Krónika: Ascensio

2 / 4 oldal Previous  1, 2, 3, 4  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Elizabeth von Nachtraben on Vas. Május 07, 2017 2:35 pm

Már sikeresen megszoktam a lovaglást, cseppet sem éreztem olyan kellemetlennek, mint az első egypár utamon. Megállás nélkül lovagoltam végig a tájakat, a Nachtraben toronytól egyenesen a lebegő Dornburg kastélyig. Impozáns látvány fogadott, még csak elképzelni is nehezen tudtam, hogy miféle kép várhat engem itt, minden központjában. Akaratlanul is elmosolyodtam. A vámpírok ismét túlszárnyalták a képzeletet, és ennek én is részese lehetek. Ahogyan közelebb vágtattam a kastély felé, a levegő furcsán kezdett vibrálni körülöttem, mintha gyűrődött volna. A következő pillanatban egy maszkos, fekete páncélos alak lépett ki a vibráló levegőből. Ismerős volt, és nem tartott sok időbe, hogy rá is jöjjek honnan. A Nachtraben család vezetője, Johannes Nachtraben állt most előttem, teljes valójában. Teljesen leblokkoltam, nem is hittem először a szememnek. Még soha nem voltam ilyen közvetlen közel a nagyúrhoz, így egy teljesen új élményként fogtam fel az egészet. A férfi fejének biccentéséből le lehetett következtetni, hogy végigmért engem, majd megszólalt.
- A család küldött? – hangja érdesen törte meg az addigi csendet. Csak akkor fogtam fel teljes egészében, hogy mi is történik körülöttem.
- Johannes nagyúr... - köszöntem egy kisebb meghajlással. - Igen, édesapám küldött, hogy segítsem az itt lévő Nachtrabeneket, és más vámpír családokat. - közöltem vele tiszteletet mindvégig megadva. Még életemben nem volt lehetőség arra, hogy közvetlenül beszéljek a nagyúrral… nagyon izgatott lettem emiatt.
- Helyes, jöjj velem. – mondta a kezét felém nyújtva. Ez váratlanul ért, talán egy kicsit zavarba is hozott a kéznyújtás, de végül egy kis hezitálás után megragadtam a kezet. – Igenis…
Az érintéskor érzésre úgy éreztem, mintha összenyomódott volna a testem, a világ pedig körbefordult körülöttem. A folyamatos pörgés viszont idővel megszűnt, és a lassan leálló mozgás egy hatalmas csarnokká állt össze. A különös varázslat következtében a hasam nagyon elkezdett kavarogni, nehezen tudtam megállni, hogy ne hányjam el magam. Érkezés után egy kis időt kellett kérnem, hogy összeszedjem magam. Amikor jobban megfigyeltem a környezetem észrevettem, hogy a csarnok oszlopos szegélyezéssel és vámpír mívű színezett üvegablakokkal volt díszítve. A Dornburg kastélyban lehettünk.
- Ez... egyfajta teleportációs bűbáj volt? - teszem fel a kérdésem, miután sikerült vállalható állapotba hoznom magam. A kérdésem szinte reflexszerűen jött, hiszen a varázslatok iránti vonzalmam egy cseppet sem enyhült az évek folyamán.
- Az. Jelenleg az egyetlen fajta. Még vannak hiányosságai. – válaszolt tömören, ahogyan ellépett mellőlem. A válaszra felcsillant a szemem, ha meglátok egy új bűbájt, nem bírom ki, míg mindent meg nem tudok róla. Erre viszont sajnos most nincs lehetőségem.
- Kövess! – szólított meg ismét, majd megindult a csarnokon át. Folyosókon és lépcsőkön vezetett végig egyre mélyebben, míg megállt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt. A kíváncsiságomat egyből elkezdte izgatni, vajon mit is rejthet az a feltűnő ajtó.
- Mennyire erős az elméd? – teszi fel a kérdést Johannes nagyúr. Egy újabb kérdés mely teljesen meglepett, de igyekeztem mielőbb választ adni ár.
- Egy átlagos vámpírhoz mérten, ki merem jelenteni, hogy erős.. Nagyuram. A nagyapám erről is külön gondoskodott. – hát igen, a nagyapám. Az emlékek, melyek hozzá kötődnek mindig keserűséget hoznak a szívemre, ám mégis ő tett ilyen erőssé, mint amilyen most vagyok. Míg a kétes érzelmek tengerében úszkáltam, a nagyúr bólintott egyet, és benyitott. Egy újabb rövid folyosó végén egy újabb ajtó fogadott minket, majd ahogy azon is benyitottunk, egy hatalmas, medenceszerű mélyedés pereméhez értünk. Amint beléptem abba a helyiségbe, az agyamat rohanásszerűen fájdalom kezdi hasogatni, és másodpercekre teljesen elhagytak az érzékeim. Leírhatatlan volt ez az érzés. Ilyet még ezelőtt sohasem éreztem. Amint nagy nehezen visszakaptam az érzékeimet, hatalmas rettegés fogott el, melynek forrása az előttünk elterülő óriási gödör mélyén lehetett.
- Nagyuram.. ez lenne tehát egy mélységi ereje? - kérdeztem remegő hangon, melyet egyszerűen nem tudtam visszatartani. A testemen is látszott a folyamatos reszketés, és hogy nagyon megviseli az elmémet az a „dolog”. A kérdésemre a nagyúr gyorsan reagált, ámbár halkított hangon.
- Az. Menj közelebb. - A nagyúr kérése ismét teljesen váratlanul ért, és le is sokkolt. - Közelebb? - Kérdeztem újra, mintha nem értettem volna elsőre is.. de valamiért mégis reménykedtem egy ilyen lehetőségben. A nagyúr válaszát azonban nem akartam megvárni.. nem akartam rossz színben feltüntetni magam. Mély levegőt vettem, és nagyon-nagyon lassan megindultam a gödör széle felé. Amint elértem, óvatosan letekintettem a mélybe. A gödör sötétjéből mozgást láttam… valamiféle tekergőző, zizegő csápokat, mintha rengeteg hernyó vagy százlábú mozgott volna egymáson, de az egész egy nagy, áttetsző masszaként volt jelen. Megpróbáltam kivenni pontosan a dolog színét, de emiatt azt kezdtem érezni, mintha teljesen magába húzná a tekintetemet, és a sötétség mélyén, nagyon mélyen… hirtelen kinyílt egy óriási, fekete, nedvesen csillogó szem. Ijedten ugrottam hátra.. nem bírtam elviselni a látványt. - Nagyuram.. ez teljesen felülmúlja az erőnket.. biztosan képesek vagyunk kordában tartani őket? - kérdeztem kétségbeesetten. A nagyúr mindenféle borzongás nélkül válaszolt.
- Igen. – a válasza várható volt, de mégis olyan hihetetlennek tűnt. - Most már láttad mi az, amin múlhat a győzelmünk. Vagy a bukásunk. Minden áron meg kell védenünk. Megértetted? – a válasza határozottsága egy bizonyos szinten megnyugtatott engem, de még mindig nehezen tudtam felfogni mi is lehetett az a lény ott lent a gödör mélyén. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy helyes-e ha ezt az utat követjük.. de még mindig érdekelt vajon meddig juthatunk el.
- Megértettem. Kérem, rendelkezzen felettem! - válaszoltam határozottan.
- Helyes. Jól tanítottak. - bólint a maszk lendületesen; látszólag a nagyúr hozzászokott, hogy erőteljesebben gesztikulál, hogy megértsék az arcát eltakaró fém alatt. - Gyere! - vezetett előre, újabb hosszú utakon át. Ezúttal egészen a kastély legfelső tornyának egy erkélyén lyukadtunk ki, alattam szédítő mélységben láttam a tájat, és nem messze egy fehér foltokból és apró fekete pontokból álló részt - mintha valami tábor lett volna.
- Látod őket? – tette fel a kérdést Johannes nagyúr.
- Igen, nagyuram.
- Az ellenség. Az Ordó... az Egyház kutyái és szabad zsoldosok és katonák. Meg akarnak minket állítani. - Az Ordo rendre való utalás teljesen meglepett, bár számíthattam rá, hiszen ha a vámpírok nagyobb megmozdulásáról beszélünk.. ők biztosan ott teremnek. Mindig is utáltam őket, undorító északiak. Reménykedtem benne, hogy most elpusztul a fajtájuk.
- Akarnak.. de nem fognak. - tettem hozzá erélyesen. - Milyen feladatot szán nekem a védelmünkkel kapcsolatban, nagyuram? – vetettem fel végre a lényeges kérdést.
- Lesznek közöttük... irreguláris elemek. Vadhajtás. Azt akarom, hogy legyél a mi védelmünkre jött... saját vad hajtásainkkal. Mint a Nachtraben család képviselője. A család segítsége a hozzánk pártolóknak. – most szólalt meg először ilyen hosszan a nagyúr, ám hanglejtése nyugodt volt és jól ütemezett.
- Tehát segítenem kell a védelmi erőinknek, minden Nachtrabenekhez méltó erőmet és tudásomat bevetve. – fordítottam le a saját nyelvezetemre, hogy biztosan megértsem a nekem szánt feladatot.
- Így van. Főképp a tudásod. – bólintott felém. - Ha megérkeznek, üzenek érted. Addig szabadon járhatsz a kastélyban. - azzal sarkon fordult és ott hagyott.
- Értettem, köszönöm. - köszöntem el egy újabb meghajlással. A feladat végül kitisztult számomra, és már egy mélységivel is sikeresen találkoztam. Éreztem, hogy ez egy hatalmas esemény lesz Veronia világában, és csak reménykedni tudtam abban, hogy jó lesz a vége. Amíg nem hivatott a nagyúr, addig Dornburg falai között barangoltam, a lényegtelen folyosók feltérképezésével ütöttem el az időmet. Valamivel legalábbis el kellett terelnem a figyelmemet a látottakról… még ha lehetetlennek is tűnt. Az a szem… az a pillantás… az elmémbe égett…
avatar
Elizabeth von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja

Hozzászólások száma : 12
Join date : 2016. Apr. 17.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 1.
Tapasztalat:
250/500  (250/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Leon Wittman on Vas. Május 07, 2017 10:36 pm

Hellenburg elhagyása óta jópár - bajtársias csöndben megtett - mérföldet tudhattak maguk mögött. Leon szinte eltörpült a vámpírhölgy mellett - nem csoda, Csacsi marmagasságban messze elmaradt akármelyik lóhoz képest. Hilde kisasszony sem volt egy kimondottan magas alkat, de így még mellette is törpének érezhette magát a zsoldos.
Utukban az első változatosságot - a Nap állásán kívül - egy maréknyi fegyveresből álló kompánia jelentette, amit egy kisebb medvének tetsző ember vezetett. Ahogy észrevette őket, az rögtön hozzájuk lovagolt.
- Adj' Isten! Merre visz az útjuk?
- Áldás békesség! A Dornburg toronyhoz utazunk, hát uradék? - válaszolt nyugodt hangon a diplomata. Leon úgy döntött, ha már a vámpírnak osztották ki a tárgyaló szerepét, engedi kicsit őt beszélni.
- Akkor hát isteni szerencse, hogy egymásra akadtunk, ugyanis Einburgban rengeteg pénzt fizettek hogy védjünk meg mindenkit, aki a fővárosból a vámpírokhoz tart. Valamilyen templomos nővér lenne? - kérdezte utóbbit enyhén zavarodott hangon, miközben jól láthatóan a kék köpenyét bámulta. A protestáns egyház berkeiben valószínűleg nem sok sápadt vérszívó szolgálhat, ezért megérthető volt a dolog.
- Fizetnek? Ha megkérdezhetem jóuram, mégis ki fizeti ezt? - kérdezte a diplomata alig érezhető gyanakvással a hangjában. - Olyasmi.
Közben Leon alig észrevehetően kezét a kardjának a markolatára csúsztatta, közben le sem véve egyetlen ép szemét az idegenek vezetőjéről. Pattanásig feszült idegekkel várta azt, hogy a másik csak gyanúsan mozduljon akár: nem bízott benne egyáltalán.
- Az Einburgi prédikátor. Azt mondta von Himmelreich elég váltót küldött neki az ilyen esetekre.
- Hmmm, nos, jól van. Ez esetben szívesen elfogadjuk a kíséretet. Csak annyi a feladatuk, hogy kísérjék az embereket? - a vámpír kitekintett oldalra a zsoldosra sokatmondóan. Bár nem eléggé sokatmondóan; Leonnak elképzelése se volt, mit akarhat tőle, de elvette a kezét a fegyveréről. Társa viselkedéséből azt szűrte le, hogy egyelőre biztonságban vannak, annak ellenére, hogy a másik oldalon egy szúrós szemű és hegyes fülű alak nem követte a példáját. Nem tűnt barátságos fajtának; Leon megjegyezte magának, hogy őt még szemmel kell tartania.
- Annyi, hogy bármivel próbálkoznak a vámpírék, maguknak ne essék bántódása. És higgye el, nem fog. Sebastien Rorsach vagyok.
- Hilde. Igen örvendetes, hogy ilyen erős katonák társaságában tudhatjuk magunkat, s szívesen elfogadjuk a kíséretüket, de a városban nem lesz szükség a további segítségre, kerülnénk a felesleges vérontást.
Miután bemutatkoztak még katonásan kezet is ráztak, megpecsételve az ideiglenes együttműködést. A tünde végre elengedte a pengéjét... Dornburg városához és tornyához nyugodtan telt az útjuk, a gyanút keltő helyzet ellenére. Embereket vakon kiküldeni idegenek védelmére? Nagyon bűzlött az egész Leonnak, de nem volt mit tenni. Végtére biztonságban megérkeztek, így nem volt miért panaszkodnia.
A város teljesen kihalt volt, még a szél se csapott zajt a házak között; nem csapkodott be előttük ajtót, se ablakot, és nem várta őket fenyegetéssel vagy éles pengékkel. Szerencsésnek mondhatták magukat.
Maga a kompánia a vámpírtorony volt helye körül állt; egész kráter képződött annak nyomán. Amikor a levegőbe emelkedett, vitt magával némi földet is. Azóta meg ott lebeghetett, valahol a felhők alatt nem sokkal. Mind elképedve meredtek a jelenségre, de valószínűleg legmélyebben Leon álla lehetett. A körülötte történő mindennapi csodák ellenére képtelen volt megemészteni rendesen a ráció nélkülöző dolgokat. A szeme sarkából még látta, ahogy társa rábólint, de újfent nem tudta mit akarhatott ezzel mondani.
- Jónapot az uraknak! - köszöntött egy újabb, meglepetésszerű hang, amire hirtelen Leon meg is fordult, reflexszerűen a kardjához kapva. Ahogy észrevette, hogy egyedül van, visszalökte a pengét a helyére.
- Oyy! - köszöntött hetykén a sötét tündének. Valószínűleg egyszerű közkatona volt.
- Áldás, békésség!
- Önnek is, öö... kisasszony. - javította ki magát megpillantva szemből a vámpírhölgyet. Leont csak egy gyors biccentéssel köszöntötte, de nem is várt többet.
- Hagyja csak.
- Adj' Isten, tünde uram! Mi járatban? - köszönt oda némi késéssel a kíséretük vezetője is.
- Gondolom nem fog nehezére esni, hogy kitalálja. - válaszolt enyhén cinikusan - Remélem nem lépcsőn megyünk.
Mintha csak az előző megjegyzésre jött volna választ, valami mozgás támadt a torony körül; hangos vijjogás tépte fel a viszonylagos csendet, amire mindenki felkapta a fejét. Körkörösen, mint ahogy a csiga háza tekeredik, kezdett leszállingózni valami az égről, és minél közelebb került, Leon annál inkább nem akart hinni a maradék szemének. Pedig nagy bajban lenne ha az se működne tovább rendesen.
Először is, egyszerűen lebegett. Egy hintó. Amit gargoylek, a mágikus vízköpők vontattak. Majd kiszállt egy belőle egy egész karakteres arcú vámpír. Mi a...
~ Mocskos mágusok... - nézte majd kieső szemekkel a jelenetet, de fogalma se volt mit tegyen. A diplomatája leugrott a nyergéből és késlekedés nélkül térdet hajtott; Leon szintén így tett, egy rövid késlekedés után.
- Üdvözlöm a követ urakat és önt, Fräulein Hilde, Hellenburg védelmezője. Karl von Dornburg vagyok, a kastély ura és házigazdájuk. Minek köszönhetem a váratlan látogatást? - kérdezte naiv, tudatlan hangon.
- Üdvözletünk, Herr Dornburg, Hellenburg, s ezzel egész Dél üdvözletét hozzuk, s emellett annak üzenetét is. Ha megbocsájtja, véletlenül se kívánnék szemtelen lenni, de mintha a torony ön mögött lebegne. Egész pontosan ezzel kapcsolatosan érkeztünk.
- Elnézést uram! Armin herceg nevében jöttem. Itt a hivatalos megbízás, ha szeretné látni. - nyújtott át a sötét tünde egy levelet a vámpírúrnak, aki pár pillanat múlva át is futotta a dolgot. Valószínűleg meg sem próbálta elolvasni.
- Ez esetben... - kezdte volna a vámpírúr, amikor is a társaság mögött felszisszent egy penge. Sebastien kapitány gyilkos tekintettel szegezte fegyverét a vérszívónak.
- Te... Te... Hogy mersz még életben lenni! Hogy van képed azok után, amit Petrával műveltél! - lendült előre kardját döfésre emelve. A vámpír köpenye magától ugrott gazdájának védelmére, amiről a penge szinte lepattant, meghazudtolva minden ép ésszel felfogható textil határait.
- Óh, emlékszek magára! Maga herr Rorsach, a Geledens-i őrkapitány, igaz? Hogy van a kedves felesége? - mosolyodott el a vámpír. A kapitány szinte felüvöltött dühében, miközben tett egy villámgyors félfordulatot; kezében már ott villogott a másik fegyvere, mozdulatával megkerülve a palástot.
- Geheide, Sempervivum! - mondta beszédhangon a vámpírúr, mire ruhájából hirtelen tövisek tucatjai emelkedtek ki és a köpeny másik széle beleszaladt a zsoldos mellkasába. A férfi a támadás erejétől hátrazuhant, kiszakítva magából a köpenyt, fűrészes szélű sebet hagyva maga után.
- Azt hiszem ön nem a tárgyaló felek között van. Megkérhetném, hogy elkotródjon innen?
- Herr Rorsach, kérem... - mondta Hilde, nyugtatólag. Látszólag őt nem rázták meg a körülmények, de Leon valahogy ezt nem tudta elhinni.
~ Mocskos... - fut át a zsoldos agyán. Meg sem tudott mozdulni a közjáték alatt, utána meg nem mert tenni semmit sem. Egyrészt nem értett volna ezzel a társa, másrészt valószínűleg gyorsan darabokban végezte volna. Persze az utóbbi teljesen mellékes volt.
A kapitányt a társainak kellett lefognia és földre nyomnia, mivel nélkülük a végzetébe rohant volna: szájáról a szép szó és a nyál lövedék formájára repkedett szanaszét.
- Elnézést a kellemetlenségekért. Kérem, aki értelmesen és civilizált lények módjára hajlandó beszélni, szálljon be.
- Uram, a lov... hátasainkat elhelyezhetjük valahol, mielőtt csatlakoznánk önhöz? - kérdezte meg Hilde, amire Leon egy szem szép szemét ráemelte. Még emlékszik a saját nyelvbotlására, és nehéz eldöntenie, hogy egy merész kis visszavágást hallhatott, vagy egyszerűen csak a figyelmességének egy apró jelét. Magától sose fogja kitalálni, ezért nem is erőltette az agyát.
- A város fogadója ugyan személyzet nélküli, de feltöltött, zab és víz is van benne. - válaszolta értetlenkedő arccal. Leon elképedt rajta. Mit hitt ez? A bokorban hagyták az ellátó szolgákat?
- Tárgyalni patkányokkal nem lehet. Visszajövök még, te pióca és a nyakadba szakajtom a kastélyodat! - mondja elköszönésül a kapitány, miután sikeresen megküzdött a saját súlyával, majd a lova marmagasságával. Társaival elvonult. Leon remélte, hogy nem lesz ebből még később probléma.
Hildével ketteskén elgaloppoztak a fogadóig, de ahogy kikerültek a feltételezhető hallótávolságból, a zsoldos partnere megszólalt.
- Egy cseppet se tetszik ez nekem.
- Nekem sem. Fent csapdában leszünk.
- Ez egy olyan csapda, amibe sajnos mindenképpen bele kell sétálnunk... Követek vagyunk, elvileg nem gyilkolhatnak minket meg.
Válasz helyett Leon csak mélyen belenézett társa szemébe, tekintetébe belesűrítve az összes szkepticizmusát, amit összetudott kaparni a pillanatban. Volt belőle bőven.
Nem sokáig volt képes a másik állni azt.
- Elvileg. Ha egy követet megölnek, abból háború lesz. Ezt tudniuk kell.
- Szerintem erre már felkészültek - fordult hátra és tekintett fel a lebegő toronyra - de igazad van. Reméljük a legjobbakat.
- Hát ha fel, - vont vállat egyszerűen, beletörődve a helyzetbe - akkor az a legkevesebb, hogy értelmes halált halunk... De nem hiszem, hogy idáig fajulnának a dolgok. Dornburgok, régi és megbízható üzleti partnerek, számtalan éve szolgálnak textillel Délnek. Talán csak számít nekik még valamit a múlt... Talán nem.
Elérték a fogadót végül: üres volt és nyomasztóan csöndes. De a kellő ellátmány tényleg megtalálható volt benne, és csak ez számított. Mindketten kikötötték gyorsan állataikat az istálló részében. Csacsinak nem tetszett érthetően a dolog. Nem ehhez szokott.
- Ccs... nyugi, pajtás. Visszajövök. Addig barátkozz a hölgy lovával.
A szamár valahogy nem lett meggyőzve a vágott pofája alapján.
- Csak majd próbáljunk élve kijutni.
- Hát, legrosszabb esetben felülünk egy olyan repülő kőszörny hátára, s imádkozunk. Jobb ötletem nincs menekülésre. - mosolyodott el mesterkélten. Valahogy mégis szorult bele egyfajta hűvös báj, amit Leon csak megjegyezni tudott, de maga elé elképzelni újra képtelen lett volna.  Fanyarul elmosolyodott, próbálkozva értékelni a viccet, még ha lerítt is róla, hogy nem így van. Az állatokat még felabrakolták a visszaindulás előtt: sajnos egy rendes ellátásra nem pazarolhatják az idejüket. Búcsúzásként finoman megpaskolta szeretett hátasa okos fejét.
- A Dornburgok jó harcosok?
- Nem tudom. - válaszolt kicsit tanácstalanul - De aligha hiszem, hogy csak a családfő képes arra, amiként harcolt a zsoldossal.
- Melletted leszek. Te csak beszélj ki minket ebből. - mondta elfordított fejjel, maga se tudva miért.
- Jól van.

Leonék felszálltak az elvarázsolt hintóra, és felreppentek a lebegő kastélyhoz. Nagy nehezen tudta csak megállni, hogy ne ürítse ki a gyomortartalmát út közben; túl sok volt neki a felfoghatatlan, a sebesség és a magasság, a biztos talaj érzetének elvesztése. Alig foglalkoztatta a kastély kinézete vagy monumentalitása, pedig mindkettő megért volna több sornyi leírást is: ennyi fantasztikum mellett az volt a legkevésbé érdekes.
- Elnézést, de el kell intéznem néhány dolgot. Leif elvezeti önöket a vendégszobákhoz, gondolom nem ellenzik ha egy pár órával későbbre időzítjük a tárgyalásukat.
- Nem, véletlenül sem. Fárasztó volt az út, egy kis pihenés nem árthat. - mosolyodott el. Őszintétlenül. Leon elgondolkodott rajta, hogy honnan jött rá egyből erre rá, de aztán rádöbbent, hogy Hilde mosolyát lesi hosszú pillanatok óta. Magát elszégyellve próbált nem foglalkozni semmivel és a hallt nézte tetetett csodálattal.
- Köszönöm, nekem megfelel. - válaszolta a sötét tünde is.
Hamarosan elvezettek minket egy átlagos, még elképzelni is lehetetlen gazdag terembe. Leonnak túl sok volt az összesűrített élmény, ezért egyszerűen csak elheveredett az egyik ágyon, nem törődve a többiekkel.
avatar
Leon Wittman
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 109
Join date : 2016. Aug. 14.
Tartózkodási hely : Valahol az 'itt' és az 'ott' között

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 4.
Tapasztalat:
2500/3750  (2500/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Eiryn on Kedd Május 09, 2017 8:54 am

Eiryn pár órányi nyugtalan alvás után már azonnal pattan is ki az ágyból, és sietős léptekkel felmászik a Torony tetejére. Amint odaér Lothar nagyúr ajtaja elé, mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyva bekopog. Az ajtó túlvégéről síri csend szűrődik ki a torony sötét folyosóira, ami most még a szokottnál is ijesztőbben néz ki. Egy darabig nem is érkezik válasz a kopogásra. Aztán kisvártatva a drágalátos családfő jól megszokott, ám a szokottnál mintha kissé gondterheltebb hangja szűrődik ki.
- Gyere csak, gyere...
Eiryn megkönnyebbülve lép be, a nagy csendben már attól kezdett félni, hogy nem is lesz lehetősége beszélni a nagyúrral. A szobába lépve akaratlanul is észreveszi, hogy a lakosztály sokkal rendezetlenebb, mint amikor utoljára itt járt: Az asztalon mint, mindig, most is tökéletes rend van, viszont az egyik lúdtoll a tintatartótól messze, az asztal másik végébe van lehajítva. A polcokon most is szép sorjában sorakoznak a könyvek, de azonnal feltűnik neki, hogy pár kötet nem ABC sorrendbe van rendezve. Az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő gyertya lángja még világít, pedig fényes nappal van, s az egyik függöny, bár el van húzva, nincs kikötve az ablak széléhez úgy, mint a másik. Mindezek ugyan apró részletek, de a szakmája megtanította ügyelni az apró dolgokra is, és ez a kissé rendezetlen környezet arról árulkodik, hogy a családfő igencsak gondterhelt. Sőt, olyannyira ideges, hogy nem fecsérli az időt a funkcionális szempontból lényegtelen részekre. Eiryn felpillant a nagyúrra, és végre felteszi a kérdését.
- Jó estét. Szeretném tudni, hogy mik igazak a pletykákból, már ami a Fakó Napkeletet illeti.
Nem kerülgeti a forró kását, egyrészt, mivel tudja, hogy Lothar nagyúr nem szereti a mellébeszélést, másrészt mert eléggé kimerült, és nincs lélekjelenléte a hosszú udvariassági körökhöz. A hangja nyugodt, de feszült tartásán látszik, hogy nem közömbös számára a válasz. A nagyúr barátságosan pillant rá, amikor belép, tökéletesen leplezve feszültségét.
- Á, te vagy az, kis Csillagszemű... - köszön vissza, de miután hallotta, mi iránt érdeklődik, rövid időre elkomorodik, majd elkezdi a szakállás fésülgetni a kezével. Ám azonnal válaszol, bár legszívesebben inkább csak csendben gondolkodna. Nem akarja mások idejét rabolni. A nagyúr feszültségét látva Ery idegessége is nőttön nő. Nem is emlékszik rá, hogy tűnt-e valaha ilyen kimerültnek a családfő, mint most. Az mindenesetre legalább megnyugtató, hogy minden probléma ellenére a nagyúr még mindig biztos pont ebben az őrületben, szemmel látható kimerültsége ellenére.
- Fakó Napkelet, mi...? - mondja se nem túl halkan, se nem túl hangosan - Az a taknyos kölyök most jól megcsinálta...nem tudom, pontosan miket hallottál, de úgysem számít, egyszerűbb, ha elmondom azt, amit én tudok. Családtagok előtt úgysem tanácsos titkolózni.
Vett egy mély levegőt, majd kicsit közelebb lépett hozzá.
- A pletykák legutálatosabb része, hogy mindnek van valami szilárd alapja. Valaki nagyon okos kitalálta, hogy a bukott angyalokat eke elé fogva fogja a tornyát a levegőbe repíteni. Nem tudom hallottál e már róluk...újabban más néven is emlegetik őket: mélységiek.
Amikor megtudja, hogy tényleg egy mélységit sikerült befogniuk valami idiótáknak, a félelem és a düh egyenlő arányban keveredik az arcán. Fél, mert már volt dolga mélységivel, és dühös, mert nem akarja elhinni, hogy tényleg igaz a hír.
- Mi az ön álláspontja az ügyben? - kérdezi nyíltan a nagyurat. Bár az iménti szavaiból azt vette ki, hogy a családfő nem támogatja az ötlete, szeretné tudni, ez vajon kimerül egy egyfajta néma helytelenítésben, vagy esetleg megpróbál-e tenni valamit a többiek meggyőzése érdekében. Bármennyire is válsághelyzet van, Lothar von Nebelturmnak mindig van arra ideje, hogy a kedves rokonai elméjét csiszolgassa, ha a helyet úgy kívánja.
- Nem tanácsos hamarabb járatni a szánkat az eszünknél. - mondja szigorú, mégis apáskodó hangon - Gondold csak át, tényleg ez az a kérdés, amit érdemes volna megvitatni?
Eiryn a helyzet komorsága ellenére egy kissé elmosolyodik.
- Igen, uram. Ön jobban átlátja a politikai helyzetet, mint én, és van befolyása is. Tehát ha önt sikerül megnyernem magamnak, akkor egyszerűbben fog menni legalább a család meggyőzése is.
A frappáns válasz halvány mosolyt csal a családfő arcára. Látszólag örült neki, hogy a kis Eiryn milyen határozott és magabiztos lett, s nem von le következtetést olyan témában, melyre nincs biztos rálátása. Ennek ellenére persze próbál szigorúnak tűnni, úgyis egyértelmű számára, hogy a lány mögé tud látni.
- Mesteremberek vagyunk, édes lányom. Nekem is vannak álmaim, de nem fogok egy ilyen légből kapott ötlettől elcsábulni. Mi, Nebelturmok mindig is két lábbal álltunk a földön. Ezt neked is tudnod kéne.
Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta.
- Kötve hiszem, hogy bárki másnak tetszene, ha mi itt elkezdenénk madár módjára repkedni. A családot pedig nem kell erről győzködni, nem hülyéket neveltem...ezt neked is tudnod kéne.
Kicsit mintha engedékenyebb lenne, egy ilyen apró kis részlet észre nem vétele miatt korábban könnyedén megdorgált volna...de most van ennél fontosabb dolga is, bőven elég, hogy gyermeke tudtára adta, még bőven van hova fejlesztenie az elméjét.
- Az én álláspontom itt ne jelent sokat. A tiéd viszont igen...
Eiryn ajka féloldalas mosolyra húzódik, mind az enyhe kritika, mind a megfogalmazás módja miatt. Amikor azonban Lothar nagyúr az ő véleményét kérdezi, töprengő ráncokba szalad a homloka, és a vidám kifejezésnek nyoma sem marad.
- Ami úgy általában az ötletet illeti... Nekem nincs semmi bajom azzal, ha repülnek a tornyok, de az embereknek nem tetszik a dolog. Még Délen is sokkal gyanakvóbban figyelnek minket, úgyhogy gondolom Észak még kevésbé lelkesedik a vámpírok hirtelen felemelkedéséért. Viszont a repülés mikéntje... Uram, bár nem fizikailag, de már találkoztam mélységivel. Nem hiszem, hogy egy olyan erő lenne, amit sokáig kordában lehetne tartani, ráadásul ijesztő könnyedséggel olvasnak az elmében - az emlékektől egy pillanatra megborzong. - Mindenesetre szerintem sem az emberekkel ápolt kapcsolatunkat nem kéne még jobban elmérgesíteni, sem a mélységiekkel nem kéne szórakozni, mert a dolog nagyon-nagyon könnyen visszaüthet...
Egy pillanatra felrémlik a fejében a könyvtári incidens, majd Serene bevérzett szeme, végül Hoshekh dühös hangja a fejében. Lothar nagyúr nem csinál semmit, csak elégedetten bólogat.
- Egy kérdésem van csak: miért jöttél te hozzám?
Meg sem várja, amíg válaszolsz, mert a kérdést természetesen csak képletesen értette.
- Tudod, az igazság gyakran nem az, amire a legkevésbé gondolnánk...hanem az, amire egyáltalán nem is gondoltunk volna. A család nagy része passzív, nem akarja, hogy az áradat magával sodorja. Benned elég erős az igazságérzet, nemde?
Eiryn elgondolkodik a kérdésen.
- Inkább a túlélési ösztön. Félek a mélységiektől, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk. És félek az Egyháztól is, meg a megtorlástól, amit családtól függetlenül mindenkinek el kellene szenvednie. Persze nem szeretek igazságtalanságot látni, de tartok tőle, hogy könnyedén válnék néma cinkossá, ha az életem múlna a dolgon...
- A félelem természetes. Csak a hülye nem fél. Elmúlni nem fog.
Lothar nagyúr ekkor odasétál a asztalához, majd előhúz egy papírlapot és nekilát körmölni. Alig fél perc alatt egy szép kis levelet firkant az üres papírlapra. Lepecsételi, majd a lány felé nyújtja.
- Azok a családok, akik biztosan csatlakoztak ehhez az őrültekházához, a Nachtrabenek, a Dornburgok, a Blutsternek és a Schattenstahlok. A többiek meg...hát, vagy úgy tesznek mintha nem is tudnának róla, vagy próbálják hangsúlyozni, hogy közük nincs hozzá.
Előrecsúsztatja a kezében lévő papírt, hogy Eiryn elvehesse tőle.
- Nagy dolgok vannak készülőben, ezek a bolondok meg mintha megvakították volna magukat. Szeretnék adni neked egy feladatot...
Eiryn figyelmesen hallgatja a családfőt. Azon nem csodálkozik, hogy a Nachtrabenek benne vannak a dologban, ha a mágia körül van valami kavarodás, ők mindig benne vannak a dologban, a Schattenstahlok pedig mindig is szerették hangsúlyozni a saját felsőbbrendűségüket. Ami a Blutsterneket illeti, valószínűleg teljesen lázba jöttek a repülő épületek gondolatától, de a Dornburgok említésére felkapja a fejét. A ruhakészítő család mindig is inkább békepárti volt, úgyhogy Eiryn nagyon csodálkozik rajta, hogy ennyire benne vannak egy ilyen komoly felzúdulást keltő ügyben. Elveszi a felé nyújtott papírt, és rápillant, majd vissza a nagyúrra, némán kérdezve a feladat mibenlétéről.
- Utálom ezt mondani, de a családnak mindig is nagy hátránya volt, hogy utálnak kimozdulni a komfortzónájukból. Te egy picit más vagy, ezért merem ezt a feladatot rád bízni. Utazz el Karl von Dornburg tornyába. Próbált meg meggyőzni őket, hogy hagyják abba ezt az őrültséget. Ezt a levél majd igazol, hogy engem... nem is, minket képviselsz. Ad kölcsön nekik a szemet, amit a Nebelturmok viselnek.
Eiryn elgondolkodik. Az ő hátránya az, hogy fattyú, de ezt egyrészt a Dornburgok nem tudják, másrészt valószínűleg jól ellensúlyozza egy nagyúr meghatalmazása. Ráadásul valószínűleg mindenképpen megpróbálná lebeszélni a többieket a dologról, és amíg tényleg csak beszélni kell, addig nincs semmi probléma a dologgal. Végül beleegyezően bólint.
- Szívesen, uram. Mikor induljak?
Legszívesebben persze azonnal útra kelne, és valószínűleg Lothar nagyúr is ezt mondja majd, de azért illett megkérdezni a dolgot. A családfő odasétál az ajtóhoz, majd kinyitja.
- Az idő nem kedvez...indulj, és ne hagy, hogy a félelmeid az utadba álljanak. - mondja nagyon szigorúan. Úgy látszik, visszanyerte a régi elszántságát és újult erővel igyekszik a sarjait megnevelni.
- Igenis, uram.
Bókol egyet, majd kilép az ajtón, távozóban még egy utolsó mosolyt villantva a családfőre. Lothar von Nebelturm komoran néz rá vissza. Ahogy Eiryn elfordítja a fejed még hallja, ahogy a nagyúr magában felkacag, mintha azt hinné, hogy nem hallja.
- Ej, a kis Csillagszemű...kezd felnőni.
Eiryn mosolyogva száguld le a lépcsőn, és minden további késedelem nélkül elindul.
avatar
Eiryn
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 185
Join date : 2016. Jul. 13.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ott, ahol a madár se jár....

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm vámpír
Szint: 4
Tapasztalat:
3100/3750  (3100/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Feline Aiedail on Csüt. Május 18, 2017 11:44 am

Napokig túráztam, mire végre elértem a várost. Pontosabban szólva csak a valaha volt várost. Most már nem különbözteti meg más a többi területtől, csak az elhagyatott épületek. Kérdés, meddig lesz lakatlan, ami csak attól függ, hogy a kastély megtartja e a pozícióját. Ha igen, abban az esetben élvezet lenne végignézni, ahogyan a természet visszaköveteli magának a területet. Élvezet lenne, de sajnálatos módon nincsen hozzá elég életem. Ha lenne, azt hiszem kutatásnak szentelném, és elfordulnék az általam annyira megvetett világtól. Ha így nézzük, nem is lehet olyan rossz démonnak lenni.

Gondolataimból csupán az szakít ki, hogy túl közel érek a kiürült településhez. Ösztönösen állítom élesre az érzékeimet. Nem túl valószínű, hogy pont most fognak megtámadni, de soha nem árt az óvatosság. Teljesen körülvesz a csönd. Túlságosan is. Nem tetszik, nem természetes. A teljes némaságot csupán néhány egér motozása, és az enyhe, ördögszekeret cipelő szellő hangja töri meg. A város mondhatni kísérteties, és ezt nem csak a csend okozza. Ahogy épületről épületre járok, bekukucskálva, körülnézve a kisebb-nagyobb házakban, az élet egyértelmű jelei vesznek körül. Edények a dézsában, lábosok a tűzhelyen, tányérok - félig üresek -, pedig az asztalokon. Néhány széthagyott holmi, kirángatott fiókok, kitárogatott szekrényajtók. A nyomok félreérthetetlenül mutatják, hogy innen bizony hirtelenjében távoztak a lakók. És távoztak, efelől semmi kétség. Egyetlen kósza vércsepp sem árválkodik sehol. Ha nem lenne kegyetlenül kihűlve, akár még azt is hihetném, hogy csupán pár perce keltek fel az étel mellől. Miután kinézelődtem magam a házakban, úgy döntök, hogy megnézem magamnak a kastély helyét is. Meg az alját. Vajon milyen magasan lehet? Átvágok a poros utcákon, egyenesen a város központja felé tartva. Még az a gondolat is megjárja a fejem, hogy később be kéne lesnem a fogadóba, hátha ott találok valakit, vagy valamiféle kiírást, amiből megtudhatom, hogy miképpen tehetném tiszteletemet Dornburg úrnál. Mire ideáig eljutok, meg is állhatok a hatalmas kráter szélénél. Könnyű lenne beleesni, annál problémásabb lenne kimászni. Pontosan olyan, mintha egy óriási hangyaleső csapdája lenne. Erre a gondolata gyorsan hátrébb is lépek, mert még ha csupán a képzeletem szüleménye is az ötlet, akkor is pont eléggé nehéz lenne kikászálódni ebből a csapdából. Hogy ellensúlyozzam az érzést, a nyaktörés kockázatával szembenézve próbálom megfigyelni a magasan a fejem felett lebegő, hihetetlen méretű épületet. Illetve a fenét hihetetlen méretű, végtére is egy kastélyról beszélünk. Bár akkor is lélegzetelállító látvány, egy ilyet a levegőben látni. Vajon mozgatni is tudják, vagy csak lebegtetni? „Csak” gondolom én, mintha az amúgy olyan piszok egyszerű munka lehetne. Mindenesetre szép teljesítmény.

