása döbbentette rá és az emlékek. A sok álomkép, amit 11 évig tartó álmában látott nem csak élénk képzelete szüleménye volt - ahogy a szimbólumok sem, hiszen az Egyház épületei oly gazdagon díszítettek vele....a szárnyas bivaly, az oroszlán, a gyertyák és oszlopok. Egyik-másik mozdulat, mintha egy ősrégi emlékezetből eredne, ami megannyi csatát követett nyomon, s megannyi harcot látott. Vajon kinek a szemével látta mindezt?
S kitől tanult a fiú, aki Jozef névre hallgat? Tündehercegnő... íj...
- Nem ismered Loreena Wildwindot?
Amilyen valószínűtlen, legalább annyira érdekli a válasz. Élóhim szövete váratlan mintákat vet. A hatás pedig nem marad el. A papnövendék Jozef szemei kikerekednek és egy pár másodpercig szólni sem bír.
- A tündehercegnőt? Igen, igen, ismerem! Tőle tanultam az íjászatot és ott voltam az esküvőjén is. - felel ábrándos tekintettel.
- Te is ismered? - kérdi Adát.
Semmi sem hoz közelebb két fiatalt, mint kedvenc témájuk és egy közös ismerős. A fiú máris letegezi, de a lányt ez nem zavarja, ha arra vágyott volna, hogy továbbra is alázatosan szóljon hozzá, akkor elmondja, hogy próféta és most meg lenne sértve. De ők nem magázódnak egymás közt amúgy se, rangjuk elég hozzá, hogy megkülönböztessék egymást, sőt elég a nevük. Nevük sok információt hordoz magában: Adalya Amram Ehud Bat-Ab-At'har Muzaniach föl lenne háborodva, de a száműzött Andromeda bele sem gondol.
Annál inkább összezavarja, hogy Jozef hercegnőként emlegeti Loreenát. Ő  felesége Armin hercegnek, azaz hercegné - nem tudta, hogy saját jogán is rangja van a lovagnői címen túl. S egyszerre különös elégedettség tölti el, végre kezd eligazodni az itteni népek hierarchiájában, akárhogy is legyen.
- Igen, - a társam, akarná mondani, de akkor talán érdekelné miben, s az, amin keresztül mentek, senkire nem tartozik, sőt örülhet, ha titokban képes tartani észak előtt, amiről dél és a protestánsok ura tud. - ...ismerem.
- Egyszer megmentette az életemet.
S még számtalanszor utána kisegítette, ez azonban már más lapra tartozik.
- Honnan ismered őt? - kérdi a fiút.
Csak később gondol rá, hogy valószínűleg a fajtájabeliektől. Kihúzza  magát és most már nem csak kontyos feje billen meg, hanem a figyelem jeleként és hogy jobban hallja, enyhén előrehajol a szekéren.
- Küldöttségben volt itt a Katedrálisban és miután megküzdött a mesteremmel és nevelő apámmal Norven püspökkel, bár akkor még nem volt az - kezdett bele lelkesen, csillogó szemekkel Jozef. - ....akkor....utána felkerestem és megkértem, hogy tanítson meg íjászkodni, hát így ismerkedtünk meg és nagyon.....kedves volt hozzám. - nyelt egyet a fiú. - Utána meg meg lettem híva, amikor hozzáment Armin herceghez.
Ada egy bólintással nyugtázza, vonásai merengővé válnak. Norven püspök... Loreena említette, hogy a barátja. Hát megküzdöttek? Különös melegség tölti el, mivel elméjén egy kósza gondolat suhan át: emlék egy másik harcról, egy másik történetről, ami összetartozásba torkollt, és a hasonlóságról - de ezt az érzést elfojtja magában. Együtt azzal a sajnálkozással, hogy nem lehetett ott, amikor a lovagnő és a sötételfek hercege egybe keltek.
Aztán másra gondol.
- Nem tudod, hogy a néped eljön-e?
- A népem? - emelte rá a tekintetét értetlenül. - Öööö....sosem éltem a népemmel. - halkul el a fiú. - De, ahogy Loreena hercegnőt ismerem.....biztosan, hiszen ő olyan....jó! Ami történik meg olyan gonosz! - vágta ki magát meggyőződéssel a novicius. - Főleg ha a néped és az Úr is velünk van!
Ezek a szavak kijózanítólag hatnak Adára. Kihúzza magát és aranyszín szemeinek pillantását az útra emeli maguk előtt. Az ő népe... az ő népe azért kelt át a nagy hegyen, hogy elpusztítsa őket, az embereket. És talán azokat is, akik rajta sincsenek a Tóra lapjain. De még itt vannak mind.  
Csak a szeme sarkából pillant rá. Ez az átoksújtotta tünde fiú pap lesz, Élóhim szolgája és szószólója. Ha az emberek képesek változni, tán a saját gőgös népe is képes lesz rá.
-  Aki hisz Őbenne... - kezdi, ahogy az Újszövetségben áll, mert már egészen belejött. Hiszen amióta az Egyház köreiben jár, előszeretettel idézik neki a Bibliát. De aztán megondolja magát, a húsvét jut eszébe a Katedrális, a pápa, és a saját útja a pusztában, túl hiten és hitetlenségen.  - ...megszabadít.
Talán töredékesnek tűnnek a gondolatai, s talán azok is. A félangyal merengve néz maga elé. Ha Jozef válaszol neki, még felel rá, de egyelőre saját gondolataiba burkolózik.

Igy telnek az órák szótlanul, töredékes csevejekkel. A lovagok itt is ott is az eligazítás szavain töprengenek, aztán másról beszélgetnek. Adát egyelőre nem szólítja meg más, talán nem tudják mit mondanának neki. Végül elérkezik az első pihenő ideje, épp csak annyira verik fel a tábort, hogy kifújják magukat és egyenek. Andromeda elfogad egy kenyeret és lassan elsétál az út mentén. Páran gyakorlatoznak, hogy megmozgassák magukat, őket nézi. Egyszer csak Jozef hangját hallja, ott áll tőle nem messze és a szokásos lelkesedés honol az arcán, csillog a szemeiben.
- Nem akarod megpróbálni a buzogányt?
Ada lenyeli az utolsó falatot és a mellészegődő fiúra néz.
- De, szívesen. - tekintete a buzogányt keresi rajta.
- Akkor hozom. - ereszt meg egy vigyort.
Ada tűnődve néz a vigyorgó fiút után, ahogy az a lovához szalad a fegyverért, hogy aztán nem sokkal később megilletődött-komolyan vegye át tőle a buzogányt.  
- Próbáld érezni a súlyelosztását, aztán mutatok pár mozdulatot. - mondja neki komoly tanári pillantással.
Életében először fog ilyet, elég ügyetlenül lógatja maga előtt pár másodpercig. Aztán bólint és koncentrációját jelzendő összevont szemöldökkel meglengeti,  felemeli és maga előtt is kipróbálja ugyanezt. Azonnal szélesebb terperszre kell váltania. Igaz, sokkal erősebb, mint azt vékony fizikuma látszani engedi, mégis jól meg kell markolnia.
Kérdő tekintettel néz fel Jozefre. Máshogy, mint eddig, mert a szoborarcról visszatükröződik a tanítványtól a mesternek kijáró figyelem és egyfajta tisztelet. Azonnal belesimul a szerepbe, akárcsak a fiú a sajátjáéba.
- Jó! - bólint Jozef novicius. - Így lendítsd meg, kersztbe, aztán így húzd vissza alulról felfelé. - mutogat a levegőbe.
- Jó a terpesz, de a súlyod mindig legyen hátul. - magyarázza lelkesen és addig mutogat neki, míg jól nem csinálja.
Ada, aki a saját lényéből manifesztálódott lándzsához szokott, már a kardnál is megérezte mennyivel másabb, ha a fegyvernek több a súlya, de ennél a buzogánynál, egészen hamar megjelenik az első izzadtságcsepp a halántékán. Az a mozdulat, ami némi tódítással majdhogynem könnyed pöccintésnek számít az Égi Vérten, kemény emelőmunka ezzel a nagy és nehéz fémgömbben végződő bottal.
- Nagyon erős lehetsz.
Állapítja meg tényszerűen, bár a kiütköző verejtékcseppen és szárnyának meg-megrebbenésén túl, amivel az egyensúlyát támogatja, még semmi sem árulkodik arról, hogy megterhelő volna a feladat. A fiú egy mosolyos fejrázással elutasítja a bókot.
- Inkább sok-sok gyakorlás kérdése, mint erőé, bár igaz már az idejét sem tudom mióta tanulok vele.
Ada csendben nyugtázza szavai igazát. Ennek jegyében lendít és húz. És újra és újra, amíg a fiú nem utasítja másként. Aztán vár és figyel.
- Azt hiszem mára elég lesz. - mondja Jozef és a kulacsát kínálja neki. - Bár nem tudom nálatok miként működik, de nekem borzasztó izomlázam volt az első időkben. Legközelebb is folytathatjuk, ha szeretnéd.
Ada egyetért a fiúval. Bár tetszik neki a fegyver és biztos benne, hogy hasznos is, nem vesztegethetik az erejüket és folytatniuk kell az utat. Amint a buzogányt átnyújtja, mintha levegő volna a karjaiban, olyan könnyednek érzi hirtelen, és biztos benne, hogy Jozef tudja miről beszélt - ennek az érzésnek még meg lesz az ára később. Elfogadja a vizet, ami jólesőn hűsíti belülről felhevült testét. Legszívesebben magára öntené, de ezt soha nem fogja másképp megélni, mint luxusként. Még ha egy folyó partján állna is, hezitálna, hogy megtegye-e, annyira beléégett a víz hiányával való számolás a pusztában.
- Köszönöm. - adja vissza a kulacsot, s érti ezt mind a vízre, mind a gyakorlásra.
- Rendben. - bólint rá és talán először mosolyodik el a fiú társaságában. Igaz, hogy kifulladt és a hatalmas sereg látványa újra meg újra előhozza aggályait és izgalmát, de mégis örül, ha a következő alkalomra gondol. Nagy és erős próféta akar lenni, s érzi, hogy a papnövendék osztja harcosi ambícióit. Ők pedig lassan, de biztosan közelednek a vámpírok tornyai felé.


A hozzászólást Andromeda összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 30, 2017 12:29 pm-kor.
avatar
Andromeda
Nefilim Próféta
Nefilim Próféta

Hozzászólások száma : 81
Join date : 2016. Apr. 09.
Tartózkodási hely : Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 3
Tapasztalat:
2090/2500  (2090/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Jozef Strandgut on Szomb. Ápr. 29, 2017 7:56 pm

