[Frakcióküldetés]What future brings...(V.I.Sz. 821 Nyár)

A forró nyári éjszaka van. A szél csendesen fúj Veronia felett, noha a sötétség teremtményei továbbra is a földeket róják. Kit álmában, kit ébren ér a hívás pontosan éjfélkor. Minden tünde és sötét tünde hallja Veronia szerte, de senki más körülöttük. Először csak egy halovány érzéssel kezdődik, nyugtalansággal, majd pedig végtelen nyugalommal, mint amikor valaki az édesanyja ölén hajtja álomra a fejét, majd pedig megszólal a Hang. Kellemes mély baritonja van, azt hihetnétek egy ősi, jobb korból szól hozzátok, ám amiről beszél nagyon is aktuális. Talán aktuálisabb, mint valaha...


Mindenki, aki tündék között nőtt fel tudhatja, hogy Lughnasa az aratás ősi tünde ünnepe, Augusztus első napjára esik, az üzenet pedig pontosan két héttel korábban érkezik, hogy Veronia legtávolabbi szegletéből is fel tudjanak kerekedni, majd pedig egy hét múlva megismétlődik az üzenet szó szerint ugyanúgy.

A tündék pedig felkerekednek.

Hellenburgban már aznap éjszaka nagy lesz a riadalom, a tündék az utcákra csődülnek, így van ez a tünde légió tagjaival is, a vezetőjük pedig azonnal ki is hírdeti, hogy ő megy, és szívesen veszi a bajtársainak a társaságát, ám senkit nem fog rá kötelezni. Két nappal később már egész Hellenburg arról beszél, hogy a tündék megindultak, de senki sem tudja, hova tartanak valójában.

A hírek nem kerülik el északot, és természetesen a katedrálist sem. Sangarinus, az Egyház egyetlen tünde püspöket az Ordo Draconis feje pedig mintha csak erre a pillanatra várt volna. A túlnyomórészt tündékből álló szerzetesrend tagjai szinte egyként kezdenek készülődni, hogy meginduljanak Goldencreekbe, a királyság többi pontjára pedig üzenetet küldenek, hogy a civil tündék is csatlakozhatnak a menethez. Együtt mégiscsak biztonságosabb.

//Kedves játékosaim! Ez volna hát az első kör, a reagotok odágig tartson, hogy elmentek Goldencreekbe. Egyeztetni nem szükséges, de lehet egymással is, illetve velem is 17.-e után, de a határidő mindenképpen 2 hét múlva esedékes, vagyis július 25-én.//

A nyári hőség teljesen kikészített. Hiába aludtam nyitott ablaknál és tekertem körbe magamat vizes rongyokkal, a nappalok közepén így is izzadtan ébredtem fel szinte kivétel nélkül és a torkom folyamatosan ki volt száradva. Forró nyarunk volt, olyan, amelyre már rég nem emlékeztem. De bár csak ez lett volna az egyetlen oka annak, hogy ennyire rosszul aludtam. A régi tetteim, a jövő fenyegetései, a be nem váltott ígéretek és az az ezernyi gond, amely folyamatosan a vállamat nyomta és amelyektől folyton stresszes voltam, újra és újra visszaköszöntek az álmaimban. A kialvatlanságom végül odáig fokozódott, hogy a Nap lementével dőltem az ágyamba, elpazarolva az éjszakai órákat. Pedig ilyenkor tudtam csak igazán mászkálni Hellenburg utcáin. A népek még mindig be voltak rezelve a Csillagtalan Éj eseményei és az azokat követő szörnyűségek miatt, és estére mindenki zárta az ajaját, páran még az ablakokat is eltorlaszolták. Senki se volt, aki zavart volna és az a pár járőröző katona, vagy városőr, aki megállított, hamar utamra is engedett, ahogy igazoltam magam. De ma valamiért az ágy hívott magához és engedve a késztetésnek, dőltem le rá. Dracon a hasamra kéretőzött, így meg lettem fosztva attól, hogy nyugodtan forgolódjak álmomban. A kis dög fejét simogatva szenderedtem végül el, megnyugodva a kis lény mellkasának ritmikus emelkedésétől és süllyedésétől, a langyos leheletétől az orcámon...és attól a dorombolás-szerű hangtól, amelyet ilyenkor szokott hallatni. Az Istenekre és a Természetre, hiába szídom őt nagyjából minden nap, nem tudom, hogy mit is kezdenék nélküle, vagy mit tennék, hogy ha bármi baja is esne.

  Az álmomban széles mezőkön jártam. Végeláthatatlan sík terep, ameddig csak a szem ellátott. A látképet csak néha zavarta meg egy-egy fa vagy kis cserjés. A Hold magasra kúszott az égbolton, s a távolban a farkasok vonyítását hallottam, mintha magukhoz hívtak volna. Olyan vágyakozás volt a hangjukban, amely az én lelkemet is megérintette és futni kezdtem feléjük. Rövidesen azon vettem észre magamat, hogy négy lábon rohanok előre, hogy farkas lettem...egy győzedelmes kiáltás hagyta el a torkomat. Szabadnak éreztem magam, megfosztva mindentől, amelyet a kétlábú énem hordoz magában. Így hát csak rohantam és rohantam, míg nem a Hold fényes mezőn megtaláltam a falkát, amely már várt rá. Vadászni indultunk, vért ontani, táplálékot szerezni a zsenge kölyköknek és a törött fogú, csatákat megjárt véneknek. De egy hang megakadályozott, egy hang megtorpanásra késztetett....egy hang, amelyről tudtam, hogy nem a farkasoké, mintha maga a Hold beszélt volna hozzám. Felnézve az égre megláttam Hold Anyát. Most nyugalmat, biztonságot és biztatást sugárzott magából. De tényleg az Ő hangját hallottam a fejemben vagy valaki másét?

"Gyermekeim...Fivéreim és nővéreim! Elérkezett az idő, hogy ezeken a vészterhes órákon újra összegyűljünk. Tündék! Egykor dicső nép voltunk, s most Veronia földönfutó árvái lettünk...Árvák a világban, amelyért a mi őseink is vért ontottak. Ám a jövőnk a mi kezünkben van, ideje, hogy újra megragadjuk! Gyertek Lughnasa ünnepén a Goldencreek elhagyatott falujához. Gyertek a mezőre a kőkörhöz, ahol őseink áldoztak az Isteneknek! Gyertek hozzánk mindnyájan, hogy együtt ne legyünk Veronia koldusbotra jutott népe többé, és találjuk meg közösen újra az utat.

  Azonnal felébredtem az álmomból. Nyugalom töltött el, már azóta, hogy a farkasokkal rohantam és az üzenet sem zaklatott fel. Mert ez egy üzenet volt, ezt valahol éreztem a belsőmben, egy olyan helyen, amelyet nem rontott meg az emberek közelsége. Egy helyen, amely mintha az ősi korok hagyatéka lett volna. Egy szöglet, amely csak nekem, Crispin Shadowbane-nek, a sötét tündének, a Holdpengének, a Névtelen Árnynak van fenntartva és nem fertőzheti meg senki sem, még az Idegen Isten sem. Az ablakhoz sétáltam, úgy ahogy voltam, félmeztelen és a keretnek támaszkodva néztem fel vágyakozva az éjszakai égboltra. Egy felhő sem takarta el a komor, sötét kupolát fölöttünk. Ezernyi és még ezernyi csillag pislákolt valahol a távolban, s a Hold most békésen pillantott le Veronia-ra. Hosszú percekig csak bámultam a Holdat, miközben Draci letelepedett a lábfejemre és úgy nézett rám, ahogy én néztem Égi Szülőnkre. A szívem egyenletesen vert, és most először úgy éreztem, hogy pontosan tudom, hogy hova is kell mennem és mit is kell tennem. Most először éreztem hosszú idő után a bizonyosságból fakadó nyugalmat. Arcomon egy halvány mosoly játszadozott, majd elfordultam az ablakból és felkaptam a kis sárkánygyíkot és szorosan magamhoz öleltem.
- Útra kelünk, barátom. Csak Te és én. Végre ismét útra kelünk, el az emberek bűzétől rothadó városból, el ebből a fertőből...vissza megyünk a népünkhöz.
  Búgtam a sárkányomnak, majd óvatosan tettem le az ágyra, szinte már féltve gondoskodó gyengédséggel, mint egy törékeny gyermeket. De végtére is, olyan volt számomra, mintha a kissé engedetlen, konok, de még így is imádni való fiam lett volna. Végig cirógattam fehér tollain, majd előhúztam az ágyam alól a ládámat.
- Na nézzük is, mit is vigyek magammal? Üdv, régi barátaim. Hogy vagytok? Hiányoztatok apucinak! - csillant fel a szemem, ahogy kinyitva a ládát a hosszú évek alatt felhalmozódott tárgyaim néztek vissza rám...

- Elkészült a ruhával? Most igen csak időszerű lenne és szeretném már magammal vinni - toporogtam a varrónő előtt.
  Hellenburg jobbik részében voltam, közel a nemesek köréhez. Megtaláltam Hellenburg egyik legjobb varróját, aki ennek megfelelően eléggé borsósan mérte a posztó méterét, de legalább minőségi darabokat is készített. Persze nem olyan darabot készíttettem magamnak, amelyet egy főúr is megirigyelt volna, sokkal visszafogottabbat - azért nem voltam annyira jól eleresztve, de egy minőségi ruhába még nem fogok beleroppanni. Az alacsony, kissé duci nő csak bólintott, majd egy hátsó raktárból előhozott egy gondosan összehajtogatott, mindenféle bűzlő kenceficétől vagy mi a franctól illatozó ruhát, amely zamatában vagy ízében vagy szagában vagy milyében leginkább a levendulához hasonlított...enyhe bazsalikomos beütéssel, amelytől durva szemöldökráncolás-roham ütött ki rajtam.
- Természetesen, jó uram. Maga is útnak kél? Egész Hellenburg meg van őrülve, én mondom! Az összes tünde és Kor... - aztán gyorsan vissza is harapta a mondandóját, ahogy látta, hogy a szemem vadul villogni kezd és a kezem már a nem túlságosan rejtegetett fegyvereim felé mozdul. ....sötét tünde szinte úgy tűnik, hogy útra kel. Mintha megidézték volna őket. De persze egyikük se mond semmit.
- Talán mindennek meg van a maga oka. Akármi is történik, az a tünde fajok dolga és az övék egyes egyedül. Az embereknek, vámpíroknak és démonoknak meg ki tudja még milyen szerzeteknek ehhez semmi közük sincs.
  Vágtam rá határozottan. Az hiányzott még, hogy egy mocskos kerekfülűvel beszéljek olyan dolgokról, amelyek egyes egyedül ránk tartoztak...és még ha nem is lett volna annyira nép specifikus, akkor se kötöttem volna az orrára, mert határozottan nem kedveltem ezt a kis ribancot. De a munkát legalább elvégezte és még hozzá egészen jól. A hosszú kabáton a vörös szín dominált (volt valami kacskaringós neve, mint minden színre, ha nőket kérdeztünk...) de én megragadtam a vörösnél, amelyben finoman és szolídan voltak elrejtve fekete és szürke vonulatok és ezüst színű gombok. Tökéletes volt. Kifejezte a druida rangomat és a népemet is. Pont erre volt szükségem és most, hogy végig néztem rajta, elégedetten bólintottam egyet.
- Akkor a megbeszélt ár...
  Lecsaptam a pultra egy erszényt és hagytam, hogy a nő megszámolja az érméket. Miután elrakta az erszényt, köszönés nélkül távoztam az üzletéből, a ruhára gondosan figyelve. A hintó, amelyet rendeltem - életemben egyszer megengedhettem magamnak - csak két óra múlva fog gördülni a zsoldosok szállása elé, bőven elég idő volt ahhoz, hogy még bevásároljak az útra élelemből és vízből és elrendezzem az itteni ügyeimet.

- Hát, Hans, akkor ez a búcsú pillanata. Ez az ügy nem várathat magára, és ha a Tünde Légió is megy, akkor rám se nész senki se rossz szemmel, ha lelépek.
- Meg sem kérdezem, hogy miről van szó. Tudom, hogy ez fontos ügy, ha szinte az összes tündét és sötét tündét megmozgatta. Akármit is tesztek, vigyázzatok magatokra. Vigyázzál magadra. A francnak lenne kedve ismét valami újonccal szórakozni.
- Vissza fogok térni...
~ Talán.~
  A kimondatlan szavak egy ideig a levegőben lebegtek, majd már csak azon kaptam magam, hogy Hans erősen rámarkol a kezemre és jó alaposan megrázza azt. Ennyi volt a búcsúnk egymástól. Nem is volt szükségünk több szóra. Közben már hallottam, ahogy a hintó a macskakövön gurul, majd a lovak vad nyerítése, ahogy a hajtó megállásra kényszeríti őket. Felkaptam a vállamra az utazó táskámat, Dracon a vállamra reppent és együtt léptünk ki az ajtón.
- Hova lesz a fuvar, Uram?- kérdezett vissza a hintós, ahogy behuppantam a kényelmes ülésekre.
- Majd menet közben elmondom. Egyelőre csak hagyjuk el Hellenburg-ot. Kényelmes tempóban kövesse a többi tündét. Most mindannyiunknak ugyan oda vezet az útja...
- És azután...?
- Arról még fogalmam sincs. De hosszú idő után most először úgy érzem, hogy bizakodok - szóltam vissza a férfinak, aki gyengéd tempóra ösztökélte a lovait.- Most először... - suttogtam magam elé, ahogy Hellenburg elsuhanó utcáit, épületeit és embereit néztem a függönyök mögül, Dracon-nal az ölemben.
 
  A táj kényelmes tempóban suhant el mellettünk, ahogy a tündék nyomába szegődtünk. Természetes volt, hogy ekkora népesség hosszú sorban fog kanyarogni, és voltak páran, akik szekerekkel (ha nem is hintóval) indultak útnak. Jó pár szekér dugig meg volt tömve, de úgy, hogy a tengely majd' beletört, de a legtöbben még így is a két lábukon cipelték magukkal a dolgaikat és a gyermekeiket...megint mások kis taligákkal tették ugyanezt. Hamar kialakult a módszer közöttünk. Amikor a menet megállt, a szekerekkel utazók védelmet állítottak fel a förtelmes lények ellen és sötét tünde lévén én vigyáztam az éjszaka óráiban a pihegő társaimat, folyamatosan járőrözve Dracon-nal az oldalamon...de azért megnéztem volna egy szörnycsoportot vagy akár kultistákat is, akik egy ekkora menetre támadnak, főleg, hogy a Tünde Légió is itt képviseltette magát szép számmal. Most, hogy ez valami népi gyűlés lett, eldobtam magamtól messzire az enyhén antiszociális viselkedésemet és a táborozások ideiben megpróbáltam elvegyülni a tömegben, beszélgetni a többiekkel, hogy valamivel jobb kapcsolatot építsek ki velük. Ilyen utazás során mindig jobb, hogy ha pár tündével és sötét tündével összehaverkodunk és közösen vigyázzuk egymás hátát és dolgait. Így teltek el az utazás idegtépő pillanatai, s az egész egyre jobban fokozódott, ahogy egyre közelebb kerültünk Goldencreek-hez. Az utolsó napokban elengedtem a hintóst, aki ember volt és nem akartam, hogy túl közel kerüljünk a kőkörhöz és a gyülekezetünkhöz. Onnantól kezdve a jó sok mérföldet megjárt lábacskáimra hagyatkoztam. Míg nem egyszer csak...

Felszerelések:

Egyetlen előnye volt a cellámnak a sok rossz között, hogy ebben a rekkenő hőségben hűvös maradt, így nem volt gondom az alvással, ami amúgy sem volt soha elég hosszú, legalábbis szerintem. A hajnali misére szóló harang már korán kikergetett az ágyamból.
Ám most még sem volt nyugodt az álmom, a lepedőm már csomókba gyűrődött alattam, annyit forgolódtam, hol lerúgva a takarómat, hol magamra húzva, aztán mintha csak egy könnyű kéz simított volna végig rajtam, az izmaim ellazultak, gondolataim hullámai elcsendesedtek és halk megkönnyebbült sóhajjal merültem álomba......azaz csak merültem volna, mert valaki megszólított! A szemem kipattant és gyorsan felülve körülnéztem, de....magam voltam, sehol senki!
Azonban a beszédet továbbra is hallottam......a fejemben!
Gyermekeim... Fivéreim és nővéreim! Elérkezett az idő, hogy ezeken a vészterhes órákon újra összegyűljünk. Tündék! Egykor dicső nép voltunk, s most Veronia földönfutó árvái lettünk... Árvák a világban, amelyért a mi őseink is vért ontottak. Ám a jövőnk a mi kezünkben van, ideje, hogy újra megragadjuk! Gyertek Lughnasa ünnepén a Goldencreek elhagyatott falujához. Gyertek a mezőre a kőkörhöz, ahol őseink áldoztak az Isteneknek! Gyertek hozzánk mindnyájan, hogy együtt ne legyünk Veronia koldusbotra jutott népe többé, és találjuk meg közösen újra az utat.
~ Lughnasa? Lughnasa? Áááá....meg van, olvastam róla valamikor, egy ősi tünde ünnep! ~
Ám az már nem rémlett, hogy mikor van. De hát a könyvtárban biztos utána tudok nézni.
Amit másnap a reggeli zsolozsma után azonnal meg is teszek.
~ Két hét. ~ merengtem el és valamiért egy fikarcnyi kétségem sem volt, hogy oda kell mennem.
Aztán kiderült, hogy nem vagyok egyedül, a városban és ahogy hallottam a környéken is felbolydulnak a tündék és sötét tündék, sőt felvillanyozva tudom meg, hogy rendem vezetője Sengarius püspök atya is felhívást küldött szét, amiben megüzeni, hogy szívesen lát minden tündét rendje mellett, aki csatlakozni akar.
Természetesen azonnal éltem a lehetőséggel, hogy jelentkezzem nála, nehogy lemaradjak.
Nem voltak kétségeim, hogy egy ilyen vezetővel és egy ilyen csapattal gond nélkül érünk el Goldencreek faluba, ami így is történt.

