[Magánküldetés] Egy Másik Kor Eszménye

Küldetés a legújabban alakult északi... csoportnak? Ötödik tagot későbbi küldetésekben felveszünk!

A futár a gyógyszerraktárnál várt rám. Egyszerű ruhákba öltözött suhanc volt, aki úgy tűnt roppant büszke, hogy megbízták őt a hivatalos levelek szállításával.
- Nővér! Kérem! Nővér! - rohant utánam a levéllel integetve. Nagy sóhaj kíséretében álltam meg, és fordultam felé, mire ő csak a kezembe nyomta a levelet. A bordó viaszba a szentszék pecsétjét nyomták bele, így csak valami fontos lehetett, ám a fiú nem adott sem információt a feladóról, és nem is várt válaszra. Nem voltak titkaim, és nem vártam üzenetet senkitől, így nem is vonultam félre, hogy felbontsam a borítékot. A Nyugati síkságra hívtak el, kiküldetésre...
”Áhh, igen, kérdezték is, hogy van-e alkalmas nővérem a feladatra, nekem meg a maga neve jutott eszembe hirtelen!”
Hangzottak Corona priorissza szavai a fejemben, miközben a szekér nagyot döccent egy kiálló kövön a falu határában. Csak úgy eszébe jutottam, még ha azt se tudta se ő, sem pedig én, hogy mi is lenne az a bizonyos feladat, amire alkalmasnak talált. Ezekben a vészterhes időkben azonban mindenhol szükség volt a gyógyító nővérek szolgálatára, és mi más lett volna a feladat, ha nem sérültek ellátása és imádkozás az elhunytak lelkéért? A nyugati síkság ismerős tájai mosolyt csaltak az arcomra. Talán innen valamivel északra, ahol már kezdődtek a dombok ott állt a kastély, ahol felnőttem, és ki tudja? Az a legelő a horizonton talán már a nevelőapám földjeihez tartozott.
A kis falut súlyosan megrongálta a sárkány tüze. Szinte egymást érték az elszenesedett gyümölcsfák, a házak fele omladozott, és még a fogadó tetejét sem javították meg, pedig úgy hittem az mindenhol prioritást élvezett. Aludni és inni végülis kellett valahol a megfáradt földműveseknek... A szekér végül megállt a fogadó előtt, én pedig búcsút intettem a családnak, akikkel az elmúlt négy napot töltöttem, ők még három faluval odébb laktak. Megigazítottam a málhám a hátamon. Nem volt benne sok dolog, de az összehajtott láncing súlyos volt. Otthon akartam hagyni, de az elöljáróim ragaszkodtak hozzá, hogy mivel nem tudták mi lesz a feladat vinnem kellett magammal némi védelmet. Ezen kívül csak a szokásos gyógyító felszerelésem volt nálam: fájdalomcsillapító, kötszerek, tű, cérna, jódtinktúra egy apró tőr, amit erek kiégetésére használtam, tűzszerszám, klórmész... Minden, ami csak kellhetett a szakszerű ellátáshoz. Szerettem volna néhány üvegnyi gyógyitalt is magamra hozni, de az alkimistáink egyszerűen nem bírtak lépést tartani az igényekkel. Rajtam csak egy egyszerű, hosszú szürke ruha volt, fölötte vastag köpeny, ami megvédett a koratavaszi hajnalok csípős hidegétől, alatta pedig ott lapult a buzogányom, amit a láncinghez hasonlóan nem tartottam többnek fölösleges súlynál.
A fogadóban kellemes meglepetés fogadott, noha nem számítottam rá a világ mondhatni túlvégén. A félangyal összetéveszthetetlen volt az egyszerű parasztokkal, akiket ápolni szoktam. A vakító, fehér szárnyak a mennyek fényét verték vissza magukról, az arany szempárban az Úr bölcsessége tükröződött, noha fiatal arcon ültek. Androméda Abaddón támadása előtt került a rendházba, egy furcsa, kóma szerű álomba süllyedve. Ha egy ember kerül hozzánk így, nem adtunk neki túl sok esélyt a gyógyulásra, de felette értetlenül álltunk, nem tudva, mit tegyünk, vagy tennünk kellett-e bármit is. Tápláltuk, ahogy tudtuk, mosdattuk, imádkoztunk fölötte, de egyikünk sem tudta, mit kellett volna igazából csinálni. Aztán egyszercsak, amikor a sárkány megjelent felébredt ő is, és ereje teljében indult útnak az ismeretlenbe, méghozzá igen sietősen. Most csak biccentettem neki, jelezve, hogy felismertem, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ő is emlékezett rám. A mély delíriumból felugorva kevés arcot jegyez meg az elme, így nem lettem volna megsértődve, ha a köszöntésem csupán értetlen tekintetet kap válaszul. Most tettre késznek tűnt, a népére jellemző kötött öltözékben, alatta nadrággal. Mielőtt viszont szóba elegyedhettünk volna az ajtó ismét kitárult, és csörgő páncélban masírozott be rajta egy női lovag. Búzakék szemében rögtön felismerés csillant, amikor a ruhámra és a felszerelésemre pillantott.
- Dícsértessék az Úr Krisztus és a Mindenható Isten, nővér. - kezét a homlokához emelte, mintha keresztet akart volna vetni, de nem fejezte be a mozdulatot.
- Mindörökké, ámen. - válaszoltam a köszönésére. Ekkor a félangyal is üdvözölte a nőt, mintha ismerősök volnának. Különös volt ez az egész. - Önöket is egy levél szólította ebbe a fogadóba? - tettem fel óvatosan a kérdést. Túl furcsa véletlen lett volna, ha nem. A félangyal, egy lovagnő és én egy helyen éppen olyanok voltunk, mint egy küldetésre elhívott csapat… A lovag arcán megkönnyebbülés jelei látszottak, mikor meglátta Andromédát.
- Isten hozta, Andromeda kisasszony. - aztán visszafordult hozzám. - Így van, nővér. Reméltem, hogy ön lesz az, aki iderendelt, de látom ennyire nem lesz egyszerű a dolog. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini kereszteslovagja.
- Igen.- bólintott a félangyal is.
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhilda gyógyítórendtől, Kristin nővér. - mutatkoztam be udvariasan neki, majd elálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni az újabb vendég. Egy fekete palástba öltözött, fakó hajú fiatal lány lépett be a fogadóba. A köpenye a hátán kipúposodott, valami nagy tárgyat hordozhatott alatta, vagy csak egy megpakolt táskát... Végigmért minket, már-már idegesítő alapossággal, végül pedig bólintott.
- Laudetur, nővérek. Örülök, hogy eljöttek. - bár nem ismertem, úgy látszott, hogy ő ismert minket.
- Mindörökké, ámen. - válaszoltam neki is a szokásos formulával, noha németül a latin helyett.
- Üljünk le. - mutatott egy asztal felé. A nefilim követte és letelepedett az érkező jobb oldalán. Érdekelt, miért hívott ide minket, így én is követtem őket, és leültem a másik oldalára, meghagyva Kristin nővérnek, hogy az idegennel szemben foglaljon helyet.
A nő gyorsan benyúlt a ruhája alá, és az asztalra tette a függőpecsét-szerű rangjelzését. Ez alapján az Ordo Maellushoz tartozott, tizedes rangban. Az ügy pedig itt vált még különösebbé. Nem kedveltem azt a rendet, bár megértettem, hogy mindenkinek lehettek személyes motivációi, amiért csatlakozhatott hozzájuk. Megértettem azt is, hogy első sorban azért tették, amiket tettek, hogy az embereket védjék. Mégis… Úgy hittem, minden lelket meg lehetett menteni, de csak ameddig éltek, az Ordo Malleus pedig többnyire kérdés nélkül ölte meg azokat, akik szerintük veszélyesek voltak, esélyt sem adva a rehabilitációnak, ami szerintem, főleg a sárkány pusztítása után az egyetlen járható út volt. Már kezdett kikristályosodni bennem ez a gondolat, de még nem éreztem késznek magam rá, hogy a feljebbvalóim elé tárjam. Féltem… Féltem, hogy kinevettek volna, hogy ostoba idealistának neveznek, márpedig nekem fontos volt a bizalmuk. Ha nem bíztak bennem, akkor nem engedtek volna segíteni. Hogy feladtam-e ezért a véleményemet, vagy feladom-e valaha ezt a nagyon távoli és ködös álmot, még magam sem tudtam. Minden ködös volt, csupán az asztal körül ülő három nő volt élesebb és világosabb a Napnál is. Canes Domini, Ordo Malleus, és Isten egy angyala. Éreztem a zsigereimben, hogy itt valami nagy dologról lesz szó. Tulajdonképpen így már nem csodálkoztam, hogy a rendem engem küldött. A priorissza szeretett újabban próbára tenni, és a lehető legkülönfélébb feladatokat sózta rám, másrészt viszont kevés nővér volt, aki képes volt halálos sebeket is begyógyítani, visszarántva az embereket a halál mezsgyéjéről, de köztük voltam.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Emilia von Nordenburg tizedes vagyok, és egy elég komoly megbízás ügyén keresném önöket. A rendjeik ajánlották a szolgálatukat.
Kis szünetet tartott, mielőtt ismét megszólal volna, mint aki nagyon rákészült valamire.
- Legelőször is, azt szeretném kérdezni, hogy mennyit tudnak I. Károlyról, és a családjáról?
Androméda megrázta a fejét.
- Csak a legendákat, amiket mindenkinek illendő volt tudnia, Emilia nővér.
A von Nordenburg név nem volt ismeretlen a számomra, hiszen nagy család volt, magas rangban, amilyenről az enyém is álmodozott, és bőszen dolgoztak, hogy talán Robert öcsém fiai már közöttük legyenek. Most azonban, az Egyház kötelékeiben nővérek voltunk, és sokkal fontosabb volt a rendünkben betöltött rangunk, semmint a családunk társadalmi státusza.
- Szintúgy, ahogyan Gloria nővér. Hallottam, hogyan alapította Károly a Veroniai Királyságot és hallottam a két leányáról valamennyit. Az évszámok és egyéb lexikális tudás azonban mindig a gyengéim közé tartoztak.
Emilia elismerően mutatott Kristin felé egyetlen kesztyűs mutatóujjával.
- A lányairól lenne most szó főleg. Einmeria Karolsdottir volt a fiatalabb, az idősebbik pedig Hildegard. Míg a fiatalabb nővér sírjának a hollétéről nincs információnk, a rendünk boldogan emlékezett meg mindig Hildegardról. Nemrég pedig egy régi iratot sikeresen rekonstruáltunk, ami felfedte a kripta helyét.- ismét tartott egy pillanat hatás-szünetet. - A baj az, hogy a felderítőink szerint valami alaposan befészkelte magát oda. Mivel viszonylag szűkek a folyosók, egy kis létszámú csapat létrehozásával bízott meg a rendem vezetősége, akik megtisztítják a sírt.
- Miért olyan fontos nektek a sírja?
A félangyalra pillantottam. Nem sokukhoz volt még szerencsém, de tudtam, hogy idegenek ebben a világban, honnan ismerhették volna az emberek történelmét?
- I. Károly tért meg az Úr hitére, a lányai pedig hűen követték őt. Az Egyháznak és a királyságnak egyaránt az örökségét képzi Hildegard hercegnp hagyatéka.
Kristinnek elkerekedtek a szemei a hír hallatán.
- Fényes Hildegard sírját? Az Úr első harcosának kriptája előkerült?
Ekkor ő is Andromédára nézett, és egy nagy levegővel fogta vissza a rátörni készülő lelkesedését. Dalgaard lovag arca őszinte volt, és úgy lehetett olvasni róla, mint egy nyitott könyvből.
- Legalább is Veronia első szent harcosa, Hildegard Karolsdottir, minden keresztes rendek előfutára. Bármilyen ereklyét is őriz a nyugvóhelye, az nem csupán értékes és tisztelendő, de szinte bizonyosan erős és telve van az Úr szentségével.
Emilia bólintott.
- Ami pedig még jobb, hogy a rendünk nem tett kitételt semmilyen téren arra, hogy újra handrendbe állítsuk Fényes Hildegard relikviáit. Csak a test háborítatlanságára kértek minket.
- Az emberek... - kezdett neki a félangyal, majd a szó a torkára forrt és csak ő tudta, hogy milyen gondolatok futhattak végig a fejében. Bizonyára nem lehetett túl hízelgő, ha nem fejezte be.
- Az ereklyék érdekelnek. - jelentette ki végül.
- Az, hogy hadirendbe állítsuk, az azt jelenti... - kezdte Kristin érdeklődve, mire Emilia ismét bólintott.
- Azt. Használhatjuk őket.
Felváltva néztem a két keresztesre.
- Az Ordo újabb szent fegyvereket akar a szolgálatába állítani? - ez költői kérdés volt, sokkal inkább az érdekelt, hogy: - Miért?
Így is bővelkedtek bennük, és a papok bármikor képesek voltak újabb és újabb tárgyakat felruházni Isten szent erejével, még ha pontosan nem is tudhattuk, hogy a régiek közül néhány kiválóság nem volt-e képes még többre, mint amit el tudtunk képzelni.
- Mondja nővér, kell ehhez különösebb indok? Hol máshol szolgálhatnák az egyház ügyét Fényes Hildegard fegyverei, mint keresztesek kezében?
A másik megerősítően nézett Kristinre.
- Így igaz. Egyrészt nem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek - ha már most nem ott vannak így is -, másrészt pedig szükségünk lesz minden erőnkre, ha nem akarunk Dél nyomása alatt összeroppanni a közeljövőben.
- Emilia von Nordenburg, elmondták Neked, hogy én nem harcolok Dél ellen csak Észak mellett? Így is akarod a segítségem?
Őszintén meglepett a félangyal válasza, de amikor találkozott a tekintetünk, láthatta, hogy noha a szám sarka csak aprót rándult, a szemem valóban mosolygott. Nem Dél ellen, csak Észak mellett. Igaza volt.
- Ellenben a protestánsokra nem hatnak a szent erők, ezt már tudjuk. Szerencsére van olyan fenyegetés a világon, ami ellen viszont igen. Kérem, ne vegyék akadékoskodásnak, természetesen maradéktalanul teljesítem a rendem parancsait, de ha az nem lenne, akkor is mindent megtennék, hogy megóvjam az életüket a feladat közben.
Nem akartam kukacoskodni, sem pedig leendő útitársaimat irritálni, de szerettem volna tisztában lenni a küldetés céljával, és a nagyságával is. Mert a téttel együtt a veszély mértékének is emelkednie kellett.
Emilia elmosolyodott.
- Nefilim Andromeda, elmondták Neked, hogy csak Észak harcol Dél ellen? Ha te Észak mellett vagy, akkor Dél ellen is. Ilyen a dolgok természete.
Aztán rám nézett, és ismét bólintott.
- Természetesen értem a kételyeid, nővér. Én magam is, mint az Ordo Maellus lovagja, nem emberi lények ellen készültem harcra. De dél nem válogat szövetségesei közül, így mi sem válogatjuk meg az eszközeinket.
Nem tudtam, mit tudhatott Emilia nővér és az Ordo malleus, amit én nem, de elfogadtam a tényt, hogy lehetnek délnek olyan szövetségesei, akik ellen jól jönnek a szent erők. Bólintottam csupán.
- Nem kell, hogy egyezz velem. - bólint tiszteletteljesen Emilia felé Androméda is. A hangja mélyebb volt mint vártam, de pont úgy zengett, mint egy angyal hangjának kellett. - Elmondtam, amit akartam.
Rám nézett, majd Kristin nővérre. Valamiért kifejezetten szimpatikus volt a hozzáállása, és a következő szavaival sem okozott csalódást.
- Veletek megyek.
- A politikát hagyjuk meg a feljebbvalóinknak, nővérek. - hunyta le a szemét Kristin. - A mi feladatunk jelenleg az, hogy egy szentéletű hős ereklyéit megszerezzük és azok biztonságát garantáljuk. Hogy a Szentatya mihez kíván kezdeni velük az csak a Szentszék dolga. Hol van a kripta, Emilia nővér?
- Alig félnapnyi séta innét északra. Beomlott az angyalrom ami alá ásták, ezért nem fedeztük fel véletlenszerűen eddig a helyét.
A filozófia helyett tehát rátértünk a gyakorlatra. Tehát egy angyalrom alá temették, amiből annyi volt Veronián mint fű a mezőkön, ugyanakkor ezek a fehér kövek számtalan veszélyt hordoztak magukban.
- Mikor indulunk? - kérdeztem én is.
- Ma alkonyatkor, Gloria nővér. Készüljenek fel alaposan, és itt találkozunk. Ami kérdés van előtte, úton megbeszéljük.
Tehát alkonyatkor. Addig pedig nem ártott pihenni, csak éppen... Hol? Talán a közeli templomban megengedték volna, hogy aludjanak egy két órát, így arra indultam volna, amikor a félangyal különös kérdést tett föl.
- Isszátok a sört? - kérdezte halkan, ám nagyonis komoly arccal a nefilim.
Isszuk-e a sört. Nem volt a kedvencem, ráadásul hamar a fejembe is szállt, ugyanakkor nem ártott tudni, hogy kikkel fogok együtt utazni. És egyébként is, kinek adatik meg a lehetőség, hogy sört igyon az Úr angyalával?
- Csak egyet. Nehogy alkonyatig a fejünkbe szálljon.
Kristin nővérnek felszaladt a szemöldöke meglepetésében.
- Nos... szolgálatban nem tudom mennyire lenne illendő...
Emilia viszont megrázta a fejét.
- Az Ordo Maellus szabályzata tiltja az alkoholfogyasztást szolgálatban, előtte és utána.
- Hármat kérek. - nyújtotta fel a kezét a félangyal és mutatja is a számot a csapos felé. - És egy szódát. - tette hozzá, hogy Emilia nővér is tudjon valamit inni.
Szerencsére szinte alig volt valaki rajtunk kívül a söntésben, így az italokat hamar kihozták. Androméda élvezettel kortyolt bele, még az orra is habos lett, majd amikor megtörölte az arcát hozzám fordult.
- Köszönöm, hogy ápoltál, nagyon hálás vagyok.
Biccentettem neki.
- Ez a dolgunk. Noha még sosem láttam ilyen mély álmot, amiből után valakiereje teljében ébred fel, ez az állapot jellemző a népére? - kérdeztem kíváncsian, kapva a hirtelen kínálkozott alkalmon. Szerettem volna minél jobban végezni a munkámat, és ehhez nem ártottak az újabb és újabb ismeretek.
- Ezek szerint az önök előljárói nem iszákosak. - jegyeztem meg Kristin és Emilia nővéreknek.
- Amiről Domitius nagymester nem tud, az nem fáj nekem... - emelte a szájához a korsót a Canes Domini nővére is. - Miféle álom, kisasszony?
Emilia levette a hátáról a púpot, és kicsomagolta. A jellegzetes Ordo Maellus penge bukkan elő, amit külön a rend tagjainak a számára készítettek, majd elkezdte törölgetni.
- Azon kívül, hogy az Ordo Maellus nagyfokú rendezettsége tiltja a tudatmódosító szereket, néhány démon ezer lépésről is megérzi az alkohol szagát.
- Nem tudom... - feleli elgondolkodva a félangyal reagálva a kérdésemre. - Rám jellemző. - mondta végül. - Gyermekként volt egy hosszú mély álmom. Akkor újra kellett tanulnom járni.
- Értem. - válaszoltam Andromédának. Bár hirtelen nem tudtam meg sokkal többet, azért elraktároztam az információt, hátha látok máshol hasonlót. Emília információja szintén érdekes volt.
- Valóban? Melyik fajta? És ez az alkohol bázisú varázsitalokra is vonatkozik?
- A falánkságdémonok főleg. És szinte biztos vagyok benne, hogy az italok is. Nem árt óvatosnak lenni.
- Olyasmi vár a romoknál? - kérdezte Androméda Emilia felé fordulva, fejét oldalt billentve.
- Valóban Androméda kérdése elég fontos. Tudjuk mivel állunk szemben?
- Ez egy jogos kérdés, nővér. Ki vette be magát a kriptába? - kapott Kristin rá is a témára.
- Azt kell hogy mondjam, nem véletlen, hogy egy nefilim is van velünk. De főként élőholtakra kell számítanunk.
- A kard a fő fegyvered? - faggatózott tovább a lány, majd ismét felén fordult. - Meg tudod védeni magad, Gloria nővér?
Bólintottam. Jogos kérdés volt, nem tűntem harcosnak, és a rendem sem arra specializálódott, de semmiképp sem akartam, hogy koloncnak higgyenek. Valójában persze… Még sosem voltam hasonló kiküldetésen sem, mindig a többi nővérrel együtt dolgoztam, szervezett körülmények között, ráadásul… Még sosem öltem meg semmit. A saját szememmel talán csak nagyon-nagyon messziről láttam, hogy az Úr seregei élőholtakat ölnek… De ezt nekik nem kellett tudniuk. Reméltem, hogyha eljön az idő, akkor Isten velem lesz majd, és az áldásainak erejével képes leszek kézben tartani a helyzetet.
- Meg. És titeket is ha kell. - váltottam én is tegezésre.
- Nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről. - kortyolt újra Kristin a söréből. - Megkérdezhetem mi miatt küldhették önt? Már ha nem sértem meg vele.
- Igen. Ezek a recék és tüskék itt befuttathatóak méreggel vagy szentelvízzel is. - válaszolt közben Emilia a félangyalnak.
- Gyógyítórend vagyunk első sorban, illetve olyan veterán keresztes nővéreknek adunk otthont, akik már nem képesek harcolni. Gyanítom az előbbi miatt küldhettek tőlünk valakit. Bár feltámasztani még nem tudok, de ha adtok fél percet, akkor túl fogjátok élni, bármilyen súlyos is a seb. - fejtettem ki. Nem tudtam, hogy mi érdekelte pontosan, de úgy látszott, elégedett volt a válaszommal.
- Ez esetben önnek sem kell aggódnia, ugyanis ameddig én talpon állok nem engedek senkit hogy bárkinek ártsanak a hátam mögött.
Emilia felállt.
- Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Itt találkozunk akkor, nővérek!
A lány távozása után még megittuk a sört, majd én is elköszöntem tőlük. A fennmaradó időben körbejártam a falut és bevásároltam. Ha két napos útra készültünk, kötelességemnek éreztem, hogy figyeljek a többiekre, hogy megtartsák az erejüket mire odaérünk a sírhoz. Úgy sejtettem a többieknél szárított hús lesz, kenyér és sajt, vagyis a standard felszerelés, ezért vettem némi sót, zöldségeket, tojást, almákat… Ami csak eszembe jutott és amennyit elbírtam, így alkonyatkor dudorodó, teli málhával jelentem meg a többiek előtt.

A gyertyák halkan sercegtek, ahogy a kanóc lassan elérte az olvadt faggyút, apró, lassan lecsorgó cseppekben buggyanva ki a megolvadt csonk szélén. Tavaszodott a Katedrálisban, a kápolnában azonban még hideg volt. Noha a nap már elkezdte melegíteni a nappalokat, a hajnali órákban még csípős volt az idő. Szinte szívta ki a meleget a csontjaimból, az ujjaim dermedten markolták a korbács bőrrel fonott nyelét.
- Terra tremuit... – a hangom remegett, az ajkaim ólomsúlyúak voltak és szinte összekoccantak a fogaim, de egész lelkem énekelte a sorokat. A korbács meglendült, az apró fémgömbök a szálak végén nekicsapódtak a hátamnak, keményen ütődve a bordáimon, miközben a bőrszíjak vöröslő foltot hagyva nyaltak bele a bőrömbe. Felszisszentem, előre ejtettem a nyelet tartó kezemet, engedve a szálakat lecsúszni a mezítelen vállamon, miközben ajkaim remegve újra megtalálták a hangszínt.
- et quievit... Dum resurgeret in judicio Deus... - Újabb ütés, újabb fájdalom, újabb szisszenés. Gyönge voltam. Gyáva. - Alleluia...
Ütés. Fájdalom. Szisszenés.
- Terra tremuit...
Ütés. Fájdalom. Szisszenés.
Remegett a föld és mégis mozdulatlan volt mikor az Úr ítéletet mondott felette.
Ütés. Gyáva voltam, képtelen voltam szembenézni Abaddónnal. Képtelen voltam szembenézni a múltammal, menekültem az igazság elől. Futottam és tapostam előre, mintha bátor lennék, mintha hős lennék.
Fájdalom. Gyenge voltam, nem tudtam legyőzni a félelmet, nem tudtam legyűrni az igazságot. Futottam és még sem tudtam elég gyorsan futni, nem tudtam magam mögött hagyni a múltat, csak menekültem előle.
Szisszenés.
Remegett a föld.
- Alleluia...
Nem segített. A keresztesek az imában és a lemondásban találták meg Krisztust és a megnyugvást, vagy ha ott nem lelkük börtönének sanyargatásával – de rajtam nem segített. Bőröm felrepedt, hátamon apró vércsíkok kúsztak végig, szememből metszően hideg, sós könny folyt és rázott a zokogás, még sem segített semmi. Nem felelt senki.
Csak a gyertyák sercegtek.


Tavaszodott a Katedrálisban, noha a Harag Napja óta ez sem hozott mást csak hamut és pernyét. A szél megfordult, a hó elolvadt, az idő azonban nem tudott visszafordulni, hogy eltörölje mindazt, ami történt. Nem jártam a harangtorony romjai közelében azóta, hogy felébredtem a zuhanás után – nem vitt rá a lélek. Féltem. Rettegtem az emléktől, amely belém marhatott volna, rettegtem magától a félelemtől is, ami akkor elsöpört belőlem minden életet. Konrad védeni próbált, ahogy Konrad mindig is tette.
Egy angyal volt, Kristin. Nem is akármelyik. Nincs élő ember a földön, akinek ne markolt volna a szívébe az iszonyat Abaddón láttán, mert a testet öltött pusztítás volt csupán.
De Konrad nem tudta, amit én – hogy nem az angyaltól féltem.

Valahová a Katedrális megperzselt határán kívülre vezettek a lépteim, romokban álló gazdaságok és szénnel borított valaha zöld erdők közé, nyomorult és nincstelenné vált emberek társaságába. Segíteni akartam valakin. Segítenem kellett valakin, mielőtt rám tört a felismerés, hogy én szorultam segítségre.
- Hagyja csak, nővér. Megleszünk mi magunk is. – lépett mellém egy férfi, valahol Kather atyával egyidős körüli, munkától cserzett ujjait a gerenda köré fonva, amelynek helyére emelésén percek óta erőlködtem. Különös volt látni őket, az egyszerű, talán legtöbbet szenvedett parasztokat és kézműveseket, akiknek szerettei, javai és reményei vesztek oda a lángokban. És mégis arcukon beletörődő fáradtsággal, csöndes elfogadásban dolgoztak, próbálták megmenteni, amit tudtak és újjáépítették, amit nem. Előröl kezdtek mindent, meggyászolták, amit elveszítettek, de egy pillanatig sem engedték, hogy akadályuk legyen. Irigyeltem őket.
- Nem, ragaszkodok hozzá, hogy segítsek. A szentatya őszentségének magtárait töltik meg, a Katedrális kenyerét sütik. Ugyanolyan szolgálattal tartozunk mi is, ha nem többel. – ráztam meg a fejem, de a férfi megragadta a csuklómat és gyengéden elhúzta a kezem a gerendától. Most vettem csak észre, hogy felsértettem a tenyeremet és abból lassan csordogált egy vékony, élénkpiros cseppfolyam egészen a szomjas földig.
- Meg van a maga dolga, nővér. Ez a miénk. Hadd végezzük el ezt mi.
Egy jó darabig csak a felsértett kezemet néztem, míg egy hang ki nem szakított a révületből, vissza a valóságba.
- Nővér! Kristin nővér!
- Theresa! - fordultam csodálkozva a légszomjal küszködő növendék felé. Növendék… Nem. Az évekkel ezelőtt volt. Theresa Reinberg azóta már a Canes Domini felövezett lovagja volt, noha még bőven a pályája elején. - Theresa… nővér. - javítottam ki magamat. - Lassabban, mert megfulladsz és akkor mit mondok a nagymesternek? - ragadtam meg a vállát és támasztottam meg valamennyire, míg összekaparta a lélegzetét.
- A nagymester… egy levelet küld neked, Kristin nővér. – mondta a lány térdére dőlve és fájdalmasan szipákolva, miközben előre nyújtotta az ujjai között összegyűrődött lepecsételt borítékot. Nem pápai billog volt rajta, csak a Rend és az Exercituum keresztje.- És ne hívj nővérnek, mert a hideg kiráz tőle… Mintha öregednék. – borzongott meg láthatóan a lány, amitől felszökött az arcomra egy mosoly.
- Ha nem öregszel, tudod még melyik az én lovam?
- Hogyne tudnám. Még mindig én csutakolom Fecskét, amikor te nem vagy itthon. – egyenesedett ki elégedett mosollyal, mire én csak összeborzoltam szalmaszínű haját.
- Akkor szerszámozd fel nekem és vidd a déli kapuhoz. Egy óra múlva ott leszek.
- Hé, tudod, hogy ezt utálom!
- Tudom!


Fecske az Úrnak hála megúszta Abaddón őrjöngését, egyedül a farán volt egy apró horzsolás, amelyet a harangtorony leszakadásakor szétrepülő egyik szilánk okozhatott, és nem is volt különösebben megsértődve rám. Szinte hálás volt és elégedetten, sürgetően dobálta a fejét, Theresa nem kis bosszúságára, míg fel nem ültem rá és egy apró sarokbökéssel szabad utat nem adtam neki. A nyárifekete kanca úgy ugrott meg, mint aki repülni készül én pedig nem türtőztettem. Jól esett a vágta, a karcsú izmok vonaglása alattam, mintha maga a szél ragadott volna magával egy ismeretlen, nyugati síksági falu felé egy ismeretlen, de igen fontos megbízás miatt. Korábban sem kérdeztem túl sokat, most különösenképpen nem érdekelt az ügy titokzatossága. Csak vágtattam és kapaszkodtam lovam hosszúra hagyott sörényébe, míg fel nem tűnt előttünk negyedik nap egy megperzselt, széntől és koromtól fekete fogadó. Lassabb lépésre fogtam a lovam és még az utazás lendületétől kísérve leugrottam a nyeregből, Fecske kantárját lazán ráakasztva egy kiálló cölöpre. A fogadó ajtajában egy nő állt, nálam valamivel fiatalabb az északi apácák jellegzetes habitusában, meglehetősen tanácstalanul.
- Dícsértessék az Úr Krisztus és a Mindenható Isten, nővér. - köszöntem rá hangosan, mélyen meghajolva, közben megérintve homlokom. Furcsa szokás volt ez, Konrad nem egyszer megjegyezte, hogy olyan hatása volt, mintha keresztvetés közben elbambultam volna, de nem engedtem a fiú csipkelődésének.
- Mindörökké, ámen. - fordult felém, hirtelenkék szemeit végigfuttatva rajtam. Tónusaiban rám emlékeztetett, noha egy árnyalattal fakóbb volt és volt valami a vonásaiban, amik a sötét tündék íves arcát idézte. Mögötte egy ismerős, lassan megszokott látvány derengett fel a nefilim Andromeda képében. Különös fintor volt az Úrtól, úgy néz ki őt rendelte védőangyalomnak. - Önöket is egy levél szólította ebbe a fogadóba?
- Isten hozta, Andromeda kisasszony. - feleltem a félangyal udvarias, visszafogott biccentésére hasonlóképpen, aztán visszafordultam az apácához. - Így van, nővér. Reméltem, hogy ön lesz az, aki iderendelt, de látom ennyire nem lesz egyszerű a dolog. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini kereszteslovagja.
Az ajtó megnyikordult mögöttünk, így sietve, a zavarodottságtól kissé elpirulva léptem előrébb, utat engedve egy fakó hajú, fekete köpenyes keresztesnek. Fiatal nő volt élete virágában, köpenye alatt valamiféle csomag horpasztott púpot a hátára. Kezdtem azt hinni a nem és a kor egyfajta előfeltétele volt annak, hogy mindket küldtek ide.
- Laudetur, nővérek. Örülök, hogy eljöttek. Üljünk le. - mutatott egy asztal felé.
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhilda gyógyítórendtől, Kristin nővér. - mutatkozott be az apáca, majd helyet foglalt a fekete köpenyes nő oldalán, meghagyva nekem a szemközti széket. Életemben egyszer láttam eddig ilyen fekete palástot, akkor az Ordo Malleus rettegett Erasmus őeminenciája rejlett alatta, a fiatal lovagon azonban nem láttam semmiféle rangjelzsét, de még cask egy címert sem. Elfoglaltam a nekem meghagyott széket, várakozóan és óvatos alázattal nézve fel a füstöskék szemekbe.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Emilia von Nordenburg tizedes vagyok, és egy elég komoly megbízás ügyén keresném önöket. A rendjeik ajánlották a szolgálatukat. kezdett neki, miközben köpenye alól egy összetéveszthetetlen plecsnit húzott elő. A vértől csöpögő töviskoszorút félte észak jegétől a deli hegyekig mindenki – nem hiába. Volt alkalmam megtapasztalni az Úr Pörölyének módszereit egyszer, egy rövid ideig és nem tettek rám túl nagy benyomást. Az orrcimpáim egy észrevehetetlen pillanatig megremegtek és az állkapcosm is önkénytelenül feszültem meg, de nyugalmat erőltettem magamra.
- Legelőször is, azt szeretném kérdezni, hogy mennyit tudnak I. Károlyról, és a családjáról? - Úgy tűnt Emilia tizedes vállalta magára a műveleti tiszt szerepét, felvezetve az okot, amiért mi négyen ma itt voltunk.
- Csak a legendákat, amiket mindenkinek illendő volt tudnia, Emilia nővér.
- Szintúgy, ahogyan Gloria nővér. Hallottam, hogyan alapította Károly a Veroniai Királyságot és hallottam a két leányáról valamennyit. Az évszámok és egyéb lexikális tudás azonban mindig a gyengéim közé tartoztak. - feleltem az igazságnak megfelelően. Mindenki hallott Veronia első királyáról, ahogy mindenki hallott legalább olyan hires lányairól – egyről legalább is biztosan.
- A lányairól lenne most szó főleg. Einmeria Karolsdottir volt a fiatalabb, az idősebbik pedig Hildegard. Míg a fiatalabb nővér sírjának a hollétéről nincs információnk, a rendünk boldogan emlékezett meg mindig Hildegardról. Nemrég pedig egy régi iratot sikeresen rekonstruáltunk, ami felfedte a kripta helyét.
A pillanatnyi szünet, amelyet tartott éppen elég volt, hogy szemeim kikerekedjenek, szám gyorsan száradjon ki és szívverésem kihagyjon egy ütemet. Ha Emilia nővér komolyan beszélt Veronia legnagyobb felfedezését tették meg azóta, hogy magát a földet felfedezték.
- A baj az, hogy a felderítőink szerint valami alaposan befészkelte magát oda. Mivel viszonylag szűkek a folyosók, egy kis létszámú csapat létrehozásával bízott meg a rendem vezetősége, akik megtisztítják a sírt.
- Miért olyan fontos nektek a sírja? - szólalt meg a nefilim ideérkezésük óta először. Nem lepődtem meg óvatos szóhasználatán, Andromeda kisasszony mindig is ilyen volt. Mintha kincs lett volna a szó, vagy fogyó érték, amelyet cask akkor pazarolt, ha feltétlen muszáj volt.
- I. Károly tért meg az Úr hitére, a lányai pedig hűen követték őt. Az Egyháznak és a királyságnak egyaránt az örökségét képzi Hildegard hercegnő hagyatéka. - fordult felé türelmes magyarázattal Gloria nővér, én azonban még a hírek hihetetlenségébe veszve próbáltam magamhoz térni.
- Fényes Hildegard sírját? Az Úr első harcosának kriptája előkerült? - Bizonyosságot kellett szereznem, hogy nem értek félre semmit, ám ahogy a félangyal aranyló szemei összetalálkoztak az enyéimmel rám tört a gyermeteg lelkesedésben rejlő szégyen. Mély levegőt vettem, próbálva elkerülni, hogy a fülem hegyéig piruljak és uralmat nyerni kalitkában ragadt apró madárként zsibongó szívverésemen.
- Legalább is Veronia első szent harcosa, Hildegard Karolsdottir, minden keresztes rendek előfutára. Bármilyen ereklyét is őriz a nyugvóhelye, az nem csupán értékes és tisztelendő, de szinte bizonyosan erős és telve van az Úr szentségével. - magyaráztam Andromeda kisasszonynak, remélve hogy az okítás eltereli a figyelmemet.
- Ami pedig még jobb, hogy a rendünk nem tett kitételt semmilyen téren arra, hogy újra handrendbe állítsuk Fényes Hildegard relikviáit. Csak a test háborítatlanságára kértek minket. - bólintott Emilia nővér.
- Az emberek... - A nefilim tekintetén felismerés és megbotránkozás suhant át egy pillanat erejéig, mielőtt szokásos, kiismerhetetlen érdektelensége mögé húzódott vissza. Szinte beleborzongtam a felismerésbe, hogy talán megpillanthattam a félangyal ritka őszinte pillanatainak egyikét.
- Az ereklyék érdekelnek. – jelentette ki végül, elengedve az előbbi mondatfoszlányt.
- Az, hogy hadirendbe állítsuk, az azt jelenti... - fordultam Emilia nővér felé érdeklődve, a lehető legnagyobb önuralmat erőltetve a vonásaimra, ugyanakkor éreztem a véremet a fülemben dobolni. A keresztes bólintott.
- Azt. Használhatjuk őket.
Gloria nővér tekintete elgondolkodva cikázott köztem és az Ordo Malleus lovag között, míg végül az utóbbin állapodott meg.
- Az Ordo újabb szent fegyvereket akar a szolgálatába állítani? Miért?
- Mondja nővér, kell ehhez különösebb indok? Hol máshol szolgálhatnák az egyház ügyét Fényes Hildegard fegyverei, mint keresztesek kezében?
- Így igaz. - biccentett felém a lovag, megerősítve a szavaimat. - Egyrészt nem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek - ha már most nem ott vannak így is -, másrészt pedig szükségünk lesz minden erőnkre, ha nem akarunk Dél nyomása alatt összeroppanni a közeljövőben.
Megértettem ugyan Gloria nővér aggodalmát, az Ordo Malleus a legkegyetlenebb és legrosszabb hírű rend volt az Exercituum berkein belül, ám nem véletlenül hívtak ennyiféle helyről össze minket. Ez nem a Pöröly magánügye volt, ez az egész Egyházat érintette.
- Emilia von Nordenburg, elmondták Neked, hogy én nem harcolok Dél ellen csak Észak mellett? - A félangyaloknak szokása volt a legártatlanabb hangsúllyal tenni fel a legalkalmatlanabb kérdéseket, így Andromeda szavaira cask felvontam a szemöldököm. Rossz ötlet volt most politikai finomságokba bonyolódni. - Így is akarod a segítségem?
- Ellenben a protestánsokra nem hatnak a szent erők, ezt már tudjuk. Szerencsére van olyan fenyegetés a világon, ami ellen viszont igen. Kérem, ne vegyék akadékoskodásnak, természetesen maradéktalanul teljesítem a rendem parancsait, de ha az nem lenne, akkor is mindent megtennék, hogy megóvjam az életüket a feladat közben.
- Nefilim Andromeda, elmondták Neked, hogy csak Észak harcol Dél ellen? Ha te Észak mellett vagy, akkor Dél ellen is. Ilyen a dolgok természete. - Az, hogy név szerint ismerte a félangyalt szinte várható volt, kissé mégis meglepett. A gondolkodásmódja az Ordo Malleus lovagokra jellemző végletes és szelídséget mellőző kötelességtudás volt, de meglepő módon most nem sértett meg annyira, mint amikor először találkoztam vele. Talán azért, mert most nem orvgyilkosságra akartak küldeni, csak csatába.
- Természetesen értem a kételyeid, nővér. - fordult Emilia Gloria nővér felé. - Én magam is, mint az Ordo Maellus lovagja, nem emberi lények ellen készültem harcra. De dél nem válogat szövetségesei közül, így mi sem válogatjuk meg az eszközeinket.
Ez felkeltette az érdeklődésemet. Milyen szövetségeseket tudhat maga mellett Dél? Kik azok, akik ellen Fényes Hildegard ereklyéi bevethetőek?
- Nem kell, hogy egyezz velem. - bólintott békülékenyen a félangyal, mintha ez a mondat olyan könnyelmű let volna. - Elmondtam, amit akartam.
Nem kell, hogy egyezz velem. Egy lovagi formációban az, ha a felek között bizonytalanság, bizalmatlanság és egyet nem értés volt lassú mérget jelentett, ami egyszer a biztos halálba vezetett.
- Veletek megyek. - fordította felénk kiismerhetetlen, nem emberi tekintetét Andromeda, amire én cask bólintottam. Noha a nefilim egy lobbanékony, vad és gyakran irányíthatatlan és meggondolatlan harcos volt, az Úrtól kapott szent ereje megkérdőjelezhetetlen volt. Bármi állt ellenünk, nagy hasznunkra lesz.
- A politikát hagyjuk meg a feljebbvalóinknak, nővérek. - hunytam le a szemem, próbálva kioltani a feszültség gyülekező parázsát. A tapasztalatom az volt ha az ideák össze is ütköztek, a kötelesség mindig erőt tudott venni egy tisztességes emberen. - A mi feladatunk jelenleg az, hogy egy szentéletű hős ereklyéit megszerezzük és azok biztonságát garantáljuk. Hogy a Szentatya mihez kíván kezdeni velük az csak a Szentszék dolga. Hol van a kripta, Emilia nővér?
- Alig félnapnyi séta innét északra. Beomlott az angyalrom ami alá ásták, ezért nem fedeztük fel véletlenszerűen eddig a helyét.
- Mikor indulunk? - tette fel a legpraktikusabb kérdést Gloria nővér, miközben én cask elégedetten engedtem el nyakam kényelmetlenül feszülő izmait. A vihar mára elvonult.
- Ma alkonyatkor, Gloria nővér. Készüljenek fel alaposan, és itt találkozunk. Ami kérdés van előtte, úton megbeszéljük.
Készüljünk fel… Egyszerű utasítás volt, szinte logikus, de a jelenlegi körülmények között mégis abszurd. Hová mehettek volna felkészülni? Az apró falu egyetlen fogadójában voltak, az is éppen csak állt Abaddón pusztítása nyomán.
- Isszátok a sört? - zökkentett ki Andromeda hangja a tanácstalanságból. Halk volt, mintha szégyellte volna a kérdést, de ugyanakkor nagyon komolyan hangzott, mint szinte minden szava. A furcsa szóhasználaton már meg sem lepődtem, sokkal rosszabb szóvirágokat is hallottam egyes sötét tündéktől.
- Csak egyet. Nehogy alkonyatig a fejünkbe szálljon. - felelte Gloria nővér, én azonban felettébb tanácstalan voltam.
- Nos... szolgálatban nem tudom mennyire lenne illendő... - néztem felvont szemöldökkel a félangyalra, ám ő a bizonytalanságot beleegyezésnek vehette mert elégedetten bólintott. Emilia nővér azonban határozottan rázta meg a fejét.
- Az Ordo Maellus szabályzata tiltja az alkoholfogyasztást szolgálatban, előtte és utána.
- Hármat kérek. - nyújtotta ki a kezét három ujját felemelve a csapos felé. - És egy szódát. - tette hozzá Emilia kedvéért.
Ahogy a három korsó leérkezett elénk Andromeda úgy kapta fel és kortyolt belőle hatalmasat, mintha soha életében nem ivott volna hasonlót, apró orráról utólag törölve le a lelkesedéstől ráragadt habot. Nem tudtam megállni hogy elmosolyodjak a kortalan szellemből naív gyermekké váló lányon, aki egyfajta tökéletlen átokként olvasztotta össze magában az istenit és emberit – mint maga a Megváltó.
- Köszönöm, hogy ápoltál, nagyon hálás vagyok. - fordult Gloria felé, amire érdeklődve kortyoltam bele a sörbe. A kisasszony megsérült volna?
- Ez a dolgunk. Noha még sosem láttam ilyen mély álmot, amiből után valakiereje teljében ébred fel, ez az állapot jellemző a népére? - felelte az apáca, miközben a tartózkodó Emiliára és rám pillantott. - Ezek szerint az önök előljárói nem iszákosak.
Ebben igaza volt, a Canes Domini nagymestere sok minden volt – főképp szigorú, de néha figyelmes és előzékeny is – de az italozás nem tartozott a hobbijai közé. Egyik ujjamat körbefuttattam a korsó peremén, aztán mélyet sóhajtottam.
- Amiről Domitius nagymester nem tud, az nem fáj nekem... - emeltem a számhoz teljes megadással. - Miféle álom, kisasszony? - fordultam a nefilim felé a korty után. Emilia levette a hátáről a köpenyét felpúposító, recézett szélű kétkezes pallost, majd unalmában törölgetni kezdte.
- Azon kívül, hogy az Ordo Maellus nagyfokú rendezettsége tiltja a tudatmódosító szereket, néhány démon ezer lépésről is megérzi az alkohol szagát. - magyarázta, én azonban már rég el voltam telve a sértettséggel, amelyet a pótcselekvése okozott. Nem kedveltem az Ordosokat, és egyelőre Emilia se lopta be magát a szívembe.
- Nem tudom... - felelte a nefilim Gloriának elgondolkozva, miközben lopva felénk pillantott. - Rám jellemző. - mondta végül. - Gyermekként volt egy hosszú mély álmom. Akkor újra kellett tanulnom járni.
- Értem. - felelte Andromedának az apáca, de láthatóan gondolatai már teljesen máshol jártak. - Valóban? Melyik fajta? És ez az alkohol bázisuú varázsitalokra is vonatkozik?
Soha nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről így arról sem volt semi tudomásom, mivel foglalkoztak. Elképzelhető volt, hogy démonok ellen vívtak csatát és ezért érdekelte ennyire az új hír Gloria nővért, de az is ugyanilyen elképzelhető volt, hogy megint túlgondoltam a dolgokat.
- A falánkságdémonok főleg. És szinte biztos vagyok benne, hogy az italok is. Nem árt óvatosnak lenni.
- Olyasmi vár a romoknál? - fordult a lovag felé a nefilim, amelyre mindannyian ráugrottunk.
- Valóban Androméda kérdése elég fontos. Tudjuk mivel állunk szemben?
- Ez egy jogos kérdés, nővér. Ki vette be magát a kriptába?
- Azt kell hogy mondjam, nem véletlen, hogy egy nefilim is van velünk. - kezdte az Ordo Malleus lovagja sokat sejtetően, ám ez nem lepett meg. Szinte biztos, hogy Hildegard ereklyéi olyanokat vonzottak oda, akikben elemi gyűlölet égett a szentség felé. - De főként élőholtakra kell számítanunk.
- A kard a fő fegyvered? - fordította aranyszín szemeit Andromeda a keresztes pallosára. Egy ideje volt már, hogy párnaponta kardforgatást tanítottam neki és pontosan tudtam mennyire elhivatott volt. Volt egy olyan sejtésem hogy több volt a háttérben annál, amit elmondott de nem firtattam a dolgot. Nefilim volt, felerészt az Úr angyala, joga volt ahhoz érteni, amit szükségesnek érzett.
- Meg tudod védeni magad, Gloria nővér? - fordult ezután az apáca felé, ami egy időszerű kérdés volt. Miért pont őt, a Szent Brünhilda Rend Gloria nővérét küldték egy feladatra, amely élőholtakkal kapcsolatos?
- Meg. - bólintott határozottan, majd körbenézett mindhármunkon. - És titeket is ha kell.
- Nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről. - kortyoltam újra a sörből. - Megkérdezhetem mi miatt küldhették önt? Már ha nem sértem meg vele.
Nekem is feltűnt, hogy én voltam az egyetlen aki nem hagyta el a hivatalos magázódási formát, de valahogy nem éreztem helyénvalónak.
- Gyógyítórend vagyunk első sorban, illetve olyan veterán keresztes nővéreknek adunk otthont, akik már nem képesek harcolni. Gyanítom az előbbi miatt küldhettek tőlünk valakit. Bár feltámasztani még nem tudok, de ha adtok fél percet, akkor túl fogjátok élni, bármilyen súlyos is a seb. - felelte Gloria nővér, amir eelégedetten bólintottam. Tehát egy csatához szokott gyógyító, méghozzá egy erős képeségekkel megáldott. El sem képzeltem ilyen fiatalon hogyan lehetett ennyire kiemelkedő, de nem is volt rá szükségem. Nem voltam irigy. Hálás voltam.
- Ez esetben önnek sem kell aggódnia, ugyanis ameddig én talpon állok nem engedek senkit hogy bárkinek ártsanak a hátam mögött.
Emilia nővér ekkor bocsánatkérő arccal felemelkedett és biccentett felénk.
- Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Itt találkozunk akkor, nővérek!
- Azt hiszem… - álltam fel én is a lovagnőt követve. - … nekem is bocsánatukat kell kérnem és távoznom. Meg kell néznem a lovamat még, és gondoskodnom a holnapi felszerelésemről. Aludjanak jól, Andromeda kisasszony, Gloria nővér. Laudaetur Deus Omnipotenti! – azzal meghajtottam magamat és kettesben hagytam őket.