Nyugodt nézelődésemtől az egyre közeledő irgalmatlan zaj foszt meg. Annyira, hogy a másik irányból érkező pár fős társaságot észre sem veszem rögtön. A zaj forrása pedig, úgy saccolom, hogy több, mint egy tucat lovastól ered. Nagyon nem ugrálok, de azért egyik kezem a derekamra helyezem, hogy elég közel legyen tőrömhöz, ha szükség lenne rá. Na nem mintha bármi esélyem lenne ekkora túlerővel szemben, de nem adom könnyen magam. Ahogy közelebb érnek, elég egyértelművé válik, hogy egy kisebb vámpírcsapatról van szó. Méghozzá a Finsterblut családból.
– Kik vagytok? – szegezi nekem rögtön a kérdést. Nem tetszik nekem. Se a hangja, se a fellépése, meg úgy egyáltalán. De azért az ellenszenv legkisebb jele nélkül felteszek egy ártatlan puhatolódzó kérdést. A hovatartozása még nem győz meg róla, hogy egy oldalon állunk. Arról viszont meggyőz, hogy lopva körülpillantsak. Óvatlan voltam, korholom magam. Az egyetlen szerencsém, hogy Gerard, és csapata közeledtek felém a másik oldalról. Nem mondom, hogy teljesen megbízom benne, de elég józaneszű férfinak ismerem, így nem tartok meggondolatlan tettektől.
- Az attól függ, hogy ki kérdezi. – teszem fel, az eltervezett kérdést.
- Szép napot urak-hölgyek. Pár vándor látta, hogy egy kastély a levegőben lebeg... hát ezek lennénk mi, emellett csak nem megy el az ember, mintha valami útszéli fa lenne. – szólalt meg egykori Gerard egyik társa. Ha a szemem nem csal, mégpedig egy vámpír.
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy a fajtád nem lát el tíz méternél messzebbre… mit is vártam – vicsorog rám miközben a lobogóra mutat, amitől rögtön agyvérzést is kapok. Nagy pofájú, arrogáns kölyök. Csak azért ilyen nagy a hangja, mert elég hátszele van. Annyira felbosszantom magam rajta, hogy az összes józan eszem a sutba dobhatom. Megtalálta az egyetlen olyan pontot, amiért másokat órákon keresztül szoktam kínozni.  – Vándorok… És kikíváncsiskodtátok magatokat, vagy valami oka is van, hogy idejöttetek? – tér át a figyelme a mellettem állókra.
- Sajnálom, nem vettem észre, hogy a zászlóra a keresztneved is rá van írva, meg a szándékaid is. – Köpöm felé a szavakat, tükröt mutatva neki. Ha ő így, akkor én is így. Nehogy már azt higgye, hogy szabadon sértegetet bárkit. - De ha mégis, akkor igen apró betűkkel lehet rajta.
- Nyugalom, egyelőre még korai lenne nekiugrani a másiknak. – próbál békíteni az egyik lány. Közben Gerard is előrelép, s megszólal.
- A célokat pedig majd később. Itt, ilyenkor nem alkalmas. – ha nem lennék mérges, kinevetném érte. Mikor is lenne megtárgyalni, hogy ellenség, vagy szövetséges? Ha egy kis szerencsém van, jogosan is kibelezhetem.
– Keresztnevem? – kiköp egyet a földre. – Elég, ha azt tudod, hogy honnan jövök, kormos. Elég messze kerültél otthonról, úgyhogy lehet, kezdhetnéd te a bemutatkozást, nem gondolod? – húzza ki kissé kardját, majd hátrafordul, aminek köszönhetően észreveszi a társaság legfrissebben érkezett, kíváncsiskodó tagját. S a tőle már megszokottnak mondható alpári stílusban meg is szólítja. – Te ki a halál vagy? – ha meglenne a lelki békém, könnyedén felülemelkednék ezen a kis trógeron, de sajnos, már egy ideje elvesztettem a türelmemet, a düh pedig nem jó tanácsadó.
- Úgy beszélsz, mintha te lennél itt az úr, pedig itt te is csak egy vendég vagy! Nem tartozom neked semmivel, főleg nem a nevemmel, színvak vérszívó. - a helyemről el nem mozdulok, de másik kezemmel is hátranyúlok, és előveszem mindkét tőrömet, s lógatom magam mellett a karjaimat. Csak a biztonság kedvéért. Felkészülve rá, hogy talán hamarabb meghalok a tervezettnél, de már ezt sem bánom, legalább büszkén halok meg.
- Na jó, tőlem akár ki is belezhetitek egymást. De mielőtt nekilátnátok: valaki tudja, hogy kell oda felmenni?
- Azt neked nem kell tudnod. – felel az idegen magabiztosan, majd kisétál a két csoport szélére. - Elég neked annyit tudnod, hogy egy vándor vagyok nem több, és nem kevesebb. De ahogy barátunk kérdezte, a feljutás most a legnagyobb problémánk, ezért jó lenne ha gondolkoznátok rajta ti is. – reagálja le a fiú helyesen a szituációt.
– Édes jó halál hova keveredtem… nagyon remélem, hogy azért jöttetek, hogy felégessétek a tornyot, mert igazán örülnék, ha nem kéne szellemi fogyatékosok meg kibaszott elfek oldalán harcolnom… dobd el a tőrjeid most, ha csak nem szándékozod használni őket. – még parancsolgatni akar. Már emelném a karomat, hogy egy életem egy halálom, ezt a nagyképű tuskót most magammal viszem a túlvilágra, de egy igen érdekes dolog történik. Repedések jelennek meg a levegőben, mintha üveg lenne, majd ezen a vágat szerűségen keresztül elénk lép egy magas, ideges páncélos, fekete-rézveretes maszkos férfi.
- Befejezni. - a hangja hűvös és tompa a maszk miatt, de mégis olyan érzést kelt, mintha egyenesen a fejemben szólalna meg. A jelenléte is elég hozzá, hogy a már félig megemelt karom leengedjem, és azonnal eltegyem a fegyvereimet. A fejemet merném tenni rá, hogy ő bizony már a vendéglátónkhoz tartozik. Ellazítom izmaimat, csendesen engedek a férfinak. Úgy vélem bárminemű kommunikáció felesleges lenne ide, elég, ha a tetteimmel jelzem, hogy elfogadom a parancsait.
- Üdvözlet, fedett arcú ismeretlen! - lép oda hozzá, majd enyhén meghajol előtte - Öröm látni, ahogyan megzabolázod eme félelmet nem ismerő vándorokat. Engedd meg, hogy alkalmunk legyen élvezni a társaságodat. – szemem sem rándul, bár nem értem a lányt.
– Erre még visszatérünk. – mutogatja megint a fogait nekem, mint valami veszett kutya. Normális ez?! Mostmár biztos vagyok benne, hogy nem. De a férfi megjelenése kitisztította a fejemet, és eszembe jutatta, hogy miért is vagyok itt. Innentől nem vagyok hajlandó figyelembe venni a kis pökhendi vérszopót. Ignorálom. De ha megtámad, akkor elvágom a torkát.
- Kik vagytok? - kérdezi a maszkos alak.
- Egy kóbor self bérgyilkos, aki az Önök szolgálatára kíván lenni. Kérem, nevezzen csak Blue-nak. - váltok tisztelet teljes hangnemre.
- A messzi északról érkeztem. A nevem Gerard D. Lawrenz. A mögöttemi három személy - mutat a kedves társaira - az én segítségemre vannak. Ön a Felkelő Nap tagja volna, nemde? – veszi át a szót hajdanvolt társam.
- Felix Schmidt tanítványa vagyok, a nevem Theo Wagner. Hallottam, hogy mégis milyen magaslatokat tudtak önök elérni a mágiával, és tiszteletemet szeretném kifejezni, ezen elképesztő felfedezések elérésért. Érdekelne, hogy mégis hogyan sikerült ezt a mágiában történő áttörést megoldaniuk. Persze ezen tudásért, segítek akármilyen mágiában, és persze ha úgy adódna, a harci potenciálom sem alacsony egy csatában. Mindenemmel azon leszek, hogy kiérdemeljem a bizalmukat, és hogy a segítségükre váljak. – hallatja hangját másodíziglen az idegen.
– Joel von Finsterblut. – tiszteleg a férfi előtt. Az első gondolatom az, hogy kissé mintha elkésett volna a tisztelettel – Azért jöttünk egy zászló alatt, karddal oldalunkon, hogy segíteni tudjuk a Nachtrabeneket, és a felemelkedést támogató vámpírcsaládokat, ahol szükség van arra.
- Johannes von Nachtraben vagyok, a Nachtraben család feje. - feleli a férfi a hírhedt tömörségével. - Titkokat nem adunk ki. - néz Theora. - De a segítséget elfogadjuk. A mi oldalunkon állnátok a készülő konfliktusban?
- Igen, uram. - felelem lényegre törően, fejet hajtva.
- Ha elfogadja szerény segítségünket, akkor szívesen ajánljuk fel magának. - Hajol meg a fiú, majd néz vissza rá.
- Egy célon osztozunk. Úgy hiszem semmi akadálya. – úgy tűnik, hogy a vámpírlány feladata a diplomácia.
- Igen uram. - biccent röviden.
A férfi erősen gesztikulálva bólint, majd széttárja a kezeit.
- Reméld, hogy működik... - hallhatják azok nagyon halkan, akik a legközelebb állnak, így én is, majd a vámpír ujjain apró lila lángok gyúlnak; mielőtt megijedhetnénk a lángok a földre ugranak a lába mellett, és ütemes táncot járva szaladnak végig a talajon, körül járva minket, és az összes vámpírt, nyomukban égésfoltokban megjelenő rúnákat hagyva. - Ez kellemetlen lesz. - mondja, ahogy a világ a körön kívül eszeveszett sebességgel kezd forogni, szinte önkénytelenül oldalra tántorodom. Ahogy lassan kitisztul a kép egy hatalmas, gyertyákkal kivilágított, ablaktalan bálterem szerű helyiségben találom magam, a hirtelen történések közepette a többiekkel nem is foglalkozom, majd egy harsány hangot hallok, amire rögtön fel is tekintek. Ahogy visszanyerem az egyensúlyom, felállok, s meghajolok tényleges Vendéglátónk előtt.
- Áh, üdvözöllek benneteket!
- Részünkről a szerencse! - köszönt Gerard csapatának férfitagja. Majd gyorsan átvéve tőle a szót, megjelent a vámpírlány is.
- Meglehetősen meleg fogadtatás egy csapat jöttmentnek, nem igaz?
- Köszönjük, hogy fogadott bennünket. – itt mindenki olyan szószátyár. Nem is értem. Én minden megnyilvánulást olyan feleslegesnek érzek.
- Johann, kérlek. Az állatok mit keresnek itt? - siet oda a Finsterblutokhoz, egy igen csak magas vámpír. - Megkérhetem az urakat, hogy hátasaikat Dornburg istállóinak kényelmére bízzák?
- Várható volt, hogy érkezünk. Gondolom fel is készültek a jöttünkre. – így Gerard.
– Természetesen meg. – szólalt meg végre a kellő modorban a vámpír bakfis. Most már a nevét is tudom. Őszintén szólva sok mindent hallottam már a Finsterblutokról, de nem adtam valami sok hitelt a híreszteléseknek. Ez tévedés volt a részemről, ha ebből a fiúból indulok ki, mind egy szálig igaz történet lehetett. Már fel sem húzom magam. Amíg ezt végiggondolom, elvarázsolják a teremből a lovakat, s a nagyhangú vámpír elégedetten csapja össze a kezeit
- Nohát, most hogy a kellemetlenségen túl vagyunk, hadd mutatkozzam be! Karl von Dornburg vagyok, e kastély és a város ura, családom jelenlegi feje. Üdvözöllek benneteket Dornburgban és örvendek, hogy a győztesek oldalát választottátok. Természetesen igen, számítottunk néhányukra. - feleli Gerinek.
- Akkor úgy hiszem, ez egy gyümölcsöző szövetség lesz. Számítottam fogadásra. Eszerint már megalkotott a cél, minek eleget kell tennem a az ön bizalma megnyeréséhez.
- Igazán gyönyörű a kastélya Dornburg úr. Hálás köszönetem hogy elfogadta a segítségünket, de lenne egy kérdésem. Lenne szíves megmondani merre vannak a lakrészek, és hogy hol lehetne venni egy fürdőt? Kellemetlenül érzem magam, hogy a hosszú út után, ilyen mocskosan kell tiszteletemet kinyilvánítanom ön felé. És persze egy eligazítás is jó lenne, hogy miben lehetnénk a segítségére a napok folyamán.
Egyik a másik után. Öregem, még be sem mutatkoztunk, és itt már mindenki csak akar valamit. Vagy csak én érzem, hogy eltúlzott a tempó? A türelem mindenkiből hiányzik? Bár a mágusfiúval egyet kell értenem. A fürdés nekem sem esne éppen rosszul. És tetszik, ahogy lefegyverezte szóban Joelt. Hogy is hívták? Theo. Igen, ezt a nevet mondta. Azt hiszem, érdemes lesz megjegyezni.
- Óh, hogyne. Az inasom elkíséri önöket a lakrészeikbe, ha pihentek és felfrissítették magukat kellemesebb körülmények között megbeszélhetjük az elkövetkező napokat. Leif! - a felszólításra egy magas, kissé kopaszodó és az orrát nagyon fent hordó, frakkos vámpír jelenik meg, aztán azt teszi, amit az ura mondott: elvezet minket a lakrészeinkhez, ami egy szobából és egy fürdőhelyiségből áll. Soha életemben nem voltam még ilyen elit környezetben. Még most, a legutóbbi munkám során sem, pedig ott sem kellett ám nélkülöznöm. Elsőre körülnézek a szobában, az üldözési mánia nálam munkahelyi ártalom. De persze semmi gyanúsat nem találok. Ledobálom a holmimat, a ruháimat a földre, és azonnal elmerülök a fürdőmedencében.
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 46
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Joel von Finsterblut on Pént. Május 19, 2017 11:52 am

A kihalt városba érkezés teljesen zökkenőmentes és egyhangú volt. Az elején még felajzva meséltük egymásnak a különböző harci élményeinket, beszélgettünk, hogy ki miért is gondolja úgy, hogy ebben a csatában részt kell vennünk, azonban a naphosszat tartó monoton menetelés után már eléggé eltűnt kedélyünk a társalgáshoz. A városnak lakossága teljesen eltűnt, középen egy hatalmas kráter jelezte a felette levegő monumentális torony eddigi helyét. A hely igazán tekintélyt parancsoló volt… szóval erre képes egy mélységi ereje. Amikor már elég közel értünk, észrevettem pár delikvenst, köztük két ifjút, és egy sötét tünde leányzót. Lovamról lepattantam, és közelebb sétáltam hozzájuk. A lehetséges veszélyt felismerve kezemet kardom markolatán pihentetve közelítettem feléjük, mint a csapatunk önjelölt szóvivője.
– Kik vagytok? – böktem oda röviden a kérdést, megállva előttük egy jó öt méterre, meghagyva a tisztességes távolságot.
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy a fajtád nem lát el tíz méternél messzebbre… mit is vártam. – vicsorogtam az egyik gyengébbik faj leányzójára, miközben a zászlóra mutattam.
– Vándorok… - dörzsöltem az államat. – És kikíváncsiskodtátok magatokat, vagy valami oka is van, hogy idejöttetek?
– Keresztnevem? – köptem egyet a földre. – Elég, ha azt tudod, hogy honnan jövök, kormos. Elég messze kerültél otthonról, úgyhogy lehet, kezdhetnéd te a bemutatkozást, nem gondolod? – húztam ki egy öt centimétert kardomat hüvelyéből, miközben hátra néztem társaimra. Ekkor pillantottam meg, hogy valami tizenöt éves srácnak kinéző forma gyerek álldogál nem messze mellettünk, körülbelül mintha itt sem lenne, vállán valami kőangyal-szerű dolog pihen.
– Te ki a halál vagy?
– Édes jó halál hova keveredtem… nagyon remélem, hogy azért jöttetek, hogy felégessétek a tornyot, mert igazán örülnék ha nem kéne szellemi fogyatékosok meg kibaszott elfek oldalán harcolnom… - forgattam a szemeimet, miközben előrántottam a kardomat. – Dobd el a tőrjeid, ha csak nem szándékozod használni őket!
A vitánkat egy ismeretlen megjelenése törte meg, ami már maga tekintélyt parancsoló volt, arról nem is beszélve, ahogy kinézett. A tér teljes egyszerűséggel úgy tűnt, mintha megtört volna, és egy maszkos, páncélos férfi lépett elő a semmiből. A maszkról, öltözetéből, és belépőjéről beugrott a legenda, mely a Nachtraben családfőről szól, ki sohasem mutatja arcát. Nehezemre esett elfogadni, hogy ha tovább folytattam volna az acsarkodást, akkor bizonyára pórul járok. Morogva tettem vissza hüvelyébe kardomat, majd a földre köptem.
– Erre még visszatérünk. – vicsorogtam a sötét elfre, majd tekintetemet az újonnan érkezőre szegeztem, várva mondandóját.
– Joel von Finsterblut. – tisztelegtem előtte. – Azért jöttünk egy zászló alatt, karddal oldalunkon, hogy segíteni tudjuk a Nachtrabeneket, és a felemelkedést támogató vámpírcsaládokat, ahol szükség van arra.
Ahogyan a többiek is megerősítették a családfőt abban, hogy az ő oldalán állunk, ekkor valami eddig még nem látott mágiát használt: körülöttünk különféle lilás rúnák szaladtak végig, majd mire feleszméltem volna, hogy mi is történik, a világ egyszer csak forogni kezdett… minden elmosódott, alig bírtam megállni a lábaimon. Ekkor azonban már kezdett kitisztulni a kép, és egy díszes, ablaktalan, gyertyákkal bevilágított bálterembe érkeztünk, mely egyértelműen a vámpírokhoz tartozott. Egy harsány üdvözlés fogadott minket, melyre csak a hang irányába fordultam, és meghajoltam.
– Természetesen meg. – vettem fel a kellő színlelt illedelmet, akit mindnyájan viseltünk.
Egy frakkos, ficsúr vámpír lépett elő felszólításra, aki mindenkit elkísért szállóhelyünköz. Egy gyönyörű faliszőnyegekkel, míves kidolgozású ágyakkal, ékes bútorokkal berendezett kis szoba volt, ahol nyugovóra térhettünk.
avatar
Joel von Finsterblut
a Finsterblut család tagja
a Finsterblut család tagja

Hozzászólások száma : 40
Join date : 2017. Feb. 11.

Karakter információ
Kaszt: Finsterblut
Szint: 2
Tapasztalat:
515/1250  (515/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Gerard D. Lawrenz on Szomb. Május 20, 2017 1:42 am

Lassan feltűnt a hajdani Dornburg kastély látképe a horizonton. Fogalmuk sem volt, merre találják meg, elvégre a vámpírok szeretik elrejteni még a lakhelyeiket is. Maria viszont pontosan emlékezett rá, hová építették a tornyot, így gond nélkül eltaláltak oda. A város nagyjából úgy nézett ki, mint amire számítottak.
- Gondolod, hogy van valami repülő izéjük is.
- Arra gondoltam, hogy felugrom oda és szólok, hogy engedjenek fel titeket is. - mondta Gerard.
Leo ekkor felnevetett.
- Legyen úgy. Irány a torony alja...illetve mégaljábbja.
- Egy pillanat! - szakította félbe a testtel is rendelkező démon - Nem tudjuk, milyen fogadtatásban lesz részünk. Talán nem szemtől szembe, de megpróbálnak majd megszabadulni tőlünk. Mindenki tartsa nyitva a szemét. És ha bármi furcsaságot észleltek, csináljatok valami rátok nem jellemző dolgot.
- Tetszik az ötlet. Akkor én majd megfeledkezem az illemről olyan helyen, ahol egyébként nem kéne. - vágta rá a diplomata.
- Én minden ők nélkül kiejtem a kezemből a kardom. - felelte Aleena tömören. A többiek kicsit gondolkodtak majd rájöttek, hogy ez tényleg elég szokatlan tőle.
- Én elkezdek fecsegni...mert azt nem szoktam, ugye? - kérdezte Leo.
- Én pedig az egyik ujjammal beletúrok a fülembe.
Mariának valamiért nem tetszett az ötlet.
- Ember, ne már. A mieink sokkal kreatívabban...
Lia pedig úgy döntött, adja alá a lovat.
- Válassz valami csicsásabbat, na... – ezt leginkább azért csinálta, mert szeretett volna egy ójt nevetni, ha a fiú ténylegesen észrevesz valami furcsát.
A rövid megbeszélést követően elindultak a kráter irányába, ahonnan Gerardnak sokkal könnyebb dolga lesz majd a feljutással...már ha egyáltalán sikerül neki. A kastély közelebbről is pont ugyanolyan magasztos látványt nyújtott, mit amikor először megpillantották. Legnagyobb meglepetésükre már állt ott valaki: egy fiatalos kinézetű sötét tünde. Valahonnan veszettül ismerős volt, ám messziről nem tudta egyikük sem megállapítani, ki az.
Épp csak odaértek, máris egy szakasznyi vámpír, meg még pár fura alak jelent meg előttük...hogy ki kinek volt a társa, azt képtelenség volt így elsőre eldönteni.
- Remek, máris jött pár fogas, hogy eltakarítson minket... - morogta halkan Lia.
- Emiatt ne félt. Ők Finsterblutok. – vonta le az egyértelmű következtetést a vámpírok zászlaja alapján - Ha minden igaz, nem vették ki a részüket a cirkuszból...még.
Nem részesültek túl meleg fogadtatásban. Az a bizonyos sötét tünde pedig nem látszott túl kedvesnek.
- Kik vagytok? – kérdezte az egyikük mogorva hangon.
- Az attól függ, hogy ki kérdezi.
Mindketten elhallgattak, amikor megérkeztek a kráter legszéléhez. Pár óvatos mozdulattal odasétáltak a többiek mellé. Elől Gerard és Maria ment, fél lépéssel mögöttük Leo és Aleena. A vámpír köszönt a többiek nevében is. Mivel jól ismerte a többi családot jól tudta, itt legfeljebb rámorognának, ha túlzottan sok színt és illemet vinne a hangjába. Kicsit visszább vette a stílusát.
- Szép napot urak-hölgyek. Pár vándor látta, hogy egy kastély a levegőben lebeg...hát ezek lennénk mi, emellett csak nem megy el az ember, mintha valami útszéli fa lenne.
Gerard oldalra fordította a fejét. Azonnal megakadt a szeme a korábban felismert tünde hölgyeményen.
~ Te, ez nem Blue?
~ Talán. Ezek a sötét tündék olyan egyformák. De vajon mit kereshet itt?
És ahogy a népes vámpírcsapat mögé terelte a tekintetét. Legnagyobb meglepetésére talált még egy ismerős alakot. Egy fiatal varázsló volt az, akivel első...és azóta egyetlen calorusburgi kalandja alatt találkozott. Fiatal volt, olyan tipikusan veszedelmes kíváncsisággal emgáldott varázsló volt ő. Kicsitmagára emlékeztette, amikor még nem volt képes Lia erejét használni.
~ Remek, ekkora tömegben átbeszélni sem fogunk tudni semmit.
~ Érdekes nem? Miért jött ide ennyi mindenki pont most? Talán arra számítanak, hogy majd a vámpírok fogadni fognak mindenféle jött-ment alakot? Nevetséges!
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy a fajtád nem lát el tíz méternél messzebbre… mit is vártam.
~ Oké, száz váltót teszek a két méteres vámpírra!
– Vándorok… - szólította meg őket váratlanul – És kikíváncsiskodtátok magatokat, vagy valami oka is van, hogy idejöttetek?
- Sajnálom, nem vettem észre, hogy a zászlóra a keresztneved is rá van írva, meg a szándékaid is. De ha mégis, akkor igen apróbetűkkel lehet rajta.
~ Oké, fél pillanat, és egymás torkának fogunk esni... - gondolta magában.
~ Nem kéne válaszolni neki?
~ Hagyd csak, majd Maria megoldja. Ez az ő szakterülete.
És valóban, Maria közben megpróbálta a feszültséget elsimítani köztük.
- Nyugalom, egyelőre még korai lenne nekiugrani a másiknak.
Közben Gerard is előrelépett, s megszólalt.
- A célokat pedig majd később. Itt, ilyenkor nem alkalmas.
Leo szokásához híven csendben maradt, és figyelt. Aleena nem szokott ennyire visszahúzódó lenni, de most mégis kivételt tesz. Mivel a vámpírok területén vannak, ő pedig inkvizítor, nem valószínű, hogy meleg fogadtatásban részesítik. Ugyan már nem viseli a Katedrálistól kapott formális ruhákat, de a testén függő láncok könnyedén elárulják, miféle.
– Keresztnevem? Elég, ha azt tudod, hogy honnan jövök, kormos. Elég messze kerültél otthonról, úgyhogy lehet, kezdhetnéd te a bemutatkozást, nem gondolod? – itt kis szünetet tartott, mert közben meglátta azt a kis mágust, akit Gerard még korábban észrevett – Te ki a halál vagy?
- Úgy beszélsz, mintha te lennél itt az úr, pedig itt te is csak egy vendég vagy! Nem tartozom neked semmivel, főleg nem a nevemmel, színvak vérszívó.
Kezd idegesítő lenne a fölösleges ekehúzogatás. Rajtuk kívül már mindeni a fegyveréért nyúlt.
- Na jó, tőlem akár ki is belezhetitek egymást. De mielőtt nekilátnátok: valaki tudja, hogy kell oda felmenni?
- Azt neked nem kell tudnod. Elég neked annyit tudnod, hogy egy vándor vagyok nem több, és nem kevesebb. De ahogy barátunk kérdezte, a feljutás most a legnagyobb problémánk, ezért jó lenne ha gondolkoznátok rajta ti is.
– Édes jó halál hova keveredtem… nagyon remélem, hogy azért jöttetek, hogy felégessétek a tornyot, mert igazán örülnék ha nem kéne szellemi fogyatékosok meg kibaszott elfek oldalán harcolnom… dobd el a tőrjeid most, ha csak nem szándékozod használni őket.
~ Hülye fogasok... - gondolta magában Lia.
Leo egy aggódó pillantást vetett az előtte elterülő tömegre. Nagyon nem tetszett neki a dolog, több dologra is képtelen volt magyarázatot találni. Az egyikre azonnal választ is kaphatott, ahogy egy rejtélyes, amszkot viselő alak ugrott elő a semmiből.
- Befejezni.
Váratlanul mindenki elhallgat.
~ Jé, milyen mágia ez?
~ Nem tudom...ilyet még életemben nem láttam. Nem is hasonlít semmihez, amit eddig mutattak.
Mariának tágra nyílnak a szemei. Volt egy pletyka, ami régóta keringett a családjaik között. Johannes von Nachtraben legendája, aki még a saját vérének sem volt hajlandó az arcát megmutatni. Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Jót fog nevetni magát utólag, ha kiderül, tényleg ő az. Úgy döntött, a biztonság kedvéért visszavált elegáns üzemmódba.
- Üdvözlet, fedett arcú ismeretlen! - lépett oda hozzá, majd enyhén meghajolt előtte - Öröm látni, ahogyan megzabolázod eme félelmet nem ismerő vándorokat. Engedd meg, hogy alkalmunk legyen élvezni a társoságodat.
- Kik vagytok? - kérdezi a maszkos alak.
- Egy kóbor self bérgyilkos, aki az Önök szolgálatára kíván lenni. Kérem, nevezzen csak Blue-nak.
~ Ezek szerint tényleg ő az.
~ Semmi kétség.
– Joel von Finsterblut. Azért jöttünk egy zászló alatt, karddal oldalunkon, hogy segíteni tudjuk a Nachtrabeneket, és a felemelkedést támogató vámpírcsaládokat, ahol szükség van arra.
Maria kicsit sem lepődött meg. Néhány családban, ahol nem tartják olyan rövid pórázon a gyerekeket, mint náluk gyakorta megesik, hogy a famílián belüli nézeteltéréseket nem oldják meg sehogy, hanem hagyják, hogy mindenki menjen a saját feje után.
Meglehetősen prűd, dísztelen, egyszerű választ kapnak a gyönyörűséges felvezetésükre. Maria homlokán ki is dagadnak az erek egy fél pillanatra. Hogy néz az már ki, hogy ő is erőlködik az illemmel, már meg egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja. Gerard jól látja ezt, s pont emiatt odalép mellé, hogy kisegítse a beszélgetéssel.
- A messzi északról érkeztem. A nevem Gerard D. Lawrenz. A mögöttemi három személy - mutat a kedves társaira - az én segítségemre vannak. Ön a Felkelő Nap tagja volna, nemde?
Utolsóként az ifjú Theo Wagneren a sor, hogy számot adjon jelenlétéről.
- Felix Schmidt tanítványa vagyok, a nevem Theo Wagner. Hallottam, hogy mégis milyen magaslatokat tudtak önök elérni a mágiával, és tiszteletemet szeretném kifejezni, ezen elképesztő felfedezések elérésért. Érdekelne, hogy mégis hogyan sikerült ezt a mágiában történő áttörést megoldaniuk. Persze ezen tudásért, segítek akármilyen mágiában, és persze ha úgy adódna, a harci potenciálom sem alacsony egy csatában. Mindenemmel azon leszek, hogy kiérdemeljem a bizalmukat, és hogy a segítségükre váljak.
Aleenának nevetni támadt kedve a fiú szavainak hallatán. Meglepően lelkes, mégis nevetségesen naiv volt tőle, hogy első találkozás alkalmával megkérdezte egy idegentől a világot rengető áttörésük titkát.
- Johannes von Nachtraben vagyok, a Nachtraben család feje.
~ Bingó!
- Titkokat nem adunk ki.
~ Bingó!
- De a segítséget elfogadjuk. A mi oldalunkon állnátok a készülő konfliktusban?
~ Bingó!
- Igen, uram.
- Ha elfogadja szerény segítségünket, akkor szívesen ajánljuk fel magának.
- Egy célon osztozunk. Úgy hiszem semmi akadálya. - felelte Maria, aki jó diplomatához híven fél pillanat alatt alkalmazkodott szokatlan beszédstílusú partneréhez.
Rajtuk kívül valamiért mindenki fejet hajtott az állítólagos von Nachtraben előtt. Ő nem akarta megadni neki ezt a tiszteletet. Nem a szolgája akar lenni, hanem a társa. Társak nem hajtanak egymás előtt fejet.
- Reméld, hogy működik... - hallhatják azok nagyon halkan, akik a legközelebb állnak, köztük Maria is, majd a vámpír ujjain apró lila lángok gyúlnak.
- Ez kellemetlen lesz. – ám még mielőtt felkészülhettek volna, a világ szertefoszlott körülöttük és pár pillanattal később már egy teljesen új helyen találták magukat. Egészen pontosan egy lovagteremhez hasonló szobában.
- Áh, üdvözöllek benneteket!
A díszítőelemekből ítélve egyértelműen vámpír épület, szóval hacsak nem valami álomszerű illúziót bocsátottak rájuk, a toronyban kell lenniük. Aleenát kicsit meg is viselte az utazás, mert a landolást követő másodpercben azonnal a hasához kapott, nehogy magával ragadja az émelygés.
A csapat megmaradt három tagja nagyon szippantott a hegyi levegőből. Még útközben beszélték meg, hogy ez lesz az első dolguk. A hegyi levegő köztudottan egészséges, mert kevésbé poros. Kellemes, lágy hang kezd el a fülükben csengeni, ahogy meghallják a fogadóbizottság egy tagjának szavait.
A csapat gyorsan rendbe szedi magát. Maria úgy dönt, a kis inkvizítor segítségére siet és hagyja, hogy megtámaszkodjon rajta. A másik kettő ezalatt tesz egy lépést a hang irányába, majd egy rövid intés kíséretében viszonozza a köszöntést.
- Részünkről a szerencse! - köszönt a tünde mindannyiuk nevében.
Maria közben gyorsan összekaparta Aleenát a földről, majd miután ők ketten is odaálltak a többiek mellé. A diplomata természetesen azonnal magához ragadta a kezdeményezést, hogy minel előbb kicsikarja a vámpírok szándékait.
- Meglehetősen meleg fogadtatás egy csapat jöttmentnek, nem igaz?
- Köszönjük hogy fogadott bennünket.
- Johann, kérlek. Az állatok mit keresnek itt? Megkérhetem az urakat, hogy hátasaikat Dornburg istállóinak kényelmére bízzák?
– Természetesen meg.
Tökéletesen hidegen hagyják a kedves kis diplomatát...ismét, amitől már nagyon kezd benne felmenni a pumpa. Ha nem odahaza lenne, valószínűleg már megagyalta volna valamelyik okos személyt.
- Várható volt, hogy érkezünk. Gondolom fel is készültek a jöttünkre. - Gerard még mindig csak arra koncentrált, hogy valami információt csaljon ki belőlük a fekete napról.
Aleena ezalatt körbetekintett a teremben. Ő, mint hajdani egyházi személy képes volt a démonokat érzékelni. Arra gondolt, talán működik a képessége a mélységiekkel is. Vett hát egy mély levegőt és elkezdett koncentrálni.
- Nohát, most hogy a kellemetlenségen túl vagyunk, hadd mutatkozzam be! Karl von Dornburg vagyok, e kastély és a város ura, családom jelenlegi feje. Üdvözöllek benneteket Dornburgban és örvendek, hogy a győztesek oldalát választottátok. Természetesen igen, számítottunk néhányukra.
A híres vámpír elegancia...úgy ltászik a pletykák mégis igaznak bizonyultak. Ebben azóta kételkedett a csapat, hogy a történelem legnagyobb bunkója a társuk, mint diplomata.
- Akkor úgy hiszem, ez egy gyümölcsöző szövetség lesz. Számítottam fogadásra. - hazudja magabiztosan, mint fél perccel ezelőtt még nem azt tervezte volna, hogy felugrik ide - Eszerint már megalkotott a cél, minek eleget kell tennem a az ön bizalma megnyeréséhez.
- Hálás köszönetem hogy elfogadta a segítségünket, de lenne egy kérdésem. Lenne szíves megmondani merre vannak a lakrészek, és hogy hol lehetne venni egy fürdőt? Kellemetlenül érzem magam hogy a hosszú út után, ilyen mocskosan kell tiszteletemet kinyílvánítanom ön felé.
~ Máris újév lenne?
- És persze egy eligazítás is jó lenne hogy miben lehetnénk a segítségére a napok folyamán.
- Óh, hogyne. Az inasom elkíséri önöket a lakrészeikbe, ha pihentek és felfrissítették magukat kellemesebb körülmények között megbeszélhetjük az elkövetkező napokat. Leif! - a felszólításra egy magas, kissé kopaszodó és az orrát nagyon fent hordó, frakkos vámpír jelenik meg.
avatar
Gerard D. Lawrenz
a Tudás Démona
a Tudás Démona

Hozzászólások száma : 378
Join date : 2016. Feb. 24.
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt: Tudásdémon
Szint: 7
Tapasztalat:
550/1250  (550/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Darrakard on Szomb. Május 27, 2017 11:45 am

Zakatolunk is tovább, lehet jönni az új körökért skypeon. Ezúttal nagyobb csapatos körök lesznek, így az I, II, és III. csapatok találjnak egy időpontot, amikor tudnak jönni egyszerre.

Ahogy láttam Theo nem írt, ő a következő körben még pótolhat.
Határidő Mától számítva három hét, azaz Jún. 17 (Ez az utolsó ilyen nagyobb határidős kör a vizsgaidőszakra meg az érettségire való tekintettel, utána nyáron szorosabbra vesszük a gyeplőt)

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Theo Wagner on Csüt. Jún. 01, 2017 8:27 pm

Ahogy haladtunk a városban egyre beljebb, úgy tárult a szemünk elé a lebegő kastély, de még jobban a kihalt város. Nem állhattam meg szó nélkül, hogy ezt Riel orra alá ne dörgöljem, hogy nekem mégis igazam volt, míg neki nem.
- Látod Riel? Sokszor a legrészegebb emberek pletykái is valósak lehetnek. Most ki a bolond?
- Ej fiú, lehet hogy most igazad volt, de a helyedben inkább figyelnék, mert gyanús nekem ez a kihalt vidék.
Ahogy haladtunk befele, úgy látszott egyre jobban a kihalt város, közepén a lebegő épülettel. Mégis hogy csinálhatták? Vajon igaz lehet, hogy mélységiek műve? Már alig várom, hogy kiderüljön.
- Ha mélységiek erejét használják, mégis hogyan tudhatták igába vonni ezt az ép elmét megbontó erőt?
- Hát ez már a te szakterületed fiú. Én itt vagyok, figyelek. A neheze rajtad fog múlni.
- Tudom, tudom. – Mondtam neki, fittyet hányva az óva intésére, mivel sokkal jobban érdekelt, hogy mégis milyen rejtélyeket tartogathat magában ez a kaland. Majd haladtam tovább, az egyre jobban az ég felé magasló épülethez.
Ahogy jártam a várost, és egyre közelebb kerültem a lebegő toronyhoz, úgy láttam egy kisebb nagyobb csapat már elkezdett összegyűlni a torony alatt elhelyezkedő kráter mellett.
- Vajon kik lehetnek azok - gondolkodtam hangosan, majd ahogy közeledtem feléjük mértem fel a terepet.
- Hm… vámpírok, ahogy látom finsterblutok lehetnek, elfek, satöbbi.
- Fiú nézd meg jól, ők katonák ők harcosok. Ők nem piti trükkökkel harcolnak mint te ők hússal vérrel szívvel. Ez a lényege ennek az egésznek.
- Értettem Riel de inkább azon gondolkozz, hogy mégis mivel kezdjük a mondandónkat amikor odaérünk.
Pár perc séta után, mi is odaértünk a tömeghez, majd mi is beálltunk a kíváncsiskodók sorába. De már eléggé hevült hangulat fogadott bennünket.
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy a fajtád nem lát el tíz méternél messzebbre… mit is vártam. –  vicsorogtam az egyik gyengébbik faj leányzójára, miközben a zászlóra mutattam.
– Vándorok…
– És kikíváncsiskodtátok magatokat, vagy valami oka is van, hogy idejöttetek?
- Sajnálom, nem vettem észre, hogy a zászlóra a keresztneved is rá van írva, meg a szándékaid is.
- De ha mégis, akkor igen apróbetűkkel lehet rajta.

- Nyugalom, egyelőre még korai lenne nekiugrani a másiknak.
- A célokat pedig majd később. Itt, ilyenkor nem alkalmas.
Hallgatom az érdekes beszélgetéseket, de sokat magamból nem akarok felfedni. Ameddig keveset tudnak rólam, addig már előnnyel indulok az ellenfeleimmel szemben. Persze csak ha szükség volna rá.
Közben hallgattam a kiéleződő vitát, úgyis már rég hallottam ilyet, és az út is hosszú és unalmas volt. Ha nagyon elfajulna, akkor közbeszólok, hogy ne mészárlással kezdődjön az első napunk.
Ahogy a vállamra néztem, úgy láttam hogy Riel is csak hallgatott. Nem tudom hogy miattam, vagy csak nem volt kedve, netalántán érdekelte a dolog, de nem vonta magára a figyelmet.
– Keresztnevem?
– Elég, ha azt tudod, hogy honnan jövök, kormos. Elég messze kerültél otthonról, úgyhogy lehet, kezdhetnéd te a bemutatkozást, nem gondolod?
– Te ki a halál vagy?

- Úgy beszélsz, mintha te lennél itt az úr, pedig itt te is csak egy vendég vagy! Nem tartozom neked semmivel, főleg nem a nevemmel, színvak vérszívó.
- Na jó, tőlem akár ki is belezhetitek egymást. De mielőtt nekilátnátok: valaki tudja, hogy kell oda felmenni.
- Azt neked nem kell tudnod. - Mondom neki magabiztosan, majd sétálok a két csoport szélére.
- Elég neked annyit tudnod, hogy egy vándor vagyok nem több, és nem kevesebb.
- De ahogy barátunk kérdezte, a feljutás most a legnagyobb problémánk, ezért jó lenne, ha gondolkoznátok rajta ti is.- Mondom a vámpírnak, miközben a torony felé sétálok, pálcámat erősen szorítva, miközben Riel figyeli a kis vámpírcsapatot.
– Édes jó halál hova keveredtem… nagyon remélem, hogy azért jöttetek, hogy felégessétek a tornyot, mert igazán örülnék ha nem kéne szellemi fogyatékosok meg kibaszott elfek oldalán harcolnom.
- Befejezni. - Hallom hirtelen.
Ahogy hirtelen erős mágiát érzek, úgy egy igen érdekes varázslatot vélek felfedezni, mely a közelben manifesztálódott. A tér eltörik, mintha üveg lenne, és egy ember alakja jelenik meg.
Ezt a mágiát biztos megszerzem, és ha lehet még többet. A titok, ami miatt ezek a nagy épületek lebegnek, ott van mélyen bennük. Itt is csak mélyen, és alaposan kell kutakodni, mit a romokban szoktunk és megleljük a választ.
Ez már a belépőnk, gondolom magamban, majd a pálcám végét a földbe támasztva, várom a fogadóbizottság válaszát.
- Üdvözlet, fedett arcú ismeretlen!
- Öröm látni, ahogyan megzabolázod eme félelmet nem ismerő vándorokat. Engedd meg, hogy alkalmunk legyen élvezni a társaságodat.
– Erre még visszatérünk.
- Kik vagytok? - kérdezi a maszkos alak
- Egy kóbor self bérgyilkos, aki az Önök szolgálatára kíván lenni. Kérem, nevezzen csak Blue-nak.
– Joel von Finsterblut. – tisztelgett előtte.
– Azért jöttünk egy zászló alatt, karddal oldalunkon, hogy segíteni tudjuk a Nachtrabeneket, és a felemelkedést támogató vámpírcsaládokat, ahol szükség van arra.
- A messzi északról érkeztem. A nevem Gerard D. Lawrenz. A mögöttemi három személy az én segítségemre vannak. Ön a Felkelő Nap tagja volna, nemde?
- Felix Schmidt tanítványa vagyok, a nevem Theo Wagner. Hallottam, hogy mégis milyen magaslatokat tudtak önök elérni a mágiával, és tiszteletemet szeretném kifejezni, ezen elképesztő felfedezések elérésért. Érdekelne, hogy mégis hogyan sikerült ezt a mágiában történő áttörést megoldaniuk. Persze ezen tudásért, segítek akármilyen mágiában, és persze ha úgy adódna, a harci potenciálom sem alacsony egy csatában. Mindenemmel azon leszek, hogy kiérdemeljem a bizalmukat, és hogy a segítségükre váljak.
- Johannes von Nachtraben vagyok, a Nachtraben család feje. - feleli a férfi a hírhedt tömörségével.
- Titkokat nem adunk ki.
- De a segítséget elfogadjuk. A mi oldalunkon állnátok a készülő konfliktusban?
- Igen, uram.
- Ha elfogadja szerény segítségünket, akkor szívesen ajánljuk fel magának. - Hajolok meg elötte, majd nézek vissza rá.
- Egy célon osztozunk. Úgy hiszem semmi akadálya. –
A férfi erősen gesztikulálva bólint, majd széttárja a kezeit. Ekkor még egy érdekes mágia manifesztálódik, mely miatt körülöttünk forogni kezd a világ
Ahogy ez a hírtelen helyváltoztatás megtörtént, a legjobban érezhető mellékhatása a szédülés, és enyhe hányinger volt. Ahogy a forgás elállt, és a szédülés is egy kicsit elmúlt, úgy egy érdekes ablaktalan teremben találtam magamat.
A teremben egy harsány hang fogadott minket, - Áh, üdvözöllek benneteket!- Majd erre rá mi is köszöntünk Riellel.
- Köszönjük, hogy fogadott bennünket. Majd meghajolok én, és Sariel amennyire a vállamon képes rá.
- Johann, kérlek. Az állatok mit keresnek itt?
- Megkérhetem az urakat, hogy hátasaikat Dornburg istállóinak kényelmére bízzák?
- Várható volt, hogy érkezünk. Gondolom fel is készültek a jöttünkre.
- Nohát, most hogy a kellemetlenségen túl vagyunk, hadd mutatkozzam be! Karl von Dornburg vagyok, e kastély és a város ura, családom jelenlegi feje. Üdvözöllek benneteket Dornburgban és örvendek, hogy a győztesek oldalát választottátok. Természetesen igen, számítottunk néhányukra. - feleli.
- Akkor úgy hiszem, ez egy gyümölcsöző szövetség lesz. Számítottam fogadásra.
- Igazán gyönyörű a kastélya Dornburg úr. Hálás köszönetem hogy elfogadta a segítségünket, de lenne egy kérdésem.
- Lenne szíves megmondani merre vannak a lakrészek, és hogy hol lehetne venni egy fürdőt? Kellemetlenül érzem magam hogy a hosszú út után, ilyen mocskosan kell tiszteletemet kinyílvánítanom ön felé.
- És persze egy eligazítás is jó lenne hogy miben lehetnénk a segítségére a napok folyamán.

- Óh, hogyne. Az inasom elkíséri önöket a lakrészeikbe, ha pihentek és felfrissítették magukat kellemesebb körülmények között megbeszélhetjük az elkövetkező napokat. Leif! - a felszólításra egy magas, kissé kopaszodó és az orrát nagyon fent hordó, frakkos vámpír jelenik meg, aztán azt teszi amit az ura mondott. Majd végigkísér minket az a kastélyban.
avatar
Theo Wagner
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 99
Join date : 2017. Jan. 13.
Age : 19

Karakter információ
Kaszt: Arkán mágus
Szint: 3
Tapasztalat:
1805/2500  (1805/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Eiryn on Hétf. Jún. 05, 2017 9:39 pm

Eiryn gyakorlatilag végigrohan a mocsáron a Dornburg toronyig, és csak valamiféle csoda folytán nem süllyed el egyszer sem. Lehet, hogy Isten kivételesen nem az ő csetlés-botlásán kíván kárörvendeni? A feszített tempónak köszönhetően meglepően gyorsan eléri az úti célját. A kihalt város tisztára olyan, mint egy szellemszállás, ami fölött komoran trónol az égben maga a Dornburg torony. Az építmény egy hatalmas adag földdel és sziklával együtt szakadt ki a helyéből, egy óriási krátert hagyva csak hátra. Eiryn szájtátva bámulja a látványt, még a fáradtságát is elfelejti. Az első meghökkenés elmúltával azonban rá kell döbbennie egy igencsak kellemetlen tényre: a rohadt Torony, Karl von Dornburg nagyúrral együtt a felhők közt lebeg, viszont felvezető lépcsőnek, létrának, vagy akár csak kötélhágcsónak nyoma sincs. A lány kétségbeesetten néz körül. Ez Istenre vall: végre megérkezik az úti céljához, a mocsár sem nyelte el, mégsem tud bejutni. Tisztára, mintha a Mennyek kapuján akarna keresztülmenni. Mivel jobb ötlete nincs, felteszi különleges szemüvegét, hátha valami mezei tárgyról kiderül, hogy repülő jármű… A kerek kristálylencséken keresztül apró, repedésszerű mágia-fonalak jelennek meg a kastélyon magán, de lenn a talajon semmin. Egészen addig, míg az orra előtt mintha pókhálószerű repedéssor nyílna, és el nem törik a levegő mint egy vékony üveg. Egy magas, széles vállú, arcát fekete-arany maszkkal eltakaró alak lép ki rajta a Nachtrabenek páncéljában
- Mit keres?
Ery majd’ hanyattvágódik, amikor a férfi megjelenik a semmiből, de viszonylag hamar összeszedi magát. Az idegen fellépéséből, a páncélból és az iménti hihetetlen mágiából sejti, hogy a rejtélyes Nachtraben családfővel akadt össze, de nem lévén biztos a dolgában, inkább az általános udvariassághoz ragaszkodik.

- Herr Nachtraben! - hajol meg enyhén – A Nebelturm család nevében jöttem, és Karl von Dornburg nagyúral szeretnék beszélni.
Ha igaza van, és Johann nagyúrral áll szemben, akkor a lehető legkevesebb beszéd is megteszi. Ami teljesen rendben is van, tekintve, hogy ha Neulandert próbálna játszani, azzal biztos csak hibát hibára halmozna. A férfiről semmit sem lehet leolvasni, és nem csak az arcát takaró maszk miatt.
- Értem. Ha szabad... - nyújtja felé a karját.
- Egyékbént tetszik az okuláréja.
Eiryn egy mosollyal elfogadja a felkínált kart, bár egyáltalán nem biztos benne, hogy ez a legjobb megoldás. Semmit sem tud a Nachtraben szándékairól, és csak remélheti, hogy a mágiamester feljuttatja a toronyba, és nem egyből megöli. Bár követeket ölni nem szokás, főleg nem, ha egy fajba tartoznak, de hát eddig a mélységieket sem nagyon hajtották igába. A szemüvegét érintő dicséretre megigazítja az említett tárgyat. Sejti, hogy a férfi nem csak a fazont dicsérte meg.
- Köszönöm, valóban hasznos.
Aztán a valóság hirtelen kifacsarodik, meggyűrődik körülötte, émelyítően eltorzítva a valóságot, de még mielőtt komolyan rosszul lenne, szerencsére újra stabilan áll a lábán, méghozzá egy tárgyalóterem-szerűségben. Tekintete végigfut a jelenlévőkön. Sokan ülnek az ovális asztal körül, meglepetésére Hilde is, na meg az északi arany-kalandból ismerős zsoldos. Hilde valószínűleg a Dél képviseletében van itt, de a szerencsevadászról el sem tudja képzelni, hogy mit kereshet itt. Jelen van még egy albínó nő, egy bokáig érő hajú, nagyon magas férfi és egy sötét tünde. Ami a legrosszabb a dologban, hogy úgy tűnik, mind RÁ vártak. Juj. Leveszi a szemüvegét, és egy mosollyal meghajol.