Nyugalmasan teltek a napjaim. A déli fővárosban töltöttem az időmet továbbra is, főleg a műhelyemben, hiszen munka mindig akadt. Kinek ne lenne munkája nem igaz? Így voltam ezzel én is, és mivel a vadászok már nem nagyon hívtak a vörös hold óta vadászni, így nagyon más dolgom nem is lett volna. Persze nem panaszkodom, hiszen lehetne rosszabb sorsom is.
Így aztán a kissé meg nem szokott nyugalmamat jól felborította, amikor az egyik este egy hang szólalt fel a fejemben.
A fura hang egy behívó volt tulajdonképpen fajtársaimtól. Bár kissé kételkedtem benne és a valódiságán, pláne az elmúlt időkben történt dolgok után, de szerencsémre volt egy új lakótársam aki tudott nekem segíteni a témában.
A lány akit még a hosszú estén találtam végül hozzám költözött és azóta is együtt vagyunk, olyan nekem mintha a lányom lenne, annak ellenére is, hogy ez a korunkból adódóan nem lehetséges.
Felkeltem hát az ágyamból, hogy megnézzem vajon Noira is hallotta-e amit én, hiszen ha ő is hallotta, akkor valóban igaz és akkor valószínüleg erre lépnem kéne valamit. Halkan lépdeltem oda a szobája elé, majd lassan benyitottam, de arra nem igazán számítottam, hogy ilyen szép nyikorgással fog elém terülni a lány ágya. Hamar fel is kelt rám sajnos, bár nem állt szándékomban felkelteni. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy csak újabb fura álomról van szó, hiszen úgy tűnt eddig aludt.
- Valami baj van?
-Nem akartalak felkelteni... mond csak nem volt fura álmod?
-Fura, mint egy hang a fejemben, ami a tündéknek üzen?
-Igen... valami olyasmi, mint legutóbb
-Azt hiszem, akkor nem csak képzelődtem
-És mit tegyünk most?-kezdtem el hangosan is gondolkodni a lány előtt, hiszen így neki is van beleszólása a dologba. Egy biztos, ha menni akar majd, akkor nem fogom hagyni, hogy egyedül menjen, ahhoz túl heves és tapasztalatlan még, na nem mintha néha belőlem ez nem jönne elő, de talán ketten már lesz esélyünk.
-Elmegyünk? Engem érdekel mi ez és mit akar. Mi van, ha valami ártalmas? A saját kardommal akarok végezni vele, ha így van!-kérdez vissza hevesen a lány, miközben jobban fel is ül és ökölbe szorított karját befeszíti. Kissé még meg is döbbent, hogy éjféltájt ilyen hevesen képes erre reagálni, bár ha belegondolok, talán nem is fura ez a dolog annyira.
-Nyugi kis vadóc, szerintem nem ilyen dologról van szó-mosolygok egy picit, majd hozzáteszem- akkor ez eldőlt, holnap induljunk is?
- Igen! Akkor holnap korán felkelek és elmegyek a piacra, csak mondd mit kell hoznom, amire szükségünk lehet! -tuti a szaván fogom fogni, bár ilyennel még nem volt probléma, ha megkértem akkor mindig szívesen segített, még a műhelyben is. És bár sok vevő furán néz ránk, amikor két nő a nagy nehéz fémeket formálja, mégis megnyugszanak amint a kezükbe kapják a munkát.
-Szerintem minden megvan... de ha már itt tartunk egy kis élelem jól jöhet, de egyenlőre feküdjünk le aludni, majd akkor reggel átbeszélünk mindent.
-Rendben, gondolom úgy sem korán indulunk.
-Jobb lenne szerintem délután, mikor már kezd hűvösödni-persze ennek több oka is volt. Ha sokan mások is hallották ezt, akkor a bolt holnap jól fog menni, így az útra már több mindent tudok majd beszerezni, mondjuk sátrat, amit délután meg tudnék venni. Bár az van most is egy a szekrényben, de ki vagyok én, hogy egy ilyen jó lehetőségnek ellenálljak? A másik meg az, hogy délutánra több hír lesz arról, hogy mi is folyik itt, ha sokan odatődülnénk a kapukba, még a végén megtaposnánk egymást.
- Legyen úgy- Ezután a fiatal lány magára húzza a takarót és elfordul. Halkan felsóhajtott, mire én lassan becsuktam az ajtót magam után és én is aludni tértem. -Jó éjt!
Úgy hiszem félt amiatt, hogy mi vár minket, bár hazudnék, ha azt mondanám én nem tartok tőle. Így kicsit hirtelen ez az egész, de azt hiszem, hogy érdemes lesz elmennünk és megnéznünk mi is folyik itt a háttérben.
Reggel aztán a szokásomhoz híven a fényárral keltem fel. Ahogyan minden reggel, aznap is a vállamat nyújtóztatva és ásítva mentem le a konyhába ahol már egy lelkes ifjú tünde várt engem a kezében a reggelijével. - Jó reggelt Noira!-majd ahogyan kicsit megigazítom magamat én is enni kezdek egy asztalnál. -Miért nem ülsz le egy kicsit, akkor megbeszélhetjük, hogy s mint menjünk el
- Nekem így jobb!-gondoltam, hogy ezt fogja felelni, egy ideje itt lakik velem és még egyszer nem láttam őt leülni az asztalhoz enni. Nem tudom, hogy nála ennek vajon mélyebb oka is lehet-e vagy csak szimplán egy berögződés korábbról. Remélem azért inkább az utóbbiről van szó.
-Hát jól van. Akkor délután elinduljunk?
- Miért ne tennénk?  Minden évben jött valami csapás, nem szeretném, hogy ez legyen a következő, mi van, ha nem megyünk el és az lesz a végünk?-Tett fel megint egy keresztkérdést. Kezdtem mondjuk hozzájuk szokni már, bár alap esetben inkább azért az a jó, hogy valaki választ ad, nem egy újabb kérdést.
-És mi van ha elmegyünk és az lesz a végünk? Erre is gondolni kell Noira!-néztem rá kérdőn, hogy vajon erre gondolt-e már valaha. Persze az este elég sok ideje volt rágódni a dolgon, pont úgy ahogyan nekem és bár tudtam, hogy be fogom adni a derekamat, azért tudni akartam, hogy ő is készen áll-e az útra ami elébe nézünk.
- Majd a háttérben figyelünk és ah úgy lenne, akkor legalább a fajtársakkal együtt halunk, nem holmi emberekkel, akik azt hiszik mennyire erősek, csak mert többen vannak!-A szavai megdöbbentettek. Mintha csak magamat hallottam volna... Aminek hangot is adtam később. A mondatra elmosolyodtam és felállok, majd az egyik ládához sétáltam, amiből kiveszek valamit. Odasétálok elé és a ruhába tekert valamit átadom: -Mintha csak magamat hallanám. Rendben meggyőztél, de ha már megyünk akkor erre szükséged lehet -mosolyogva adom oda neki azt a munkát amit már egy ideje tökéletesítettem. Persze nem egy flancos valami, de talán értékelni fogja egy picit, habár nem az igazi családjától megmaradt utolsó dolog -persze, hogy tudok róla, hiszen vannak dolgok amik feltűnőek- mint nekem a féltve őrzött tárgyaim.
-Viszont, akkor neked ki kell menned a piacra vásárolni az útra ételt-tettem hozzá azonnal lecsapva a hangulatot, bár a tekintete már bőven megérte nekem, mint jutalom.
- Köszönöm a kardot, így más lesz végre két fegyverem és jó, mit hozzak a piacról?-kérdezett vissza amire már jól felkészültem.
-Hmm... -megyek a tárcámért közben- kelleni fog szárított hús, kulacs a víznek és hasonló tartós élelmiszer, szerintem tudod mire gondolok nem? -nézek át a vállam felett, mire veszek ki pár váltót a tárcából. -ennek elégnek kell lennie.
-  Persze, tudom, bízd csak rám!-felelte azonnal és máris szaladt el szeleburdi módon a lány.
-Ügyes légy!
Persze nekem azért még volt dolgom bőven. Befejeztem a reggelit és kinyitottam a műhelyt is. Ahogyan vártam tényleg rengeteg tünde érkezett hozzám, már korán, hogy minél hamarabb el tudjanak indulni a hosszú útra.
Jól emlékszem még szüleimtől tanultam, hogy mégis miféle ünnep az ami a kitűzött időpont. Az aratás ünnepe és az nem is nagyon van túl messze az estétől. Pár nap híján két hét van, hogy odaérjek Goldencreekbe Noiravál, így nem is igazán aggódom azért, hogy vajon tényleg oda tudunk-e érni.
Persze a hosszú sor szépen lassan fogyatkozni kezdett és ahogyan ez megtörtént visszaérkezett a nagylány is a cuccokkal. Azonban én ostobán azt hittem, hogy jön majd segíteni egy kicsit, vagy valami hasonló, de csak felrohant, miközben ezt mondta nekem:
-  Megvan minden! Még gyorsan lefürdök indulás előtt!-én sóhajtok egyet és ütöm tovább a vasat, amíg ő készülődik odafent. A jól megtermett férfi azonban inkább azt kezdte el figyelni, hogy a felfelé vezető lépcső végén vajon mi zajlik éppen.
-Ez lassan kész van.-mondom neki, rántva vissza az én valóságomba. Persze nem felelt semmit, csak nézett bambán. Így legalább gyorsan tudtam haladni. Nem is telt el túl sok idő, mire az élezőhöz vittem a darabot, amire nagyjából már Noira is leért fentről.
- Útra készen! Megyek felnyergelem Csillagot!-Szólt nekem mire már ki is szaladt. Én még befejeztem gyorsan a hosszúkardot visszaadtam és átvettem a pénzt. Mire Noira is végzett odakint én felöltöttem a páncélomat, az íjamat a hátamra vettem, rá a pajzsot és az övemre egy kardot. Kimentem utána és megpiszkálva a vállát szóltam neki:
-Akkor indulhatunk ugye?-pattantam fel a csodálatos lóra a lány mögé, hogy elinduljunk a hosszú és fárasztó úton.

Hangosan daloltak a nyári madarak, valahol az erdő fái közt. Zenéjüket halk melódiával kísérték a levelekről lehulló apró esőcseppek csengői. Az égen magasan trónolt a nap. A felhős eloszlottak, miután lehullajtották a hátukon cipelt esőcseppeket. A fák lomjai közt óvatosan sütött át a nap, halvány fénnyel árasztva el az erdőt.
- Gyere már, le fogjuk késni! – ordította egy fiatal hang a lombok közt suhanva.
Egy gyerek szaladt a fák között. Ránézésre alig lehetett több, mint nyolc. Lány létére vad volt és harsány, akár az erdő. Egyenes, szőke hajához nem illettek sáros orcái, melyek mégis úgy csillogtak, akár egy fényesre csiszolt gyöngy. Nagyokat lihegve támaszkodott neki az egyik fának. Közel s távol az volt a legmagasabb mindközül. Ő nem érte be holmi ócska fával. Neki a legnagyobb, legterebélyesebb kellett.
- Erre volt, az előbb láttam! – szólt utána egy másik hang.
A lányt egy fiú követte. Vele egyidős lehetett, noha kicsit alacsonyabb volt nála. A másik gyerekhez hasonlóan ő is rászabott, visszafogott, mégis valahol elegáns ruhákat viselt. Olyanokat, melyek egy illedelmes, szófogadó gyerekhez illettek. A lány közben a magasba ugorva készült megragadni a fa egyik ágát. Hiába nyújtózkodott, nem érte el. A fiú ekkor érte utol. Lelkes mosollyal az arcán hajolt el, s vete őt a nyakába, úgy segítette fel az ágra. A lány aztán két térdét átvetette a vaskos ágon, fejjel lefelé lógott rajta, úgy nyújtotta le a kezét a fiúért, aki megragadta, és rajta át mászott fel az ágra.
- Köszi. – sepert le egy levelet a lány hátáról a fiú.
A lány csak rámosolygott, majd a lombkorona teteje felé mutatott. A fiú és a lány együtt indultak tovább, együtt kapaszkodtak fel egészen a legfelső ágakig. Ott az ágak tetején kényelmes kis fészket túrtak maguknak a levelek közt. Még a legapróbb gallyak is megtartották együttes erővel a testüket, olyan aprók voltak.
- Si...sikerült! Itt vagyunk! – lihegett nagyot a fiú, ahogy lehuppant a lány mellé és kinyújtotta a lábát.
A páros az égre szegezte a tekintetét. A felhők réges rég otthagyták az erdőt, nem maradt más, csak a tűző nap, a tiszta ég, és persze az eső hagyatéka, egy széles szivárvány. Fényes, élettel teli, magasztos szivárvány, mely beterítette az eget kelettől nyugatig, ameddig a szem ellátott.
- Gyönyörű. – mondta a lány halkan, ahogy két kezét kényelmesen maga mögé helyezte, s megtámaszkodott.
A fiú és a lány csendben gyönyörködtek az égre festett színkavalkádban.
- Te Leo, tudod mit mesélt anya? Azt mondják, a szivárvány tövében ajtó lapul, egyenesen Tündérországba.
A fiú mosolyogva nézett rá.
- Ne hülyéskedj! – nevette el magát – Mindenki tudja, hogy a szivárvány tövében aranyat lehet találni.
- Nem tudom, nem voltam ott. – vonta meg a vállát a lány.
- Hé, egyszer nézzük meg! – mondta a fiú lelkesen.
A lány csillogó szemekkel nézett végig a szivárványon, majd nézett testvére szemébe.
- Igen, nézzük meg! – bólogatott helyeslően – Megígéred?
- Megígérem, Kathena. – felelte Leo hezitálás nélkül, ahogy hozzábújt testvéréhez.

Mindig eszébe jutott ez a régi emlék Leonak,v alahányszor látott egy szivárványt az égen. Mint most, amikor az ki látszott tisztulni a csatatér felett. Kardját magasra emelve ütköztette azt össze az előtte álló fegyveres harcoséval. Bár látszólag egyenlő felek voltak, valójában az idegen katona már alig állt a lábán. Izzadt, lihegett, míg Leoban bőven maradt még szufla. Ennek ellenére nem volt rest pontot tenni a harc végére.
- Hé, a hátad mögött! – kiáltotta el magát.
A katona nevetve emelte kardját a magasba.
- Há, komolyan azt hiszed, hogy bedőlök egy ilyen ócska trükkne...? – eddig jutott a szitkozódással, mielőtt a háta mögül egy lánc suhant felé, és úgy halántékon vágta, hogy azonnal elterült a földön.
- Én szóltam. – szusszant egy nagyot a tünde, ahogy egy halvány, diadalittas mosollyal rakta el a fegyvereit.
Ő volt az utolsó közülük. Nem volt túl hosszú csata, mégis rengeteg vér folyt a kis ház padlójára. Apró kis kuckó volt, puszta pihenőhely, ahol ledőlhettek egyéjszakára a megfáradt katonák. Amikor még népesebbek voltak az utak, a futárok, s átutazó harcosok használták egy a fogadónak nem is nevezhető kis putrit. Most viszont nem volt itt senki. Legalábbis rajtuk kívül senki. Az a pár földönfutó, akik itt leltek menedéket a hosszú éjszakás tragédia után, már alulról szagolták az ibolyát.
- Nem esett bajod? – kérdezte a néhai inkvizítor Leot.
- Csak karcolás. A vérzés már el is állt... - nézett egy óvatos mozdulattal a karjára, ahogy felhúzta az ingje ujját.
- Akkor jó. – szusszant egy nagyot mosolyogva a lány – Gyerünk, mielőtt őrületbe kerget a dögszag.
Nagy hévvel dúrták át a kis épület minden egyes sarkát. Szerencsére a polcok és szekrények tartalmét nem igazán bántotta senki, lévén nem voltak olyan értékesek. csupán iratokkal és papírokkal volt tele. De nekik pontosan ez kellett.
- Nézd csak! – mondta Aleena, ahogy egy nagy pergament emelt az égnek.
Leo odahúzódott hozzá, majd szemügyre vette. A lapra egy térképet másoltak rá. Pontos katonai térkép volt, útvonalakkal, domborzattal, mindennel, ami egy hosszabb úthoz kellhet.
- Azt hiszem meg is van, amit kerestünk.
Odahaza a többiek már nagyon várták őket. Mindannyian ott voltak a torony alulsó szintjén, s éppen csinálták azt amit egyébként szoktak.
- Nos, hogy ment? – kérdezte Lia, az egyik asztal felett lebegve. Amióta Gerard hozzáértése az illúzióhoz javult, már ők is láthatták az ábrándképet, amit a lány társa látképére festett.
- Tökéletesen. – emelte fel Leo egy határozott mosollyal a térképet, majd az asztalra hajította.
Maria csúszott oda egy hangos lépéssel az asztal mellé, majd huppant le az egyik székre, ahogy egy tőrrel leszögezte a térképet.
- Aha...aha... – vakarja az állát, miközben az útvonalakat kémlelte rajta – Hibátlan! Világos utak egészen a folyó partjáig. Ez bőven megteszi.
Gerard összecsukta a könyvet amit éppen olvasott. Egy elegáns mozdulattal emelte le lábát az asztalról és állt fel.
- Akkor ez eldőlt. Holnap indulunk is. Minél előbb a folyó másik oldalán akarok lenni. – elég régóta tervezték már, hogy útra kelnek. A falu, ahol most laktak, már biztonságban volt. Az itteniek magukat is meg tudták védeni. Azonban a nemrég történt események ráébresztették őket, ha igazán segíteni akarnak másoknak, nem maradhatnak egyhelyben. Oda kell menniük, ahová a szükség hívja őket. Máskülönben önteltség volna bármely hőstettükkel dicsekedni.

