Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Marcus Berger
Faj: Ember
Frakció: Dél
Kaszt: Zsoldos
Nem: Férfi
Kor: 25 év felett - 30 alatt
Kinézete:
Jó felépítésű, arányos testalkatú férfi. Inkább inas, mint izmos. Mozgása rendezett, harmonikus, kissé lassú, mintha álmos lenne. Ezzel szemben a reflexei nagyon jók, annyira, hogy néha még ő maga is meglepődik azon, hogy mit csinál.
Haja vöröses, göndör és igen nehezen szedhető rendbe (jelenleg ritkán is próbálkozik vele). A szeme szürkéskék.
Testén igen sok kisebb-nagyobb heg található.
Ruházata egyszerű és célszerű, már kicsit viseltes.
Jelleme:
Jelenleg kerüli a feltűnést, és közben megpróbál mindenféle információkat magába szívni. Ebből eredően ritkán szól, sokat hallgat. Ha mégis megszólal, igyekszik megfontolni, amit mond, és lehetőleg minél kevesebbet elárulni magáról. (Mármint az elmúlt nyolc hónapról, mert annál korábbra amúgy sem emlékszik.)
Amúgy udvarias, segítőkész, ha éppen mégis társaságba keveredik. A beszéde alapján jó nevelést kapott.
Nagyjából nyolc hónapja újjászülettem. Egy vadász talált rám egy erdő mélyén, a hegyekben. Egy sziklán ültem, rongyokban, soványan, és érthetetlen szavakat motyogtam. Alig észleltem a megjelenését, és láthatóan nem fogtam fel, vagy értettem meg hozzám intézett szavait. Nem viselkedtem ellenségesen, sem rémülten, így megpróbált hazavezetni a falujába. Mivel a figyelmem el-elkalandozott, egy idő után kötelet kötött a derekamra, és úgy vezetett. Így érkeztünk meg egy kis erdőszéli településre, ahol a vadász egy idős asszony gondjaira bízott.
Az első héten szinte végig aludtam. Ha felébredtem, tétován, tántorogva elindultam valamerre, de viszonylag könnyen visszatereltek az ágyamra. Az asszony levesekkel és gyógynövény teákkal próbált felerősíteni, ami sikerült is neki. De az eszem, az mintha nem jött volna velem az erdőből. Nem értettem meg szinte semmit, és nem mondtam ki egyetlen érthető szót sem.
Már az első nap megmosdattak (rettentően mocskos voltam), és felfedezték azt a rengeteg begyógyult heget a testemen. De a hajamat csak úgy tíz nap után vágták rövidre, és akkor fedeztek fel egy szintén begyógyult, viszonylag friss sebet a koponyám hátulján. Ezen a területen a hajam rövidebb volt, de ezt a többi fürt eddig eltakarta. Ebből arra következettek, hogy amikor a sérülés ért, utána valaki ellátott.
Az első hetekben kérdezősködtek a környéken, nem hiányzom-e valakinek, mint családtag, vagy mint szökevény. Nem jártak sikerrel. Attól tartottak, hogy a nyakukon maradok, és hát ugye mit is lehet velem kezdeni?
Aztán lassanként mégis kezdett kitisztulni az értelmem. Már megismertem az öregasszonyt, és azokat, akik gyakrabban jártak a házban. Elkezdtem egyedül enni. Viszonylag érthető módon megköszöntem az ételt. Megértettem a beszédet, és végrehajtottam kisebb utasításokat. Befogtak hát a ház körül, hogy legalább a napi betevőmet megszolgáljam.
Ezek azok az idők, melyekről csak mások elbeszéléseiből tudok. Nem emlékszem rájuk. Az első saját emlékem, hogy ülök az udvaron, és éppen kukoricát morzsolok, amikor belém hasít egy kérdés: ki vagyok én?
Az első kérdést több is követi: mi ez a hely, hogy kerültem ide, hogy hívnak, mi történt velem? Mivel egyikre sem tudtam válaszolni, bementem vendéglátómhoz, és őt kérdeztem. Szegény asszony éppen egy tál babot tett volna fel főzni, de elejtette az edényt, amikor váratlanul öt teljesen értelmes kérdést tettem fel neki, megfelelő kiejtéssel, és hanghordozással. Sajnos, ő sem tudott rájuk válaszolni, csak elmesélhette az előző pár hét történéseit.