Csak annyi időre akartam megállni, hogy megfelelő ruházatot vegyek, ami strapabíró bőrrel erősített nadrágot, csizmát, mellényt és köpenyt jelent és magamhoz vegyem a fegyvereimet. Biztos, ami biztos az íjat is magammal viszem. Az istállóban mielőtt felnyergelném Tintapacát és már iramodnék, hogy ne késlekedjek a jelentkezéssel, egy rohanó katona felvilágosít, hogy csak hajnalban indul a csapat. Soha nem volt még ilyen hosszú az éjszakám, a végén mégis sikerült elaludnom, aztán úgy pattanok fel az udvaron felhangzó páncélcsörgésre, mintha kígyó mart volna belém és szidom magam, mint a bokrot, hogy a végén még lekésem az indulást.
Miután lejelentkezem a nagymester írnokánál, aki láthatóan nem örül túlságosan nekem, gondolom a korom miatt, de végül nem mond semmit, látom, ahogy egyre több szekér sorakozik az Ordo Malleus épülete előtt, amit megtöltenek az egyre csak özönlő jelentkezők.
Jóleső elégedettséggel látom, hogy őszentsége szavai mennyi rendet mozgósítottak, hiszen az Ordo mellett ott virítanak a Militia Coelorum több alrendjének jelképei is.
Megveregetem Tintapaca nyakát, ahogy ellépdelek mellettük, aztán megtorpanok az egyik mellett, ahol egy ismerős alak tűnt ki. Mármint a fajtája ismerős, hiszen a szárnyaival igen csak nehezen olvadna bele a katonák és egyháziak közé. Látom, ahogy az ő pillantása is megállapodik rajtam.
Még mindig zavarba jövök ezektől a tekintetektől.
Fejet hajtok felé.
- Nagytiszteletű nővér! Örülök, hogy velünk tart. Jozef novicius vagyok a Katedrálisból.
- Andromeda. – válaszol és érdeklődést vélek felfedezni rajta. - Az íjhoz értesz?
Kezdek belejönni ezekkel az isteni lényekkel való beszélgetésbe, mert Sabriyah is barátságos volt velem, így remélem ő sem harapja le a fejem és úgy látszik igazam van. A védjegyemmé váló vigyor elömlik az arcomon.
- Tudom használni. - válaszolok óvatos megfogalmazással, emlékezve mikor Norven atyám megleckéztetett a karddal. - Egy tündehercegnőtől tanultam és ha módomban lesz igyekszem hasznosítani ezt a tudást.
- Más fegyverhez is értesz? – érdeklődik tovább Andromeda, miután úgy látszott elégedetté teszi válaszom.
Hát ha azt akarja, hogy vég nélkül meséljek neki, akkor soha jobb témát nem vethetett volna fel, mint a fegyvereket!
- Tudok! - válik magabiztosabbá a hangom, mert van amit azért sokkal többet gyakoroltam, hogy bízzak magamban, na meg hát mégis csak bennem van a kamaszos büszkeség. - Jól bánok a buzogánnyal és szeretem a kardot is.
A papi mágiát nem említem, hiszen arról biztosan tud és abban azért még van hová fejlődnöm.
- Én is kedvelem a kardot. – fűzi hozzá szinte azonnal, ami azt mutatja, hogy jó irányba halad az ismerkedésünk. - Nem ismered Loreena Wildwindot?
A hercegkisasszony említésére kikerekednek a szemeim és leesik az állam, így némi késéssel válaszolok, ahogy megjön a hangom.
- A tündehercegnőt? Igen, igen, ismerem! Tőle tanultam az íjászatot és ott voltam az esküvőjén is. - ábrándoztam el egy pillanatra, hiszen nem láttam nála gyönyörűbb menyasszonyt.
- Te is ismered?
- Igen, ……..ismerem. - mondja, de aztán kissé elakad, mintha mondani akart volna valamit, de végül szűkszavúan fejezi be.
Természetesen felkelti az érdeklődésem, de hát végül is csak egy épp most megismert ember vagyok számára, miért is kötné az orromra.
- Egyszer megmentette az életemet. - teszi még hozzá, amit szint úgy szívesen meghallgatnék, hogyan történt……. - Te honnan ismered őt? – kissé felém hajol aztán, mintha csak valami titkot mondana. - Nem tudod, hogy a néped eljön-e?
Ténylegesen bele sem gondolok, hogy letegeztem, mert a téma magával ragadott, de ha egy villanással is utalt volna rá, akkor biztos leharaptam volna a nyelvem és leforrázva éreztem volna magam, hogy ennyire elfeledkeztem magamról.
Régen biztos kevéssé foglalkoztam volna vele, de sok mindent másképpen csináltam volna.
Régen.......hiszen nem is akartam itt élni.....Most meg! Lelkemben és szívemben is felháborodva rohanok, hogy megbüntessem az Úr és így az egyház ellenségeit.
Csillogó szemekkel nézek a nefilimre, mikor kiderül van közös ismerősünk.
- Küldöttségben volt itt a Katedrálisban és miután megküzdött a mesteremmel és nevelő apámmal Norven püspökkel, bár akkor még nem volt az - kezdek bele lelkesen, aztán rájövök, hogy nem kéne nagydobra verni az akkor történteket...... - ....akkor....utána felkerestem és megkértem, hogy tanítson meg íjászkodni, hát így ismerkedtünk meg és nagyon.....kedves volt hozzám. - nyelek egyet. - Utána meg meg lettem híva, amikor hozzáment Armin herceghez.
Kicsit elmélázok az emlékeken, amiből a kérdése zökkent ki.
- A népem? - emelem rá a tekintetem értetlenül, hiszen itt voltak körülötte....aztán leesik, hogy mire gondol. - Öööö....sosem éltem a népemmel. - válik a hangom halkabbá jóval. - De, ahogy Loreena hercegnőt ismerem.....biztosan, hiszen ő olyan....jó! Ami történik meg olyan gonosz! - mondom újabb meggyőződéssel, ami csak egy kölyöknek lehet. - Főleg ha a néped és az Úr is velünk van!
- Aki hisz Őbenne... – kezd bele. - ...megszabadít.
Kissé felszaladt szemöldökkel várakozom, hogy mit mond még, de elcsendesül, így én is hallgatok, nem merem merengésében megzavarni, hiszen látszik távol jár gondolatban.
Inkább élvezem a lovaglást, még ha a szokásos türelmetlenségem már repítene előre, de maradok a szekerek mellett. Én is elmerülök az emlékeimbe, amik mosolyt csalnak az arcomra, mert eszembe jut mennyire féltem először a lovaktól és, hogy Atyám mennyire megszerettette velem végül. Most is érzem, ahogy legkedvesebb társam kemény izmai együtt mozognak az én ritmusommal és tudom, hogy csak egy finom mozdulatom kell hozzá, hogy értse mit akarok tőle.
Nem is érzem a fáradtságot, mikor végül tábort verünk. Ellátom Tintapacát, aztán körbenézek, hogy kihez is csapódjak, ekkor látom, hogy Andromeda a gyakorlatozókat nézi, én is figyelem őket egy darabig és támad egy ötletem.
- Nem akarod megpróbálni a buzogányt? – lépek mellé, megszólítva őt.
- De, szívesen. – fut rajtam végig kutató tekintete.
- Akkor hozom. - eresztek meg egy vigyort, azzal elszaladok a lovamhoz és leveszem róla a fegyvert, majd visszaszaladok a félangyalhoz és a kezébe nyomom.
- Próbáld érezni a súlyelosztását, aztán mutatok pár mozdulatot. - mondom neki komoly tanári pillantással, ahogy láttam az enyémektől.
Nagyon élvezem a dolgot, hogy most én vagyok, aki irányít, hogy látom rajta a koncentrált figyelmet, hogy valami újat tudok mutatni neki, neki a nefilimnek és nem bírom ki vigyor nélkül.
- Jó! - bólintok, ahogy magától is biztosabb testtartásra vált, hogy ne húzza el a lendület. - Így lendítsd meg, keresztbe, aztán így húzd vissza alulról felfelé. - mutogatom a levegőbe, hogy talán így érthetőbbé tegyem. - Jó a terpesz, de a súlyos mindig legyen hátul. - magyarázom lelkesen és addig mutogatom neki míg jól nem csinálja, aztán mutatok mást. Tudom, hogy aki nem szokta annak igen csak fárasztó, így nem kínzom sokáig.
Nem csalódom az égi lényben, hiszen olyan gyorsan érez rá a fegyverre, mint senki más, bár láthatóan szokatlan neki a dolog.
- Nagyon erős lehetsz.
Mosolyogva megrázom a fejem, bár az emlékek sok fájdalmas büntetést is előhoznak, de hát az nem most volt.
- Inkább sok-sok gyakorlás kérdése, mint erőé, bár igaz már az idejét sem tudom mióta tanulok vele.
- Azt hiszem mára elég lesz.
- kínálok neki a kulacsomban vizet. - Bár nem tudom nálatok miként működik, de nekem borzasztó izomlázam volt az első időkben. Legközelebb is folytathatjuk, ha szeretnéd.
Andromeda elfogadja a felé nyújtott vizet és jóízűt húz belőle, majd visszaadja, miközben már a készülődés zaja ér el bennünket a rövid pihenő után.
- Köszönöm. – mondja, majd elmosolyodik és az eddig is szinte földöntúli szépsége még ragyogóbb lesz. - Rendben.
Azt hiszem sosem lehet hozzá szokni a gyönyörűségükhöz, ami biztosan az Úr ajándéka nekik, de hősiesen igyekszem fegyelmezni magam. Elkapom a tekintetem és elrakom a vizeskulacsot, majd egy biccentéssel eliramodok megkeresni Tintapacát.
Örülök, hogy jól sikerült az ismerkedésünk és, hogy érdekelte az, amit mutatni tudtam neki, már alig vártam a következő pihenőt.
És minden alkalommal folytattuk a buzogány használatának gyakorlását, amikor csak lehetőség adódott rá, miközben azért szűkszavúsága ellenére egyre jobban megismertük egymást.
Elröpült az idő, aztán egyszer csak előttünk volt a Nordenflus, melyen átkelve kapjuk a parancsot a táborverésre. Kissé távolabb vonulok, hogy könnyítsek magamon, amikor is előrenézve megakad a lélegzetem és bár tudom, hogy miért keltünk útra most mégis leesett állal meredek a távolban lebegő tornyokra.
~ Az Úr legyen irgalmas hozzánk! ~


avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hóhajú Yrsil on Vas. Ápr. 30, 2017 4:10 pm

Yrsil éberen figyelve toppant be a kihalt faluba. Látszólag teljesen elhagyatott volt, és még inkább zavarta nem látta nyomát sem holttesteknek, sem pusztításnak. Egy kissé hátborzongatónak tűnt az egész. Mintha csak nyomtalanul eltűnt volna innen mindenki. A fogadó felé vette az irányt, és néhány perc séta után könnyedén lökte be az ajtót. Odabent Lilith-et pillantotta meg, aki a söntés lapján ült és a lábait lógatta. Természetesen itt is kiszolgálta magát ahogyan nála is, egy furcsa kinézetű, krémes sajtból eszegetve.
- Jó reggelt, jó étvágyat ! - toppan be jókedvűen.Vagy legalábbis jókedvűnek próbált látszani. - Elnézést kérek a késésért, de ideúton eltévedtem. - vakarta meg fejét bocsánatkérő arcot vágva, de még mindig mosolyogva.
- Nos én elnézem, de lemaradtunk a dolgok sűrűjéről. Többek között Karl von Dornburgról és a repülő hintójáról.
- Az nagyon rossz ? - kérdezte, majd helyet foglalt egy közeli asztalnál. - Egyébként mi történt itt ? Elég...kihalt a hely.
- Nos tekintve hogy nem tudok repülni, az kastély meg az égben van egy kissé problémás. - dobott be egy sajtot a szájába, alig pár centiről.
- Ez tényleg bajos. - támasztja a tenyerébe az állát. Ez esetben tényleg az ő hibájából maradtak hátra. - Esetleg nem ismer valakit, aki képes ?
- Vagy megoldhatjuk máshogy. A kérdés az, hogy bekopogjunk a főbejáraton, avagy kockáztassuk meg az oldalajtókat.
- Érdekes. - figyelt fel a lány szavaira. Ha megengedhette volna a gyanúsítgató tekintetet, akkor minden bizonnyal felnyársalta volna a másikat a nézésével.  - Ha tárgyalni jöttem, miért ne kopogtatnák a főbejáraton ? - hangzott a gyanakvó kérdése, amelyre csak Lilith mosolya volt a válasz. Cuki és félelmetes volt egyszerre.
- Legyen hát. Felkészültél?
- Őőő... Azt hiszem ?
- Akkor kövess! - indult meg lendületesen, kisétálva a fogadóból, át az üres városon. A hóhajú szorosan a nyomába szegődött, egy pillanatra sem tévesztve el az apróságot. Kisvártatva el is érték a lebegő kastély peremét, és ekkor a lány megérintette a talajt és erősen koncentrálni kezdett.
- Ich kann die Welt essen, ich kann das Meer trinken, und jetzt greife ich nach dem Himmel! - mormolta halkan, mire a föld megmozdult alattuk. Az alakja kerekedett és nőtt, a hengerszerűből kőből pedig lassan egy kígyófej formázódott. Az öreg démonnak nagyon tetszett amit látott. Tapsolt volna megelégedettségében, ha képes lett volna elengedni azt a mellkasát markolászó érzést, amely az uticéljuk felé közeledve egyre erősebben elhatalmasodott rajta.
- Remélem a talaj elég köves, különben nem érjük el a tetejét.
Yrsil kissé szájtátva próbálta meg álcázni érzéseit. Emlékeztette magát arra, hogy meglepődést és ámulatot kellett mutatnia, hiszen ez valóban lenyűgöző látvány lehetett azoknak, akik nem látták még egy démontábornok igazi erejét. Márpedig ő látott néhányat, és nem csak a háború idején...de erről senkinek sem szabadott tudni. Most úgy állt az égbe kapaszkodó kőkígyón, mint egy fonalon ráncigált gyenge szalmabábu, egy gyalog a sakktáblán.  Talán magasságban túlnőtte az apró démontábornokot, annak ereje összemérhetetlen volt az övével szemben. Ő minimum egy futó volt. Vagy bástya. Ennek pedig így is kellett maradnia. Egy ismeretlen Senkinek lenni még mindig jobb volt, mint Ismert Valakinek.
- Igazán lenyűgöző, Lilithyra kisasszony ! - bókolt, amint becsukta a száját. - Vajon innen ellátni a házunkig ? - leskelődött körbe a lenyűgöző kilátásban, majd hirtelen észbekapott - Ugye tudnak róla hogy jövünk ?
- Elméletileg igen. De ha más nem most kiderül. - válaszolta Lilith. Az óriási kőkígyó elérte a kastély körüli gyér talaj szintjét és erőteljesen beleharapott majd beleolvadt. A hóhajú nem volt rest azonnal lesétálni róla, és nem túl meglepetten hallotta ahogy iszonyatos robajjal omlott le a kő-szörnyeteg. Egy pillanatra letekintett maga mögé, és látta a kisebb hegyel megegyező méretű halmot a földön. Jól megjegyezte amit látott, hiszen mindenről részletesen be kellett számolnia Shyrialának. A drága és hőn szeretett anyukája mindig is kíváncsi volt a fiatalabb ''nemzedékek'' erejére és viselkedésére...egyenlőre még ismeretlen okokból. Az öreg démon mérget vett volna rá, hogy tetszeni fog a története.
Ahogy megfordult egy sietős vámpír lebegett eléjük. A felhúzott orra, és a két mogorván néző, alabárdot szorongató testőre egyértelműen arról árulkodott arról hogy nem várt vendégeknek tekintették őket.
- Mire véljem ezt? - nézett rájuk, és a démon érezte magán a társa tekintetét.
- Yrsil? Én sosem voltam jó az udvarias formalitásokban.

Ideje volt talpnyaló tájszólása váltani.