Aznap este nem jött álom Leo szemére. Egész este csak az eget bámulta. Tiszta volt, ragyogott a sok csillagtól. Talán ezért is volt olyan hűvös. Már régóta észrevette, de valamiért amikor tiszta az ég, sokkal hidegebbek az éjszakák a megszokott nyárihoz képest. Ő sem nagyon értette miért. A természet néha furcsán viselkedik.
Ő maga sem tudta, mi okozza neki a nyugtalanságot. Úgy döntött, egy kis edzéssel vezeti le. Kiballagott hát a torony előtti kis tisztásra a kardjával. Felvett a földről egy nagyobb követ, rákötötte a penge közepére, majd elkezdett a levegőben egyenes tartással lendítéseket végezni. Meg volt magával elégedve. Általában csak a penge belső harmadáig tudja a követ kötni, most viszont egészen a feléig sikerült neki, s még mindig hibátlan tartással végezte a csapásokat. Kétségkívül erősödött az elmúlt napokban. Meg is lepődött volna rajta, ha nem.
Hirtelen egy hang szólította meg. Nem volt neki forrása, olyan volt, mintha a semmiből szólt volna. A semmiből, és mégis minden irányból egyszerre. Mintha valami a fejébe beszélt volna.
„Gyermekeim... Fivéreim és nővéreim! Elérkezett az idő, hogy ezeken a vészterhes órákon újra összegyűljünk. Tündék! „
- Ki van ott! – ordított Leo, ahogy lerázta a követ a kardról, miközben a másik kezével a másik után nyúlt. De nem látott senkit. Nem is hallott senki, függetlenül a csilingelő dallamtól, ami a fejében zúgott.
„Egykor dicső nép voltunk, s most Veronia földönfutó árvái lettünk... Árvák a világban, amelyért a mi őseink is vért ontottak. Ám a jövőnk a mi kezünkben van, ideje, hogy újra megragadjuk!”
~ Mi ez a boszorkányság?! – szorította össze a fogait. Aztán szusszant egy nagyot. Akármit is akar tőle ez a hang, egész biztos nem tudja megállítani, hogy elmondja.
„Gyertek Lughnasa ünnepén a Goldencreek elhagyatott falujához. Gyertek a mezőre a kőkörhöz, ahol őseink áldoztak az Isteneknek! Gyertek hozzánk mindnyájan, hogy együtt ne legyünk Veronia koldusbotra jutott népe többé, és találjuk meg közösen újra az utat.”
Ennyi volt mindössze. A hang nem sokkal utána köddé vált, s nem szólalt meg többet. Leo pedig magára maradt a gondolataival.
~ Mi volt ez? Ki szólt? Egyáltalán miért? Mit akart ezzel elérni? – jól tudta, közeleg a tündék arató ünnepsége, arra utalt az a titokzatos valaki, aki a hangot adta.
Leo fel alá járkált a főben. Egyre csak törte a fejét, mi lehetett a célja ennek az üzenetnek. Egy hang, ami a fejében szólt, egy régi tünde ünnepségről, olyan erővel tárva elé a szavakat, mintha csak egy tábornok lenne, aki a véres kardot hordozná körbe. Tudta, gyorsan kellett döntenie. Lughnasáig már csak két hét volt hátra, így ha kezdeni akart valamit, azt gyor...
~ Na jó, erre alszom egyet. – mordult egyet magában, aztán vállat vont, és elindult az ágya felé. Akarjon a titokzatos hang bármit is, egy napot ő is tud várni.

Másnap reggel szokás szerint korán kelt, ahogy azt annak idején a gárdában megszokta...utolsó előttiként. Noha Klaus szeretett addig aludni, amíg csak lehetett, Aleena nála hamarabb kelt minden nap, hogy reggeli imáját beiktathassa, Maria általában a reggeli után szokott lefeküdni, lévén egész este fent szokott lenni, Gerard pedig egyáltalán nem szokott aludni...legalábbis nem éjszaka. A démon rendre kora délután alszik. Lia szerint akkor a legkisebb a esélye, hogy valami bajba keveredjen, így az a legjobb idő a pihenésre. A tudásdémonoknak csak három óra alvásra volt szüksége egy nap. Ez azonban azt is jelentette, hogy sokkal jobban megérezték, ha egy, vagy akár egy fél óra hibázott a pihenőjükből.
- Lia, te ugye tudsz úgy Gerardhoz beszélni, hogy senki más ne hallja? – kérdezte a lány ábrándképét, miközben együtt az asztalnál ülve reggeliztek.
A démon lány kellő alapossággal válaszolt, miközben illúziója egy szelet kenyeret vajazott meg.
- Ez volt az egyik első dolog, amit tanítottam neki. – mondta elégedetten.
- Le tudnátok nekem írni, pontosan milyen érzés? – kérdezte Leo.
Gerard érdeklődve gondolkodott el.
- Hm...nem is tudom...nagyon szokatlan. El tudsz képzelni egy hangot, forrás nélkül, mintha te magad beszélnél magadhoz?
Leo erőteljesen bólogatva rázta meg a fejét.
- Nincs rá szükségem. – mondta.
Aztán elmesélt mindent a titokzatos hangról, akit tegnap este hallott. A várt reakciókat kapta cserébe. Mindenki gondolataiban elmélyülve nézett maga elé, majd egymásra az asztal körül.
- Egész biztos, hogy nem hallottad még egyszer sem azt a hangot? – kérdezte Klaus.
- Teljesen...noha azt hiszem tünde volt. Tündéül beszélt, és az akcentusa is a tündékre hajazott. – dörzsölte meg az állát.
- Egy valamit nem értek. – tárta szét a kezét Maria – Ez az egész úgy hangzott, mint valami verbunkos szónoklat. Miért akarná ez a valaki pont így közölni veled a mondandóját.
Ekkor hirtelen kopogtak az ajtón. Nem is kopogtak, inkább egy erőteljes lökéssel nyitották ki. Az kopogtató sajnos eltűnt, amíg ők szolgálatban voltak, és azóta sem vették a fáradtságot, hogy újat szereljenek fel a helyére.
- Tessék. – tapsolt egyet Gerard, mire a teremben a levegőben egy kis gyertya jelent meg, mágikus módon bevilágítva az egészet. Ez persze csak egy illúzió volt, de erre a célra tökéletesen megfelelt.
Rose volt az. Némileg zavarodott arccal nyitott hozzájuk be, a szokott attótűdjét eldobva.
- Megzavartam valamit?
- Ne tegyél úgy, mint akit érdekel. – morgott egyet Lia. Valahogy mindig gyanakvó és távolságtartó lesz, ha mások fejébe beszéléséről van szó.
- Mindegy...tőled akartam valamit kérdezni. – mutatott Leora – Nem hallottál tegnap este valami...furcsát?
- Mármint a semmiből jövő ismeretlen, dallamos hangot, ami egy furcsamód specifikus meghívást adott át? – kérdezte Aleena.
Rose meglepetten nézett körben.
- I...igen. Honnan tudtátok?
- Épp most tárgyaljuk ki. – vigyorgott rá a néhai inkvizítor.
- Hát, úgy látszik nem te vagy az egyetlen. A faluban az összes tünde hallotta tegnap. Vagyis...a legtöbben álmukban. Nemrég kaptam a sürgönyt Carolusburgból, hogy ott sem más a helyzet. Az egyik rend, az Ordo Draconis menetet is akar szervezni a kis faluig.
- Gondolod, hogy sikerül is nekik? – kérdezte Lia.
- Hm...a szerzetesrendeket ismerve, alighanem igen. – dörzsölte meg az állát Klaus – Eszerint akkor az egész királyságban hallották az üzenetet.
- Egész pontosan hányan készülnek odazarándokolni? – érdeklődött Aleena.
- Nem is tudom...ezrekről beszéltek, de talán még többen is lehetnek. Amikor a levél íródott, még épp csak formálódott az ötlet. Arra gondoltam ti talán tudtok erről valamit, általában közötök van a furcsa, veszedelmes mágiákhoz...már ne vegyétek sértésnek.
Mindenki vállat vont. Egy szóval sem lennének képesek ezt cáfolni.
- Eszerint az ország összes tündéje hallotta tegnap az üzenetet? – kérdezett rá a biztonság kedvéért még egyszer Gerard.
- Minden jel erre utal. – helyeselt Rose.
Leo érdeklődő szemekkel nézett Rose felé. Elvégre ő is tünde volt. Noha csak egyik szülője volt tünde, de kétségkívül ott csordogált benne az erdei vér.
- Te is hallottad? Te is mész? – kérdezte tőle mohón kapkodva.
- Frászt. Rám itt van szükség. Az én szívemet nem húzza el az itteni népektől semmilyen őrült hang. – mosolyodott el az inkvizítor. Aztán gyorsan megrázta a fejét – Akárhogy is, ha nem tudtok semmit, nekem itt már nincs dolgom. Mennem kell, lecsitítani a népeket. Jó ég...mintha nem lenne elég dolog, amitől ne tudna az ember aludni... – morgott egyet magában, ahogy intett a kis csapatnak, majd távozott az ajtón.
Gerard, Lia, Leo, Maria, Aleena és Klaus magukra maradtak. Noha sokat nem kellett gondolkodjanak, hogy megértsék, mi is történik körülöttük. Gerard már utalt is rá, amikor Rose-t kérdezte. Már akkor is sejtette a választ Maria kérdésére. A különös üzenet nem csak Leonak szólt. Minden tündének.
- Ez nyugtalanító. Bárki, akinek ilyen mágia van a birtokában, nem használná holmi gyermeteg tréfára. – jelentette ki Lia, gyorsan visszaemlékezve a hangtalan beszéd módjaira, amiket ismert – Akárki is küldte ezt, tervel valamit.
- Az üzenetben szóltak egy gyűlésről. – modnta Leo – Talán ez a valaki háborút akar a tündék és a többi nép közt.
- Így más szájból hallva úgy tűnt, mintha egy próféta lett volna. – vonta meg a vállát Aleena – A Szentírásban is temérdek próféta történetét mesélik el.
Klaus egy óvatos mozdulattal igazította meg a kalapját.
- Akkor tehát a titokzatos szónok egy próféta volt?
- Talán. Vagy valaki, aki prófétának akart tűnni. – tette hozzá Gerard – Bár ilyen erőteljes mágiával...
Leonak valami máson járt az esze, miközben a többiek az üzenet tartalmát elemezgették. A hangot minden tünde meghallotta a királyságban. Talán még a határon túl is. Minden egyes tünde, akit élt és értette az erdei beszédet, hozzájuk mind eljutott a próféta szava. Mindenkihez, kivétel nélkül.
- Tudjátok...ha tényleg egész hadsereg indul útnak...biztos rengetegen csatlakoznak hozzájuk. Mi van akkor, ha Kathena is ott lesz? – nézett a többiekre, némi választ várva arról, vajon reális-e, amit gondol.
A többiek összenéztek.
- Kicsoda? – kérdezte Klaus.
- A nővéred? – próbálta megerősíteni a gondolatait Gerard.
- Igen. Ha még él, egész biztos ott kell lennie. Ő nem olyan, aki egy ilyen üzenetet csak úgy figyelmen kívül hagyna. Világ életében kíváncsi és kalandvágyó lány volt.
Klaus elgondolkozott.
- Érdekes. Nem is említetted, hogy van egy nővéred.
- Hát, nem csodálom, hogy nem hallottad. Azóta nem is kerested Leo, – fordult Leo felé Maria – amióta az erdő leé...ó, értem már miért hagytad abba. – harapott az ajkába a vámpír.
Leo csak nyugodt, kissé szomorkás fejjel legyintett egyet.
- Hagy csak, már megbékéltem vele, hogy a nagy erdő nincs többé. Noha, azt hiszem titkon mindig is azt reméltem, Kathena nem tűnt el vele együtt. De ha még itt van velünk, ha még él, akkor egész biztos ott lesz Goldencreekben. Akkor pedig nekem is ott a helyem! – csapott egy nagyot az asztalra szenvedélyes tónussal a tünde.
Aleena vidáman ugrott fel a levegőbe.
- Ez a beszéd! Mire várunk még.
Lia egy halvány mosollyal helyeselt.
- Valóban. Az országút várhat, amikor előkerítettük azt a te testvéredet. Különben is, ez a próféta sokkal érdekesebb dolgot mutatott, mint amit a folyópart valaha is tudna. – tette hozzá.
Leo kissé zavarba jővé csapott rá két kezéve az asztalra.
- Persze, tudni akarom mit tervez a próféta! Csak...nagyon...elragadtattam magam. – mondta kissé elpirulva.
Maria nevetve verte vállba.
- Értjük, Rainbow. A család hallatán az én szívem is mindig zakatolni kezd. – felelte némi szarkazmussal megfűszerezve mondandóját.
Aleena vidáman ugrott a levegőbe.
- Hát akkor gyerünk! Az a díszmenet nem vár meg minket.
Minden felállt a helyéről, majd Leora néztek, remélve, hogy ezzel is önbizalmat adhatnak neki. A tünde hálás mosollyal nézett végig a barátain. Tudta jól, ezer és ezer dolog van még, amit nem értett, s talán soha nem is fog. De amíg egy halvány reménysugár süt át a sűrű felhőkön át, tudta jól, ők ott lesznek mellette, és együtt evickélnek egyenesen az ég felé.
- Köszönöm. – mondta a többieknek – Nem is tudjátok, milyen boldog vagyok...
Azaz csak akarta mondani. De nem szólalt meg. Egy hang sem jött ki torkán. Leo néma maradt, ahogy a mosoly szép lassan vándorolt el az arcáról. Csalódottan nézett a többiek felé. Nem őket nézte.A tekintete valahol tőlük távol járt. Kínzó nyomor és keserűség kezdett benne gyülekezni. Fájt neki, ahogy körbepillantott régi barátain. Mindennél jobban kínozta.
- Kedves tőletek...de egymagam akarok menni. Nélkületek. – jelentette ki határozottan.
A várt reakció nem maradt el. Meglepett, meghökkent arcokat látott, ahogy a többiek szép lassan realizálták, teljesen komolyan gondolja, amit mondott.
- Eszednél vagy?! Majd biztos hagyjuk, hogy egyedül kelljen ezt végig csinálnod. – ordította le szinte hezitálás nélkül Maria.
- Úgy van. – helyeselt Klaus – Goldencreek a világ másik végén van. Egymagad belepusztulsz, mielőtt odaérnél.
- Tudom, tudom. – tiltakozott a tünde – De az üzenet nekem szólt. Ez az én kötelességem. Ezt nekem kell megcsinálni.
Lia komor tekintettel nézett rá.
- Ezt igencsak fennkölt volt pont a te szádból hallani. – utalt a lány rá, milyen szerény és óvatos volt korábban Leo. Leo, aki sosem utasított volna el segítséget bárkitől, nemhogy a tulajdon barátaitól.
- Igen! – csatlakozott hozzá Aleena – Mind tudjuk jól, egymaga senki sem hozhat el csodákat. De ha összefogunk, bármire képesek vagyunk. Ez így van már az idők kezdete óta.
Leo szinte úgy érezte, össze akarják tekintetükkel a többiek roppantani. Tett is hát két lépést hátra, hogy egy kis levegőhöz jusson.
- Tudom jól, ostoba ötlet, merész is nagyon. – szorította meg egyik kezével a homlokát – És hogy fogadalmat tettünk, hogy tűzön-vízen át tartjuk a másik hátát. És mindannyiótok hasznára vált. De velem nem ez történt. Én mást nem értem el vele, csak kényelmesen dőltem hátra, ahogy mindent amit kellett helyettem tettetek meg. Nem érdemlek dicséretet semmiért, amit közösen tettünk. Nem voltam más, csak a szerencsétlen bámészkodó, aki mindig csak úgy véletlenül ott volt. Jó ideje képtelen vagyok már egymagam döntést hozni,s  hála ennek már többször kis híján otthagyta valakia fogát miattam. Azt hittem az az egy év, míg távol voltunk segített nekem megtalálnom, mire vagyok hivatott. De ez csak egy kegyes hazugság volt. Ti mind egy új emberként tértetek vissza Lightleafbe, de én...mintha semmit sem változtam volna. Ha ezt nem vagyok képes egymagam végigcsinálni, méltó vagyok rá egyáltalán, hogy itt legyek? – nézett végig egy szenvedélyes, sanyarú arckifejezéssel a társain.
Mindenki hallgatott. Nem akartak hinni a fülüknek. Ritka alkalmak egyike volt, amikor Leot ennyit hallották egyhuzamban beszélni. Egész biztos komolyan gondolta. Látták az igazságot Leo szavaiban, ahogy visszaemlékeztek rá, milyen szerephez jutott régi emlékeik közt. Ám látták azt is, mennyire kétségbeesetten akarja magát megváltoztatni.
- Ez nem ok arra, hogy elutasítsd a segítségünket! – szólalt meg elsőnek Aleena – Nem fogunk meggátolni semmiben, elég csak kérned, ha úgy érzed több...
Hangos csattanás szakította a lány mondandóját félbe. Gerard lépett előre, majd rántott elő a köpenye belső zsebéből egy apró, talán tenyérnyi méretű tárgyat, melyet azonnal Leohoz vágott. Leo kissé meglepett arccal, még éppen időben kapta el, mielőtt fejbe vágta volna. A tárgy súlyos volt, tapintásából ítélve fémből készült. Ahogy a tenyerét szétnyitotta, egy talizmánt látott benne.
- Erre szükséged lehet. Ha tudod, mit keresel, ezzel egész biztos megtalálod. – mondta tömören a démon, komoly, távolságtartó, büszke arccal nézve barátjára. Majd bármi egyéb magyarázat nélkül sarkon fordult és elindult az emelet felé.
A többiek csak meghökkenve nézték, ahogy otthagyja őket. Már koránt sem voltak olyan biztosak a dolgukban, mint előtte. A megosztottság csúnyán alá tudja ásni az ember önbizalmát.
- De Leo, mégis miért akarsz ennyire magad menni? – nézett rá Leora Klaus.
Leo válasza tömör volt.
- Mert a hősök egyededül küzdenek.
Maria sóhajtott egy nagyot. Intett Leonak, majd a többieknek és ő is elindult Gerard után felfelé. A térképet otthagyta az asztalon. Leonak nagyobb szüksége lesz rá, mint nekik. Aleena nem sokkal utána követte, fél kezével Klaust cibálva maga után.
- Menjünk, ezen már úgysem tudunk változtatni.
Klaus, noha hagyta magát elrángatni, megállás nélkül tiltakozott.
- Várjál már! Mi az, hogy egyedül? Hiszen együtt vagyunk erősek, nem egyedül! Ennek semmi értelme! – mondta már szinte ordítva, ahogy felcibálták a lépcsőn. Utálta, amikor ezt csinálják vele. Ő is sokat beszélt rébuszokban, amiknek kevés, vagy szinte semmi értelme nem volt, de attól még ki nem alhatta, ha valaki más csinálja ezt vele. Titkon már ő is elfoadta, hogy nem kísérheti el Leot. Csak tudni akarta, mit értett ezalatt a furcsa kijelentés alatt.