Visszatámolyogtam az udvarra, és folytattam a munkámat, hiszen megértettem, hogy jelenleg ez az egyetlen menedékem: ha megteszem, amire megkérnek, akkor kapok enni. De még a ruha, amit viselek sem az enyém.
A következő pár hét azzal telt, hogy nagyjából megismerkedtem a világgal, melyben létezem. Voltak olyan információk, melyeket mikor meghallottam, ismerősnek tűntek, és voltak, melyek újdonságnak számítottak. A falusiak egyszerű népek voltak, és volt egy olyan érzésem végig, hogy én ennél, amit ők megtaníthattak nekem a világról, valaha többet tudtam.
A harmadik hónap végére már tudtam, hogy a Déli Királyság déli végén található a falu. Ez egy kicsi település, alig negyvenen lakják. A falusiak egy kevés földet művelnek az erdő szélén, valamint gyűjtögetésből és vadászatból tartják el magukat. Volt itt egy bánya, ami kimerült. Amíg az működött, addig a faluban ennél jóval többen laktak. A nagyvilágban a helyzet bonyolult, sokféle faj, vallás, gazdasági érdek keveredik, és küzd egymással. Az egyszerű emberek pedig jobb, ha meghúzzák magukat, és teszik, amit a hűbéruruk mond.
A falunál sokkal jobban érdekelt persze a saját múltam, és helyem a világban. A húzzam meg magam elsőre igen jó tanácsnak tűnt. A testemet elnézve nekem korábbi életemben viharos múltam és rengeteg ellenségem lehetett. Egyenlőre egyikkel sem akartam újra feleleveníteni a kapcsolatot, viszont mivel sejtelmem sem volt róla, kik ők, nehéz lett volna őket elkerülni. Egyáltalán keresnek? Hiányzom én valakinek?
A negyedik és ötödik hónap folyamán kiderült egy pár dolog: értek a lovakhoz, tanultam harcolni, azaz kaptam valamilyen (feltehetőleg nem túl rossz) kiképzést. Bevillant pár emlékkép a gyermekkoromból. Kettő ezekkel kapcsolatban a szüleimről. Az egyikben igen kicsi vagyok még, anyám ágyba fektet, és halkan dúdolgat, amíg elalszom. A másikban kicsivel nagyobb vagyok, és apám lovagolni tanít. Azt is tudom, hogy ez a két kép azért maradt meg az emlékeim között, és bukkant fel újra, mert nagyon ragaszkodtam hozzájuk. Van egy harmadik emlékem, amiben olyan nyolc éves forma lehetek, és nagyon éhes vagyok, rettentően fázom, és félek. Egy hideg, sötét helyen fekszem, nincs fedél a fejem felett, nincs senki, aki vigyázna rám. Az előbbi két emlékképpel sírom álomba magam. A negyedik emlékben kicsivel idősebb vagyok, és már van fedél a fejem felett, együtt lakom pár hasonló korú fiúval. Nem vagyok sokkal kevésbé éhes, de nem félek. Fa kardokkal gyakorolunk. A társam megüt, nagyon fáj, de próbálok nem sírni. Ennyi. Szó szerint ennyi. Ennél későbbről semmi nem ugrik be. Illetve igen, egyvalami még van: egy fiatal lány arca, aki csengő hangon kacag. Nem tudom ki ő, mikor találkoztunk, de halványan sejtem, hogy szerelmes voltam belé. De kibe? Mikor? Hol van most ő? Ebben az emlékképben "nem vagyok jelen", nem tudom hány éves vagyok, és mit csinálok éppen. Ő meg csak nevet...
Mikor már vagy fél éve a faluban voltam, egyre több dologgal tudtak megbízni. Aztán egy szomszéd birtokon munkát ajánlottak. Egy fiatal csikót kellett betörnöm, idomítanom. Az elmúlt két hónapban ezzel foglalkoztam, és némi keresetre tettem szert, melyből vettem magamnak egy váltás ruhát, némi egyéb felszerelést, és egy részét a vendéglátóimnak adtam. Elköszöntem tőlük, és elindultam észak felé.
Hogy mi vezérel? Úgy vélem, keresnek. Attól tartok, szép számmal vannak ellenségeim, akik rám találhatnak, ha egy helyben maradok, és akkor nem csak én kerülök bajba, hanem az egész falu. Ezen kívül talán valahol vár rám egy csengő kacajú gyönyörű lány.