„Flowers that bloom in the darkness
It's a sighting that is rare to come across
Nobody seems to have noticed
That the power that could be bestowed is lost”

-Andromeda... te nem jösz? – kérdezte Abijah és megállt a folyosó sarkánál, hogy visszapillantson rá.
A mód, ahogy Andromeda nézte, elbizonytalanította. Tett egy félfordulatot, mint aki menni készül, de aztán megfordult, most már teljesen az ezüsthajú felé.
- Nemsokára eljön a tavasz melege is, és akkor kimehetünk a kertekbe.
Odalépett a prófétához az ablak mellett és ő is kikémlelt rajta. Talán azt remélte ezúttal mást lát majd.
A félangyalok szíve telve volt oázissal, ha a pusztára gondoltak, még a szikkadt levelek is annak tűntek az emlékezés alatt. Amikor Abijah odaért, a szava elakadt, nem lehetett megszokni a látványt. A termékeny talajt könnyű fekete homok lepte be, pernye mindenhol, a házak falán, az utcák kövein, a tereken, még az emberek hajában is. Most is, annyi héttel a nagy tűz óta. Megrongálódódott épületek, bennük megrongálódott életű teremtmények.
Mindketten tudták, hogy ezekben a pillanatokban is, amikor a Világ nem halt meg, az emberek újabb háborúra készültek. Ada sokat gondolkodott rajta, vajon elmondja-e, amit megélt és látott a Katedrális nefilimjeinek, akik között most a választott nevén élt - az emberek nem voltak már olyan befogadóak a harag napja óta. De nem tudta rávenni magát, hogy egy másik őst is kitaláljon magának, nem akart hazudni, törzs nélkül viszont gyanús volt nekik. Megtűrték csak, nem fogadták be igazán. De Andromeda, ez a név nem volt hazugság, ez a név ő volt, az, aminek lennie kellett, amit nem határozott meg a születése, és senki törvénye - még Istené sem.
Egyedül így lehetett igazán a szolgálatában, Él lázadója.
Hideg volt, hidegebb, mint a tűz után maradt, késő téli kőfalak ontotta hűvösség, ami a szárnya hegyéig megborzongatta. Magára maradt azok között, akik már akkor sem bíztak benne, s tudni, hogy igazuk volt, hogy az álmai egy mélységitől jöttek, s tudni, hogy ez nem számít, s tudni...annyi mindent tudni. Erre vágyott azóta, hogy ide eljött, megérteni a Világot forgató erőket, de ez a tudás, mint a pernye, belepte minden örömét, a jó ebédeket, a táncos ünnepeket, a közös imákat, a szövést, amire Abijah újra megtanította, s a kardforgatást, ami elvonta a figyelmét arról, hogy a némaság úgy fojtogatta a nehéz falak között, mint akkor annyi év álmodás után. Nem tudta, hogy ossza meg velük, amit életbevágóan fontosnak tartott, s hogy használja ezt a nagy tapasztalást bölcsen.
Vajon kitaszítotok újfent?
Loreena hol vagy?!
- Andromeda. – Barak állt most ott, ahol előbb a középkorú nefilim nő megtorpant. A férfi viszonylag fiatal volt, göndör, fekete arcszőrzettel, dagadó izmzattal, és úgy hatott, mint aki mindig tudja, mit kell tennie. Pedig nem volt ilyen bizonyos az élet dolgaiban, amikor együtt a átjöttek a hegyen, vagy még előtte, a kitaszítottak közt... Ma pedig Sabriyah távolléteiben ő felelt az északi területek félangyalaiért. Különös a sors.
- Andromeda kisasszony? - egy nagyon megilletődött, se nem fehér se nem vörös férfi lépett elő Barak mögül.
- Igen?
- Szerencsére. - Látszólag megviselte a megtiszteltetés, hogy ennyi égi lény között volt módja elgrasszálni, amíg hozzá elért. A nefilim-negyed nem volt nagy, mégis el lehetett benne veszni. Terek köré épült, kétemeletes házak alkották, mindegyik közepén kert, s egyszerűségében is rangot tükröztek, ami északi letisztultság sokszor nem a leghízelgőb kontrasztot adta a nefilimek másféle művészetének: távol volt az angyalromok kifinomultságától, de a maga szokatlan módján pompát és gazdagságot hirdetett.
Barak elfordult, nem ártotta magát Andromeda dolgaiba, de Abijah kíváncsian nézte az Egyház pecsétjével ellátott papírt. A boldogság és szomorúság kevert árnyéka ült a nő szemén, amikor Ada felnézett bele.
- Az északiak Egyháza elhívott, Abijah.
Abijah szemein viszont egy megelevenedett Ada képe tükröződött. Egy olyan Adáé, aki minden második nap estéjén mosolyogva jött vissza és utána még órákig gyakorolt a fakarddal a fagyott-leégett babvetések között.
Ada tudta, hogy a másiknak sokat jelentett a társasága, de nem tudta viszonozni azt, mert nem oszthatta meg vele, ami igazán gyötörte, s ami valódi örömet okozott neki, így idegenek maradtak. Bocsánatkérőn megingatta a fejét.
- Egy fegyvernek a csatában van értelme, Abijah. De ne háborúzzatok az emberekkel. – ragadta meg a nő karját jelentőségteljesen.
A nő bólinott.
- Eljön még a te tavaszod... Andromeda. – mondta, ahogy bezárult a próféta mögött szobája ajtaja.




Leemelte a kendőt fehérszőke hajáról, s engedte a köpeny ujjait is lehanyatlani a szárnyai alatt. Derekán a zsinór felfogta, majd miután azt is leoldotta, láthatóvá vált a különös öltözet amit viselt, ami vállai nagyrészét és karjait csupaszon hagyta volna, ha nem takarja be anyaggal: egy térdig érő aranyos szegélyű tóga övvel összefogva. A ruha lelógó redői táncot jártak a csípője körül, amikor kezei alatt a lándzsát pörgette, s így még inkább érzett minden lépést és lendületet. Mozdulatlanságában is robbanékony dinamikát sejetett. Mindez alatt nadrágot hordott, lábán bőrcsizmákat a hideg ellen, mert hiába volt mindig meleg a bőre, a nefilimek nem a fagytengerek pusztáinak születtek. Színes vászontáskája elmaradhatatlanul pihent az oldalán – benne étel, kártya és tojás.
Ada a roskadt tetejű fogadóval szemközt állt meg. Nem volt biztos benne hogy a megpörkölt helyre kell mennie, de az utcát mindössze három falubeli rótta, s távolabb is egyetlen szekér csikorgott csak.
Kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Körbenézett, remélvén, hogy felismeri, kit kell keresnie, de senkit nem látott pár unott, hunyorgó helyin és a csaposon kívül. Már-már nyomasztó volt ez a világvégi hangulat, a por, ami megült mindenhol, a csend, a várakozást mellőző semmi. S ő amennyire elütött tőlük, nem tette elevenebbé a helyet, az arca szobormerev volt, a mozgása megfontolt, csak a szárnya surrogása hozott valami szokatlant a dohos ivóba. Egy elütő hangot. Egy neszt, ami megkaparja a tunya elme ellustult felszínét, amire az asztalnál fejét támasztó mészáros is felemelte a fejét. Még ha csak egy pillanatra is, hogy utána a flaskát meghúzva hessentsen el mindent, ami a valóságból átszivárgott felé.
A félangyal lassan, lépésről lépésre elindult befelé, amikor újra megnyikordult az ajtó, s Glória nővér jelent meg a nyílásában. Az a fiatal, tündék vonásaival megáldott, alabástrom bőrű nővér, aki a Szent Brünhildában is ápolta, s biccentet neki. Ada válaszképp rábólintott. Vele kéne találkoznia?
Mielőtt dönthetett volna, hogy megszólítja, lódobogás hangzott fel odakintről, s egy ismerős hangot hallott, Kristin Angelikáét.
- Dícsértessék az Úr Krisztus és a Mindenható Isten, nővér. – köszönt a lovagnő, mélyen meghajolva, közben megérintve homlokát mintha egy keresztvetést kezdene el amit sosem fejez be.
- Mindörökké, ámen. – válaszolta Gloria nővér.
Ada közben tett egy lépést feléjük, ekkor akadt össze a tekintetük. A félangyal a helyzet adta tartózkodásában is elmosolyodott és egy örömteli bólintással üdvözölte Angelikát, aki egyszerre tűnt meglepettnek a látásától és talán megkönnyebbültnek.
- Isten hozta, Andromeda kisasszony. – felelt, majd a gyógyító feltette a kérdést, ami mindannyiukban megfogalmazódhatott mostanra.
- Önöket is egy levél szólította ebbe a fogadóba? – krédezte óvatosan. Túl furcsa véletlen lett volna, ha nem.
- Így van, nővér. – válaszolt neki Angelika, s Ada is hozzáfűzte a maga igenjét. - Reméltem, hogy ön lesz az, aki iderendelt, de látom ennyire nem lesz egyszerű a dolog. Kristin Dalgaard vagyok, az Ordo Canes Domini kereszteslovagja.
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhilda gyógyítórendtől, Kristin nővér. - mutatkozott be udvariasan és a nemesekhez illő eleganciával a szürke galambruhát viselő nővér, majd elállt az ajtóból, utat engedve egy negyediknek.
- Laudetur, nővérek. Örülök, hogy eljöttek.
- Mindörökké, ámen. – nézték meg mind a fekete palástba öltözött, fakó hajú lányt, aki a palástja alatt valami nagy dolgot rejtegethetett. Ada első gondolata az volt, szárnyai vannak, ő szokott ilyen púposan kinézni, ha leterítette, de ahogy a tekintete az arcára, a szemére esett, ezt rögtön elvetette. Ember volt ízig-vérig. A lány végignézett rajtuk egy nyugtázó bólintás kíséretében és egy asztalra mutatott.
- Üljünk le.
Némán foglaltak helyet az asztal négy oldalán, a két lovag egymással szemközt, köztük az apáca és a félangyal.
A nő ekkor gyorsan benyúlt a ruhája alá és az asztalra helyezett egy pecsétet. Ada nem tudhatta mi az, miféle rang jelzése, vagy szerevezeté, esetleg ez maga a küldetés lenyomata volna? Olyan távolt állt az egyházi rangoktól, mint amennyire most ellepte a tanácstalanság a nyomat láttán.
- Köszönöm, hogy eljöttek. Emilia von Nordenburg tizedes vagyok, és egy elég komoly megbízás ügyén keresném önöket. A rendjeik ajánlották a szolgálatukat.
Ada nagyon komolyan nézett rá és legalább olyan komolyan hallgatta. Tizedes, az is lovag? Mindenesetre a hadak tagja, abban biztos volt, tehát harcos. A szokásos szenvtelen pillantásával mérte fel, s míg ő a rendje ajánlásáról beszélt, arra gondolt, milyen feszességgel szól, tényszerűen, sok gyakorlattal, nagy összpontosítással, mintha már most seregek öreg nevelője volna.
- Legelőször is, azt szeretném kérdezni, hogy mennyit tudnak I. Károlyról, és a családjáról?
Laposan oldalt pillantott Angelikára, majd Gloria nővérre. Hagyta őket érvényesülni, mivel hogy semmit nem tudott régi a királyról, ha ugyan őróla volt szó. Még most sem volt eléggé jártas az emberek dolgaiban, s úgy lefoglalta a jelenük, hogy elsiklott a múltjuk felett. Aztán apróra megrázta a fejét, hogy a haja épp csak meglibbent bele. Nem számít, meg fogja tudni és akkor dönteni is tud majd.
- Csak a legendákat, amiket mindenkinek illendő volt tudnia, Emilia nővér. – felelte az apáca.
- Szintúgy, ahogyan Gloria nővér. – helyeselt Kristin Angelika. - Hallottam, hogyan alapította Károly a Veroniai Királyságot és hallottam a két leányáról valamennyit. Az évszámok és egyéb lexikális tudás azonban mindig a gyengéim közé tartoztak.
Emilia von Nordenburg tizedes elismerően rámutatott Kristinre:
- A lányairól lenne most szó főleg. Einmeria Karolsdottir volt a fiatalabb, az idősebbik pedig Hildegard. Míg a fiatalabb nővér sírjának a hollétéről nincs információnk, a rendünk boldogan emlékezett meg mindig Hildegardról. Nemrég pedig egy régi iratot sikeresen rekonstruáltunk, ami felfedte a kripta helyét.
Tartott egy pillanat szünetet, amiben Ada csak találgatni tudott, ki és miféle lehetett ez a Hildegard, I.Károly lánya, hogy őket küldik a nyomába. Kristin Angelikát nem győzték lovagtársai, Gloriáról annak ellenére, amit mondott, azt hallotta, hogy visszahozott már embereket a halál mezsgyéjén túlról a teljes egészségbe. Ő együtt harcolt a vámpírtornyokban az északiak seregével, mélységiekkel hadakozott, s Emíliáról is lerítt, tudja, hogy mit csinál. Miért őket – hangozott az örök kérdés. És a válasz sosem volt kielégítő a földiek szájából.
Élóhim, hová vezetsz?
- A baj az, hogy a felderítőink szerint valami alaposan befészkelte magát oda. Mivel viszonylag szűkek a folyosók, egy kis létszámú csapat létrehozásával bízott meg a rendem vezetősége, akik megtisztítják a sírt.
Ada ezzel közelebb érezte magát az igazsághoz, de nem bánta. A szörnyetegektől nem lett okosabb, de erősebb mindenképp, megtisztítatni a sötéttől a fényt, ez volt az ő feladata. Néha jól esett, ha a homályban elveszni készült. De ritka kivétellel szinte soha semmi nem volt ennyire egyszerű. Látta, ahogy a másik kettő reagált a nevekre, ahogy a felismerés átsuhant az arcukon, fel-felderengett rajtuk. Talán ő is megtudja tőlük, ha eljön az idő.
- Miért olyan fontos nektek a sírja? - szólalt meg először azóta, hogy belépett, és aranyszín szemeit Emilia von Nordenburgra emelte.
- I. Károly tért meg az Úr hitére, a lányai pedig hűen követték őt. Az Egyháznak és a királyságnak egyaránt az örökségét képzi Hildegard hercegnő hagyatéka.
- Fényes Hildegard sírját? Az Úr első harcosának kriptája előkerült? – csapott le rá leplezetlen izgatottsággal Kristin Angelika.
- Az emberek... - eretnekek voltak. Ada szeme elkerekedett a felismerésre.
Ezek az emberek itt hitetlenek voltak, mielőtt templomokat emeltek. Minden terraiak közt ők jutottak ide, s talán pont ezért. És most, hogy mindannyian Élhez imádkoznak, még így is különbséget tesznek. A félangyal arca látványosan megmerevedett, újra a szoborszerű formájába, minden érzést eltávolítva magától és a szemlélőtől. A bensejében tűz, mint a harag napján.
Angelika azt hihette a lelkesedését bírálja, mert a lovagnő arcát pír öntötte el, ahogy a tekintetük egy pillanatra találkozott és valamivel visszafogottabban hadarta tovább:
- Legalább is Veronia első szent harcosa, -magyarázta. - Hildegard Karolsdottir, minden keresztes rendek előfutára. Bármilyen ereklyét is őriz a nyugvóhelye, az nem csupán értékes és tisztelendő, de szinte bizonyosan erős és telve van az Úr szentségével.
Emilia bólintott.
- Ami pedig még jobb, hogy a rendünk nem tett kitételt semmilyen téren arra, hogy újra handrendbe állítsuk Fényes Hildegard relikviáit. Csak a test háborítatlanságára kértek minket.
- Az ereklyék érdekelnek. - jelentette ki, mintegy magának leszögezve, miután képes volt újra a beszédre figyelni.
- Az, hogy hadirendbe állítsuk, az azt jelenti... - kezdte Kristin érdeklődve.
- Azt. Használhatjuk őket. – bólintott Emilia újfent.
Gloria nővér eddig csendben figyelte a kérdések és magyarázatok folyamát, de most egyik lovagról a másikra nézett.
- Az Ordo újabb szent fegyvereket akar a szolgálatába állítani? Miért?
- Mondja nővér - fordult Angelika a nővér felé. - kell ehhez különösebb indok? Hol máshol szolgálhatnák az egyház ügyét Fényes Hildegard fegyverei, mint keresztesek kezében?
- Így igaz. – erősítette meg Emilia is. - Egyrészt nem hagyhatjuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek - ha már most nem ott vannak így is -, másrészt pedig szükségünk lesz minden erőnkre, ha nem akarunk Dél nyomása alatt összeroppanni a közeljövőben.
- Ellenben a protestánsokra nem hatnak a szent erők, ezt már tudjuk. – fordította meg Gloria nővér. -Szerencsére van olyan fenyegetés a világon, ami ellen viszont igen. Kérem, ne vegyék akadékoskodásnak, természetesen maradéktalanul teljesítem a rendem parancsait, de ha az nem lenne, akkor is mindent megtennék, hogy megóvjam az életüket a feladat közben.
A félangyalban egy rossz sejtés kezdett a felszínre bukni, egy jövőbeli összecsapás elkerülhetetlen képe. Bárki is küldte őt, vagy nem tudta, vagy nem érdekelte a nefilimek szerepe a Világban, a népe semlegessége, amelyet még Észak színeiben sem tudott és akart elfelejteni. Akármit is látott és tett, fiatal volt még, akár csak a többiek, akármilyen szabad is legyen, a kötöttségnek szabályai vannak és ő Északhoz kötötte magát, amikor először a Katedrálisba lépett, amikor először harcba ment a lovagjaival. Megérti ezeket a kötelékeket, de egyben a szabadságához is ragaszkodik. A szárnyai megrebbennek, zavart volt és elszánt.
- Emilia von Nordenburg, elmondták Neked, hogy én nem harcolok Dél ellen csak Észak mellett? - mintha találós kérdést tett volna fel, de komolyan gondolta, ez egy fontos kérdés volt, és jobb volt előre tisztázni. - Így is akarod a segítségem?
Most nem kereste a tekintetüket, mégis megérezte magán és rátalált Gloria nővér szemeire. Az apáca szép ívű ajka épp csak megrándult, de a tekintete mosolygott. Hitt abban, amiben ő, a békében.
Emilia is elmosolyodott, egyfajta groteszk kontrasztjaként az apácáénak. Mert ebben nem volt megértés, mégis ismerős volt…megfoghatatlanul, nyomasztóan ismerős. Ada megütközött ezen a furcsán ismerős benyomáson, teljesen felé fordult, de nem tudott rájönni, mi kísértette meg.
- Nefilim Andromeda, elmondták Neked, hogy csak Észak harcol Dél ellen? Ha te Észak mellett vagy, akkor Dél ellen is. Ilyen a dolgok természete.
Csak eztán nézett Emilia von Nordenburg Gloriára és ismét bólintott felé.
- Természetesen értem a kételyeid, nővér. Én magam is, mint az Ordo Maellus lovagja, nem emberi lények ellen készültem harcra. De dél nem válogat szövetségesei közül, így mi sem válogatjuk meg az eszközeinket.
Ada nem tudta, mi babonázta meg benne, csak egyet tudott, hogy több van a dolgok alatt, mint a látszatjuk. Mert mi Dél és mi Észak? Végső soron mind emberek.
Megszólalt benne valami, talán a próféta lelke, ami csak Él útjait ismeri, vagy az apostolok ősök hagyatéka, de határozottan zengett a hangja, amikor újra közbevágott:
- Nem kell, hogy egyezz velem. - bólintott tiszteletteljesen Emilia felé. - Elmondtam, amit akartam.
Aztán Gloriára emelte a pillantását, majd Angelikára:
- Veletek megyek. - még sosem mondtak neki ellent, szeretné látni. De nem egy felfuvalkodott félangyal ült Emilia mellett, hanem egy erejét marokra fogó, gyermekien elszánt nefilim.
- A politikát hagyjuk meg a feljebbvalóinknak, nővérek. - hunyta le a szemét Kristin. - A mi feladatunk jelenleg az, hogy egy szentéletű hős ereklyéit megszerezzük és azok biztonságát garantáljuk. Hogy a Szentatya mihez kíván kezdeni velük az csak a Szentszék dolga. Hol van a kripta, Emilia nővér?
Ada hallgatott Kristin Angelikára, s úgy fest, Emilia von Nordenburg is.  
- Alig félnapnyi séta innét északra. Beomlott az angyalrom ami alá ásták, ezért nem fedeztük fel véletlenszerűen eddig a helyét.
- Mikor indulunk? – kérdezte az apáca.
- Ma alkonyatkor, Gloria nővér. Készüljenek fel alaposan, és itt találkozunk. Ami kérdés van előtte, úton megbeszéljük.
Ada rábólintott, aztán ráébredt, hogy nincs hová mennie. Jól megnézte a fogadó belsejét már beléptekor, talán kivehetne egy szobát, de minek. Aztán újra elfogta valami titkos megszállottság, amire eddig csak Loreena jött rá: Ada szenvedélyes kalandregény rajongó volt, még ha eddig csak két kötet jutott is a kezébe, de azokat rongyosra olvasta a kis templomokban ahol megszállt, általában egy vastag Biblia alá rejtve, mert mindenki szerint azt kellett olvasnia, és ha már ingyen szállt meg, nem akarta elrontani a benyomást.
- Isszátok a sört? - kérdezte halkan és egy nefilim rendkívüli komolyságával. Hisz minden nagy kaland egy jó sörrel kezdődik egy világ vége mögötti fogadóban.
Gloria nővér tűnt a leggyakorlatiasabbnak a témában:
- Csak egyet. Nehogy alkonyatig a fejünkbe szálljon.
Ada aztán Kristin Angelikára pillantott, aki felszaladt szemöldökei alól nézett vissza rá, majd belekezdett valamibe, amit az egyik falubeli idejövet hímezés-hámozásnak nevezett. De az már egy fél-igen.
- Nos... szolgálatban nem tudom mennyire lenne illendő...
Emilia velük ellenben csak megrázta a fejét. Mint a küldetés céljairól, a sörről is meg voltak a maga nézetei:
- Az Ordo Maellus szabályzata tiltja az alkoholfogyasztást szolgálatban, előtte és utána. – jelentette ki, amit Ada még meg tudott érteni, a feljebbvalók megtilthatnak ilyesmiket, ha úgy látják jónak. De ez ebben a pillanatban nem aggasztotta.
- Hármat kérek. - nyújtotta ki a kezét és mutatta is a számot a csapos felé. Nagyon remélte, hogy nem hagyja cserben, nagyon rég várt egy hasonló pillanatra, de állhatatosan nem mutatta. - És egy szódát.
Aztán, miután kihozták az italt, azon nyomban jóízűen és mohón belekortyolt. Letörölte a habot az orráról rosszul leplezett élvezettel, majd az arca újra olvashatatlanná vált.
- Köszönöm, hogy ápoltál, nagyon hálás vagyok. - fordult Gloria felé, nem volt idő megköszönnie, de úgy festett, megadatott az alkalom. Eddig nem látta még őt csatában, bár a sereg nagy volt a vámpírtornyok alatt, és hogy őt küldték, biztos benne, hogy már sokrétű tapasztalata van.
- Ez a dolgunk. – bólintott Gloria nővér. - Noha még sosem láttam ilyen mély álmot, amiből után valakiereje teljében ébred fel, ez az állapot jellemző a népére? – kérdezte érdeklődéssel.
- Ezek szerint az önök előljárói nem iszákosak. - jegyezte meg Kristin és Emilia nővérek felé.
- Amiről Domitius nagymester nem tud, az nem fáj nekem... - emelte a szájához a korsót Angelika is, Ada értetlenkedve nézett rá. - Miféle álom, kisasszony?
A félangyal elgondolkodva nyalta le az ajkáról a nedű maradékát, már a kortyét, azért nem hajtotta fel egyszerre, de meglehetősen sebes tempóban zúdította magába. Nem szokott inni, ezért fogalma sem volt hogyan kéne mértékkel, inkább lelkesedésből állt neki, mint az ízéért vagy a felejtésért.
- Nem tudom... - felelte elgondolkodva. Gloria nővér talán megsejtett valamit? Emiliára lesett, majd Angelikára. Kristin Angelika tudott a mélységiekről, de a másik lovagnő szavai és a felőle áradó különös benyomás után, nem biztos, hogy megosztaná, hogy az első ilyesféle álom egy mélységi érintése nyomán érte.
- Rám jellemző. - mondta végül. - Gyermekként volt egy hosszú mély álmom. Akkor újra kellett tanulnom járni.
- Értem. – nyugtázta a nővér, nem let sokkal okosabb, de Ada nem árulhatott el többet, Emilia miatt nem lehetett. Aki közben levette a hátáról a púpot és elkezdte törölgetni. Rájuk sem nézve osztotta meg a véleményét az egészről:
- Azon kívül, hogy az Ordo Maellus nagyfokú rendezettsége tiltja a tudatmódosító szereket, néhány démon ezer lépésről is megérzi az alkohol szagát.
- Valóban? – kapott rajta az apáca. - Melyik fajta? És ez az alkohol bázisuú varázsitalokra is vonatkozik?
- A falánkságdémonok főleg. És szinte biztos vagyok benne, hogy az italok is. Nem árt óvatosnak lenni.
- Olyasmi vár a romoknál? - kérdezte Emilia felé fordulva fejét oldalt billentve a szokottnál nagyobb hévvel és szögben.
- Valóban Androméda kérdése elég fontos. Tudjuk mivel állunk szemben? – erősítette meg Gloria is.
- Ez egy jogos kérdés, nővér. Ki vette be magát a kriptába?
Három pár szem szegeződött Emiliának. Talán őt bízták meg, hogy elvezesse a csapatukat, de még a legjobb harcosok sem mehettek csatába vakon.
- Azt kell hogy mondjam, nem véletlen, hogy egy nefilim is van velünk. De főként élőholtakra kell számítanunk.
Ada bólintott hozzá, az élőholtak voltak az ő kenyere, s minden más, ami szentségtelen a népe természetes ellensége. De miért nem árul el többet, talán ő maga sem tudja? A válasz nem volt kielégítő, mégsem faggatták tovább.
Egy röpke pillanatig mind némán nézték, hogy tisztogatja a lány a kardot, Ada szólalt meg először.
- A kard a fő fegyvered? – nézte őt és a pengét aranyszín szemeivel. Nem is annyira kérdés volt ez, mint megállapítás. Amióta ő is gyakorolta a forgatását Kristin Angelika vezetése alatt, még inkább tudta, hogy nem egyszerű, de elegáns és hatékony fegyvernem.
- Igen. Ezek a recék és tüskék itt befuttathatóak méreggel vagy szentelvízzel is. – Adának ekkor tűnt csak fel mennyit halálos részlettel megáldott penge is az, amit Emilia tartott magánál. Veszélyes volt már ránézésre is.
- Meg tudod védeni magad, Gloria nővér? - nézett aztán a apácára. Ezt is Angelikától tudta, hogy a harcban fontos nem csak a szenvedély, de a stratégia is.
- Meg. És titeket is ha kell. – váltott a tünde-vonású gyógyító is tegezésre.
- Nem hallottam még a Szent Brünhilda rendről. - kortyolt újra Kristin.  - Megkérdezhetem mi miatt küldhették önt? Már ha nem sértem meg vele.
- Gyógyítórend vagyunk első sorban, illetve olyan veterán keresztes nővéreknek adunk otthont, akik már nem képesek harcolni. Gyanítom az előbbi miatt küldhettek tőlünk valakit. Bár feltámasztani még nem tudok, de ha adtok fél percet, akkor túl fogjátok élni, bármilyen súlyos is a seb. - fejtette ki.
- Ez esetben önnek sem kell aggódnia, ugyanis ameddig én talpon állok nem engedek senkit hogy bárkinek ártsanak a hátam mögött. – húzta ki magát Kristin Angelika meggyőződéssel. Ada tudta, hogy nem túloz.
- Nekem el kell intéznem néhány dolgot. Itt találkozunk akkor, nővérek! – állt fel Emilia, s hamarost követte őt a másik lovagnő is.
Gloria nővérrel még megitták a sört, aztán az apáca is távozott, Ada magára maradt a dohos fogadóban. De nem igazán.