Aznap délelőtt az egész torony csendbe borult. Egyedül Leo-t lehetett látni a magasztos építmény kapujában, hátán régi barátjával, az útra szánt hátizsákkal, oldalán kardjaival, készen arra, megtegye az első lépést a hosszú úton, amin el akart indulni. Nagy levegővétellel gondolta át, nem felejtett-e el semmit. Volt nála víz, élelem, szikrakő, fáklya, egy pokróc, egy tiszta ing és nadrág, tartalék vizestömlő, egy kisebb tőr, némi kötél, a térkép a zsák egyik oldalába gyömöszölve tekercsként, egy távcső, minden, amire egy hosszabb úthoz szüksége lehet. Sátrat, hálózsákot, főzőedényt most nem vitt magával. Nem tervezett egymaga a vadonban éjszakázni. A fölös teher pedig csak lassította volna.
Hirtelen éles füttyszó zökkentette ki az elmélkedésből. A kapu felé vezető lépcső irányából jött. Ahogy megfordult, Máraiát pillantotta meg, egy apró kis zsákkal a kezében. A vámpír szokatlanul ködös, kissé komor, fáradt szemekkel nézett végig rajta. Nem is csoda, hiszen egész éjszaka talpon volt.
- Maria? – köszönt neki – Azt hittem, már elaludtál.
Maria nyögött egyet, aztán a kis zsákot odadobta neki.
- Nesze. Ezzel könnyebb dolgot lesz. – mondta tömören. Gerardhoz hasonlóan ő sem fűzött túl sok magyarázatot az ajándékhoz.
Leo kíváncsian nyitotta ki. A zsákban egy régi vámpír tekercs, egy iránytű, egy apró darabka édesség, valamint egy régi tojás volt. A tojás különös mintáit ezer közül felismerte volna a tünde. Ez volt Maria állatkájának a tojása. A vérszomjas, hatalmas nyúlszörny, mely gyorsabban vágtatott bármely paripánál.
- Hű...köszönöm szépen. – mosolygott rá a vámpírra.
A vámpír arcára egy furcsa, undorral kevert zavarodott ábrázat ült ki.
- El ne kezdj bőgni. – rivallt rá haragosan – Érdekel is engem a te magányos harcod. A végén még feldobod nekem itt a talpad... – mondta, majd intett egyet, megfordult, majd a szemét dörzsölve elindult visszafelé – Még csak ne is gondolj rá. – mondta, mielőtt magára csapta volna az ajtót.
Határozott, vaskos léptekkel vágott neki az országútnak. A faluból ő volt az első, aki elindult ezt a titokzatos prófétát felkutatni. De Leo-t nem zavarta. Egymaga vágott neki az országútnak, faluról falura, városról városra járva. Hosszú órákon át más társa sem volt, csak a vidám madarak, a dallamos napsütés, az kóborló élőholtak, és persze a szüntelen paranoia. Olykor-olykor látni lehetett komor arcú idegeneket közeledni felé. Leo bárki láttán az országúton a bokrok közé, fák lombjaiba menekült. Nem érdekelte, barát-e vagy ellenség az illető. Nem akarta megkockáztatni. Az estéket lakott területen töltötte. Szerencsére Maria térképe pontos volt, könnyen tudott egyik településről a másikra haladni. A második napon aztán végre társaságra lelt, egy apró kis zsoldoskompánia személyében. Örömmel látták maguk közt, lévén maguk is a főváros felé igyekeztek, remélve a királyság szívesen fogadja fel őket a nemrég történt katasztrófák megfékezésére. Ám elszakadt tőlük, mikor megtudta, a tündék menete már útnak indult, s egyenesen a hajdani erdő nyomai felé tartanak. Leo társa volt a tűző nap, viharos szél, vagy éppen borús eső. Olykor kénytelen volt fák tövében, vagy házak menedékében meghúzni magát. Az idő olykor kegyetlen volt, olykor kedved. A harmadik nap reggelén boldog zajra, hangzavarra ébredt. A tünde menet megérkezett a kis faluba. Sikerült eléjük vágnia. Izgatottan vette szemügyre a vonuló erdei népséget, a kísérőiket. Volt köztük férfi, nő, gyermek, katona, mesterember, paraszt.
~ Jól van. – szusszant egy nagyot – Ne feledd, miért jöttél ide. A prófétát kell keresned...és Kathenát...egy percet sem vesztegethetek.
Nem is habozott sokat, csatlakozott a menethez, egymás után téve lábait, ahogy a többi tündével gyalogolt az országúton. Jó érzés volt ismét ilyen sok embert látni a hajdani királyságból. Ha valaki, hát ők biztosan tudnak valamit erről a titokzatos prófétáról...vagy éppen a nővéréről. El is kezdett elvegyülni köztük, miközben sorra kérdezgette őket, nem hallottak-e már a hang gazdájáról, s mennyire ismerős nekik az a név, Kathena Brightleaf. Leo úgy érezte, átjárja ismét az élet. Senki parancsát nem követte. Senki nyomában nem járt. Senki nem segítette. Egymaga teszi azt, amit tenni akar. Kicsit bús is lett tőle a kedve. Eszébe jutott, annak idején miért hagyta ott az erdőt. Ám a melankóliát gyorsan elűzte egy vidám tünde, aki úgy tűnt kellemesnek tartja társaságát...

Felszerelés:

Lassanként sikerült csak lazítanom a Vörös Hold eseményei után. Noha a rajtaütések száma megnőtt a városhoz vezető úton - bizonyára máshol is, de egy hírvivő sem volt elég bátor, hogy csak ezért elinduljon a fővárosba -, és egy kicsivel több városon belüli agresszivitásra kellett megfelelően reagálni, lassan kezdtem hozzászokni, hogy most már ez az általános. A városi rendfenntartás egyre rendszeresebben kérte a katonák segítségét, mert állandó emberhiánnyal küzdöttek, és ezt meg is értettem, amikor segítséget kértek, elsőként jelentkeztem, mert menni mindig jobb volt, mint tétlenkedni, és egy jó ideje nem voltunk már terepen, senki nem akart elindítani minket, amíg teljesen fel nem mérték az új helyzetet. Emiatt egyrészt hálás voltam, mert nem sodortak feleslegesen veszélybe, másrészt mérges, hiszen a gyakorított járőrszolgálat a falakon nem volt túl izgalmas. Sőt, olykor kínszenvedés volt, főleg így nyáron, amikor hatalmas hőség uralkodott mindenütt, a páncélzatban meg főleg. Nekem nem nehéz fémpáncélom volt, és ezért hálát adtam minden istenségnek, aki éppen figyelt rám, nem tudtam, hogy élhetik túl azok, akik olyanokban jártak anélkül, hogy megfőttek volna élve. Így ment ez, néha járőrözés, néha besegítés a rendfenntartóknak, egyébként meg igyekeztem valahogy pihenni. Egy este azonban minden megváltozott. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban egy éjszakán, amikor meghallottam egy hangot. Kellemes volt, se túl magas, se érthetetlenül mély, de amit mondott, mégis teljesen felkavart. Régebben nem ragadtak volna meg annyira ezek a szavak, amikor még kevésbé éreztem magam tündének, de a Kivonulás óta minden nagyobb hatással volt rám, ami a népet érintette, és ez se volt kivétel. Egy hétig aztán mindenki igyekezett normálisan viselkedni, azonban a következő éjszaka megint meghallottuk az üzenetet. Én nem tudtam tovább megmaradni a helyemen, felpattantam, és felkötöttem az oldalamra Fragarachot, az asztalomról sebtében elpakoltam néhány dolgot, és kiléptem az ajtón. Meglepődve tapasztaltam, hogy nem én vagyok az egyetlen: sok tünde hagyta el a lakhelyét, és igyekeztek a hozzánk legközelebbi térre. Hozzájuk csatlakoztam, és mikor odaértünk, hallottam a Tünde Légió vezetőjét, ahogy hirdeti, hogy ő elindul.
- Hülye leszek nem menni... - Morogtam az orrom alá: nem tudtam, hogy mit érezzek ezzel kapcsolatban, de éreztem, hogy mennem kellett. Így nem telt el sok idő, és már az Újjászervezett Hellenburgi Tündelégió által indított csapat tagjaként meneteltem Goldencreek felé.

Az asztalról felmarkolt dolgok::

Mindenki írt még a határidő előtt, ez kisebb csoda, de kezdem elhinni, hogy mostmár bármi megtörténhet. Hosszas tanakodás után úgy döntöttem innentől jobb, ha egyeztetünk. Nyitok egy csatornát discordon, kezdjünk el időpontot keresni, jó lenne még a héten.

Nyitott ablaknál alszom, mert az a nyári éjjel roppan mód forró. Nem vagyok szégyenlős, de azért meztelenül nem szívesen aludnék, nem szoktam még meg ezt a helyet, ahol most lakom. Egy kovácsműhely felső szintje, ahol ráadásul még melegebb van, amikor dolgozik Freia odalenn, nem is hűl ki olyan gyorsan a kohó sem. Fehérneműben alszom, ami egy bugyogó és felül egy vékony rongydarab, amit a hátamnál megkötöttem. Forgolódom és hűs szellőért imádkozom a fákhoz, ám az nincs sok a városban és nem is küldenek nekem lágy szellőt.
Mikor végre sikerül elaludnom, nem sokra rá egy mély nyugalmat teremtő mély hangot hallottam.
Gyermekeim... Fivéreim és nővéreim! Elérkezett az idő, hogy ezeken a vészterhes órákon újra összegyűljünk. Tündék! Egykor dicső nép voltunk, s most Veronia földönfutó árvái lettünk... Árvák a világban, amelyért a mi őseink is vért ontottak. Ám a jövőnk a mi kezünkben van, ideje, hogy újra megragadjuk! Gyertek Lughnasa ünnepén a Goldencreek elhagyatott falujához. Gyertek a mezőre a kőkörhöz, ahol őseink áldoztak az Isteneknek! Gyertek hozzánk mindnyájan, hogy együtt ne legyünk Veronia koldusbotra jutott népe többé, és találjuk meg közösen újra az utat.
Nem értem hirtelen, hogy álmodtam-e vagy sem. Rémálmom lenne a melegtől? Kicsit nyöszörgök is, mire hallom az ajtót nyikorogni, amit Freia lép be hozzám. Felülök és a szemem kezdem el dörzsölni, ez már csak nem lehet véletlen.
- Valami baj van? teszem fel a kérdést félig ásítva, még nem tértem magamhoz teljesen az is biztos.
- Nem akartalak felkelteni... Mondd csak nem volt fura álmod? Érdeklődik, amire én kicsit értetlenül pislogok kettőt, majd egy másik kérdéssel válaszolok.
- Fura, mint egy hang a fejemben, ami a tündéknek üzen? Lehet most fog bolondnak nézni, mert valójában csak azért jött be hozzám, mert hallotta, hogy forgolódom és nyögdécselek.
- Igen... valami olyasmi, mint legutóbb. Nem tudom miről beszél most, legutóbb is szóltak hozzánk? Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?
- Azt hiszem, akkor nem csak képzelődtem. Mit tegyünk most? Kérdőn pillantok rá vissza, tőlem várja a választ? Hiszen ő a felnőtt nem én, de legyen, megmondom én neki a magamét.
- Elmegyünk?! Kérdezem és egyben mintha ki is jelenteném, csak hát nem vagyok valami biztos magamban.
- Engem érdekel mi ez és mit akar. Mi van, ha valami ártalmas? A saját kardommal akarok végezni vele, ha így van! Ökölbe szorított kézzel befeszítek és fel is térdelek az ágyon. Én túléltem a csillagtalan éjt, akkor ezt is meg tudom csinálni. A szokásos kis szájhősködésem persze most is magától értetődő, talán nem is várt tőlem mást Freia sem, hisz úgy vélem, kezd megismerni engem.
- Nyugi kis Vadóc, szerintem nem ilyen dologról van szó mosolyog rám, amire én csak sóhajtok egyet. -Akkor ez eldőlt, holnap induljunk is? Kicsit meglepődöm, nem szoktam hozzá, hogy ilyen hamar belemennek a dolgokba, amiket mondok. Gyorsan próbálok valamit mondani, mielőtt még meggondolja magát.
- Igen! Akkor holnap korán felkelek és elmegyek a piacra, csak mondd mit kell hoznom, amire szükségünk lehet! Persze tudom én, élelem, száraz hús és fűszerek, na meg kulacs. Ezek a túlélés első és legfontosabb dolgai. Mikor kirándulni mentünk mindig ezeket kellett összekészíteni. Hiányzik a családom... nagyon.
- Szerintem minden megvan, de ha már itt tartunk egy kis élelem jól jöhet. Bólintok, én is pont erre gondoltam, szeretem mikor egyre gondolunk valakivel.
- De egyelőre feküdjünk le aludni, majd akkor reggel átbeszélünk mindent! Nagyot sóhajtok, ami ásításba megy át, jellemző, hogy akkor dobják be az aludjunk dolgot, mikor végre izgalmas kezd lenni minden.
- Rendben, gondolom úgy sem korán indulunk. Jegyzem meg és lehuppanok a fenekemre, most már nem térdelek, észre sem vettem, hogy szinte úgy maradtam abba a hősi pózba, amivel hencegni szoktam általában.
- Jobb lenne szerintem délután indulni, mikor már kezd hűvösödni.
- Legyen úgy! Magamra húzom a takarót és elfordulok az ablak felé, hogy kinézzek rajta. Az égen ott van minden világító fénypont, ami megnyugtat. Halkan sóhajtok és félek egy kicsit, hogy mi lesz ebből. Nem szeretek egy helyen maradni, mert mindig jönnek a csapások, bár néha úgy érzem, mindegy hol vagyunk, ezek akkor is megtalálnak minket.
- Jó éjt! Hajtja be Freia az ajtót és magamra hagy. Én is mormoltam neki egy jó éjt és utána lehunytam a szemem és megpróbáltam aludni.

