[Magánjáték - Corly és Johnny] Síri csend

Síri csend és hullaszag. Leginkább ezzel a két szóval tudnám jellemezni azt az éjszakát, amikor odakeveredtem a Csendes Éj temetőbe. Legszívesebben elkerültem volna a helyet, de vándorlásom közben pont arra botorkáltam, ami régi gondolatokat keltett fel Armaros fejében.
~ Tudod Johnny... Régen mindig azon gondolkodtam, milyen hasznos lehet egy nekromanta kultista. - szólított meg, miközben a kapura meredtem.
Nagyszabású kapu volt. Régen épülhetett, tekintve, hogy a köveket már teljesen belepte a moha és kisebb-nagyobb repedések is feltűnedeztek a magának utat törő élet zöld hírnökei között.
A tetejére egy egyszerű fatábla volt lógatva, amire valamikor valaki hatalmas odafigyeléssel felmázolta a temető nevét, de sajnos az idő vasfoga ezt a precízen kivitelezett írást is megtépázta; A betűk kopni kezdtek. A második "e" betűt csak a józan eszem segítségével sikerült odaillesztenem, ugyanis belőle nem maradt több egy egyszerű, ám gyönyörűen kerekített vonalnál, mely még a tünde ABC negyedik tagjának aljából maradt meg.
- ... és ez miért érint engem, egy elhagyatott temető előtt? - kérdeztem hatalmas sóhojjal ötvözve.
Sejtettem mit szeretett volna, hisz' én voltam a kis kísérleti báránya. Az a szolga, aki nem mert ellent mondani a parancsának, mert becsülte valamire saját életét és pont ezért volt olyan kemény, hogy életben maradjon ebben a kegyetlen világban - bármibe is kerüljön az neki.
Hiába nekem orrvérzés, fejfájás, lábtörés - vagy a ballábam egy az egyben való elvesztése - valahogy mindig sikerült megtalálnom azt az utat, amivel képes voltam elviselni a fájdalmat és előregázolni Veronia mocsarában.
~ Ennyire idióta te sem lehetsz. - nevetett fel a mélységi.
Mégnagyobbat sóhajtottam, mint azelőtt. Egyáltalán nem volt kedvem hullákat fogdosni. Meg különben is! A nekromágiához körülbelül annyira értettem, mint egy újonnan született háborúdémon a betűvetéshez.
Összecsaptam két tenyeremet.
- Azt akarod, hogy menjek be és támasszak fel valakit. Mégis hogyan kén... - kezdtem cseppenként csöpögtetni a kifogások tengerét a Mesternek, de ő egy erős orrvérzéssel felelt, mire mocskos kezeimet oda is rántottam.
A nevetése egyre durvább és valahogy mégis természetesebb lett.
~ Nem kell feltámasztonod senkit. Csupán az érdekelne, mennyire szuperál jól egy darabkám egy kiüresedett vázban.
A kérése hallatán elemeltem kezemet az orromtól és tarkómra tettem.
- Tehát azt akarod, hogy ássak ki neked egy hullát? - bámultam még mindig a kaput a fájdalamtól kerekre duzzadt szemekkel. - Ennyire azért nem vagyok idióta. Nem hiszem, hogy működn... - érkezett egy újabb adag vér; Ezúttal sokkal több és sokkal intenzívebben, mint az előbb.
~ A testvéremnek is működött farkasokon! - csapott fülön a teljesen bugyuta indok.
Letöröltem a vért csuklómmal és egy halvány mosolyra húztam számat. Tudtam, hogy csak szórakozni akar velem. Több tippem is volt: Vagy csak szimplán viccesnek találja, hogy akaratom ellenére vágjak fel idegen testeket és turkáljak bennük, vagy valaki olyan várakozott a temetőben vagy készült érkezni, akiről tudta, hogyha találkozok vele zavarba ejt, netalán idegesít. Megőrültem volna, ha mégegyszer Fawn arcát pillantom meg egy ilyen váratlan helyzetben.
Sóhajtottam egyet ismét.
- Legyen! - ropogtattam meg nyakamat és szétnyitottam a hatalmas, kétszárnyú kaput.