- Mélységes elnézést kérek önöktől ezért a váratlan, előre be-nem jelentett érkezésünkért. - hajolt meg diplomatikusan - Engedjék meg hogy bemutatkozzam, az én nevem Yrsil, a társamé pedig Lilithyra Daemnas Q'rgal úrnő. Mi ketten a démonok királyi őfelségének követeiként érkeztünk, és szíveskednénk audienciát kérni a ház urától, a nagytiszteletű Karl von Dornburg úrtól.
- Késtek. - vetette oda a vámpír. - A többi követ egy órája érkezett.
- Őszintén restellem a dolgot, de nem várt problémába ütköztem az utam során. - varázsolta elő a legszebb mosolyát, mire Jörmungand is kibújt a hajából. Lassan körbeleskelődött, majd egy sziszegős nyelvöltés után átcsúszott a nyaka előtt és újra elbújt a ruhájában. - Esetleg kegyeskedne megengedni hogy a többiek után siessünk ?
- De előbb beszélnénk Karl von Dornburg nagyúrral. - szólt közbe Lilith, a nagyúr szónál alig állva meg a fintort. A vámpír orrnyerge ráncokba szaladt, de selyemköpenyét meglebbentve hátat fordított. A hóhajú magában csendesen hálát adott az égnek, hogy a lány pimaszsága ellenére nem hajították le őket a lebegő toronyból.
- Kövessenek, kérem. - indult meg előre az újdonsült idegenvezetőjük, és bevezette őket a kastélyba. A látvány egyszerűen szemkápráztató volt. Az aprólékosan megmunkált díszítés minden szempontból elsőrangú volt, rengeteg ügyes kéz munkáját dícsérte. Alig néhány perc séta alatt a démon ügyesen véste az eszébe az útvonalat és az elméje bőszen dolgozott a sok látnivaló lejegyzésében is. Ugyan sem papírja, sem tintája nem volt, és meglehetősen bajos lett volna sétálás közben vázlatokat rajzolni, vagy írni, de elhatározta hogy visszatér még ide. Ha lesz rá lehetősége persze. Eddig minden helyről készített leírást a tünde erdő mélyére zárkózott anyjának, vázlatrajzok, kicsi térképek és bőséges tartalommal rendelkező leírások vaskos kötegeit szálította neki minden alkalommal, amikor odahaza járt. Talán egy békésebb időben bekéreckedik ide újra.
A fogadóterem méretei akkorák voltak, hogy egy nagyobb fővárosi ház is belefért volna. Elismerően füttyentett volna, ha illőnek tartott volna efféle pórias viselkedésmódot. Inkább csak némán csodálta a vámpírok munkásságát és gazdagságát, és próbált kihúzott vállakkal, egyenes léptekkel sétálni ahogyan a diplomaták szoktak. A komornyik egy oldalsó szobába vezette őket, amely egy gyertyafénnyel erősen kivilágított, ablaktalan szoba volt. Középen egy asztal helyezkedett el, mindkét felén székkel, és meglepő módon mézes puszedlivel egy kis tányéron. A démon már majdnem hozzányúlt, de tűrtőztette magát. Nem tartotta valószínűnek hogy veszélyeztetnék a vendégeik életét, ám jobbnak tartotta élni mint megmérgezve epét hányni.  
- Itt várjanak, kérem, az úr nemsokára fogadja önöket. - hagyta magukra őket a komornyik.
- Uhhh. - törölte meg a homlokát. - Egy pillanatig azt hittem hogy lehajítanak.

~ De egyébként, mit teszünk, ha Dornburg nagyúr nemet mond a király kérésére ?

- Maradunk és meggyőzzük hogy ostoba. - felelte nemes egyszerűséggel Lilith. - A tárgyalások nem egy napig szoktak tartani, ha csak a felek nem nagyon sietősek vagy csököttek. Sok mindent el lehet mondani a Dornburg családfőről, de nem ostoba.
- Ezt örömmel hallom. Bóknak veszem. - hallott egy mély, reszelő zöngéjű hangot a szoba bejárata felől a Hóhajú. Ahogyan odafordította a tekintetét, egy előkelően öltözött, falfehér, sárga szemű vámpírt pillantott meg. Még be is jött volna neki a fickó, bár a tény hogy egy vámpír, és az erotika alig pislákoló jelei egyértelmű elutasításként lebegett a feje felett. Kár.
- Dornburg úr. - hajolt meg tiszteletteljesen. - Köszönöm hogy méltóztatott fogadni.
- Nagykövet úr, tábornokasszony. - hajolt meg a vámpír nagyon tisztelettudóan. - Üdvözlöm önöket Dornburgban. Kérem, foglaljanak helyet. - intett, majd ő maga is leült.
- Tisztelt Dornburg úr, engedje meg hogy bemutatkozzam. - követte az etikett szabályait. Elővette a legtisztesebb modorát, hiszen magával a kastély urával beszélt. - Az én nevem Yrsil, a társamé pedig Lilithyra Daemnas Q'rgal úrnő. - mutatkozott be a saját nevének rövid változatán, és próbálta Lilithet helyezni az előtérbe. - Őfelsége, a démonkirály kérésére jöttünk ide, hogy a nevében tárgyalásokat kezdeményezzünk az égboltra tartott igényük feladásának, és földre való visszatérésük lehetőségének kapcsán.
- Gondolom tisztában van vele, Yrsil nagykövet, hogy a kérése abszurd. - kezdte mosolyogva. - Miért is sértjük mi a démonkirály érdekeit? A rejtélyes, sosem mutatkozó királyét, akiről azt sem tudni igazán létezik-e?
- A bizonyíték hiánya, nem a hiány bizonyítéka, Dornburg úr. - válaszolta szemrebbenés nélkül a Hóhajú. Kissé furcsának tartotta hogy a vámpír megkérdőjelezte a király létezését, amely szöget ütött a fejébe. A démonoknak mindig volt egy új királyuk, valaki, aki acélmarokkal uralkodott ezen a széteső népen. Viszont a Ag-Adadd király halálát követő időszakban, a háború idején csupán a nagyurak parancsoltak Seol városa és a démonok népe fölött. A legutóbbi polgárháborúban nem vett részt, így tisztázatlan maradt számára az új király kiléte. Vagy létezése. Mindeddig csupán hallott az új uralkodó létezéséről, de minden mást homály fedett. Valóban létezik ?
A vámpír elégedetten dőlt hátra, mintha már győzött volna.
- Csak mellébeszél. Nincs semmi, amit alku tárgyaként ajánlhatnának így a két fél közötti érdekegyezés nem állhat fent. Hacsak nem háborúval akarnak fenyegetni minket egy semleges lépésért.
A hóhajú szeme résnyire szűkült, és nem válaszolt. Többet nem tudott abból, mint amit Lilith elmondott neki : A királynak egyszerűen csak NEM tetszik hogy a vámpírok kiemelkedtek a mocsárból. Mielőtt megválogathatta volna a szavait a válaszához, a démontábornok közbeszólt.
- Igaza van, Dornburg nagyúr. Még. De ha azt mondom, hogy a király felajánlja, hogy amennyiben letesznek a tervükről segít elkerülni az utólagos megtorlást és következményeket?
A vámpír szemei összeszűkültek, magabiztos vigyora eltűnt az arcáról.
- Ez egy artefaktum ígéret, Daemnas úrnő. Csak akkor ér valamit, ha a tervünk feladása a jobb opció, ez azonban nem áll fenn.
- Még. - ismételte meg Lilith
- Mire akar ezzel sugallni? - dőlt előre a vámpír.
- Óh, nem sugallok én semmit. Nyíltan figyelmeztetem, hogy a jól kigondolt tervük nem áll olyan biztos talajon, mint hiszik. Seregek tartanak erre, Karl nagyúr és nem szép szándékkal. Ha a kastélya falai sülyledni kezdenek, ha a tető leomlik a feje fölül és visszakényszerülnek a földre, fontolja meg az ajánlatomat.
- Fenyeget, vagy alábecsül, úrnő? - kérdezte a vámpír, és a hosszú, bordó fekete bíborral bélelt selyemköpenyének két széle megemelkedett, mint a felmérgesített kobra csuklyája.
- Egyik sem. - rázta meg a fejét az apró, de remekül érvelő démontábornok. - Csak azt akarom, hogy nézzen szembe a tényekkel. De ha így látja hát nem fogom tovább győködni. Majd győzködi más. Szabadna egy pár napra a kastély vendégszeretetét élveznünk? - mosolyodott el Lilith, mint a győztes macska az egér vergődő tetemével a fogai között.
- Leif majd megmutatja önöknek a vendégszobát. - állt fel a nagyúr, majd kirobogott az ajtón.
- Úrnőm, ön remekel, mint mindig. - szólalt meg a csendben kuksoló Hóhajú.
- Még nem nyertünk, Yrsil. De azt hiszem kellően megborítottuk Karl nagyúr lelkét, hogy lehessen kezdeni vele valamit. Hol is van az az inas?
avatar
Hóhajú Yrsil
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Feb. 07.
Age : 23
Tartózkodási hely : Where my snek is

Karakter információ
Kaszt: Csábdémon
Szint: 5
Tapasztalat:
4400/5000  (4400/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hilde von Nebelturm on Hétf. Május 01, 2017 9:12 pm

* Utazás. Mikor kellemes, mikor kevésbé. A mostani talán inkább az utóbbiak közé volt sorolható, de ez semmilyen szinten sem volt Wittman sarára, ami kevés társaságot jelentett (Mert hát nem volt túl beszédes, utóbbit nem is bánta) az csak kissé volt kifogásolható a másik szemtelensége végett, zavarának okát sokkalta inkább a nap képzete, mely makacsul követte őket, s most még csak a szalmakalapját se hozta magával, így sajnos kénytelen volt arra, hogy leginkább türelemmel, s a szokásosnál is érdektelenebbül viselje a kifejezetten kellemetlen állapotot. A problémát persze elkerülhették volna esti utazással, de az utóbbi sosem volt a kenyere, s Wittmant se tette volna ki ennek, így maradt hát a nappal. A lovaglás második napján lehetettek, amikor a távolban katonákat pillantottak meg. Nem kívánt nagyon foglalkozni velük, s látszólag Leon se, így többnyire figyelmen kívül hagyta a dolgot, amíg az egyik (Hegyomlásnyi!) férfi úgy nem döntött, hogy bölcs dolog lesz felkeresni őket. Nem tűntek problémás bandának, ám egészséges félelem mégis ébredt lelkében, s kihúzta magát a lehető legjobban, kabátját leporolva, hogy jól látszódjék kapcsolata a Templomosokhoz.
- Adj' Isten! Merre visz az útjuk?
* A kiáltásra lassított állatán, majd bevárta a férfit. Ha zsivány volt, köszönni legalább tudott a maga módján, így inkább csak elégedetten figyelte annak közeledtét, majd mikor odaért, vékony mosollyal bólintott neki.
- Áldás békesség! A Dornburg toronyhoz utazunk, hát uradék?
- Akkor hát isteni szerencse, hogy egymásra akadtunk, ugyanis Einburgban rengeteg pénzt fizettek hogy védjünk meg mindenkit, aki a fővárosból a vámpírokhoz tart. * A férfi látszólag falatnyi zavarodottsággal mérte fel. Utóbbi igen jó szórakozást jelentett számára * - Valamilyen templomos nővér lenne?
- Fizetnek? Ha megkérdezhetem jó uram, mégis ki fizeti ezt? * Kérdése némi gyanakvás színbe volt festve, aligha értette, hogy miért is küldenének Einburgból ide embereket, mikor Hellenburgból úgy küldték őket, hogy nincs szükségük további kíséretre (Lévén Leon volt a kíséret) * - Olyasmi.
* A kezek a markolatokra csúsztak, jól ismerte ezt a helyzetet, s nem tulajdonított a kelleténél több figyelmet az egésznek. Harcedzett zsoldosokról-katonákról volt szó, ha valami, a markolatra helyezett kéz köszönés, s nem támadásra utaló jel.
- Az Einburgi prédikátor. Azt mondta von Himmelreich elég váltót küldött neki az ilyen esetekre.
- Hmmm, nos, jól van. Ez esetben szívesen elfogadjuk a kíséretet. * Leonra pillantott egy picit, de nem bólintott vagy rázta meg a fejét. Valami olyasmit kívánt átadni neki a gesztussal, hogy ne lankadjon a figyelme. Úgy érezte, hogy megbízhat ezekben az emberekben, de valahogy mégse lehetett ilyen egyszerű az egész * - Csak annyi a feladatuk, hogy kísérjék az embereket?
* Von Himmelreich... Furcsa, egy ideig aligha telt el nap anélkül, hogy gondolt volna rá, de ahogy szépen lassan telt az idő valahogy az emléke kissé megfakult. Ezt nem sajnálta egy kicsit sem, szelleme elevenen lebegett Hellenburg felett, de testét ki tudja, hogy hol is takarta a föld, felesleges lett volna gondolatait vele terhelnie. 
- Annyi, hogy bármivel próbálkoznak a vámpírék, maguknak ne essék bántódása. És higgye el, nem fog. Sebastien Rorsach vagyok.
* A férfi erős kezét feléje nyújtotta. Ezer csata tükröződött rajta, izmos volt és kérges, jó katona ember lehetett, s valahogy úgy érezte, hogy becsületes is... Saját jobbját válaszként nyújtotta, majd elfogadta az erős kart, ami pont csak kellően szorította az ő kevésbé impozáns kacsóját.
- Hilde. Igen örvendetes, hogy ilyen erős katonák társaságában tudhatjuk magunkat, s szíveset elfogadjuk a kíséretüket, de a városban nem lesz szükség a további segítségre, kerülnénk a felesleges vérontást.