Mint mindig most is korán ébredek és halk léptekkel rohanok lefelé a lépcsőn, hogy kimenjek az udvarra edzeni kicsit. Ez futásból, guggolásból, fekvőtámaszozásból és felülésekből áll java részt. Utána a karddal gyakorolom a már megszokott mozdulatokat, hogy minél tökéletesebben tudjam majd használni őket. Mikor a nap elkezd felkelni, akkor megyek csak be a házba és mosom meg az arcomat hideg vízzel. Ezután a konyhába sétálok és szelek magamnak egy szelet kenyeret, amibe bele is harapok, ezután szelek egy darabot a rúd kolbászból, amibe szintén beleharapok. Mindeközben keresem a hagymát amit megmoshatok és megehetek majd hozzá, már végeztem is az első falatokkal. Jó nagyot harapok immáron mind a három hozzávalóból és fel alá járkálok evés közben. Teszek-veszek is, ha valami nem ott lenne, ahol megszoktam érkezésemkor, akkor hajszálpontosan oda teszem, ahol volt. Anyám rendmániás volt és valahogy átvettem ezt a hülye szokását.
- Jó reggelt Noira! Erre fordulok csak meg. Felébredt tünde társam és helyet foglal az asztalnál, hogy ő is nekilásson enni.
- Miért nem ülsz le egy kicsit, akkor megbeszélhetjük, hogy s mint menjünk el. Szép próbálkozás, de engem akkor sem fog leültetni sehová, hogy egyek szépen, az egy szép családi szokás, ami már nincs és makacsul ellen is állok a dolognak. A vállammal és a talpammal nekitámaszkodom a falnak és úgy folytatom az étkezésemet.
- Nekem így jobb! Örüljön, hogy egy helyben tudok maradni, nálam már az is valami. Kicsit sóhajt erre, de nem fog anyáskodni, tudja biztosan, hogy úgysem megy vele semmire.
- Hát jól van. Akkor délután elinduljunk? Kicsit értetlenül fordulok felé, nem értem, talán meggondolta magát vagy mi?
- Miért ne tennénk?  Minden évben jött valami csapás, nem szeretném, hogy ez legyen a következő, mi van, ha nem megyünk el és az lesz a végünk? érdeklősöm és most kivételesen én kapok vissza egy kérdést, a kérdésemre.
-  És  mi van ha elmegyünk és az lesz a végünk? Erre is gondolni kell Noira. Fogós kérdés lenne, ha nem én kaptam volna meg, akinek mindenre van válasza.
- Majd a háttérben figyelünk és ah úgy lenne, akkor legalább a fajtársakkal együtt halunk, nem holmi emberekkel, akik azt hiszik mennyire erősek, csak mert többen vannak! Talán kicsit durcásra vettem a végét, de sajnos ez itt elég gyakori jelenség nálam mostanában.
-Mintha csak magamat hallanám. Rendben meggyőztél, de ha már megyünk akkor erre szükséged lehet. Mindig meglep, mikor ilyeneket mond nekem és egy ládához sétál beszéd közben, ahonnan egy ruhába tekert valamit ad át. Tudom én mit rejthet a lepel, biztos, hogy egy kard lesz, le merem fogadni. Kibontom a csomagot és a kezembe veszem a fegyvert, amit egyből megforgatok és az egyensúlyát tesztelgetem. Természetesen tökéletes munka, nagyon örülök neki, amit persze ő el akar rontani a következő mondatával.
- Viszont, akkor neked ki kell menned a piacra vásárolni az útra ételt.
- Köszönöm a kardot, így más lesz végre két fegyverem és jó, mit hozzak a piacról? A kedvem akkor sem veszi el semmi, csak ez emlékek nyomják a pillanatra rá a bélyegüket. Legutóbb mikor fegyvert kaptam, egyből használnom kellett és nagyon rossz dolgok történtek a szeretteimmel. Azonban nem hagyhatom, hogy a múltam elrontsa a jelenemet, így a piacra koncentrálok inkább.
- Hmm... Kelleni fog szárított hús, kulacs a víznek és hasonló tartós élelmiszer, szerintem tudod mire gondolok nem ? Néz rám, miközben a pénztartójában kotorászik, majd átad elegendő váltót, hogy bevásároljak.
-  Persze, tudom, bízd csak rám! Elvégre egy farmon nőttem fel, látásra tudom mi a jóféle áru és mi nem az, engem nem vernek át az már biztos! Mivel tudok főzni is, így tudom milyen élelemmel kellene felpakolnunk, hogy mindig jót együnk. Ehhez nem is kell sok váltó, mert sok olcsó dologból is lehet igazán jókat alkotni.
- Ügyes légy! Enged utamra, én meg nem tétovázok, elvégre még terveztem pár dolgot indulás előtt én is ezen kívül. Mikor végzek a piacon és megvan minden, akkor hangosan szólok Freiának, aki még dolgozik.
-  Megvan minden! Még gyorsan lefürdök indulás előtt! Annyira nem érdekel, hogy ki hallja vagy ki nem, fel nem jöhet senki utánam. Gyorsan letudom ezt is, majd szépen felöltözöm és a kardjaim igazgatom az övön. Mikor kész vagyok akkor  hangosabban trappolok lefelé.
- Útra készen! Megyek felnyergelem Csillagot! Ugyanis a szépséges világos pej lovam így hívják. Az orra felett van a homlokánál egy fehér csillag, onnan kapta a nevét. A lábainál is vannak fehér zoknik, de úgy mégsem akartam elnevezni szegény párát.