- Üdvözlök mindenkit. Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam önöket, nem állt szándékomban semmilyen kellemetlenséget okozni.
Ezután kissé félszegen leül az egyik szabad székre, és várakozásteljesen a vámpír családfőre függeszti a tekintetét. Közben elkapja Hilde pillantását, aki egy mosollyal és biccentéssel üdvözli. Eiryn viszonozza a gesztust.
- Nos, most hogy mindannyian itt vannak, el is kezdhetjük. - kezdi Karl nagyúr, míg Johannes behúzódik az egyik sarokba és onnan figyel.
- Ha jól sejtem közös erővel akarnának meggyőzni róla, hogy mondjak le a magam, a családom és a fajom nevében a megszerzett erőnkről. Remélem azt önök is látják, hogy ez a kérdés jelenleg abszurdum. Miért tennék ilyet?
Eiryn meglepődik ezen az agresszív kezdésen, nem ilyesmire számított. Hol van a Dornburgok híres békeszeretete? Vagy a provokatív hangnem csak valamiféle diplomáciai játszma lenne, amit ő nem lát át?
- Uram, azt hiszem a háború a küszöbén áll. Ennyit még önnek is be kell látnia, hogy egyetlen más nagyhatalom sem fogja hagyni ennyiben a jelenlegi tettüket. Egyesek hajlamosak a kompromisszumra, mások viszont erővel jönnek majd. A háza népe kerül veszélybe, ha nem latolgatja a visszavonulás kérdését. - mondja a fehér hajú férfi azonnal, és Eiryn szívből egyetért vele. Egyelőre azonban nem kíván belefolyni a társalgásba, jobbnak látja felmérni, hogy egészen pontosan ki miért jött, honnan mennyi támogatást várhat és milyen téren, illetve hogy Karl nagyúr hogyan viszonyul az egyes beszélőkhöz. Az ismeretlen férfi után Hilde szólal fel.
- A sejtés meglepően pontos, Herr Dornburg. Engedje meg, hogy magam is egy kérdéssel válaszoljak az önére. A fajuk és családja nevében megszerezett erővel éppen most készülnek barátot és ellenséget magukra haragítani, névlegesen Veronia népének zömét. Remélem önök is látják, hogy ez abszurdum. Miért tennének ilyet?
Eiryn elnyom egy széles vigyort, ahogy Hilde visszaül a helyére. Nincs róla meggyőződve, hogy bölcs dolog volt ugyanolyan agresszíven válaszolni Karl nagyúrnak, de akkor is remek visszavágás volt. A félszemű szerencsevadász egy szót se szól, és úgy tűnik, a sötételf sem szívesen beszélné meg nyilvánosan az ügyeit.
- Engem nem azért küldtek, hogy lebeszéljem bármiről is. Mindössze a hozzánk intézett kérésekről kell tárgyalnom önnel. És ha megbocsát, ez nem tartozik más felekre. Így remélem, hogy ez ügyben négyszemközt is tudunk majd beszélni. - mondja a házigazdájuknak. Eiryn közben éles szemmel lesi az egyes felszólalások utáni reakciókat, a küldöttekét és a családfőkét egyaránt - bár ami Johannes nagyurat illeti, helyette akár a falat is nézegethetné. Azt mindenesetre érdekesnek találja, hogy a sötét tündék felé kérést intéztek a felemelkedett családok.
~ Ironikus, hogy a felemelkedést egy mélységi segítségével érik el… ~
Ahogy ebből az első körből ki tudta hámozni, a követek egyelőre a háború oktalanságát próbálják bizonygatni, és nem kerültek elő fenyegetések, de Karl nagyúr csak gőgösen szónokol.
- A háború nem abszurdum. - fordul Sil és Hilde felé. - A háború az új világ erőpróbája és a régi világ hagyatéka. Csak a gyengék félik azt, nagyságos követurak és asszonyok.
Ezután Lars felé fordul.
- Hadd találjam ki, a nagyrabecsült Armin herceg visszautasítja a kérésünket a hadseregét illetően. Miért kellett ehhez követet küldenie?
~ Szóval katonai segítséget kértek a sötét tündéktől. De legalább a Nebelwaldiaknak van annyi eszük, hogy nem folynak bele egy ilyen háborúba... ~
Újra a fehér hajú férfi emelkedik szólásra.
- De vajon az önök esetében, ily kevés szövetségessel... - vet egy pillantást Lars-ra - ...ez már nem háború lesz. Inkább mészárlás. Márpedig egy 'új világ' nem létezik a benne élők nélkül.
- Ezt persze nyilván tudják. - Veszi át a szót Hilde - S nyilván meg is fontolták. Mégis, az emberekkel folytatott üzletelés, s végül elért béke emlékéért kérem gondolják át ezt. Elég vér kerül pazarlásra már így is.
Egy pillanatra elhallgat, és megnedvesíti ajkait, de aztán folytatja.
- Én nem kívánnám, hogy ismét hajtóvadászat induljon a vámpírok ellen, még egy mészárlás... S azon családok se kívánják, kik eléggé előrelátóak ahhoz, hogy ne támogassák a felemelkedést. A nappal az embereké, az erdő az elfeké, az éj a sötételfeké és a vámpíroké... Az ég viszont az angyaloké.
Eiryn azt kívánja, Hilde bárcsak ne keverte volna bele az ügybe az angyalokat. Mert ahol megjelennek az angyalok, ott felbukkanhatnak a Bukottak is. A sötét tünde lehajtja a fejét.
- Igen, igaza van. A Herceg úr nem szívesen küldené hadba az embereit, ebben a bizonytalan helyzetben. Így azt kéri, hogy továbbra is elégedjenek meg, a Nebelwaldban található vámpírtornyok védelmével.
Eiryn ekkor elérkezettnek látja az időt arra, hogy beleszóljon a vitába. A többiek - nem meglepő módon - csak a saját oldalukról bizonygatták az igazukat. De az, hogy ki nyer meg egy háborút, csak az eltitkolt és nyílt haderőn múlik, így gyakorlatilag személyes meggyőződés kérdése.
- Én nem közvetlenül a háború miatt vagyok itt, uram! Csupán szeretném emlékeztetni, hogy a családom - és az Öné is - alapvetően iparos család. És akár tetszik, akár nem, a felvevőpiacunk jelentős részét az emberek képezik. A megélhetésünk forog kockán, ha ilyen mértékben tönkretesszük a kereskedelmi kapcsolatainkat.
Reméli, hogy ezzel a nagyon anyagias, minden fajközi erőösszeméregetés-mentes megszólalással kizökkenti a Dornburg családfőt a dicsőséges röpködésről szőtt képzelgéseiből.
- Az angyaloké? Rövidlátó, kisasszony. Hol vannak az angyalok? Az ég a mienk, és jelenleg nincs olyan hadsereg, ami veszélyeztethetne minket. Nem, ameddig nem tudnak repülni a lovaik. - feleli Hildének, aztán Silnek, majd Larshoz fordul.
- Tisztában van vele Armin herceg, hogy ezzel felbontja a Blutstern családdal kötött szerződését? Mi értelme lenne segítenünk valakinek, aki nem segített ki minket?
Ezután Eirynhez fordul
- Jól tudja, kisasszony, hogy nem csak az emberek vásárolnak. Ezután a vámpírok gazdagok lesznek, gazdagabbak, mint ezeddig bármely birodalom, nem lesz szükségünk az emberekre, hogy az aranyukkal keringessék a vért a tornyaink között.
Hát, ennyit arról, hogy jobb belátásra téríti Karl von Dornburgot egy egyszerű ténnyel. Hogy lehet Lothar nagyúr féltestvére ilyen felfuvalkodott, ostoba hólyag?! Lothar nagyúr egyike a legértelmesebb vámpíroknak, akiket ismer, és mindig is nagy figyelmet fordított arra, hogy a famíliája se bégető birkanyáj legyen. Lehet, hogy ebbe a vére magamutogató ostobaságának kompenzálása is belejátszott? Mindenesetre csak halvány mosollyal üldögél, miközben magában füstölög. Szívesebben vitázna Herr Johannal, van egy olyan érzése, hogy értelmesebb partner lenne.
- Feltételezzük hát, hogy valóban háborúra kerülne a sors, amit úgy gondolom, hogy mind szeretnénk elkerülni. Fent az égben egy lebegő csapdában egy dologra várhatnak: az éhhalálra. Nem tudom, sem akarom utasítani, csak kérem, gondolják át! Ez senkinek sem lesz előnyére, puszta vak büszkeség eredménye - mutat rá Hilde a magashegyi levegő egy nagy hátrányára. A félszemű csak biccent, nem nagyon folyik bele a vitába.  A sötételf sóhajt egyet, és félredobja eddigi diplomata-modorát.
- Úgy látszik ennyit a jópofizásról. Nem tudom, hogy Armin herceg mit tervez, és mire készül. Engem csak arra kért, próbáljak egyességre jutni, de amint látom az nem fog könnyen menni. - végignéz a társaságon.
- Ahogy látom, csak az Elfek nincsenek itt. No meg a Nephilimek. Ha minden nép megtagadja az önök portékáját, és nem hajlandóak önökkel kereskedni, mit fognak csinálni? - néz kihívóan a vámpírra, felvéve a megélhetés témáját. A sötételf kifakadására Eiryn megköszörüli a torkát és figyelmeztető pillantást vet a férfira. Semmi szükség rá, hogy egymás torkának essenek, bár a békés tárgyaláshoz Karl nagyúr sem igazán járul hozzá.
- Herr Dornburg - kérdezi halkan - Említette, hogy nem akar lemondani a megszerzett erőről. Ha már háborút akar, akkor legyen szíves biztosítékot adni nekem és a családomnak, hogy a mélységi ereje nem fog kicsúszni az irányításuk alól. Bizonyítsa be, hogy nem a Bukott manipulál a háttérből, és bizonyítsa be, hogy ha már a teljes fajunk diplomáciai kapcsolatrendszerét tönkre akarják tenni, akkor legalább nem szabadítanak rá egy Mélységit Veroniára.
Nem biztos benne, hogy minden követ tudta, mi folyok a háttérben, de bárhogy is legyen, joguk van tudni a legaggasztóbb tényről ebben a furcsa helyzetben. Reméli, hogy ezzel csak megadja nekik a szükséges információkat, s nem kelt pánikot. Nem szeretné például, ha Hilde megvinné a hírt a Zsinatba, és egy kedves kis déli hadüzenettel jönne vissza. Karl von Dornburgot azonban semmi sem hatja meg.
- Azt hiszi, Frau Hilde, hogy kiszolgáltatottak vagyunk? Hogy csak felemeltük a tornyainak és elszigeteltük magunkat? - ezen a ponton feláll a székéből és mögé sétál, végignézve az összegyűlteken.
- Legyen hát ez a tanúbizonyság mindannyiuknak. Ha látják majd az erőt, amelyet hibátlanul, teljesen igába hajtottunk, talán meg fogják érteni. Hamarosan. - választ nem is várva lép ki a terem ajtaján, majd a hirtelen beállt csöndet egy tompa sóhaj szakítja meg, ahogy Johannes von Nachtraben leül Karl nagyúr székébe és pár mozdulattal lecsatolja a maszkját
.
- Kérem, ha maradt még energiájuk valakivel tárgyalni, akinek még épek a gondolatai... Itt a lehetőség.
avatar
Eiryn
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 185
Join date : 2016. Jul. 13.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ott, ahol a madár se jár....

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm vámpír
Szint: 4
Tapasztalat:
3100/3750  (3100/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Pént. Jún. 09, 2017 12:30 am

  Legnagyobb megelégedésemre - és meg kell vallani, hogy örömömre is - minden további nélkül átengedtek minket a katonai tábor peremén. Egy ideig azért aggódtam, hogy ha másért nem, hát kedvtelésből vagy színtiszta rasszizmusból meg fognak támadni minket Egan-nal együtt, hisz mi is, a vámpírok is Átkozottak vagyunk és az emberek számára édes mindegy, ez is van olyan jó indok, mint a többi, hogy kinyírjanak. Egyelőre azonban csak pár katonánál került elő a fegyver, hogy nehogy még véletlenül is valami huncutra gondoljunk.  A kezeimet feltartva mutattam meg azért nekik, hogy nincs nálam semmiféle fegyver, így nem kell aggódniuk amiatt, hogy talán akciózni kezdenék. A szemem beitta a tábor látványát. Sátrak, lovak, katonák mindenfelé, ahogy ott tökörésznek egy helyben a lebegő torony árnyékában és igazából azt se tudják, hogy mihez kezdjenek. Mint ha feszültséget és várakozást éreztem volna a levegőben, de határozottan feszült volt a hangulat, ami érzés rám is átragadt. Idegesen kapkodtam ide-oda a tekintetemet, azt keresve, hogy honnan jöhet fenyegetés és mikor fognak ránk támadni. Próbáltam az itteniek ruházatából eldönteni, hogy melyik frakció emberei is lehetnek. Sejtésem szerint az északiak seregével van dolgunk, bár tény és való, hogy túl sokat nem foglalkoztam azzal, hogy az aljanép ismertető jegyeit tanulmányozzam. Az ember az ember, mindegy, hogy milyen ruhát hord, vagy a vallása melyik elferdített verzióját imádja úgy, mint self a pálinkáját.
   Ahogy beléptem, rögtön a legmagasabb rangú személy keresésére indultam, nem akartam az alja nép legaljával egyezkedni, azonban rohadtul de fogalmam sem volt, hogy a sok jelzés még is, mit jelenthet? Egyáltalán, hogy fogom én itt megtalálni a főtuskót? Fogalmam sem volt, de nem ártott volna jelenteni nekik, hogy még is, ki a francok vagyunk, mielőtt még kémnek gondolnának minket. A holdpap némán követett engem. Lehetséges, hogy megilletődött volna? Vagy Ő nem volt kifejezetten a szavak selfe? Nem tudom, de örültem annak, hogy most nem zaklat senki sem, mert nekem se volt túlságosan sok kedve társalogni. Ahogy a sátrak között szabadon hagyott területek között császkálunk édes kettesen, mindenféle alakot fedezek fel, de egyiknek sincs a homlokára szögelve egy tábla "Főbunkó" felirattal. Azok, akiket tiszteknek azonosítottam be, vörös alapon fehér kereszttel ellátott ruhát viseltek, az extrémebbeknél még vértől csöpögő töviskoszorú is szerepelt kiegészítő gyanánt. Eléggé vérszomjas egy banda és akkor nekik velem lenne bajuk?! Én azért nem viselek ilyen hivalkodó cuccokat és nem is hirdettem annyira, hogy miből élek meg. Látható fegyver nálam egyedül Vengeance, amit azóta nem használtam, hogy megvettem volna, de nem is akartam. A kardok nem tartoztak a kedvelt fegyvereim közé, csupán azért hordtam, hogy első ránézésre mindenki zsoldosnak nézzen és ne kezdjenek el rejtett pengék után kutakodni.
  Feladom a céltalan bolyongást és inkább hallgatózni kezdek. Nemsokára egy kisebb csoportosulásra bukkanok, ahol pár katona beszélget valakivel, akire csak "Dalian elöljáróként" hivatkoznak. Alaposan végig mértem ezt a bizonyos Daliást. Nekem nem nagyon nyerte el a tetszésemet, de hát ez nem újdonság, eddig nem túl sok embernek sikerült ezt összehoznia. Teljesen átlagos alaknak tűnt, talán kiemelkedő volt nála az egészen arányos arcfelépítés, ami miatt talán még az ember nők jóképűnek is nevezték volna, én megmaradtam a hátsófélarcú jelzőnél, bár éreztem, hogy ezt neki nem kéne elárulni, mert könnyen megválhatok a fejemtől Egan-nal együtt és akkor nézhetnénk nagyokat. Bár ennek is meg lenne a maga előnye, felpattannánk a lóra és mi lennénk Veronia Fejnélküli Lovasai, akik a frászt hozzák mindenkire. Így inkább valamennyire normális hangnemet ütöttem meg, ami tőlem igen csak szokatlan volt és saját magamon is meglepődtem.

- Üdvözletem Herr...
~ Seggarc. Nem, Crispin, ezt nem mondhatod így ki!~
- Ez az a hely, ahol Mélységi vadászatra lehet jelentkezni? Vagy vérszopó vadászat, nekem édes mindegy, a lényeg, hogy a lebegő tornyosokat itt lehet csúnya büntiben részesíteni?
  Szerintem egészen értelmes hangvételt sikerült megütnöm. Már mint, tiszteletlen se voltam, a mondatszerkesztésem tökéletes volt és csak némileg tűntem agyhalottnak. Tökéletes indítás volt, szinte már vártam, hogy a karjaimba vesse magát Daliás és a legjobb cimborájaként üdvözöljön. Megtiszteltetésnek veheti, hogy nem köptem le rögtön, ezt értékelni is kéne ám!
- Ki maga?
  Biztos, hogy hallott már rólam! Én vagyok a híresen hírhedt Cynewulf a.k.a. Crispin Shadowbane, az Emberek Korbácsa, Mélységiek Megalázója, Rumkirály és nem utolsó sorba a Szerény Gyilkos. Viszont úgy látszik, hogy Ő nem nagyon ismer fel engem, sőt, a szemöldökét vonogatja, mint ha csak arra gyúrna, hogy minél izmosabb legyen ott is. Soha se értettem, hogy mi értelme az erős szemöldök izmoknak, bár tény és való, hogy én is eleget szoktam edzeni azokat, főleg, amikor hülye kérdéseket hallok, vagy valami megmagyarázhatatlan eseménnyel találkozok - ilyen lehet egy rózsaszín Mélységi, egy normális ember (bár ilyet eddig csak mesekönyvekben olvastam) vagy egy self, aki még nem ivott bele az előtte heverő korsóba. Nem tudom, hogy ez a csávó melyik kategóriába tartozik, de az biztos, hogy nem tetszik nekem, főleg, ahogy végig mér engem. Vonzom a homoszexuálisokat ezek szerint, mert az elmúlt időszakban mindenki így nézett rám. Tudom én, hogy iszonyatosan jó képű vagyok és valahol hízeleg is nekem az ilyen irányú érdeklődés, de semmi okom és kedvem nem volt ezt viszonozni. Így a továbbiakban is bohócpofával állok előtte.
- Felbérelte valaki?
~ Huh?~
- Hát maga? Maga nem néz ki zsoldosnak, vagy bérgyilkosnak.
  Ezt már Egan-nak intézte, miközben én magamban fortyogtam. Mi értelme elrejteni a fegyveremet, ha egy ilyen hülye rögtön átlát rajtam? Nem mondta még neki senki sem, hogy illetlenség ilyen nyíltan leleplezni egy selfet? Már most megutáltam ezt a kis mocskot, de ezt még mindig megtartottam magamnak. Majd később, valahogy visszafizetem neki a kedvességét.
- Hogy ki vagyok? A nevem Armax Wildlight, szabadúszó fejvadász, főállású Mélységi gyűlölő. Nem bérelt engem fel senki sem, saát akaratomból jöttem, van lerendezni valóm a Bukott Angyalokkal és minden mocsadékkal, aki velük cimborál. De ha gondolja, felőlem akár fel is bérelhet engem, legalább pénzt is bezsebelek a jogos bosszú mellé.
- Én Holdpap vagyok, s nem bérelt fel senki. Csupán nem tudom tétlenül nézni, hogy valaki hatalmas erőt birtokoljon.
~ Ez alapján kinyírhatnánk az uralkodókat és a pápát, meg az angyalokat, akár bukottak, akár nem. Vajon Egan, mit tennél, ha netán meglátnád valakinél Azrael kardját? Azt se néznéd tétlenül?~ -ötlött fel bennem a gondolat.
  De igaza van, nagyon nem jó, hogy a vámpeszok ilyen erőt birtokolnak. Remélem, nagyon remélem, hogy csak kihasználják a Mélységit, hogy valahogy fogságba ejtették és így csapolják meg az erejét és nem az a helyzet áll fenn, hogy lepaktáltak vele, mert engem nagyon is érdekelt volna a történet, hogyan sikerült egyet fogságba ejteniük...hasznos lehetett volna a későbbiekre nézve. Minden egyes kis információ, amit Hoshek-ről és a fajtájáról megszerezhetek, egy hatalmas kincs számomra.

- Holdpap? Nagy szavakat használ.
~ Mióta nagy szó az, hogy "holdpap"? Ha csupa nagybetűvel írnánk vagy ordítoznánk, akkor nagy szó lenne, de egyelőre nem történt semmi ilyesmi. Óóóh, várj, értem. Számukra a pap az az alak, aki az eltévelyedett hitük Isten alakját imádja és ott térdepel az oltár előtt, miközben aranykupából issza a borát és aranyágyban alszik esténként, miközben az utcákon éheznek az emberek. Ha számukra ezt jelenti papnak lenni, akkor örülök, hogy nem találkoztam egyetlen magsabb rangú ember pappal sem, mert lehet, hogy hirtelen jött indulatból felnégyelném. Képmutató kis szarcsimbókok...~
-  Tud harcolni? Eh...
~ Valami baj van haver? Kell köptető? Biztos, hogy van nálam. De ha gondolod, megvakarhatom a torkodat kívülről egy pengével.~
- Harcnál több szerepem is lehet.
  Érkezik a válasz a Holdpap részéről. Igaza van, azért egy Holdpapot nem érdemes lebecsülni, láttam anyámtól olyan praktikákat, amiktől a tarkómon felállt minden szőr. A férfi ezután vakarózni kezd páncélkesztyűvel. Uram ég, ez tetves! Vagy bolhás! Vagy tethás. Ez egy új faj, amit csak ebben a táborban fedezhetünk fel. A bolha és a tetű különös kombinációja és csak a beképzelt barmokat támadja meg. Elkapott a vágy, hogy egy kétkilós kődarabbal tarkón vágjam a férfit, hogy elpusztítsam a tethát és ezzel megmentsek mindenkit, de hamar abba hagyta a vakarózást. Jól van, haver, de ezentúl szemmel foglal tartani. Ha szerencséd van, csak tethád van. Ha nem, akkor boltűd, az veszélyesebb. Azért szurokban kell megmártani téged a népi hagyományok és praktikák szerint.
- - Végül is Őszentsége azt monda bárki, aki lélekben késztetést érez...
~ Őszentsége? Ja, valószínűleg a Papa, az egyházuk feje, Isten földi helytartója, bár valószínűleg csak ke-helytartója. Tuti hogy alkesz a vén csávó.~
-  Ne legyenek láb alatt és ne kapják el magukat semmivel.
~ Én se örülnék, ha itt kapnék el valami nemi betegséget, szóval ebben megegyezésre jutottunk. Láb alatt meg nem is akartam lenni, mert az azt jelentené, hogy valaki tipródik rajtam. Hátmasszázsnak tökéletes egy ideig, amíg el nem durvul a helyzet.~
  Figyeltem, ahogy Daliás hátulbaktató elindul tőlünk, aztán hirtelen megfordul és végig néz rajtunk. Király, már is hiányzunk neki? Tudtam, hogy ilyen elragadó személyiségek vagyunk! De nem, az arca igen csak fenyegető volt, a szavai meg nem túl kellemesek.
-  ...és ne terjesszék a hazug hitüket, ha egy mód van rá. Bár ha van köztünk még aki harap rá, az megé is érdemelné...
~ HAZUG HIT?! EMBER, TE ESZEDNÉL VAGY? TE BESZÉLSZ HAMIS HITRŐL? HÁT ROHADJ EL, EZ AZ EGÉSZ BULI A TI ISTENETEK INKOMPETENCIÁJA MIATT JÖHETETT LÉTRE!!~
  Hőbörögtem magamban és minden okom meg is volt rá. Tényleg kerülnöm kéne az emberek jelenlétét, mert az Ő ignoranciájuk és hamis tévképzeteik kezdenek egyre jobban idegesíteni. Csak egyszer jöjjön el egy Köderdőbe és papoljon az Istenéről, Jesszusról meg a többiekről, kap tőlem egy szép hassimogatást, meg egy új sálat a nyaka köré, amit leginkább három méteres magasságban illik viselni.
- Hát, ez egészen jól ment, nem igaz, Testvérem?- kérdezem Egan-tól felé fordulva. - És mi az, hogy hazug hit? Na majd én megmutatom neki, hogy mi is az a hazug hit.
  Morgok tovább az orrom alatt, még mindig felháborodva azon, hogy ezek ilyenekkel gyanúsítgatnak minket. Szerencsére legalább Ada-val nem folytattunk mélyre ható teológiai vitákat, mert az biztos, hogy elrontotta volna az egész estét, Milingen-ben meg nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni, így ott is elmaradt. Valahogy volt egy olyan halvány sejtésem, hogy nem Ő lenne a legalkalmasabb személy ilyen jellegű trécselésre, hisz hamar azt venném észre, hogy egy lándzsa járna át a gyomromat, amiért volt pofám Istent szidalmazni. Hogy eltereljem a gondolataimat, elővettem azt a témát, ami mindig lenyugtat engem.
- Na de akkor, irány egyet inni a nagy harcolás előtt! Benne vagy Öcskös?
-  Nos, én a szavaiból azt vettem ki, hogy megtűrt személyek vagyunk, míg nem okozunk bajt.
~ Definiáld kérlek a "baj fogalmát.~
-  S ilyen helyzetben sehogy se az ivás jut eszembe.
~ Hold Anyára, hova kerültem?! Egy self, akinek nem a piálás jut rögtön az eszébe? Mi jön még? Vegetarianizmus, alkoholmentes ital és keresztény hit? Veszélyes úton indultunk el, és megérkeztünk az első bökkenőhöz. Eggsy, ne keseríts el engem, légy olyan szíves!~
  A periférikus látómezőmben észre vettem, hogy a papocska valakinek integet. Egy ideig elfogott a kíváncsiság, hogy az emberek közül vajon kit is ismerhet, de aztán úgy döntöttem, hogy ez nagyon nem az én dolgom, neki is meg van a maga élete, nekem is, és ha lehet, minél kevesebbet igyekszek a kerekfülű népséggel érintkezni, meg hát, vannak fontosabb dolgaim, mint itt haverkodni meg ismeretségeket kötni. Bejutottunk a táborba, engedéllyel tartózkodunk itt, így ideje végre felmérni, hogy mivel is állunk szembe. Most, hogy közelebb értünk, a tornyot is jobban látni, egy ideig azt vizsgálgattam és gondolkoztam azon, hogy miképp is fogok én oda feljutni? De előbb még össze kell szednem Dracon-t, az Ő segítsége létfontosságú lehet ebben a helyzetben. Nem is nézve a Testvérem felé a tábor kijárata felé fordulok.
- Már pedig én akkor is keresek magamnak valami piát, meg elhozom Dracon-t. És utána körbe érdeklődök, hogy mik is a tervek és megpróbálom kideríteni, hogy milyen hasznát is vennék egy self bérgyilkosnak. Na meg azt, hogy hogyan terveznek feljutni a toronyba.
  Hisz ez az egész ügy legsarkalatosabb pontja. Egan-t meg sem várva indultam vissza az erdő felé ahol a kis mocskot hagytuk. A táskát levéve a hátamról előhalásztam belőle egy gondosan becsomagolt borostömlőt, ami a dugi piakészletem volt és a rongyot, amibe tekertem, bazsalikomos lébe áztattam, hogy a szaga ne szivárogjon át. Ha Draci megérezte volna, már rég a táskára támadt volna, nekem meg nem volt kedvem egy feldühödött sárkánygyíkkal szórakozni az ide felé vezető úton. Lopva néztem körül, hogy nincs-e a kis dög a közelemben, majd sunyiban lehajtottam pár kortyot. Éreztem, ahogy a mennyei nedű végig száguldozik a torkomon és már is jobban éreztem magam. Kifelé menet az embereket mértem fel alaposabban. Volt itt felszerelés bőven és fel is voltak fegyverezve, mint akik tényleg háborúba indulnak, csak azt nem tudom elképzelni, hogy miként terveznek harcolni, amikor az ellenség jó pár tucat méterrel felettünk sütteti sápadt hasát. Biztos, hogy volt valami elképzelésük, máskülönben nem ácsorogtak volna itt szemmel láthatólag napok óta. Ha más nem, kiéheztetésre hajthatnak, hisz amíg egy sereg ácsorog a kapuk előtt, a vámpeszok se juthatnak semmiféle utánpótláshoz. A kérdés az, hogy melyik tábornak fog előbb elfogyni? Meg az, hogy ha a vérszopók meg is halnak, mi lesz a Mélységi sorsa? Vajon vigyáznak rá, vagy az irányítja őket? Nem találtam válaszokat a kérdésre még akkor sem, amikor elhagytam a tábort és intettem a periférfián felsorakozó katonáknak, akik csak morcos tekintettel néztek rám, nem nagyon örültek a jelenlétemnek.
   Ahogy az erdő közelébe érkeztem, egy fehér árnyék tört elő a fák között megbúvó szürkeségből. Dracon teljes erejével repült felém, az utolsó métereken lassított, majd leszállt a vállamra. Eléggé súlyos egy eset volt, de azért kedveskedve simítottam végig a fején. Jó érzés volt, hogy a közelemben tudhattam. Tényleg hűséges társ volt, attól eltekintve, hogy néha igazi köcsög módjára viselkedett és szeretett velem szórakozni, általában pont akkor, amikor semmi hangulatom nem volt a hülyeségeihez. De legalább arról leszokott, hogy mindenféle döglött tetemeket szállítson le nekem áldozat vagy kaja gyanánt. Az első hetekben döglött patkányokat kellett minden nap kipöckölni a táskámból, utána jöttek a félbe szakított pockok és a többi rágcsálók. A végére már találtam madarakat és félig megemésztett szarvasokat is. Végül a dög felhagyott a próbálkozásaival és növényeket szállított nekem, hátha én is legelésző életmódot folytató állat vagyok. Már maga a feltételezés is sértő volt számomra, így hamar leszoktattam őt róla. Az elmúlt két hétben fadarabokat hozott nekem és azt várta el, hogy eldobjam neki, mint ha egy hülye kutya lett volna. Oldalra hajtottam a fejemet, hogy belebámuljak vigyorgó szemeibe és szélesre tátott szájába. Boldog volt, hogy ismét velem lehetett és én is boldog voltam, hogy velem volt. Együtt indultunk vissza a táborba. Ahogy beértünk, Dracon leugrott rólam és mellettem haladt tovább.
  Látszott rajta, hogy feszélyezve érezte magát a sok új arc között, amiért nem is hibáztattam, hisz én is hasonlóképpen éreztem. Soha se voltam az a túlságosan szociális lény, a hivatásos katonaságot meg utáltam, bár hamis indokokból kifolyólag. Pár héttel ezelőttig az apám számomra egy Hős volt, nagy betűkkel, aki a hazáját és családját védelmezve halt meg, és ezért a katonaságot is hibáztattam részben. Már amennyiben a Holdőröket lehetne katonaságnak hívni. Azóta az igazságra fény derült, de az ellenérzés meg maradt bennem. Agyatlan barmok voltak egytől egyig, akik követték a felettesük parancsát, akármi is volt az. Az egyszerű közkatonának ez egyszerű volt és kényelmes, hisz legalább nem kellett gondolkoznia, viszont a vezetőségbe nagy átlagban alkalmatlan emberek kerültek be. A kis sárkánygyík először még játékosan csóválta farkát, ahogy a külső peremen járkálva viszonylag kevesebb katonával futottunk össze, és erősen szaglászott, hogy megismerje az összes új szagot, amit egy katonai tábor jelentett. Szerencsére legalább a latrinákat normálisan ásták ki, és nem szivárgott mindenfelé a vizelet és széklet, de azért a több száz fős sereg végtermékei egy idő után mindenképp "illatozni" kezdenek és szegény dögnek sokkal jobb volt a szaglása, mint nekem, így hamar le tett arról, hogy további felfedezéseket tegyen, főleg akkor, amikor a forgalmasabb részekhez érve túl sok ismeretlen kavargott körülötte. Ezek után már inkább közvetlen a lábam mellett haladt és idegesen húzta össze magát, mint egy védve magát az ismeretlen fenyegetések ellen, fogát mutogatta és vicsorgott, ha valaki túlságosan is közel jött.
  A tábor közepére érve kerek két másodpercet áldoztam arra, hogy megkeressem a Holdpapot, de mivel első körbenézésre nem szúrtam ki, nem is foglalkoztatott az ügy. Utamat a tábor túlsó vége felé irányítottam, ahonnan már jobban lehetett látni a vámpírok lebegő tornyát. Nagyjából másfél kilométerre lehetett tőlünk, kényelmes távolságra. Nem túl messze ahhoz, hogy a katonáinknak még hosszú perceket kelljen menetelnie az ütközetig, de eléggé távol ahhoz, hogy a tornyokból ne indíthassanak ellenünk aljas támadásokat. Amint a külső peremre érek, előhalászom a távcsövemet és a torony felé irányítom. Alaposan végig mérek rajta minden egyes kis részletet, bármi nyomát keresve annak, hogy valahogy fel lehet oda jutni, de nem láttam semmit. Aztán ahogy feljebb vittem a csiszolt üvegekkel ellátott fémhengert, egy erkélyre "bukkantam", ahol már két alak várakozott és minket, vagy is hát az én érzésem szerint, engem méregettek. Az egyik legalábbis biztosan, akin valamiféle hülye maszk volt. Az Elatha-i tartózkodásom alatt, amikor Armin és Lory támadóit kerestem, a maszkos alakokat egy életre megutáltam, így nem volt nehéz ellenszenvet érezni az ott tartózkodók iránt.
  Az egyik egy férfi volt, a másik nő, és az az alak, aki a szaporodó szerveit kívül hordta, kezével felém intett, de közben a nőcikét bámulta. Hirtelen ötlettől vezérelve és megörülve annak a ténynek, hogy valaki észrevett engem és ilyen kedvesen köszöntött, egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon és hevesen ugrálva, meg egy szabad kezemet lengetve igyekeztem én is köszönni a kedves gesztust, viszont a továbbiakban ignoráltak engem, amitől viszont rögtön elszomorodtam. Körülöttem pár ember szitkozódott - ki hangosabban, ki halkabban - és nem túl kedves megjegyzéseket vágtak hozzám, amit ignorálni igyekeztem. Lenézve Dracon-ra a jó kedvem még inkább alább hagyott, ahogy megláttam, hogy megsemmisítő arckifejezéssel méregetett engem. Még is, honnan a fészkes fenéből tanulta meg ez a hülye ezeket? Túlságosan is okos ez a mocsok, az arca és a szeme meg túlságosan is kifejező. Már-már majdnem elszégyelltem magam, de aztán erőt vettem magamon. Még az hiányozna, hogy holmi mini-sárkány lenézzen engem. Visszafordulva a torony felé, tovább nézegetem azt. Kurva magasan lebegett, ezt már távolról is látni lehetett és fogalmam sem volt arról, hogyan is fogok oda feljutni. Vajon ők hogyan jutnak fel? Biztos, hogy nem tudnak repülni a vámpírok. A Mélységi erejét használják fel? Teleportálnak? Vannak repülő eszközeik vagy lényeik? Leeresztenek egy kötél hágcsót? Vagy valamelyik csaj szép hosszúra növeszti a haját és azt lógatja le nekik? Fogalmam sem volt róla. Aztán arra jutottam magamban társalogva, hogy ideje meglátogatni a várost, amit a táborban bóklászva láttam meg és pár katonától hallottam róla említést. Elvileg a régi vámpír település maradványai voltak, talán ott találok valami hasznosat, ami segíthet a feljutásban. Csak a fejemet csóválom és a vállamat vonogatom, miközben elfordulok a toronytól. Gyorsan kell megoldást találni erre a problémára, különben nagyon hosszú időre itt ragadunk.
  Poros utakon vágtam keresztül, amit számtalan csizma taposott keményre. A sátrak között baktatva folyton a bejutási megoldásokon törtem a fejemet, illetve egy még súlyosabb problémán: vajon a kocsmát meghagyták, vagy az is a toronyban van? Ha megmaradt a kocsma épülete, akkor elvitték onnan a piákat? Remélem, hogy nem és alaposan feltölthetem a készleteimet, addig meg Dracit kint hagyom a fenébe valahol, hadd mászkáljon saját belátásra szerint. Békés sétálgatásomat egy idegen hang zavarta meg s rögtön a gazdája felé fordulva. Először a fiatal self férfit pillantottam meg, aki izgatottan méregetett engem, de még inkább Dracon-t. Rögtön utána következett Ada. Valahogy nem csodálkoztam azon, hogy Őt is itt találom. Úgy látszik, hogy ahol Mélységi van a dolgok mögött, ott mind a ketten kötelező jelleggel részt veszünk.

- Láttál valamit?-kérdezte rögtön, még időt sem hagyva arra, hogy egyáltalán meglepődjek.
- Csak két vámpírkát. Az egyik tök rendes volt és még integetett is nekem, a nő viszont egy frigid kis ribi, nem is reagált rám, amikor távcsővel nézegettem őket. Sajnos nem találtam még egyelőre módját a feljutásnak.
- Miért integettek volna neked? Biztos tudják, hogy a sereggel vagy.
~ Valószínűleg azért, mert rögtön felismerték egy isten jelenlétét, ahogy meglátták azt. Nagyon vonzó vagyok távolról is nézve. Vagy csak simán szerették az udvaribolondokat. Fogalmam sincs...~
  Aztán rögtön akcióba kellett lendülnöm, ahogy Dracon is észre vette Ada-t. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott lett, játékosan púpozta a hátán és a szárnyait rebegtette. Készen állt arra, hogy letámadja a nefilim lányt, aminek én nem nagyon örültem volna, így visszafogom őt, mielőtt még jelenetet rendezne itt nekem.
- Szia Ada -biccentek a lány felé.
- Üdv, Cynewulf.
- Meg lehet simogatni?
  A self fiú kérdésére meglepetten néztem rá. Úgy bámulta Dracit, mint ha legalábbis valami csoda lenne, vagy még inkább, mint ha a világ legaranyosabb cicája lenne, akit dögönyözni lehet egész nap. Tény és való, hogy néha macska módjára viselkedik, na de akkora karmai vannak, hogy simán kitépné a srác torkát és a fogaival simán átharapná a nyakán az ereket. Kicsit tartottam tőle, hogy miképp is reagálna az idegenek érintésére.
- Igen, meg lehet simogatni, nem harap. De ha pia van nálad, akkor most fogd menekülőre, mert azért viszont harap. De amúgy úton vagyok a város felé felderítő útra.
  Az ismeretlen fajtársam végül óvatosan kezdte el simogatni Draci fejét. Először a kisfiam kissé óvatosan és félénken viszonyult az új helyzethez, aztán halk, doromboláshoz hasonlító hangot adott ki magából és élvezte az extra törődést. Lelkesen pillantott fel a jövevényre, és a kezét nyalta meg egyszer-kétszer.
- Hol szerezted?
~ Óh, hogy ha azt Te tudnád...~
Hagytam, hogy a fiatalok kiéljék egymást, mert a figyelmemet Ada vonta magára.
- Mit keresel itt?
  A gyanakvó hangszín és a lány feszültsége rögtön lelohasztotta pillanatnyi jó kedvemet is. Nem tudom, hogy mit vétettem valaha is ellene, azonban ez a bizalmatlanság és felelősségre vonás egy pillanatra keserűen maró dühöt ébresztett bennem. Hagytam, hogy az érzelmeim lenyugodjanak, és hirtelen nem tudtam, hogy miképp is reagáljak erre az egész helyzetre. Úgy látszik, hogy a hosszú távollét alaposan megrontotta kettőnk között a kapcsolatot...
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Jozef Strandgut on Pént. Jún. 09, 2017 8:11 pm

Egy fa tövében fekszem és a lebegő várat szemlélem, ami bár távol van mégis uralja a látóteret. Csak fél szemmel követem a táborban a mozgásokat, de azt azért látom, hogy páran még most csatlakoznak és őszintén meglepődöm, hogy fajtámbeliek is jönnek, de egyelőre nem csinálok semmit a nézelődésen kívül.
Azonban egészen kíváncsi leszek, mikor az egyik parancsnokhoz mennek az érkező sötét elfek, így aztán legyőzve lustaságomat feltápászkodom és közelebb sétálok, hogy hátha hallok valamit. Meglátom, hogy Ada is ott lebzsel, így csatlakozom hozzá.
- Úgy látom sok mindenkinek felkeltette a kíváncsiságát ez az esemény. - intek az érkezők felé, mire a félangyal csak bólint.
- Kiderült valami a fenevadról? – kérdezi aztán a célpontunk felé bökve.
Közben a lovag láthatóan befejezte a beszélgetést a jövevényekkel és hátat fordít nekik, de aztán hirtelen megtorpan és visszafordul, mintha eszébe jutott volna még valami és elég hangosan, hogy most már én is halljam hozzáfűzi.
- És ne terjesszék a hazug hitüket, ha egy mód van rá. Bár ha van köztünk még aki harap rá az meg is érdemelné...
Hát ez nem hangzott túl vendégszeretően, de mivel ennyiben hagyta, olyan nagy vész még sem lehet…….vita sem tör ki, de persze egy keresztény tábor közepén elég esélytelen lenne, a jövevények láthatták hova csöppentek.
A két sötét elf ezek után még beszél pár szót majd elválnak, az egyik visszafelé indul, ahonnan jöttek, a másiknak meg Ada odabólint. Ezek szerint ismeri……
- Nem hallottam semmi konkrétumot, csak a pletykákat, hogy valami nagy erejű lény az akivel a vámpírok szövetséget kötöttek. - válaszolok közben a nefilimnek.
- Szebb napszakot! Öröm látni egy ismerőst. – ér oda hozzánk közben a másik self, egy bólintással üdvözülve minket. - Úgy tűnik, hogy nem csak engem zavar ez a hatalmas erő létezése.
A gyógyítók sátra felől pedig egy másik fegyveres férfi, valószínűleg zsoldos is csatlakozik gyarapodó kis csapatunkhoz.
- Üdvözlet, itt szervezik a katonákat?- teszi fel érdeklődve a kérdést.
- Egan Tyr Foley holdpap. – köszönti Ada a sötét elfet, aztán a másik felé fordul. - Igen. Ki bérelt fel?
- Ezek szerint ti is hallottatok már arról, hogy milyen istentelen és veszélyes dolgot művelnek a vámpírok. - biccentettem az érkezők felé, aki közül az egyik ezek szerint holdpap, így jól megnézem magamnak, még sosem volt hozzájuk szerencsém. - Jozef novicius vagyok. - mutatkoztam be udvariasan.
- Én egy zsoldoskapitányhoz szegődtem, éppen az orvosi sátorban ápolják, mert sérüléseket szenvedett. – válaszolt a zsoldos.
Nyíltan viszonoztam Egan holdpap fürkésző tekintetét, hiszen a kíváncsiság kölcsönös volt.
- Van valami tervetek, hogy mit csináljunk? Nekem az itteniek nem tűnnek barátságosnak. – jegyzi meg. A zsoldos vállat von, minden bizonnyal a tapasztaltak nyugalmával.
- Valami utasítás csak lesz idővel a vezetőktől, én pedig azért vagyok itt.
- Mert a szemükben eretnek vagy, Egan Tyr Foley holdpap.
Ada válasza maga a színtiszta nyaltság, nyersen tálalva, aztán az égen trónoló tornyokra nézve folytatja. - A sereg nélkül nincs esélyünk.
- Ha egy mélységivel cimborálnak, akkor szinte biztos, hogy nem lesznek barátságosak egy seregnyi egyházihoz. - vigyorodtam el a másik sötét elf, a holdpap szavain és Adaén is mert szerintem félreértette a férfit, bár lehet én tévedek. - Biztos vagyok benne, hogy a vezetőknek van valami tervük, hogy jussunk fel, vagy miként hozzuk azt ott le. - intek a toronyra én is. - Remélem valami izgalmas feladatot kapunk. - mondom azért sóvárogva.
- Mióta Kristinnel összevesztem, azóta az északiakkal nem igazán jövök ki. – böki ki Egan, ami azt jelenti, hogy én értettem félre, nem Ada. - De vajon a sereg elég lesz arra, hogy visszaállítsuk a régi rendet. – kis szünet után hozzáteszi még. - Az lenn a legkönnyebb, ha a földön lennének.
- Látta már valaki a seregeiket? - kérdi gondterhelt tekintettel a nefilim lány.
- Én csak azt láttam eddig, - intettem a lebegő épület felé. - Bár még nem mentünk elég közel, de szívesen tennék arra egy kis sétát, amíg nem kapunk más utasítást. Valaki velem tart? - nézek kíváncsian Ada-ra.
- Van egyáltalán északi, aki tisztában van a mélységiekkel vagy kultistákkal? - kérdezi töprengve bámulva még mindig a tornyokat a holdpap. - - Lehet, hogy nekünk kell feljutnunk valahogy, de minek az árán?
- Az ima segít. – mondja meggyőzően a félangyal Egan Foley-nek. - a kultisták ellen pedig az elme.
Aztán fürkésző tekintetét rám veti, mérlegelve a kérdésemre adott választ, de végül bólint.
Már egészen összecsiszolódni éreztem magam a félangyallal, de a többieket még csak most ismertem meg, ezért nem lepett meg különösebben, hogy az ötletemre csak Ada bólintott rá.
- Akkor menjünk minél közelebb, talán arra, ahol az a.....sötét elf áll és .....nézd, de aranyos! - terült el a vigyor a képemen, ahogy a tábor szélén megláttam a sárkánykát.
Ada-t a karjánál fogva húztam oda, miközben azért biztos, ami biztos a lebegő építményt lestem.
Így aztán kissé csalódott vagyok, amikor a kiszemelt páros hűlt helyére érkezünk, de még megpillantom a valamikori település felé vezető úton. Egy pillanatnyi habozás után indulok is utána.
- Láttál valamit? - kérdeztem, ha utolértem. - Meg lehet simogatni? - leheltem nagy szemekkel.
- Csak két vámpírkát. – fordul meg a self és kutatóan végig mér. - Az egyik tök rendes volt és még integetett is nekem, a nő viszont egy frigid kis ribi, nem is reagált rám, amikor távcsővel nézegettem őket. Sajnos nem találtam még egyelőre módját a feljutásnak.
Nagy szemeket meresztek a beszédére, mert igen különösen fogalma, de azt kell mondanom, hogy tetszik, így vigyorra kunkorodik a szám.
- Szia Ada. – folytatja, ami meglep, ezek szerint őt is ismeri a nefilim. - Igen, meg lehet simogatni, nem harap. De ha pia van nálad, akkor most fogd menekülőre, mert azért viszont harap. De amúgy úton vagyok a város felé felderítő útra.
- Üdv, Cynewulf. – mintha kissé feszült lenne a hangja, vagy csak rosszul hallom?- Mit keresel itt?
~ Ezek szerint Cynewulf-nak hívják. ~
- Miért integettek volna neked? - hökkenek meg, ahogy a férfi előző szavai leesnek végre. - Biztos tudják, hogy a sereggel vagy. - értetlenkedem, de közben máris új kis kedvencemmel szemezek, főleg, hogy megkapom az engedélyt a simizésre.
Lelkesen érintem meg, (ha hagyja) és már nem foglalkozom Ada megváltozott hangjával, leköt a sárkányka. - Mi a neved? Nagyon szép vagy. - hajolok le hozzá.
Még a környezetről is teljesen elfeledkezem, ahogy a minisárkány a kezemhez dörgölőzik és még érdes nyelve meg is nyalja azt.
Teljesen oda vagyok érte.
- Hol szerezted? – kíváncsiskodok, mert elhatároztam, hogy nekem is kell egy ilyen.

avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Theo Wagner on Szer. Jún. 14, 2017 4:26 pm

A hatalmas szoba luxusa, és kényelme, valami felemelő érzés volt az elvétett fogadók penészes szobáihoz, és szénával bélelt ágyaihoz képest. Mintha a fellegekbe aludtam volna, bár ha úgy nézzük ez igaz is. Az ágyból való kikelés nagyon nehéz volt. A puha tollal bélelt párnák, és dunyhák már már magába szippantották az embert.

