Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 19

Ludum finita est...

Vas. Jún. 03, 2018 9:52 pm by Lothar von Nebelturm

A domb előtt egy város terült el, átvetve magát a Nordenflusson. Földsánccal körbevett, …

Comments: 12

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 55


You are not connected. Please login or register

Krónika: Ascensio

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Go down  Üzenet [4 / 4 oldal]

76 Re: Krónika: Ascensio on Csüt. Okt. 12, 2017 8:58 pm

Hóhajú Yrsil

avatar
a Csábítás Démona
a Csábítás Démona
Magában sóhajtva nézett a távozó Gerard után. Már azt sem tudta, hogy valójában mihez kezdjen a jelenlétével. Tanakodva nézett végig a folyosón, egy kissé elégedetten szemlélve a szolgálóknak kinéző vámpírokat. Alig észrevehetően megnyalta a szája sarkát, ahogyan egy üde tekintetű, falfehér leányzó fordult be a sarkon. Érezte magán a leányzó tekintetét, és a keblében forrongó vágyat, és már már megremegtek a tagjai. Lekapta volna a lábáról, itt helyben. Kezdett kiéhezni egy kis mókára.
Még nem lehet. Előbb a munka, aztán a szórakozás.
- Elnézést, hölgyem. - szólította meg a lányt, ahogyan szinte odalibbent elé. - Kérem, hozna nekem és a többi nagykövetnek némi bort ? Hálás lennék... - kacsintott rá kacéran a kissé zavarban lévő nőre. Egy ilyen szépséget látva úgy érezte hogy kár lenne a toronyért. Már ha lezuhanna. Bár, ha a nőt kimenekítené, mielőtt lezuhan az egész rutymaság, azt egy cseppet sem bánta volna. Könnyedén ellépett mellette, majd a tanácsterem ajtajához érvén becsukta azt maga mögött.
- Követ úr, meg tudja magyarázni, hogy mi volt ez a bohóckodás, ami itt történt? - hallotta Hilde hangját, aki láthatóan mérgesen tehenkedett az asztalon.
- Elnézését kérem az előbbi színjáték miatt, a Gerard herceg úr már csak ilyen. - kezdett bele a mondókájába. Nem mentegetőzésnek szánta, hiszen őt egy kicsit sem érintette a démonkölyök túlzott felvágós modora. Azonban ennél kevesebbre nem is számított tőle. Az eddigi tapasztalatai alapján a fiú nem volt több, mint egy két lábon járó színház...amely néhanapján még mókás is lehetett. - De ezen felül új információ birtokába jutottam. Az állítása szerint orgyilkosok jutottak be a kastélyba, bár nem tudta megmondani hogy milyen úton, illetve milyen céllal. Ezenfelül még azt is megtudtam, hogy az a zsák, amelyet a szolgája cipelt, egy követ tartalmaz amely összeköti a mélységi erejét a palotával. Ha jól sejtem amiatt vagyunk még mindig a levegőben. Azonban sem az ellenfél új fegyveréről, sem a merénylők jelenlegi helyzetéről nem tudott többet mondani. Ennyit tudtam meg.
- Merénylők? - kérdezte meglepetten a Félszemű. - Azt nem tudtad meg ki a célpontjuk? Nem szívesen futnék beléjük véletlenül.
- Hát, áll odalenn egy teljes sereg. Elképzelhető, hogy találtak valami módot arra, hogy pár embert feljuttassanak, vagy esetleg Herr Nachtraben nem bízta a dolgot a véletlenre, és ő maga hozott fel hivatásosokat. Mindenesetre szerintem érdemesebb lenne beléjük futni, mint elkerülni őket, hátha közös nevezőre jutnánk... - folytatta az elmélkedését Eiryn.
- Nem lenne egyszerűbb visszahívni Gerard urat, és elpusztítani a gömböt? - vetette fel az ötletet Larsdall. - Akkor a kastély lezuhanna, és nem hiszem, hogy egyhamar ujra repülne. Ezzel talán még jobban is járnánk.
- A merénylők a hasznunkra lehetnének még, ha kellő feltűnést és elterelést jelentenek... Már, ha úgy döntünk, hogy Karl nagyúr megölése a megfelelő lépés. A gömb is egy lehetőség, de bevallom, ezelőtt nem gondoltam bele a ténybe, hogy jó eséllyel az egész kastély lezuhanna akkor, akár egy családot kiírtva, nem beszélve az alattunk lévő seregekről... - rázta meg tanácstalanul a fejét Dél küldötte. Láthatóan még mindig a ''kecske is jóllakjon, káposzta is megmaradjon'' megoldáson töprengett. Szinte ugyanebben a pillanatban kopogtattak, majd egy szolgálólány lépett be, két üveggel és egy halom kristálypohárral a tálcáján. A démon rejtetten mustrálgatta végig a nőt, és szinte már sajnálkozott magában, amikor illedelmesen meghajolva elsietett.
- Hmmm. - foglalt helyet az egyik széken, miközben bort töltött ki a kristálypoharába, ám még nem ivott bele. Vajon a Dornburgok használnak mérgeket ? Gyanakodnak-e már rájuk ? Talán jobban tenné, ha megvárná, amíg más iszik először. - Egyetértek a Hilde kiasszonnyal. Ha cselekedni akarunk, ennél jobb alkalmunk nem lesz. - váltott szokatlanul is őszintére. Bár diplomaták voltak, és sejtette hogy az orgyilkosság minden bizonnyal nagy port kavarna, azonban esélyük volt megváltoztatni egy igencsak sötét jövőképet. Jobban belegondolva a vámpíruralommal nem is igazán akadt volna gondja, hiszen nagyon jól tudta, hogy egyszer minden rendszer megbukik. A rezsimek jönnek és mennek, akik pedig túlélik, azok azok a fajta démonok, akik hozzá hasonlítanak. Az örök túlélők, a korok vándorai...mint Shyriala, Shina, vagy Noa. Azonban egy cseppet sem volt ínyére egy Mélységi agymosott bábjaként tevékenykedni. - Ha még ennél is tovább húzzuk a döntést, kicsúszik a lehetőség a kezünkből. Én úgy vélem hogy végeznünk kellene vele. A kérdés már csak az, hogy velem tartanak, vagy inkább elmenekülnek ?
- Én a diplomatahölggyel tartok, így a véleményem nem releváns. - húzódzkodott a Félszemű. A démon meg is sajnálta egy csöppet a kincskeresőt, hiszen ahhoz képes hogy valószínűleg egy testőrként indult meg ide, már egészen komoly dologba keveredhetett.
- A tornyot semmiképpen se bántsuk. Mind látták a várost odalent, ugye? Senki sem volt ott, és ha lezuhanna a torony, az egyszerű mesterek a gyerekekkel együtt meghalnának. Mellesleg én sem terveztem még elhunyni, és valószínűleg mi sem tudnánk elmenekülni időben. - szólalt fel Eiryn, majd kis szünet után tétovázva folytatta a mondandóját. Nem tűnt valami magabiztosnak, bár a saját faja ellen harcolva nem sokan lehetnek azok. - Sajnos tényleg az lenne a legegyszerűbb, ha Karl nagyurat kivonnánk a mélységi befolyás alól, amihez úgy tűnik, gyilkosságon át vezet az út. Kénytelen vagyok egyetérteni, és ha kell, segítek is, bár nem tudom, mihez kezdenének egy ilyen akció során egy ékszerésszel...
- Az én álláspontomat már ismerik. - nyúlt Larsdall az egyik üveg bor után, majd kitöltött egy adagot az egyik pohárba, majd meghúzta az üveget. - Már csak az a kérdés, hogy akkor mégis hogyan végezzünk vele.
Azonban mire bárki is reagálhatott volna, egy vámpírinas lépett be a terembe.
- Fräulein Hilde von Nebelturm, Herr Leon Wittman és Fräulien Eiryn von Nebelturm, az egyik nagyrabecsült vendégünk látni kívánja önöket. Úgy mondta az ügy halaszthatatlan és Johannes nagyúr is megerősített ebben.
- Köszönöm a tárgyalásra való lehetőséget, Urak. - hajolt meg Hilde. - Remélhetőleg megtaláljuk a megfelelő megoldást, de ha úgy tűnik, hogy nem, akkor a vendégszobákban megtalálnak. További jó tárgyalást önöknek. - indult az útjára.
Felpattan a székéből, és sebtében meghajol.
- Enyém volt a megtiszteltetés. - hadarta el gyorsan a Félszemű, majd sebtében meghajolva a vámpírnő után sietett.
- Remélem még találkozunk szerencsésebb körülmények között. - hajolt meg mosolyogva Eiryn is, aki szemlátomást járatosabb volt az illemben. - Addig is viszont látásra, uraim!
A hirtelen távozásra reagálva a démon csak bólintani tudott. Bár Hilde nem tűnt túl barátságosnak, és a Félszemű esetében szinte biztosra vette hogy találkoznak még, Eiryn tiszteletteljes elköszönésével csak egyet tudott érteni. Remélte hogy tényleg szebb körülmények között találkoznak újra. Larsdall sem adott többet a búcsúzásra, mint ő. Egy bólintás után jó sötét tünde módjára szinte azonnal meghúzta az üveget.
- Úgy tűnik ketten maradtunk, Larsdall nagykövet úr. - szólalt meg. Bár erősen megfogyatkozott a létszám, a tervéről nem tett le. Karlnak vesznie kell. - Őszinte leszek. Még így is szeretném véghezvinni azt, amiről az előbb beszéltem. Velem tart, vagy úgy gondolja hogy így már lehetetlen ?
- Ketten? - hallott meg egy teljesen ismeretlen hangot. - Én ebben nem lennék olyan biztos, Yrsil herceg.
- Arcot is társíthatnánk a hagja mellé? - kérdezte enyhe fenyegető éllel Armin herceg követe, ahogyan a keze egyenesen a kardjára vándorolt.
- Yrsil herceg. - kortyolt újra a borából a démon. Még sosem hallotta, hogy valaki így nevezte volna, és arról sem, hogy efféle címmel tüntették volna ki a közelmúltban. Egyszer, régen...sok sok évvel ezelőtt még ismert egy Ilior herceget egy rövid ideig. Aki töretlenül erősödött, növekedett, végeláthatatlanul kihasználva a benne rejlő potenciált. Azonban Ő már rég nem létezett. - Még mindig jobb, mintha... - kezdett bele elhaló hangon a nosztalgiába, de gyorsan elharapta a szavai végét. Még mindig jobb volt, mintha a régi, ráaggatott nevei egyikén nevezte volna. - Nos, igen. -sóhajtott egy aprót. - Egy arcot látván legalább tudnám hogy ki nevez így.
A válaszát követve az asztal távolabbi végén, a vámpír nagyurak ülőhelyén megremegett a levegő. Olyannak tűnt, mintha egy teljesen sima víztükröt bolygattak volna meg, és a fodrokon túl egy férfi alakja rajzolódott ki. A bőre vámpírszerűen krétafehér volt, a fejéből azonban két csontfehér, egyenes szarv meredt hátrafelé. A fekete bársonytalárja hátracsúszott, így megvillantva a csuklójától az alkarját borító, piheszerű szőrzetet. A szeme lilán fénylett, és vastag fekete vonalak keretezték, amelyek könnyekhez hasonlóan indultak meg lefelé. Egyértelműen démon volt, ennyit még egy vak is megállapíthatott volna.
- Megfelel, Crescent követ úr?
- Igen... meg... - préselte ki magából Lars, majd ismét az üveg után nyúlt. - utálom a mágiát.... - dünnyögi még magában, amelyet a Yrsil még épp hogy el tudott hallani. Szinte azonnal Shina ugrott be neki, aki még fizetne is érte, hogy egy felvágós mágiabuziból kitaposhassa még a lelket is.
Tiszteletteljesen meghajolt a vendég előtt, noha még mindig nem tudta hogy ki az. Egyre bajlósabb megérzése volt az egésszel kapcsolatban. Egy efféle találkozástól tartott leginkább. Határozottan nem akart személyesen kapcsolatba lépni senkivel, a faja nagyobb hatalmasságai közül. Eddig könnyedén el tudta kerülni ezt, azonban most már sokkal éberebbnek kellett maradnia. Lilithyra még rendjén volt, hiszen önmagának még rejtetten bevallhatta, hogy a lány egyszerűen...cuki. Még ha Ő az általa látott legképzettebb gólemelementalista, de akkor is. Valahogy mindig is úgy képzelte, hogy amikor éppen nem a királyt szolgálja, kispárnákon ülve a kiscicái társaságában olvas egy finom teát kortyolgatva. Azonban ez messze túlhaladt azon, amit még eltűrt. Nem akart a király szolgálatában állni, noha már egyszer dolgozott neki, és most is ezt tette. A démon jelenléte pedig azt sugallmazta számára, hogy valakik felfigyelhettek rá odafent, a magasabb körökben.
- Üdvözlöm, Nagyúr. - kezdte a mondandóját. - Lilithyra úrnő egy szóval sem említette hogy mások is jelen lesznek, erre előbb Gerard herceg, most pedig Ön bukkan fel. Jól gondolom, hogy Őfelsége csupán figyelemelterelésként küldött ide ? - kérdezte részben a démontól, részben önmagától. A jelenlévő erejéhez mérve a sajátja teljesen elenyésző volt.
- Nem. A feladatod az, amit meg is kaptál. Gerard... - mosolyodott el az alak - Gedeon nagyúr... nem várt tényező. Természetesen még hasznos lehet, de neki nincs feladata a kastélyban, a saját útjait járja. Neked azonban van, és szeretném tudni hogyan alakul. - felelte az Agancsos.
- Sajnos nem túl jól. Karl nagyúr nem hajlik a józan szóra, így a tárgyalások gyorsan kudarcba fulladtak. - kortyolt újra a borából, és meglötyögtette a pohár alján lévő maradékot. Ekkor hirtelen odacsúszott mellé egy borosüveg, méghozzá a Larsdalltól. Yrsil ezúttal hálás volt neki. A démon korántsem tűnt elnéző típusnak, így legalább egy jó bort akart inni, mielőtt az Agancsos bármit is tett volna - Erős a gyanúm, hogy a mélységi megfertőzte az elméjét, és ha ez igaz, képtelenség meggyőzni őt bármi másról amit nem a 'mestere' mond. Johannes nagyúr felajánlotta a lehetőséget, hogy Karl halála esetén a vámpírok visszavonulót fújnának, de erre nem láttam garanciát. Mégis, jobb lehetőség híján... - nézett a másik démon szemébe. - ...úgy terveztem hogy végzek vele, hacsak nem érkezik más parancs Őfelségétől. Lilithyra úrnő eltűnt, de előtte támogatta a merénylet tervét, hogy így elkerülje a háborút.
- Akkor mire vársz még? - változott a démon mosolya sötétebbé. - Ha ez kell ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófát amit a háborújuk okozna hát ez lesz. Vagy félsz hogy nincsenek elégséges képességeid hozzá?
Yrsil számára túlságosan is nosztalgikusnak tűnt a pillanat. A férfi félelmetesnek próbált tűnni, legalábbis ahogy ő látta. A megfélemlítés mindig is kiváló eszköz volt a démonok kezében, azonban nem mindenkinek állt jól. Agancsosnak pedig különösképpen nem. Azonban annyit már megállapított, hogy hol volt a terve egyik problémája. A képességek hiánya.
- Igen. Félek. - válaszolta a démon zordan, hálásan biccentve a Larsnak a borért, majd töltött magának. - Nem hiszem hogy tisztában van vele, de megöregedtem, és elgyengültem. Egy magamfajta 'jelentéktelen' - nyomta meg a szót erősen, hogy a másik is érezze. Kezdett egyre kevéssbé tetszeni neki az férfi jelenléte. Úgy érezte, hogy csak feltartják a felesleges szócsépléssel. Legszívesebben megemlítette volna neki, hogy mennyi időbe telt rávenni a többi diplomatát arra, hogy segédkezzenek Karl megölésében. Ahogyan azt is, hogy már régen úton lenne, hogy felfedezze a kastélyt, és tervezzen, ahelyett hogy egy kötekedő feljebbvalóval fecsérelje az időt. Eddig sem használható információt nem kapott, sem pedig másfajta segítséget...tehát az Agancsos csak azt a drága idejét vesztegette, amely miatt panaszkodott. - erejű démonnak, nem megy minden olyan könnyen, mint régen. Sajnálom ha csalódást kell okoznom Önnek, azonban nem tudok csak úgy felvágtázni a lépcsőkön és nyársra tűzni az ellenségem fejét, ahogyan gondolja. Ennek ellenére megteszem ami tőlem telik, ezt megígérhetem.
- Nem a koroddal van baj, Yrsil. A gondolkodásoddal. Nem kell előre törni, véres és diadalittas csatában kardélre hányni az ellenséget. - oktatta az Agancsos. Yrsil erős önuralmat gyakorolt önmagán, nehogy az érzései kiüljenek az arcára. - Okosnak kell lenni, megválasztani az időt és a helyet, és elég egy egyszerű tűszúrás is. - vetette a tekintetét a végig csendben hallgató Larsdallra. - Elnézést, követ uram, önbe fojtottam a szót? Vagy csak megilletődött?
Yrsil inkább csendben maradt. Nemigazán vette jónéven, hogy Agancsos úgy kioktatja, akár egy gyermeket, és emellé még a drága időt is pazarolja, amelyet a terület feltérképezésére fordíthatott volna. Ráadásul még az egyetlen épkézláb társát is provokálni kezdte. Egyetlen gondolat fogalmazódott meg benne. Vajon volt egyetlen feljebbvalója is, aki alaposan eltángálta ezt a ripacsot ?
- Őszintén szolva...- nézett az újonnan érkezett démonra - ... nem vagyok hozzászokva... a hatalmasak társaságához.... És ha ő herceg - nézett Yrsil felé - aki hajlontg önnek... én inkább meghúzom magam. - felelte kicsit darabosan.
- Áh, a démonhercegek nem olyanok, mint az ön Armin Fairlight-ja. Jut eszembe, hogy van a jó herceg? Még mindig az égbe akarja emelni a Köderdőt?
- Sajnálom uram. Erről a tervéről még nem hallottam, valamint tudtommal a Herceg jó egésségnek örvend.
- Nyugalom Larsdall. - kortyolt egyet a borából. - A Hercegi lét csak még több bajt és kötelezettséget jelent egy démonnak...nem jár semmi előnnyel, ugyanott vagyok, ahol ön. - szólalt meg egykedvűen, majd a másik démon felé fordult. - Az előbb említett tervezgetés és pontos tűszúrások kapcsán, esetleg tudna nyújtani számunkra némi segítséget ? Elég gyászos terv lenne, ha csak rám bíznának egy ilyen fontos dolog kivitelezését.
Agancsos csak várt néhány másodpercet, majd felemelte a kezét. A széttárt ujjai közül egy aranykarikába foglalt obszidiánköves gyűrű tűnt fel. Egy pillanat alatt összezárta a kezét, majd eltüntetve azt felé intett. A gyűrű átszállt az asztalon, és landolt előtte.
- Ne reménykedj, nem a Secretum, de hasznos lehet. - szólalt meg a démon, és az említett gyűrű hatására Yrsil szinte azonnal megsejtette hogy ki lehetett Agancsos. Ugyanis csak egyetlen személy volt, aki megbízta azzal, hogy lopja el azt : A Démonkirály. - Ezt a gyűrűt Evanescence-nek hívják a tündék és képes mágikus érintésre egy adott helyre visszajuttatni a viselőjét. Kellemetlen folyamat mivel átránt a kőzetlemezek között a mágia, és a fák gyökerein át juthatsz fel, de életmentő. Ami a követ urat illeti... - fordult Lars felé. - Felettébb felkeltette az érdeklődésemet. Ha ennyire tartózkodó és avatatlan, miért van itt?
- Azért, hogy megpróbáljak tárgyalni a nagyúrral, Armin herceg felé tett követeléseiről. Ami hát... úgy néz ki kudarcba fulladt. És ahogy a dolgok jelenleg állnak... Azt Yrsil követ úr már elmondta...
- Nem egészen, követ úr. Ha nincs Karl nagyúr, nincsenek követelések. A többit majd eltakarítják a házigazdáik. Alapból ez a sötét tündék preferált módszere, nemde? - mosolyodott el az Agancsos.
Yrsil csendben felhúzta a gyűrűt az ujjára, majd kiitta a bora maradékát.
- Nem hiszem hogy Lilithyra úrnő valaha is lehúzná az ujjáról a Secretum-ot. - emeli a magasba a kezét, hogy jobban szemügyre vegye. - De hálás vagyok ezért a kis apróságért. Elárulná, hogy kinek is köszönhetem a segítségét ?
- Szóval még nem egyértelmű? Én vagyok a démonok jelenlegi királya, a Titkok Ura, a Helheimi Hideg Láng, Darrakard. Fellengzős nevek, de nem én találtam ki őket. Előbbit az emberek akik láttak Elyra Slyph Hel holtteste fölött, utóbbit néhány túl sok szabadidejű tábornokom.
Elégedett mosollyal nyugtázta a királya szavait, majd elismerően bólintott. Valóban kacifántos nevek voltak, noha ő személy szerint még odacsúsztatta volna a Fellengzős Agancsos-t is.
- Nézze el nekem a bizonytalanságom, Őfelsége. - nyúlt a borospalack után, és modortalanul meghúzta. - Az egyetlen király, akihez hűséges voltam Ag-Agadd volt...de őt sem láttam soha. - húzódott keserű mosolyra a szája sarka. - Nem igazán vagyok uralkodókhoz szokva. - állt fel az asztaltól. - De nem fogom untatni egy olyan király emlékével, akinek már az emléke, városa, s kincsei is egyaránt eltűntek. Azt hiszem ideje indulnunk, Larsdall úr.
- Nem ezzel a céllal küldtek, és érkeztem ide. De igen, nagyjából hasonlóan látom a helyzetet én is. Dornburg nagyúrnak halnia kell. Amit nem lessz könnyű kivitelezni. - felelte Larsdall a démonkirálynak, majd a tekintete Yrsilre vándorolt. - Mégis hová menjünk? Nem ártana azt sem kitalálni, hogy álljunk neki a dolognak.
- Nos amit tudtam megtettem. Azt hiszem... hmmm... Illetve, még valami, Yrsil. Van a kastélyban egy mágikus ereklye. Egy kő, amely kötve tartja a mélységit. Vannak mások, akiknek feladatuk nekem elhozni. Ha esetleg szembe találkoznál vele és magad szeretnéd kézbesíteni, ne habozz. A jutalom felbecsülhetetlen lesz. - mondta a démonkirály, majd hátradőlt a székben és alakja füstté omlott.
- Még több borért, Larsdall. - felelte, miközben összeszűkült szemekkel nézett Őfelsége üresen álló széke felé. Bár nem sok minden kötötte Gerardhoz, nem tervezte lepasszolni az ereklyét az Agancsosnak. Még akkor is, ha bizalmába férkőzve gond nélkül rátehette volna a mancsát. Egyszerűen úgy vélte, ha akad démon akinek elpasszolná, az kizárólag Shyriala lehet. - Ez itt nem fog kitartani nekünk, vagy tévedek ? - lötyögtette meg a bort, majd odanyújtotta a selfnek. - Ezen felül nem ártana szemügyre vennünk a terepet. Talán némi információt is felszedhetünk útközben. Ezek hiányában nem sokra megyünk, vagy tévedek ?
- Az a bor jól hangzik. - elveszi az üveget, és megissza maradék bort, majd feláll. - Akkor, induljunk. De semmi tapi, mint Gerard úrral. - lapogatatta meg látványosan az oldalán lógó kardot. - Ez nem csak dísznek van.
- Ezt nem ígérhetem. - kacagott fel hangosan, majd ellépett a self mellett. - De igyekszem tűrtőzteni magam.



A hozzászólást Hóhajú Yrsil összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 17, 2017 8:00 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

77 Re: Krónika: Ascensio on Vas. Okt. 15, 2017 9:42 pm

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
Ahogy a kis csapat távozott a teremből, Hilde durcásan borul az asztalra, majd a visszatérő Yrsilre mordul.
- Követ úr, meg tudja magyarázni, hogy mi volt ez a bohóckodás, ami itt történt?
- Elnézését kérem, - válaszolja Hildének, majd szünet nélkül fojtatja. - az előbbi színjáték miatt, a Gerard herceg úr már csak ilyen. De ezen felül új információ birtokába jutottam. Az állítása szerint orgyilkosok jutottak be a kastélyba, bár nem tudta megmondani hogy milyen úton, illetve milyen céllal. Ezenfelül még azt is megtudtam, hogy az a zsák, amelyet a szolgája cipelt, egy követ tartalmaz amely összeköti a mélységi erejét a palotával. Ha jól sejtem amiatt vagyunk még mindig a levegőben. Azonban sem az ellenfél új fegyveréről, sem a merénylők jelenlegi helyzetéről nem tudott többet mondani. Ennyit tudtam meg.
- Merénylők? - kérdi meglepetten. - Azt nem tudtad meg ki a célpontjuk? Nem szívesen futnék beléjük véletlenül.
- Hát, áll odalenn egy teljes sereg. - válaszolja némi elgondolkodás után, a hallott információkra. -Elképzelhető, hogy találtak valami módot arra, hogy pár embert feljuttassanak, vagy esetleg Herr Nachtraben nem bízta a dolgot a véletlenre, és ő maga hozott fel hivatásosokat. Mindenesetre szerintem érdemesebb lenne beléjük futni, mint elkerülni őket, hátha közös nevezőre jutnánk...
Miután a terem kiürül, és ismét csak a követek maradtak, valamelyest enyhült a hangulat. Ráadásul az Yrsil által átadott információk sok más eshetőséget is felvetettek.
- Nem lenne egyszerűbb visszahívni Gerard urat, és elpusztítani a gömböt? Akkor a kastély lezuhanna, és nem hiszem, hogy egyhamar újra repülne. Ezzel talán még jobban is járnánk.
- A merénylők a hasznunkra lehetnének még, ha kellő feltűnést és elterelést jelentenek... Már, ha úgy döntünk, hogy Karl nagyúr megölése a megfelelő lépés. - egy kósza pillantást vet Larsra, majd tekintete visszatér az asztalra. - A gömb is egy lehetőség, de bevallom, ezelőtt nem gondoltam bele a ténybe, hogy jó eséllyel az egész kastély lezuhanna akkor, akár egy családot kiírtva, nem beszélve az alattunk lévő seregekről...
Alig fejezte be mondandóját, kopogtatnak a terem ajtaján, ezt követően az ajtó feltárult, és egy szolgáló lépett be rajta, egyik kezén egy tálcán két üveg bort, és egy adag poharat egyensúlyozott. Lerakta az asztalra, megy egy meghajlás után, gyors távozott.
- Hmmm. - foglal helyet az egyik széken, miközben tölt egy kis bort magának, megvárja, míg a szolgáló után becsukódik az ajtó, majd Hildére néz. - Egyetértek a Hilde kisasszonnyal. Ha cselekedni akarunk, ennél jobb alkalmunk nem lesz. Ha még ennél is tovább húzzuk a döntést, kicsúszik a lehetőség a kezünkből. Én úgy vélem hogy végeznünk kellene vele. A kérdés már csak az, hogy velem tartanak, vagy inkább elmenekülnek?
- Én a diplomatahölggyel tartok, így a véleményem nem releváns. - vonja ki magát a zsoldos a felelősség alól, majd helyet foglal mellette.
- A tornyot semmiképpen se bántsuk. - jelenti ki Alagrid kisasszony. - Mind látták a várost odalent, ugye? Senki sem volt ott, és ha lezuhanna a torony, az egyszerű mesterek a gyerekekkel együtt meghalnának. Mellesleg én sem terveztem még elhunyni, és valószínűleg mi sem tudnánk elmenekülni időben. - egy kis szünet után fojtatja- Sajnos tényleg az lenne a legegyszerűbb, ha Karl nagyurat kivonnánk a mélységi befolyás alól, amihez úgy tűnik, gyilkosságon át vezet az út. Kénytelen vagyok egyetérteni, és ha kell, segítek is, bár nem tudom, mihez kezdenének egy ilyen akció során egy ékszerésszel...
- Az én álláspontomat már ismerik. - Nyúl az egyik üveg bor után, kitölt egy adagot az egyik pohárba, majd meghúzza az üveget. - Már csak az a kérdés, hogy akkor mégis hogyan végezzünk vele.
A vitatkozás közepette ismét kopogtatnak, egy újabb szolga lép a terembe, meghajol, és belekezd mondandójába.
- Fräulein Hilde von Nebelturm, Herr Leon Wittman és Fräulien Eiryn von Nebelturm, az egyik nagyrabecsült vendégünk látni kívánja önöket. Úgy mondta az ügy halaszthatatlan és Johannes nagyúr is megerősített ebben.
- Köszönöm a tárgyalásra való lehetőséget, Urak. - áll fel Hilde az asztaltól. - Remélhetőleg megtaláljuk a megfelelő megoldást, de ha úgy tűnik, hogy nem, akkor a vendégszobákban megtalálnak. További jó tárgyalást önöknek. - ezzel távozik a teremből. Nyomában Leon is gyors felpattan, és elbúcsúzik a társaságtól.
- Enyém volt a megtiszteltetés.
Eiryn sokkal lassabban követi Leon példáját. Mosolyogva meghajol.
- Remélem még találkozunk szerencsésebb körülmények között. Addig is viszont látásra, uraim!
Yrsil és Larsdall is egy bólintással köszön el a távozóktól, még ha ők ezt már nem is látják.
-Úgy tűnik ketten maradtunk, Larsdall nagykövet úr. - szólal meg, amint elhagyták a termet. - Őszinte leszek. Még így is szeretném véghezvinni azt, amiről az előbb beszéltem. Velem tart, vagy úgy gondolja hogy így már lehetetlen?
- Ketten? - csendül fel egy ismeretlen hang a semmiből - Én ebben nem lennék olyan biztos, Yrsil herceg.
Egy nagy sóhaj kíséretében meghúzza a kezében szorongatott borosüveget. Az ismeretlen hangra kezét a borosüvegről, kardja markolatára helyezi.
- Arcot is társíthatnánk a hangja mellé? - kérdi enyhe fenyegető éllel.
- Yrsil herceg. - kortyolt a borából. - Még mindig jobb, mintha... - hallgatott el hirtelen - Nos, igen. -sóhajt egy aprót. - Egy arcot látván legalább tudnám hogy ki nevez így.
Az asztalfőnél a levegő hullámozni kezd, mint egy tiszta nyugodt tó, melybe egy követ dobtak. Szép lassan egy kép jelenik meg, ahogy egy ismeretlen alak, ül székében. Krétafehér vámpírszerű bőre van de a fejéből hátranyúló két csontszínű, gazellaszerű egyenes szarvból egyértelmű, hogy démon; fekete bársonytalárja hátracsúszott az asztalon megtámasztott könyökén így láthatjátok hogy az alkarján a csuklójától lefelé apró, vakondokhoz hasonló piheszőr borítja, szemei irreális lilák és vastag fekete vonalak keretezik, amelyek két csíkban lefelé indulnak mintha mindig könnyezne
- Megfelel, Crescent követ úr?
Szinte érzi a nyomást az egész testén, hogy nem akárki bukkant fel előtte. Enged a szorításból, mellyel kardja markolatát feszítette, majd szép lassan elengedi, és nyel egy nagyot.
- Igen... meg... - préseli ki magából, majd ismét az üveg után nyúl.... - utálom a mágiát.... - dünnyögi még magában, a többiek tán meg sem hallották, majd meghúzza az üveget.
Egy kissé meghajol a tisztelete jeléül, ugyanis a tény hogy csak úgy megjelent a semmiből, nem átlagos démonra utalt.
- Üdvözlöm, Nagyúr. - szólítja meg az idegent, mintha ő tudná, ki az - Lilithyra úrnő egy szóval sem említette hogy mások is jelen lesznek, erre előbb Gerard herceg, most pedig Ön bukkan fel. Jól gondolom, hogy Őfelsége csupán figyelemelterelésként küldött ide?
- Nem. A feladatod az, amit meg is kaptál. Gerard... - az alak elmosolyodik. - Gedeon nagyúr... nem várt tényező. Természetesen még hasznos lehet, de neki nincs feladata a kastélyban, a saját útjait járja. Neked azonban van, és szeretném tudni hogyan alakul. - feleli a démon.
- Sajnos nem túl jól. Karl nagyúr nem hajlik a józan szóra, így a tárgyalások gyorsan kudarcba fulladtak. - kortyolt újra a borából, és meglötyögteti a pohár alján lévő maradékot. - Erős a gyanúm, hogy a mélységi megfertőzte az elméjét, és ha ez igaz, képtelenség meggyőzni őt bármi másról amit nem a 'mestere' mond. Johannes nagyúr felajánlotta a lehetőséget, hogy Karl halála esetén a vámpírok visszavonulót fújnának, de erre nem láttam garanciát. Mégis, jobb lehetőség híján... - nézett a másik démon szemébe. - ...úgy terveztem hogy végzek vele, hacsak nem érkezik más parancs Őfelségétől. Lilithyra úrnő eltűnt, de előtte támogatta a merénylet tervét, hogy így elkerülje a háborút.
Lars csendben figyeli a két társalgó démont. Úgy érzi, hogy jobb, ha kimarad a dolgokból, és nem szólal meg, hacsak nem kérdezik. Mikor Yrsil meglötyögteti a poharát, a sima felületű asztalon odalöki neki a kezében tartott borosüveget.
- Akkor mire vársz még? - változik a démon mosolya sötétebbé. - Ha ez kell ahhoz, hogy elkerüljük a katasztrófát amit a háborújuk okozna hát ez lesz. Vagy félsz hogy nincsenek elégséges képességeid hozzá?
- Igen. Félek. - válaszolta, hálásan biccentett a borért, majd töltött magának. - Nem hiszem hogy tisztában van vele, de megöregedtem, és elgyengültem. Egy magamfajta 'jelentéktelen' - nyomta meg a szót erősen - erejű démonnak, nem megy minden olyan könnyen, mint régen. Sajnálom ha csalódást kell okoznom Önnek, azonban nem tudok csak úgy felvágtázni a lépcsőkön és nyársra tűzni az ellenségem fejét, ahogyan gondolja. Ennek ellenére megteszem ami tőlem telik, ezt megígérhetem.
- Nem a koroddal van baj, Yrsil. A gondolkodásoddal. Nem kell előre törni, véres és diadalittas csatában kardélre hányni az ellenséget. Okosnak kell lenni, megválasztani az időt és a helyet, és elég egy egyszerű tűszúrás is. - ekkor a csendben várakozó Larsra néz. - Elnézést, követ uram, önbe fojtottam a szót? Vagy csak megilletődött?
- Őszintén szólva...- néz az újonnan érkezett démonra - ... nem vagyok hozzászokva... a hatalmasak társaságához.... És ha ő herceg - néz Yrsil felé - aki hajlontg önnek... én inkább meghúzom magam. - Feleli kicsit darabosan.
- Áh, a démonhercegek nem olyanok, mint az ön Armin Fairlight-ja. Jut eszembe, hogy van a jó herceg? Még mindig az égbe akarja emelni a Köderdőt?
- Sajnálom uram. Erről a tervéről még nem hallottam, valamint tudtommal a Herceg jó egésségnek örvend.
- Nyugalom Larsdall. A Hercegi lét csak még több bajt és kötelezettséget jelent egy démonnak...nem jár semmi előnnyel, ugyanott vagyok, ahol ön. - szólal meg egykedvűen, majd a másik démon felé fordul. - Az előbb említett tervezgetés és pontos tűszúrások kapcsán, esetleg tudna nyújtani számunkra némi segítséget ? Elég gyászos terv lenne, ha csak rám bíznának egy ilyen fontos dolog kivitelezését.
A démon egy pár másodpercig vár, aztán felemeli a kezét és széttárja az ujjai; a mutató és középső ujja között egy aranykarikába foglalt obszidiánköves gyűrű tűnik fel, majd összezárva az ujjait eltűnteti és Yrsil felé int, amitől a gyűrű keresztül száll az asztalon, és a másik démon elött landol.
- Ne reménykedj, nem a Secretum, de hasznos lehet. Ezt a gyűrűt Evanescence-nek hívják a tündék és képes mágikus érintésre egy adott helyre visszajuttatni a viselőjét. Kellemetlen folyamat mivel átránt a kőzetlemezek között a mágia és a fák gyökerein át juthatsz fel, de életmentő. Ami a követ urat illeti... - fordul Lars felé. - Felettébb felkeltette az érdeklődésemet. Ha ennyire tartózkodó és avatatlan, miért van itt?
- Azért, hogy megpróbáljak tárgyalni a nagyúrral, Armin herceg felé tett követeléseiről. Ami hát... úgy néz ki kudarcba fulladt. - kezd bele visszatérni a bátorság, így már nem habog össze vissza. - És ahogy a dolgok jelenleg állnak... Azt Yrsil követ úr már elmondta...
- Nem hiszem hogy Lilithyra úrnő valaha is lehúzná az ujjáról a Secretum-ot. - emeli a magasba a kezét, hogy jobban szemügyre vegye az újjára húzott gyűrűt. - De hálás vagyok ezért a kis apróságért. Elárulná, hogy kinek is köszönhetem a segítségét?
- Nem egészen, követ úr. Ha nincs Karl nagyúr, nincsenek követelések. A többit majd eltakarítják a házigazdáik. Alapból ez a sötét tündék preferált módszere, nemde? - mosolyodik el, majd Silre néz. - Szóval még nem egyértelmű? Én vagyok a démonok jelenlegi királya, a Titkok Ura, a Helheimi Hideg Láng, Darrakard. Fellengzős nevek, de nem én találtam ki őket. Előbbit az emberek akik láttak Elyra Slyph Hel holtteste fölött, utóbbit néhány túl sok szabadidejű tábornokom.
Elégedett mosollyal nyugtázza a démon szavait, majd elismerően bólint.
- Nézze el nekem a bizonytalanságom, Őfelsége. - nyúl a borospalack után, és modortalanul meghúzza. - Az egyetlen király, akihez hűséges voltam Ag-Agadd volt...de őt sem láttam soha. - húzódik keserű mosolyra a szája sarka. - Nem igazán vagyok uralkodókhoz szokva. - állt fel az asztaltól. - De nem fogom untatni egy olyan király emlékével, akinek már az emléke, városa, s kincsei is egyaránt eltűntek. Azt hiszem ideje indulnunk, Larsdall úr.
- Nem ezzel a céllal küldtek, és érkeztem ide. De igen, nagyjából hasonlóan látom a helyzetet én is. Dornburg nagyúrnak halnia kell. Amit nem lesz könnyű kivitelezni. - feleli a Démonkirájnak, majd tekintete a másik démonra vándorol. - Mégis hová menjünk? Nem ártana azt sem kitalálni, hogy álljunk neki a dolognak.
- Nos amit tudtam megtettem. Azt hiszem... hmmm... Illetve, még valami, Yrsil. Van a kastélyban egy mágikus ereklye. Egy kő, amely kötve tartja a mélységit. Vannak mások, akiknek feladatuk nekem elhozni. Ha esetleg szembe találkoznál vele és magad szeretnéd kézbesíteni, ne habozz. A jutalom felbecsülhetetlen lesz. - mondja, majd hátradől a székben és alakja füstté omlik.
- Még több borért, Larsdall. - feleli, miközben összeszűkült szemekkel néz a démonkirály üresen álló székére. - Ez itt nem fog kitartani nekünk, vagy tévedek? - lötyögtette meg a bort, majd odanyújtotta a selfnek. - Ezen felül nem ártana szemügyre vennünk a terepet. Talán némi információt is felszedhetünk útközben. Ezek hiányában nem sokra megyünk, vagy tévedek?
- Az a bór jól hangzik. - elveszi az üveget, és megissza maradék bort, majd feláll. - Akkor, induljunk. De semmi tapi, mint Gerard úrral. - látványosan meglapogatja az oldalán lógó kardot - Ez nem csak dísznek van.
- Ezt nem ígérhetem. - kacagott fel hangosan, majd ellépett a self mellett. - De igyekszem tűrtőzteni magam.

Felhasználó profiljának megtekintése

78 Re: Krónika: Ascensio on Kedd Okt. 17, 2017 7:27 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Mehet az új kör, lehet időpontokat megbeszélni.


_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

79 Re: Krónika: Ascensio on Szer. Nov. 01, 2017 6:43 pm

Cigány jósnő

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
A Zsoldos szúrását remélem, hogy kivédem, és próbálok tovább távolodni felőle, ger irányába haladva. ~ valahogy ki kéne ebből a helyzetből vágnom magam. ~ gondolom, majd kúszok hátrébb. De miközben érkezik a zsoldos támadása, a fények hírtelen kialszanak egy pillanatra. A zsoldos, mint valami agya lágyúlt döfköd maga elé össze vissza. Eléggé zavaró.
A zsoldos döfködéseit megelégelve, felhúzom a lábamat, és megpróbálom állon rúgni, hogy hagyjon már békén. Ha jobban sikerül, talán megszédül, vagy egy rövid időre eszméletét veszti. Nem akarom a halálát, de nagyon zavaró ez a folytonos bökdösődése. Hát nem érti, micsoda felfedezést akarnak elpusztítani... Próbálok hátrálni tőle. Eközben Riel kimászik a zsebemből, majd feltekint a félszemű zsoldosra. Nagyot sóhajtva csak ennyit mond. - Már megint?
Még mindig hátrafele kúszok. - Mégis mi jó neked ebben a folyamatos szurkálásban? - Ordítom a zsoldos felé. - Ilyen felfedezés nem lesz még egyszer, ti meg minden belelátás nélkül elpusztítanátok? - Ordítom szintúgy, majd az utolsó csepp manámmal, a botomból még egy lövést lövök a másik ép szemére. ~ Minden gyógyítható, csak azt nem árulják el, hogy hogyan. ~ gondolom magamban, hogy nehogy már én legyek a gonosz, hogy megvakítottam.
Ahogy a zsoldos herén szúrna épp, rövidre vágva az életem fonalát megfagy a levegő, a kardforgató is megáll, ahogy mindenki más is rajtam kívül. Mikor kicsit kitisztul a fejem, látom, ahogy egy apró, lila-fekete ruhás albínó kislány sétál be a terembe.
A pengére tekintek, ahogy az a férfiasságom felett lebeg, egy pillanatra azthiszem, hogy ez az a sokszor említett, a halál elött lelassult, vagy megfagyott idő. De nemlátom az emlékeket pörögni a szemem elött. Ahogy lassan realizálom a helyzetet, úgy mintha megfagyott volna körülöttem az idő. Egy érdekes ruhákba öltözött kislány sétál be a terembe, én meg kicsit akadozó hanggal, az oldalamat fogva szólok hozzá. -Te mégis ki lennél?- Ekkor érkezik is rá a válasz rögvest.
- Aki megakadályozta, hogy most megöljenek. - sétál oda hozzám, majd int, amitől a kő alattam odébb csúszik és kimozdít a kard alól. - Talpra! – szólal fel, bár ez a hangnem már nem illik egy ilyen kislányhoz.
Nagy nehezen felállok, de kérdések cikáznak a fejemben. Ahogy felállok, megérzem a vérveszteséget. A földön fekve nem éreztem annyira vészesnek, de ahogy máris függőlegesbe álltam, mintha egy kalapáccsal vágnának fejbe. Rá is támaszkodom a botomra, egy pillanatra megállok, egy kicsit elsötétül a látásom, de tíz másodperc múlva nagyjából kitisztul. - És miért mented meg ezt a szerencsétlen mágust? - Kérdezem tőle, miközben a bot segítségével, kicsit húzva a bal oldalamat a seb miatt, haladok felé.
- Meglátod. Kapd el! - dob felém egy közepes méretű, simára csiszolt követ.
Ahogy a kő repül felém, hírtelen meglep. Valahogy elkapom, de nem tudom mi ez. Ekkor eszembe jut Riel is. Ránézek a zsebemre, de a kis gólem mintha egy apró szobor lenne, mered kifele a zsebemből.
Ahogy elkapom azt a rejtélyes követ, mintha odébb tekernék a csatornát, már egy fogadó szobájában vagyok, előttem egy furcsán vékony, csontos, kristályszemüveges alak ül mosolyogva.
- Mélységes üdvözletem. – Szólít meg, ámbár én még mindig a hírtelen változott helyzetet próbálom összerakni, és felfogni valahogy.

Felhasználó profiljának megtekintése

80 Re: Krónika: Ascensio on Pént. Nov. 10, 2017 6:49 pm

Jozef Strandgut

avatar
Felszentelt Pap
Felszentelt Pap
Úgy voltam vele, hogy akár eltalálja a vámpírt a Szent Fény, akár nem, minden esetre nem szeretném a karmai között végezni, így ütök, rúgok, harapok utána azonnal, csak, hogy megszabaduljak tőle és ezt még akkor is folytatom, amikor elsötétül a világ körülöttem, bár tagadhatatlan, hogy egy pillanatra ledermedek. Ám mivel nem tűnik el a kezeim közül ellenségem, sejtem, hogy ez valami varázslat és mikor ismét kivilágosodik, reménykedek benne, hogy talán Armax, elég közel van már, hogy segítsen, míg lefoglalom a vérszívót azzal, hogy megöljön.
A Szent Fény viszont szerencsémre megint betalál, de ez a vámpír szívósabb, mint a csizmatalpam. A bőre sistereg a mágikus fény alatt, amitől erősen fel is kiállt, ennek következtében azonban körmei erősebben vájnak a ruhámba majd a ruhája furcsa hullámokat vet, amitől rajtam meg éles kín vág át és érzem, ahogy vérem megindul a karomon és az oldalamon. Kétségbeesetten próbálok szabadulni továbbra is a karmai közül. de hiába gyengül a fogása, makacsul nem ereszt továbbra sem.
Egy láb robban be a látómezőmbe és erősen rugdosni kezdi a vámpírt, aki hirtelen elenged, én meg igyekszem jó messzire hemperedni tőle, hogy aztán a buzogányommal a kezemben emelkedjek fel. Vérezve, de dühösen készen állok rá, hogy besegítsek a segítségemre siető Armax-nak a vérszívó feje szétverésében, ha már felgyújtani nem sikerült.
- Józsi, csapd már le a fenébe azt az izét! – jut el a vér zúgását túlkiabálva társam biztatása.
Hát ha már olyan lelkesen rugdosta Armax a vámpírom fejét, akkor nem tehetem meg, hogy megtagadjam tőle azt a kis szívességet, hogy nem szállok be, ráadásul épp elég okom is van, hogy végezzek vele. A buzogányom magasból zúdul a vérszívóra, amikor meghallom a nem túl biztató, ellenséges kiáltást, hogy dobjuk el a fegyvert, de az ütést már nem tudom megállítani, és a vámpír betört koponyával terül el mozdulatlanul, aztán azonnal a hang forrása felé fordulok minden rosszra felkészülve. Ada-t látom a földön és a szívem aggodalmasan dobban, ahogy látom a fölötte álló démont. Úgy tűnik egy pillanatra az egész terem megdermed.
A harc eddig teljesen lekötött, így csak most érzékelem, hogy bizony Lance is elég ramaty állapotban van, ám ellenfelét sehol sem látom.
A démon tovább beszél.
- Blue, pont a legjobbkor...tedd a dolgod! – villant fel egy valószínűleg elégedettnek szánt vicsort valakire, aztán még szorosabban szegezi a fegyverét Ada-ra.
- Azzal mondtam eldobni! A fal mellé, de azonnal! – ordít fel, mivel még mindenki a történtek hatása alatt mozdulatlanul áll.
Armax ocsúdik elsőnek.
- Blue?! Te mit keresel itt? – fordul az számomra eddig ismeretlen lány felé, aztán messze eltartja magától kardot tartó kezét. - És Ger...ha csak egy hajszála is meggörbül a szere...Ada-nak, neked véged! Én eldobom a fegyverem, ha ellépsz a testétől. De figyelmeztetlek még egyszer: ha még jobban ártani mersz neki, és élve kerülök ki innen, onnantól kezdve mindig figyelj a hátad mögé, mert nem tudod, hogy mikor fogok lecsapni rád, te féreg.
Kissé összerezzenek, ahogy Armax felkiált mellettem, de teljes egészében egyetértek vele: egy félangyallal nem lehet így bánni! Főleg nem a barátommal, hiszen annak tekintem őt. A buzogány kiesik ernyedt ujjaim közül és a szemem nem levéve róluk elindulok a fal felé, ahogy mondta, hisz nem akarom, hogy Ada-nak baja essen.
- Ne bántsd őt! - szólalok meg én is, bár tized annyira sem vagyok fenyegető, mint a láthatóan aggódó fajtársam.
Az újonnan feltűnt nő közben közelebb ér és ő is csatlakozik a „csevegésünkhöz”.
- Heeee, és mi lenne egészen pontosan a dolgom?
Ezt a démonnak címezte és,a hangsúly, ahogy mondta máris jobb színben tűnt fel előttem.
- Hello bátyus. Hát, amolyan munkaféle. – biccentett Armax felé és ez érdekes szituációt sejtetett, mert láthatóan ismerte társunkat.
Ettől függetlenül komoran pásztázom szememmel a termet, mert már úgy éreztem, hogy az erős vámpír legyőzésével kezdett felénk billenni a győzelem mérlegének nyelve és ez a lányért való aggodalom mellett, a düh örvénylő görcsét ültette a gyomromba. Lance szavaira odanéztem rá és valahogy a mondandójával és tettével ellentétben, inkább dacot éreztem benne, mint megadást.
Most már a Gerard nevű démon, akit úgy látszik rajtam kívül mindenki ismert, láthatóan kezdett ideges lenni én meg annál jobban aggódtam, nehogy elveszítse a fejét és bántsa Ada-t.
- Örülök, hogy itt vagy hugicám. – jegyzi meg Armax.
- Mire vársz még?! Öld meg! Öld meg mindet! – kiabált szinte már őrjöngve a lányra a démon, mire társam kitárt kezekkel elindul felé, a szemét le nem véve róla.
- Logikátlanul viselkedsz. – közli a Blue nevű lány hűvösen a démonnal. - A válaszom NEM.
Szívesen a szemébe kacagnék most a fickónak.
- Még megbeszélhetjük ezt az egészet, Ger. Milingen-ben is viszonylag jól kijöttünk. A közös iszogatás emlékére...tedd le azt a kurva kardot és add meg magad. Nincsenek itt a csicskásaid, hogy segítsenek neked. Még ha meg is ölöd Ada-t, akkor is legalább hárman vetjük rád magunkat. Ha őt megölöd, Te is meghalsz...
~ Közös iszogatás……..Nagyszerű! ~ szóval tényleg egész jól ismerik egymást, vonom le a következtetést.
Azért Igyekszem a másik irányba elhúzódni a többiektől, hogy a démon figyelmét sikerüljön megosztani. Látszólag mindannyian "engedelmeskedünk" neki, így remélhetőleg nem bántja Ada-t, bár azért összeszorul a gyomrom, ahogy egyre idegesebbé, mondhatni zizzentebbé válik. Nyilvánvaló, hogy Armax is próbálja magára vonni a figyelmét, így én lassan, erőt gyűjtök, hogy ha legalább egy kicsit eltávolodik a kard a lánytól, azonnal egy Szent Fényt küldjek rá.
Ám a tünde zsoldos sem tétlenkedik – épp. ahogy sejtettem , hogy készül valamire, - kezében villan valami és az Gerard felé száll, valami kicsi és fényes, aztán Lance is megindul, mint a villám.
Az a kis fémdarab eltalálja a démont, aki egy pillanatra hátrahőköl és én ezt használom ki, hogy megidézzem a Sacra Lux-ot és a mellkasa felé irányítsam.
Az eddig oly magabiztos ellenség, most már láthatja, hogy emberére akadt és inkább a menekülést választotta a gyáva féreg.
Egy igazán nem novíciushoz illő szitokszó csúszik ki a számon, ahogy a démont ugyan eltalálja a mágiám, de nem különösebben okoz gondot neki, de egyelőre habozok, hogy mit csináljak, hiszen a színen megjelent egy ismeretlen lány, aki ugyan nem ugrott nekünk, ahogy a démon szerette volna, de azért nem tudni, hogy mi a tervei. Reményt keltő, hogy Armax a hugicájának nevezte azonban.
Az eddig a démon felé tartó társam sem változtat irányt, nem fordul a szökevény után, inkább a földön heverő félangyalhoz rohan, levéve mellényét, azt a lányra teríti és féltőn pillant rá.
- Ada, drága...ébredj! Kinél van víz, hogy fellocsoljuk?
Ahogy a sötét elf Ada mellé veti magát én is idegesen nézek oda.
- Mi van vele? Ugye nem hal meg? És a démon........ - ugrik vissza Gerard felé a pillantásom habozva.
Persze mindannyian aggódunk, de az még nekem tapasztalatlan tacskónak is feltűnik, hogy ez Armax részéről kissé más.
- Menekülj kutya! – kiabál még megvetően Lance a menekülő után és aztán leereszti készenlétben tartott kardját., majd, ahogy a harci izgalom távozik, úgy szinte összerogy, magában motyogva.
- Hmmm, tudok segíteni? – kérdezi a közben Armax mögé érkező idegen lány, aki végül úgy néz ki mellénk áll.
Én is közelebb sétálok, egyre jobban érezve, hogy szívesen társulnék Lance mellé a sebeimet nyalogatva. De mi lesz a kővel? Jobb lenne összeszedni magunkat és utána nézni, valahogy nem szívesen állnék egy kudarccal a különös figura elé, aki feljuttatott minket ide.