Lassan, de biztosan érkeztünk meg Noiraval a megjelölt helyre és bár nem tudtam pontosan, hogy hol van a gyülekező volt pár utaló jel....
- Átkozottak... Hogy merték idetolni a képüket? –hangzik el a tömegből, amikor odaértünk lóháton.
-Azt hiszem jó helyen vagyunk, ítélve abból, hogy mennyien vagyunk itt.-mondom a lovat vezető lánynak. -szerintem menjünk egy kicsit beljebb a tömegbe mit szólsz?
- Igen, tündék mindenhol, biztos jó helyen vagyunk. Merről menjünk be a tömegbe?- Néz hátra a válla felett Noira.
Bár ezután ahogyan a tömegen végignéztem pár ismerősön kívül sok érdekes dolgot nem láttam. Szinte csak a szokásos dolgok jelentek meg előttem, ahogyan a fülembe is szokásos dolgok jutottak:
- Ők égették fel az erdőt még a sárkány után is. Miattuk döntött úgy a királynő, hogy más világba költözteti a népünk.
- Miattuk lettünk földönfutók!
Noira erre kérdezett tőlem, hiszen láthatta a tekintetemen, hogy nem szeretem az ilyen idiótaságokat.
- Tényleg ők gyújtották fel az erdőt és miattuk mentek el a fajtársaink?- érdeklődik indulatosan Noira.
-Állítólag igen, bár én nem igazán vagyok ebben a témában képben. Mond csak te akkoriban merre voltál?
- Még falunk laktunk, ami leégett, utána mentünk Hellenburgba, ahol újraépítettük az otthonunkat és ezért nem tartottunk a többiekkel...-elég kényes kérdést tettem fel és sajnos egy szomorú választ kaptam rá, amit igyekeztem nem tovább feszegetni, főleg, hogy a tömeg körülöttünk eléggé agresszívan kezdett viselkedni.
-Hát azt hiszem mégis jobb lenne tőlük arrébb menni, mert ahogy hallod itt lincshangulat van. Bár van pár ismerős arc korábbról, de nem akarok ok nélkül harcolni. Végül is egy fajba tartozunk, mégis ezek vitáznak.
- Tényleg? Kiket ismersz? -valamivel nagyobb érdeklődéssel kérdezi tőlem.
-Van pár... mondjuk látod ott azt a fehér hajú tündét? Ő például elég agresszív velem szemben, bár részben megértem őt, hiszen börtönbe kellett dobnia... anno nagyon más voltam még.
Mellette ott van Crispin, ő egy elég érdekes figura, eléggé nyitott és általában nagy a szája, őt még kedveltem is amikor találkoztunk, aztán akit ismerek még, az Damien, ő egy vámpír grófnő társa azt hiszem, nem is tudom mit mondjak róla, talán azt, hogy a legfontosabb vele kapcsolatban, hogy komoly és komolyan is kell venni.
A zúgolódás egyre nagyobb, ugyanakkor lassan lebukik a nap a láthatáron. Ekkor pedig egy mennydörgés-szerű nagyon erős hang tölti be a levegőt, és szakít meg minden társalgást. Ahogy a kőkör felé fordulok látom, ahogyan egy magas, szakállas druidaköpenyes férfi áll fel a középen lévő oltár tetejére, közvetlenül mellette pedig egy nő áll. Az ő kezében is bot van ruhái bőrből készültek, melyek éppen csak a mellét takarják illetve két oldalt felsliccelt barna szoknyát hord. A fejét, a derekát a nyakát csontból és karomokból faragott ékszerek díszítik, arcán kék festés látható. Minden szabad bőrfelülete tele van kisebb-nagyobb hegekkel.
- Véreim! - szólal meg a druida, a hangját pedig felismerem. - Örül a szívem, hogy ennyien itt vagytok, hogy a népünket újra egy helyen láthatjuk. A nevem Cormac, az ittmaradottak arkdruidája vagyok, a mellettem álló hölgy pedig Cairen druidanő, Serpentbloom törzseinek egykori arkduidája.
A férfi hangja egyértelműen mágikusan van felerősítve, bezengi az egész mezőt és a környéket. Serpentbloom említésére a tömegben többen összesúgnak, harcos asszonyokat emlegetnek, megint mások barbár tündéket, megint mások csodálkoznak, hogy bár legendákból hallottak róluk, de már azt hitték, hogy régen kihaltak.
- Azért hívtunk ide benneteket, minden tündét, hogy együtt, egy népként döntsünk a sorsunkról. Sokat szenvedtünk már, szétszóródva az emberek között, elveszítve önmagunkat... Sokat beszélgettünk egymással, a természettel és minden benne lakó szellemmel, mi lehet a megoldás. De nem dönthetünk helyettetek. Ti és csak ti dönthettek a sorsotokról.
Itt tartott egy rövid szünetet.
- Három út áll most előttünk, mindegyik ki van kövezve egyaránt örömmel és bánattal is.
Ekkor a druidanő lépett előre.
- Drága népem! Drága tündék! A törzseink nagyrésze a kivonuláskor elment a népünkkel, de jónéhányan itt maradtunk, hogy meggyógyítsuk ezt a földet. Ekkor még nem hittük, de az erdő, ami most mögöttünk terül el bár átoknak tűnik valójában lehetőség. A nővéreim és én azon munkálkodtunk idáig, hogy Annwn sötétlő erdeje elfogadjon minket, és sikerrel jártunk. Vér árán. Verejték és könnyek árán, sokat tanultunk róla és magunkról. Annwn erdeje kész befogadni a tündéket, hogyha azok hajlandóak visszatérni az ősi ösvényekre.
A druidaférfi bólintott.
- Ez az egyik út. A másik út, hogy földet szerzünk magunknak kiharapva az emberek királyságaiból, vér és háború árán... Az utolsó lehetőség, hogy fejet hajtunk az embereknek. Közöttük fogunk élni, segíteni őket ahogy eddig... És népünk dicsősége az enyészeté lesz, noha a túlélsünk biztos.
Amint a druidák elkezdenek beszélni én a lóról figyelem a beszédet. Fejemben a gondolatok járnak és egyértelműen tudom, hogy mi lenne a helyes, bár azt hiszem egy kicsit rendkívüli módon állok a dolgokhoz... -miért csak ezt a három utat javasolja? Nem lehetne szerinted is az emberektől is levágni és az erdőben is élni?-kérdem hallkan Noiratól
- Rengeteg harcos van, szerintem elvehetnénk az erdő közeli falvakat simán, hogy aki civilizáltan élt, az maradhasson is az, én nem akarok erdőben élni. –felel nekem halkan.
-Én sem nagyon terveztem az erdőbe visszaköltözni, hiszen attól én világ életemben messze álltam.
- Mi... vagyis én is.
- A háborút nem javasolnám! A háború volt eddig a mi örökös vesztünk. Nem vagyunk már annyian, hogy valaha is a győzelemben reménykedhessünk, főleg ha mindkét királyságot ezzel magunkra haragítanánk. S minden egyes csepp kiontott vér csak tovább szabdalja amúgy is megtépázott sorainkat. Ugyanakkor behódolni sem hódolhatunk a kerekfülüeknek. A büszkeségünk nem engedné és azt meg főleg nem hagyom, hogy a népünk és a kultúránk beolvadjon azon mocskok közé. Ha már csak ez a három lehetőség áll előttünk és én bízok a bölcs druidákban, hát én azt mondanám, hogy válasszuk az első utat. Finsterwald, bár vadnak tűnik és valójában is az, bár nem léptem még be a területére...de egyben ez a vadság tartaná távol tőlünk az embereket.  De jegyezzétek meg: ha ti a háborút választjátok, a népünket sodorjátok a kihalás szélére. Ha nem tudjuk félre tenni a nézeteltéréseinket, akkor is meghalunk. Tudom, hogy mennyire nehéz. Látom itt azokat, akikkel harcoltunk a Kivándorlás előtt, bár azok emberek voltak és nem a fea nép tagjai...Látom, hogy mindannyian a fegyverünkkért nyúlkálunk még ott is, ahol régi ismerősök találkoznak. Ha a Tünde légió és a Draconis rend nem képes félre tenni még most sem az ellentétét, akármilyen előzményeken is alapul, akkor akár le is ülhetünk itt, és várhatjuk, ahogy lassan beolvadunk az emberek közé. Na, kinek lenne hozzá kedve?
- Én is osztom társam véleményét. A háborúskodásnak nem volt és nem is lenne értelme. Ha adatott egy új lehetőség, mint most Finsterwald, élnünk kellene vele. Így minket sem zavarnak és mi sem zavarjuk őket.
- A harc nem megoldás, igaza van.
- Maradnunk kell az emberek között. Kellő kitartással megmaradhatunk tündének, és fenn tudjuk tartani dicsőségünk hírét, de mindez mit sem ér, ha senki nem éli meg, hogy elmondja a történetet. -
- Testvéreim! Tündék! A nevem Diarmuid Amberglade, bár az egyházon belül Sangarinus püspökként ismernek. Tudom, hogy sokan haraggal a szívükben gondolnak erre a palástra, amit viselünk... - itt felhangzik egy adag fújjolás, egy adag éljenzés... - Ám én is tünde vagyok, akár ti mind! Az én otthonom is elégett a tűzben akár a tiétek! Ám a harag helyett én és még néhányan úgy döntöttünk belülről pusztítjuk el azokat, akik elégették az erdőnket, az előző püspök halála után pedig az Ordo Draconist a tündék rendjévé tettem az egyházon belül. - itt kis szünetet tart és látjátok hogy az emberek kezdenek összezavarodni, a tünde légió tagjai fogcsikorgatnak és nem hisznek neki. Sangarinus azonban folytatja.
- A rendemnek fldjei vannak északon, amiket nem vér útján vettünk el, hanem becsülettel vívtuk ki. Csatlakozzatok hozzánk! Van hely ott a falvaitoknak, állataitoknak családjaitoknak az Északi királyság hűbéreseként, de mégis autonómiában az egyház és az én oltalmam alatt!
-Javasolnék egy másféle megoldást! Mi lenne ha az erdőben élnének mindazok akik ott szeretnének és az emberek királyságaitól békésen elvennénk a közeli falukat azoknak akik arra vágynak hogy ott éljenek? Nem kell mindig háborúzni-szólok meg a ló hátáról.
- Tévedtek...az az erdő nem otthon. Az az erdő más, mint a hajtani Elvenwoods. Azt az erdőt védeni kellett, őrizni. Finsterwald vad, haragos, és elevenen falja fel azt, aki gyenge. Azt az erdőt talán meg sem lehet szelídíteni.
- Na és vajon hogyan halt meg az előző püspök...
- A baj az, Sangarinus püspök, hogy még ha a maga által felvázolt opciót is választanánk, még is, ki garantálná, hogy Gustav nem kapna vérszemet? Hűbéres csak egy fancy szó arra, hogy szolga. Mi baj lenne azzal, ha Finsterwald-ba költöznénk, ahol senkinek se lennénk a hűbéresei? Lehet, hogy maradhatnánk akár az emberek között is és megküzdeni azért, hogy megőrizzük a népünk sajátosságát és autonomiáját, de amíg ilyen kis számban vagyunk, ez igen csak nehéz dolog lenne Lance. Túl erős lenne a nyomás az emberi oldalról és előbb-utóbb az embereknek is elegük lenne abból, hogy a tündék csak úgy ott lógnak közöttük, vagy mindenképp beleerőszakolnának minket az újdonsült háborújukba, amit az emberek annyira imádnának. Nem kéne tovább vívni azoknak a háborúját, akik semmibe se vesznek minket. Már pedig ez lenne, ha közöttünk maradnánk. Ha Sangarinus-ra hallgatunk, akkor Gustav oldalán kéne harcba szállnunk. Akarjuk mi mindezt? Igen, Finsterwald veszélyes hely, de legalább a saját urai lennénk és mi döntenénk el, hogy hogyan avatkozunk bele Veronia sorsába. Most itt a lehetőség, hogy ismét a kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ne dobjuk el mézes-mázos ígéretekért. Lehet, hogy Finsterwald nem otthon...de azzá alakíthatjuk!
- Uram, el tudja képzelni, hogy megannyi tünde csak úgy Északért fog harcolni? - Nyilván nem kell részleteznem a tündék és Észak között feszülő ellentéteket, melyek okkal vagy ok nélkül születtek. Mindannyiank egész biztosan nem egyeznénk bele ebbe rögtön és kérdések nélkül, ahogy jómagam sem tenném. Finsterwald pedig valóban vad, de kit fogadna el jobban, mint azokat, akik gyakorlatilag onnan származnak? A költözés sosem volt és sosem lesz egyszerű, de ha az embereket nem is, minket talán elfogad az a hely idővel. Úgy élhetünk, mint ahogy annak idején éltünk, vagy talán ennyi idő után képtelenek lennénk már rá?
-Miért kéne csak egy utat választanunk? Sokan vagyunk, akik már nehezen alkalmazkodnának az erdei élethez, főleg egy vad, ismeretlenhez, azok választhatnák a püspök által kínált utat, akik meg az erdő kihívását akarják.....senki nem fogja őket megállítani, eddig is nyitva volt oda az út.
- Mit tud Nicholas Amberglade-ről? -
- Leányom, hogyan foglahatnánk el az emberek falvait békésen? Olyannak ismered tán őket, akik szívesen odaadják őket a népünknek csak úgy? Harc nélkül? Miért tennének ilyet?
Ez után azonban Cairen lép előre, hiszen a legtöbb kérdés Finsterwalddal kapcsolatban jött fel.
- Igazad van. Annwn  erdeje sötét és kegyetlen, tele eddig ismeretlen veszélyekkel. Akik újjá akarnák építeni benni a régi tünde királyságot, olyannak amilyen Zephyrantes volt valaha, azoknak csalódniuk kell majd. Ha az erdő mellett döntünk, ő fogja írni a szabályokat, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nem emelhetünk fejszét a fákra, és csak kérnünk szabad elvennünk nem. Könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz, hiszen annyira régóta éltünk valójában távol a természettől. Túl régóta. Vissza kell találnunk hozzá, a szimbiózishoz, akik pedig hibáznak, annak az erdő nem fog megbocsájtani. Úgy hiszem azonban, hogy képesek vagyunk változni. Vissza tudunk találni az igazi valónkhoz, ám akkor le kell vetnünk a civilizáció kényelmét, amit az emberektől kaptunk.
Harmadikként pedig Sangarinus válaszol a kérdésekre, elsőként Lance-nek, szomorúságtól és egyben haragtól eltorzult arccal.
- Nicholas a bátyám volt. - jelentette ki, majd a kétkedőkhöz fordult. - A garancia, hogy a király ne támadhasson meg minket, az Egyház maga. Az Egyház északon hatalmasabb a királynál is, mert irányítja a nép szívét, és a földeket tőle kapjuk, nem Gustavtól. A lovagok igen, harcolni fognak a háborúban, de sem a nőket sem a gyermekeket, sem pedig az összes férfit nem kényszerítjük katonáknak.
-Hallják a többieket? Északon már lenne nekünk birtok és azt sem vérrel áztatva szerezték, hogy idézzek tőlük, vajon nem lehetséges, hogy hasonló módon képesek lehetnénk velük szót érteni? Nem kell mindig arra gondolni, hogy mindannyian azon gondolkodnak, hogy csak a háború kell nekik! Most is amikor ideértünk azonnal hallottam, hogy a feszültség csak épül amiatt, hogy van aki északról jött és van aki délről. Semmi értelme ilyesféle előítéleteknek engedelmeskedni és gyakorolni a másikra! Miért ne lehetne velük leülni egy asztalhoz? Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ne lehetne velük beszélni. Vagy talán tudnak olyan dologról, ami miatt képtelenség velük? Mert én nem! Igen ők is hibáztak és igen mi is hibáztunk már párszor, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne leplet teríteni a múltra és csak a jövővel foglalkozni. Végül is ezért jöttünk ide mindannyian nem? A jövő miatt.
- A baj az, Freia, hogy lehet, hogy nem vérrel harcolták ki, de biztos vagyok benne, hogy szép árat kellett megfizetniük érte. Az Ordo Draconis kapta a földet azért, hogy az Egyház céljait szolgálják. A Tünde Légiónak Hellenburg-ban nem tudom, hogy van-e saját földje, valaki majd biztos kiokosít minket. De ha leülnénk a tárgyalóasztalhoz Rudenz királlyal, mit gondolsz, milyen árat kérne azért, hogy földet engedjen át nekünk?
- Áh, szóval rögtön az Egyház oltalmába helyezzük magunkat, ami azt jelentené, hogy dobjuk el a hitünket. Helyezzük hitünket az Idegen Istenbe, és dobjuk el a Természetet és a Holdat. Akármennyire is "megvédene" minket a drágalátos Egyháza, ezt bizony nem adná ingyen. Tehát a kérdés: ki közülünk az, aki elfogadja a mi drága püspökünk ajánlatát és hajlamos az ott beígért védelem miatt feláldozni a vallását? De ha döntünk, egységesen kell döntenünk. Ha most a népünket felszabdaljuk és egyesek Észak "kínálatát" fogadják el, mások saját területet akarnak kiszabni maguknak akár Északon akár Délen, még ha "békésen" is, míg a harmadik csoport úgy érzi, hogy megbírkózik Finsterwald-dal...akkor szétszabdaljuk a népünket és egyik csoport se éri el a célt, amelyet megfogalmazott maga előtt. Itt az ideje, hogy egységesen gondolkozzunk. Ahogy Damien mondta, Finsterwald az őshazánk része. Én ott voltam, amikor lehetővé tettük azt, hogy a népünk Anwnn-ba vándorolhasson. Beszéltem Rheo-val, aki mindezt lehetővé tette, még ha annyira nem is kedveltem azt a kétlábon járó botanikuskertet...Visszatérhetnénk a régi életmódunkhoz, ami persze, hogy nagy áldozattal járna, de még mindig ezt látom annak, amivel megőrizhetjük a vallásunkat és az autonómiánkat. Tehát, ahogy Leo is mondta: egységesen kell fellépnünk és ma kell döntenünk, vagy az elkövetkezendő napokban.
- És aztán a tündék egy része Északon élne, egy részük Finsterwaldba költözne be, egy részük pedig az emberek közé beolvadva ontaná szitkait az összes többire. Épp eléggé szét vagyunk forgácsolódva már most is. Úgy hittem, a cél az lenne, hogy összetartsunk és valahogyan egyetértsünk. Ahogyan az előttem szólók mondták. - Észak sem valószínű, hogy jó szemmel tekintene ránk. Az egyház védelme meglehet, hogy fizikailag megvédene minket, ám ugyanúgy, ahogy a tündék néznek az északiakra, fordítva is kapnánk tekinteteket és odamondásokat és akár ennél többet is. Ki a megmondhatója, hogy nem ugyanolyan élet lenne-e, mintha üldöztetésben élnénk?
- Nézzetek körbe! - Vannak, akik a városból jöttek, vannak akik a katonaságtól, vannak, akik a földekről és bár kívánjuk, hogy népünk egységes legyen, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Sokan már rég elhagyták az erdőket saját jószántukból vagy kalandvágyból, de nem kívánkoznak vissza. Mit vártok tőlük, tőlünk, hogy hagyjunk ott mindent és költözzünk a fák közé? Most is teljesen más javaslatok születnek, hogy akarsz ebből egységet? - Sangarinus püspök nem az Egyház kebelét, a tündék hitének elhagyását, hanem a saját védelmét kínálta fel, egy szabad területen.
Cormac arkdruida elmosolyodott.
- Mindennek ára van. - kezdte magához képest halkan. - Akármelyik útra lép a népünk, vagy szétmorzsolódva több útra, mindnek ára lesz. A kérdés, hogy melyik árat akarjuk megfizetni. Ha nem tudunk egységesen dönteni, szétmorzsolódunk és talán lassan kihalunk, de sosem leszünk nagy nép többé. Ha beolvadunk az emberek közé a századok alatt a két faj eggyé válik. Nem léteznek majd tündék, hiszen a keveredés természetes lesz. Ha Északot választjuk a hitünk kerül veszélybe, ha a háborút az életünk, ha az erdőt, akkor is. Ezért nem dönthettünk felülről a sorsotokról. Csak ti tudjátok mi az ár, amit hajlandók vagytok megfizetni.
Ez után Freiához fordul.
- Bízol még az emberekben leányom, ezt látom. Ám mit tudnánk nekik mi ajánlani, hogy falvakat kapjunk? A lovagok itt a saját vérüket ajánlották fel, és harcoltak az emberek háborújában, dél sem várna tőlünk kevesebbet minthogy harcoljunk az ellenségeikkel és cserébe majd földeket adnak. Ez így szokás közöttük századok óta.
Sangarinus erre bólintott, valóban így kapták a földet ők is. Ez után borostyán szemét Crispin-ra szegezte.
- Látom harcosan véded a hited, éjfi, noha mindannyian ugyan azt az Istent imádjuk csak máshogy. Nem tagadom, jönni fognak térítők és tanítók, és be fogom őket engedni mert a jóindulat csak kölcsönösen történhet meg, de erővel nem fogjuk rákényszeríteni senkire, hogy az emberek módján imádja az Urat. Hogy hogyan fognak ránk nézni szomszédaink, nem tudom megmondani, de üldöztetésben nem lesz részünk, ezt garantálom.
Előlép megint a druidanő is.
- Pihenjetek, testvéreim. Reggel folytatjuk a tanácsot. Gyűljetek a nagy tűz köré és lakomázzunk együtt, ha talán most vagyunk így együtt utoljára!
Zárta le a nagy megbeszélést a nő hirtelen. Én is úgy láttam, hogy semmi értelme ezeket a dolgokat most itt feszegetni, mindenki mást akar, mindenki azt ami neki jó. Ellenben köztes megoldásra való érvet senki nem mutatott rajtam és az egyik vörös köpenyesen kívül. Úgy éreztem akkor, hogy majd vele beszélnem kéne, talán tud pár dolgot ami segíthetne abban, hogy végül a igazi jót válasszunk. Azonban a tűz és a vcsora engem és Noirát is elhívott onnan és miután Csillagot rendbe tettük és kikötöttük mi is oda mentünk a tűzhöz. Észrevettem, ahogyan a lány nagyon nézelődött, főleg férfiakat így súgva kérdeztem tőle:
-Van pár aranyos most ugye?
- Aranyos mi? -zavartan pislogott vissza rám.
-Attól függ melyikre gondolsz. Csak ne bámuljuk egyszerre, mert észreveszi –kuncogok egy picit a dolgon, hiszen hirtelen témát váltottunk és szerintem zavarba hoztam vele.
- Mondjuk Crispinre vagy az a Damien... vagy a harmadik, akinek nem tudom a nevét.
-Hmm csinosak valóban, bár ha engem kérdezel, akkor inkább Crispin. Damienről meg nem tudom... olyannak tűnt mintha már a neje lenne az a vámpírnő, szóval nem nagyon akarnék rámozdulni. Lancet meg hagyjuk, ha rá céloztál. Mindig bunkó velem.
- Hogy szerethet egy vámpírnőt? Ez nagyon gáz, hiszen mi szebbek vagyunk a sápadtaktól! -elhúzza a száját a lány- De az a Lance olyan cuki, kár hogy azt a fránya vörös köpenyt hordja.
Elmosolyodom a dologra, majd a második feléhez hozzáteszem: -Ja hogy rá gondoltál! Őt nem ismerem, Lance az, aki mellette van fehér hajú tünde. De várj csak. -gondolkodom el- akiket megnéztél mind sötét elfek. -nézek rá meglepetten.
- Igaz, mind kicsit más, de valahogy jobban tetszenek mégis, van bennük valami rosszfiús.
Erre felhúzom a szemöldökömet és hozzáteszem: -Igazad van ebben teljesen, de tudod, ha jó pasit szeretnél, akkor ők nem biztos jó választás, azaz úgy hallottam…
- Úgy sincs esélyem egyiküknél sem, de legalább nézi szabad őket. -megvonja a vállát
-Ilyet ne mondj ilyet! -lököm meg a vállát óvatosan -Nem azt mondtam nem lenne esélyed, igenis csinos vagy, csak arra gondoltam családot nem nagyon tudsz velük alapítani. ÉS szabad nézni, sőt szerintem kell is néha.-mosolygok rá kedvesen.
- Nézz körbe, mennyi csinos tünde van még itt. -mutat körbe Noira- Viszont a család annyira nem vonz, elvégre a harcosoknak az nem való.
-Igen vannak jó páran még, neked is és nekem is lenne itt egy pár, ha nagyon akarnánk, de abban igazad van, hogy végső soron mi harcosok vagyunk, a család még várhat magára. – zárom rövidre a témát, bár való igaz, hogy egyikőnk sem fejezte be a nézelődést. Így bár csendesen egymás melett nézelődtünk, úgy tűnt mégis más-más tipusúakat figyeltünk meg.