Emilia nővér a megbeszélt helyen és időben várt ránk. Sem a ruhája sem a felszerelése nem változott, így kíváncsi lettem volna, mi volt az a sürgős elintézni való, ami miatt magunkra hagyott minket a fogadóban. Sajnos a legvalószínűbb válasz az volt, hogy csak nem akart velünk lenni. Végignézett rajtunk, majd kikötötte a lovát, amit eddig kantáron vezetett.
- Indulhatunk, nővérek?
Bólintottam az Ordo Malleus nővérének. Minden olyan muníció, amirúl úgy gondoltam, hogy szükséges lehet és esetleg a többiek nem hoztak, volt nálam.
- Mehetünk.
Vágyakozva pillantottam a ló felé. Valaha tudtam lovagolni, de mióta a zárdában éltem se lehetőségem nem volt rá, se igazán szükségem, így saját lovam sem volt. Ha tudtam volna, hogy innen még utazni fogok, lehet kértem volna egyet. Néhány szempillantás múlva megérkezett Andorméda és Kristin nővér is. Utóbbi szintén kantárszáron vezette felénk a lovát, egy gyönyörű szőrű, vékony lábú gyors lovat. Emilia intett Kristinnek.
- Kösse ki a lovát, nővér, halkan kell közelítenünk, és nem akarja gondolom, hogy fényes csontjai egy nekromanta alatt ragyogjanak később. Már ha nekromantákkal állunk szemben... - tette hozzá egy halk sóhaj kíséretében.
- Ezek szerint gyaloglunk? - tettem fel óvatosan a kérdést. A táskámat jól megpakoltam minden féle ellátással, ráadásul a láncingem is benne pihent, így reménykedtem benne, hogy a hátasokra bízhatom ezt a súlyt, de úgy tűnt más volt a terv. Kristin szeme összeszűkül Emilia utasítására, de végül nem szállt vele vitába, és az első füves területre kikötötte a lovát, majd inkább a konkrét feladatra koncentrált. Talán rosszul éreztem, de szinte tapintani lehetett a feszültséget.
- Mikor érkezett a hír a felfedezésről, hogy ennyire találgatásokra kell bíznunk magunkat?
Emilia bólintott a kérdésemre, majd a másik lovagnőre nézett.
- Valójában mi leszünk egyben a felderítők ÉS a tisztogatók is. A rendünk koloncnak veszi ezt megbízást a jelenlegi feszült helyzetben, szóval nem gondolták komolyan, hogy nekünk kellene megcsinálni ezt. De ha már itt vagyunk, és megkaptuk ezt a lehetőséget, úgy vélem nem szabad elszalasztanunk.
- Miért nem? - kérdezte Androméda félrebillentett fejjel. Az arckifejezése, mint mindig, most is megfejthetetlen volt, de a hangszíne épp olyan, mintha csak az időjárás felől érdeklődött volna.
Kristin sóhajtott.
- Ha nincs más hát mi vagyunk kénytelenek az első találkozást magunkra vállalni. Részemről indulhatunk.
Nekiindultunk hát a poros országútnak, a két lovag, a félangyal és én. Kicsit hátrébb maradtam, de így is tisztán hallottam az előttem folyó beszélgetést, vagyis a korábbi folytatását, amikor is az ordo Malleus nővére visszakérdezett Androméda kérdésére.
- Mire gondol?
- Az érdekel, hogy miért olyan fontos személyesen neked, Emilia. - válaszolta a lány. Halványan elmosolyodtam, noha ezt ők nem láthatták, és eszembe jutottak Magdolna nővér szavai a barátságról és a bizalomról. Arról a két dologról, ami közöttünk nem volt meg, pedig az utóbbi mindenképp szükséges lett volna, ha vállvetve akartunk küzdeni. De hogyan is lehetett volna, mikor alig néhány órája láttuk egymást először, és mindent rejtélyek köde burkolt be?
Emilia sóhajtott egy nagyot. Ma mindenki sóhajtozott, pedig a mezőn levegőhiányra igazán nem lehetett panaszkodni.
- Fontos? Azon kívül, hogy nem akarom, hogy dél kezébe jussanak a relikviák később, nem, egyáltalán nem fontos. Sajnos nem tartozom azok közé a lovagok közé, akik jó szívvel átutazzák a fél országot néhány fegyverért, amikor mindenem megvan, ami valaha kell is.
- Fontos. Az ember és gyanítom még egy félangyal is szereti tudni, hogy ha már ennyire kevesen vagyunk, akkor kikkel fogunk vállvetve küzdeni. - mondtam csöndesen. Négyen voltunk. Kevesebb, mint egyetlen osztag. - Értem, Emília nővér, hogy az Ordo Malleusban maguk csak katonák és parancsot teljesítenek, de ez itt, mint az nyilvánvaló, nem a hadsereg. Veszélyes helyre megyünk, az ellenség túlerőben lesz, és a túlélésünk az egymásba vetett bizalmon fog múlni.
Összefontam magam előtt az ujjaimat, és reméltem, hogy értette, mire akartam ezzel célozni, még ha lehetséges is volt, hogy félreértettem a szavait. A félangyal bólintott minderre, de láttam, hogy a tekintet Kristinét kereste, de hogy a véleményére volt kíváncsi, vagy megerősítést várt tőle, azt nem sejthettem.
- Pontosan tudjuk, mi a célunk, nővérek. Az, hogy ehhez kinek milyen személyes érdeke fűződik csak az Úr a megmondhatója és annak jóságát is csak ő ítélheti. - gyorsított a léptein Kristin, és felzárkózott Emilia mellé. - Ha nem fontos neked, mégis megteszed a Szentatya és a Szentszék akarata szerint, úgy hálás vagyok a lemondásodért, Emilia nővér. - aztán hátrafordul felénk. - Egy lovag igazi jelleme a csatája utáni imában derül fel, nővérek. Bármennyi szó értelmetlen addig, így keresve sem találunk jobb alkalmat a bizalom kialakítására, mint Fényes Hildegard kriptájának megtisztítása. Hiszen akármilyen érdek fűz bárkit is, az élőholtak mindannyiunk számára az ellenséget jelentik.
Emilia szeme felragyogott, és hevesen bólogat Kristin nővér szavaira. Úgy tűnt a nő egyetlen pillanat alatt lecsendesítette a gondolatainkat és elaltatta a kételyeinket. Úgy tűnt, neki tényleg fontos volt ez a küldetés, már csak a tárgya miatt is. Több volt ez szimpla kötelességtudatnál, vagy az utasítások követésénél.
- Pontosan, pontosan. Higgyék meg, ugyan azt az Istent szolgáljuk, és ez elég biztosíték ahhoz, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy mindannyian sikerrel és épségben térjünk vissza a rendünkhöz.
Rövid kis szünet után még hozzátette:
- Az viszont közérdekű információ, hogy a korábbi felderítéseim alkalmával valóban élőholtakat láttam, de ez a maga módján bizony különös. A nekromancia, mint jelenség ugyanis relatív új dolog, a sír viszont egész rég óta zárt lehetett.
Elgondolkoztam.
- Akkor vagy másik út is van befelé... Vagy a lenti élőholtakat keltette fel valaki a felszínről, noha sajnos én szinte semmit sem tudok a nekromancia természetéről. Mindenesetre valóban aggasztó. - üres okoskodás volt csupán, így Inkább csak hallgattam a többiek mit mondtak a témában. Tudtam hogy állítsam meg a mérgezést, ami az élőholtak által ejtett sérülésekből keletkezett, tudtam, hogy kötözzek, hogy kérjem az Úr erejét, hogy gyógyítsa meg a sebesülteket, és ebben a témában igyekeztem némi elméleti tudást is összeszedni de… Nem voltam harcos, mint ők hárman körülöttem. Védelmezni és gyógyítani voltam hivatott, nem küzdeni. Vagyis, másképp küzdeni.
- Miféle élőholtakat látott, Emilia nővér? - kérdezte Kristin.
Emília először bólintott felém, hogy megerősítsen a feltételezéseimben.
- Én is szeretnék pozitív lenni, és arra gondolok, hogy valahogy egy alagút hozzácsatlakozik a kriptához. Esetlegesen mesterségesen odaástak.
Majd Kristinnek felelt.
- Voltam Holtmezőn és a Kísértet-szigeteknél is. Több fajtát is ott, mint szerettem volna valaha is, de ezek valahogy mások voltak. Láttam rajtuk, hogy élőholtak, de valamiért kirázott a hideg is. A legfurcsább küllemi különbség, hogy valami zúzmó vagy moha volt rajtuk, és az ódon épületek dohos szagát árasztották, már jó messziről.
Kirázott a hideg. Nem akartam arra a két csatára gondolni, noha nekem messze más jutott belőlük, mint Emilia nővérnek. Ránézésre nálam biztosan nem volt idősebb, talán még fiatalabb is. Mennyi lehetett Holtmezőnél? Tizennégy? Tizenhárom? Az a hely nem volt gyermekeknek való, és utána a Kísértetszigetek sem, főleg nem kint lenni a csatában, és belülről végigélni, ami ott történt. Onnan még a legerősebb, legtapasztaltabb veteránok sem tértek haza ép lélekkel. Mindenkit megtépázott valamilyen módon, és mindenki másféle erődöket épített maga köré, hogy valahogy feldolgozza, amit látott. Akinek pedig a falai nem voltak elég erősek, azoknak az elméje összeomlott. Éppen ezért eszembe sem jutott, hogy megostromoljam a lány erődjeit, amivel magát védte, csak tudomásul vettem a létüket, és a saját tornyaim mellvédjeiről integettem feléjük. Csöndben sétáltam tovább utánuk.
- Küzdöttél velük? - kérdezte további részleteket remélve Androméda.
Emilia megrázta a fejét.
- Magam nem akartam csatába lépni, amíg nem volt erősítésem.
Androméda bólintott.
- Akkor felkészülünk a legrosszabbra és reméljük az Isten kegyelmét. - zárta le a beszélgetést Kristin.
- A legjobbakat, valóban.


Legalább háromszor fel akartam vetni, hogy letáborozzunk-e, de úgy tűnt mindenki elszántan gyalogolt, így hát ezt tettem én is. Többször eszembe jutott hogy hoznom kellett volna néhány üvegcse élénkítő italt... De ez a szekér már elment. Egész éjszaka mentünk, elszántan előre a romok felé, és senki sem szólalt meg, hogy fáradt volt, vagy akár éhes. Vagy valóban nem voltak azok, vagy egymás előtt is bizonyítani akartak, ezt nem tudtam… De részemről mindenképp az utóbbi volt a helyzet. Nem akartam én lenni az, aki miatt meg kellett állni, aki nem volt elég edzett vagy szívós ehhez a küldetéshez. A fejemben a teljes latin imakönyv és a zsolozsmák váltották egymást a csöndes órákban, az ég alja pedig már vöröslött, mikor először a dohos illat csapta meg az orrunkat, majd mozgás támadt a bozótban. Már közel jártunk, így akár az ellenségeink is lehettek azok. A két lovag mögé húzódtam, fejben gyorsan előkészítve egy esetleges pajzs-varázslatot.
A többiek is felkészültek a küzdelemre. Androméda megidézte a félangyal próféták híres égi vértjét, ami az ő setében egy fénylő lándzsa formát öltött, és Kristin is előrántotta a kardját.
- Mutasd magad.
Emilia is kirhúzta a kardját a hüvelyéből, majd azonnal mutogatni kezdett.
- E-Ellenség megerősítve. Gyémánt alakzatba! Kristin nővér, pajzzsal előre az ék hegyébe! Andromeda, velem párhuzamosan! Gloria nővér hátra! Ez legyen a standard alakzat ezután! Én kezdek a támadással, ha folytatni kell, Andromeda teszi. Kristin, maga fókuszáljon a hárításra! Készen állnak?
Gyémánt alakzat? Az mégis mi a.... Persze tudtam, hogy mi a gyémánt, és elég volt annyi utasítás, hogy hátul kellett lennem. Emilia és Androméda is elfoglalták a helyüket a keresztes mögött, de mégis kicsit oldalt.
"Krisztus urunk áldd meg szent harcosaidat a csatában..." - formálták ajkaim a néma imát, és úgy döntöttem arra fókuszálom az Úr szent erejét aki legelöl állt, később pedig megáldhattam még a többieket is.
- Szelek és viharok angyala, Za'amiel! - tartotta oldalra Kristin a kardját, miközben a pengén aranyló, mágikus pecsét futott végig és folyton kavargó szél lengte körbe. Pajzsát oldalasan maga előtt tartva erélyesen belépett a többiek elé. - Mit lát, tizedes?
Emilia az oldalához húzta a kardját, készen az elrugaszkodásra.
- Két ellenfél, közelítenek. Ne adjuk meg nekik az első támadás lehetőségét, törje meg a formációjukat! Amint készen áll, rohamra! Deus vult!
Látás! Hát persze, hogy ez nem jutott eszembe előbb! Csak kérni kellett, és megadatik.
- Talán ez segít kicsit... - lehunytam a szemem.- Uram, tölts el minket világossággal...
A földön lábnyomok ragyogtak fel, a bokorban pedig két emberi alak rajzolódott ki, ahogy felén közeledtek. Elégedetten mosolyodtam el, hogy imám ismét meghallgatásra talált. Azért a pajzsot továbbra is készenlétben tartottam, de úgy tűnt, nem lesz rá szükség.
Kristin előre döfött a kardjával, elszabadítva a szél erejét az ellenség felé, ledöntve a két élőholtat a lábukról. És mintha… Mintha beszéltek volna, töredezetten egy furcsa nyelvet, ami egészen hasonlított a némethez de mégsem. Azt biztosan tudtuk, már csak a hangsúlyból is, hogy valamit szitkozódtak.
- Ahogy gondoltam... - húzta el a száját Emília, majd előrelendült, és ledöfte a hozzá közelebb eső élőholtat, és ezt a pillanatot használta ki Androméda is, hogy lándzsáját előre szegezve szúrja át a másikat, ám ekkor Kristin őt megállította.
- Várjon az ítélettel, kisasszony! - fordult sietve a félangyal felé. - Beszéltek. Talán válaszokat adhatnak.
Emília egy félköríves mozdulattal kettévágta az élőholt fejét, és odaszólt a másik kettőnek.
- Hacsak nem tud norvégul, az őseink nyelvén, hagyja.
Kristin erre levette a lábát az élőholtról, és bólintott a nefilimnek, aki a fénylő lándzsájával bevégezte az ellenfelet. A csata véget ért, gyorsabban, mint vártam, noha sok dolgom nem is volt ott hátul. Talán még arra az áldásra sem volt szükség.
- Mik voltak ezek? - kérdezte Kristin.
- Ezek az őseink primitív vallásából és halottkultuszából keletkezett élőholtak. Nem tudom mik pontosan és hogyan jönnek létre, de jobb, ha nem is lesz belőlük sok odakint. - húzta el a száját Emília.
Felsóhajtottam. Ez nem jelentett semmi jót, és úgy tűnt, valami ismeretlen jelenséggel álltunk szemben. Ami viszont biztos volt, hogy egész éjszakai gyaloglás után még csatáznunk is kellett, ezt epdig pihenés nélkül megismételni felért az öngyilkossággal.
- Lehet le kéne táboroznunk, hogy ne kimerülten menjünk csatába. - vetettem fel végül.
- Halál... kultusz... - motyogta Kristin. - Őseink... az apám szerint... másra sem gondoltak azon kívül, hogyan haljanak meg. Mi az, ami visszahozhatná őket a vágyott halálból...
- Bár tudnám, Kristin nővér. Reméljük, fény derül erre is. De egyetértek Gloriával, maradjunk itt egy rövid időre! Én kezdem az őrködést, nem vagyok még fáradt.

Fecske vélhetően unatkozott egész nap egyedül, szinte az istálló ajtajából hallottam a kíváncsi toporzékolását, ahogy a lemenő nap utolsó sugaraival együtt beléptem hozzá. Több lovat nem láttam kipányvázva, Emilia nővér vélhetően már korábban elvitte a magáét így szegény kancámnak még társasága sem akadt.
- Jól van, jól van! - mosolyodtam el, ahogy a ló prüszkölve belefújt a hajamba és meglapogattam a pofáját. - Megyünk már, kislány. Gyere! - akasztottam le a kantárát és amilyen gyorsan csak tudtam az izgatott topogásától felszerszámoztam. A többiek, beleértve a nefilim Andromedát és Gloria nővért is már összegyülekeztek, így kissé zavarban de utolsóként értem a megbeszélt helyre. Emilia tizedes nem vesztegette az idejét köszöntésre, csak intett és Fecske felé nézett.
- Kösse ki a lovát, nővér, halkan kell közelítenünk, és nem akarja gondolom, hogy fényes csontjai egy nekromanta alatt ragyogjanak később. Már ha nekromantákkal állunk szemben... - tette hozzá egy halk sóhaj kíséretében. Felpillantottam hátasom nagy, fekete szemeibe, aztán összeszűkült pillantással fordultam az Ordo Malleus lovag felé, latolgatva a szavait. Meglehet, hogy csak a korai óra miatt nyűgös voltam, de határozottan úgy tűnt, hogy gúnyt űzött a lovamból.
- Ezek szerint gyaloglunk? - kérdezte óvatosan Gloria nővér, miközben én sóhajtva megrántottam Fecske kantárját és elindultam vele a füves határban egy erősebb gyökeret keresve.
- Sajnálom, kislány. Nem én hazudtam neked, csak hát a parancs az parancs. - vakargattam meg a fülei között, majd visszafordultam a csapat felé.
- Mikor érkezett a hír a felfedezésről, hogy ennyire találgatásokra kell bíznunk magunkat?
- Valójában mi leszünk egyben a felderítők ÉS a tisztogatók is. - felelte Emilia, miközben savanyúan elhúzta a száját. - A rendünk koloncnak veszi ezt megbízást a jelenlegi feszült helyzetben, szóval nem gondolták komolyan, hogy nekünk kellene megcsinálni ezt. De ha már itt vagyunk, és megkaptuk ezt a lehetőséget, úgy vélem nem szabad elszalasztanunk.
Ordo Malleus... Félválról vettek mindent, ami nem a gyilkolásról szólt – Konradnak igaza volt.
- Miért nem? - kérdezte Androméda kisasszony félrebillentett fejjel, szokásos félangyali kiismerhetetlen arckifejezéssel. Sokáig küzdöttem a feláborodással, ám végül sikerül lenyelnem és egy sóhajjal lerendezni a dolgot.
- Ha nincs más hát mi vagyunk kénytelenek az első találkozást magunkra vállalni. Részemről indulhatunk.
- Mire gondol? - fordult Emilia a félangyal felé, felvéve az előbbi beszélgetés fonalát, amit én kissé udvariatlanul félbeszakítottam, miközben gyalog indultunk el a látszólag egyformán unalmas láthatár felé.
- Az érdekel, hogy miért olyan fontos személyesen neked, Emilia.
A lovag az előbbi példámat követve sóhajtott, mintha kerülni akarta volna a témát.
- Fontos? Azon kívül, hogy nem akarom, hogy dél kezébe jussanak a relikviák később, nem, egyáltalán nem fontos. Sajnos nem tartozom azok közé a lovagok közé, akik jó szívvel átutazzák a fél országot néhány fegyverért, amikor mindenem megvan, ami valaha kell is.
- Fontos. Az ember és gyanítom még egy félangyal is szereti tudni, hogy ha már ennyire kevesen vagyunk, akkor kikkel fogunk vállvetve küzdeni. - szólalt meg csöndesen Gloria nővér mellettem, noha nem voltam biztos ebből az elől haladók mennyit hallottak. - Értem, Emília nővér, hogy az Ordo Malleusban maguk csak katonák és parancsot teljesítenek, de ez itt, mint az nyilvánvaló, nem a hadsereg. Veszélyes helyre megyünk, az ellenség túlerőben lesz, és a túlélésünk az egymásba vetett bizalmon fog múlni. - tette hozzá valamivel határozottabban.
Igaza volt, és jelenleg a beszélgetés fonala nagyon nem az összekovácsolódás felé tartott.
- Pontosan tudjuk, mi a célunk, nővérek. Az, hogy ehhez kinek milyen személyes érdeke fűződik csak az Úr a megmondhatója és annak jóságát is csak ő ítélheti. - gyorsítottam meg a lépteimet, nem azért, hogy eltávolodjak az apácától csak fel akartam záródni Emilia tizedes mellé. - Ha nem fontos neked, mégis megteszed a Szentatya és a Szentszék akarata szerint, úgy hálás vagyok a lemondásodért, Emilia nővér. - biccentettem felé őszintén, aztán hátrapillantottam a lemaradt félangyalra és Gloria nővérre. - Egy lovag igazi jelleme a csatája utáni imában derül fel, nővérek. Bármennyi szó értelmetlen addig, így keresve sem találunk jobb alkalmat a bizalom kialakítására, mint Fényes Hildegard kriptájának megtisztítása. Hiszen akármilyen érdek fűz bárkit is, az élőholtak mindannyiunk számára az ellenséget jelentik.
A lovag vélhetően olyat talált a szavaimban, aminek mögé tudott állni, mert hevesen bólogatni kezdett és mintha szemeiben is egyetértő szikra pattant volna.
- Pontosan, pontosan. Higgyék meg, ugyan azt az Istent szolgáljuk, és ez elég biztosíték ahhoz, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy mindannyian sikerrel és épségben térjünk vissza a rendünkhöz.
Ekkor érezhette az idejét visszatérni a gyakorlati dolgokra, amiben otthon érezhette magát, ugyanis hangja valamivel nyugodtabb és összeszedettebb lett.
- Az viszont közérdekű információ, hogy a korábbi felderítéseim alkalmával valóban élőholtakat láttam, de ez a maga módján bizony különös. A nekromancia, mint jelenség ugyanis relatív új dolog, a sír viszont egész rég óta zárt lehetett.
A levegő gyorsan hűlt, mintha kiloptak volna belőle minden életet a szavak. A félelem ott ólálkodott körülöttünk, fekete kutyaként lapulva, én azonban ezúttal megmakacsoltam magam. Abaddón már a szemembe nézett – élőholtak nem jelenthettek akadályt.
- Akkor vagy másik út is van befelé... Vagy a lenti élőholtakat keltette fel valaki a felszínről, noha sajnos én szinte semmit sem tudok a nekromancia természetéről. Mindenesetre valóban aggasztó.
Az apáca szavai megfontolandóak voltak, ám valami a zsigereimben azt súgta ennyire nem egyszerű a dolog. Szinte éreztem az Úr angyalának érintését a vállamon és a bokámnál, hogy ösztökél arra: forduljak vissza.
- Miféle élőholtakat látott, Emilia nővér? - kérdeztem torokköszörülve, hogy eltereljem a saját figyelmemet.
- Én is szeretnék pozitív lenni, és arra gondolok, hogy valahogy egy alagút hozzácsatlakozik a kriptához. Esetlegesen mesterségesen odaástak. - felelte előbb Gloria nővérnek, utána felém fordult. - Voltam Holtmezőn és a Kísértet-szigeteknél is. Több fajtát is ott, mint szerettem volna valaha is, de ezek valahogy mások voltak. Láttam rajtuk, hogy élőholtak, de valamiért kirázott a hideg is. A legfurcsább küllemi különbség, hogy valami zúzmó vagy moha volt rajtuk, és az ódon épületek dohos szagát árasztották, már jó messziről.
Meg kellett vallanom annak ellenére, hogy én tűntem a legidősebbnek négyünk közül a legtapasztalatlanabbnak éreztem magam. Sem a Holtmezőn, sem a Kísértet-szigetek partjainál nem voltam még ott, alig öveztek fel mikor a hadjárat kirobbant és más feladatot szabtak ki rám – nem voltak kétségeim, hogy főképp azért, hogy távol tartsanak és kordában tartsák a lobbanékony meggondolatlanságomat.
- Küzdöttél velük? - kérdezte Andromeda kisasszony, de a lovag megrázta hamuszőke fejét.
- Magam nem akartam csatába lépni, amíg nem volt erősítésem.
- Akkor felkészülünk a legrosszabbra és reméljük az Isten kegyelmét. - zártam le a beszélgetést. Bölcs döntés volt Emiliától, hogy nem ütközött meg egymaga egy ismeretlen ellenséggel, azonban a tudatlanság most nagy hátrányt jelentett.
- A legjobbakat, valóban.


Az éjszaka gyaloglással telt, kósza beszélgetésekkel néha-néha, de láthatóan senkinek nem volt kedve – vagy ereje – mesélni. Meglepetésemre nem csak én és Emilia nővér, de Andromeda kisasszony és Gloria soror is jól bírták a több órányi menetelést, legalább is nem mutatták jelét az ellenkezőjének. A hajnal előtti sötétségen lassan átvilágított a felkelő nap vöröslő köríve, mikor először torpantunk meg az erőteljes, poshadt vízhez és dohos pincékhez hasonlító szagot megérezve. Andromeda kiasszony szent fénytől ragyogó lándzsája, az ’Égi Vértezet’ felragyogott mellettem, Emilia nővér előhúzta a kardját, az apáca pedig csöndes imába kezdett, így én sem állhattam tétlenül. Begyakorlott mozdulattal vettm le a hátamról a pajzsomat, a karomra elősítve és kardot rántva körbeforogtam.
- Mutasd magad. - szóltam fennhangon, az Ordo Malleus lovag azonban magához véve a vezetés mutogatni kezdett.
- E-Ellenség megerősítve. Gyémánt alakzatba! Kristin nővér, pajzzsal előre az ék hegyébe! Andromeda, velem párhuzamosan! Gloria nővér hátra! Ez legyen a standard alakzat ezután! Én kezdek a támadással, ha folytatni kell, Andromeda teszi. Kristin, maga fókuszáljon a hárításra! Készen állnak?
Magam elé emeltem a pajzsot, kardomat lazán magam mellett leengedve, készen arra hogy bármilyen irányba ki tudjak vele támadni. A szemem sarkában láttam, ahogy mindenki elfoglalja a helyét, és egy ismerős bizsergés is eltöltött. A Seregek Urának áldása zubogott végig a tagjaimban, ami az arcomra csalt egy halvány mosolyt.
- Szelek és viharok angyala, Za'amiel! - idéztem meg kardomra az angyal erejét, miközben az előttünk lévő bokros területet fürkésztem. - Mit lát, tizedes?
Emilia az oldalához húzta a kardját, készen az elrugaszkodásra.
- Két ellenfél, közelítenek. Ne adjuk meg nekik az első támadás lehetőségét, törje meg a formációjukat! Amint készen áll, rohamra! Deus vult!
- Talán ez segít kicsit... - Gloria nővér hangja csak éppen eljutott a tudatomig, a varázslata azonban annál látványosabban kért magának figyelmet. - Uram, tölts el minket világossággal...
A földön lábnyomok ragyogtak fel, a bokorban pedig két emberi alak rajzolódott ki, ahogy felénk közeledtek. Minden sziporkázott, mint az alkimisták foszforos üvegei, és olyan tisztán láttam az alakokat, mintha nem is hajnali szürkületben küzdenénk, hanem fényes nappal. Előre léptem, számolva minden egyes megtett araszt, mielőtt erélyesen megtorpantam és előre döftem. A kardom körül örvénylő angyali szél úgy robbant elő, mint a Vörös-tengert kiszárító isteni csoda, legszélesebb körben találva el a feltételezett élőholtakat, akik erre szitkozódva estek hanyatt. Nem emberi nyelven beszéltek – de beszéltek. Határozottan és kivehetően, még ha ismeretlen nyelven is.
- Ahogy gondoltam... - húzta el a száját Emília tizedes, majd előrelendült, és ledöfte a hozzá közelebb eső élőholtat. Nem maradtam le nagyon, alig egy szívverésnyi idő múlva ott termettem a másik teremtmény fölött, csizmámmal keményen a torkára taposva és kardom hegyét az álla alá illesztettem.
- Várjon az ítélettel, kisasszony! - fordultam oldalra, amint megláttam a nefilim szárnyainak fehérjét és fegyverének derengését. - Beszéltek. Talán válaszokat adhatnak.
Andromeda kisasszony tanácstalanul nézett rám, de egyelőre úgy tűnt hallgatott a szavaimra. Nedves cuppanás hallatszott és halk reccsenés, ahogy az Ordo Malleus irtózatos és rút fegyvere kettészelte a másik élőholt fejét, az azt forgató lovag pedig lelombozóan szólt oda.
- Hacsak nem tud norvégul, az őseink nyelvén, hagyja.
Szomorúan néztem a lábamba kapaszkodó élőholtra, aki kétségbeesetten próbálta lelökni a lábamat, majd végül csak leléptem róla és biccentettem a félangyalnak. Az égi lándzsa kíméletlenül sújtott le, földhöz szegezve a lényt, amitől még rángott egy párat aztán mozdulatlanná dermedt.
- Mik voltak ezek?
Meglepően gyengék, ez lett volna az első megállapításom. Nem tartottam magunkat a királyság legütőképesebb csapatának, így ennek a két élőholtnak szinte jelentéktelenül gyengének kellett lennie, hogy ennyire akadály nélkül végezhessünk velük.
- Ezek az őseink primitív vallásából és halottkultuszából keletkezett élőholtak. Nem tudom mik pontosan és hogyan jönnek létre, de jobb, ha nem is lesz belőlük sok odakint. - húzta el a száját Emilia nővér.
- Lehet le kéne táboroznunk, hogy ne kimerülten menjünk csatába. - vetette fel Gloria nővér, engem azonban már más foglalkoztatott. Apám sokat mesélt az őseinkről és a legendáikról, Brynhilde valkűrről és Sigfriedről, Thorról és Odinról, Lokiról és a többi istenről. Pontosan tudtam hogy mindegyik mese volt, de szép mesék voltak – maiket most úgy tűnik gonosz mágia sárba tiport.
- Halál... kultusz... - motyogtam a gondolataimba merülve. - Őseink... az apám szerint... másra sem gondoltak azon kívül, hogyan haljanak meg. Mi az, ami visszahozhatná őket a vágyott halálból...
- Bár tudnám, Kristin nővér. Reméljük, fény derül erre is. De egyetértek Gloriával, maradjunk itt egy rövid időre! Én kezdem az őrködést, nem vagyok még fáradt.

Emilia nővérrel a megbeszélt helyen találkoztak. Ada nem tudott pihenni, így az idő nagy részét gyakorlással töltötte. A kisváros egyik omladt háza mögött a fal takarásában egyedül lehetett, már amennyire egy próféta egyáltalán egyedül lehet. A Világok peremén járás már nála erősebbeket is megmozgatott, s ha eddig az álmai elevenek voltak, mostanra már a valósága is lüktetett attól az élettől, amit eddig vakságában nem látott. Él ott élt mindenben, az álló levegőben a kavargó porszemekben, a fényben, a repedt téglákon, a fákon és a gyomban, a földben a talpa alatt. Megfeszülő izmai Neki pengték a mozgás örömének dalát. Ott úszott a gondolataiban és mint egy ritka szem figyelte az érzéseit. Az emberek mind bolondok, gondolta Ada, amikor észre vette magában ezt a gyöngéd tekintetet. Az Ítélet tiszta volt és egyértelmű, de nem volt benne bírálat. Adonai öröme, haragja és bánata egyaránt olyan volt a nefilimek előtt, mint a puszta legrettenetesebb vihara. Félelmes és csodálatos. Ennyit értettek belőle, de azt megértették, hogy előtte az emberi természet legsötétebb, legalacsonyabb bugyra is kedves, a gyöngéd eső azért simítja a földet, s azért tépi az eget, hogy az életet ne eméssze el a halál.
Ada megszabadult a köpenytől és hagyta, hogy az untig ismert mozdulatok végtelen sora adja meg népe dalainak ritmusát. Az Égi Vért suhogott, vágott, lesújtott a harcos kezei között. S azok mind imák voltak, dicsőség.
Gloria nővér súlyos felszereléssel csatlakozott hozzájuk, a félangyal gyanúja szerint még többel, mint amivel a faluba ért, és csodálatosan felkészültnek tűnt, szelídségében is elszántnak. Mire Ada megtudakolhatta volna, mit hord magánál, Kristin Angelika is megjelent kantárszáron vezetve a karcsú fekete kancát, melyen érkezett.
- Kösse ki a lovát, nővér, - szólt oda hozzá Emilia a púpja alól. - halkan kell közelítenünk, és nem akarja gondolom, hogy fényes csontjai egy nekromanta alatt ragyogjanak később. Már ha nekromantákkal állunk szemben... - tette hozzá egy halk sóhaj kíséretében. Ada figyelmét nem kerülték el a villámok, melyeket Angelika szemei szórtak ebben a pillanatban, még ha nem is egészen értette őket. A nefilimek immunisak voltak a tréfa és a cinizmusok legtöbb formáira.
- Ezek szerint gyaloglunk? - kérdezte óvatosan Gloria nővér, miközben Angelika sóhajtva megrántotta Fecske kantárját és a füves határhoz vezette, hogy ott pányvázza ki.
- Mikor érkezett a hír a felfedezésről, hogy ennyire találgatásokra kell bíznunk magunkat? – kérdezte, mikor visszaért közéjük.
- Valójában mi leszünk egyben a felderítők ÉS a tisztogatók is. - felelte Emilia, miközben savanyúan elhúzta a száját. - A rendünk koloncnak veszi ezt megbízást a jelenlegi feszült helyzetben, szóval nem gondolták komolyan, hogy nekünk kellene megcsinálni ezt. De ha már itt vagyunk, és megkaptuk ezt a lehetőséget, úgy vélem nem szabad elszalasztanunk.
- Miért nem? – bukott ki Adából a kíváncsiság, bár az csak a kérdésében mutatkozott meg, az arca és a hangja szenvtelenek voltak, mint mindig. Bár most a fejét is félre billentette hozzá, mint újabban gyakran, tudattalanul, ha valami nem csak önmagáért fakasztott benne tudásvágyat, hanem a saját érdekében. És neki most érdeke volt tudni, kinek az oldalán kockáztatja az életét, és miért is.
- Mire gondol? - fordult Emilia teljesen a félangyal felé, míg Kristin Angelika az indulást indítványozta, így a négy fiatal nő gyaloglásba kezdett, de nem szakadt meg a beszéd fonala.
- Az érdekel, hogy miért olyan fontos személyesen neked, Emilia. – felelte Ada egyszerűen.
A lovagnő felsóhajtott.
- Fontos? Azon kívül, hogy nem akarom, hogy dél kezébe jussanak a relikviák később, nem, egyáltalán nem fontos. Sajnos nem tartozom azok közé a lovagok közé, akik jó szívvel átutazzák a fél országot néhány fegyverért, amikor mindenem megvan, ami valaha kell is.
Az a furcsa kis él a szavaiban, úgy tűnt, elmaradhatatlan volt. Ada a falut elhagyva sem tudta értelmezni a cinizmust, ahhoz sokkal több lépést meg kell még tennie az emberek között, de annyit ő is megértett, hogy a rettenetes kardot rejtő púp mögül egy olyan ember beszélt hozzá, aki sokkal inkább eszköznek tekinti magát, mint aki egy a karddal, amit visel. S ez amilyen kísértetiesen tette hasonlatossá hozzá, Andromeda mégsem érzett testvériséget vele, de még nem tudta eldönteni, miért.
- Fontos. – hangzott fel ekkor a gyógyító, Gloria nővér hangja. A nővér törékenynek tűnt a páncélosok és a szárnyas szoborra emlékeztető félangyal mellett, mégsem volt igazából elveszett. - Az ember és gyanítom még egy félangyal is szereti tudni, hogy ha már ennyire kevesen vagyunk, akkor kikkel fogunk vállvetve küzdeni. - mondta csöndesen Kristin Angelika mellett. - Értem, Emília nővér, hogy az Ordo Malleusban maguk csak katonák és parancsot teljesítenek, de ez itt, mint az nyilvánvaló, nem a hadsereg. Veszélyes helyre megyünk, az ellenség túlerőben lesz, és a túlélésünk az egymásba vetett bizalmon fog múlni. - tette hozzá valamivel határozottabban.
Adonai négy szolgája között úgy ült meg az idegenség, mint ahogy a jég húzott hátyákat az Északi Pusztaföld vizeire. Csillagok voltak ebben a pillanatban, négy távoli rendszer Napja, melyek együtt kellettett, hogy csillagképet alkossanak, mégis köztük a roppant, hideg űr lakott.
Kristin Angelika volt aki, először szólalt meg:
- Pontosan tudjuk, mi a célunk, nővérek. Az, hogy ehhez kinek milyen személyes érdeke fűződik csak az Úr a megmondhatója és annak jóságát is csak ő ítélheti. - gyorsította meg a lépteit, hogy felzárkózzék a tizedes mellé. - Ha nem fontos neked, mégis megteszed a Szentatya és a Szentszék akarata szerint, úgy hálás vagyok a lemondásodért, Emilia nővér. - biccentett felé őszintén, aztán hátrapillantott rá és Gloria nővérre. - Egy lovag igazi jelleme a csatája utáni imában derül fel, nővérek. Bármennyi szó értelmetlen addig, így keresve sem találunk jobb alkalmat a bizalom kialakítására, mint Fényes Hildegard kriptájának megtisztítása. Hiszen akármilyen érdek fűz bárkit is, az élőholtak mindannyiunk számára az ellenséget jelentik.
Emilia tizedes erre hevesen bólogatni kezdett, s Ada először látta ilyen elégedettnek.
- Pontosan, pontosan. Higgyék meg, ugyan azt az Istent szolgáljuk, és ez elég biztosíték ahhoz, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy mindannyian sikerrel és épségben térjünk vissza a rendünkhöz.
A félangyalban gyanú támadt, hogy Kristin Angelika előbbi szavai nem csak hitéről voltak tanúbizonyság, de a szándéka békíteni akart, s ha így volt, Ada felnézett annyira a lovagra, hogy tiszteletben tartsa a szándékát.
- Az viszont közérdekű információ - folytatta Emilia tizedes újra a maga értesítő és hadvezéri modorában. -, hogy a korábbi felderítéseim alkalmával valóban élőholtakat láttam, de ez a maga módján bizony különös. A nekromancia, mint jelenség ugyanis relatív új dolog, a sír viszont egész rég óta zárt lehetett.
- Akkor vagy másik út is van befelé... Vagy a lenti élőholtakat keltette fel valaki a felszínről, noha sajnos én szinte semmit sem tudok a nekromancia természetéről. Mindenesetre valóban aggasztó. – szögezte le Gloria nővér gyakorlatiasan, s a félangyalban azt a gyanút keltette, hogy ha ugyan nem is tud sokat róluk, vagy a megidézőikről, de az elméje félelmetes pontossággal talál utakat.
- Én is szeretnék pozitív lenni, és arra gondolok, hogy valahogy egy alagút hozzácsatlakozik a kriptához. Esetlegesen mesterségesen odaástak. – felelt neki a tizedes.
- Miféle élőholtakat látott, Emilia nővér? – köszörülte meg a torkát ekkor Kristin Angelika is.
-Voltam Holtmezőn és a Kísértet-szigeteknél is. Több fajtát is ott, mint szerettem volna valaha is, de ezek valahogy mások voltak. Láttam rajtuk, hogy élőholtak, de valamiért kirázott a hideg is. A legfurcsább küllemi különbség, hogy valami zúzmó vagy moha volt rajtuk, és az ódon épületek dohos szagát árasztották, már jó messziről.
Ada lelki szemei előtt először azoknak az élőholtaknak a képe rajzolódott ki, melyeket maga mészárolt le, de aztán valami nagy-nagy rondasággá állt össze a leírás és a saját fantáziája által, hogy egyszerre volt ijesztő és értelmetlenül torz, így ezt a képet inkább elvetette.
- Küzdöttél velük? – kérdezte a tizedest, aki viszont megrázta a fejét.
- Magam nem akartam csatába lépni, amíg nem volt erősítésem.
- Akkor felkészülünk a legrosszabbra és reméljük az Isten kegyelmét. - zárta le a beszélgetést Kristin Angelika.
- A legjobbakat, valóban. – tette hozzá a tizedes, s Ada újra félre billentette a fejét.

Ada már bánta, hogy nem pihent meg, mint ahogy hite szerint a többiek tették, de a hosszú gyaloglás így sem volt tolla állása ellen való, ha valaki nagy forróságban szokott a meneteléshez, a hűvösségben nem fáradt könnyen. Már ha nem volt túl hűvös, mert akkor a reszketés sok erőt elemésztett, ez az este pedig határeset volt. Gloria nővér többször fölvetette ugyan, hogy pihennének meg, valahogy mégsem akaródzott igazán egyiküknek sem a lovagok közül, s a félangyal sem talált súlyos okot, hogy ellent mondjon nekik. Már hajnalodott, mire az orrukat megcsapta célpontjuk elvitathatatlan bűze. Dohos volt, mint a sziklamenedékek gyomra, s az állottság lassan pusztuló növények nedves szagát idézte.
Szinte egyszerre mozdultak, a négy nőalak. Andromeda ujjai alatt felderengett Égi Vértje, Emilia tizedes kétkezes kardjáért nyúlt, Gloria nővér imára kulcsolta a kezeit, mire Kristin Angelika is magához vette a pajzsát - a kardja halkan felsuhogott, ahogy megforgatta.
- Mutasd magad. - szólt fennhangon a lovag, mire Ada aranyszín szemeit összehúzva végigpásztázta a sűrűt maguk előtt.
- E-Ellenség megerősítve. – hallották ekkora Emilia tizedes hangját is, s amilyen furcsán bizonytalanul kezdte, olyan határozott utasításokat adott: - Gyémánt alakzatba! Kristin nővér, pajzzsal előre az ék hegyébe! Andromeda, velem párhuzamosan! Gloria nővér hátra! Ez legyen a standard alakzat ezután! Én kezdek a támadással, ha folytatni kell, Andromeda teszi. Kristin, maga fókuszáljon a hárításra! Készen állnak?
A nefilim számára furcsa volt mindennemű alakzat. Sosem harcolt a Seregek oldalán, s nem volt meggyőződve róla, hogy különösebb formák szerint küzdöttek, eddig az Egyház egyetlen küldetésében sem építették be egyetlen ilyen felállásba sem. Körülnézett és látta, ahogy Kristin Angelika előre figyelve maga elé emeli a pajzsot, s Gloria nővér is elfoglalja a helyét. Megkereste a gyémánt felé eső csúcsát és Emiliára pillantott, aztán előre, maguk elé.
Mit érnek a szárnyak, ha nem dolgoznak együtt a testtel? S ahogy ott megállt, megnyugodott. Mint egykor Loreena, most ők a társai.
- Szelek és viharok angyala, Za'amiel! – a jól ismert szél a kardról a hajukba kapott. - Mit lát, tizedes? – kérdezte a lovag.
Emilia az oldalához húzta a kardját, készen az elrugaszkodásra.
- Két ellenfél, közelítenek. Ne adjuk meg nekik az első támadás lehetőségét, törje meg a formációjukat! Amint készen áll, rohamra! Deus vult!
- Talán ez segít kicsit... – hallotta maga mögül Gloria nővér csöndes, szelíd hangját. - Uram, tölts el minket világossággal...
A földön lábnyomok ragyogtak fel, a bokorban pedig két emberi alak rajzolódott ki, ahogy feléjük közeledtek. Angelika kilépett és kardját jobbjában tartva előre döfött. A fegyver körül örvénylő angyali szél előzúgott belőle, örvény, amely akkora erővel csapódott az élőholtaknak, hogy azok számukra idegen nyelven szitkozódva vágódtak hanyatt.
- Ahogy gondoltam... - húzta el a száját Emília tizedes, majd előrelendült, és ledöfte a hozzá közelebb eső élőholtat.
A félangyal és Kristin Angelika szinte egyszerre lendültek, s mire a lovag csizmája a megmaradt ellenség torkára taposott, Ada lándzsája már a halottan is pumpáló szív fölé simult, készen arra, hogy általdöfje. A lovag kardja hegyével a szentségtelen torka alatt oldalt fordult hozzá, s még épp időben.
- Várjon az ítélettel, kisasszony! – szólította föl, s a próféta kezei engedelmeskedtek neki, mint egy szikla, mozdulatlanul, de súlyosan álltak az időben. - Beszéltek. Talán válaszokat adhatnak.
- Hacsak nem tud norvégul, az őseink nyelvén, hagyja. – szólt oda a tizedes, miután roppant kardja recsegve kettészelte az első élőholt fejét.
Ada tanácstalanságot érzett, s annak is látszott, de a cél ott kapálózott előtte, s amennyire kinyílt a szíve a tündék, sötéttündék és a vámpírok előtt, olyan hideg érdektelenség lakott benne a halottak mozgó porhüvelyei iránt. Élóhim szemében megfelelő áldozat voltak, lélektelen megcsúfolása a teremtés csodájának, s a félangyalnak ennyi elég volt hozzá, hogy ne inogjon meg benne az ítélet fölöttük. Bár az még váratot magára...
Amint a lovagnő biccentett, Ada izmai megoldódtak, s ő jólesően bevégezte rajta a mozdulatot.
- Mik voltak ezek? – kérdezte Kristin Angelika.
- Ezek az őseink primitív vallásából és halottkultuszából keletkezett élőholtak. Nem tudom mik pontosan és hogyan jönnek létre, de jobb, ha nem is lesz belőlük sok odakint. - húzta el a száját Emilia nővér.
- Lehet le kéne táboroznunk, hogy ne kimerülten menjünk csatába. - vetette fel újfent Gloria nővér, s ezúttal nem volt ellenvetésük. Csak Kristin Angelika jégkék szemei meredtek a semmibe:
- Halál... kultusz... - motyogta a gondolataiba merülve. - Őseink... az apám szerint... másra sem gondoltak azon kívül, hogyan haljanak meg. Mi az, ami visszahozhatná őket a vágyott halálból...
- Bár tudnám, Kristin nővér. – sóhajtott a tizedes. - Reméljük, fény derül erre is. De egyetértek Gloriával, maradjunk itt egy rövid időre! Én kezdem az őrködést, nem vagyok még fáradt.
S Ada nagyon remélte, hogy tüzet raknak.