Felhasználó profiljának megtekintése

81 Re: Krónika: Ascensio on Vas. Nov. 12, 2017 1:32 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Gerard nem várja meg, amíg a szárnyas boszorkány közelebb ér hozzá. Mikor a fények kialszanak, aktiválja a pehelykönnyedséget, és egy elegáns mozdulattal hátrál egészen a folyosó végéig.
~ Elég ok időt vesztegettem...
- Felhőszakadás. - suttogja ugrás közben.
Ennek hatására a három társánál lévő papíron felvillan egy betűsor, amivel azt üzeni nekik, vonuljanak vissza. Aleena sem tétlenkedik, miután a támadása dugába dőlt sarkon fordul és menekülőre fogja a dolgot. Neki csak annyi a dolga, hogy megossza az ellenség figyelmét. Amint a fények visszatérnek, megpillantja a szövetségesüket, az akkor felbukkanó bérgyilkost, de még túl messze van, hogy hozzá tudjon szólni. A papírt nem volt ideje megnézni, helyette felderült arccal int a bérgyilkosnak. Ott állt szemtől szemben azzal az átkozott szárnyas teremtménnyel, aki miatt egész idáig hasogatott a feje.
~ El sem hiszem! Azt hittem, magamra hagyott...még itt, a világon is követnek a mennybéliek.
~ Ezúttal rossz démonra támadt...
Lia illúziója szép lassan megjelent Gerard mellett. A lány hosszú idők óta először kifejezetten komoly arcot vágott. Ő és a másik démon egymásnak dőlve néztek farkasszemet az ellenféllel. A nefilim nem habozott, s fegyverét dárdaként használva elhajította, egyenesen felé. Gerard megvető szemekkel néz vissza rá, ahogy a dárda szép lassan elsuhan az oldala mellett, meglobogtatva a haját. Ennél talán még ő is jobban dobott volna. Az a fegyver nem egy dárda volt, csak egy szúró eszköz. Szabadjára engedi az erejét, szinte érzi, ahogy a levegő is beleremeg a varázserejébe... bár ez már inkább csak az ő fantáziája. A támadás elkerülésekor árnypáncélt idéz a testére, hogy legalább részlegesen védje magát és a szemeit a közelgő támadás ellen. Jól látta, ahogy az angyalfajzat kezében már gyűlni kezdtek az égető fények.
Aleena közben odaér Blue mellé. Szerencse hogy a lány feltűnt, így neki már nem kellett ott maradnia. A terv egyetlen egy hibás pontja az volt, hogyha netán menekülőre kellene fogniuk a dolgot, a lány nem lenne képes Gerarddal lépést tartani. Így viszont előre tudott menni.
- Válts fel. Nekem segítenem kell máshol is.
- Öhm.. váltsalak fel? Hát. Öhm. Oké... - ám mire ezeket a szavakat kimondta, az ifjú inkvizítor elsuhant mellette, egyenesen a többiek felé.
Gerard idegesen hőköl hátra a fény borzasztó ártalmától. Meglátja a lehetőséget, ahogy a nefilim minden támadása célt tévesztett, vagy nem ért el különösebb hatást. Karjai elöl, a védelme le van engedve, idő is míg a következő támadását elindítja. Felruházza a kezét az Erő szavával, odasuhan elé, hogy minden eddig eltervezett mozdulata egy megsemmisítő ökölcsapásban csúcsosodjon ki, és a fejére ütést mérve egy csapással ájultra verje a szentelt boszorkányt.
- Mégis mi jó neked ebbe a folyamatos szurkálásban? Ilyen felfedezés nem lesz még egyszer, ti meg minden belelátás nélkül elpusztítanátok?
- Hogy megdöglesz, te szerencsétlen! El hát, ezért kapunk pénzt, kit érdekel a belelátás!
Ő mindebből semmit sem hallott. Töretlenül rohamozott előre. Keze, mint a súlyos acélpöröly lendült meg, egyenesen a lecsupaszított, megszégyenített angyalfajzat állának ütközbe. Érezte, ahogy az ütés vész lassan megremegtette az egész testét, s ekkor már tudta, sikerrel járt. Öklétől ellenfele felrepült a levegőbe, majd egy tompa puffanással földet ért. A csata úgy végződött, ahogy elkezdődött: egy jelentéktelen erőlködéssel.
Elégedett arccal landol a földön. Az ütése olyan erőteljes volt, hogy ő is hátrarugaszkodott tőle. Megrázta a fejét, majd démoni vigyorral az arcán méricskélte a legyőzött ellenfelet. Az eddig halott elméje új erőre kapott. Megrohamozták a gondolatok, úgy érezte, kedvében dalra fakadva.
~ Képes vagyok rá! Igen, képes vagyok rá! Felülmúlom az angyalokat is!
Egy laza mozdulattal kardot rántott és a harcképtelen ellenfélnek szegezte.
- Fegyvert eldobni! - kiáltotta elégedett arccal.
Megvető tekintettel nézi, ahogy az állítólagos társát agyonverik. No nem mintha érdekelte volna, mi fog történni. Így még talán jobb is. Így nem fognak túszcserét, meg hasonló ostobaságokat javasolni. Csak várnak, mintha azt hinnék, a fegyver szorongatásától csoda történik. Megpillantja Blue-t a folyosó másik végében. Tovább tartott, mint gondolta, de végre visszaért.
- Blue, pont a legjobbkor... tedd a dolgod! - mosolygott egyre szélesebben vicsorogva.
~ Hm...Aleena elment. Nagyon jó.
~ Ezzel a kör bezárul.
~ A csata vége eldőlt abban a pillanatban, amikor elkezdődött.
~ Ostobaság volt azt hinnie, hogy egymaga képes lesz legyőzni. - a kardot picivel szorosabban nekifektette a nefilim nyakának. Élvezettel olvasta ki társai szeméből a rettegést, aggodalmat...
...ekkor oldalra nézett. A szemei majd kiugrottak a helyükről, ahogy meglátta: Theo Wagner teste eltűnt. Nem volt ott több vér, se nyom, se semmi. Nem idézett meg pecsétet, rúnát, mágiának nyomát sem érzékelte.
~ Lehetetlen! Hova lett? Az előbb még...Lia! Mi volt az?!
~ Én...én...nem tudom... – hebegte a lány. Az illúziója zavarossá vált, s elkezdett remegni.
~ El nem varázslat volt...nem volt se pecsét, se rúna, se varázserő...ez valami más. Valami más is van itt.
~ De mégis melyik? Melyik ostoba lett volna képes ilyesféle mágiára? - nem értette, hogy tudott eltűnni. Hirtelen azon kapta magát, hogy remeg az állkapcsa. Ott volt valami, valami, amit nem értett. A toronyba érés óta először úgy érezte, fél.
~ Nem ők voltak...hanem az, aki ideküldte őket. – így utólag átkozta magát, hogy ez nem jutott előbb eszébe. Valaki, aki képes segítség nélkül feljuttatni ide bárkit, miért ne használná ő maga is a varázslatot. Vagy miért ne küldene fel valami még erősebbet.
~ Ez a pár idióta csak elterelés.
~ Akkor jól gondoltam. Ez esetben...
- Azt mondtam, eldobni! A fal mellé, de azonnal! - ordította elég hangosan, hogy mindenki hallja.
Úgy látszik végre valahára a többi hívatlan vendég is észrevette, mi folyik körülötte.
- Blue?! Te mit keresel itt?
~ Ó, ismerik egymást? – húzódott még szélesebbre a mosolya – Irigylem a lányt. Bárcsak én lennék a helyében...
- ...és Ger...ha csak egy hajszála is meggörbül a szere...Ada-nak, neked véged! – dobálózott a nagy szavakkal az egyik sötét tünde.
De azért oldalra tartja a fegyverét, hogy kiejtse a kezéből. A nagy szavakkal eddig jutott csupán.
- Én eldobom a fegyverem, ha ellépsz a testétől. De figyelmeztetlek még egyszer: ha még jobban ártani mersz neki, és élve kerülök ki innen, onnantól kezdve mindig figyelj a hátad mögé, mert nem tudod, hogy mikor fogok lecsapni rád, te féreg.
~ Ugatnak a kutyák?! Én győztem, te ostoba! Egy szemhunyás, és a hátadat vörösre fogja festeni a tulajdon véred! – nézett vissza rá eszelős tekintettel, egyre csak arra várva, mikor fog Blue lecsapni.
- Ne bántsd őt! – szólalt meg a másik. Egy pap, s egy éjtünde egyben. Különös illető lehetett. Talán jó barátok lehettek volna, ha nem keresztezték volna egymást útjaik.
- Legyen hát. – tette hozzá az utolsó hullajelölt.
~ Tökéletes!
~ Tökéletes!
Minden tökéletes volt. A három jómadár fegyvertelen volt, s mindannyian a nefilimet bámulták tágra nyílt szemekkel. Egy apró szúrás a torkukba, és már nem fognak több hegyi beszédet tartani neki. Nincs más dolga, mint elégedetten kihúznia magát és várni. Várni. Így aztán várt. Egyre csak várt. Mígnem arcáról egy szempillantás alatt fagyott le a mosoly, ahogy az önmagát „eszköznek” nevező könyörtelen, hideg bérgyilkos csípőre tett kézzel megállt előtte.
- Heeee, és mi lenne egészen pontosan a dolgom? Hello bátyus. Hát, amolyan munkaféle.
Úgy pattogott Gerard szeme egyik sarokból a másikba, mintha valami fel alá cikázó kísértetet akarna egyfolytában bámulni. Egyre szorosabban és szorosabban markolta a kard végét, mintha az élete múlna rajta. másik kezével a fal felé mutatott, hogy azon nyomban húzódjanak oda.
~ Na ne szórakozz velem! Mit képzelsz te magadról?! Süket vagy talán?!
- Mire vársz még?! Öld meg! Öld meg mindet! - ordította torkaszakadtából. Kezdte elveszteni az uralmát az indulatai felett.
Meg se hallották. Mindenki úgy viselkedett, mintha csak egy apró affér lenne az egész háború. Mintha csak egy disznóvágáson találkoztak volna.
- Örülök, hogy itt vagy hugicám.
~ Rohadt! Rohadt! Rohadt! Végezz velük! Öld meg őket, ontsd vérüket! Tedd a dolgod, mit képzelsz magadról?! – az elméjén eluralkodott a düh és a harag, ahogy szeme láttára a tökéletes terve egy ilyen ostoba hiba miatt összeomlott.
- Még megbeszélhetjük ezt az egészet, Ger. Milingen-ben is viszonylag jól kijöttünk. A közös iszogatás emlékére...tedd le azt a kurva kardot és add meg magad.
~ Az én színem előtt... – nézett rá fogát csikorgatva.
- Nincsenek itt a csicskásaid, hogy segítsenek neked. Még ha meg is ölöd Ada-t, akkor is legalább hárman vetjük rád magunkat.
~ Az én színem előtt...
- Ha őt megölöd, Te is meghalsz...
~ Ne merészelj alábecsülni, te utolsó nyomorult féreg! A pokol kapuja már kitárta értetek karmait! – nézett ismét a bérgyilkos felé, azon kapta magát, már inkább reménykedik benne, hogy történni fog valami.
Nem kapott mást válaszul, csak hűvös, passzivitástól bűzlő szemeket.
- Logikátlanul viselkedsz. - közlöm a démonnal hűvösen. - A válaszom NEM.
~ HOGY MICSODA?!
A démon idegesen lépett egyet hátra. Még pár perc és a nefilim magához tér, akkor pedig megnézheti magát. Most magának kell megölnie ezt a pár jelentéktelen pondrót...de nem, azt nem teheti. Tartalékolnia kell a varázserejét. Van itt még egy másik ellenfél. Egy olyan, aki ellen minden erejére szüksége lesz.
A semmiből váratlanul apró villanás tűnik fel. Egy pillanattal később valami éles dolog csapódik neki. Könnyed testét egy pillanat alatt hátralöki. A levegőben szállva rögvest realizálódik benne mi volt az. A zsoldos, akire eddig nem is figyelt egy érmét vágott hozzá, hogy kizökkentse. Keze kissé ellazul a kard markolatár, feje hátrabiccen. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra, egyre csak azon jár az esze, mit rontott el, hogy hol van a hiba a tökéletes tervében.
~ Lehetetlen!
Ahogy újra kinyitja a szemét, már látja is a pofátlan zsoldost, ahogy a fegyveréért nyúl, majd megindul felé. Már nem tudja sakkban tartani őket. Akár támad, akár védekezik, elveszti az előnyt, amit megszerzett...s akkor, a kétségbeesettebb percében, a démon ismét elmosolyodott.
~ Én vagyok...Gerard D. Lawrenz! Nem ismert számomra a lehetetlen szó!
Szerencsére kész a menekülési terve. Ahelyett, hogy összecsapna velük, egyszerűen hátrál. Felugrik a levegőbe, majd lábát a háta mögött lévő falhoz szorítja. Egy gyors pillantással megbecsüli a leendő röppályájának szögét, nehogy nekivágódjon valaminek, majd a habkönnyű testét az Erő szavával megerősített rúgásával küldi előre, hogy aztán a folyosó másik végén érjen földet. Gond nélkül suhant előre a levegőben. Ellenfelei észre sem vették, fel sem tudták ennyi idő alatt dolgozni, mi történt. Már azt hitte, gond nélkül eljuthat, s akkor a semmiből találta egy egy fényes varázslat, melyet a pap indított útjára...
~ Hasztalan! Hasztalan! Ezzel nem állíthatsz meg! – nyögött nagyot, mialatt tovarepült.
- Menekülj kutya!
Szeme sarkából mrá latta a földet, ahol landolni fog. A fénytől kissé oldalra fordult, ne nem votl ott semmilyen éles tárgy. Behunyta a szemét, és felkészült az ütközésre. Köpenye sarkával, oldalra fekve ütközött össze a padlóval. Fájdalmas nyögéssel végighúzta a testét, mire sikerült lefékeznie magát annyira, hogy fel tudjon állni. Szép óvatosan felállt. Tiszta koszt volt, több helyen horzsolások fedték, a bőre megégett a sok szent fénytől. Idegesen tette el az Archeust, ami ennyi idő alatt rútvörösre égette a tenyerét.
- Hogy merték...hogy merték....?! Ezért a saját kezemmel fogom megölni mindet!
~ Csak sorjában, te bosszúálló. - mondta komoly arccal.
Szusszan egy nagyot, majd a dalnak támaszkodva elindul a többiek felé. Közben sikerül valamennyire kitisztítania a fejét. Ezek miatt a pondrók miatt nem éri meg neki idegeskedni. Ami jobban aggasztotta, az a különös varázslat, ami eltűntette Wagnert. Egyértelműen nem az ő műve volt, még csak nem is valamelyik behatolóé. Akárki is csinálta, rossz helyen csinálta. Gerard elégedetten, győzelemtől mámorosan nevetett fel.
- Ényém a győzelem! Eldőlt...mielőtt elkezdődött volna. - valamilyen szinten megkönnyebbült. Ha nem vette volna el a követ, az a különös mágia azt is eltüntethette volna. El is indult hát a többiek felé.
A hideg, sötét folyosókon sétálva Leo, Maria és persze az újonnan megjelent Aleena éppen ekkor találkoztak az őket kalauzoló komornyikkal.
- Történt valami? - kérdezte őket kezében egy gyertyatartóval.
Maria felel neki. Leo és Aleena közben egyre csak a követ bámulta. Ők ketten inkább örültek neki, hogy végre elmehetnek innen. Ez a hely percről percre egyre nyomasztóbb volt.
- Az ellenség ránk talált. Vezessen Lord Nachtrabenhez.
Aleena érezte, hogy Gerard közeledik. Ha netán letérnének az útról, ő tudni fogja, merre keressék.
- Ahogy kívánják. Kövessenek, kérem.
- Pszt...Gerard közeledik. – súgta Aleena, miközben egyre csak a falakat bámulta, hallgatózó szolgát után kutatva – Csak gondoltam elmondom...
- Ahogy az várható volt. – mosolygott Leo. Ő és Gerard régóta harcoltak vállvetve, pár ostoba merénylőnek veszedelmesebb bestiákkal is elbántak már.
- Egyvalamit le akarok szögezni: ha akár csak egy horzsolást is látok rajta, ki fogom röhögni...

Felhasználó profiljának megtekintése

82 Re: Krónika: Ascensio on Hétf. Nov. 13, 2017 12:50 am

Leon Wittman

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hirtelen, szinte minden átmenet nélkül Hilde a térdeire zuhan, fejét a markaiba temetve. Ezt egy halk sikítás követi, ami sajnos a legkisebb mértékben sem egy affajta lányos felsikkantás - bár hangos nem volt, tele volt fájdalommal.
- Ez a mélységi hatása. Ha nem sietnek úgy néz ki most már egyikük élete is elveszhet.
A szeme sarkából még látja, ahogy Eiryn is megmozdul, de nem foglalkozik ezzel; rögtön a társa mellett terem és térdepel.
- Hilde kisasszony...
Párszor megpróbálja kétségbeesetten szólongatni, de ahogy a kábultság ködén áthatol a tény, hogy a mélységi tette ezt vele, mereven, de feláll. Még tisztán emlékszik arra, hogy ő mit élt át nem is olyan régen. Nem segíthet neki.
A keze remeg a dühtől, de pár, nagy levegő vétel után beszélni kezd.
Eiryn közben elhagyja a termet.
- A Déli Királyság nevében mindent megfogok tenni, ami szükséges. Nem tudja esetleg, hol találhatom Dornburg nagyurat?
Ha a mélységi ártani akar Hildének, akkor az fél mi fog történni. Ha kell, a saját kezemmel aprítom fel...
- Engem nem engednek olyan szabadon mászkálni a kastélyban, mint önöket. Sajnos nem tudok segíteni, annyit tudok tenni hogy életben tartom a kisasszonyt. Siessenek és érjék el hogy Erborosh ne ide figyeljen.
- Köszönöm a segítségét. A viszontlátásra. - hajol meg, annyira amennyire azt hiszi azt illik, majd elhagyja a termet és megkeresi a vámpírhölgyet. Még ha néha meg is fojtaná, legalább egy oldalon vannak.
Most nem szívesen maradna egyedül...
Amikor megtalálja, köszönésképp csak bólint egyet, majd rögtön nyitja is a száját.
- Ön szerint milyen fegyverrel van a legnagyobb esélyünk?
"Ön." Ez az "ön" már nem az első alkalommal dühítette fel Leont, de egy dolog biztos. Most már tényleg ő az "ön". És úgy is kell viselkednie.
Kényelmetlen egy dolog.
- Nem vagyok biztos benne; ez előtt még nem kellett merényletet végrehajtanom. Én a kardom erejében bízok, de nem lenne bölcs ötlet szemtől-szembe megtámadni. Könnyebb dolgunk lenne ha jobban ismernénk. A mérgezés gondolom még mindig divatos megoldás. - próbál szárazan viccelődni.
Csak próbál.
A gyenge tréfája csak elégedetlen tekintetekkel találkozik. Számíthatott volna rá.
- Mennyire bánik jól a tőrökkel? Nekem vannak dobótőreim, ami ez esetben talán megfelelőbb fegyver, de a képességeim erősen korlátozottak. Ha ön képzettebb e tekintetben, szívesen átadom a felszerelésem.
- Nem, nem igazán. - hárítja el gyorsan a felajánlást. Még emlékszik az utolsó próbálkozására dobótörőkkel. Aznap sok dolga volt a városi felcsereknek. - De talán nem is jó ötlet. Láttam mire képes a köpenyével - akarattal irányítja és acél kemény. Támadni is gyorsan tud vele, és szerintem pajzsként is tudná használni.
Egy pár pillanatig gondolkodik mielőtt újra kinyitná a száját:
- Mikor jöttünk el, a többi nagykövettel nem arról volt szó, hogy merényelnünk kéne? Talán kaphatnánk tőlük segítséget. A démon meg a sötételf is mintha erre hajlott volna.
Megrázza a fejét nemtetszését kinyílványítva.
- Rengeteg idő ment el az egyezkedéssel. Lehet, hogy Hildének már nincs annyi ideje, hogy kivárja a vita végét. - mondja, egy enyhe leheletnyi aggodalommal a hangjában. Ettől Leon egyértelműen nem érzi jobban magát.
- Igazad van. Sietnünk kell.
Séta közben belebotlanak egy szolgálóba, akire Eiryn rögtön lecsap. Leon megpróbálja elképzelni, hogyan nézhet ki, amikor vérre szomjazva vadászik. Ettől kicsit megörül annak, hogy egy oldalon vannak.
- Elnézést, meg tudná mondani, hol találjuk Karl von Dornburg nagyurat?
A hangja nyugodtan és összeszedettnek tűnt. Leon biztos volt benne, hogy erre ő képtelen lenne.
- Az uraság legjobb tudomásom szerint a lakosztályában van, a kastély északkeleti részében.
Udvarias köszönések után indulnak el a megjelölt irányba. Az út kanyargós és túl sok folyosót tartalmaz; ha nem futnának bele mindig egy másik szolgálóba, valószínűleg el is tévedtek volna. Legvégül pedig - végre - belefutnak egy zsákutcába végződő folyosóba, aminek a falából ugrik ki három ajtó, amelyből az egyik rejti a nagyurat. De vajon melyik?
- Mi lehet a dobozokban? - ragadja meg sikeresen a lényeget a vámpír.
- Ha meg kéne tippelnem, valami veszélyes. Háborúra készülnek, végül is. - mered rá az ajtókra, majd megérinti a nyakláncát.
- Szerinted a nagyúrnak van mágikus kisugárzása? - kérdezi meg Eirynt.
Nyakláncát berakja a ruhája alá. A mágikus, hideg vastól kirázza a hideg és feláll az összes szőr a hátán, de egy nagy sóhajjal később jobb is lesz.
- És nem lenne hasznos valami veszélyes a mostani helyzetben? - kérdezi a lány, előhalászva valamilyen fura szemüveget. Valószínűleg az is mágikus.
- Igaz.
Bár Leon egyesével megáll minden ajtó előtt, mindenhonnan ugyan olyan erős kisugárzást érzékel, így elő is húzza a nyakláncot és visszarakja a ruháján kívülre. Az összes ajtó ugyanoda vezetne?
- Megtudott valamit? Vagy egyszerűen kopogjunk be az első ajtón?
- Itt minden tele van mágiával. Akármelyik mögött lehet. - jelenti ki röviden. - Próbáljuk meg. Nem tudom mennyi időnk van. De beszéljük meg, ha a Dornburg nagyúr van az ajtó másik oldalán, akkor mi legyen? Nekitámadunk rögtön? Tegyünk úgy mintha az ő oldalán lennénk és beszélni szeretnénk vele ezzel kapcsolatban? - teszi fel a kérdéseket, valamivel halkabban mint a normális beszédhang.
Válaszol egy sóhajtást kap.
- Talán előbb csak tegyünk úgy, mintha beszélni akarnánk vele. Ha bent vagyunk, és becsukta az ajtót, akkor két oldalról nagyobb esélyünk van, nem? - kérdezi Eiryn, kissé tanácstalanul.
- Elméletileg. Az egyetlen előnyünk vele szemben - ha nem számoljuk az ép észt - az, hogy mi többen vagyunk. Persze ha nincs testőrsége.
Egyáltalán mi még épeszűék vagyunk? Kész öngyilkosság maga az elképzelés; meggyilkolni az egyik vámpírnagyurat?
- A szavakhoz te jobban értesz, beszélj te vele. Itt leszek szorosan mögötted.
- Rendben. Ha meg van testőrség, akkor visszamenjünk a többi követhez? - kérdez vissza, de láthatóan felkészül a harcra, így ő is ugyanúgy tesz.
- Muszáj lesz. Meg kell zavarnunk hogy Hilde kisasszony kikerüljön a szorításából. És ha ez megtörténik, az egész torony a nyakunkban lesz. Remélem gyorsan tud futni. - jegyzi meg, majd kezével benyúl a kabátja belső zsebébe, bekészítve a kardot lángoltató olajat.
Aprót bólint hogy készen áll.
Bekopogtatnak.
- Szabad. - válaszol egy női hang. Ez nem volt a terv része.
- Elnézést a zavarásért. Valójában Karl von Dornburg nagyurat keresem, meg tudná mondani, melyik szoba az övé? - kérdezi nyugodtan.
- Óh, a férjemet keresik? - válaszol feltehetőleg a célpont felesége. Az estélyiből következtetve, amit viselt - és jól állt neki - valamerre éppen tarthatott. - Szólok neki azonnal.
- Elnézést, asszonyom, nem tudja véletlenül, miért döntött a férje ilyen drasztikus politikai lépések mellett? Hiszen az önök családja eddig inkább a béke híve volt... - szól a hölgy után azonnal. Leon halkan felhorkant erre; semmi kedve tovább húzni a dolgokat a keletüknél.
- Óh, ez hosszú történet drágáim. Mennyire sietnek?
- Eléggé sietünk, de egy-két percünk még talán van... - válaszol Eiryn, esdekelően nézve Leonra. Egy pillanatig elgondolkozik azon, hogy megfojtja, de... sose bírt a vizenyős könyörgő szemekkel. Hildét persze nem cserélné el az életért egy idegenért, de nem haragíthatja magára az egyetlen embert aki az ő oldalán áll. Tudják jól, hogy a vámpírnagyúr a mélységi befolyása alatt van, értelmetlen racionális okokat keresni mögötte.
Nagyon biztos benne, hogy ezt később megfogja bánni.
- Tessék csak.
- Foglaljatok akkor helyet. - mosolyodik el és az asztalkára mutat ami a szoba közepén áll. Amíg a páros helyet foglal, Leon füléig még eljut egy halkanra vett “köszönöm”, amire mást nem tud reagálni, mint hogy felsóhajt.
- Hallottatok a tündék apró béke-falucskájáról drágáim? Hellenblattnak nevezik azt hiszem.
- Rémlik valami. - válaszol Leon szűkszavúan.
- És arról a pusztításról tudtok, amit a tövislény vitt véghez odaát?
- Csak annyit, hogy próbálták megakadályozni azt.
- A családom különleges ruhájának legfontosabb alapanyaga a tövislény rostjai, ez mozgatja a szövetet és ez adja az erejét. - lendíti meg a karját, miközben az estélyije követi a mozdulatot, szárnyszerűen terülve szét. - De azóta a tündék, akikkel szerződésünk volt az árura félni kezdtek, féltek hogy a lény lesújt rájuk egyszer ezért, így megvonták tőlünk ennek az anyagnak a beszerzését.
Leonnak nagyon nem tetszett, hogy merre megy a beszélgetés.
- Szegény férjem magába roskadt a hír hallatán. Régóta számítottunk valami hasonlóra, több vámpírcsaládnál is kijártuk az ügyet hogy keressünk egy megfelelő utánpótlást, de amikor a tündék kimondták a kapcsolat végét még nem volt elég időnk. Egészen addig, míg meg nem érkezett hozzánk egy férfi, az Éjszaka Lángjainak fiatal vezetője, és a tizenharmadik vámpírcsalád feje...
Meglepődik látványosan.
- Tizenharmadik? Biztos ez?
~ Éjszaka Lángjai... nem mond semmit, de nem árthat megjegyezni, ha jelentést kell tenni.
- Találkoztál vele. Ő hozott fel minket. - kapja meg a választ. Nem tudja eldönteni, hogy szavaiban bújkál-e némi gúny, vagy ő képzelte oda, de mindenképp butábbnak érzi magát tőle.
- Oh.
- Herr Johann a nála vendégeskedő családtagunk halálhírét hozta, aki pont ezen ügyben volt nála, a mágia útján való helyettesítését kereste a tövislény rostjának. Ám halálában is sikert aratott, ugyanis herr Johann megismertetett minket egy lénnyel, amely erősebb, mint a tövislény, erősebb talán mint az angyalok és önként adja az erejét! De figyelmeztetett, hogy mások irigyek lesznek az erőre, így a férjem felkészítette a családunkat a háborúra. Mert az irigyek el is jöttek, el akarják tőlünk venni az erőt és a nyomorba taszítani minket. Milyen önzőség, nem igaz, drágáim?
Pár pillanatig gondolkodik, hogy milyen választ is adhatna, ami talán megmozgathat valamit egy behatás alatt lévő lény elméjében.
- Hogyan lehetnénk irigyek valamire, amiről ezidáig nem is tudtuk, hogy létezik? Sőt, arról sem tudtam, hogy a családja gazdagabb lenne mint a probléma előtt volt. - válaszol, igyekezve elnyomni az agresszióját. Még mindig rosszul viselte, ha hülyének érezte magát.
- És Herr Nachtraben azóta is hűen támogatja önöket, remélem. - mondja Eiryn. Miért ezt emelte ki?
- Ezt én is kérdezhetném tőletek, drágáim. Mégis itt vagytok alattunk, fegyverrel és kéritek, hogy mondjunk le az erőről azért, mert nektek nem tetszik. Nem fenyegettünk senkit. Nem támadtunk rá senkire. És mégis úgy jöttök ellenünk, mint a banditákra vagy ördögökre.
Majd Eiryn felé fordul - Természetesen, kedvesem, hiszen most is itt van, hogy segítsen nekünk.
- Mi nem jöttünk fegyverrel. Diplomaták vagyunk. Biztosíthatom, hogy az ország, akit képviselek nem küldött a tornya ellen fegyveres erőket. - beszél Leon annyira meggyőzően, amennyire csak tud.
- Milyen kedves tőle. Netán az újfajta fegyvereket is tőle kapták? - kérdezi csevegő hangnemben.
- Nem, azok a furcsa szerkezetek a Schwarzjägerek ajándékai drágám. Érdekelnek talán?
- Ó, igen, nagyon is. Lenyűgöz a hatékonyságuk, és be kell valljam, kissé aggódom a véreim megélhetése miatt. - nevet fel egy aprót.
Sose fogja megérteni ezeket a diplomatákat; olyan könnyedén beszélnek és viszik a társalgás vonalát a nekik megfelelő irányba, hogy az irigylésre méltó.

Felhasználó profiljának megtekintése

83 Re: Krónika: Ascensio on Hétf. Nov. 13, 2017 8:13 pm

A-roma-terápia

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  Háááh, na most fogja megkapni az a csettingetős kis anomália. Már mint abnormalitás...öhm...akolitikus? Ateista? Valami "a" betűs, az biztos. Mindegy, szóval meg fogja kapni. Hogy mit, azt még én se tudom, de hogy bunyó meg vérzés lesz, az biztos. Áh, szinte már érzem, ahogy az éjgyilokom bele mélyed az oldalába, vérpatakot fakaszt, sikonyálni fog és halálhörgések közepette halálian össze esik. Egy szó, mint száz - bár nem tudom, hogy gondoltam-e egyáltalán száz szót eddig egész életemben, vagy...eh, mindegy. Szóval a lényeg, hogy meg fog döglendeni vala, én örülni fogok vala és megmentek majd mindenkit szépek oktojátosan. Áh, az egész termet elönti az édes, szeretni való sötétség. Ajkamon ördögi kacaj villan, ami azonnal le is fagy, ahogy a csajszi menekülőre fogja és meg sem érzi azt, hogy megvakult egy időre. Már mint...ennek a trükknek pont az lenne a lényege, hogy meglepjük az adott egyéneket - nagyjából mindenkit magunk körül. Átkozódok magamban, miközben behúzom a fékeket és irányt változtatok a vámpírka felé. Ha más nem, legalább azt a mocskos vérszívót nyírjuk már ki.
  Mire oda érek, már Józsika pár sebből vérzik, amit gondolom, hogy az acél keménységű ruhák okoztak neki. Esküszöm, hogy nekem is kell egy-két ilyen ruha, akkor legalább mindig lenne nálam valami fegyver, kivéve, ha valaki levetkőztet engem, és határozottan lennének ötleteim, hogy kinek is kéne ezt a mutatványt végrehajtania rajtam. De most nem volt időm arra, hogy ilyenekről álmodozzak. Amikor megérkezek a vámpírhoz...hát, egy dolgot csinálok, amit ebben az esetben jónak láttam: fejbe rúgtam az átkozottat. Hát majd persze, hogy pengével fogok közeledni felé, hogy megvágjam a hitáruló sötét elfet, mi? Élő pajzsnak még bőven használható a kis fiúcska, meg hát nem árt, ha túléli ezt az egészet...a szívemre venném, ha megmurdálná magát a jelenlétemben.
  Hogy én miért nem ezzel kezdtem? Kajak több eredményt értem el egy jó kis fejessel, mint az egész vadgalózós-szabályosan harcolós maszlaggal és baromsággal. Legközelebb, ha vámpírral vagy akármilyen más ellenféllel találkozok, egy körbe-forgó-rúgásos támadással lerúgom a fejét a helyéről, és mehetünk is tovább a következőre. A sikeres fejápolásnak köszönhetően a túlságosan is ragaszkodó vámpírka elengedte újsütetű self barátocskámat, én pedig, ha már úgy is benne vagyok a gyakorlatban, igazi gettós utcakölyök módjára kínzom tovább a földön heverésző ellenfelemet. Irány Halánték-tájék, következő megálló Ájulás Falu. Na...hát, az említett célállomáshoz nem érkezett el, mert karjaival védte a fejét - minek vannak ennek karjai?! KI ENGEDTE MEG NEKI?! ..így csak csupán felnyőgött - remélem nem perverzen és élvezkedően, bár nem ezt hallottam ki a hangjából - és hátrálni kezdett, mint valami rák...vagy csiga - rákos csiga. Csigás rák. Whatever. Ezt nem hiszem el, hát nem akar már megdögleni? Közben meg valaki kiabálgat valami fegyverekről meg letevésekről, de erre nem figyelek oda. Legalábbis egyelőre még nem. Lehet, hogy ismét csak haluzok. Rohadt halugomba, a francnak kellett nekem is pont azt megzabálni? Bár...elvileg már ki kellett volna mennie a hatásának szervezetemből úgy nagyjából négy napja.

- Józsi, csapd már le a fenébe azt az izét!
  Rikkantom el magam. Hát ha már eddig olyan szépen ölelkeztek meg közösködtek, én elhiszem, hogy nehéz elengedni, de ahogy az ősi mondás tartja: "ha igazán szeretsz valakit, azt el is tudod engedni"...vagy ilyesmi. Bár lehet, hogy pont most kértem meg a tanoncot, apácát...nem, az a női megfelelő .Szóval noviciklust hogy ölje meg az új öribariját. Mekkora egy köcsög vagyok én?! Valószínűleg semekkora, mert Jozefusz atyusz olyan kaján örömmel küldte fejbe őt a buzogányával, hogy csórikámnak a koponyája egy hangos reccsenés kíséretében tört be - és vagy meghalt, vagy csak elájult. Bár valószínűleg inkább meghalt, kivéve, ha lábon ki tudja hordani az agyhalált - és nem voltam benne biztos, hogy nem lenne képes ilyen bűvész mutatványokra. Azonban amikor valaki felordított, most már kénytelen voltam arra felé fordulni, csak hogy egy újabb ellenséget keressek. Mondjuk a varázsszamár...kutya...lófiút. Ő még könnyűnek tűnt, remélhetőleg Láncoska és Aduska elintézték már menet közben.


  Azonban amikor Ger-ék felé fordulok, nem éppen az a jelenet fogad, amire számítottam volna. Fontossági sorrendben hátulról haladva: első pontocska: A kisfiú szépen elszivárgott, vagy elmenekült, vagy én nem tudom, a lényeg, hogy nem volt itt. Kettes pont: Blue. A jelenléte annyira meglepett, hogy majdnem eldobtam az állkapcsomat, hogy találkozzon a földdel, és áttörje a padlózatot, aztán találkozzon 300 méterrel lejjebb a jó kis puha földecskével. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra látom őt a Zephyrantes-i kéjkirándulásunk után. Jó cimbora...s a kocsmáros bora is elég szépen siklott le a torkán. Igazi ivópartner.

- Blue?! Te mit keresel itt?
  Hármas és négyes pont ömlesztve: Ger győzedelmesen áll a földön fekvő félangyal felett, kardját neki szegezve. És Ada...meztelen? Már mint félmeztelen? Mi a jó bánatos fene történt itt?! Ha megmerte gyalázni vagy bármi mást tenni vele...ha meg merte őt ölni, vagy ártani neki - azon kívül, hogy valamiért ott fekszik a földön - én esküszöm, hogy kiherélem ezt a rohadékot! MIT TETT VELE? Éreztem, ahogy az agyamban vörös köd terjeszkedik szét, arcizmaim rángatózni kezdenek a nem éppenséggel elfojtott dühtől, karjaim is remegnek. A lelkemben folyamatosan tomboló, mindent elemészteni akaró tűz mint ha az egész testemet kitöltötte volna, és elakasztotta a lélegzetemet. Utoljára akkor éreztem ekkora dühöt, amikor Hoshek belepiszkált a fejembe Milingen-ben. Megfogadtam, hogy megölöm azt a mocskot. Úgy látszik, hogy ígéreteim listáját bővítenem kell? Nemsokára vehetek egy új naplót, amibe írkálhatom a neveket.
- És Ger....ha csak egy hajszála is meggörbül a szere...
~...lmemnek. Nem, ekkora fegyvert nem adok a kezébe. Nem tudhatja meg a kapcsolatunkat. Majd az utolsó lélegzetekor elsuttogom neki Mocskos rohadt undorító démonfajzat.~
-...Ada-nak, neked véged!
  Kezeimet oldalra tartottam ki, hogy lássa, egyelőre nem nyújtok fenyegetést. De eszem ágában sem volt eldobni azt. Kockáztatnom kellett, még ha ez akár Ada életébe is kerülhetne. De ha eldobjuk a fegyvereket, kiszolgáltatjuk magunkat neki és azoknak a mocskoknak, akiknek dolgozik S nem hinném, hogy a Mélységi által irányított vámpírok túl sok kegyelmet gyakorolnának irántunk. Ha letesszük a fegyvert - kivégeznek. Ha nem tesszük le, Ada meghal. De még az utolsó lehetőségben volt esély arra, hogy talán még megmenthetjük. A lényegen azonban semmi sem változtat: Gerard meg fog halni - még hozzá a kezeim által. Ha kijutok innen élve. Remélem, hogy igen...és hogy Ő is. Nem veszi el tőlem senki sem ezt az élvezetet! A hangos csörömpölésre mellettem viszont már oda kellett figyelnem, elnapolva a véres bosszú tervezgetését. Józsika buzogánya hangosan koppant a földön. Oké, egyel kevesebb. Még van Láncoska, meg Draci...elégnek kell lennie.
- Ne bántsd őt!
~ Hatásosabb lett volna buzogánnyal a kezedben, cimbora.~
  Reményteli pillantást vetettem a tünde zsoldos felé, aki szintúgy eldobta a fegyverét, és igen csak megviseltnek tűnt. Bár nekem háttal állt, így is láttam görnyedt testtartásából, hogy talán súlyos sebeket szerzett a varázsló elleni harcban. Oké, akkor marad Draci és én.
- Hello bátyus. Hát, amolyan munkaféle.
~ ...és talán Blue. Remélem, hogy mellettünk áll. Bár Ger eléggé úgy méregeti őt és dumál hozzá, mint ha együtt jöttek volna. Picsába. Hát már mindenki elárul?!~
- Én eldobom a fegyverem, ha ellépsz a testétől. De figyelmeztetlek még egyszer: ha még jobban ártani mersz neki és élve kerülök ki innen, onnantól kezdve mindig figyelj a hátad mögé, mert nem tudod, mikor fogok lecsapni rád, Te féreg.
  A fejemben lejátszódott a terv. Eldobom az éjgyilokot. Mindenki fegyver nélkül marad. Ger belemegy abba, hogy oda menjek Ada-hoz. Letérdelek mellé, s miközben leakasztom a köpenyegemet, annak takarásában előhúzom a rugós pengét, amivel leszúrom a démont, mielőtt még feleszmélne. Irónikus halálnem lenne a számára....nagy mérnök démon. A saját fegyveredet fordítanám ellened...
- Mire vársz még?! Öld meg! Öld meg mindet!
  Válasz helyett hisztizni kezd és ordibál össze-vissza, szavait Blue-nak címezve. A szemében olyan lángok égnek, amelyek számomra is nagyon ismerősek. Óh, de hogy még mennyire! Az őrület lángjai! DE AZ AZ EGÉSZ TESTEMBEN ÉG! NEKED CSAK A SZEMEDBEN! Há....majd érezd át a tüzemet akkor, amikor az lecsap rád. Egy ujjacska itt, egy farkinca ott...kis testrészről kis testrészre fogsz elfogyni. Úúúúúgy ám, bizony! És ott lesz Dracon, a kékek izzó fehér szellemes fekete förmedvény. Akinek szájában ezernyi kor elfeledett szelleme sikolt, akinek a mellkasában kínjukban láncaikat csörgető elvadult lidércek és kísértetek járják még náluknál is kísértetiesebb táncukat a bordák cellájában. Kezem a szemgödrödbe mélyed és kitépem a tűztől égi szemeidet! Háh...
~ Crispin....nyugodsz. Kezdesz Te is megőrülni!~
~ MÁR RÉG MEGŐRÜLTEM! MOST IDEJE, HOGY MEG IS ÖRÜLJEK ENNEK A TÉNYNEK!~
~ Nem segít...soha sem segített. Józan fejjel kell gondolkodj, vagy vége mindennek...~
~...és a Sötétség Tengeréből egy hadsereg kelt fel. Arcukról a láp undorítósága csöpögött le, tócsát alkotva alattuk, amelyben förmedvények úszkáltak. Szemük gödrében holtsápadt fény pislákolt gyengén. Olyan gyengén, mint a hitük, mit magukba vetettek éltükben. Csontvázkarjaikkal szorongatják rozsdás acélkardjukat, torkuk és tüdejük nincs, így csak a szél fúj át bordáik között, sziszegő, recsegő hangot hallatva. Eljött a Vég! MINDENNEK A VÉGE!~
  Egy ütés. Ami a semmiből jött. Egy ütés, a koponyámban. Gondolatban megráztam magamat, hogy rájöjjek, mi is ez. Csak Kiril hűvös érintését éreztem a masszában, ahonnan a gondolataim jöttek. A láng...apadni kezdett. A kép kitisztult.
~ Hold Anya legyen kegyes...tényleg kezdek megőrülni...~
- Logikátlanul viselkedsz. A válaszom: NEM!
  Blue nyugodtan is fenyegető hangja törte meg az izgatott csendet, amitől hirtelen elérzékenyültem. Még van esélyünk. Itt, mindennek a végén talán még megússzuk ezt az egészet. Nem harcoltam volna ellene. Legalábbis nagyon nem akartam. Alig pár hetet töltöttünk együtt, de ezen idő alatt nagyon megkedveltem a cserfes és néha szenvtelen, mindenféle társadalmi megkötéstől mentes leányzót, aki olyan természetesen tudott viselkedni minden szituációban, hogy irigyeltem érte. Mint amikor egymás előtt álltunk neki fürdeni. Öhm...nem, erre most nem kéne gondolnom.
- Örülök, hogy itt vagy hugicám.
  Hangom szelíden csengett, s csak a szemem sarkából figyeltem, hogy a zsoldos mire készül. Mert volt egy olyan érzésem, hogy valamire készül. De nem tudtam, hogy mire. Ugyanúgy Józsika is helyezkedni kezdett, szépen lassan. Óh, a csipet-csapat lassan össze szedi magát. Ha ennek vége, alaposan el kell beszélnünk egymással. Taktika kell ide. De előtte még van egy démon, akit jó modorra kell nevelnünk.
- Még megbeszélhetjük ezt az egészet, Ger. Millingen-ben is viszonylag jól kijöttünk. A közös iszogatás emlékére...tedd le azt a kurva kardot és add meg magad. Nincsenek itt a csicskásaid, hogy segítsenek neked. Még ha meg is ölöd Ada-t, akkor is legalább hárman vetjük rád magunkat. Ha őt megölöd, Te is meghalsz...
~ Gyerünk, tegyetek már valamit. Tudom, hogy készültek valamire. TEGYÉTEK!~
  S ahogy az utolsó szó elhagyta az ajkamat, valami mint ha halványan villant volna, de lehet, hogy csak képzelődöm, de még is, valami hangosan koppant a démonon, amitől egy pillanatra megzavarodott, és Láncika ezt a pillanatot kihasználva kardját - Kardomat, pontosabban... - felkapva a földről a démon felé kezdett el rohamozni! EZ AZ! GOOOOD BOOOOY! Ügyes kis Láncika, kapsz majd egy jutalomfalatot! De most, hogy az események beindultak, én is teljes erőmből rohanni kezdtem, ahogy Dracon is trappolni kezdett mellettem. Aztán csúszva álltam meg, ahogy a démon átrepült a fejünk felett - menet közben bekapott egy kis fényességes csodát Józsitól is - de épségben érkezett meg a terem túlsó felébe, és menekülőre fogta. Nem tudott érdekelni. Elmenekült a gyávája...majd legközelebb. És akkor nem fog érdekelni, ha ezernyi vámpír is áll közöttünk. Legközelebb megkeserüli, amit tett. Aztán már meg is érkeztem Ada mellé, és éjgyilokomat eldobva térdeltem le mellé. A tekintetem a másodperc egy tört részére megakadt meztelenségén és azon, hogy még így is mennyivel fennköltebbnek nézett ki, mint bárki, akit eddig ismertem  - talán Lory kivételével - aztán már dobtam is le magamról a mellényemet, amit a lány testére terítettem. A kezem még mindig remegett, a torkom teljesen ki volt száradva. Jajj, édesem, annyira sajnálom. Melletted kellett volna maradnom. Gondoskodón simítok végig az arcán, félresöpörve a rakoncátlan tincseket. A gyönyörű látványtól ellágyul a szívem ismét, és egy pillanatra elfelejtem azt, hogy van egy démon, aki halálos ellenségemmé vállt...egy pillanatra, amíg meg nem látom az állán ejtett kis vágást, amit a kard hagyott maga után.
- Ada, drága...ébredj!
  Kérlelem őt gyengéd hangon. Valaki halkan állt meg mögöttem, csak az aggódó hangjából tudtam meg azt, hogy Jozef. Nem érdekel, hogy hallotta-e az utolsó szavakat. Nem érdekel. Nem szégyellem azt, amit iránta érzek. Soha nem is fogom.
- Mi van vele? Ugye nem hal meg? És a démon...
~ Ada nem fog...a démon igen. Ennyi az egész.~
- Kinél van víz, hogy fellocsoljuk?
  Mielőtt a többiek válaszolhattak volna, egy nyugodt, és hűvös, de egyben némileg aggódó, barátságos hang szólalt meg mögöttem. Blue. Örülök, hogy itt van.
- Hmmm, tudok segíteni?

Felhasználó profiljának megtekintése

84 Re: Krónika: Ascensio on Szer. Nov. 15, 2017 12:52 pm

Feline Aiedail

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Nincs túl sok időm nézelődni, máris kialszik a fény, amihez éppen csak hozzászokott a szemem, s megint vaksi vagyok. Ez így nem vicces. De nem tart sokáig, és minden folytatódik tovább. Van aki támad, van, aki menekül, és még olyan is, aki integet. Nekem. Meglepettségemben reflexesen visszaintek a lánynak, aki ha jól tévedek Gerard kíséretéből való. Átállok jobb lábamról, a balra. Erősen töröm a fejem, hogy mihez is kezdjek ebben a csodás zűrzavarban. Talán hagynom kéne az egészet a fenébe, és csak hátra dőlve élveznem kéne a műsort. Talán még le is ülnék, ha az iménti lány nem közeledne kitartóan felém, meglepően vidám hangulatban. Nem úgy néz ki, mint aki le akar kaszabolni, aminek örülök, de akkor mit akar tőlem?!
- Válts fel. Nekem segítenem kell máshol is. - Majd elindul a többiek felé.
Hamar megtudom. Nézek rá, kiesem a nyugalmamból, és oda nézek, ahol az imént ő harcolt. A célkereszt szinte világít kedvenc ivópajtim hátán.
- Öhm.. váltsalak fel? - nem túl magabiztosan.  - Hát. Öhm. Oké. - Hogy ebből még mi lesz? Tekintetem az iméntieknél maradt, ahol nagy hevesen rugdos kebelbarátom egy vérszopót. Egész pontosan igyekszik lerugdosni azt a fiatal self fiúról, akinek szemmel láthatóan nem esik jól az intim közelség. Miután eléggé megrugdosta a fejét, a fiú is elkezdhet feltápászkodni. Ezek nem többek tizedmásodperceknél, de eléggé lefoglaltak ahhoz, ne vegyem észre, a lány hűlt helyének válaszolok. Mire feltűnik, porfelhő sem marad utána. Nem baj, így kevésbé kínos. Nem igyekszem túlzottan, amolyan kényelmes tempóban indulok meg Cyne felé, és azon gondolkozom, hogy mégis miként köszöntsem anélkül, hogy közben ki akarna nyírni, merő paranoiából. Érzékleteim szerint, még így is túl hamar odaérek, hiszen nem sikerült megfejtenem a saját magam által előidézett talányt. Cyne persze nem zavartatja magát, tovább rugdossa a földönfekvőt, míg kis társa buzogánnyal célozza meg a fejét. Az eredményt már inkább csak a hanghatások ismertetik meg velem, mert Geri hangja üti meg fülemet, és arra késztet, hogy rá és csakis rá figyeljek.
- Fegyvert eldobni! – ha az önelégültséget meg akarták volna festeni, most ő lenne a tökéletes modell. A szemem elé táruló látvány a következő: az angyal a földön, a démon pedig kardot szegez rá. Nem csak az én odaadó figyelmemet tudhatja magáénak, szinte megfagyott a levegő a feszültségtől, ahogy mindenki egy emberként meredt szoborrá. Békés nézelődésemet, és töprengésemet bizony Gerard szakítja félbe. Ismét. Ez kezd rossz szokásává válni.
- Blue, pont a legjobbkor... tedd a dolgod! – nem tetszik ahogy viselkedik. A máskor higgadt, hideg elméjű démon, most úgy viselkedik, mint egy őrület határán egyensúlyozó ember. - Azt mondtam, eldobni! A fal mellé, de azonnal! – ordítja, és csak még mélyebben elülteti bennem az iménti érzést. Kérdőn nézek Gerardra. Nincs ínyemre a stílusa, de nem problémázok rajta túl sokáig. Csípőre teszem a még ép kezem, és oldalra billentem a fejem.
- Heeee, és mi lenne egészen pontosan a dolgom? - hangzik neheztelően a hangom, főleg az utolsó szónál, amit megnyomtam. Úgy tűnik, ennyi kellett, hogy kedves ivó cimborámnak is feltűnjön a jelenlétem. Ami vigasztal, hogy nem akar leszúrni.
- Blue?! Te mit keresel itt? És Ger...ha csak egy hajszála is meggörbül a szere...Ada-nak, neked véged! Én eldobom a fegyverem, ha ellépsz a testétől. De figyelmeztetlek még egyszer: ha még jobban ártani mersz neki, és élve kerülök ki innen, onnantól kezdve mindig figyelj a hátad mögé, mert nem tudod, hogy mikor fogok lecsapni rád, te féreg. – Be kell valljam, meglep a viselkedése. Első pillanatra. De aztán hamar összerakom a képet, és olyan nagy csattanással esik le a tantusz, hogy azon csodálkozom, rajtam kívül senki más nem hallotta. Nem csodálom, hogy nem híreszteli égen földön, hogy pont egy madárkát engedett be a szívébe. Persze attól eltekintve, hogy egy bérgyilkos amúgy sem híresztel magáról semmit az eredményein kívül.
- Hello bátyus. Hát, amolyan munkaféle. - felelem könnyed hangsúllyal. Nem akartam a nevén hívni ebben a helyzetben, szóval inkább a megszokáshoz fordultam. És figyelem a történéseket, amik nem hagynak bennem túl sok nyomot, valahogy nem izgat fel a csata gondolata.
- Örülök, hogy itt vagy hugicám. – biccent felém, engem pedig elégedettséggel tölt el, hogy szempillantás alatt alkalmazkodott hozzám. Nem csalódtam benne. Pedig a helyzet az ő szemszögéből nézve igencsak szaglik. Ami csak rosszabb lesz.
- Mire vársz még?! Öld meg! Öld meg mindet! – ordítja torkaszakadtából a démon. Úgy tűnik nem ismerte fel a lehetetlen helyzetet, ráadásul teljesen az indulatai hatása alá került.
- Logikátlanul viselkedsz. - közlöm a démonnal hűvösen. - A válaszom NEM.
- Még megbeszélhetjük ezt az egészet, Ger. Milingen-ben is viszonylag jól kijöttünk. A közös iszogatás emlékére...tedd le azt a kurva kardot és add meg magad. Nincsenek itt a csicskásaid, hogy segítsenek neked. Még ha meg is ölöd Ada-t, akkor is legalább hárman vetjük rád magunkat. Ha őt megölöd, Te is meghalsz... – próbál Cyne tárgyalni. Vagy csak magára akarja vonni a figyelmét? Ki tudja? Mindenesetre a társai szép csöndben és óvatosan mozgolódnak. Nekem nem áll szándékomban beleavatkozni, mert még a végén ellenségnek néznek. Hiszen most azt is megtudhattam, hogy Cyne és Ger még régebbről ismerik egymást, és még pia is volt a dologban, most mégis ellenfelek. Szomorú történet. Azt hiszem. Az én mozgásom kimerül annyiban, hogy igyekszem nem útban lenni a többiek támadásának. A vető kártya szerint is rossz jel, ha útban maradok. Csak a szemem sarkából érzékelem a mozgást, aztán gyönyörködhetek az eredményben. Egy villanás, és már láthatom is, amint Ger hátratántorodik, a tünde pedig, akiről eddig nem vettem tudomást, a fegyveréért ugrik, amit korábban eldobhatott, és nekimegy a démonnak. De legalábbis elindul. Úgy tűnik viszont, mégis maradt Gerben némi hidegvér, mert logikusan megalapozott lépést tesz: visszavonul. Amit persze igyekszik megakadályozni a self fiú, és valami fényes csiribít küld utána, ami nekem már magas ló. Cyne azonnal az eszméletlen lányhoz rohan, betakargatja, és igyekszik megállapítani, hogy megmarad e.
- Ada, drága...ébredj! -  Simít végig a haján. - Kinél van víz, hogy fellocsoljuk?
- Mi van vele? Ugye nem hal meg? És a démon........ – csatlakozik a self fiú is, miközben még a menekülő után pillant. A tünde térdrerogyva kínlódik. Lehet nem ártana kimosni a szemének helyét, bár valószínűleg nem éré meg eszmélettel az eseményt. Cyne mögé sétálok, és megnézem magamnak az eszméletlen lányt.
- Hmmm, tudok segíteni? - érdeklődöm kissé föléjük hajolva.