Mikor belovagolunk a sűrűjébe, akkor csak nézem a sok furcsa alakot, annyira nem vagyok tisztában, hogy mit jelent a vörös köpenyes csapat jelenléte, amit sokan rosszallanak, ahogy hallom.
- Átkozottak... Hogy merték idetolni a képüket? Csikorgatják a fogukat többen is a tündelégióból.
Csak kapkodom a fejem és nem is én irányítom Csillagot, hanem ő megy arra, amerre éppen szeretne és amerre tud. Néhány órán belül egy szedett-vetett sátortábor alakult ki. A két hadseregnyi tábot egymástól távol marad és egységben. A pillanatnyi zavaromból és bámészkodásomból Freia hangja ránt vissza.
- Azt hiszem jó helyen vagyunk, ítélve abból, hogy mennyien vagyunk itt. Mondom a lovat vezető lánynak. Szerintem menjünk egy kicsit beljebb a tömegbe mit szólsz?
- Igen, tündék mindenhol, biztos jó helyen vagyunk. Erősítem meg a mondatot, bár tényleg elég egyértelmű. Még nem láttam ennyi tündét egy helyen eddig, különös érzés és kicsit megnyugtató. A Tündelégió tagjait nézegetem inkább, mert a bátyám is ott szolgált, de nem látok egy ismerős arcot sem.
- Merről menjünk be a tömegbe? Nézek hátra a vállam felett és aszerint nyúlok a kantárhoz, hogy visszavegyem az irányítást a lovam felett. Miközben haladunk ismét szidalmakat hallok és megnézem azt is, hogy kikre irányul.
- Ők égették fel az erdőt még a sárkány után is. Miattuk döntött úgy a királynő, hogy más világba költözteti a népünk.
- Miattuk lettünk földönfutók!
- Tényleg ők gyújtották fel az erdőt és miattuk mentek el a fajtársaink? Érdeklődöm kissé idegesen, elvégre számomra elég nagy veszteség volt, amit az a tűz okozott. At otthonom, a gyermekkorom szép helyszínét elpusztította az ami akkor történt. A családommal bár összetartók voltunk, de a tanyánk mellett sok ismerős halálát is láttam, amint a tűz martalékává válnak. Egyáltalán nem szép látvány és persze az elvesztésük is fájdalmas volt. Nem annyira, mint a szüleim és bátyámé, de mégis több emlékem köt oda, mint Hellenburgi házunkhoz.
-Állítólag igen, bár én nem igazán vagyok ebben a témában képben. Mond csak te akkoriban merre voltál?
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, felteszi a klérdést, amire kurtán válaszoltam Freiának.
- Még falunk alktunk, ami legégett utána mentünk Hellenburgba, ahol újraépítettük az otthonunkat és ezért nem tartottunk a többiekkel... Az a ház, a tanyasi mintájára lett átalakítva, bár nem volt olyan nagy és csak kertünk volt, nem telkünk, de mégis megtöltöttük azt szeretettel. Szerettem ott lakini, de ma már csak ritkán megyek oda, akkor is általában csak a kertbe, hogy gondozzam a sírt és titkon pityeregjek egy kicsit.
-Hát azt hiszem mégis jobb lenne tőlük arrébb menni, mert ahogy hallod itt lincshangulat van. Bár van pár ismerős arc korábbról, de nem akarok ok nélkül harcolni. Végülis egy fajba tartozunk, mégis ezek vitáznak.
- Tényleg? Kiket ismersz? Mikor meghallom, hogy vannak ismerősei, akkor egyből fellelkesülök és hátrahagyom a borús gondolataimat. Szívesen odamennék köszönni a fiúknak, de úgy érzem, hogy a társam nem szeretne odamenni hozzájuk, talán ha mesél róluk megtudom pontosan miért is.
Van pár... Mondjuk látod ott azt a fehér hajú tündét? Ő például elég agresszív velem szemben, bár részben megértem őt, hiszen börtönbe kellett dobnia... Anno nagyon más voltam még. Mellette ott van Crispin, ő egy elég érdekes figura, eléggé nyitott és általában nagy a szája, őt még kedveltem is amikor találkoztunk, aztán akit ismerek még, az Damien, ő egy vámpír grófnő társa azt hiszem, nem is tudom mit mondjak róla, talán azt, hogy a legfontosabb vele kapcsolatban, hogy komoly és komolyan is kell venni.
Kíváncsian követem a tekintetemmel Freiát és megnézek magamnak mindenkit. Az első, akiről beszél az lehet az ok, amiért nem megyünk oda. Kicsit hasonlít a bátyámra, az egyenruha és a magassága miatt, ám sem a hajszín, sem a helyessége nem érhet a nyomába Kirionnak. A következő alak Crispin elég érdekes és jóképű. Van benne valami, ami már most megfogott, na meg az, hogy nagy a szája eleve szimpatikussá teszi, a ruhájáról nem is beszélve, nagyon szépen kiöltözött ide. Utána jön Damien, aki szintén szóva jöhetne, de a komolysága nem tudom mennyire lenne mellém való. Persze fura, hogy egy vámpír grófnő társa, de ki választana egy sápadttat, mikor itt van rengetek szép tündenő is. A többiekre is vetek pillantást, valamiért a sötét elfek jobban vonzzák a tekintetem. Az egészet a druidák szava töri meg, akik akkor szólalnak meg, mikor lebukik a nap a láthatáron. Ekkor pedig egy mennydörgés-szerű nagyon erős hang tölti be a levegőt, és szakít meg minden társalgást. Ha a kőkör felé fordultok láthatjátok, ahogyan egy magas, szakállas druidaköpenyes férfi áll fel a középen lévő oltár tetejére, közvetlenül mellette pedig egy nő áll. A nő korát nem tudjátok megállapítani. Az ő kezében is bot van ruhái bőrből készültek, melyek éppen csak a mellét takarják illetve két oldalt felsliccelt barna szoknyát hord. A fejét, a derekát a nyakát csontból és karomokból faragott ékszerek díszítik, arcán kék festés látható. Minden szabad bőrfelülete tele van kisebb-nagyobb hegekkel.
- Véreim! Szólal meg a druida, a hangját pedig mindannyian azonnal felismeritek. - Örül a szívem, hogy ennyien itt vagytok, hogy a népünket újra egy helyen láthatjuk. A nevem Cormac, az ittmaradottak arkdruidája vagyok, a mellettem álló hölgy pedig Cairen druidanő, Serpentbloom törzseinek egykori arkduidája.
A férfi hangja egyértelműen mágikusan van felerősítve, bezengi az egész mezőt és a környéket. Serpentbloom említésére a tömegben többen összesúgnak, harcos asszonyokat emlegetnek, megint mások barbár tündéket, megint mások csodálkoznak, hogy bár legendákból hallottak róluk, de már azt hitték, hogy régen kihaltak. Csak kapkodom a fejem és hallgatom miről beszélnek. Nekem a tünde legendák nem mondanak sokat, így nem tudom hová tenni, de az biztos, hogy ezek valami hősök vagy hírességek, akiket tisztelni kell.
- Azért hívtunk ide benneteket, minden tündét, hogy együtt, egy népként döntsünk a sorsunkról. Sokat szenvedtünk már, szétszóródva az emberek között, elveszítve önmagunkat... Sokat beszélgettünk egymással, a természettel és minden benne lakó szellemmel, mi lehet a megoldás. De nem dönthetünk helyettetek. Ti és csak ti dönthettek a sorsotokról.
Itt tartott egy rövid szünetet, amjd folytatja is a mondandóját.
- Három út áll most előttünk, mindegyik ki van kövezve egyaránt örömmel és bánattal is.
Ekkor a druidanő lépett előre.
- Drága népem! Drága tündék! A törzseink nagyrésze a kivonuláskor elment a népünkkel, de jónéhányan itt maradtunk, hogy meggyógyítsuk ezt a földet. Ekkor még nem hittük, de az erdő, ami most mögöttünk terül el bár átoknak tűnik valójában lehetőség. A nővéreim és én azon munkálkodtunk idáig, hogy Annwn sötétlő erdeje elfogadjon minket, és sikerrel jártunk. Vér árán. Verejték és könnyek árán, sokat tanultunk róla és magunkról. Annwn erdeje kész befogadni a tündéket, hogyha azok hajlandóak visszatérni az ősi ösvényekre.
A druidaférfi bólintott.
- Ez az egyik út. A másik út, hogy földet szerzünk magunknak kiharapva az emberek királyságaiból, vér és háború árán... Az utolsó lehetőség, hogy fejet hajtunk az embereknek. Közöttük fogunk élni, segíteni őket ahogy eddig... És népünk dicsősége az enyészeté lesz, noha a túlélsünk biztos.
-Miért csak ezt a három utat javasolja? Nem lehetne szerinted is az emberektől is levágni és az erdőben is élni? Kérdezi tőlem halkan Freia és én hátraforsulva szintén halkan elmondtam neki az én véleményemet is, amit hangosan biztos nem mernék kimondani. Itt most komoly döntést kell meghozni, ami nagy felelősséggel jár, erre én még nem állok készen.
- Rengeteg harcos van, szerintem elvehetnénk az erdő közeli falvakat simán, hogy aki civilizáltan élt, az maradhasson is az, én nem akarok erdőben élni. Nézek a két nagyobb harcos csoportosulásra, ám én elképzelni sem tudom mekkorának kellene lennie egy rendes seregnek.
- Én sem nagyon terveztem az erdőbe visszaköltözni, hiszen attól én világ életemben messze álltam.
- Mi... vagyis én is. Hátrapillantva válaszolok. A családom nem az erdőt választotta, mert azt mondták, hogy az nem elég modern az ő kifinomultságukhoz. Azonban úgy tűnik valaki megszólal a tömegből, méghozzá az a helyes nagyszájú férfi, így odakapom a fejem és őt bámulom. Nem mond hülyeséget, de nem értek vele egyet. Halkan sóhajtok fel a beszéde alatt, biztos nem akar olyannal társalogni, aki nem az ő oldalán foglal helyet.
- A háborút nem javasolnám! Léptem előre a tömegből a méregdrága öltözetemben. A háború volt eddig a mi örökös vesztünk. Nem vagyunk már annyian, hogy valaha is a győzelemben reménykedhessünk, főleg ha mindkét királyságot ezzel magunkra haragítanánk. S minden egyes csepp kiontott vér csak tovább szabdalja amúgy is megtépázott sorainkat. Ugyanakkor behódolni sem hódolhatunk a kerekfülüeknek. A büszkeségünk nem engedné és azt meg főleg nem hagyom, hogy a népünk és a kultúránk beolvadjon azon mocskok közé. Ha már csak ez a három lehetőség áll előttünk és én bízok a bölcs druidákban, hát én azt mondanám, hogy válasszuk az első utat. Finsterwald, bár vadnak tűnik és valójában is az, bár nem léptem még be a területére...de egyben ez a vadság tartaná távol tőlünk az embereket. De jegyezzétek meg: ha ti a háborút választjátok, a népünket sodorjátok a kihalás szélére. Ha nem tudjuk félre tenni a nézeteltéréseinket, akkor is meghalunk. Tudom, hogy mennyire nehéz. Látom itt azokat, akikkel harcoltunk a Kivándorlás előtt, bár azok emberek voltak és nem a fea nép tagjai...Látom, hogy mindannyian a fegyverünkkért nyúlkálunk még ott is, ahol régi ismerősök találkoznak. Ha a Tünde légió és a Draconis rend nem képes félre tenni még most sem az ellentétét, akármilyen előzményeken is alapul, akkor akár le is ülhetünk itt, és várhatjuk, ahogy lassan beolvadunk az emberek közé. Na, kinek lenne hozzá kedve?
- Én is osztom társam véleményét. A háborúskodásnak nem volt és nem is lenne értelme. Ha adatott egy új lehetőség, mint most Finsterwald, élnünk kellene vele. Így minket sem zavarnak és mi sem zavarjuk őket. Ismét csak sóhajtok egyet, a másik helyes tünde is mellette áll, lehet mégis át kellene pártolnom hozzájuk… De miért is tennék ilyet, amíg az sem biztos, hogy van náluk esélyem?
- A harc nem megoldás, igaza van. Szólott a harmadik helyes sötét tünde is az előtte szólokhoz, hát legyen, lehet megváltoztatom a véleményemet, de azért nem kell ezt elsietni. Én inkább csendben figyelek, gondolom úgy is a többség szavazata fog dönteni, bár foglalmam sincs, hogy ez miként fog lezajlani itt. Kicsit félek, nem akarom ezt most rögtön eldönteni.
- Maradnunk kell az emberek között. Kellő kitartással megmaradhatunk tündének, és fenn tudjuk tartani dicsőségünk hírét, de mindez mit sem ér, ha senki nem éli meg, hogy elmondja a történetet. Hátrasandítok Freiára, hogy pont az szól az az elképzelésünkhöz a legközelebbit, akit a legjobban nem kedvel. Ekkor újabb tünde lép elő és szólal fel. A vörös köpenye miatt nem kedvelem, ám amit mond, az kicsit megváltoztatja a véleményemet róluk.
- Testvéreim! Tündék! A nevem Diarmuid Amberglade, bár az egyházon belül Sangarinus püspökként ismernek. Tudom, hogy sokan haraggal a szívükben gondolnak erre a palástra, amit viselünk. Ám én is tünde vagyok, akár ti mind! Az én otthonom is elégett a tűzben akár a tiétek! Ám a harag helyett én és még néhányan úgy döntöttünk belülről pusztítjuk el azokat, akik elégették az erdőnket, az előző püspök halála után pedig az Ordo Draconist a tündék rendjévé tettem az egyházon belül. Kis szünetet tart, sok fújjongás és a többiek fogcsikorgatása nem éppen azt mutatja, mennyire összetartozunk. Mindig is furcsálltam, mikor hallottam, hogy van északi és déli ellentét, ami megosztja az embereket, de hogy még a tündéket is? Érdekes, de inkább csak figyeltem a további fejleményeket.
- A rendemnek földjei vannak északon, amiket nem vér útján vettünk el, hanem becsülettel vívtuk ki. Csatlakozzatok hozzánk! Van hely ott a falvaitoknak, állataitoknak családjaitoknak az Északi királyság hűbéreseként, de mégis autonómiában az egyház és az én oltalmam alatt!
- Javasolnék egy másféle megoldást! Mi lenne ha az erdőben élnének mindazok akik ott szeretnének és az emeberek királyságaitól békésen elvennénk a közeli falukat azoknak akik arra vágynak hogy ott éljenek? Nem kell mindig háborúzni! Szólal meg mögöttem egy női hang, ami Freiáé, hát én most kicsit kényelmetlenül érzem magam. Sokan néznek ide és mivel együtt vagyunk, félek, hogy az én véleményemnek is ezt hiszik majd. Szólnom kellett volna neki, hogy a helyes vörös díszruhás tünde véleménye mellett lennék inkább. Az előző kis gondolatát osztja meg a többiekkel, amiben még én is egyetértettem, de azonban van itt más is. Ha valóban lehet északon háború nélkül földeket szerezni, akkor miért ne választanánk azt a megoldást? Kicsit fészkelődök a nyeregben és próbálok elhúzódni, bár ez elég lehetetlen helyzen, mivel egy lovon ülünk mind a ketten.
- Leányom, hogyan foglahatnánk el az emberek falvait békésen? Olyannak ismered tán őket, akik szívesen odaadják őket a népünknek csak úgy? Harc nélkül? Miért tennének ilyet? Válaszol az arkdruida Freiának. Igaza van, csak harccal tudjuk, nem fogunk északra költözni, mert ott megkapjuk azt anélkül is, amúgy is mindennek ára van.
- Tévedtek...az az erdő nem otthon. Az az erdő más, mint a hajtani Elvenwoods. Azt az erdőt védeni kellett, őrizni. Finsterwald vad, haragos, és elevenen falja fel azt, aki gyenge. Azt az erdőt talán meg sem lehet szelídíteni...abban az erdőben nem marad meg senki idegen. Egy újabb hozzászóló tünde, aki olyan dolgokat mond, ami nem túl bíztató. Nem hallottam még arról az erdőről, de ha annyira veszélyes, akkor miért is kellene oda mennem? Félek, hogy nem tudnék beilleszkedni, nem tudok semmit az erdei életről. Kicsit aggodalmasan nézek ismét Crispinre, aki visszaveszi a szót ismét.
- Igazad van. Annwn erdeje sötét és kegyetlen, tele eddig ismeretlen veszélyekkel. Akik újjá akarnák építeni benni a régi tünde királyságot, olyannak amilyen Zephyrantes volt valaha, azoknak csalódniuk kell majd. Ha az erdő mellett döntünk, ő fogja írni a szabályokat, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nem emelhetünk fejszét a fákra, és csak kérnünk szabad elvennünk nem. Könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz, hiszen annyira régóta éltünk valójában távol a természettől. Túl régóta. Vissza kell találnunk hozzá, a szimbiózishoz, akik pedig hibáznak, annak az erdő nem fog megbocsájtani. Úgy hiszem azonban, hogy képesek vagyunk változni. Vissza tudunk találni az igazi valónkhoz, ám akkor le kell vetnünk a civilizáció kényelmét, amit az emberektől kaptunk. Kapunk választ az erdővel kapcsolatban. Kicsit ijesztő számomra ez az egész, elvégre kell a tűzifa és ha nem találunk elég gallyat vagy avart hozzá, akkor kénytelen a tünde kivágni egy fát. Arról nem is beszélve, hogy valamiből építkezni is kellene
[color:335f=#ad0a56 ] - Na és vajon hogyan halt meg az előző püspök… Ő biztosan tud valamit erről, de szerintem a múlt most ilyen szempontból teljesen felesleges, hiszen a jövőnket beszéljük meg, azaz beszélik meg. Freia felszólalásánál láttam, hogy a homlokához csapja a kezét, remélem nem vesz egy kalap alá vele, nem lenne jó nekem.
[color:335f=#ad0a56 ] - A baj az, Sangarinus püspök, hogy még ha a maga által felvázolt opciót is választanánk, még is, ki garantálná, hogy Gustav nem kapna vérszemet? Hűbéres csak egy fancy szó arra, hogy szolga. Mi baj lenne azzal, ha Finsterwald-ba költöznénk, ahol senkinek se lennénk a hűbéresei? Lehet, hogy maradhatnánk akár az emberek között is és megküzdeni azért, hogy megőrizzük a népünk sajátosságát és autonomiáját, de amíg ilyen kis számban vagyunk, ez igen csak nehéz dolog lenne Lance. Túl erős lenne a nyomás az emberi oldalról és előbb-utóbb az embereknek is elegük lenne abból, hogy a tündék csak úgy ott lógnak közöttük, vagy mindenképp beleerőszakolnának minket az újdonsült háborújukba, amit az emberek annyira imádnának. Nem kéne tovább vívni azoknak a háborúját, akik semmibe se vesznek minket. Már pedig ez lenne, ha közöttünk maradnánk. Ha Sangarinus-ra hallgatunk, akkor Gustav oldalán kéne harcba szállnunk. Akarjuk mi mindezt? Igen, Finsterwald veszélyes hely, de legalább a saját urai lennénk és mi döntenénk el, hogy hogyan avatkozunk bele Veronia sorsába. Most itt a lehetőség, hogy ismét a kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ne dobjuk el mézes-mázos ígéretekért. Lehet, hogy Finsterwald nem otthon...de azzá alakíthatjuk! Megtapsolnám, amiért ilyen szép beszédet tart, de nem szeretném Freiát megsérteni vele. Miért ilyen nehéz ez, nem tudom mik ezek a kicsapongó érzelmek így hirtelen, de még nem voltam ennyi tünde között és valahogy úgy érzem, itt megtalálhatnám az igazit.
- Uram, el tudja képzelni, hogy megannyi tünde csak úgy Északért fog harcolni? Nyilván nem kell részleteznem a tündék és Észak között feszülő ellentéteket, melyek okkal vagy ok nélkül születtek. Nagyon egy hullámhosszon vannak meg kell hagynom, miközben hallgatom őket. Nagy meglepetésemre, a harmadik most nem teljesen osztja az előtte szólok véleményét. Kezdem úgy érezni, ez kicsit izgalmas és egyben szomorú is. Talán mindenkinek rá kellene pihennie a dologra, hiszen olyan hirtelen jött, ezt át kellene gondolni.
- Miért kéne csak egy utat választanunk? Sokan vagyunk, akik már nehezen alkalmazkodnának az erdei élethez, főleg egy vad, ismeretlenhez, azok választhatnák a püspök által kínált utat, akik meg az erdő kihívását akarják… Senki nem fogja őket megállítani, eddig is nyitva volt oda az út.
- Mit tud Nicholas Amberglade-ről?
- Nicholas a bátyám volt. A garancia, hogy a király ne támadhasson meg minket, az Egyház maga. Az Egyház északon hatalmasabb a királynál is, mert irányítja a nép szívét, és a földeket tőle kapjuk, nem Gustavtól. A lovagok igen, harcolni fognak a háborúban, de sem a nőket sem a gyermekeket, sem pedig az összes férfit nem kényszerítjük katonáknak. Nem tudom miről van szó és egyáltalán ez hogy kerül most ide, de Sangarinus válaszol. Jobban megnézve, ő is nagyon helyes és talán észak is szóbajöhetne, ha mellette maradhatnék és harcolhatnék. Milyen szép kis ábrándok, de mint a többit is, ezt is elengedem egy sóhajjal.
- Hallják a többieket? Északon már lenne nekünk birtok és azt sem vérrel áztatva szerezték, hogy idézzek tőlük, vajon nem lehetséges, hogy hasonló módon képesek lehetnénk velük szót érteni? Nem kell mindig arra gondolni, hogy mindannyian azon gondolkodnak, hogy csak a háború kell nekik! Most is amikor ideértünk azonnal hallottam, hogy a feszültség csak épül amiatt, hogy van aki északról jött és van aki délről. Semmi értelme ilyesféle előítéleteknek engedelmeskedni és gyakorolni a másikra! Miért ne lehetne velük leülni egy asztalhoz? Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ne lehetne velük beszélni. Vagy talán tudnak olyan dologról, ami miatt képtelenség velük? Mert én nem! Igen ők is hibáztak és igen mi is hibáztunk már párszor, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne leplet teríteni a múltra és csak a jövővel foglalkozni. Végül is ezért jöttünk ide mindannyian nem? A jövő miatt. Az ellentétek engem is elkezdtek zavarni, végre valaki szóvá is teszi ezt, bár nem örülök, hogy én pont előtte ülök. Csendben hallgatok és nem szólalok meg még mindig, összezavarodtam, mindenki okosakat mond, de melyikre hallgassak és miért? A szívem nem az erdőbe vágyik, de nem is szeretnék a mégkevesebb tündével maradni. Így is csúfolnak és elég sok kellemetlen helyzetem volt miatta. Ha csak csúfolnának, azt elengedném a fülem mellett, de vannak, akik többre is képesek, hogy bántsanak egy szerintük gyáva tündét.
- Mindennek ára van. Kezdett bele halkan Cormac arkdruida. Akármelyik útra lép a népünk, vagy szétmorzsolódva több útra, mindnek ára lesz. A kérdés, hogy melyik árat akarjuk megfizetni. Ha nem tudunk egységesen dönteni, szétmorzsolódunk és talán lassan kihalunk, de sosem leszünk nagy nép többé. Ha beolvadunk az emberek közé a századok alatt a két faj eggyé válik. Nem léteznek majd tündék, hiszen a keveredés természetes lesz. Ha Északot választjuk a hitünk kerül veszélybe, ha a háborút az életünk, ha az erdőt, akkor is. Ezért nem dönthettünk felülről a sorsotokról. Csak ti tudjátok mi az ár, amit hajlandók vagytok megfizetni. Ezután ismét Freia felé fordul a tömeggel együtt, kezdem úgy érezni, le kellett volna szállnom Csillagról még a legelején, de már mindegy is, kezdek hozzászokni a tekintetekhez, amik amúgy is a mögöttem ülőt méregetik inkább.
- Bízol még az emberekben leányom, ezt látom. Ám mit tudnánk nekik mi ajánlani, hogy falvakat kapjunk? A lovagok itt a saját vérüket ajánlották fel, és harcoltak az emberek háborújában, dél sem várna tőlünk kevesebbet minthogy harcoljunk az ellenségeikkel és cserébe majd földeket adnak. Ez így szokás közöttük századok óta. Szólal fel a vörösköpenyesek vezére, én szinte érzem a közöttük lévő feszültséget, biztos van valami közös rossz a múltjukban.
- A baj az, Freia, hogy lehet, hogy nem vérrel harcolták ki, de biztos vagyok benne, hogy szép árat kellett megfizetniük érte. Az Ordo Draconis kapta a földet azért, hogy az Egyház céljait szolgálják. A Tünde Légiónak Hellenburg-ban nem tudom, hogy van-e saját földje, valaki majd biztos kiokosít minket. De ha leülnénk a tárgyalóasztalhoz Rudenz királlyal, mit gondolsz, milyen árat kérne azért, hogy földet engedjen át nekünk? Ó, hát nevén nevezte Freiát és idefordult, hogy egyenesen a mögöttem ülőhöz beszéljen, kicsit olyan mintha rám is nézne messziről nézve, de nyilván nem így van. Talán kicsit el is pirulok, de csak zavaromban, mert túl sok a tekintet, ahogy körbenézek. Szerencsére utána már máshoz szól és fellélegezhetek. Annyira izgultam, hogy szinte levegőt sem vettem.
- Áh, szóval rögtön az Egyház oltalmába helyezzük magunkat, ami azt jelentené, hogy dobjuk el a hitünket. Helyezzük hitünket az Idegen Istenbe, és dobjuk el a Természetet és a Holdat. Akármennyire is "megvédene" minket a drágalátos Egyháza, ezt bizony nem adná ingyen. Tehát a kérdés: ki közülünk az, aki elfogadja a mi drága püspökünk ajánlatát és hajlamos az ott beígért védelem miatt feláldozni a vallását? De ha döntünk, egységesen kell döntenünk. Ha most a népünket felszabdaljuk és egyesek Észak "kínálatát" fogadják el, mások saját területet akarnak kiszabni maguknak akár Északon akár Délen, még ha "békésen" is, míg a harmadik csoport úgy érzi, hogy megbírkózik Finsterwald-dal...akkor szétszabdaljuk a népünket és egyik csoport se éri el a célt, amelyet megfogalmazott maga előtt. Itt az ideje, hogy egységesen gondolkozzunk. Ahogy Damien mondta, Finsterwald az őshazánk része. Én ott voltam, amikor lehetővé tettük azt, hogy a népünk Anwnn-ba vándorolhasson. Beszéltem Rheo-val, aki mindezt lehetővé tette, még ha annyira nem is kedveltem azt a kétlábon járó botanikuskertet… Visszatérhetnénk a régi életmódunkhoz, ami persze, hogy nagy áldozattal járna, de még mindig ezt látom annak, amivel megőrizhetjük a vallásunkat és az autonómiánkat. Tehát, ahogy Leo is mondta: egységesen kell fellépnünk és ma kell döntenünk, vagy az elkövetkezendő napokban. Kezd zsongani a fejem egy kicsit, ez nekem túl sok egyszerre, remélem nem tart sokáig és lesz valami szünetféleség. Ezek át kell gndolni és mérlegelni kell, nem tesz jót, ha egymás ellen beszélünk csak, elvégre kifogásokat könnyű találni, miért jobb a saját döntése bárkinek is. Én, a nagy minden kérdésre van válaszom tünde már csak tudja.
- Látom harcosan véded a hited, éjfi, noha mindannyian ugyan azt az Istent imádjuk csak máshogy. Nem tagadom, jönni fognak térítők és tanítók, és be fogom őket engedni mert a jóindulat csak kölcsönösen történhet meg, de erővel nem fogjuk rákényszeríteni senkire, hogy az emberek módján imádja az Urat. Hogy hogyan fognak ránk nézni szomszédaink, nem tudom megmondani, de üldöztetésben nem lesz részünk, ezt garantálom.
- És aztán a tündék egy része Északon élne, egy részük Finsterwaldba költözne be, egy részük pedig az emberek közé beolvadva ontaná szitkait az összes többire. Épp eléggé szét vagyunk forgácsolódva már most is. Úgy hittem, a cél az lenne, hogy összetartsunk és valahogyan egyetértsünk. Ahogyan az előttem szólók mondták. Észak sem valószínű, hogy jó szemmel tekintene ránk. Az egyház védelme meglehet, hogy fizikailag megvédene minket, ám ugyanúgy, ahogy a tündék néznek az északiakra, fordítva is kapnánk tekinteteket és odamondásokat és akár ennél többet is. Ki a megmondhatója, hogy nem ugyanolyan élet lenne-e, mintha üldöztetésben élnénk? Azt hiszem, északot kizárhatjuk lassan, mint opciót, hiszen nem hangzik jól ez a megoldás. Egyre többet tudok meg és egyre bonyolultabb, nagy szavakkal felhozták, de többeknek nem tetszik, amivel én teljes mértékben egyet tudok érteni.
- Nézzetek körbe! Vannak, akik a városból jöttek, vannak akik a katonaságtól, vannak, akik a földekről és bár kívánjuk, hogy népünk egységes legyen, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Sokan már rég elhagyták az erdőket saját jószántukból vagy kalandvágyból, de nem kívánkoznak vissza. Mit vártok tőlük, tőlünk, hogy hagyjunk ott mindent és költözzünk a fák közé? Most is teljesen más javaslatok születnek, hogy akarsz ebből egységet? Sangarinus püspök nem az Egyház kebelét, a tündék hitének elhagyását, hanem a saját védelmét kínálta fel, egy szabad területen.
- Pihenjetek, testvéreim. Reggel folytatjuk a tanácsot. Gyűljetek a nagy tűz köré és lakomázzunk együtt, ha talán most vagyunk így együtt utoljára! Lép előre a druida nő, szinte a szívemből szólt, nem is kellett más, megsarkantyúztam Csillagot, hogy haladjunk valamerre, ideje kikötni és leszállni a hátáról. Jól esik kinyújtóztatni a végtagjaimat és el is indulok a tábortűz felé, hogy ott lehuppanjak egy nem túl népes helyen még. Egyre többen jönnek ide, addig is halkan tudunk csevegni Freiával. A szememmel a kiszemelt tündéket keresem, érdekel ők hol foglalnak helyet, elvégre most még lehet helyezkedni úgy, hogy jól láthassam őket, később már nem biztos. Freia hangja ránt vissza megint a kis ábrándjaimból.
- Van pár aranyos most ugye? Érdeklődik, amit hirtelen nem értek, így visszakérdezek zavartam pislogva.
- Aranyos mi?
- Attól függ melyikre gondolsz. Csak ne bámuljuk egyszerre, mert észreveszi Freia elneveti magát, nekem meg leesik, hogy a fiúkra gondol. Veszek egy nagy levegőt és izgatottan szólalok meg halkan, elvégre nem szeretném mindenki tudtára hozni, hogy kik tetszenek meg ilyenek.
- Mondjuk Crispinre vagy az a Damien... vagy a harmadik, akinek nem tudom a nevét. Valahogy érdekesebbek a számomra sötétebb bőrű társaim, de a felszólaló világos bőrű se semmi az is biztos.
- Hmm csinosak valóban, bár ha engem kérdezel, akkor inkább Crispin. Damienről meg nem tudom... Olyannak tűnt mintha már a neje lenne az a vámpírnő, szóval nem nagyon akarnék rámozdulni. Lancet meg hagyjuk, ha rá céloztál. Mindig bunkó velem.
- Hogy szerethet egy vámpírnőt? Ez nagyon gáz, hiszen mi szebbek vagyunk a sápadtaktól! De az a Lance olyan cuki, kár hogy azt a fránya vörös köpenyt hordja. Elhúzom a számat, miközben beszélek, főleg a vámpíros résznél, az számomra felfoghatatlan kicsit.
-Ja hogy rá gondoltál! Őt nem ismerem, Lance aki mellette van fehér hajú tünde. De várj csak, akiket megnéztél mind sötét elfek. Kiderül, hogy mégsem Lance a vörösköpenyes alak, amire elhúzom a számat, de végül is mindegy. A meglepett arcán Freiának csak elmosolyodom.
- Igaz, mind kicsit más, de valahogy jobban tetszenek mégis, van bennük valami rosszfiús. Jegyzem meg, amire ő felhúzza a szemöldökét.
- Igazad van ebben teljesen, de tudod, ha jó pasit szeretnél, akkor ők nem biztos jó választás, azaz úgy hallottam. Lemondóan sóhajtok erre a kijelentésére, mielőtt válaszolnék.
- Úgy sincs esélyem egyiküknél sem, de legalább nézi szabad őket. Megvonom a vállam és villantok egy félmosolyt. Nem fogja ez a kedvem szegni, amúgy is ábrándozni szabad.
- Ilyet ne mondj ilyet! Nem azt mondtam nem lenne esélyed, igenis csinos vagy csak arra gondoltam családot nem nagyon tudsz velük alapítani. És szabad nézni, sőt szerintem kell is néha. A mondandója közben meglöki a vállamat, hogy ne legyek ilyen kis negatív, de hát vannak itt sokkalta dekoretívabb nők is, már ha gondolnának ilyesmire az itteni férfiak. Jelenleg biztos mindenkit jobban érdekel a jövő alakulása, mint a párkeresés.
- Nézz körbe, mennyi csinos tünde van még itt. Viszont a család annyira nem vonz, elvégre a harcosoknak az nem való. Körbemutatok és közben megkordul a hasam is, tényleg jó lenne enni is valamit hamarosan, alig várom, hogy megtudjam mivel kínálnak meg minket.
- Igen vannak jó páran még, neked is és nekem is lenne itt egy pár, ha nagyon akarnánk, de abban igazad van, végső soron mi harcosok vagyunk, a család még várhat magára. Most valahogy rengeteg kérdést tennék fel, de az már tényleg nem idevaló, hanem négy fal közé. Nem gondoltam volna, hogy valaha is bárkivel fogok női csevejt folytatni, ezzel még magamat is megleptem szerintem.