Ahogy felkeltem, és felöltöztem, a Leif nevű vámpír lakály kopog be az ajtómon, majd a benyitás után, egyetlen kéréssel fordul hozzánk, hogy kövessük a Rózsa-teremnek nevezett szobába. Így hát a kérésnek eleget téve, Riel és én követtük a lakályt, miközben sorban a többiek is csatlakoztak hozzánk.
Ahogy halad a sor, mi Riellel csak nézelődünk, felmérjük a terepet, és memorizáljuk az útvonalat, biztos, ami biztos. De a kíváncsiság, ami ehhez a titokhoz hajt, nem hagy nyugodni. Mint az alkoholista az alkohol iránt, vagy az ópiumfüggő az ópiumhoz, nekem is olyan elvonási tüneteim vannak az ismeretlen iránt.
Kisvártatva betoppan, Karl von Dornburg is, szokásos színpadias testbeszéddel, ami már nem meglepő tőle.
- Üdvözöllek benneteket! Gyönyörű, igaz? - lép oda az egyik rózsacsokorhoz, finoman kivesz egy szálat aztán szorosan rámarkol a tövises szárra; ahogy ujjai között elcseppen a vér finoman kinyitja a tenyerét, két ujja közé fogva a rózsát és nézve, ahogy a vörös folyadék lecsöppen a szőnyegre. - De sajnos van, ami elrontja a látképet. - odalép egy üvegajtóhoz, amely egy erkélyre vezet és szélesre tárja. - Gyertek, nézzetek le az irigyekre, az ostobákra!
- Irigyeknek irigyek. Hogy ostobák e, azt nem tudom. Talán igen. De az is lehet, hogy őrültek.
Ahogy fogadnak bennünket, egy rövid beszéd után az erkélyre hívnak. Ahogy odalépek, a látkép mintha a csak a magas hegyekből figyelnénk. - Legutóbb ilyen látképet a Schattenschild hegyégben láttam. - mondom Sarielnek, majd elkezdek egyre jobban lefele figyelni, mire észreveszem, hogy miért is volt az irigyek és gyávák jelző Dornburg beszédében.
- Hogy lehet, hogy még mindig életben vannak?
- Őrültek, igaza lehet. - feleli mosolyogva Gerardnak. - Nem olyan hevesen, testvérem. - fordul Joel felé. - Hatalmas táboruk van, mint egy óriási hangyaboly. És ha nem akarjuk, hogy a kártevők erőre kapjanak a hamvaikból egyszerre kell elárasztani az egész söpredéket. Ezt nemsokára meg is láthatjátok  nem várjuk be ölbe tett kézzel, míg támadnak, okozunk nekik egy kis meglepetést. - mosolyodik el. - A ti feladatotok azonban más lesz, noha páholyból nézhetitek majd. Vannak közöttük olyanok, akikkel nem számoltunk. Hogyis szokta Johann mondani? Irregulárisak? A lényeg, hogy soha nem lehetünk elég biztonságban tőlük, és jól tudom, hogy a lebegő kastélynak vannak pontjai, amelyek kihasználhatóak. Rátok esik a feladat, hogy ezeket lefedjétek.
- Egészen pontosan hogyan képzeli Uram?
- Ugyan, a kérdés egyetlen értelmes része a "pontosan". - egyik kezét felemelte, majd egy fürge mozdulattal az erkély széle felé mutatott. - Először: miért fogadták volna el a Dornburgok pár jött ment senkiházi segítségét? Másodszor: miért gondolta pár jött ment senkiházi, hogy a Dornburgok el fogják fogadni a segítségüket. Harmadszor: miért nem jutott ez eddig más eszébe?
Vett egy nagy levegőt, majd hátrafordult és a kastély belsejét kémlelte.
- A harmadikat fel se kellett volna tenni: másnak is eszébe jutott. Mert mindenkinek azonnal az jut eszébe, hogy ennek a fegyvernek van gyengepontja. És végül, negyedszer: hogyan tudták egy bukott angyal erejét felhasználni? Vannak emberek, akik képesek erre. Ők saját magukban hordozzák a bukott lényegének egy részét. Miért ne lehetne erre képes egy épület is? Ám amíg a véredből képtelenség a bűnt kiszipolyozni, addig egy épületből...
Önelégülten kulcsolta össze a kezét.
- Ám aki ezt kitalálta, biztos fel akar majd jutni ide. Aki tehát tud róla, itt lesz. Ha pedig meghalnak, senki sem fogja tudni. A kérdés tehát mindössze ennyi marad: "pontosan hogyan". Eltaláltam, Dornburg nagyúr?
~ Sohasem értettem azokat akik háborúznak egymás ellen, hiszen összefogva kétszer olyan erős és fejlett hatalommá válhatnának. ~ gondoltam magamban, miközben a sereget bámultam.
- Hah bolondok. - Szólal meg Riel a vállamról, miközben a lenti tömeget nézi.
- Bolondok hogy ilyen közel táboroznak, minden mozgásukat látjuk, a meglepetés támadás már szóba se jöhet. - Gondolkodott magában motyogva a kis gólem a vállamon.
- Ha meg van itt akármi ami ellő odáig, akkor főleg végük van. mondta tovább magában.
De a leg érdekesebb dolog, hogy mégis mi lehet ennek a kastélynak a gyengepontja, és hogy lehet ide még feljutni. Netalántán a varázslat mechanizmusa lenne, ami itt fennt tartja a kastélyt? Érdekes, és jó lenne minél előbb kideríteni.
- Úgy látom, magas lovon képzeli magát, Herr... Igazából mindegy is. - fordul nagyon hűvösen, cápaszerű mosollyal Karl nagyúr, amely egyre csak szélesedik, míg meg nem pillantjuk az agyarait. - Emlékeztetném, hogy az én házamban van, az én földemen és csak azért van még itt, mert én megengedem. Remélem, hogy az éles eszét és a jó megfigyelőképességét arra fogja kamatoztatni, hogy a mi ügyünket szolgálja.
Ekkor a többiek felé fordul és ellép köztünk, vissza a várba.
- Kövessetek. Mutatnom kell valamit, mielőtt elkezdődik minden.
- És én csupán ennyit is kérdeztem. A többi nem érdekel. Itt vagyok, beengedtek, elfogadták a segítségem. Egy eszköz vagyok, egy bábú. Nincs is közöm hozzá, és nem is érdekel a mögöttes része. Parancsokat teljesítek, és kész.
- Természetesen, elnézést a szócséplésért. - mondott ellen magának a bocsánatkéréssel.
- Mondja, Lord Dornburg, vannak még mások is rajtunk kívül akik nem idevalósiak? - első gondolata az volt, hogy egy merénylő szövetségesnek tettetve magát bejut ide és tönkretesz mindent.
A baljóslatú mosolyt, mely az akármikor elvégezhető kivégzésünkre, vagy kidobásunkra utal, bár innen kidobva ugyan azt jelenti mind a kettő, nem hagy nyugodni. De a vágy és a kíváncsiság képes elnyomni ezt az érzést, mely az új tudás utáni keresés izgalmával gyűri le azt. Majd követtem Riellel a vállamon Dornburgot, hogy mégis hova akar újonnan elvezetni bennünket.
- Néhány galamblelkű követ csak, fräulein Neulander, akik elég bátrak hogy ne egyezzenek bele de nem eléggé, hogy fegyveresen merjék ezt kijelenteni. - feleli Mariának, miközben a kacskaringós folyosókon vezet egészen egy szűk folyosóig, rajta egy nagy vasajtóval; kinyitja és átlép egy újab, icipici szobába amiben semmi nincs, de úgy tényleg semmi, ám a túlfelén egy újabb, hasonlóan vastag ajtó van amit szintén kinyit egy nagy, zörgő kulcskészlettel majd kinyitja nekünk.
- Fáradjatok beljebb!
- Bemutatom nektek Erborosht. -halljuk Karl hangját
- Ez meg...mi a fene...? -
- Csodálatos... - motyogta a démon.
- Óh, szóval ilyen lenne egy mélységi - szólalok fel magamban, miközben a tekintetem a lényen cikázik.
- Hát fiú most már látod te is, hogy mibe keveredtél. - Szól Sariel a vállamról, de én még mindig a lényen agyalok.
- És ez még csak a kezdet - szólok vissza Rielnek.
- El sem tudom képzelni, hogy mégis hogyan sikerült ezt összehozni. - Mondom magamban, miközben az államat fogom.
- Dornburg uram, aki ezt el akarja pusztítani az bolond. - Szólok felé, miközben szám mosolyra szélesedik. - Egy ilyen felfedezést, pont hogy védeni és tovább kutatni kéne, mintsem elpusztítani azon okokból, hogy másnak nincsen ilyenje. -
- Bolondok vagy sem, meg fogják próbálni. És ti vagytok az egyetlenek, akik útjukba tudnak állni. Összesen négy út vezet ide; hogy pontosabbak legyünk a kinti folyosóra. A ti dolgotok, hogy az égvilágon senki - SENKI - ne jusson el ide rajtam kívül.
Ahogy hírtelen elmém merülni kezdett ebben a folyton folyó masszában, és az arcomon lévő vigyor egyre inkább vált embertelenebbé, úgy hírtelen Gerard megveregette a vállamat, mire felkapva fejemet tünt el a vigyor gyorsan az arcomról. ~ Ez fura volt ~ gondoltam magamban, miközben a szemem végigcikázott a szobában lévőkön, majd mellettem megállt Gerardon.
- Erről biztosíthatjuk önt. Bízza csak ránk. - tisztelegett a vámpír előtt.
- Helyes... - mosolyodik el.
avatar
Theo Wagner
Fővárosi Királyi Palota
Fővárosi Királyi Palota

Hozzászólások száma : 99
Join date : 2017. Jan. 13.
Age : 19

Karakter információ
Kaszt: Arkán mágus
Szint: 3
Tapasztalat:
1805/2500  (1805/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Gerard D. Lawrenz on Szer. Jún. 14, 2017 11:23 pm

- Egy szoba! Egyetlen tetves szobát adtak négyünknek? – toporzékolt Maria nem sokkal egy éjjeliszekrény mellett.
- Talán inkább örülni kéne neki.
Amióta csak megérkeztek, egy különös, bizsergő érzés vánszorgott oda vissza Aleena gerincén, ami nem hagyta nyugodni. Most is az ágy tetejéről próbálta meg a tekintetét a fal felé szegezni, különféle kémlelőnyílások után kutatva. Volt is mit megnézve, hiszen az igényesen berendezett vendégszobában számos festmény, magas bútor sőt, még egy falikárpit is helyet kapott.
- Nekem sem tetszik. Egy kalap alá venni engem azzal a rakás senkiházival...!
- Idegesítő? – mosolygott rá a tünde.
- Nem, éppen örömtáncot járok!
- Csak nyugalom. Ha eltekintünk attól, hogy a nem létező becsületedet kéne lenyelni, nem is jártunk ilyen rosszul. Eközött a rakás tökfilkó között kevésbé keltünk feltűnést.
- Hehe, végülis csak arra megy ki a játék, hogy mi előnyösebb helyzetbe kerüljünk.
Gerard vett egy mély levegőt.
- Igazad van. Elemezzük ki a helyzetet.
- Abból, amid eddig láttunk, nem sok esély van rá, hogy bárki fel tudna ide jutni egymagában. Ha engem kérdeztek, van itt valaki, aki kettős ügynökként tevékenykedik. Ő próbálja majd feljuttatni ide a merénylőket, akik a földbe döngölik ezt a rozoga kastélyt.
- Lenne rá tippem, hol lehet a ház gyengepontja...
Ekkor kopogtak az ajtón. Liefnek egy rendkívül morcos kedvű vámpír nyit ajtót, aki még minidig ingerült, hogy egy kalap alá vették őt mindenféle jött-ment bajkeverővel. A másik három szorosan mögötte van, hogy lefoghassa, ha netán valami hülyeséget próbálna csinálni, mert Maria elég agresszív szokott lenni. Túlzottan sok mindent nem kérdeznek tőle.
A terembe érve azonnal megértik, miért hívják a "rózsa-termének". Hogy miért pont ide hívták őket, az rejtély. Mintha valami tárgyaláshoz készülnének, aminek semmi értelme. Segíteni jöttek ide, nem beszélgetni velük. A remények, hogy Johhanes nagyúrral kettesben is válthatnak néhány szót, szép lassan kezdenek szertefoszlani.
A terembe lépéskor Leo barátságosan int egyet, bár köszönni nem köszön. A többiek feje egyenesen előre néz, kivéve Aleenát, aki mint mindig, most is azt kémleli, hogy nem rejtőzött e el valaki a teremben, aki lehallgathatja őket. Kisvártatva betoppan Karl von Dornburg is, szokásos színpadias testbeszéddel
- Üdvözöllek benneteket! Gyönyörű, igaz? - lép oda az egyik rózsacsokorhoz, finoman kivesz egy szálat aztán szorosan rámarkol a tövises szárra. Ahogy ujjai között elcseppen a vér finoman kinyitja a tenyerét, két ujja közé fogva a rózsát és nézve, ahogy a vörös folyadék lecsöppen a szőnyegre.
- De sajnos van, ami elrontja a látképet. Gyertek, nézzetek le az irigyekre, az ostobákra!
Követik őt az erkélyre. Gerard látja, hogy a többiek már egy ideje némák ezért úgy dönt, kihasználja az időt és kezdeményez. Odalép Karl mellé, hogy ne kelljen a hangját felemelnie.
- Irigyeknek irigyek. Hogy ostobák e, azt nem tudom. Talán igen. De az is lehet, hogy őrültek.
- Hogy lehet, hogy még mindig életben vannak? - kérdezte a korábbi, szintén forró várű vámpír. Feltehetőleg ő lehet a lent látott kompánia vezére.
Ennek hallatán kis híján elnevette magát. Ilyen szinten lenézni az ellenfeled már-már röhejes.
- Őrültek, igaza lehet. - feleli mosolyogva Gerardnak. - Nem olyan hevesen, testvérem. - fordul Joel felé. - Hatalmas táboruk van, mint egy óriási hangyaboly. És ha nem akarjuk, hogy a kártevők erőre kapjanak a hamvaikból egyszerre kell elárasztani az egész söpredéket. Ezt nemsokára meg is láthatjátok, nem várjuk be ölbe tett kézzel, míg támadnak, okozunk nekik egy kis meglepetést. A ti feladatotok azonban más lesz, noha páholyból nézhetitek majd. Vannak közöttük olyanok, akikkel nem számoltunk. Hogyis szokta Johann mondani? Irregulárisak? A lényeg, hogy soha nem lehetünk elég biztonságban tőlük, és jól tudom, hogy a lebegő kastélynak vannak pontjai, amelyek kihasználhatóak. Rátok esik a feladat, hogy ezeket lefedjétek.
- Egészen pontosan hogyan képzeli Uram? - kérdezte az a bérgyilkos, aki korábban látott egy nem éppen élvezetes küldetésén.
~ Tényleg, vajon vele mi lehet? Azzal a...pokolfajzattal.
Gerardnak nevetni támadt volna kedve a tünde hölgy kérdésén.
- Ugyan, a kérdés egyetlen értelmes része a "pontosan". - egyik kezét felemelte, majd egy fürge mozdulattal az erkély széle felé mutatott. - Először: miért fogadták volna el a Dornburgok pár jött ment senkiházi segítségét? Másodszor: miért gondolta pár jött ment senkiházi, hogy a Dornburgok el fogják fogadni a segítségüket. Harmadszor: miért nem jutott ez eddig más eszébe?
Vett egy nagy levegőt, majd hátrafordult és a kastély belsejét kémlelte.
- A harmadikat fel se kellett volna tenni: másnak is eszébe jutott. Mert mindenkinek azonnal az jut eszébe, hogy ennek a fegyvernek van gyengepontja. És végül, negyedszer: hogyan tudták egy bukott angyal erejét felhasználni? Vannak emberek, akik képesek erre. Ők saját magukban hordozzák a bukott lényegének egy részét. Miért ne lehetne erre képes egy épület is? Ám amíg a véredből képtelenség a bűnt kiszipolyozni, addig egy épületből...
Önelégülten kulcsolta össze a kezét.
- Ám aki ezt kitalálta, biztos fel akar majd jutni ide. Aki tehát tud róla, itt lesz. Ha pedig meghalnak, senki sem fogja tudni. A kérdés tehát mindössze ennyi marad: "pontosan hogyan". Eltaláltam, Dornburg nagyúr?
- Úgy látom magas lovon képzeli magát, Herr... Igazából mindegy is. – fordul felé cápaszerű mosollyal Karl nagyúr, amely egyre csak szélesedik míg meg nem pillantják az agyarait - Emlékeztetném, hogy az én házamban van, az én földemen és csak azért van még itt, mert én megengedem. Remélem hogy az éles eszét és a jó megfigyelőképességét arra fogja kamatoztatni, hogy a mi ügyünket szolgálja.
~ Oké...a lovakat nem elvitették?
~ Remek, eszerint igaza volt. Sínen vagyunk.
- Kövessetek. Mutatnom kell valamit, mielőtt elkezdődik minden.
- És én csupán ennyit is kérdeztem. A többi nem érdekel. Itt vagyok, beengedtek, elfogadták a segítségem. Egy eszköz vagyok, egy bábú. Nincs is közöm hozzá, és nem is érdekel a mögöttes része. Parancsokat teljesítek, és kész.
~ Ezt eddig is tudtuk rólad. Szánalmas...
Karl vigyora úgy égett bele a retinájába, mintha egy mélységit látott volna levetkőzni. Mégsem szól semmit. Tudott volna mondani valami elmés visszaszólást, de ennyi elég volt. Elérte a célját, már nem veszik egy kalap alá a többi sötétben tapogatózó bolonddal.
- Természetesen, elnézést a szócséplésért. - mondott ellen magának a bocsánatkéréssel.
A csapat csendben követi a ház urát, hogy hova vezeti őket. Aleena eközben minduntalan a fejét forgatja jobbra balra. Valami nagyon nem hagyja őt nyugodni. Maria ezt észre is veszi, ezért udvariasan megkérdezi Herr Dornburgtól.
- Mondja, Lord Dornburg, vannak még mások is rajtunk kívül akik nem idevalósiak? - első gondolata az volt, hogy egy merénylő szövetségesnek tettetve magát bejut ide és tönkretesz mindent.
- Néhány galamblelkű követ csak, fräulein Neulander, akik elég bátrak hogy ne egyezzenek bele de nem eléggé, hogy fegyveresen merjék ezt kijelenteni.
Az út a kacskaringós folyosókon vezet egészen egy szűk folyosóig, rajta egy nagy vasajtóval. Karl óvatosan kinyitja és átlép egy újabb, icipici szobába amiben semmi nincs, de úgy tényleg semmi, ám a túlfelén egy újabb, hasonlóan vastag ajtó van amit szintén kinyit egy nagy, zörgő kulcskészlettel majd kinyitja azt is.
- Fáradjatok beljebb!
Követik őt. Maria elégedetten bólint, majd Aleenára néz. A lány valamiért már nem forgolódik annyit. Az érzés elkezdett tompulni.
A szoba néhány lépés után hirtelen véget ér egy jókora, medenceszerű mélyedésben alattatok pár lábnyira. A medencét egy alaktalan massza tölti fel, amely ennek ellenére folyamatosan kígyózik, mint valami összeolvadt százlábúak, ahogy ránéznek mintha elkapná a tekintetét minden őt figyelő szempárnak és nem enged félrenézni.
- Bemutatom nektek Erborosht. – mondja Karl.
A szemek kinyitásáig csak értetlenül bámulnak előre. Aztán amikor megpillantják a tekergő förtelem tekintetét, szinte egyszerre szalad végig a gondolat az elméjükön: ez volna a mélységi.
Aleena döbbenten, remegő szemekkel bámul előre. Eszébe jutott, hogy egy ilyen fenevad taszította át a másvilágra az anyját is.
- Ez meg...mi a fene...? - ennyi tudott csak kinyögni, aztán neki kellett támaszkodnia Mariának.
Leon nem igazán látszódott, hogy megviselte volna. Igaz ebben az is közrejátszott, hogy mindenféle védelem nélkül állta nem is olyan rég egy kultista mentális gyötrelmeit. Maria inkább kíváncsian nézett vissza a szemsorra, egyre csak a korábbi mélységinek tett ígérete visszhangzik a fejében: "mondcsak, téged meg lehet ölelni?".
- Csodálatos... - motyogta a démon. ezúttal kivételesen őszinte szavak ahgyták el a száját.
- Óh, szóval ilyen lenne egy mélységi - hangzott egyszercsak a mindenlébenkanál mágustanonctól.
- Dornburg uram, aki ezt el akarja pusztítani az bolond. Egy ilyen felfedezést, pont hogy védeni és tovább kutatni kéne, mintsem elpusztítani azon okokból, hogy másnak nincsen ilyenje. -
- Bolondok vagy sem, meg fogják próbálni. És ti vagytok az egyetlenek, akik útjukba tudnak állni. Összesen négy út vezet ide; hogy pontosabbak legyünk a kinti folyosóra. A ti dolgotok, hogy az égvilágon senki - SENKI - ne jusson el ide rajtam kívül.
Egy határozott mozdulattal megveregette Theo vállát, majd magabiztosan mosolygova megszólította.
- Nincsenek lehetetlenek! Könnyedén kiiktatunk bárkit! - mondta félig Theonak, félig Dornburgnak, ezzel bizonygatva a hasznosságát.
Eközben Gerard gondolatban megpróbálta elcsendesíteni az elméjét.
~ Hé - szólt oda a mélységinek, már ha az hallotta - te is képes vagy...a telepátiára?
- Erről biztosíthatjuk önt. Bízza csak ránk.
- Helyes... - mosolyodik el.
S a mélységi tőle nem várt módon teljesen szótlan marad...
avatar
Gerard D. Lawrenz
a Tudás Démona
a Tudás Démona

Hozzászólások száma : 378
Join date : 2016. Feb. 24.
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt: Tudásdémon
Szint: 7
Tapasztalat:
550/1250  (550/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hilde von Nebelturm on Szomb. Jún. 17, 2017 10:11 pm

Kellett egy rövid idő a restaurációs folyamatok elindulásához, ám talán egy fertályóra múlva elmúlt az émelygés, s egyedül maradt magában a kétségtelenül kényelmes szobában, mely aztán csak akkor lehetett volna jobb, ha akadt volna benne egy formás kis üllő, s kohó mellé... Nem volt mit tenni. Az idő, amit várakozással kellett tölteni sajnos jobban megnyúlt a kelleténél, s miután rájött, hogy eléggé rosszul érzi magát attól, ha az ablakon bámul ki (Kétségtelen szédülés lett úrrá rajta, ahogy a mélyben lévő város vonásait figyelte), minden más elfoglaltsági lehetőséget megpróbált, többek között a szoba szekrényében lévő könyvek megvizsgálását is, ahol valamilyen Neulander költészet volt található. Ez előbbi talán úgy öt versig egészen jól elszórakoztatta, ám hamar ráunt a szórakozásra, s helyette inkább kihasználta a teremben lévő kellemes, langyos illatosított vízzel (Rózsa... Nagyon illett a vámpírokhoz) töltött dézsát, amiben aztán megmosakodott egy kissé. Mire a komornyik megérkezett, már páncél nélkül, illően megfésülködve indult annak nyomába, valahol félúton felcsípve Leont is, mert nem kívánta volna egy pillanatra sem, hogy netalán külön utakra kerüljenek. Dolga volt figyelnie a zsoldosra (Példának okáért pont annyira, mint utóbbinak figyelni rá), s emellett ha ki nem is mondta, igen félt ebben az idegen környezetben, legalább egy ismerős kapaszkodó kellett, akit most a zsoldos személyében lelt meg.

A tárgyaló nagy és fényes volt, annak díszítése pedig tagadhatatlan a vámpírok kezének munkáját viselte. Az asztal, a székek... Mind túl szép volt, hogy az emberi területek asztalosainak kézjegyét viselnék, kétségtelenül Dunkelwald alkotás volt, nem beszélve annak kárpitjáról, ami csak úgy nem kerülhetett volna ki az emberi manufaktúrákból, biztosan hazai dolog volt. Gyengéden végig is futtatta tenyerét a lakkozott sötét fán, majd kurtán a démonokra pillantott, s köszöntötte őket.
- Üdvözletem!
- Guten'.
- Csaknem ön az, Félszemű fiatalúr ? Ilyen jól ment a kincskeresés ?
- Oy, Rókaszellem Uraság, rég találkoztunk. Hát... ahogy látja...
Magát szintem meghazudtoló metodikussággal mérte fel az asztalt, hogy hol is volt illenék helyet foglalnia, majd kiválasztott a démonoktól egy egész messze lévő helyet, Isten ments, hogy asztalfőt, s ott leült. Ösztönösen is nyúlt volna a lándzsáért, hogy lehelyezze azt, ám természetesen a szobában hagyta. Utóbbi bolondságon csak mosolyognia kellett, nem igazán feszélyezte annak a távolsága, arra gondolt, hogy bármikor képes idézni valamit amivel megvédheti magát, feltéve, ha van elég ideje az idézés előkészítéséhez. Azt már persze nem is kívánta konstatálni, hogy Leon mégis honnét ismerhette az egyik démont, de lényegében nem is volt a dolga másik múltjában turkálni. 
- Üdvözletem!
- Ha megengedik, tudom hogy nagyon szívesen kezdenék el azonnal a beszámolót, de úgy értesítettek még lesz egy vendégünk. Ha nem bánják a pár percet érte, én megvránám míg mindenki összegyűlik. Egyszerűbb lesz.
Megérkezett hát a tünde és a családfő is, aki egy hetyke köpönyeglengetéssel foglalta el helyét. Legszívesebben odalépett volna mellé, hogy kihúzza alóla a széket, s megfigyelje, miként reagálta volna az le a seggre ülést, de persze ennek se helye, se ideje nem volt, s csak bólintott annak, kezeit keresztbe téve.
- Természetesen.
- Ahogy szeretné.
Nem kellett sokat várakozni, talán egy pár percnyi kellemetlen csönd után a teremben a tér nemes egyszerűséggel szétnyílt, s a semmiből két alak lépett elő. Az egyik egy sötét férfi volt, vélhetőleg Nachtraben (Utóbbira csakis aszerint tudott rájönni, mert hát... Senki mást nem tudott elképzelni aki így nézhetett volna ki), a másik pedig a Nebelturm lány, Eiryn, akivel valamikor a forró Déli pusztában találkozott Collburg (Mondtam, hogy bele fogom tenni a kövi reagomban) közelében. Kurtán biccentett neki. Tudata kicsit két irányba rángatta a látvány hatására: Egyrészt persze igen örült, hogy egy ismerős arcba botolhatott, másrészt viszont legalább oly visszásnak vélte a semmiből való idetermést, sosem látott efféle képességet, s kétségtelenül valamilyen vámpír ördöngösség lehetett... Mi akadályozta meg vajon ezt a férfit abban, hogy bemásszék éjszaka Rudenz szobájába, s meggyilkolja azt álmában? A gondolatba szinte bele is borzongott, s csak kurtán megrázta magát, közömbösséget erőltetve arcára.
- Üdvözlök mindenkit. Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam önöket, nem állt szándékomban semmilyen kellemetlenséget okozni.
- Nos, most hogy mindannyian itt vannak, el is kezdhetjük.* Szólalt meg a családfő, miközben a Nachtraben elbújt egy sarokba, mintha csak a történt titokzatos főhőse lett volna. * - Ha jól sejtem közös erővel akarnának meggyőzni róla, hogy mondjak le a magam, a családom és a fajom nevében a megszerzett erőnkről. Remélem azt önök is látják, hogy ez a kérdés jelenleg abszurdum. Miért tennék ilyet?
Gyors és lényegre törő nyitás volt, bár kétségtelen, hogy legszívesebben azonnal megállította volna, hogy kijavítsa a férfit... Ám még nem most jött, a démon megelőzte. Szépséges férfi volt, hosszú, tejszín hajjal, s fémes szemekkel, melyek talán egy mértéknyit kevésbé voltak hidegek, mint a színűk sejtette volna. Különösebb gondolkodás nélkül vonta le a következtetést, hogy csábdémonnak kellett lennie, ez csalhatatlan és kétségtelen tény volt, szavai pedig úgy csendültek, mint ahogy azt képzelte. Tisztán és igazul. 
- Uram, azt hiszem a háború a küszöbén áll. Ennyit még önnek is be kell látnia, hogy egyetlen más nagyhatalom sem fogja hagyni ennyiben a jelenlegi tettüket. Egyesek hajlamosak a kompromisszumra, * A démon színpadiasan tekintett végig, a fél pillanatnyi szünet pont elég volt ahhoz, hogy eldöntse ő mikor is fogja hallatni hangját * -  mások viszont erővel jönnek majd. A háza népe kerül veszélybe, ha nem latolgatja a visszavonulás kérdését.
Sebesen lökte magát ki a kényelmes karosszékből, kétségtelenül csakis a mozdulat hirtelensége volt biztosíték arra, hogy ne torpanjék meg félúton a megszólalás előtt. Utálta az ilyesmi helyzeteket, szenvedélyes ellenszenvvel tekintett a feltűnésre, de ez nem az a játszma volt, ahol ezt megengedhette magának, ezért pedig elviselte a testén végigszaladó reszketést, s helyette inkább hangjára koncentrált, hogy az erős, határozott, s leginkább meggyőző legyen. Nem tudta, hogy utóbbi sikerült-e, de kétségtelenül sikerült felhívnia magára a figyelmet.
- A sejtés meglepően pontos, Herr Dornburg. Engedje meg, hogy magam is egy kérdéssel válaszoljak az önére... A fajuk és családja nevében megszerezett erővel éppen most készülnek barátot és ellenséget magukra haragítani, névlegesen veronia népének zömét. Remélem önök is látják, hogy ez abszurdum. Miért tennének ilyet?
Még egy szemtelen mosolyt megengedett magának, szigorúan színpadiasságból persze, majd helyet is foglalt a székben újra, az asztal alatt megszorítva a saját kezét, s végigsimítva azt, hogy egy kicsit megnyugtathassa magát vele.
- Engem nem azért küldtek, hogy lebeszéljem bármiről is. Mindössze a hozzánk intézett kérésekről kell tárgyalnom önnel. És ha megbocsát, ez nem tartozik más felekre. * A sötételf szemei végigtáncoltak a tárgyalófeleken, majd visszapillantott a vámpírra * - Így remélem, hogy ez ügyben négyszemközt is tudunk majd beszélni.
- A háború nem abszurdum. * Válaszolt a családfő szinte pillanatnyi habozás nélkül. * - A háború az új világ erőpróbája és a régi világ hagyatéka. Csak a gyengék félik azt, nagyságos követurak és asszonyok.* A sötételfnek se kellett sokat várakoznia a válaszára, hamar megkapta a maga adagnyi hideg vitriolját a pökhendi uralkodótól. * - Hadd találjam ki, a nagyra becsült Armin herceg visszautasítja a kérésünket a hadseregét illetően. Miért kellett ehhez követet küldenie?
Rosszallóan ráncolta szemöldökét egy pár pillanatig, ahogy kóstolgatta, hogy hol is tudott volna támadnia a férfi érvelésébe... Ami mondjuk alig volt érvelés, inkább csak puszta védekezésnek tűnt, tele lukakkal, melyeket a bolond is látott. Vajon volt terve mindenre? Ha ezek a lyukak be lettek már tömve, akkor valóban vesztett helyzet volt... Ám valamiért úgy érezte, hogy a vak büszkeség beszélt csak Karl von Dornburgból.
- De vajon az önök esetében, ily kevés szövetségessel... * Fordult a szépséges démon szeme a sötételfre, rosszindulat nélkül, puszta tárgyilagossággal *- ...ez már nem háború lesz. Inkább mészárlás. Márpedig egy 'új világ' nem létezik a benne élők nélkül.
- Ezt persze nyilván tudják. * Vette át a szót a magas démontól, pillanatra válaszolva is annak kritikája. * - S nyilván meg is fontolták. Mégis, az emberekkel folytatott üzletelés, s végül elért béke emlékéért kérem gondolják át ezt. Elég vér kerül pazarlásra már így is. * Vér... Vajon miért nem kínálták meg még vérrel? Nem ez lett volna a szokás? Hogy vérrel megkínálják? Meg is nyalta a szája szélét, annyira megkívánta. * - Én nem kívánnám, hogy ismét hajtóvadászat induljon a vámpírok ellen, még egy mészárlás... S azon családok se kívánják, kik eléggé előrelátóak ahhoz, hogy ne támogassák a felemelkedést. A nappal az embereké, az erdő az elfeké, az éj a sötételfeké és a vámpíroké... Az ég viszont az angyaloké.
Legszívesebben Eirynre pillantott volna, hogy netalán táncra invitálja azt, ám ez nem az a környezet és helyzet volt, ahol gyermeki alapon lehetett dobálózni a szavakkal. Most népek érdekeit képviselték, akár milliók sorsát befolyásoló vitában... Sem barátságnak, sem felesleges ellenségeskedésnek nem volt helye, egy kósza találkozás okán pedig nem fordulhatott annak segítségéért, arról nem beszélve, hogy egész biztos volt benne, a nő is meg fogja védeni a családja érdekeit... Melyek kivételesen megegyeztek Hellenburgéval.
- Igen, igaza van. A Herceg úr nem szívesen küldené hadba az embereit, ebben a bizonytalan helyzetben. Így azt kéri, hogy továbbra is elégedjenek meg, a Nebelwaldban található vámpírtornyok védelmével.
- Én nem közvetlenül a háború miatt vagyok itt, uram! Csupán szeretném emlékeztetni, hogy a családom - és az Öné is - alapvetően iparos család. És akár tetszik, akár nem, a felvevőpiacunk jelentős részét az emberek képezik. A megélhetésünk forog kockán, ha ilyen mértékben tönkretesszük a kereskedelmi kapcsolatainkat.
- Az angyaloké? Rövidlátó, kisasszony. Hol vannak az angyalok? Az ég a mienk, és jelenleg nincs olyan hadsereg, ami veszélyeztethetne minket. Nem, ameddig nem tudnak repülni a lovaik. * A családfő ringlispílként fordult ide és oda, először is Larshoz, a sötételfhez... * - Tisztában van vele Armin herceg, hogy ezzel felbontja a Blutstern családdal kötött szerződését? Mi értelme lenne segítenünk valakinek, aki nem segített ki minket? * Majd Eirynhez, a Nebelturmhoz. * - Jól tudja, kisasszony, hogy nem csak az emberek vásárolnak. Ezután a vámpírok gazdagok lesznek, gazdagabbak, mint ez eddig bármely birodalom, nem lesz szükségünk az emberekre, hogy az árnyukkal keringessék a vért a tornyaink között.
Megvakarta kissé arcát, mert szinte viszketett a gőgtől, mely betöltötte a termet. Karl von Dornburg kétségtelenül annyira tűnt józannak, mint bármely őrült, valamiért úgy érezte, hogy talán rosszat tett elméjének az, hogy ilyen nagy hatalom került a kezébe... Ez persze természetes volt. Ki nem értette végül is meg? Egy ekkora erő hatalmas csábítás, s bármelyik birodalom akarta volna... De pont ezért volt az, hogy senkinek se lehetett a tulajdonába...  Kis hallgatás után végül megszólalt.
- Feltételezzük hát, hogy valóban háborúra kerülne a sors, amit úgy gondolom, hogy mind szeretnénk elkerülni. Fent az égben egy lebegő csapdában egy dologra várhatnak: az éhhalálra. Nem tudom, sem akarom utasítani, csak kérem, gondolják át! Ez senkinek sem lesz előnyére, puszta vak büszkeség eredménye.
- Úgy látszik ennyit a jópofázásról. Nem tudom, hogy Armin herceg mit tervez, és mire készül. Engem csak arra kért, próbáljak egyességre jutni, de amint látom az nem fog könnyen menni. * A sötételf végignézett a társaságon * - Ahogy látom, csak az Elfek nincsenek itt... No meg a Nephilimek. Ha minden nép megtagadja az önök portékáját, és nem hajlandóak önökkel kereskedni, mit fognak csinálni?
Ha akart volna se tudott volna belekötni a férfi szavaiba, Herr Dornburgnak egyszerűen muszáj volt szembenéznie ezekkel a tényekkel, s a szavak áradata véget nem ért, a Nebelturm vette át a szót, családjának érdekeit hangoztatva. Ő maga nem tudott volna kiegyezni pusztán ennyivel, de valóban több volt a semminél.
- Herr Dornburg. Említette, hogy nem akar lemondani a megszerzett erőről. Ha már háborút akar, akkor legyen szíves biztosítékot adni nekem és a családomnak,hogy a mélységi ereje nem fog kicsúszni az irányításuk alól. Bizonyítsa be, hogy nem a Bukott manipulál a háttérből, és bizonyítsa be, hogy ha már a teljes fajunk diplomáciai kapcsolatrendszerét tönkre akarják tenni, akkor legalább nem szabadítanak rá egy Mélységit Veroniára.
Mélységiek... Oly gyakran merült fel ez a kifejezés, s kétségtelenül ősi viszolygást érzett csontjaiban a puszta elgondolással kapcsolatosan is. Miféle iszonyat az, melyre csak így utalnak? Mélységi... Erről többet kellett volna tudnia, de nemes egyszerűséggel nem volt honnan, szórványos volt az információ, arról nem beszélve, hogynem volt hozzáférése olyan forrásokhoz, melyek azok kezében voltak, akik a játékot diktálták.
- Azt hiszi, Frau Hilde, hogy kiszolgáltatottak vagyunk? Hogy csak felemeltük a tornyainak és elszigeteltük magunkat? * A férfi felemelkedett a székből, majd megállt mögötte * - Legyen hát ez a tanúbizonyság mindannyiuknak. Ha látják majd az erőt, amelyet hibátlanul, teljesen igába hajtottunk, talán meg fogják érteni. Hamarosan.
A férfi távozott, válaszra sem várva. Nem igazán tudta, hogy a vesztes sietségével, vagy talán a győztes reményeivel, de kétségtelen volt, hogy Karl von Dornburg itt hagyta őket, s egy hosszú sóhaj után az eddig szótlan álldogáló Nachtraben foglalt helyet az asztalnál. Hófehér volt mint a tiszta lepedő, már-már vámpírhoz képest is betegesnek hatott, ám mégis volt benne valami egészen vonzó. Hagyta magát egy kicsit elveszni a markáns arcban, majd végül kezével halkan dobolni kezdett az asztalon, ahogy hallgatta a csöppet visszafogottabb alak szavait.
- Kérem, ha maradt még energiájuk valakivel tárgyalni, akinek még épek a gondolatai... Itt a lehetőség.
avatar
Hilde von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 515
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 8
Tapasztalat:
150/1250  (150/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hóhajú Yrsil on Szomb. Jún. 17, 2017 11:02 pm

Jörmungand csendesen tekerődzött a férfi karján. A két méteres kígyó meglehetősen érdeklődve öltögette a kétágú nyelvét, miközben fejét forgatva próbálta felmérni hogy hol is van. A közel húsz kilót nyomó kígyó fárasztóan nehezedett Yrsil karjára, ám ő hagyta azt tenni amit az állat jónak látott. Ellentétben a legtöbb kiskedvenc háziállattal, a nebelwaldi Vöröspikkelyes a Veronián élő kígyók legagresszívebb és legnehezebben szelídíthető egyedei közé tartozott. Bár a méretes fogai nem rendelkeztek méreggel, gyors mozgása és félelemetes szorító ereje a kiemelkedően veszélyes kategóriába sorolta őt. Bár Yrsil társaságában jónéhány stresszes hatásnak volt kitéve, a démon gondosan elkerülte azokban a pillanatokban, amikor az állat feszülté vált.
A kígyó időközben új irányt talált magának. Óvatosan leengedte a fejét a padlóra, miközben lassan lecsavarodva a gazdája karjáról Lilith felé nézett. Egy nagy kört formált, megvárva amíg a farka vége is lecsusszan a férfi karjáról, majd lassan megindult a lány felé.
- Kisasszony, úgy tűnik hogy kedveli magát. - szólalt meg Yrsil, mire a lány felvonta a szemöldökét majd vállat vont.
]- A kígyók mindig is szerettek. Biztos az apám behatása.
Jörmungand tovább tekerődzött, egészen a lány lábáig, ahol érdeklődve tekintett fel rá. Minden bizonnyal érzett valamit, és csak a jó ég tudta megmondani hogy vajon mit. Csak remélni tudta, hogy nem kajaként azonosította az arpó leányt.
- Még sosem hallottam róla hogy egy démonnak apja lett volna... - emelte rá a tekintetét Yrsil, halovány mosollyal a szája sarkában. 'Anya most biztosan nagyot nézne.' - Ha nem túl tolakodó a kérdés...talán az apja kígyókkal foglalkozott ?
- Nem az igazi apám, nyilvánvalóan. És nem, nem foglalkozott kígyókkal. Az apám egy Incarnatus volt aki a kígyók nyomát viselte a bőrén. De ha megbocsátasz ez nem a megfelelő hely és idő ilyen beszélgetésre.
- Incarnatus, hmmm... - töprengett el a démon. A hangzása alapján latin eredetűnek tippelte.
- Sosem hallottam még ezt, de a hangzása alapján az egyház nyelve lehet. - gondolkodott félhangosan - Nem firtatom tovább, ha nem kívánja.

'Ne kérdezősködj túl sokat. Árt az egészségnek.'

- Ellenben volna egy kérdés, amely a legutóbbi tárgyalás óta nem hagy nyugodni. A király ajánlata miért ilyen bőkezű ? A közelgő seregek ellen nem hiszem hogy ki fognak tudni tartani...de még ha veszítenek is, még mindig elfogadhatják a démonjobbot. - vakarta meg zavartan a feje búbját, és merengve nézte ahogyan Jörmungand megpróbált felmászni a lány lábára - Egy szóval, az alku számára nem sok előnnyel kecsegtet.
- Ha veszítenek az alku nem él. Csak ha megadják magukat. - válaszolta Lilith, miközben hagyta hogy a kígyó szabadon másszon felfelé rajta - És őszintén fogalmam sincs, miért ennyire fontos ez a királynak, de nem engem küldött volna ha túl sokat kérdezősködök. Viszont... A józan eszem azt mondja hogy óvatos játszmát játszik, hogy a vámpírokat is besorozhassa az általa mozgatott figurák közé.
- A király ennyire szeret sakkozni ? - kérdezte kíváncsian a démon. A bábuk alapján Tafl-ra tippelt volna, de valamiért a sakk ésszerűbb válasznak tűnt.
- Ennyire. És az egész világot a táblájának tekinti. De azt hiszem ez a legkevesebb ambíció, ami elvárató a démonkirálytól ha épp tudásdémon.
- Felettébb érdekes. Kíváncsi lennék, hogy vajon mi sülne ki ha összemérné tudását a régi mentorommal. - dőlt hátra az ágyon, miközben a lányra feltekerődzött kígyóját nézte. A fejében egy régi emlék bukkant elő a sakk emlegetését illetően. Egy fura bagoly, aki fura kiejtéssel beszél egy fura toronyban. - Őfelségének nem hibádzik a Fehér Vezére ?
- Nem ismerem a bábúit. Ahogy a sakkfigurák sem ismerik egymást. - simított végig finoman Jörmungand feje búbján.
- Te jó ég ! - kacagott fel a démon. Rendkívül mókásnak találta a tényt, hogy a világot egy sakkmániás démon próbálja meghódítani. Bár sosem volt kiváló a sakk terén, már egyszer sikerült elérnie egy döntetlent az anyja ellen. Egyszer...a közel négyezer játszmából. - Shyriala úrnő biztosan jól szórakozna, ha ezt hallaná. - szólta el magát, miközben megtámasztotta a fejét és az oldalára fordult - De megnyugtató érzés hogy kívül állunk a játszmán. Mi nem éppen bábunak valók vagyunk... - nevette el magát újra a fejében előbukkanó látványon. Elképzelte önmagát ahogyan mereven lép előre egy óriási sakktáblán, egy égből hallatszódó hang parancsára. Nem igazán tudta elképzelni hogy valójában hogyan is működhetett a dolog.
- Shyriala? - vonta fel a szemöldökét a lány.
- Áh, lényegtelen. Ha nem sértődik meg, kissé fiatal ahhoz hogy tudja kiről van szó. - nézett az ajtó felé, ahogyan rájött hogy elszólta magát.  - Kérem vegye úgy, hogy nem mondtam semmit. Nem fárasztotta ki nagyon az ideút ? - igyekezett terelni a témát.
- Egy kissé. Nem annyira, hogy megilletődjek miatta, de örülnék ha minél gyorsabban végezhetnénk itt. - dobta le magát a saját ágyára, miközben a rajta tekerődző kígyó a padlóra vetette magát, nehogy beszoruljon Lilith alá. A lány végigdőlt az ágyon, lábai a levegőben kalimpáltak.
Yrsil nem tudta eldönteni hogy a cuki apróságot bámulja, aki egy pillanat erejéig egy átlagos gyermek színében tetszelgett, vagy rémüljön halálra attól hogy Jörmungand ijedtségében akár halálra is marhatta őt. A férfi azonnal cselekedett, lecsúszva az ágy szélére a karját nyújtotta a lénynek.
- Mindez csupán Karl nagyúr józan eszén múlik. - válaszolta a férfi - Amiben nem tudom bízhatok-e. Nem hiszem hogy képesek egy mélységi erejét uralni...inkább azt hiszem hogy a helyzet fordított. Ez esetben pedig a szavaknak nincs ereje többé ebben a helyzetben...
- Meglátjuk, Hóhajú Yrsil. Nem Karl nagyúr az egyetlen vámpír ebben a kastélyban.