Felhasználó profiljának megtekintése

85 Re: Krónika: Ascensio on Szomb. Nov. 18, 2017 7:29 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Ahogy egyre csak ostromoltam a földön fekvő embert, az agyamat elborította a harci láz. Egy pillanatra mintha a kevés fény is kialudt volna, ami volt, de aztán vissza is jött. Nem nagyon zavart, lévén most félig úgyis töksötét volt számomra. Még mindig nagyon furcsa volt, de a csata hevétől fűtve nem okozott egyelőre túl nagy problémát. Követtem a földön araszoló ellenfelemet, és megpróbáltam leszúrni, közben egy villanást érzékeltem a szinte szánalmasan kúszó mágus mögül. Egy pillanat múlva elkezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam, de fontosabb dolgom is volt most, minthogy az okán gondolkodjak. Észrevettem valamit, ami a mágus zsebéből került elő, de nem figyeltem rá túlságosan, bár mintha valami ember formájú dolog lett volna. Az ellenfelem nagyon megunta a bénázásomat, és felém akart rúgni, de nem igazán sikerült úgy, ahogy gondolta, meg a hátát is jól meghúzhatta, amin ott van a sebe. Mindegy, ő tudja, én megörültem az alkalomnak, és szabad kezemmel igyekeztem megragadni a lábát, a kardommal pedig az ágyéka felé döftem.
- Mégis mi jó neked ebben a folyamatos szurkálásban? Ilyen felfedezés nem lesz még egyszer, ti meg minden belelátás nélkül elpusztítanátok? - Üvöltött, ahogy felém emelte a botját, amivel aztán becélozta a másik szememet, és lőtt.
- Hogy megdöglesz, te szerencsétlen! - Válaszoltam dühösen az áldozatomnak. - El hát, ezért kapunk pénzt, kit érdekel a belelátás és a felfedezések!
Üvöltöttem, ahogy lecsaptam megint... a kőre, mert ekkor már nem volt ott az ellenfelem. Eltűnt, csak úgy, én meg észre se vettem. ~ Mi a fasz? Gondoltam, azonban nem volt sok időm töprengeni, körülnéztem, kiknek kell segítség.
- Józsi, csapd már le a fenébe azt az izét! - Hallottam Armax hangját, odanézve láttam, hogy nagyjából lincsjelenet zajlik, a csapat vezetője rugdossa az ellenfelüket, a másik sötét elf pedig a buzogányával a felhívásra lesújtott a páncélos harcosra, aki ernyedten terült el a földön. Ekkor hirtelen hang ütötte meg a fülemet. Az angyal földre került, a vele küzdő démon pedig diadalittasan állt fölötte, és az ájultra kardot fogva lazán felszólított, hogy dobjuk el a fegyvert. Egyelőre nem szólaltam meg, nem mozdultam, de dacom jeléül erősebben megmarkoltam a kardomat. Közben már fogalmazódott bennem egy terv, de egyelőre vártam vele.
- Blue, pont a legjobbkor... tedd a dolgod! - Mosolygott az az eszelős egyre szélesebben vicsorogva, ahogy a nő torkának szorította a kardját még jobban, majd ahogy odapillantott, ahol én voltam, egy másodpercre hitetlenkedés jelent meg a szemében. Bizonyára nem tetszett neki, hogy a társa nyom nélkül eltűnt, mintha az arcán a félelem is megjelent volna egy kicsit. Magamban kajánul elvigyorodtam. ~ Ez fog veled is történni, ha nem húzol el magadtól, te görény... ~ Gondoltam egy önbizalommal teltebb pillanatomban. Végtére is az én párbajomat megnyertem, ha bele is került egy szemembe.
- Azt mondtam, eldobni! A fal mellé, de azonnal! - Ordította elég hangosan, hogy mindenki hallja.
- Ger...ha csak egy hajszála is meggörbül a szere...Ada-nak, neked véged! -
Mondta Armax az ellenfélnek címezve. Hmm.. tudja a nevét, tehát ismeri, érdekes.
- Én eldobom a fegyverem, ha ellépsz a testétől. De figyelmeztetlek még egyszer: ha még jobban ártani mersz neki, és élve kerülök ki innen, onnantól kezdve mindig figyelj a hátad mögé, mert nem tudod, hogy mikor fogok lecsapni rád, te féreg. - Folytatta Armax hidegen, de mégis aggódó hangon.
- Ne bántsd őt! – Szólalt meg a buzogányos fiú. Erre már bizonytalanul hátranéztem, és nem csaltak a szemeim, Armax tényleg kész volt beadni a derekát. Sóhajtottam, ideje beizzítani a tervemet. Csípőre vágtam a kezemet, mintha nagyon fontolgatnám, hogy mit fogok csinálni, de már pontosan tudtam, ennek megfelelően a szabad kezemmel az övemben lévő néhány vésztartalék érméből előhúztam egyet. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a megoldást így használtam, de mikor teszteljem, ha nem olyan helyzetben, amikor tényleg létfontosságú lehet? Ezek után magam elé engedtem a kardomat, ellenfelem szemébe néztem, és megszólaltam.
- Legyen hát.
És magam elé dobtam nagyjából három lépésre a kardot. Elég nagy távolság, hogy ne problémázzon rajta, de nem áthidalható, ha ügyes vagyok. Fél szemmel viccesnek tűnt maga az elgondolás, de más nem jutott eszembe.
- Heeee, és mi lenne egészen pontosan a dolgom? – Kérdezte Gertől minden bizonnyal az, akihez szólt az előbb a nem túl bizalomgerjesztő alak, ő lehetett Blue. Majd mondott még valamit, de a fülemben még mindig zubogó vértől nem hallottam rendesen.
- Mire vársz még?! Öld meg! Öld meg mindet! – Üvöltött az őrült torkaszakadtából. Láthatóan egyre inkább kezdte elveszteni az önuralmát.
- Logikátlanul viselkedsz. A válaszom NEM. – Közölte Blue hűvösen
- Még megbeszélhetjük ezt az egészet, Ger. Milingen-ben is viszonylag jól kijöttünk. A közös iszogatás emlékére...tedd le azt a kurva kardot és add meg magad. Nincsenek itt a csicskásaid, hogy segítsenek neked. Még ha meg is ölöd Ada-t, akkor is legalább hárman vetjük rád magunkat. Ha őt megölöd, Te is meghalsz... - Próbálta Gert meggyőzni a hallhatóan igen aggódó Armax. Egyre feszültebben figyeltem, vártam a pillanatot, hogy nekilendüljek. Ez néhány tizedmásodpercen belül elkövetkezett, én pedig nem vártam tovább. Ellőttem a feje irányába az érmét, amit előkészítettem, és előre lendültem, hogy a kardot újból a kezembe kapjam. Amint biztonsággal meg tudtam fogni, megrohamoztam a démont teljes erőből. Viszont mielőtt elérhettem volna, könnyedén felugrott, majd a mögötte lévő falról elrugaszkodva szép ívvel a csapatunk mögé ugrott, hogy kereket oldjon. A kissrác ugyan meglőtte egy varázslattal, de nem okozott neki elég nagy fájdalmat ahhoz, hogy megállítsa. - Menekülj kutya! - Ordítom a célpontom felé, ahogy elrugaszkodik a faltól, és elmenekül. Felé fordultam tudván, hogy már nem tehetek semmit, azt azért megnéztem, és elismerő pillantással díjaztam, hogy a kis sötét elf eltalálta még az iszkoló őrültet. Leeresztettem a kardom, és elkezdett a fejemből tisztulni az adrenalin. Pillanatokon belül újból elkezdtem az eddig csak tompa, szemem helyéről eredő fájdalmat teljes valójában érzékelni. Nyögtem egyet, térdre estem, és elkezdtem szitkozódni. ~Nos, legalább a csatát megnyertük...~ Eltompultak hirtelen az érzékeim, a sebeim elkezdtek lüktetve fájni, alig fogtam fel valamit a külvilágból, csak talán annyit, hogy mindenki az angyallányhoz sietett, hogy őt istápolják. ~ Jah, én meg le vagyok ejtve...~ Morogtam magamban kicsit cinikusan. Persze, én magamnál vagyok, a csaj meg nincs, meg ő a lány, angyal is, én meg csak egy feláldozható zsoldos, de azért mégis...

Felhasználó profiljának megtekintése

86 Re: Krónika: Ascensio on Hétf. Nov. 20, 2017 4:58 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Eiryn, Lars, Sil, tőletek nem kaptam semmi információt és nevetségesen hosszú volt a kör már így is, így aki két napon belül nem posztol attól megválok a küldetés további részére.

Adától kaptam kérést a türelemre így neki ez nem szól, ő ha nem sikerül az egyeztetésig posztolni duplázhat következő körben.


_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

87 Re: Krónika: Ascensio on Szer. Nov. 22, 2017 11:20 pm

Eiryn

avatar
a Nebelturm család tagja
a Nebelturm család tagja
Mielőtt még bármit tehetnének, Hilde egyszer csak fájdalmasan felnyög, és a fejéhez kapva térdre esik. Eiryn ijedten ugrik oda, és óvatosan lenyomja a nőt a földre. Mindeközben a konzorciumi illető csak nyugodtan áll.
- Ez a mélységi hatása. Ha nem sietnek úgy néz ki most már egyikük élete is elveszhet.
Az ékszerész szeme dühösen villan a férfira.
- Azt hittem, ide nem ér el a mélységi hatása - vágja oda megvetően, majd Hilde füléhez hajol.
- Imádkozz, az segít - súgja oda, majd kiviharzik a szobából. Nem sokkal utána Leon is kijön és csatlakozik hozzá.
- Ön szerint milyen fegyverrel van a legnagyobb esélyünk? - tér rögtön a lényegre.
- Nem vagyok biztos benne; ez előtt még nem kellett merényletet végrehajtanom. Én a kardom erejében bízok, de nem lenne bölcs ötlet szemtől-szembe megtámadni. Könnyebb dolgunk lenne ha jobban ismernénk. A mérgezés gondolom még mindig divatos megoldás.
Eiryn fél szemöldökét felvonva mered a zsoldosra. Tényleg most kell megpróbálni viccelni? Bár lehet, hogy így dolgozza fel a feszültséget. Mindenesetre gyorsan túllép a dolgon és a feladatra koncentrál.
- Mennyire bánik jól a tőrökkel? Nekem vannak dobótőreim, ami ez esetben talán megfelelőbb fegyver, de a képességeim erősen korlátozottak. Ha ön képzettebb e tekintetben, szívesen átadom a felszerelésem.
- Nem, nem igazán. - hárít gyorsan Leon - De talán nem is jó ötlet. Láttam mire képes a köpenyével - akarattal irányítja és acél kemény. Támadni is gyorsan tud vele, és szerintem pajzsként is tudná használni.
Szóval fegyverként és pajzsként használható ruha. Remek. Nem elég, hogy két teljesen tapasztalatlan egyén próbál merényletet elkövetni egy nagyúr ellen, á, dehogy. Még tovább kellett csökkenteni az esélyeiket.
- Mikor jöttünk el, a többi nagykövettel nem arról volt szó, hogy merényelnünk kéne? Talán kaphatnánk tőlük segítséget. A démon meg a sötételf is mintha erre hajlott volna. - szólal meg Leon, kizökkentve a lányt erősen borús gondolataiból. Megrázza a fejét, egyrészt mert ki akarja tisztítani a fejét, másrészt mert nem ért egyet.
- Rengeteg idő ment el az egyezkedéssel. Lehet, hogy Hildének már nincs annyi ideje, hogy kivárja a vita végét. - jegyzi meg aggodalmasan.
- Igazad van. Sietnünk kell.
Elindulnak az orruk után, és Eiryn megállítja az első szolgálót, akibe belebotlanak.
- Elnézést, meg tudná mondani, hol találjuk Karl von Dornburg nagyurat? - kérdezi udvarias mosollyal. Majdnem biztos benne, hogy sikerül teljesen nyugodtnak látszania. A szolgáló azonnal válaszol.
- Az uraság legjobb tudomásom szerint a lakosztályában van, a kastély északkeleti részében.
Eiryn megköszöni a segítséget, és elindul. A Torony egy kész útvesztó, Leonnal pillanatokon belül eltévednének, ha nem lennének mindenfelé szolgálók, akiktől útbaigazítást lehet kérni. És akik mind nagy dobozokat cipelnek, majd a válaszadás után sietve eltűnnek szem elől. Ez egyre jobban zavarja.
- Mi lehet a dobozokban? - kérdezi összevont szemöldökkel, ahogy lassan, de biztosan elérik az úticéljukat. Egy zsákutcában végződő folyosón állnak, amiről három ajtó nyílik. Leon szemmel láthatóan nem nagyon tud azonosulni a dobozok problematikájával.
- Ha meg kéne tippelnem, valami veszélyes. Háborúra készülnek, végül is. - mered rá az ajtókra, majd megérinti a nyakláncát.
- Szerinted a nagyúrnak van mágikus kisugárzása?
- És nem lenne hasznos valami veszélyes a mostani helyzetben? - kérdez vissza Eiryn, de azért ő is előhalássza a Mindentlátás Szemüvegét, és a feladatra koncentrál.
- Igaz - hagyja még helyben Leon. A szemüveg nem mutat semmi konkrétat, így a lány feladja, és a férfihoz fordul.
- Megtudott valamit? Vagy egyszerűen kopogjunk be az első ajtón?
- Itt minden tele van mágiával. Akármelyik mögött lehet. - jelenti ki röviden. - Próbáljuk meg. Nem tudom mennyi időnk van. De beszéljük meg, ha a Dornburg nagyúr van az ajtó másik oldalán, akkor mi legyen? Nekitámadunk rögtön? Tegyünk úgy mintha az ő oldalán lennénk és beszélni szeretnénk vele ezzel kapcsolatban? - teszi fel a kérdéseket, valamivel halkabban mint a normális beszédhang. Eiryn idegesen felsóhajt. Bármit megadna, hogy most máshol lehessen.
- Talán előbb csak tegyünk úgy, mintha beszélni akarnánk vele. Ha bent vagyunk, és becsukta az ajtót, akkor két oldalról nagyobb esélyünk van, nem? - kérdezi kissé tanácstalanul.
- Elméletileg. Az egyetlen előnyünk vele szemben - ha nem számoljuk az ép észt - az, hogy mi többen vagyunk. Persze ha nincs testőrsége.
A lány mondjuk erősen vitatja az "ép ész" kitételt, tekintve hogy épp mit készülnek tenni, de már nincs visszaút.
- A szavakhoz te jobban értesz, beszélj te vele. Itt leszek szorosan mögötted.
Eiryn idegesen biccent, és elkezd felkészülni.
- Rendben. Ha meg van testőrség, akkor visszamenjünk a többi követhez? - kérdezi, miközben Árnyborítja a déracél tőrét, illetve aktiválja a Koncentráció Nyakékét. Elmondhatatlanul ideges.
- Muszáj lesz. Meg kell zavarnunk hogy Hilde kisasszony kikerüljön a szorításából. És ha ez megtörténik, az egész torony a nyakunkban lesz. Remélem gyorsan tud futni. - jegyzi meg Leon derű- (és éles)látóan, majd aprót biccent, hogy készen áll. Eiryn mély levegőt vesz, hogy legalább kívülről megőrizze a nyugalom  látszatát. Mosolyt erőltet az arcára, majd bekopog.
- Szabad. - válaszol egy női hang. Eiryn magában káromkodik egy nagyot. Rossz ajtó. Mindazonáltal megőrzi a hidegvérét, ahogy benyit.
- Elnézést a zavarásért. Valójában Karl von Dornburg nagyurat keresem, meg tudná mondani, melyik szoba az övé?
A szobában egy asszony áll, gyönyörű estélyi ruhában, ami - bár a szobában mozdulatlan a levegő - lágyan hullámzik.
- Óh, a férjemet keresik? Szólok neki azonnal - válaszol kedvesen, és Eirynnek minden önuralmára szüksége van, hogy ne kezdjen el sikoltani a tehetetlenségtől, vagy összegörnyedve zokogni a kéretlen feladat miatt, esetleg mindkettő. Az nem volt benne a pakliban, hogy a majdani gyászoló családdal is találkoznak! Alig bír ennek az asszonynak a szemébe nézni, hiszen éppen arra készül, hogy megölje a férjét! Talán pont a bűntudat miatt, talán nem, de még mielőtt visszaszívhatná, a nő után szól.
- Elnézést, asszonyom, nem tudja véletlenül, miért döntött a férje ilyen drasztikus politikai lépések mellett? Hiszen az önök családja eddig inkább a béke híve volt...
- Óh, ez hosszú történet drágáim. Mennyire sietnek?
- Eléggé sietünk, de egy-két percünk még talán van... - válaszol Eiryn, esdekelően nézve Leonra. Ha csak egy cseppnyi remény is van, hogy merénylet nélkül is elrendeződjön az ügy, nem akarja elszalasztani. Hátha egy feleség tudja, hogy lehet a férjére hatni. Legalább is ezt hajtogatja magának, miközben potosan tudja, hogy csak késleltetni akarja az elkerülhetetlent.
- Tessék csak. - válaszol némi habozás után a zsoldos, bár a lány teljesen megértette volna, ha egyszerűen nemet mond. Hálásan  pillant a férfira.
- Köszönöm - mondja halkan, majd beljebb lép a szobába, és leveszi az Árnyborítást a tőréről.
- Foglaljatok akkor helyet. - mosolyodik el Frau Dornburg és az asztalkára mutat ami a szoba közepén áll.
- Hallottatok a tündék apró béke-falucskájáról drágáim? Hellenblattnak nevezik azt hiszem.
- Rémlik valami. - válaszol Leon szűkszavúan. Eiryn is biccent, bár valójában nem ismerős neki a hely, de nem akarja tovább késleltetni magukat. Hiszen bármennyire is gyűlöli a feladatukat, a serpenyő másik oldalán Hilde élete van.
- És arról a pusztításról tudtok, amit a tövislény vitt véghez odaát?
Így már rémlik valami déli pletyka, amit nemrégiben hallott.
- Csak annyit, hogy próbálták megakadályozni azt.
- A családom különleges ruhájának legfontosabb alapanyaga a tövislény rostjai, ez mozgatja a szövetet és ez adja az erejét. - lendíti meg a karját, miközben az estélyije követi a mozdulatot, szárnyszerűen terülve szét. - De azóta a tündék, akikkel szerződésünk volt az árura félni kezdtek, féltek hogy a lény lesújt rájuk egyszer ezért, így megvonták tőlünk ennek az anyagnak a beszerzését.
Eiryn kissé összehúzott szemekkel, érdeklődve hallgatja a történetet.
- Szegény férjem magába roskadt a hír hallatán. Régóta számítottunk valami hasonlóra, több vámpírcsaládnál is kijártuk az ügyet hogy keressünk egy megfelelő utánpótlást, de amikor a tündék kimondták a kapcsolat végét még nem volt elég időnk. Egészen addig, míg meg nem érkezett hozzánk egy férfi, az Éjszaka Lángjainak fiatal vezetője, és a tizenharmadik vámpírcsalád feje...
- Tizenharmadik? Biztos ez? - ütközik meg Leon, ami nem túl meglepő. Elvégre a Nachtrabenek még a vámpírok közt is rejtélyesnek számítanak, nem hogy egy zsoldosnak, aki nem nagyon ártja bele magát a világpolitikába.
- Találkoztál vele. Ő hozott fel minket. - magyarázza halkan a helyzetet.
- Oh.
- Herr Johann a nála vendégeskedő családtagunk halálhírét hozta, aki pont ezen ügyben volt nála, a mágia útján való helyettesítését kereste a tövislény rostjának. Ám halálában is sikert aratott, ugyanis herr Johann megismertetett minket egy lénnyel, amely erősebb, mint a tövislény, erősebb talán mint az angyalok és önként adja az erejét! De figyelmeztetett, hogy mások irigyek lesznek az erőre, így a férjem felkészítette a családunkat a háborúra. Mert az irigyek el is jöttek, el akarják tőlünk venni az erőt és a nyomorba taszítani minket. Milyen önzőség, nem igaz, drágáim?
Szóval a mélységit Herr Nachtraben hozta a Dornburgokhoz, és a mágusok Tornyában vendégeskedő családtag meghalt. Most pedig azt szeretné, ha a az irigyek követei meggyilkolnák a jelenlegi Dornburg nagyurat. A helyzet egyre kevésbé tetszik neki.
- Hogyan lehetnénk irigyek valamire, amiről ezidáig nem is tudtuk, hogy létezik? Sőt, arról sem tudtam, hogy a családja gazdagabb lenne mint a probléma előtt volt. - jegyzi meg Leon. Eiryn nem akar elkezdeni vitázni, valószínűleg parttalan lenne, az úrnő szemmel láthatólag teljes szívvel támogatja a mélységi jelenlétét.
- És Herr Nachtraben azóta is hűen támogatja önöket, remélem. - mondja inkább mosolyogva. A családfőnek rengeteg alkalma lett volna már cselekedni. Miért nem tette hát eddig?
- Ezt én is kérdezhetném tőletek, drágáim. Mégis itt vagytok alattunk, fegyverrel és kéritek, hogy mondjunk le az erőről azért, mert nektek nem tetszik. Nem fenyegettünk senkit. Nem támadtunk rá senkire. És mégis úgy jöttök ellenünk, mint a banditákra vagy ördögökre. - válaszol Leonnak a nő, majd a lány felé fordul. - Természetesen, kedvesem, hiszen most is itt van, hogy segítsen nekünk.
Eiryn elnyomja magában a vágyat, hogy rámutasson: Veronia erőegyensúlyának ilyen megbolygatása és az ég vámpírterritóriummá nyilvánítása nem éppen békepárti lépések voltak. Persze, hogy a többi fajnak nem tetszett a dolog.
- Mi nem jöttünk fegyverrel. Diplomaták vagyunk. Biztosíthatom, hogy az ország, akit képviselek nem küldött a tornya ellen fegyveres erőket. - érvel Leon.
- Milyen kedves tőle. Netán az újfajta fegyvereket is tőle kapták? - kérdezi csevegő hangnemben Eiryn, mert egyre kevésbé biztos benne, hogy a megfelelő nagyurat készülnek épp meggyilkolni.
- Nem, azok a furcsa szerkezetek a Schwarzjägerek ajándékai drágám. Érdekelnek talán?
- Ó, igen, nagyon is. Lenyűgöz a hatékonyságuk, és be kell valljam, kissé aggódom a véreim megélhetése miatt. - nevet fel gondtalanul, mintha csak viccelődne. Egy ilyen fegyvert egy merénylet során jól fel lehetne használni, és ha esetleg sikerülne lejuttatni a lentiekhez, az valószínűleg hatalmas segítség lenne egy értelmes taktika kidolgozásában.

Felhasználó profiljának megtekintése

88 Re: Krónika: Ascensio on Szer. Nov. 22, 2017 11:52 pm

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
Tudom, Darrnak holnapot mondtam, de hogy ne érje szó a ház elejét, itt van ami elkészült ma.

Ahogy kilép a teremből, tekintetével végigpásztázza a folyosót, majd megindul előre.
- Jó nagy ez a kastély. Bármiféle ötlet, hogy merre menjünk, Larsdall ?
- Az. Nem tudom... - menet közben benéz minden kis keresztfolyosóra, hogy lát-e valami érdekeset. Ha igen, akkor töprengve megáll előtte, és megvárja, hogy mit mond a démon, ha nem, akkor lefordul az egyik irányba. - Kezdetnek mondjuk erre. - felszólalással.
- Várjunk egy pillanatot. - állította meg Larst menet közben. - Gerard állításából a nagyúr valahol a kastély felsőbb emeletein lehet. Viszont sehol sem látok lépcsőt. Lehet hogy a felsőbb szintekre lebegni szoktak ?
- Akkor most a nagyurat keressük meg, vagy a borospincét? - kérdi a démontól. - A kastély pedig elég nagy, lehet csak beljebb vannak lépcsők. De akkor már jobb lenne, a szolga folyosókat megkeresni.
- Hogy őszinte legyek, inkább a borospince vonz jobban, mint a to... - állt meg egy pillanatra. - ...torony. A torony. A papucs. Most szórakozik velem ?! - Kezei közé fogta fejét, miközben gondolatai teljesen elkalandoztak, tudmást sem véve környezetéről. Majd a falnak dőlt, remegő kezekkel előhalászta pipáját, és előhúzott egyik zsebéből egy laposüvegét. - 'Ez' szórakozik az egész világgal... -Jó nagyot húzott belőle, majd a self felé nyújtotta. Az elveszi tőle, és ő is meghúzza a flaskát.
- Akkor irány a pince. - nyújtja vissza a démonnak az erős párlatot tartalmazó üveget. - Kezdetnek nézzük meg erre. - majd megindul jobbra, az előtte lévő folyósón. - Amúgy.. ki szórakozik a világgal?
- Az anyám. - Jött a válasz a háta mögül. - De főleg belőlem.
- A démonoknak vannak szüleik? - megáll az ajtó előtt egy pillanatra, majd benyit.
- Nincsenek. De engem örökbe fogadtak, vagy kétszáz évvel ezelőtt. Kétszáz, kétszáztíz... ? Már régen volt...
Az ajtó egy kisebb szobába nyílik, egészen takarosan de egyszerű berendezésű. Egyetlen vámpírnőt tartózkodik a helyiségben, aki az asztalnál ülve épp kiürít egy boros kupát, majd kérdőn tekint az érkezőkre
- Segíthetek?
- Elnézést hogy megzavartuk hölgyem. Meg tudná mondani, hogy jutunk le a pincébe?
Yrsil majdhogynem bájos kecsességgel suhant be a szobába Lars mellett.
- Szép napot, hölgyem. - kezdi negédes hangon, majd pipája füstjéből egy szív alakú felhűt küld a nő felé. - Esetleg lenne olyan kedves, hogy útba igazítana két eltéved bajbajutottak, akiknek kiszáradt a torka?
Erre a vámpíron végigfut a hideg, majd egy kis grimasz után válaszol.
- A pincébe? Nem engednek le akárkit, még engem sem. Ezek a Dornburgok nem szeretik ha idegenek mászkálnak a finomkodóan kifinomult... feleslegesen gyümölcsízű boruk közelében.
- Köszönjük a tanácsot, de majd megoldjuk valahogy. - mosolyodik el. - Lenne szíves útba igazítani bennünket? Ha szeretné, velünk tarthat.
- Hálásak lennénk érte. - szív egyet ismét pipájából.
- Ha továbbmennek a folyosón és utána átmennek az ajtón és lefelé indulnak a lépcsőn megtalálják. Csak vigyázzanak hogy ne felfelé induljanak. Már ha nem akarnak repülni a kastélyból és a fölbe csapódni. - mosolyodik el. - Igazán kár lenne...
- Köszönjük az útbaigazítást. - majd megfordul, és elindul kifelé, majd a válla mögött még hátraszól a démonnak. - Ha maradni kívánsz, megleszek egyedül is.
- Kétségkívül jó döntés lenne a maradás... De sajnos tartok tőle, hogy ha most különválunk, én végleg elveszek ebben a hatalmas kastélyban. A korom manapság leginkább ott mutatkozik meg, hogy egy egyenes folyosón is kétszer el tudok tévedni...
A nő iránymutatásának hála, nemsokára el is érkeznek egy lépcsősorhoz, ami egyből lefelé, és felfelé is vezet. Egy röpke elmefuttatás után, Lars úgy dönt, hogy a pince valószínűleg a vámpíroknál is az épület alatt található, így hát megindul lefelé.
- Mond Lars, mit gondolsz a jelenlegi helyzetünkről ? - töri meg a csendet a démon. - Nem gyanús neked a vámpírkövetek hirtelen távozása?
- Nem is tudom... Lehet, hogy a nagyúr ismét beszélni akar velük. Nekem most nagyobb fejtörést okoz az, hogy kitaláljam, pontosan mihez is kezdjek ezek után.
- Nekem úgy tűnik hogy valami más dolog is folyik a kastélyban. Lilithyra úrnő is hiányzik, ami egyre jobban aggaszt. Szerintem meg kéne keresnünk Johannes nagyurat.
Eközben leértek a lépcső aljára, ahol néhány lépéssel arrébb, egy masszív ajtó zárja le a további utat, előtte pedig egy őr vigyáz, hogy illetéktelenek ne mehessenek tovább.
- Lehet. De ki tudja, hogy ő nincs-e benne az egészben. - majd a strázsa felé fordul. - Jó napot katona.
- Hát ti meg merre? - vonja fel a szemöldökét az őr.
- Borért. Főként. - vágja rá szinte azonnal a démon.
- Nemrég ért véget egy tárgyalásunk, és már nem volt a közelben egy szolgáló sem, aki hozott volna nekünk. Így hát magunk jöttünk. Remélem nem bánja, ha magunkhoz vennénk egy-két üveggel. - próbál egy kicsit az őr lelkére beszélni, hogy beengedje őket. Mindhiába.
- Nem vagyok felhatalmazva, hogy a cselédeken kívül beengedjek bárkit. A nagyúr borát csak a nagyúr parancsára adjuk ki, nem önkiszolgáló.
- Hmmm. - Tekint Yrsil Larsra. - Bármi ötlet ?
- Akkor kihozna nekünk maga egy üveggel? A nagyúr biztos nem tagadna meg egy üveggel a vendégeitől. - próbálja tovább puhítani az őrt. Úgy látszik, hogy ez már hatott rá, ugyanis az őr sarkon fordul és kinyitja az ajtót.
- Eh egye fene. Úgy se fogja keresni senki. - majd eltűnik a túloldalon.
~ Hmmm, szabad a bejárás. 'Félretegyük' az útból ? - szólal meg Yrsil, de mintha valami nem stimmelne. Hangja nem visszhangzik a folyósón. Majdnem úgy szólt, mintha saját gondolatai közt hallaná. Mivel nem volt biztos benne, hogy tényleg a démontól jött-e a kérdés, ezért csak nemlegesen megrázza a fejét.
~ Viszont a tömény alkohol jól ég. Ami betonbiztos elterelés lehet az őreinek. Még ha a szívünk hatfelé is hasad érte. - jön az újabb furcsa üzenet. Így már biztos benne, hogy a démon turkál a fejében valamiféle mágia segítségével.
- Szerinted a testőrei egy tűz miatt otthagynák? - válaszolja halkan a démonnak. - És valahogy a közelébe kellene jutnunk. Egy tűz miatt, valószínűleg csak éberebb lenne a figyelme.
Ekkor visszatér az őr, egy üveg bórral a kezében.
- Ez a legkevésbé ritka, talán nem fog feltűnni senkinek.
- Rendkívül nagylelkű. Köszönjük.
- Köszönjük. - elveszi a bort, majd hátat fordít az őrnek. tesz néhány lépést visszafelé, majd megtorpan és visszafordul. - Még valami. Tartanak itt valami erősebb italt is, vagy csak bort? - kérdi az őrtől.
- Ha konyakra szomjaznak azt a nemesektől kérjék, itt sok minden más nincs.
- Értem. Még egyszer köszönjük az üveg bort. - majd megindul felfelé a lépcső. Ha nincs semmi tömény itt, akkor tényleg felesleges megölni az őrt.
- Kibontsam ? - Érdeklődik a démon, miközben egyik ujjából egy bő 20 centis karmot növeszt. - Akkor irány Johannes ?
- Igen, menjünk. - majd átnyújtja az üveget a démonnak.
Elindul vissza a főfolyosóra, miközben kibontja az üveget. Jó alaposan meghúzza, majd megtörli a szája sarkát és átnyújtja Larsnak. A folyosón megszólítja az első szembejövőt, aki egy jó méretes ládát cipel végig a folyósón. Lars pedig csak csendben figyeli a démont, miközben alaposan meghúzza az üveg bort.
- Elnézést, útba tudna igazítani minket Johannes von Nachtraben úrhoz ?
- Herr Johann... Hmm... - gondolkodik el. - Ha nincs a számára kijelölt szobában akkor sajnos nem tudom. De ha ott van akkor a Rózsateremmel szemben kell lennie.
- Nehéznek tűnik a láda. - jegyzi meg a démon. - Nem túl nehéz maga cipelnie ? Biztosan fontos dolgok lehetnek benne...
- Nehéz is, mint a fene. De hát inkább nem akarok ellent mondani a parancsoknak, így zokszó nélkül cipelem. Ez már a negyedik, hogy a nap égetné halálra.
- Negyedik ? Hát mi a fészkes fene lehet benne, hogy ennyi kell belőle ? - kacag barátságosan a démon.
- Gondolom puskapor, de még nem néztem bele egyikbe sem. De azt hiszem ideje továbbmennem mielőtt valaki észrevesz.
- Puskapor ? Sosem hallottam róla.
- Őszintén? Én sem. - feleli visszaszólva, aztán elindul tovább aládával.
- Menjünk mi is. - Szól oda Larsnak, aki eddig némán töprengve figyelte az eseményeket.
Amíg haladnak visszafelé a Rózsateremhez, mind a ketten némán, gondolataikba burkolóznak, majd pár percnyi séta után elérik a keresett ajtót. Yrsil megtorpanás nélkül bekopog, majd benyit a szobába.
- Herr Nachtraben ?
A vámpírúr az írosztalánál ül, néhány papír fölött. Amikor a két hívatlan vendég benyit a szobába, gyors eltüntet valamit, majd feléjük fordul.
- Igen.
- Remek, örülök hogy itt találom. Szeretnék beszélni önnel a korábbi ajánlatáról. Ráér? - Int Larsnak, hogy jöjjön be ő is a szobába, majd ő maga közelebb sétál az asztalhoz.
- Az új parancsom érkezett Őfelségétől. Amennyiben úgy gondolja, hogy a Nagyúr halála megoldást jelentene a problémájára, készen állok együttműködni önnel. Ahogyan a Armin herceg követe is, bár ő voltaképp saját jóvoltából cselekszik.
- Úgy tűnik, nincs más megoldás. Kénytelen vagyok belemenni a játékába.
- Ez esetben mire várnak?
- Információra. Meg némi segítségre. - oldja le az oldalára csatolt rókamaszkját, és végigsimít rajta. - Elsősorban nem tudom hol van Karl. Ahogyan pedig a rutinját, vagy rossz szokásait sem ismerem. Harmadszor pedig...felettébb érdekes volt, a belépője a tanácsterembe. Gyanítom hogy nem illúziót használt, hanem valamiféle helyváltoztató varázslatot. Szeretném felhasználni.
- Háborúban nincs rutin, de ha jól értesítettek Karl a szobájában van a kastély északkeleti szárnyában. A teleportálás pedig egyelőre kísérleti technika és csak velem együtt működ
- Mit tud mondani a Nagyúr képességeiről ? Van valami, amit szükségesnek tart elmondani ?
- Vagy akár be is teleportálhatna minket a lakosztályába.
- Ne keveredjenek vele harcba. Ha így járnak meghalnak. A Sempervivum a szövet és a terméskő között változtatja a denzitását egyik pillanatról a másikra így nincs se kard se mágia amelyik áthatolhatna rajta. És az előbb mondtam, hogy a mágia csak velem együtt működik.
- Larsdall bizonyára arra gondolt, hogy magával együtt. Azonban...mi az a Sempervivum ?
- Arra a köpenyre gondol, amit visel? Csak nem hordja állandóan.
A vámpír maszkja alól halk kuncogás hallatszik
- Le tudja talán vetni a bőrét? És nem, nem mehetek magukkal Karl közelébe.
- Hmmm. - tűnődött el. - Mit tud mondani a puskaporról ?
- Ez jó ötlet. Mi az a pukapor? Még soha nem hallottam róla. Lehetséges, hogy köze van az új fgyvereikhez?
- Egy újkeletű alkimista keverék, valahonnan a tengeren túlról. A Schwarzjägerek használják, azzal működik a puskájuk - ahogy a neve is mutatja.
- Érdekesnek hangzik. Mesélne egy kicsivel többet róla ?
- Mesélnék, ha tudnék. Nem mágikus, ennyit elárulhatok.
- Akkor mégis, hogy tervezte, hogy megöljük Karl nagyurat? Nemhiszem, hogy csak így feldobta volna a labdát, bármiféle tervezés nélkül.
- Nem, herr Crescent. Az önök képességeire bíztam. De ha képtelenek rá hát ne legyenek láb alatt a társaiknak akik talán képesek.
~ Rendben Lars, szerintem menjünk. Segítségre nem számíthatunk tőle, de lehet még a végén feltör a 'top tíz legnagyobb seggfej a 200 évem alatt - lista aljára. - Nézett Lars irányába, majd felcsatolta a rókamaszkját.
- Köszönjük a nagy semmit Johannes nagyúr. - búcsúzik el a vámpírtól, miközben gúnyosoan hajbókól. - Bízza csak ránk a piszkos munkát. - majd hátat fordít, és elindul kifelé. Ahogy kilép az ajtón, még elmormog egy cifra sötételf káromkodást az orra alatt a nagyúrról.
- Akkor irány az északkeleti szárny, igaz ?
- Igen.

Felhasználó profiljának megtekintése

89 Re: Krónika: Ascensio on Vas. Dec. 10, 2017 12:20 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Gerard fenygető tekintete találkozik a társaiéval. A démon a falnak támaszkodva, kissé szédülve a szent fénytől ballagott el egészen a többiekig. Maria azonnal meg is ragadta az alkalmat, hogy gratuláljon neki.
- Haver, úgy nézel ki, mint akin átlovagoltak! Hogy lehettél ennyire hülye, hogy így helyben hagytak?
A démon ördögi mosollyal az arcán felelt neki.
- Minekután pont most vertem ájultra egy angyalt, túúúlságosan jó kedvemben vagyok, hogy ezzel hatni tudj rám... - dalolászta neki olyan mosollyal, amiről az ember hátán feláll a szőr.
- Indulhatnánk végre...nincs túl sok időnk. - tette hozzá Aleena, akinek már azóta mehetnéké volt, hogy betették ide a lábukat.
- Igaz...Herr Lief, ha nem tévedek? - fordult oda a csatát megjárt mágus a komornyikhoz.
A vámpír a jól megszokott titokzatos, tónustalan hangján válaszolt nekik. Démoni szemmel idegesítő népség voltak ezek a vámpírok. Sokkal könnyebb szót érteni egy emberrel, aki nem akarta eltitkolni az érzelmeit.
- Leif, uram, de igen, nem téved. Hogy kell értenem azt hogy most vert ájultra egy angyalt? - kérdez vissza a komornyik.
A démon tekintete ekkor hirtelen megváltozott. Felidéződtek benne a megalázkodás, a kétségbeesés, a reményvesztettség emlékei. A csata amit megnyert...és mégis úgy érezte, vesztett. Arca elsötétedett, szemei összeszűkültek, szinte látni lehetett a sötétséget, ahogy körülötte kavargott.
- Egy parancsot akarok adni: fújjon riadót! Azt akarom - mondta, egyre inkább megnyomva a szavait - hogy a torony összes katonája csődüljön oda Erborosh terméhez. Koncoljanak fel mindenkit, akit ott találnak. Minden, egyes, nyomorult, haladót!
Vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott egyet.
- A kíváncsiságát menet közben örömmel kielégítem. Előbb azonban riassza a harcosokat. Mi pedig induljunk el Lord Nachtrabenhez, amilyen gyorsan csak lehet.
Válaszként ismét csak semmitmondó, üres pillantást kapott.
- Értem. - igazítja meg a frakkját - Herr Johannesnek a Rózsateremmel szemben van a kijelölt szobája, gondolom már ismerik az útvonalat. Ha tényleg ennyire súlyos a helyzet azonnal értesítem Karl nagyurat.
- Lekötelez vele. Ez esetben nem is raboljuk tovább az idejét.
A csapat ezután elindult a rózsaterem felé. Beszélni nem beszélnek egymáshoz, csak miután Leif hallótávolságon kívülre ért. Szegénynek végül mégsem mondták el, mi történt a folyosókon.
- Nem tetszik a fickó stílusa... - morogja az inkvizítor.
- Az egyikünknek vele kellett volna menni? - kérdezte Leo.
- Á, ha netán patkány lenne, csak adnánk nekik egy plusz hadifoglyot. - fejtette ki Maria - Amúgy is, ha Lord Nachtrabennek valóban azok a céljai, amit sejtettünk, az a pár behatoló tényleg semmiség lesz.
Gerard koránt sem volt ilyen vidám.
- Azt akarom...hogy azok a férgek...izzó vassal a nyelvükben pusztuljanak éhen a vár legmélyebb börtönében!
- Nyugi, nem szégyen veszteni...csak egy kicsit. - röhögött Leo, de gyorsan lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy meglátta Gerard eszelős tekintetét.
- Nélkülünk is elintézik...egyszerű, aki nem vámpír és ott van, azt meg kell ölni. - nyugtatta magát a démon. Így biztos lehetett benne, hogy az összes szószátyár hős lovag, az az átkozott boszorkány, és az az áruló bérgyilkos is ott pusztulnak.
Nem sokkal később meg is érkeztek a rózsaterembe. A magasztos csarnokban éppen nem tartózkodott senki, de Johannes szobája szemben van és abból valami mágia érződik ki. Maria kissé lelassít a kővel, míg a három élharcos megközelíti a szobát. Gerard erőt vesz magán, majd kopog.
- Jöjjenek. - hallatszik a vámpírnagyúr hangja, a mágia áramlása pedig abban a minutumban megszűnik.
- Hoztam egy nem túl kellemes hírt. - kezdett bele minden időhúzás nélkül a démon. Valószínű, hogy Lord Nachtraben azonnal rájön mi történt, ha meglátja náluk a követ...és nagyon nem lesz jó kedvében.
- Halljam. – fordult feléjük a vámpír nagyúr maszkos pofája.
- Egy fontos kérdésem lenne még előtte: van valami mód rá, hogy porba taszítsák a kastélyt, ha az a kő ott sértetlen? - mutatott rá a Mariánál lévő kőre.
- Módok mindig vannak, de nem tudok semmilyen eltitkolt gyengepontról ha erre gondol.
A démon elegánsan bólintott.
- Akkor bőséggel van időnk. Hogy-hogy nem néhány merénylő jutott fel ide. Már Erborosh, a bukott angyal csarnokában kell lenniük. Megbíztam Leif-et hogy fújjon riadót. Így kis szerencsével a katonák sem fognak...máshol láb alatt lenni. - finoman utalva von Nachtraben tervére Karl von Dronburg meggyilkolásáról - Sikerült pár apróságot is megtudnom. Talán a nagy részéről már tudott, de ha érdekli, van időnk egy beszámolóra...
A Nachtraben nagyúr reakciója nem látszik a maszkja miatt, de várakozóan csöndben marad.
- Erborosh jelenleg csak azzal képes kapcsolatba lépni, akimegérinti a hozzá tartozó követ. Aki a merénylőket megbízta...nos még nem tudom ki, de két lehetőséget találtam: a Felkelő nap egyik tagját, aki képes a teleportáló pecsétet használni, vagy egy erős tudásdémont, aki képes azt lemásolni. Egyetlen egy dologgal nem tudtam mit kezdeni, hogy hol tudhatom biztonságban ezt a követ.
Vett egy nagy levegőt, majd folytatta.
- Ám van valami, ami még jobban aggaszt. Lord Nacktraben...tud olyan varázsigéről, ami pecsét, rúna, varázslái idő, mágia-áramlás, és minden egyéb más nélkül képes eltüntetni valakit?
- Téved. - feleli a vámpírnagyúr. - Még mindig nem ért semmit. Visszatette a követ a helyére?
- Ha visszatettem volna, talán már nem lennék itt.
- Nem érti! - áll fel hirtelen. - Mindannyiunkát elveszejt. Tegye vissza a követ a csarnokba!
Hosszú némaság lett úrrá a szobán. Tisztán látszott, hogy senki sem értette, mi folyik körülöttük. Mennyivel könnyebb dolga lenne, ha már az elején beavatták volna. Van itt valami, amire nem jött rá. Valamit, ami azóta lóg az orra előbb, hogy betette ide a lábát. Valami, amit egy fél mondattal el lehetne intézni. Mégsem tette senki. Ez a folytonos titkolózás kezdte kikezdeni az idegeit. Így sem volt jó kedvében...
- Ahogy óhajtja. - felelte monoton hangon - Van időm kivárni, míg elbánnak a merénylőkkel, igaz?
A vámpír lecsatolja a maszkját, majd sötét szemeit a tiedbe fúrja, amitől szinte a szívverése is megáll, kiveri a veríték és az izmai félelemtől dermednek meg pár másodpercre.
- Nem, nincs ideje. Hozza helyre, amit elrontott mielőtt nagyobb baj alakul belőle.
Egy elédetedlen grimaszt megejtve bólint, majd meghajol és távozik. Odakint aztán a csapat ismét neki fog a tanácskozásnak.
- Kész, ennyit arról, hogy jó úton jártunk... - nyögött nagyot Leo.
- Nem értem. Pedig minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Mégis mi kerülte el a tekintetem...?
Elindulnak hát a rózsateremtől visszafelé, mert egyelőre egyiküknek sem volt jobb ötlete.
- De legalább a vámpírok már megindultak ellenük. Kis szerencsével nem kell harcolnunk senkivel.
- Akkor ennyi?! - kérdezte Aleena - Visszatesszük és annyiban hagyjuk az egészet?
- Hm...nekem van egy ötletem! - mondta Leo, majd megint megfogta a követ.
~ Nagyságos Erborosh, mi hátránya van az erődnek abból, hogy a kő nincs a helyén? - kérdezte tőle gondolatban.
Legnagyobb meglepetésére Gerard fejében kacagás hangzik fel. A démon erőtlenül esik össze, egyre csak harcolva a fejében tolakodó hanggal.
~ Furcsa egy társaság vagytok. Kíváncsiak vagytok mi az, amit a kezeitek között tartotok?
Ahogy Gerard összegörnyed, a többiek értetlenül nézik.
- Szerinted rendben lesz?
- Á, kutya baja, volt már rosszabb...
A démon egy határozott káromkodást akarna nekik sóhajtani, de helyette inkább közvetíti az üzenetet.
- Azt hiszem kevés fejfájás árán, de...ááá....választ kapunk. - mondta, majd megpróbálta felidézni a fejében azokat a gondolatokat, amiket a kőről formált, s amiket eddig kikövetkeztetett.
- Remek. - mondta Maria, majd ő is ráhelyezte a kezét - Akkor kíváncsian várom.
- Ez a kastély a börtönöm, az ékkő a bilincsem, a vámpír pedig a kulcs. Ameddig mindhárom ép, nincs olyan a földön amely ártani tud nekem. Ha valamelyik felnyílik az erőm rászabadul a világra, de a börtön falai nem védenek többé. - zúgja a hang, aztán mintha tétovázást és félelemet sugározna. Valami történt. Valami, aminek nem kellett volna - Nem látom. MIÉRT NEM LÁTOM!
Aleena ekkor meredten nézett előre. Volt valami, ami azóta foglalkoztatta, hogy idejöttek. Nem értette, miért akarja a két vámpír vezér közül az egyik a másikat megölni.
- Akkor a torony épségben van. Ennek semmi értelme...hacsak...
Kihúzta magát, miközben rendezte a gondolatait.
- Melyik vámpír az a bizonyos kulcs?
~ NEM LÁTOM! - őrjöng tovább a mélységi. - Miért nem...
A kastély falai beleremegnek a bukott angyal őrjöngésébe. A négy jóbarát fogcsikorgatva esik össze, ahogy próbálják nem elveszíteni az eszméletüket. Johannes von Nachtraben is észreveszi a különös jelenséget, mert amint a kastély elkezd remegni, odaszalad a csapathoz.
- Maradjanak szűkösen. – próbálja nekik mondani annak ellenére, hogy semmit sem hallanka a fülsüketítő zúgáson kívül.
Előhúz a páncélja alól egy fiolát, amit gyorsan fel is bont. A cuccból szürkés füst száll ki, amiben apró lila lángok jelennek meg és a füst kupolát von mind az ötük köré, noha Gerard és Maria, az Átok két hordozója egy pillanatra érzi az égő fájdalmat, amit a füstből áradó szentség okoz, de épp csak egy pillanatig.
- Mit műveltek?
Aleena tér magához először a sokkból. A többieket letaglózta a fájdalom és most a padlón próbálják magukat összeszedni.
- Úgy néz ki valami zavarja őt... - mutat a kőre, majd óvatosan körbepillant - Ez a mágia kizárja a jelenlétét? Volna itt valami...
- Igen. Itt nem hall minket.
- Azóta ezen gondolkozok, hogy megtudtam, kit akar eltenni láb alól. Vagy hogy miért akarta, hogy kvázi odavigyük a merénylők elé ezt az ereklyét...egy bukott angyallal nem lehet egyességet kötni, igaz?
Másodiknak Leo tért magához. A két szentségtelen jómadár még javában köhögött és próbálta normalizálni a légzését.
- Egyezséget? Nem igazán. Egy mélységi azt teszi, amit akar.
- És nincs más lehetőség, mint békében hagyni. Esetleg kis szerencsével pár szedett vedett merénylőre hagyja?
Aleena megelégelte, amit Gerard és Maria művelt. Ha ők nem voltak képesek rá, majd ő a saját módszerével megszerzi, mit tudniuk kell.
- Békében hagyni? Nem elég tájékozott, hogy megértse mi zajlik itt.
Harmadiknak Gerard tért magához a döbbenetből. Aleena gondolatban elmosolyodott. A többiekkel ellentétbe ő tudta, hogyan kell az ilyen titokzatos egyénekkel bánni.
- Szerencsére már nem kell sok. Talán egy-két morzsával meg is előzhetnénk még egy ilyen...véletlen szerencsétlenséget. - folytatta Aleena - Tudja ön sem értette. Hogy miért jöttük ide. Mégis felfogadott. De sajnos én nem vagyok olyan...egyszerű, mint a társaim.
~ Rohadj meg!
~ Rohadj meg!
~ Rohadj meg!
~ Rohadj meg! - gondolta mindenki szinkronban.
- ...vagy mint a többi ostoba pribék. És azt hiszem ugyanaz a célunk is.
Olyan érzés volt, mintha megfagyott volna a levegő. A lány régóta érzett ilyet. Szíve a torkában dobogott, úgy izgult. Még sosem volt dolga ilyen erős elméjű ellenféllel.
- Azt kétlem. De lepjen meg. Mi a célja?
Aleena elégedetten nézett felfelé. Már csak egy lépésre volt a választól.
- Véget vetni ennek a cirkusznak. Visszalépni anélkül, hogy magát felelősségre vonnák.
Akkorra már Maria is összeszedte magát. Mindannyian árgus szemekkel figyelték Johannes von Nachtrabent. S a vámpír nagyúr legnagyobb meglepetésükre elbátortalanodott.
- Ennek a... cirkusznak... nem könnyű véget vetni. - kezdi remegő hangon. - Ha nem volt még egy mélységi elmélyének mocskában... egy bukott angyal kapcsai között... amikor a sötétség a bőrébe kapaszkodik... akkor nem tudja, milyen egy mélységi. Egy ilyen ellenségnek csak körültekintő és minden részletre bebiztosított tervel lehet véget vetni. ÉS most épp azon vannak, hogy összedöntsék a tervemet.
Gerard váratlanul felegyenesedett. Őt követte nem sokkal Maria, majd mind a három csapattag helyet foglalt az inkvizítor mögött.
- És még ha sikerül is, akkor sem garantál győzelmet. Én átérzem. A saját anyámat is egy ilyen emésztette el. Hogyan tervez felülkerekedni?
- Tudnak minden információt. Csak össze kell pakolniuk. - feleli a nagyúr. - Tudják mire való az a kő?
Gerard váratlanul előre lépett. Itt az ideje némi segítséget nyújtania.
- Ez egy pecsét, ami elzárja a bestiát. - a hangja feltűnően komoly volt. Valami nagyon nyugtalanította.
- Nem egészen. Egy része egy pecsétnek. Egy sarokpontja a három közül egy olyan bonyolult mágiahálózatnak amely képes elpusztíthatatlan börtönbe zárni egy mélységit. De megnézték közelebbről? - kérdezi, majd egy ujjal megpöcköli a követ amiből felugranak a mágikus pecsétek tucatjai amik bele vannak zárva. A legtöbb még Gerard számára is ismeretlen, de ettől még észreveszi, mitől olyan különleges. Van benne egy mellékvágányt, amely látszólag energiát vezet, de nincs se eleje se vége, mintha egy mindkét végén üresen álló cső volna.
- Érdekes. És Karl von Dornburg volna a harmadik pecsét? - válaszolja még mindig nagyon komoran.
- Igen. - feleli szűkszavúan a Nachtraben nagyúr. - Innen már világosnak kell lennie, egy tudásdémonnak legalább is.
Gerard elgondolkodik.
- Mi történne akkor, ha a három pecsét egyszerre íródna át?
- Katasztrófa. A keringetett mágikus erő elpusztítaná fél Veroniát.
- Szóval el akarja pusztítani a börtön kulcsát. Hogy senki se tudja ezt az erőt szabadjára engedni. - hangzott a válasz.
- Túlértékeltem. Téved.
- Igazán? - kérdezi - Ismer netán valakit, aki el lenne képes pusztítani?
- Olyan ember nincs... Egyedül. Tudja, kik készülnek csatára alattunk?
- Vakmerő népek. De annyira nem lényeges. Azon jár az eszem mi történne, ha a három pecsétből csak egyet történet fel...
- Ez már jobb következtetés. Mi történik ha egy folytonosan keringő körfolyamatnál a kör egyharmada hirtelen eltűnik?
- A folyamat felgyorsul, mert lerövidül pálya...
- Nem egészen. A maradék két rész nem kapcsolódik össze. Az áramlat megreked az egyik ponton és felgyűlik ameddig nem nyílik új út számára, vagy nem töltődik túl és omlasztja össze a teljes rendszert.
Gerard elmosolyodik. Ha nem lenne ilyen komoly a helyzet,akár még nevetne is.
- Nos, ha azok a merénylők meglátták volna, szinte biztos, hogy nem hagyták volna csak úgy ott...vagy talán az a csarnok is valami fontos szerepet játszik?
- Az elvezetéshez csatorna kell, Herr Lawrenz. Tegye vissza a követ a helyére.
- Ezzel nem lesz gond.
Vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott egyet.
- A pecsét másolata le van önnek jegyezve? - tette fel a kérdést kissé félve.
- Természetesen.
- Ennek örülök. Tudja, nem a haszonért utaztam ide. Nem áll szándékomban eszköznek lenni. Nekem is megvannak a magam céljai. Egy szövetségest láttam abban, akinek az álma, hogy meghódítsa az eget. Örülök, hogy nem rémítette meg ez az erő.
Leporolta a ruháját, mert a földön hemperegve igencsak koszos lett.
- Van egy plusz fiola tisztítófolyadéka?
- Mind az elől menekülünk, hogy eszközök legyünk. Ezért hajszoljuk az erőt... a pénzt... a tudást. De csak a legerősebbnek van jogában ledobni a láncait. Tegye meg amit kell és nagyobb hasznos kap tőlem, mint valaha remélte. Addig viszont... - felé nyújtja a kezét és egy pillanatra egy mágikus pecsétet villan fel a szeme előtt - Még két ilyen üvegcsém van. Nagy árakat kellett fizetnem értük, így nem pocsékolnám.
A démon leszegett fejjel válaszolt.
- Már megmondtam. Nem hasznot akarok. Egy társat.
Majd elindultak egyenesen Erborosh terme felé.
- Valami aggaszt, Napsugár? – vigyorgott széles szájjal a vámpír – Általában nem engedsz el valamit ilyen könnyen.
- Nincs szükségem további gondokra. Egyébként is...már kaptam valami, amiért megérte eljönnöm. – húzódott egyre szélesebbre a szája, miközben felidézte Johannes von Nachtraben különös pecsétjének kanyarulatait.