* Az út további részét a kompániával töltötték, érdekes kis csoport volt, főleg az odacsapódott elf miatt. Nem volt akkora nagy kuriózum elfeket látni erre, ha valami, egész hétköznapi látványnak vélte ezt, de valahogy mégsem tudta összeegyeztetni a férfit a többi zsoldossal. Nem érdekelte persze ennél jobban, de azért mégis némi gyanakvással töltötte el az egész. Úgy pár óra múlva végül megérkeztek a városba, mely roppant üres volt. Gyanúsnak vélte ezt az egészet, egy ekkora település csak így teljesen kiürülve? Vajon hova lehetett a nép innen? Mind a lebegő toronyba lett volna? Utóbbit elképzelhetetlennek találta pusztán helyigény terén, így csak figyelt és ámult, Leonra bólintva, hogy ő is figyeljen. A kutakodást pillanatnyi érkezés zavarta meg, soraikba egy sötételf férfi gyalogolt be. Öltözete katonainak tűnt, így követféleségnek vélte. Kurtán bólintott neki, s köszönt ő maga is.
- Jónapot az uraknak!
- Áldás, békésség!
- Oyy
* Nem igazán figyelt sokat a férfira, véletlenül sem udvariatlanságból, nemes egyszerűséggel csak ott lebegett a fejük felett 300 méterre Isten se tudja, hogy hány tonna kő, miközben egy üres város közepén álltak. Figyelte az épületet, vizslatta nagyban, ám semmi jól látható furcsaságot nem fedezett fel, kivéve persze azt, hogy néhány szikla is lebegett egy kissé... Érdekes lehetőség lett volna ezekből letörni egy darabkát, s elvinni Hellenburgba, de félő, hogy figyelték a területet, badarság lett volna... Egyelőre legalábbis.
- Önnek is, öö... kisasszony.
- Adj' Isten, tünde uram! * Szólalt meg ismét az öblös hangú zsoldos * - Mi járatban?
- Hagyja csak.
* Bólintott kurtán a sötételfnek halvány mosollyal, majd tovább figyelte a lebegő romokat. Egyszerűen nem tudta felfogni, ez az egész hogyan is létezhetett így. A vámpíroknak persze egy jellegzetes képessége volt a lebegés. Olyasmi volt ez mint a madár számára a repülés, nem kérdőjelezték meg, simán csinálták. Általánosan elmondható volt, hogy az erősebb vámpírok szórakozása volt ez, ám még ők maguk sem értették igazán, miként is működött. Ha már itt tartunk, ő maga nem tudott lebegni még, talán csak idő kérdése volt az egész, ám ha tudott volna se valószínű, hogy élne a lehetőséggel. A föld felett járni igen piperkőc, s nem túl protestáns dolognak hangzott. Nagyot szippantott a levegőből, ám a por szagának kivételével semmit sem érzett.
- Gondolom nem fog nehezére esni, hogy kitalálja. * A sötételf a tátongó lyukra bökött, majd komoran megszólalt. * - Remélem nem lépcsőn megyünk.
* Kifejezetten jó kérdés volt, jelenleg fogalma sem volt, hogy miként is juthattak volna fel, leginkább csak egy házigazda közeledésére számíthattak, aki látszólag kissé várakoztatott magára. Talán pár perc telhetett el, ahogy végül hangos embertelen visongás után az égből valamilyen kordé vagy hasonló röppent le nemesi kimértséggel, meghazudtolva mindent ami logikusnak tűnt. Kissé közelebb kerülve a hátasok is kivehetőek lettek, vízköpők voltak... Keményen meg kellett kapaszkodnia Kohle nyergében, ugyanis szinte megszédült a látványtól. Sosem hallott még arról, hogy megszelídítették ezeket, rettenetes boszorkányságról adott tanúbizonyságot a látvány, pláne, hogy tisztában volt vele, hogy ezek a lények egy ideje már maguktól szaporodtak, nem mágia által. Nem sokára landoltak is mellettük, majd a hintóból némi lezser eleganciával egy férfi lépett ki. Magas volt és jóvágású, szépen gondozott hosszú hajjal, s lengő köpennyel. Kétségtelenül vonzónak találta, a vámpír szépségideál megtestesülése volt, s ennek a kissé beesett halvány arc sem ártott, az önelégült negédes vigyor viszont annál jobban. Fintorát lenyelte, s mű mosolyt erőltetett képére, ahogy leszállt a lóról, s féltérdre ereszkedett a nemes előtt. Leon követte a példát, utóbbi dolog roppant elégedettséggel töltötte el, s éppen csak a családfő jelenléte miatt nem biccentett annak dicséretképpen.
- Üdvözlöm a követ urakat és önt, Fräulein Hilde, Hellenburg védelmezője. Karl von Dornburg vagyok, a kastély ura és házigazdájuk. Minek köszönhetem a váratlan látogatást?
- Üdvözletünk, Herr Dornburg, Hellenburg, s ezzel egész Dél üdvözletét hozzuk, s emellett annak üzenetét  is. * Kicsit várt, majd felemelkedett, méregetve a férfit. Nem látott semmi olyasmit, amit eddig nem ismert volna fel, így csak elmosolyodott, majd válaszolt. * - Ha megbocsájtja, véletlenül se kívánnék szemtelen lenni, de mintha a torony ön mögött lebegne. Egész pontosan ezzel kapcsolatosan érkeztünk.
* Leon is így tett, s olyan egyenesre húzta magát, mint egy cölöp. Valahogy ezen jót mosolygott volna, de aligha itt volt az ideje ennek, s így csak figyelte kurtán, hogy mi is történt. A sötételf egy levelet adott a vámpírnak, valóban követ volt. Komoly tehetség lehetett, ha személyesen őt választották ki.
- Elnézést uram! Armin herceg nevében jöttem. Itt a hivatalos megbízás, ha szeretné látni.
* A családfő elvette a papírost, majd sebese átfutotta azt. Személy szerint nem tudott ilyen gyorsan olvasni, egy pillanatra sem volt biztos benne, hogy amaz egyáltalán elolvasta-e, de végül is nem volt oka kételkedni benne.
- Ez esetben...
* Válaszolt volna a családfő, amikor is a zsoldoskompánia vezére bőgő bikához hasonló erőteljes hangon kiáltott fel, szinte fröcsögve a nyálat előre. Meglepődötten rándult össze, s fordította tekintetét annak.
- Te... Te... Hogy mersz még életben lenni! Hogy van képed azok után, amit Petrával műveltél!
* A megtermett ember teljes erejét, s mint a közel száz kilóját fegyverébe fektetve lendült előre, kardját a vámpír toroktájára döfve, ám az könnyeden, mozdulat nélkül állította meg a támadást, eddig lágyan lebegő köpenyét a szúrás elé mozdítva... Egy ilyen csapást aligha állítana meg egy vékonyabb ajtó sem, de a ruhadarab igen. 
- Óh, emlékszek magára! Maga herr Rorsach, a Geledens-i őrkapitány, igaz? Hogy van a kedves felesége? * A vámpír hetyke szavai eltalálták a célpontot, a zsoldos dühöngve rántotta elő a másik pengét is, s megpróbálta ledöfni a vámpírt. * - Geheide, Sempervivum! * A parancsszóra fegyverként szóródott a kapitány mellkasába a köpeny vége, veszélyes de gyönyörű rózsaként szétnyílva. Amaz megtántorodott, hátraesett, s sebéből a vér lassan, de biztosan szivárogni kezd. * - Azt hiszem ön nem a tárgyaló felek között van. Megkérhetném, hogy elkotródjon innen?
* Kissé tehetetlennek érezte magát, szívest a zsoldos útjába állt volna, hogy az ne jussék el a családfőig, így biztosítva, hogy senki sem sérül meg, de ez sajnos nem sikerült neki, s így a becsületes és erős férfi megsebesült. Kérlelő tekintetett fordított a földön ülő férfiara.
- Herr Rorsach, kérem...
* A zsoldosok valahogy visszafogták a férfit, aki reményt vesztve roskadt magába a földön. Nyilván tisztában voltak vele, hogy mit is jelentene harcolni a hatalmas Karl von Dornburggal. Egy családfőről volt szó, aki egy puszta köpenylendítéssel elbánt egy tapasztalt helyőrségvezetővel, mi másra lehetett még vajon képes? Kissé bánatosan figyelte a távozó kompániát, míg Herr Karl meg nem szólalt ismét.
- Elnézést a kellemetlenségekért. Kérem, aki értelmesen és civilizált lények módjára hajlandó beszélni, szálljon be.
- Uram, a lov... * Hátrapillant Csacsira, aki egyébként végeláthatatlan móka forrása volt, sosem látott még zsoldos szamárral közlekedni * -hátasainkat elhelyezhetjük valahol, mielőtt csatlakoznánk önhöz?
* Látszólag a férfi kissé furcsának találta a kérdést, ami egészen érthető is volt abból kiindulva, hogy vízköpő húzta fogaton közlekedett. Végül némi várakozás utána odavetette nekik a választ, amivel meg is volt elégedve kicsit.
- A város fogadója ugyan személyzet nélküli, de feltöltött, zab és víz is van benne.
- Tárgyalni patkányokkal nem lehet. Visszajövök még, te pióca és a nyakadba szakajtom a kastélyodat!
- A Zab és víz pont elég lesz, uram. Ha megbocsájt ~ Szolgáló híján magunk~, társammal elhelyezzük hátasainkat biztonságban, majd csatlakozunk önhöz.
* Leonra tekintett, majd megindult vele el a fogadó vélt irányába. Egyszer utoljára még odapillantott a távozó zsoldosokra. Sajnálta, hogy így történetek a dolgok, jó embereknek tűntek, ám aligha volt elfogadható a viselkedésük, akkor sem, ha régről megmaradt tövis szúrta sebből vérzett a harag.

* Talán három percig sétálhatott sietős, mégis kellően hivatalos léptekkel, ahogy végül a vélt távolságnak hála aggodalommal teli hangon Leonhoz szólt, így is figyelve arra, hogy véletlenül se legyen a kelleténél hangosabb.
- Egy cseppet se tetszik ez nekem.
- Nekem sem. Fent csapdában leszünk.
- Ez egy olyan csapda, amibe sajnos mindenképpen bele kell sétálnunk... Követek vagyunk, elvileg nem gyilkolhatnak minket meg.
* A férfi nem válaszolt, csakis rosszallóan tekintett rá. Még szép, hogy ő is osztotta a félelmét, kétségtelen, hogy védtelenek voltak most, s egy pillanatra sem kívánta ezt az egészet, de ha kellett, kellett. Arcát elfordította, majd halkan folytatta.
- Elvileg. Ha egy követet megölnek, abból háború lesz. Ezt tudniuk kell.
- Szerintem erre már felkészültek * A férfi a lebegő csapdára pillantott, majd vissza rá. * - de igazad van. Reméljük a legjobbakat.
- Hát ha fel * Vonta meg a vállát egy kicsit, tényleg nem tudott mi jobbat tenni. * - Akkor az a legkevesebb, hogy értelmes halált halunk... De nem hiszem, hogy idáig fajulnának a dolgok. Dornburgok, régi és megbízható üzleti partnerek, számtalan éve szolgálnak textillel Délnek. Talán csak számít nekik még valamit a múlt... Talán nem.
* Ahogy beértek az istálló elé, leszállt a lóról, majd végigsimította azt, s a száránál fogva vezetni kezdte be, végül kiválasztva az egyik állást. Ott levette róla a szerszámokat, s ismételten végigsimította azt. Leon is hasonlóan cselekedett, pár kedves szót mondva az állatnak.
~ Most sajnos csak erre van idő, sajnálom Kohle, nincs csutakolás.
- Ccs... nyugi, pajtás. Visszajövök. Addig barátkozz a hölgy lovával. * Kis várakozás után végül ismét megszólalt a zsoldos * - Csak majd próbáljunk élve kijutni.
- Hát, legrosszabb esetben felülünk egy olyan repülő kőszörny hátára, s imádkozunk. Jobb ötletem nincs menekülésre.
* Cseppet elmosolyodott, magát sem próbálta meg átverni, nagyon gyenge próbálkozás volt ez viccelődés terén. Némi habozás után végül foglalkozott tovább az állattal, megtöltötte a vályút előtte, majd zabot is mért számára némi jóindulattal, nyilván a beste nagy örömére.*
- A Dornburgok jó harcosok?
- Nem tudom. * Válaszolt kicsit tanácstalanul. Bár közeli ismerősei voltak a Nebelturmoknak, valahogy sosem ismert egyetlen Dornburgot se személyesen, s aligha lehetett rálátása, hogy miként is harcoltak. * - De aligha hiszem, hogy csak a családfő képes arra, amiként harcolt a zsoldossal.
- Melletted leszek. Te csak beszélj ki minket ebből.
- Jól van.
* Kurtán bólintott a másik szavának, örült, hogy az megbízhatónak bizonyult, s látszólag készségesnek is. Az persze más kérdés volt, hogy egy fia ötlete sem volt arról, hogy meghalt-e volna érte (Mert hát ugye zsoldosok, pénz a lényeg, de az élet ára magas)... Megrázta fejét, s lassan sétált vissza, beülve végül az ördögszekérbe... Mert ez nem hintó volt, ez az ördög szekere.