A nap utolsó sugaraival kapaszkodott az ég puha szikláiba ,míg nem lassan elnyelte őt a halálos sötétség és utolsó fénynyalábjával még segély kérően nyúlt felém.Csodálatos dolog ahogy láttam a haldoklót aki még az utolsó pillanatba is reménykedik majd mindent beterít a kevély,gőgös úr a hold és megannyi zsoldosa .Pásztázó szemükkel körbe tekintenek mert tudják hogy a bűnös éjszaka titkait csak ők tudják.Szövetségeseim a munkám során hisz nehéz lámpást tartani amikor egy koporsót akarsz kiásni.A mai tetthelyem pedig egy általam talált temető lesz elég réginek tűnt de talán vannak még itt nekem való kincsek.A kaput nem akartam piszkálni úgy látszott mintha   rég nem mozdították  meg vagy csak kevés holttest került ide.A falon át másztam be .A fejfák mint megannyi száraz gally meredtek az égre mintha rámutatnának hogy a hold elárulta őket mikor legutóbbi bolyongásom során rátaláltam erre  a helyre. Érdeklődve lépkedtem a sírok között.Meglepetésemre nem volt olyan elhagyatott mint hittem .Egy-egy síron friss virág ,a gyom nem lepte el a sír kertet.Halkan osontam .Nem fognak fel kelni ezt tudtam de nem voltam benne biztos hogy nincs a közelbe más .Megálltam pár régi sírkőnél kicsit megdőltek virág nem volt rajtuk.Olyan értéktelenek számomra mint a méhecskéknek a virágtalan növény.Körbe mentem a temetőt mígnem meglepve vettem észre egy sírt amin virágvolt és a fejfa sem volt szétkorhadva bár már látszott rajta az időjárás kegyetlensége.Elmosolyodtam szám a fülemig ért letérdeltem és elkezdtem kitépni a növényeket.

Belülről nem volt annyira régi és üres a temető, mint kívülről tűnt. Ahogy egyre inkább beljebb és beljebb haladtam a márvány- és farengetegben egyrecsak több és több új sír kezdett feltűnedezni.
Még a szélén jártam ugyan, de ezt a megállapítást könnyen le tudtam szűrni, mivel az egész temető egy síkon lett kialakítva, így a látóhatár nagyon tág volt. Tán' túlzottan is. Céltalanul bolyongtam, mikor egy márványozott sír mellett Armaros ismét jelentkezett.
~ Ez jó lesz. - bökte ki.
Én csak megvakartam a tarkómat és értetlenül meredtem a sírra. Gyönyörű volt. A fehér márványról játékosan visszapattantak a nap utolsó sugarai. Két gyertya ékeskedett a sír két végébe, középen pedig egy váza benne virágokkal. Ránézésre nem régen kerülhettek ki, tehát mégsem annyira elhagyatott a hely.
A fejfába egy név volt vésve. Tünde volt az illető, legalábbis a "William" név nem túl népszerű az emberek körében...
~ Nem látsz munkához? - kérdezte Armaros.
- Mégis hogyan? - kérdeztem vissza miközben elég erős undor ült ki az arcomra.
Embert öltem már. Loptam már. Hazudtam és még csaltam is, de a sírrablást - pontosabban ártatlan hullák meggyalázását - még az én moralitásom sem engedte.
A Mester hatalmasat sóhajtott.
~ Told le a tetejét és... - kezdett a részletes utasításokba, de ezúttal én szakítottam meg.
- Nem lehet. Van itt valaki. - sápadtam le egy kissé, mikor megpillantottam egy női alakot, aki virágokat tépked az egyik sírról.
Egy adag vér az orromból és egy halk kuncogás érkezett válaszul.
~ Végülis... Ez is elszórakoztat! Mi lenne, ha eljátszadoznál vele egy kicsikét?
Elmosolyodtam.
- Egy kis szórakozásban mindig benne vagyok. - kuncogtam.
Óvatos léptekkel megközelítettem a hölgyet és a válára helyeztem a kezemet.
- Elnézést. - kezdtem bele komoly hangon. - Most másztam ki a síromból. Nem tudnál segíteni?

Hirtelen megragadott egy kéz hátulról.Összerezzentem és szétcsaptam a szárnyaim.Éreztem hogy neki ütközik valaminek. Talpra ugrottam és körbe néztem ki gondolta volna hogy késő éjszaka bukok le?Már vártam azt hogy elárassza a csőcselék a temetőt és máglyára vigyenek.A fülembe doboló vérre azonban csak az éjszaka csendje hozott választ.Lassan magamhoz tértem ijedtségemből és megértettem mit mondott a betolakodó.
Hatalmas szemekkel meredtem magam elé.Mit is kell tennie akkor egy igazi úri hölgynek ha szembe jön vele egy volt de még leendő potenciális kísérleti alany?Nem jutott eszembe akárhogy is pörgettem át az agyam azon az untig unalmas etiket könyvön de eszembe jutott hogy gazdám hogy kezdett sikítani mikor egy egér betévedt a szobájába, így követtem a példáját és felsikítottam.