Yrsil csendesen ballagott a lakáj nyomdokában.  Ahogyan a tárgyalási stratégiáján merengett, érezte Jörmungand szívdobogását a bőrén át. A kígyó a fejét a vállára emelte, testével pedig szorosan körbecsavarodott a démon testén. Néha sziszegett egyet-egyet, de csendesen meglapult a ruha gallérjában. Bár kilátni ugyan nem látott ki, a démon jobbnak ítélte így. Amennyiben a tárgyalás kiabálásba és hadonászásba torkollana, a kígyó mozdulatai kiszámíthatatlanná válnának.
Elsőként érkeztek meg a tárgyalóterembe, ahol a férfi az asztalfőhöz közelebb eső székek felé lépett. Elegánsan kihúzta az egyiket Lilithyra előtt, majd rámosolygott.
- Parancsoljon, kisasszony. - szólalt meg, majd illedelmesen megvárta míg helyt foglalt. Ezután ő maga is könnyedén leült mellé, és ujjaival beletúrt a hajába. A zsebéből gyorsan előhúzta a fésűjét, majd a bal válla felett átvetve rutinos mozdulatokkal fésülködni kezdett. Apránként növesztette is hozzá a hófehér sörényét, amelynek hiányzó hossza éppen a térdétől a bokájáig ért. Apránként haladt végig minden kócon és gubancon, hiszen ez a két átok a legtöbb hosszú hajú embert rettentő rémálomként érte utol a legváratlanabb helyzetben.
- Üdvözletem! - hallatszott egy fiatal nő hangja.
- Guten'. - folytatta egy másik, ismerősebb fiúhang.
Yrsil még csak fel sem nézett, csak szorgalmasan dolgozott a haján. Ezúttal elsőbbséget élvezett.
- Üdvözletem! - hallatszott egy mormogó férfi köszöntése is.
A démon szorgalmas munkájána eredményeképpen a haja olyan selymessé vált, hogy akár kelmét is lehetett volna szőni belőle. A makulátlanul fehér sörénye gondozását abbahagyva éppen időben nézett fel, hogy megpillantsa a belépő Dornburg nagyurat. A férfi a köpenyét lobogtatva érkezett meg, és foglalt helyet az asztalfőnél, nem messze tőlük.
- Ha megengedik, tudom hogy nagyon szívesen kezdenék el azonnal a beszámolót, de úgy értesítettek még lesz egy vendégünk. Ha nem bánják a pár percet érte, én megvárnám míg mindenki összegyűlik. Egyszerűbb lesz.
Yrsil rápillantott a mellette faarccal trónoló Lilithre. Valamiért arra számított hogy felhozza az Ő személyes késését, amely végett kis híján a földön maradtak. Ahogyan a lány néma maradt, úgy döntött hogy ő sem szólja meg a késést. Egy pillanatra eltöprengett azon hogy vajon mi járhatott a lány fejében...Biztosan a sajt.
Ahogyan a tekintete a nagyúrról Lilithre, Lilithről pedig a többiekre vándorolt egy vidám ismerőst szúrt ki magának. Félszemű Leon, az a bizonyos belevaló déli kincskereső tőle nem messze foglalt helyet magának. A fiatal fiú mellett egy fakó arcú, protestáns köpenyt viselő fiatal nő  üldögélt, aki keresztbe tett kézzel várakozott.
- Természetesen. - bólintott egy kurtát a nagyúr felé.
- Csaknem ön az, Félszemű fiatalúr ? - szólította meg meglepődőtten. Sosem gondolta volna hogy a kölyköt ilyen körülmények között látja majd viszont. - Ilyen jól ment a kincskeresés ?
- Oy, Rókaszellem Uraság, rég találkoztunk. - köszöntött vissza felengedetten. - Hát... ahogy látja... - válaszolt kicsit halkabban.
- Ahogy szeretné. - szólalt meg egy távolabb üldögélő sötételf. Yrsil meglehetősen értetlenül szemlélte ezt a széthúzódzkodó ülésrendet, de nem szólt egy szót sem. Meg tudta érteni a tárgyaló felek bizalmatlanságát egymással szemben.
Ekkor valami egészen váratlan dolog történt. Valami beazonosíthatatlan anomália jött létre a teremben, a tér megcsavarodott a démon szeme előtt és két alak bontakozott ki belőle. Az egyikük egy fiatal nő, mígy a másikuk egy nyakig páncélozott, ismeretlen alak. A nőről azonnal fel lehetett ismerni a vámpír kilétét, aki levette a meglehetősen fura szemüvegét és egy mosollyal meghajolt.
- Üdvözlök mindenkit. Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam önöket, nem állt szándékomban semmilyen kellemetlenséget okozni. - szabadkozik, majd gyorsan helyet foglalt az asztalnál.
- Nos, most hogy mindannyian itt vannak, el is kezdhetjük. - kezdte el Karl nagyúr, míg a másik vámpír behúzódott a sarokba. - Ha jól sejtem közös erővel akarnának meggyőzni róla, hogy mondjak le a magam, a családom és a fajom nevében a megszerzett erőnkről. Remélem azt önök is látják, hogy ez a kérdés jelenleg abszurdum. Miért tennék ilyet?
- Uram, azt hiszem a háború a küszöbén áll. Ennyit még önnek is be kell látnia, hogy egyetlen más nagyhatalom sem fogja hagyni ennyiben a jelenlegi tettüket. Egyesek hajlamosak a kompromisszumra, - nézett szét a jelenlévőkön. A déliek, a sötét elfek, a maradék vámpírok és a démonok hajlandóak szóba állni velük. 'Vajon a Karl nagyúr felfogta hogy a jelenlévőkből is ellenségek lehetnek ha a tárgyalások kudarcba fulladnak ?' A legjobb esetben elhagyják a kastélyt és talán katonákként térnek vissza...rosszabb esetben Lilithyra porig rombolja a tornyot amíg még benne vannak. Az végeredmény egyértelmű volt számára : Értelmetlen halál. Csak remélni tudta hogy a Dornburg nagyúr felfogta...a makacs hozzáállásal csak a végzetébe kormányozza a házanépét. -  mások viszont erővel jönnek majd. A háza népe kerül veszélybe, ha latogatja a visszavonulás kérdését.
- A sejtés meglepően pontos, Herr Dornburg. - folytatta a déliek küldötte - Engedje meg, hogy magam is egy kérdéssel válaszoljak az önére. A fajuk és családja nevében megszerezett erővel éppen most készülnek barátot és ellenséget magukra haragítani, névlegesen veronia népének zömét. Remélem önök is látják, hogy ez abszurdum. Miért tennének ilyet?
- Engem nem azért küldtek, hogy lebeszéljem bérmiről is. Mindössze a hozzánk intézett kérésekről kell tárgyanlnom önnel. És ha megbocsát, ez nem tartozik más felekre. - nézett végig a társaságon a sötét elf. - Így remélem, hogy ez ügyben négyszemközt is tudunk majd beszélni.
- A háború nem abszurdum. - fordult felé és a déli felé. A démon rettentő módon csalódott a férfi lekezelő viselkedését egy közelgő háború fenyegetése iránt. - A háború az új világ erőpróbája és a régi világ hagyatéka. Csak a gyengék félik azt, nagyságos követurak és asszonyok.
Legszívesebben megvetően köpött volna egyet. Egy vezető talán nem a reá bízottakért felelős ? Egy királynak nem az a feladata hogy a népét óvja és a legjobbat akarja neki ? 'Hát nem. Nem ebben a világban.' Mindig is tisztában volt azzal, hogy az elképzelései messze túl naivak, de sosem szabadult volna meg tőlük. Ő már csak ilyen volt, vakon bízva abban hogy a dolgok egy napon jóra is fordulhatnak. Most sem tehetett mást.
- Hadd találjam ki, a nagyrabecsült Armin herceg visszautasítja a kérésünket a hadseregét illetően. - szólta meg a sötét elf tartózkodását - Miért kellett ehhez követet küldenie?
- De vajon az önök esetében, ily kevés szövetségessel... - vetett egy pillantást a sötét elfre - ...ez már nem háború lesz. Inkább mészárlás. Márpedig egy 'új világ' nem létezik a benne élők nélkül.
- Ezt persze nyilván tudják. - vette át a szót a déliek nagykövete - S nyilván meg is fontolták. Mégis, az emberekkel folytatott üzletelés, s végül elért béke emlékéért kérem gondolják át ezt. Elég vér kerül pazarlásra már így is. - nyalta meg a szája szélét. A démont teljesen egyetértett vele. - Én nem kívánnám, hogy ismét hajtóvadászat induljon a vámpírok ellen, még egy mészárlás... S azon családok se kívánják, kik eléggé előrelátóak ahhoz, hogy ne támogassák a felemelkedést. A nappal az embereké, az erdő az elfeké, az éj a sötételfeké és a vámpíroké... Az ég viszont az angyaloké.
- Igen, igaza van. A Herceg úr nem szívesen küldené hadba az embereit, ebben a bizonytalan helyzetben. Így azt kéri, hogy továbbra is elégedjenek meg, a Nebelwaldban található vámpírtornyok védelmével.
- Én nem közvetlenül a háború miatt vagyok itt, uram! Csupán szeretném emlékeztetni, hogy a családom - és az Öné is - alapvetően iparos család. És akár tetszik, akár nem, a felvevőpiacunk jelentős részét az emberek képezik. A megélhetésünk forog kockán, ha ilyen mértékben tönkretesszük a kereskedelmi kapcsolatainkat.
- Az angyaloké? Rövidlátó, kisasszony. Hol vannak az angyalok? Az ég a mienk, és jelenleg nincs olyan hadsereg, ami veszélyeztethetne minket. Nem, ameddig nem tudnak repülni a lovaik. - gőgösködött a nagyúr. Yrsilnek erős viszketés fogta el a tenyerét. - Tisztában van vele Armin herceg, hogy ezzel felbontja a BLutstern családdal kötött szerződését? Mi értelme lenne segítenünk valakinek, aki nem segített ki minket?
- Jól tudja, kisasszony, hogy nem csak az emberek vásárolnak. - fordult a vámpírok követe felé - Ezután a vámpírok gazdagok lesznek, gazdagabbak, mint ezeddig bármely birodalom, nem lesz szükségünk az emberekre, hogy az árnyukkal keringessék a vért a tornyaink között.
Yrsil Lilithyrára vetette a tekintetét, és úgy döntött hogy nem veszteget több mondatot a férfira. Elmondta amit elmondott, többre itt már nem volt szükség. Óvatosan hátradőlt a székében és az öklére támasztotta az állát. Tekintetét Karl nagyúrra függesztette, majd megvárta amíg a déliek követe megszólalt.
- Feltételezzük hát, hogy valóban háborúra kerülne a sors, amit úgy gondolom, hogy mind szeretnénk elkerülni. Fent az égben egy lebegő csapdában egy dologra várhatnak: az éhhalálra. Nem tudum, sem akarom utasítani, csak kérem, gondolják át! Ez senkinek sem lesz előnyére, puszta vak büszkeség eredménye.
~ Biccents, ha szerinted is segg a fickó. - használta ki a nő alkotta hangokat, hogy Leon fejébe suttogjon. A fiú némán bólintott egyet, mintha a nagykövet szavaival értett volna egyet. Yrsil belül jót kacagott rajta, és belegondolt a ténybe, hogy talán mindketten jobban örültek volna ha egy kupa habos sör mellett futnak össz az útjaik újra.
A sötételf nagykövet hangosan felsóhajtott és hátradőlt a párnázott székében.
- Úgy látszik ennyit a jópofizásról. - váltott modort a férfi. - Nem tudom, hogy Armin herceg mit tervez, és mire készül. Engem csak arra kért, próbáljak egyességre jutni, de amint látom az nem fog könnyen menni. - nézett végig a társaságon. - Ahogy látom, csak az Elfek nincsenek itt. - nézett kérdően a démon felé. Yrsil jót kacagott volna ha megteheti...de ezúttal tartotta magát a halovány mosolyú diplomataarcánál. - No meg a Nephilimek. Ha minden nép megtagadja az önök portékáját, és nem hajlandóak önökkel kereskedni, mit fognak csinálni? - nézett kihívóan a vámpírra.
- Herr Dornburg - kérdezi halkan a vámpírok követe - Említette, hogy nem akar lemondani a megszerzett erőről. Ha már háborút akar, akkor legyen szíves biztosítékot adni nekem és a családomnak,hogy a mélységi ereje nem fog kicsúszni az irányításuk alól. Bizonyítsa be, hogy nem a Bukott manipulál a háttérből, és bizonyítsa be, hogy ha már a teljes fajunk diplomáciai kapcsolatrendszerét tönkre akarják tenni, akkor legalább nem szabadítanak rá egy Mélységit Veroniára.
- Azt hiszi, Frau Hilde, hogy kiszolgáltatottak vagyunk? Hogy csak felemeltük a tornyainak és elszigeteltük magunkat? - állt fel az asztaltól, majd a széke mögé sétált - Legyen hát ez a tanubizonyság mindannyiuknak. Ha látják majd az erőt, amelyet hibátlanul, teljesen igába hajtottunk, talán meg fogják érteni. Hamarosan. - választ nem is várva kilépett a terem ajtaján, majd a hirtelen beállt csöndet egy tompa sóhaj szakította meg. A vámpír nagykövettel érkezett második alak leült Karl nagyúr székébe, és pár mozdulattal lecsatolta a maszkját.
- Kérem, ha maradt még energiájuk valakivel tárgyalni, akinek még épek a gondolatai... Itt a lehetőség.
avatar
Hóhajú Yrsil
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Feb. 07.
Age : 23
Tartózkodási hely : Where my snek is

Karakter információ
Kaszt: Csábdémon
Szint: 5
Tapasztalat:
4400/5000  (4400/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Leon Wittman on Vas. Jún. 18, 2017 12:47 am

A kényelmes relaxációjából hamarosan - nagyjából pár óra múlva, pihenni sose lehet eleget - kirázza a bekopogó lakáj, aki felkéri őket a mozgolódásra. Kissé bosszúsan pattan fel a helyéről, de legalább az öltözködéssel nem kell időt pazarolnia - mocskosan és menetfelszerelésben pihent ezidáig is. A terembe társával együtt lép be; hosszú, ovális asztal tölti ki a tér nagy részét, és egyelőre nem sokan veszik azt körbe.
- Üdvözletem! - köszönti a bent ülőket Hilde, lelkes hangnemben. Leonnak van egy olyan érzése, hogy ez csak diplomatikus megjátszás volt.
- Guten’. - köszönt ő maga röviden és tömören, próbálva az ikonikus köszönését egy kicsit háttérbe szorítani, hogy ne hangozzon olyan nemtörődömnek. Az asztalnál a vámpír mellé ül.
Hamarosan csatlakozik hozzájuk a sötéttünde is, akivel még a torony lábában futottak össze, aki egy gyors köszönés kíséretében növelte az asztaltársaság számát.
Rövidesen még egy taggal bővül ez a szám, amikor vendéglátójuk Dornburg nagyúr elfoglalja a széken az asztalfőn. Már a megérkezésével is egyfajta idegi viszketés lesz úrrá a zsoldoson; az arcára kiülő elégedett ábrázat több szinten is idegesíti Leont, és szinte könyörög egy jól helyezett arcátrendezésért.
- Ha megengedik, tudom hogy nagyon szívesen kezdenék el azonnal a beszámolót, de úgy értesítettek még lesz egy vendégünk. Ha nem bánják a pár percet érte, én megvárnám míg mindenki összegyűlik. Egyszerűbb lesz.
Erre össznépi egyetértés hangzik mindenhonnan. Úgy látszik senkinek sem drága az ideje.
- Csaknem ön az, Félszemű fiatalúr? - szólítja meg az egyik idegen az asztal másik oldaláról, sokkalta ismerősebb hangon, mint ami egy ismeretlent megillet. Jobban megvizsgálja az asztal túloldalán elhelyezkedő egyéneket.
Nem kellett egy szem szemét túl sokáig erőltetnie ahhoz, hogy felismerje a toronymagas, fejékességéről elhíresült démont. Hóhajú!
- Oy, Rókaszellem Uraság, rég találkoztunk. - köszönt vissza felengedetten. - Hát... ahogy látja... - válaszol kicsit halkabban, finoman kitekintve maga mellé.
Túl sok felesleges levegőt sem vehet, mert hamarosan a semmiből megjelenik a szoba közepén egy másik ismerős is. Meg egy idegen is. És ennek az ismerősnek kevésbé tud örülni mint az előzőnek...
- Üdvözlök mindenkit. Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam önöket, nem állt szándékomban semmilyen kellemetlenséget okozni. - mondja egy elegáns meghajlás után. Leon maga sem tudja hogy miért is nem lepődik meg egyáltalán. Talán a túl sok egymás után követő érthetetlen dolog után rezisztens lett az ilyesfélékre. Az ékszerész vámpír ezután helyet foglal, és a zsoldos csak azon gondolkodik, vajon továbbra is annyira eszméletlenül naiv-e a lány mint volt.
- Nos, most hogy mindannyian itt vannak, el is kezdhetjük. - állt fel helyéből a vámpírnagyúr, közben a szótlan idegen eltűnik valahol az árnyékban - Ha jól sejtem közös erővel akarnának meggyőzni róla, hogy mondjak le a magam, a családom és a fajom nevében a megszerzett erőnkről. Remélem azt önök is látják, hogy ez a kérdés jelenleg abszurdum. Miért tennék ilyet? - tette fel a költői kérdést.
- Uram, azt hiszem a háború a küszöbén áll. - vette magához a szót a széphajú jóismerősöm - Ennyit még önnek is be kell látnia, hogy egyetlen más nagyhatalom sem fogja hagyni ennyiben a jelenlegi tettüket. Egyesek hajlamosak a kompromisszumra, mások viszont erővel jönnek majd. A háza népe kerül veszélybe, ha nem latogatja a visszavonulás kérdését.
Partnere fel áll a székéből, és szinte magabiztosan elkezdi felfejteni az álláspontját. Csak a mellőle lévő helyről, ahol Leont ült lehetett kivenni azt az alig észrevehető gyöngyözést a homlokán, de a hangján ez nem ütközött ki.
- A sejtés meglepően pontos, Herr Dornburg. Engedje meg, hogy magam is egy kérdéssel válaszoljak az önére. A fajuk és családja nevében megszerezett erővel éppen most készülnek barátot és ellenséget magukra haragítani, névlegesen Veronia népének zömét. Remélem önök is látják, hogy ez abszurdum. Miért tennének ilyet?  - fejezi be egy önelégült mosollyal és egy költői kérdéssel. Hatalmas divat lehet ez mostanában. Leon elgondolkodik azon, hogy felkeljen-e, de rájön, hogy ezzel valószínűleg csak a háborút robbantaná ki ideje korán.
- Engem nem azért küldtek, hogy lebeszéljem bármiről is. Mindössze a hozzánk intézett kérésekről kell tárgyalnom önnel. És ha megbocsát, ez nem tartozik más felekre. Így remélem, hogy ez ügyben négyszemközt is tudunk majd beszélni. - mondja némileg érdektelen hangon a sötéttünde.
- A háború nem abszurdum. - válaszol a Rókaszellemnek és Hildének - A háború az új világ erőpróbája és a régi világ hagyatéka. Csak a gyengék félik azt, nagyságos követurak és asszonyok.
Ezután Lars felé fordul.
- Hadd találjam ki, a nagyra becsült Armin herceg visszautasítja a kérésünket a hadseregét illetően. Miért kellett ehhez követet küldenie?
- De vajon az önök esetében, ily kevés szövetségessel... - utal az előbb hallottakra - ... ez már nem háború lesz. Inkább mészárlás. Márpedig egy 'új világ' nem létezik a benne élők nélkül.
- Ezt persze nyilván tudják. - folytatta Hilde - S nyilván meg is fontolták. Mégis, az emberekkel folytatott üzletelés, s végül elért béke emlékéért kérem gondolják át ezt. Elég vér kerül pazarlásra már így is. - nyalja meg a szája szélét szinte ösztönösen. Remélhetően ösztönösen - Én nem kívánnám, hogy ismét hajtóvadászat induljon a vámpírok ellen, még egy mészárlás... S azon családok se kívánják, kik eléggé előrelátóak ahhoz, hogy ne támogassák a felemelkedést. A nappal az embereké, az erdő az elfeké, az éj a sötételfeké és a vámpíroké... Az ég viszont az angyaloké.
- Igen, igaza van. A Herceg úr nem szívesen küldené hadba az embereit, ebben a bizonytalan helyzetben. Így azt kéri, hogy továbbra is elégedjenek meg, a Nebelwaldban található vámpírtornyok védelmével. - vall igazat a sötéttünde.
~ Nagyszerű. Nem rajtam múlik ez... háború lesz mindenképp. - gondolja Leon.
- Én nem közvetlenül a háború miatt vagyok itt, uram! Csupán szeretném emlékeztetni, hogy a családom - és az Öné is - alapvetően iparos család. És akár tetszik, akár nem, a felvevőpiacunk jelentős részét az emberek képezik. A megélhetésünk forog kockán, ha ilyen mértékben tönkretesszük a kereskedelmi kapcsolatainkat.
- Az angyaloké? Rövidlátó, kisasszony. Hol vannak az angyalok? Az ég a mienk, és jelenleg nincs olyan hadsereg, ami veszélyeztethetne minket. Nem, ameddig nem tudnak repülni a lovaik. - válaszol, betartva a diplomáciai sorrendet, mindenkit hagyva hangot adni aztán sorban válaszolva rá. Akármekkora egy önelégült idióta, az illemet még követi.
- Tisztában van vele Armin herceg, hogy ezzel felbontja a Blutstern családdal kötött szerződését? Mi értelme lenne segítenünk valakinek, aki nem segített ki minket?- válaszol a sötéttündének.
~ Biccents, ha szerinted is segg a fickó. - hallja a Rókaszellem hangját a fejében. Kissé meglepődik, szét is nézz hevesen, de aztán gyorsan megnyugszik. Egy ilyen üzenet nem lehet ártó szándékú.
- Feltételezzük hát, hogy valóban háborúra kerülne a sors, amit úgy gondolom, hogy mind szeretnénk elkerülni. Fent az égben egy lebegő csapdában egy dologra várhatnak: az éhhalálra. Nem tudom, sem akarom utasítani, csak kérem, gondolják át! Ez senkinek sem lesz előnyére, puszta vak büszkeség eredménye. - próbál érvelni Hilde.
Leon némán bólint, mint aki egyetért az előtte szólókkal.
- Úgy látszik ennyit a jópofizásról. - veszi át a sötéttünde a katonazsargont, ami Leonnak is kényelmesebben áll a szájára - Nem tudom, hogy Armin herceg mit tervez, és mire készül. Engem csak arra kért, próbáljak egyességre jutni, de amint látom az nem fog könnyen menni. - látványosan végignéz a társaságon. - Ahogy látom, csak az Elfek nincsenek itt. No meg a Nephilimek. Ha minden nép megtagadja az önök portékáját, és nem hajlandóak önökkel kereskedni, mit fognak csinálni?
Valamiért Leon elkezdett ezzel az tündével szimpatizálni.
- Herr Dornburg - kezdte halkan az ékszerész - Említette, hogy nem akar lemondani a megszerzett erőről. Ha már háborút akar, akkor legyen szíves biztosítékot adni nekem és a családomnak,hogy a mélységi ereje nem fog kicsúszni az irányításuk alól. Bizonyítsa be, hogy nem a Bukott manipulál a háttérből, és bizonyítsa be, hogy ha már a teljes fajunk diplomáciai kapcsolatrendszerét tönkre akarják tenni, akkor legalább nem szabadítanak rá egy Mélységit Veroniára.
Nem biztos benne, hogy minden követ tudta, mi folyok a háttérben. Reméli, hogy ezzel csak megadja nekik a szükséges információkat, s nem kelt pánikot.
- Azt hiszi, Frau Hilde, hogy kiszolgáltatottak vagyunk? Hogy csak felemeltük a tornyainak és elszigeteltük magunkat? - áll fel a székéből és mögé sétál - Legyen hát ez a tanúbizonyság mindannyiuknak. Ha látják majd az erőt, amelyet hibátlanul, teljesen igába hajtottunk, talán meg fogják érteni. Hamarosan. - választ nem is várva lép ki a terem ajtaján.
- Kérem, ha maradt még energiájuk valakivel tárgyalni, akinek még épek a gondolatai... Itt a lehetőség. - mondja az árnyékba húzódott idegen, és helyet foglal a tárgyalóasztalnál.
Valahogy nincs az az érzése Leonnak, hogy mostantól minden jobb lenne.
avatar
Leon Wittman
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség

Hozzászólások száma : 109
Join date : 2016. Aug. 14.
Tartózkodási hely : Valahol az 'itt' és az 'ott' között

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 4.
Tapasztalat:
2500/3750  (2500/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Feline Aiedail on Vas. Jún. 18, 2017 3:02 pm

Több lehetek, mint elégedett. Az összes, gyarló agyamban megfordulható önző kívánságot teljesítették, pedig semmit sem kértem. Az egyetlen, amiért még meg is tettem volna, az a fürdés. De megtette helyettem más. Szóval friss vagyok, és üde. Összes lelkes segítőkészségem egy valami teszi tönkre, annak a vámpírnak a gondolata. Remélem, hogy hamar és hosszú időre külön kerülök tőle, mert félek nem tudnék uralkodni magamon. Ami esetemben elég szégyen. De egyszer még kinyírom a mocskot. Csak kerüljön elég közel. Éppen ezen gondolatot dédelgetem magamban, amikor halk kopogás után nyílik a szobám ajtaja, s az a Leif nevű lép be rajta, aki idekísért.
- Kérem, kövessen a Rózsa terembe. – lényegre törő. Nekem megfelel. Felkelek, és követem, némán. Apránként összeszedjük a támogató csapat többi tagját is, amibe sajnálatos módon az úri ficsúr is beletartozik. Igyekszem nem tudomást venni róla.
Amint belépünk a szobába, nyilvánvalóvá válik az elnevezés is. Szép, ízlésesen berendezett helyiség. Lehet én vagyok végtelenül egyszerű, még soknak is találom az ilyen tárgyalásra való termet. Bár, ha oldalra sandítok, láthatom Gerardot, és díszes kíséretét, ők minden bizonnyal szeretnének is tárgyalni. Nem számít, sodródom az árral, aztán majd meglátjuk. Nem kell sokáig várakoznunk, kisvártatva betoppan Karl von Dornburg is, szokásos színpadias testbeszéddel.
- Üdvözöllek benneteket! Gyönyörű, igaz? - lép oda az egyik rózsacsokorhoz, finoman kivesz egy szálat, aztán szorosan rámarkol a tövises szárra; ahogy ujjai között elcseppen a vér finoman kinyitja a tenyerét, két ujja közé fogva a rózsát és nézve, ahogy a vörös folyadék lecsöppen a szőnyegre. - De sajnos van, ami elrontja a látképet. - odalép egy üvegajtóhoz, amely egy erkélyre vezet és szélesre tárja. - Gyertek, nézzetek le az irigyekre, az ostobákra!
Felvonom szemöldököm a hatásvadász belépőre. S noha a virágokkal kapcsolatos véleményét osztom, nem fekszem hanyatt a nyitástól. Némán követem, s hálát adok az égnek, hogy nincs tériszonyom. Élvezettel tekintek végig az alant elterülő látványon. Hozzá tudnék szokni ehhez, nem kérdés, hogy miért akartak ide felkerülni. Figyelmesen tekintek vendéglátónkra, várva a lelkesítő(nek szánt) beszéd folytatását.
- Irigyeknek irigyek. Hogy ostobák e, azt nem tudom. Talán igen. De az is lehet, hogy őrültek.
- Hogy lehet, hogy még mindig életben vannak?
- Őrültek, igaza lehet. - feleli mosolyogva Gerardnak. - Ne olyan hevesen, testvérem. - fordul Joel felé. - Hatalmas táboruk van, mint egy óriási hangyaboly. És ha nem akarjuk, hogy a kártevők erőre kapjanak a hamvaikból egyszerre kell elárasztani az egész söpredéket. Ezt nemsokára meg is láthatjátok - nem várjuk be ölbe tett kézzel, míg támadnak, okozunk nekik egy kis meglepetést. - mosolyodik el. - A ti feladatotok azonban más lesz, noha páholyból nézhetitek majd. Vannak közöttük olyanok, akikkel nem számoltunk. Hogyis szokta Johann mondani? Irregulárisak? A lényeg, hogy soha nem lehetünk elég biztonságban tőlük, és jól tudom, hogy a lebegő kastélynak vannak pontjai, amelyek kihasználhatóak. Rátok esik a feladat, hogy ezeket lefedjétek.
Egészen meglep, amit mond. El sem tudnám képzelni, hogy magának a kastélynak létezhet bármilyen gyengepontja. Fel sem merült bennem. S az sem kevésbé hat az újdonság varázsával, hogy nem a lenti harcban kell részt vennem. Noha nem vagyok épp a legjobb közelharcos, azért nem lennék elveszve.
A férfi óvatossága kifejezetten tetszik. Szimpatikus vonás, ha a - jelen esetben - vámpír nem becsüli le az ellenségeit. S még mielőtt feltehetném a kérdést, már válaszol is. Kedvelem a katonai beállítottságú embereket. Főleg, ha ez a beállítottság nyugodt higgadtsággal párosul.
- Egészen pontosan hogyan képzeli Uram? - "ha Rómába mész, viselkedj úgy, mint a rómaiak". Hangom őszintén érdeklődő, mondhatni eligazításra váró.
- Ugyan, a kérdés egyetlen értelmes része a "pontosan". - egyik kezét felemelte, majd egy fürge mozdulattal az erkély széle felé mutatott. - Először: miért fogadták volna el a Dornburgok pár jött ment senkiházi segítségét? Másodszor: miért gondolta pár jött ment senkiházi, hogy a Dornburgok el fogják fogadni a segítségüket. Harmadszor: miért nem jutott ez eddig más eszébe? - Vett egy nagy levegőt, majd hátrafordult és a kastély belsejét kémlelte. - A harmadikat fel se kellett volna tenni: másnak is eszébe jutott. Mert mindenkinek azonnal az jut eszébe, hogy ennek a fegyvernek van gyengepontja. És végül, negyedszer: hogyan tudták egy bukott angyal erejét felhasználni? Vannak emberek, akik képesek erre. Ők saját magukban hordozzák a bukott lényegének egy részét. Miért ne lehetne erre képes egy épület is? Ám amíg a véredből képtelenség a bűnt kiszipolyozni, addig egy épületből... - Önelégülten kulcsolta össze a kezét. - Ám aki ezt kitalálta, biztos fel akar majd jutni ide. Aki tehát tud róla, itt lesz. Ha pedig meghalnak, senki sem fogja tudni. A kérdés tehát mindössze ennyi marad: "pontosan hogyan". Eltaláltam, Dornburg nagyúr?
Kissé furcsállóan nézek Gerardra. Oké, hivatalosan nem ismerjük egymást. De mi volt ez a szónoklat? Mégis minek volt rá szükség? Pedig ő nem szokott feleslegesen fecsegni. Gondolatban vállat vonok a dologra, és egyszerűen reagálom le.
- És én csupán ennyit is kérdeztem. A többi nem érdekel. Itt vagyok, beengedtek, elfogadták a segítségem. Egy eszköz vagyok, egy bábú. Nincs is közöm hozzá, és nem is érdekel a mögöttes része. Parancsokat teljesítek, és kész. - nem fecsérlek több szót a témára. Nem is foglalkozok vele. Lesöpröm a vállamról a problémát, mint egy porszemet.
- Úgy látom magas lovon képzeli magát, Herr... Igazából mindegy is. - fordul Geri felé nagyon hűvösen, cápaszerű mosollyal Karl nagyúr, amely egyre csak szélesedik. - Emlékeztetném, hogy az én házamban van, az én földemen és csak azért van még itt, mert én megengedem. Remélem, hogy az éles eszét és a jó megfigyelőképességét arra fogja kamatoztatni, hogy a mi ügyünket szolgálja. - Ekkor a többiek felé fordul és ellép, vissza a várba. - Kövessetek. Mutatnom kell valamit, mielőtt elkezdődik minden. - Csendesen követem vendéglátómat.
- Természetesen, elnézést a szócséplésért
- Mondja, Lord Dornburg, vannak még mások is rajtunk kívül, akik nem idevalósiak?
- Néhány galamblelkű követ csak, fräulein Neulander, akik elég bátrak, hogy ne egyezzenek bele, de nem eléggé, hogy fegyveresen merjék ezt kijelenteni. - feleli Mariának, miközben a kacskaringós folyosókon vezet egészen egy szűk folyosóig, rajta egy nagy vasajtóval; kinyitja és átlép egy újab, icipici szobába amiben semmi nincs, de úgy tényleg semmi, ám a túlfelén egy újabb, hasonlóan vastag ajtó van amit szintén kinyit egy nagy, zörgő kulcskészlettel majd kinyitja.
- Fáradjatok beljebb! - Némán eleget teszek a kérésnek. A szoba néhány lépés után hirtelen véget ér egy jókora, medenceszerű mélyedésben alattunk pár lábnyira; a medencét egy alaktalan massza tölti fel, amely ennek ellenére folyamatosan kígyózik, mint valami összeolvadt százlábúak; ahogy ránézek mintha elkapná a tekintetem és nem enged félrenézni, és mintha befelé húzná a pillantásom, a massza mélyére ahol apró, fekete és nedvesen csillogó szemhalmazok nyílnak.
- Bemutatom nektek Erborosht.
Olyan megfoghatatlan érzés töltött el, ilyet még nem éltem át eddig. Bár ezt elég sok érzelemről elmondhatnám, valahogy biztos vagyok benne, hogy ez az érzés igenis szokatlan, és nem csak nekem idegen. Ha megpróbálnám megfogalmazni, valahogy úgy próbálkozhatnék vele, hogy olyan, mintha el akarná nyelni a tudatomat. A testem nem, csak a tudatomat. Magába szív, mint a futóhomok, és vasmarokkal tart, mint egy óriáskígyó. Ha nem ilyen környezetben lennék, hanem természetes köezgében találkozom vele, valószínűleg nem élném túl. Túl erős. Félelmetes, hogy egy ilyen lényt bármilyen módon rábírtak, hogy engedelmeskedjen. Vagy csak megcsapolják, tulajdonképpen mindegy. Valamiképpen igába tudták hajtani az erejét. Annyira elmerülök benne és a gondolataimban, hogy a körülöttem elhangzó szavakat sokáig nem fogom fel, csak mikor végre sikerül elszakítanom tőle a tekintetemet.
- Dornburg uram, aki ezt el akarja pusztítani az bolond. Egy ilyen felfedezést, pont hogy védeni és tovább kutatni kéne, mintsem elpusztítani azon okokból, hogy másnak nincsen ilyenje.
- Bolondok vagy sem, meg fogják próbálni. És ti vagytok az egyetlenek, akik útjukba tudnak állni. Összesen négy út vezet ide; hogy pontosabbak legyünk a kinti folyosóra. A ti dolgotok, hogy az égvilágon senki - SENKI - ne jusson el ide rajtam kívül.
Gerard egy határozott mozdulattal megveregeti Theo vállát, majd magabiztosan mosolyogva megszólítja.
- Nincsenek lehetetlenek! Könnyedén kiiktatunk bárkit!
- Erről biztosíthatjuk önt. Bízza csak ránk.
- Helyes... - mosolyodik el.
avatar
Feline Aiedail
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 46
Join date : 2017. Jan. 21.
Age : 29
Tartózkodási hely : Amerre a szél fúj...

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász Útján
Szint: 2
Tapasztalat:
500/1250  (500/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Larsdall Crescent on Vas. Jún. 18, 2017 3:08 pm

Mindössze néhány órát tölthetett el, a királyoknak kijáró szobában, mikor ismételten kopogtak az ajtón, majd nyílt ki az ajtó hangtalanul. A résen a korábbi lakáj arca jelent meg, aki odakísérte, majd egy mély meghajlás kíséretében kérte, hogy fáradjon utána. A egy hatalmas, kétszárnyas ajtó előtt állt, meg, ami beillett volna egy katedrális ajtajának is. Méretét meghazudtolva, az ajtó könnyedén, és szintén hangtalanul tárult fel, és egy hatalmas terembe nyílt, melyet egy hosszú, ovális asztal uralt. Az asztal körül már ültek néhányan, köztük a vámpír, és az ember férfi is, akikkel együtt jött fel a kastélyba. De látott új arcokat is. Egy hosszú, fehér hajú férfit, aki igencsak megnyerő külsővel rendelkezett, valamint egy kislány a férfi mellett, aki talán a lány lehet. A terembe lépve, egy bólintással, és egy mellé tűzött - Üdvözletem! felszólalással letudja a köszönést, majd helyet foglal az asztalnál, kellő távolságra mind a két társaságtól.
Nem sokkal később, házigazdán is megérkezik a terembe. Köpenyét úgy lóbálja maga után, mint valami mutatványos, majd helyet foglal az asztalfőnél, és megszólal.
- Ha megengedik, tudom hogy nagyon szívesen kezdenék el azonnal a beszámolót, de úgy értesítettek még lesz egy vendégünk. Ha nem bánják a pár percet érte, én megvárnám míg mindenki összegyűlik. Egyszerűbb lesz.
- Csaknem ön az, Félszemű fiatalúr ? - szólítja a földön látott férfit a fehér hajú apuka, miután végignézett az asztaltársaságon - Ilyen jól ment a kincskeresés ?
- Oy, Rókaszellem Uraság, rég találkoztunk. - köszönt vissza a férfinak. - Hát... ahogy látja... - válaszol halkabban a kérdésre.
- Természetesen. - válaszolja a vámpír, vendéglátónk kérésére.
Lars bólint a vámpírlord kérésére.
- Ahogy szeretné. - majd csendben figyeli tovább a többi jelenlévőt.
A teremben hirtelen egy érdekes jelenség veszi kezdetét. Nem is igazán tudná az ember leírni, talán mintha a levegő összegyűrődne, mint egy darab papír az ember markában, majd hirtelen kisimul, és két alak jelenik meg a múló tünemény helyén. A két jövevény megérkezésekor szemei kissé elkerekednek. Úgy látszik, a vámpírok valami nagy dolgot vittek véghez, ha ilyesmire lettek képesek. Megpróbál minél nyugodtabbnak látszani, de egyre jobban kezdi aggasztani a dolog.
- Üdvözlök mindenkit. Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam önöket, nem állt szándékomban semmilyen kellemetlenséget okozni. - köszön az újonnan érkezett hölgy a társaságnak, majd helyet foglal az egyik üres széken. Miközben a páncélos férfi, akivel érkezett, az egyik sarokba húzódik.
- Nos, most hogy mindannyian itt vannak, el is kezdhetjük. - kezd bele vendéglátójuk a beszédbe. - Ha jól sejtem közös erővel akarnának meggyőzni róla, hogy mondjak le a magam, a családom és a fajom nevében a megszerzett erőnkről. Remélem azt önök is látják, hogy ez a kérdés jelenleg abszurdum. Miért tennék ilyet?
- Uram, azt hiszem a háború a küszöbén áll. Ennyit még önnek is be kell látnia, hogy egyetlen más nagyhatalom sem fogja hagyni ennyiben a jelenlegi tettüket. Egyesek hajlamosak a kompromisszumra, - szétnéz a jelenlévőkön, majd vissza - mások viszont erővel jönnek majd. A háza népe kerül veszélybe, ha nem latolgatja a visszavonulás kérdését.
Miután a szépfiú befejezte mondandóját, Hilde feláll és megszólal.
- A sejtés meglepően pontos, Herr Dornburg. Engedje meg, hogy magam is egy kérdéssel válaszoljak az önére. A fajuk és családja nevében megszerezett erővel éppen most készülnek barátot és ellenséget magukra haragítani, névlegesen Veronia népének zömét. Remélem önök is látják, hogy ez abszurdum. Miért tennének ilyet?
Miután a másik két fél is elmondta véleményét, Larsra kerül a sor, hogy elmondja, miért is küldték.
- Engem nem azért küldtek, hogy lebeszéljem bármiről is. Mindössze a hozzánk intézett kérésekről kell tárgyalnom önnel. És ha megbocsát, ez nem tartozik más felekre. - néz végig a társaságon. - Így remélem, hogy ez ügyben négyszemközt is tudunk majd beszélni. - reméli, hogy nem remegett túlságosan a hangja, így nem árulja el, hogy mennyire aggasztják a dolgok.
- A háború nem abszurdum. - fordul a vámpír, és a szépfiú felé. - A háború az új világ erőpróbája és a régi világ hagyatéka. Csak a gyengék félik azt, nagyságos követurak és asszonyok.
Ezután Lars felé fordul.
- Hadd találjam ki, a nagyra becsült Armin herceg visszautasítja a kérésünket a hadseregét illetően. Miért kellett ehhez követet küldenie?
- De vajon az önök esetében, ily kevés szövetségessel... - vet egy pillantást Lars-ra - ...ez már nem háború lesz. Inkább mészárlás. Márpedig egy 'új világ' nem létezik a benne élők nélkül.
- Ezt persze nyilván tudják. - Veszi át a szót. - S nyilván meg is fontolták. Mégis, az emberekkel folytatott üzletelés, s végül elért béke emlékéért kérem gondolják át ezt. Elég vér kerül pazarlásra már így is. Én nem kívánnám, hogy ismét hajtóvadászat induljon a vámpírok ellen, még egy mészárlás... S azon családok se kívánják, kik eléggé előrelátóak ahhoz, hogy ne támogassák a felemelkedést. A nappal az embereké, az erdő az elfeké, az éj a sötételfeké és a vámpíroké... Az ég viszont az angyaloké.
Lehajtja fejét. Hát ez a vámpír eléggé beképzelt lehet, ha csak így szórja a lapjait. Így hát már neki sincs miért törődnie azzal, ki mit hall.
- Igen, igaza van. A Herceg úr nem szívesen küldené hadba az embereit, ebben a bizonytalan helyzetben. Így azt kéri, hogy továbbra is elégedjenek meg, a Nebelwaldban található vámpírtornyok védelmével.
- Én nem közvetlenül a háború miatt vagyok itt, uram! Csupán szeretném emlékeztetni, hogy a családom, alapvetően iparos család. És akár tetszik, akár nem, a felvevőpiacunk jelentős részét az emberek képezik. A megélhetésünk forog kockán, ha ilyen mértékben tönkretesszük a kereskedelmi kapcsolatainkat. - veszi át a szót az újonnan érkezett hölgy, aki ezek alapján szintén valamelyik vámpírcsalád tagja.
- Az angyaloké? Rövidlátó, kisasszony. Hol vannak az angyalok? Az ég a mienk, és jelenleg nincs olyan hadsereg, ami veszélyeztethetne minket. Nem, ameddig nem tudnak repülni a lovaik. - feleli Hildének, aztán szépen sorba veszi a többieket is.
- Tisztában van vele Armin herceg, hogy ezzel felbontja a Blutstern családdal kötött szerződését? Mi értelme lenne segítenünk valakinek, aki nem segített ki minket?
- Jól tudja, kisasszony, hogy nem csak az emberek vásárolnak. Ezután a vámpírok gazdagok lesznek, gazdagabbak, mint ezeddig bármely birodalom, nem lesz szükségünk az emberekre, hogy az aranyukkal keringessék a vért a tornyaink között.
A fehérhajú férfi, csak ránéz a gyermekre, majd hátraveti magát a székben, és csendben vár tovább.
- Feltételezzük hát, hogy valóban háborúra kerülne a sors, amit úgy gondolom, hogy mind szeretnénk elkerülni. Fent az égben egy lebegő csapdában egy dologra várhatnak: az éhhalálra. Nem tudom, sem akarom utasítani, csak kérem, gondolják át! Ez senkinek sem lesz előnyére, puszta vak büszkeség eredménye.
Mindezek után, Larsból, csak egy hangos sóhaj tör fel, majd ő is hátradől a székében, ami jelenleg az jelenti, hogy most tört el a bili.
- Úgy látszik ennyit a jópofizásról. - dobja félre a nyálas modort, amit eddig is igen nehezen tudott magára erőltetni. - Nem tudom, hogy Armin herceg mit tervez, és mire készül. Engem csak arra kért, próbáljak egyességre jutni, de amint látom az nem fog könnyen menni. - végignéz a társaságon. - Ahogy látom, csak az Elfek nincsenek itt. - közben kérdőn tekint a fehér hajú férfira - No meg a Nephilimek. Ha minden nép megtagadja az önök portékáját, és nem hajlandóak önökkel kereskedni, mit fognak csinálni? - néz kihívóan a vámpírra.
Erre a kis kirohanásra az ifjú vámpír válaszol először, egy torokköszörüléssel, majd megszólal.
- Herr Dornburg - kérdezi halkan - Említette, hogy nem akar lemondani a megszerzett erőről. Ha már háborút akar, akkor legyen szíves biztosítékot adni nekem és a családomnak,hogy a mélységi ereje nem fog kicsúszni az irányításuk alól. Bizonyítsa be, hogy nem a Bukott manipulál a háttérből, és bizonyítsa be, hogy ha már a teljes fajunk diplomáciai kapcsolatrendszerét tönkre akarják tenni, akkor legalább nem szabadítanak rá egy Mélységit Veroniára.
- Azt hiszi, Frau Hilde, hogy kiszolgáltatottak vagyunk? Hogy csak felemeltük a tornyainak és elszigeteltük magunkat? - feláll a székéből és mögé sétál, végignézve a társaságon. - Legyen hát ez a tanúbizonyság mindannyiuknak. Ha látják majd az erőt, amelyet hibátlanul, teljesen igába hajtottunk, talán meg fogják érteni. Hamarosan. - választ nem is várva lép ki a terem ajtaján, majd a hirtelen beállt csöndet egy tompa sóhaj szakítja meg, ahogy Johannes von Nachtraben leül Karl nagyúr székébe és pár mozdulattal lecsatolja a maszkját.
- Kérem, ha maradt még energiájuk valakivel tárgyalni, akinek még épek a gondolatai... Itt a lehetőség.
avatar
Larsdall Crescent
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr

Hozzászólások száma : 46
Join date : 2017. Jan. 25.

Karakter információ
Kaszt: Holdőr
Szint: 1
Tapasztalat:
350/500  (350/500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Darrakard on Hétf. Jún. 19, 2017 1:31 pm

Újabb kör következik, Joel pótol majd, lehet zargatni skypeon!