- Keresek tüzifát. - jelentettem ki. Mert én bizony tüzet akartam rakni, hiszen, hogy máshogy főztünk volna levest vacsorára? Szükségünk volt az erőnkre, vagyis még inkább a három harcos amazonnak, és ha már mást nem tudtam tenni, legalább ebben segíteni akartam.
- Azt hiszem... - kezdte közben óvatosan Kristin nővér. - Andromeda kisasszony és Gloria nővér nincs tisztában a lovagi formációk harcmodorával, Emilia nővér. Ha nem bánják a hajnali zsolozsma előtt talán eligazíthatna minket, hogyan is képzeli el a formációnkat.
Ebben tökéletesen igaza volt, én legalábbis biztosan nem ismertem sem a formációkat, sem pedig a zsargont, de nem is feltétlenül éreztem szükségét. Bármi is történt, nekem mindig hátul kellett állnom. A félangyal úgy tűnt, velem jönne segíteni tüzifát gyűjteni, amit hálás mosollyal jutalmaztam, ám amikor a keresztes megszólalt úgy tűnt inkább maradt volna. Nem nehezteltem érte, ám mindenképpen fontosabbnak tartottam a vacsoránkat, mint a hadászat különböző fortélyainak elsajátítását. Mivel nem tartóztatott senki, ezért a környező erdő nyugodt csendjében szedtem rőzsét, noha így lemaradtam a haditanács első feléről.
Kellemes meglepetésként ért, hogy a nővérek megvártak a részletekkel.
- Ki tanította őket? - kérdezte Androméda valamiről.
- Emberek. Mesterek. Valakik, meglehet hogy évszázadokkal ezelőtt. - vonta meg a vállát Emilia nővér. Letettem a fát a kis tisztás közepére és nekiláttam tüzet gyújtani, majd fölállítottam egy kis bográcsot is.
- Ennyi erővel én is állhatnék az első sorban. A pajzsom jóval nagyobb, mint Kristin nővéré. Dinamikus formáció nincs? - kotyogtam közbe.
- A lényeg az... - mondta Kristin elnyomva egy köhögést. - ... hogy a pajzs szerepe egy ütésig tart. Miután sikerült felfognom a támadást Andromeda kisasszonyon és Emilia nővéren múlik, hogy az ellentámadást bevigye. Akár előttem, akár engem figyelmen kívül hagyva... egyetlen támadás erejéig. Utána a pajzs visszatér az élre, hogy fogadja az ellenség válaszát.
- Segítek. - mondta közben nekem Androméda, és igyekezett hasznossá tenni magát. Szerencsére a zöldségvágásban, és a tűz egyenletesen tartásában is tudott segíteni.
- Mi van, ha valaki elesik? - kérdezte közben, bár nem voltam benne biztos, hogy arra gondol, hogy valaki orra esik a saját cipőjében, vagy esetleg meghal a csatában. Összeszorult a torkom, ilyesmire gondolni sem szerettem volna.
Emilia nővér arcán félmosollyal kuncogott egy kicsit.
- Nem is a pajzs a fontos, Gloria nővér, de a páncél. - vagyis az imént éppen kinevetett engem… - Nagyon könnyen megkerülhetnek engem vagy Andromeda nővért, és akkor a páncél életmentő lehet.
- majd a félangyalra pillantott. - Már csatában? Természetesen eltemetik, jó eséllyel. Minket nem fognak.
Tette hozzá az én gyomromnak túlságosan is könnyedén. Ilyen lett volna egy katona, aki mindig készen állt a halálra miközben teljesítette az Egyház és közvetve Isten parancsait? Ha valaki ilyen küldetésben esett el, annak bérelt helye volt a mennyben, akkor is, ha nem temetik el szent földben, nem adják fel rá az utolsó kenetet, és senki sem mond imát a sírja fölött még utoljára. Végül csak bólintottam Emilia és Kristin nővérek szavaira. Tehát maradtam hátul. Haszontalannak éreztem magam, így inkább csöndben elkezdtem főzni, a kondérból pedig pillanatok alatt finom illatok szálltak fel.
- Ha valaki kihull a csatasorból a következő áll a helyére. - feleli Kristin is Adának. - Utánam Emilia nővér, és ő fogja a kisasszonyt és Gloria nővért védeni. De ne aggódjon. - mosolyodott el a keresztes nővér. - Az Úr velünk, nem élőholtak fogják a vesztünket jelenteni.
Androméda nem válaszolt, úgy tűnt mélyen elgondolkozott a hallottakon. Az arca és a tekintete megfejthetetlen volt és szoborszerű, különösen tehetséges volt abban, hogy elrejtse a valódi gondolatait és érzéseit. Ehelyett egy fémtálat vett elő, amibe majd a levest merhettem neki.
Emilia közben bólint Kristin szavára, majd megkocogtatja az arcvédőjét.
- Így van, nincs ok félelemre. Ez itt egy démonherceg álkapcsa, ha ezt segített az Úr levágni, ezekkel se lesz baj.
Kristin szeme elismerően kerekedett el, én csupán a szemem sarkából pillantottam fel az impozáns trófeára. Biztosan kapott érte néhány vállveregetést, plecsnit, bizonyára a rangját is… Más körülmények között talán megkérdeztem volna, mégis milyen volt az a bizonyos démonherceg, és mi volt a története, hiszen semmilyen helyzet nem volt fekete és fehér. De inkább hallgattam.
- Nem is tudtam, hogy ilyen eredményekkel büszkélkedhetsz, Emilia nővér... tizedes.... - válaszolta Kristin, rögtön több tiszteletet adva a nővérnek. Legalábbis ennek tudtam be, hogy a rangján szólította. Androméda még annyira sem reagált a tényre mint én, ehelyett határozottan mert bele a kész levesbe a táljával és jólesően kezdte szürcsölni. Emilia zavartan intett egyet, Kristin szavaira.
- Nem az én érdemem, hanem az Uramé. Minden esetre áldottak lehetünk, hogy az ő zászlaja alatt szolgálunk.
Figyeltem a többieket. Emília úgy tűnt nagyon szerette átvenni az irányítást mégsem volt büszke igazán az érdemeire. Az alázatát bárki megirigyelhette volna. Kristin gyakorlatias volt, ugyanakkor volt valami megnyugtató a hangjában és a mosolyában. A félangyal egyelőre rejtély volt számomra, a maga egyszerűségében mégis álarcok mögé húzódott. A lelkesedésére, ahogyan a levest szürcsölte halványan elmosolyodtam. Nem volt életem legjobb főztje de meleg volt, és elég ahhoz, hogy valami tartalmassal nyerjék vissza az erejüket az igazi harc előtt. Elővettem még egy tányért, és amikor Ada nyújtotta az övét Kristin felé, úgy én adtam levest Emiliának.
- Valóban, áldottak vagyunk. - nyugtáztam ennyivel a dolgot. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hasztalan vagyok, de talán majd az Úr megmutatja a helyemet nekem is ebben a csapatban, ha úgy akarta.
Néhány órára lepihentünk, és még én is tudtam aludni két három órát, amikor Emilia nővér halk szava ébresztett fel.
- Látogatók.
Szinte azonnal felültem. Hiába volt kevés ez a pár óra alvás, a veszély érzete kiűzte az álmot a szememből. Egyelőre nem moccantam, nem imádkoztam nem varázsoltam.
- Élőholtak? - kérdeztem, hátha az előző kis trükkel ismét láthatóvá tehettem őket, bár ez nappal messze nem volt annyira praktikus mint éjszaka.
Kristin a kardjára támaszkodva ült fel, szemei alatt két lila táskával. Csak remélni mertem, hogy én jobban néztem ki valamivel.
- Honnan?
Androméda ösztönösen csapta szét a szárnyait, harcra készen, de ő sem tűnt éberebbnek Krsitin nővérnél.
Emilia arca tettrekész vicsorba torzult, és kardot rántott.
- Mindenhonnét. A korábbiak.
- Körbevettek minket?
- Körbe.
A válaszra hátra álltam, még ha jelenleg nem is volt olyan konkrétan, hogy „hátra”, így ez a Kristinnel átellenes oldal lett, majd a tisztás széle felé mutatve felrajzoltam a levegőbe a keresztet, és egy könnyed mozdulattal előre löktem, hogy onnan szépen megnőve kirajzolódjon az aranyszínű szent fénnyel töltött pajzs. A többiek is felvonták a fegyvereiket, de nem tudtam varázslatot használtak-e emellett.
Egy magas, vékony alak lépett ki a fák közül. Vastag fehér palástot viselt, ami rozsdás acél-láncokkal volt ráerősítve. A férfi, arca fakó volt, mint a holtaké, és őt is az a furcsa zöld moha, vagy penész borította vagy mi volt az. Azon az ismeretlen nyelven beszélt, mint a korábbiak, talán azon a norvég nyelven amit Emilia említett, de amikor nem válaszoltunk, akkor megismételte a mondandóját németül is.
- Miért vagytok itt?
- Ki vagy te? - engedte lejjebb egy kicsit a kardját Kristin, amennyire a szemem sarkából láttam. Emilia és Ada hallgattak, de biztos voltam benne, hogy a félangyal készen állt a támadásra. Az Ordo Malleus lovagjában már nem voltam ennyire biztos.
- Eyfrod vagyok, Eskil fia. Mit kerestek a földünkön?
- Hildegard Karolsdottir kriptáját keressük. - válaszolta ismét a nővér, magához ragadva a kezdeményezést. Hagytam hadd beszéljenek csak.
- Halottak vagytok. - a félangyal hangja fenyegetően csengett. - Nem a ti földetek.
A férfi szeme először Adára siklott, majd vissza Kristinre.
- Mit akartok ott?
Felsóhajtottam. Tényleg holtakkal egyezkedtünk?
- Az a mi dolgunk.
A furcsa férfi sóhajtott. Ahogy a tüdeje megtelt levegővel, olyan volt a hangja, mint amikor a szél kavarta fel a száraz avart, száját pedig halványzöld, penészspórával telt lehelet hagyta el. Ki tudja mióta száradhatott a belsője.
- Mi a sír őrzői vagyunk. Mit akartok ott?
- Ki tett oda benneteket? - fordultam mostmár én is feléjük. Nem akartam bolygatni Hildegard nyugalmát, de nem gondoltam, hogy valaki jó szándékból vette volna körül élőholtakkal. És biztosan nem az egyház emberei voltak azok.
- Van bármi olyan indok, ami belépést enged nekünk a sírba egyáltalán? - kérdezte ismét Kristin, bár maga sem reménykedhetett abban, hogy lesz ilyen mód. Ezeket nem azért tették ide, hogy bármilyen kiskaput engedjenek a kíváncsiskodóknak, vagy az esetleges sírrablóknak, még akkor sem ha az Egyház emberei közelítettek végtelen tisztelettel.
- Az őseink megbízásából, és Károly király parancsára őrizzük a sírt, örök életünket papjaink adták. Bejöhettek, ha jó okotok van.
Ez már felkeltette az érdeklődésemet.
- Milyen papok? Nem Krisztus és a keresztények istenének papjai.... igaz? - reméltem, hogy nem.
- Az Egyházunk és Károly vérvonala szentként tiszteli Hildegárdot. Méltó helyére akarjuk helyezni az ereklyéit.
- A papjaink hatalmasságokat tiszteltek. Nekünk idegen a ti istenetek vallása. Mit akartok az ereklyéivel?
A keresztesekre néztem. Ők akarták az ereklyéket. Ők is fogják előadni. Mindenesetre úgy tűnt valóban nem keresztény papok. Akkor miért ők őrizték a sírt? Talán Hildegard sem... De ebbe bele sem akartam gondolni.
- Hol lennének egy harcos fegyverei legjobb helyen? - teszi fel a költői kérdést Kristin.
- Az őrzőinél. Ebben úgy tűnik egyetértünk, lovag. - bólintott a férfi.
- Nem hiszem, hogy Kristin nővér erre gondolt. Mi haszna az ereklyéknek egy sírban elzárva a világ elől? Mi haszna számotokra? - pogány papok... tettem volna hozzá, de inkább hallgattam.
- Tehát... - nézett oldalra Kristin sokat mondóan, ami felért egy tűzparanccsal. - ... nálatok vannak Hildegard ereklyéi?
Androméda pedig megértette a jelzést. Ujjaiból apró szikraszerű fények törtek fel, amik egyszerre támadták meg a körülöttünk álló holtak kisebb seregét. Reméltem, hogy csak kisebb. A vezetőjük egyszerre mozdult a félangyallal, és előrántott egy csontokkal díszített botot, aminek a végével megütötte a földet. Zöld füst tört fel körülöttünk a földből, fojtogatóan töltve be körülöttünk a levegőt. A szám elé kaptam a ruhám ujját.
- Za'amiel! - kiáltott Kristin nővér, megidézve az éjszaka is használd varázslatát. - Hozzám! - kiáltott ismét, mi pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk neki. A keresztes előre döfött a kardjával, a belőle előtörő szél pedig utat nyitott a sűrű gázfelhőn át. - Előre!
Mire rendeződtünk, a gáz elpárolgott, az ellenséggel együtt, így nem kellett elfutnunk. Talán nem is lett volna hova. Kristin még utoljára köhögött néhányat.
- Legalább az ellenség megmutatta magát...
- A királyotok bálványimádó volt? - tette fel Androméda rezignáltan a kérdését. Feldúltnak tűnt, legalábbis magához képest, de nem tudtam biztosan megállapítani. Engem is foglalkoztatott a kérdés, de válaszolni nem tudtam rá. Első Károly megtért a keresztény hitre, de nem volt eredendően az…
Emilia nővér azonban lesújtó pillantást vetett Adára.
- Tudtommal nem jeleztem, hogy támadnunk kellene. Fogalmunk sincs, mire képesek, ráadásul egy talán ingyenes belépőt elveszítettünk a kriptába.
Megráztam a fejem.
- Sosem engedtek volna be minket. Ezek nem keresztények. És Androméda kérdése így sajnos jogos. Valóban szentek azok az ereklyék, vagy pogány varázsholmikat keresünk?
Mielőtt viszont az Ordo Malleus tisztje válaszolhatott volna, Kristin nővér védelmezően lépett közelebb a félangyalhoz, szembefordulva Emiliával.
- Nem hallottuk a jelzését a támadásra, ez igaz. De azt sem, ahogy műveleti tiszt létére átvette volna a kezdeményezést és eligazított volna arról, hogy voltaképpen mit is kellene tennünk. Kérem, ha el akar érni valamit, legközelebb tegyen is érte, tizedes.
Csodálkoztam pislogtam rá, de meg kellett hagynom hogy igaza volt. És eddig is hiába volt a másik nővér a tiszt, mégiscsak Kristin vette át az irányítást amikor kellett. Ezt le kellett játszaniuk egymás között, amibe én nem szólhattam bele, de még Androméda sem. Emilia sóhajtott.
- Tudják mit, voltaképp igazuk van. Legközelebb én beszélek, már ha lesz legközelebb. Annyit meg tudtam figyelni viszont, hogy melyik irányba mentek el. Az erdőben esélyünk sincs ellenük, szóval sietni kell. Napnyugtára meg kell közelítenünk a kriptaromot.
Úgy tűnt, hogy ismételten levegőnek nézett a tizedes engem is és a kérdésemet is. De hogy is nevezett korábban? Támogató személyzet? Talán ennyit is értem a szemében, és így nem tudtam meg, mi is áll az egész mögött. Talán csak nem akarta bevallani, hogy neki sem volt fogalma sem arról, mit keresünk valójában.
Elkezdtem összepakolni a kis táborunkat, a leves levét a kulacsomba töltöttem, a zöldséget is elraktam, majd a hátamra vettem a táskám és összefogott kézzel vártam, hogy induljunk.
- Induljunk akkor. - mondta Kristin hidegen. Mindenki összepakolta a holmijait, majd Emilia szó nélkül indult neki az erdőnek.

- Keresek tüzifát. – ragadta magához a kezdeményezést Gloria nővér, én azonban nem tudtam a táborállításra figyelni. Nem, ameddig ott éreztem a viszálykodás mérgét magunk között, főleg itt, a halál küszöbén.
- Azt hiszem... – léptem közelebb a nefilimhez és az Ordo Malleus tizedeséhez. - Andromeda kisasszony és Gloria nővér nincs tisztában a lovagi formációk harcmodorával, Emilia nővér. Ha nem bánják a hajnali zsolozsma előtt talán eligazíthatna minket, hogyan is képzeli el a formációnkat.
Emilia nővér egyetértően bólogatott, miközben kardjáról kezdte letörölni élőholt őseink mocskát.
- Valóban. Ellenfeleink abban különböznek a klasszikus élőhalottaktól, hogy jó érzékkel használnak bármilyen fegyvert. Még a Schwarzjägerek számszeríját is. Ezért a leglogikusabb formáció az, ahol a legnagyobb védelemmel ellátott tag áll legelől, utána két szárnyban a harcosok és hátul a támogatószemélyzet.
- Ki tanította őket? - kérdezte Andromeda kisasszony. Jogos kérdés volt, azonban jelenleg kevés hasznot jelentett a válasz. Elgondolkozó léptekkel sétáltam körbe a kis tisztáson, megtisztítva egy kellően nagy kört a gallyaktól és kövektől, miközben Gloria soror időközben visszatért egy kis adag tüzifával.
- Emberek. Mesterek. Valakik, meglehet hogy évszázadokkal ezelőtt. - vonta meg a vállát Emilia nővér. Az apáca bográcsot állított, közben oldalasan fordulva kotyogva közbe.
- Ennyi erővel én is állhatnék az első sorban. A pajzsom jóval nagyobb, mint Kristin nővéré. Dinamikus formáció nincs?
- A lényeg az... - emeltem meg a hangomat, elnyomva egy köhögést. El nem tudtam képzelni hogyan sikerült ebből is büszkeségi kérdést kialakítani. - ... hogy a pajzs szerepe egy ütésig tart. Miután sikerült felfognom a támadást Andromeda kisasszonyon és Emilia nővéren múlik, hogy az ellentámadást bevigye. Akár előttem, akár engem figyelmen kívül hagyva... egyetlen támadás erejéig. Utána a pajzs visszatér az élre, hogy fogadja az ellenség válaszát.
- Mi van, ha valaki elesik? - kérdezte a nefilim, miközben Gloria nővér mellé lépve segíteni igyekezett a bogrács megtöltésében – kétséget kizáróan azért, hogy minél hamarabb segíthessen a kiürítésében is
Emilia nővér arcán félmosollyal felkuncogott.
- Nem is a pajzs a fontos, Gloria nővér, de a páncél. Nagyon könnyen megkerülhetnek engem vagy Andromeda nővért, és akkor a páncél életmentő lehet.
- tekintete átsiklott a félangyalra és igyekezett az előbbi kérdésére válaszolni... - Már csatában? Természetesen eltemetik, jó eséllyel. Minket nem fognak.
…tökéletesen félreértve a kérdést. Andromeda kisasszony gondolkodása nehezen követhető volt, én is csak az együtt töltött idő rutinjának köszönhettem, hogy kiigazodtam a szavai között.
- Ha valaki kihull a csatasorból a következő áll a helyére. Utánam Emilia nővér, és ő fogja a kisasszonyt és Gloria nővért védeni. De ne aggódjon. - mosolyodtam el. - Az Úr velünk, nem élőholtak fogják a vesztünket jelenteni.
A nefilim elhallgatott, ábrázatára visszaköltözött a menekülésként használt álhatatos szobor mimikája – a maszk, amelyet mindenki előtt viselt, a maszk, ami csak pillanatokra repedezett meg néha.
- Így van, nincs ok félelemre. Ez itt egy démonherceg álkapcsa, ha ezt segített az Úr levágni, ezekkel se lesz baj. - kocogtatta meg a lovag sisakját, amire a szemem elkerekedett. A démonok fondorlatos ellenfelek voltak. Erősek, romlottak, de ezek ellenére is túlságosan emberszerűek. Démonherceget ölni nem csak nyers erőt kívánt, de minden erényt, amelyet az Egyház tisztelt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen eredményekkel büszkélkedhetsz, Emilia nővér... tizedes.... - feleltem, talán először értve a szó minden jelentésében a nővér rangját.
- Nem az én érdemem, hanem az Uramé. Minden esetre áldottak lehetünk, hogy az ő zászlaja alatt szolgálunk. - szabadkozott a lovag, elterelve a dícséretet saját magáról. Rejtélyes kis csapat gyűlt össze. Egy határozott, katonás tiszt, aki mégis zavarba jött, mintha udvarolnának neki. Egy apáca, aki fiatalsága ellenére olyan erő birtokában volt, amiről kevesen mertek álmodni. Egy félangyal, emberi gyermeksége és égi kortalansága között hányattatva. És én, a védelmező, talán a legjelentéktelenebb közöttük.
Andromeda levest mert magának és pillanatok alatt tüntette el, hogy aztán a fémtálat újraszedve tovább nyújtsa felém. A mozdulat egyszerű volt, mégis ahogy az ujjaim átvették az ételt mintha elengedett volna egy feszülő izom, egy pattanásig húzott íj idege. Leültem melléjük, és belekanalaztam a levesbe.
- Valóban, áldottak vagyunk. - zárta le a beszélgetést Gloria nővér. Hosszú éjszakánk volt, talán csak a fáradtság cibálta az idegeinket. Ránk félt egy kiadós alvás.

- …Élőholtak? – szakított ki az alig néhány órányi álomból az apáca hangja. Szemeim makacsul küzdöttek az ébredés ellen, ennek ellenére ujjaim megtalálták a kardomat és azt a földbe szúrva kérhetetlenül húzni kezdtek az ülő helyzet felé.
- Honnan?
Andromeda kisasszony máskor csodálatot ébresztő szárnyai harciasan csapódtak szét, ami elég volt, hogy kiűzze az álmot a szememből. Emilia nővér arcán harci düh jelent meg, és kardot rántott.
- Mindenhonnét. A korábbiak.
- Körbevettek minket? - suttogta Gloria nővér.
- Körbe.
Alig volt időnk talpra ugrani és harcra kész alakzatot felvenni, amikor a fák közül egy magas, télvízből kihalászott vízbefúltra emlékeztető férfi lépett elő. Vastag fehér palástot viselt, ami rozsdás acél-láncokkal volt ráerősítve, és őt is az a furcsa zöld moha, vagy penész ülte meg, mint az előző esti kettőt. Őseink ónorvég nyelvén szólt hozzánk, amire csak elkeseredve ráncoltam a homlokomat.
- Miért vagytok itt? - ismételte meg szinte hibátlan északi némettel.
- Ki vagy te? - engedtem lejjebb a kardomat. Élőholtak vagy sem, aki megkérdezte tőlünk a jövetelünk célját az megérdemelte, hogy beszédbe elegyedjünk a kardra hányás előtt.
- Eyfrod vagyok, Eskil fia. Mit kerestek a földünkön?
- Hildegard Karolsdottir kriptáját keressük. - feleltem neki magabiztosan. A félangyal mellettem azonban még mindig felvont égi lándzsával nézett rájuk, palástolhatatlan gyűlölettel.
- Halottak vagytok. Nem a ti földetek.
Eskil fia Eyfrod Andromeda kisasszonyra pillantott, aztán üres szemei visszafordultak felém.
- Mit akartok ott?
- Az a mi dolgunk.
Az élőholt mélyet sóhajtott, közben pöffeteghez hasonló zöld felhőt fújva maga elé.
- Mi a sír őrzői vagyunk. Mit akartok ott?
- Ki tett oda benneteket? - szólt közbe Gloria soror, én azonban csak követtem Exfrod példáját és sóhajtottam.
- Van bármi olyan indok, ami belépést enged nekünk a sírba egyáltalán?
Egyre kevsébé hittem benne, hogy harc nélkül oldhatjuk meg a feladatot. Olyan küldetésekre nem szoktak kereszteseket küldeni.
- Az őseink megbízásából, és Károly király parancsára őrizzük a sírt, örök életünket papjaink adták. Bejöhettek, ha jó okotok van.
A szemem egy pillanatra elkerekedett, de igyekeztem megőrizni a komoly és alázatos arcom.
- Milyen papok? Nem Krisztus és a keresztények istenének papjai.... igaz? - kérdezte félve az apáca. Nem lehetett. Elképzelhetetlen volt, hogy a mi szelíd papjaink ilyen borzalmakat teremtsenek.
- Az Egyházunk és Károly vérvonala szentként tiszteli Hildegárdot. Méltó helyére akarjuk helyezni az ereklyéit.
- A papjaink hatalmasságokat tiszteltek. Nekünk idegen a ti istenetek vallása. Mit akartok az ereklyéivel?
Őseink isteneit. Viking isteneket. Ha ők még úgy gondolkoztak, mint a jégmezők kalózai, hát nekünk is úgy kellett őket meggyőznünk.
- Hol lennének egy harcos fegyverei legjobb helyen?
- Az őrzőinél. Ebben úgy tűnik egyetértünk, lovag.
Noha félreértette a kérdést, egy valami nyilvánvaló lett. Lovag. Vagy találkoztak már a rendeinkkel, mióta a sírt őrzik… vagy olyan időkből származnak, amikor a lovagrendek már megalapultak. Szakadárokkal lehetett dolgunk, nyakas öregekkel, akik nem dobták még el a hamis hitet.
- Nem hiszem, hogy Kristin nővér erre gondolt. Mi haszna az ereklyéknek egy sírban elzárva a világ elől? Mi haszna számotokra?
- Tehát... - néztem oldalra a nővérek felé. Bármi következett most, késznek kellett lennünk. - ... nálatok vannak Hildegard ereklyéi?
A nefilim feje fölött égi gloria ragyotott fel, előre tartott ujjaiból pedig apró fényívek szabadultak el, belecsapódva az előttünk lassan kibontakozó élőholtakkal. Eskil fia Eyfrod csontokkal és tollakkal díszített botot vett kézbe, majd Andromeda kisasszony támadásával egyszerre a földhöz csapta amitől szélsebesen terjedő, fullasztó szagú zöldes füst terített be minket.
~Szélsebesen…
- Za'amiel! - emeltem az ég felé a kardomat, szabad kezemmel a számat takarva. - Hozzám! - köhögtem, amire a többi nővér gondolkodás nélkül gyűlt körém. Fegyveremet előre döfve szabadon engedtem a szélvihar angyalának erejét. - Előre!
Hál’ Istennek nem volt kire rohamoznunk. Ahogy a szél belekapott, a zöld füst elpárolgott és a levegő újra tiszta volt, az élőholtak pedig csak nyomaikat hagyták maguk után.
- Legalább az ellenség megmutatta magát... - csúsztattam a hüvelyébe a kardomat.
- A királyotok bálványimádó volt? - Andromeda kisasszony hangja üres és hideg volt, de éreztem benne a vádlást. Egy félangyalnak bűn lehetett az eredő is, az Úr szószólóinak leszármazottai abszurdumként foghatták fel azt, ha valaki nem követte családfája sarjadásától az igaz hitet. Az azonban, hogy emiatt minket kért számon igazságtalan volt.
- Tudtommal nem jeleztem, hogy támadnunk kellene. Fogalmunk sincs, mire képesek, ráadásul egy talán ingyenes belépőt elveszítettünk a kriptába.
És így szállt el az előbbi sértettségem a nefilim felé. Magam sem tudtam miért, de ahogy Emilia nővér szavai ostorként sújtottak le a lányra valami felhördült bennem és arra késztetett, hogy közéjük lépjek, szembe nézve a tizedessel.
- Sosem engedtek volna be minket. Ezek nem keresztények. És Androméda kérdése így sajnos jogos. Valóban szentek azok az ereklyék, vagy pogány varázsholmikat keresünk? - próbálta csitítani a helyzetet Gloria nővér, ám számomra már elkésett.
- Nem hallottuk a jelzését a támadásra, ez igaz. De azt sem, ahogy műveleti tiszt létére átvette volna a kezdeményezést és eligazított volna arról, hogy voltaképpen mit is kellene tennünk. Kérem, ha el akar érni valamit, legközelebb tegyen is érte, tizedes.
A mondat végén határozottan szegtem fel a fejemet, egy óvatos pillantást vetve Andromeda kisasszonyra. Meglepetésemre azonban a lovag sértett düh helyett csak sóhajtott.
- Tudják mit, voltaképp igazuk van. Legközelebb én beszélek, már ha lesz legközelebb. Annyit meg tudtam figyelni viszont, hogy melyik irányba mentek el. Az erdőben esélyünk sincs ellenük, szóval sietni kell. Napnyugtára meg kell közelítenünk a kriptaromot.
- Induljunk akkor. - mondtam hidegen, ahogy összepakoltam a szegényes felszerelésemet. Fogalmam sincs az Úr miért rendelt minket egymás mellé, de nehezebb feladat elé állított, mint először hittem.

- Keresek tüzifát.
Gloria nővér ezzel el is indult, hogy rőzsét és éghető gallyakat keressen. Ada úgy gondolta jó ötlet, mert a meleg mindig jól jött, de aztán ráébredt a lehetséges való indokra és kivirágzott benne a lelkesedés mind a tűz, mind a tűz adta leehtőségek iránt: Enni fognak.
Ada határozottan elindult Gloria nővér irányába, hogy ő bizony vele megy, ha ez bármit is felgyorsít.
- Azt hiszem... – kezdte közben Kristin Angelika finoman. - Andromeda kisasszony és Gloria nővér nincs tisztában a lovagi formációk harcmodorával, Emilia nővér. Ha nem bánják a hajnali zsolozsma előtt talán eligazíthatna minket, hogyan is képzeli el a formációnkat.
Mint akit papírvágókéssel szúrtak hátba, nem túl hevesen, de azért szárnyaszegetten fordult meg és aranyszín szemeiben kavargó érzésekkel állt ott, mert ugyan szeretne tudni a formációkról, de mennyivel jobb lenne egy jó leves mellett... Már felszólalt volna, de Angelikával mégsem akart szembe szegülni, a sok közös edzés egyik mellékhatása volt, hogy hajlott elfogadni a döntéseit, még ha azok mondjuk erős izomfájdalmakban és hasonló kellemetlenségekben nyilvánultak is meg. A lovagnő iránti tisztelete és a gyomra vívtak epikus csatát benne.
- Valóban. – bólintott közben Emilia a kardját törölgetve, mit sem törődve a hasüregi problematikával. - Ellenfeleink abban különböznek a klasszikus élőhalottaktól, hogy jó érzékkel használnak bármilyen fegyvert. Még a Schwarzjägerek számszeríját is. Ezért a leglogikusabb formáció az, ahol a legnagyobb védelemmel ellátott tag áll legelől, utána két szárnyban a harcosok és hátul a támogatószemélyzet.
Támogatószemélyzet? A félangyal arca nem rebben, de mindent megfigyel. Ha ő nevezne így egy apostolt, az apostol egész családja és minden nemzetsége keresztül nézne rajta.
Gloria már eltűnt a fák mögött, Kristin Angelika a környék megtisztításán dolgozik… Ada pedig befagyva a pillanatba és a fejébe végül úgy dönt szemét Emilán tartva kicsit suttyomban megosztja a figyelmét a tudás magába szívása és a közelében lévő kövek körbe rendezgetése között.
- Ki tanította őket? -kérdezte, hisz tudta, milyen nehéz egy új fegyver jó érzékkel való elsajátítása, de Emilia csak megvonta a vállát elgondolkodóban.
Emberek. Mesterek. Valakik, meglehet hogy évszázadokkal ezelőtt.
Öreg élőholtak. Évszázadosak. A moha nem zavarta a félangyalt, de az idő ekkora hosszától kirázza a hideg egészen a tollai hegyéig.
Közben Glória nővér is visszatért egy adag tüzifával, és nekiállt tüzet rakni, a lobogó tűzhöz pedig előhúzott egy formás, sokat ígérő bográcsot is, hogy főzni tudjon. Ada csak helyeselni tudta adolgok ilyetén alakulását.
- Segítek. - kérdezte halkan a tüsténkedő nővért, és próbált hasznos lenni a tűz körül. De a gyógyító gondolatai máshol jártak még:
- Ennyi erővel én is állhatnék az első sorban. – állapította meg. - A pajzsom jóval nagyobb, mint Kristin nővéré. Dinamikus formáció nincs?
- A lényeg az... – reagált rögtön Kristin Angelika elnyomva egy gyanús köhögést. - ... hogy a pajzs szerepe egy ütésig tart. Miután sikerült felfognom a támadást Andromeda kisasszonyon és Emilia nővéren múlik, hogy az ellentémadást bevigye. Akár előttem, akár engem figyelmen kívül hagyva... egyetlen támadás erejéig. Utána a pajzs visszatér az élre, hogy fogadja az ellenség válaszát.
Ada enyhe homlokráncolással próbálta megérteni miért jobb az egyik pajzs mint a másik. Bár ő harcolt a lovaggal, már csak a páncélja puszta súlya miatt is úgy állt ellent neki, mint egy hegy. Gloria nővér hozzá képest igazán törékenynek látszott, de a félangyal nem merte volna ezt felvetni, a gyógyító magabiztosság azt sejtette, hogy értett a pajzsához.
- Mi van, ha valaki elesik? – vetette fel továbbra is ködös németséggel.
- Nem is a pajzs a fontos, Gloria nővér, de a páncél. – kuncogott Emilia nővér is különös félmosollyal. - Nagyon könnyen megkerülhetnek engem vagy Andromeda nővért, és akkor a páncél életmentő lehet.
Aztán a nefilimre nézett és az emberek temetési elveiről beszélt neki:
- Már csatában? Természetesen eltemetik, jó eséllyel. Minket nem fognak. - tette hozzá könnyeden, szinte örömmel. Itt ma mindenki nagyon furcsán viselkedett, s csak Glória tudta szem előtt tartan a célt: a vacsorát.
- Ha valaki kihull a csatasorból a következő áll a helyére. - felelte Kristin Angelika, szerencsére pontosan értve a nefilim mire gondolt. - Utánam Emilia nővér, és ő fogja a kisasszonyt és Gloria nővért védeni. De ne aggódjon. - mosolyodott el a lovag. - Az Úr velünk, nem élőholtak fogják a vesztünket jelenteni.
Ada erre valamelyest megnyugodott, azért annyira mégsem volt más ez a forma-dolog, megvolt a számára is felfogható logikája. Rábólintott Angelika szavaira, majd előhúzott egy vékonyfalú fémtálat, mert alapanyag nem volt nála, de tál az igen.
A gyógyítóra sandított, s látott rajta valamit, amit nem ismert, a haszontalanság illúziójának démonát, Ada akkor sem érezte magát haszontalannak, amikor mások házában mások kosztján élt – kérdés, jó volt-e ez.
Persze nem ismerte Gloria nővér gondolatait, de valószínűleg nem értette volna tisztán az aggályait. A nagy tűz alatt csodatevőként néztek rá, amikor a csillag leplével gyógyított, s nem egy csatában jól jött volna, ha van, aki visszaadja legalább a teste erejét azzal, hogy begyógyítja a sebeit. A nővér is ilyen csodatevő volt, ha nem még csodálatosabb, a test idejét és állapotát nem volt könnyű maniupálni, nem volt könnyű az életet földi formájában itt tartani.
Még várt. Nem akart az első lenni aki szed. Azért az önuralma határán járt, csak félig tudott figyelni a nővérek szavaira.
- Így van, nincs ok félelemre. – kocogtatta meg az arcvédőjét Emília lovag. - Ez itt egy démonherceg álkapcsa, ha ezt segített az Úr levágni, ezekkel se lesz baj.
- Nem is tudtam hogy ilyen eredményekkel büszkélkedhetsz, Emilia nővér... tizedes.... - tette hozzá bizonytalanul Kristin Angelika elkerekedett szemekkel, nagyon lenyűgözöttnek tűnt.
Démon állkapcsa vagy sem, Ada előrehajolt és határozottan belemert az üres gyomor növelte isteni kipárolgásokat gerjesztő kondérba. Csak egy pillanatra állt meg a teli tállal a kezében, és ha nem verik ki belőle, jólesőn beleszürcsölt.
- Nem az én érdemem, hanem az Uramé. Minden esetre áldottak lehetünk, hogy az ő zászlaja alatt szolgálunk. – szerénykedett Emília, de a félangyal már máshol járt.
A forróság nem bánt egy nefilimet, másnak már végigégette volna a torkát, de az nem Ada. A félig égi lény égisége egy pillanatra nagyon is eltűnt a mohóságban, csak miután a melegség szétáradt benne, az étel íze betöltötte minden érzékét, és a finomság megnyugtatta, nézett körül és bizonytalanul odanyújtotta a tálat Kristin Angelikának, aki a legközelebb állt hozzá. A lovag átvette és helyet foglalt mellette, Ada pedig egy pillanatra átérezte annak az örömét, hogy újra a gyakorlott kardforgató oldalán indulhat harcba.  
Nyugalom, a táborra nyugalom borult.
- Valóban, áldottak vagyunk. – nyugtázta a gyógyító, ő Emíliával osztotta meg a levest.
Hogy kikben volt valós a béke és kikben volt nagyobb a türelem, azt csak ők tudták volna megmondani magukról, a másikat nem ismerték még elég jól.
Ami Adát illette, benne, bár egyre lomhábban, tovább dúlt a harc Angelika tisztelete és a csillapodó éhség között, miközben a tányérja visszatértére várt. Pár kör után az étel lassan elálmosította. A félangyalnak sosem okozott gondot a pillanat töredéke alatt elaludni. Akkor is, először, amikor nem sejtvén, hogy Azrael nyomán járnak, amint Loreena felvette a lovára, ott is első dolga volt az álomnak átadni magát, így most sem volt más a helyzet. Lassan lecsukódtak a szemei. Bízott bennük annyira, és Emilia azt mondta őrködni fog. A szárnyait oldalt hajtotta Angelika és a tűz mellett és a tudata átlibbent egy mélyebb dimenzióba.