Különbözik, ha az embernek kevesebb ész jut, mint az átlagnak attól, ha valakinek megvan a magához való esze és ennek tudatában követ el óriási hülyeséget. Mondjuk saját hibájából tönkreteszi kapcsolatát hitvesével vagy az utcára juttatja saját magát csillapíthatatlan szomja miatt, ami különböző kártyajátékok felé szólnak. Mégis, ennek az egésznek az a tetőfoka, amikor valaki szimpla hülyeségből keveri bajba életét azáltal, hogy egy ostoba cselekedett előtt - mely ebben az esetben szinte mindig önmaga szórakoztatásáról szól - nem méri fel rendesen a terepet, vagy túlitalozva nekimegy a legeresőbbnek. A legszánalmasabb, amit egészen eddig nem is értettem, mikor ugyanezt teszi józanon.
Saját példámon kellett megtanulnom, mikor megpillantottam a hölgy szárnyait. Ismétlem; Szárnyait! Hirtelen elállt a lélegzetem és lesápadtam, remélni tudtam, hogy a Sors, vagy az emberek Istene volt hozzám olyannyira kegyes, hogy nem egy kétszázéves háborúdémonba botlottam bele, de ezen nem volt időm elmélkedni, tekintve, hogy egy reflexszerű mozdulattal lesuhíntott a rovarszerű szárnyakkal amitől hátraestem.
A lánynak is időbe telt feldolgozni mi történt, mivel csak pár pillanat... másodperc... netalán perc (fontos megjegyeznem, hogy rémületemben teljesen elvesztettem időérzékemet.) múlva szörnyű sikítást hallatott torkából. S a szörnyűt ezesetben jobb szó híán vagyok kénytelen használni - azt hittem, hogy beszakadt a dobhártyám, de szerencsére kettő mélyebb levegővétel után sikerült visszatérnem magamhoz és gondolkodni kezdeni.
Arra a következtetésre jutottam, hogy semmiképpen sem volna hasznos számomra, ha megtudná, hogy félek, így kénytelen voltam színlelni a kemény legényt - Ismét.
- Betömjem a szádat, ribanc? - fogtam be füleimet.

-RIBANC?!ÉN?Tudod te egyáltalán kivel állsz szembe?Én vagyok Corlieva Avaerthearrum a legtökéletesebb démon eme sártekén!-ajkaimon most is ott villogott jól megszokott mosolyom ha akarnám se tudnám le mosni.Azonban most nem a szokásos vidám érzés öntötte el a testem hanem valami sokkal erősebb valami mélyebb és sötétebb.Szárnyaim vidám örömteli tánca megfagyott helyette megemelkedtek és mereven remegtek.Rá néztem támadómra ,egy elf?!Újra megtorpantam .Egy temetőbe mikor a munkám végeztem rajta kaptak ,vajon mennyit láthatott?Egyáltalán ő mit keres itt.A fagyott csendben elgondolkoztam,ilyet még nem tapasztaltam.Mit tegyek?Némán bámultam rá.Míg nem finoman leeresztettem a szárnyaimat és igyekeztem újra vidám és barátságos lenni.-És benned kit tisztelhetek kis porhüvely?-mosolyogtam és éreztem ahogy testembe áram lik újra a boldogság .Vállaimon mintha a kék madár ülne örök nyugalmában és a lábain keresztül belém áramlik minden vidámsága.