Faj: Ember
Frakció: Dél
Kaszt: Zsoldos
Nem: Férfi
Kor: 25 év felett - 30 alatt
Kinézete:
Jó felépítésű, arányos testalkatú férfi. Inkább inas, mint izmos. Mozgása rendezett, harmonikus, kissé lassú, mintha álmos lenne. Ezzel szemben a reflexei nagyon jók, annyira, hogy néha még ő maga is meglepődik azon, hogy mit csinál.
Haja vöröses, göndör és igen nehezen szedhető rendbe (jelenleg ritkán is próbálkozik vele). A szeme szürkéskék.
Testén igen sok kisebb-nagyobb heg található.
Ruházata egyszerű és célszerű, már kicsit viseltes.
Jelleme:
Jelenleg kerüli a feltűnést, és közben megpróbál mindenféle információkat magába szívni. Ebből eredően ritkán szól, sokat hallgat. Ha mégis megszólal, igyekszik megfontolni, amit mond, és lehetőleg minél kevesebbet elárulni magáról. (Mármint az elmúlt nyolc hónapról, mert annál korábbra amúgy sem emlékszik.)
Amúgy udvarias, segítőkész, ha éppen mégis társaságba keveredik. A beszéde alapján jó nevelést kapott.
Nagyjából nyolc hónapja újjászülettem. Egy vadász talált rám egy erdő mélyén, a hegyekben. Egy sziklán ültem, rongyokban, soványan, és érthetetlen szavakat motyogtam. Alig észleltem a megjelenését, és láthatóan nem fogtam fel, vagy értettem meg hozzám intézett szavait. Nem viselkedtem ellenségesen, sem rémülten, így megpróbált hazavezetni a falujába. Mivel a figyelmem el-elkalandozott, egy idő után kötelet kötött a derekamra, és úgy vezetett. Így érkeztünk meg egy kis erdőszéli településre, ahol a vadász egy idős asszony gondjaira bízott.
Az első héten szinte végig aludtam. Ha felébredtem, tétován, tántorogva elindultam valamerre, de viszonylag könnyen visszatereltek az ágyamra. Az asszony levesekkel és gyógynövény teákkal próbált felerősíteni, ami sikerült is neki. De az eszem, az mintha nem jött volna velem az erdőből. Nem értettem meg szinte semmit, és nem mondtam ki egyetlen érthető szót sem.
Már az első nap megmosdattak (rettentően mocskos voltam), és felfedezték azt a rengeteg begyógyult heget a testemen. De a hajamat csak úgy tíz nap után vágták rövidre, és akkor fedeztek fel egy szintén begyógyult, viszonylag friss sebet a koponyám hátulján. Ezen a területen a hajam rövidebb volt, de ezt a többi fürt eddig eltakarta. Ebből arra következettek, hogy amikor a sérülés ért, utána valaki ellátott.
Az első hetekben kérdezősködtek a környéken, nem hiányzom-e valakinek, mint családtag, vagy mint szökevény. Nem jártak sikerrel. Attól tartottak, hogy a nyakukon maradok, és hát ugye mit is lehet velem kezdeni?
Aztán lassanként mégis kezdett kitisztulni az értelmem. Már megismertem az öregasszonyt, és azokat, akik gyakrabban jártak a házban. Elkezdtem egyedül enni. Viszonylag érthető módon megköszöntem az ételt. Megértettem a beszédet, és végrehajtottam kisebb utasításokat. Befogtak hát a ház körül, hogy legalább a napi betevőmet megszolgáljam.
Ezek azok az idők, melyekről csak mások elbeszéléseiből tudok. Nem emlékszem rájuk. Az első saját emlékem, hogy ülök az udvaron, és éppen kukoricát morzsolok, amikor belém hasít egy kérdés: ki vagyok én?
Az első kérdést több is követi: mi ez a hely, hogy kerültem ide, hogy hívnak, mi történt velem? Mivel egyikre sem tudtam válaszolni, bementem vendéglátómhoz, és őt kérdeztem. Szegény asszony éppen egy tál babot tett volna fel főzni, de elejtette az edényt, amikor váratlanul öt teljesen értelmes kérdést tettem fel neki, megfelelő kiejtéssel, és hanghordozással. Sajnos, ő sem tudott rájuk válaszolni, csak elmesélhette az előző pár hét történéseit.