A nap magasan járt már a fák fölött.
- Látogatók. – mondta Emília nővér és a hangja a dobhártyájának feszült, de nem mozgatta meg az elme puha sötétjét.
- Élőholtak? – formálódott egy gondolat a gyógyító suttogó kérdésére, és a pillákon átszűrődő fény átderengett az álom tojáshéján, figyelmeztető formákat rajzolva a nefilim álmainak egére. Ada hunyorogva figyelte.
- Honnan? – tornázta fel magát a lovag kialvatlan, puffadt szemekkel, s az ő hangja mint a villám hasított le és rázta meg.
Ada szárnyait szétcsapva ébredt.
- Mindenhonnét. A korábbiak. – vicsorgott Emilia nővér.
- Körbevettek minket? – kérdezte Glória.
- Körbe. – jött a felelet, mire az apáca beállt Angelikával ellentétesen, hátat fordított nekik és egy keresztet rajzolt maga elé a levegőbe. A keze fehér és arany fényben izzott, s amikor a keresztet meglökte, két kör jelent meg előtte, a kereszt pedig megnőtt és szinte érezni lehetett a szentséget, mely betöltötte a teret.
Mind harci állásba helyezkedtek. S a formáció minden oldalán az angyalok ereje zúgott fel kardokon, pajzsokon és az Égi Vérten.
Mire bármi más történhetett volna, egy magas, vékony alak lépett ki a fasorból, vastag fehér palástban, ami láncokkal volt ráerősítve. Férfi volt, az arca fakó, mint aki halott. Őt is zöld penészszerű réteg borította. Ismeretlen nyelven szólalt meg, amikor szólt hozzájuk, rekedt hangon. De ők nem értették ezt a nyelvet. Az alak várt, majd a szája rése újra szétnyílt, s ezúttal németül hörögtek elő belőle a szavak:
- Miért vagytok itt?
- Ki vagy te? – kérdezte Angelika és a kardját leengedte félig, jelezvén, hogy részéről is a beszéd ideje tart. Ada nem tudta követni a példáját, az élőholtak olyan volt neki, mint bikának a vörös posztó. De támadni nem támadott, ennyi önmagtartóztatás szorult a félangyal hevébe.
Ami inkább volt érdekes, hogy a tizedes hallgatott. Eddig, ha a küdletésről volt szó, nem mulasztotta el átvenni az irányítást.
- Eyfrod vagyok, Eskil fia. – beszélt a palástos. - Mit kerestek a földünkön?
- Hildegard Karolsdottir kriptáját keressük. – Angelika egyenesen felelt, csak Ada elméjét festette vörösre a fejébe tóduló vér.
- Halottak vagytok. - a félangyal hangja fenyegetően csengett. - Nem a ti földetek.
A férfi szeme lassan Adára siklott, majd vissza a lovagra.
- Mit akartok ott? – hörögte.
- Az a mi dolgunk. – szögezte le Angelika, úgy beszélt, mint egy vezető. Közben a hátuk mögött hallották, ahogy a gyógyító tüdejét egy sóhaj hagyja el. Neki sem tetszett a gondolat, hogy a holtakkal egyezkedjenek.
De nem volt egyedül, a leples, mintha csak szórakozna rajtuk maga is felsóhajtott. Ahogy a tüdeje megtelt levegővel, olyan hangot adott ki, mint a száraz levél, száját pedig halványzöld penészfelhő hagyta el.
- Mi a sír őrzői vagyunk. Mit akartok ott? – tudakolta.
- Ki tett oda benneteket? – fordult oda Glória is.
- Van bármi olyan indok, ami belépést enged nekünk a sírba egyáltalán? - kérdezte Kristin Angelika, s Ada harcra készen feljebb húzta a szárnyait, de még a benne formálódó harag pattogó lángjaival is érezte, hogy a kardforgató még mos is csitítani próbál, elkerülni az összeütközést, de már kevés reménnyel.
- Az őseink megbízásából, és Károly király parancsára őrizzük a sírt, örök életünket papjaink adták. Bejöhettek, ha jó okotok van.
- Milyen papok? Nem Krisztus és a keresztények istenének papjai.... igaz? – fogalmazta meg helyette is a gyógyító, ami gyökeret vert benne.
- Az Egyházunk és Károly vérvonala szentként tiszteli Hildegárdot. Méltó helyére akarjuk helyezni az ereklyéit. – vitte tovább az egyezkedés fonalát a lovag, de Ada csak arra tudott gondolni, milyen furcsák az emberek. Ha csak nem büntetésképp kapták a feladatot az élőholtak, mint abban a regényben amit egyszer a nagy víz patkányairól olvasott, vajon miért kapták, és vajon melyik pap büntet örök halállal az élők között?
- A papjaink hatalmasságokat tiszteltek. Nekünk idegen a ti istenetek vallása. Mit akartok az ereklyéivel?
Glória nővér a keresztesekre nézett, Ada pedig anélkül hogy tudatosította volna, felborzolta a tollait.
“A papjaink hatalmasságokat tiszteltek. Nekünk idegen a ti istenetek vallása.“
Ott visszhangzott benne és a sejtés gyökérből kitörő száron kacskaringós levelek buggyantak ki: Az emberek első hithű királyának első hithű lánya talán hitetlen volt, s halhatatlan bálványimádó hullák őrzik a földi maradványait. Vagy tán maga is egy közülük. Hogy mernek a Nap alatt járni, s egy más fölött ítélkezni, így, hogy azok a vezetőik is, akik megtértnek láttatták magukat, bálványok mágiájával paktáltak? Hogy merészelnek egymás fölött ítélkezni?!
Most már a próféta dühe dolgozott benne, a határán állt, hogy nekirohanjon az őrzőknek.
- Hol lennének egy harcos fegyverei legjobb helyen? - tette fel a költői kérdést Kristin Angelika.
- Az őrzőinél. –bólintott az életet megcsúfoló szikkadt, penész borította test. - Ebben úgy tűnik egyetértünk, lovag.
- Nem hiszem, hogy Kristin nővér erre gondolt. Mi haszna az ereklyéknek egy sírban elzárva a világ elől? Mi haszna számotokra? – vetette fel Glória nővér élesen.
- Tehát... – kezdte Kristin Angelika és oldalt pillantott. Ada a dühön keresztül talán csak érezte ez a sokatmondó pillantást, de megértette. - ... nálatok vannak Hildegard ereklyéi?
Mintha csak egy robbanni kész szerkezet masniját söpörte volna odébb a lovag, a félangyal utat engedett a harci vágynak és a feje fölött felragyogó dicsfény alatt kezét előre nyújtva három sugarat indított útnak. Egyet a férfi felé, a többit a mellette állókra.
A Mennyei Kör sugarai eltűntek a zöld porban, amit a hamis pap idézett meg, mikor botját kinyújtva a földhöz ütötte. Ki tudja miféle ember vagy állat csontjai díszítették.
- Za'amiel! - idézte meg Kristin a szél angyalának erejét, majd hátrálni kezdett. - Hozzám! – kiáltotta, és ahogy mind közelebb húzódtak hozzá, előre döfött a kardjával, szabadjára engedve a szelet, hogy az egyre szélesebb körben szórja szét a füstöt. - Előre!
Ada ösztönszerűen csapott a szárnyaival és készült kitörni, de nem volt hova. Amilyen gyorsan elkezdőtött úgy véget is ért a harc.
De a harag nem ért véget…
- Legalább az ellenség megmutatta magát... – szólalt meg elsőként közülük Kristin Angelika.
Ha tudta volna… de talán tudta is, a szavai elárulták, amikor a szikrákat a szemében összefüggő lánggá olvasztva feléjük fordult:
- A királyotok bálványimádó volt? - nézett rájuk szenvtelenül.
A hangja mélyebb volt, s üresen kongott, az arca még a szokotthoz képest is merevebb. Mint a márvány, hideg és érzéketlen. De ez sem fedte el a feldúltságát. A haragja ugyan nem nekik szólt személy szerint, de annál rosszabb volt, mert az emberek egész nemzetségét állította pellengérre. Hogy igazságtalan volt –e vagy sem, ezzel most nem tudott gondolni. S az angyal benne nem is értette volna, miért szállnak szembe ezzel a szent felindultsággal, melyet az őseik árulása szított benne.
- Tudtommal nem jeleztem, hogy támadnunk kellene. – emelte rá lesújtó tekintetét Emília nővér, s Ada felé fordította az arcát. - Fogalmunk sincs, mire képesek, ráadásul egy talán ingyenes belépőt elveszítettünk a kriptába.
- Sosem engedtek volna be minket. Ezek nem keresztények. És Androméda kérdése így sajnos jogos. Valóban szentek azok az ereklyék, vagy pogány varázsholmikat keresünk? – kérdezte Glória.
De Glória már nem volt sehol. Csak ő és az alacsony páncélos lány, aki démonok állkapcsával díszíti magát és tehetetlen a harcban.
Hogy meri ez az ember így megszólítani Őt? Nem tudja, hogy egy félangyallal beszél, nem tudja, hogy Él kiválasztott prófétájához szól? Az egész nemzetsége most esett gyanúba és ő meg meri kérdőjelezni egy hírnök ítéletét?
Valami elemi horgad föl benne, valami, ami egyszerre ösztönös és tanult. A feljebbvalóság érzete és tudata. De közben valahol, ahol a felháborodás még nem égette fel a saját ítélőkészségét egy halovány, s egyre vékonyodó fonalat érez maga és a társai között. Ez a kötelék arra készteti, hogy alá rendelje magát nekik, akiket szintén Adonai választott az útra, nem engedi hogy ellenük forduljon, ha egyszer közö útra lépnek.
De gyorsan pattogtak el a szálak, egyre forróbban, a vérében csorgó angyal szent tüzének oltárán.
Sápadtan, elkerekedett szemekkel találta magát, s szinte mintegy transzból ébredt fel, amikor a jól ismert szőke, páncélos alak, háttal neki védelmezően megállt közte és a nővér között.  
- Nem hallottuk a jelzését a támadásra, ez igaz. De azt sem, ahogy műveleti tiszt létére átvette volna a kezdeményezést és eligazított volna arról, hogy voltaképpen mit is kellene tennünk. Kérem ha el akar érni valamit, legközelebb tegyen is érte, tizedes.
Ada zavartan és megsemmisülten állt ott, egyszerre alább hagyott a forrongás benne, a lelke tiszta volt és hűvös. Kristin Angelika megakadályozta, hogy elhamarkodottan bíráljon, egyúttal megdévdte őt. Az ítélet súlya nélkül könnyű volt és a szíve hálás.
- Tudják mit, voltaképp igazuk van. – sóhajtott Emília tizedes. - Legközelebb én beszélek, már ha lesz legközelebb. Annyit meg tudtam figyelni viszont, hogy melyik irányba mentek el. Az erdőben esélyünk sincs ellenük, szóval sietni kell. Napnyugtára meg kell közelítenünk a kriptaromot.
Nem felelt nekik, ezt még Ada is észre vette, vagy a tudatlanságát 'leplezte' azzal, hogy semmibe vette őket, vagy túl sokat tudott. Esetleg ennyire érzéketlen volt, de ennek felmérése viszont Ada érzékeit haladta meg.
A gyógyító megfordult és elkezdte összepakolni a kis tábort. Gyorsan dolgozott és hathatósan, a leves levét a kulacsába töltötte, a zöldséget elrakta, míg Ada a fekhelyéhez lépett-botladozott és felvette a színes táskát, amiben minden felszerelését hordta.
- Induljunk akkor. – szólt Kristin Angelika, midőn ő is magához vette a dolgait.

Újra nekiindultunk, hisz már nem volt vesztegetni való időnk. Az élőholtak és Eyfrod bármikor visszajöhettek értünk, noha azt sem értettem, miért tűntek el, miért nem végeztek velünk. A sűrűn növő fák és bokrok között haladtunk, el egy-egy elszenesedett törzs mellett, ugyanakkor máshol már új, zöld leveleket hozott egy-egy kiszáradtnak tűnő ág. Az erdő magán viselte még a sárkány tüzének nyomait, de az élet utat tört magának. Az élet mindig utat tör magának.
Először csak néhány fehér kő hevert némán a földön, mintha csak egy rendetlen kisgyerek hagyta volna őket szerte szét, majd egyre több lett egyre nagyobbak, míg végül már csontszerűen meredeztek elő a földből az angyalrom kiálló darabjai. Előre egy magas körgyűrű emelkedett a fehér kövekből, magán hordozva az idő múlását. Hogy villám volt-e ami kitörte darabokban a köveket, vagy szél morzsolta le, esetleg építőanyag híján a parasztok vittek-e el egy-egy nagyobb darabot már sosem fog kiderülni. Így viszont láthatóvá vált a hézagok nyomán a mélységbe vezető lépcsősor, amerre a mi utunk is vezetett. Bár nem tudhattam biztosan, éreztem, hogy megérkeztünk, és hogy a célunk odalent fog várni minket. Emilia megállt, és feltartotta a kezét, hogy tegyünk így mi is. Újabb katonai jel, de ez legalább egyértelmű volt.
- Van egy elképzelésem, de nem fog tetszeni a nővéreknek. Megszavazzuk, és ez alapján döntünk.
Sóhajtott egyet. Ahogy végignézett rajtunk, láttam a tekintetében, hogy a korábbi tettetett magabiztossága is elszállt. Ettől azonban nem gyengébbnek tűnt, hanem egy kicsivel legalább szimpatikusnak.
- Tudjuk, hogy odalent már vagy ezer éve élnek, tehát a tenyerüknél is jobban ismerik a terepet. Ha megpróbálunk lejutni, könnyen kimerülhetnek az erőforrásaink, még mielőtt leérnénk a kriptarészbe. Úgy vélem, tanácsos lenne elfogatnunk magunkat, és odalenn, a vezetővel tárgyalva kieszközölni valamit. Mit szólnak hozzá?
Kimerülnek az erőforrásaink… Mégis mekkora lehetett az alattunk elterülő kripta?
- Gondolja, hogy az előbbiek után horogra akadnának? - kérdezte Kristin soror elgondolkodva.
- Mi van... - kezdett bele Androméda is, tőle szokatlan bizonytalansággal - ... ha nem fognak el? Ha megölnek.
Pontosan, itt volt a problémám nekem is.
- Nem a horogra akadással van a gond, hanem amit Androméda... kisasszony...? - mondtam félig kérdőn, hogy mégis milyen megszólítást szeretne. - ... mondott. Hogy megvolt a lehetőségünk beszélni, nem ment, mostmár csak harc van.
Harcolni akartam és győzni, több okból is. El akartam őket bocsájtani a szolgálat alól így vagy úgy, hiszen az élőholtak léte ellentétes volt Isten akaratával és az Egyházunk tanításaival is. Akárki helyezte őket ide, az nem volt keresztény… Ráadásul el sem akartam képzelni, hogy ez a szolgálat nyolcszáz éven át mi senyvedés lehetett a léleknek. Talán nem volt olyan szörnyűséges, mint a pokol, de közel lehetett hozzá.
Emilia bólintott a szavainkra.
- Van rá esély, valóban, hogy megpróbálnak lemészárolni minket. De hajlandók voltak beszélni az első alkalommal, és körül voltunk véve. Megölhettek volna minket az előbb is, minimális veszteségek árán. Szerintem lenne esélyünk az élve elfogásra.
- Miért vinnének be magukkal a kriptába? Őrzik a sírt, nem használják. Ha értelmesek és elfognak vagy végeznek velünk vagy kint tartanak. - döntötte oldalra a fejét tanácstalanul Kristin nővér, Androméda pedig bólintott ezekre a szavakra.
Karba fontam a kezeim és végigpillantottam a harcosainkon. Nem akartam megint veszekedést, kellett találnunk valami köztes megoldást, ami mindenkinek megfelelt.
- Nem tartanak kint minket, ha eleve ment fognak el... De ahhoz be kell mennünk. - mondtam csöndesen. Nem is értem miért akartam belekotyogni ebbe az egészbe, mikor nem voltam harcos, lovag pedig végképp nem, és semmit sem konyítottam a katonai stratégiához…
- Gloria nővérnél a pont. Be kell mennünk. És vinni valamit, ami miatt fontosnak találják a tárgyalást.
Emiliának felcsillant a szeme. Valószínűleg most találta ki a stratégiát, de kezdte magát nagyon beleélni, és fellelkesülni.
- Mi nem volt ezeknek az embereknek az idejében, ami most van, és veszélyeztetheti a szent ereklyéket?
- Ősatyáink idejében? - Kristin lehunyta a szemét. - Elsőre a nekromanca ami eszembe jut, de láthatóan félreismertük ezelőtt. Bukott angyalok egyidősek a földdel, a démonok pedig a Szakadás óta ismertek. De még van egy opciónk, amelyet felhasználhatunk. - fordult felém. - Nővér, az előző éjszaka használt ima, amely ragyogásba vonta az élőholtak lépteit el tudja különíteni csak a legfrissebb nyomokat?
Emília kérdésére nem tudtam válaszolni. Mije nem volt az őseinknek, ami szent ereklyéket veszélyeztethet... A szentség ellensége a sötétség, de az is egy idős volt velünk, így csak megráztam a fejem és sajnos ugyan ezt kellett tennem Kristin nővér kérdésére is.
- Egy idő után a szentségtelen lenyomat megfakul, de itt folyamatosan járkálnak. Sajnos ilyen kis időtávokat biztosan nem tudok kiemelni, hosszabbakkal sem próbálkoztam még....
Bizonyos varázslataim működéséről még nekem sem volt fogalmam. Éreztem mindig, amikor elöntött a kegyelem, a mennyei fény fehér folyamként keveredett a vérembe, de általában ahhoz, hogy megformáljam valami hasznossá Istent kértem, hogy vezesse a kezem, adja a számba az ima szavait, amiket mondanom kell, ő pedig megtette, és a varázslat működött. Ezért vagyok képes olyan dolgokra is, amit sosem tanítottak, mint a pajzs, vagy az éjjeli mágiám… Csakhogy fogalmam sem volt ezeknek a valódi korlátairól. Ezt azonban nem akartam most megvitatni. Nem volt titok, a rendtársaim tudták ezt, de mindennek meg volt a helye és az ideje.
Emilia érdeklődve pillantott Kristinre, hogy vajon a keresztes mire akart kilyukadni.
- Talán elég az, ha látjuk merre szoktak járni. Ha van olyan járat, ahol sűrűek a nyomok tudhatjuk merre közlekednek a legtöbbet és kétlem, hogy maguktól a legkacskaringósabb járatokat választják. - apró, gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkait. - Ennek ellenére feladom a találgatást, mire gondolt, tizedes?
- Ez működhet. - válaszoltam Kristin nővérnek, majd Emilia tizedesre emeltem a tekintetem én is.
- Protestánsok nem voltak. Volt a pogány vallásuk, amiknek a termékei ők maguk is, meg volt az új kereszténység, de az is egységesen. Ha meg tudnánk győzni őket, hogy mi az ő oldalukon állunk, és van egy szakadár csoport, aki igényt tarthat az ereklyékre és elrabolhatja, akkor a bizalmukba férkőzhetünk.
- A lovagi erények közé nem tartozik a hazugság. De ha arról kell meggyőznünk őket Esroniel szakadár egyháza rosszabb-e, mint a Kegyelmes Isten Egyháza rám számíthat. Talán egyesíthetnénk a két tervet, valahogyan a nyomukra kell bukkannunk így is-úgy is.
- Talán. - foglalta össze Androméda a véleményét. Láttam, hogy valamin nagyon elgondolkozott, de nem osztotta meg velünk, ami valójában a fejében járt.
Várakozóan néztem rájuk, hogy most mi legyen. A Protestánsok nem tisztelték az ereklyéket ez igaz, de nem is vadászták őket aktívan, amennyire én tudtam, persze ez a tudás lehetett nagyon szegényes is. Nem akartam hazudni én sem, ugyanakkor nem kötött az olyasmi, mint a lovagi becsület, Eyfrod ráadásul évszázados élőholt volt… Összességében tehát nem terveztem akadékoskodni, bármilyen szerepet is osztottak rám a nővérek ebben a tervben.
- Én is úgy vélem, hogy jó ötlet lenne a két tervet kombinálni: Megtalálni a leggyengébb pontot a védelmükön, és felmutatni egy ütőkártyát. A kérdés az, hogy pontosan hogyan vitelezzük ki ezt. Ha nincs bizonyítékunk arra, amit mondunk, végünk.
- Nem lehet bizonyítékunk. Egy nem létező dolgot nem lehet bizonyítani. - dörzsölte meg Kristin a halántékát.
- Milyen bizonyítékre gondolt Emília nővér?
- Fel kellene mutanunk valamit, amiről el tudják hinni, hogy tényleg veszélyesek a protestánsok rájuk, és elég hiteles is. A gond már csak az, hogy mégis mi legyen az?
Tehát fogalma sem volt Emíliának sem mi legyen az, pedig már reménykedtem, de tovább kellett ütnöm a vasat, gondolkozz, nővérem, gondolkozz!
- És van nálad ilyesmi, Emília nővér? Mert hacsak nem visszük el őket a lefestett templomokhoz, akkor nem nagyon van esélyünk.
A lány ismét gondolkozóba esett, egyszerűen látszott rajta, hogy nem az idegeinken akar táncolni, hanem most rakja össze a tervet, de ez nem volt baj, hiszen eddig nem is tudhattunk az őrzőkről, hogy mire képesek, és hogy mennyire csavaros az eszük. Csak a végeredmény számított.
- Van egy ötletem. De ez sem fog tetszeni maguknak. Eljátszom a protestánst.
Kristin nagyot sóhajtott.
- Úgy néz ki a rendjének mindig ez a végső megoldása. Viszont, hogy akarja elérni, hogy ne öljék meg miután elhitette velük?
- Hogy kéne játszanunk? - kérdezte Androméda. A félangyal előbb az egyik lovagra majd a másikra nézett, de úgy tűnt, hogy benne van a színjátékban.
- Vannak olyan okosak, hogy nem az lesz az első kérdésük, hogy miért nem ezzel kezdtük, mikor először jöttek? - kérdeztem még mindig kicsit szkeptikusan. De ha akarták én lejátszottam nekik a dolgot azon ne múljék, csak akkor olyan történetet kellett mögé tennünk, ami valóban működött.
- Szerintem nem lesz gond. Megmondjuk majd, hogy titkos volt a dolog. Vagyis megmondják, mert én protestáns leszek.- pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta. - Kiválasztjuk az egyik kevésbé bejárt járatot Gloria nővér képességével. Aztán beosonunk, és harcba elegyedünk. Amikor odajönnek az élőholtak, és elfognak minket, azt mondják majd, hogy ezt a protestánst követték eddig. Innéttől pedig a tárgyalásé a szerep.
Kristin nővér láthatóan csak megvakarta az orrát.
- Jól van, legyen.
Androméda rögtön fel is vette a szerepét, és felvonta az égi vértjét, hogy annak tompa végével terelgesse Emíliát… valamerre.
- Menj, protestáns.
Bólintottam. Jobb tervünk úgysem volt és ez után még mindig harcolhattunk. Mostmár csak tudnunk kellett, hogy merre is induljunk. Behunytam a szemem, és két tenyerem egymáshoz érintettem.
- Domine, viam meam illuminent... - imádkoztam halkan, mire ismét felragyogtak a nyomok. - Mehetünk. Ha elmúlik újracsinálom.
Emilia értetlen félmosollyal néz Adára.
- Ráérünk erre még, azt hiszem. Előbb jussunk be.
A tizedes fekete útiköpenyét kifordítva a nyakába kanyarította, eltette arcvédőjét és a haját hátrafogta gyorsan egy fekete lepellel. Ez után bólintott, és megindult a nyomokat követve. Valóban, ha más nem a nyomok sűrűségéből könnyű volt kitalálni, hogy merre nem jártak gyakran.
Szerencsére nem kellett sok időnek eltelnie, hogy találjunk egy kis oldalsó, lefelé lejtő folyosót, ahol már alig látszottak a nyomok. Elindultunk lefelé, majd egy három percnyi ereszkedés után Emilia megálljt parancsolt felemelt kezével. Hangok szűrődtek a folyosónkra, az őseink nyelve, amit már korábban hallottunk. Ezek szerint az élőholtak beszélgettek volna egymással?
Emilia egy éles csatakiáltást hallatott, majd kivont kardjával megcélozza Kristin pajzsát, és jókorát csapott rá, hogy az egész rom beleremegett. Kristin vette a lapot, és saját kardjának lapjával Emilia jól páncélozott oldalára csapott rá, hogy a lehető legtöbb hangja legyen
- Add meg magad... áruló! - szállt be a játékba Androméda is. Én csak hátráltam, és inkább a folyosót nézem, hogy mikor jönnek. Nem voltam harcos, nem lett volna értelme részt vennem ebben a csatában.
Két élőholt jelent meg a folyosó végén. Valamit ránk ordítottak a saját nyelvünkön, majd félrelökték Emíliát, de ahelyett, hogy ránk támadtak volna, csak tanácstalanul vizsgálgattak minket. Jól láthatóan megzavarodtak, de pontosan ez is volt a tevünk.
Kristin Emilia nyakának szegezte a kardját, aztán az őrzőkre pillantott.
- Eyfrod... Vigyetek a vezetőtökhöz.
Androméda közben elvette Emília fegyverét, hogy a történet hitelesebb legyen. A két élőholt Eyfrod nevére legalább reagált. Az egyik megragadta és a vállára dobta Emilia nővért, mintha egy zsák krumpli lett volna, és úgy tűnt, meg sem kottyant nekik a nő tekintélyes súlya, ami leginkább a páncéljának volt köszönhető. A másik a hátunk mögé ment és norvégul kiabált valamit valamit, ami egy „Indulj” vagy „Előre” vagy valami hasonló lehetett. Egy ideig csak meneteltünk előre, majd egy nagy, jól megvilágított terembe érkeztünk. Egy nagy, trón-szerű szék volt csak benne, amiben Eyfrod ült, és meglepetten nézett ránk.
- Nem vigyázol eléggé a területedre, Eskil fia Eyfrod. Ha mi nem vagyunk itt ő már félúton lenne Hellenburg felé. Az ereklyékkel. - fogott neki Kristin az előadásnak. Androméda eltette a fegyverét.
- Ezek a protestánsok nem tisztelnek semmit. - tette hozzá ő is, tollait borzolva, mint mindig amikor frusztrált volt. Felsóhajtottam. Éreztem, hogy el fogják rontani, de nem gondoltam, hogy jogom volt megkérdőjelezni, amit csináltak. Vagy hogy merném.... Hiszen én csak egy nővér voltam, kisegítettem őket és... És ennyi. Pedig Eyfrod valószínűleg nem volt tisztában a keresztény egyház szakadással, vagy hogy mi a gond itt. Összepréseltem az ajkaim, és a szemem a földre szögeztem inkább.
Az őrzők vezetője összeráncolta a homlokát.
- Miről beszéltek? Protestánsok? Hellenburg? Valamint nem ti akartátok az ereklyéket?
Helyben voltunk.
- A mi Egyházunk tiszteli az ereklyéket. Őrzi és felmagasztalja, egy ennél ezerszer fényesebb kriptában. De a szakadárok, akik magukat protestánsoknak hívják és elvették tőlünk Hellenburgot nem tisztelnek sem szentet sem szentséget. Nekik ezek csak bálványok, értéktelenek vagy egyenesen elpusztítandóak. Az olyan portestánsok... - nyelt nagyot Kristin. - ... mint a lovag a társad vállán.
Mégsem rontotta el a beszédet Kristin így csak bólintottam a szavaira. Eddig jó volt.
Ekkor az egyik élőholt mondott valamit nőrvégul, és rámutatott Emiliára. Eyfrod összehúzta a szemét.
- A társaim azt mondják, hogy látták a nőt veletek...
Emilia erre felhördült.
- ENGEM? Méghogy ezekkel a gyilkos semmittevőkkel! Ne nevettessen! Soha semmi közöm nem volt ezekhez a szánalmas alakokhoz. Én a bátyámhoz, Esroniel von Himmelreichhoz vagyok hűséges! - és látványosan le is köpte a hozzá legközelebb álló Adát. Legszívesebben a kezembe temettem volna az arcom. Túljátszotta, nagyonis, hiszen valóban látták velünk… Ugyanakkor még valami megütötte a fejem. A… bátyja? Ki a franc találna ki egy ennyire vad hazugságot, hogy nem csak annyit mond, hogy hithű protestáns vagy akár távoli rokona az eretnek zsinatelnöknek, de egyenesen a huga? Emilia arcára pillantottam, mintha fel tudnék fedezni bármilyen látható hasonlóságot közte és Esroniel között, de mivel sosem láttam a déliek vezérét ez eleve lehetetlen ötlet volt. Jelen pillanatban pedig nem is számított.
- A gyávák fogságban eldobják a méltóságukat. Pont, mint amikor a mi fogjunk volt és igyekezett együttműködni, hogy alig egy órája meglóghasson.
A gyomrom gombócnyira zsugorodott a helyzetet nézve. Legalább három ennél sokkal jobb sztorit ki tudtam volna találni Kristin és Emília helyében, ami hihetőbb is volt, kezdtünk teljesen összekavarodni.
Andormédát az a köpés úgy tűnt jobban megviselte, mint bármelyikünk számított rá. Felvonta a vértjét ismét, de mostmár a szeme is lángokat szórt, az alakja pedig mintha kicsit megváltozott volna. Emília nővér úgy tűnt tényleg nagyon túllőtt a célon, és ez még probléma lesz… De nem a jelen problémája.
- Nem tisztelnek semmit. - szűrte a fogai között a lány. Hát persze. Félangyal volt, akit minden keresztény tisztelt csak az ereiben csörgedező vér miatt is, legyen az protestáns vagy katolikus.
Eyfrod szemei összeszűköltek a viszálykodás láttán, és tudtam, hogy vagy egyetlen szavunkat sem hiszi, vagy csak idő kérdése, hogy mikor talál rajtunk újra fogást. Talán még menthető volt a helyzetünk, és bármennyire nem akartam ebbe belefolyni, mégis előre léptem. Nem hagyhattam pácban a csapatot, ha láttam egy közelgő katasztrófát, és meg tudtam előzni.
- A helyzetünk bonyolult, őrző. - szólaltam meg végül a lehető legtisztelettudóbb hangon. - Emília a bizalmunkba férkőzött, hogy elhozzuk a sírhoz, előadva, hogy közénk tartozik, egy másik rend tisztje akiket nem ismertünk. Az után lebukott, mint kém... A többi pedig ahogy a nővérek mondták. Ha megnézed ezért van rajta északi páncél, kereszt a nyakában. És ha ő jött, jönni fognak még mások is, a jelentését már elküldte a társainak. Ha meg akarjuk védeni az ereklyéket, akkor el kell vinnünk innen. - foglaltam össze röviden, mit is akartunk tulajdonképpen. - A legnagyobb tisztelettel fogunk bánni velük, amennyire tiszteljük és a példaképünknek tartjuk fényes Hildegardot, erre a szavamat adom neked, mint pap a papnak. - léptem el végül a nővérek mellett az élőholt felé, miközben jeges tekintetem a többiek felé fordult egyetlen pillanatra, hogy meg se próbálják kinyitni a szájukat, amikor mentem, ami menthető. - Egyszer minden szolgálat véget ér. Engedd, hogy bizonyítsuk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy átvegyük a helyeteket az ereklyék őrzésében.
Eyfrod fáradtan sóhajtott fel.
- Hát rendben. Vigyük új helyre őket. A test úgy sem kell nekik, tehát az maradjon. De az ereklyék jönnek. Ahogy mi is megyünk velük.
- A Katedrálisnál nincsen jobb hely. Nektek őrizni kell a sírt. Mi őrizzük az ereklyéket. - szólalt meg Kristin nővér magabiztosan.
- Ráadásul... - kezdtem lassan. - A világ megváltozott odafent. Amik ti vagytok, azt most az emberek a gonosz munkálkodásának tartanák, még a papok is. Ezért támadtunk rátok mi is. Megpróbálnának elpusztítani benneteket. De ahogy Kristin nővér mondja, a testre itt még vigyázhattok háboríthatatlanul, ahol eddig.
Eyfrod összehúzta a szemöldökét.
- Legyen hát ahogy mondjátok. De előtte meg kell győződnöm róla, hogy képesek vagytok megvédeni őket az úton vissza. Meg fogtok küzdeni velünk.
Örülnünk kellett volna ennek a kis győzelemnek, de úgy tűnt, csak újabb csatát hozott magával.

A Veroniai angyalromok sok keresztest, köztük Konradot is mindig áhitatos kíváncsisággal töltötték el – én azonban idegenkedtem tőlük. Olyan ősi, nem embernek való titkok rejlettek bennük, amelyek halállal, kárhozattal vagy mindkettővel fenyegették a balga embert, ráadásul a hideg, csontfehér kövek sem voltak a legbíztatóbb látvány.
- Van egy elképzelésem, de nem fog tetszeni a nővéreknek. Megszavazzuk, és ez alapján döntünk. - torpant meg hirtelen Emilia tizedes, szembefordulva velünk egy nagyobb kőkör peremén. Ha kissé megemelkedtem bokából a válla fölött egy lefelé tartó lépcsőt pillantottam meg – Hildegard kriptájának lejáratát. A keresztes bizonytalan sóhaja azonban nem engedett semi bíztatóra következtetni. - Tudjuk, hogy odalent már vagy ezer éve élnek, tehát a tenyerüknél is jobban ismerik a terepet. Ha megpróbálunk lejutni, könnyen kimerülhetnek az erőforrásaink, még mielőtt leérnénk a kriptarészbe. Úgy vélem, tanácsos lenne elfogatnunk magunkat, és odalenn, a vezetővel tárgyalva kieszközölni valamit. Mit szólnak hozzá?
- Gondolja, hogy az előbbiek után horogra akadnának? - vontam fel az egyik szemöldököm. Igen valószínűtlen volt, hogy az előbbiek után bármilyen tárgyalásra sor kerülhet ezek után.
- Mi van... - szólalt meg Andromeda kisasszony bizonytalanul, ajkai között újraformálva a már kigondolt szavakat, mint a legtöbb nefilim. - ... ha nem fognak el? Ha megölnek.
- Nem a horogra akadással van a gond, hanem amit Androméda... kisasszony...? - nézett a félangyalra Gloria nővér bizonytalanul. - ... mondott. Hogy megvolt a lehetőségünk beszélni, nem ment, mostmár csak harc van.
Meglepett az apáca harciassága. Nem sok gyógyítóval találkoztam életem során, de mind komoly, visszafogott jellem volt, kerülte a felesleges károkat és a lehető legprecízebb megoldásokat alkalmazták – egyikről sem tudtam volna elképzelni, hogy a harcot preferálná.
- Van rá esély, valóban, hogy megpróbálnak lemészárolni minket. De hajlandóak voltak beszélni az első alkalommal, és körül voltunk véve. Megölhettek volna minket az előbb is, minimális veszteségek árán. Szerintem lenne esélyünk az élve elfogásra.
- Miért vinnének be magukkal a kriptába? Őrzik a sírt, nem használják. Ha értelmesek és elfognak vagy végeznek velünk vagy kint tartanak. - döntöttem oldalra a fejem kissé tanácstalanul. A terv egyre meredekebben hangzott, a lovag pedig egyre bizonytalanabbnak a saját állításaiban.
- Nem tartanak kint minket ha eleve bent fognak el... De ahhoz be kell mennünk. - szólt halkan Gloria nővér, miközben karba font kezekkel végignézett a csapaton. Igaza volt, bármit is akartunk tenni első lépésként le kellett jutnunk a kriptába.
- Gloria nővérnél a pont. Be kell mennünk. És vinni valamit, ami miatt fontosnak találják a tárgyalást. - helyeselt Emilia tizedes is, majd szinte ahogy elhagyták a szavak az ajkait szeme határozottan csillant fel. - Mi nem volt ezeknek az embereknek az idejében, ami most van, és veszélyeztetheti a szent ereklyéket?
- Ősatyáink idejében? - hunytam le a szemem elgondolkova. Az apám sokat mesélt a régi idők legendáiról, a harcos valkűrökről, a nagy hősökről de ezek mind legendák voltak, semi kézzel fogható. - Elsőre a nekromanca ami eszembe jut, de láthatóan félreismertük ezelőtt. Bukott angyalok egyidősek a földdel, a démonok pedig a Szakadás óta ismertek. De még van egy opciónk, amelyet felhasználhatunk. - fordultam Gloria nővér felé. - Nővér, az előző éjszaka használt ima, amely ragyogásba vonta az élőholtak lépteit el tudja különíteni csak a legfrissebb nyomokat?
- Egy idő után a szentségtelen lenyomat megfakul, de itt folyamatosan járkálnak. Sajnos ilyen kis időtávokat biztosan nem tudok kiemelni, hosszabbakkal sem próbálkoztam még.... - rázta meg a fejét az apáca.
- Talán elég az, ha látjuk merre szoktak járni. Ha van olyan járat, ahol sűrűek a nyomok tudhatjuk merre közlekednek a legtöbbet és kétlem, hogy maguktól a legkacskaringósabb járatokat választják. - Itt láttam idejét megadóan felsóhajtani. - Ennek ellenére feladom a találgatást, mire gondolt, tizedes?
- Ez működhet. - felelte Gloria nővér, majd hárman hideg szemek kereszttüzébe fogtuk a lovagot.
- Protestánsok nem voltak. Volt a pogány vallásuk, amiknek a termékei ők maguk is, meg volt az új kereszténység, de az is egységesen. Ha meg tudnánk győzni őket, hogy mi az ő oldalukon állunk, és van egy szakadár csoport, aki igényt tarthat az ereklyékre és elrabolhatja, akkor a bizalmukba férkőzhetünk.
Atyám, mond meg nekem, miért lyukadnak ki az Ordo Malleus lovagjai mindig a hazugságnál és ármánykodásnál?
- A lovagi erények közé nem tartozik a hazugság. De ha arról kell meggyőznünk őket Esroniel szakadár egyháza rosszabb-e mint a Kegyelmes Isten Egyháza rám számíthat. Talán egyesíthetnénk a két tervet, valahogyan a nyomukra kell bukkannunk így is-úgy is.
- Talán. - Andromeda szokásos szűkszavúsága ellenére megtanultam, hogy minden szavának konkrét és kiforrott jelentése volt – vagyis a talán azt jelentette, ugyan helyteleníti a tervet de hajlandó végigjárni.
- Én is úgy vélem, hogy jó ötlet lenne a két tervet kombinálni: Megtalálni a leggyengébb pontot a védelmükön, és felmutatni egy ütőkártyát. A kérdés az, hogy pontosan hogyan vitelezzük ki ezt. Ha nincs bizonyítékunk arra, amit mondunk, végünk.
- Nem lehet bizonyítékunk. Egy nem létező dolgot nem lehet bizonyítani. - dörzsöltem meg a halántékomat fáradtan. A hazugsággal az ember elkezd egy lyukat ásni maga alatt, és mindig, mikor újabb lapát földet emel ki belőle utána kell mennie eddig meddig ért a lyuk. Papírtologatókhoz és adószedőkhöz illő tevékenység volt, semmi olyan, amit egy tisztán és egyenesen gondolkodó lovag megérthetett volna.
- Milyen bizonyítékra gondolt Emília nővér?
- Fel kellene mutanunk valamit, amiről el tudják hinni, hogy tényleg veszélyesek a protestánsok rájuk, és elég hiteles is. A gond már csak az, hogy mégis mi legyen az?
A tizedes teljesen tanácstalan volt, ez egyértelműen látszott. Az ötlete gyorsan alakult ki, a részletei azonban lógtak a levegőben, várva hogy valaki alapot adjon nekik.
- És van nálad ilyesmi, Emília nővér? Mert hacsak nem visszük el őket a lefestett templomokhoz, akkor nem nagyon van esélyünk. - mondta ki mindannyiunk kérdését Gloria nővér, ami további gondolkodós körökbe taszította a lovagot.
- Van egy ötletem. - csillant fel újra a szeme, de az előbbiekből ítélve ez már nem jelentett semmi bíztatót. - De ez sem fog tetszeni maguknak. Eljátszom a protestánst.
Helyben voltunk.
- Úgy néz ki a rendjének mindig ez a végső megoldása. - sóhajtottam, visszaemlékezve Einburg ostromára. Abban viszont igaza volt, hogy semleges fekete köpenye megkülönböztette tőlünk, így akár ellenségnek is tűnhetett. - Viszont hogy akarja elérni, hogy ne öljék meg, miután elhitette velük?
- Hogy kéne játszanunk? - kérdezte bizonytalanul Andromeda kisasszony, aranyszínű szemei pedig lopva villantak rám segélykérően. Sajnos ezúttal cserben kellett hagynom, ugyanis én magam sem voltam biztos abban, hogy jó ötlet.
- Vannak olyan okosak, hogy nem az lesz az első kérdésük, hogy miért nem ezzel kezdtük, mikor először jöttek? - kérdezte Gloria nővér, és szavai csipkelődő éle elég világosan fejezte ki a bizalmatlanságát a színjátékkal kapcsolatban.
- Szerintem nem lesz gond. Megmondjuk majd, hogy titkos volt a dolog. Vagyis megmondják, mert én protestáns leszek. - bólintott magabiztosan a tizedes. - Kiválasztjuk az egyik kevésbé bejárt járatot Gloria nővér képességével. Aztán beosonunk, és harcba elegyedünk. Amikor odajönnek az élőholtak, és elfognak minket, azt mondják majd, hogy ezt a protestánst követték eddig. Innéttől pedig a tárgyalásé a szerep.
Kizárt dolog volt, hogy bevegyék. A fejemben legalább negyedszáz variáció rémlett fel, ahogy elromolhatott az egész, de végül csak megvakargattam az orrom hegyét.
- Jól van, legyen.
A nefilim azonnal bele is helyezkedett a szerepébe, ragyogó égi lándzsáját felvonva annak tompa végével kezdte lökdösni Emilia nővért.
- Menj, protestáns.
Gloria nővér ezzel ellentétben csak bólintott és imára kulcsolta a kezeit.
- Domine, viam meam illuminent... - a puha szavak szinte simogatóak voltak, és ahogy az ezüstös fény felragyogott a földön előttünk tucatnyi lábnyom rajzolódott ki.
- Mehetünk. Ha elmúlik újracsinálom.
Emilia nővér arcára érthetetlen félmosoly költözött az őt taszigáló félangyal miatt, miközben óvatosan elindult.
- Ráérünk erre még, azt hiszem. Előbb jussunk be.