* Az út felfele egy rémálom volt, gyomra rettenetes erővel fordult ki magából, még a hajózást se bírta, nem hogy az efféle bolond repülést. A szokásosnál is jobban elfehéredve mély lélegzetvételekkel vészelte túl az egészet, s annak reményével, hogy a lebegő tornyok nem fognak annyira érezhetően mocorogni. Ahogy végül letehette a szilárd talajra a lábát elégedetten szusszant egy hatalmasat, s visszanyelte a savat ami lassan elkezdett a szájába mászni. Építészet terén egyébként gyönyörű volt a kastély, a vámpírok klasszikus letisztultságát tükrözte, s azt a sikket, amit csakis ők érthettek úgy, hogy végül ne legyen csicsás az egész. Talán meg is szemlélte volna annak domborulatait, ha éppen nem két kézzel tolta volna vissza a gyomra tartalmát a helyére. Herr Karl megindult, s egyenesen egy impozáns hallba vezette őket, ami akkora volt, hogy könnyeden belefért volna egy nagyobbacska parasztház is. Keserűen mosolyodott el a fényűzés láttán, majd továbbra is émelyegve figyelte a családfő szavait.
- Elnézést, de el kell intéznem néhány dolgot. Leif elvezeti önöket a vendégszobákhoz, gondolom nem ellenzik ha egy pár órával későbbre időzítjük a tárgyalásukat.
- Nem, véletlenül sem. Fárasztó volt az út, egy kis pihenés nem árthat.
- Köszönöm, nekem megfelel.
* Magas, kopaszodó, ám mégis impozáns vámpír férfi lépett elő, frakkban, nem másban. Egy pillanat alatt levágta, hogy ez nem csak holmi szolga lehetett, ismerve, hogy miként is harcolt Herr Karl, szinte egészen biztos, hogy Leif egy magasan képzett Dornburg volt, aki azzal a frakkal pont úgy meg tudta volna védeni magát, mint magát a családfő a köpennyel. Röviden bólintott a férfinak, majd végül követte azt a szobákhoz. A lakóhelyek drágák és fényűzőek voltak, drágábbak, mint a Hellenburgi kastély legszebb termei... Ha más nem, a lebegő kaloda legalább jól párnázott volt. Rövid bólintással köszönt el Leiftől s a többiektől, majd bevágta maga után az ajtót, hogy rögtön utána kinyissa az ablakot, s kihányjon rajta. Gyomrát végül csak az asztalra helyezett mézes puszedli nyugtatta meg, ami miatt kifejezetten hálás volt (Akkor is, ha utálta az édes dolgokat)
avatar
Hilde von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 515
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 8
Tapasztalat:
150/1250  (150/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Lance Kalver on Hétf. Május 01, 2017 9:59 pm

Békés tempóban haladt a menetünk, amikor észrevettem két lovast a távolban. Arra mutattam, és indítványoztam, hogy menjünk oda, hátha tudunk még toborozni. Azonban a nagydarab vezető szinte észre se vett a saját határozottságától, olyan hirtelen és nagy lendülettel fordult a másik kettő felé, akit láttam. Vágtára fogtam a lovam, hogy ne maradjak le, a kapitány pedig odakiabált  a másik kettőnek, hogy köszönjön. Csak meg ne ijedjenek. Szerencsére úgy tűnt, hogy nyugodtan viselték a közeledést, nem hátráltak meg, amikor láttak, bevártak minket. Közelebb érve észrevettem, hogy egyikükön, egy fiatal nőn ott díszeleg egy hellenburgi címerrel díszített palást.
- Áldás békesség! A Dornburg toronyhoz utazunk, hát uradék?
- Akkor hát isteni szerencse, hogy egymásra akadtunk, ugyanis Einburgban rengeteg pénzt fizettek hogy védjünk meg mindenkit, aki a fővárosból a vámpírokhoz tart. - Aztán tartott egy kis szünetet, hogy megnézze magának a nőt, és kicsit összezavarodottnak látszott. - Valamilyen templomos nővér lenne?
- Fizetnek? Ha megkérdezhetem jóuram, mégis ki fizeti ezt? - Kérdezte gyanakvóan, majd válaszolt a kapitány kérdésére. - Olyasmi.
Észrevettem, hogy a másik, láthatóan egy katona a kardja markolatára csúsztatta kezét, így én se tettem másképp: a kardom markolatára készítettem kezem, és vártam.
- Az Einburgi prédikátor. Azt mondta von Himmelreich elég váltót küldött neki az ilyen esetekre. - Válaszolt az én felettesem.
- Hmmm, nos, jól van. Ez esetben szívesen elfogadjuk a kíséretet. - Mondta végül. - Csak annyi a feladatuk, hogy kísérjék az embereket? - Érdeklődött tovább a nő.
A másik levette a kezét a markolatról, én továbbra se, nem tetszett nekem a helyzet.
- Annyi, hogy bármivel próbálkoznak a vámpírék, maguknak ne essék bántódása. És higgye el, nem fog. Sebastien Rorsach vagyok. - Nyújtotta kezét a zsoldos, a nő pedig elfogadta. - Hilde. Igen örvendetes, hogy ilyen erős katonák társaságában tudhatjuk magunkat, s szíveset elfogadjuk a kíséretüket, de a városban nem lesz szükség a további segítségre, kerülnénk a felesleges vérontást.
Én, látva a megegyezést, megnyugodva levettem kezem a kardomról. Megindultunk, el is értük hamar a várost és ott a kastély alatti kráter szélét, ahol is egy ideig álldogálnunk kellett, mert látszólag a vámpírok nem siették el a fogadásunkat. Ámulva néztem a tornyokat, ahogy lebegnek, nekem felfoghatatlannak tűnt az egész, de láttam, hogy nem csak nekem.
- Jónapot az uraknak!
- Áldás, békésség!
Köszönt Hilde is. A hang forrása felé fordulva megláttam egy sötét tündét, és egyből kiült egy grimasz az arcomra, amit viszont igyekeztem elrejteni minél hamarabb. Nem voltam oda értük.
- Oyy. - Köszönt a félszemű is az érkezettnek, aki ki is javította magát, amint látta, hogy nem csak urak vannak itt.
- Önnek is, öö... kisasszony. - próbál minél udvariasabb lenni. Nem látta az elf grimaszát, így hát ők és az ember férfit egy fejbiccentéssel letudja.
- Adj' Isten, tünde uram! - köszön a zsoldos is. - Mi járatban?
- Hagyja csak. - Bólintott a nő kurtán, és tovább figyelte a lebegő romokat. A sötét elf a zsoldosra tekintett, majd kicsit flegmán válaszolt.
- Gondolom nem fog nehezére esni, hogy kitalálja. - bökött fejével a földön tátongó hatalmas lyuk felé, és fejét felemelve a tornyok felé. -  Remélem, hogy nem lépcsőn megyünk. - jegyezte meg komoran. Várakoztunk egy ideig, aztán hirtelen vijjogást hallottunk magunk fölül. Valamit láttam elrugaszkodik a kastély pereméről és csigavonalban ereszkedni kezdett. Miután landolt előttünk kis port kavarva, az ajtaja kinyílt, és egy nyalka vámpír lépett elő magabiztos vigyorral és lebegő köpennyel. Hilde leszállt lováról, mikor megpillantotta a jelenetet, majd fél térdre ereszkedett, de egyelőre csöndben maradt, az ő példáját követte félszemű társa is. Én nem különben megdöbbentem a jeleneten, ahogy jött lefele az a hintó a lebegő sziget széléről. Lepattantam a lovamról, és kivontam a fegyverem. A legutóbb hozzánk csapódott sötét tündétől is csak egy tisztelgésre futotta.
- Üdvözlöm a követ urakat és önt, Fräulein Hilde, Hellenburg védelmezője. - Szólalt meg a vámpír - Karl von Dornburg vagyok, a kastély ura és házigazdájuk. Minek köszönhetem a váratlan látogatást? - Kérdezte, de mintha csak udvariasságból, egy formula követéseként tette volna. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a zsoldoskapitány, aki felbérelt, rászorította a kezét a saját kardja markolatára olyan erővel, hogy az ujjai szinte elfehéredtek.
- Üdvözletünk, Herr Dornburg, Hellenburg, s ezzel egész Dél üdvözletét hozzuk, s emellett annak üzenetét is. - Kicsit megállt, méregette a férfit, majd elmosolyodott - Ha megbocsájtja, véletlenül se kívánnék szemtelen lenni, de mintha a torony ön mögött lebegne. Egész pontosan ezzel kapcsolatosan érkeztünk.
A társa közben felegyenesedett, és odaállt a kísértje mellé, a sötét tünde pedig elkezdett turkálni a köpenye zsebében, és miután megtalálta, amit keresett, odanyújtotta.
- Elnézést uram! Armin herceg nevében jöttem. Itt a hivatalos megbízás, ha szeretné látni.
A vámpír elvette és gyorsan átfutotta, majd visszanyújtotta, azonban mielőtt nagyon belekezdhetett volna a mondandójába, félbeszakította a kapitány kardjának hangja, ahogy előhúzta a hüvelyéből, és neki szegezte.
- Te... Te... Hogy mersz még életben lenni! Hogy van képed azok után, amit Petrával műveltél! - Csikordult meg a foga, ahogy megpróbálta torkon döfni a vámpírt, de a köpenyének sarkát felemelte, és megállította vele a pengét.
- Óh, emlékszek magára! Maga herr Rorsach, a Geledens-i őrkapitány, igaz? Hogy van a kedves felesége? - Mosolygott tovább a vámpír, mire a zsoldoskapitány eszelősen felmordulva előrántott egy másik pengét, hogy azzal támadjon. - Geheide, Sempervivum! - Mondta a vámpír, mire ruhájából hirtelen tövisek tucatjai emelkednek ki és annak másik széle a zsoldos mellkasában kötött ki, mintha csak egy könnyű penge lenne. A férfi a hátratántorodott, a köpeny pedig kiszakadt belőle, egy fűrészes szélű sebet hagyva maga mögött. - Azt hiszem ön nem a tárgyaló felek között van. Megkérhetném, hogy elkotródjon innen? - Kérdezte egy jó adag iróniával ez a nyalka szemétláda. Az egész jelenetet tehetetlenül néztem, nem léphettem közbe, nem is tudtam volna, így végig kellett követnem, ahogy a felforrt agyvizű vezető nekiront a vámpírnak, aki játszi könnyedséggel sebesíti meg. Tövisek... voltak már vele rossz tapasztalataim. Hátráltam fél lépést. Hilde hátrafordult, majd arcán némi aggodalommal szólt az imént súlyosan megsebzett zsoldoshoz.
- Herr Rorsach, kérem...
A többiek is hozzám hasonlóan le voltak döbbenve, a kapitány vicsorogva próbált felállni, de a többiek hátulról lefogták és próbálták csitítani. Karl, vagy hogy hívták, elégedetten bólintott, majd kinyitotta a hintója ajtaját:
- Elnézést a kellemetlenségekért. Kérem, aki értelmesen és civilizált lények módjára hajlandó beszélni, szálljon be.
- Uram, a lov...  hátasainkat elhelyezhetjük valahol, mielőtt csatlakoznánk önhöz? - Kérdezte a velünk érkezett vámpír. A vele érkezett félszemű rá nézett, de néma maradt. A vámpír felvonta egyik szemöldökét, aztán karjával elmutat egy irányba:
- A város fogadója ugyan személyzet nélküli, de feltöltött, zab és víz is van benne. - Válaszolt. Közben Rorsach felállt kezét a mellkasára szorítva, aztán villámló szemekkel hátat fordított és felkapaszkodott lovára.
- Tárgyalni patkányokkal nem lehet. Visszajövök még, te pióca és a nyakadba szakajtom a kastélyodat! - Indult meg haragosan, én pedig követtem, azt már csak a távolból hallottam, hogy mit beszélnek a többiek. A zsoldosokkal el is indultunk a várostól, amikor az egyik, íjász észrevett egy hosszú, tábornak tűnő csíkot a horizonton. ~ Az meg mit keres ott? ~ Tettem fel magamnak némi iróniával a kérdést.
avatar
Lance Kalver
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos

Hozzászólások száma : 75
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 3.
Tapasztalat:
2290/2500  (2290/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Május 05, 2017 10:43 am