Visszatámolyogtam az udvarra, és folytattam a munkámat, hiszen megértettem, hogy jelenleg ez az egyetlen menedékem: ha megteszem, amire megkérnek, akkor kapok enni. De még a ruha, amit viselek sem az enyém.
A következő pár hét azzal telt, hogy nagyjából megismerkedtem a világgal, melyben létezem. Voltak olyan információk, melyeket mikor meghallottam, ismerősnek tűntek, és voltak, melyek újdonságnak számítottak. A falusiak egyszerű népek voltak, és volt egy olyan érzésem végig, hogy én ennél, amit ők megtaníthattak nekem a világról, valaha többet tudtam.
A harmadik hónap végére már tudtam, hogy a Déli Királyság déli végén található a falu. Ez egy kicsi település, alig negyvenen lakják. A falusiak egy kevés földet művelnek az erdő szélén, valamint gyűjtögetésből és vadászatból tartják el magukat. Volt itt egy bánya, ami kimerült. Amíg az működött, addig a faluban ennél jóval többen laktak. A nagyvilágban a helyzet bonyolult, sokféle faj, vallás, gazdasági érdek keveredik, és küzd egymással. Az egyszerű emberek pedig jobb, ha meghúzzák magukat, és teszik, amit a hűbéruruk mond.
A falunál sokkal jobban érdekelt persze a saját múltam, és helyem a világban. A húzzam meg magam elsőre igen jó tanácsnak tűnt. A testemet elnézve nekem korábbi életemben viharos múltam és rengeteg ellenségem lehetett. Egyenlőre egyikkel sem akartam újra feleleveníteni a kapcsolatot, viszont mivel sejtelmem sem volt róla, kik ők, nehéz lett volna őket elkerülni. Egyáltalán keresnek? Hiányzom én valakinek?
A negyedik és ötödik hónap folyamán kiderült egy pár dolog: értek a lovakhoz, tanultam harcolni, azaz kaptam valamilyen (feltehetőleg nem túl rossz) kiképzést. Bevillant pár emlékkép a gyermekkoromból. Kettő ezekkel kapcsolatban a szüleimről. Az egyikben igen kicsi vagyok még, anyám ágyba fektet, és halkan dúdolgat, amíg elalszom. A másikban kicsivel nagyobb vagyok, és apám lovagolni tanít. Azt is tudom, hogy ez a két kép azért maradt meg az emlékeim között, és bukkant fel újra, mert nagyon ragaszkodtam hozzájuk. Van egy harmadik emlékem, amiben olyan nyolc éves forma lehetek, és nagyon éhes vagyok, rettentően fázom, és félek. Egy hideg, sötét helyen fekszem, nincs fedél a fejem felett, nincs senki, aki vigyázna rám. Az előbbi két emlékképpel sírom álomba magam. A negyedik emlékben kicsivel idősebb vagyok, és már van fedél a fejem felett, együtt lakom pár hasonló korú fiúval. Nem vagyok sokkal kevésbé éhes, de nem félek. Fa kardokkal gyakorolunk. A társam megüt, nagyon fáj, de próbálok nem sírni. Ennyi. Szó szerint ennyi. Ennél későbbről semmi nem ugrik be. Illetve igen, egyvalami még van: egy fiatal lány arca, aki csengő hangon kacag. Nem tudom ki ő, mikor találkoztunk, de halványan sejtem, hogy szerelmes voltam belé. De kibe? Mikor? Hol van most ő? Ebben az emlékképben "nem vagyok jelen", nem tudom hány éves vagyok, és mit csinálok éppen. Ő meg csak nevet...
Mikor már vagy fél éve a faluban voltam, egyre több dologgal tudtak megbízni. Aztán egy szomszéd birtokon munkát ajánlottak. Egy fiatal csikót kellett betörnöm, idomítanom. Az elmúlt két hónapban ezzel foglalkoztam, és némi keresetre tettem szert, melyből vettem magamnak egy váltás ruhát, némi egyéb felszerelést, és egy részét a vendéglátóimnak adtam. Elköszöntem tőlük, és elindultam észak felé.
Hogy mi vezérel? Úgy vélem, keresnek. Attól tartok, szép számmal vannak ellenségeim, akik rám találhatnak, ha egy helyben maradok, és akkor nem csak én kerülök bajba, hanem az egész falu. Ezen kívül talán valahol vár rám egy csengő kacajú gyönyörű lány.
A hozzászólást Marcus Berger összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 04, 2018 8:17 pm-kor.