Nem kellett sokat haladnunk, mielőtt a nyomok ritkulni kezdtek. Ahogy a fénylő lépések elfogytak végül egy oldaljárathoz értünk, amely egyenesen a sötét kazamata egyik mellékfolyosójára vezetett. Alig léptünk le az utolsó lépcsőfokról a mohával szőnyegezett kőre, mikor szörcsögő beszélgetés szűrődött át a dohos levegőn, őseink norvég nyelvén. Emilia tizedes, aki eddigre kifordította köpenyét és felfogta a haját, most kardot rántott és csatakiáltással a pajzsomra csapott vele. Gyorsan feleltem a táncra, kardom lapjával a nővér jól páncélozott oldalára csapva, hogy a lehető legtöbb fémes csengés zengje be a kriptát.
- Add meg magad... áruló! - tette hozzá a maga szerepét Andromeda kisasszony, Gloria nővér pedig támogató szerepét megtartva hátul maradt. Reszelős léptekkel két ősviking élőholt fordult be ekkor egy, eddig az én figyelmemet elkerült sarkon, Emiliát határozottan félrelökve. Elképzleésem sem volt milyen erősek lehettek, de ha egy páncélozott lovagot ilyen könnyedén taszítottak félre legalább egy ghoul erejét kellett, hogy birtokolják.
Draugr. Ahogy az élőholtak karcos tüdejéből norvég szavak szakadtak fel hirtelen ott ültem megint egy viharos éjszakán az ágyam végében, az egyetlen rémmesét hallgatva, amit apám valaha mondott. Draugrok, ősi Viking harcosok, akik éjjel, főleg viharok idején felkelnek a kriptájukból hogy megbosszulják mindazokat, akik a halál szentségét megsértenék. A sírrablókat. Az olyanokat, mint mi.
Nem eshettem ki a szereből, így kardomat Emilia tizedes nyakának szegezve fordultam az élőholtak felé.
- Eyfrod... Vigyetek a vezetőtökhöz.
Nem lehettem benne biztos, hogy megértik mit akarok, de szerencsére Eskil fiának említése legalább megtette a hatását. Az egyik draugr megragadta és a vállára dobta a protestánsá avanzsált keresztest, mintha egy zsák lenne, a másik pedig mögénk állva kiabált valamit. Nem kellett tudnunk az ősi nord nyelvet, hogy felismerjünk egy ‘Indulj!’ parancsot, így engedelmesen követtük az elsőt egy nagy, jól megvilágított terembe. Egy nagy szék volt csak benne, amiben az élőholtak vezére ült és felettébb meglepetten nézett felénk.
- Nem vigyázol eléggé a területedre, Eskil fia Eyfrod. Ha mi nem vagyunk itt ő már félúton lenne Hellenburg felé. Az ereklyékkel. - szólaltam meg a lehető legtöbb rosszallással a hangomban. Ebben még nem sok valótlan volt, így elég hihetően sikeredett.
- Ezek a protestánsok nem tisztelnek semmit. - borzolta fel a tollait a nefilim, miközben megrovóan a lovagnőre nézett.
A mondandónk kellően összezavarta Eyfrodot, hogy régen halott homloka értetlen ráncokba ugorjon.
- Miről beszéltek? Protestánsok? Hellenburg? Valamint nem ti akartátok az ereklyéket?
- A mi Egyházunk tiszteli az ereklyéket. Őrzi és felmagasztalja, egy ennél ezerszer fényesebb kriptában. De a szakadárok, akik magukat protestánsoknak hívják és elvették tőlünk Hellenburgot nem tisztelnek sem szentet sem szentséget. Nekik ezek csak bálványok, értéktelenek vagy egyenesen elpusztítandóak. Az olyan portestánsok... - nyeltem egy nagyot, mint általában a legnagyobb hazugságok előtt. Most jött el a legnagyobb fordulópont. - ... mint a lovag a társad vállán.
Az egyik draugr megszólalt, zizegő avarhoz hasonló beszédétől pedig még ennyi alkalom után is lúdbőrzött a hátam.
- A társaim azt mondják, hogy látták a nőt veletek...
Emilia nem hagyott időt válaszolni, saját szerepét meglehetősen túljátszva horkant fel.
- ENGEM? Méghogy ezekkel a gyilkos semmittevőkkel! Ne nevettessen! Soha semmi közöm nem volt ezekhez a szánalmas alakokhoz. Én a bátyámhoz, Esroniel von Himmelreichhoz vagyok hűséges! - fröcsögte, majd hogy még hitelesebb legyen látványosan leköpte a hozzá legközelebb álló Andromeda ksiasszonyt. Noha ez a mozdulat már súrolta a megbocsáthatatlan tiszteletlenség határát igyekeztem nem foglalkozni a torkom hátuljában ébredő fortyogó sértettséggel és Eyfrod felé fordultam.
- A gyávák fogságban eldobják a méltóságukat. Pont, mint amikor a mi fogjunk volt és igyekezett együttműködni, hogy alig egy órája meglóghasson.
- Nem tisztelnek semmit. - sziszegte a nefilim, égi fénytől sistergő fegyverét haragjában egyre közelebb emelve a tizedes arcához.
- A helyzetünk bonyolult, örző. - szólt közbe végül Gloria nővér. - Emília a bizalmunkba férkőzött, hogy elhozzuk a sírhoz, előadva, hogy közénk tartozik, egy másik rend tisztje akiket nem ismertünk. Az után lebukott mint kém... A többi pedig ahogy a nővérek mondták. Ha megnézed ezért van rajta északi páncél, kereszt a nyakában. És ha ő jött, jönni fognak még mások is, a jelentését már elküldte a társainak. Ha meg akarjuk védeni az ereklyéket, akkor el kell vinnünk innen. - magyarázta, én pedig minden akaratommal azon voltam, hogy ne sóhajtsak fel. Nem tudtam hazudni, sosem tanítottak. De az még számomra is világos volt hogy egy ennyire kacifántos és lyukakat betömködő történet mindne volt, csak hiteles nem. - A legnagyobb tisztelettel fogunk bánni velük, amennyire tiszteljük és a épldaképünknek tartjuk fényes Hildegardot, erre a szavamat adom neked, mint pap a papnak. - lépett el mellettünk az élőholt felé, miközben hidegkék szeme olyan jeges dölyföt lövellt amely őszintén meglepett. Sosem láttam még gőgös apácát, sem olyat, aki lenézett volna bárki mást, így elsőre fel sem ismertem ezeket az érzéseket Gloria nővér arcán – de határozottan ott voltak. - Egyszer minden szolgálat véget ér. Engedd, hogy bizonyítsuk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy átvegyük a helyeteket az ereklyék őrzésében.
Eskil fia Eyfrod végül csak sóhajtott, elengedve hogy bármi értelmet találjon a szavainkban.
- Hát rendben. Vigyük új helyre őket. A test úgy sem kell nekik, tehát az maradjon. De az ereklyék jönnek. Ahogy mi is megyünk velük.
- A Katedrálisnál nincsen jobb hely. Nektek őrizni kell a sírt. Mi őrizzük az ereklyéket. - szóltam, igyekezve lenyelni az aggódást a hangomban. Nem jöhettek a felszínre. Élőholtak voltak, nem tartoztak az élők közé.
- Ráadásul... - kezde lassan az apáca. - A világ megváltozott odafent. Amik ti vagytok, azt most az emberek a gonosz munkálkodásának tartanák, még a papok is. Ezért támadtunk rátok mi is. Megpróbálnának elpusztítani benneteket. De ahogy Kristin nővér mondja, a testre itt még vigyázhattok háboríthatatlanul, ahol eddig.
Eyfrod erre összehúzta a szemöldökét.
- Legyen hát ahogy mondjátok. De előtte meg kell győződnöm róla, hogy képesek vagytok megvédeni öket az úton vissza. Meg fogtok küzdeni velünk.

A tájon egyre szaporábbakká váltak a fehér, csontszerű, földből kiálló romdarabok. Mint egy nagy állat csontvázának összetördelt darabjai, egy néhai test építőkövei. Ugyan nem egy testé, de épőtőkövek voltak azok, s ők megtorpanás nélkül haladtak előre a fák és mohák között, az ágak között, amelyeken a Nap sejtelmesen szitálta a fényét a helyett az egyenletes fény helyett, amivel akkor világít, ha nincs a szívben gyanú vagy félsz. De még a katonák szívében is van belőle, egyfajta várakozás a vihar előtti feszült csöndben. Magas kőből emelt körgyűrű emelkedett az útjuk végén, hatalmas résekkel, amikből nagy darabokban ki volt törve itt-ott a fehér anyag. Belátást engedett egy lefelé vezető lépcsősorra és ez Ada szemöldökét megemelekdésre bírta. Már megint egy rom, egy újabb lépcső. Semmi jó nem sülhet már ki ebből.
Emilia megállt, és feltartotta a kezét.
- Van egy elképzelésem, de nem fog tetszeni a nővéreknek. Megszavazzuk, és ez alapján döntünk. – sóhajtott egyet, mint aki maga sem volt biztos a dolgában, de azért csak folytatta. - Tudjuk, hogy odalent már vagy ezer éve élnek, tehát a tenyerüknél is jobban ismerik a terepet. Ha megpróbálunk lejutni, könnyen kimerülhetnek az erőforrásaink, még mielőtt leérnénk a kriptarészbe. Úgy vélem, tanácsos lenne elfogatnunk magunkat, és odalenn, a vezetővel tárgyalva kieszközölni valamit. Mit szólnak hozzá?
- Gondolja, hogy az előbbiek után horogra akadnának? - kérdezte Kristin Angelika elgondolkodva.
- Mi van... - kezdett bele a félangyal, aztán megállt egy pillanatra, hogy legyűrjön magában valamit, mielőtt befejezte. - ... ha nem fognak el? Ha megölnek.
A felvetése egyenesen arányos volt azzal, amit ő tett volna hasonló helyzetben, ha történetesen ő az élőholt mohlapte, halálhörgő őrző és egy adag idegen megy le az ő kriptájába.
- Nem a horogra akadással van a gond, hanem amit Androméda... kisasszony...? – nem tudta, miféle megszólítás tartozik Adához, de mivel Ada sem volt biztos benne, így osztoztak egy másodpercnyi zavarodottságban. - ... mondott. Hogy megvolt a lehetőségünk beszélni, nem ment, mostmár csak harc van.
Még a gyógyító is harcolni akart. Talán nem a harc kedvéért, de az elveik hasonlóak voltak. Ha az eretneknek nevezett délieket irtani kell, ezeknek a pogányoknak nincs maradásuk, az élet az élőké.
- Van rá esély, valóban, hogy megpróbálnak lemészárolni minket. – engedte meg Emilia látható bizonytalansággal, azért mégsem tágított. - De hajlandóak voltak beszélni az első alkalommal, és körül voltunk véve. Megölhettek volna minket az előbb is, minimális veszteségek árán. Szerintnem lenne esélyünk az élve elfogásra.
- Miért vinnének be magukkal a kriptába? Őrzik a sírt, nem használják. Ha értelmesek és elfognak vagy végeznek velünk vagy kint tartanak. – a lovag félre billentette a fejét, a gyér fény pedig megvilágította az arca egyik felét, míg a másikat árnyékba borította. Ada arra gondolt, milyen meggondolatlannak találta a lovagnőt, amikor először kísérte harcba. Mintha a győzelem, a cél mindennél fontosabban lebegett volna a szeme előtt, olyannyira, hogy az életét is oda dobta volna egy aranybánya előtt. A nefilim mellette maradt, mert ugyanúgy, ahogy Angelikának az összecsapás volt a küldetése, ő bizton tudta, hogy a másik őrzésére hívta el Él azon a napon. De most más fényben látta, a szavai nem elhamarkodottságot és vakságot sejttettek, tapasztaltabbnak tűnt, ahogy az Emilia tizedes felvetéseit válogatta, és a türelmében bölcsesség volt.
Ami őt magát illette a kérdésben, továbbra se tudta belátni, miért akarnák őket élőholtak elfogni. Mit csinálnának velük? Enniük nem kell, be sem válthatják őket, egyetlen ügyük, hogy védjék a kriptájukat meg benne a király első lányának nyughelyét. De nem ellenekzett.
- Nem tartanak kint minket ha eleve ment fognak el... De ahhoz be kell mennünk. – vetette közbe a gyógyító csöndesen.
- Gloria nővérnél a pont. Be kell mennünk. És vinni valamit, ami miatt fontosnak találják a tárgyalást. – csillant fel a tizedes szeme. - Mi nem volt ezeknek az embereknek az idejében, ami most van, és veszélyeztetheti a szent ereklyéket?
- Ősatyáink idejében? - Kristin lehunyta a szemét. - Elsőre a nekromanca ami eszembe jut, de láthatóan félreismertük ezelőtt. Bukott angyalok egyidősek a földdel, a démonok pedig a Szakadás óta ismertek. De még van egy opciónk, amelyet felhasználhatunk. - azzal Gloria felé fordult. - Nővér, az előző éjszaka használt ima, amely ragyogásba vonta az élőholtak lépteit el tudja különíteni csak a legfrissebb nyomokat?
Ada előtt az emberek történelme még mindig rejtély volt nagyrészt. Ő is Gloriára nézett, mintha leovlashatná róla a megfejtést, s nem tudta elképzelni sem, hogy tudnának bálványimádóknak szent képességeket átadni. S hogy elég-e hozzá az az ok, amijük hozzá van.
- Egy idő után a szentségtelen lenyomat megfakul, de itt folyamatosan járkálnak. Sajnos ilyen kis időtávokat biztosan nem tudok kiemelni, hosszabbakkal sem próbálkoztam még.... – vetette ellen Gloria nővér.
- Talán elég az, ha látjuk merre szoktak járni. – találgatott tovább a lovagnő. - Ha van olyan járat, ahol sűrűek a nyomok tudhatjuk merre közlekednek a legtöbbet és kétlem, hogy maguktól a legkacskaringósabb járatokat választják. – sóhajtott, mint amikor a segítnei vágyók tehetetlenségükben összeteszik a kezüket. - Ennek ellenére feladom a találgatást, mire gondolt, tizedes?
- Ez működhet. – ízlelgette a gondolatot a gyógyító, de végül mind a tizedest nézték, hiszen az ő ötlete volt.
- Protestánsok nem voltak. – vágta ki hetykén, s elsőre mind meglepődtek, milyen egyértelműen hangzott. - Volt a pogány vallásuk, amiknek a termékei ők maguk is, meg volt az új kereszténység, de az is egységesen. Ha meg tudnánk győzni őket, hogymi az ő oldalukon állunk, és van egy szakadár csoport, aki igényt tarthat az ereklyékre és elrabolhatja, akkor a bizalmukba férkőzhetünk.
Esroniel, aki megfélemlítette Azraelt is, akiről az hírlik puszta kézzel ölt mélységieket. Egyszerre nevetséges és ijesztő mire képes egy ámokfutó a nagy szavak nevében. De tény, hogy kettétörte az emberek hitét. Azt a hitet, ami mégis más volt, mint a pogányoké.
Vajon mennyire ismerhetik a kereszténységet? De a királyuk és a lányai, ha hietnek a legendáknak, azt választotta a bálványok ellenében is...
- A lovagi erények közé nem tartozik a hazugság. – szögezte le Kristin Angelika, aztán megkeményedett a tekintete. - De ha arról kell meggyőznünk őket Esroniel szakadár egyháza rosszabb-e mint a Kegyelmes Isten Egyháza rám számíthat. Talán egyesíthetnénk a két tervet, valahogyan a nyomukra kell bukkannunk így is-úgy is.
- Talán. - foglalta össze Ada is a véleményét és rábólintott beleegyezően. Hogy mi bújt meg a szó mögött, mennyi kép, s miféle formák, nem derült ki, de talán volt aki értette, s mindig lesz olyan is, aki félre érti.
- Én is úgy vélem, hogy jó ötlet lenne a két tervet kombinálni: Megtalálni a leggyengébb pontot a védelmükön, és felmutatni egy ütőkártyát. – helyeselt Emilia tizedes, tovább szövögetve az ötletet, mint egy pók, aki palotát akar, de nincs nála elég fonál, vagy csak nem akarja egyszerre eladni. - A kérdés az, hogy pontosan hogyan vitelezzük ki ezt. Ha nincs bizonyítékunk arra, amit mondunk, végünk.
- Nem lehet bizonyítékunk. Egy nem létező dolgot nem lehet bizonyítani. - dörzsölte meg Kristin Angelika a halántékát, ha fogytán is volt a türelme, nem mutatta.
- Milyen bizonyítékre gondolt Emília nővér? – szögezte neki a kérdést szelíden Gloria nővér.
- Fel kellene mutanunk valamit, amiről el tudják hinni, hogy tényleg veszélyesek a protestánsok rájuk, és elég hiteles is. A gond már csak az, hogy mégis mi legyen az?
Csend telepedett közéjük, egyfajta pattanásig feszült üresség.
- És van nálad ilyesmi, Emília nővér? Mert hacsak nem visszük el őket a lefestett templomokhoz, akkor nem nagyon van esélyünk. – tudakolta még mindig a góygyító, s minden joggal.
Emilia hallgatása egy újabb fellekesültségben ért véget.
- Van egy ötletem. De ez sem fog tetszeni maguknak. Eljátszom a protestánst.
A lovag nagyot sóhajtott.
- Úgy néz ki a rendjének mindig ez a végső megoldása. - utalt a Vörös és sötétkékre. - Viszont hogy akarja elérni, hogy ne öljék meg miután elhitette velük?
Adától távol állt ez a fajta álca. Aztán eszébe jutott, amit Angelikával műveltek ki, ahogy a lovag az ősét, ő pedig Azraelt játszották el, és egyszerre menthetetlenül piros let bele. De akkor is! Ha harcba megy, akkor a maga szerepében megy oda, vagy nem megy oda.
Amúgy is, - vitatkozott magával - miért hurcolnának magukkal egy protestánst, amikor pont tőlük akarják megvédeni a hazugság szerint az ereklyéket?
Mégis, ha a lovag úgy gondolja, ez segíti az ügyük, nem fogja megállítani, s nem fogja elrontani a játékát. Mindannyiukét.
- Hogy kéne játszanunk? - kérdezte, mert benne még csak az a heves gyűlölet sem buzgott a déliek iránt, ami alapból alkalmassá tehette volna. Lopva Angelikára sandított, aztán megint Emíliára, de egyikük sem szolgált vezérfonállal ebben.
- Vannak olyan okosak, hogy nem az lesz az első kérdésük, hogy miért nem ezzel kezdtük, mikor először jöttek? - kérdezte Gloria nővér még mindig kicsit szkeptikusan.
- Szerintem nem lesz gond. Megmondjuk majd, hogy titkos volt a dolog. Vagyis megmondják, mert én protestáns leszek. – szögezte le a tizedes, majd egy pillanatnyi szünet után így folytatta: - Kiválasztjuk az egyik kevésbé bejárt járatot Gloria nővér képességével. Aztán beosonunk, és harcba elegyedünk. Amikor odajönnek az élőholtak, és elfognak minket, azt mondják majd, hogy ezt a protestánst követték eddig. Innéttől pedig a tárgyalásé a szerep.
- Jól van, legyen. – pecsételte meg Kristin Angelika az ötletet, s nem volt visszaút. Ha az élet színpad volt, mint ahogy a társulat vezetője fecsegte neki, s az élet szerepek sorozata, mint amiről a kártya mesélt, akkor helyben voltak. Persze több volt ebben, mint őrület és hangulat, a próféta benne biztos volt a dolgában.
Ada úgy döntött, bár nem kapott instrukciót, máris szerepbe helyezkedik. Oda állt Emilia mellé és a Vértjét felvonva annak föld felé eső tompa felével, mint a bojtár a juhát ha meglöködte, felé lendített terelgetően.
- Menj, protestáns. – bár merre is…
- Ráérünk erre még, azt hiszem. – nézett rá a tizedes értetlen félmosollyal. - Előbb jussunk be.
- Domine, viam meam illuminent... – imádkozott Gloria halkan, mire ismét felragyogtak a nyomok. - Mehetünk. Ha elmúlik újracsinálom.
Emilia nővér kifordította és a nyakába kanyarított az útiköpenyét, eltette az arcvédőjét és a haját hátrafogta gyorsan egy fekete lepellel. Aztán bólintott, és megindult a nyomokat követve. Valóban, ha másból nem, a nyomok sűrűségéből könnyű volt kitalálni, hogy merre nem jártak gyakran. Végül csak sikerült találinuk egy oldaljáratot, ahol már nem volt világosan kivehető lenyomat.
Ezért jöttek, nem volt min gondolkodni tovább, azonnal megindultak lefelé, majd egy egy három percnyi ereszkedés után Emilia újra megálljt parancsolt felemelt kezével.
Hangok terjedtek a nyirkos fehér köveken, idegen nyelvű szófoszlányok. Mire ezt felfogták, a protestánsnak álcázott lovagnő egy éles csatakiáltást hallatott, majd kivont kardjával megcélozta Kristin Angelika pajzsát, és egy jókorát csapott rá. A kardforgató azonnal vette a lapot és a saját kardjának lapjával Emilia jól páncélozott oldalára vágott, hogy a lehető legtöbb hangja legyen. Ada meglepetten nézett rájuk, aztán habozni kezdett.
- Add meg magad... áruló! – vágta ki végül és magában rábólint. Azzal ráfogta a lándzsát Emilia nővér nyakára.
Három különös, penészes, elnyűtt élőhalott jött eléjük, de látszott rajtuk az erő, s nem késtek ízelítőt adni. Kiabálva félre ütötték Emíliát, hogy a tizedes csak úgy nyekkent, de még nem támadtak. A színjáték meglepte őket s tanácstalanná lettek tőle.
Most már Kiristin Anngelika is a tizedes nyakához tartotta a fegyverét úgy mondta határozottan:
- Eyfrod... Vigyetek a vezetőtökhöz.
Ada erre eltüntette a vértet és hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan magához vette a tizedes részelős szélű kétkezes kardját. Inkább ő, mint az ellenség.
A vikingek úgy vetették magukra a páncélos Emíliát, mintha csak zsák volna, s kiabálva nógatták indulásra őket. Adát is meglepte, mivel nem teljesen számolt vele, de hallgattak rájuk, mert hamarosan egy jól megvilágított terembe értek, amiben egyetlen egy nagy darab szék volt csak, s e széken Eyfrod. Ő sem volt kekvésbbé összezavarodva a láttukra.
- Nem vigyázol eléggé a területedre, Eskil fia Eyfrod. – szóljotta meg őt Kristin Angelika. -Ha mi nem vagyunk itt ő már félúton lenne Hellenburg felé. Az ereklyékkel.
- Ezek a protestánsok nem tisztelnek semmit. – tette hozzá Ada a tollait borzolva az előre megszerkesztett szöveget, ami hite szerint nagyon kosher lett.
Az Eyfrond nevű élőholt nem tűnt okosabbnak ettől, összeráncolta a homlokát.
- Miről beszéltek? Protestánsok? Hellenburg? Valamint nem ti akartátok az ereklyéket?
- A mi Egyházunk tiszteli az ereklyéket. Őrzi és felmagasztalja, egy ennél ezerszer fényesebb kriptában. De a szakadárok, akik magukat protestánsoknak hívják és elvették tőlünk Hellenburgot nem tisztelnek sem szentet sem szentséget. Nekik ezek csak bálványok, értéktelenek vagy egyenesen elpusztítandóak. Az olyan portestánsok... - nyelt egy nagyot Kristin Angelika, s úgy festett, mint akkor a fellépés előtt. - ... mint a lovag a társad vállán.
A félangyal csodálta a lovagot, ő nem volt a szavak lénye, de értékelni tudta, amikor valaki értett hozzájuk.
Ekkor az egyik viking mondott valamit a nyelvükön, és rámutatott Emilia nővérre. Eyfrod összehúzta a szemét.
- A társaim azt mondják, hogy látták a nőt veletek...
A tizedes azonnal felhördült:
- ENGEM? Méghogy ezekkel a gyilkos semmittevőkkel! Ne nevettessen! Soha semmi közöm nem volt ezekhez a szánalmas alakokhoz. Én a bátyámhoz, Esroniel von Himmelreichhoz vagyok hűséges!
Azzal látványosan leköpte Adát, aki hozzá a legközelebb állt.
- A gyávák fogságban eldobják a méltóságukat. Pont, mint amikor a mi fogjunk volt és igyekezett együttműködni, hogy alig egy órája meglóghasson. – sietett hozzátenni Kristin Angelika, de a nefilim már nem fogta fel a szavak értelmét.
A nyál a karján landolt, ő pedig egy pillanatra semmit nem tudott, se köpni, se nyelni, de mozdulni sem. Amikor végül megtört a béklyó, nagyon lassan lépett. Egy lépést előre, a bal lábát a jobb elé, és a földre lökte Emilia kardját. Nem volt már hozzá köze. Ha nem kötné a hűsége Élhez és általa a küldetéshez, most beledöfné az Égi Vértet a lábába.
Felvonta a fegyvert, az íriszei égtek, mint az olvadt arany.
- Nem tisztelnek semmit. - szűrte a fogai között. A szeme összeakadt Emíliáéval. Ez fenyegetés volt, kihívás, ami nem csak a játéknak szólt, és ezt éreznie kellett a lovagnak is. Ada ezt nem fogja elfelejteni neki. És közben érezte, tudta, hogy a másik igazat szólt. A protestánsokat nem érdekelte az angyali hierarchia különösebben…. a bátyja nagyobb hatást gyakorolt rá, mint hinné.
- A helyzetünk bonyolult, örző. –mint egy hirtelen testet öltött árny tűnt elő mögülük Gloria nővér, s szólalt meg a lehető legtisztelettudóbb hangon. - Emília a bizalmunkba férkőzött, hogy elhozzuk a sírhoz, előadva, hogy közénk tartozik, egy másik rend tisztje akiket nem ismertünk. Az után lebukott mint kém... A többi pedig ahogy a nővérek mondták. Ha megnézed ezért van rajta északi páncél, kereszt a nyakában. És ha ő jött, jönni fognak még mások is, a jelentését már elküldte a társainak. Ha meg akarjuk védeni az ereklyéket, akkor el kell vinnünk innen. - foglalta össze röviden. - A legnagyobb tisztelettel fogunk bánni velük, amennyire tiszteljük és a épldaképünknek tartjuk fényes Hildegardot, erre a szavamat adom neked, mint pap a papnak. - azzal ellépett mellettük s járult Eyfrod elé. A nefilimet Máriára emlékeztett volna, de a tekintete jeges volt, ahogy rájuk nézett. Egyszerre megütköztető, s mint egy hideg kéz, megállította az ő kezét attól, hogy a haragja őrültségbe sodorja. - Egyszer minden szolgálat véget ér. Engedd, hogy bizonyítsuk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy átvegyük a helyeteket az ereklyék őrzésében.
Eyfrod összeráncolja a szemöldökeit.
- Hát rendben. Vigyük új helyre őket. A test úgy sem kell nekik, tehát az maradjon. De az ereklyék jönnek. Ahogy mi is megyünk velük.
- A Katedrálisnál nincsen jobb hely. Nektek őrizni kell a sírt. Mi őrizzük az ereklyéket. – szögezte le Kristin Angelika.
- Ráadásul... - kezdte lassan a gyógyító. - A világ megváltozott odafent. Amik ti vagytok, azt most az emberek a gonosz munkálkodásának tartanák, még a papok is. Ezért támadtunk rátok mi is. Megpróbálnának elpusztítani benneteket. De ahogy Kristin nővér mondja, a testre itt még vigyázhattok háboríthatatlanul, ahol eddig.
Eyfrod szemöldökén a ráncok egyetlen csíkba hasadékába rendezték a halott bőrt. Döntésre jutott.
- Legyen hát ahogy mondjátok. De előtte meg kell győződnöm róla, hogy képesek vagytok megvédeni öket az úton vissza. Meg fogtok küzdeni velünk.

Az élőholt, aki Emilia nővért tartotta a vállára vetve, felszedte a földről a nővér kardját kardját, majd a csapkodó lovaggal kimasírozott a teremből. Eyfrod végigmért minket.
- Ki áll ki először?
Andorméda szó nélkül vonta fel az Égi vértjét a kérdésre. Bár már láttam néhányszor, még mindig lenyűgöző látvány volt a semmiből előtűnő aranylándzsa. Nekem eszembe se jutott volna egyedül kiállni az élőholtak ellen, de nem is az volt a dolgom, hogy párbajozzak valaha akárkivel. Kristin nővér az aranyló lándzsára pillantott, majd bátorítóan mosolygott rá a félangyalra.
- Ha a kisasszony gondolja, kezdheti.
Eyfrod bólintott.
- Tehát a nefilim. Ezek szerint az individuális erőt pártolják, mint az őseik. Mi azonban nem vagyunk túl jók egyedül.
Intett, majd két hosszúkardos élőholt sétált be a terem közepére, szembehelyezkedve Andromédával. A lány nem is késlekedett, feje fölött aranyló dicsfény jelent meg, és kezéből három fénysugár szökött ki az élőholtak felé, de azok kitértek a lövedékek elől. Meglepően gyorsak voltak.
A terem széléhez húzódtam, hogy ne álljak a küzdelem útjába, de kész voltam azonnal beavatkozni, ha Androméda megsérült volna. Nem akartam tisztességtelen lenni, így csak gyógyítást terveztem, de ha ők csapatban játszottak... Ki tiltotta meg hogy mi is úgy tegyünk? És úgy tűnt, hogy kivételesen az agyunk egy rugóra járt Kristin nővérrel. A keresztes előre lépett, hogy a félangyal a pajzsot tartó keze oldalán legyen és kivonta a kardját.
- A sírrablók nem tisztességesen fognak párbajozni velünk, ez igaz. Ez esetben én is élnék a csapatmunka előnyével. Za'amiel. - idézte meg harmadjára is a kardja köré a szelet.
A két élőholt pontosan egyszerre mozdult meg. Egyikük- egy fonott szakállú - a másik elé lépett, és megrohanta a két nőt, de ezzel egy időben Androméda is felvette a formációt, egy lépéssel Kristin nővér pajzsa mögött. Az első viking vízszintes vágást indított Kristin felé.
- Jobb felől, kisasszony! - kiáltotta a keresztes, majd a vágást a pajzsával hárította. Ritkán hallottam közvetlenül, amikor eltört egy csont, hiszen hozzám már eleve sérülten kerültek a betegek, mégis képes voltam azonnal, a reccsenés, majd a hozzá tartozó üvöltésből rájönni, hogy mi történt. Nem látszott, hogy az élőholt ekkorát ütött volna, de mégis… nem csak gyorsabbak voltak, mint amilyennek kinéztek, hanem sokkal erősebbek is. Az ellenfelünket tovább vitte a lendület, így Adának lehetősége nyílt szíven döfni a hátsót az égi vértjével, mielőtt az megtámadhatta volna Kristint. Amint a szent fényű fegyver áthatolt az aszott bőrön, a társa összeszedte magát és a társa máris hátra húzta. Eyfrod intett, és egy harmadik, látszólag női viking lépett elő. Meglendítette a botját, és ettől a nefilim döfésének a helye azonnal elkezdett összehúzódni. A másik még ép viking támadás helyett a sérült társát védte. Mindez pedig alig egy másodperc alatt történt… Az idő lelassulni látszott.
Tekintetemet Kristinre szegeztem. Én sem maradhattam tétlen, hiszen az ő gyógyítójuk is előre lépett… De ha nem lépett volna, akkor sem hagytam volna pácban a társaimat. Mindenkinek küzdenie kellett a maga módján. Nem láttam felületi sérülést, tehát mélyebbnek kellett lennie. Elkezdtem mormolni az ima szövegét magamban, aminek nyomán a lovag karja, vagyis a bőre alatt a csont remélhetőleg aranyló fénnyel ragyogott fel, mégha a páncélja miatt ezt nem is láthattam. Ahogy hatott az ima, úgy láttam a lovagnő arcán, hogy enyhülnek a fájdalmai.
- Újra. - sziszegte a fogai között, miközben védekező állást vett fel.
A gyógyulása még tartott a hátsó élőholtnak, mikor feltápászkodott, de most sokkal óvatosabbnak látszott, már amennyire ezt egy aszott hulláról meg lehetett állapítani. A fogai között sziszegett valamit norvégul, majd a feje mellé emelte a kardját, de ügyelt rá hogy a társa védelmében maradjon. Lépésben közeledtek újra Androméda és Kristin nővér felé.
- Ne védekezz, Angelika. - mondta a nefilim, majd rátámadt a társát védő fonott szakállat élőholtra. A tekintetem felé fordult, és újabb imában könyörögtem az úrhoz, hogy áldjon meg minket az ellenfeleinkkel szemben. Éreztem, ahogy elöntött a kegyelem, és reménykedtem benne, hogy Androméda ugyan ezt érezte a harc közben.
- Belső világok és gondolatok angyala, Haniel. - mondta Kristin, majd behunyta a szemét egy pillanat erejéig, majd nekirontott az élőholtnak. Ügyesen kivédte az első támadást a kardjával, majd egy szúrást a pajzsával. Látszott, hogy a kardja az élőholt erejének ütésétől ismét sérül, de most nem hallottam sem reccsenést, sem üvöltést, így feltételeztem, hogy ez már nem járt csonttöréssel. Ezzel pedig tökéletes lehetőséget teremtett a nefilimnek, hogy ismét szúrjon. A lándzsa keresztül döfte az élőholtat, a társa viszont rámarkolt a lány lándzsájára, és annál fogva rántotta magát közel Andromédához, hogy ököllel arcon csapja. Az ütés erejétől a lány oldalra zuhant, és amikor elengedte a fegyverét az azonnal el is tűnt az éterben.
Most nem engedhettük meg magunknak, hogy az ellenségeink újra meggyógyuljanak, és ezt csak egy módon lehetett megakadályozni. Tökéletes rálátásom volt a hátul álló botos nőre, aki az előbb a társait gyógyította. Ameddig még bennem volt az Úr ereje, addig kellett cselekednem. Előre nyújtottam a kezem.
- Sacra lux!
Az élőholt nő karja azonnal leszakadt, majd a testét lángok ölelték körbe és csapkodva vált hamuvá. Androméda a szárnyaival rásegítve gyorsan felpattant, és összeérintette a mutatóujjait, hogy egy nagy fénysugár törjön ki az ujjából. Egyenesen az élőhold fejére célzott, de az az arca elé kapta a kezét, és kivédte a szent fényt. Kristin szerencsére gyorsan mozdult, és a pajzsával vágta fejbe az élőholtat, mire az utolsó ellenségünk is törött nyakkal csuklott össze. Még egy utolsó imát mormoltam, hogy elvegyem a társaim fájdalmát, és az esetleges zúzódásaik is meggyógyuljanak.
Kristin kihívóan nézett körbe.
- Megfeleltünk, Eskil fia Eyfrod?
Eyfrod kelletlenül, de valamennyi elismeréssel az arcán bólintott.
- Meg. Magam is meglepődtem, tegyük hozzá.
Intett, majd három élőholt elment, és behoztak három tárgyat: Egy pajzsot, egy fátylat, és egy alkarvédőt.
- Legyen az egyház őrizetében.
Nyújtották elénk Fényes Hildegard ereklyéit. Elégedetten mosolyodtam el, bár azt hittem, hogy ennél sokkal több tárgy lesz, talán egy teljes páncélzat még, esetleg egy kard... De ha ennyi, hát ennyi. Odaálltam Kristin és Androméda mellé, de nem nyúltam a tárgyak felé. A lovagnő lopva ránk pillantott, aztán rájött, hogy rá vártunk. A vezetőnkre. Nem kellett kimondania egyikünknek sem, én is éreztem és Androméda is biztosan érezte ezt. Kinyújtotta a kezét a pajzsért és meghajtotta a fejét.
- Ez minden, ami a legendás harcos felszereléséből fennmaradt? - fordul Eyfrod felé, aki erre bólintott.
- Ez.
Ada is kinyúlt, tekintete először a fátylon állapodott meg de végül mégis az alkarvédő mellett döntött.
- Miért titeket kért fel a király? - kérdezte kicsit szégyellőre Eyfrodot, miközben felvette az ereklyéket. Nekem maradt a fátyol de nem éreztem úgy, hogy felvehetném, hogy akár csak jogom lenne hozzáérni. Végül felsóhajtottam és elvettem, de nem tettem fel, csak egy karommal a mellkasomhoz fogtam.
- Nos, ennek egy egyszerű oka volt...
Mondta Eyfrod, s közben felállt a székéből.
- Tudta, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik biztosan, örökké, megingás és megvesztegetés nélkül, hűségesen fogjuk védelmezni az ereklyéket. Halálunkig és utána is.
- Kik vagytok... Nem. Kik voltatok ti? Károly idejében, amikor életetekben szolgáltátok. - kérdezte Kristin nővér is felbátorodva. Én nem szóltam, kíváncsi voltam a válaszokra.
Eyfrod kihúzta magát, és a köpenye alól a kardját is, majd a plafon felé szegezte.
- Mi vagyunk Vörös Nilfgur, Károly testvérének a családja. Épp ezért, nem szeghetünk esküt.
Szeme és kardja baljósan ragyogott fel a fáklyafényben. Valami határozottan nem stimmelt, a gerincem mentén apró borzongás futott végig. Néhány sebes, vasalt talpú közeledett a hátunk mögül. Amikor megfordultam, két viking állt mögöttünk, veszélyesen közel kezükben tőrrel, az arcuk pedig valahogy egészen ismerős volt, mintha már… Mintha már egyszer odakint megöltük volna őket. Az egyik egy kardcsapás súlya alatt abban a pillanatban kettészakadt, mögötte pedig a félig véres, alaposan összetört Emilia tűnt fel, hatalmas kardját szorongatva.
- Ezeket élet és halál között ragasztották a rituáléikkal! Kifelé! Most! Ezeket nem lehet megölni! - kiáltotta kétségbeesetten. Abban a percben lett minden világos. Az egész harc ugyanúgy színjáték volt Eyfrod részéről, mint amikor Emiliát protestánsnak, árulónak kiáltottuk ki. Fényes Hildegard sírjának őrzői soha egy percig sem akarták nekünk odaadni az ereklyéket. Nem volt más hátra, mint fogni, ami a kezünkben volt, és rohanni az életünkért.