Felhasználó profiljának megtekintése

90 Re: Krónika: Ascensio on Hétf. Dec. 11, 2017 10:18 pm

A-roma-terápia

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
  Aggodalmas arccal tekintettem le Ada-ra, miközben a gyomrom kissé összeszorult és a torkom is olyan volt, mint ha egy héten keresztül csak a sivatagban mászkálva homokdűnéket zabáltam volna, és ital gyanánt poshadt vizet szlapáltam volna. Azzal nyugtattam magam, hogy minden rendben, hogy Ger nem ártott neki túlságosan - hisz más különben nem működött volna a fenyegetőzése, nem igaz? Amikor a szempillája megmozdul, megnyugszok. Szemeiben először értetlenkedés látszik, ami várható is, aztán felülve gyorsan körbenézve csak egy kérdésre jut tőle:
- Hol van?
~ A ruhád vagy a démon?~
  Szerencsére a kérdés nem bukott ki a számon, hisz még a végén lehet, hogy kapásból arcon kapott volna a tenyerével, így inkább arra a kérdésre adtam választ, amely valószínűbbnek tűnt.
- Elfutott a gyáva! -vágta rá Józsika kapásból.
- Elmenekült, egyelőre le van tudva róla a problémánk...
 Legalábbis nagyon remélem. Azonban most nem volt se időm, se energiám azzal foglalkozni, hogy hova is rohanhatott a kis mocsok. Valószínűleg meghúzódik valamelyik sötét sarokban, a sebeit nyalogatva. Nem tudom, hogy mi történt vele. Millingen-ben nem volt ennyire ostoba és szemét...valami történt, csak nem tudom, hogy mi. Nagyon is kezdett olyannak tűnni, mint aki épp megőrülőben van, vagy már át is lépte volna a határt. Némileg hasonlított hozzám, de ezt inkább nem vallottam volna be. Egy kósza pillantást vetettem a szerelmemre, aki kissé megviseltnek látszott, és kótyagosnak, de nagyjából úgy tűnt, mint aki rendben lesz.
- Köszönöm.
Bólintok egyet a lány felé, mert szavakba nem tudom önteni a megkönnyebbülésemet. Nem tudom, hogy mit tettem volna,  ha komolyabb baja esik, de egy biztos....Ger-t darabokra szabdaltam volna. Mondjuk így is, ez most mellékes. A bosszútól fűtött gondolatok elterelése gyanánt inkább lassan körbe néztem magam körül, hogy összegezzük a helyzetet: Blue mögöttem állva érdeklődve nézi a félangyalt, Józsika szemmel láthatólag aggódik, Láncika pedig félrehúzódik tőlünk. Alakja meggörnyedt. Bakker, róla meg teljesen el is feledkeztem, annyira aggódtam Ada-ért; pedig nagy részben neki köszönhetjük, hogy a démon eltakarodott innen melegebb éghajlatra. Amikor Draci a félangyal mellé röppent és halkan dorombolni és búgni kezdett, én is megnyugodtam. Ideje felkészülni a következő szakaszra.
- Tudnál segíteni hugica, igen -fordultam Blue, a húgocskám felé.- Megtudnád vizsgálni a másik sötét elfet? Amúgy a neve Józsi...Jozef...whatever.
  Vonok vállat, ahogy egy pillanatra el kell gondolkoznom, hogy mi is az igazi neve a srácnak. Határozottan úgy emlékszem, mint ha Jozef-et mondott volna. De az a név nekem meg nem tetszik. Marad Józsika, azt könnyebb kiejteni. A félangyal és a sötét elfek társaságát magára hagyva a tünde zsoldos felé veszem az utamat. Az arca csúnya sérülést szenvedett hála a varázsló tanoncnak, és ez azért némileg aggasztott. De...csak nem lesz baja, ugye? Találkoztam én már más félszemű zsoldossal is...érdekes módon, akkor is a Mélységiek voltak az ügyeletes szarkavarók. Minő véletlen egybeesés.
- Ez nagyon nem néz ki jól.
  Nézem meg közelebbről is a halálra arkánozott szemet és a körülötte felhólyagzott bőrt. Undorító látvány volt, de ezt inkább nem osztottam meg vele, még a végén megsértődik.
- Nem vagyok egy felcser, de ez talán segít majd neked.
  Némi bíbelődés után leakasztottam az utolsó gyógyitalomat a szíjakról és a srác kezébe nyomtam. Meg sem várva azt, hogy megigya, már is vad vetkőzésbe kezdtem - remélhetőleg a társaság női tagja nem vesztik el teljesen az eszüket ettől a mennyei látványtól - és fájó szívvel, meg egy éles éjgyilokpengével vagdostam darabokra az ingemet. De most már legalább elmondhatom magamról, hogy én is félmeztelenkedek, mint az én drágaságom, ez így fair. Egy nagyobb darabot összehajtogatok párszor, hogy majd a tünde sérült szeméhez nyomjam. Állítólag - ha jól emlékszem - annyira nem jó az ilyen sebeket fedetlenül hagyni, mert az ostoba kis agya csak erőltetné azon szem használatát, ami lassítja a természetes és a gyógyital által felturbózott gyógyulási folyamatot.
- Most pedig ne mozdulj...
  Parancsoltam rá szegény szerencsétlenre, miközben a vászon csíkokkal bénázva próbálom rögzíteni a göngyöleget a fején. Amikor végeztem, végig néztem az alkotásomon. Hát, nem éppen egy művészeti alkotás és bármilyen jobb érzületű felcser azonnal szívszélhűdést kapna a látványtól, aztán meg egész Veronia-n keresztül kergetnének fáklyákkal, vasvillákkal meg üres piás üvegekkel a szakma meggyalázásáért. De rohadjanak meg, semmi tapasztalatom nincs elsősegélynyújtás tekintetében...ez a legjobb, ami az eszembe jutott, szóval pofát be lehet fogni! Nem mint ha bárki pofázott volna....néha utálom magam és azt, hogy folyton magamban beszélgetek...
- Köszönöm...
  Érkezett a nyugtázás Láncikától is, pont úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt Ada-tól. Jajj, annyira jónfejnek éreztem magam! Segítek, akin tudok, gyilkolom, akit tudok és aki gonoszkodik. Még a végén én leszek Veronia ünnepelt hőse, a Jó Fiúk Legjobbja...brrr...még belegondolni is borzalom! Inkább erőszakoljon meg három Mélységi egyszerre, mint hogy valaha is ilyesmire vetemedjek, vagy ilyennel merjenek engem vádolni! Túlságosan is a seb ellátásra koncentráltam, így hogy a többiek mindeközben mit tettek, fogalmam sem volt, de egyszer csak Ada hangját hallottam, ahogy - gondolom az anyanyelvén - kántálgat valamit. Amikor felé fordultam, azt láttam, hogy dülöngél ültében, mint egy részeg és a kezeivel mímel valamit, aminek az értelmét nem nagyon láttam...és hogy már megint félmeztelen!
~ Ezt esküszöm nem hiszem el. Feláldozom a ruhámat, erre meg...na jó, nem értem, hogy miért panaszkodok. Fenséges látvány, még így hátulról is...már mint, a háta. Is.~
  Méláztam el magamban, miközben igen csak erőlködtem azon, hogy elfordítsam a tekintetemet róla...meg azon, hogy Roro-t lecsillapítsam. A túlságosan is izgága kis szemét viszont már nagyon meresztgette volna a szemét, én meg a fogaimat csikorgatva koncentráltam igen csak erősen, hogy ennek semmi látható jele ne legyen. Azonban még ha Roro-t ki is tudom zárni a fejemből - és a vérkeringésemből, amit igen csak átalakított és magához húzott az átkozott kis dög, de végül minden a normális kerékvágásba és keringésbe állt vissza - Ada kántálását viszont nem. Enyhén szólva is kirázott tőle a hideg. Nem tudom, hogy a nyelvben vajon van-e rejtett mágia, vagy csak simán én érzem úgy, mint ha valaki a lelkemben túrkálna. És nem volt egy túl kellemes érzés, meg kell vallani. Amikor elfordítom a fejemet, azt látom, hogy a félszemű egyén a kedvesemet bámulja, szinte csorgó nyállal.
~ Na meg az anyádat, nemsokára félheréjű is leszel, te átkozott!~
  Egy enyhe atyai tockossal jeleztem neki, hogy ezt talán nem kéne, mire csak egy dühös pillantást kaptam tőle. Ha meg mersz szólalni, esküszöm, hogy kitépem a nyelvedet... De szerencsére nem háborgott tovább. Menet közben eszembe jutott, mint ha Józsika valamit kérdezett volna, ami akkor elkerülte a figyelmemet. A szívemben már megszületett a válasz, miközben végig néztem mindenkin. Örülök, hogy itt voltak....bár egyedül Ada-t és Blue-t ismertem előtte, de akkor is, viszonylag tűrhetőek a többiek is.
- Azért, amiért jöttünk alapból. Megszerezni a Követ a Démon Királynak, megölni a Mélységit vagy a Fővámpírt. Hugica...nem tudom, hogy miképp keveredtél ide, és Ger szavaiból úgy veszem ki, hogy egy oldalon álltatok. Most viszont...itt az ideje, hogy biztosra menjünk: mellettünk állsz, vagy semlegesként félrevonulsz?
~ Azt a lehetőséget meg sem adom neked, hogy ellenünk fordulj....~
- Ha mellettünk állsz, tudnál nekünk segíteni. Információval. Hol van a Mélységi? Ki ennek az egész hülyeségnek a főbábmestere? Nem hagyom, hogy ezek az ostobák fenyegessék egész Veronia-t és újabb háborút robbantsanak ki. Így én megyek és kinyírom a felelősöket, vagy beledölgök a próbálkozásba. És...aki még akar, itt visszafordulhat. De én megyek.
  Mindenkinek mélyen a szemébe nézek, próbálva kitalálni, hogy hogyan döntenek. Ada esetében ez egy enyhén szólva is vágyakozó pillantás, ahogy elkalandozok egy kicsit mezítelen hátán és gondolatban átlátok rajta és elölről is megcsodálom őt. Aztán gyorsan tovább is rebben tekintetem. Kezembe véve éjgyilokomat, megmozgatom a vállamat, hogy elűzzem a fáradtságot és a feszültséget, majd amikor Draci felszállt rá, oldalra hajtottam a fejemet.
- Dracon, cimbora...készen állsz?
- Én veled tartok!
~ Jól van Józsika...a szent mágiád még hasznos, nagyon is hasznos lehet nekünk. Örülök!~
- Ezét vagyunk itt, nem?
~ Igen...ezért vagyunk itt. Bár nem a mi dolgunk lenne. Oda lent ott állomásozik egy egész sereg, amelynek eddigre már ki kellett volna találnia, hogyan jussanak fel ide, de nem tesznek semmit, csak a farkukon lévő bőr ritmikus húzogatásával ütik el az időt. Ostoba barmok....~
- Valóban így volt. Tudod, hogy semmiféle politikában nem vagyok jártas, így ezt a vonatkoztatását nem néztem a dolgoknak.
~ Az már biztos. Még amikor találkoztunk, a self társadalomról se volt szinte semmi ismereted. Meg Gusztusos Rexikéről se. Igaz, róla sokkal többet azóta se tudtunk meg, csak azt, hogy állítólag fattyú...na mindegy.~
- Arra számítottam, hogy így egy Rotmantel közelébe kerülhetek, de nem jött be. Nem áll szándékomban ellentétes oldalon állni veled, így inkább társulok. Annak a dögnek viszont nem szívesen mennék vissza a közelébe.
~ Örülök, hogy mellettünk állsz hugica! Nagyon is! És kösz az iránymutatást! Végre kezdenek jól alakulni a dolgok! Érzem, hogy innentől kezdve minden teljesen simán fog menni és...~
- Hogy ki ennek a főbábmestere?
  Csendült fel egy hang azon ajtó irányából, amelyen keresztül Ger távozott szépen és elegánsan. Kapásból abba az irányba fordulok, hogy lássam, ahogy egy kisebb hadseregnyi vámpír tolakodik be, és mögöttük még pár vérszopó buksija csillan fel. Óóóh, hogy rohadjatok meg!
- Karl...
~ Óhh, tehát Ő lenne Karl? Karcsi? Határozottan Karcsi - képe van...És Lánci honnan ismeri őt? És miért van ennyire felpaprikázva? ~
- Ha azt mondom, hogy előtted áll, akkor mit teszel?
~ Wow...that was relatively easy and quick...~
- Tippelj egyet.
  Lepődök meg, ahogy a kívánságom ilyen hamar valóra vált- meg Lánci reakcióján is.. Mondjuk nem úgy, ahogy én akartam volna, hisz az én elképzelésem szerint Ő nagyban szunyókált volna, amikor én betoppanok a szobájába és elvágom a torkát. De akárki is szondázta a gondolataimat, ezt valószínűleg már nem olvasta ki belőle...
~ Kedves Torony, vagy Isten, netán Hold Szülők...vagy Élohim, vagy akárki is figyel! Szőke, bögyös nők, hosszú combokkal....két tucat üvegnyi borral és egy finom vacsorával....A vacsorát meg a bort hagyhatjátok...a szexi lányokat kérném!~
  Azonban akármennyire is vártam, nem jelentek meg a lányok, a vámpírok viszont maradtak. Csalódottan ciccentettem egyet, miközben egyre jobban kiszáradó torokkal figyeltem a Főbábmester közeledését. Óh, hogy rohadjál meg!
- Ez nem tűnik viccesnek....
  Nyőg fel Józsika elkínzottan, ahogy sorra áramlanak be a vámpírok. Hát nem, tényleg nem vicces! Senkit sem hallok kacagni! Csak Kiril-t a fejemben. Hülye tapló paraszt...
- Hát, ha már így előttem áll, akkor...öhm...üdvözletem, a nevem...
  Ada felé pillantottam, aki még mindig imádkozott, szemmel láthatólag nem nagyon vette észre a tagok érkezését. Egy pillanat erejéig a tudatom átrepült téren és időn, s egy közel két évvel ezelőtti eseményhez reppent, egy poros könyvtárhoz, ahol épp egy csatán voltunk túl...

"Visszasétáltam a nefilim mellé, miután végeztem a halott parancsolgatós ribancnál talált térkép elemezgetésével, és átnyújtottam neki a papírost, őt hátha jobban érdekli ez az egész, mint engemet. Mélyen a szemébe nézek, és most, hogy az egész harc lezárult, észre veszem, hogy milyen gyönyörűek is a lelkének tükrei - ahogy maga az egész lány is. Nem értettem, hogy miért gyorsult fel ennyire a szívverésem, amikor kezet nyújtottam neki, hogy bemutatkozzak.
- Amúgy Cynewulf.
- Nefilim Andromeda.
  Viszonozta a gesztust egy kéznyújtás kíséretében. Viszonoztam én is és a tenyerembe zárom az övét. Selymesen puha bőre van...legalábbis én úgy érzem. Aztán nem túl nagy kedvvel elengedem, mielőtt még kínos lenne a szitu és immárom együtt nézegetjük tovább a rajzot, mint két felnőtt, miközben a két gyermekünk egymással civakodnak, a legkisebb lányunk meg épp átalussza a bulit. ..."

"Megjelent a kis vidám társaságunknál még egy tünde zsoldos is, aki tuti, hogy hallgatózni jött hozzánk. Felé fordulva már rögtön neki is szegeztem a kérdést:
- És Te meg ki is lennél? Hé, Ada, van egy újabb elfünk, mint anno a könyvtárban. Mondd csak fiam, a könyvekkel hogy állsz? Armax Wildlight, állok szolgálatodra.
- Lance Kalver. Nem kenyerem az olvasás, de képes vagyok rá.
- Lance Kalver? Eh, nekem Lánci leszel, könnyebb megjegyezni és szeretek mindenkinek becenevet adni...."


- Crispin Shadowbane, nagyon is főállású Mélységi gyűlölő és...megkérnélek, hogy legyél jó főúr, és öhm...hagyjál fel ezzel a komédiával légyszives?
  Pislogok a fővámpeszre naaagy, szép boci szemeimmel, a többiekre ügyet sem vetítve. Végre, életemben talán először nagy tömeg előtt is kiejtettem az igazi nevemet. Nem fogok többé alakoskodni, az már egyszer biztos. Felvállalom, aki vagyok, jelentsen ez bármit is. Most leginkább azt vállalom fel, hogy beismerem: nagyon mélységesen bemélytorkoztuk ezt az egészet!  Ada...hát Ő Ada, mindenfajta diplomáciai dologtól távol áll és szeret rögtön a lényegre térni. Annyira imádom, amikor ilyen tökösen és határozottan, erélyesen viselkedik. Nem csoda, hogy beleszerettem.
- Hol van a Mélységi?
- Na igen, ezt jó lenne tudni mondjuk, hogy hol van. Nem mint ha ártani akarnánk neki. Mi a béke hívei vagyunk.
~Annyira, mint én anti-alkoholista...~
- Nagy haverjának, Hoshekh-nek lekötelezett cimboráival áll szemben. Szerintem beszéljük meg ezt békésen, kultúrált kétlábúak módjára.
- Egy kicsit sokan vannak, nem?
  Tűnődik menet közben nem mellékesen, tök nyugodtan a novícius. Hát, de sokan vannak, ezért nagy szerencsétek, hogy itt van Crispin Shadowbane, mester diplomata! Hháh!
  Jajj, annyira jó diplomata lennék! Egyszerűen nem lehet ellenállni a sármomnak és a lenyűgöző, választékos szóhasználatomnak. Amilyen menő vagyok, még a hajósok által használt vasmacskát is rávenném a dorombolásra, egy Mélységit rábeszélnék arra, hogy álljon be kertésznek. Szinte érzem, hogy itt mindent megoldunk diplomatikusan, elkerülünk mindenféle felesleges vérontást, és jó cimborákként fogunk távozni innen, nevetve csapdosva egymás hátát, miközben nevetünk az ostoba és értelmetlen vicceiken.  ...vagy nem.
- Mit gondolsz, kinek a szárnyai érnek többet, Fräulein, a tiéd vagy az enyémek?
  Próbál viccelődni Karcsika. Vicces egy fiú ez nem? Főleg amikor a ruháit úgy lebegteti, mint ha szárnyak lennének. Miért van olyan érzésem, hogy ez kezd nagyon is hasonlítani egy farok méregetéshez, amit a férfiak szoktak csinálni. De ez még lehet hogy jól sül el. Csaaaak jól kell terelni a beszélgetés fonalát, arra alapozni, hogy egy beképzelt farokkal van dolgunk. Kérlek, diplomácia, működjél! Hát, a diplomácia nem akart működni, ahogy Ada szeme villámokat szórt - valószínűleg azért, mert Karl ilyen olcsó trükkel próbálta leutánozni az Ő szárnyait. Én is felháborodnék azon, ha valaki ilyen módon akarna gúnyt űzni belőlem!
- Örültem a találkozásnak!
  Intettem még oda, aztán menekülőre fogtam a dolgot. Ada támadása -bármi is volt az - telitalálatnak minősült, aminek hatására a főszemétből olyan sikoly szakadt ki, amitől éreztem, hogy egy kicsit megnőtt a nadrágom súlya hátul. Ez határozottan hátborzongató és rémisztő volt! Mi a bánatos francból van ennek a torka és a tüdeje?!
- VESSZENEK!
  Sikkantja még utánunk. Anyád! Inkább térj vissza a sikonyáláshoz! Ada csatlakozik a meneküléshez, és hogy időt nyerjen nekünk, a kabátomat teljes erőből a mögöttünk közeledő vérszopókhoz vágja. Én lassított felvételben néztem, ahogy szeretett ruhadarabom elszáll, mint a győzedelmi zászló. Ha lett volna időm, pár könnycseppet elmorzsolok érte. De a figyelmemet lekötötte két fenséges....nem, nem azok! Cyne! Crispin! Akárki is vagy, koncentrálj! Szóval lekötötte a menekülés.
- Mindenki, Ada után! Most!
  Ordítom el magamat, aztán halkan sóhajtok egyet. Ideje ismét önfeláldozósdit játszani! Megtorpanok menekülés közben, fegyveremmel védekezésre állva be, lassan hátrálva az ajtó felé, amerre Ada menekül...és amely nem mellékesen a Mélységihez vezet. Ezt hívják cseberből vederbe szituációnak? Vagy csak a rossz lecserélését még rosszabbra? Na mindegy! Amint az utolsó menekülő is elhúz mellettem, kioltom a fényeket, hogy megzavarjam az üldözőinket, aztán teljes erőből rohanok az ajtó felé, ahol a társaim eltűntek. Pár szempillantásnyi idő múlva már én is szinte beesek az ajtón és kapásból úgy vágom be magam után, hogy majd' kiszakad a tokjából. Zihálva támaszkodok az ajtónak, ami mondjuk nem túl jó ötlet, de igyekszem lenyugtatni erősen kapálózó szívverésemet. Az ajtó túloldaláról hallom Karcsikát, ahogy éppenséggel parancsokat ugat mindenkinek. Király.
- Most meglátja Johann, hogy igazam volt. Leif, kaparja össze a maradékot, nekem ennél fontosabb dolgom van.
  Távolodó léptek zaja, gondolom kisköcsög távozott, de szerencsére hátrahagyta Leif-et, legyen az akárki is. Biztos a jobb keze, amit akkor használ, amikor az övé már elfáradt. Szép dolog is ez a bensőséges kapcsolat. De valahogy van egy olyan érzésem, hogy most a mi farkunkkal fogják elverni a csalánt. Ami viszont már nem annyira szép és jó dolog, meg általában igen csak fájdalmas is szokott lenni.
- Igenis, Uram! Gennyedjle, Céhára!
  Bár gondolom nem ezek voltak a nevek, de valami ilyesmire hasonlítottak. Már felkészültem arra, hogy a többieket magam előtt lökdösve buzdítom őket tovább haladásra, amikor valami megakadályozott benne. Az egész....óh baszki, ezt nem hiszem el! Már megint?! Olyan durván kezdek el haluzni, hogy ahhoz képest három hétnyi vad gombázás semmiségnek tűnik és közben olyan fájdalom járja át a testemet és a fejemet, hogy a könnyeimmel küszködve rogyok a földre, s talán még pár vércsepp is kigördül a számon, nem tudom, nem látom és érzem, de nagy esélyt látok rá. Kiril olyan hangosan sikít a fejemben, hogy szinte megsüketülök tőle és a fájdalma társul az enyémhez. Levegőt alig kapok, az egész lényem és testem küszködik az ellen, ahogy a Mélységi elméje az enyémet ostromolja. A bordáim szinte össze akarnak roppanni, a szívem egyszerre érződik úgy, mint ha az egész mellkasomat kitöltené...és mint ha egy kis ponttá zsugorodott volna össze. Színek kavalkádja kevereg előttem, a nyaki ütőerem éppen berobbanni készül. NEM! NEM AKAROM EZT A FÁJDALMAT! NEEM! Valahogy meg kell szabadulnom tőle! Ép észnek itt már bőven nincs helye, ahogy éppen arra készülök, hogy vad, fájdalmas őrjöngésemben a szemeimet kaparjam ki, hogy aztán a füleimet tépjem le utána...aztán valószínűleg inkább a saját nyakamat töröm ki, semmint hogy ezt még egy percig el kelljen viselnem. Aztán...az egész, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlik, csak a szörnyű utóhatás marad és a fejünkben felbődülő ocsmányság hangja.
- NEM LÁTOM! MIÉRT NEM LÁTOM!
  Már majdnem hogy kétségbeesettnek tűnik a hang. Ő nem lát...de én látok. Látom a világ leggyönyörűbb teremtését. A látásom még mindig nem állt helyre, a színek elmosódnak, olyanok is megjelennek, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. De minden olyan elmosódott, minden olyan homályos, mint ha vastag üveglapon keresztül szemlélném félhomályban a világot. De van valaki, aki élesebb mindennél. Mint egy arannyal és fehérrel keretezett fényoszlop. A Tűz maga. S a látványára a szívemben parázsló tűz is vad tűzre lobban. Elkínzottan nyúlok felé, oltalmat és megnyugvást keresve. De a kezeim nem engedelmeskednek, csak a holt vágy marad. Óh, Ada...drágám.

  De a kép aztán változni kezd. A tudatosság vissza tér, s vele együtt az érzékelés is. Épp időben, hogy lássam, ahogy a vámpírok nem tétlenkednek és fekete indákat dugdosnak át a réseken, amelyek pillanatok alatt szétroppantják az ajtót, amely eddig elválasztott tőlük. S a szétrobbanó faforgácsok kavargásában előbukkan egy vámpír. Frakkos úriembernek tűnik, csak sajnos valószínűleg nem az, hanem ugyanakkora tapló, mint a gazdája. Azt hiszem, hogy most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy teljes mértékben megszoptuk a méteres kékerest. Mielőtt még feleszmélnék, Ada tiszta, parancsoló hangja csendül fel mögöttem, én majd' elolvadok a gyönyörtől, hát még akkor, amikor meglátom az asztrál farkast, amely parancsára a vámpíroknak támad...aztán a Lándzsája fényét használva fáklyaként lefelé rohan. A Mélységi irányába. Hogy beteljesítse a küldetését. Nem ezt. Nem a vámpírokat és a tornyokat. Nem. Népe Ősi küldetését, amelyért valószínűleg létre lettek hozva, amiért megszülettek. Véget vetni a Mélységinek. Ősi ösztön hajtja, mélyen a lelkébe és elméjébe táplálva. De én nem tarthatok vele. Most nem. Már megint nem. Nem lehetek ott mellette, mert...nekem meg kell adnom neki az esélyt arra, hogy megtegye azt, amit meg kell tennie. Pár másodpercig bánatosan nézem a távolodó félangyal kecses alakját és némán búcsút mondok neki. Mert tudom, hogy innen már nem kerülök ki élve. Semmi esélyem sincs ellenük. De talán feltarthatom őket annyi ideig...míg ők, a többiek valami csodát tesznek.

~ Viszlát Ada...viszlát szerelmem. A Fátylon Túl találkozunk...remélem. May your God protect you from any harm that is yet to come...and I fear...i fear we will never meet again, my love, for I have a feeling, that Your God might object to me visiting you in Heaven...~
- Menjetek a Mélységihez... -sóhajtok fel ismét hangosan, majd erőteljes, határozott hangon folytatom. - Én és Ada farkasa egy pillanatra feltartóztatjuk őket. SIESSETEK!
  Az utolsó szavakat már szinte ordítom, fegyveremet reszkető kézzel tartva nézek szembe az ellenféllel és a közéjük vetődő farkassal. Dracon nem tágít mellőlem, Ő marad. Sajnálom barátom, hogy a halálodba rángattalak. Jobb sorsot érdemeltél volna. Annyira magától értetődőnek vettem, hogy mindenhova elkísérsz. Annyi veszedelemmel néztünk szembe az évek során. Párszor majdnem meghaltál miattam, mert nem tudtalak megvédeni. De Te kitartottál mellettem, mindezek ellenére is. Hűséges társam. Sajnálom. És örülök, hogy itt vagy...itt, mindennek a végén.
- Na, csináljuk, akármit is csinálunk...
  Szólalt meg mellettem a tünde zsoldos, Vengeance-t markolva olyan erősen, hogy szinte elfehéredtek az ujjai. Legszívesebben a többiek után penderítettem volna...aztán rájöttem, hogy édes mindegy, hogy hol van. Mindannyian itt fogunk megdöglendeni vala...Hálásan biccentettem a srác felé. Akkor ennyi. Az asztrál farkas, Dracon, Lance - kiérdemelte, hogy rendes nevén emlékezzek meg róla - és én. Ada, Jozef és Blue a Mélységi felé rohannak. A csapat szétbomlott...de semmi értelme nem lett volna együtt maradni. Csak ódáztuk volna az elkerülhetetlent.
  A farkas eltűnt a vámpírok tömegében, valakire rátámadva, talán még sikolyok is szálltak fel arról a helyről. Nem tudom, mert ebben a pillanatban indák kapják el a lábamat és kirántják alóla a talajt. Keményen csapódok a földnek, és az összes levegő kiszorul a tüdőmből. Csak hallom, ahogy Dracon felháborodottan sikoltozva suhan el mellettem és az engem fogságban tartó valamikre veti magát. Megpróbáltam legalább ülő helyzetbe tornázni magam, hogy segíteni tudjak hűséges társamnak. Aztán mindent ellep a nyugalom és béke, ahogy egy kellemes kis harang töri meg a bosszúságos és erőszakot. Ismerem ezt a tárgyat...csak az lep meg, hogy másoknak is van. Úgy látszik, hogy cseppet sem olyan egyedi, mint ahogy képzeltem. Meredten figyelek a kezemben lévő fegyverre. Minek kell ez nekem? Nem akarom én ezt használni, hisz barátok között vagyok! Felkelek a földről, megsimogatom Dracon-t és csak elmosódottan hallom Leif barátom hangját.

- Érdekes...
 Az, hogy mi is annyira érdekes, nem derül ki, mert mint ha egy fal nőtt volna ki a már meglévő falból, elzárva minket a vámpíroktól. Akkor...akár mehetnénk is a többiek után, nem? Hogy együtt ünnepeljük meg a barátságot. A terv nem nagyon akart összejönni, ahogy mögöttünk is lezajlik ugyanaz a jelenet a fallal, így édes hármasban maradtam Lance-szal és Dracon-nal. Így is jó. Amíg barátokkal vagyok, semmi rossz nem történhet.
- Igen...nem...Persze. Ahogy gondolja, hölgyem.
  Hogy kivel beszélgetett a frakkos Átkos, azt nem tudom. Ideje kideríteni!
- Megkérdezhetem drága barátom, hogy miről beszélgettek és kivel?
  Mivel válasz nem érkezett, az egyetlen kétlábú felé fordultam, aki még nem hagyott magamra. Eltűnődve figyeltem a zsoldos fiatal arcát, sebektől gyötört arcát. Szégyen, ami történt. Szégyen ez az egész. Az ellenségeskedés és a többi. Mire vezet ez az egész? Mire jó ez az egész? Miért tesszük egyáltalán ezt?!
- Eléggé egy érdekes körülmények között találkoztunk, Lance, nem igaz? Annyi értelmetlen vérontás a hatalomért...ami végső soron nem jelent semmit. Uralni az egész világot, vagy csak egy szegletét nem tesz senkit sem boldoggá. Az igazi gazdagság és hatalom abban rejtőzik, amit másokért teszünk. Parancsolhatunk légióknak és ezernyi hatalomnak, de a hatalom végső soron elszigetel másoktól. Minél nagyobb valakinek a hatalma, annál magasabb piedesztálról tekint le másokra és ez végül, szépen, lassan, de biztosan megmérgezi az adott egyént. És mi a jutalom? Egy életöltőnyi, maximum pár évtizednyi uralom, aztán az elkerülhetetlen halál...és a Fátylon Túl az e világi hatalom nem jelent semmit. A Halál végső soron alázatra tanít minket és rájövünk arra, hogy minden értelmetlen volt, nem lesz hatalmunk semmivel sem több Odaát. Kár, hogy a világ ennek ellenére is önmaga elpusztítására törekszik, hisz ez van a lelkünkbe, a testünkbe kódolva, nem igaz? Nem tudunk érvényesülni, csak a pusztításban. Nem értjük meg teljesen azt, ami körülöttünk folyik, s ijedt gyermekek módjára vadul csapdosunk. Ahogy most a vámpír főúr is teszi a Mélységivel. Megfojt mindent maga körül...mert nem tudja megérteni azt, ami elterül előtte. Ha értené, tudná, hogy ez - intek egyet a kezemmel, megpróbálva körbefogni az egész Tornyot és a lábánál elterülő hadsereget - rossz és végső soron csak pusztulást hoz. Mindenki pusztulását. A Természet egyensúlyra törekszik, a hatalom hatalmat vonz. Egy konvergencia felé rohanunk...és az soha sem sülhet el jól.
  Aztán lenéztem Lance-ra, monológom végén, aki törökülésben várakozott a falnak dőlve, gondolkozó pózt véve fel. Az egész hegyi beszédből túl sok mindent nem fogott fel mondjuk, igaz, hogy én sem.
- Én nem tudom, azt se igazán értem, miért vagyok én itt...De mi az a konvergencia?
 A kérdésre csak a fejemet rázom. Hosszú lenne elmagyarázni azt, amit még én se értek igazán. Így inkább csak a falhoz lépek és azt kezdem el kopogtatni és nyomkodni, a fejemet rázva. Nem értem, hogy miért van ez egyáltalán itt?
- Vajon ennek mi értelme?
  Kérdezem társamtól, hátha Ő műveltebb ilyen témában. Mielőtt azonban a tünde válaszolhatott volna, a fal úgy látszik, hogy átvált önszoborfaragó üzemmódba, ahogy két kar alakja kezd el lassan kirajzolódni benne, aztán hamarosan szét is nyílik, hogy nemsokkal rá egy kicsike kislány jelenjen meg, érdekes ruhákba öltözve. Ő meg hogy került ide? Talán eltévedt? Segítségre van szüksége? Segítenünk kell neki!
- Velem beszélgetett...

Felhasználó profiljának megtekintése

91 Re: Krónika: Ascensio on Kedd Dec. 12, 2017 12:04 am

Cigány jósnő

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Ahogy hírtelen a kép megváltozik, egy furcsa ember elött ülve találom magamat. Oldalamat szorongatva szólok hozzá - Ho-hol vagyok? - Kérdezem kérdően, miközben már sápadtkás arcomról, izzadságcseppek kezdenek peregni. De ez mind másodlagosság sötétjébe búrkolózik, mivel valami olyasmivel szembesültem, amivel még nem. Hajt a kíváncsiság, és a tudásszomj. Egyetlen félelmem, hogy elájulok a vérveszteségtől, az egyik fontos információnál. - Mé- nyilal a fájdalom az oldalamba, melytől elakad a szavam. Újra oldalamhoz nyomom a kezemet, majd nekifutok megint. - Mé-mégis kik maguk? -
- Sorban, csak sorban. - mosolyodik el a férfi, szája szinte csak egy repedés, ahogy szétfut az arcán. - Idelent van, Dornburg város romjai között egy nagyjából épen maradt, de üres, félreeső épületben. A kik maguk pedig egy értelmezhetetlen kérdés, mein herr, ugyanis csak ketten vagyunk itt. Az én nevem Ezrach Baelar il-Malphas, a démonkirály Darrakard tábornoka. -
A lenyugtatásomra, veszek egy nagy levegőt, melyre újra beszúr az oldalam. Felszisszenek a fájdalomtól, és ráeszmélek, hogy ez csak ront a helyzeten, mint javít. Annyi kérdésem lenne, de nem tudhatom, hogy képesek e ellátni engem idelent. És ha a válasz nemleges, értékes időt pazarolnék vele, így a lényegekre térek, és megpróbálom kibírni addig, ameddig. - De aki fenn volt az is veled van nem? Nem véletlen küldött ide. - Majd fut át a fejemen ez a furcsa név, mellyel egyidőben, az adrenalin valamelyest tompítani kezdett a fájdalmaimon. Darrakard. Fut át a név a fejemen, de nem ismerős. Demonkirály? Mit akarna a démonkirály egy ilyen helyen. Aztán hírtelen a fejembe nyilal a tudat, hogy nekem még társaim vannak fent, és nem is tudok mást, csak hogy kétes helyzetben vannak fennt. Az a pofátlan fnisterblut is csak úgy eltűnt. - A fene, Darrakardba! - Csapok az asztalra, miközben fejemben a helyes megoldás, vagy a hasznos megoldás dacol egymással. A helyes az lenne, ha sikeresen megvédhetnénk a társainkat, és véghezvinnénk a küldetést, amit adtak nekünk. A helytelen, ha itt és most mindent megpróbálnék megtudni, de meg se próbálnék segíteni a fent lévőknek. - Nem tudom, nem nem NEM TUDOM! - Szolalok fel a halk mormogásból, a hangos beszédig. Egy kérdés egy kérdés ezt mindenképp fel kell tennem. - Mégis miért mentettetek meg? - Majd hajtom le a fejemet, miközben az arcomba hulló véres mocskos, és koszos hajtincsek, kezdik kitakarni azt.
- Még nem mentettük meg. - vigyorog tovább Malphas. - Három percen belül elvérzik, ha nem kap ellátást. Azonban még talán megmenthetem, ha hajlandó beleegyezni néhány dologba. -
Az arcomba lógó hajba túrok, majd kérdően oda mormogom. - Mégis milyen feltételek lennének azok, amelyekbe bele kéne egyezni?
- Az, hogy készségesen elmond minden információt az elejétől a végéig, onnantól hogy miért került fel a repülő toronyba odáig, hogy hogyan halt meg.
- Már a felénél elfogok vérezni ha, elkezdek itt storyzgatni. - majd nyúlok a zsebembe, és kirakom a szúrós tekintetekkel figyelő kis gólemet az asztalra, és úgy szólok. - Ha ellátjátok a vérzést, addig az elejét, még ő is eltudja mesélni. Ugye Riel? - A kis gólem egy eléggé flegma bólintással bele egyez, de nem szólal meg, mert tudja, hogy az esethez nem kötődő megszólalása, csak rontana a helyzeten. De egy nagyon minimális hálát is érzett, hogy mégis kimentettek a halál markából, bár ez még nem változtat azon, hogy ezek átkozottak.
- Remek! - csapja össze a kezeit a démon, majd felemelkedik és felém lép, kezében pedig egy eddig biztosan ott nem lévő köteg gyolcsot veszek észre; ami jobban lefoglal azonban az a derekából hátrafelé kiemelkedő, fémes páncélszerű skorpiófarok
Hát ő aztán teljesen más fajta Démon, mint Gerard. Fut át a fejemen a gondolat. Az a skorpió farok nem hagy nyugodni. Ilyen szintű testi elváltozásokat, démonon még nem láttam. Talán háború démon lehet, ha a leendő csatamező közepén, egy üres házban, ilyen nyugodtsággal tud társalogni. Eközben Riel kicsit nyűgös hangon, de elkezdi mondani a történtek elejét.
A démon ellát, Riel mondandóját pedig ugyanazzal a vigyorral hallgatja, egyedül kristályszemüvegének apró mozdulatai jelzik, hogy hallja, amit a gólemecske mond
- Szóval balszerencséje volt. - összegzi, ahogy a mese a végére ér. - Rossz stratégiát választottak a tündék, akik magukra törtek.
Az ellátás után kissé jobban érzem magam, legalább elkerültem az elvérzést. - Hát hogy fent mi lesz, nem tudom. Mindkét zsoldos csapat kimerült. - Majd kis átgondolás után, újra megszólalok. - Mégis miért akarnak elpusztítani valamit, ami ekkora felfedezés? Eddig még senkinek sem sikerült ilyet összehoznia.-
- Óh dehogynem. Sok sok embernek az elméjét fertőzték már meg mélységiek, nincs ebben semmi új. - vigyorog tovább Malphas
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? Dornburgot is megfertőzte volna? – kérem számon a démont.
- Mi más történt volna?
- Akkor a lebegtetés, csak egy egyszerű bábjáték lenne? - Kérdezem tőle, mire arcomon a csalódottság ül ki. - Annyi kíváncsiság, annyi kutatás, és izgalom eredménye képpen, végül úgy sikerült ezt elérni, hogy eladta a lelkét? - Húzom végig a kezemet a homlokomon, miközben nagyot sóhajtok. – Kell, hogy legyen más megoldása. -
- Megoldás? Mire, mein herr? Szolgasorba hajtani az angyalokat?
- Nemtudom - Sóhajtok. - Pont ez a probléma.
- Azthittem, hogy itt felfedeztek valamit, valamit, amivel megoldható lenne, hátulütők nélkül. Egy csodás felfedezés okán jöttem. De így, ez nem helyes.
Majd folytatom tovább, ahogy Rielt visszarakom a kapucnimba.
- A háborúkat nem preferálom értelmetlen vérontás a többség, de van, ami nem megoldható nélküle. De még így is ellenzem. - Majd a szemébe nézek a démontábornokunknak.
- És Ti? Darrakard, és a tábornokai, mit szeretnétek elérni? Mi az a cél, ami miatt ide merészkedtetek a vérszívó társaság barlangjának bejáratához?
Malphas hátradől, farka pedig ruganyosan megemeli, ahogy végigfekszik a levegőben, miközben kacag
- A repülést sajnálod... Milyen szűklátókörű. Miért pont neked kellett először leesned...
Egy darabig ring előre hátra, ahogy leesik neki, hogy én is kérdeztem.
- Darrakard nem merészkedett sehová, a királyunk megijed a saját árnyékától is. Ha nem lógna a nyakában Lilith, már rég... Na de mindegy. Halászni vagyok itt.
- És mégis mi jóra halászol? – Kérdem, tőle miközben hátradőlök a székben. majd hallkan mormogom - Lilith?-
- Rátok. Mindenre. Bármire. De főleg arra, ami érdekel. - nevet tovább, egyre gyorsabban ringva előre-hátra
- Bár a pontos célotokat még mindíg nemtudom. Te itt érdekességekre halászol. De a többi társad?
- Mi érte el, hogy azt gondold, megosztok veled ilyeneket? - ring tovább
- Hát, ahogy nézem, már nagyon unatkozol itt. – Nézem, ahogy ring oda vissza. - Ki tudja, még mit hoz a jövő. Most egálban állunk. De mégis én fogok tartozni majd neked, ha mesélsz nekem mi egymásról. Ez egy döntéshozatalnál, eléggé a te oldaladra boríthatja a mércét, ha a jövőben közted, és más között, vagy egyáltalán akármilyen információ átadásán kéne gondolkodnom. - vetem fel neki.
- Felértékeled saját magad. Miért bízzak egy talán a következő nap meghaló emberben annyira, hogy értéket lássak benne?
- Nem tudom, mond e valamit neked az a név, hogy Felix Schmidt?
- Nem. - ring oda-vissza. - Kellene?
- Nem nem - Mosolyodok el. - Úgy tűnik, a királyod megtart magának minden érdekes infót. – Majd sóhajtok egyet, és folytatom. - De ha nem tudsz róla, akkor annak oka van. De hagyom is ezt a témát, akkor itt nincs mit mondanom többet. – Majd, mint aki már tereli át is a témát, kérdezem tőle. - És neked lenne valami beszélgetős témád? -
- Beszélgetős témám nincs, de egy ajánlatom van. - vigyorodik el. - Tényleg ennyire utálod a háborút?
- Értelmetlen célokért folynak. Egy háborúnak, sosincsenek értelmes céljai, csak is önző, és önkényes okai vannak. Én így látom ezt az egészet. -
- Önző, önkényes... De érdekes. Nem értesz egyet?
- Az egyetlen érdekes dolog, hogy az emberek vakon hisznek benne. Megvezethetők, és birkák. És hogy ez hogyan sikerül, újra, meg újra, meg újra, meg újra. - Majd sóhajtok egyet. - Számomra ez így is egy győztes szituáció marad. Azért álltam be védeni, mert érdekelt a megoldás, a technológia, meg forradalminak találtam egy egész kastély lebegtetését. Viszonylag bele láttam. De most már elvesztettem az érdeklődésemet a beszédünk után. Már csak egy háború kezdetét látom.
- Még nem láttad a kezdetét. De szeretnéd? - vált vigyora az ördög ügyvédje mosolyba.
- Lássuk hát, hogy jut az ember önnön nyomorába. - Majd felkelek, és mint egy démoni komornyik, intek ki az ajtó fele, hogy haladjon előttem.
- Ohó, nekem nem való a harc, könnyen sérülök. - áll talpra. - De ha te megfigyeled és észreveszed az érdekes dolgokat, cserébe értük sok mindent meg tudok adni.
- Hát akkor nézzük - Lépek is kettőt, majd eszembe jut a legfontosabb kérdés. - Mégis honnan akarjuk mi szemlélni?-
- Ahonnan jól esik. Én a templomtornyot választanám. - mondja Malphas, majd hátra lendül, de ahelyett, hogy a farkára dőlne vissza hirtelen, egy szempillantás alatt tűnik el.