A Köd-erdei túra lényegében szólva egészen unalmasan és eseménytelenül telt el, pont, ahogy arra számíthattam is volna. Csak párszor kellett menekülőre fognom, ahogy valami állat próbált engem üldözőbe venni, amiért megsértettem a territóriumát. Az ilyen esetek, ha másnak nem, legalább edzésnek jók voltak, és arra, hogy felmérjem, milyen hosszan tudok futni anélkül, hogy a tüdőm és a testem feladná a harcot. Szerencsére minden esetben a ragadozók unták meg az üldözést, de így is bőven volt alkalmam futkosni. Aztán amikor nem a helyi állatvilág próbálkozott azzal, hogy formában tartsanak, sikerrel botlottam bele valami olyan növénybe, ami ha hozzáért a fedetlenül hagyott bőrfelülethez - már pedig az út nagy részét már fedetlen felsőtesttel tettem meg a rekkenő hőség miatt - azonnal viszketni kezdett és vörös kiütések jöttek ki. Fél napot töltöttem szitkozódással és valami ellenszer keresésével, aztán a csúnya hólyagok maguktól kezdek el leapadni, de két nappal később is meglátszott még a nyoma. Ezután, akármennyire is rohadtul nagy volt a hőség, tetőtől talpig beburkolóztam. Hogy soha, de tényleg, soha se legyen semmi sem unalmas, még a különböző csúszó-mászók, bogarak, rovarok és beazonosíthatatlan eredetű és fajú állatokkal is foglalkozhattam, amik vagy a táskámat próbálták megtámadni és/vagy elfoglalni, vagy csupán a hajamban gyülekeztek, és ott készültek oltári nagy bulit csapni, amit én meg - szerintem teljesen érthető módon - nem akartam hagyni nekik. A végén már majdnem eljutottam arra a pontra, hogy feladom az egészet a fenébe, visszafordulok, levágom a hajam, teljesen kopasz leszek, aztán kotyvasztok valami durván ütős keveréket, amivel felgyújtom az egész rohadt Köd-erdőt a fenébe, benne minden egyes apró és nagy teremtménnyel együtt. Szerencsére legalább a tábortűz füstje távol tartotta a szúnyogokat, amelyek a közeli mocsárból szállingóztak felém, így a pihenés órái viszonylag nyugodtan teltek és csak öt percenként keltem fel arra, hogy valami kígyót dobáljak arrébb, amely nem volt annyira veszélyes, ismertem ezt a fajtát, nem mérges vagy mérgező, vagy ilyesmi, csak szereti a gyümölcsöket, már pedig a táskámban még volt bőven. Mondjuk akkor igen csak mérges volt, amikor megunva a tolvajkodási szándékait, a tűzbe dobtam. Sziszegett és puffogott, aztán túlságosan is magára vette ezt az egészet, és szinte láttam a szemeiben a düh lángjait. Ja nem, azok tényleges lángok voltak.
   Egy szóval, a túra teljesen megnyugtató, pihentető és eseménytelen volt, csak mire a végére értem, már majdnem egy dühöngő idegbeteg állat lettem, aki minden felé tartó valamire fegyvert rántott, vagy éppen ordibált. De csak majdnem tettem meg ezeket...ennyire hülye és őrült még én se voltam - szoktam volt bizonygatni a fáknak, amelyek valamiért furcsán mosolyogtak rám és a fa-kezeikkel integettek felém hogy társuljak a fa-bulikhoz, miközben az ágaikon trónoló baglyok - azok a furcsa, nyolc szemű, vörös fogú baglyok - éppen valami papírba tekert anyagot szívtak és mind a nyolc szemük olyan vörös volt, mint a frissen csapolt szűz vére. Érdekes egy hely volt ez...aztán amikor elmúlt a furcsa képzelődés, amit a véletlenül rossz gomba elfogyasztása okozott, csak a fejemet ráztam. Most már értem, hogy ezt még is, miért hívják varázsgombának. Varázslatosan nagy hülyeségeket képzelődik tőle a self és csak örülni tudtam, hogy senki se volt a közelben, aki látta volna, ahogy meztelen táncolok a Hold fényben és valami sámándalt dünnyögök magamban, miközben a nem létező gombokat verem és a tábortüzet ugrálom körül. Dracon...hát Ő mindig is tartotta a kellő távolságot tőlem és ezen "utazások" után csak még jobban visszakozott a közelembe jönni, amúgy a számára tényleg eseménytelen volt az egész utazás, és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy felmérje magának a terepet és megismerkedjen mindennel, amit csak biztonságosnak ítélt. Valószínűleg ilyen tekintetben több ész szorult a koponyájába, mint nekem, hisz érdekes módon neki semmi baja se lett az általa fogyasztott növényektől, vagy az elejtett kisebb rágcsálóktól és őt még a csúszó-mászók se merték megtámadni. Így, amikor kiértünk az erdőből - immáron minden ruhát magamon tartva és igen csak szégyellve, bár egyben büszkén is visszagondolva a törzsi táncomra - Ő kipihent volt és energiával teli, én pedig a fejemet vakarásztam, vagy alkalomadtán a testem többi részét, bár minden múlófélben volt, így a vakarózás már inkább csak reflex volt, megszokás, semmint szükség.
  Na aztán, ahogy ott álldogáltam Köd-erdő szélén, a távolban lebegő tornyot bámultam és egy ideig elgondolkoztam azon, hogy talán még sem múlt el a gomba hatása. Aztán meg visszaemlékeztem arra, hogy miért is jöttem ide, így csak némileg csökkent a gyanakvásom és a meglepettségem. Jó, számíthattam volna arra, hogy még is, milyen látvány fog itt fogadni engem Armin elbeszélései alapján, illetve az Elatha-i lakosok elbeszélései alapján, akiktől eligazítást kértem Dornburg felé, de akkor is, élőben látni egy hatalmas lebegő tornyot olyan élmény volt, ami azért, valljuk be, eléggé lenyűgöző. A hatalmas tömeg, amit a Mélységiek ereje tart a levegőben egyszerre volt csodálatos és borzasztó. Mert mi van, hogy ha nem csak lebegteti a tornyokat, de olyan mágia-hullámokat is tudnak zúdítani vele a világra, amely elpusztít mindent maga körül? Lusta mozdulattal pöcköltem le a vállamról egy pókot, aki az elmúlt kilométerek alatt a társam lett és magamban elneveztem Pók Icának, és aki egészen nyugodt szokott lenni általában és ha még mindig a gomba hatása alatt lettem volna, egészen biztos, hogy érdekes beszélgetéseket folytatunk le egymással, de mivel nem voltam iszonyatosan betépve, így nem láttam már semmi hasznát sem. Dracon szemével követte a társam zuhanását, aztán azonnal le is csapott rá és fel is zabálta az amúgy tenyérnyi méretű dögöt, arcán elégedettség terült szét, és amikor ránéztem, éppen csak a kapálózó lábakat láttam, amelyek anno Icához tartoztak. Kegyetlen vég. Pedig Ő csak barátkozni akart, de úgy látszik, hogy Dracin ismét erőt vett a féltékenységi hullám. Aztán végre Ő is észre vette a tornyot, illetve az előtte elterülő tábort, a farkát izgatottan csóválgatta, mint aki készen áll a következő kalandra, aztán meg türelmetlenül kezdett el ugrándozni körülöttem, mint egy játékos kutyuska, aki azt várja, hogy dobjam el neki a botot. Ostoba dög...Én még mindig a tornyot nézegettem, a fejemet csóválgattam és igazán nem tudtam, hogy mit is kezdjek a helyzettel. Csak pár kérdés merült fel bennem, leginkább az, hogy még is, hogyan szállítják fel oda az ellátmányokat? Tudnak a vámpírok lebegni vagy repülni? Vagy kötéllel meg csigákkal húznak fel mindent? Ha nem tudnak repülni vagy lebegni, akkor hogyan jönnek le, és hogyan mennek fel? És még fontosabb: mi még is, hogyan megyünk fel oda? És ami még fontosabb: hogyan tesszük meg mindezt észrevétlenül? Másodlagosan fontos: az ostromló sereg még is, mi a jó francot kezd egy lebegő toronnyal? Akármennyire is nagy íjakkal jönnek, azokkal nem hinném, hogy több tucat méter magasra tudnának lőni. Bazi nagy ostromgépek kellenek oda, vagy pedig hatalmas szárnyasok, amelyekkel fel tudnak repülni oda. Talán idomított rukh-ok? Vagy alkímiával és valami ördögi mágiával felturbózott sárkánygyíkok? Tényleg, lehet, hogy egyszer kísérleteznem kéne Dracon-nal, míg akkorára nem növesztem, hogy kényelmesen tudjak vele repkedni, aztán meg valahogy meg kéne oldanom, hogy tüzet is tudjon köpni. De ez úgy se fog megtörténni, úgy hogy akár le is tehetek a terveimről. Így, még mindig, tanácstalanul és értetlenül, a hátsómat vakarászva néztem Dornburg Lebegő Tornyát...

- Még mindig nem értem, hogy mire is jó ez nekik...?
  Már mint ez az egész. Ez a lebegtetés, az ég elfoglalása, a figyelem magukra terelése és a többi hülyeség? Ez valami olyan akar lenni, mint amikor mi férfiak összemérjük, hogy kinek is nagyobb? Vagy amikor a legújabb hódításunkról hencegünk egymásnak?
"- Látod ott azt a szőke bögyöst? Háromszor meg volt tegnap este...
- Az hagyján, látod ott azt a barnát?
- Ja, látom...az véletlen nem a feleséged?
- Hát ez a baj, hogy tegnap én viszont nem láttam, Ő meg rajta kapott azzal a szőke bögyössel....
...és ekkor betoppan a vámpírka, végig néz mindenkin és a tetőn tátongó lyukon keresztül az égre mutat.
- Látjátok azt?
- Mit?
- Az eget!
- Mi van vele?
- Nekem meg Ő volt meg....háhá, lúzerek! És azzal pöffeszkedő mellel, lekicsinylő tekintettel távozik köreinkből"
  ...hülye vámpírok. Miközben én a vámpírok legújabb hódításával voltam elfoglalva, tekintetem egy újabb jövevényen akad meg, aki tőlem nem is olyan messzire bukkan ki az erdőből. Az első gondolatom az volt, hogy ez az akárki biztos látott engem totál betépve az erdőben, hisz egészen közel kellett egymáshoz elhaladnunk egymástól ahhoz, hogy nagyjából egy időben és ne is olyan messzire hagyjuk el az erdőt. De nem láttam az arcán megvető mosolyt, lenézést vagy értetlenkedést, amit a self fia várhatna ilyen helyzetben, úgy hogy kezdtem egy kicsit megnyugodni, hogy a legnagyobb szégyenem talán de csak talán rejtve maradt és csak Dracon, illetve Ica látta az egész helyzetet...meg az a pár tucat meglepett állat, akik kénytelenek voltak átszenvedni az egészet. A következő megjegyzés, hogy felismertem őt, még Milingen-ből. Óh, de jó, újabb ismerősök! Egy rövid ideig elgondolkoztam azon, hogy az alak üdvözlésére sietek, de aztán észre vettem azt is, hogy egyenesen felénk tartott, és inkább jobbnak tartottam, hogy a bányáknál történt esetet inkább ne idézzük fel, most nem társalogni jöttünk amúgy sem. Én leginkább vámpírokat szerettem volna gyilkolászni és megakadályozni őket a tervük végrehajtásában, a Hold Pap pedig...hát, nem hinném, hogy Hoshek fejtúrája után nagyon cimborált volna az említett Mélységivel és a társaival, így valószínűleg tartottam, hogy nem csatlakozni akart a  Dornburg-i férgekhez. Ettől függetlenül nem bíztam még meg benne teljesen ahhoz, hogy ne helyezzem a kezemet Vengeance markolatára, csak a biztonság kedvéért. Fury a tokjában pihent, a köpenyem alatt, így azt jóval több időbe tartott volna előrántani, mint a kardomat és akármennyire is tapasztalatlan kardforgató voltam - hisz leginkább dísznek hordtam csak - de biztos vagyok benne, hogy egy-két csapást bevittem volna így is, ha netán a drága Pap-haverom úgy gondolta volna, hogy még is csak beiratkozik a vámpír-imádók táborába. Meg sem vártam, míg teljesen közel ér hozzám, hangomat megeresztve üdvözöltem őt.