Eyfrod, Eskil fia, Szent Hildegard sírjának pogány őrzője kihívóan nézett végig rajtunk.
- Ki áll ki először?
A félangyal felől halk, nem is a fülnek de a léleknek szóló zümmögés hallatszott, miközben égi lándzsája olyan könnyedén lépte át a létező és nem létező határát, mint tű a szövetet.
- Ha a kisasszony gondolja, kezdheti. - mosolyogtam rá bátorítóan és valahol mélyen elégedetten. Jól emlékeztem még milyen volt, amikor a nefilim szent fénye lecsapott Milligen farkasaira, pillanatok alatt töltve meg az istentelen barlangot a Seregek Urának lángjaival. Nem lehetett job ellenfele az élőholtaknak nála.
- Tehát a nefilim. Ezek szerint az individuális erőt pártolják, mint az őseik. Mi azonban nem vagyunk túl jók egyedül. - bólintott Eyfrod, csontos kezének ropogó intésére pedig két halott draugr lépett a terembe. Mindketten régi, de korukhoz képest meglepően jól rendben tartott hosszúkardot szorítottak és csak a halottakra jellemző hideg fenyegetéssel fordultak szembe Andromeda kisasszonnyal.
A félangyal nem késlekedett, ujjai szinte kérlelően indultak a halott arcok felé, miközben ezüstös haja fölött az Úr dicsfénye, az angyalok glóriája ragyogott fel. A támadás gyors volt és hirtelen, ahogy egy feltekeredett kígyó csap le, a mélységiek szolgáit perzselő sugarak előtörtek a nefilim tenyeréből, azonban a holtak gyakorlott ügyességgel hajoltak el, mintha csak egy íjász sortűz elől tennék. Riadtan léptem előre a nefilim job oldala mellett, pajzsomat védekezően felé tartva, miközben kardomat magam mellett a földre szegeztem.
- A sírrablók nem tisztességesen fognak párbajozni velünk, ez igaz. Ez esetben én is élnék a csapatmunka előnyével. Za'amiel.
A szél angyalának ereje megremegtette a fáklyákat a teremben, én pedig készen álltam hogy bármilyen ellentámadást, amely Andromeda kisasszonyt érné magamra vegyek.
Az elöl álló, fonott szakállú draugr lapos, vízszintes vágással lépett előre, noha mozgásában nem volt sem harci düh, sem rettegés, pusztán a köteles gyilkolás ridegsége.
- Jobb felől, kisasszony! - kiáltottam közben a mögöttem álló nefilimnek címezve, miközben beléptem elé és őajzsomnak nekifeszülve próbáltam ellen tartan a csapásnak. A kard mennydörgésszerű erővel csapódott nekem, de alig egy pillanatig foglalkoztatott a fülemben múlni nem akaró sípolás – egészen addig, míg a mennykő el nem érte a karomat, fájdalmas világot gyújtva a csontomban. Alig volt hangja, egy apró roppanás; semmi kard csnegéséhez képest. A fájdalom végighullámzott a karomtól a vállaimon át és egészen a torkomba ömlött, ahonnan keserű, ősi jajveszékelésként szakadt a világra. Megtántorodtam, térdeim megbicsaklottak és a könnyem is kicsordult, ahogyan pajzsom elviselhetetlen sújától húzva kettétört kezem lehanyatlott és csak az Úr kegyelme tartotta meg a kardot az ujjaim között. Szemem sarkából sötétség kúszott elém, nem láttam és nem hallottam egészen addig, míg az égi fény melegétől kedves ujjak meg nem érintették a bőrömet. Szent ima volt, kétségtelen, ugyanaz a gyöngéd, gondoskodó szeretet amit mindig éreztem a templomokban – és azonnal tudtam, kinek legyek hálás érte.
Csontom felragyogott a bőröm alatt, mintha csak gyertya elé tett papír lenne, miközben az ima lassan a helyére illesztette és elkezdte összeforrasztani a törött végeket, én pedig felforduló gyomromon és vállaim remegésén próbáltam úrrá lenni, míg véget ért.
~ Óvatosabbnak kell lenned, Kristin. Ez az erő egy ló nyakát is kitörte volna.
- Újra. - makacsoltam meg magam. A stratégiánk működött, csupán az én védelmem nem volt megfelelő. Ahogy feltekintettem már hálom szürke húsú, penésztől foltos draugr állt velünk szemben, egyikük mellkasa egy lassan összehúzódó lyuktól éktelenkedett, egy másik pedig botot tartott magánál és varázsszavakat motyogott.
- Ne védekezz, Angelika. – szólt aggódva Andromeda kisasszony, s noha szóhasználata nem volt tökéletes tudtam, mire érti. Nem állhattam bele még egy ilyen ütésbe, különben legközelebb nincs az az égi áldás, amely meggyógyít.
Az élőholtak oszlopba álltak, hogy kisebb támadási felületet jelentsenek a nefilim Égi Vértjének, és a legelső kardját magasan a feje fölé emelve lépésben közeledett. Nem voltak téveszméim, az a csapás bármikor nyaktól derékig szelhetett volna bármelyikünket. Itt nem lehetett nyers erővel győzni. Erősebbek voltak, gyorsabbak... itt csak az eszünk volt. Mély levegőt vettem, hogy kezem remegése abba maradjon
- Belső világok és gondolatok angyala, Haniel.
Azzal lehunytam a szemem és elképzeltem, ahogy egyenesen nekirugaszkodok az élőholtnak, próbálva a lehető legközelebb kerülni hozzá miközben pajzsomat felfelé emeltem de készültem csak eltolni a kardot, ha lesújtana rám. A képzelőerő angyalának ereje magával ragadta a fantáziámat, úgy láttam a mozdulatot és az élőholtak megkésett válaszát, mintha most történt volna. A felém sújtó kard lecsúszott a pajzsomon mellettem, azonban a második élőholt ügyesen lépett ki társa mögül, kardját elképesztő erővel lökve előre – olyan erővel, amely lyukat ütött a hasamba. A fájdalom megszakította az illúzió, visszatéve ugyanabba a helyzetbe, amelyből elindultam, én pedig újra mozdultam.
Ezúttal kardommal toltam el magamtól a fentről lecsapó kardot, miközben az ismét előlépő draugr szúrását a pajzsommal hárítottam, épp elég időt hagyva Andromeda kisassony képzeletbeli alakjának, hogy pontos szúrást vihessen be.
Határozottan nyitottam ki a szememet, előre lépve és bátran ütöttem félre a felém csapó pengét – ezúttal sem számolva a vikingek erejével. A csuklóm fájdalmasan rándult meg, miközben magam előtt tartott pajzsom telejs erővel fogadta a szúrást, aminek az ereje hátra is vetett.
- Sacra lux! – Gloria nővér hangja volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt a hátam nekicsapódott a rom hideg, mohás kövének és tüdőmből kiszaladt minden levegő. Eltelt két keserves, ősi rémülettől nehéz pillanat, mielőtt újra lélegzethez jutottam és sikerült felkönyökölnöm.
Az eddig háttérbe húzódó viking átszúrt mellkassal feküdt a földön, a harmadikként harcba szállt sámánszerű gyógyító pedig hiányzó kezét markolva omlott porrá, mikor pedig sikerült talpra állnom a fonot szakállú draugr éppen arcon ütötte Andromeda kisasszonyt. A nefilim nem esik ki a harc ritmusából ujjait összeszorítva maga elé tartotta és vakító, déli nap sugarát idéző fényt szabadított a vikingre. Nem várhattam meg, hogy elpusztult-e, arra számítva hogy túlélte felé ugrottam és a megrándult csuklómból kiforduló kard helyett pajzsommal sújtottam oda, ahol a fény mögött fejet sejtettem. Ahogy az élőholt félig hamuvá perzselődött arca előbukkant a Canes Domini jelvényével címerezett pajzs keményen csapódott neki, nedves, halk roppanással törve hátra a nyakát. Előre görnyedtem, utat engedve a percek óta rám törő zihálásnak és kihívóan néztem körbe.
- Megfeleltünk, Eskil fia Eyfrod?
Az élőholt vezető arcán elismerést utánzó vonásokkal bólintott.
- Meg. Magam is meglepődtem, tegyük hozzá.
A valaha volt férfi sokadjára intett háza népének, akik erre zörögve eltűntek és alig percek múlva három, szent erőtől ragyogó ereklyét hoztak elénk. Fényes Hildegard azóta is sértetlen pajzsát, a hercegnő fejét ékesítő diadémot és fátylat, és a kezét az elcsúszott támadásoktól védelemző, kopottan is lenyűgöző karperecet.
- Legyen az egyház őrizetében. - szólt Eyfrod, amire a halott karok felénk nyújtották az ereklyéket.
A két nő elégedetten nézte a csillogó tárgyakat, a küzdelmünk jutalmát, de mindketten rám néztek várakozóan. Nem csigáztam őket tovább, büszke mosolyomat egy biccentés alá rejtve elvettem a pajzsot.
- Ez minden, ami a legendás harcos felszereléséből fennmaradt?
Eyfrod bólintott.
- Ez.
- Miért titeket kért fel a király? - kérdezte Andromeda kíváncsian, azzal a gyermeki őszinteséggel, ahogyan csak a népének tagjai tudtak, ha levedlették az angyalok gőgjét.
- Nos, ennek egy egyszerű oka volt... - állt fel lassan a fődraugr a székéből. - Tudta, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik biztosan, örökké, megingás és megvesztegetés nélkül, hűségesen fogjuk védelmezni az ereklyéket. Halálunkig és utána is.
- Kik vagytok... Nem. Kik voltatok ti? Károly idejében, amikor életetekben szolgáltátok. - akasztottam a hátamra a saját pajzsomat és karomra az első Veroniai szent fegyverzetét. Eyfrod kihúzta magát, köpenye alól kardot rántott és az égnek emelte, majdnem elérve a rom belső mennyezetét.
- Mi vagyunk Vörös Nilfgur, Károly testvérének a családja. Épp ezért, nem szeghetünk esküt.
Az elragadtatásuk dícséretes volt, de Hel hatalmával itt ragadt alakjuk fenyegetően gyűlt körénk. Magasabbak voltak nálunk, és mintha rank borult volna az árnyék, amelyet a halványodó fáklyafényben vetettek.
Két viking csörtetett be a terembe, kivont tőrrel.
Két ismerős, túl hamar viszont látott arc – a közelebbi vonásaiban még a vad vicsorgáson át is megláttam a rettegő arcot, amelyet egy napja egy nefilim lándzsa szegezett a földnek. Közöttük Emilia nővér rontott be, nyakán vér csorgott és arcát horzsolások borították, valamint köpenye és páncélja is több helyen vöröslött.
- Ezeket élet és halál között ragasztották a rituáléikkal! Kifelé! Most! Ezeket nem lehet megölni!

Eyfrod végignézett rajtuk. Ada vakságában nem látta, hogy a szeme olyan volt, mint az övé: az öreg és elhivatott. Csak épp még az övénél is elvakultabb.
- Ki áll ki először?
Nem gondolta át kétszer sem. Még felmerengett a fejében valami a formációról, de ez nem formáció volt, azt akarták külön-külön álljanak ki. Felvonta az Égi Vértet.
- Ha a kisasszony gondolja, kezdheti. - mosolyodott el Kristin Angelika, de ez a mosoly épp csak megingatta Adát: hát ennyire bízik benne, vagy ennyire alábecsüli a holtakat? Nem számított, csak az, amit meg kellett tenniük.
- Tehát a nefilim. - bólintott Eyfrod. Hát ismerte a fajtáját. - Ezek szerint az individuális erőt pártolják, mint az őseik. Mi azonban nem vagyunk túl jók egyedül.
Intett, és az intése nyomán két hosszúkardos élőholt sétált be a terem közepébe, szemben vele. Az aranyszín szemek először elkerekedtek, majd azon nyomban össze is szűkültek. Halottak… nem félik Élt. Ujjai szorosan kulcsolódtak a lándzsájára, a lelkére. Erős kellett legyen.
Feje fölött a dicsfény hirdette azt a dicsőséget, amit képviselt. Jobb kezét féloldalasan kinyújotta, mintha csak ellenfeleiért nyúlna, vagy távolról megérinteni akarná őket, ám érintés helyett, három sugár indult útnak a három ujjából a távolabbi felé. A fejére, lentebb a torzójára és ha eltalálja, a kezére. Aztán a másik felé fordult, maga elé fogta a fegyverét és várt, készen arra hogy feldöfje, bármelyik ér közel hozzá. De a sugarak nem találtak…
Az ellenfeleik gyorsabbak voltak, mint hitte, s tudta, hogy erősebbek is, mint azok, amikkel eddig küzdött, akinek a szívé annyiszor áldozta fel az emberek oltárain. Hogy lehet?!
- A sírrablók nem tisztességesen fognak párbajozni velünk, ez igaz. Ez esetben én is élnék a csapatmunka előnyével. Za'amiel.
Mire a riadalom végig futhatott volna rajta, s meggondolatlanságba hajszolhatta volna, Kristin Angelika mellé lépett, pajzsát kitartotta s a hangja ezúttal elérte a tudatát, egészen a nefilim lelkéig hatolt. Az izmai készen voltak, mint mindig, a szent harag a bensőjében élő tűzként lobogott, lángba borította volna a világot, de az emésztő csomó a gyomrában feloldódott, s az orkán a lovag kardján nem csak a bőrét csapta meg, de a lelkén is végigszaladt, hogy a félelem utolsó morzsáját is elfújta belőle. A tűz és a szél megtisztították a lelkét a föld kötéseitől, épp csak annyira volt ember ezekben a pillanatokban, amennyire emberi volt a test, amibe a prófétát zárták.
A vikingek közben egymás mögé sorakoztak, a fonott szakállú, akit a szent fény elvétett, előre tört, s megrohatnák őket. Ada hátrtált egy lépést, s lándzsjátá döfésre készen elő tartotta.
Gyertek…
…megszabadít.
Az első keresztben rávágott a lovagnő pajzsára, fém csattant fémen irdatlan erővel.
- Jobb felől, kisasszony! – kiáltotta Angelika, miközben beállt a csapás útjába.
Ízükig hatoltak a hangok, amelyek ezt a találkozást kísérték. A lovagnő karja hatalmas reccsenéssel adta meg magát a halált megtagadó test földöntúli erejének, s a csont roppanásától csak a lovag üvöltése volt fájdalmasabb.
A fonott szakállút a lendülete oldalra rántotta, de mögötte ott tornyosult csapásra készen a másik, hogy döfné keresztül Kristin Angelikát. Ada egyetlen erőteljes szúrással a szívén vitte át, s a rég halott bordák megadták magukat, szétolvadtak a szent fegyver körül. Ha a másik nem húzta volna le róla, már vége lett volna, de ekkor Eyford intésére egy harmadik lépett elő, egy nő, aki botja egyetlen lendítésével összébb húzta a Vért döfte sebet.
A pillanatnyi szünetben Kristin Angelika keze aranyló fénnyel felragyogott és Ada látta, ahogy Glória nővér ajkai némán mozogtak. A félangyal szinte már vicsorgott, a szoborszerű arcra felforrott a hév, miközben tükörképeként az élőhalottaknak megállt Kristin Angelika előtt, hogy a társát védje, míg a nő tédre rogyva, kínokban állta a sebet és a forrasztás fájdalmát.
- Újra. - erőltette ki a lovagnő, miután a szent fény megtette a magáét. De az nem volt ilyen egyszerű, semmi sem ilyen egyszerű, hatalmas akaraterőt követel, mert a csont emlékszik a sebre, az idegek a fájdalomra, a lélek a gyötrelemre.
Ada felkészült a következő támadásra, ami ezúttal óvatosabban jött el, az élőholtak káromkodtak, de a lépteik lassabbak voltak, megfontoltabbak. Talán megrémíteni akarták őket, talán maguk bizonytalandotak el – nem számított.
Ekkor új érzés áradt szét a bensejében. Új és mégis régi. Az áldás, az áldás, ami átjárja, amikor a szent erő kiárad belőle és megszólítja, az égből bukottak erejét utasítja, hajtja igába. Ez más…kintről jövő, de ugyanolyan tiszta, ha nem tisztább, mint az ima. Később fogja csak megérteni, hogy Glória nővér hívta le rá, így csak azt érzte, ahogy a saját ereje visszatért belé, s tudta, képes lesz megtenni, amit meg kellett.
- Belső világok és gondolatok angyala, Haniel. – szólította az angyalt Kristin Angelika is és a közelgő vikingek látványa elől lehunyta a szemét, hogy kiszámítsa a lépteiket.
A következő események rohamos gyorsasággal történtek meg, szinte egy időben. Kristin Angelika felnyitotta a szemét és a viking elérte őt. A karja ezúttal kiállta a próbát, de őt magát a földre taszította az élőholt. Ada ebben a pillanatban félig széttárt szárnyakkal, teste súlyával beledöfte az Égi Vértet.
- Sacra lux! – zengett fel Glória nővér hangja, és a másik harcos karja abban a pillanatban lángokba borulva leszakadt.
Ada fülében a saját lélegzése és a vére dübörgött, miközben az élőholt, akit még mindig a lándzsája végén tartott, megragadta azt. Megint…megint megtörténik… az emlék a démonról, az élőholt gyorsasága - nem tudott időben reagálni, a halott ökle arcon találta és ő elengedte a lándzsát, oldalt a földre zuhant.
Csak egy oldalpillantás: Glória nővér arca, Kristin Angelika a földön, nem volt idő, amit vesztegethetett volna. Szárnyával csapva, lökve magát, azonnal felállt, s épp csak annyit hátrált, hogy ne legyen kartávolságon belül, azzal ujjait maga előtt összekulcsolva az előtte tántorgó vikingre fordította kinyújtott és összeillesztett mutatóujjait.
Egy dobbanás…fordulj meg… fordulj…a szemére!
A szent fény egyetlen öklömnyi vastagságú sugárban találta el az élőholtat. Az maga elé kapta a kezét, de elkövette azt a hibát, hogy kinézett mellőle, s abban a pillanatban az arca fele semmissé vált, csak az ősi koponya csillog mögüle – légett róla a penész is. Kristin Angelika a pjazsa csapásával adta meg neki a kegyelemdöfést.
S azzal vége volt.
Adából ekkor szakadt ki a lihegés, arcán még a harc vadságával járatta kröbe a tekintetét a többieken s Eyfrodon. Kit küld még rájuk?
- Megfeleltünk, Eskil fia Eyfrod? – egyenesedett ki a lovagnő.
- Meg. Magam is meglepődtem, tegyük hozzá. – tette hozzá, s azzal intett egyet, mire három tárgyat hoztak be: egy pajzsot, egy tiaras fátylat és egy pár alkarvédőt.
- Legyen az egyház őrizetében. – mondta, s a holtak előrenyújtották az ereklyéket.
Hárman álltak ott, de sem ő, sem Glória nővér nem nyúlt még egyik tárgyért sem, Kristin Angelikára vártak. A lovagnő, mikor rájött, végül kinyújtotta a kezét a pajzsért és egy másodpercre meghajtotta a fejét, miközben átvette.
- Ez minden, ami a legendás harcos felszereléséből fennmaradt? - fordult Eyfrod felé.
- Ez.
A fátyol a tiarával szép volt, s Ada, a pusztai félangyal harcos nem volt páncélzathoz szokva, de az alkarvédőknek sok hasznát vehette a kardok ellen, ezt Kristin Angelikától megtanulta. Így végül azokat vette el.
- Miért titeket kért fel a király? - szólította meg zavartan Eyfrodot, először harag, gyilkos szándék nélkül, vagy a színjáték kedvéért, miközben magára vette az ereklyét és megforgatta benne a karjait. Furcsa, erőteljes érzés volt. Aztán felnézett Eyfrodra. Hiszen ki tudná megmondani mi játszódott le akkor olyan régen, ha nem ők?
Mellette Glória nővér sóhajtva magához vette a fátylat, a mellére szorította, de nem próbálta fel.
- Nos, ennek egy egyszerű oka volt... – válaszolt az élholt, míg felállt a székéből. - Tudta, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik biztosan, örökké, megingás és megvesztegetés nélkül, hűségesen fogjuk védelmezni az ereklyéket. Halálunkig és utána is.
- Kik vagytok... Nem. Kik voltatok ti? Károly idejében, amikor életetekben szolgáltátok. – kérdezte most már Kristin Angelika is kíváncsian.
A tárna őrzőinek vezetője kihúzta magát, köpenye alól előhúzta a kardját és a palfonra tartotta.
- Mi vagyunk Vörös Nilfgur, Károly testvérének a családja. Épp ezért, nem szeghetünk esküt.
Szeme és kardja baljósan ragyogott a fáklyafényben. Ez nem puszta bemutatkozás volt, ez fenyegetés, harcra hívás volt.
Néhány sebes, vasalt talpú csizmalépés verte fel a feszült csendet, s ahogy hátra pillantottak, az a két viking tűnt fel előttük, akiket a felszínen végeztek ki. Az egyiküket egy erős csapás félbe vágta és a szétváló hús mögött feltűnt Emíliia nővér alakja, amint kétségbeesett arcccal kiáltott rájuk:
- Ezeket élet és halál között ragasztották a rituáléikkal! Kifelé! Most! Ezeket nem lehet megölni!

Ahogy Emilia megjelent, az élőholtak figyelme rögtön rá szegeződött. Az előbb kettévágott viking társa azonnal felé fordult és ráütött egy nagyot, amitől az Ordo Malleus tizedese hátrarepült. Már készültem volna a gyógyító varázslattal, amikor megláttam a karján fénylő aranypajzsot, ami végül felfogta a csapást, így a lány nem sérült meg.
- Fenébe, ez volt az utolsó...- mondja, és letépett egy medált a nyakából, ami eddig bizonyára a ruhája alatt volt.- Ne várjanak, gyerünk! Kifelé!!
Kristin nővér Fényes Hildegard pajzsát maga előtt tartva rohanta le az Emiliát támadó élőholtat.
- Én leszek a hátvéd. Fussanak!
De én sem akartam rest maradni, hiszen még ott volt Eyfrod, és még két ellenségünk. Még éreztem magamban az Úr áldásának az erejét, de most csak annyi kellett, hogy ne tudjanak olyan könnyen utánunk iramodni. A szívem a torkomban dobogott. Még soha nem voltam éles harci szituációban… Legalábbis a valóságban nem. De ez nem álom volt, ennek a harcnak tényleg tétje volt: az életünk.
- Sanctificat... - suttogtam, mire a két élőholt, aki behozta az ereklyénket, és vezetőjük hátrarepült.
Gratias domine
Gyorsan a fejemre illesztettem a fátylat és kifelé iramodtam. Nekem aztán nem kellett kétszer mondani, hogy meneküljek. Eyfrod felüvöltött, a termet égő hús szaga töltötte meg, Androméda lándzsája nyomán. Kristin és a félangyal még vállvetve küzdöttek, így én értem elsőként Emilia nővér mellé.
- Fogytán az erőm. - mondtam a tizedesnek, csakhogy tudja, mire számítjat...Vagyis mire nem. Valójában nem tudtam, mennyi varázserőm volt még, de azt sem, hogy mennyire kellett tartalékolnom, egy súlyos sérülés begyógyítására esetleg.
- Sacra Lux! - lőttem el a szent fényt Kristin nővér és a félangyal mögé, akik lassan kezdtek felzárkózni, de az ellenségeink is a nyomukban voltak. A fehér villanás leszakította az egyik üldözőnk karját, ám a korábban átdöfött őrző zöld vért öklendezve állt fel, kezében kivont kardjával, és Eyfrot is elővette a botját. Emilia belökte gyorsan a terem ajtaját, hogy szabad legyen az út a folyosókra.
- Lelassítom őket. - mondta Kristin, szemében korábban sosem látott bizonytalansággal, miközben egy fél másodpercre hátrafordul. Mintha hezitált volna, a varázslat megidézése előtt. - T... Tűz angyala... Uriel. - kiáltotta, majd egy vágással azonnal szabadjára is engedte a kardjára felkúszó lángokat. Ez után elkerekedett szemmel futott tovább… Félt. Korábban viszont egyáltalán nem láttam rajta egy szemernyi félelmet sem. Miért pont most?
- Jól van, Kristin nővér? Minden rendben? - kérdeztem tőle óvatosan. De futottunk tovább, és Kristin kivételével, mint átértünk az ajtón. Az ereklyék őrzőin viszont úgy tűnt a tűz sem akart fogni. Androméda ismét egy varázslatot készített elő, ám a lángoló élőholt egyenesen a hátvédünket támadta meg.
- Meghalsz, féreg! - üvöltötte, és meglendítette a harci kalapácsát. A lovagnő maga elé rántotta a pajzsát, hogy azt érje a csapás. Aggódtam, hogy ismét eltörik a karja, mint korábban, amikor védeni próbálta az élőholtak csapását, de most valami egészen más történt. A szemem sarkából még láttam, ahogyan Androméda megidézte a farkasát, de az ellenségünket ez már nem állíthatta meg. Dörrenés hallatszott, ahogyan a kalapács a pajzsnak ütődött, majd… csend. A farkas elkapta az élőholt lábát, aki ettől elesett, Fényes Hildegard pajzsa pedig megremegett, és számtalan repedés futott végig a fémen, majd egyszerre robbant szilánkjaira. A belőle előtörő fény elvakított, és csak utána láttam, hogy a darabjai teljesen széttépték a terem élőholtjait, kivéve azt, amit Androméda farkasa leterített. Bár Kristinnek csak a hátát láttam, nem tűnt úgy, mint aki komolyabban megsérült volna, és mi is sértetlenek voltunk. Alig akartam elhinni, ami történt. Fényes Hildegard pajzsa… Az ereklye, ami századokon át itt pihent ennyire egyszerűen összetört. De megmentett minket, és ezt az áldozatot nem hagyhattuk kárba veszni. Elsőként léptem oda a sóbálvánnyá vált keresztesnővér mellé.
- Kristin! Mennünk kell! - megragadtam a vállát, majd határozottan kezdtem húzni a folyosók felé. Androméda még ledöfte az élőholtat és berántotta a hátunk mögött az ajtót, akárhová is vittek a folyosók, csak ara mehettünk. Emilia szintén megtámogatott minket hátulról és elindultunk egyenesen előre. A falak, a padló, minden teljesen egyforma volt, és ilyen mélyen nem éreztük a kintről jövő levegő fuvallatát sem. Jobb híján annyit tehettünk, hogy igyekeztünk mindig felfelé lejtő folyosókon haladni.
- Amikor kivittek a jelenetünk után... Áh, azért elnézést, Andromeda nővér... - kezdett mesélni Emilia. - Tehát utána egy őr figyelt rám, és persze kiszabadultam, meg levágtam, de a szemem előtt rakta össze magát. Ezek valami egészen különlegesen szívós dögök. Akkor vágtam le másodszor, amikor maguk a csatájuk végénél jártak, de szerintem már egyben van megint...
- Me… - Kristin megrázta a fejét és kezébe vette a saját pajzsát. - Mennyi időbe telik... összeállniuk?
- Honnan van az erejük? - kérdezte a félangyal is, láthatóan tudomást sem véve Emilia bocsánatkéréséről. Nem voltam benne biztos, hogy a lány megbocsájtott a tizedesnek.
- Olyan öt percbe. Félelmetes... Az erejük pedig nem tudom, hogy honnét jön, de hallottam őket egy mélyebbi kamráról beszélni, de én le nem megyek oda... majd rám nézett. - Gloria nővér, miféle tárgyat adtak magának?
- El tudják hagyni a kriptát. És nem lehet megölni őket, ezen a helyen kívül sem. Ha nem pusztítjuk el, ami életben tartja őket... A világ végéig is üldözni fognak. - fogta át egyik kezével a másikat. Igaza volt. Talán itt kellett volna hagynunk az ereklyéket, hátha akkor nem ültöztek volna minket tovább. Levettem a fejemről a fátylat és odaadtam Emiliának.
- Elnézést. Csak szükségem volt a kezemre. - mondtam bűnbánóan mintha rosszat tettem volna azzal, hogy felvettem. Még mindig nem éreztem magam méltónak rá, ám Emilia gyorsan visszatette a hajamra. Furcsa egy fátyol volt, az eleje inkább hasonlított valami lapos fémkoronára, amiből hátrafelé lógott le az anyag. Régen szép kellett volna már foszlania a századok alatt, de ez nem egy egyszerű fátyol volt. Kristinhez léptem, és egy pillanatra mélyen a szemébe néztem, kutatva az előbbi megingása nyomait. Nem akartam megalázni a többiek előtt, hogy szóvá teszem az előbbi megingását.
- Védjük a hátát, Kristin nővér. Bízzon bennünk. - reméltem ennyiből is értette.
- Dehogy megyünk le. Beomlasztjuk ezt a helyet inkább. - mondta Emilia nővér gyakorlatiasan, minden féle vallásos áhítat és bizonytalanság nélkül, majd újra hozzám fordult. - Nem értek az ilyen dolgokhoz, szóval csak kérdezni szerettem volna, hogy mit tud a tárgy. Van már róla valami információ?
Láttam átfutni a szégyent Kristin arcán, pedig egyáltalán nem ez volt a célom. Megérintettem a vállát és rámosolyogtam. Minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. Csak remélni tudtam, hogy ezt értette, mielőtt még az ő gondolkozása is átváltott gyakorlatiasabb módra.
- Hogyan? - kérdezte a tizedestől, akinek a kérdésére én is megráztam a fejem.
- Én nem tudok róla semmit. Kristin nővér, ön esetleg nem emlékszik valamire fényes Hildegard legendájából? - kérdeztem a keresztest, mintha az előbb mi sem történt volna. A hogyanra viszont én is kíváncsi lettem volna.
Emilia a hátára bökött. A köpenye alatt végülis még mindig ott volt az a formátlan csomag.
- Felkészültünk erre az eshetőségre. Vagyis, nem erre, hanem egy mélységire. Szóval van nálam egy tárgy, ami begyújtva jókorát robban. De előbb jussunk ki.
Mélységi…? Még az élőholtak is elég szörnyűek voltak, és bele sem mertem gondolni a világ sötét fenevadjainak borzalmas jelenlétébe. Emilia is Kristinre nézett.
- Ha pedig a legendáról tud valamit, magam is kíváncsi lennék.
- Nos... - gondolkodik el a lány. - Azt mondják Hildegard minden mozdulatát követte az Úr fénye, legyen az a kardja suhintása, vagy a feje biccentése. De ennél többet én sem tudok. - felelte, a tervre pedig bólintott, ahogyan mindannyian. - Azt hiszem keresve sem talál jobb időt használni, tizedes.
Egy spirálban felfelé menő járatban haladtunk, amikor megláttuk a fényt az alagút végén. Emilia lemaradt pár lépéssel, és érdeklődve nézett körül.
- Mintha...
Nem tudta befejezni. Egy hatalmas robbanás kíséretében átszakadt a járat fala, és egy élőholt lépett át rajta, kétkezes pörölyt szorongatva, elválasztva tőlünk Emiliát nővért. Vicsorogva nézett végig rajtunk, majd elhajította a fegyverét, ami túl nagy volt egy ilyen szűk folyosóhoz. Előhúzott egy kardot az oldaláról, és így már nem volt nehéz felismerni az egyik korábbi párbaj ellenfelünket. Emilia nővért szinte teljesen eltakarta a hatalmas alak, de a kétségbeesett kiáltását így is tökéletesen lehetett hallani.
- Most! Valami tűzcsapást rá!
Androméda egy különös varázslattal egy jogart idézett a kezébe. Elég volt ránézni, hogy az isteni kegyelmet lássam róla visszatükröződni. Olyan jogar lehetett, amivel Mihály arkangyal vezethette csatába az angyalok seregeit a sötétség ellen.
- Előbb jusson ki! - kiáltott rá Kristin és futólépésben indult meg az ellenfél felé.
Újabb szent fényt idéztem meg és égettem vele lyukat az élőholt mellkasába, majd Kristin is támadásba lendült, mire az ellenfelünk eldőlt, mint valami krumpliszsák… De ekkor a lyukon kilépett a következő… Majd még egy…
- Dobják azt a tüzet, de gyorsan! Ne aggódjanak, kijutok! Gyerünk! - kiálltott Emilia ismét, szinte már dühösen. Kristin nővér újra szabadjára engedte Uriel angyal erejét. A lyukból kibújó őrzők azonnal lángra kaptak, majd valami hirtelen felrobbant, bizonyára az Emilia hátán lévő csomag. Forróság öntötte el a járatot, a légnyomás pedig mindhármunkat kirepített a szabad ég alá egy utolsó, lángoló élőholttal együtt. Szerencsére az ijedtségem nagyobb volt, mint a hátamba hasító fájdalom, amikor földet értem egy két kő közé nőtt fűcsomón, Androméda és Kristin nővér viszont már nem voltak ennyire szerencsések. Én voltam az egyetlen, aki képes volt talpra állni, egyedül viszont aligha tudtam szembe nézni a lángoló szörnyeteggel, I. Károly király hajdani harcosával, aki kardját lengetve közeledett felénk.
Uram, csak még egyszer utoljára segíts meg…
Volt erőm még egy gyógyító varázslatra, amivel egyszerre tudtam újra harcképessé tenni a kereszteslányt és a nefilimet. Emiliát viszont nem láttam sehol… Összeszorult a torkom, amikor a robbanásra gondoltam, és hogy a tizedest talán darabokra szaggatta az, ami minket csak a felszínre repített. A látóterem körül fehér ragyogást láttam, és kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy Fényes Hildegard fátyla ragyogott fel a fejemen. A gyógyító varázslat olyan könnyedén áramlott ki belőlem, mint a víz egy teli kulacsból, pedig rengeteg szent erőt használtam fel ez alatt az alig fél óra alatt. Mégis annyira eltelve éreztem magam mágiával, mintha hosszú idő óta ez lett volna az első varázslat, amit megidéztem.
Kristin nővér és Androméda újra harcképesnek tűnt, így hárman egymás mellett állva végre képesek voltunk szembenézni az utolsó ellenfelünkkel is. A félangyal ismét megidézte a farkasát és kezében az égi vértjével készült fel a csatára.
- Öt perc... Ezt mondta Emilia nővér. El tudjuk földelni öt perc alatt? - kérdezte halkan Kristin.
- Öt perc rengeteg idő nővér. - válaszoltam neki. - De nekem már csak szent fényem maradt, ami hasznos lehet. És még egy nagyobb gyógyító varázslatom mindkettejükre. Sacra Lux.  
Céloztam rögtön a viking fejére. Nem volt vesztegetni való időnk. A varázslatom kiszakított az arcából egy lángoló tarabot, de mintha meg se érezte volna, csak jött felénk tovább rendíthetetlenül. Ismét felvillant az elmémben Strauss von Rotmantel eltorzított teste… De megráztam a fejemet. Strauss von Rotmantel sosem létezett, csak én találtam ki, az őrző viszont nagyon is valóságos volt. A kardja csapását Kristinnek sikerül levédenie, és Androméda is döfött a lándzsájával, ami úgy szaladt át rajta, mint forró kés a vajban.
- Zaamiel! - kiáltotta Kristin, miközben a kardját az élőholt mellkasába szúrta a válla fölött, hogy a szél belülről tépje szét. Egyetlen ötletem maradt, és vagy beválik vagy nem. Más varázslat már nem volt a tarsolyomban, fizikai erőm meg még annyira sem, hogy leterítsem. Hátráltam, hogy ne legyek Kristin és Androméda útjában, majd még egy varázslatra összeszedtem magam. Bármi erősítette meg az élőholtat, bármi tartotta itt, az Úr ereje talán megtörhette a varázst. Noha azt tanították, hogy segítővarázslatok megszüntetésére volt való, ki határozta meg, hogy ami itt tartotta az ereklyék őrzőit, az ilyen volt-e?
Kristin szele leszakította az élőholt karját, Ada megsebezte a lábát, ám amikor befejeztem az imám az ellenfelünk lángoló kupacként dőlt el. Tehát bevált az ötlet, és ezt mindenképp meg kellett jegyeznem, hátha más, földhöz kötött lelkeken is működhetett. Abban viszont nem lehettünk biztosak, hogy bár az őrző eldőlt, vajon öt perc után is a földön marad-e?
Újabb robbanás rázta meg a levegőt, de ez már nem volt olyan nagy, sem olyan hangos, mint az előző. Egy emberként néztünk a romok felé, mindhárman ziháltunk, de a csatának úgy tűnt vége volt.
- Elföldeljük? A biztonság kedvéért. Nem tudom valóban meg tudtam-e törni a varázslatot, ami mozgatta.... - néztem kérdőn a lányokra. A robbanás ráadásul felébresztette bennem a reményt, hogy Emilia talán még életben volt… És valóban, az Ordo Malleus tizedese a kardjára támaszkodva, parázsló szövetdarabokba és olvadt láncingbe öltözve tántorgott elő a romok közül, majd az élőholtra pillantott.
- Lemaradtam valamiről?
- Ordo Malleus… - legyintett Kristin, ahogy odabotorkál Emiliához és megragadta a vállát. - Megmarad, tizedes?
Megkönnyebbülten mosolyodtam el.
- Dobja le a páncél darabokat Emilia nővér. Még maradt pont magának egy utolsó gyógyító varázslatom. Ez az ereklye... - ráztam meg a fátyol szélét. - Segít kicsit.
Bár tartottam attól, hogy amint leveszem eldőlök én is mint egy zsák, még igyekeztem meggyógyítani Emiliát.
- Mi történt odabent?
Androméda közben elegánsan leült mellém, de nem tudtam, hogy a félangyal még mindig ennyire könnyed volt, vagy csupán az összeesést leplezte el ügyesen. Emilia felnevetett.
- Azt hiszem ennyi jót örököltem a családomból. Meglehetősen nehéz megszabadulni tőlünk.
A családja… Valóban, még meg akartam kérdezni, hogy igaz volt-e, amit lent mondott. Abszurdumnak tűnt, hogy Esroniel von Himmelreich huga legyen, de pontosan annyira volt abszurd az is, hogy ilyet valaki kitaláljon. A lány közben rám nézve fogott bele a történetbe.
- Hátradobott a robbanás, de jó is, mert megláttam a másik kijáratot. Igazából pont azt, amin lementünk. Mivel két ilyen szerkezetet kaptam, azt is biztosítottam. Közben pedig... Nos... Nehézkesen, de sikerült nem meghalnom.
Közben ledobálta a páncélja tönkrement maradványait, és megkönnyebbült arccal fogadta a gyógyító varázslatomat.
- A nővérek rendben vannak?
- Az azért túlzás, de mi sem állunk rosszabbul. - válaszolta Kristin.
Befejeztem a gyógyítóvarázslatot, majd vettem egy nagy levegőt, és levettem a fejemről Fényes Hildegard fátylát. Odanyújtottam Kristin nővérnek, hiszen egy szent ereklyének mégiscsak a Canes Domini rend keresztesénél volt a helye.
- Tessék nővér. A... a rendjének. És örülök hogy él, Emilia nővér.
Minden erő kiszállt belőlem, ahogy levettem az ereklyét. Még szerencse hogy eleve ültem így csak eldőltem oldalra. Olyan fáradt voltam, hogy képtelen lettem volna megmozdulni. Közben láttam, hogy Androméda farkasa ásott egy gödröt és a félangyalnak még volt ereje beledobálni az élőholt darabokat, mielőtt eldőlt volna mellém. Emilia ismét elnevette magát.
- Nos, várjuk meg, míg kipihenik magukat, aztán tűnjünk innét mihamarabb. Nem sok kedvem van itt tanyázni hosszasan most, hogy tudom, mi van alattunk.
- Támogatva. - feleli Kristin, mielőtt eldőlt ő is.
- Várjunk. - nyögtem még a földről. - Mi van alattunk? És majd.... majd lennének kérdéseim is önökhöz, nővérek.
- A sír és a hozzá kötődő mágiák. Régi normák, amiket mi már nem tudunk elfogadni. Régi korok eszményei. - Vonta meg a vállát Emilia, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lett volna. Mindent meg fogok kérdezni, és mindent el fog mondani… Majd ha pihentem.