Felhasználó profiljának megtekintése

92 Re: Krónika: Ascensio on Kedd Dec. 19, 2017 7:22 pm

Larsdall Crescent

avatar
Sötét Tünde Holdőr
Sötét Tünde Holdőr
Nincs egy perce, hogy kiléptek Johannes nagyúr ajtaján, és tanácstalanul elindultak végső úti céljuk felé, mikor Yrsil halk, fájdalmas nyögések közepette fejéhez kap, és térdre rogyik. Lars alig vette észre társa szenvedését, annyira elmerült gondolataiban, hogy most mégis mitévők legyenek, a furcsa hangra azonban mégis hátra tekintett. Amint látta, hogy társa fájdalomtól gyötrődve hullott a földre, mellé térdel, kezeit a vállára téve, és enyhén megrázva, hátha így kissé ki tudja rántani társát a fájdalom bűvköréből, miközben szólongatja.
- Mi történt? Megtámadtak?... Hallod? Se... - Kérdéseit a démon egyre hangosodó fájdalmas nyögései vágják félbe, ahogy kicsúszik kezei közül, és fejét már a földhöz szorítva szenved tovább. Miközben tehetetlenül hajol a démon fölé, háta mögül, halk, kopogó lépteket hall. Mire megfordulna, az érkező ellép mellette, és Yrsil hátára teszi kezét.
- Úgy néz ki a mélységi elunta magát. - jelenti ki a kislány, aki korábban a tárgyalóasztalnál a férfi mellett ült. Lars már nem emlékezett a nevére. Ha ezen rövid idő alatt, kevesebb megterhelő információ jutott volna neki, amit fel kell dolgoznia, talán még fel tudta volna idézi, de így biztos, hogy nem fog menni. Egyedül az rémlett neki, hogy kinézete ellenére valami nagyhatalmú démon.
- Maga.... Tud rajta segíteni?
- Nem. De tudok valakit aki igen, és sajnos rám bízták a Hóhajú biztonságát. - A lány egyetlen kis kézmozdulatára a szenvedő démon körül a padló elkezd hullámozni, majd egy szürreális képsór következtében, az eddig sima padlóból, egy kutya fejű, lábú, enyhén lapos hátú teremtmény emelkedik ki, mint egy négy lábon járó hordágy, majd a lány mellett megindul, otthagyva a térdeplő sötételfet. Ahogy utánuk néz, még látja, hogy a hordágy még a farkát is csóválja gazdája érintésekor.
- Várjon! - kiált a démon után, ahogy egy kicsit feleszmél a döbbenetből. - Nem tudna esetleg segíteni valahogy megölni Dornburg nagyurat? Vagy így, hogy a mélységi mozgolódik, van egyáltalán értelme vele foglalkozni?
Kérdésére a lány egy pillanatra megáll, majd visszafordul felé.
- Sajnos más dolgom van. - a kutyágyon fekvő társán végigpillantva, lehúzza ujjáról annak gyűrűjét, majd visszadobja Larsnak.- De ez magánál lehet. - A levegőben elkapja a felé dobott gyűrűt, a markába zárja és csendben, térdelve figyeli, ahogy a két démon távozik. Amikor a folyósón már senki nem mozog, oldalra pillant, a padlón heverő borosüvegre, aminek tartalma eddigre már mind egy cseppig kifolyt a folyosó kövezetére. Megcsóválja fejét, majd kétségbeesett tekintettel feltápászkodik, az ujjára húzza a gyűrűt, és a tehetetlen ember kétségbeesett lassúságával elindul tovább.
Ahogy ötlettelenül halad Dornburg nagyúr lakosztályához, azt még észreveszi hogy a kastély lakói, legalábbis az a néhány, akit látott igencsak nyugtalannak tűnt. Így hát egyiküket megállítja út közben, hogy megkérdezze, mi ez a hirtelen felfordulás.
- Mi van? Nagyon nem érek rá, mindjárt kezdődik a roham. - mordul rá a férfi
- Miféle roham? - kérdi tőle. Próbál nyugodtan beszélni, bár hangjába egy kevés ingerültség vegyül. Nagyjából sejti, hogy mire gondolt a katona. Valószínűleg egy újabb "demonstráció".
- Ha nem tudod akkor nem hiába nem kötötték az orrodra. Egyáltalán ki a franc vagy te? - fonja össze a karjait a mellkasa előtt.
- A sötét elf nagykövet. - Válaszolja, miközben peckesen kihúzza magát, és kezét kardja markolatán kezdi pihentetni. - Szóval válaszoljon, ha tud valamit. - teszi hozzá parancsolóan, hátha sikerül egy kis tiszteletet kipréselni a pökhedni vámbírból, bár páncélján is látszik, hogy csak valami közkatona. Mégis úgy hordja fenn az orrát, mint maga Dornburg nagyúr. Úgy tűnik, a legtöbb itteni vámpír kezd megbuggyanni.
- Eh. Ehehe. EHEHHEE. - kezd röhögni a vámpír, aztán ragadozószerű vigyorba fagy az arca. - Hát akkor jöjjön velem és meglátja, hogy nemsokára csak a megadásukról fog tárgyalni, méltóságos nagykövet úr.
- Értem. - válaszolja a katonának, majd további mondandó nélkül faképnél hagyja a pökhendi férfit. Lépteit megszaporázza, hogy minél előbb megtalálja Karl nagyurat.
- Nekem így is jó. - hallatszik még a vámpír utánna köpött válasza.
Ahogy tovább halad a folyosók útvesztőjében, egy hosszabb, zsákutca folyosóba fut. Aminek egyik oldalán, egyenlő közökkel háróm ajtó nyílik. Nem tudta pontosan, hogy hol, de valamerre erre kellett hogy legyen a nagyúr szobája. Így hát szép sorban elkezdte szemügyre venni az ajtókat. Amennyire a gazdag embereket ismerte, szobájának biztos valami igen cirádás ajtaja lesz. Sajnos csalódnia kellett, ugyanis a három ajtó teljesen egyformának tűnt. Így hát nem maradt más választása, mint hogy válasszon egy ajtót magának, hátha szerencséje lesz. Ahogy a folyosón állva az ajtókat nézte, valami mindig a középső ajtó felé húzta a tekintetét. Így hát odalépett az ajtóhoz, és benyitott.
Az ajtóval ellentétben, a szoba már igencsak hasonlított arra, amit egy nagyúrtól várt. Sőt, jócskán túl is tett rajta a rengeteg aranyozással, meg bársonnyal. A szobában Karl nagyúr gondterhelt arccal járkált fel, s alá. Amint észrevette, hogy valaki kéretlenül nyitott be a szobájába, megállt és az ajtó felé fordult.
- Nagykövet úr. Modortalanság rátörni a ház urára a saját lakrészén. Mit óhajt?
- Elnézést kérek Karl nagyúr. - mondja, miközben enyhén meghajol. - Tudja épp errefelé sétálgattam, mikor belebotlottam néhány katonába. Az egyikük azt mondta, rohamra indulnak. Így gondoltam megkeresem önt, hátha hozzásegít némi információhoz. - közben kiegyenesedik, és közelebb lép a nagyúrhoz.
- Így van, herr... Elnézést, de elfelejtettem a nevét. Nemsokára minden követ és ellenlábas megtapasztalhatja az erőt, amihez jutottunk. Ez után már nem lesz kérdés, mire alapozzuk a követeléseinket. - mosolyodik el Lars felé fordulva.
- Akkor gondolom nem bánja, ha addig beszélgetünk kicsit. - még közelebb lép a vámpírhoz - Tudja, itt-ott hallottam dolgokat, miközben a kastélyát csodálgattam. Ezek az új fegyverek... minek is nevezték?... puska? elárulná nekem, hogy honnan tettek szert, ilyen pusztító erejű fegyverre?
- Nem igazán érek rá cseverészni. Hacsak nem gondolta meg magát még időben és úgy döntene hogy megfordítja a kommunikációt és rábeszéli a jó Armin herceget, hogy tegye le a voksát végre valami mellett.
- Tudja. Az eddigiek fényében kicsit elgondolkodtam, és talán tudnék hatni a Herceg úrra. - lép ismét közelebb a nagyúrhoz. Még őt is meglepte, hogy mennyire nyugodt, és higgadt bírt maradni, annak ellenére, hogy fejében cikáztak a gondolatok, hogy most mégis mitévőnek kellene lennie. - Ha lenne szíves megvitatni velem néhány részletet... - int egyik kezével a szoba társalgó része felé intve, míg a másikat mint egy udvariassági formula, a háta mögé helyezi derék magasságban.
- Örömmel hallom. - vigyorodik el. - Kérem, csak foglaljon helyet.
- Köszönöm. - válaszolja az előtte álló vámpírnak, majd a háta mögé helyezett kezével az oldalán lógó tőrt előrántja, és ha sikerül, a nagyúr oldalába mélyeszti, megpróbálva minél közelebb a létfontosságú szervekhez. Amikor érzi, hogy a tőr behatol a vámpír testébe, hogy még biztosabbra menjen, egy holdpenge támadással tovább roncsolja a belső szerveit. Láthatóan volt hatása a támadásnak, ugyanis a vámpír ruhája, tovább hasad a tőr pengéje mentén. Sajnos nem volt alkalma a sebet is jobban megfigyelni, ugyanis a vámpír ujjai a csuklójára kulcsolódtak. Keze mintha megváltozott volna, fémes tapintású lett, és a kinézete is, mintha valami folyékony fémből lenne. De a színe a vörös és a fekete között vibrált. Egy fél pillanattal később, a nagyúr térde találta el az oldalát, olyan erővel, mintha egy vastag fadarabbal vágták volna oldalba. A rúgás hatására keresztül repül a szobán, a teázó asztalon landolva, darabokra törve a míves bútort. Mire tekintetét sikerül ismét a vámpírra vetnie, annak már egész bőre a kezéhez hasonlít, és ugyan abban a színben vibrál.
- Jajj ennek a világnak, ha a bögöly úgy hiszi halálra csípheti a sast. - mondja furcsán remegő hangon.
Lars nyögdécselve próbál feltápászkodni az asztal romjai közül.
- Egy próbát megért. - préseli ki magából közben.
- Úgy érzi megérte? - sétál felé, miközben vörös-fekete szemei megtalálják a sötételf tekintetét. A tekintete mintha elszívná minden életerejét, vagy inkább megpróbálná magába szippantani egész lényét, miközben fejében valami gyermeteg suttogás vízhangzik. Az egész érzés valahogy páné félelemmel tölti el a férfit, mégis valahogy erőt vesz magán, és dacolni kezd az érzéssel, eltépve tekintetét a vámpírétól.
- Úgy.. tűnik... nem. - feleli, a félelemtől még akadozó hangon. Közben ujjaival a felhúzott gyűrűt kezdi babrálni, de még nem aktiválja.
Ahogy a nagyúr közelebb ér, egy rúgásra készül, de még túl messze van ahhoz, hogy el is találja. Ekkor a vámpír lába megnyúlik, mint valami gumidarab, s mégis, mintha egy buzogánnyal vágták volna gyomron.
- Ostoba féreg... - veti oda, de egyensúlya láthatóan egy kicsit megbillen abba az irányba, amerről a szúrás érte. Úgy tűnik, hogy mégsem volt annyira értelmetlen az a próbálkozás. Ezen felbuzdulva elkezdi összegyűjteni megmaradt erejét. - Megmerényelni engem. Karl von Dornburg nagyurat, a Fakó Napkelet urát!
Mielőtt a vámpír lába visszahúzódna, megpróbálja megragadni, és az enyhe egyensúly vesztését kihasználva még jobban kibillenteni egyensúlyából. Azonban a férfi lába akkora erővel indul meg vissza, mintha egy öszvér rúgta volna seggbe, úgy rántja fel, majd szabadul ki a kezei közül, és dobbantva találja meg egyensúlyát. A láb adta lendületet megpróbálván kihasználni sikerült talpra állnia, majd kardjáért nyúlva, megpróbált egy újabb holdpengét küldeni a vámpír felé, de annak korábbi támadásaitól, a mozdulat nem sikerült valami gyorsra és kecsesre. Mire a fénypenge elhagyta kardját, a nagyúr alakja elhomályosodott, és mintha köd lenne, szétúszott a levegőben, kényelmesen kitér a támadás elől.
- Szánalmas. - csak ennyit mond a férfi próbálkozására.
Lars lihegve áll a lábán. Kardja hegyével a földre támaszkodva próbálja megtartani magát.
- Hát, úgy tűnik én ennyit tehettem. - lihegi fáradtan, fájdalomtól gyötörve, de kihívó tekintettel. Közben felkészül a gyűrű aktiválására.
- Geheide.... - lihegi a vámpírúr is. - ... Sempervivum... - a köpenye tövisekbe borul hirtelen, aztán felé lép. - Azt hiszem a diplomáciának vége... - A vámpír lihegése újabb önbizalomhullámmal tölti el ellenfelét, így még egy kevés további próbálkozásra bíztatva.
Maradék erejét összeszedve, amilyen gyorsan csak tudja felemeli kardját, két kézzel maga elé szegezi, és teljes súlyából a vámpír felé rohamoz. Ami inkább nevezhető botladozásnak, de ha a vámpír is kezd kifáradni, még talán lesz valami haszna. Viszont az eddig tüskés köpeny körbe öleli gazdáját, és egy könnyed mozdulattal téríti el a férfi kardját, majd a nagyúr egy újabb rúgással mellkason taszítja. Amitől most nem repül el, de pár lépésnyit hátra tántorítja.
- Úgy tűnik, hogy maga hiába kezd kimerülni, a palástját már nem tudom lekörözni. - lihekgi fáradtan.
- Sempervivum a részem. Én vagyok a ruhám, her... Crescent! Ez volt a neve. Különös, hogy... a fájdalom mennyire felfrissíti a memóriát. Vajon... a halál ezért idézi a szemeünk elé az életünket? - lép a férfi felé.
- Kár... hogy.... Yrsil.... nem tudott... velem jönni... Akkor már... halott lenne. De így... kénytelen vagyok... visszavonulót fújni.
- És azt hogy tervezi... herr Crescent? Állni alig bír, csak nem futni fog? - tsz meg egy újabb lépést.
- Hát, valahogy úgy. - Feleli egy kis mosojjal a szája sarkában. - Minden jót... Karl nagyúr. Talán, még találkozunk.... - majd aktiválja a teleportáló gyűrűt.
Erre a szoba hirtelen sebességgel összeugrik, majd hajmeresztő sebességel és fájdalommal kezd el száguldani lefelé, keresztül mindenen. Falakon, bútorokon, talajon. Majd a földön állva, egy fa törzsének támaszkodva tér magához a hányingert keltő utazásból. A kimerültségtől, és fájdalomtól a földre rogyva, hátát a fának támasztja. Ekkor egy halk puffanással egy ember férfi huppan mellé a fáról. Nem is férfi, inkább fiú, a férfi kor küszöbén. Kék, szörme szegésű kabátban.
- Nocsak, nem téged vártalak. Vagy te vagy Hóhajú Yrsil? Nem nézel ki démonnak.
Felnéz új társaságára, majd fáradtan, szinte alig halhatóan válaszol.
- Nem, nem én vagyok. Őt megtámadta a mélységi, így a kislány elvitte magával. A gyűrűt pedig nekem adta.
- A kislány. Ez aranyos. Biztos Lilith is örülne. Maga kicsoda akkor?
- Larsdall Crescent. A sötét elf nagykövet.
- Értem. Örvendek a találkozásnak, nagykövet úr. Én Zagan Caim Seere vagyok, Darrakard démonkirály tábornoka.

Felhasználó profiljának megtekintése

93 Re: Krónika: Ascensio on Szomb. Dec. 23, 2017 7:50 pm

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
Magam mellől, a többiek felől hangokat hallottam, de nem tudtam összerakni őket. Ahogy egyre kevésbé éreztem a harci lázat, úgy hatalmasodott el rajtam a fájdalom, és ezen felül a fáradtság is. Nem volt hosszú, vagy különösképpen fárasztó harc, valahogy mégis megviselt. Lehet a megelőző események, vagy ilyen nyomot hagyott bennem a felkerülés? A fájdalomtól tompultan, és az egyéb gondolatoktól zavartan vettem végül észre, ahogy Armax felém jön, és egy löttyöt nyújt át, hogy ez segíteni fog. Bíztam benne, úgyhogy lehúztam. Végigbizseregtem és felszisszentem, ahogy éreztem, hogy a sebeim húzódnak össze. Utasításra mozdulatlanul vártam, hogy bekötözzenek.
- Köszönöm... - motyogtam végül. Miután Armax végzett az ellátásommal, kitisztult a fejem, bár szoknom kellett még, hogy csak egy szememre látok, bár az legalább megnyugtatott, hogy Armax bekötözte, így a többiek nem látták.. Meghallottam egy kántáló hangot, reflexből odafordítottam a fejem csak azért, hogy lássam a félmeztelen angyalt, ezzel egy időben pedig érezzek a fejemen egy enyhe, érezhetően dorgáló tockost. A kéz irányába fordultam, és láttam, hogy a kéz a gyógyítómé. Csípős pillantást vetettem rá, majd vállat vontam, és hallgattam a beszédét.
- Ezért vagyunk itt, nem?
Válaszoltam rá egy határozott bólintással. Kicsit túl költőien sikerült az én ízlésemnek, de nem mondott hülyeségeket. Ezzel együtt várakozóan néztem az újonnan betársult nőt, akit a gyáva ellenfelünk akart támadásra ösztönözni. Mert igen, gyáva volt már az elejétől, ráadásul egy adag magamutogatással is társult, csak akkor nyitotta ki a száját, amikor fölénybe került, de akkor jó nagyra... Amikor meg megleckéztettem volna, kereket is oldott, nem épp tisztességes viselkedés, de el tudtam képzelni, hogy valakitől csak ennyi telik ki. Ekkor feltépődtek az ajtók, és egy rakás vámpír rontott be, egy ismerős arccal az élen, a tőle megismert stílusban reagálva. Előreléptem egyet.
- Karl... - Hagytam el szándékosan minden udvariaskodást - Tippelj egyet.
Válaszoltam az egyértelműen költői kérdésére. Újból elővettem fegyveremet, az időközben feleszmélt félangyal példáját követve, aki az egyébként kissé hátborzongató kántálást fejezte be. Számítottam rá, hogy ez öngyilkos merénylet, de ahogy észrevettem, hogy Armax, akiről időközben kiderült, hogy Crispin, A kevéssé jól sikerült beszéd után elkezdett a lépcső felé araszolni, megértettem, hogy most időt kell nyerni, akármilyen kevés is lehet az. A helyzetünket még az se könnyítette meg, hogy Ada szinte fenyegetően szólt az ellenfelekhez, mi több, meg is támadta a főnököt, aki maga elé emelte a ruháját. Ő ezt nem is díjazta igazán, azonnal támadásra rendelte a vámpírokat. Újból elkezdett a fülemben zubogni a vér.Szorosan fogtam a kardom markolatát. A fiatal sötét elfnek igaza volt, sokan voltak, de meg kellett próbálnunk mindent. Karl üvöltésére aztán megdermedtem, nem kevésbé a belőle áradó zöld fénytől. Crispinére fel is eszméltem, és azonnal hátat fordítva mentem a folyosóra a többiek után. A vezetőnk hátramaradt, csak remélni tudtam, hogy jön ő is, és nem akar hősködni. Megint pislant egyet a fény, amitől majdnem elbotlottam, de sikerült talpon maradnom, és futnom tovább. - Ez meg mi volt? ~ morfondíroztam. Hamar vége lett a menekülésnek, amikor az ajtót hangos csattanással becsapták mögöttem. Visszanéztem, felegyenesedtem és felsóhajtottam, gondolván, hogy vége. Valamit dünnyögni Karlt is hallottam, de nem tudtam igazán kivenni, mit mond, a vérmérséklet alapján viszont nem lehetett akkora baj. Majd újra összegörnyedtem, mikor egy éles fájdalom, valami meghatározhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Elkezdtem a kezemet önkéntelenül a szemeim felé mozgatni, de a kötést elérvén megálltak az ujjaim. Térdre estem, és befogtam a fülemet.
- Kuss legyen!
Üvöltöttem magamból kikelve, csak azt vártam, hogy vége legyen. - Mit nem látsz? Lásd már meg és legyen vége! - Mondtam szinte könyörögve. Elmúlt a fájdalom, végre. Nem is tudtam belőni, mennyi ideig tartott, de vége szakadt. Alig sikerült kifújnom magam, az ajtó felől ropogást hallottam, odanézve pedig láttam azt, hogy néhány csáp éppen darabokra töri az egyetlen védelmet, ami elválasztott minket a vámpíroktól. Nem mintha egyáltalán sokat vártam volna tőle, de akkor is. Az ajtó helyén egy szikár, frakkos vámpír volt, akinek a ruhájából jöttek ki azok a csápok, amik tönkretették az ajtót. Ada felé fordultam.
- Ezt már láttuk valahol, nem?
De mintha nem is figyelt volna rám, megidézett egy, a korábbihoz hasonló farkast, és elviharzott. ~ Szuper, akkor gondolom nekünk kell fedeznünk... - Gondoltam, és az ajtó felé fordultam, feszülten figyelve a fejleményeket. Eszemben se volt Crispint egyedül hagyni a farkassal. A kissrác ment Ada után, de megértettem. Nekem is nagy gombócokat kellett lenyelnem, hogy maradjak.
- Na csináljuk, akármit is csinálunk...
Mondtam ott maradt bajtársamnak. A megidézett farkas nekiugrott egy vámpírnak, elsuhanva a főnök mellett. A célpont egy kicsit megzavarodott, de mielőtt bármi más is történhetett volna, Crispin a másodperc töredékrésze alatt a földre került, a bokáját szorító valamit pedig elkezdte a sárkánya támadni. Eszeveszetten gondolkoztam. ~ Ha olyan, mint amit Karl ruhája tud, esélyük sincs, hogy elvágják, én nem tudom velük felvenni a harcot, akkor... ~ Végül eszembe ötlött valami, egy csodás kincs. Eszembe jutott, mit szereztem közel egy éve. Benyúltam a zsebembe, és elővettem egy bronz-arany kis harangot, hogy azonnal megrázzam. A sárkány ugyan eddig elharapdált egy pár csápot, amit őszinte csodálatomra a vámpír azonnal vissza is húzott, amint meghallotta a harangot
- Érdekes. - Mondta, ahogy összekulcsolta a háta mögött a kezét. Nem is értettem, mit keres hirtelen ott az a sok fenyegetőnek kinéző izé. Biztos tovább is mondta volna, de eddig jutott, mert a fal hirtelen összezárult előttünk, a nyílás pedig el is tűnt azonnal. Csak egy fáklya maradt itt, a többiek után se mehettünk, mert ott is bezárult a fal. Beragadtunk. Tanácstalanul leültem a földre, törökülésbe helyezkedtem, és a fejemet az öklömre támasztva vártam, hogy most mi lesz. Nem is értettem hirtelen, miért voltam azon a helyen, mikor békésen lógathatnám a lábam az erdőben... Figyelmesen füleltem ugyanakkor Crispin monológjára. De érdekes...
- Én nem tudom, azt se igazán értem, miért vagyok én itt... De mi az a konvergencia?
Kérdeztem végül, bugyutának érezve magam ugyan, de fontosnak tűnt a beszéd szempontjából. Nem jutott sok idő a gondolkodásra, mert az egyik falból lassan egy dombormű körvonalazódott, majd szétnyílt, és egy kislány lépett be rajtuk.
- Szia, te ki vagy? - Meredtem rá.

Felhasználó profiljának megtekintése

94 Re: Krónika: Ascensio on Csüt. Jan. 04, 2018 6:32 pm

Leon Wittman

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
A feszült légkörű beszélgetést egy borzalmasan hangos csattanás szakította félbe, ami egyértelműen a szomszéd szobából jött. A Dornburg asszonyság hirtelen felpattant ülőhelyéből, arcából kifutott minden vér és holtsápadt árnyalatot vett fel; a zsoldos nem hitte volna, hogy ez egyáltalán lehetséges.
- Ez meg mi lehetett? A férjem szobája felől jött...
- Nézzük meg. - ugrott fel Leon is ostorcsapás módjára. Valahol legbelül azt kívánta, hogy egy sikeres bérgyilkosra nyissanak rá; nem szívesen vérezné össze a kezét, főleg azután hogy eddig mennyire ágált is az egész orgyilkosságos-dolog ellen.
A nő, mintha nem hallana semmit sem rohant az ajtóhoz, amit szinte feltépett. A zsoldos szorosan mögötte haladt, és a szoba közepén együtt találták meg von Dornburgot, a saját vérében fürödve. Leon teljesen megfeledkezett közben Eirynről, és csak az előtte heverő borzadalomra volt képes gondolni és figyelni. Bár legbelül ezt kívánta, mégis váratlanul érte a látvány; a jövőben okosabban kell kívánnia dolgokat.
Féltérdére rogyaszkodva zihált vadul, az oldalán meg méretes vérfolt terjedt szét; a vér, életrekelt csápok módjára hullámzott a bőre fölött. Szinte pillanatról-pillanatra lett egyre vörösebb és vörösebb.
Leon egyszerűen képtelen volt arra, hogy feldolgozza az előtte zajló eseményt; a mélységinek valami köze kellett hogy legyen a dologhoz, de nem tudta hova tenni ezt.
- Mi történt itt? - hallotta a hölgy hangját maga mellett. Ez ébresztette rá, hogy kissé lebénult a látványtól.
- Frida... mi történt volna? Merénylet... A sötét tünde hercegség igen udvariatlan... módon akart diplomáciai ügyet intézni...
- Ne erőlködj életem, szólok Reinernek! - mondta a félőrült vámpírasszony, majd kirontott a helyiségből, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
Leon megrázta a fejét, hogy magához térjen. ~ A vér... az a rengeteg vér...
A seb nagyon ronda volt, amennyire megtudta azt állapítani. A vámpírúr mellé térdelt, hátha többet megtud állapítani, de a hullámzó csápok szinte lehetetlenné tették ezt.
- Ki tette ezt, vagy hogyan?
A nagyúr szinte rögtön - még ha kissé nehézkesen is - de felállt, és kiegyenesítette magát, bár egy kissé görnyedt maradt a tartása.
- Ki? Még hogy ki... A méltóságos... Crescent nagykövet... Így intézik a sötét tündék az... ügyeiket. - zihálta tovább. - De láthatja, hogy... hiába volt. Csak feleslegesen halt meg. - odatántorgott az asztalához, és nekitámaszkodott. Nagyon erőtlennek tűnt. - Hol van már Frida és Reiner? Hol egy átkozott... Rotmantel, mikor kellene...
~ Crescent? ... A sötéttünde meghalt volna? Ez akár még használható is lenne... - futott át a gondolat Leon fején. Nem az a számító fajta, de most a helyzet megkövetelte ezt; fontos, hogy a királyság jól jöjjön ki a szituációból, és hogy az előtte tántorgó szerencsétlenség örökre lehunyja a szemeit. Esetleg...
Közelebb lépett a vámpírúrhoz, és végleg elhatározza magát. Pengéjét lassan elkezdte kihúzni a hüvelyéből, bízva abban, hogy most nem szisszen fel álnokul az acélkígyó nyelve.
- Ez borzalmas... hogy érzi magát? - mondta, bízva benne, hogy a hangja mögött nem fog hallatszódni a tett.
~ Hilde is pontot akart tenni az ügy végére, és ez is a Királyság érdeke... - győzködte magát, hátha ezzel megkapja az erőt a feladathoz. A karja nehézkesen mozdult, a gyomrára mardosó görcs tört rá; szeme ráragadt a pontra, ahol az előző csapást sejtette.
... ha jól csinálja, nem fog senkinek sem feltűnni egy újabb kardvágás. Úgy tudják, hogy a Sötéttünde Hercegség tehet az egészről; ezzel kivonhatja Délt a háborúból. Remélhetőleg. Mindenképp jobb helyzetben lesz, mintha célkeresztbe kerülne.
Vett egy nagy levegőt a nagy pillanat előtt.
Koncentrációját a vámpírból kiszakadó fájdalmas, keserű nevetése törte derékba.
- Hogy érzem... - kezdte a mondatát, majd pördült meg szinte egy helyben - Maga szerint... - nézett szembe a zsoldossal, majd a jókedvét, mint egy cérnaszálat vágták ketté. - Ám így állunk... - vicsorodott el ocsmány módon. - Magának is halálvágya van.
Minden magától történt; Leont csak az életösztön és a gyakorlat vezérelte előre. A mozdulatai meggyorsultak a koncentráció alatt, és odadöfött, ahova eddig célzott.
Eilen / Sietség:
A zsoldos mozgási és támadási sebessége is körülbelül másfélszeresére nő megközelítőleg öt percre.
Karl bár már megpróbált kitérni, és a támadás célt tévesztett, de nem úszta meg sértetlenül; a kard átrohant a teste oldalán, és kijáratot a hátában talált, valahol a bal lapocka mellett.
Természetesen, ezt nem értékelte túlzottan; ellenoldali keze egy vöröses-fekete kocsonyává alakult és - valószínűleg - minden fájdalmát egy erőteljesen pofon formájában fejezte ki felé. Nem mintha Leon ezt ilyen irodalmian gondolta volna végig, nagyjából az ő fején annyit futott át, hogy:
~ Na-basszameg!
Kardját az ellenfelében felejtve repült át a termen, és több méter múlva pihent csak meg, felkenődve a szemközti falon. Az összes levegő kiszaladt a tüdejéből, és ezen az adrenalin se tudott sokat segíteni, ha azt nem számítjuk, hogy jóval gyorsabban pattant fel a helyéről ahogy anélkül képes lett volna rá. Hangosan zilált jó pár pillanatig; először a levegő hiány miatt, majd az iszonyat miatt, ami előtte öltött alakot.
- Weile in mir, Blume der Könige... - kezdte nem eviláginak ható hangon a vámpírúr. A keze visszaalakult az eredeti formájába, csak azért, hogy folytassa a metamorfózist. A ruhája vadul kezdett fodrozódni, a köpenye szorosan rátapadt, szinte eggyé válva a bőrével. Az arcán élékbíbor csíkok jelentek meg, és az állkapcsától kezdve a szemei felé kúsztak; az egész testét elnyelte egy új forma, egy sűrű, de vékony szövésű anyag, ami a bársonyra emlékeztet. - ... Sempervivum. - fejezte a mondatot. Bíbor ujjai ráfonódtak az oldalába ragadt fegyverre, és lassan kihúzták belőle. Nyomán vér folydogált, egy élénkpiros lyukból, de maga a seb kerülete is szövetnek tetszett már. A kardot hanyagul kettejük közé dobta, mintha nem lenne különbség, hogy kinél is van. Leon feltekintett az arcára, de már nem talált belőle mást, csak a szemeket. A szája régen eltűnt, egybefolyt a szövet testével, de a szemek... azok a régiek maradtak... de valami nem evilági fénnyel égtek. Tele voltak gyűlölettel és őrülettel; egy olyan tiszta, elemi haraggal, amit épelméjű ember képtelen nyugodt lélekkel állni.
~ Mi... mi ez? Ez még a mélységi munkája lenne? - sokkolódott le Leon, és a zekéjének belsőzsebéhez kapott, ahová az üvegcséjét rakta. Gyorsan a kardja után vetődött, és végigfuttatta az egész pengét az olajjal, konkrétan a kardmarkolattól felfele az egészet lángba borítva.
Falmbard / Lángoló penge:
A zsoldos egy különleges olajat ken a fegyverére, ami lángra lobbantja a fegyver támadó végét, amivel  így sokkal kellemetlenebb ellenfélként közelről találkozni. Kigyújthatja az eltalált célpontot. Tíz percig tart. Nagy mennyiségben áll rendelkezésre.
Kitartotta a fegyvert maga elé; a tűz táncoló árnyékot vetett az arcára, szemét résnyire szűkítette. Leginkább azért, mert bántotta a meleg, másrészt azért, mert menőnek gondolta a dolgot legbelül. Ha meg van az esély rá, hogy itt hagyja a fogát, akkor hősként szeretné elhagyni a világot; és egy hősnek jól kell kinéznie, hogy hasson valakire.
Nem mintha ezzel hatott volna a vele szemben lévő monstrumra. Összeszedte a gondolatait, hogy erőt meríthessen egy egysorosból.
- Szörnyeteg. - szólította meg ellenfelét. - Talán ez nem szent láng, de vissza küldelek az Istenhez. - szűrte a szavakat a fogain keresztül.
Ennél sokkalta jobb mondatokkal is rohantak emberek a halálukba, de ennél frappánsabbat nem tudott kitalálni. Sose volt az a fajta, aki hitét túl gyakran gyakorolta volna, de ha az ember szembenéz egy ilyenfajta szörnyeteggel, gyorsan feltámad benne az ilyen. Felidézte magában az egyetlen verset, ami a sötétség ellen szólt, és általában megnyugtatta az ilyen helyzetekben. Egy buta gyerekdal; nagyon sajnálta a dolgot, hogy nem tudott fejből egyetlen egy imát sem.

Benned ég a szikra
s bár kinn sötét az éj,
a szíved gyújtja lángra
és árad ránk a fény.


Szerteszéled sok csúf rém,
szertefoszlik a sötét
a bűverő, mit szíved rejt,
ezernyi hanggal árad szét.


Az egyik versszak nem jutott eszébe, így azt mindig kihagyta. De a végét jól ismerte a dalnak.

Nem kell hősnek lenned
csak őrizd ezt a fényt,
hogy dallá váljon benned
és űzze el az éjt!


Szívében ezzel a dallal rontott rá ellenfelére. A szörnyeteg karjaiból és lábaiból apró, szálszerű képződmények váltak ki; leginkább rojtosodott szövetre emlékeztették. És inkább a kontúrjából váltak ki, nem is magából a végtagból.
A szálak egy része hihetetlen sebességgel csavarodtak rá a zsoldos csuklójára, egy másik kötegük pedig az egyik lábára vetődtek; utóbbin akkorát rántottak, hogy rögtön kifutott Leon lába alól a talaj. Nagyot ütődött a talajon, de nem volt ideje a szenvedésre; a pengéjét átdobta a másik kezébe, és azzal gyorsan levagdosta magáról a szálakat. Bár egy kultista ellen gyújtotta be őket, a szövet se szerette a lángokat. Bár ez látszólag nem hatotta meg a förtelmet, és körülötte már egy újabb adag szál vált ki belőle.
Leon arrébb gördült a földön egyet, majd felpattant. Minden erejéből az ellenfél felé vette magát; és szerencséjére, ez sikerült is. A szálak felhagytak a támadással, és döfőtávolságba ért, bár a textil lassan kezdte körbezárni. Nem törődött velük; megpróbált a memóriája alapján ugyanoda vágni, ahova az előbb tette.
Wiederholung / Ismétlés:
Az ember képes egy 3 percnél nem régebben elvégzett mozdulatát tökéletesen megismételni. Felhaszálhatósága az illető kreativitásán múlik. Többször ismételhető, de nagy koncentrációt igényel.
A penge nyomán a szálak szétestek, perzselt mindent ami ért, de egy pillanat múlva az okozott sebet rögtön visszazárták a szálak. Nem ért el vele semmit sem.
Az őt körbefonó fonalak pedig támadásba lendültek, és tűformán az egész testét ellepték szúrásokkal. Befúrták magukat a bőr alá, és Leon azt hitte, hogy már az izmai helyett is kínzó szálak voltak; az agya szinte képtelen volt feldolgozni ekkora mennyiségű fájdalmat. Aztán meghallott egy hangot. Nem a Hangot, ez más volt; maga mellől hallotta, de meg sem próbálta megerőltetni a nyakát; tudta, hogy nem lesz ott senki se.
- Hallja a hangomat? Noha nem mintha tudna válaszolni. Nyugodjon meg, kölcsönvettem az érzékeit pár pillanat erejéig. Nézzen előre. Közvetlenül előre. Látja? - hallotta a parancsot. Odanézett, ahova mondták neki; közben még a fájdalom is tompult, vagy talán megszűnt teljesen? Minden olyan bizonytalannak hatott, homályosnak és tompának... az egész lénye elzsibbadt...
Ahova tekintett, meglátott valamit, valami... hússzerűt. Ütemesen vert, mintha csak egy zenészt látott volna; egy nagyon groteszk, kúp alakú zenészgólemet. Az embernek furán működik a képzelőereje a lét szélén... ha egyáltalán ott volt.
Az idő elnyúlt, ez biztos. Sok dolgon merengett; ki ez a hang? Mit akar tőlem? Bízhatok benne? Rá kellett döbbennie, hogy lényegtelen. Kapott egy lehetőséget; ha nem él vele, bizonyosan meghal. Annál sokkal rosszabb nem történhet vele. Bíznia kellett abban, hogy az ellenfele egy részét sejtette maga előtt; egyébként miért mutatták volna meg neki?
Elzsibbadt karjával előre döfött a szerv irányába. Nem érezte, mekkora erővel tette ezt, inkább látta - azt is homályosan - mintsem érezte volna a mozdulatot.
De azt érezte, hogy a kard megakadt valamiben. Valamit eltalált. A fájdalom is enyhült valamennyit, szinte azonnal, de nem szűnt meg. A vámpírúr jelent meg a gyilkos gombolyag helyén; bőre mint a leengedett redőny, szemei a plafont fürkészik meredten.
- Er... Erboro... S... segíts... - hallotta Leon maga elől a nyöszörgést, majd azt, ahogy előre esett. Ő maga is a földön hevert; valószínűleg akkor esett össze, amikor a szálak elengedték. Nem sokat érzett a fájdalmon kívül; talán csak a fáradságot.
Hallotta, ahogyan halkan becsukódik az ajtó mögötte. De... eddig is csukva volt, nem? Aztán egy fekete paca vetődött rá az előtte haldokló testre; belefolyt a sebbe, fekete pántként véve körbe a mellkasát és oldalát.
- Szép munka. - hallotta az idegen hangját. Kissé ismerősen csengett...
Mi történik? A fekete pacák nem mélységi darabok szoktak lenni? Ez most... jó? Vagy rossz? Győzött? Vagy vesztett?
Igazából nem számított. Minden fájt. Minden rossz volt. Fáradt; zsibbadt és tompa, nagyon fáradt. A fej zúgott, a hangok elnyúltak és lassan jöttek. Leon megfeszítve minden lélekjelenlétét - ha lehet olyat vele - mégis megpróbált megtudni dolgokat. Nem fog tudni aludni, ha nem tudja...
- M-mi? - kezdte magabiztosan.
A valaki megérintette a vállat; nagyon fájt. Távolról felderengett neki, hogyha fáj, akkor életben van. Valamikor közben fel is ült.
- Ne aggódjon, csak apró ereket sértett fel. Nem lesz nagyobb baja mint egy alapos tövisbokorba esés után. - mondta az ismerős hang. Leon felpillantott; egy maszkot lát, amit már látott. Johannes von Nachtraben!
- Gratulálok, sikeresen elvégezte a feladatot.
A látvány megnyugtatta. Nincs veszélyben, ez biztos. Erőtlenül felnevetett - talán a stressz tette, amit nemrég élt át.
- Bassza meg... pedig mocsok mód fáj...
Pár hosszúra nyúlt pillanat után ver gyökeret a fejében a kérdés, aminek a legégetőbbnek kellett volna lennie.
- Hilde... a társam... ő hogy van?
- A társát a Fehér Zarándok kezeli, ne aggódjon. Nincs ember Veronián aki nála jobban értene a mélységiekhez anélkül, hogy a hatásuk alatt lenne.
Leon okosan bólintott egyet. Emlékezett az alakra, és arra is, amit mondott. Remélhetőleg most már Hilde is jobban lesz, is tud segíteni rajta.
- Most mi lesz?
- Most várunk. - mondta, megérintve a maszkját.
Várunk? Neki tökéletes volt. Még érdekelte volna, hogy mire, de majd úgy is kiderül. Nem volt ereje ezzel törődni. Ha felkoncolnak amíg itt fekszik, akkor úgy lesz, de csak vigyáz rá ez a szép lelkű úriember. Talán... egy kicsit pihenhetne is. Esetleg... egy pár percet talán aludhatna is. Igen... csak egy... áh... percet...

Felhasználó profiljának megtekintése

95 Re: Krónika: Ascensio on Vas. Jan. 21, 2018 10:14 pm

A-roma-terápia

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Velem beszélgetett...
  Érkezett végül a válasz a leányzótól, aki valahogy megjelent a falakon keresztül. Hogy még is, ki lánya akar ez lenni, arról fogalmam sem volt, ahogy arról sem, hogy mit is keresett itt, de határozottan nem kislányoknak való terep volt ez. Eléggé...veszélyes tud lenni egy lebegő vámpírtorony. Gratulálok annak a felelőtlen szülőnek, aki ide engedi felesége méhének virágát - vagy valami ilyesmi.Egy törpe virág. Lehetett vagy tizenkettő a leányzó.
- Az király...és amúgy ja, jó kérdés, hogy Te ki vagy...és ugye, ha rád nézek, az nem számít pedofíliának kislányom?
  Hajolok a lány felé. Olyan elveszettnek tűnt, olyan kis ártatlannak. Hát mit csinálsz Te itt? Elmentél a nagyihoz gombával meg pálesszel tele rakott kosárkáddal, aztán menet közben eltérített a csúnya rossz Mélységi?  A lány csak sóhajt és olyan dramatikusan fújja ki a levegőt, ami általában a felnőttekre meg a nagyokra jellemző. Rémisztő, hogy milyen hamar felnőnek a gyerekek. Kajak úgy viselkedik, mint egy ezernyi csatát megért retkes veterán. Ami még rémisztőbb volt, hogy a falak megindultak felénk azzal a szent céllal, hogy agyon lapítsanak minket. Na baszki...a csajszika meg csak úgy kommentálja az eseményeket, mint valami elfajzott ördögfióka, aki még élvezetét is leli benne. Lelki szemeim előtt felmerült egy kép, ahogy a jányka a babája végtagjait tépkedi ki eszelős vigyorral. KI A FRANC EZ A LÁNY?!
- Olyan könnyű lenne...csak úgy ropognának a csontjaik...Igen, tisztában vagyok vele...de...Ahogy akarod, Darr.
~ Na baszki, ez magában beszél. Csórikának megbomló félben van az elméje.~
~ Ez tőled eléggé nagyképű megjegyzés, nem gondolod?~
~ HÉÉ! Az egész miattad van, Te nem tudod befogni a pofádat...~
~ Na és Roro? És a többiek, akikkel beszélgetni szoktál? Tudtommal egyedül én vagyok az egyedüli lélek a testedben...~
~ Roro-t hagyd ki a dolgokból...és a többieket is. Néha kell valaki értelmessel is beszélnem.~
~ Ez sértő rám nézve...~
- Királyom. Ha apa hallaná ezt.
  Fejezi be haragosan és hangosan fújtatva a csaj, mire a falak mozgása is megáll. Ezt Ő csinálta volna? Milyen szörnyek élnek erre felé? Ha ezt előre tudom, hagytam volna Armin-t a fenébe egyedül búslakodni azon a padon és messze kerülöm őt a továbbiakban. Igaz, Ő nem is akarta, hogy ide jöjjek, úgy hogy nem is kenhetem rá...Fenébe, kell másik bűnbakot keresnem.
- Ha nem akartok palacsintává lapulni, megkívánnám a kellő tiszteletet, ami Lilithyra Daemas Q'rgal démontábornoknak illik. Világos?
  Mindebből annyit vettem le, hogy a csaj valami hangzatos nevet talált az egyre súlyosbodó mentális problémájának leírására. Nem lenne elég annyi, hogy "megkívánnám a kellő tiszteletet, ami Elmebajokkal Küszködő Koravén Kis csaj démontábornoknak illik". Neeem, neki kacifántos neveket kellett magára aggatni. Mi ez az egész a démonokkal meg a hülye névadási szokásokkal? Mit akarnak ezzel kompenzálni?
- Oké, én innentől kezdve nagyon foglak tisztelni, bár a neved kiejtésével lehet, hogy gondjaim lesznek, becenevet nem akarok neked adni, ahhoz túlságosan be vagyok rosálva, úgy hogy, minek szólíthatlak?
- Rendben, úrnőm.
  Egyezett bele Lánci is, bár szerintem alig bírta lenyelni a szavakat, amiket kimondott. Nem csoda, nekem se tetszett ez.. Egy időre felmerült bennem, hogy csak simán liliputinak hívjam, de szerintem hamar "palacsintává lapulnánk", az Ő szavait idézve, ahhoz pedig nem volt valami túl sok kedvem. Bár legalább eléggé kilapulnék ahhoz, hogy beférjek az ajtórések alatt, ami eléggé hasznos tud lenni néha...ha eltekintünk a porrá zúzott csontoktól, a pépes állagúvá állt belső szervektől és egyéb ilyen apróságoktól.
- És miért segítesz nekünk? Mert gondolom, hogy ez egy fajta segítség volt. Legalábbis egy időre megszabadultunk a csúnya vérszopóktól.
- Lilithyra tábornok, ennyi is megteszi. Csökött egy faj...
~ Az anyád kínját azt, te beképzelt bébi...~
- És azért jöttem, hogy megmentselek titeket, ugyanis fene sok dolgotok van még. Úgy értesítettek van egy alkutok a királyommal.
~ Démonkirályok. Annyira örülök, hogy még ilyenek is vannak. Meg tábornokok...Fene essen a démonokba, de komolyan!~
- Értettem, Lilithyra tábornok. Hát, azt nem tudom, hogy a királyotokkal-e, de egy démon lent a fogadóban szépen megkért minket, hogy vigyük el neki a Mélyseggi követ, cserébe feljuttat minket. A szívás az, hogy a társaságunk nagyobbik fele éppen az említett Bukottal van elfoglalva, mi pedig szuicíd misszióba kezdtünk...és még azt se tudjuk, hol van a Kő. De hajlandóak vagyunk bármit megtenni azért, hogy végre hajtsuk a küldetést. Egyrészt, mert ígéret szép szó, másrészt meg mert utálom a Mélységieket.
  Lánci ez idő alatt bölcsen csöndben maradt. A fenébe, miért mindig a szófosásban szenvedő selfre hagyják a beszélgetést? Mindenki eddigre megtudhatta volna, hogy ha én egyszer kinyitom a számat, abból semmi jó nem származik. Soha nem származott, soha nem is fog. De peeersze, hagyjátok az elmebajos bérgyilkost pofázni tovább, hátha kinyírat itt mindenkit...
- Történt egy kis változás a tervben. Azt hitte eddig, a Mélységi Köve a termében lesz, a legnagyobb biztonságban, de nem számolt egy idegesítő kis gyaloggal. Emlékszenek még Gerard-ra, az ibolyaszemű fiúra, akinek ott lóg a nyakában Loren Sonne démonhercegnő börtöne?
~ Hűűűha Geri, neked kajak van egy bebörtönzött hercegnő a nyakadban? Gondolom hasznosan jön a magányos estéken. Nekem is kell egy bárhova hordozható csaj...természetesen semmiféle parázna okokból kifolyólag!~
- Hááát, hogy milyen nyakék lóg a nyakában, azt nem tudom, de ha démonhercegnő...netán a király nem tudna rászólni, hogy fojtsa meg őt? Amúgy hogy felejthetném el Gery boy-t? Ez azt jelenti, hogy megölhetjük őt? Mert gondolom, hogy ha így emlegeti a nevét, akkor az a félnótás csak úgy foga, és elhappolta Darr elől. Ejj...ezek a mai fiatalok nem ismerik a tiszteletet...
  Aztán inkább most már én is úgy gondoltam, hogy tényleg jó lenne befogni azt a hatalmas pofámat. Azt hiszem, ennyi Cyne egyelőre elég is volt, ideje Crispin-re koncentrálni. Borzalmas, hogy két fajta személyiségem van és azok totál ellentétei egymásnak jó pár szempontból.
- Hogy micsoda lóg a nyakában? Ez a "Gerard" az a személy, akire gondolok?
- Aye, Lánci, Gerard az a beképzelt kis idegesítő szarcsimbók...
- Akkor büntessük csak meg.
 Na igen, Lánci valahogy legfőképpen nem kedvelte meg a mi kedvenc kis démonunkat. Elég neki megemlíteni a nevét és átvált idegbetegbe. Olyan cuki, amikor egy-egy kaland ennyire összehozza az egyéneket. Na nem mint ha én nem akartam volna kibelezni őt, aztán a beleivel fogva felakasztani őt, és amint eleget lógott már, elégetni a testét, és a hamuját vízzel keverve tintát készíteni és azzal írva fel egy papiruszra, hogy "baszdmeg magad Ger...". De ez egyelőre csak vágyálom maradt.
- Nem érdekes igazából. Ami érdekesebb, az az, hogy nála van a Kő és éppen erre felé tart, legalábbis ha állja a Nachtraben nagyúrnak adott szavát. Úgy néz ki, a Dornburg nagyúr jelenleg halálán van valamiért, és a királyom még az előtt szeretne birtokába jutni a kőnek, hogy végleg lehunyná a szemét. Bizonyos okok miatt én nem avatkozhatok bele, így maguk kénytelenek ezt megoldani. Avagy örökre elfalazom ezt a járatot, magukkal együtt, az is megoldása a problémának, csak nem éppen a legjövedelmezőbb.
- Ger erre felé tart, hogy a Mélységihez menjen, vagy máshova tart? Ha tartja magát az ígéretéhez, és tudjuk, hogy hova megy, csapdát állíthatunk neki...
- Szerintem is a csapda a legésszerűbb megoldás.
  Na igen, nem int ha sok eszközünk lenne, amiből építhetünk bármit is, de ha más nem, a jó öreg rajtaütés-taktika még mindig beválhat. Csak semmi fancy, az egyszerű az nagyszerű.
- Bölcs döntés...
  A lány mosolygott egyet, amitől a szívem megállt pár pillanatra, aztán a falak visszatértek a helyükre. Ez kezd egyre jobb lenni. Először egy Mélyseggi, aztán Ger és a mágus fiú baromságai, végül a bábmester személyes megjelenése, nem sokkal utána a komornyik és csicskásai...végül egy falakat mozgató pszichopata lány. Na vajon mi jöhet még? Leszáll Isten a Mennyekből? Hold Anya sétál elénk és mindenkinek tölt egy adag holdfény pálinkát? Ahogy a falak visszavonultak, a vámpírok felé néztem, felkészülve arra, hogy ismét ránk támadnak...hát, mondjuk ezen már nem nagyon kellett aggódni. Azok szerencsétlenek valószínűleg tiszteletlenül beszéltek a lánykával, vagy csak rossz megnevezést használtak rá, és ... hát, valami kőkígyó kinyiffantotta őket. Poor bastards...Azt hiszem, ezentúl én messze kerülök minden démont. Az utolsó kép, amit láttam Liliputból, hogy a szoknyáját emelgetve tűnik el. A FENÉBE! Még ha...mondjuk kinézett volna legalább húsznak, még a nyálamat is csorgattam volna így hirtelenjében...de ez akkor is zavaró látvány volt. A fenébe, tényleg kezdek meghülyülni...
- Az ilyen trükköket hol tanítják?
  Suttogtam végül magam elé halálsápadtan - ergo a bőröm még a szokásosnál is fehérebb volt - miután a csaj eltűnt a szemünk elől, így csak Lánci hallhatta a kérdésemet. Határozottan ijesztő látványt nyújtottak a saját vérükbe fagyott, kicsavart testű vámpírok. Ez a társaság BETEG!
- Esküszöm, ez a legcreepybb csaj, akivel valaha is találkoztam. Na de akkor, vár ránk egy csapda állítás, mi?
- Így van. Viszont nem vagyok benne túl gyakorlott, pláne egy csupasz folyosón. Mit javasolsz?
  Végig néztem a négy holttesten, ami itt hevert előttünk, változatos módon eltört csontokkal, vékony kőgyűrűbe ragadva. Megrázkódtam a látványtól, miközben közelebb léptem, hogy felmérjem, még is, mi hasznos található náluk. Közben Lánci kérdése járt a fejemben és az a jelenet, ahogy Ger lelépett előlünk.
- Lánci, azt ugye tudod, hogy most nem hagyhatjuk, hogy a mocsok elmeneküljön? Legjobb lenne, ha Te itt maradnál a folyosón, én bemegyek a mellettünk lévő termek valamelyikébe, és amint megérkezik Ger és elindul a lépcsőn, a háta mögé kerülök...ideje egy kicsit bérgyilkolászoskodni, nem gondolod?
- Abszolút. De gyorsnak kell lenned, nem vagyok benne biztos, hogy sok időbe fog neki telni, hogy átjusson rajtam.
  Csak bólintottam Lánci kérdésére, és alaposabban szemügyre vettem a vámpírok ruháját. Ha más nem, azokat felhasználva kötelet lehet készíteni belőlük, ami tökéletes kötözésre, fojtogatásra és egyéb hasznos célokra. Éjgyilokomat kézben tartva kezdem el lefejteni róluk a ruhákat, maximum két percet szánva erre a műveletre, hisz nem tudjuk, hogy Ger mikor érkezik meg ide. Mondjuk egy eléggé undorító folyamat volt, hisz a ruha lényegében összenőtt a testükkel, így olyan volt, mint ha éppen nyúznám őket. Rohadt undorító volt, de tényleg. Két perc után örömmel hagytam ott a testeket, és tartottam a kezemben a vértől, meg még ki tudja mitől csöpögő ruhákat. Ha ezt elmesélem Armin-nak meg Lory-nak... Mielőtt elindulnék megfelelő rejtekhelyet keresni, visszafordultam az enyhén fintorgó, éppenséggel árnyékos helyet kereső Lánci felé. Hát, akkor most rajtunk a világ, meg Darr és Liliput szeme. Tökély...
  Visszamegyek arra a részre, ahol harcoltunk Ger, a mágus és a vámpír ellen, meg ahol Karl is ránk talált és körbe nézek. A szellőzőből való előmászás óta erre nem nagyon volt alkalmam. Sajnos semmi olyat nem fedeztem fel, ami mögött elbújhatnék, így ezt a területet hagytam is a fenébe. Szerencsére volt egy ajtó, közvetlen a lépcsővel szemben, ahol majd Ger fog haladni. Ennél tökéletesebb helyet úgy sem fogok találni, és az idő igen csak szorít minket. Az ajtó elé sétálva izomból rúgok bele egyet, hogy kinyissam azt, mert valószínűleg úgy is zárva van. A míves ajtó lakatja szerencsére gyenge anyagból készült, így könnyen engedett és egy halk pendüléssel be is tört. Óvatosan tártam szélesebbre az ajtót, hogy belessek rajta. Világítás nem, vagy csak alig volt benne, és így, a nekem tetsző sötétben nézelődve se láttam meg semmilyen alakot, aki bent tartózkodott volna. Helyette csak hosszú polcsorokat, rajtuk néha egy-egy üres tálcával. Talán valami raktár lehetett, konyhai felszerelések számára, vagy tálalásra. Egy másik ajtó nyílt onnan, ha tippelnem kéne, a konyhába vezethetett. Ezzel most nem foglalkoztam. Behúzódtam a szobába, az ajtót csak résnyire nyitva hagyva, és amíg nem érkezik a várva várt vendégünk, addig a creepy rope megalkotásán dolgozok...