_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
avatar
Darrakard
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Hozzászólások száma : 642
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Írnok
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:
666/666  (666/666)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Jozef Strandgut on Kedd Júl. 04, 2017 7:40 pm

Odáig vagyok meg vissza, hogy a másik self rám bízza a sárkányát, még azzal is gyorsan megbékélek, hogy magamra hagynak és titokzatoskodva elvonulnak. Ha azt hitték nem veszem észre a suttyomban váltott pillantásaikat, akkor persze nagyot tévedtek, de tudom mikor kell befogni a szám.
Ha hagyja magát a sárkányka akkor mindenhol jól megdögönyözöm, aztán fogócskázunk egyet, így nem is érzékelem mennyi idő telik el míg visszajönnek.
- Szerinted a sárkánygyíkod fel tudna repülni egy kötéllel?
Láthatják, hogy ki vagyok pirulva a játéktól, de Ada ezen ötletére felcsillan a szemem.
- Ez jó! csak valami hátsó kaput kéne találni, mert valószínűleg a seregre koncentrálnak odafenn is. - intek a mögöttünk nyüzsgő tábor felé.
- Persze, egy kötelet fel tud vinni magával és van annyi esze, hogy valahova kampóval kirögzítse... érkezik a válasz a sötét elf férfitól. - Azonban ahogy a torony közelébe ér, rögtön le lőnék vagy varázslattal kapnák el és kinyírnák. Amúgy is, egyesével felmászni a toronyba merőben felelőtlen vállalkozás lenne. Sokan vannak bent, az egész sereg meg így nem tud feljutni oda. Akármivel is vitték fel oda a később csatlakozókat, mágia van a dologban, amit nem hinném, hogy tudnánk utánozni vagy lemásolni. – hűti le azonban a lelkesedést.
Míg én a férfire figyelek a kis állat kihasználja az alkalmat és váratlanul ledönt a lábamról, aztán kapok tőle két ragadós, nyálas puszit.
Kinyújtom a nyelvem az orvul támadó kis bestiára, aki már teljes nyugalomban gazdája vállán trónul, tudván, hogy ott nem torolhatom meg.
- Körbe akarok nézni a városban valami megoldás után kutatva, hisz a táborban biztos, hogy nem találunk rá. Ahogy elnézem az ittenieket, eddig nem sokat tettek az ügy érdekében, és arra számítanak, hogy majd a vámpír seregek szállnak le a földre. De egy Mélységivel a birtokukban ki tudja, hogy mire képesek? De ha találnánk bármi nyomot a hátra hagyott épületekben, bármi nyomát a feljutásnak, már könnyebb dolgunk lenne. Tehát: én megyek. Jön még valaki? – veti fel társunk a település felé intve.
Igyekszem visszazökkenni a jelenbe, hiszen nem tréfa dolog ami miatt itt vagyunk.
- Én is. – szólal meg egy új hang mögöttünk.
- Üdvözlégy... Lance...
Ada után én is biccentek az érkező zsoldosnak, aki úgy látszik szintén tenni akar valamit és unja a tétlen várakozást.
- Nézzünk akkor szét a faluban, de azért azt mondom, nem kell ahhoz sereg, hogy fenn kicsit körbenézzen pár szem, legalább lenne valami kiindulási alapunk és nem csak találgatnánk, ki van fenn, hányan vannak és talán még az egészért felelős Mélységi helyét is megtudhatnánk. - léptem a többiek után, orvul meghúzva az állatka farkát viszonzásul.
Aztán gyorsan a másik oldalra léptem.
- Nem, tényleg nem kell egy egész sereg a körbenézelődéshez, és ebben igazad van, hogy minél kevesebben vagyunk, annál nehezebben vesznek észre. Maradjon hát a köteles megoldás vésztartaléknak. – fogadja el véleményemet fajtársam, ami elégedettséggel tölt el, hiszen mégis csak én vagyok a legfiatalabb és valószínűleg a legtapasztalanabb a csapatban.
- Vajon mit esznek odafönn? – merengően, de meglepően gyakorlatiasan is hangzik fel a nefilim hangja.
- Remélhetőleg egymást lefetyelik ki....milyen király kis orgia lehet odafent! – vágja rá a férfi és mintha …..vágyakozást lehetne hallani a szavaiból, amitől én meg zavarba jövök, de aztán fürkésző pillantása neki is az érkező tündére esik.
- És Te meg ki is lennél? Hé, Ada, van egy újabb elfünk, mint anno a könyvtárban. Mondd csak fiam, a könyvekkel hogy állsz?
Őszintén megvallva kissé értetlenül álltam a zsoldosnak szegezett kérdés előtt, de hát nem kell nekem mindenről tudni, nem igaz?
- Armax Wildlight, állok szolgálatodra – folytatta azonban rendületlenül beszédét, igazán szinte időt sem hagyva szegény fickónak a válaszra.
- Akkor irány a falu! Milyen szép egy kis banda vagyunk!
- Lance Kalver. Nem kenyerem az olvasás, de képes vagyok rá. – érkezett a szarkasztikus válasz, amire elmosolyodtam a (az egyelőre nem létező) bajuszom alatt.
- Nefilim Androméda. – hangzott Ada hűvös udvariassága, bár én tudom, hogy a kifelé mutatott sokszor érzelemmentesnek tűnő külső mögött, mennyi kíváncsiság, bajtársiasság és számtalan más érzelem lapul.
~ Talán ez valami kötelező előírás félangyaléknál? ~ futott át rajtam egy bolond gondolat mindezen események és Dracon piszkálódása közben, ami szinte levakarhatatlan vigyort eredményez.
De aztán nem abajgatom többet, mert a feladat kellő komolyságot követel meg tőlem, nem hozhatok szégyent sem az egyházra, sem a nevelő apámra, így hamar komolyságot erőltetek magamra.
- Én Jozef Strangut nivícius vagyok! - mutatkoztam be illendően.
- Lance Kalver? - ismételte meg Armax a nevet, aztán hessegető mozdulatot tett, mintha a gondolataiból akarna előzni valamit.. - Eh, nekem Lánci leszel, könnyebb megjegyezni és szeretek mindenkinek becenevet adni. Akkor ha találunk valamit, Te fogsz olvasgatni és a közel jövő álnok vámpírokat ledobálni velük.
- Üdvözlégy hát Józsi! – néz rám aztán kissé talán meglepve, de hát már megszoktam, hogy ezen mindenki fennakad, nem megszokott egy sötét elf paptanonc.
Kis csapatunk nem sok idő után már a kihaltnak tűnő utcákon lépked és hamarosan egy fogadó előtt állunk meg.
- Honnan van ételük? -
Érdeklődve néztem Ada-ra és majdnem felkuncogtam, hogy mit akar folyton ezzel az étellel, de ha belegondolunk azért volt logika benne, amit kérdezett.
- Biztos készültek már erre előbb és bespejzoltak. Úgy látom nem nagyon hagytak itt semmit és senkit. - nyitok be az ajtón, bekukucskálva, miközben Armax egyetért velem.
- Felkészültek erre, ebben biztos vagyok. A készleteik pár hónapig kitartanak, ha szűkösre fogják a fejadagokat, és addigra könnyen megszabadulhatnak az ostromlóktól is. De ha valaki csatlakozik hozzájuk, akkor valahogy fel kell juttatni azt. Akkor Ti átnézitek ezt a környéket? Én a falu központja felé veszem az utamat. Dracon, szállj fel, mert rohadt nehéz vagy, meg amúgy is körbenézhetnél. – puffog rá a sárkánykára, miközben elindul a város főtere felé.
Próbáltam én már elég türelmet tanulni a kiképzésem során, de még mindig volt miben fejlődnöm. Ezt azonnal tudtam, amikor az ajtó, amit ki akartam nyitni, hogy benézzek a számításom szerint tök üres fogadóba, szinte kitépődött a kezemből és nagy csattanással a falnak vágódott.
Odabenn pedig szemben velem, az egyik asztalnál egy igen csak ijesztő kinézetű alak ült, bemutatva minden vonást, amit csak egy démonfajzatról elképzel az ember: hullafehér arc, ijesztő erezetek, szarvak....dús fekete szőrzet. Önkéntelenül lejjebb vándorolt a tekintetem, de az asztaltól nem láttam, hogy paták vannak-e rajta, ahogy a szentképeken egy pokolbéli fajzatot elképzelhetnék.
- Démon! - léptem kissé a fal takarásába, hiszen minden érzékem ezt súgta, kezem a buzogányra simult és kész voltam a Szent Fényt rábocsátani, ha csak egy rossz mozdulatot tesz……..azzal a ……kanállal?
Bár, ha rögtön harciasan reagál, lehet hogy késésben leszek vele szemben.
Fél szemmel érzékelem, hogy Lance kardot rántva ugrik mellém, aztán megáll várakozóan és mögötte ott látom a fegyverét megidéző Ada-t is.
- Én nem ajánlom. Egyiküknek sem. - szólal meg a démon mosolyogva. - Komolyan rám rontanának csak így? Csak azért mert van nálam egy ezüstkanál? Mit hisznek, mit fogok ezzel tenni? Kanállal hódítom meg a világot? Eltenné kérem azt a csúnya fogpiszkálót? Bántja a szemem a szentség. - takarja el az arcát kissé az ujjaival, közben megdörzsölve a homlokát, mint akit fejfájás gyötör.
- Amíg nem adott rá okot, nem, de fő a biztonság. Miért van itt? – szólal meg elsőnek feszülten Lance, de a félangyal nem várja meg a választ, határozott léptekkel masírozik be az ivóba, majd lecövekeli magát a démoni lény elé.
Hogy egyáltalán hallotta, hogy az mit mondott azt annyi jelezte, hogy eltűnt a kezéből a dárda és helyette fényes glória jelent meg a feje felett, ami kétséget kizáróan jelezte mindenkinek szentséges lényét.
- Isten gyermeke vagy? – vonta kérdőre komoran a lényt. - Felelj a kérdéseinkre
Tényleg nem tett eddig semmilyen fenyegető mozdulatot a démon, de hát valószínűleg épp úgy megleptük őt, mint ő minket. Az tagadhatatlan, hogy egészen jól reagálta le és azonnal feltalálta magát, ám némi gunyorosságot éreztem a hangjában és továbbra is csilingelt a fejemben a jelenlétének érzete.
Persze nem voltam rest követni a félangyal lányt, nem szerettem volna, ha egyedül kell szembe nézni a veszéllyel.
- Jobb lenne, ha nem hadonásznál a kezeddel, mert még valaki félreérti. - javasoltam teljes ifjonti komolysággal. - És mivel a helyzet kinn eléggé feszült és mi vagyunk többet, jobb ha válaszolsz neki. - intettem Ada felé.
- Miért vagyok itt? - gondolkodik el a démon először a tünde zsoldos kérdésén. - Hóbortból, azt hiszem. És ráfoghatjuk, hogy az Isten teremtett. Határozottan ő dobott vissza szenvedni, de azóta nem sok közöm van hozzá. Te talán az Úr teremtménye vagy? És ti miért vagytok itt? – válaszolt Ada-nak is.
- És mit csinál hóbortból? – folytatta Lance a kérdezősködést és úgy láttam, hogy mintha mindenkiben enyhült némileg a feszültség, ahogy a társalgás és nem a harc indult meg.
Biztos érdekes látvány lenne nézni Ada változó érzelmi hullámzását, de sajnos jórészt lemaradok róla, mert le nem veszem a szemem a látszólag nyugodtan ücsörgő férfiről.
Kisé idegesítő azért, hogy ennyire semmibe veszi a helyzetet és nehéz elhinni, hogy hidegen hagyják a kinti események. A nefilim lány tömör összefoglalója után én sem maradok szó nélkül.
- Valamiféle megfigyelést végez? Mióta van itt? látta, hogy felmegy oda valaki? - jutott eszembe hirtelen egy kérdés.
- Ezt a játékot nem így játsszuk. - csóválta meg a fejét Lance kérdésére. - Előbb válaszolsz arra, amit én kérdeztem, utána kérdezhetsz. - ahogy azonban Ada válaszol neki elmosolyodik. - Na látod, így kell ezt. Én hóbortból feljegyzem a történelmet, melyik oldal mit tesz és hogyan lehetne arra mozdítani az eseményeket, hogy nekem jó legyen. – majd rám pillant. - És igen, láttam hogyan jutottak oda fel vámpírok és sötét tündék és emberek, még démonok is. TI mit akartok kezdeni odafent?
- Mit tippel? – morrant kissé bosszúsan az elf.
- Nem szokásom tippelni. Megbízhatatlan dolog. - felelte a démon.
- A vámpírok nem uralhatják az eget. – kezdte válaszát angyali társam, hogy mit is akarunk kezdeni. - Nem hozzájuk tartozik. - lépett közelebb kissé a démonhoz. - Neked mi a jó?
- Egyetértek. - felelte mosolyogva a férfi.
Meglepett a démon, amikor azt mondta, hogy egyetért Ada-val, bár arról nem nyilatkozott, hogy neki mi a jó. Továbbra sem bíztam benne, de mivel nem csinált eddig semmit, elengedtem a buzogányt egyelőre. Különben is, talán segíthet megtudni, miként jutottak fel, vagy.......
- És hogy jutottak fel? Van valami titkos kapu? Azt is tudod, hogy hányan vannak odafenn?
Észre sem vettem, hogy átvéve a stílusát én is a közvetlenebb megszólítást használtam.
- Nem, egy varázslat van, ami felrepteti azokat, akik nem tudnak repülni maguktól, illetve egy hintó azoknak, akik az úr kiemelt vendégei. De sem egyiket, sem másikat nem fogják a rendelkezésetekre bocsátani a vámpírok azt hiszem. - forgatta meg a kanalat a kezében.
- Maga ismeri azt a varázslatot? – csapott le a szavaira Lance.
- Igen. - mosolyodott el rejtélyesen.
- És mit kell ahhoz tennünk, hogy segítsen?
- Amit tenni készültök. Van egy mélységi a kastély gyomrában, aki... Mondjuk úgy, nem igazán a legjobb barátom. Van a közelében egy kő, fel fogjátok ismerni, ha látjátok. Nem átlagos kő, mágikus tulajdonságai vannak. Ha elhozzátok nekem feljuttatlak titeket oda.
- Akkor kiszabadul! – hangzott fel azonnal szinte Ada ideges hangja és erősen rázta a fejét is hozzá nyomatékul ellenérzésének. - Vagy a hatalmad alá kerül. – tette hozzá gyanakodva.
- Akkor ne tegyétek. - állt fel az asztaltól a démon. - A ti döntésetek.
- Mondd meg mi történik! – követelte szinte a félangyal lány.
- De..... - emelem fel a kezem, hogy megállítsam, mert hirtelen támad fel a remény, hogy tehetünk valamit, amivel meglephetjük a vámpírokat, aki valószínűleg álmukban sem hiszik, hogy észrevétlen feljuthat oda valaki, - de ha a Mélységi ott van fenn és a kő is, és a varázslathoz az kell, akkor hogy jutunk fel oda?
Lehet csak én nem értem, de kíváncsian nézek társamra, érzékelve izgatottságát. - Ada, gondolod, hogy a kővel lehet irányítani? Nem szövetséget kötöttek volna, hanem hatalmuk van felette? - kérdezem döbbenten, mert ez eddig nem ötlött fel bennem.
Kissé elkerekedik a szemem, ahogy meglátom a másik helyiség felől felbukkanó Armax-ot és az utána slattyogó állatkát, hiszen azt hittem már a város közepén vannak, de ezek szerint észlelték a helyzetet és minden bizonnyal alaposan meglepték volna barátunkat hátulról.
Teljes lelki nyugalommal telepszik le a self egy asztalhoz és elég nyilvánvaló módon teszi le maga elé az eddig készen tartott fegyvereket, egyben jelezve, hogy most nem kívánja használni őket.
- Valószínűleg úgy gondolta, hogy ha megígérjük neki, hogy megszerezzük neki a követ, akkor feljuttat minket. Nem tudom, hogy mi ez a kövekkel, vagy mi nem, de sok választásunk nincs. Fel kell jutnunk a toronyba, hogy kedveskedő látogatást tegyünk vérszopó barátainknál. Az, hogy mi történik a kő eltávolításakor, vagy hogy kinek kell, majd ráérünk később aggódni. Egyelőre egy problémára fókuszáljunk. – mondta el rögtön a véleményét is, ami bizonyította, hogy sok mindent, ha nem mindent hallott.
- Tudják, az egyezség komoly dolog. Én mindig betartom az enyéimet és vannak módjai, hogy elérjem, hogy a partnereim is betartsák. De ha ez segít elárulom, hogy ha elhozzák nekem a követ sem az emberek, sem a tündék népei, sem az egyházak nem károsodnak meg. - fonta össze az ujjait a háta mögött
- A kő fent van a mélységinél. – fürkészte Ada a démont elgondolkozva. - Benne van a mélységi hatalma. – aztán olyan hirtelen vágja rá, hogy majdnem összerezzenek. - Elfogadom.
- Ha benne van a hatalma és elhozzuk, akkor vége a vámpírok erejének és a Torony visszakerül a földre! Ez jó! Tetszik! - vigyorodtam el, hiszen máris van egy jó kis terv, bár, hogy Ada honnan tudja mire jó a kő nem is gondolkodom rajta, talán minden nefilim tudja. - Azt is tudod, hol a Mélységi? Hol keressük? De még nem mondtad mennyi ellenségre számíthatunk odafenn? - fordultam a démon felé letámadva őt a kérdéseimmel..
És egyelőre megfogadom a tanácsát a tapasztaltabbnak, először legyen meg a kő, aztán majd agyalunk rajta, mi legyen.
Az utóbbi percekben hallgatag Lance is rábólint.
- Oké, akkor a mi részünkről áll az egyezség. Remélem, hogy nem fogjuk megbánni, de amíg egy Mélységivel lehet packázni, én mindenre kapható vagyok. – biccentett elégedetten Armax, majd felállva kényelmes ültéből, szépen akkurátusan elrakosgatta a kardját és a fecskendőt, amibe sejtésem szerint csúnya dologra képes méreg lehet.
- Nem állítottam, hogy a kezetekbe adom a megoldást. – mondta a démon, közben szeme fehérje elfeketedett, hangja pedig oktávokat mélyült. - Leviathan. – hallottuk pokolbéli hangon, ahogy hátrébb lépdelt, majd két karját kinyújtva átfogott mindenkit. Ujjain apró lila lángok gyulladtak, amik hamar leugrottak a padlóra és végigtáncolva rúnákból álló kört rajzoltak körénk. A fogadó és a démon alakja hirtelen elkezdett homályosodni.
- Ha találkoznának egy Yrsil avagy egy Lilithyra Daemnas tábornok néven hívott démonnal odafent, mondják meg nekik, hogy őfelsége üdvözletét küldi és számít a helytállásukra. - hallottam még elmosódva, aztán az egész környék a rúnakörön kívül gyomorforgató masszává vált, majd ahogy a forgás abbamaradt hirtelen, egyik oldalt a tiszta kék eget, másik oldalt pedig a vámpírkastély felmeredő falait pillantottam meg és cibálni kezd a viharos szél.
- Uram Atyám! - nyögtem ki, nagyot nyelve, ahogy lepillantok kissé sápadtan, kezem önkéntelenül valami kapaszkodót keresett.
Mellettem a tünde kardforgató a térdére rogy és gyomra tartalmát készül visszaadni. A hangra én is nyeldekelni kezdek, így próbálok másra koncentrálni, mondjuk a magas falakra.
- Gondolom a főbejárat kizárva……..sóhajtom alig hallhatóan.

avatar
Jozef Strandgut
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap

Hozzászólások száma : 165
Join date : 2015. Nov. 29.

Karakter információ
Kaszt: Pap
Szint: 4.
Tapasztalat:
3200/3750  (3200/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Crispin Shadowbane on Kedd Júl. 04, 2017 8:18 pm

  Nem tudtam, hogy Ada mit akar kihozni a helyzetből, láttam az arcán az érzelmeket átsuhanni. Azt mondják, hogy a nefilimeket nehéz kiismerni, és a lányra is igaz volt ez. Legalábbis a laikus külső szemlélődők számára. Azonban nekem szerencsém volt megismerni őt alaposabban is, és akárhogy is fog alakulni a történetünk, akárhány bukkanó is lesz, mindig is ismerni fogom őt, és remélhetőleg egyszer teljesen ki is fogom ismerni a szokásait - a népének szokásait, kultúráját, talán még a nyelvét is. Bár vegyes érzelmek dúlnak bennem a hirtelen gyanúsítás miatt, nem tagadhatom le, hogy szeretem őt, és hogy mindent megtennék érte. Minél többet meg akarok róla tudni, hogy egyszer olyan párja legyek - már ha engedi - amilyet megérdemel. Egyelőre azonban van közöttünk valami, ami megoldásra vár.
- Velem jössz?
  Követtem a feje mozdulatát, amely egy közeli erdő felé mutatott. Úgy látszik, hogy most jön el a beszélgetés pillanata. Kicsit szorongva vártam, hogy ebből a helyzetből mi is fog kisülni. Aggódtam, hogy valami baj történt vele, valamilyen fajta bajba keveredett. Bólintottam a kérésére.
- Menjünk...
   Hangon nem árult el érzelmeket. Hátra pillantok Dracon-ra, aki utánam jönne, de csak a fejemet csóválom, hogy maradjon a helyén és játszadozzon tovább a fiatal self fiúval. A fák rejtekébe lépve haladtunk tovább. Kezemet végig futtatom a fák törzsén, azonban egyik se hasonlít még csak egy kicsit sem a Köd-erdei fákra. Kár, hiányoznak azért, az itteni fák olyan élettelenek, olyan átlagosak és semmitmondóak. Ellentétben azokkal, akik áthaladnak ezen a kis facsoporton, hogy végül egy tisztáson álljanak meg. A Nap erősen süt a furcsa párosra, s én megigazítom a szemüvegemet, hogy biztos takarást nyújtson. Bár nem biztosít teljes védelmet a tűzgolyó károsító hatásai ellen, de bőven jobb, mint ha nem lenne rajtam. Megállok tőle pár lépésre, kezeimet a mellkasom előtt fonom össze és alaposan végig mérem Andromeda-t. Ha külső szemlélődő nézne minket, azt hinné, hogy két, egymás számára teljesen jelentéktelen alak beszélget egymással. De nekem meg voltak a magam indítékai a viselkedésre - és nem kétlem, hogy a páromnak is. Ez az egész helyzet rémisztő volt - nem Ada kérdőre vonása, hanem a tornyos rész. Nem számítottam arra, hogy itt is összefutok a nefilim lánnyal, sőt, reméltem hogy nem. Itt súlyos erők gyülekeztek össze, hogy pusztítást szabadítsanak a világra, és elsőnek azokra fognak lecsapni, akik a közvetlen közelében vannak. Nem akarom őt ilyen veszélynek kitenni, nem akarom, hogy bármi baja is legyen, de azzal, hogy idejött, ez szinte elkerülhetetlennek látszott. Azt se akartam, hogy bárki is észrevegye rajtunk, hogy milyen kapcsolatban állunk egymással. Egyes számú szabály: a kapcsolatokat ki lehet használni és az adott személy ellen fordítani. A vámpírurakból kinézné, hogy ha megtudják, hogy szeretjük egymást, és el is kapnának minket, azt kihasználnák a maguk morbid örömére. Fáj, ahogy viselkedek vele...de nem tehetek másként. Meg kell őt védenem, aki a legfontosabb számomra a világon. Ha ennek az az ára, hogy talán elveszítem őt, akkor hajlandó vagyok ezt megfizetni. Inkább utáljon engem egy életre, mint hogy...Nem, ebbe inkább most jobb nem belegondolni. Csak játsszuk tovább egymás játékait.
- Miről akarsz beszélni?
   Ada-n látszik, hogy fel van háborodva a viselkedésem. Én is így éreztem volna a helyében. Idegesen indul meg felém, alig egy lépésre állva meg tőlem. Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy ismét érzem az illatát, azt az édes, csábító zamatot, amit érezhettem már az Északi Pusztaföldön, első találkozásunkkor. Megvadít és magába szippant. Mint egy örvény, ami nem engedi, hogy szabaduljak. Legszívesebben átölelném őt, magamhoz szorítanám és soha többé nem engedném el. Legszívesebben karon ragadnám és elvinném őt innen nagyon messze, egy elszigetelt helyre, ahol örökké biztonságban lenne és együtt lehetnénk. De az se lenne megoldás: mindketten nyughatatlan lelkek vagyunk. Ezért kelünk mindig útra, hogy új kalandokba és veszélyekbe vessük magunkat. Tehát nem marad más választásom: mint hogy megölni mindenkit, aki csak a legkisebb fenyegetést is jelenti számára.
- Arról, hogy mit keresel itt.
   Sürgetés. Válaszokat vár. Vajon mit gondolhat rólam? Milingen-ben is volt egy olyan érzésem, hogy azt hiszi, mindezt csak a pénzért csinálom. Tény és való, hogy az is ott volt a tényezők között. De leginkább csak azért vállaltam el az egész megbizatást, hogy jobban felmérjem a helyzetet. Nagy általánosságban ismerem a Déli és Északi történéseket, de ha túl akarom élni ezt a világot, akkor alaposabban, részleteiben is tudnom kell az emberek motivációit, a helyi erőviszonyokat, hogy később alapozhassak erre. Ebben a világban a tiszta lelkűek és a tudatlanok halnak meg először. Én nem tartoztam egyik közé sem. Fontos szabály: ismerd meg az ellenségeidet...s nekem az egész világ az ellenségem, pár egyéntől eltekintve. De ezt hogy magyarázhatnám meg neki? Amúgy sincs kibékülve azzal, hogy bérgyilkos vagyok. Mit gondolna rólam, ha tudná, hogyan érzek a nagy általánossággal szemben? Mit gondolna rólam, ha tudná, hogy az embereket szánalmas kis férgeknek tartom? Hogy nem okozna nekem semmi lelkiismeret furdalást, ha nagy részük csak úgy fogná magát és eltűnne erről a kontinensről? Valószínűleg nem nagyon örülne ennek a meglátásnak. Jobb, ha ezt megtartom magamnak. Elvégre, mindenkinek szüksége van titkokra, nem igaz?
~ Mint mondjuk az, hogy ki is vagy valójában, Crispin? Csak Cynewulf-ként ismer téged, nem tudja, hogy valójában honnan jöttél.
~ Még én magam se dolgoztam fel ezt teljes valójában. Időre van szükségem, hogy mindent megemésszek.~
~ Félsz, hogy még ennél jobban is elhidegülne tőled?~
~ Crispin múltja sokkal rázósabb volt, mint Cyne-é...nem akarom elmondani neki még azt, hogy mi is történt valójában, hogy a történet, amit ismer nem az igazság. Nem akarom, hogy szánakozva tekintsen rám. Előbb a neci, utána a történetek.~
~ Elég hosszúra nyúlt ez a neci-vadászat, nem gondolod?~
~ De...ezért is megyek a szemét után, amikor itt végeztem.~
~ Na várj...én nem azt mondtam, hogy most azonnal menj utána! Bőven nem vagy még felkészülve erre! Cris...Cyne. A halálodba rohannál!~
  Leráztam magamról Kiril gondolatait. Ezt a szálat is fel kell göngyölítenem magamban, hogy végre lezárjam a múltamat és minden kérdést, ami oda köt. Amíg a múlt árnyai kísértenek, nem élhetek teljes életet a jelenben és a jövőben. Már most pedig, ha már a jelen jött szóba...
- Hogy mit keresek itt? Meg akarom szüntetni a fenyegetést, amit a vámpírok jelentenek. Azok a hülye barmok, akik egy Mélységi erejét használják erre -kezemmel a torony felé intek, ami tisztán rajzolódik ki a nappali fényben előttünk.- Nem tudom, hogyan érték el. Lepaktáltak-e vele vagy fogságba ejtették? Ha az utóbbi, meg akarom tudni, hogyan sikerült ezt megvalósítaniuk, mert akkor legalább lenne egy fegyver a kezemben, amit Hoshek és a többi mocskos undorító dög ellen fordítok. Miért, mit gondoltál, miért vagyok itt? A pénz reményében? Ennyire tartasz engem, hogy az életemet kockáztatom némi csilingelő érméért?
   A hangom hűvösen cseng, a tekintetem ítélő. Sajnálom, drága. Nagyon sajnálom, de bőven messze vagyok a tökéletestől. Egyszerre szorítanálak magamhoz, és taszítanálak el téged magamtól. Mindkettőt azért, mert szeretlek. Van ennek egyáltalán valami értelme? A szemében csillanó düh magyarázatot adott a kérdésre. De hogy is érthetné meg? A szívemet még én se nagyon ismerem és hajlamos vagyok hamar ítélkezni.  A torkomban lévő szorító, maró érzést már régi ismerősként köszöntöttem.
- Igen, azt gondoltam.
~ Hát, ezt legalább tisztáztuk....~
- Mi a dolgod a Mélységiekkel, miért üldözöd őket?
   Valahogy éreztem, hogy számára fontos ez a kérdés. A dühös felcsattanását felváltotta a halk hangsúly. Szemében mint ha várakozás csillant volna, de ebben nem lehettem biztos. Tollait borzolja, az állkapcsa megfeszül és a szája sarka egy kicsit legörbül. Fáj őt így látnom és tudom, hogy sokáig nem tudom feltartani a gőgös, hűvös viselkedést vele szemben. Miért van az, hogy a férfiak ennyire gyengék a nőkkel szemben? Miért vannak ők ekkora hatással ránk? Bár csak visszaszívhatnám a szavaimat! Bár csak máshogy álltunk volna ehhez az egészhez. Nagy levegőt vettem és lassan fújtam ki, hogy megnyugtassam magamat. Valahogy megoldjuk ezt az ügyet. Mindig is megoldottuk. Egy szép éjszakán a sorsunk összefonódott.
- Akkor most még egyszer megnyugtatlak, hogy nem a pénzért tettem. Hogy mi a dolgom a Mélységiekkel és miért üldözöm őket? Valami ehhez hasonló kérdést tett fel egy jó barátom, hadd idézzem magamat:
" Nem nézhetem tétlenül, hogy ezt tegyék. És nehogy félreérts, itt nem én vagyok a jó fiú..."
- Nem hagyhatom, hogy azok a mocskok a világot elpusztítsák, mert végső soron erre fognak törekedni. Van, amikor nekünk, a társadalom kitaszítottjainak, a mások által "gonosznak" titulált személyeknek kell közbelépnie. Tényleg nem sorolnám magamat a jó fiúk közé, de ezt meg kell tennem...nem hagyhatom, hogy bontsák azokat, akik fontosak nekem. Lory, Armin...Te.
  Az utolsó szót csak halkan suttogom magam elé. A karomat nyújtom felé, hogy magamhoz öleljem őt, hogy kisírhassa magát a vállamon, hogy megnyugtassuk egymást. Aztán a mozdulat félúton elhal, és a karjaim tehetetlenül zuhannak vissza testem mellé. Ennek még nem jött el az ideje, előbb még meg kell beszélnünk azt, amiért ide jöttünk. Meg kell őt nyugtatnom, hogy egy oldalon állunk - hogy mindig is egy oldalon álltunk.
- Gondolom Te is azért vagy itt, hogy megállítsd őket. Még mindig ugyanazon az oldalon állunk. Szeretlek és nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen. Ha ezért fel kell mennem a toronyba és kinyírnom mindenkit, hát legyen. Meghalok, mert valószínűleg bele halok a próbálkozásba, de inkább áldozom fel a saját életemet, mint hogy lássalak téged meghalni.
  Egyenesen rá nézek, bár legszívesebben elfordítanám a fejemet, hogy ne lássa rajtam a feltámadó érzelmeket, a vágyat. Csak a fejét rázza, s nem tudom, hogy ezt a mozdulatot mire is értsem. Mielőtt még rá kérdezhetnék, hogy vajon az indíttatásaimat ítéli el, vagy vitába akar-e velem szállni, a közöttünk lévő távolság eltűnik, s a feje a már jól ismert, kényelmes helyen pihen - a vállamon. Újra átjárnak azok az érzések, amelyek akkor támadtak bennem. Nosztalgikus élmény volt, szívemben boldogság támadt. Gyenge szellő suhant át a tisztáson, mint egy szerelmes simogatása. Megkönnyebbülés uralkodott el rajtam, ahogy éreztem a lány testét, a közelségét, ahogy a lehelete a nyakamat melegítette, s ahogy a jelenléte a szívemet. Jajj Cyne, mekkora csávába keveredtél! És még Te tartottad némileg bolondnak Armin-t azért, mert végül feleségül vett egy nőt? Talán...egyszer ideje lenne nekem is megtenni ezt a lépést? Rövid élet a miénk, a 27. életévemet taposom, ideje ezen is elgondolkozni most már. És ki lenne erre a legmegfelelőbb személy, mint Ada? Ha túléljük ezt...csak éljük túl, azt hiszem, hogy ideje lesz ismét meglátogatnom Eiryn-t, és kiválasztani a legszebb ékszert, amit csak tud csinálni. Ada-nak ennél kevesebbet nem adnék.
- Akkor velem jössz.
- Veled a világ végére is elmennék és még azon is túlra, ez nem kérdéses.
  Nem tudtam a szavait mire vélni, s ahogy elhúzódik tőlem, az arca ismét komoly lesz, ahogy a hangja is. Végre előkerül az a téma, amiről beszélni akart - csak előbb megbizonyosodott róla, hogy bízhat-e bennem. Valami fontos van készülődőben...s talán valami veszélyes is. Hold Anyára, Andromeda: mibe keveredtél Te?
- Amit mondtál igaz, és bekövetkezik. Tudjuk, kinél van a kard. Azrael kardja, egy Mélységinél van és maga Esroniel von Himmelreich vadászik rá.
  A vallomástól teljesen lezsibbadok. Csak tátogni tudok. A gondolatok cikáznak a fejemben és hirtelen nagyon is úgy érzem, mint ha egy álomba csöppentem volna. Az egész szürreálisan hangzott...
~ Na azzal a karddal már tudnánk kezdeni valamit. Ki tudja, hogy milyen erőket tartogat!~
~ Igazad van Kiril~ -helyeseltem magamban. ~Ki tudja, hogy milyen erők...pont ezért fogjuk elpusztítani.~
~ HOGY MI?! TE TOTÁLISAN MEG VAGY VESZVE?! AZT A KARDOT AZÉRT KÉSZÍTETTÉK, HOGY HASZNÁLJÁK!~
~ A túl sok hatalom mindig is megrontja a halandókat...és a halhatatlanokat egyaránt. Itt vagyunk, készen arra, hogy felvegyük a harcot a Mélységiek ellen, mert fenyegetést jelentenek mindenre. Mi van, ha rossz kezekbe kerül az az átkozott kacat? Mi van, ha valaki az emberek, elfek, selfek vagy akár démonok és vámpírok közül túl nagy hatalomra tesz szert? Egy újabb ellenség fog csak felemelkedni. Nem...a kardnak pusztulnia kell.~
~ Ezt nem ártana még egyszer átgondolnod. A nekromanta erős. Nem lesz könnyű őt legyőzni...minden segítségre szükséged lesz.~
~ Ha leszámolok vele, azt saját erőmből teszem. Mindazért, amit velem tett...Nem fogok külső segítségre támaszkodni. Ha csak a kard erejével tudom őt legyőzni, akkor én nyertem, vagy a kard?~
~ Nem kurvára mindegy? A cél számít, nem az oda vezető út...~
~ Hatalmasat tévedsz, de nem foglak kioktatni erről. Ez az én döntésem!~
- Van egy jóslat Dél elpusztulásáról. És a jóslat fele már be is teljesedett. A segítségedet kérem.
- Várj, Ti honnan tudjátok, hogy hol van a kard? Találkoztatok Esroniel-lel? Hol és mikor? És ki az a "mi"? Ki tudja még rajtad kívül ezt?
  A kérdések csak úgy záporoztak belőlem...de szerintem teljesen érthető volt ez. Mit csinált Ada, amíg távol voltunk egymástól? Milyen hálóba keveredett bele? Mi ez az egész helyzet? A kard ismét feltűnt, egy átkozott mocsadéknál van, a zsinatelnök is a nyomában van, aki állítólag eltűnt és meghalt...túl sok titok és hazugság keveredett ebbe az ügybe. Vajon mi lesz ennek az egésznek a vége? De amúgy pont jókor jött még ez is. Tehát a nekromanták és a Mélységiek mellé hozzá csaphatom Niel-t és követőit is. Hát ez valami csodálatos, esküszöm. Ha így folytatom, tényleg tele leszek ellenségekkel.
- Segítek, persze, hogy segítek Ada, tudod, hogy neked még csak kérni sem kell tőlem semmit. Ha azt kéred, ezernyi tüzet okádó sárkány közé bevetem magamat...de mit tudok én, egy egyszerű self tenni?
  A kérdésem végével átölelem őt. Fogalmam sincs, hogy min ment keresztül, hogy milyen veszélyekbe sodródott, amiktől nem tudtam őt megóvni. De most már itt vagyok vele, és megvédem bármitől, ami jön. Átölelem őt, hogy megnyugtassam őt és biztosítsam a támogatásomról.
- Azrael elmondta...Igen...- csak bólogat, mint aki saját magát is meg akarja győzni a mondandó valóságáról. - Nemrég...Loreena lovagnő és hercegné.
- Ti beszéltetek Azrael-lel? Már mint azzal az Azrael-lel? Az angyallal? És Lóri is ott volt?
  Meglepődök azon, hogy ismeri Lory-t és hogy beszélt Azrael-lel, az utolsó angyallal. MI A FRANC?! Nem volt időm háborogni, vagy meglepődni, hisz végül Ada is viszonozza az ölelést, s párszor végig simít az oldalamon, egy sóhaj, majd belesimul az ölelésembe. A világ ismét a helyére zökkent. Kicsit bolondos, kissé morbid és agybajos egy világ a miénk, de...mi legalább a jó helyen vagyunk a jó időben. A békesség és nyugalom percei szállnak ránk, mindannak ellenére, ami elhangzott.
- Együtt járunk az ügy végére. De mit akartok kezdeni majd a karddal?
- Megsemmisítjük.
- Meg akarjátok semmisíteni a kardot? Hát, meg kell vallani, hogy ez nagyjából egyezik az én terveimmel. Sőt, hogy pontos legyek: Teljes mértékben egyezik a terveimmel. De Azy engedné? Már mint..csak az Ő kardja, nem? Tuti, hogy nem örülne ennek.
  Hát, ebben legalább egyet értünk. Megnyugodtam, hogy sem Lory, sem Ada nem akarja megtartani magának a kardot, vagy akár odaadni valami feljebbvalójuknak, vagy barátjuknak, vagy valami. Kétség sem fér hozzá, Lory erős jellem és sok kéne ahhoz, hogy megtörje az akaratát, Armin-nal együtt...de senki sem ismeri a kard igazi hatalmát, Azrael-en kívül. Ada-ban is bízok, de akkor se érezném túl jó ötletnek, hogy bármelyikük is megtartsa magának azt a hülye fegyvert. De ott van még az a rész is, hogy vajon az angyal mennyire repesne az örömtől, ha neki esnénk egy kalapáccsal a csinatos kis kardjának és darabjaira kapnánk? Biztos nem azért hagyta itt, hogy aztán elpusztítsuk. Már csak egy haragos angyal hiányzik nekem...
- Nem akarom, hogy találkozz a Mélységivel.
- Figyelj, előbb-utóbb csak elkerülhetetlen lesz, hogy találkozzunk a Bukottal, lett légyen akárki is az. Bár remélem, hogy nem túl sok mászkál belőlük ebben a világban. Vajon hány Mélységi lehet? Tudja ezt egyáltalán valaki?
- Minden angyalrom alatt van.
  Merül fel bennem a filozófikus kérdés. Remélem hogy nem tobzódnak minden egyes bokorban ezek a dögök. Van most már három, akiről tudunk: Hoshek, az, aki a Toronyban van és az, akinél a Kard. Már mint ha az utolsó kettő nem egy és ugyanazon "személy". De amilyen szerencsém van, nem csak ez a három van. Angyal is volt bőven, szóval valószínűleg a Bukottakból is kell lennie jó párnak. De az, hogy Ada szerint minden angyal rom alatt tanyázik egy, kicsit rontott a hangulatomon. Elvileg akad bőven ilyen épületegyüttes a kontinensen szétszórva. Egy egész Mélységi hadsereg várakozna arra, hogy letámadja a világot? Szép egy kis kalandnak nézünk elébe...
- Minden angyalrom alatt, Honnan tudtátok meg egyáltalán mindezt?
~ Mondjuk gondolom Azy-tól...ha már beszéltek vele. De hogy került elő ismét az a mocsok? Vagy el se hagyta ezt a világot? Vagy visszatért volna? Angyalok és Mélységiek. Pompás...~
- Nem, most inkább erre ne válaszolj, még elég sok mindent kell feldolgoznom...de akkor is...mi a fene?
  Csattanok fel a végén némileg idegesen...már mint aggódó idegesen. Én nem erre jelentkeztem! Azon már meg sem lepődök, hogy az egymás képességeibe vetett bizalom is nagyjából egy szinten áll. Én se akarnám, hogy találkozzon akár Hoshek-kel, akár a többi mocsokkal és Ő is ezen a véleményen van velem szemben. De Ada-nak legalább több esélye lenne ellene. A selfek mágiája vagy fegyverei szinte semmit sem érnek egy ilyen dög ellen, az egyedüli, amiről tudjuk, hogy hat, az a szentség. Nem akarom beismerni, de talán a végén még a keresztények segítsége kell ahhoz, hogy kinyírjunk egy ilyen dögöt? Most komolyan...dolgozzak együtt egy ilyennel? Rögtön Kristin jutott eszembe, a lovagnő még Milingen-ből. Milyen "jó" lenne, ha Ő is csatlakozna a vidám kis csoporthoz, kéz a kézben ugrálnánk virágos mezőkön, mert olyan jó barátokká lettünk hirtelen, hogy egymás oldalán harcolunk. Na meg még mit nem...De amikor az ujjaink egymásba fonódnak szerelmünk jeleként, lenyugodok és elűzöm magamtól az ellenséges, borongós gondolatokat. Ha ez az ára annak, hogy a Kard elpusztuljon, akár még a Pápával is ivócimborává vállnék.
- De Esroniel ember, az is ember lesz, aki legyőzi Délt és mindenki aki a fenevadakat szolgálja, ember vagy hasonló. Te pedig jó harcos vagy és jó diplomata.
~ Csak nem arra a kis esetre gondolsz Borocskával? Bevallom, ott még magamat is megleptem. A "jó harcos" résszel meg erősen tiltakoznék...~
- A jó harcosban kételkednék, a jó diplomatában meg még inkább. De amennyiben lehetőségem adódik rá, hogy én válasszam ki a terepet, akkor nem hinném, hogy Esroniel-nek esélye lenne ellened, Lóri, Armin és én ellenem. Mert van egy olyan érzésem, hogy a drága öribarim már beavatta a férjét a dolgokról.
- Te ismered Lóri...Loreena-t?!
- Ez egy hosszú történet, ahogy megismerkedtem Armin-nal és Lory-val. Majd egyszer négyen összeülünk és azt hiszem, hogy lesz mit mesélnünk egymásnak.
  Na most Ada-n volt a sor, hogy meglepődjön a dolgokon. Én se meséltem a lovagnőnek Ada-ról és úgy látszik, hogy a szerelmem is hasonló mód nem említett meg engem neki, különben hamar kiderült volna Lóri számára, hogy ismerjük egymást. Vajon mit szólna a kettőnk kapcsolatához? Valószínűleg semmit, vagy még csak örülne is nekünk. A lány szavaiból azt veszem ki, hogy közeli viszonyt ápolnak egymással, talán még barátok is lehetnek...s tudom, hogy Lory számára fontosak a barátok és hogy igen csak toleráns és megértő személy: elvégre egy selfhez ment feleségül! Jó lenne egyszer csak betoppanni hozzá Ada-val együtt, kéz a kézben, csak hogy lássam a reakcióját. Csak mosolyogni tudok Ada reakcióján. Olyan aranyos, amikor meg van döbbenve. Aztán inkább Ő is visszatér a jelenleg fontosabb részletekhez, konkrétan a kard és Esroniel levadászásához. Végre egy olyan terep, amiben legalább valamennyire otthonosan mozgok...
- Azt se tudjuk, hogy kezdjünk neki!
- Niel-nek is szüksége van kapcsolatokra, ellátmányra, információkra. Biztos, hogy van családja, bár ahogy hallom, eltűnt mindenki szeme elől valami csata után. De felkutathatjuk őt, megtaláljuk és onnantól kezdve már nem veszítjük őt szem elől. Ezt együtt fogjuk végig csinálni -nyúlok Ada kezei felé, hisz az ujjaink szét váltak, ahogy viszonozom a simogatását. Most ismét egyesültek és egy őszinte, vidám mosollyal hálálom meg a bizalmát, amit belém vetett. - Tudod, hogy érted bármit, és igen...-sóhajtok fel hangosan - ...sajnos tényleg vissza kell mennünk. Van még itt pár vámpír és egy Mélységi, csak hogy legyen kiken bemelegítenünk.
- Köszönöm. Vissza kell mennünk.
- Jó téged újra látni, szívem.
  Válaszolok neki még egyet, arcomon megjelenik a hamisítatlan, Cyne-védjegyes féloldalas mosoly, s ismét a lány keze után nyúlok. Bár próbál haragosnak látszani, azonban engem nem tud átverni és meglátom a szemei körüli apró ráncokon, hogy csak játszik velem. Mint két kis gyerek...mint két őszinte szerelmes. Istenem, de jó végre újra élni és így! Most, hogy minden tisztázódott közöttünk, visszaindultunk Dracon és a self fiú felé, kéz a kézben vágva át az erdőcskén. Sok minden volt, amin el kell gondolkoznom, és még én se tudom, hogy mit kezdek majd ezzel a rengeteg információval. Enyhe fejfájás uralkodott el rajtam, ahogy próbáltam rendszerezni az újdonságokat. Aztán csak képzeletben legyintettem egyet. Először foglalkozzunk az itteni dolgokkal, majd később ráérünk a karddal, Niel-lel és a Mélységiekkel foglalkozni. A fák ritkulni kezdtek és nemsokára kiérünk az útra, ahol vár a mi kis kompániánk. Ujjaink szétválnak, de mielőtt még kilépnénk a tisztásra, Ada felé fordulok:
- Jobban hiányoztál, mint ahogy azt elképzelni tudnád, szerelmem...
  És már nem volt idő válaszra. Nem is olyan távol felbukkant a self srác és Dracon. Ismét visszazökkentünk a szerepünkbe. Már nem voltunk szerelmesek. Csak egy self és egy nefilim.