Elárultak minket. Szemrebbenés nélkül játszották el a szerepet, amelyet dőreségünkben nekik osztottunk, hogy amíg ragyogó szemekkel vizsgáljuk a kezeink közé ejtett kincseket hátba döfhessenek minket. Az egyik draugr ökle szirtről leszakadó hullókő erejével csapódott neki Emilia nővérnek – illetve a lovag előtt megjelenő aranyló mágiának, de teljesen elfojtani nem tudta. A tizedes összegörnyedve repült hátra, de a falnak csapódva sikerül talpon maradnia és letépnie a nyakából a szent ereklyét, amely megmentette az életét.
- Fenébe, ez volt az utolsó... Ne várjanak, gyerünk! Kifelé!! - rivalt rank. Egyszerre feszült meg hat lábikra, ahogy elrúgtuk magunkat a talajtól és mindannyian kifelé iramodtunk. Nekem sikerült leghamarabb mozdulnom, magam elé emeltem Fényes Hildegard pajzsát és kissé begörnyedve lendüeltet vettem két-három hosszú lépéssel, egyenesen nekirohanva az Ordo Malleus lovagot támadó élőholtnak, minden erőmmel próbálva a falhoz passzírozni, míg nővéreim átjutottak Mellette.
- Én leszek a hátvéd. Fussanak!
Gloria nővér lába nyomán felrepedt a fold és a kövek közül meleg, aranyló fény tört fel, szétvetve a mögénk torlódó vikingeket, köztük a dühösen felordító Eyfrodot is. Andromeda kisasszony botor módon lándzsáját mellettem a draugr testébe szúrta, elhibázva a létfontosságú szerveket, így a hatalmas kar megragadta az Égi Vértet és visszarántotta vele a nefilimet.
Hátraugrottam az élőholttól, megvetettem a sarkamat és hátranyújtottam a kezem a lány felé, aki késlekedés nélkül ragadta meg. Tekintetem egy pillanatra találkozott csak az aranyló szemekkel, mielőtt magammal húzva a félangyalt előre iramodtam volna – mégis, az az egy pillanat elég volt, hogy bizonytalanul lépve majdnem felbukjak a menekülés közben. Nem volt idő arra, hogy a kérdésekkel foglalkozzak, amely Andromeda tekintetén át a lelkembe kúsztak. Sistergést hallottam és a szemem sarkában láttam, ahogy a Szent Fény lecsap és lemetszi egy élőholt karját, de a többiek már újra talpon voltak és lépésben közeledtek felénk. Gyors lépésben.
- Lelassítom őket.

Gyerünk, Kristin. Pontosan tudod, mit kell tenned. Ennek a helynek el kell pusztulnia, az élőholtaknak is el kell pusztulnia. Ott van a kezedben az erő, hogy ezt meg tedd.

- T... - Pusztítsd el őket. Tisztítsd meg. A félelem egy erő, egy penge… egy láng. Amitől te félsz attól fél mindenki. Az Úr eszköze, az Úr angyalának ereje. Nem félhetsz a saját erődtől. - Tűz angyala... - Gyerünk már! Csak egy szó, az én erőm! Az Úr ereje!
- Uriel!
A láng és a sikoltás egyszerre szakadt fel belőlem. Olyan voltam, mint aki vadállatot enged el amely saját magát is megmarhatja, de még sem maradt más eszköze. A tűz végigkúszott a kardom pengéjén, majd a suhintással előre is tört, vörös-narancs ragyogásba borítva a romot, én pedig meg sem várva az eredményét rohantam tovább. Nem akartam látni. Nem akartam érezni az égő emberi hús szagát, nem akartam hallani a ropogva pattanó csontokat, nem akartam belélegezni a füstöt… Egy életre elegendő tüzet láttam, és most volt először, hogy én szabadítottam el.
De mégis, a tűz értem nyúlt.
Az egyik élőholt átlépett a lángokon, miközben azok körbeölelték és tépték a testét, de láthatóan nem foglalkozott vele. Bömbölt valamit, amit nem hallottam, csak a kalapácsát láttam a feje felé emelkedni. Megfordultam és lekuporodva magam felé emeltem az ereklyét. Társak voltak mögöttem, a küszöb túloldalán, nővérek, akik bíztak bennem. Az én dolgom volt megóvni őket, én voltam a pajzsuk.
~ Fényes Szent Hildegard, Bűnbánó Szent Theodora, Kegyelmes Krisztus és Istenem, segítsetek rajtam. Kérlek, Uram, ments meg.
Mindig azt hittem bátor leszek a halál szemében, mégis, amikor a gonosz ellenség lesújtani készült rám csak félelmet éreztem. Könnyeztem, ahogy Krisztus is könnyezet a Getszemáni kertben, az elfogatása előtt. Remegtem, ahogy Jónás remegett az Úr előtt, amikor parancsát figyelmen kívül hagyta.

Terra tremuit… et quieit… Dum resurgeret in judicio Deus...

De az Úrnak úgy tetszett, hogy megkegyelmezzen nekem. Fényes Hildegard ereklyéje, a szentet védő pajzs felragyogott, felületén hajszálnyi repedések futottak szét minden irányba, mintha az előbbi föld lett volna Gloria nővér lépte nyomán, aztán darabokra tört. Úgy hullott szét, ahogy az ég morzsolódik fel a villámlás alatt, dörgött és tombolt, az apró darabok előre robbanva cafatokra szaggattak minden élőholtat – azt az egyet kivéve, amelyet a Yareach farkasa a földre rántott. Hitetlenül, elképedve bámultam a kezemet, amelyen néhány pillanattal ezelőtt egy szent tárgy függött. Egy tárgy, amelyet a saját életemet féltve összetörtem.
- Kristin! Mennünk kell! - hallottam az apáca hangját, de még mindig csak a kezemet néztem. Karok taszítottak, Andromeda kisasszony lándzsáját beledöfte a földön fekvő élőholtba, de mintha csak úsztam vola a levegőben. Hagytam, hadd taszigáljanak, hadd lökdössenek arra, amerre akartak.
- Amikor kivittek a jelenetünk után... Áh, azért elnézést, Andromeda nővér... Tehát utána egy őr figyelt rám, és persze kiszabadultam, meg levágtam, de a szemem előtt rakta össze magát. Ezek valami egészen különlegesen szívós dögök. Akkor vágtam le másodszor, amikor maguk a csatájuk végénél jártak, de szerintem már egyben van megint...
- Me… - próbáltam megszólalni, de nem sikerült. Megráztam a fejem és ökölbe szorítottam a kezemet. A halál nem jött el értem, az Úrnak még feladata volt velem. - Mennyi időbe telik... összeállniuk? - erőltettem ki, miközben kézbe vettem a saját pajzsomat. Megszokott volt, ismerős – jól esett most a súlyát érezni újra.
- Honnan van az erejük? - kérdezte Andromeda kisasszony, miközben tovább törtettünk kifelé. Rohantunk volna, ha a hely engedi, de a félhomály és az ilyen-olyan töredezett padlókőzet miatt ostobaság lett volna.
- Olyan öt percbe. Félelmetes... Az erejük pedig nem tudom, hogy honnét jön, de hallottam őket egy mélyebbi kamráról beszélni, de én le nem megyek oda... - borzongott meg a tizedes, aztán Gloria nővérre nézett. - Gloria nővér, miféle tárgyat adtak magának?
- El tudják hagyni a kriptát. És nem lehet megölni őket, ezen a helyen kívül sem. Ha nem pusztítjuk el, ami életben tartja őket... A világ végéig is üldözni fognak. - fogtam át egyik kezemmel a másikat, hogy elrejtsem a remegését. Emilia tizedesnek igaza volt. Félelmetes.
Az apáca szégyellősen kapta le a fejéről Hildegard fátyolkoronáját, és a lovag felé nyújtotta.
- Elnézést. Csak szükségem volt a kezemre.
Gloria nővér kék szemei hosszan, kíméletlenül ejtették fogságba az enyéimet.
- Védjük a hátát, Kristin nővér. Bízzon bennünk.
Félreértette. Észrevette a megingásomat és most szembesített a szégyenemmel, nem hagyva utat a menekülésre. Védték a hátamat, noha egyáltalán nem volt rá szükség. Arra volt szükség, hogy én, a pajzs kitartsak, mégis összetörtem a halálfélelem legkisebb jelére.
- Dehogy megyünk le. Beomlasztjuk ezt a helyet inkább. Nem értek az ilyen dolgokhoz, szóval csak kérdezni szerettem volna, hogy mit tud a tárgy. Van már róla valami információ? - szólt közbe Emilia tizedes, én így csak egy bólintással megnyugtattam az apácát és sietve fordultam el tőle.
- Hogyan?
Gloria nővér elmosolyodott és megérintette a vállamat, én pedig a tenyerembe vájtam az ujjaimat, hogy ne hajoljak el előle. Életemben először éreztem úgy, hogy szánnak.
- Én nem tudok róla semmit. Kristin nővér, ön esetleg nem emlékszik valamire fényes Hildegard legendájából?
Emilia nővér megpaskolta a válla fölött púposodó csomagot, amely azóta fekete köpenye rejtekében pihent, hogy először találkoztunk.
- Felkészültünk erre az eshetőségre. Vagyis, nem erre, hanem egy mélységire. Szóval van nálam egy tárgy, ami begyújtva jókorát robban. De előbb jussunk ki. Ha pedig a legendáról tud valamit, magam is kíváncsi lennék.
- Nos... - gondolkodtam el, amitől Konrad biztosan menekülésre fogta volna a fejét. Volt egy olyan mondása a férfinek, hogy a női nos csupa rossz harangozója, én azonban nem tudtam leszokni róla. - Azt mondják Hildegard minden mozdulatát követte az Úr fénye, legyen az a kardja suhintása, vagy a feje biccentése. De ennél többet én sem tudok. - feleltem, a tervre pedig bólintottam. - Azt hiszem keresve sem talál jobb időt használni, tizedes.
A járat, amelyben haladtunk kanyarodni kezdett és csigásan megkerülve egy földe ásott kőoszlopot haladt felfelé. Számolni is elfelejtettem a kanyarokat, amikor végre felviláglott a nap fénye a kijáraton át. Emilia tizedes hirtelen megtorpant és fülelni kezdett.
- Mintha...
A mai nap a mennydörgésé volt, a köztem és a lovag közötti fal hatalmas döngéssel szakadt át, porfelhőt és törmeléket köpve szét, miközben a fonott szakállú viking, akivel küzdöttünk hatalmas pörölyét elengedve lépett át rajta. Vicsorogva fordult felénk, használhatatlan fegyvere helyett kardot rántva, mögötte azonban átszűrődött Emilia nővér hangja.
- Most! Valami tűzcsapást rá!
- Előbb jusson ki! - kiáltottam át a hörgő draugron, miközben futólépésben egyre nagyobb lendületet vettem. Nem volt helye mozogni, így az egyetlen lehetősége az volt, ha hárít. Egy rohamozó, pajzs mögé bújt lovagot pedig szinte lehetetlen volt hárítani.
- Sarca lux! - kiáltott fel mögöttem Gloria nővér, az előtűnő szent fény pedig az Úr haragjától fűtve lyukat tépett az élőholt mellkasába. Először a pajzsom csapódott neki, de rögtön ez után döftem, a bordái között a tüdeje felé, majd eltaszítottam magam tőle, kirántva a pengét. Andromeda kisasszony lándzsa helyett egy túlvilági sziporkával övezett jogarral támadott az élőholtra, egy széles lendítéssel eltörve az állkapcsát – és a reccsenésből ítélve a nyakát is. A viking hatalmas porfelhőt kavarva dőlt el, de fellélegezni sem volt időnk, mielőtt a lyukon újabbak követték.
- Dobják azt a tüzet, de gyorsan! Ne aggódjanak, kijutok! Gyerünk! - csattant fel az Ordo Malleus lovag a tisztek jellemző haragjával, így magam elé tartottam a kardomat.

Csak még egyszer. Egyetlen egyszer, nem fog ártani senkinek. A tizedes azt mondta, ne aggódjunk. Az Úr tüze nem árt az Úr szolgáinak, ahogy Dániel próféta is sértetlenül jött elő a lángok közül. Csak egyszer.

A kardomat körbeölelték a lángok, feléledve és szinte incselkedően táncolva. Az angyal lángjai számonkértek, szinte nevettek rajtam így előre szegeztem a fegyvert és szabadon engedtem őket.
Narancs. Vörös. Fekete.
Nem kaptam levegőt, nem éreztem semmit, az elemi erő úgy rántott végig a levegőn, mintha csak egy elszabadult pernyedarab lettem volna. A födlre zuhantam, és meg sem próbáltam felállni. A tüdőm sípolt és eltaszította magától a levegőt, és hosszú pilanatokig biztos voltam benne, hogy meg fogok fulladni.
A bőröm égett. Ez volt az első érzés, amely visszatért belém a fájdalmas légvétellel, a vágások, horzsolások és égések fájdalma, és a kegyetlen szomjúság. A következő egy óvó, nyugodt érintés volt testem minden procikáján, a Teremtő Isten anyai szeretete, ahogy körbeölelt, összesimította a sebeimet és talpra segített. A mágia elmúlásával zihálva görnyedtem előre, de fogaimat összeszorítva kihívóan néztem előre a velünk együtt felszínen rekedt élőholtra, aki egy otromba vasdorongot lóbálva közeledett.
- Öt perc... Ezt mondta Emilia nővér. El tudjuk földelni öt perc alatt? - szűrtem a fogaim között, miközben megfeszítettem minden izmomat.
- Öt perc rengeteg idő nővér. De nekem már csak szent fényem maradt, ami hasznos lehet. És még egy nagyobb gyógyító varázslatom mindkettejükre. Sacra Lux.
Az apáca nem volt a várakozás híve, a képesség úgy csapott elő, mint ma már oly sokszor és groteszk módon kitépett egy darabot a viking arcából – anélkül, hogy lelassította volna. Az élőholt elért minket és ütése keményen csapódott neki a pajzsomnak, noha koránt sme olyan erővel, mint azelőtt a kriptában.
- Zaamiel! - kiáltottam, kardomat a lény mellkasába szúrva a válla körül, mielőtt hagytam az angylai szélnek, hogy tombolva elszabaduljon. Az elképzelést siker koronázta, a mágia vad ereje letépte a draugr fél karját, miközben lába sisteregve szegeződött a földnek Andromeda lándzsája nyomán – mielőtt fennakadt szemmel, mozdulatlanul eldőlt.
- Elföldeljük? A biztonság kedvéért. Nem tudom valóban meg tudtam-e törni a varázslatot ami mozgatta.... - szólalt meg bizonytalanul Gloria nővér. Elképzelésem sem volt, hogyan törte meg az élő halált, ami itt tartotta a vikinget, de mielőtt bármit kérdezhettem volna robbanás rázta meg a környéket, nem túl messze és nem kifejezetten nagy. Mindhárman a hang irányába kaptuk a fejünket, ahonnan Emilia von Nordenburg, az Ordo Malleus tizedese szakadt, kormos páncélban, horzsolásokkal és kardjára támaszkodva, de határozottan élve botladozott elő.
- Lemaradtam valamiről?
Csak legyinteni tudtam.
- Ordo Malleus… - közelebb botorkáltam Emiliához, megragadva a vállát. - Megmarad, tizedes?
- Dobja le a páncél darabokat Emilia nővér. Még maradt pont magának egy utolsó gyógyító varázslatom. Ez az ereklye... – szólt az apáca, meglegyintve Hildegard fátylának szélét. - Segít kicsit. Mi történt odabent?
A lovagnő felnevetett.
- Azt hiszem ennyi jót örököltem a családomból. Meglehetősen nehéz megszabadulni tőlünk.
Nem ismertem a Nordenburgokat, de ha mind ilyenek voltak, mint a tizedes úgy egy pillanatra sem kételkedtem a szavában.
- Hátradobott a robbanás, de jó is, mert megláttam a másik kijáratot. Igazából pont azt, amin lementünk. Mivel két ilyen szerkezetet kaptam, azt is biztosítottam. Közben pedig... Nos... Nehézkesen, de sikerült nem meghalnom. - magyarázta, miközben teljesítette a gyógyító kéréseit és hagyta, hogy az enyhítse a sebeit. - A nővérek rendben vannak?
- Az azért túlzás… - sóhajtottam. - de mi sem állunk rosszabbul.
Tekintetembe egy fehér tárgy úszott és eltartott néhány másodpercig, míg rájöttem, hogy Gloria nővér Fényes Hildegard fátylát tartja felém.
- Tessék nővér. A... a rendjének. És örülök hogy él, Emilia nővér.
Még mindig hatalmas szemekkel, lassan pislogva vettem át, miközben az apáca és a nefilim is végigdőltek a szőnyegen, lihegve hagyva, hogy a fáradtság erőt vegyen rajtuk.
- Nos, várjuk meg, míg kipihenik magukat, aztán tűnjünk innét mihamarabb. Nem sok kedvem van itt tanyázni hosszasan most, hogy tudom, mi van alattunk. - javasolta a tizedes, ezúttal pedig nem volt okom kötekedni.
- Támogatva. - azzal megadva magam a föld húzásának hátradőltem, szakadozó és vad légzésemen próbálva úrrá lenni.
- Várjunk. - szólalt fel kissé elgyötörten Gloria nővér valahol a fejem fölött. - Mi van alattunk? És majd.... majd lennének kérdéseim is önökhöz, nővérek.
- A sír és a hozzá kötődő mágiák. Régi normák, amiket mi már nem tudunk elfogadni. Régi korok eszményei. - vonta meg a vállát a lovagnő.
Keresztbe fektettem a mellkasomon a kardomat, végigsimítva markolatának keresztalakját.
Deo Gratias. Az Úr újabb győzelmet aratott a régi korok sötétségén. Csak az volt a kérdés, a sötétség vagy a győzelem hagyta azt a sebet a lelkemben, amit éreztem…

A föld alatti régi világ és benne az Élt nem ismerő, átkozott hullatestek egyszerre törtek ellenük. Ők, akiket az élő Isten fénye hatott át, nem veszíthettek a sötétség teremtményei ellen. De nem voltak kőből, a szívüket félelem járta át, az izmaikon riadtan harsant a menekülésre indító, csatába rántó ideg.
Emilia tizedest egyetlen ütéssel vágta a falnak az évszázadok penészét magán hordó viking. De még mielőtt elrepült volna, aranyló pajzs ragyogott fel köztük, s ez sérthetetlenné tette az alacsony termetű nőt.
- Fenébe, ez volt az utolsó... – káromkodta el magát, és letépett egy medált a nyakából. Mégsem csak az a három tágy, amit elébük hoztak volt az, ami a szent tulajdonában állt. Becsapták őket, tőrbe csalták, de Adát ez abban a pillanatban nem tudta megérinteni, a félangyalban szeretoszlott a sértettség minden iránt, amikor az ellenségek körbe vették és egyként lendültek feléjük.
- Ne várjanak, gyerünk! Kifelé!! – kiabálta a tizedes és futni kezdett, kifelé a járaton, amerről jöttek, s ezzel egyidejűleg a padló aranyló és ezüstös fényekben felragyogott, szétvetve körülöttük az életük ellen forduló halottakat. A félangyal nem hallhatta, csak Glória nővér ajkainak mozgásából tudta, hogy az ő áldása nyomán.
Kristin Angelika páncélos alakja zúgott el mellette, teljes erejével és a vért minden tömegével a falnak préselte a tizedest elhajító vikinget.
- Én leszek a hátvéd. Fussanak!
De Ada nem tudott futni, segíteni akart, megakadályozni, hogy míg a lovag a vikinggel küzdött, hörgő, ádáz társai bekerítsék. Azt tette, amihez a legjobban értett, lándzsáját kezébe idézve, belevágta a pengét a halott húsba. Nem tudta kihúzni belőle, az ellenfele rámarkolt és nem engedte el. Neki kellett volna, de még nem tudta, s amikor megtette, megtántorodott a mozdulatban. A tóga szára egy vad félkört írt le, miközben a föld felé pördült, de nem esett el. Egy kéz nyúlt felé, Kristin Angelikáé, és Ada megkapaszkodott benne.
Hirtelen nyillalt belé - nem akarta elengedni. Akkor, amikor a tekintetük is találkozott egy pillanatra, s Ada egyszerre mezítlennek érezte magát, mintha a másik láthatta volna ezt az impulzust. Harc és küzdelem, hév és harag, bizonyosság… akkor mi ez a jóleső bizonytalanság? Maga sem értette, de nem volt idő erre, a kardforgató tovább húzta magával, futniuk kellett tovább.
- Sacra Lux! – kiáltotta Glória, s szent fény suhant el Ada és Angelika mellett, a viking penészes vért köhögve térdre esett, de megállíthatatlanok. Kardot fogva lépésben, de megállíthatatlannak tetszőn közelednek feléjük.
- Lelassítom őket. – mondta Kristin Angelika a szemében bizonytalansággal, miközben a félangyal szaladó alakja lassan hátra hagyta.
. - T... Tűz angyala... Uriel. – hallotta maga mögött, még egy ugrás, még egy lépés, megfordult, s az arany szemeket elemésztették a lángmások. A lovag egy ordítással nézett szembe a félelmeivel, de a csatában a sikolyokat senki nem számolja.
- Jól van, Kristin nővér? Minden rendben? – kérdezte szigorúan a gyógyító a befutó Kristin Angelika holtra vált arca láttán a járat egyik oldalajtaja mögött. De a lovagnő nem érte be őket.
- Meghalsz, féreg! – üvltötte a lángokba borult viking s magasra emelte a kalapácsát, hogy azzal sújtsa le Angelikát. A lovagnőnek let volna ideje elmozdulni, de a hideg veríték nem csak a homlokán volt, a gondolkodása, a mozdulatai is fagyponton voltak. A félelem, amit az imént győzött le, nem tűnt el belőle maradéktalanul, és nem tudott mást tenni, mint hogy felemelje a pajzsot maga és az élőholt közé. Azt várták talán, hogy újra ripityára szakad a keze, de nem így történt.
- Támadj! – zengte a félangyal, s miközben félig materiális farkasa a vikingnek vetette magát, az teljes súlyával, lendületével rávágott az elé kitartott pajzsra.
Csend áll be egy lélegzetvételnyi ideig, mielőtt a világ tovább forgott. A következő pillanatban a vikinget a földre rántotta Yaerach ereje, a kalapács pedig találkozott a pajzzsal. Az megremegett, számtalan repedés futotta be, majd egy elemi erejű fényvillanásban miriádnyi szilánkra robbant, megannyi darabra tépve a teremben lévő ellenségeiket. Csak az menekült meg, amelyet a farkas a földre rántott, s ők, akikben semmi kár sem esett, még Kristin Angelikában sem, aki pedig Szent Hildegard pajzsát a kezében tartotta.
Mind döbbenten álltak ott, nem bírván felfogni, mi történt - hogy az ereklye nincs többé.
Glória nővér ocsúdott fel először:
- Kristin! Mennünk kell! - szólította föl határozottan, miközben mellé lépett, megragadta a vállát és húzni kezdte az üres tekintetű Angelikát. Ada csak egy pilantást vetett a szőke hajra a páncélon, s talán egyet gondolt a gyógyítóval: a lovagnő is csak ember volt és tudta, hogy bévül még mindig ugyanaz a lánygyermek, akinek Esroniel von Himmelreich tüze megbélyegzte a lelkét, ki tudja kiheveri-e az újabb találkozást, és a saját erejének pusztító lángvoltát.
Ada ellépett mellettük és az égi vértet megmártotta a farkasa által földre rántott ellenségben. Úgy érezte egy álomban jár, automatikusan cselekedett a cselekvésért, de közben nem bírta felfogni mi történt. "Mennünk kell!" Glória nővérnek igaza volt. Megfordult, beléeptt utánuk a mellékfolyosóra, aztán ebrántotta maguk mögött az ajtót.
Az alagutak, úgy tetszett, úgy kavarogtak, mint a csatatér, amit maguk mögött hagytak. Útvesztő volt, ők pedig a forróságtól és a riadalomtól verejtékesek.
- Amikor kivittek a jelenetünk után… - kezdte lihegve a tizedes. - Áh, azért elnézést, Andromeda nővér... Tehát utána egy őr figyelt rám, és persze kiszabadultam, meg levágtam, de a szemem előtt rakta össze magát. Ezek valami egészen különlegesen szívós dögök. Akkor vágtam le másodszor, amikor maguk a csatájuk végénél jártak, de szerintem már egyben van megint…
- Me… - Kristin megrázta a fejét és kezébe vette a saját pajzsát. Akkor mintegy megnyugodott, úgy folytatta. - Mennyi időbe telik... összeállniuk?
- Honnan van az erejük? - tudakolta Ada is, mert még nem volt olyan, hogy végtelen mágiaforrásból ekkora önjárató erők járatták magukat.
- Olyan öt percbe. Félelmetes... - felelt a tizedes, és az arcára kiült az említett érzelem. - Az erejük pedig nem tudom, hogy honnét jön, de hallottam őket egy mélyebbi kamráról beszélni, de én le nem megyek oda…
Azzal Glóriára nézett, aki mellette sietett mindig a felfelé vezető járatokban:
- Gloria nővér, miféle tárgyat adtak magának?
- El tudják hagyni a kriptát. - jött Kristin Angelika elváltozott hangja a félangyal balján. - ÉS nem lehet megölni őket, ezen a helyen kívül sem. Ha nem pusztítjuk el, ami életben tartja őket... A világ végéig is üldözni fognak. - azzal egyik kezével átfogta a másikat.
Ezt látván Glória nővér megállt és levette a fátylat a fejéről, azzal egy könnyed mozdulattal átadta Emília tizedesnek.
- Elnézést. Csak szükségem volt a kezemre. - mondta bűnbánóan, mintha rosszat tett volna azzal, hogy elvette. Ez után Kristinhez lépett, és egy pillanatra mélyen a szemébe nézett, mintegy kutatva az előbbi megingása nyomait.
- Védjük a hátát, Kristin nővér. Bízzon bennünk. - mondta azzal a törhetetlenséggel, amit a nefilim csak később ismert meg benne igazán. Amivel ruhatüllökről és halálos sebekről egyforma nyugalommal és biztonsággal beszélt. A szavai nem voltak üresek, mert ha nem is volt mindig a kezében a megoldás, de olyan ember volt, aki nem félt, s nem volt rest teljes odaadással megteremteni azt. És ebben az odaadásban hatalom volt. Ada is megérezte, s kimodnta azt, amit amúgy is gondolt:
- Lemegyek. - mindig le, mindig a mélybe, tovább és tovább, nem számítanak a szörnyek, nem számít a veszély, neki ez a dolga. Mélyebbre, magába, vissza… az őseihez, az ősök bűneihez, a sötétséghez. Pedig őt sem hagyta hidegen az ember előivel való találkozás. Egy olyan korból, ahol Élt nem csak megtagadták, de nem is ismerték, s anélkül küzdöttek a sorsukat maguk formálva.
- Dehogy megyünk le. Beomlasztjuk ezt a helyet inkább. - jött a rövid, de karakán válasz. Ada a tizedesre emelte a pillantását és tudta, hogy a másik a csontja velőjéig reszket a páncél alatt démonsisak ide vagy oda.
- Hogyan? - vetette fel Kristin Angelika, még nem jött el az idő és nem ez volt az a hely, ahol megpihenhettek, és tisztázhatták volna az átélteket.
A nővér közben csak tovább rázta a fejét és egy gyors mozdulattal visszatette Glória fejére a fátylat.
- Nem értek az ilyen dolgokhoz, szóval csak kérdezni szerettem volna, hogy mit tud a tárgy. Van már róla valami információ?
- Én nem tudok róla semmit. - szögezte le a gyógyító. - Kristin nővér, ön esetleg nem emlékszik valamire fényes Hildegard legendájából? - kérdezte a kersztest, mintha az előbb mi sem történt volna. Könnyedén megérintette a vállát és rámosolygott. Ada tűnődve figyelte, s emlékeztette valamire. Egyszerű gesztusokra, amelyekkel hatalmas távolságokat lehet áthidalni egymás lelkében. Úgy tanulta ezeket, mintha még mindig gyermek lett volna, pedig a nefilimek közt is gyakori volt, mégis inkább volt emlék a számára, mint gyakorlat. Az álom előtti időket elmosták a képek, utána pedig már nem akartak játszani vele… ő nem akart.
De most itt volt és nem tudta, hogy adja a keresztes tudtára a nagyrabecsülését, hogy hogyan támogassa, amikor ilyen esetlen. Pillanatnyi megingás volt ez benne újfent az emberi és az égi között, míg újra meg nem szilárdult benne az a megfoghatatlan jelenlét, ami a mások szemében volt. Egy angyali hírnök és őrző. S ő ennyi volt úgy is, hogy csak állt mellette a föld gyomrában. Se több, se kevesebb. Az igazság.
Míg az elméje vadul rebbent egyik talánytól a másikig: Hogy tudnák felrobbantani? S hogy robbant fel a pajzs? Valóban, mire jó ez a fátyol… s a vaslemezek a karjai körül?
- Felkészültünk erre az eshetőségre. - Bökött a hátára a tizedes, visszarángatva a nefilimet a közelebbi jelen partjaira. - Vagyis, nem erre, hanem egy mélységire. Szóval van nálam egy tárgy, ami begyújtva jókorát robban. De előbb jussunk ki.
Majd ő is Kristinre nézett, s Ada szerint magabiztosabbnak tűnt, hogy visszaemlékezett, bomba van a hátán.
- Ha pedig a legendáról tud valamit, magam is kíváncsi lennék.
- Nos... - esett gondolkodóba a keresztes. - Azt mondják Hildegard minden mozdulatát követte az Úr fénye, legyen az a kardja suhintása, vagy a feje biccentése. De ennél többet én sem tudok. - felelte, a tervre pedig bólintott. - Azt hiszem keresve sem talál jobb időt használni, tizedes.
Azzal mind utánabólintottak. Nem sok választásuk volt.
A járat spirál alakot öltött, mint a termés a fáról ősszel, ahogy hullik, úgy kerengtek ők csak éppen a felfelé, mígnem a sötétségben fény derengett fel, fény az alagút végén.
Emilia tizedes lemaradt pár lépéssel, és érdeklődve nézett körül.
- Mintha… - kezdte, míg Ada ráborította átható pillantását.
És akkor hatalmas robaj közepette átszakadt oldalról a fal.
Először egyetlen viking lépett át rajta, kétkezes pörölyt szorongatva, elválasztva tőlük Emíliát. Vicsorogva nézett rájuk, aztán egyszerre eldobta a fegyvert. Nem tudta volna használni a szűk járatban, de nem is volt rá szüksége. Csak mikor kardot húzott elő, ébredtek rá, hogy egyike volt a párbajban legyőzött ellenségeiknek. Halhatatlanok voltak.
- Most! Valami tűzcsapást rá! - kiáltotta a tizedes.
Elkésett. Ada pedig valami olyasmit manifesztált a kezében, amiről eddig nem is tudta, hogy a hatalmában áll. A vágy, hogy uralkodjon az egyre keservesebbé váló helyzeten megszólította Melekhet, az uralkodók angyalát és a jogarát kölcsönözte neki. Az apáca szentsége lyukat égetett a viking mellkasába, amit először Kristin egy csapása, majd a félangyal jogara fejezett be. Az élőholt elterült, mint a sószsák, de nem lélegezhettek fel, már a következő lépett is ki a barlangból. És az utána következő is.
Emilia majdnem dühösen kiáltott újra:
- Dobják azt a tüzet, de gyorsan! Ne aggódjanak, kijutok! Gyerünk!
Gyerünk…
Kristin Angelika kardja lángokra kapott, a lány tartotta egy darabig, szinte érezni lehetett a kavargó tűz forró dühét, ami csak arra várt, hogy szabadon eresszék. S amikor az megtörtént, legalább olyan irányíthatatlanul psuztító volt, mint amennyire lenyűgöző.
A tűz az alagútban foglyul ejtve teljesen elfedte a kibúvó. Egy másodperc se telt bele, és velőtrázó robbanás töltötte ki a járatot, kirepítve őket a járatból a szabad ég alá.
A félangyal szeme előtt szikráztak a mennyek, szárnyai megperzselve, bőrét, s feltépett húsát ellepte a füst s a pernye feketesége, tógáját beborították a rájuk szakadó sziklapor és kövek. Nem tudta volna megmondani, hogy még egyben van-e a teste, a létezés egyetlen fájdalom volt, s hiába látta a velük szakadó élőholtat, nem volt benne már semmi, ami megmozdíthatta volna ezt a használhatatlan formát.
Nem, amíg a sebei maguktól forradásnak nem kezdtek. Csak Glória nővér állt egyedül közülök, a homlokán felragyogott a fátyol. Ada pedig először látta csodálatosnak az emberek hitét.
Az élholtak és a két harcos egyszerre emelkedtek fel.
- Öt perc... Ezt mondta Emilia nővér. El tudjuk földelni öt perc alatt? - kérdezte halkan Kristin Angelika, a körülötte állóktól, miközben felkészült a viking érkezésére.
- Öt perc rengeteg idő nővér. – szögezte le Glória. - De nekem már csak szent fényem maradt, ami hasznos lehet. És még egy nagyobb gyógyító varázslatom mindkettejükre. Sacra Lux.
Az égő, nagydarab élőholt egyre feléjük közelített, míg ők a robbanás és a saját vérük nyomain állva néztek szembe vele. A nővér szent fénye kiszakított az arcából egy darabot, Ada utolsó erejéből útnak indítva a Hold farkasát, hogy ássa meg a halhatatlan sírját, maga elé emelte a lándzsát és egyenesen az élőholtba döfte. A tornymagas hullatömeg már nem érzett semmit…talán sosem érzett semmit.
- Zaamiel! - kiáltotta a keresztes, miközben saját kardját a viking mellkasába szúrta a válla fölött, csak utana engedte szabadjára a szél erejét, a pengén, ami azonmód lesöpörte ellenségükön a karnak csúfolt halott húst és csontot. Ada pedig a lábát szúrta át lándzsával, hogy megtorpantsa.
Csak sápadt-vörös arcuk tett különbséget köztük, ugyanolyan mechanikusan ölték az ölhetetlent, mint ahogy az őket követte.
Ekkor azonban Glória nővér újra imára kulcsolta a kezét, s a félangyal ugyanazt az elszánt, áldozatkész hitet látta benne, amit mindig, ha így tett.
S bármit is kért, az megadatott, mert a test akarattalan, céltalan és élettelen terült el előttük.
Három mellkasból szakadt fel a zihálás, most, hogy a lélegzet pazarolhatóvá vált.
- Elföldeljük? – nézett végig rajtuk. Mind Ada, mind Kristin Angelika vértől, portól volt mocskos, a félangyal ruhája elszakadt és srégen fennakadt megégett tollú szárnyán. - A biztonság kedvéért. Nem tudom valóban meg tudtam-e törni a varázslatot ami mozgatta....
Ada próbálta összerakni, először meg akarta rázni a fejét értetlenségében, de aztán inkább rábólintott. El kellett földelniük. És a varázslat valóban megtört, még ha csak egy időre is.
Ezzel újabb robbanás rázta meg a földet. Emilia tizedes tehát életben volt még. Mi sem volt rá jobb bizonyíték, mintsem hogy a hangot maga a keresztes követte, parázsló szövetdarabokkal, olvadt láncigfoszlányokkal és lógó páncéldarabokkal felszerelten tántorgott elő a kardjára támaszkodva.
- Lemaradtam valamiről? – pislogott a rájuk és az előttük heverő hullára.
- Ordo Malleus… - legyintett Kristin Angelika, a nefilim gyanúja szerint jelentékenyen, ahogy odabotorkált Emiliához, megragadva a vállát. - Megmarad, tizedes?
- Dobja le a páncél darabokat Emilia nővér. – utasította a gyógyító egy megkönnyebbült mosollyal az arcán. -Még maradt pont magának egy utolsó gyógyító varázslatom. Ez az ereklye... – rázta meg a fátyol szélét. – Segít kicsit.
És valóban, nem lehetett, hogy szinte fáradság nélkül állt még ott ennyi szent erő felhasználása után.
- Mi történt odabent? – kérdezte a nővért.
Ada helyben leroskadt, bár próbálta elegánsan megoldani, mintha leguggolna, de aztán csak lazán elült oldalra. A farkas sokat kivett belőle, de az arca nyugalmat sugárzott. A csaták utáni harcosok fáradt, beletörődő nyugalmát. Amikor Gloria nővér megkérdezte, ő is felnézett a tizedesre. Emilia csak nevetett.
- Azt hiszem ennyi jót örököltem a családomból. Meglehetősen nehéz megszabadulni tőlünk.
S így elismerte, hogy Esronielhez köti a vére.
- Hátradobott a robbanás, de jó is, mert megláttam a másik kijáratot. Igazából pont azt, amin lementünk. Mivel két ilyen szerkezetet kaptam, azt is biztosítottam. Közben pedig... Nos... Nehézkesen, de sikerült nem meghalnom.
- A nővérek rendben vannak? – csevegett tovább, miközben ledobálta a még megmaradt lemezeket magáról. Le sem tagadhatta volna a megkönnyebbülését, hogy túlélték és Ada nem tudta egészen megvetni a gyávaságát. Hiába tette néha ostobává, mégis kitartott a küldetés mellett, s végig vitte velük.
- Az azért túlzás, de mi sem állunk rosszabbul. – felelt helyettük Kristin Angelika. Ha mondott is volna mást is, nem derült ki, mert ekkor a gyógyító leemelte a fejéről a fátylat, s úgy tűnt, az élet őt is elhagyja.
- Tessék nővér. A... a rendjének. És örülök hogy él, Emilia nővér.
Glória, még szerencse, hogy ült, különben összecsuklott volna, így csak ültében dőlt el, s bár az élet végül nem hagyta el, látszott rajta, hogy képtelen megmozdulni.
- Nos, várjuk meg, míg kipihenik magukat, aztán tűnjünk innét mihamarabb. Nem sok kedvem van itt tanyázni hosszasan most, hogy tudom, mi van alattunk.
- Támogatva. - felelte Kristin, mielőtt ő is megadta magát a föld vonzásának.
- Várjunk. - nyögte még a Glória nővér. - Mi van alattunk? És majd.... majd lennének kérdéseim is önökhöz, nővérek. - A sír és a hozzá kötődő mágiák. Régi normák, amiket mi már nem tudunk elfogadni. Régi korok eszményei. – vonta meg a vállát Emilia tizedes.
Ada és a farkas betemették, a helyére vonszolták az élholt maradványait. A félangyal már társai mellett pihent, amikor a karmok még dolgoztak. Még nem aludhatott, még biztonságban kellett tudniuk magukat.
Minden tagját külön érezte, s rajta mindent, ami hozzá ért, rajta nyugodott: a karvédők fémjét a bőrén, a tóga égett szélét keresztben a combján, s a frissen összehúzódott sebekben a sajgást. Mi tette őket különbbé az élőholtaknál? Ha nincs a fény, ma meghal, a teste szétszabdalódik, de az újra meg újra összeállt és tovább mozgott... Komor, formátlan gondolatok voltak ezek, egy mélyebb gyanú előfutárai. Ebben a pillanatban a próféta érezte, tuda, hogy a világ, ahogy eddig ismerte megváltozik, és sosem lesz olyan, mint annak előtte.

Áh, ennek is elérkezett a zárása, köszönöm a szép munkát a testvérektől! Minthogy kihoztatok valamit odabentről, kár lenne azok nélkül távozni, nemde?

Ada: 200 xp, 1000 váltó, és

Név: Valientia [KÉP]
Ár: Felbecsülhetetlen, egyébként 2000 váltó
Leírás: Károly-házi Fényes Szent Hildegard alkarvédője. Viselőjének pusztakezes támadásai szent sebzésnek számítanak. Nem jelenti azt viszont, hogy erősebbek lennének az ütések, pusztán azt, hogy szent sérülést okoznak.

Gloria: 200 xp, 1000 váltó, és a rendeden keresztül visszajuttatott

Név: Charitas [KÉP]
Ár: Felbecsülhetetlen, egyébként 2000 váltó
Leírás: Károly-házi Fényes Szent Hildegard fátyla, amit csatán kívül viselt. Hordozója napi három gyógyítóvarázslatot manaköltség nélkül elhasználhat.

Kristin: 200 xp, 1000 váltó, és természetesen nem a pajzs, mert az összetört, de helyette a pápa kárpótol a következővel:

Név: Ein Festes Burg [KÉP]
Ár: Többszörösen Felbecsülhetetlen, amúgy 2000 váltó
Leírás: Esroniel von Himmelreich pajzsa, amit a Kísértet-szigeteki hadjáratban hagyott el, és ezután került pápai őrizetbe. Felszentelt ezüsttel lemezelt pajzs, hordozója képes vele a mágikus támadásokat is fizikai támadásként hárítani. A pajzs ezektől természetesen sérül.

Köszönöm a játékot, sejtem, még találkozunk!