  Olyan túlságosan sokat nem is kellett várni arra, hogy az áldozatunk megérkezzen. Azonban a léptek neszezéséből kisejlett, hogy több, mint egy személy van vele. Az egyik valószínűleg az a csaj, aki megzavart engem és Józsit a vámpír elleni harcban. A többieket még nem láttam, de tudtam, hogy van vele egy vámpír és egy elf kardforgató is, akikhez még Millingen-ben volt szerencsém. Tehát minimum négyen vannak, ha hozta az egész pereputtyát magával, de lehet, hogy többen is. Ez határozottan kellemetlen lehet még, arra számítottam és abban reménykedtem, hogy egyedül fog érkezni. Ez még alaposan keresztbe tehet nekünk. Egy időre meg is jelenik Ger a látómezőmben, hogy hamar el is tűnjön, aztán csak azt látom, ahogy a vámpír lány megindul a lépcsőn, ahol Lánci rejtőzött, és aminek a végén Ada, Blue, Józsi és a Mélységi várja őket. A csaj nevét nem jegyeztem meg, csak azt, hogy eléggé nyomulós és a bányákban is megpróbált rám mászni. Egyelőre nem tettem semmit, csak várakoztam, hisz egy csajjal még a sérült Láncos is el tud bánni, remélhetőleg.
  Várakozás közben megpróbáltam kicsit kémlelni, hogy még is, mi folyik a teremben, ahol Ger tartózkodott, valószínűleg társaságban. Az éjgyilokom pengéjét megpróbáltam óvatosan kidugni az ajtó résen, hogy az azon visszatükröződő képből kiolvashassam a jelenetet. Azonban az ajtó nem volt eléggé szélesre tárva ahhoz, hogy normálisan tudjam használni ezt a megoldást, jobban kinyitni meg nem volt kedvem, nehogy észre vegyék a rejtekhelyemet. Elégedetlenül és csalódottan ciccentettem egyet. Ez így nem fog működni. Amikor vissza húzódtam az ajtó mögé, láttam, hogy még egy szereplő megjelenik azon csaj képében, aki Józsira támadott a vámpírral való hadakozás kellős közepén. Itt választás elé kerültem. Mert hogy még is, mit kellett volna tennem? Ha most előjövök a rejtekhelyemről, hogy megakadályozzam azt, hogy a második csaj is elinduljon a lépcsőn, az egész pereputty a nyakamba zuhan. Ha nem teszek semmit, akkor Lánci néz szembe két ádáz nővel - bár eddig dulakodás hangját nem hallottam a lépcső felől, de ez nem jelentett semmit. Végül megindultam a polcok felé és lekaptam arról egy üres tálcát, mást nem találtam. Miután megkaparintottam újdonsült felszerelésemet, egy sarokba bújtam el, ahol nem vetült rám semmi fény és még az ajtót kinyitva se érne el ide a kívülről jövő világítás és eldobom a kezemben tartott tálcát, amely hangosan csörömpölve csúszik végig a kőpadlón, elég nagy zajt keltve. A tervem sikerült is, hisz a léptek zaja, amelyek Lánci és a vámpír felé tartottak, most megtörtek és nem sokkal utána egy határozott, hűvös hang szólalt meg.

- Gyere elő. Fölösleges elrejtened magad.
- MEGY A FRANC! AZOK KINYÍRTAK EGY RAKAT VÁMPÍRT!
  Ordítottam el magam a fedezékemből. A csaj nem ismerte a hangomat, mielőtt még időm lett volna megszólalni, valamilyen kibírhatatlan fájdalom lett úrrá rajtam, amitől az összes szó bennem ragadt...így aztán azt sem tudhatja, hogy nem vámpír vagyok-e. Bár amekkora szerencsém van, hasonlít Ger-re: ergo tőlük nem lehet tudni, hogy mire számítson a self. Valahogy soha, semmi sem sikerül azon átkozott démon és cimborái ellen. Hát, a balszerencsém továbbiakra is kitartott. A csaj nem indult meg a kiabálásomra - gondolom, valami mágikus módon tudta, hogy ellenség tartózkodik az ajtó mögött... - helyette további mozgásokat hallok, amiket nem tudok beazonosítani. Hogy ki tudjam nyitni az ajtót úgy, hogy én ne legyek a közelben, az ajtóhoz osonok, és a véres kötél egyik végét a kilincshez kötve térek vissza a sarokba, vagy legalábbis olyan távolságra, amennyire az az átkozott kötél engedi. Az idő közben ketyeg, ennek tudatában vagyok...de nem is akarok fejetlenül harcba vonulni. De a további zajok már cselekvésre késztettek engem is. Idegesen vágtam a földhöz a saját fonású vámpírbőrruhakötelemet, és az ajtóhoz lépve ordítottam Ger után - akiről még mindig nem tudtam, hogy merre van.
- GER, TUDJUK, HOGY NÁLAD VAN A KŐ! HA DARR NEM KAPJA MEG, PÁR PERCEN BELÜL, A DÉMONKIRÁLY SZEMÉLYESEN FOG ELPICSÁZNI TÉGED!
 A mondandó végére érve már az ajtónál járok és azt szélesre tárva mérem fel a terepet. Gerard-ot nem látom sehol, helyette ott van a karcsú lány, a két kardot forgató elf, illetve amennyire látom, Lánci felől valami mozgolódás van, de a két alak nagyjából kitakarja a jelenetet. Csodás...na ezeken hogy verekedem keresztül magamat?
- Ha Ger nem adja nekünk a követ, a démonkirály kinyír mindannyiótokat - bököm feléjük vállvonogatva.- Ha nem hisztek nekem, kérdezzétek meg őt magát személyesen, vagy a tábornokasszonyát...
~ ...pontosabban kislányát, vagy mit.~
- Akinek erős az elméje, annál az igazság! Te talán elvesztetted a hited?!
~ Ez meg...még is, miről beszél? Ennek így semmi értelme nincs, de okés. Semmi baj kislány.~
- Figyeljetek, kardos fickó, a nevedet nem tudom, de ott voltál a bányában Milingen-nél. Nem tudom azóta mi történt és Gerr miért választotta ezt az utat, de ha ezt teszi, akkor nem csak a démonkirály haragjával kell számolnia neki és a társainak, de egyben az egész világéval. Én mondjuk a démonkirály miatt aggódnék jobban. Láttátok a vámpírhullákat. A kis démontábornokcsajszi tette ezt és parancsba adta nekünk, hogy állítsuk meg Ger-t, mielőtt Karl meghal, különben nagy bajok lesznek. Nem tudom, hogy neki mennyi ideje van hátra..de nem hinném, hogy sok. Tehát: segítetek megállítani őt - nem, nem megölni őt, csak megakadályozni a tervét - és átadni a követ a Démonkirálynak...vagy akár harcolhatunk is, de mindketten meghaltok és nem az én kezem által.
  Közben az események zajlanak a háttérben. Nem láttam Ger-t sehol, pedig erre felé haladt tovább. Átjutott volna Láncin? Hát ez valami csodálatos! Pont az volt a terv, hogy megakadályozzuk őt. Csak egy hangos szisszenés hagyja el az ajkamat, ahogy a vámpír csaj hangosan dördülve fekszik el a földön és Lánci megindul felénk, a feszes seggű csaj meg a társam felé fordul kivont karddal. Kezd az egész helyzet kikerülni az irányítás alól. Itt vagy vérengzés lesz...vagy vérengzés. Pompás!
- Tudod...nem tűnsz éppen hülyének.
~Ömh...kösz?~
- Nem beszélhetnénk meg inkább?
- Épp azt próbálom, megbeszélni! Nem akarom senkinek sem a halálát...
~ ...kivéve Ger-ét, természetesen...~
-...mindkét csapat meg lett tépázva, de ha Ger folytatja, amit elkezdett, mind itt halunk meg, hát nem érted? Inkább élje túl Ger, mint hogy vele haljak meg. Te talán meg akarsz halni?
  Teszem fel a kérdést a kardos fickónak, és folytattam is volna, ha nem látom, hogy Lance akcióba lendül és már támadásra készül. A szívem és a torkom is összeszorult. Ez így tényleg nem lesz jó. Karl nemsokára meghal...és akkor megszoptuk, de izomból.
- Picsába! Ezzel most nem megyünk semmire! Alig van időnk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát! Ha nem jut el Darr-hoz a kő max öt percen belül, mi mind megdöglünk!
  Ger társán legalább látszott, hogy elbizonytalanodott, ha más nem, talán még vele lesz esélyem. Talán...remélhetőleg. Nem terveztem még ma meghalni. Nem, amíg nem tudom, hogy Ada túléli-e. Csak Ő számít most már....
- Azt mondod, azért kell nektek, mert tragédiát okoz, vagy azért, mert féltitek az életeteket. Nekem erősen úgy tűnik, félre lettetek vezetve.
- Darr-ral, tudod, a démonkirállyal kötöttünk egy alkut, hogy eljuttatjuk hozzá a követ. Az alku meghiúsult, mert valaki elmozdította azt. A démontábornok csaj megosztotta velünk, hogy Ger-nél van a kő, és a tudtunkra adta, hogy addig van időnk eljuttatni azt a királyhoz, míg Karl meg nem hal- már pedig haldoklik az a mocsok. Ha nem jut el hozzá, a tábornokait rátok uszítja, meg valószínűleg ránk is, mert nem tartottuk az alku ránk eső részét. Szerintem ez eléggé tragédia lenne és az életem féltése is eléggé alapos. Tehát: segítesz vagy nem? Egy egyszerű igen és nem is megteszi...
  Egyelőre az én világom leszűkült az elf harcosra. A többiek, hogy mit tettek, egyelőre nem tudott érdekelni, hisz nem láttam mozgolódást a periférikus látómezőmben, tehát ők is valami kényszeredett egyezségre jutottak, akár szavak nélkül is. Király. Ismét az agyhalott self beszél, akinek akut szófosása van. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz...
- Ajánlok neked egy üzletet: Gerard módosított egy pecsétet a kövön.
~ Hogy miért? Mert Ő Ger, azért...~
- Ha a helyére teszi, azzal legyengíti a Bukottat, így el tudunk menekülni. Ha ezt megcsinálja, oda adjuk nektek. Tudunk egy módot is, amivel le lehet jutni. Ez öt perc alatt megoldható. Megfelel?
- Mehetünk, de mi megyünk hátul.
 Csendül fel előttem Lánci hangja, aki menet közben közelebb jött. Oké, tehát Ő nem kötekszik, csodás, még a végén jutunk is valamerre. Voltak ellenérzéseim, és voltak kétségeim, amiket ki is fejtettem volna, ha történetesen nem vagyunk időhiányban. Fenébe ebbe az átkozott időbe!
- Le akarja gyengíteni a Bukottat, hogy el tudjon menekülni. Módosított egy pecsétet. A módosított pecsétes követ oda rakja a helyére, akárhol is van. Aztán mi menekülés közben fogjuk a pecsétet és elvisszük magunkkal. Amint a kő elkerül a helyéről, a módosítás semmisé lesz, és a Mélységi vissza kapja a teljes erejét. Én jobban örülnék annak az opciónak, hogy ide adjátok a követ. Mi elvisszük Darr-hoz, Ti elmenekültök a módszerrel, amit említettek és még csak le se kell menni a Mélységihez, hogy a követ a helyére tegyétek.
- Ez jó...vagy esetleg még húzzuk az időt öt percig és Ti meghaltok. Ger is meghal, de mi velünk nem fog semmi történni. Nekem megfelel így...Aleena?
- Totálisan. Mentsük az irhánkat! Ja igen...és mi megyünk hátul, mert mi gyengébbek vagyunk.
~ Rohadjatok már meg!~
- És nem kapja vissza az erejét. Véglegesen gyenge marad. A kő, amit kerestek, egy erős pecsét. Ezt talán nem mondta el nektek a démonkirály? Hát hogy lássátok, bízom az ítélőképességetekben, elmondtam én! Most döntsétek el, kinek az életét akarjátok menteni: magatokét, vagy magatokét és egész Veronia-ét. Mert ha előtte nem gyengítjük le, kizárt, hogy ne történjen katasztrófa. Gondoljatok már másra is néha basszátok meg!
  Kicsit hőköltem a kikelő elf elől. Hát, nem kell rögtön felhúzni magadat, ostoba kölyke. Majd tanítok én neked illemet, hogy a fene essen beléd. Dühös voltam, mert ez a kis hülye gyerek most azt hitte, hogy győzött ellenem...és így is történt, de mindez azért, mert MEGINT mástól függök! UTÁLOM EZT AZ EGÉSZ HELYZETET! Láncira néztem, aki csak egy sóhaj kíséretében egyezett bele a dolgokba.
- Menjünk akkor le.
- Francokat az egészbe. Ok, én megyek elől, aztán csináltok, amit akartok!
  Morgolódva indultam meg előre, és amint a vámpírhoz értem, csak egy hűvös, rideg pillantással méregettem az ájultan vagy holtan elterülő alakra. Az Ő hibája, hogy Ger társául szegődött. Gyorsítottam a tempómon, hogy minél előbb utolérjük Őfelségességességét, akit egyesek Ger-ként ismernek. Egy mocskos kis pióca, az....
- Ha bármi árulást szimatolok ki, nem fogunk jó viszonyban elválni...
- Hé...Ő ott..mit tettetek vele?
 Hördül fel mögöttem a kardforgató. Szerinted, még is minek látszik? Legalább egy ostobától megszabadultunk. Sajnos nem mindegyiktől. De idővel még az is eljöhet.
- Csak elájult.
~ Tényleg? Azt hittem, hogy már megölted. Nagy kár...holtan jobban tetszett volna nekem.~
- Ger és a hülye ötletei...előbb mindig csak cselekszik és utána gondolkozik. Aminek a hatása általában másokon csattan le. Alig pár perccel ezelőtt is ránk támadt, azátn menekülnie kellett, a nyomában egy halott vámpírt és egy eltűnt varázslót hagyva. Most is csak trükközni akart, meg maga mutogatni, egy ájult társat hagyva háta mögött. Aztán jön a köves ügy...és valószínűleg egy szétzilált Veronia-t hagyva maga mögött. Konvergencia...konvergencia...-suttogom a szavakat magam elé.- Na de, menjünk is tovább!
  Aztán kocogós tempóra fogom, hogy minél előbb oda érjünk, ahol már a többiek várnak ránk. Oda, ahol a végén minden el fog dőlni. Ahol valószínűleg Veronia sorsáról hányan is fogunk dönteni? Ada, Feli, a csettintgetős ribanc, Lánci, Józsi, Ger, a kardos tuskó és én. Heten...vicces, ahogy a mondás tartja: heten, mint a gonoszok. Ez a szám valahogy most nem is tűnt annyira viccesnek...



  A két csicskással a hátunk mögött haladunk a terem felé, ahol Ada, Blue, Józsi...és a megátalkodott Gonosz várakozik, akit jobb lenne mindenkinek elkerülni, akinek kedves az elméje épsége. Na meg van ott egy Mélységi is. A fejemben zakatolnak a gondolatok, ahogy próbálom kideríteni, hogy még is, mi folyhat oda lent. Hogy milyen jelenetre fogunk oda érkezni. A kezem izzad, a fejem lüktet, ahogy további előrehaladásra ösztönzöm magamat. Oda kell érnünk, mielőtt még minden menthetetlen lesz. Mielőtt...vége a világnak. Ez eléggé nihilistának hangzott, de sajnos valami ilyen a helyzet. Láncira pillantok, hogy Ő vajon hogy dolgozhatja fel az eseményeket. Azonban nem tudok az arcán olvasni. A fejemben egy terv kezdett el körvonalazódni, ami eléggé képlékeny volt...és törékeny. Minden azon múlt, hogy mindenki úgy viselkedjen, ahogy azt kikalkuláltam a fejemben. Tehát valószínűleg az egész dugába fog dőlni abban a szent pillanatban. Ahogy egy régi könyvben olvastam valami tábornoktól "Az előre, gondosan kidolgozott stratégia az ellenséggel való első érintkezésig marad meg...utána szétfoszlik." Itt is valami ilyesmi lesz.
- Mondjátok, volt már dolgotok Mélyseggivel? Az elmetrükkjeivel és a többivel? Remélem, hogy nem...az első alkalom mindig fájdalmasabb a tapasztalatom szerint. Tiszta szex...na mindegy...
~ Végül is, nincs nagy különbség. Itt csak simán agyfaszt fogunk kapni. Semmi olyan, amihez már nem szoktunk hozzá.~
  Minden sokkalta egyszerűbb lenne, ha nem szorítana minket az idő, ha Karl nem haldokolna és ha nem tettünk volna ígéretet a démonkirálynak. De túl sok minden játszott ellenünk...és túl kevés dologba volt most már beleszólásunk. Egyelőre csak sodródtam az árral és feszülten vártam, hogy hova is visz el az a bizonyos sodrás.
- Adottság. Annál erősebben hat, minél kevesebb kétely forog körülötted. Annál erősebb vagy, minél könnyebb a szíved.
~ Okay, sure, whatever you fucking bitch...~
 Rázom meg a fejemet a csaj mondanivalójára. Nekem egyáltalán nem volt könnyű a szívem. És ahogy beléptem a terembe, a többiek előtt, megláttam azt, hogy mi is történik ott. Az első, amit megláttam, az a Mélységi volt, amitől a szívem is összeszorult. Szemtől szemben még egyel sem találkoztam, csak az elmetrükkjeikkel és hát...első bemutatkozásnak nem volt valami túl kellemes élmény. Jobban szeretem azt, ha szépen felvezetik a helyzetet. Egy kis előjáték itt, bár csáp csábos mutogatása, egy-két szem megjelenése...:DE NEM AZ, HOGY EGY ÁTKOZOTT, CSUPACSÁP-CSUPASZEM TURTYMÓS IZÉ TOLJA A POFÁDBA AZ UNDORÍTÓ, NYÁLKÁS TESTÉT! Szaporábban veszem a levegőt és az első sokk leküzdése után már inkább a többi látványt issza be a szemem: Jozef a földön, Feli a kezében egy tőrrel, Ada és Ger meg...folytatják azt, amit megkezdtek. Legalábbis Ada nagyon is ezen igyekszik.
- Ebből elég legyen! MOST KOMOLYAN?! Ger, engedd el Ad-t. Ada, tüntesd el az Égi Vértedet. Társaságunk van...
  Bökök idegesen a Fenevad felé, ahogy a nefilimek nevezik. Nem tartottam túl bölcs dolognak pont most harcolni. Még hogy ha legszívesebben csatlakoztam is volna hozzá, Ada oldalán. De van, amikor nem hallgathatok a szívemre és elő kell vennem az agyamat. Kár...pedig jobban szerettem volna még kímélni egy kicsit. De most, hogy Ger kiszabadult Ada szorításából, úgy-ahogy, a lány is akcióba lendült, a szavaimra egyáltalán nem figyelve, és a Mélységi csápjait kezdte el aprítani lehető legjobb tudása szerint. Amit láttam, az nem Ada volt...nem az a lány, akit megismertem. Az egész alakja feszült volt, pattanásig, mint ha bármikor csak foghatná magát és eltörhetne, mert annyira rideg. Mozdulataiba, tagjaiba hideg elszántság szállt, és az hajtotta őt előre, a cél felé, amely...nem hinném, hogy egészen pontosan a Mélységi lenne. Az csak egy szánalmas kis akadály, egy idegesítő kis torlasz az útjában - amely Ger és annak a szíve felé vezet. Azonban mielőtt még teljesíthetné a tervét, Blue veti rá magát hátulról. Hát ez...csodálatos. Jobb helyzetben még el is nézegettem volna a cicaharcot, de nem most.
~ Ostoba agyagbabák, földből összekapart gyermeteg bábuk. Játszatok csak, játsszátok el a végzeteteket, könnyelműen tiporjátok el a lelketek üdvét.~
  Csendült fel a fejemben a Mélységi idegesítően ismerős hangja és minden érzet, ami társult mellé. Nagyokat nyelve igyekeztem megszabadulni a rossz érzéstől, amit jelentett...és a folytonos félelemtől, hogy mikor fog teljesen ellenünk fordulni és aktív szerepet is vállalni az eseményekben. Szavainak nagy része nem jelentett számomra semmit, olyan utalásokkal volt tele tűzdelve, amely valószínűleg a keresztények szent könyvében szerepel...de nem az enyémben. Egyet viszont megértettem legalább...
- Jokes on you...nekem nincs üdvösségem, amit eljátszhatnék.
  Szögezem le az egészet, mielőtt még bárki is úgy gondolná, hogy ebben bármiféle igazság rejtőzi. Már mint a lelki üdvösségben.
- Hold Anya, most kéne egy nagy adag segítség!
  Nyőgtem fel hangosan. Segítség, hogy ezt megússzam ép testtel és ép lélekkel...na meg hogy valamit tudjak is tenni most. De mivel mindenkinek meg volt a maga terve, én is neki láttam egyet kidolgozni.  Az ujjaimmal csettingetve próbáltam elterelni a figyelmemet a kétségbeejtő helyzettől. Rossz szokás, de nem tudok leszokni róla. A harmadik csettintés után Lánci felé fordulok.
- Olaj...Van olajad? Ideje egy kis bombát kotyvasztani...
 Jegyzem meg, ahogy az arcomon egy eszelős vigyor terült szét. A kalandozásaim során találkoztam már jó pár zsoldossal...és náluk mindig akadt egy kis olaj, amit a fegyverükre kenhettek. Emellett a teremben voltak fáklyák. Ha az olajos fiolába beledugok egy száraz ruhadarabot és a fáklya lángjánál meggyújtom azt...akkor egy rögtönzött bombát tudnék megalkotni. A kérdés az, hogy a sima tűz mennyire sebzi a Mélyseggieket? Valószínűleg semennyire, de az én egyszeri acél éjgyilokommal semmit sem érek ellene. Itt egyedül most Ada-nak, Jozef-nek (aki elájult) és talán Ger-nek van bárminemű esélye ellene...a többiek csak idegesítő bábuk a nem túl telített asztalon.
- Nos...nekem nincs, neked van?
  Bizonytalanodott el a zsoldos. Fasza. Az első zsoldos, akivel találkozok, és nincs fegyverolaja. DE MÉG ÁTKOZOTT KARDJA SEM! Azt is tőlem bugázta. Idegesen szisszenek fel, főleg, amikor a tekintetével jelez, hogy Ada-nak is kéne segítenünk. TUDOM! TUDOM! De van más problémánk is. Túl sok minden. Fene essen ebbe az egészbe. Ezek után én két éves vakációt veszek ki a világtól elzártan...Az események persze zajlottak tovább, tőlünk függetlenül. Egy pillantás oldalra, és láttam, ahogy Ger zuhanórepülésbe kezd, a Kő még mindig a kezében. Ha lezuhan...istenem, annyira kívánom, hogy lezuhanjon és halálra zúzza magát! De itt egyedül neki vannak ilyen fancy trükkjei, és ha most már belekezdtük, hajtsuk is végre. Már rohantam is volna arra felé, hogy ha kell, elkapjam az átkozott démont - hogy  megmentsem őt...ÉN?! ŐT?! Fuck this shit, I hate it! De mentem arra felé, egészen addig, míg új mókába nem kezdett a démonfiú, és a két társa is csatlakozott hozzá. Okos, meg kell vallani...jó csapatmunka, és a képességek okos kihasználása. Gondolatban tisztelettel adóztam a csapatnak, de hangosan soha a büdös életbe nem mondtam volna ezt ki. Inkább ehelyett nevetségesen ragaszkodtam a tervemhez, hogy a fáklyát használom fel valahogy...aztán már rohantam is  a Blue-Ada által alkotott női duóhoz. Ahogy oda értem, lefékeztem és letérdeltem a félangyal mellé.
- Ada, szerelmem...szükségünk van rád, neked van egyedül esélyed a Fenevad ellen. Ger...kényszerű szövetséges.
  Ismertem be epeízzel a számban a kinyilatkoztatást. Kényszerű és ideiglenes. Amint ennek vége, vissza térhetek ahhoz, hogy utáljam őt teljes szívemből. De előbb még éljük túl ezt az egészet. Mint egy végszóra, végre Dracon is méltóztatott megjelenni, akin látszott, hogy teljesen be van rezelve, szinte remegett, de végül csak hűségesen letelepedett mellénk, várva azt, hogy mi is fog következni. Bátor egy dög...a világ összes kincséért nem cserélném el őt, soha, semmire sem! Az én pici fiacskááám.
- Picikém...mondd csak, szeretnél repülni? Ada, képes vagy megvédeni Dracon-t a Mélységi támadásától?
  Azonban Ada-n ismét az vesz erőt, amit a terembe lépésemkor láttam. A vak elhatározás, az elszántság, hogy tegye, amit helyesnek ítél. És nem is ítélhetem én őt ezért el...mert én is azt tettem csak, amit helyesnek ítéltem. Pontosabban nem helyesnek, csak szükségszerűnek. Néha a döntés nem a Te kezedben van...néha engedned kell. Ez most egy ilyen eset volt Csalódottan pillantottam az elrohanó nefilim felé...nem benne csalódtam, hanem saját magamban, hogy nem tudtam többet tenni. Megbíztak bennem. Lánci egyenesen a csapat vezetőjének tartott és igyekeztem is úgy viselkedni. De végül minden hiába. Végül itt kötöttünk ki...és talán ez lesz az utolsó pár percünk ezen a gyarló földön.
- Nem akarok goromba lenni, de a barátnőd parancsot teljesítő zombi módba váltott.
  Ezzel sajnos egyet kellett értenem. Ada most az, aminek a lelke mélyén lennie kellett. Minden túlságosan felgyorsult ahhoz, hogy normálisan össze szedhessem a gondolataimat. A Kő a helyére került Ger és csapatának közreműködésének hála, Ada viszont megakarta semmisíteni azt. Az egész úgy játszódott le, mint ha valaki lassította volna az idő folyamát. Blue kérdésére összerezzentem.
- Hát, én nem tudok repülni, de esetleg van ötleted, hátha tudnék valamit segíteni én is.
 Értékeltem a húgicám igyekezetét, de most már minden eldöntetett. Most már csak annyi volt vissza, hogy reménykedjünk a legjobbakban és meneküljünk innen a francba. Még hozzá minél előbb. Kétségek között gyötrődtem. A Ger-hez csapódott idegesítő kis nő azt a trükköt használta Ada-n, amit rajtam is, hogy eltérítse a szándékától és megtörje a lendületét. Viaskodtam. Támadjam meg a nőt, hogy Ada beteljesíthesse a küldetését? Vagy segítsek a lánynak lefogni a nefilimet? Idegesen szorítottam össze az öklömet tehetetlenségemben, aztán felpattantam és rohantam, egyenesen a női páros felé...egyenesen Ger társa felé...hogy segítsek neki lefogni Ada-t.
- Most jön az a rész, hogy menekülünk innen a bánatos fenébe, ugye? lánci, hozzad Józsit, Blue, segíts neki légszíves. Kardos tüncike, Ger a Te feladatod...csettingetős boszi, mi Ada-t visszük el...
- Rendben.
  Érkezett a megerősítő válasz Láncitól. Csodás...legalább valaki még megőrizte az ép eszét itt, ha már mi többiek nem. Azonban mielőtt még én is neki állhattam volna annak, hogy Ada-t elcipeljem innen, csápok fonódtak köré és elragadták őt előlem. A szívem teljesen összeszorult a kétségbeeséstől, a félelemtől, attól, hogy...elvesztettem őt? Elragadta őt ez a szörnyeteg? Megöli őt? Miért nem tettem valamit előbb? MÉRT?!
- ADA!
  Ordítok fel elkínzottan, az egész világ megszűnik körülöttem, ahogy a szívemből egy hatalmas darabot szakítanak ki, és páros lábbal táncolnak megkínzott darabjain. Az őrület vett erőt rajtam, ahogy tajtékozva, dühtől remegve, minden ép eszemet elvesztve dühödten csapdosom a Mélységi csápjait, amit csak elérek...a racionálisabb énem, és Kiril is azt mondja, hogy takarodjak innen. DE NEM! NEM HALLGATOK RÁJUK! Addig nem megyek innen sehova, míg vissza nem kapom a szerelmemet! Addig nem...míg...nem, nem! NEM FOG ITT MEGHALNI!
- ADD VISSZA ŐT TE MOCSKOS SZARZSÁK!
 Kiáltom tovább, szinte sikítva...aztán valami történik, és Ada nem sokkal ezután szinte kirepül a Mélységi csápjai közül. Oda rohantam hozzá, menet közben látva csak, hogy mindenki menekül már. A gyávákra jellemző módon Ger társnője ott hagyott minket a jó büdös francba. Mocskos ribanc...de többet tőle nem is várhattam volna.
- Dracon, menj!
  Szóltam rá a sárkánygyíkra, aztán jó szokásomhoz híven ismét először hagytam el a termet, kezeimbe gyengéden felkapva Ada-t és a karjaimban cipelve siettem el vele.
- Cynewulf...
  Lehelte halkan, erőtlenül Ada, majd a feje a mellkasomra hanyatlott. A szívem összeszorult, ahogy megláttam őt, így...törékenyen és kiszolgáltatottan. Fájdalmas volt őt így látni. De nem gyengülhettem el. A Mélységi viselkedésében változás állt be, ezt éreztem, és őszintén szólva reménykedtem benne hogy itt és most mindennek vége lesz. Már a végkimenetel sem érdekelt. Elfáradtam. Annyira fáradt vagyok...de Ada-t még elviszem innen. El. Messze. A biztonságba. Csak ez számít.
- Minden rendben lesz, kedves...minden rendben lesz.
- Most mi legyen? Nem futhatunk örökké..
  Fordult hátra felénk Lánci, kérdéssel az ajkán. Hát én honnan tudjam?! Nem tudok én már semmit sem. Csak mentem előre, töretlenül. Most én lettem a parancsot teljesítő zombi. Tökéletes párost alkotunk ebben a tekintetben Ada-val, azt már meg kell hagyni. Persze, hogy a Mélységi tombol mögöttünk...meg én is majdnem tombolni kezdek mérgemben, ahogy Lánci és Feli majdnem hogy összeakadtak egymással ,és egy ideig még ott szórakoztak...bosszúsan csóváltam a fejemet. A fejfájás erősödött, ahogy két elmét célzott meg az egy helyett a Mélyseggi támadása. De nem adhattam fel. NEM FOGOK MEGTORPANNI! Mennem kell tovább. Mennem kell...érte. Az ajkamat egy erőtlen vallomás hagyja el, itt, mindennek a végén.
- Crispin Shadowbane...igazából. Hosszú történet. Elmesélem neked, amint lesz rá időnk.
...és már mentem is tovább. Lánciékat magam előtt engedve. Az őrült menekülés kezdetét vette, és az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy szinte alig tértem észhez, már ott is voltunk a teremben, ahol a belépésünkkor már rúnák kezdtek el kirajzolódni és egy ajtó mögött megjelent egy másik vámpír is. Hát...vele most már semmit se tudnék kezdeni amúgy sem. Elsődleges célom most már csak Ada megmentése volt. Meg hát...azt se tudtam, hogy ki a fene ez a vámpír? Szövetséges? Olyan nem nagyon akadt. Ellenség? Abból volt bőven. Valami beszélgetés már lezajlott, mire ide értünk, én erről lemaradtam, így csak a rúnákból alkotott kör közepére sétáltam és behunytam a szemem...
- Remélem, hogy ez megéri...mert a démonkirály meg fog minket ölni, abban biztos vagyok...
- Hadd szóljon...
  Szólalt meg mellettem Láncika, aki még mindig Feli-val együtt küszködött Józsika elcibálásával, de legalább ők is a kör közepén voltak. Össze szorult torokkal és gyomorral vártam, hogy még is, mi fog itt történni? A kezem remegett, a lábaim is...mindenem. Féltem. Annyira, mint még életemben soha sem. Pedig nem könnyű rám ijeszteni...de most még is, rettegtem...


...aztán a pörgés, ahogy a világ úgy érződik, mint ha magába akarna szippantani, aztán kiköpni magából. Az egész olyan...túlviláginak tűnt. A testemet szinte kívülről láttam, ahogy a kis társaság együtt küszködött az erővel, ami kívülről érkezett és ami...most már azt tesz velünk, amit akar. De így, a végére, letisztultak a gondolataim. Nyugodtság szállt meg. A tehetetlenség nyugalma. Megtettük, amit meg kellett tennünk, vagy legalábbis, amit meg tudtunk tenni. Hogy jó döntéseket hoztunk-e a végén, avagy sem? Azt nem tudhatjuk...még. A jövő a megmondhatója. Veronia meg fog menekülni, vagy káoszba fog fordulni? És ha igen...ha a Mélységi elszabadul, vagy ha a Dornburg-ok támadást indítanak egy ekkora erővel a hátuk mögött, vajon Veronia népei össze fognak fogni, hogy együtt harcoljanak a Bestia és serege ellen? Lehet, hogy nem is lett volna annyira rossz dolog, ha hagyjuk, hogy a Mélységi elszabaduljon. Lehet, hogy ez lenne a legjobb. Hisz vagy együtt dolgozunk, vagy mind elpusztulunk...De a világ csak forgott és forgott. De egy pont még mindig szilárd volt. Az én világom már két éve egy pont körül forog, és ez a pont most itt van, a kezeimben. A többi már nem tud érdekelni.
 ...s a pörgés megszűnik. Egy füves réten találjuk magunkat, nem is messze attól a ponttól, ahonnét a kis csapat útnak indult. A kis épületek ott terültek el, viszonylag közel. A fogadó...az egész úgy tűnt, mint ha egy előző életben történt volna. Annyi minden tud történni egy személlyel olyan rövid idő alatt. Hogy küzd meg ezzel a szív? Hogy küzd meg ezzel az elme? De ilyenkor tudatosul bennünk az, hogy végső soron nem vagyunk mások, mint egyszerű kis bábok a hatalmasok sakkjátszmájában. Végig olyan érzésem volt, mint ha rángatnának minket. ÉS talán így is volt. A mi esetünkben biztosan. Volt egyáltalán szabad választásunk itt? Persze, volt...vagy legalábbis annak az illúziója. De most...nézzük meg tetteink végeredményét. Ada-t a kezeimben tartva fordulok a vámpír felé, aki magyarázni kezd.

- Úgy hívják, Gambantein. Egy ősi mágia, amit egy régi angyalrom mélyéről ásott elő valaki nagyon régen. Temérdek energia kell hozzá és annyi szent mágia, amit csak össze lehet gyűjteni egy helyen. Ez történik most.
 Szerintem mindenki egyszerre fordult a torony felé. Az egész torony úgy tűnt, mint ha belülről narancsszínű lángok mardosnák, amelyek terjednek és növekednek és utat törnek maguknak. Mint ha egy második nap született volna meg ott, háromszáz méter magasan és most teret követel magának. Szinte éreztem innen is a hőt - de talán csak beképzeltem - és hallottam az elkínzott kövek pattogását, a fa nyívását, az üveg roppanását. Aztán....robbanás és reccsenés, ahogy a kő már nem bírja tovább magában tartani azt a temérdek energiát, amely készül szétfeszíteni azt. A torony helyén csak mindenfele repülő kövek, füst és egy lángoszlop marad. Mindenki, aki bent volt...meghalt. Minden és mindenki. Elpusztult. Remélhetőleg a Mélységivel együtt. De a hatalom ilyen mértékű megnyilatkozása rémisztő volt. A szívemet félelem és kétségbeesés markolászta. Mit szabadítottak el ezek itt?!
  A kérdésemre választ kaptunk és egyáltalán nem örültem neki. Ha bárki csak úgy jött volna és elmeséli nekem, hogy egy hatalmas sárkány jelenik majd meg előttünk, amely van akkora, mint egy egész torony, hülyének nevezem és lekeverek neki egy nagy pofont, amiért hazudott nekem...amiért ilyen élénk fantáziával bír. Azonban ez...nem fantázia volt. Ez ténylegesen is valóságosnak nézett ki. Egyszerre keltett bennem csodálatot, rettegést, félelmet és néminemű alázatot. Dracon mellettem nyüszítve sunyta le a fejét és csak nyüszörgött a látványtól. Egy hatalmas, kék sárkány látványától, amely ott lebegett előttünk, az égbolton, a fénye idáig leragyogott. Mit tettünk? Mit tettek? A torkom kiszáradt. Ez nem lesz jó. Éreztem, hogy itt még nincs mindennek vége. Valami még készülődött, és a térdeim már rogyadoztak. Ez ...kegyetlen lesz.

- Én vagyok Abaddón, E földnek bírája! Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem.
 Még mindig nem tértem magamhoz. Ez...ez még is, mi a fene volt? A sárkány hangja úgy visszhangzott a fejemben, mint ha közvetlen előttem bőgte volna el magát a nemes fenevad. Túlságosan is hasonlított a Mélységiekhez ahhoz, hogy a hasonlóság letagadható legyen. De amit rémült elmém eddig le tudott szűrni, az az...hogy van nyolcvan napunk és utána...jön valami irtózatosan nagy szopás. Hogy mi az a konkoly...a fene se tudja, de nem tűnt valami túl ígéretesnek. Az emberek Istene ítéletet hozott felettünk? Jó vicc...nem is létezik. De EZ mögött határozottan volt hatalom. Valami rémisztő...valami olyan hatalmas, aminek a létezéséről még csak elképzelésem sem volt...nem hogy fel tudtam volna fogni azt ép ésszel. Ez...rémisztő volt. Akkor most mi...? Világvége? Végig csináltuk ezt az egészet, csak azért hogy most egy hatalmas sárkány azzal fenyegessen minket, hogy lángokba borítja egész Veronia-t? Rémülten néztem körül. A következmények...felfoghatatlanok. Ajkamat csak pár összefüggéstelen szó tudta elhagyni...
- Látod, Lánci...EZ a konvergencia...amikor túl sok hatalom találkozik egy helyen és vonzzák, gerjesztik egymást. Bár ez azért...kissé túlzás volt...

Felhasználó profiljának megtekintése

96 Re: Krónika: Ascensio on Hétf. Jan. 22, 2018 9:12 pm

Cigány jósnő

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Szépen lassan, amennyire a testem bírja, felmegyek a torony tetejébe. Egyik lépcsőfok érkezik a másik után, mígnem sikeresen felérek a Malphas által említett torony tetejébe, ahonnan tökéletes rálátás nyílik mindenre, ami a jövőben itt történni fog. De ahogy kőrbe nézek, nem látok senkit, ezért egy kényelmes helyet keresek a toronyban.
Már éppen lepihentem volna, hogy páholyból nézzem a dolgokat, de valami furcsa suhogás hallatszik valahonnan a környékemről. Ekkor amennyire tőlem telik, úgy gyorsan kőrbe nézek, hogy mégis mi lehet az.Nézek jobbra, nézek balra, már körbejártam a templomtornyot, de nemigen találom a susogó hang forrását. De ahogy kihajolok kissé, és a tekintetemet az égen szálló torony felé szegezem, máris tisztábbá válik a kép. A szemem elött sok sok vámpír ereszkedik le a magasból, szép rendezett sorokban, mint a képzett seregek. Ahogy keresem az ellenfelüket, a horizonton meg is jelennek a válaszul érkezett egyháziak, kik szintúgy alakzatban vonulnak a vámpír haderők ellen. Nem sokkal a megjelenésük után, az egyházi hadak, erős lovasrohammal rontanak be a torony körül elterülő városkába. Erre válaszul, a szárnyukat eregető vámpírok, meredeken kezdtek lefelé hasítani a levegőben, de ahogy szálltak lefelé, hírtelen szárnyaikat terebélyesre nyitották, melybe már már szinte hallatszott, ahogy belekap a szél. Ekkor megtorpantak a levegőben, és fura fémcsöveket emeltek a vállukhoz, olyan dolgokat, amiket még sohasem láttam. Ekkor durranások hallatszanak, mely durranások közben, a fémcsövek nagyokat villannak, és mintha kicsit hátralöknék a használóikat. Ahogy ez megtörténik, a rohamozó lovagokból, sokan a földre buknak, gurulnak pára métert, de már nem kelnek fel a földről. De nincs időm gondolkozni rajta, mert, ahogy ez megtörténik, a furcsa eszközzel felszerelt vámpírok helyét, más fegyvertelen vámpírok veszik át, és nem sokkal később eszeveszett sebességgel kezdenek zuhanórepülésbe az egyházi hadsereg élvonalának az irányába.
Ahogy megfigyelem a harcot, érdekel, hogy mégis mi lehet az a durranó dolog. Remélem, hogy megtudok majd szerezni egyet, és sok sok sok vizsgálat után, megtudhatom a működésének elvét, és hogy mégis mit csinált. Valamilyen támadóeszköznek kell lennie, de mégis mit okozott, hogy a sok lovag csak egyszerűen felbukott a földön? Nem tudom elképzelni, hogy mégis mi történhetett. Kell kell kell nekem az a valami. Olyat még sohasem láttam.
Csorgattam a nyálamat arra, a fura eszközre, miközben a csata menetéből próbáltam minél több információt megszerezni, az új technológiáról.
A vámpírhaderő tagjai becsapódnak a szentsereg rendezett soraiba, így gyorsan szét is szaggatva azok rendezett alakzatját. Nem telik el sok idő, a két sereg egymásba gabalyodik, és el is kezdődik az igazi harc, egy véres csata. A csata lassacskán már egy egész álló perce dühöng, a két frakció úgy tűnik, megállíthatatlanul ontja egymás vérét, amikor valami furcsa történik. Hírtelen valami elvonja a küzdők figyelmét, Mely pár pillanaton belül, az én kémlelő és vizsgálódó tekintetemet is magára vonzza, mint rovarokat az esti fáklya fénye. A hívogató fény, a torony erősen narancssárgás fénye volt, mely repedésekként futott végig a torony falain, mintha csak valami óriási nyomás szétfeszítené belülről. Ropog, és korcog a hatalmas erőhatástól, mely hatalmas megterhelést, nem is bírja sokáig. Ahogy az égben lebegő vár eléri ezt a pontot, Hatalmasat csattanva reped egyet, és visító hangon, fülsüketítő bőgéssel veti szét magát, hogy a méretes maradványokból, melyek szépen lassan zuhanni kezdtek, egy hatalmas lángvihar szülessen meg. Ezen láng furcsa természetnek örvend, mert megfigyeléseim szerint, melyet egy nagy adag ámulat kísér ezen csodálatos történés közben, a tűzfelhő, nem hogy szétoszolni kíván hanem pont ellenkezőleg elkezd összetömörülni, és alakot ölteni a levegőben a csatatér fölött. Hatalmas szárnyak születnek a tűz perzselő hőségéből, mely szárnyak alakot öltése után, már realizálódik bennem, hogy egy alakkal rendelkező lényről lesz szó. A hatalmas lomha szárnyak után, egy kígyószerű fej formálódik meg a lángokból, mely szárnyak, és fej a lángok közepette, valami csodálatossá áll össze. Ez a csodálat keveredik velem, valami ősi rettegéssel, melyet az élő teremtmények, talán már teremtésük óta magukban hordozhatnak. Majd kék cirádákkal tarkítva, meg is alakul a kész egész, mely leginkább a már egyszer látott sárkány alakjához hasonlítható a legjobban.
- E-e-ez valami gyönyörű - Képedek el a látványtól. Szemeimet nem tudom levenni erről a szárnyas valamiről. Valami nagyon ősi, és nagyon tiszta dolog lehet, amit romokban, még nem találtam. - Mégis mi vagy te?! - Ordítom fel a magasba ennek az óriási méreteket öltő mintákkal tarkított sárkányszerű lénynek, miközben szemeim csak úgy cikáznak a részeletein. A cirádák, melyek nagyon hasonlatosak a rúnákhoz, kiemelkedő figyelmet kapnak tőlem, de a tekintetem, mégis mélyen a szemében veszik el. Elvesztem a tekintetében, miközben a fejemben az cikázott, hogy mégis mi lehet ő? Ki alkotta? Vagy mégis hogyan alkották? A sárkányszerű lényről mindent tudni akarok, ha kell, még démonná is válok érte.
Eközben Riel is kidugta a fejét a zsebemből, és ezt a lényt bámulta. - Mi a... – Akadt el a szava neki is, ahogy meglátta a hatalmas sárkányfajzatot, mely valami isteni eredetű sárgás szent ragyogással terítette be a felettünk elboruló égboltot.
Bár a csodálatom, valamilyen isteni fuvallat hatására, elszáll az éterben, ahogy a sárkányszerű angyali lény hangját, előszőr meghallom. Volt nincs, ahogy szokták mondani, így csodálat nélkül, csak a színtiszta ösztöni félelem maradt nekem, mely a legbátrabb embereket is megtorpanásra kényszeríti. Ahogy a hangját meghallom, már csak a látvány változik tiszteletre kényszerítővé. A Dornburg torony magasságában, és ama építmény nagyságában, már a sárkánylény maga ágaskodott, kitárt szárnyakkal, mely hatalmas kiterjedésű röptető végtagok, és test, árnyékba borította a harcmezőt.
- Én vagyok Abaddón, e földnek bírája! - zúgja hibátlan némettel, de egy kiismerhetetlen, földöntúli utózöngével, ami akaratlan könnyet fakaszt a szemem sarkából; kicsinynek érzem magam a lény előtt, jelentéktelennek, és aprónak. - Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem. - azzal hatalmasat csap, és a lángtól körülölelve átlebben a Schattenschilden és eltűnik.
Ahogy elszáll a hegyek felé, hírtelen ürességet érzek magamban. Érezni akarom újra ezt az érzést, mely az ismeretlen kézzel megfogható jelenlétét égeti bele a lelkembe. Szükségem van rá, és akarom, de ha tényleg igaz amit mondott, nyolcvan nap múlva sikeresen kipusztulunk. Ezután a már kissé üveges, és semmitmondó tekintetemet, mely azt sugallta, mintha már láttam volna mindent, és nem lenne semmi, hogy meglepjen, újra a hadseregre vetem, hogy megnézzem, mégis mi történik odalent.
Bár amit látok, nem igazán kelti fel a figyelmemet, mivel az az igazi harcihelyzet, hogy nem igazán történik semmisem, a földi haderők között. Az egyetlen érdemi dolog, hogy mint hangyák a kisgyerek lába alól, úgy szaladgálnak ők is elfele a lezuhanó hatalmas kőtömbök elől. Bizony ám, a dornburg torony hatalmas több tonnás kőtömbjei, nem éppen egy kellemes eszközök, az emberi test kényeztetéséhez, melyet itt helyben tudományosan igazolni is tudok. Ahogy kissé felemelem a tekintetemet, úgy szépen kirajzolódva látom, ahogyan egy ilyen tonna madonna szépség, engem is célba vesz. Ám ez a madonna, igen kívánatosnak látszik, mivel mellőlem a földből, két hatalmas kőkar jelenik meg, melyek óvatosan a kőtömbhöz érve, markolnak rá a kőtömb érdes idomaira, és lassacskán, de kezdik tompítani és enyhíteni ama tömb esésének a gyorsaságát. A kecses, és finom kőkezek, meglepő finomsággal helyezik le mellém a faldarabot, melyen már így is két potyautas tartózkodott. Egy magas sötét férfi, és egy kislány alakját felvett démon.
Azért ne feledkezzünk meg a legfontosabb dologról, mivel figyelemmel kísérem ezt az érdekes képességet, mely képesség látványától, a szemeim csak úgy csillognak, a halálfélelmem, pedig elveszett valamerre a nagyvilágban. Csodásabbnál csodásabb dolgokat látok, egyik dolgok követi a másikat, és megannyi kérdést vet fel bennem. Szinte nincs is időm elgondolkodni, mert egy újabb következik be. A lány ismerős nekem, de a férfi nem. Ő is egy tábornok lenne? Vagy netalántán egy diplomata, akit megmentett úgy, mint engem? Bár még talán a démonkirály vagy mi a tököm is lehet. Azt mondta az a félnótás másik, aki engem ellátott, hogy mindig van valaki erős mellette. Netalántán ő lenne?
A kérdések cikáznak a fejemben, de nem tudom hogy jó dolog lenne e őket megszólítani. Ekkor Riel felszólal hangosan a zsebemből, ahogyan észreveszi, hogy a tekintetem az ismerős lányon volt. - Mivan fiú, csak nem bejön? - Ezen megszólalására a tenyerembe döntöm az arcomat, de úgy hogy azért még az ujjaim között fél szemmel ki tudjak kukucskálni. Hogyan juthat egy ilyen helyzetben, egy ilyen kérdés az eszébe? Remélem nem hallották meg...
- Lassan előjöhetsz, Malphas. - hallom a férfi hangját fennhangon, miközben a vállamon zizegni kezd egy bogár, majd előre repül, és hirtelen mintha a semmiből bukfencezne elő a szemüveges skorpiófarkas démon, aki fogadott engem.
- Nincs harag, ugye, öcskös? Kicsit kölcsön vettelek mozgásra. - mondja, miközben felgugol előttem a korlátra, majd előre veti magát, és esés közben denevérré bukfencezik, majd leszáll a másik kettő mellé.
- Herr Wagner, ha jól sejtem. Ha szeretne ön is csatlakozhat. - mondja az ismeretlen férfi fennhangon, de nem néz rám.
Óó basszus. Ha ez a nagyképű bolond, az első szavára igy odapattant, akkor lehet hogy inkább kimaradnék ezen dologból. Eléggé erősödik az egyik állításom, amit nemigen szeretnék, hogy beigazolódjon. Maradok pártatlan, mint ahogy mindíg is voltam, és megoldottam. Van egy érzésem, hogy nem utoljára találkoztam velük.
- Óh, nagyon szépen köszönöm, de el kell, hogy utasítsam a nagylelkű ajánlatát Herr... Elnézést, még a nevét sem tudom. - Szólok felé, kissé előre biccentve a fejemet, mintha tiszteletemet adnám neki. Eközben a kis gólem, a zsebemből, ó az a tudatlan csak nem tudja befogni a száját.
- Mivan fiú! Menjünk már! - Rángatja a zsebemet, majd kissé meglököm, és lehordom hírtelen. - Nem mindegy neked, hogy hogy jutunk haza? Így is úgyis én sétálok helyetted... - Majd nézek vissza az érdekes személyre, aki ha nem rossz a sejtésem, pont az a személy, akit elküldtem a búsfenébe.
- Ahogy gondolja. De a maga helyében igyekeznék, ugyanis ha Lilithyra nincs itt, nem védi meg senki a zuhanó kőtömböktől. - feleli a férfi vállat vonva, majd a trió sétálva távolodik tőlem. A legfurcsább dolog, amit észreveszek, hogy a zuhanó kőtömbök, melyek feléjük haladnak, hírtelen útirányt váltanak, és másfele csapódnak be, míg el nem tűnnek a távolban.
Van az a tartozás, ami sohasem éri meg az embernek. Amíg a közelben voltak, én lesiettem az épület elé, segítségemre váljék, hogy amíg ideértek, kivédték a kövek nagy részét, és ameddig itt vannak, azon rövid ideig ki is fogják. Így hát lesiettem az épület elé, amennyire a testem engedte, és a szememet az égnek meresztve, figyeltem a zuhanó sziklákat, hátráltam ki, és kerülgettem. Így sikerült elég messze eljutnom a zuhanó törmelékesőtől, miközben a kis gólem gondolom minden fajta cifrábbnál cifrább káromkodást elhordhatott rám. Mentségére valljon, az életem megvédése érdekében történő hatalmas koncentráció miatt, nem figyeltem semmi másra, csak a hulló sziklákra, és a talpam alatt lévő talajra.
Az igazság érzetem nem engedi, hogy velük menjek. Valami zavar velük kapcsolatban, és úgy érzem, hogy ha velük tartanék, többé nem lehetnék olyan szabad, mint eddig.