  Kiértünk a fák közül. Az egész jelenet egészen megható volt, ahogy a self srác játszadozott Dracon-nal. A kis szenvtelenke meg szemmel láthatólag élvezte a kitüntetett figyelmet. Ha igazán hangot tudna adni érzéseinek, akkor most biztos, hogy vidáman kacagna. Megenyhült tekintettel néztem az idillt, miközben ketten Ada-val megindultunk a kis társaság felé. Valószínűleg a fajtársam gyanakodott, hogy miért mentünk el kettesben, de ha van esze, megtartja magának a kételyeit.Végül is, láthatta, hogy eléggé rossz hangulatban távoztunk és visszaérve se mosolygunk egymásra. Talán letudja annyival, hogy csak kikérdezett engem a nefilim, vagy hogy épp nagy taktikai megbeszélést tartottunk - őt kihagyva. Végül is, valószínűleg mi tapasztaltabbak vagyunk már ezekben az ügyekben, csak ezt Ő meg nem tudhatja. Ada egy ideig révetegen nézte Dracon-t, aztán mint ha valami terv szerűség fogant volna meg a fejében.
- Szerinted a sárkánygyíkod fel tudna repülni egy kötéllel?
   Nem válaszoltam rögtön a kérdésre. Eléggé abszurd képnek tartottam, ahogy Draci egy kötéllel a karmai között repül a torony felé. A fehér tollazatával egészen könnyen kiszúrható alak lenne. Nem akarom őt ekkora veszélynek kitenni, még hogy ha csak ez lenne az egyetlen megoldás is. Akkor inkább hagyom ezt az egészet a fenébe, aztán oldja meg az ember sereg az egészet úgy, ahogy akarja, én meg megvárom, hogy melyik fél győz és aszerint cselekszem.  Ahogy közelebb érünk, látom, hogy a fiú arca teljesen ki van pirulva a játszadozástól - hát, rajtunk is azért elég szépen látszanak az ilyen intenzív színelváltozások - és eléggé izgatottnak tűnik az ötlet hallatán. Szinte sajnálom ilyen hamar megzavarni az örömüket, de van pár pont, amire rá kell világítani.
- Ez jó! Csak valami hátsó kaput kéne találni, mert valószínűleg a seregre koncentrálnak oda fenn is.
- Persze, egy kötelet fel tud vinni magával és van annyi esze, hogy valahova kampóval kirögzítse...
  Bár lehet, hogy túl sok kreditet adok a kis dög intelligenciájára vonatkozóan. Tény, hogy okosabb a fajtája átlagos képviselőinél, és annyira összehangolódtunk már az együtt töltött hónapok alatt, hogy szinte meg se kell szólalnom ahhoz, hogy tudja, mit akarok tőle, de lehet, hogy ez már meghaladná a képességeit. Egy feltekercselt kötélhez kampót rögzíteni még az egyszerűbb dolog. Megértetni vele, hogy a kampót valami korlátba akassza és ellenőrizze, hogy tart-e, az már egy másik dolog. Vajon mennyire lehet okos? Eléri mondjuk egy öt éves self gyerek szintjét? Nem tudom, bonyolultabb dolgokat még nem bíztam rá.
- Azonban ahogy a torony közelébe ér, rögtön le lőnék vagy varázslattal kapnák el és kinyírnák -mutatok rá a terv nyilvánvaló buktatójára. - Amúgy is, egyesével felmászni a toronyba merőben felelőtlen vállalkozás lenne. Sokan vannak bent, az egész sereg meg így nem tud feljutni oda. Akármivel is vitték fel oda a később csatlakozókat, mágia van a dologban, amit nem hinném, hogy tudnánk utánozni vagy lemásolni.
  Folytatom tovább, ahogy közelebb érünk a díszes társasághoz. A selfet leköti a válaszom, annyira, hogy Dracon ezt megérzi és alattomosan támad rá és a földre dönti szegényt. Ismerős jelenet volt, velem is mindig eljátszotta. Ez általában annak a jele, hogy megkedvelt valakit és még tovább szeretne játszani vele. Még néhány aljas nyelv-támadás és már vissza is szállt a vállamra. Megpaskoltam a kis buksikáját, majd folytattam.
- Körbe akarok nézni a városban valami megoldás után kutatva, hisz a táborban biztos, hogy nem találunk rá. Ahogy elnézem az ittenieket, eddig nem sokat tettek az ügy érdekében, és arra számítanak, hogy majd a vámpír seregek szállnak le a földre. De egy Mélységivel a birtokukban ki tudja, hogy mire képesek? De ha találnánk bármi nyomot a hátra hagyott épületekben, bármi nyomát a feljutásnak, könnyebb dolgunk lenne. Tehát: én megyek. Jön még valaki?
  Fordulok a társaság felé most, hogy végeztem a kis házidög dögönyözésével. A vállam ismét sajogni kezdett, ahogy a több hónapos megterhelés kezdte kikezdeni. Néha napján arra kelek fel, hogy úgy sajog mindenem, mint valami öregnek. Merje még valaki azt mondani, hogy a sárkánygyíkok könnyű esetek. Annyira belemerültem az egészbe, hogy észre se vettem egy új tag érkezését, csak akkor, amikor megszólalt. Meglepetten fordultam felé és mértem végig. Azon kívül, hogy tüncike, sok mindent nem derítettem ki róla. Érdekes, hogy milyen erős szél fúj erre, s milyen alakokat fúj össze...
- Én is.
- Üdvözlégy...Lance...
  Tehát Ada már ismeri ezt a tagot. Lance. Na legalább ennyit megtudtam róla. Még mindig nem sok. Várom, hogy valamit még hozzáfűzzön, hisz a hangsúlya azt sejtette, hogy valamit még akar mondani, csak úgy lógva hagyta a köszöntést a levegőben. Csinos arca komor, a válaszára meg csak meglepetten vonom fel a szemöldökeimet.
- Vajon mit esznek odafönn?
- Remélhetőleg egymást lefetyelik ki...milyen király kis orgia lehet odafent!
~ Hát, legalább a prioritások meg vannak...~
- Nézzünk akkor szét a faluban, de azért az mondom, nem kell ahhoz sereg, hogy fenn kicsit körbenézzen pár szem, legalább lenne valami kiindulási alapunk és nem csak találgatnánk, ki van fenn, hányan vannak és talán még az egészért felelős Mélységi helyét is megtudhatnánk.
  A fajtámbeli ismét a feladatra koncentrált. Örülök. Csak miért közeledik felénk ilyen óvatosan? Áh, mindegy is, biztos csak ismét Dracon-tól akar valamit. Egészen addig, míg nem bántja őt, felőlem akár bírkózhat is vele, azt úgy is szereti. Engem is így fogadott. Meg rögtön vetkőztetni is kezdett. Furcsa módja az udvarlásnak, semmi petting, meg előjáték. Udvarlás level Dracon...
- Ne, tényleg nem kell egy egész sereg a körbenézelődéshez, és ebben igazad van, hogy minél kevesebben vagyunk, annál nehezebben vesznek észre -bólintok a selfike válaszára. - Maradjon hát a köteles megoldás vésztartaléknak.
  A torony felé fordulok, gyanakodva vizslatva azt. Tényleg, mit csinálhatnak oda fent? Most nem a kajálásra gondolok, mint Ada...hanem minden másra. Vajon mennyi ideig terveznek ott fent maradni anélkül, hogy bármit is lépnének? Mennyi idő, míg teljesen belebolondulnak a zárt falakba, és abba, hogy mindig ugyanaz a látvány fogadja őket? Elkerülhetetlen, hogy a hosszú időre összezárt tömegben előbb-utóbb széthúzás lesz. A vezetőjük vagy vezetőik viszont valószínűleg erőskezűek és vasmarokkal tartják kordában a bent lévőket.  Azért remélem, hogy valami szintű széthúzás van közöttük, hisz biztos voltam benne, hogy nem csak vámpírok csatlakoztak a nemes ügyhöz. Ahol ekkora hatalom van, hamarosan megjelennek a férgek is, akik élősködni akarnak azon és részesülni a remélt hasznon. Energia-vámpírok...undorító fajta. Fordulnék vissza az érkező felé, amitől Dracon kicsit kibillen az egyensúlyából és ekkor támad rá aljas módon a self és meghúzza a farkát. A mozdulatom végére Draci is visszanyeri az egyensúlyát és hangosan fújtat a menet közben már biztos távolságba menekülő srácra. Aztán lenyugszik és a nyelvét öltögeti, meg bandzsítani próbál. Tökély...kifogtam egy értelmi fogyatékos példányt.
- És Te meg ki is lennél? Hé, Ada, van egy újabb elfünk, mint anno a könyvtárban. Mondd csak fiam, a könyvekkel hogy állsz? Armax Wildlight, állok a szolgálatodra.
- Lance Kalver. Nem kenyerem az olvasás, de képes vagyok rá.
- Lance Kalver? -ízlelgetem egy kicsit a nevet...határozottan nem áll szájra kényelmesen. Legyintek inkább csak egyet lemondóan. - Eh, nekem Lánci leszel, könnyebb megjegyezni és szeretek mindenkinek becenevet adni.
~ Akár tetszik nekik, akár nem. Ezen kegy alól nem lehet kibújni!~
- Akkor ha találunk valamit, Te fogsz olvasgatni és a közel jövő álnok vámpírokat ledobálni velük.
- Nefilim Androméda.
  Hajolok meg enyhén a tünde, Lance felé. Remélhetőleg Ada nem javítja ki a nevemet. Nem ismerek innen rajta kívül senkit sem, és ha már a tisztnek ezen a néven mutatkoztam be, jobb lenne, ha mindenki egyetértene abban, hogy hogy is hívnak engem. Nem mint ha nem bíznék meg bennük - na jó, tényleg nem bízok meg egyikükben sem - de csak jobb az álnév. Ki tudja, ki hallott itt már a híres-hírhedt Cynewulf-ról, a Pokol Farkasáról...az Italozás Mesteréről...meg annak csúnya tetteiről. Nem lenne jó dolog a lehetséges ellenségek miatt folyton a hátam mögé nézegetni. Ada bemutatkozása kissé elgondolkoztatott. A könyvtárban is így mutatkozott be. Mindenki látja, hogy nefilim, akkor miért emeli ki? Azt is észrevettem, hogy szívesebben használja a teljes neveket, és néha napján a rangokat is beszélgetés közben. Vajon ennek van jelentősége nála? Mennyi mindent nem tudok róla. De azt azért láttam rajta, hogy ha nem is teljesen hatotta meg az én kis "viccem" a szája széle kissé megrándult, tehát azért valamennyire csak értékelhette, nem igaz?
- Én Jozen Strandgut novícius vagyok!
- Üdvözlégy hát, Józsi.
  Csak folytatom tovább a névadást. Sok ismerősöm közül talán egyedül Ada-nak nem adtam "igazi" becenevet a "szívem", "drágám" és hasonlókon kívül és hirtelenjében ki se tudnék találni valami frappánsat, így nála inkább megmaradok az eredetinél, még a végén tényleg megharagudna rám, és a szépséges hátsómat féltve rohanhatnék előle. Remélhetőleg Józsika se fog kiakadni...én is igyekeztem palástolni a meglepettségemet a rangját illetően, ami nem annyira sikerült. A novícius elvileg a keresztény vallás egyik "rangja". Egy self, aki elárulta a népét és a vallását? Mindegy, nem most van itt az idő arra, hogy leteremtsem őt ezért, és valószínűleg nem is tudnám visszaterelni a helyes útra, s most a lehető leghülyébb ötlet lenne széthúzást kelteni.
- Akkor irány a falu! Milyen szép egy kis banda vagyunk!
  A sok forgolódástól elmozduló napszemüveget megigazítom a fejemen, hogy ismét helyesen álljon. Menő kis felszerelés volt és hasznos is. Alig vártam, hogy viloghassak még pár száz társamnak ezzel. Valószínűleg nemsokára divatot teremtek és mindenki ilyennel fog flangálni. Cyne, a divatteremtő! Cyne, a távcső akrobata...hisz menet közben elővettem a kis szerkezetet, és csak dobáltam, meg elkaptam azt, hogy kicsit enyhítsek a feszültségen, ami eluralkodott rajtam. Messze van még a vég, és ki tudja, hogy fog mindez zárulni. Legalább ha más nem, a városkába vezető utunk unalmasan és csendesen telt el. Alaposan végig mértem magamnak a települést, azon nyomok után kutatva, amelyek segíthetnek megtalálni a feljutási módot. Azonban egészen addig semmi kiemelkedő nem volt. Persze, miért is lett volna ennyire egyszerű? Soha, semmi sem egyszerű. Ada hirtelen megtorpanása készteti megállásra az egész csapatot. Megnézem magamnak az épületet, amely előtt oly' meglepetésszerűen álltunk meg. A kinézete alapján egy fogadó lehetett. Mi van, drága, ennyire megéheztél?
- Honnan van ételük?
   Kérdezi, ahogy felénk fordul. Mindenkin legelteti egy pillanatig átható aranyszín tekintetét, végül rajtam állapodik meg, mintha a választ is tőlem várná. Jobb ötletem nem volt, így csak egy vállvonással jeleztem, hogy egyelőre fogalmam sincs és hogy semmi értelmessel nem tudok neki szolgálni, konkrétumokkal meg aztán főleg nem. Fontos kérdés ez is, hisz valahogy csak fel kell küldeniük az ellátmányt, ha át tudják juttatni az ostromgyűrűn, de válaszokra itt nem fogunk lelni, s hiába való dolgokon kár tornáztatni az agyunkat. Igyekeztem a dolgokat annyira lecsupaszítani, amennyire lehetett, megszabadítani a felesleges sallangoktól, hogy megtalálhassuk az igazi, valós válaszokat.
- Biztos készültek már erre előbb és bespejzoltak. Úgy látom, nem nagyon hagytak itt semmit és senkit.
- Felkészültek erre, ebben biztos vagyok. A készleteik pár hónapig kitartanak, ha szűkösre fogják a fejadagokat, és addigra könnyen megszabadulhatnak az ostromlóktól is. De ha valaki csatlakozik hozzájuk, akkor valahogy fel kell juttatni azt.
  Ada mindeközben már felkészült arra, hogy ajtóstul ront be a fogadóba. Imádom a diplomáciai érzékét, igen csak hasonlít az enyémre. Előbb szúrni, aztán kérdezni. A fiú viszont inkább az érdeklődőbb és óvatosabb fajta, Ő előbb bekukucskál az ajtón, hátha felfedez valamit. A saját részemről erősen kételkedtem abban, hogy bárki is maradt volna itt, hisz az a két sereg közé szorult volna és ugyan, ki akarná ezt magának? Nem egy életbiztosítás és tényleg, de tényleg nem lehet valaki annyira ostoba, hogy a táborozó seregtől, és a lebegő toronytól látótávolságnyira verjen tanyát. Bár ki tudja, Veronia furcsa egy hely...
- Akkor Ti átnézitek ezt a környéket? Én a falu központja felé veszem az utamat. Dracon, szállj fel, mert rohadt nehéz vagy, meg amúgy is, körbenézhetnél.
  Hessegetem el a túlméretezett csőröst a vállamról. Tényleg kezdett nagyon fájni már az említett testrészem, főleg amikor a karjait mereszti ki, hogy ne sodorja le egy-egy erősebb széllökés. Nagyon el van kényeztetve a mocsok. A többiek válaszát meg sem várva indulok tovább pár lépéssel. A fogadó központi szerepet tölt be egy falu életében, azonban nem ez az egyetlen, ahol sok ember vagy vámpír megfordul és biztos voltam benne, hogy a választ nem itt fogjuk megtalálni. Inkább valami irodában, a faluvezetőnél. Azon pár lépés alatt, amit megteszek, a földet nézegetem, nyomok után kutatva. Ha mágiáról van szó, akkor valószínűleg nem hagyott maga után semmit sem...de feladni nem az én szokásom. A kezemben lévő távcsővel pár pillanatig a tornyot fürkészem, reménykedve, hogy valami hatalmas táblára ki lesz függesztve a következő oda tartó szekér kiindulási pontja és ideje. Hát, nem volt ilyen szerencsém...A sikerszéria folytatódott, amikor valami hangos csattanást hallottam hátulról. Megfordulva láthattam, ahogy az elf karddal a kezében fagyott meg az ajtóban, Ada kezében feltűnt az annyira jól ismert világító lándzsa, Jozef felől pedig egy hangos "Démon!" kiáltás jelezte, hogy mi is a felbolydulás oka. Na, de tényleg, most már tényleg csak EZ HIÁNYZOTT! Nem tököltem sokat azzal, hogy mit is kellene tennem. A táskám a földön landolt mellettem, és a tetejéről gyorsan elő is halásztam a fém dobozt, amiben a lefőzött italaimat és a három fecskendőtűt tároltam. Nem voltam olyan hülye, hogy az ajtóhoz rohanjak én is. A kardok, buzogányok és lándzsák forgatagában a jóval rövidebb hatótávú éjgyilokkal csak akadályoztam volna őket...és amíg ők lefoglalják a démont, én megkerülhetem az épületet és a dög háta mögé kerülhetek, ahogy egy jó bérgyilkoshoz illik. Rögtön elő is halásztam a gyengítő mérget, a kupakját lepattintottam és a fecskendő tűvel szívtam fel a fiola teljes tartalmát. Egy ekkora dózistól még egy rukh-nak is bajai lennének, remélhetőleg a démonok fiziológiája nem különbözik annyira a többi két lábú szörnyetegtől, hogy ne érezné meg. Minden más felszerelést a hátam mögött hagytam, ahogy bal kezemben a tűvel, jobbal az éjgyilokkal rohantam az épület háta felé. Nem hallottam tisztán, hogy mi folyik odabent, de nem is volt időm ezzel szórakozni.
- Ennyit a békés sétálgatásról és városnézésről.
  A suta megjegyzés csendesen halt el a kihalt falu poros környezetében, miközben már megérkeztem a célomhoz. Az a kis kerítés, ami egy hátsó udvart kerített el, csak fél másodpercnyi akadályt jelentett és hamar át is lendültem rajta. Dracon ekkor érkezett meg mögém, harcra készen. A teste megfeszült, karmai kieresztve, a szemében agresszió és harci kedv elegyedett. Jól van, okos dög. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy rátegyem-e a vasállkapcsot, de még nem...könnyen agresszívvá válhat, és megtámadhat másokat. Jozef-et és Ada-t biztos, hogy nem, de Lánci? Őt nem ismeri és nem is kedvelte meg. Inkább hagyjuk azt a szart későbbi időpontra.
- Te maradj itt, csak akkor jöjj, ha szólok.
  Suttogtam neki halkan, hogy a bentiek ne hallják meg az érkezésemet. Igazából nem hallottam bentről semmiféle csatazajt. Tehát valószínűleg még csak felmérik egymást. Öreg hiba. Soha se hagyj az ellenfélnek időt, mert ez alatt felkészülhet és kidolgozhatja a stratégiáját. Ha hirtelen támadsz rá, meglepetésből, nincs ideje tervezni, csak alkalmazkodni tud a helyzethez, kezdeményezni nem. Már pedig egy harcos, aki csak reagálni tud, mindig hátrányban van. Az ajtóhoz léptem és óvatosan nyomtam befelé. Szerencsére nem volt lezárva és nem is nyikorgott, ahogy befelé nyomtam. Bentről beszélgetés hangja szűrődött felém. Hold Anyára, Ti mit csináltok? Jó, mondjuk lehet, hogy el lehet kerülni a vérontást, az pedig csak jó. Nem lenne jó már most kifárasztani magunkat és sebeket szerezni, bár van nálam gyógyital. Na meg hát, a démonok sem feltétlenül gonoszak, csak csupán nem nagyon jönnek ki a keresztényekkel meg a nefilimekkel. Milyen kár... Ahogy belépek, a szemem gyorsan alkalmazkodik a kissé sötétebb terephez. A felszerelések láttán a konyhába érkeztem meg. Óvatosan haladtam előre, míg elérkeztem az átjáróhoz, ami a konyhából a fő helyiségbe vezetett. Nekem háttal megpillantottam a démont - egyelőre csak a szarvai voltak árulkodó jelek - illetve Ada-t, akinek az Égi Vértje helyett már valami fényes izé csillogott a feje felett - az, amit már Milingen-ben is láttam. Tehát nem tört ki a harc, ennek örülök. Visszahúzódtam a konyhába és hátamat a falnak támasztottam és vártam, s csak hallgattam. Nem akartam felfedni a jelenlétemet, nehogy elveszítsem a meglepetés előnyét. Én leszek a cinkelt lap a pakliban.
- Miért vagytok itt?-kis szünet, aztán- Hóbortból, azt hiszem. És ráfoghatjuk, hogy az Isten teremtett. Határozottan Ő dobott vissza szenvedni, de azóta nem sok közöm van hozzá. Te talán az Úr teremtménye vagy? És Ti miért vagytok itt?
  Egy megkezdett beszélgetés darabjai. Próbáltam összerakni a kérdéseket és a válaszokat, keresve az előzményeket. De füllel hallhatólag túl sok mindenről nem maradtam le. A fickó - a hangja erről tanúskodott - eléggé filozófikus hangulatban van. Király. Azok nem szoktak harcolni, ugye?
- És mit csinál hóbortból?
~ Random fogadókban üldögélek és válaszolgatok az ide tévedők kérdésére. Úgy is tök unalmas itt, egyedül.~
- Fel akarunk jutni.
- Valamiféle megfigyelést végez? Mióta van itt? Látta, hogy felmegy oda valaki?
~ Csóri démon nemsokára fejfájást kap a sok kérdezősködéstől. Pedig lehet, hogy csak a sörét akarta élvezni...~
  Igazából a beszélgetés további részleteire nem is nagyon figyeltem oda, inkább a konyha feltérképezésébe kezdtem szépen, halkan. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá semmihez. Kaját kerestem, hogy legalább Ada korgó gyomrát lenyugtassuk, hisz ha végül feljutunk a toronyba, az Ő helyzete meg romlik, gyomra vad harci kiáltásai könnyen lebuktathatnak minket. Csak pár szócska jut el a fülemhez, amelyek nem is nagyon érdekelnek. Ha találnak valami választ, majd megosztják velem. Erre való a csapat munka: mindenki végzi azt, amihez ért vagy alkalma adódik rá és később kiegészítik egymás megfigyeléseit. Pár perces felderítésem nem járt sikerrel, így csalódottan léptem vissza búvóhelyemhez.
- Amit tenni készültök. Van egy Mélységi a kastély gyomrában, aki...mondjuk úgy, nem igazán a legjobb barátom. Van a közelében egy kő, fel fogjátok ismerni, ha látjátok. Nem átlagos kő, mágikus tulajdonságai vannak. Ha elhozzátok nekem, feljuttatlak titeket oda.
  A démon szavaira érkeztem vissza. Úgy látszik, a többiek végül csak eljutottak odáig, hogy megpróbálják megpuhítani újdonsült cimboránkat. Tehát Ő is tudja hogy van egy Dög odafent és még nem is haverkodik vele! Király, így kell szövetségeseket találni. Bár elvileg él az "ellenségem ellensége a barátom" elv, ez nem megbízható szövetségesi alap, hisz könnyen ellenünk fordulhat, hogy mind a két félt kijátssza. Azonban nem látok más megoldást, mint hogy elfogadni az ajánlatát, hisz máshogy egészen biztos, hogy nem jutunk oda fel. Hogy mi akar lenni az a kő, amit emlegetett, fogalmam sem volt, bár ha a Mélységi közelében tárolják, és nem a barátja ennek a lénynek, akkor sejtésem szerint valami köze lehet a Bukott erejéhez, és ahhoz, ahogy fogva tartják őt. Biztos valami hatalmas mágikus erővel megáldott kavics lehet ez. Egy démon kezében vajon mire lenne képes?
- Akkor kiszabadul!
  Hallottam meg Ada riadt felkiáltását. Tehát Ő tudja, hogy mire való az a kő. Valószínűleg Azrael mesélt neki erről is. Milyen hasznos egy angyali információ forrás ezekben a napokban.
- Vagy a hatalmad alá kerül.
- Akkor ne tegyétek. A Ti döntésetek.
  Felfokozott érzékeimmel hallottam, ahogy egy szék nyikordul meg, mint ha eltolnák. A démon üldögélt, tehát valószínűleg Ő kelt fel az asztaltól és távozásra készült. Nem hagyhatjuk elveszni ezt a lehetőséget!
- Modd meg mi történik!
- De....de ha a Mélységi ott van fenn és a kő is, és a varázslathoz az kell, hogy jutunk fel oda?
  Csendült Józsika kíváncsi hangja. A kérdés magában jó lenne, ha nem lenne a válasz egyértelmű - legalábbis szerintem egyértelmű.
- Ada, gondolod, hogy a kővel lehet irányítani? Nem szövetséget kötöttek volna, hanem hatalmuk van felette?
~ Remélem, hogy ez a helyzet...mert akkor tudom, hogy a Kővel manipulálni lehet őket. És amit manipulálni tudsz, afelett hatalmad van. Ami felett hatalmad van, könnyebben elpusztíthatod. Értékes információ, jegyezd meg jól, Crispin!~
  Úgy éreztem, hogy most van ideje a csatlakozásnak. Kiléptem a konyha takarásából, menet közben direkt lelöktem egy edényt, ami hangosan csörömpölve csattant a földön. Nem akartam, hogy a démon megijedjen a hirtelen megjelenésemtől és fenyegetésnek vélve rám vagy a többieknek támadjon.
- Dracon, nyugodtan gyere be!
  Szóltam hátra a kis dögnek, aki pár másodperc múlva megérkezett és lecsüccsent a konyha bejáratában. Folytattam tovább az utamat és végül egy asztalra ültem le, a démonnal szemben, csak egy pillantást áldoztam a többieknek, akik még mindig álldogáltak. Már nem szegeztek kardot a barátunkra és Ada is megszüntette az izzó glóriát. Mindenki milyen feszült és udvariatlan itt...egyedül én veszem lazára a dolgokat? Ahogy lehuppantam a székre, az éjgyilokot és a tűt az asztal túlsó szélére toltam, hogy ne érezze fenyegetve magát a kanalas alak - komolyan, mi a francnak van nála kanál?! - és a lábaimat kényelmesen pakoltam fel a bútorra, s hátradőltem a székben. A hangom teljesen nyugodt volt, ahogy a teljes beállásom is.
-  Valószínűleg úgy gondolta, hogy ha megígérjük neki, hogy megszerezzük neki a követ, akkor feljuttat minket. Nem tudom, hogy mi ez a kövekkel, vagy mi nem, de sok választásunk nincs. Fel kell jutnunk a toronyba, hogy kedveskedő látogatást tegyünk vérszopó barátinknál. Az, hogy mi történik a kő eltávolításakor, vagy hogy kinek kell, majd ráérünk később aggódni. Egyelőre egy problémára fókuszáljunk.
- Tudják, az egyezség komoly dolog. Én mindig betartom az enyéimet és vannak módjai, hogy elérjem hogy a partnereim is betartsák. De ha ez segít, elárulom, hogy ha elhozzák nekem a követ, sem az emberek, sem a tündék népei sem az egyházak nem károsodnak meg.
  A démon a továbbiakban is tök lazán viselkedett. Tetszett nekem a tag. Ebben az őrült kavalkádban úgy látszik, hogy csak mi ketten őriztük meg higgadt józanságunkat. Jó látni még egy rokonlelket.
- A kő fent van a Mélységinél- szögezi le Ada ismét.- Benne van a Mélységi hatalma.
~ Érdekes...Ada sokkal többet tud ezekről a dögökről, mint az utolsó alkalommal. Beszélnem kell majd vele négy szem közt.~
- Elfogadom.
   Örülök, hogy végül egészen diplomatikusan sikerült lezárnunk ezt a szerencsétlen betörést. Tényleg semmi hangulatom nem volt még egy démon ellen is harcolni, akinek a kezei furán feketék voltak, most, hogy közelebbről is megnézhettem magamnak. A self minden nap lát valami újat, úgy látszik.
- Ha benne van a hatalma és elhozzuk, akkor vége a vámpírok erejének és a Torony visszakerül a földre! Ez jó! Tetszik! Azt is tudod, hol a Mélységi? Hol keressük? De még nem mondtad, mennyi ellenségre számíthatunk odafenn?
~ Wow, szép kis litánia, Testvérem a Holdban. És még én beszélek sokat? Határozottan csöndes típus vagyok pedig.~
  Amikor a kis tüncike i rábólintott az egyezségre, én is csatlakoztam. Együtt megyünk ebbe a buliba, és mindenki beleegyezése kell.
- Oké, akkor a mi részünkről áll az egyezség -biccentek a még mindig várakozó Dracon felé. - Remélem, hogy nem fogjuk megbánni, de amíg egy Mélységivel lehet packázni, én mindenre kapható vagyok.
  Az éjgyilokot visszacsúsztattam a helyére, a fecskendő tűt pedig a kezemben tartottam. A táska és benne minden felszerelés egyelőre még a fogadó előtt volt. Azért még vissza kell mennem, mielőtt neki lendülünk a feladatnak.
- Nem állítom, hogy a kezetekbe adom a megoldást.
~ Miért ilyen furcsa a szeme?!~
- Leviathan.
  Csak ennyit hallok mély, dörgő hangon, s az ujjain lila lángok gyúlnak. Nem volt éppen egy gyomornyugtató látvány, és határozottan kezdett NEM tetszeni ez az egész szituáció. Azonban innen már nem volt visszaút. Dracon, ha félt is, gyorsan közelebb vágódott hozzánk, hogy ne maradjon ki a buliból, akármi is készülődik. A démonból áradó fények végül eg rúnát alkotnak a földön. Hatalmas mágia. Ki a franc ez? Mi a francba keveredtünk mi már megint?
- Ha találkoznának egy Yrsil vagy Lilithyra Daemas tábornok néven hívott démonnal odafent, mondják meg nekik, hogy Őfelsége üdvözletét küldi és számít a helytállásukra.
   Őfelsége? Akkor ez a démon a király küldötte lenne? Valószínűleg az első számú embere, ha ekkora hatalmakkal játszadozik. Tovább már nem folytattam a gondolatmenetet. Az egész világ kezdett elmosódni és csak lila foltokra összpontosult. A gyomrom kavarogni kezdett a látványtól, inkább behunytam a szemem és elképzeltem, hogy egy széles, nyílt mezőn vagyok, mindentől távol. Amikor kinyitottam a szememet, megállapíthattam, hogy tényleg egy széles, nyílt részen vagyok: lényegében a rohadt égben, előttem pedig a vámpír kastély lebegett. Lenézve az alattunk elterülő tájat pillanthattam meg. Nem voltam én soha se egy ijedős srác, meg tériszonnyal se nagyon kezdett küszködnöm, de ez azért eléggé extrém egy szituáció volt. A feltámadó szél egyenesen a torony felé vitt minket. Legyűrve félelmemet készen álltam arra, hogy belekapaszkodjak az első tárgyba, amit elérek és felhúzzam magam. Remélem, hogy a démoni mágia nem szűnik meg félúton a levegőben és pottyanunk le. A bulit egyedül Dracon élné túl, aki ott repült mellettem és rám vigyorgott: ugye gazdi hogy milyen jó repülni? Azzal nekem nincs is bajom...csak a megérkezéssel lesz.
avatar
Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos

Hozzászólások száma : 209
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 26
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Bérgyilkos
Szint: 5.
Tapasztalat:
5241/6250  (5241/6250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Lance Kalver on Szer. Júl. 05, 2017 12:12 am

Messze voltam a többiektől, akikkel együtt jöttem be a táborba, de az volt a feladatom, hogy maradjak a közelben. Ez azonban megváltozott, mikor a kapitányom kibicegett a sátorból, és azt mondta, hogy tartsam a többieken a szemem, mert nem bízik bennük. Én teljesen megértettem az álláspontját, így felálltam, és utánuk mentem, hátha történik majd valami érdekes. Éppen odaértem a többiekhez, mire végzett az aktuálisan beszélő sötét tünde. Csak a kérdését hallottam, de mivel azt kaptam utasításba, hogy tudjam meg, miben settenkednek, azt mondtam:
- Én is.
Az előző ilyen kalandomból megismert nefilim köszöntött, bár egy kicsit furcsa volt a hanglejtése. Armax kijelentésére, miszerint Lánci leszek, felháborodtam volna, hogy nekem van egy rendes nevem, de a hangsúlyából ítélve úgyse segített volna rajta semmi, szóval ráhagytam.A fiatal srác bepillantott egy ajtón, mire az kivágódott, csoda, hogy nem vágta orrba a gyereket. Kardot kirántva ugrottam az ajtó elé, és megláttam... életem legfurcsábban kinéző férfiját. A karján dús szőrzet volt, ami pedig a többit illeti, mintha egy hulla lett volna. Az ujjai között egy fémkanalat forgatott, az arca pedig olyan volt, akárcsak valami törzsi tetoválással telenyomott férfi, erre csak nyomatékot adott a fejéből kiálló két szarv. Az ijesztően lila szemei erre már csak rátettek egy lapáttal. Nem szóltam semmit, mozdulatlanul álltam az ajtóban.
- Én nem ajánlom. Egyiküknek sem. - szólalt meg a lény mosolyogva, miután Andromeda is megidézte a maga fegyverét. A sötét tünde fiú szerint démon volt, akivel szemben álltunk, tulajdonképp egészen reálisnak hatott a feltételezés. - Komolyan rám rontanának csak így? Csak azért mert van nálam egy ezüstkanál? Mit hisznek, mit fogok ezzel tenni? Kanállal hódítom meg a világot? Eltenné, kérem azt a csúnya fogpiszkálót? Bántja a szemem a szentség. - Szólt feltehetően a félangyalnak, miközben eltakarta az arcát az ujjaival, közben úgy dörzsölve a homlokát, mintha fájna a feje. Én egyelőre mereven álltam a helyemen, nem mozdultam, viszont érzékeltem, hogy Armax valamire készült, gondoltam kelleni fog neki egy kis idő, így megpróbáltam húzni valamivel.
- Amíg nem adott rá okot, nem, de fő a biztonság. Miért van itt?
Talán nem a legjobb időhúzó kérdés, de jobb nem jutott eszembe.
Andromeda belépett köztem és a kissrác közt a fogadóba, egyenesen a démon felé tartott, tőle nagyjából két lépésre állt meg. Egész lényéből sütött a gyűlölet. A lándzsát eltüntette, de most egy glória volt a feje fölött.
- Isten gyermeke vagy? - Kérdezte a szokásos lenéző hangnemével.
- Felelj a kérdéseinkre. - Tette hozzá jóval visszafogottabb stílusban. ~Talán légy szíves~ Morogtam magamban. Nem tetszett a stílusa. A kölyök is betársult a nefilimhez, utána ment, és ugyanúgy szinte fenyegetve mondta a démonnak, hogy válaszoljon a kérdésekre, de legalább a nőt is lehűtötte kicsit.
- Miért vagyok itt? - gondolkodott el a démon [orange]- Hóbortból, azt hiszem. És ráfoghatjuk, hogy az Isten teremtett. Határozottan ő dobott vissza szenvedni, de azóta nem sok közöm van hozzá. Te talán az Úr teremtménye vagy? És ti miért vagytok itt?[/color]
Bólintottam a válaszára.
- És mit csinál hóbortból?
Andromeda úgy döntött, válaszol az ő kérdésére, mégpedig az igazat, hogy fel akarunk jutni.
- Ezt a játékot nem így játsszuk. - Csóválta meg a fejét a kérdésemre. - Előbb válaszolsz arra amit én kérdeztem, utána kérdezhetsz. - A félangyal válaszára elmosolyodott. - Na látod, így kell ezt. Én hóbortból feljegyzem a történelmet, melyik oldal mit tesz, és hogyan lehetne arra mozdítani az eseményeket, hogy nekem jó legyen. És igen, láttam, hogyan jutottak oda fel vámpírok és sötét tündék és emberek, még démonok is. TI mit akartok kezdeni odafent? - Folytatta tovább ő is a kérdezősködést. Én csak morogtam a kijelentésére, de mivel a választ már megadta Andromedának, nem feszegettem a mibenlétem.
- Mit tippel?
Kérdeztem.
- Nem szokásom tippelni. Megbízhatatlan dolog. - Felelte.
- A vámpírok nem uralhatják az eget. - Mondta a nefilim meggyőződéssel. - Nem hozzájuk tartozik.
Tett egy lépést felé, így már csak egy lépés volt köztük.
- Neked mi a jó?
- Egyetértek. - Felelte mosolyogva, ám a kérdést figyelmen kívül hagyta
- És hogy jutottak fel? Van valami titkos kapu? Azt is tudod, hogy hányan vannak odafenn?
Eredt meg a kölyök nyelve.
- Nem, egy varázslat van, ami felrepteti azokat, akik nem tudnak repülni maguktól, illetve egy hintó azoknak, akik az úr kiemelt vendégei. De sem egyiket, sem másikat nem fogják a rendelkezésetekre bocsátani a vámpírok, azt hiszem. - forgatta meg a kanalat a kezében.
Rövid ideig eszembe jutottak azok, akiket idáig kísértem, de úgy döntöttem, még nem beszélek róluk, helyette inkább megkérdeztem mitveszthetek alapon:
- Maga ismeri azt a varázslatot?
- Igen. - Mosolyodott el rejtélyesen. Na, erre kevésbé számítottam, pedig kellett volna.
- És mit kell ahhoz tennünk, hogy segítsen?
- Amit tenni készültök. Van egy mélységi a kastély gyomrában, aki... Mondjuk úgy, nem igazán a legjobb barátom. Van a közelében egy kő, fel fogjátok ismerni, ha látjátok. Nem átlagos kő, mágikus tulajdonságai vannak. Ha elhozzátok nekem, feljuttatlak titeket oda.
Erre én nem tudtam mit válaszolni, ketten, akik bent voltak, a harci fegyvereiket leengedték, azonban Andromeda hevesen tiltakozni kezdett.
- Akkor kiszabadul! - Rázta meg a fejét. - Vagy a hatalmad alá kerül. -
- Akkor ne tegyétek. - Állt fel az asztaltól. - A ti döntésetek.
- Mondd meg, mi történik!
A kölyök végül elkezdett a nefilimtől kérdezni, viszont nem igazán értettem, miről van szó, így csendben hallgattam, az eddig rejtőzködő Armax előlépett a rejtekéből, és a legközelebbi asztalra helyezte, amivel meg akarta támadni, jelezve békés szándékát. Én is végül a falnak támasztottam a kardomat, és beléptem. A vezetőnk nyers szavai kicsit megütöttek, ugyanakkor belegondolva teljesen igaza volt.
- Tudják, az egyezség komoly dolog. Én mindig betartom az enyéimet és vannak módjai, hogy elérjem, hogy a partnereim is betartsák. De ha ez segít, akkor elárulom, hogy ha elhozzák nekem a követ sem az emberek, sem a tündék népei, sem az egyházak nem károsodnak meg.
- Elfogadom.
Mondta a nefilim, kicsit olyan módon, mintha egyedül ő döntene. Nekem rossz előérzetem volt, de bólintottam a tervre, végül pedig Armax is beadta a derekát.
- Nem állítottam, hogy a kezetekbe adom a megoldást. - Mondta, közben szeme fehérje elfeketedett, hangja pedig nagyon lemélyült. - Leviathan.
Hátrébb lépdelt, két karját kinyújtva pedig átfogott mindenkit. Az ujjain apró lila lángok gyulladtak, amik hamar leugrottak a padlóra, és körbemenve rúnákból álló kört rajzolt körénk. A fogadó és a démon alakja hirtelen elkezdett homályosodni. - Ha találkoznának egy Yrsil avagy egy Lilithyra Daemnas tábornok néven hívott démonnal odafent, mondják meg nekik, hogy őfelsége üdvözletét küldi és számít a helytállásukra. -
Mondta, de ezt már elmosódva, hallottam, aztán az egész környék a rúnakörön kívül egy forgó masszává vált, de ahogy megállt, hirtelen egyik oldalt a tiszta kék eget, másik oldalt pedig a vámpírkastély falait láttuk. Megtalált minket egy széláramlat is, hogy tetőzze a rosszullétet. Térdre estem, és elkezdtem köhögni.
- Ehhez nem vagyok hozzászokva…
Morogtam félhangosan.
avatar
Lance Kalver
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos

Hozzászólások száma : 75
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 3.
Tapasztalat:
2290/2500  (2290/2500)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hilde von Nebelturm on Pént. Júl. 07, 2017 12:09 am

Karjait összefonta, s figyelte a teremben lévő embereket, a teremben lévő családfőt. Messze túl furcsának tűnt az egész, miért pont a Nachtraben családfő volna az, aki ellenzi a felemelkedést? Igaz, sosem volt személyes kapcsolata a férfival, pletykákat se hallott róla, valahogy megmagyarázhatatlan és váratlan volt ez az egész, nehezen tudta elképzelni a kialakult helyzet miértjét és mikéntjét. Hallgatott, s végül szerencsére Eiryn törte meg a makacs csendet, ami végül rövid, kényelmetlen bemutatkozást eredményezett.
- Elnézést, hogy témán kívül közbeszólok, de bemutatkoznának? Amennyiben már megtették és a késésem miatt kell ismételniük magukat, szíves elnézésüket kérem. Én Eiryn Nebelturm vagyok, Lothar von Nebelturm füldöttje.
- Larsdall Crescent. Armin Herceg küldötte. Elnézést kérek, de mennyire tudná befolyásolni Dornburg nagyurat a döntéseiben? Mert ahogy eddig viselkedett, szerintem senkire nem hallgat, és így nem látom sok értelmét a további tárgyalásoknak.
- A kisasszony kiválló vámpír, az illem az első *A férfi meghajtott a fejét. Volt valami ijesztően vámpíros a gesztusban, letagadni se lehetett volna a faját * - Johannes von Nachtraben vagyok, a Nachtraben család jelenlegi feje, a vámpír máguskör rangidőse. És nem tudom befolyásolni Karlt.
Valami nem állt össze a képben, nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mégis melyik családok támogatták a felemelkedést, Rudenz értesítette ugyan korábban erről, de a részletek már kissé vesztettek minőségükből, ám mintha a Nachtrabenek nem lettek volna ellene...
- Hilde von Nebelturm Hellenburgból. Társammal Dél érdekeit érkeztünk képviselni. * Mutatott Leonra, aki majd megoldja a bemutatkozást, ha akarja. * - von Nachtraben Uram, ha megbocsájtja az indiszkréciómat, ezek szerint a nemzetsége nem támogatja a tornyok felemelkedését?
- Csakugyan. Leon Wittman, bár szerintem mi már találkoztunk, Eiryn kisasszony.
- Engedjék meg hogy bemutassam Lilithyra Daemnas Q'rgal tábornokot  és önmagam, Hóhajú Yrsilt. Őfelsége I. Darrakard küldöttségét képviseljük.
Kószán a démonokra fordította tekintetét, most inkább a fiatal leányt figyelve. Őszintén, nem igazán gondolta volna róla, hogy egy tábornok lenne, de közelebbi figyelemmel mégis jól érezhető volt ez, a kisugárzása a lehető legkevésbé sem volt gyermeki, leginkább egy bárány bőrbe bújtatott farkasnak tűnt, egy szörnynek, aki egyszerűen nem fért a gúnyába amit rászőttek... Rémisztő...
- Akkor mégis mit tudnánk tenni, a dolgok jelenlegi állása ellen?
- A családom támogatja a Fakó Napkeletet, kisasszony. De nem körmünk szakadtáig, ahogyan a Dornburgok. * A férfi elmosolyodott, amitől egy kicsit végigfutott a hátán a hideg, pláne miután hallotta annak szavait... Nem, az nem lehet, biztosan félreértettem. * - Karl von Dornburg a felemelkedés egyik kulcsfigurája. Ameddig ő él a családja nem fogja elhinni, hogy veszíthetnek. ÉS addig a vámpírok nemzete sem fogja elfogadni, hogy messzire ment.
- Ön mit gondol, miként vannak ezzel a felemelkedést támogató további családok? Ők meggyőzhetőek lennének a lépés kérdésességéről, vagy hasonló elfogultsággal állnak hozzá, mint von Dornburg?* Egy pillanatra elhallgatott, majd nyomban folytatta is, messze túl fontos volt ez a kérdés. *- A vámpírokkal folytatott kapcsolat nagyon fontos dél számára több indokból is. Attól tartok ha ez így folytatódik, a Vámpírság közös ellenséggé válhat majd a két birodalom számára, s olyan sötét időszakok következhetnének, melyek a nagy mészárlás óta elképzelhetetlenek voltak.
Egészen biztos, hogy félreértette Johannes szavait, kizártnak tartotta, hogy tényleg azt a jelentést hordozta, mint amit belehallott. Egy ilyesmi lehetőség puszta fontolgatása is hihetetlen balhét okozhatna, tökéletesen kéne rendezni az ügyet s még akkor is elegendő gyanakvás és árnyék vetülne a jelenlévőkre, elegendő ahhoz, hogy egy komoly diplomáciai perpatvar kerekedhessen... Bár, már most is az volt.
- Úgy véli hogy amennyiben Herr Dornburg eltávozna az élők sorából, a Fakó Napkelet erejét veszítené ?
- Miért? Miért védi ennyire Karl nagyúr a Fakó Napkelet ideáját?
- Értem mire gondol. És a démon uraság is. És mint délnek, Nebelwaldnak is csak profitált az eddigi kapcsolataiból a vámpírokkal. Viszont nem tudom, Armin Herceg hogy vélekedik ez ügyben. És mivel nem igazán lenne időm visszamenni, és jelentést tenni, még akár hajlandó is lennék vállalni a kockázatot, ha biztosra mehetnék, hogy ezzel megállítjuk Dornburg úr világhóditó terveit.
Eiryn kérdésére kicsit elgondolkodott, igazából teljesen jogos volt a felvetés, s most így, elébe helyezve sokkal több értelmet nyert az egész helyzet. Nem ismerte, nem értette a mélységiek hatalmát, de talán tényleg ilyen egyszerű ? A mester a rabszolga szolgája lenne? Fondorlatos módszer... Egy egész család feletti hatalom átvétele egy kulcsfigura megbabonázásával. Valahogy nem is ennek a ténye rémisztette meg, hanem az annál sokkalta rémisztőbb eshetőségek és következtetések, melyeket sajnos ez a felismerés hordozott. 
- El akarja ez kerülni? * Fordította a férfi a tekintetét először rá...* - Tegyen ellene. Most kínálom fel a lehetőséget. * Majd a démonra... * - Úgy vélem. * Majd Eirynre... *- Azért, mert Erborosh így akarja. * S végül a sötételfre, pár érdekes információt is megosztva a nép vezetőjéről. Nem értette teljesen, hogy miről is volt szó, de azért felkeltette a kíváncsiságát. * - Higgye el, ha Karl nem tényező, nem lesz aki meggyőzze a Blutsterneket, hogy vessék el Armin herceg kecsegtető ezüstjét.