Remek... Tehát nem csak démon, de emelett még egoista is. Azonban nem ez volt a legszembetűnőbb tulajdonsága mindent összevetve, ugyanis amíg a földön támaszkodtam ő pedig megfordult és kiegyenesedett alkalmam adódott megcsodálni női bájait melyek - lehet, hogy csak a szerencsétlen elhelyezkedésem miatt ugyan, de - hatalmasak voltak. Ebből már színtisztán le tudtam vonni, hogy szerencsére ténylegesen nem a háború démona, viszont esetemben ez nem volt szerencsés. Szívesebben haltam volna meg, mintsemhogy egy csábdémon mancsai közé keveredjek. Hiába a pillanati örömök, nem tudtam volna mégegyszer Miranda szemébe nézni úgy, ahogy előtte (no, meg persze nem lett volna kellemes üres héjként a földre hullani étvágyának csökkentése után).
- Démon vagy. Bűnnek élsz, ugyan hogyan volnál pont Te tökéletes? - álltam fel, miközben kényesen leporolgattam köpenyemet. - Ki kell, hogy ábrándítsalak. Esélyed sincs megváltást nyerni. Isten kegyetlen. Magadra hagy, te pedig kénytelen leszel a sötétségbe menekülni.
Hirtelen stílust váltott. Mintha mi sem történt volna, az etikett szabályai szerint megkérdezte a nevemet, mely kellemes meglepetésként hatott. Már nyitottam számat, hogy benyögjem nevemet, mikor eszembejutott, hogy szórakozni akartam (de legfőképp a Mester).
- Én vagyok a Kaszás. - igazítottam meg csuklyámat vörös szemeit felévillantva. - Érted jöttem.
Magamban már röhögtem is. Kíváncsi voltam a reakciójára, pedig már sejthettem, hogy mit fog csinálni, amint feldolgozza a kis agyacskája az információt. Vagy nekiáll sikongatni és menekülni vagy a torkomnak ugrik, amitől (végignézve rajta) nem igazán kellett tartanom. Erősebb voltam nála hál' Armaros, szóval ez a tréfa csak jól sülhetett el.

-Isten azért teremtett ilyenné hogy tökéletességem az idők végezetéig hangoztathassam.-nevetgélni kezdtem.Majd amint meghallottam ki ő nem bírtam magammal.Felkacagtam ajkaim szinte felrepedtek a mosolytól, szárnyaim táncoltak már nem bírtam tovább. Felugrottam és elkezdtem körbe táncolni.Végre valaki !Egy olyan lény aki majdnem olyan tökéletes mint én magam.Elé léptem mellem alatt összefontam a kezeim.-Oly régóta vártam már hogy egy olyas valakivel beszélgethessek mint te.ADD NEKEM A TUDÁSOD!-hajoltam közelebb.Majd azzal a lendülettel le huppantam és néztem rá hatalmas szemeimmel

- Adjam át a tudásom, mi? - fordítottam felé fejemet, majd előkotortam belsőzsebemből pipámat. - Tudod mindennek ára van. Nem tudhatom, hogy mennyire vagy alkalmas a tudásra. - kuncogtam. - Ez egy veszélyes játék, amit kétlábú nem érthet meg. A körítést nélkülözve tehát: Kötelességem megemlíteni neked, hogy amint megszerezted ezeket az információkat, mihaszna életedet elveszted és egy tökéletes, halhatatlan létformává válsz. Még mindig benne vagy? - erősödött fel nevetésem.
Jól esett ennyire az orránál fogva vezetni, amin Armaros is jót derült a fejemben. Sajnos én nem tudtam olyan önfeledten szórakozni, mint ő. Valahogy az járt bennem, hogy ezt még megbánhatom.
Kétkedve kaptam körbe fejemet.
- Egyébként mit akartál azzal a sírral? - böktem oda, ahol előbb túrt. - Csak nem tönkretenni a munkámat? - emeltem tőrömre kezemet. - Azt nem szeretem.  Nem egyszerű dolog ez, mint már említettem.

Még hogy az életem mihaszna hisz tökéletes a lehető legjobb tevékenységgel foglalom el magam .Örök élet ch...Ha elvesztem eddig éldegélt tökéletes életem annak semmi értelme.Így félre dobva a gondolatba az etika könyvet és vissza tértem igazi valómhoz csak egy pillanatra de azért is nemes egyszerűséggel nyelvet öltöttem .A kérdése meg lepet a sírra néztem és már kezdtem volna a jól begyakorolt szövegemet ám ahogy vissza fordultam feltűnt valami.-Hol a kaszád?

- A kaszám? - kérdeztem vissza idegesen. - Miért érdekel téged, hogy hol van a kaszám? Egy Halálnak vagy Kaszásnak... Nevezd akárhogy, miért kéne mindig kaszával járnia? Tudod rengeteg módja van annak, hogy megölj valakit, a kasza pedig... egyáltalán nem praktikus. De ezt a felettesemnek elmagyarázni! - forgattam szemeimet, miközben próbáltam mutogatással kísérni beszédemet.
Óvatosan a térdeimre ereszkedtem, vetettem egy sunyi, ámde bűntudattal telt pillantást a démon kebleire, imára kulcsoltam kezeimet és érthetetlen dolgokat kezdtem matyogni.
- A Szellemek szerint alkalmas vagy a feladatra. A kérdés csupán annyi, amit az imént is feltettem; Biztosan akarod? - húztam halovány mosolyt szám szélére.
Armaros nevedése egyre vidámabb volt...