Felhasználó profiljának megtekintése

97 Re: Krónika: Ascensio on Csüt. Jan. 25, 2018 5:52 pm

Leon Wittman

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Pár perccel később - feltehetőleg, nem volt semmi módszere az időmérésre - mégis felkelt, fejében egy erős, lüktető fájdalommal, ami rögtön feltépte csipái mögött a tekintetét.
- Gondolom kérdései vannak. - hallotta maga mellől a hangot, majd érezte azt, hogy megszűnik a válláról a támasz. A maszkos vámpírnagyúr mellette állt, büszkén és egyenes háttal, de mindenképp kevésbé megviselten mint a zsoldos.
- Igen. - fektette le a tényt Leon, majd elkezdett gondolkodni rajta erősen, hogy mik is legyenek azok a kérdések. Elméjén még mindig vastag ködként ült az elmúlt órák minden terhe; teste-lelke már a határán volt.
- Megöltem von Dornburgot... ebből háború lesz? - kérdezte, miközben kitekintett a másik oldalára, a javarészt mozdulatlan testre.
~ Mert, megöltem, ugye?
- Még él. Én tartom életben. És nem, nem lesz háború. Ez a halál lesz a vitaalapunk ellene. - felelte hűvös hangon. Akár meg is szokhatta volna már, hogy körülötte mindenki teljesen érdektelen és flegmán beszélt olyan dolgokról, amik a világot - vagy legalábbis az ő limitált világát - teljességgel megváltoztathatják.
- Vitaalap? A háború ellen? - futott ki a száján, majd megpróbálta mégis összetenni az általa ismert tényeket, hogyan lehetett az előző tette a háború megelőző csapása. Miután bamba tekintettel végigmérte a helyzetet, megrázta a fejét. - Nem igazán értem a logikát mögötte.
- Hadd mondjak el egy történetet. Az első találkozásomat Erborosh-al, a régi világ szörnyével, egy angyal eltorzult, bukott formájával. Egy ősi rom mélyén találtam rá, ahová a titkok utáni vágy hajszolt. Akkor azonnal a csapdájába estem, megragadta a gondolataimat és nem engedett el. Atyámnak nevezte magát, gúzsba kötötte az akaratomat és nyirkos hideggel irányította minden vágyam. Menekülni akartam - és mégsem, mert nem engedte hogy akarjak. - kezdett bele történetébe, majd tartott a lélegzetvételnyi szünetet, a zsoldos felé fordítva maszkát. Egy apró bólintással jelezte neki, hogy folytassa, megértve a gesztust. - Végül egy férfi szabadított ki, de csak miután már elkárhoztattam a családom, a véreim és lassan minden más vámpírt. Ezt látod most magad körül. Erborosh... nem. Sandalphon, a meg nem született lelkek angyala magához láncolt, míg az Ezüst Zarándok, aki most a barátjukat is védelmezi ki nem szabadított. Ekkor kezdtem el a vesztét tervezni, de tisztában voltam hogy egy ilyen lényt nem egyszerű legyőzni. - ért el a második szónoki szünetéhez. Ismételten bólintott; már rég megtanulta, hogyha tudni akarja a történet végét, nem szabad megzavarni a mesélőt holmi kérdésekkel. - Tervet kovácsoltam. Sandalphon gyermekeinek fogadott minket és minket akart Veronia királyaivá tenni, de csak az ő rabigájában, ehhez azonban szüksége volt egy biztosítékra. Egy mágiára, amelyet egykor maga az Isten készített, egy elpusztíthatatlan börtönre, amely őt is halhatatlanná teszi, miközben hozzáköti egy helyhez. Mi nem vagyunk olyan erősek, mint az Isten, még ezzel sem.- emelte meg a szabad kezét, amin egy zafírköves gyűrű villant meg. - Ezért három pilléren állt a mágia, egy a Dornburg kastély maga, egy a kő amely a pecsétet összefogja, egy pedig Karl. E között a három pont között kering az a hatalmas energia, amely ezt a varázslatot létrehozza, azonban ez csak az álca volt. Valójában új rendeltetést adtam a körnek, illetve pontosabban a kőnek. Ha a kő a helyén van és a kör megszakad, például Karl meghal az energia átáramlik a kövön és begyújt egy más varázslatot: a Gambanteint.
Leont túlterheli a sok plusz információ, és az évek gyakorlata egy pillanat alatt becsődöl. - Mi az a gyűrű? És mi az a Gambantein? - kérdezi türelmetlenül. Sose volt képes láncot rakni kíváncsi szívére, és mi tagadás, senki más se.
- A gyűrű nem lényeges, ez csak a Plentakleidos egyike, az Infinitum. A Gambantein pedig egy olyan varázslat, amely idősebb a világnál. Egy jégbarlang mélyén találta egy ember felfedező, míg hosszas úton hozzám került. Surtr, a tűzóriások fejének lángoló kardja, aki megnyitja az utat a Ragnarök felé; ezt hitték viking őseink. Nem igazán vagyok biztos benne mit tesz a mágia, de hatalmas erő kell hozzá és jelentős mennyiségű szent jelenlét, és szövegében újra és újra megjelenik a 'tűz' és 'pusztítás' pecsétje. Ez az, amely rá fog zúdulni a mélységire. Az egyházak idejöttek háborút viselni ellenünk, de helyette szent erőt szolgáltatnak a mágia működéséhez. És amint Karl meghal, a világból eltüntetjük az egyik legbefolyásosabb bukott angyalt - ez a vitaalapunk. - zárta le a történetet.
~ Hmm... - gondolkodott el a félszemű, sorra véve a hallottakat, majd hangosan elkezdte elemezni az egészet. A történet közben nagyon koncentrált a nevekre, hátha később még fontos lehet valamelyik. Gambantein... Plentakledios... Infi-valami... átkozott tündenyelv.
- Egy mélységi eltétele láb alól tényleg jó indoknak hangzik... és bár az egyháziak esetleg büszkeség miatt kierőszakolhatnak valamit, de ez valószínűleg nem fogja érinteni a nemzetemet. Legalábbis, nem miattam. - sóhajtott fel a zsoldos gondterhelten. Tisztában volt vele, hogy ha nem így lenne akkor se lenne hatalma változtatni akármin, de legalább volt egy indoka a nyugalomra.
- Akkor - mondta, beletörődve a helyzetébe - most mi a teendő? Gondolom oka van arra, hogy von Dornburg nagyúr még lélegzik.
- Így van. Mindennek jó időben kell történnie, amikor a kő a helyén van, különben nem működik a terv. Meg kell várnom, hogy a kő... - szakadt félbe a mondata közepén, ujjaival megérintve a maszkját, és egy pár másodpercig hallgatás után bólintott. - Nos, hogy a kő a helyére kerüljön, ami meg is történt. Ha akarja jutalomból befejezheti amit elkezdett. - intett karjával a haldokló vámpírnagyúr felé.
Leon fáradtan feltekint az alakra, és a gondolatra is elkapja a hányinger, így elfordul. - Köszönöm a... - nyelt egy hangosat - ... a megtiszteltetést, de kihagynám. Nincs gyomrom védtelen embert ölni; nem méltó egy harcoshoz ez. Csak tessék. - intett Karl felé, mint aki egy legyet próbál elhessegetni.
Johannes szinte nem is reagált, csak összezárta az előrenyújtott kezének ujjait, amitől von Dornburg egy felől nedves "klopp" hang hallatszott, a nagyúr pedig fennakadt szemekkel dőlt el.
- Ennyi volt a feladata. Kérem, adja a kezét. - nyújtotta a zsoldos felé a karját. Ő pedig nem tudta volna megmondani a mondatból, hogy szemrehányás akart lenni, vagy egyszerűen kijelentette, hogy munkája itt véget ért. Bizonytalanul, de más választása nem révén, elfogadta a kezet.
A világ hirtelen ledegradálódott egy átlátszó csigaházra, aminek csavarodása megállás nélkül, szélsebesen rohant körbe, mint egy elmosódott szélforgatag. Egy ponton ő maga érezte úgy, hogy futna a csigaházon, de aztán hirtelen minden megállt; és csak az tartotta vissza attól, hogy elessen, hogy megragadták hátulról, a hónalj alatt. A feje továbbra is a csigaház vonalán rekedt.
Amint a szédülés csökkent annyira, hogy értse a környezetét, egy zöld mezőt fedezett fel; pont olyat, mint amilyet a Dornburg város határában látott, mikor átkeltek erre. Sőt, a közelben még ahhoz hasonló házakat is látott... a másik irányban pedig egy sátortábort, a zászlók alapján az egyháziak egy táborát, amiről a maszkos-vámpír beszélt. Ahogy a lába reszketése alábbhagyott, elengedték.
- Elnézést a modoromért, de sietnem kell. Amint lezajlott minden keresni fogom. - azzal hátralépett, az alakja is megcsavarodott és eltűnt, mintha elszívta volna valami, valahová.
Leon feladta a harcot, és ennyi atrocitás után a gyomra megköszönte szépen a lehetőséget és kiürítette magát azzal a lendülettel, ahogy magára hagyták. Elcsigázva - és nagyon szomjasan - nézett körbe a terepen, morfondírozva. Az egyháziakat leginkább kerülnie kéne, hátasa, az örökké nyugodt Csacsi pedig egy megüresedett fogadóban várja, valahol a Dornburg torony árnyékában fekvő városban. Lassan elindult abba az irányba.
Ahogy elérte az első házat, valami történt. Egy mindent beborító, erős, narancssárga színű fény gyulladt fel a horizonton, mintha csak a Nap nyújtózott volna egyet lustán, készen arra, hogy felkeljen.
De az épp a másik oldalt készült a nyugvára. Leon felkapta a fejét.
A torony szinte pulzált az energiától, a fény belőle jött - a repedésein át látszódott, mintha csak a téglák közül próbált volna menekülni valami, szétbontva nehéz kőbörtönét. Aztán tényleg megtörtént.
Darabokra esett szét a lebegő tákolmány, fülsüketítő bőgéssel zuhantak alá a súlyos faldarabok; közülük pedig a robbanás lángvihara nyűgözte le a zsoldost, rátapasztva csillogó tekintetét. Az első szikladarabok a közelében földet is értek, de ez nem érdekelte őt; a tűzvihar csak nőtt, és formát vett fel. Hosszú, kígyóra emlékeztető formája szárnyakat öltött, hatalmasakat és felsőbb teremtményhez méltót; az egész lény árnyékba borította az egész várost.
Egy sárkány, kinek minden tagját bejárta a rúnákra emlékeztető kék jelek sokasága, ami bár nem alkotott érthető rendszert, szimmetrikusan írta tele a lényt. Leon térdre zuhanva csodálta ezt a semmiből előtűnő csodát.
- Én vagyok Abaddón, e földnek bírája! - zúgta egy ismeretlen hang, ami mintha a sárkány felől szólna, de tökéletes németséggel, azonban valami földöntúli, ismeretlen mellékzöngével - Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem. - fejezte be a mondandóját, és szárnyaival nagyokat csapva emelkedett el a földtől. A gyönyörű fenevad pár szárnycsapás múlva már a Schattenschild túloldalán járt, nem hagyva mást az emberek szívében mint rettegést, csodálatot, meg több tonna felkavart port és hamut.
A félszemű csak hitetlenkedve volt képes a fejét rázni, az előbb történtek után. Azt sem tudta hogy mit érez, vagy hogy mit kéne éreznie, döbbenten meredt maga elé; addig, amíg egy újabb szikladarab az előtte lévő ház tetejét átszakította, majd Leon döbbentségének leplét is. Kevert érzelmekkel - és minden maradék erejével - vette be magát a tűz- és sziklaviharba, hogy megkeresse Csacsit. Szerencsétlen jószág jobbat érdemel annál, hogy így lelje a végét...
Aztán felharsogott egy ismerős bőgés, mint az erősítést jelző kürtszó; megnyugtató, mindent elnyomó erőteljes hang, ami elcsöndesítette a tűzropogást és a veszély jelenlétét. A lovasság patáinak kopogása jelezte, hogy közel van az, amire Leon már várt egy ideje; aztán egy füstgomolyon keresztül tört elő az erősítésként funkcionáló Csacsi. Mintha maga a farka vége is lángolt volna, úgy rohant át a körülötte megjelent poklon, nem ismerve semmit se, ami megállíthatná. Aztán meglátta gazdáját, ahogy az szinte reménytelenül állt az utca közepén, sóbálvánnyá válva. Pont annyira lassított csak le, hogy Leon a hátára pattanhasson, majd ketten együtt menekültek ki a rommá pusztult város romjai közül.
- FUSS CSACSI! FUSS, MINTHA AZ ÉLETED... CSAK FUSS! - üvöltötte a zsoldos, halálra várván.
Miután elég messzire kerültek a veszélytől, és egy nyugodtabb ütemben haladtak előre, Leon elkezdett magában beszélni; vagy, végül is Csacsihoz, de sok választ nem várt tőle.
- Jelentenünk kell mindent a királynak, Csacsi, mindent. A sárkányt, a mélységit, a vámpír-dolgokat... aaa, mindent! Még most le kell írnom a dolgokat, amíg el nem felejtem... Gambantein... hol a papír... - kapkodott föl-alá a Csacsira aggatott táskák között, mint a veszett egér. - Te pedig, kapcsold fel a tempót. Ezeknek a híreknek minél előbb el kell érniük a... hé! - ordított fel meglepetten, mikor hátasa - egyszer az életben - szót fogadva ‘feljebb kapcsolta a tempót’.

Felhasználó profiljának megtekintése

98 Re: Krónika: Ascensio on Szomb. Jan. 27, 2018 12:58 am

Lance Kalver

avatar
Tünde Zsoldos
Tünde Zsoldos
- Az király...és amúgy ja, jó kérdés, hogy Te ki vagy...és ugye, ha rád nézek, az nem számít pedofíliának, kislányom?
- Olyan könnyű lenne... Csak úgy ropognának a csontjaik... Igen, tisztában vagyok vele... De... Ahogy akarod, Darr... - a lány mintha magának beszélne, itt pedig dühösen fúj egyet. - Királyom. Ha apa hallaná ezt. - Ekkor idefordult. - Ha nem akartok palacsintává lapulni... megkívánnám a kellő tiszteletet, ami Lilithyra Daemnas Q'rgal démontábornoknak illik. Világos?
- Oké, én innentől kezdve nagyon foglak tisztelni, bár a neved kiejtésével lehet, hogy gondjaim lesznek, becenevet nem akarok neked adni, ahhoz túlságosan be vagyok rosálva, úgy hogy, minek szólíthatlak? - Kérdezte Crispin kicsit megilletődve.- És...miért segítesz nekünk? Mert gondolom, hogy ez fajta segítség volt. Legalábbis egy időre megszabadultunk a csúnya vérszopóktól.
A magam részéről én is őszintén megijedtem, amikor a falak elkezdtek közeledni, a lányka meg magában beszélt közben, látszólag. Lepergett előttem az életem, de mire elértem mostanáig, a falak visszahúzódtak.
- Rendben, úrnőm. - Kicsit nehézkesen ejtettem ki a számon, de megértettem, hogy ha nem teszem meg ezt az áldozatot, itt végzem.
- Lilithyra tábornok, ennyi is megteszi. Csökött egy faj... És azért jöttem, hogy megmentselek titeket, ugyanis fene sok dolgotok van még. Úgy értesítettek van egy alkutok a királyommal.
- Értettem, Lilithyra tábornok. Hát, azt nem tudom, hogy a királyotokkal-e, de egy démon lent a fogadóban szépen megkért minket, hogy vigyük el neki a Mélyseggi kövét, cserébe feljuttat minket. A szívás az, hogy a társaságunk nagyobbik fele éppen az említett Bukottal van elfoglalva, mi pedig szuicid misszióba kezdtünk... és még azt se tudjuk, hol van a kő. De hajlandóak vagyunk bármit megtenni azért, hogy végre hajtsuk a küldetést. Egyrészt, mert ígéret szép szó, másrészt meg mert utálom a Mélységieket.
Crispin szavaira egyetértően bólogattam, bár meglepett, hogy az az alak a fogadóban király. Jobbnak láttam egyelőre csöndben maradni, nehogy rosszat mondjak, nem akartam húsos palacsintává lenni.
- Történt egy kis változás a tervben. Azt hitte eddig a mélységi köve a termében lesz, a legnagyobb biztonságban, de nem számolt egy idegesítő kis gyaloggal. Emlékszenek még Gerard-ra, az ibolyaszemű fiúra, akinek ott lóg a nyakában Loren Sonne démonhercegnő börtöne?
- Hááát, hogy milyen nyakék lóg a nyakában, azt nem tudom, de ha démonhercegnő... netán a király nem tudna rászólni, hogy fojtsa meg őt? Amúgy hogy felejthetném el Gery boy-t? Ez azt jelenti, hogy megölhetjük őt? Mert gondolom, hogy ha így emlegeti a nevét, akkor az a félnótás csak úgy fogta, és elhappolta Darr elől. Ejj...ezek a mai fiatalok nem ismerik a tiszteletet....
- Hogy micsoda lóg a nyakában? - Kérdeztem értetlenkedve, majd ránéztem a társamra - Ez a „Gerard” az a személy, akire gondolok? - Kezdtem el enyhén fújtatni.
- Nem érdekes igazából. Ami érdekesebb az az, hogy nála van a kő és éppen errefelé tart, legalább is, ha állja a Nachtraben nagyúrnak adott szavát. Úgy néz ki, a Dornburg nagyúr jelenleg a halálán van valamiért, és a királyom még az előtt szeretne a birtokába jutni a kőnek, hogy végleg lehunyná a szemét. Bizonyos okok miatt én nem avatkozhatok bele, így maguk kénytelenek ezt megoldani. Avagy örökre elfalazom ezt a járatot magukkal együtt, az is egy megoldása a problémának, csak nem épp a legjövedelmezőbb.
- Aye Lánci, Gerard az a beképzelt kis idegesítő szarcsimbók...
Bólintott, hogy megerősítsen. ~ Appppiccsábaaa...~ Gondoltam szinte elkeseredetten. Nem akartam megint találkozni vele...
- Akkor büntessük csak meg. - Válaszoltam határozottan.
- Ger erre felé tart, hogy a Mélységihez menjen, vagy máshova tart? Ha tartja magát az ígéretéhez, és tudjuk, hogy hova megy, csapdát állíthatunk neki...
- Szerintem is a csapda a legésszerűbb megoldás. - Fejtettem ki a véleményem. Én most nem voltam a helyzet magaslatán, és biztos voltam benne, hogy annak a rohadéknak még van pár trükk a tarsolyában.
- Bölcs döntés. - Mosolyodott el a kislány, aztán egy intésére a falak a helyükre kerültek. A folyosóra kipillantva néhány lehetetlen pózba tekeredett és eltört vámpírt láttam. Ökölbe szorult a kezem.
- Az ilyen trükköket hol tanítják? Esküszöm, ez a legcreepybb csaj, akivel valaha is találkoztam. Na de akkor, vár ránk egy csapda állítás, mi?
Hitetlenkedve néztem, ahogy kiment a kislány a hullák közé, és elsétált. Crispin hangjára megráztam a fejem.
- Így van. Viszont nem vagyok benne túl gyakorlott, pláne egy csupasz folyosón, mit javasolsz? - Néztem rá.
- Lánci, azt ugye tudod, hogy most nem hagyhatjuk, hogy a mocsok elmeneküljön? Legjobb lenne, ha Te itt maradnál a folyosón, én bemegyek a mellettünk lévő termek valamelyikébe, és amint megérkezik Ger és elindul a lépcsőn, a háta mögé kerülök... ideje egy kicsit bérgyilkolászoskodni, nem gondolod?
- Abszolút. De gyorsnak kell lenned, nem vagyok benne biztos, hogy sok időbe fog neki telni, hogy átjusson rajtam. - Feleltem, ő pedig nekilátott az anyagok összeszedéséhez, hogy hozzájusson a csapdához szükséges dolgokhoz. Szinte undorral néztem, ahogy szinte megnyúzza a vámpírokat, hogy a ruhájukat megszerezze magának. ~ Nem mintha én gyakran fürdenék... de ezek nem igazán viszik túlzásba a tisztálkodást.~ Morogtam magamban, majd amikor láttam, hogy Armax elhelyezkedik egy ajtó betörése után, én is behúzódtam a folyosóra, kiválasztottam a legárnyékosabb helyet, és magamra húztam a csuklyámat, hogy minél nehezebben lásson meg. Idegesen markolásztam a kardomat. Most mi lesz?
Idegesen felkaptam a fejem a lábdobogásra. Valaki, vagy valakik errefele haladtak, futólépésben. Hangokat is hallottam, de nem tudtam őket tisztán kivenni. Lassan kihúztam a kardom, és amennyire tudtam, készültségbe helyezkedtem. Nem sokkal később meg is jelent a folyosón egy sziluett. A mellettem elsuhanó alakot először meg akartam ölni, de aztán jobb ötletem támadt. Elkaptam, behúztam magam elé az árnyékba, majd befogtam a száját.
- Nyugi, nem bántalak... egyelőre. Láttál erre egy démont mostanság? Nálam kicsit alacsonyabb, fiatal srác, lila szemekkel... - Eddig jutottam, amikor meg is láttam, ki van nálam. Hirtelen kevesebb indokot éreztem, hogy fogva tartsam, és egy kicsit lazítottam a fogásomon, de egy másodperc múlva megembereltem magam, és újra megfogtam. Nem kockáztathattam, hogy a démon meghalljon, ha véletlenül éppen erre jár.
- Szóval? - Engedtem el végül mégis.
- Nyugalom... én csak egy hírvivő vagyok. Igen, ismerek egy démont. Egy démont, akit azonnal meg kell állítani. Segítségre van szükségem!
- Az a démon, akit leírtam, vagy nem? Nincs ám sok időd válaszolni. - Villantottam meg a kardomat fenyegetően. Nehéz volt így fellépni, de muszájnak éreztem.
- Én Simon von Neulander bizalmasának, Neuman von Neulandernek vagyok a lánya. Segítened kell! Az a démon fel akarja robbantani a Rózsatermet, a torony szívét. Ha sikerrel jár, mind meghalunk. De én tudom a gyenge pontját! - Szorította össze a fogait, és folyamatosan próbálkozott kitörni. Tényleg úgy nézett ki, mint aki nem ér rá egy ilyesféle bájcsevejre, de most sajnos rá kellett érnie. A folyosóról érkező hangos csörrenésre összerezzentem, de most nem foglalkozhattam vele. Oda kellett koncentrálnom a foglyomra. A szabad kezemmel kihúztam a kardomat, és vonakodva bár, de odaemeltem Maria nyakához.
- Arra válaszolj, hogy ez az a démon-e, akiről én beszéltem! Fogytán a türelmem, öt másodperced van válaszolni, mielőtt elvágom a torkodat. - Kicsit elkezdtem izgulni amiatt, amit mondott, de foggal-körömmel ragaszkodnom kellett most Gerard megtalálásához, különben én ígyis úgyis meghalok. Megdobbant a szívem a kintről hallott hangra. Tehát nincs egyedül, reméltem, hogy Crispinnek nem fog nagyobb baja esni, annak ellenére, hogy nem féltettem. A hangját is hallottam kintről, de nem figyelhettem rá. Koncentrálnom kellett!
- Igen, ez volt a neve. Gerard. Az ereje a könyvében van, ha elég, semmi hatalma nem marad. Te erő vagy, igaz? Segítened kell legyőzni! -
Hirtelen ránézve nem is tudtam, miért csinálom ezt. Miért vagyok ilyen gyanakvó? Miért fenyegetem, mikor nem csinált semmit? Vonakodva, de elengedtem a nőt, a pengét továbbra is felé tartva, készen a szúrásra. Aztán a jobb kezemmel megfogtam az ő karját, kellemetlen lett volna, ha elfut. Crispin biztos látta, hogy jön, nem köszönte volna meg, ha elengedek egy túszt.
- Erős vagyok, de tüzem nincs. Hogy segíthetnék? - Kérdeztem hidegen, a hangomban egy kis alig észrevehető elkeseredettséggel.
- El az útból! Az a nőt a saját kezemmel fojtom meg.
Hallottam, és a szemem sarkából láttam, ahogy berobban valaki. Újból sebességet szerezve lendületből hozzávágtam a karon fogott nőt. Nekem már úgysincs semmi haszna. Ekkor viszont átfutott az agyamon az a friss kaland a mélységivel. Ösztönösen a fejemhez kaptam, és kiabáltam volna, hogy "ELÉG!!!" Mikor ráeszméltem, hogy ez nem történik meg megint. Felemeltem a fejemet és a kardomat, a szememmel az ellenséget keresve újból, remélve, hogy nincs túl messze. Úgy tűnt, hogy akadálytalanul átsuhant a nő felett, aki így nekivágódott az ajtófélfának. Elborított a düh, teljesen megvakultam tőle. Odalépdeltem hozzá, és felemeltem.
- Saját kezével fojt meg, mi? Na várj csak, adok én neked... - És tiszta erőből elkezdtem szorongatni a nyakát. Oldalra nézve megláttam, hogy Crispin kettő ellen van. Vettem két mély levegőt, egy utolsó, erős szorítást csináltam, hátha elérem a célom, majd ledobtam, és kiléptem a teremből.
- Kell segítség, főni?
Az egyikük hátrafordult, ahogy meghallott, így vettem észre, hogy egy nőről van szó. Amint meglátott, elő is vette a fegyverét, miközben a másik beszélt Crispinhez.
- Tudod...nem tűnsz éppen hülyének. Nem beszélhetnénk meg inkább?
Én magam emeltem a kardomat, és elkezdtem komótosan sétálni az ellenfelem felé. Öt méterre lehettem tőle körülbelül, amikor lassítottam, és igyekeztem észrevétlenül még egy érmét kicsempészni az övemből. Ugyanazt a trükköt terveztem, ami a démon ellen is működött: megpróbálom megzavarni az érmémmel, aztán lerohanom. Be is céloztam hát a lehető legészrevétlenebbül az egyik szemét, de a tervem nem sikerült, de láthatólag Crispin nem akart harcolni, inkább beszélni, így csak konokul védekező állást vettem fel.
- Épp azt próbálom, megbeszélni! Nem akarom senkinek sem a halálát, mindkét csapat meg lett tépázva, de ha Ger folytatja, amit elkezdett, mind itt halunk meg, hát nem érted? Inkább élje túl Ger, mint hogy vele haljak meg. Te talán meg akarsz halni? Picsába! Ezzel most nem megyünk semmire! Alig van időnk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát! Ha nem jut el Darr-hoz a kő max öt percen belül, mi mind megdöglünk!
- Azt mondod, azért kell nektek, mert tragédiát okoz, vagy azért, mert féltitek az életetek. Nekem erősen úgy tűnik, félre lettetek vezetve.
- Darr-ral, tudod, a démonkirállyal kötöttünk egy alkut, hogy eljuttatjuk hozzá a követ. Az alku meghiúsult, mert valaki elmozdította azt. A démontábornok csaj megosztotta velünk, hogy Ger-nél van a kő, és a tudtunkra adta, hogy addig van időnk eljuttatni azt a királyhoz,amíg Karl meg nem hal - már pedig haldoklik az a mocsok. Ha nem jut el hozzá, a tábornokait rátok uszítja, meg valószínűleg ránk is, mert nem tartottuk az alku ránk eső részét. Szerintem ez eléggé tragédia lenne és az életem féltése is eléggé alapos. Tehát: segítesz vagy nem? Egy egyszerű igen és nem is megteszi...
- Ajánlok neked egy üzletet: - próbálkozik ő is egy csellel. Nem valami magabiztos, de ő is próbálkozik - Gerard módosított egy pecsétet a kövön. Ha a helyére teszi, azzal legyengíti a bukottat, így el tudunk menekülni. Ha ezt megcsinálja, odaadjuk nektek. Tudunk egy módot is, amivel le lehet jutni. Ez öt perc alatt megoldható. Megfelel?
Elkezdtem lihegni. Kavargott a fejem a gondolatoktól. Benne megbízhatunk egyáltalán? Kérdőn néztem Crispinre. Az a srác épelméjűnek tűnt. Végül eltettem a kardom.
- Mehetünk, de mi megyünk hátul. - Szögeztem le. Nem voltam hajlandó egy démon társai előtt haladni.
- Le akarja gyengíteni a bukottat, hogy el tudjon menekülni. Módosított egy pecsétet. A módosított pecsétes követ oda rakja a helyére, akárhol is van. Aztán mi menekülés közben fogjuk a pecsétet és elvisszük magunkkal. Amint a kő elkerül a helyéről, a módosítás semmisé lesz, és a Mélységi vissza kapja a teljes erejét. Én jobban örülnék annak az opciónak, hogy ide adjátok a követ. Mi elvisszük Darr-hoz, ti elmenekültök a módszerrel, amit említettetek és még csak le se kell menni a Mélységihez, hogy a Követ a helyére tegyétek.
- Ez jó...vagy esetleg még húzzuk az időt öt percig és ti meghaltok. Ger is meghal, de mi velünk nem fog semmi történni. Nekem megfelel így... Aleena?
- Totálisan. Mentsük az irhánkat! Ja igen...és mi megyünk hátul, mert mi gyengébbek vagyunk.
- És nem kapja vissza az erejét. Véglegesen gyenge marad. A kő, amit kerestek, egy erős pecsét. Ezt talán nem mondta el nektek a démonkirály? Hát hogy lássátok, bízom az ítélőképességetekben, elmondtam én! Most döntsétek el, kinek az életét akarjátok menteni: a magatokét, vagy a magatokét és egész Veroniáét. Mert ha előtte nem gyengítjük le, kizárt, hogy nem történjen katasztrófa. Gondoljatok már másra is néha, basszátok meg! - Fakadt ki végül a fiatal harcosnak kinéző férfikezdemény. Ránéztem Crispinre.
- Menjünk akkor le.
És hátat fordítva elindultam.
- Francokat az egészbe. Ok, én megyek elől, aztán csináltok, amit akartok! - Morgott Crispin, és elindult. - Ha bármi árulást szimatolok ki, nem fogunk jó viszonyban elválni... - Tette hozzá fenyegetően.
- Hé... ő ott... mit tettetek vele? - Kérdezte a srác az ájult testre mutatva, én pedig hátrafordultam. - Csak elájult. - Majd minden további magyarázat nélkül én is felvettem Crispin tempóját, aki motyorászott valamit maga elé, de nem tudtam kivenni. Nem is akartam, nem is figyeltem, céltudatosan kocogtam előrefelé, miközben lépésenként, fokozatosan a kelleténél jóval kellemetlenebb, bizsergető érzés lett úrrá rajtam. Crispin egy jelentőségteljes pillantást vetett rám, én pedig visszanéztem rá, aztán pedig előre fordult, és elkezdett beszélni.
- Mondjátok, volt már dolgotok Mélyseggivel? Az elmetrükkjeivel és a többivel? Remélem, hogy nem...az első alkalom mindig fájdalmasabb a tapasztalatom szerint. Tiszta szex...na mindegy...
Nem értettem a kérdését, hiszen mindenkinek volt itt valószínűleg, de csendben maradtam. Most nem ez volt a lényeg, valószínűleg csak oldani akarta a hangulatot, és ezért igazán nem hibáztathattam, sőt, hálásnak kellett volna lennem érte.
- Adottság. Annál erősebben hat, minél kevesebb kétely forog körülötted. Annál erősebb vagy, minél könnyebb a szíved. – Mondta a mögöttünk haladó nő egy kis bizonytalansággal a hangjában. Elég ironikus volt hallani azt nézve, hogy mit mondott. Lassan megérkeztünk, a bőröm alatt bizsergő érzés kiteljesedett, ebben a libabőrözésben pedig mintha nevetés visszhangzott volna.
- Ebből elég legyen! MOST KOMOLYAN?! Ger, engedd el Ada-t. Ada, tüntesd el az Égi Vértedet. Társaságunk van...
Parancsolt rá mindenkire Crispin, én közben dühösen forgattam a szemem a démon láttán, pedig tudtam, hogy itt lesz. Nem szólaltam meg, csak rámarkoltam a kardomra. Crispin kimondta, amire én gondoltam, csak én kicsit durvábban fogalmaztam volna.
~ Ostoba agyagbabák, földből összekapart gyermeteg bábúk. Játszatok csak, játszátok el a végzeteteket, könnyelműen tiporjátok el a lelketek üdvét.~
Hallottam egy hangot. Kirázott a hideg. Mi ez? A fejemhez kaptam újból. NEM AKAROM! Kétszer átéltem már ezt, harmadszorra már nagyon sok volt. A falba akartam verni a fejem, puszta kézzel kikaparni a kastély hideg kőpadlóját, hogy megszabadulhassak tőle, de elmúlt. Megint csönd lett, a részéről legalábbis. Felnéztem, és azt láttam, hogy Ada nem fogadott szót, hanem a fegyverével tovább hadonászva próbálta érvényre juttatni az akaratát, látszólag elég zavarodottan. Közben Ger úgy döntött, hogy fel fog ugrani valamiért a levegőbe a talpa alá egy jégpáncélhoz hasonló valamit idézve. Mintha az fenn tartaná a levegőben, sőt, inkább a súlya miatt lehúzza... De ezen a ponton én már nem szóltam bele, csináljon, amit akar, rosszabb ez már nem lehet. Közben a csatlósai hátulról támogatták.
- Hold Anya, most kéne egy nagy adag segítség!  Olaj.... Csettingetett Crispin - Van olajad? Ideje egy kis bombát kotyvasztani...
- Nos... nekem nincs, neked van? - Bizonytalanodtam el, nem tudtam, mire gondolt, de Ada bajban volt, neki kellett segíteni, ezt pedig egy bizonytalan pillantással jeleztem Crispin felé.
- Ada! Figyelj ide! Te tudsz repülni? Segítenünk kell neki, vagy mind meghalunk! - Hallottam Blue hangját, ahogy a letepert Adágoz beszélt, közben a látóterembe belekerült zuhanó démon éppen egy lehetetlen mozdulatsort mutatott be. Lehetetlennek gondoltam legalábbis, és így, hogy sikerült, meg is tapsoltam volna, ha... hát.... nem EZ lett volna a helyzet. Nem sok kedve van az embernek örömködni és éljenezni, amikor éppen megszámolni nem lehet, hogy hányszorosan veszélyeztetve van az élete, ez alól pedig a tündék se voltak soha kivételek, legalábbis nem úgy vettem észre. Ekkor Cyne odarohant Adához egy fáklyával a kezében, hogy jobb belátásra bírja. Végeredményben mondjuk azt nem tudtam, hogy Blue lelkére akar-e beszélni, vagy Adához, de amikor megszólította, nem maradt kérdésem.
- Ada, szerelmem...szükségünk van rád, neked van egyedül esélyed a Fenevad ellen. Ger....kényszerű szövetséges.
Ekkor érkezett meg a sárkány is, aki eddig nagyon gondosan elrejtőzve haladt mögöttünk, viszont valahogy úgy érezhette, hogy most szükség is van rá, és egyáltalán nem tévedett nagyot. Csodáltam, hogy hogyan nem rettent meg, és keresett inkább kijáratot, ahogy minden épeszű állat és humanoid tette volna... gondolom a gazdájára hasonlít, végül is lehetett benne valami.
- Picikém...mondd csak, szeretnél repülni? Ada, képes vagy megvédeni Dracon-t a Mélységi támadásától?
Folytatta tovább törődően, mint akit tényleg érdekel ez az egész. Jó, biztos, hogy érdekelte, ha más nem, hát a csaj biztosan. Az egész helyzet kezdett túlmutatni rajtam. Mindenkinek volt valami ötlete, hogy mit csináljon, én meg tanácstalanul álltam, és néztem. Aztán megláttam a földön fekvő sötét tündét, és odafutottam.
- Jól vagy? Ébredj! - Ráztam a vállát.
- Nem akarok goromba lenni, de a barátnőd parancsot teljesítő zombi módba váltott. - Hallottam az utólag társult nő hangját, ahogy feltehetőleg Crispinhez beszélt, ez így is volt, felnézve láttam. - Hát én nem tudok repülni, de esetleg van ötleted, hátha tudnék valamit segíteni én is. - Fűzte hozzá, bár a magam részéről egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy Crispin hozzá beszélt. Közben behúzták a zuhanó Gerardot, aki nagyon látványosan, és ugyanolyan határozottan becélozta a szemével a kijáratot. A csapatunk vezére is odarohant segíteni, miközben Blue nagyon kedélyesen elvolt a sárkánnyal. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon kiakasztott, hogy lehetett ilyen ebben a helyzetben? Pláne, hogy a sárkányra szükség is lett volna, csupán isteni szerencse, hogy végül nem kellett felrepülnie.
- Most jön az a rész, hogy menekülünk innen a bánatos fenébe, ugye? Lánci, hozzad Józsit, Blue, segíts neki légyszives. Kardos tüncike, Ger a Te feladatod....csettingetős boszi, mi Ada-t visszük el...
Feleszméltem Crispin szavaira. Igaza volt, nekünk nem volt itt maradásunk, a legapróbb morzsáig az egész kipergett a kezeink közül.
- Rendben.
Ezzel felkaptam a fiút, és elindultam kifelé. Alapesetben hátramaradtam volna, de így, hogy más is rám volt bízva, nem tehettem meg. A kissé következetlen sötét tünde nőszemély végre csinált is valamit, besegített a buzogányos kissrác cipelésében. Szegény még túl fiatal volt egy ilyenhez... Bár, mennyivel lehettem nála idősebb? Öt évvel talán, de ez egy nagyon jelentős öt év, az első tapasztalatok az élet sötét oldaláról, meglátja a kegyetlen dolgokat is, amitől megedződhet... Na jó, min is gondolkodtam? Erre senki nem készülhet fel, lehet az akár egy gyerek, vagy a legharcedzettebb katona, ez a szörnyű lény mindenkivel új játszik, ahogy úri kénye és kedve tartja... Az ilyeneknek nincsen létjogosultsága, az ilyeneket meg kell ölni, akárhogyan is. Naiv gondolat volt, tudtam, hogy soha nem lennék erre képes, de nagyon felbőszültem. Hangokat hallottam magam mögül, ahogy a nefilimet csápok a falnak vágják, és újból megszólal egy hang:
-Ím győztetek hát, azt hiszitek? Mi lesz hát a győzelem íze? Mit termett nektek a győzelem? Ugyanolyan semmik vagytok, porszemek és sárban kúszó gyermekek, én pedig ugyanúgy hatalmas vagyok. Mit tesztek hát, gyermekek?
A csontom legmélyéből kezdve elkezdett rázni a hideg. Felgyorsultam, minél messzebb akartam tudni magam tőle, mégis tisztában voltam vele, hogy előle fölösleges menekülni, elér, ahol csak akar. Nem tudtam biztosan, de ez a velőtrázó hang, amit ő művelt, a csápok, amik kiálltak a földből, mind-mind nagyobb hatalmat jeleztek, mintsemhogy én azt fel tudtam volna ésszel érni. ~ Mindegy, mindegy, csak messzebb és messzebb, nem számít! ~ mantráztam magamban, miközben idegesen fészkelődtem a bőröm alatt meg nem szűnő bizsergés miatt.
- Akinek kedves az élete, utánam!
Hallottam a démon szavait, ahogy a követőit terelgette kifelé. Akkorra mi már elhagytuk a negyedik társukat, aki elvesztette miattam az eszméletét, de nem érdekelt. Most nem, csak én éljem túl, csak a gyerek élje túl... a nő se érdekelt, egyedül talán csak abból az egy szempontból, hogy ott ment mellettem, így ha ő valamilyen okból elveszett volna, nagy eséllyel én is otthagyom a fogamat. Magam mögül éktelen hangos kiáltást hallottam, kicsivel később beazonosítottam, hogy Crispin az.
- Ada! ADD VISSZA ŐT, TE MOCSKOS SZARZSÁK! - Visszhangzott a folyosó. Majdnem ledobtam a vállamról a testet, és mentem volna vissza segíteni, de többszörösen is eltántorodtam a célomtól. Egyrészt, mégiscsak egy tehetetlen test volt nálam, másrészt meg őszintén, ki akarna visszamenni egy olyan szörnyeteghez? A Főnök ezúttal magára maradt, továbbra is céltudatosan haladtam kifelé. Nem sokkal később újra a hangját hallottam, majd kicsivel később a sárkánya elsuhant a fejünk felet, visszanézve pedig láttam, hogy Crispin is jön Adával. A nagyterem közepén megálltam, és megfordultam.
- Most mi legyen? Nem futhatunk örökké..
Közben a szörnyeteg egyre csak üvöltött, a hatása viszont most furcsamód nem volt olyan erős. Újból megfájdult a fejem, de kivételesen nem akartam az egyetlen megmaradt szememet is kikaparni, vagy a testet ledobni a földre, hogy a saját bajommal foglalkozhassak. A sötét tünde lányra viszont nem voltam tekintettel, mikor megálltam, és elesett, szóval kedvesen felsegítettem, és bementünk a sráccal együtt a körbe.
- Hadd szóljon...
Mondtam fásultan, nem is törődve azzal, hogy kicsoda ez az alak, és ugyan miért kéne beállnunk abban a körbe. Iszonyatosan elfáradtam testileg és lelkileg is, csak azt akartam, hogy vége legyen, vagy így, vagy úgy, egy mágikus körbe való beállás pedig valamelyiket rendszerint elhozhatja, az eddigi kevés tapasztalat alapján, amit szereztem... Legutóbb egy ilyen juttatott fel, nagyon reméltem, hogy egy ugyanilyen képes lesz lehozni is innen. Ha pedig nem, ki tudja, mi lesz? Annyit tudtam csak, hogy most történni fog valami, de nem is számított, úgyis rég elmúlt már az az idő, amikor bármit is számított, hogy mit tettem.
- Küldetés teljesítve...
Mondta a démon, miközben az egész gyülekezet beugrott a körbe. Utoljára Crispin érkezett meg, karjában az ernyedt félangyallal, én pedig különös megkönnyebbülést éreztem magamban. Mindenki él, nem vesztettünk embert... csak egy eszméletet, egyelőre, de az majd visszajön, remélhetőleg. Azt még viszont nem tudtam, hogy a    nak igaza van-e , lévén a mélységi nem volt halott, aztán eszembe kellett jutnia annak, hogy nem feltétlen ugyanaz volt a kettőnk célja. Tényleg, és mi történhetett azzal a varázslófiúval? Azzal a szemtelen suttyóval, aki eltűnt, mielőtt leszúrhattam volna... egyik részem nagyon szívesen belé mártotta volna akármikor a kardot még mindig, az még mindig kétségbeesetten próbált mindenkit megölni csak azért, hogy életben maradhassak... viszont a nagyobb, az erőteljesebb részem bitang fáradt volt. Őt nem, így engem se érdekelt az, hogy ő él-e vagy hal, már lassan az se, hogy velem mi lesz... legfeljebb csak nagyon hosszan fogok pihenni, nem csak másfél napot fogok átaludni, amit úgy nagyjából reálisnak tartottam. Feltéve, hogy találok nyugodalmas helyet hozzá, és nem vernek fel olyan aprócseprő indokok miatt, minthogy vinnék a sátrat, bontják a tábort, kifizetnének, támad az ellenség....
- Remélem, hogy ez megéri...mert a démonkirály meg fog minket ölni, abban biztos vagyok...
Ragadott ki az elmélkedésemből Crispin morgása. Nem ijedtem meg, pedig az lett volna a természetes, ezek után egyszerűen semmiségnek tűnt egy démonkirály. Öljön meg, ha akar, nem tudott egyszerűen zavarni. Én is elképedtem magamon, hogy ilyen könnyedén állok hozzá a dologhoz, én, aki úgy negyed órával ezelőtt még bármit megtettem volna, bárkit eltapostam volna csak azért, hogy a démonok uralkodójától mentsem a bőrömet... Még sose tapasztaltam ilyet, hogy valaki, vagy valami ekkora benyomást hagyjon rajtam. Ekkor eszméltem rá igazán, hogy milyen apró, milyen gyenge vagyok, milyen jelentéktelen.. Igaza volt a szörnyetegnek, semmi voltam, porszem és sárban kúszó gyermek, nem több ennél. A gondolataimból az újból megtapasztalt émelyítő pörgés érzése rángatott ki, ami után újból térdre estem, és elkezdtem öklendezni, éppen csak volt annyi lélekjelenlétem, hogy Józsit, ahogy Crispin nevezte el, puhán tegyem le a földre, utána viszont ténylegesen átadtam magam a rosszullétnek. Körülnézve aztán, mikor megnyugodtam, egy sokkal barátságosabb táj fogadott, egy füves mező. Rá kellett eszmélnem, hogy ennyire még soha nem örültem annak, hogy ilyen puha zöld terült el a lábam alatt, előtt, körül. A pillanatnyi boldogságom valóban nem tartott sokkal tovább, mikor feljebb pillantva megláttam a lebegő tornyot. Közel volt, nagyon közel, nem tetszett, menekülni akartam mindenáron, de nem volt erőm felkelni, így csak lefeküdtem a hátamra, és hallgattam a férfit, akinek köszönhetjük az életünket.
- Úgy hívják, Gambantein. Egy ősi mágia, amit egy régi angyalrom mélyéről ásott elő valaki nagyon régen. Temérdek energia kell hozzá, és annyi szent mágia, amennyit csak össze lehet gyűjteni egy helyen. Ez történik most. - Mondta olyan hangnemmel, mint aki biztos abban, hogy mi fog történni. Úgy tűnt, nem tévedett magával kapcsolatban sokat, mert ami azután történt, na arra egyáltalán nem számítottam. Erőteljes villanás szűrődött át a szemhéjaimon, amitől azok felpattantak, én pedig gyorsan felültem.
A fény a lebegő toronyból jött, erőteljes narancssárga fényben kezdett el ragyogni, és mintha repedések kezdtek volna el futni végig rajta. Úgy nézett ki, mintha belülről feszítené valami, valami erős, hatalmas. Ugye nem a szörnyeteg határozta el, hogy elpusztít mindent? Nem, az nem lehet, a férfi, akinek nem tudtam a nevét, állította, hogy rengeteg szentség van a helyen. Én nem értettem hozzá ugyan, de el tudtam képzelni, hogy az az undorító szemtenger nem éppen áldott állapotban leledzett ott, ahol meglátogattuk. Eszembe jutottak a szavai, és újból kirázott a hideg. ~ Ostoba agyagbabák, földből összekapart gyermeteg bábúk. Játszatok csak, játszátok el a végzeteteket, könnyelműen tiporjátok el a lelketek üdvét.... Ím győztetek hát, azt hiszitek? Mi lesz hát a győzelem íze? Mit termett nektek a győzelem? Ugyanolyan semmik vagytok, porszemek és sárban kúszó gyermekek, én pedig ugyanúgy hatalmas vagyok. Mit tesztek hát, gyermekek? ~ Visszhangzott a fejemben, és a fülemhez emeltem a kezem abban a nyilvánvalóan ostoba reményben, hogy ez segíteni fog. Hát segített is, ugyan nem abban, hogy ezt ne halljam, de így kevésbé fájt a hatalmas robaj, amit a megrepedő, és szétrobbanó kastély produkált. Egyre jobban féltem, hogy mégis ez a szörnyű teremtmény jött el, hogy véget vessen mindennek, ami létezett eddig, mert feldühítettük. Ő mondta, mi por vagyunk, ő pedig hatalmas, és igaza volt... De akkor hogyan tudtunk lejönni? Nem kételkedtem abban, hogy ha ő azt mondta volna, hogy mi márpedig maradunk, akkor a körnek nem lett volna semmi hatása. Annyi kérdés vetült fel bennem... azonban el is oszlott az összes, amint elült az égben felgyülemlett porfelhő, és megláttam azt, amitől a lélegzetem is elállt. Mintha Crispin sárkányának a jócskán felnagyított változata lett volna... nem, ez annál sokkal magasztosabb volt. A ragyogó lángviharból alakot öltött hatalmas sárkány látványa olyan volt, amit nem hittem volna, hogy bármikor is megtapasztalok életem során. Rettentő volt, de ugyanakkor olyan hatalmat árasztott, ami megtette azt, amit lehetetlennek gondoltam, hogy megtörténjen: teljesen elfeledtette velem a mélységinél átélt borzalmakat, és a helyére beültette a legtisztább félelemmel vegyes legnagyobb csodálatot, amit a világ talán valaha látott. Aztán megszólalt, vagyis egy hang jött felőle, ami kiugrasztott belőlem minden élőt és élettelent.
- Én vagyok Abaddón, e földnek bírája Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok. Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem! - Hallottam a lényt angolul beszélni. Nem mondott valótlant, tényleg ez volt az utolsó, amit mondott, mert utána egy erős szárnycsapással felemelkedett, és tűzzel kísérve az általam ismert világ déli határán, a Schattenschilden átrepült, és eltűnt a látóhatáron. Teljesen magamon kívül voltam. Egy hónapja, nem, egy hete sem hittem volna el, hogy nekem valaha részem lesz egy ilyen misztikus jelenetben. Földöntúli jelenség, és nem evilági, tiszta tűz... Idő kellett, hogy ezt mind feldolgozzam, amit nem kaptam meg egyelőre, mert Crispin hozzám szólt.
- Látod, Lánci...EZ a konvergencia...amikor túl sok hatalom találkozik egy helyen és vonzzák, gerjesztik egymást. Bár ez azért...kissé túlzás volt... - Mondta. Fáradtan bólintottam.
- Ebben, barátom, mindannyian egyetértünk. - Válaszoltam, és újból hátradőltem a füvön. Halálosan el voltam fáradva, és kezdtem ráeszmélni, hogy fáj mindenem. Elvesztettem egy szememet, az arcom tiszta seb volt, de legalább megtudtam, hogy van 80 napom, mielőtt vége az egész világnak. Mit is tehettem volna ez idő alatt? Egyszer hittem azt, hogy szerelmes vagyok, de Lightleaf többé nem jelentett nekem semmit. Ahogy Veronia többi része se, abban a pillanatban legalábbis. Magányos voltam, pont úgy, mint egész életemben. Úgy éreztem, hogy a hullámok összecsaptak a fejem felett, és valami azt súgta, hogy nem lesz könnyű túlélni ezt a 80 napot se. Ott voltam, magamra hagyva, mint egy szellem: senki más, csak én... Egyedül a világ ellen....

Felhasználó profiljának megtekintése

99 Re: Krónika: Ascensio on Kedd Jan. 30, 2018 2:59 am

Gerard D. Lawrenz

avatar
a Tudás Démona
a Tudás Démona
A csapat rohamtempóban indul meg a terem felé. Most minden másodperc számít. Maria legnagyobb bánatára, ő ugyanis elég rendesen elfáradt az igyekezetben. De szerencsére neki nem is dolga kardot ragadni, attól persze még hevesen káromkodik odafele menet, hogy miért kellett neki idejönnie a hibbant rokonaihoz. Lia még megereszt egy "hülye fogasok..."-at, majd tovább haladnak. Aleena folyamatosan a környező sarkokat pásztázza, élesítve démon érzékelését is természetesen. Gerard elégedett volt. Aleena még csak el sem fáradt, Leo teljesen kipihent, ő pedig számtalan új tudást halmozott fel, aminek köszönhetően némi varázserőhöz jutott. Mostmár csak az idővel kell versenyt futniuk.
- Hall engem? – szól egy hang a semmiből.
Johannes von Nactraben volt az. A pecsét, amit korábban a démonnak adott, mégsem volt teljesen haszontalan. Erős telepatikus varázslat. Mai napig elgondolkodtató, honnan szerzi a vámpír nagyúr a varázserőt arra a rengeteg momumentális pecsétre, amikkel csak úgy dobálózik.
- Ne aggódjon, egy hosszútávú kétirányú illúzióval összekapcsoltam az érzékeinket, így maga hallja amit én, én meg hallom amit ön, ezért kérem hangosan feleljen.
Sem Gerard, sem Aleena nem érzett semmit. Ez biztos ő lesz.
- Tisztán. Utasítások? - kérdezte tőle hidegen. Nem akart túl bőbeszédű lenne futás közben.
- Karl von Dornburg haldoklik, jelenleg én tartom életben. Abban a pillanatban fog meghalni, hogy helyére tette a követ, de végesek a korlátaim ilyen téren. Ha hamarabb hal meg beláthatatlan következményei lesznek az elszabadult erőnek. Igyekeznie kell. Emellett legyen óvatos, lehallgatták a beszélgetésünket. Illúzióval eltakart jelenlétet éreztem, nem tudom hogy ember-e vagy más.
~ Illúzió....
~ Az lehetetlen... - mondta a fejében Lia - még egy démoni illúzió sem tart tovább fél percnél. Azt hallgatózásra használni...
- Értettem. Nyerjen időt, amennyit csak tud...