- Üdvözletem, Testvérem a Holdban. Jötte megnézni, hogy mit művelnek ezek a mocskok? Vagy netán...hogy támogassa az ügyüket?
- Üdvözöllek Testvérem a Holdban.-üdvözöl Ő is, ahogy a lebegő tornyot kezdi el nézegetni magának.- Jöttem megnézni a madarak repülni tanulását, de vajon meddig fog tartani a vidám röptük?
  Na, ez egy eléggé szép kép volt, gratulálok szép öcsém. Remélhetőleg azok a madarak nem nagyon fognak sokáig repkedni és mindegyik szépen lepotyog a túlságosan is magasra emelt fészkéből. Vagy a fészek maga zuhan le a földre, és a törmelékei alá szorul mind.
- Egy faj sem birtokolhat ekkora erőt, s a Hold küldött a megállításukra.
  Ez már olyan beszéd volt, amit egy Hold Paptól elvárhattam volna, így megnyugodtam és lazítottam is a testtartásomon is. Nagyon nem fűlött volna a fogam ahhoz, hogy most egy társammal harcoljak itt, főleg nem egy Pappal, akiknek szent kapcsolatuk van Anyával és Apával. Mint minden normális sötét elf, én is tisztelettel adóztattam irántuk, és örültem, hogy egy pap kísér majd engem az utamon, bár a jelenléte részben emlékeztetett engem anyámra, akit még azóta se látogattam meg...még mindig nem mentem vissza az Eletha-tól harminc kilométerre elterülő kis faluba, a régi lakásunkhoz. Nem, még nem álltam készen erre, hogy meglátogassam a hamis emlékek földjét, ahol semmi sem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Minden hazugság...Nem, sajnálom anyám, de nem állok még készen arra, hogy ismét lássam a házunkat, ahol annyi szörnyűség történt. Próbáltam kiűzni a fejemből a gondolatokat, és nem anyámra gondolni, amikor a társamra néztem. Dracon, ahogy látom, még mindig bizonytalan volt az említett alakkal szemben és biztos távolságból méregette a jövevényt és a hátát púpozva tett pár óvatos lépést hátra, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rátámadhasson. Szemében gyanakvás csillant, a fogait mutogatta, szárnyait maga mellé húzta, hogy a kellő pillanatban pár erőteljes csapással a levegőbe is emelkedhessen. Én csak lenéztem rá és a fejemet csóváltam...
- Hát, én azért vagyok itt, hogy megfosszam őket a szárnyuktól. Akkor hát, két Hold Testvér együtt ezen dögök ellen? Nem rossz felállás, azt meg kell hagyni, bár amikor Elatha-ból elindultam, egy kicsit tartottam attól, hogy egyedül kell majd itt buliznom.
- Köd-erdő sem volt olyan nyugodt, mint szokott. Veszélyesnek tűnik, egyedül kész öngyilkosság.
- Öngyilkosság vagy sem, elhatároztam magam és tényleg csak a Halál állíthat meg engem.
  Bár mondjuk az egyedül bulizás se lenne olyan rossz, hogy ha minden egyes vámpírkától megszabadulnánk és rám már csak az várna, hogy kifosszam a tornyot, egy helyre gyűjtsem az összes piájukat és három hétig tartó részegséget fogadjak. Sajnos valószínűleg ez a helyzet nem állt fenn és igen csak kételkedtem abban, hogy lenne náluk bármilyen normális pia is. Aki eléggé hülye ahhoz, hogy ilyen baromságot tegyen, mint a lebegtetés, az valószínűleg ahhoz is hülye, hogy tudja, milyen az igazi, rendes pia és ne tudja azt megkülönböztetni az olcsó lőrétől. Aztán inkább a torony előtt elterülő tábort nézegettem, az alakokat, akik ott nyüzsögtek, bár ilyen távolságból csak apró hangyáknak tetszettek, és a felénk fújó szél csak halkan sodorta felénk a tábori hangokat, a lovak nyerítését, páncélok zörgését, halk kiáltozásokat. Gondolkoztam azon, hogy távcsővel mérjem fel a terepet, de az meg a táska aljában volt és nem volt kedvem előhalászni.
- Nem, főleg hogy ha az az Erő a hülye keresztények rémálmaiból előlépett bukott angyaloktól származik. -jegyzem meg halkan, még mindig a tábort figyelve, reagálva a Pap utolsó szavaira. - Kezd belőlük nagyon elegem lenni. Először a könyvtár, aztán Milingen, most pedig ez. Az utóbbi időben, akárhova megyek, ezek előbukkannak...
- Bukott angyalok? -hallom a férfi hangját mellettem, miközben én még mindig a tábor felé voltam fordulva.- Még sosem találkoztam velük, sem pedig Angyallal. De úgy vélem, ha ennek vége, akkor jobban belemerülök a témába. Legalább nem csak kóválygok a nagy világban.
- Élőben még én sem találkoztam velük, csak a mocskos kultistáikon keresztül...
~ Na meg amikor az a dög a fejünkben turkált, de az sem élő találkozás volt ugyebár...~
- ...de nem tetszik az, hogy ennyi aktivitást mutatnak mostanában. Ha mindennek vége, higgye el, megyek és felkeresek egy bizonyos félangyalt, hogy alaposabban kifaggassam a dolgokról.
- Sajnos nekem ezen a témák, mint kultisták vagy angyalok és társaik kimaradtak az életemből. A sok utazás és munka nem adott lehetőséget eddig, hogy behatóbban tanulmányozzam vagy megismerjem ezen erők ébredését.
~ Csak a nevére kéne emlékeznem. Biztos hogy mondták, sőt, talán mint ha be is mutatkozott volna. Vagy nem...? Ha odamegyek a többi nefihez és "Frau Vogel" után kérdezősködök, az elég lenne? Vagy ott helyben felkoncolnának? "Tudjátok, az a szárnyas nénike, aki ott volt egy bizonyos könyvtár felkutatásánál és volt egy tuti kis sátra is, ahol egy másik, igen csak szexi fajtársatokkal és egy alélt mini-selfikével társulva dumálgattunk. Na, hát...mit tudom én, mi a neve? Csőrike, talán...? Most miért támadtok rám??!!" Eh, mindegy, szóval Ő kell most nekem...~
  Arcomon keserű fintorral fordultam ideiglenes társam felé.
- Megnézzük őket? Persze, jó távolról, egyelőre még nem döntöttem el, hogy viszonyulok hozzájuk -böktem állammal a valószínűleg emberi tábor felé. - ..és azt sem, hogy Ők hogy viszonyulnának hozzánk. Lehet, hogy a vámpírok szövetségesei...
- Jó ötlet, de sík területen nincs semmi, ami elrejtsen előlük. Készen kell állnunk arra, hogy kereket oldjunk.
- Ha észrevesznek minket és ránk támadnak...hát, én egészen gyorsan tudok futni, főleg ha motivációm van és amint ismét a fák árnyékában leszünk, az előny nálunk lesz. Egy ember se mozog olyan biztosan Köd-erdő fái között, mint mi.
- Engem nincs semmi, ami lelassíthatna. Nincs Páncélom, sem igazi fegyverem.
  Válaszolom neki, miközben megigazítottam a fejemen a nem rég rekvirált feketített üvegű szemüvegemet, amely legalább hatásos védelmet nyújtott a Nap káros hatásai ellen. Most, hogy biztosan ült a fejemen, rögtön jobban éreztem magamat...és menőnek. Már alig vártam, hogy legyen valami alkalmam arra, hogy benyöghessek valami igazán menőt, pontosabban csak az első felét, aztán a szemüveget felhelyezve befejezzem a mondatomat. Csak kellene valami hatásos szöveg mellé, hogy még jobb legyen. Meg hát, másik előnye, hogy amikor rajtam van az alkalmatosság, akkor a nők se látják, hogy én éppen merre felé nézek, így nyugodtan stírölhettem őket anélkül, hogy lebuknék. Kész főnyeremény volt ezen tárgy beszerzése és csak áldani tudtam Hold Anyát, hogy pont véletlen rábukkantam...
- Dracon, Te egyelőre itt maradsz. A fehérséged csak még jobban felhívná ránk a figyelmet.
  A dög azonban úgy döntött, hogy elkezdi az értetlent játszani és csak nézett rám nagy szemekkel, a fejét jobbra-balra ingatva, mint ha az "agynak" nevezett tömeget próbálná helyre rázni pici kis fejecskéjében...már ha lett volna benne más is. Szerintem csak egy cérna húzódik a fejében, ami helyén tartja a két fülét, a szeme meg csak azért nem esik ki, mert valami erős ragasztóval kenték a helyére, amúgy meg teljes üresség van ott bent...Fintorogtam egy sort és mint egy két éveshez, úgy beszéltem hozzá.
- Te. Itt. Maradsz.Érted?
  Tagoltam minden egyes szót, Ő viszont még így is félreértette a mondanivalómat és nagy lendületet gyűjtve alattomosan ugrott rám, olyan erővel, hogy én elvesztettem az egyensúlyomat és keményen huppantam a földön, az utolsó pillanatban nyúlva hátra a kezeimmel, hogy tompítsam az esést és ne a táskára zuhanjak, kockáztatva azt, hogy minden össze törjön benne. Nem hiányzott, hogy a távcső csiszolt üvegjei, vagy a mérgek, netán gyógyitalok megsérüljenek, mert akkor igen csak ideges lettem volna. Nem kis időmbe telt, mire mindent lefőztem magamnak, amire úgy éreztem, hogy szükségem lesz ezen küldetés alkalmával. Dracon az aggódásom pillanatait választotta ki arra, hogy megnyalogassa az arcomat, majd mielőtt még lesöpörhettem volna őt magamról, vagy csak ökölbe szorított kezemmel a fejére csaphattam volna, felrepült és befészkelte magát a legközelebbi fa sűrű lombkoronája közé, s úgy eltűnt, hogy még én se láttam meg, pedig tudtam, hogy nagyjából merre van. Undorító, rohadt, mocskos szemét dög...
- Testvérem, mond csak, nincs valami praktikád, amivel észt tudnál verni belé? Ha nincs, akkor én verek belé valami illemet egy hatalmas bunkós bottal.
- Ötleteim vannak, tán jobb időben kipróbálhatjuk.
- Hálás lennék érte. Nagyon önállóskodik és tiszteletlen. Olyan, mint ha egy négylábú kétszárnyú tinédzserrel járnám Veronia ösvényeit -válaszolom egy rezignált, beletörődő sóhaj kíséretében.
-  Na de akkor, neki induljunk és köszönjünk be? Akkor, a terv egyelőre legyen az, hogy elsétálunk a közelükbe, addig, amíg észre nem vesznek minket, a tábortól jó pár méterre és majd csak küldenek valakit, hogy felvegye velünk a kapcsolatot...ha meg meglátjuk, hogy támadni készülnének, még mindig lesz egy kis előnyünk.
- Rendben, aztán meglátjuk, mi fog velünk történni.
  Csak figyeltem, ahogy a Pap azon fa felé fordul, ahol Dracon rejtőzött éppenséggel. Reméltem, hogy valami átkot fog szórni rá, vagy valami más praktikát fog alkalmazni, aminek hatására csodálatos módon agyat fog növeszteni és tiszteletet tanulni.
- Dracon, te itt maradsz! Különben ételt nem fogsz kapni, sem a gazdádtól, sem pedig tőlem.
~ Óh, a hasát nem kell félteni, vadászik Ő magának, ha rá kényszerül...bár a vadászatai érdekes módon mostanában abban merülnek ki, hogy a táskámat dúlja fel és amikor észreveszem, csak ártatlan arccal pislog rám és még fel is háborodik, amikor meg merem vádolni őt...~
- Kajával nem lehet fenyegetni. De ha a közeledbe menne és kellemetlenkedne, told az orra alá a piás butykosodat. Az alkoholtól menekül -válaszolok némi derűvel a hangomban és az arcomon a Papnak.
- Indulhatunk.
  Na igen, meniünk, nézzük meg magunknak a tábort és a tornyot és reménykedjünk benne, hogy élve hagyjuk el a helyszínt. Itt már amúgy is csak a remény maradt. Jajj, Hold Anya, hagyd, hogy túléljem az elkövetkezendő időszakot! Hagyd, hogy élve távozhassam innen, hogy meglátogathassam Aelfsige-t és felelősségre vonhassam őt...add, hogy megtalálhassam a nyomoronc kis undorító pondrót, akit egyszer az apámnak voltam kénytelen szólítani. Add, hogy bosszút állhassak, mielőtt még fűbe harapnék és elhagynám ezt a gyarló világot. Légyszives, Hold Anya, adj nekem türelmet. Légyszives, Hold Apa, adj nekem erőt és vigyázz rám! Csak pár hétre van még szükségem...csak ennyit kérek tőletek.
- Na, indul a mandula...
  Morgom a nem létező bajszom alatt. Megigazgatom a ruhámat, eligazítom a hátamon a táska szíjait, és meglazítom hüvelyében Vengeance-ot, hogy ha kell, akkor gyorsan elő tudjam rántani és megindulok a tábor felé, hogy felvegyük a kapcsolatot a lentiekkel. Remélhetőleg nem fognak rögtön megtámadni...az igen csak káros lenne az egészségünkre.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Larsdall Crescent on Pént. Május 05, 2017 11:32 am

A Dornburgbba vezető út unalmasan és eseménytelenül telt. Mivel nem tudta, hogy mire számítson mikor odaér, és nem szerette volna magár hagyni a lovat,  ezért pár napja útjára eresztette. Jól képzett állat, könnyedén visszatalál egyedül is. Lehet, hogy pár nappal tovább fog neki tartani, míg visszaér az istállójához, de épségben vissza fog térni. Ő meg legfeljebb gyalog fog visszatérni. A városhoz közeledve már feltűnő volt a hatalmas csend. Szép lassan mindenen megült a por, itt-ott még nyitott ablakokat, és ajtókat is találni. Pár nap, és ördögszekerek veszik át az emberek helyét az utcákon, melyeket a szél kénye kedve szerint dobálhat játékosan. A kastélyhoz vezető úton, néhány kisebb állaton, és pár kóbor kutyán kívül más nem zavarja, és ők is csak érdeklődve tekintenek rá, majd mennek tovább dolgukra. Ahogy közeledik a kráter felé, egy csapat idegenre lesz figyelmes. Ahogy innen látni véli, egy zsoldos csoportról lehet szó. Ahogy közelebb ér kiszúr egy elfet, valamint van egy alacsonyabb ember, páncélba öltözve. De lehet, hogy vámpír, ebből a távolságból nem igazán tudja kivenni. Az emberekkel nem szívesen beszélne. Mióta a határon szolgál, többször is meggyűlt a baja emberekkel, így egy általános ellenszenv alakult ki benne irántuk. Ellenben talán a tündével, és a vélhetőleg vámpírral jobban szót fog tudni érteni. Így hát ahogy hallótávolságba ér, hangosan köszön nekik.
- Jó napot az uraknak!
- Áldás, békésség! - jön a válasz a vámpírtól. Ebből a távolságból, és hogy felé fordult, már biztosra veszi, hogy az.
- Oyy. - köszön a vámpír mellett álló férfi is, egy egyszerű, talán baráti kifejezéssel.
Közelebbről megnézve észreveszi, hogy a vámpír nem féri, hanem nő, így hát kijavítja magát. Miközben a társaság többi szinte rá sem bagózik, így hát őket csak egy fejbiccentéssel letudja.
- Önnek is, öö... kisasszony. - próbál minél udvariasabb lenni, hogy ne hozzon szégyent követi minőségére. Habár még soha nem vett részt tárgyaláson úgy, hogy neki kellett volna beszélnie.
- Adj' Isten, tünde uram! - köszön végül az egyik zsoldos is, vélhetőleg a társaság vezére . - Mi járatban?
- Hagyja csak. - válaszolja a vámpír, majd érdeklődve visszafordul a lebegő kastély felé, ami innen csak egy lebegő szikladarabnak látszik.
A köszönésre a kapitányra tekint, majd megpróbálja elrejteni a hangjából jövő enyhe flegma élt, de nem biztos, hogy sikerül neki, válaszol neki.
- Gondolom nem fog nehezére esni, hogy kitalálja. - bök fejével a földön tátongó hatalmas lyuk felé, majd fel néz, hátha meglátja a lebegő tornyot. - Remélem nem lépcsőn megyünk. - jegyzi meg komoran, szinte csak magának.
Miközben a társaság a lebegő szigetet szemléli, valami elválik tőle. Lehet, hogy egy darab szikla tört le az égi földrészről. De ahogy tovább nézik, az rendellenesen mozog, nem pedig egyenesen zuhan lefelé. Ahogy közelebb ér, lassan kivehetővé válik egy szekér körvonala, amit négy valami vontat, amit Lars egyszerűen nem tud beazonosítani, de mintha mozgó kőszobrok lennének. A látvány teljesen leköti a figyelmét, így hát nem láthatja a többiek reakcióját, de meggyőződése, hogy ők is hasonló ámulattal tekinthetnek az eseményekre. Ahogy a szekér egyre lejjebb ereszkedik, majd egy kis porfelhőt kavarva földet és, a társaság még mindig kukán áll, és próbálja megemészteni a történteket. Ekkor a hintó ajtaja kinyílik, és egy szikár, hosszú fekete hajú vámpír száll ki belőle, hosszú köpenyben és nadrágban, inget, vagy bármilyen felsőt nem visel, mégis uralkodói a megjelenése, és kisugárzása.
- Üdvözlöm a követ urakat és önt, Fräulein Hilde, Hellenburg védelmezője. Karl von Dornburg vagyok, a kastély ura és házigazdájuk. Minek köszönhetem a váratlan látogatást? - köszönti a társaságot, és úgy tűnik, a vámpírt személyesen is ismeri.
Az ámulatból először a vámpír tér magához, majd válaszol is a jövendőbeli házigazdánknak.
- Üdvözletünk, Herr Dornburg, Hellenburg, s ezzel egész Dél üdvözletét hozzuk, s emellett annak üzenetét  is - egy kis szünetet tart, végigméri a másik vámpírt - Ha megbocsájtja, véletlenül se kívánnék szemtelen lenni, de mintha a torony ön mögött lebegne. Egész pontosan ezzel kapcsolatosan érkeztünk.
Lars csak ezután kezd magához téri a látványból, majd megpróbálkozik ő is egy bemutatkozással, ami igencsak esetlenül sikerül neki, tekintve, hogy még mindig nem fogta fel igazán a látottakat.
- Elnézést uram! - elkezd matatni a köpenye zsebeiben. - Armin herceg nevében jöttem. - megtalálja amit keresett majd a vámpír felé nyújtja. - Itt a hivatalos megbízás, ha szeretné látni.
A Lord készségesen átveszi a felé nyújtott pergament, majd átolvassa, és visszanyújtja a katonának.
- Ez esetben... - a házigazdát egy el nem téveszthető hang szakítja félbe. A hüvelyéből kicsúszó kard pendülése.
- Te... Te... Hogy mersz még életben lenni! Hogy van képed azok után, amit Petrával műveltél! - csikordul meg a foga, ahogy előre lendül kardját döfésre emelve a vámpír torka felé, de annak köpenye sarka beugrik a penge elé és úgy állítja meg, mintha csak kőből lenne.
- Óh, emlékszek magára! Maga herr Rorsach, a Geledens-i őrkapitány, igaz? Hogy van a kedves felesége? - mosolyog tovább a vámpír, amire a férfi eszelősen felmordulva előrántja a másik pengét és megpróbálja azzal megkerülni a mágikus ruhát. - Geheide, Sempervivum! - mondja beszédhangosan a vámpír, mire ruhájából hirtelen tövisek tucatjai emelkednek ki és annak másik széle beleszalad a zsoldos mellkasába, mint egy könnyű fegyver. A férfi a támadás erejétől hátratántorodik, mire a köpeny kiszakad belőle, egy fűrészes szélű sebet hagyva maga mögött. - Azt hiszem ön nem a tárgyaló felek között van. Megkérhetném, hogy elkotródjon innen?
- Herr Rorsach, kérem... - fordul az alacsonyabb vámpír is a zsoldoshoz.
Larsnak még csak ideje sem volt reagálni az eseményekre. Gyors visszacsúsztatja a pergament köpenye egyik zsebébe, majd kezét a kardja markolatára teszi, hátha szüksége lesz rá a továbbiakban, viszont kivonni nem akarja, nehogy ezzel is szítsa a feszültséget.
A zsoldos vicsorogva próbál felállni, de társai hátulról lefogják és próbálják csitítani; Karl elégedetten bólint, majd kinyitja a hintója ajtaját
- Elnézést a kellemetlenségekért. Kérem, aki értelmesen és civilizált lények módjára hajlandó beszélni, szálljon be.
- Uram, a lov... - Hátrapillant Csacsira - hátasainkat elhelyezhetjük valahol, mielőtt csatlakoznánk önhöz?
- A város fogadója ugyan személyzet nélküli, de feltöltött, zab és víz is van benne.
Közben Rorschak feláll, kezét a mellkasára szorítva, aztán villámló szemekkel hátat fordít és felkapaszkodik a lovára.
- Tárgyalni patkányokkal nem lehet. Visszajövök még, te pióca és a nyakadba szakajtom a kastélyodat! - indul meg lépésben.
- A Zab és víz pont elég lesz, uram. Ha megbocsájt, társammal elhelyezzük hátasainkat biztonságban, majd csatlakozunk önhöz.
Türelmesen várnak a Lorddal, amíg a vámpír és társa elhelyezik hátasaikat a fogadó istállójában, majd szép sorban beszállnak a hintóba. A kastélyba vezető út csendben, és eseménytelenül, valamint minő meglepő, és csodálatos módon, zökkenőmentesen zajlik. A hintó megáll a kastély előtt, majd házigazdánk betessékel minket a kastélyba, melyhez foghatót a katona még életében nem látott. Szinte még leírni sem képes, annak volumenét. Miután mindannyiunkat bevezetett, szembe fordul velük, s így szól.
- Elnézést, de el kell intéznem néhány dolgot. Leif elvezeti önöket a vendégszobákhoz, gondolom nem ellenzik ha egy pár órával későbbre időzítjük a tárgyalásukat.
- Nem, véletlenül sem. Fárasztó volt az út, egy kis pihenés nem árthat. - válaszolja Hilde.
- Köszönöm, nekem megfelel. - válaszolja a vámpírnak, miközben tekintete ide-oda jár a hatalmas teremben.
Ekkor egy magasan hordott orrú, kissé kopaszodó vámpír frakkban, hegyes állal jelenik meg, aki maga után tessékeli a vendégeket, él evezeti őket a szobáikba. A szoba nagyobb, és fényűzőbb, mint amit Lars valaha is látott, vagy el tudott volna képzelni. Ilyesmi szobát inkább csak a királyok használhatnak. Bár ha ők ilyen szobákat kaptak, el sem tudja képzeli, milyen lehet a vár urának szobája.
avatar
Larsdall Crescent
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr

Hozzászólások száma : 46
Join date : 2017. Jan. 25.

Karakter információ
Kaszt: Holdőr
Szint: 1
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Vendég on Vas. Május 07, 2017 12:04 am

Egy hosszú és fárasztó séta után lépek ki nyílt terepre. Magam mögött hagyom Köd-erdőt, magyarán az otthonomat. Nem kell sok idő, hogy megpillantsam a lebegő tornyot előttem, ami a magasba van emelkedve. Gúnyosan néz le rám, azon nevetve, hogy mennyire eltörpülök mellette. A látvány vegyes érzelmeket szít bennem. Egyfelől csodálom, hogy miként képes odafent maradni? Másik részről forr a vérem, hogy mekkora hatalom lehet annak a kezében, aki ezt véghez tudta vinni. Sóhajtok egyet, majd mivel a sík vidék nem tud elrejteni, ezért az alapos körülnézés mellett döntök. Először jobbra, aztán balra fordítom a fejem. Az előbbinél nem találok semmi különöset a sík vidéken kívül, ám a másik irányban, mintha ismerős alakot vélnék felfedezni. Az erős napfény azonban ellenem dolgozik, ezért nem vagyok teljesen biztos ezen ténymegállapításban. Van mellette valami repülő dolog. Megindulok feléjük, hogy közelebbről megbizonyosodjak arról, hogy tényleg láttam már valahol? Ahogy közeledek felé, úgy egyre több részlet kezd kibontakozni alakjából, így eszembe ötlik, hogy Milingenben találkoztunk az első alkalommal. Tán a Hold kegye van a dologban, hogy most már másodjára. Ezzel egyetemben a repülő szárnyasa sem semmi. Hallótávolságba érek, mikor megszólal.
- Üdvözletem, Testvérem a Holdban. Jötte megnézni, hogy mit művelnek ezek a mocskok? Vagy netán....hogy támogassa az ügyüket? – érdeklődik afelől, hogy melyik oldalt szolgálom? Nem hezitálok, hanem egyből válaszolok neki.
- Üdvözöllek Testvérem a Holdban. – felelem, miközben a kérdése hallatán megállok, majd ránézek a lebegő toronyra.
- Jöttem megnézni a madarak repülni tanulását, de vajon meddig fog tartani vidám röptük? – mondom eltűnődve, ám nem sokkal később felhorkanok arra a feltételezésére, hogy én őket támogassam.
- Egy faj sem birtokolhat ekkora erőt, s Hold küldött megállításukra. – mesélem a beszélgetőpartneremnek, akit viszont lefoglal a szárnyas nyavalyája.
- Hát, én azért vagyok itt, hogy megfosszam őket a szárnyuktól. Akkor hát, két Hold Testvér együtt ezen dögök ellen? Nem rossz felállás, azt meg kell hagyni, bár amikor Elatha-ból elindultam, egy kicsit tartottam attól, hogy egyedül kell majd itt buliznom. – mondja nekem, miközben elnéz a torony irányába. Én önkénytelenül követem a mozdulatát, s újra csak vizsgálódok.
- Nem, főleg hogy ha az az Erő a hülye keresztények rémálmaiból előlépett bukott angyaloktól származik. Kezd belőlük nagyon elegem lenni. Először a könyvtár, aztán Milingen, most pedig ez. Az utóbbi időben, akárhova megyek, ezek előbukkannak... – jegyzi meg nekem, majd a toronyról leveszem a szemem és felé nézek.
- Megnézzük őket? Persze, jó távolról, egyelőre még nem döntöttem el, hogy bizonyulok hozzájuk...és azt sem, hogy Ők hogy viszonyulnának hozzánk. Lehet, hogy a vámpírok szövetségesei... – kérdezi tőlem, s én csupán hallgatom Holdtestvéreim szavait, valamint figyelem a társa félénk mivoltát. Úgy érzem, hogy amibe bele akarunk fogni, az sokkal veszélyesebb, mint én magam. Ám van-e fogalma erről egy ilyen teremtménynek?
- Köd-erdő sem volt olyan nyugodt, mint szokott lenni. – ejtem ki a szavakat, aztán elindulok Cyne felé, hogy csatlakozzak hozzá.
- Veszélyesnek tűnik, egyedül kész öngyilkosság.
Hallható a hangomban a nyugtalanság. Abban reménykedek, hogy nem csak ketten megyünk a vámpírok ellen, hanem csatlakoznak még hozzánk valakik, akik ugyanúgy ellenzik a vér ívok felemelkedését.
- Bukott angyalok? Még sosem találkoztam velük, sem pedig Angyallal. De úgy vélem, ha ennek vége, akkor jobban belemerülök a témába. Legalább nem csak kóválygok a nagy világban.   – felelem savanyú arccal Cynének, majd később hozzáteszem
- Jó ötlet, de sík területen nincs semmi, ami elrejtsen előlük. Készen kell állnunk arra, hogy kereket oldjunk. – magyarázom a sorstársamnak, aki hamarosan elkezd válaszolgatni nekem.
- Öngyilkosság vagy sem, elhatároztam magam és tényleg csak a Halál állíthat meg engem. – feleli nekem rezignáltan, mikor közelebb vagyok már hozzá.
- Élőben még én se találkoztam velük, csak a mocskos kultistáikon keresztül, de nem tetszik az, hogy ennyi aktivitást mutatnak mostanában. Ha mindennek a vége, higyje el, megyek és felkeresek egy bizonyos félangyalt, hogy alaposabban kifaggassam a dolgokról. – mondja nekem, mire feljebb szalad a szemöldököm.
- Ha észrevesznek minket és ránk támadnak...hát, én egész gyorsan tudok futni, főleg ha motivációm van és amint ismét a fák árnyékában leszünk, az előny nálunk lesz. Egy ember se mozog olyan biztosan Köd-erdő fái között, mint mi. – megigazítja közben a szemüvegét, amit én furcsállok. Nem tudom, hogy mire alkalmas, vagy mire nem. Ezután végighallgatom, s egyben nézem, hogy a társam minként szenved a döggel. Egyetértek vele. Túlságosan feltűnő lenne messziről, egyben semmire sem alkalmazható. Szerencsére a lény elrejtőzik végül a lombkoronában.
- Testvérem, mond csak, nincs valami praktikád, amivel észt tudnál verni belé? Ha nincs, akkor én verek belé valami illemet egy hatalmas bunkós bottal...Na de akkor, neki induljunk és köszönjünk be? – érdeklődik nálam, ám én nyugodtan válaszolgatok neki szép sorjában.
-  Sajnos nekem ezen a témák, mint kultisták, vagy angyalok és társaik kimaradtak az életemből. A sok utazás és munka nem adott lehetőséget eddig, hogy behatóbban tanulmányozzam, vagy megismerjem egy ezen erő ébredését. – felelem neki, miközben elgondolkozok egy picit.
- Engem nincs semmi, ami lelassíthatna. Nincs páncélom, sem igazi fegyverem. – mondom ki, hogy az én részemről nincs semmiféle akadály, ha menekülésre kell fogni a dolgot.
- Ötleteim vannak, tán jobb időben kipróbálhatjuk. – nézek a fa azon pontjára, ahol eltűnt Dracon. Bevallom kétségeim akadnak afelől, hogy képes itt egyedül maradni, míg vissza nem térünk.
- Hálás lennék érte. Nagyon önállósodik és tiszteletlen. Olyan, mint ha egy négylábú, kétszárnyú tinédzserrel járnám Veronia ösvényeit. – feleli Cyne nekem, aztán még hozzáteszi a következő sorokat.
- Akkor, a terv egyelőre legyen az, hogy elsétálunk a közelükbe, addig, míg észre nem vesznek minket, a tábortól jó pár méterre és majd csak küldenek valakit, hogy felvegye velünk a kapcsolatot...ha meg meglátjuk, hogy támadni készülnek, még mindig lesz egy kis előnyünk. – válaszolja nekem, de én közben fejben még egyszer átgondolom a feladatunkat. Jó lenne épp bőrrel megúszni ezt a kalandozást, magyarán harapás nélkül.
- Rendben, aztán meglátjuk mi fog velünk történni. – sóhajtok egyet, aztán odafordulok Dracon felé.
- Dracon te itt maradsz! Különben ételt nem fogsz kapni, sem gazdádtól, sem pedig tőlem – ejtem ki magabiztosan a szavakat, próbálva magamra vonni a lény figyelmét magamra vonni. Eszembe jut, hogy nekem szintén jól jönne egy ilyen társ a kalandozásaim során.
- Indulhatunk – mondom ki, aztán a magam tempójában elindulok a kitűzött cél irányába.
- Kajával nem lehet fenyegetni. De ha a közeledbe menne és kellemetlenkedne, told az orra alá a piás butykosodat. Az alkoholtól menekül... – lát el jó tanáccsal a partnerem, ami majd később jól jöhet.
- Na, indul a mandula... – hangzik el mögöttem, majd felzárkózik mellém.

Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

1 / 4 oldal 1, 2, 3, 4  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.