Kellett egy pár pillanat, hogy feldolgozza, hogy mégis mit mondott a családfő. Természetesen a szavakat értette, a hordozott üzenetet is, de a mögöttük rejlő motivációtsehogy sem tudta felfogni, egyszerűen túl nagy árnak tűnt bármiféle eredményért, olyasféle árnak, amit aztán jó eséllyel végül nem Johannesen kérnének számon, hanem Délen, a démonokon, a sötételfeken, s úgy összességében mindenkin aki jelen volt. Csapda...? Nem, nem tűnt valószínűnek. Nem volt jó a másokból való olvasásban, messze túl egyszerű és őszinte volt ilyesmikhez, de valaiért úgy érezte, hogy ez csapda nem lehetett, Johannes valóban ezt kívánta tenni, de hogy miért, azt egyszerűen nem tudta... Ilyen egyszerű lett volna? Talán tényleg a legjobbat akarta a Dornburgoknak, talán kétségtelenül ez volt a legkisebbik rossz. Nem is értette, hogy miért, de rázni kezdte a fejét. Szívest tanította volna móresre a Karl urat, de a halálát semennyire sem kívánta, főleg nem úgy, hogy lényegében mennyire is jó üzleti megállapodásokat köszönhettek együttműködésének. Egy rövid percnyi vak hatalomvágy nem fakíthatja ki az évek barátságát, nem az ő szemében, s rajta keresztül Dél szemében sem.
- Uram, bocsássa meg, de nem vagyok hajlandó részt venni egy családfő megölésében, akkor sem, ha a felemelkedés a feladat tétje. Von Dornburg régi idők óta nagyszerű üzletipartnere volt Helleburgnak, diplomáciai okokból egyszerűen nem engedhetjük ezt meg magunknak, tárgyalni jöttünk, nem gyilkolni.  * Kezeit összefonta, egyszereűn nem tudta feltétlenül elképzelni, hogy mi is történhetett itt, arcára kiült a furcsálkodás. * - Erborosh?
Leon látszólag meg kívánt volna szólalni, de egyelőre inkább megtartotta magának a szót. Nem volt tisztában azzal, hogy lényegében egyetértett-e vele vagy sem, de annyi kétséges volt, hogy ha máskor nem is, most szüksége volt a támogatásra. Karl halála egyszerű megoldás volt, talán az ideális is, de a szavát adta von Hellenburgnak, hogy óvatos lesz, kerülve a háborút, diplomáciailag fejetve a nyomást... Ez sehol nem volt diplomácia, bár, a végeredménye elfogadható lett volna. A kérdés mégis ott lebegett a levegőben: Melyik követ gyilkolja meg a tárgyalófeleit?
- Én sem szívesen ontanák vért.* A férfi valamit szórakozott a magával hurcolt kígyóval... Furcsa módon eddig észre sem vette a lényt... Nem volt különösebben problémája a hüllőkkel, de valahogy el nem tudta képzelni, hogy miért is hozná magával ide a bestiát * - Erborosh...csak nem arra akar utalni hogy egy mélységi befolyásolja Karl nagyurat ?
- Ez egy érdekes felvetés. * Fordult a sötételf a démonok követe felé * - Ha a mélységi uralja a tetteit, mi garantálja, hogy ha meghal, nem veszi át más fölött az irányítást, így addig folytatódnának a dolgok, ami megintcsak háborúhoz vezetne. Nehéz döntés...
Mélyet sóhajtott, figyelve a vámpírt. Hideg volt mint egy hegyi csermely, s pont olyan kiolvashatatlan is. A benne futó habok mind csak fodrozódtak, a csepp örvények pedig tökéletesen elrejtették az alján megbúvó igazságot. Ki volt egyáltalán ez a férfi, hogy ilyen nyugalommal és kimértséggel kívánta egy másik családfő halálát (Látszólag bármiféle személyes érdek nélkül...)?
- Döntsenek ahogy akarnak. Én csak a tényeket tudom elmondani. Karl von Dornbug az, aki fenntartja a felemelkedés tervét. Ameddig ő él nem lesz béke, akármennyit tárgyal, kisasszony. És nem tudok semmi pontosat, de erős gyanúm van arra nézve, hogy az agya már nem tiszta.
- Sajnos nem ismerem a dolgok menetét a mélységiek terén, nem volt eddig szerencsém ahhoz, hogy találkozzak hasonló lényekkel. Feltételezzük, hogy képesek lehetünk valahogy elpusztítani. Von Dornburg magához térne elvakultságából?
Fakó és reménytelen kérdés volt, nem ismertem a legkevésbé sem a mélységieket, de kivitelezhetetlennek tűnt így is, a föld mélyében megbúvó (Vagy a toronyban?) hömpölygő istentelen féregkatlan pedig sötét félelemmel szította a lelkében égő tüzet, szűntelen kételybe taszítva.
- Ha megenged egy szerény kérést, megmagyarázná számunkra Erborosh kilétét és kapcsolatát Karl nagyúrral ? Úgy vélem mindannyian tisztábban látnák, ha erre fény derülne.
- Ha találkozol egyel, az inkább a szerencsétlenség számlájára írható * Szólalt meg szinte alig hallhatóan mororgva Eiryn, majd folytatta. Érdekes információkat osztott meg, kétségtelenül hasznos lehetne majd értekezni vele a mélységiekről, ezen iszonytató témában komoly lemaradásokkal élt. * - Gondolom nem sok esély van rá, hogy Karl von Dornburg nagyúr egy őszinte imában Isten segítségét kérje.
A reménytelenek nyugalmával méregette a válsza előtt Johannest, titkon félt egy kissé attól, hogy talán nevetség tárgya lenne, valóban nem tudta saját naivságának mértékét felmérni, s mivelhogy senki sem adott konkrét választ, kivéve persze Eirynt morgását, sajnos továbbra is a sötétben tapogatózott.
- Kalr nagyúr nem tud róla, hogy befolyás alatt áll. Miért tudna? Azt hiszii uraljuk a mélységit. Én vagyok az, aki rátettem az elmeirányító varázslatot Erboroshra, a mélységire aki a Fakó Napkelet erejét adja és elárulom önöknek: ez a varázslat nem létezik. Nincs olyan hatalom, amely igába hajthatna egy mélységit, vagy ha van is, nem a földön. És ha képes rá, hogy elpusztítsa őt, kisasszony, örömmel fogadom a segítségét. * Fordult hozzá a vámpír, cseppnyi fűszeres vitriollal, mely kétségtelenül nem esett jól neki. * - Az egész kastélynyi vámpír és az önkéntesek is azért vannak itt, hogy védjék. Nem számolva a lény nevetségesen nagy erejével. Ha a vámpírtornyokat kéeps volt a levegőbe emelni, mit gondol, mi ölheti meg?
A vér sebesen szaladt fel arcába, kétségtelenül dühítette a válasz, de annál is jobban annak a ténye, hogy igazából nem kapta meg a talány megoldását. Mi történne akkor, ha megölik a mélységit? Karl magához térne? A torony tovább lebegne? Esetleg lezuhan? Tudni akarta.
- Nem azt kérdeztem, hogy mennyire reális, azt kérdeztem, hogy ha elpusztítjuk, mi lenne a hatása. * Szemei szúrósan tapadtak Johanneshez, de sajnos lehetetlen volt nem látni rajta, hogy a nagy eltökéltség mélyén csakis elemi, állatias félelem fészkelt, melyet az ismeretlen féreg ébresztett. * - Sajnos én magam biztos nem lennék képes rá, de esetleg az ön segítségével jobb esélyeink lehetnének... Akárhogyan is, von Dornburg megölése sem lenne egyszerű feladat, az a kastélynyi vámpír őt is védelmezi.
Kopp... Kopp... Nem is vette észre, hogy vajon mikor kezdődött a zaj, de a forrása Leon volt, aki végül mostanra mégis szükségesnek érezte a megszólalást... Valójában igen kíváncsi volt arra, hogy mi is jáhatott a fejében, titkon reménykedett benne, hogy talán meghozta volna a problémára a tökéletes megoldást, ám persze ez csak remény volt. Az elkeseredett ember reménye.
- Valahogy úgy érzem, hogy nem haladunk az egyről a kettőre. A mélységit nem tudjuk legyőzni. Von Dornburgot nem lenne, hm... etikus? vagy talán egyszerűen bölcs? megölni. Akkor mit tehetünk?
- Talán a kisasszony képes lenne.* A démon habozott egy csöppet, tekintetét a társára fordítva, aki eddig igen szótlan volt... És maradt is. * - Egy feltételes kérdést tennék fel. Amennyiben Erborosh meghalna, a tornyok lebegése is megszűnne ?
Ez a kérdés számára is komoly fejfájást okozott, nem tudta elképzelni, hogy a romlás mennyire vehette már körbe a kastályt, hogy a mágia mennyire sugározhatott, hogy mennyire járhatta át. Ha tényleg csak egy egyszeri varázslat volt, akkor jó eséllyel mind a zuhanásban lelnék halálukat, de ha a hatás tartós, lehetséges, hogy a mágia vesztene erejéből, s szép lassan leereszkedne. Ez persze mind spekuláció volt, kevés, a hideg tényekkel szemben.
- A szentség hatásos ellenük. A pap azt mondta, hogy a holdezüst fegyverek magukban tudják tartani a szentséget, ha egyszer megáldották. És nem mászkál a fejedben, ha imádkozol, és Isten úgy dönt, hogy ma nem téged büntet. De egyetlen kultista is hatalmas kihívást jelentett. Nem tudom, mennyi esélyünk lenne egy mélységivel szemben. * Eiryn szavai keserűek és tényszerűek voltak, de talán pont ez kellett. * - Nem tudja, hogy mi Erborosh célja?
- Egyet kell értenem Leonnal. Dornburg urat nem lenne értelme megölni, ha a méylségi bárkit a helyére állítat. Valamint a halála csak még több ürügyet adna a háborúra. Egy mélységit pedig elpusztítani... még ha a rendelkezésünkre is állna, az, amit a hölgy mondott, kétlem, hogy akár csak a közelébe jutnánk.
Karjai egyre szorosabban tekeredtek maga köré, mintha csak megpróbálta volna védeni magát a nyers valóságtól, a ténytől, hogy sajnos döntést kell hoznia, hogy valahogyan pontot kell tenni a kérdésre anélkül, hogy valaki fogta volna a kezét. Mit érdemes megtenni a békéért vajon?
- Erboroshnak ugyanaz, mint a fajtája összes tagjának. Teljes uralom az egész világ felett. És amíg Karl a legerősebb bábja jó úton halad hozzá. Döntsenek mit hajlandóak megtenni a békéért, amiért eddig annyira prédikáltak.
A nagyúr felemelkedett a székéből, majd tett pár lépést az ajtó felé, azonnali döntéshozára kényszerítve őket. Arcára kétségbeesettség halvány fénye szaladt, a düh egy csöppnyi vörösségével. Tehetetlennek érezte magát, s mintha a kezét megkötötték volna. De... Ez nem béke, ez gyilkosság. Habozva pillantott Leonra a csapdába csalt ember kifürkészhetetlen tekintetével, s gondolatai megtorpantak mint a patak, mely folyamvást fagy meg a tél derekán. Végül a kialakult tehetetlen csendet a démon törte szilánkokra, ahogy megszólította a társát.
- Úrnőm, kívánja kifejteni a gondolatait a dolgok alakulásával kapcsolatban ? 
- Nem küzdök mélységiekkel. Nem vagyok bolond.
Ettől sem érezte, hogy sokkal előrébb került volna a megoldáshoz, bár, nem is egy démontól várta a segítséget. Vajmi kevés hősiesség vagy hit szorult meg bennük, nem volt különösebben jó véleménnyel a fajról, s ez nem is most változott meg. Igaz, ami igaz, Asael társasága nem feszélyezte, de a többi fajtársa annál jobban, nem sok jót tudott eddig felírni a számlájukra, alantas népnek tartotta őket. Rosszkedvűen rázta végül meg a fejét, s ha nehezen, de sikerült meghoznia a döntését.
- A családfő halála kizárt, egyszerűen nincs meg a hatásköröm ilyen döntés meghozásához. Emellett ha van itt olyan, aki nem félti éltét, akkor bátran harcolok vele a sötétség ellen. Ha nincs, akkor távozunk.
- Hozzá vagyok kötve. Amerre ő, én utána.
- A családfő halála csak a konfliktus kirobbanását segítené. Az igazi ellenség pedig elérhetetlen. * Meglepetésére úgy tűnt, hogy a fiatal démon valóban a vezető volt, mostmár egészen biztosan. * - Úrnőm, az ön kezébe helyezem a döntést.
Szájában keserűen gyűlt a nyál, valahogy nem érezte jól magát a döntés miatt, talán helyesebb lett volna valóban azt mondani, hogy mégis támogatja a Nachtraben tervét, de egyszerűen lehetetlennek találta a helyzet teljes átlátását, s így az ideális döntés meghozása is igen messze volt tőle.
- Még ha sikerülne is elérni a mélységit, a tornyok lezuhanása teljes családokat irtana ki.  * A lány megrázta a fejét *  - Van valahol egy Randlaufer futár? Én sem dönthetek ilyesmiről egymagam, szeretném tájékoztatni Lothar nagyurat.
- Dorbrung úr megölése, szerintem sem vezetne jóra. Az életemet pedig nem szívesen dobom el feleslegesen, hacsak nem tud valaki előállni egy jó ötlettel, a mélységi ellen. Így inkább visszatérnék, és jelentenék Armin hercegnek. Hamár a háborút úgysem tudjuk elkerülni.
- Nem értem az alsóbbrendű fajokat. Idejöttetek, hogy meggyőzzétek a vámpírokat, hogy mondjanak le az egész tervükről. Itt a feltétel ehhez, de ehelyett kihátráltok anélkül, hogy bármit tettetek volna. A leginkompetensebb küldöttség akit életemben láttam.
Válaszolt a fiatal démon is, szavai pedig komoly dühöt ébresztettek lelkében, ám bölcsebbnek vélte azt, ha nem bontakozik vitába egy tudásdémonnal, pláne nem egy tárgyaláson, ami eredetileg diplomáciai ügynek indult, de szépen lassan gyilkosságtervezésbe torkollott. Megrázta fejét, továbbra sem tudta indokolni magában azt, hogy miért lett volna elfogadható lépés von Dornburg halála, valakit megölni nem egyezik meg a vámpírok meggyőzésével, s nemes egyszerűséggel túlzottan egyértelmű lett volna, hogy ki is tette ezt, arról nem beszélve, hogy egy csodálatos csapda is lehetett az egész. Johannes akkor szabdulhat meg tőlük, amikor akar, annyi dolga van mindössze, hogy rájuk keni a gyilkosság tettét, s menti a saját írháját. Senki sem fog így tudni a mahinációkról, s egy nagyon kényelmes megoldás lenne a Dornburgok családfőjének meggyiolkolására. Durranás és ropogás. Ijedten kapta félre a fejét, s mentem utána reflexesen nyúlt is volna védeni az arcát, de valahogy nem úgy tűnt, hogy innét érkezett a zaj. Sosem hallott ilyet, mintha csak a Sátán verte volna állandóan fortyogó szurokfekete üstjét, zargatva a benne forgó nyutalan elkárhozott lelkeket.
- Úgy néz ki Karl elkezdte a bemutatót.
Felemelkedett az asztaltól, s átsétált a tárgyaló egyik méretes ablakához. Szépen lakkozott faragványokkal teli darabok voltak, biztosan Dunkelwald művek. Végigfuttatta rajta a kezét öntudatlan is, majd félresöpörte a sűrűn font zöldes függönyt, mely puhább volt mint bármelyik ruhadarab amit viselt... Dornburgok... Kint a csata sebes és rettenetes maradványai hevertek, halottak, százan, talán többen, sebesültek, s a visszavonuló menekülő sereg. Mi az Isten történet itt? Szótlanul figyelte a síri csendéletet, egyszereűn fel se tudta fogni, hogy mégis mi okozhatott ilyesféle pusztulást. Arcára a horror és rettegés kifejezése fagyott, meredten, zsibbadtan kereste az értelmet emögött. Számszeríjak? Nem, az kizárt, ilyen távolságból lehetetlen lett volna. Íjak? A vámpírok megvetették ezeket a fegyvereket, kizárt volt, hogy ilyesmihez jutottak. Ez a mélységi ereje lehetetett csakis.
- Mi volt ez a hang?
- Nos, úgy tűnik, hogy van néhány megmagyarázni valója, Herr Nachtraben. Nem tudunk megfelelő döntést hozni, ha információt tart vissza. Volna szíves elmondani, hogy mi történik odalent?! 
- Lehet, hogy Karl nagyúr megölése nem állítja meg a háborút... Sőt! Csak olaj lesz a tűzre. Viszont talán késlelteti annyira, hogy valamelyest felkészülhessenek a lentiek erre... 
- A vámpírok háborúja, kisasszony.
Keze lassan csúszott végig az ablakkereten, meg kellett egy csöppet kapaszkodnia, hogy el ne essék a sokktól, amit az új, ismeretlen fegyver okozott... Lassan és hitetlenkedve rázta a fejét, ám igazából tudta nagyon jól, hogy ez mit is jelentett. Veronián a háború meg fog változni, s az fogja megnyerni, akinek az oldalán ez a sűrűn és sebesen durranó rejtélyes szerkezet van... Ez a szerkezet nem a Déliek oldalán volt.
avatar
Hilde von Nebelturm
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 515
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 8
Tapasztalat:
150/1250  (150/1250)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Eiryn on Hétf. Júl. 10, 2017 10:12 pm

Ery egy pillanatig csak pislog, aztán hamar összeszedi magát, és rájön, hogy Karl nagyúron kívül mi zavarja még annyira ebben a konferenciában vagy miben.
- Elnézést, hogy témán kívül közbeszólok, de bemutatkoznának? Amennyiben már megtették és a késésem miatt kell ismételniük magukat, szíves elnézésüket kérem. Én Eiryn Nebelturm vagyok, Lothar von Nebelturm füldöttje.
A sötételf kissé előredől.
- Larsdall Crescent. Armin Herceg küldötte. - majd az asztalra könyököl, és az imént leült vámpírhoz fordul. - Elnézést kérek, de mennyire tudná befolyásolni Dornburg nagyurat a döntéseiben? Mert ahogy eddig viselkedett, szerintem senkire nem hallgat, és így nem látom sok értelmét a további tárgyalásoknak.
- A kisasszony kiváló vámpír, az illem az első. - bicccent Johannes nagyúr komoly arccal, aztán kissé meghajtja a fejét. - Johannes von Nachtraben vagyok, a Nachtraben család jelenlegi feje, a vámpír máguskör rangidőse. És nem tudom befolyásolni Karlt. - foglalja össze gyorsan. Eiryn felvonja fél szemöldökét. Nem ezt a választ várta. De egyelőre nem szólal meg, inkább várja, hogy a bemutatkozós kör lemenjen.
- Hilde von Nebelturm Hellenburgból. Társammal Dél érdekeit érkeztünk képviselni.
Mutat a mellette ülő fiatal férfira.
- Csakugyan. Leon Wittman, bár szerintem mi már találkoztunk, Eiryn kisasszony. - válaszol a vámpírlánynak. Egy mosollyal bólint Leon felé. Valóban találkoztak már,  bár nem emlékszik rá, hogy bemutatkoztak volna egymásnak.
- von Nachtraben Uram, ha megbocsájtja az indiszkréciómat, ezek szerint a nemzetsége nem támogatja a tornyok felemelkedését?
Közben a fehér hajú démon emelkedik szólásra.
- Engedjék meg hogy bemutassam Lilithyra Daemnas Q'rgal tábornokot és önmagam, Hóhajú Yrsilt. Őfelsége I. Darrakard küldöttségét képviseljük. - mutatkozik be, majd elhallgat, miközben egy gyönyörű kígyó csúszik elő a hajából a karjára. Eiryn akaratlanul is felé mozdul egy milliméternyit, legszívesebben végigsimítaná a fényes, száraz pikkelyeket. Hiába, ami szép, az szép. A self küldött ezzel szemben már a következő problémánál tart.
- Akkor mégis mit tudnánk tenni, a dolgok jelenlegi állása ellen?
Johannes nagyúr méltóságteljesen válaszol minden kérdésre, szép sorjában, így először Hildéhez fordul.
- A családom támogatja a Fakó Napkeletet, kisasszony. De nem körmünk szakadtáig, ahogyan a Dornburgok.
Larsdall szavaira csak elmosolyodik.
- Karl von Dornburg a felemelkedés egyik kulcsfigurája. Ameddig ő él a családja nem fogja elhinni, hogy veszíthetnek. És addig a vámpírok nemzete sem fogja elfogadni, hogy messzire ment.
Eiryn fejében sebesen száguldoznak a gondolatok. Most valamit nagyon félreértett, vagy Herr Johann tényleg azt mondta, hogy a Dornburg családfőnek meg kéne halnia?! Nem érti a családfő gondolatmenetét, nem érti, hogy célozgat, vagy csak a tényeket közli...
- Ön mit gondol, miként vannak ezzel a felemelkedést támogató további családok? Ők meggyőzhetőek lennének a lépés kérdésességéről, vagy hasonló elfogultsággal állnak hozzá, mint von Dornburg?  
Hilde egy pillanatra elhallgat, majd folytatja.  
- A vámpírokkal folytatott kapcsolat nagyon fontos dél számára több indokból is. Attól tartok ha ez így folytatódik, a Vámpírság közös ellenséggé válhat majd a két birodalom számára, s olyan sötét időszakok következhetnének, melyek a nagy mészárlás óta elképzelhetetlenek voltak.
Eiryn komoran bólint. Ráadásul valószínűtlen, hogy az emberek elkezdenék firtatni, hogy ki melyik családból származik, és ez a család vajon támogatja-e a Fakó Napkeletet, vagy sem. A Felemelkedéspárti családok döntése ugyanolyan rosszul befolyásolja az összes többi família diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait is.
- Úgy véli hogy amennyiben Herr Dornburg etávozna az élők sorából, a Fakó Napkelet erejét veszítené? - dől előre Yrsil, kimondva azt a kérdést, amit Ery nem mert megfogalmazni még magában sem. Egyszerűen helytelennek tűnik ez a fajta problémamegoldás, ráadásul Karl nagyúr Lothar nagyúr féltestvére! Viszont van egy kérdés, amire nagyon szeretne választ kapni.
- Miért? Miért védi ennyire Karl nagyúr a Fakó Napkelet ideáját? - kérdezi őszintén Herr Johanntól.
- Értem mire gondol. És a démon uraság is. És mint délnek, Nebelwaldnak is csak profitált az eddigi kapcsolataiból a vámpírokkal. Viszont nem tudom, Armin Herceg hogy vélekedik ez ügyben. És mivel nem igazán lenne időm visszamenni, és jelentést tenni, még akár hajlandó is lennék vállalni a kockázatot, ha biztosra mehetnék, hogy ezzel megállítjuk Dornburg úr világhódító terveit.
Johann nagyúr Hilde felé fordul.
- El akarja ezt kerülni? Tegyen ellene. Most kínálom fel a lehetőséget.
- Úgy vélem. - feleli aztán Silnek.
- Azért, mert Erborosh így akarja. - sötétedik el végül a pillantása Eiryn kérdésére.
- Higgye el, ha Karl nem tényező, nem lesz aki meggyőzze a Blutsterneket, hogy vessék el Armin herceg kecsegtető ezüstjét.
Hilde lassan megrázza a fejét.
- Uram, bocsássa meg, de nem vagyok hajlandó részt venni egy családfő megölésében, akkor sem, ha a felemelkedés a feladat tétje. Von Dornburg régi idők óta nagyszerű üzleti partnere volt Helleburgnak, diplomáciai okokból egyszerűen nem engedhetjük ezt meg magunknak, tárgyalni jöttünk, nem gyilkolni.
Kezeit összefonja, majd furcsállva pillantott tovább a vámpírra.
- Erborosh?
- Én sem szívesen ontanák vért. - csatlakozik az előtte szólóhoz a démon, miközben elemelte az asztal szélére felkapaszkodot kígyóját, és átvetette a vállán.
- Erborosh...csak nem arra akar utalni hogy egy mélységi befolyásolja Karl nagyurat ?
Eiryn általában jól uralt vonásaira most kiül az ijedtség, és kissé előredőlve issza a tárgyaló felek minden szavát. Nem is tudja melyik a rosszabb: ha meggyilkolnak egy családfőt, vagy ha egy mélységi irányít egy családfőt.
- Ez egy érdekes felvetés. - fordul a démon felé. - Ha a mélységi uralja a tetteit, mi garantálja, hogy ha meghal, nem veszi át más fölött az irányítást, így addig folytatódnának a dolgok, ami megint csak háborúhoz vezetne. Nehéz döntés... - dől hátra ismét a székben Larsdall. Johannes nagyurat nem nagyon izgatja a zavar, amit a szavai keltenek.
- Döntsenek ahogy akarnak. Én csak a tényeket tudom elmondani. Karl von Dornbug az, aki fenntartja a felemelkedés tervét. Ameddig ő él nem lesz béke, akármennyit tárgyal, kisasszony. És nem tudok semmi pontosat, de erős gyanúm van arra nézve, hogy az agya már nem tiszta. - jelenti ki.
- Sajnos nem ismerem a dolgok menetét a mélységiek terén, nem volt eddig szerencsém ahhoz, hogy találkozzak hasonló lényekkel. Feltételezzük, hogy képesek lehetünk valahogy elpusztítani. Von Dornburg magához térne elvakultságából? - kérdezi Hilde.
- Ha megenged egy szerény kérést, megmagyarázná számunkra Erborosh kilétét és kapcsolatát Karl nagyúrral? - kérdez rá egyenesen Yrsil. A kígyó eközben Lilith felé mászik, mire a démontábornok szemei oldalra villannak, és egy pillanatra a zord jelenlétet érzni felőle, amitől a kígyó kissé megijed.
- Úgy vélem mindannyian tisztábban látnák, ha erre fény derülne.
- Ha találkozol egyel, az inkább a szerencsétlenség számlájára írható - morogja Eiryn félhangosan Hilde szavaira, a találkozás Hoshekh első kultistájával még - sajnos - elég élénken él az emlékezetében.
- Gondolom nem sok esély van rá, hogy Karl von Dornburg nagyúr egy őszinte imában Isten segítségét kérje - teszi még hozzá.
- Kalr nagyúr nem tud róla, hogy befolyás alatt áll. Miért tudna? Azt hiszi mi uraljuk a mélységit. Én vagyok az, aki rátettem az elmeirányító varázslatot Erboroshra, a mélységire aki a Fakó Napkelet erejét adja és elárulom önöknek: ez a varázslat nem létezik. Nincs olyan hatalom, amely igába hajthatna egy mélységit, vagy ha van is, nem a földön. És ha képes rá, hogy elpusztítsa őt, kisasszony, örömmel fogadom a segítségét. - fordul Johannes nagyúr Hilde felé. - Az egész kastélynyi vámpír és az önkéntesek is azért vannak itt, hogy védjék. Nem számolva a lény nevetségesen nagy erejével. Ha a vámpírtornyokat képes volt a levegőbe emelni, mit gondol, mi ölheti meg?
- Nem azt kérdeztem, hogy mennyire reális, azt kérdeztem, hogy ha elpusztítjuk, mi lenne a hatása. - Válaszol Hilde egy kissé szúrós pillantással.
- Sajnos én magam biztos nem lennék képes rá, de esetleg az ön segítségével jobb esélyeink lehetnének... Akárhogyan is, von Dornburg megölése sem lenne egyszerű feladat, az a kastélynyi vámpír őt is védelmezi.
Leon eddig igen csendben figyelt, de most sokatmondóan elkezd az asztalon - meglehetősen idegesítően - az ujjaival dobolni.
- Valahogy úgy érzem, hogy nem haladunk az egyről a kettőre. A mélységit nem tudjuk legyőzni. Von Dornburgot nem lenne, hm... etikus? vagy talán egyszerűen bölcs? megölni. Akkor mit tehetünk? - kérdezi.
- Talán a kisasszony képes lenne. - néz Lilithre Yrsil, majd megvakarja a fejét. Jörmungand visszakanyarodik a nyakába és kissé zavartan és ijedten öltögeti a nyelvét miközben a környezetét lesi.
- Egy feltételes kérdést tennék fel. Amennyiben Erborosh meghalna, a tornyok lebegése is megszűnne ?
Ery egyre sötétebb kedvvel figyeli a tárgyalás menetét. A gondolataiba merülve hallgat egy ideig, aztán halkan megszólal.
- A szentség hatásos ellenük. A pap azt mondta, hogy a holdezüst fegyverek magukban tudják tartani a szentséget, ha egyszer megáldották. És nem mászkál a fejedben, ha imádkozol, és Isten úgy dönt, hogy ma nem téged büntet. De egyetlen kultista is hatalmas kihívást jelentett. Nem tudom, mennyi esélyünk lenne egy mélységivel szemben.
Felpillant, és Johann nagyúrra néz
- Nem tudja, hogy mi Erborosh célja?
- Egyet kell értenem Leonnal. Dornburg urat nem lenne értelme megölni, ha a mélységi bárkit a helyére állíthat. Valamint a halála csak még több ürügyet adna a háborúra. Egy mélységit pedig elpusztítani... még ha a rendelkezésünkre is állna, az, amit a hölgy mondott, kétlem, hogy akár csak a közelébe jutnánk. - állapítja meg a sötét tünde.
- Erboroshnak ugyanaz, mint a fajtája összes tagjának. Teljes uralom az egész világ felett. És amíg Karl a legerősebb bábja jó úton halad hozzá. Döntsenek mit hajlandóak megtenni a békéért, amiért eddig annyira prédikáltak. - áll fel Johannes nagyúr, és kifelé indul.
- Úrnőm, kívánja kifejteni a gondolatait a dolgok alakulásával kapcsolatban? - veti tekintetét a Hóhajú a zord tekintetű kisasszonyra aki hidegen és kimérten felel.
- Nem küzdök mélységiekkel. Nem vagyok bolond.
Hilde rosszkedvűen összefonja a karjait, majd megrázza a fejét, inkább magának mint a többieknek.
- A családfő halála kizárt, egyszerűen nincs meg a hatásköröm ilyen döntés meghozásához. Emellett ha van itt olyan, aki nem félti éltét, akkor bátran harcolok vele a sötétség ellen. Ha nincs, akkor távozunk.
Leon csak vállat von, úgy tűnik, ő csak amolyan kísérő a vámpír mellett.
- Hozzá vagyok kötve. Amerre ő, én utána. - utal Hildére.
- A családfő halála csak a konfliktus kirobbanását segítené. Az igazi ellenség pedig elérhetetlen. - szólalt meg a démon - Úrnőm, az ön kezébe helyezem a döntést.
Borúsan gondolkodik. Azt biztatónak találja, hogy a követek nagy része ellenzi Karl von Dornburg megölését, bár fogalma sincs, hogy mi lehetne a megoldás.
- Még ha sikerülne is elérni a mélységit, a tornyok lezuhanása teljes családokat irtana ki.
Megrázza a fejét. Az alvás és evés nélkül töltött rohanás most kezd nagyon visszaütni.
- Van valahol egy Randlaufer futár? - fordul Herr Johannhoz.
- Én sem dönthetek ilyesmiről egymagam, szeretném tájékoztatni Lothar nagyurat.
- Dorbrung úr megölése, szerintem sem vezetne jóra. Az életemet pedig nem szívesen dobom el feleslegesen, hacsak nem tud valaki előállni egy jó ötlettel, a mélységi ellen. Így inkább visszatérnék, és jelentenék Armin hercegnek. Ha már a háborút úgysem tudjuk elkerülni.
Lilith felsóhajt.
- Nem értem az alsóbbrendű fajokat. Idejöttetek, hogy meggyőzzétek a vámpírokat, hogy mondjanak le az egész tervükről. Itt a feltétel ehhez, de ehelyett kihátráltok anélkül, hogy bármit tettetek volna. A leginkompetensebb küldöttség akit életemben láttam.
Eiryn egy metsző pillantást vet a démontábornokra, és már épp visszaszólna, amikor dördülések sorozata üti meg a fülét.
- Úgy néz ki Karl elkezdte a bemutatót. - szólal meg csendesen Johann
Hilde feláll az asztaltól, s megközelíti az ablakot, hogy kinézzen rajta, lát-e valamit
- Mi volt ez a hang? - kérdezi Leon.
Yrsil Kissé kellemetlenül összerezzen a dördüléseket hallva, de csak Lilithet nézi. Eiryn ezzel szemben Hilde példáját követve az ablakhoz sétál. Odalent az Egyházi seregek egy szárnyát látja, amint a dörrenésekkel szinkronban buknak a sárba.
- Lehet, hogy Karl nagyúr megölése nem állítja meg a háborút...  - kezdi enyhe, remegő hanggal Larsdall, aki szintén kifelé bámul.
- Sőt! Csak olaj lesz a tűzre. Viszont talán késlelteti annyira, hogy valamelyest felkészülhessenek a lentiek erre... - int az ablakon túli látvány felé. Eiryn szeme először elkerekedik, aztán összeszűkül, ahogy visszafordul Herr Johannhoz. Hihetetlen erőfeszítésébe kerül, hogy az idegességet minimalizálja a hangjában.
- Nos, úgy tűnik, hogy van néhány megmagyarázni valója, Herr Nachtraben. Nem tudunk megfelelő döntést hozni, ha információt tart vissza. Volna szíves elmondani, hogy mi történik odalent?!
- A vámpírok háborúja, kisasszony. - feleli Johannes von Nachtraben.
avatar
Eiryn
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja

Hozzászólások száma : 185
Join date : 2016. Jul. 13.
Age : 19
Tartózkodási hely : Ott, ahol a madár se jár....

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm vámpír
Szint: 4
Tapasztalat:
3100/3750  (3100/3750)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Hóhajú Yrsil on Vas. Júl. 16, 2017 5:59 pm

Yrsil érdeklődő tekintetet vetett a új tárgyalófélre. A szavaiből ítélve értelmesebbnek vallotta magát, mint a ház ura, azonban a démon nehezen tudott megbízni benne. Enyhén gyanúsnak tűnt a dolog, hogy a tárgyalás menete alatt egy szót sem szólt, ám ahogyan a ház ura távozott, szinte azonnal elfoglalta a helyét. 'Vajon rejteget valamit ?' A gondolatai rendezéseképpen megsimította a hajában rejtőző Jörmungand fekete-narancs csíkos fejét, majd hagyta hogy jobban kidugja az orrát.
- Elnézést, hogy témán kívül közbeszólok, de bemutatkoznának? - szólal fel későn érkező vámpírlány - Amennyiben már megtették és a késésem miatt kell ismételniük magukat, szíves elnézésüket kérem. Én Eiryn Nebelturm vagyok, Lothar von Nebelturm füldöttje.
A sötét elf előre dőlt székében, majd a Nebelturm küldött felé fordult.
- Larsdall Crescent. Armin Herceg küldötte. - majd az asztalra könyököl, és az imént leült vámpírhoz fordul. - Elnézést kérek, de mennyire tudná befojásolni Dornburg nagyurat a döntéseiben? Mert ahogy eddig viselkedett, szerintem senkire nem hallgat, és így nem látom sok értelmét a további tárgyalásoknak.
- A kisasszony kiválló vámpír, az illem az első. - bicccent Johannes nagyúr komoly arccal, aztán kissé meghajtja a fejét. 'Nofene, hol hagytad a modorod, Yrsil ?' - Johannes von Nachtraben vagyok, a Nachtraben család jelenlegi feje, a vámpír máguskör rangidőse. És nem tudom befolyásolni Karlt.
- Hilde von Nebelturm Hellenburgból. Társammal Dél érdekeit érkeztünk képviselni. - állt fel a déliek küldötte. 'Hmmm.' - von Nachtraben Uram, ha megbocsájtja az indiszkréciómat, ezek szerint a nemzetsége nem támogatja a tornyok felemelkedését?
- Csakugyan. Leon Wittman, bár szerintem mi már találkoztunk, Eiryn kisasszony. - szólal meg a félszemű, a Nebelturm küldöttre nézve, aki egy mosollyal bólint felé.
- Engedjék meg hogy bemutassam Lilithyra Daemnas Q'rgal tábornokot - mutatta be először a társát. Jobb szerette volna, ha a figyelem helyette a tábornokasszonyra terelődött volna. Annak ellenére hogy elfogadta a démonkirály ajánlatát, sosem akarta lekötni magát egyiknél sem. Korát tekintve már megélt egy-két cserét, s nem akart bajlódni azzal hogy megszokik egyet, aki helyébe aztán újabb lép. - és önmagam, Hóhajú Yrsilt. Őfelsége I. Darrakard küldöttségét képviseljük.
A bemutatkozást követően ő inkább nem tett fel kérdéseket. Bár a jelenlegi helyzet megoldásához több információra lett volna szüksége, úgy vélte hogy a társai épp eleget kérdeznek. Idő volt figyelni és tervezni. Jörmungand eközben könnyedén csúszott előre a bal karjára. Időközönként mozognia kellett, főként ha bemelegedett a démon ruhájának rejtekében.
- Akkor mégis mit tudnánk tenni, a dolgok jelenlegi állása ellen? - kérdezte Lars.
- A családom támogatja a Fakó Napkeletet, kisasszony. De nem körmünk szakadtáig, ahogyan a Dornburgok. - felel Hildének, Lars szavaira pedig elmosolyodik. - Karl von Dornburg a felemelkedés egyik kulcsfigurája. Ameddig ő él a családja nem fogja elhinni, hogy veszíthetnek. ÉS addig a vámpírok nemzete sem fogja elfogadni, hogy messzire ment.
'Á, értem én. Ha Ő meghal, lesz bátorságotok kimondani hogy ez egy rossz ötlet volt ?'
- Ön mit gondol, miként vannak ezzel a felemelkedést támogató további családok? Ők meggyőzhetőek lennének a lépés kérdésességéről, vagy hasonló elfogultsággal állnak hozzá, mint von Dornburg?  - egy pillanatra elhallgat, majd folytatja  - A vámpírokkal folytatott kapcsolat nagyon fontos dél számára több indokból is. Attól tartok ha ez így folytatódik, a Vámpírság közös ellenséggé válhat majd a két birodalom számára, s olyan sötét időszakok következhetnének, melyek a nagy mészárlás óta elképzelhetetlenek voltak.
'Egy sötét időszak már most is tart, éppen Karl nagyúr fejében.'
- Úgy véli hogy amennyiben Herr Dornburg etávozna az élők sorából, a Fakó Napkelet erejét veszítené ? - dől előre, a vámpír reakcióit figyelve. 'Nem kell ilyen finoman nyálazni a szavakat, Johannes. Elég, ha elmondod, hogy holtan akarod látni.' Jör lassan folytatta az útját az asztal széle felé. A fejével finoman rácsúszott az asztallapra, majd lassan mozogva egyensúlyozott a démon bal karján, hogy végleg feltelepedjen a tárgyalók közé.
- Miért? Miért védi ennyire Karl nagyúr a Fakó Napkelet ideáját? - kérdezte Eiryn, meglepő őszinteséggel a hangjában.
- Értem mire gondol. És a démon uraság is. És mint délnek, Nebelwaldnak is csak profitált az eddigi kapcsolataiból a vámpírokkal. Viszont nem tudom, Armin Herceg hogy vélekedik ez ügyben. És mivel nem igazán lenne időm visszamenni, és jelentést tenni, még akár hajlandó is lennék vállalni a kockázatot, ha biztosra mehetnék, hogy ezzel megállítjuk Dornburg úr világhóditó terveit.
- El akarja ez kerülni? - fordult Johannes Hilde felé - Tegyen ellene. Most kínálom fel a lehetőséget.
- Úgy vélem. - feleli neki. 'Hmmm.'
- Azért, mert Erborosh így akarja. - sötétedik el a pillantása Eiryn kérdésére.
- Higgye el, ha Karl nem tényező, nem lesz aki meggyőzze a Blutsterneket, hogy vessék el Armin herceg kecsegtető ezüstjét.
- Uram, bocsássa meg, de nem vagyok hajlandó részt venni egy családfő megölésében, akkor sem, ha a felemelkedés a feladat tétje. Von Dornburg régi idők óta nagyszerű üzletipartnere volt Helleburgnak, diplomáciai okokból egyszerűen nem engedhetjük ezt meg magunknak, tárgyalni jöttünk, nem gyilkolni. - rázta meg a fejét Hilde, majd a kezeit összefonva furcsálló pillantást vetett Johannesre. - Erborosh?
- Én sem szívesen ontanák vért. - csatlakozott az előtte szólóhoz, miközben elemelte az asztal szélére felkapaszkodot kígyóját, és átvetette a vállán. 'Épp elég vért ontottak már így is.' - Erborosh...csak nem arra akar utalni hogy egy mélységi befolyásolja Karl nagyurat ?
'Erborosh. Nem hangzik úgy, mint valami izé, amivel kekeckedni kellene.'
- Ez egy érdekes felvetés. - fordult felé Lars. - Ha a mélységi uralja a tetteit, mi garantálja, hogy ha meghal, nem veszi át más fölött az irányítást, így addig folytatódnának a dolgok, ami megintcsak háborúhoz vezetne. Nehéz döntés... - dől hátra ismét a székben.
- Döntsenek ahogy akarnak. Én csak a tényeket tudom elmondani. Karl von Dornbug az, aki fenntartja a felemelkedés tervét. Ameddig ő él nem lesz béke, akármennyit tárgyal, kisasszony. És nem tudok semmi pontosat, de erős gyanúm van arra nézve, hogy az agya már nem tiszta.
'Az erős gyanúdat feldughatod a seggedbe. Tények alapján tudunk dönteni, nem találgatásaidra építkezve.'
- Sajnos nem ismerem a dolgok menetét a mélységiek terén, nem volt eddig szerencsém ahhoz, hogy találkozzak hasonló lényekkel. Feltételezzük, hogy képesek lehetünk valahogy elpusztítani. Von Dornburg magához térne elvakultságából?
- Ha megenged egy szerény kérést, megmagyarázná számunkra Erborosh kilétét és kapcsolatát Karl nagyúrral ? - kérdez rá egyenesen. 'Ha valóban ez a lény áll a felemelkedés mögött, akkor tudnod kell valamit.' Jör eközben új utat talált magának. A démon haján keresztülcsúszva fejét a levegőbe emelve megpróbált átmászni Lilith székére, azonban ekkor a lány szemei oldalra villantak. A démon megborzongott ahogyan a belőle kiáradó jelenlét elérte őt, és a kígyó is riadtan rándult vissza a nyakába. Állkapcsait széttárta, azonban sziszegés nélkül várta a rá lecsapó veszélyt. Yrsil rezzenéstelenné merevedett, nehogy a hirtelen agresszívvá vált állata őt támadja meg. A nebelwaldi Vöröspikkelyes marása nem volt gyerekjáték. - Úgy vélem mindannyian tisztábban látnák, ha erre fény derülne.
- Ha találkozol egyel, az inkább a szerencsétlenség számlájára írható - morogta félhangosan Eiryn. - Gondolom nem sok esély van rá, hogy Karl von Dornburg nagyúr egy őszinte imában Isten segítségét kérje.

'Hmmmm. A mocsári randevúm pedig elég szerencsésre sikeredett...'

- Kalr nagyúr nem tud róla, hogy befolyás alatt áll. Miért tudna? Azt hiszi mi uraljuk a mélységit. Én vagyok az, aki rátettem az elmeirányító varázslatot Erboroshra, a mélységire aki a Fakó Napkelet erejét adja és elárulom önöknek: ez a varázslat nem létezik. Nincs olyan hatalom, amely igába hajthatna egy mélységit, vagy ha van is, nem a földön. És ha képes rá, hogy elpusztítsa őt, kisasszony, örömmel fogadom a segítségét. - fordul a végén Hilde felé. - Az egész kastélynyi vámpír és az önkéntesek is azért vannak itt, hogy védjék. Nem számolva a lény nevetségesen nagy erejével. Ha a vámpírtornyokat képes volt a levegőbe emelni, mit gondol, mi ölheti meg?
'Egy seregnyi okkultista, az élükön a Zsinatelnökkel.'
- Nem azt kérdeztem, hogy mennyire reális, azt kérdeztem, hogy ha elpusztítjuk, mi lenne a hatása. - válaszolt Hilde egy kissé szúrós pillantással  - Sajnos én magam biztos nem lennék képes rá, de esetleg az ön segítségével jobb esélyeink lehetnének... Akárhogyan is, von Dornburg megölése sem lenne egyszerű feladat, az a kastélynyi vámpír őt is védelmezi.
'Az a kastélynyi vámpír nem lakik vele együtt a hálószobájában. Én és Jör be tudnánk surranni.'
- Valahogy úgy érzem, hogy nem haladunk az egyről a kettőre. A mélységit nem tudjuk legyőzni. Von Dornburgot nem lenne, hm... etikus? vagy talán egyszerűen bölcs? megölni. Akkor mit tehetünk? - kérdezi a Félszemű, idegesen dobolva az ujjaival.
- Talán a kisasszony képes lenne. - néz Lilithre, majd megvakarja a fejét. - Egy feltételes kérdést tennék fel. Amennyiben Erborosh meghalna, a tornyok lebegése is megszűnne ?
- A szentség hatásos ellenük. A pap azt mondta, hogy a holdezüst fegyverek magukban tudják tartani a szentséget, ha egyszer megáldották. És nem mászkál a fejedben, ha imádkozol, és Isten úgy dönt, hogy ma nem téged büntet. De egyetlen kultista is hatalmas kihívást jelentett. Nem tudom, mennyi esélyünk lenne egy mélységivel szemben. - fejtegeti a gondolatait Eiryn - Nem tudja, hogy mi Erborosh célja?
- Egyet kell értenem Leonnal. Dornburg urat nem lenne értelme megölni, ha a méylségi bárkit a helyére állítat. Valamint a halála csak még több ürügyet adna a háborúra. Egy mélységit pedig elpusztítani... még ha a rendelkezésünkre is állna, az, amit a hölgy mondott, kétlem, hogy akár csak a közelébe jutnánk.
- Erboroshnak ugyanaz, mint a fajtája összes tagjának. Teljes uralom az egész világ felett. És amíg Karl a legerősebb bábja jó úton halad hozzá. Döntsenek mit hajlandóak megtenni a békéért, amiért eddig annyira prédikáltak. - áll fel Johannes nagyúr, és kifelé indul.
- Úrnőm, kívánja kifejteni a gondolatait a dolgok alakulásával kapcsolatban ? - veti tekintetét a zord tekintetű kisasszonyra. Nem akart erre rákérdezni, nagyon nem. Nagyon jól emlékezett arra, hogy Lilith tanácsadói képességeire, amelyek nagyjából életveszélyes fenyegetésekkel értek fel...jobbik esetben.
- Nem küzdök mélységiekkel. Nem vagyok bolond. - válaszolt szokásos hidegségével.
- A családfő halála kizárt, egyszerűen nincs meg a hatásköröm ilyen döntés meghozásához. Emellett ha van itt olyan, aki nem félti éltét, akkor bátran harcolok vele a sötétség ellen. Ha nincs, akkor távozunk.
- Hozzá vagyok kötve. Amerre ő, én utána. - vont vállat a Félszemű.
- A családfő halála csak a konfliktus kirobbanását segítené. Az igazi ellenség pedig elérhetetlen. - szólalt meg a démon - Úrnőm, az ön kezébe helyezem a döntést.
- Még ha sikerülne is elérni a mélységit, a tornyok lezuhanása teljes családokat irtana ki. - gondolkozik hangosan Eiryn, majd megrázza a fejét. - Van valahol egy Randlaufer futár? - fordul Herr Johannhoz. - Én sem dönthetek ilyesmiről egymagam, szeretném tájékoztatni Lothar nagyurat.
- Dorbrung úr megölése, szerintem sem vezetne jóra. Az életemet pedig nem szívesen dobom el feleslegesen, hacsak nem tud valaki előállni egy jó ötlettel, a mélységi ellen. Így inkább visszatérnék, és jelentenék Armin hercegnek. Hamár a háborút úgysem tudjuk elkerülni.
- Nem értem az alsóbbrendű fajokat. - sóhajtott fel Lilith - Idejöttetek, hogy meggyőzzétek a vámpírokat, hogy mondjanak le az egész tervükről. Itt a feltétel ehhez, de ehelyett kihátráltok anélkül, hogy bármit tettetek volna. A leginkompetensebb küldöttség akit életemben láttam.
Ebben a pillanatban hangos dörrenések sorozata repesztette át az eddigi csendet. A démon összerezzent, hiszenmég soha életében nem hallott ehhez foghatót, azonban nagyon jól tudta hogy mi lehetett ez. Ismerte ezt a hangot. Túlságosan is jól. Erős fejfájás és szédülés fogta el, ahogyan a felismerés beléhasított. Pontosan olyan volt, mint a Seolt felemésztő robbanó nyilak susogása. Egy új, szörnyű gyilkolóeszköz hangja volt ez, amely éppen most látott napvilágot.
- Úgy néz ki Karl elkezdte a bemutatót. - szólalt meg csendesen Johann
Hilde felállt az asztaltól, s megközelítette az ablakot, hogy kinézzen rajta.
- Mi volt ez a hang? - kérdezte Leon.
~ Talán azt várja el tőlem, hogy végezzek Karl nagyúrral Őfelsége kedvéért ? Megpróbálhatom, de kevés esélyt látok a sikerre. - szólalt meg a tábornokasszony fejében. A legutóbbi felszólalása után eléggé egyértelművé vált, hogy be kell mocskolnia a kezeit, még ha nem is ez volt a megbeszélt terv. Még ha Lilith meg is ígérte a védelmét, esélytelennek látta hogy legalább a kisujját mozdítsa Karl nagyúr meggyilkolásának ügyében.
- Egyedül? Nem. Én sem hiszem, hogy olyan könnyedén tudnék végezni egy vámpír családfővel. Ha a többi inkompetens patkány elmenekül, akkor nincs mit tenni, felkészülünk a háborúra. - súgta vissza Lilith, épp hogy hallható hangon.
'Őszintén bevallom, Úrnőm...meglehetősen vonz a gondolat hogy az oldalán harcoljak. Hacsak ötven évvel fiatalabb lennék most ! Biztosan remek szórakozás lenne egy összecsapás kettőnk közt.'
- Nos, úgy tűnik, hogy van néhány megmagyarázni valója, Herr Nachtraben. Nem tudunk megfelelő döntést hozni, ha információt tart vissza. Volna szíves elmondani, hogy mi történik odalent?! - kérdi Eiryn.
'Egy új eszköze a népirtásnak, hölgyem. Ha majd ön is az én koromban jár majd, rájön hogy ezen a világon a pusztítás eszközei fejlődnek, nem pedig a teremtésé.'
- Lehet, hogy Karl nagyúr megölése nem állítja meg a háborút...  - kezdi enyhe, remegő hanggal - Sőt! Csak olaj lesz a tűzre. Viszont talán késlelteti annyira, hogy valamelyest felkészülhessenek a lentiek erre... - szólat meg Lars.
- A vámpírok háborúja, kisasszony. - feleli Eirynnek Johannes nagyúr.
'Könnyen beszél az, aki a csatatértől távol, biztonságos falak menedékében ücsörög, Johannes.'
avatar
Hóhajú Yrsil
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona

Hozzászólások száma : 341
Join date : 2016. Feb. 07.
Age : 23
Tartózkodási hely : Where my snek is

Karakter információ
Kaszt: Csábdémon
Szint: 5
Tapasztalat:
4400/5000  (4400/5000)

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Krónika: Ascensio

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

2 / 4 oldal Previous  1, 2, 3, 4  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.