***

Tengernyi halott katona. Frissen kivérzett hullák díszítették ki a termet, ahol nem is olyan régen még vad csatazaj töltötte meg a levegőt. Nem hittek a szemüknek. Az a rengeteg harcos, aki a tornyot őrizte....egytől egyik mind elesett. Gyümölcs módjára kifacsart testük hosszú kövek közt remegett, ahogy utolsó leheletükkel még megpróbáltak a szorításukból kiszabadulni. Valaki tiszta sziklákkal roppantotta ketté azokat az erős vámpírokat. Ember sehol egy szál se.
- Te jó....
- Visszafordulhatunk? - kérdezte a démonlány.
- Neked nincs is tested!
- Elég! - hangzott Gertől felettébb ördögi mosollyal az arcán - Amúgy sincs időnk harcolni.
Odafordul a vámpír felé.
- Maria. Azt hiszem, ez most a te szakterületed.
Megidézte a szokásos pecsétjeit, majd egy szövetlepedővel batyut csinált a kőnek. Ezután fából apránként teremtett egy másolatot, majd azt is bebugyolálta. A másolatot Aleena kezébe adta.
- El kell csalnunk őket. Ezt a csatát azelőtt nyerem meg, hogy elkezdődne... - sötétedtek el a szemei.
Leo és Gerard oldalra húzódtak az egyik folyosó takarásába, mely nem a Rózsaterem felé vezetett, és nem is Johannes fogatához. Maria elkezdett a terem felé futni. Tökéletes terv volt. A két idepofátlankodott őr csupán egy izzadt, holtfáradt vámpírt lát keserves arccal futni. Mariát igencsak megviselte a mozgás, főleg páncélban. Így még hihetőbb volt, hogy kétségbeesetten próbál meg megtalálni valamit.
Egy ötét árny kószott valahol a folyosó oldalán. Maria nem volt tapasztalt harcos, nem vette észre a közeledő veszélyt. Mire kettőt pislogott, már késő volt. Az ismeretlen elkapta, majd a fal mellé szorította. Visszavágni sem maradt ideje.
- Nyugi, nem bántalak... egyelőre. Láttál erre egy démont mostanság? Nálam kicsit alacsonyabb, fiatal srác, lila szemekkel...
Kínos csend törte meg Maria erőteljes lihegését. Nem akart válaszolni, amíg így fenyegetik. De ha még több időt veszít, semmi értelme nem volt, hogy ideküldték. Ő Maria von Neulander, Neumann von Neulander lánya, a nemesek vére folyik az ereiben. Kizárt, hogy ne legyen képes egy ilyen egyszerű feladatra.
- Szóval?
Maria eléggé megijed a hirtelen jött áldástól. Nem érte váratlanul, mert valahol számítani lehetett rá, hogy lesből támadnak, de egy ilyenre képtelenség rendesen felkészülni. Azért próbálta a lihegés közepedte összeszedni a gondolatait.
- Nyugalom...én csak egy hírvivő vagyok. Igen, ismerek egy démont. Egy démont akit azonnal meg kell állítani. Segítségre van szükségem!
Lassan teltek a percek. Olyan volt, mintha az idő is megállt volna. Aleena ekkor megunta a várakozást, hátán a hamis követ tartalmazó batyuval kilépett az árnyékból, majd óvatos léptekkel indult meg az ajtó felé.
- Az a démon, akit leírtam, vagy nem? Nincs ám sok időd válaszolni.
Maria összeszorítja a fogait.
- Én Simon von Neulander bizalmasának, Neuman von Neulandernek vagyok a lánya. Segítened kell! Az a démon fel akarja robbantani a Rózsatermet, a torony szívét. Ha sikerrel jár, mind meghalunk. De én tudom a gyenge pontját! – nyög nagyokat lihegve, miközben kínkeserves, hasztalan erőlködéseket tesz a kiszabadulására.
Aleena ekkor eléri az ajtót. Maria még nem ért vissza. Tehát biztosan van ott valaki. Egyszerű következtetés volt az árnyék szent harcosának. Ha nem lett volna, egyszerűen csak szólt volna nekik. Ekkor viszont egy furcsa hang töri meg a csendet, egyenesen a terem másik végéből érkezve. Aleena hátrafordítja a fejét. Egy ajtót lát, közvetlenül az övék mögött. Nagyon sóhajt. Akárki is figyelte őket, elég ostoba volt, ha azt hitte, a saját taktikájukat használhatja majd fel ellene.
- Gyere elő. Fölösleges elrejtened magad. - fordult a hang irányába. Nem volt benne biztos, hogy tényleg van ott valaki, de ha mégis, ezzel biztos eléri, hogy magára vegye. Leo közben végigsimítja a kezeit a kardjain és felkészül arra az esetre, ha netán a segítségére kell sietnie.
Mariának fogytán volt az ideje. Ha nem csinál valami nagyon sürgősen, a többiek ide fognak érni. Az nem történhet meg. Kizárt, hogy elbukjon. Ő egy nemes, ez meg itt nem több egy ostoba erdőlakónál.
- Arra válaszolj, hogy ez az a démon-e, akiről én beszéltem!
~ Háh, micsoda mersz. Én Maria von Neulander vagyok, nem emelhetsz rám kezet, féreg! Azt hiszed megijedek a gyermeteg szavaidtől.
- Fogytán a türelmem, öt másodperced van válaszolni, mielőtt elvágom a torkodat.
A vámpír lány torkának ebben a pillanatban feszült neki a hideg acél. Ha nem lett volna az Átok hordozója, tisztán látszódna, hogy Maria falfehér lett a döbbenettől. Tudta jól, mit vállal, amikor valami veszélyesbe kezdett bele. De ennek nem kéne köztük lennie. Ő egy diplomata, egy védett személy, egy olyan ember, aki nem harcol, csak a szavaival. A tény, hogy meg tudják ölni, elég volt, hogy felgyorsuljon a légzése.
- MEGY A FRANC! AZOK KINYÍRTAK EGY RAKAT VÁMPÍRT! – hangzott a terem másik végéből. Aleena is kezdte elveszteni az irányítást helyzet felett.
Maria olyan ideges volt, hogy legszívesebben jól arcon csapta volna a nagyszájú tündét. De ha rá támad, neki esélye sem marad. Le kellett nyugodnia.
- Igen, ez volt a neve. Gerard. Az ereje a könyvében van, ha elég, semmi hatalma nem marad. Te erős vagy, igaz? Segítened kell legyőzni!
Mindeközben hátul a teremben Gerard homlokán duplájára duzzadtak az erek. Akárki is ez, nagyon azt akarja, hogy veszítse el a fejét. Neki most nincs ideje ilyesmire.
- Leo.
- Mondd.
- Aleenát rád bízom.
Leo kilépett az árnyékból Aleena mellé, aki fegyvert rántva alapállásba vágta magát, hogy könnyebben el tudjon rugaszkodni. Gerard aktiválta a pehelykönnyedséget, majd szélsebesen megindult a folyosó felé. Most két társa is fedezi abból az irányból.
Mariának eközben végre sikerül eltaszítania magától az ideges zsoldo pengéjét. Kissé megnyugodott. Eszerint elnyerte a bizalmát. Ha siet, még nem késő átvernie őt.
- Erős vagyok, de tüzem nincs. Hogy segíthetnék?
A teremben ottmaradt két harcos, Leo és Aleena egymástól nagyjából két méterre állt, egyikük az ajtót védve, a másik mellette állva. Egy céljuk volt, Gerard hátát fedezni. A démon már elérte a folyosó másik végét. Azonnal meg is látta, miért nem járt Maria sikerrel.
- El az útból! Az a nőt a saját kezemmel fojtom meg! – próbálta színlelni, hogy egymás ellenségei.
Maria ijedten próbál meg a háta mögé bújni. Gerard ekkor az Elmerombolással támad Lance-ra, hogy felelevenítse benne a frissen kapott rossz emlékeket a mélységiről és persze a vámpírokról. A zsoldos ijedten kap a fejéhez. Ahogy sejtette, nem volt éppen kellemes a bukott angyal emléke. Jól emlékszik rá, mert őt is magával ragadta korábban. Nem volt semmi dolga, csak elrohanni mellette...azaz ezt gondolta volna, de ekkor az álnok tünde magát a társát ragadta meg, és dobta neki. A démon egy erős ugrással suhant át felette. Remélte, hogy nem fog semmi baja esni. Miért is esne ő egy diplomata. Töretlen suhant tovább a terem felé. A többit már kényetlen a társaira bízni...
- GER, TUDJUK HOGY NÁLAD VAN A KŐ! HA DARR NEM KAPJA MEG, PÁR PERCEN BELÜL, A DÉMONKIRÁLY SZEMÉLYESEN FOG ELPICSÁZNI TÉGED! – ordítja egy ismerős hang odakintről.
Itt volt egész végig a démonok ura is. Gerardot már nem lepte meg annyira a kétségbeesett hang, mint korábban kedves tábornoka tette. Biztos volt benne, hogy a királyának a kőre fáj a foga...vagyis inkább a pecsétnek, mely a követ díszíti. Mostmár egészen biztos lehet benne. Voltak más elméletei is, de ezzel mindben világossá vált számára. Azonban már meghozta a döntését. Nem hátrálhat meg. Ha helyesek a számításai, nem fog esni bántódása. Már sejti, milyen játékot játszik a démonkirály.
Leo és Aleena idegesen strázsálnak az ajtó előtt. Hogy mennyire higgyék ezt el, azt nem tudják. Aleena lát egy nagy esélyt arra, hogy amit mondanak, igaz.
- Ha Ger nem adja nekünk a követ, a démonkirály kinyír mindannyitokat. –közeledett feléjük a bérgyilkos. Kezén már látni lehetett a félelmetes elf fegyver, az éjgyilkot - Ha nem hisztek nekem, kérdezzétek meg őt magát személyesen, vagy a tábornokasszonyát...
Aleena értetlenül nézett vissza rá. Nem hitt a tulajdon szemének. Az előtte álló férfi nem egy becsületes, igaz hitű férfi volt. Nem volt más, csak egy ostoba állat, akit félrevezettek. Hagyta magát rászedni. Hagyta, hogy mások illúziói irányítsák. Olyan volt...mint ő maga, mikor még nem tanulta meg kinyitni a szemeit.
- Akinek erős az elméje, annál az igazság! – válaszolt neki dacosan - Te talán elvesztetted a hited?!
Maria komoly bajban volt. Legszívesebben most azonnal fejbe verte volna. De ha ez a valami visszatámad rá...azt se tudja mihez kezdjen. Nem képes harcolni, nem tudja magát megvédeni. Félt. Most először életében érezte, hogy fél. Érezte, hogy menekülni akar. Fel akart állni. Eddig jutott, mielőtt megragadták volna.
- Saját kezével fojt meg, mi? Na várj csak, adok én neked...
Maria egy erős szorítást érzett a nyakán. Nem kapott levegőt. Szemei kidülledtek, akár éhes farkasé a friss hú láttán. Érezte, hogy egyre szédül. Mondani akart valamit, de nem jött ki egy szó sem a torkán. Aztán egyszer csak minden elsötétült körülötte, ő pedig erőtlenül, egy utolsó könnycseppet kipasszírozva a szeme sarkából zuhant a földre. Aleena és Leo egyedül maradtak.
- Figyeljetek, kardos fickó, a nevedet nem tudom, de ott voltál a bányában Millingen-nél. Nem tudom azóta mi történt, és Gerr miért választotta ezt az utat, de ha azt teszi, akkor nem csak a démonkirály haragjával kell számolnia neki és a társainak, de egyben az egész világéval.
~ Miről beszél ez...? Miféle világ?
- Én mondjuk a démonkirály miatt aggódnék jobban. Láttátok a vámpírhullákat. A kis démontábornokcsajszi tette ezt, és parancsba adta nekünk, hogy állítsuk meg Ger-t, mielőtt Karl meghal, különben nagy bajok lesznek.
~ De hát...meg akarjuk előzni a bajt. Mégis mit akar az a kalapos király? Tudod te egyáltalán, kivel szerződtél le?
- Nem tudom, hogy neki mennyi ideje van hátra... de nem hinném, hogy sok. Tehát: segítetek megállítani őt - nem, nem megölni őt, csak megakadályozni a tervét - és átadni a követ a Démonkirálynak...vagy akár harcolhatunk is, de mindketten meghaltok és nem az én kezem által.
~ Más nevével fenyegetsz engem?! Mégis meddig akarsz még lesüllyedni? Te vagy a jó, egy igaz ember? Te vagy az, aki csak egy félreértés miatt harcol ellenünk! Nem igaz?!
Leo képes a magukat hősnek tartó, vitéz merénylőkről, kiket csak azért kellett legyőzniük, mert nem tudják a titkot Nachtraben tervéről vékony jégtáblaként hasadt szét. Aki előtte állt nem volt több egy félrevezetett, kétségbeesett vándornál.
- Tudod...nem tűnsz éppen hülyének. Nem beszélhetnénk meg inkább?
- Épp azt próbálom, megbeszélni! Nem akarom senkinek sem a halálát, mindkét csapat meg lett tépázva, de ha Ger folytatja, amit elkezdett, mind itt halunk meg, hát nem érted? Inkább élje túl Ger, mint hogy vele haljak meg. Te talán meg akarsz halni? Picsába! Ezzel most nem megyünk semmire! Alig van időnk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát! Ha nem jut el Darr-hoz a kő max öt percen belül, mi mind megdöglünk!
Leo némileg tanácstalanul állva a sötét tünde előtt próbálja meg feldolgozni a hallottakat. Nem igazán érti, miért okoznak tragédiát azzal, hogy helyére rakják a pecsétet. A körülményeket figyelembe véve megpróbálta eldönteni, kinek van igaza.
- Azt mondod azért kell nektek, mert tragédiát okoz, vagy azért, mert féltitek az életetek? Nekem erősen úgy tűnik, félre lettetek vezetve. – szemeiben egyre csak lángolt a düh, a csalódás. Képtelen volt elhinni, hogy a hősöket, akiket hősöknek hitt, dróton rángatták, akár egy bábut a vásárokon.
Az inkvizítorlány ezalatt, míg nem figyeltek rá, hátrasietett, megnézni mi történt Mariával, ahol szembetalálta magát a zsoldossal. A férfi kivont karddal állt előtte, készen arra hogy támadjon. Egyikük nem mozdult. Aztán egyszer csak valami apró, fényes tárgyat látott a feje felé repülni. Egy pénzérme volt, melyet a vele szemben álló dobott neki. Aleenának nem maradt ideje kikerülni, így az jó érősen homlokon vágta. Idegesen ráncolta a szemöldökét. A zsoldos nem mozdult. Talán ki akarta őt zökkenteni, összezavarni. Szerencsére nem sikerült neki.
- Darr-ral, tudod, a démonkirállyal kötöttünk egy alkut, hogy eljuttatjuk hozzá a követ. Az alku meghiúsult, mert valaki elmozdította azt. A démontábornok csaj megosztotta velünk, hogy Ger-nél van a kő, és a tudtunkra adta, hogy addig van időnk eljuttatni azt a királyhoz,amíg Karl meg nem hal - már pedig haldoklik az a mocsok. Ha nem jut el hozzá, a tábornokait rátok uszítja, meg valószínűleg ránk is, mert nem tartottuk az alku ránk eső részét. Szerintem ez eléggé tragédia lenne és az életem féltése is eléggé alapos. Tehát: segítesz vagy nem? Egy egyszerű igen és nem is megteszi...
Leo teljesen összezavarodott. Egyre inkább látja mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel. Ha belegondol, hogy ők is így jöttek ide. Tiszta szerencse, hogy jobban utánajártak a dolgoknak. Nem, ez nem szerencse volt. Ők tudták, mivel állnak szemben, és nem kezdtek el ész nélkül rohamozni, míg ki nem derült, mifolyik itt valójában. De ezek...
~ Ne szórakozz velem. Te vagy a hős, akit a szent cél vezet. Mi van veled? Nem kéne ráébredned, hogy mi is jót akarunk tenni. Miért nem érdekel téged semmi...?
- Ajánlok neked egy üzletet: - próbálkozik ő is egy csellel. Nem valami magabiztos, de ő is próbálkozik - Gerard módosított egy pecsétet a kövön. Ha a helyére teszi, azzal legyengíti a bukottat, így el tudunk menekülni. Ha ezt megcsinálja, odaadjuk nektek. Tudunk egy módot is, amivel le lehet jutni. Ez öt perc alatt megoldható. Megfelel?
Csend következett. Talán már nem voltak annyira biztosak magukban. Talán soha nem is voltak. Hogy mire gondolhattak, azt Leo nem tudta, de egy valamiben biztos volt: sikerült összezavarnia őket...még ennél is jobban
- Mehetünk, de mi megyünk hátul.
A másik viszont nem volt ennyire belegyező.
- Leakarja gyengíteni a bukottat, hogy el tudjon menekülni. Módosított egy pecsétet. A módosított pecsétes követ oda rakja a helyére, akárhol is van. Aztán mi menekülés közben fogjuk a pecsétet és elvisszük magunkkal. Amint a kő elkerül a helyéről, a módosítás semmisé lesz, és a Mélységi vissza kapja a teljes erejét. Én jobban örülnék annak az opciónak, hogy ide adjátok a követ. Mi elvisszük Darr-hoz, ti elmenekültök a módszerrel, amit említettetek és még csak le se kell menni a Mélységihez, hogy a Követ a helyére tegyétek.
Leonak gyűltek az izzadságcseppek a homlokán. Átláttak a tervén. Ha most el akar érni valamit ezzel a két fanatikussal szemben, akkor el kell magáról feledkeznie. Mit tenne Gerard. Mint tenne Maria...tényleg, merre van Maria? Mit tenne Aleena, Darrakard, vagy bárki, aki nem ő? Mit tenne az, aki képes volna megtenni, amire ő képtelen?
Leo szemei egy pillanat alatt elsötétedtek. Hirtelen különös érzés ragadta magával. Olyan volt, hogy minha kiszakadt volna a testéből, s magát, mint madzagon lógó rongybabát rángatná jobbra-balra. Nem érzett többé bizonytalanságot. Nem érzett semmit, nem gondolt semmire. Egyetlen egy dolgot volt képes felidéz. Egyetlen apró gondolatot. Az az egy gondolat máskor talán kettéhasította a szívét. De most valamiért már nem tudta felidézni, miért ódzkodott tőle ennyire. Száját ismét beszédre nyitotta. Olyat mondott, amiről soha nem hitte el, hogy ki fogja mondani.
- Ez jó...vagy esetleg még húzzuk az időt öt percig és ti meghaltok. Ger is meghal, de mi velünk nem fog semmi történni. Nekem megfelel így...Aleena?
- Totálisan. Mentsük az irhánkat! Ja igen...és mi megyünk elöl, mert mi gyengébbek vagyunk.
~ Ha azt hiszitek, van lehetőségetek választani, tévedtek! Nem vagytok ti hősök...csak pár figura a sakktáblán.
- És nem kapja vissza az erejét. Véglegesen gyenge marad. A kő, amit kerestek, egy erős pecsét. Ezt talán nem mondta el nektek a démonkirály? Hát hogy lássátok, bízom az ítélőképességetekben, elmondtam én! Most döntsétek el, kinek az életét akarjátok menteni: a magatokét, vagy a magatokér és egész Veroniáét. Mert ha előtte nem gyengítjük le, kizárt, hogy nem történjen katasztrófa. Gondoljatok már másra is néha basszátok meg! - mondta nekik az utolsó szavakat szinte már egy indulatos színművész módján. Nem volt valami hétköznapiasan ható alakítás, de célnak megfelelt.
Hosszú csend következett. A két fanatikus harcos habozott. Nem maradt több lehetőségük. Leo nem engedett. Többé már nem érdekelte, mások mit akarnak.
- Menjünk akkor le. – adta be a derekát az egyikük.
- Francokat az egészbe. Ok, én megyek elől, aztán csináltok, amit akartok! – felelte a másik - Ha bármi árulást szimatolok ki, nem fogunk jó viszonyban elválni...
~ Savanyú a szőlő, te rohadék?! Milyen érzés?! Ugye milyen...mámorító sarokba szorítva lenni?
Haladnak mögöttük előre.Végre haladnak. Aztán Leo megpillantja Maria ájult testét. Egy pillanatra azt hiszi, megállt a szíve. Nem volt hozzászokva a halott társak látványához.Nem sok kellett, hogy a tünde kardot rántson és leszúrja a két előtte sétáló embert. Azt hitte el fog ájulni a döbbenettől.
~ Ő meg...ne! Mégis miért? Ő egy...őt nem volna szabad... – fel sem volt képes fogni, hogy barátját, aki egy diplomata, így meggyalázták. Őt, aki elvileg érinthetetlen kéne legyen. Maria nem tud harcolni, nem tud védekezni. Nem volt semmi okuk, hogy ezt tegyék vele.
- Hé...ő ott...mit tettetek vele? - ráncolta össze a homlokát, miközben haladt előre. A kardjai még mindig pihentek. Ha most rájuk támad, lőttek a tervének.
Az egyikük, a nemetünde semmitmondó szemekkel nézett vissza rá, mialatt Maria teste felé mutatott. Ő tette vele! Egész biztos ő volt, nem lehetett más.
- Csak elájult. – ennyi volt a kifogása.
- Ger és a hülye ötletei...előbb mindig csak cselekszik és utána gondolkozik. Aminek a hatása általában másokon csattan le. Alig pár perccel ezelőtt is ránk támadt, aztán menekülnie kellett, a nyomában egy halott vámpírt és egy eltűnt varázslót hagyva. most is csak trükközni akart, meg magamutogatni, egy ájult társat hagyva maga mögött. Aztán jön a köves ügy.... és valószínűleg egy szétzilált Veronia-t hagyva maga mögött. Konvergencia...konvergencia. Na de, menjünk is tovább!
Leo azt se tudta, mit válaszoljon. Miféle ostoba indok ez? Miért kell ezt csinálniuk...
~ Miért? Miért?! Ti jók vagytok, nektek kedvesnek é becsületesnek kéne lenni. Mit vétett ő...miért hiszitek, hogy amit tesztek, hasznos? Miért nem nyitjátok ki a szemetek?
A tünde kardforgató szívében mintha meghalt volna valami. Nem értette, mi történik körülötte. A világnak egy kedves, megértő helynek kéne lenni, ahol az embereklogikus döntések és megfontolt töprengések után cselekszenek. Nem egy ostoba, végeláthatatlan vérfürdőnek, ahol azok hullanak el elsőnek, akik a leggyengébben, a gyilkos pedig csak kifogásokat keres nevetséges céljainak megindoklására.
- Igen... furcsa dolgok ezek...

*** Eközben Erborosh termében ***


A folyosó végén nem gyúlik ki a fény, melyet Gerard annyira várt. Nem tudta, mit műveltek, mit művelt a torony ura, mit művelt akárki is, de már az is csoda volt, hogy a terem közelébe tudott menni. Ahogy látta, az állandó vendég nincs valami jó kedvében. Amerre csak nézett, mindenfelé csápokat látott. A bukott angyal dühe úgy látszik nem rémítette meg a hívatlan vendégeket. Minden azon múlik, sikerül e a terem közepéhez eljutnia. Elcsendesítette a gondolatait. Eddigi tapasztalatai alapján idő kellett, míg egy bukott angyal olvasott az elméjében. Minél erősebben koncentrált valamire, annál hamarabb ragadta el az egetrengető ereje. Még volt rá kevéske esély, hogy nem jött rá, miben sántikál és bízott a pecsétben, amit Johannestől kapott.
~ Ez lesz a végső próba. Ha most győzedelmeskedek, elérem a legendás szemet, melyre úgy hítozom. A szemet, mellyel képes leszek meglátni az eddig láthatatlan dolgokat is...
Megtette az ugráshoz szükséges előkészületek első lépését, megidézte az Árnybéklyó pecsétjeit a karjára. A pehelykönnyedséget már korábban aktiválta, így egy váratlan támadást könnyen ki tud kerülni. Pár perce volt csak, mielőtt a bukott angyal rájön, miben sántikál. Nem szólalt meg, talán észre sem veszi őt, ha megpróbál így a közelébe merészkedni. Halk léptekkel lépte át a terem kapuját.
- Mondjátok, volt már dolgotok Mélyseggivel? Az elmetrükkjeivel és a többivel? Remélem, hogy nem...az első alkalom mindig fájdalmasabb a tapasztalatom szerint. Tiszta szex...na mindegy...
Az egyik ideiglenes „társnak” egész odaúton be nem állt a szája. Nem először találkozott mélységivel, és még nem jött rá, hogyan hatnak az emberekre. Leo válaszra sem méltatta. Aleena viszont úgy döntött, kisegíti őket, ha már kénytelenek egy oldalon harcolni.
- Adottság. Annál erősebben hat, minél kevesebb kétely forog körülötted. Annál erősebb vagy, minél könnyebb a szíved. - mondta ő, aki valószínűleg az első csapástól el fog ájulni ott helyben. Ő aki mindenben kételkedik, nem állhat ellen egy angyalnak, akit a kételyek táplálnak.
Gerard oldalra fordítja a szemeit. Mostmár egészen biztos, hogy a bukott angyal meglátta. Ugyanazok a szemek pásztázták őt is, mint a félangyalt. Három harcost látott ott. A hajdani szövetségesét, meg a két szentfazekat, akik még ebben a keserves órában is a nevetséges céljaikat próbálják meg kivitelezni. Érezte, hogy legszívesebben megölné őket. Ez jól jött neki. A mélyégi megérzi a körülötte lévő szándékát. A gyilkos szándék segíthet elfedni a valódi céljait. A fegyvere egyenesen a bőre felé meredt, de ő nem félt tőle. Egy félholt, reményvesztett harcos nem ellenfél neki.
- A követ... – nyögte minden erejével a nő.
~ Tehát biztosan a kő miatt jöttek...valaki csúnyán átverhette őket. Nos nem számít. Majd szakítok rájuk időt, ha ezzel végeztem. Vár rám...egy ellenfél. - nevetni akart magán. Még most is az ellenfelet látja a bukott angyalban. Ellenfelek olyanban, akit képtelenség legyőzni. Talán tényleg naiv. Most minden el fog dőlni.
- Nyisd ki a szemed... - többet nem mert mondani, még nem tudhatta biztosan, mire számítson. Ha a nefilim boszorkány nem is, Blue meg fogja érteni. Dolgoztak már együtt, ismeri az észjárását. Tudni fogja, hogyan értette. Tudni fogja, ki a közös ellenségük.
A korábban megidézett kötelek körül három kikúszik a ruhája alól, majd a dárdát megragadva megpróbálják azt hátra és felfelé feszíteni, hogy ne legyen útban. Gerard eközben picit hátrébb csúszik, lehajol, majd egy határozott ugrással előre siet. Olyan történt ekkor, amire nem számított: a kötelek, ahogy megérintették a félangyal fegyverét, egyszerűen szertefoszlottak. Ilyet még egyszer sem tapasztalt. Meglepte őt. Szerencsére tovább tudott haladni.
Megidézte az Erő szavának pecsétjeit a lábára, majd felkészült ugrani. Amíg a földön mozog, a felé közeledő csápokat el tudja a kerülni. Figyelt is rájuk, merre tekeregnek. A levegőben viszont, ahol elveszti a manőverezési lehetőségeit, más megoldásra volt szüksége.
- Ebből elég legyen! MOST KOMOLYAN?! Ger, engedd el Ada-t. Ada, tüntesd el az Égi Vértedet. Társaságunk van... – zógott a háta mögül egy ismerős hang.
A félelem járta át a teste minden porcikáját. Az előző találkozásukkor alulmaradt a csapat ellen. Leo és Aleena eddig tartottak volna ki? Gerard hátrafordult. De erre a látványra akkor sem készült volna fel, ha hátul is lett volna szeme.
~ Leo és Aleena...együtt jöttek velük? Mi a fene történhetett odakint.
A tünde szavaiból ítélve valamiféle alkut köthettek. Érdekes volt. Egyik társából sem nézte volna ki, Mariát leszámítva, aki nem volt itt, hogy bármiféle cselt használna egy ellenfelén. Úgy látszik, mégis megtették. Sokat nem számít. Ez neki csak jó.
~ Ostoba agyagbabák, földből összekapart gyermeteg bábúk. Játszatok csak, játsszátok el a végzeteteket, könnyelműen tiporjátok el a lelketek üdvét.
A bukott szávaitól úrrá lesz rajta a rémület. Tehát tudja. Egész végig tudta. Elérkezett az utolsó összecsapás ideje. Egy mindent eldöntő játszma. A játék, ahol az életét teszi fel tétnek. Körbeforgatja szemeit. Háta mögül, oldalról...és alóla. Ezekből az irányokból érkezhetnek csápok. Az oldalsókkal sok baj nincs, ám ha felugrik, a bukott csápjai azonnal utána erednek, majd kalitkába zárják, ahogy korábban is. Emlékezetből felidézi a kő helyét, majd nekikészül.
~ Elérkezett az utolsó próba ideje. Vajon készen állok-e, hogy felforgassam ezt a világot? Vajon ott lapul-e bennem a királyok szelleme? Adj bele mindent, bukott angyal Erborosh!
Elrugaszkodik a levegőbe. A kötelezi a szent kardjának keresztvasára és markolatára tekerednek, majd ismét szertefoszlanak. Gerard idegesen harap az ajkába, majd pedig nekilát pecséteket idézni, már akkor, amikor felkészül az ugrásra. Ahogy a levegőbe jut, a csápok valószínűleg megindulnak felé. Védekezés gyanánt megidéz a talpa alá egy jégből álló pajzsot, melyről az Erő szavával megerősített lábával elrúgja magát, ezzel még nagyobb sebességre téve szert, egyúttal akadályt állítani az alatta lévő csápok felé. Persze tudja törni velük, de azzal időt veszít. Viszont ez a mélységi nem bolond, akár meg i kerülheti a pajzsot. Gerard egyik kezét az Archeusra simítja, felkészülve a következő csapásra, miközben nyílvesszőként suhan a célja felé.
- Jokes on you...nekem nincs üdvösségem, amit eljátszhatnék. Hold Anya, most kéne egy nagy adag segítség!
Háta mögött mindenki mint az őrült száll szembe a csápokkal. Lángoló fáklyák, kardot, szent fény villan mind amerre, merre néz. Egyedül az ő társai maradnak mozdulatlanok. Nem kell már sok. Nem sokára eléri a célját. Legyőzi a bukott angyalt.
- Olaj...van olajad? Ideje egy kis bombát kotyvasztani...
- Nos... nekem nincs, neked van?

~ Még egy kicsit...
Erborosh egész idáig tétlen maradt. Utolsó pillanatban támadt csak vissza. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett. Ahogy Gerard repült a kővel a menynezet felé, a semmiből olyan erőteljes varázslat rgadta magával, hogy arról is megfeledkezett, hol van. Ízzó késként hatolt a bukott mágiája a gondolatai közé, teljesen megbénítva. Gerard félig homályos szemekkel még látta, hogyan foszlik szerte az álma, s kezét mereven tartva kezd zuhanni vissza. Gerard legszívesebben elnevette volna magát keservében.
~ Most csak viccelsz...ugye? Mégis hogy harcoljak ez ellen...?
- Ada! Figyelj ide! Te tudsz repülni? Segítenünk kell neki, vagy mind meghalunk! – ordítja valaki a háta mögül. Kész csoda, hogy még hallotta.
~ Mi értelme van küzdeni? Nem tudja, miért mit teszek, nem is kell tudnia. A harag legkisebb szikráját is megérzi, egy csápja mozdítása nélkül visszatámad. Nincs ember, aki legyőzhetne egy ilyet...
Szeme előtt látta a célt, amit egész útja során dédelgetett, mégsem volt képes a kezét kinyújtani. A csalódottság, a pánik feszítette szét az elméjét, ahogy elkezdett zuhanni. Ám ezúttal nem volt egyedül nem volt egyedül. Még volt esélye. Kötelet idézett, majd útjára indította. Leo és Aleena ahogy zuhanni látták rögvest megindultak a gödör felé. Leo el is kapta a kötél másik végét.
~ Ezúttal nem fogok lezuhanni! Ezúttal én fogok nyerni!
Leo nagyot rántott a kötél másik végén. Karja ostorként csapott az ég felé, ahogy Gerard a plafon felé lendítette a mágikus béklyóval. Aleena előrelépett, egyik kezében lánccal, másik kezében karddal készült megvédeni társait. Leo Gerardot gigantikus parittyaként használva lendít egy nagyot a kötélen.
~ Repülj Gerard! Te leszel az, aki felülmúlja az angyalokat is! - Leo maga előtt látta őt és társait. Ez a csata olyan harcosokat szül, kik képesek lesznek megváltoztatni a világot. Veroniának mindennél nagyobb szüksége van egy ilyen harcosra.
A démon pedig szállt, szállt, egyenesen fel a magasba. Kezében a kő egyre feljebb és feljebb ért. Könyökét kiegyenesítve célozta meg a mágikus helyet. Már azt sem tudta, hol jár. Csak azt érezte, ahogy a nagyot csattan a hideg kövön, majd beleragad abba a lyukba, ahonnan korábban kivette. Nem hallott semmit. Mindent elfojtott a mélységi hangja, és a saját elméjének zaja. Soha nem érezte még, hogy ennyire élne. Most először látta, mi folyik körülötte. Most először képes volt szembeszálni azzal, amit eddig meg sem látott.
"Minden a helyén van?", zúgta egy hang a semmiből. A démont leszámítva senki sem hallotta. Johannes von Nachtraben ösztönei valóban bámulatosak. Gerard egy pillanatig nem is felelt. Először el kell innen meneküljenek. Ha valóban az fog történni, amire számítanak, minél előbb a torony aljába kell jussanak.
De a sors ismét úgy hozta, nem késlekedhetnek. A nefilim, aki még mindig nem volt képes felfogni, mi történik körülötte, most a pecsétet vette célba. Aleena ahogy meglátta, megindult felé hogy megállítsa. Gerard pedig nem tehetett mást, azonnal útjára kellett engednie a foylamot.
- Minden kész!
Leo nagyot ránt a kötélen, mire a pehelykönnyű démon nem sokkal előtte landol a földön. A három jóbarát egy gyors bólintással jelzi egymásnak, nem tört el semmijük, majd rohamtempóban megindulnak a kijárat felé.
- Ím győztetek hát, azt hiszitek? - hallatszik a mélységi hangja, ahogy rohannak - Mi lesz hát a győzelem íze? Mit termett nektek a győzelem? Ugyanolyan semmik vagytok, porszemek és sárban kúszó gyermekek, én pedig ugyanúgy hatalmas vagyok. Mit tesztek hát, gyermekek?
"Remek. Tűnjenek onnan, érjenek el a csarnokba a szőnyeg közepére. Van rá fél percük”. Ezt súgta ismét a titokzatos hang.
~ Remek...már csak oda kell...
A csapat mint az őrült kezd el Gerard után loholni, aki megcélozta a terem kijáratát, hogy visszaérjenek a csarnokba. Legszívesebben itt hagyta volna a maradékot, de nem tehette. Ha bármi eszükbe jut a végén még tönkreteszik a követ és akkor mindennek lőttek.
- Akinek kedves az élete utánam!
Maria egész idáig békésen aludt a földön. A korábbi csatározások, a csatazaj, de még a mélységi hangja sem voltak képesek felébreszteni. Ott feküdt békésen összekuporodva, akár újszülött gyernek az ágyában. Mintha csak egy virágos réten feküdne.
- Hihetetlen...hogy képes még ilyenkor is aludni.
Gerard odahajolt hozzá.
- Hé...ébredj! – ütögeti meg az arcát. Semmi haszna.
- Bízzátok csak ide. – vigyorgott Aleena, majd odalépett mellé.
Az inkvizítor ördögi mosollyal az arcán odahajolt mellé, alig egy hüvelyknyire a fülétől, majd elkezdett suttogni.
- Két apró pici muslica harap bele a belsejébe.... – suttogta neki, miközben a fogai közt sziszegő hangon belefújt a főlébe.
Maria halálra rémült arccal nyitotta ki a szemét és kapott a fülehez, hogy megdörzsölje. Pár pillanatig lihegve forgatta a fejét jobbra balra, majd a fülében piszkálva feltápázkodott.
- Azta...ez kegyetlen volt...és meglepően hatékony. – nézett a három jóbarát elképedve, némileg megrémülve Aleenára.
- Odahaza mindig ezzel ébresztettük fel, aki elájult kínzás közben. – vigyorgott vissza rájuk az inkvizítor. Gerard, Leo és Maria nagyot nyeltek, majd megrázták a fejüket, mert rájöttek, hogy futniuk kéne.
A mélységi tombolva üvölt, de most valahogy nem olyan erős a hatása. Talán a kő tehet róla. Sőtt, siznte biztos. A varázslat elkezdett máködni. Ahogy elérik a nagyterem, szinte ugyanabban apillanatban ismeretlen rúnák rajzolódnak ki a középen található szőnyegen, egy oldalajtón pedig Johannes von Nachtraben jelenik meg.
- Ha kérhetem, álljanak be a körbe. - mondja, és maga is beáll a körbe.
A banda egymás mellett, szinte szinkronban ugrik be a körbe. Hirtelen valami különös érzés ragadta magával Gerardot. Úgy érezte, mintha valami leírhatatlan erő akarná szétfeszíteni belülről. A siker, amit érzett, minden eddig győzelménél édesebb volt. Úgy döntött, ez ünneplést érdemel. Kihúzta hát magát, s társaival együtt, kiket szintén magával ragadott a hév, szobor módjára, feszesen állva, kissé egymás felé dőlve várták, mi következik.
~ Micsoda felemelő érzés... - gondolkozott le Gerard, ahogy festmény módjára feszített a társai mellett - ilyet gyakrabban is csinálhatnánk.
~ Akár friss alsóneműt húzni újév első napján? – nevetett Lia. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is képes volt ilyenekre gondolni.
- Küldetés teljesítve...
A többiek sorra ugrottak be melléjük. Ekkor már senki sem törődött azzal, ki kivel van, vagy ki kinek az ellensége. Mindenkit csak az ösztönei vezéreltek. Az ösztönei, hogy itt keljen a sírját megásnia.
- Remélem, hogy ez megéri...mert a démonkirály meg fog minket ölni, abban biztos vagyok...
- Hadd szóljon...
A világ hirtelen pörögni kezd körülöttük. Ugyanaz az érzés, mint amikor feljöttek ide. Egy különleges teleportációs rúna. Gerard jó alaposan szemügyre vette alőző alkalommal is. Csodálatos látvány volt, mint előzőleg is. Egy kettőre ismét a földön találják magukat, a szilárd fölön, nem sokkal azután, amikor a pörgés elmúlt, egy füves mezőnpár tíz méterre tőlük még látszik a legutolsó ház ami Dornburg lebegő tornyát körülveszi a földön.
Lihegve próbálják kiheverni a nagy rohanás fáradalmait. Egyelőre nem fodulnak semerre, csak mereven bámulnak előre, el a tornytól, egészen a vad pusztaság végéig, meddig a horizont engedi. Aztán egyszer csak egy gigászi robbanás hallatszik a hátuk mögött. Lángok fénye, lángok dühének égése csapja meg a bőrüket, ahogy megfordulnak.
- Úgy hívják Gambantein. Egy ősi mágia amit egy régi angyalrom mélyéről ásott elő valaki nagyon régen. Temérdek energia kell hozzá és annyi szent mágia amit csak össze lehet gyűjteni egy helyen. - szólal meg Johannes von Nachtraben. - Ez történik most.
S ahogy megfordulnak, döbbent arccal látják, hogy a lebegő torony felől erős narancsszínű fény ragyog fel, mintha repedések futnának végig az őt belülről feszítő erőtől. Hatalmas recsegéssel a vár megreped és fülsiketítő bőgéssel szétveti magát, hogy zuhanó súlyos maradványaiból egy lángvihar szabaduljon elő.
~ Ez...nem lehet igaz... – erőltetett mosolyt az arcára Gerard – micsoda erő...egyetlen apró kis pecsétben. Csodálato...
Viszont a láng nem oszlik, sőt alakot ölt, hatalmas szárnyak, kígyószerű fej és misztikus, ősi és bennetek rettegést és csodálatot keltő kék cirádák kavalkádjává áll össze. Olyan lény volt ez, melyet soha azelőtt nem láttak még soha. Bestiának kéne nevezni...de egy ilyen teremtményt még a bestia elnevezés is sértene. Ez valami több volt. A sárkány, aki majd akkora, mint a Dornburg torony maga, beárnyékolva az alatta elterülő népeket, széttárja szárnyait.
- Én vagyok Abaddón, e földnek bírája! - zúgja egy ismeretlen hang, ami mintha a sárkány felől szólna, de valahogy mindenkit az anyanyelvén hallja, a tündék angolul, az emberek németül.
Maria tágra nyílt szemekkel zuhan térdre. Nincs két eprce, hogy magához tért, és egy ilyen lénynel kell farkasszemet néznie. Érezte, ha tudna, legszívesebben menekülne. A legkisebb porcikája is azt súgta, meneküljön.
- Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot tartsatok, mielőtt az élő Isten szent tüzében vesztek el és az Ő színe elé járultok.
~ Mi...miféle hazugság ez!? – lihegett egyre hangosabban Aleena. Érezte, hogy lassan elkezd szédülni. Hogy nyolcvan nap...olyan kevés idő. Mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Nem sok kellett, hogy ő is teljesen összerogyjon.
- Ez volt az első és utolsó szó, amelyet hozzátok intéztem. - azzal hatalmasat csap a bestia, és a lángtól körülölelve átlebben a Schattenschilden és eltűnik. A hegyeken, melyeken még senki emberfia nem kelt át.
Hosszú, nyomasztó csend ülte meg a völgyet. Se a fegyverek ropogása, se a hangos kiáltások, se a madarak, se semmi más nem. Mintha minden meghalt volna. Vagy inkább, mintha a jövőt látták volna. A jövőt, melyben egyikük számára sincs hely. És minderről csakis ők tehetnek...
Ekkor Gerard váratlanul megmozdult. A többiek hosszú idő óta először néztek felé. A démon szemei olyan üresek voltak, akár az újhold, merevek, akár a fényes éjszaka csillagai. Johannes von Nachtraben felé fordult, hogy váltson vele pár szót. Arcán halvány mosoly ült, a reményvesztett, de még éppen meg nem tört ember mosolya. Míg éltek, talán volt remény. Gerard pedig úgy látta, még van esély megtalálni. Azonban történt ami történt, kétségtelenül volt miről beszélgetniük. Gerard meg volt győződve róla, von Nachtraben sem látta előre, mi fog történni. Nem is faggatta, csupán csak szólt hozzá pár szót, majd adott neki egyet a korábban gyártott, félbetépett, láthatatlan tintával teleírt lapjaiból. Majd miután végeztek, illedelmesen elköszönt.
Maria azóta sem volt képes feldolgozni, amit látott. A vámpír egész végig a földet bámulta, miközben bamba fejjel bámult előre, egyre csak arra gondolva, nem álmodik-e véletlenül. Különös, sós ízt érzett a szájában. Mielőtt észbe kapott, azt látta, a könnyei sorra potyognak le az arca elé a földre. Ott fent, a torony magasában ártatlan vámpírok haltak meg. Nem egy, nem kettő, egy egész családnyi. Olyanok, akik azt sem tudták, mibe sodorták őket a rokonaik. Maria fel alart állni. Meg akart szabadulni ettől az érzéstől. Azt akarta hagyja békén, ne kergesse tovább. A boldog világ, mely csak arra vár, hogy beutazza már lángokban állt a szeme előtt, ő pedig soha többé nem lehet boldog a kopár sziklák, kietlen pusztaságok között, melyeket ő tett olyanná. Szeretett volna megnyugodni. Nem akart mást, csak csendet, hogy hagyja békén a zaj. De úgy érezte, nem képes leüldözni, semmire sem képes többé, csak magába roskadva kiereszteni minden fájdalmát. Nem érezte többé a szégyen terhét, csak el akarta felejteni ezt a világot. A kegyetlen világot, melyet olyan gyönyörűnek hitt.
Leo erős szorítással ragadta mega vállát. Maria elgyengülve nézett fel rá, vöröslő szemeiből a könnyeket törölgetve. A tünde ekkor hatalmasat rántott rajta, kegyelmet nem ismerő arccal emelte fel, állította talpra. Leo mosolya kifakult. Látszott rajta, ordítana dühében, de nem akart. Nem volt hajlandó megadni ezt az örömöt senkinek, hogy így lássa. Magába fojtotta. Helyette csak a homlokát ráncolta, miközben. Akármit tesz, a múltok nem képes változtatni. Mindenki megbánja a bűneit, akivel itt találkozott, majd megvárja az elkövethetetlen. Akkor miért? Miért kívánja annyi ember halálát? Korábban már kérdezték tőle, amikor a gárdában szolgált, van-e olyan ember, akit meg akar ölni. Leo azt felelte, nem. Tanára azt mondta, így helyes. Most viszont úgy érezte, számtalan ember van, akinek a halála boldogsággal töltené el. Nagyot sóhajtott, ahogy a ráncok a homlokán szép lassan elsimultak. Sötét szemekkel, arcán keserűen vicsorgó grimasszal húzta Mariát és Aleenát tovább Gerard felé. Be kell fejezzék, amit elkezdtek. Utána viszont, ha már nem lesz más dolga, megteszi. Többé nem érzett okot, hogy bárkinek meg tudjon bocsátani. Ordítani akart, ha csak arra gondolt, él olyan, akit látni sem akar. Nem egy, nem kettő, egy egész seregnyi. Mintha a vére elmosná az emlékeit. Nem tudta feldolgozni. Nem értette, miért érez így. Talán a volt kapitánya mégsem volt akkora bolond. Vannak, akik egyeszűen csak nem érdemlik meg, hogy éljenek...
Ahogy a tünde kardfogató keze megragadta a karját, Aleena érezte, ijedten kényszerül abba az irányba fordulni. Ő, aki Isten szolgája, aki a legfőbb igazság hírnöke. Ha az igazság, amit keres, mégsem az, mit tanítottak neki, mégi micsoda? Ha nem tudja, hogyan lenne képes bármiért is harcolni? S ha nem tudja, miért harcol, lehet-e bármi esélye is a gyozelemre? Sőt csatában részt vett már, de most előzör érezte úgy, fél. Más volt ez a rettegés, mint amit akkor érzett, mikor kétségek gyötörték, vagy amikor rájött, elárulták őt. Félt, hogy talán soha nem lesz képes megtalálni azt az igazságot, amit keres. Aleena most szembesült vele, milyen gyengék is valójában. Isten ereje sem elég, hogy ezt a bestiát megfékezze. Kis ideig habozott, majd nagyot nyelv elindult. Mostmár túl késő, hogy megforduljon. Addig nem nyugszik, míg el nem éri a célját, s meg nem találja a megoldást ennek a romlott világnak lehetetlen bajaira. Amíg a többiek vele vannak, nincs oka félni. Ha tévútra lép, majd ők visszarángatják. Eddig ő tette ezt velük. Akkor is, amikor a mélységivel kezdtek el cimborálni. Ők is megtennék érte. Biztos volt benne. Épp ezért nem értette, miért mardossa őt a félelem.
A kis csapat végül utolérte Gerardot. A démon nyugtalan volt, akár az örökké háborgó tenger, mégsem csinált semmit. Arca kopár volt, tekintete üres, légzése egyenletes, mozgása összeszedett. Gerard, mint rendíthetetlen márványoszlop állt a rét szélén. Mögötte a sivár pusztaság, ahol egykor a vámpírok laktak. Úgy tűnt, semmi sem változott rajta. Aztán egyszer Gerard egész testében elkezdett remegni. A feje felől halk kuncogást véltek hallani. Majd ahogy odaértek mellé, a démon minden további habozás nélkül elkezdett kacagni. Hangjában a bánat, a harag, az őrület, az öröm, a siker, a bukás mind-mind egybefolyt egy földöntúli, hátborzongató hanggá, mely úgy viszhangzott a kihalt mezőn, akár a bukott angyalok szava.
- Menjünk haza. Még sok dolgunk van... – dudorászta vidáman.
A három társa aggódva lépett utána.
- Nem teszünk semmit?! – kiáltott felé a vámpír – Ha most annyiban hagyjuk, egész Veronia...
- Lassan négy éve már. – vágott a szavába. Hangja úgy hasította a levegőt, akár forró kés a vajat – Hogy a két királyság összemérte erejét, a legek csatájában. Kérdezem, tett azóta bárki is valamit?!
Lia nem szólalt meg. Nem volt rá szükség. Ezúttal minden egyes gondolatuk egyezett.
- X. Károly egyetlen érdeme, hogy végett vetett egy kornak. A világ nem tett mást, csak csendben maradt. A nagy nevek ugyanúgy mozdulatlanok lettek. A népek malomkő közé szorult búzaszemként várták a sorsnak nevezett illúzió beteljesülését. Mintha...mindenki csak várakozott volna...
Különös érzés járta át a három kalandort. Gerard szavait új erőt adtak nekik. Lendületet, hogy folytassák, még egy kicsit. Hogy ne törjenek meg, legalább addig ne, míg be nem fejezték, amit elkezdtek. Nem látták, hogy maga Gerard is az utolsókat rúgta.
- A nagy krónikások is úgy mondják...az új kor hírnökei...kik a semmiből törnek elő, megállíthatatlan erővel, mely úgy csap le, akár a hurrikán.
Gerard maga előtt látta az ismeretlen alakokat, akikkel megküzdött. Látta a keserves arcukat, ahogy céljaik zsinórjába kapaszkodnak. Látta a terveket, melyek darabokra törtnek, s azokat, melyeket darabokra tört.
- Öszetörtem...a malomkövet...
Soha többé nem fog a sötétben tapogatózni. Mostmár képes a dolgok mögé látni, észrevenni, amit eddig elképzelni sem bírt. Megértette, hogyan gondolkodik az, aki képes formálni magát a világot. Hamarosan ő is egy lesz közülük.
- Többé már...nincs...visszaút!

Felhasználó profiljának megtekintése

100 Re: Krónika: Ascensio on Kedd Jan. 30, 2018 10:04 am

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok

Geri, Lance, Cyne (illetve Ada, Feli és Jozef amint megírták):

Johannes von Nachtraben megperzselődött arcát markolva nézte a pusztítás után maradt romokat. Úgy csengett a fülében a magát Abaddón arkangyalnak nevező sárkány hangja, mintha minden pillanatban a fülében bömbölne.
- Negyven és mégannyi... - motyogta zavartan magaelé, mielőtt összeszedte magát és a körülötte álló csoporthoz fordult. - A Fakó Napkelet megbukott. Erborosh halott. A feladatukat teljesítették, noha úgy hiszem vannak nagyobb problémáik innentől. Azonban... - A vámpírmágus felemelte a kezeit, kezei előtt mágikus pecsétek jelentek meg és még azelőtt el is tűntek, hogy az őt körülvevők reagálhattak volna. - ... senkinek nem használha, ha beszélnének erről. Pánik, félelem, ösztönök és káosz. Nincs erre most szükségünk, így ha a nyolcvan nap lejárta előtt beszélni akarnának erről valakinek, saját maguk is elfelejtik az itt történt dolgokat. Azonban betartom az ígéretemet. - csettintett, mire a földön egy kisebb mágikus pecsét rajzolódott ki fekete lángokból, helyet adva az előemelkedő ládának. - Osszák el maguk között. És ne keressenek. - mondta, majd alakja megcsavarodott és eltűnt, mintha elszívta volna valami.

a láda tartalma:

Név: Stellenweise
Leírás: A Nachtraben családfő ajándéka, egy egy ember befogadására képes mágikus kör. Használatához nem kell mágusnak lenni, a karakterek természetes mágikus tere elég, hogy aktiválja. A kör összesen három alkalommal képes a karaktert egy általa már látott helyre teleportálni egy másodperc előkészítési idő után. A harmadik használat után a kör elhalványodik majd teljesen eltűnik.

Theo:
Az tér megcsavarodott, spirális lefutású sátorrá alakulva, mielőtt helyet adott egy páncélos, fél arcát hajával takaró fiatal vámpírnak.
- Jól tudom, hogy kinek a szolgálatában állt. Azt is, mik voltak az indítékai. És ebből úgy hiszem azt is tudom, mire készül. Sajnos azonban nem engedhetem. - a vámpír felemelte a tenyerét, amely előtt sötétkékes, tintaszínű pecsét jelent meg. A fiatal mágusfiú homloka bizseregni kezdett, de ahogy hozzáért nem talált semmit. - Ezzel megtiltottam, hogy a nyolcvan nap lejárta előtt bárkinek beszéljen arról, amit itt látott. Ha mégis megpróbálja, úgy azonnal elfelejti az itt történteket. - A vámpír egy pár pillanatig habozott, majd csettintett, fekete lángot idézve az ujjai közé amely a földre hullt és cirádás kört írt le. A körből hamar egy precízen összehajtogatott papírköteg emelkedett ki szalaggal összekötve. - Noha Karl pribékje volt, úgy hiszem része volt a mai győzelmemnek. Éppen ezért nem tagadom meg a Karl által előkészített jutalmat. Emlékezzen arra, amit most mondtam el. - mondta, mielőtt ugyanazzal a csavarodással eltűnt.

a papírköteg pedig az Egyszerű puska tervrajzát tartalmazza, így amint megvan a kellő mesterképzettséged és az alapanyagaid te magad is elkészítheted

Emellett mindannyiótok jutalma 600 TP és 5000 váltó. Gratulálok a krónika befejezéséhez, külön gratuláció az egyes és kettes csapatnak, akik teljesítették a rájuk bízott feladatot (ebbe beletartozik a kétkulacsos Gerard és Feline is).

Aki nem írta meg, annak az ajánlatom a következő: Amennyiben a hiányzó poszotkat egy élmény formájában megírják, annak jutalma helyett a küldetés jutalmát kapják meg. Természetesen ez az élmény nem számít bele a havi két limitbe.

Illetve a karakterek által bezsebelt NJK találkozásos achievementek:
A ruha a bűn - mindenki
A titkos ajtó őre - mindenki
[Tompított "Békesség!" a távolban] - Leon
Milyen Darrakard? - I. csapat, Theo, Lars






"- Igaza van az Egyháznak, őfelsége? Nem tehetünk semmit? Abaddón nyolcvan nap múlva visszatér és halálra égünk mindahányan?
Gustav, észak királya fel-alá járkált, Herman Gleizwig népügyi kancellár pedig gondterhelt, megereszkedett vállakkal nézte az uralkodót. A trón árnyékába eső ajtókeretnek támaszkodó, görnyedetn lehajtott fejű férfi hirtelen előrelépett, ibolyaszínű szemeit résnyire szűkítve.
- Nincs igazuk, felség. Vannak megoldások. Ha a történelem tanít minket valamire az az, hogy mindig túl lehet élni. Jómagam például azt javasolnám...
- Már bocsássa meg, nagyságos Kardenal tanácsos, de nem hiszem hogy egy körmölő tudna segíteni nekünk ilyen ügyekben. - torpant meg a király, rosszalló pillantást vetve az említett haragtól parázsló tekintetébe. Hosszú másodpercekig álltak még így, mielőtt az írnok meghajolt.
- Ahogy kívánja, felség. Azonban hagy emlékeztessem, hogy az apja minden tanácsomra figyelmet fordított.
- Hagy emlékeztessem, hogy az apám meghalt. - fordult el a király, befejezettnek tekintve a beszélgetést. Kardenal tanácsos kemény talpú csizmájának lépései mintha apró késszúrások lettek volna, ahogy elhagyta a termet, Gustav azonban nem foglalkozott vele.
- Megérkezett a várt vendége, őfelsége. - lépett be az ajtón egy szolga, térdet hajtva.
- Vendég? Honnan vár vendéget, felség? - csodálkozott el Gleizwig kancellár.
- Messziről, kancellár. Hellenburgból."


_________________
""I do not want lowlifes. The only ones worth ruling over are those that can survive even the flames of hell.""
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [4 / 4 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.