Szerencsére baj nélkül megérkeztünk Goldencreekbe, és meg is láttam a kőkört, amiről beszéltek. Furcsa volt az egymásra tett köveket nézni: elgondolkodtam, hogy hogyan tehették őket egymásra. ~ Hát persze, valószínűleg a földdruidák mozgatták fel együttes erővel! ~ Ugrott be. Néha elfelejtettem, hogy a csapatmunka milyen elképesztő eredményekre képes, és újra meg újra lenyűgözött, amikor belegondoltam. Ennek a gondolatmenetnek viszont nem tudtam több időt áldozni, mert szitkozódás ütötte meg a fülemet.
- Átkozottak... Hogy merték idetolni a képüket? - Csikorgatták páran a fogukat, én azonban nem tudtam egyelőre mire vélni a feszült hangulatot, miközben jópáran összefogtak, hogy felállítsanak egy sátortábort. Örültem az ő körültekintő hozzáállásuknak, nekem nem jutott volna eszembe: jobban lefoglalt az, hogy ki miatt ilyen idegesek a társaim. Erősen nyújtogattam a nyakamat, ahogy hallottam a sok szitokszót. ~ Átkozottak? Kikre gondolnak? ~ Kérdeztem magamban, azonban hamar választ kaptam: ismerős ruházatot láttam meg, aztán rájöttem, hogy honnan ismerhettem fel: azok voltak, akik elkezdték égetni az erdőnket. Viszont jobban szemügyre véve őket láttam, hogy mind tünde. Elég nagy ellentmondásnak éreztem, nem is tudtam azonnal mit kezdeni vele, és jobban le is foglalt az, hogy körülnézve megláttam Crispint, és elindultam felé.
- Szépnapot. - Köszöntem a sötét tündére hangosan, majd megláttam mellette egy másikat. Ismerős volt, de nem jutott eszembe hirtelen, hogy honnan, de mindenesetre bólintottam neki annak ellenére, hogy azt a ruhát viselte, ami a legtöbb bajtársamból negatív reakciókat váltott ki.
- Van ötletetek, mi folyik itt? - Kérdeztem érdeklődve.
- Fenébe, ha Lánci is itt van és Jozef is és én is, akkor tényleg valami apokaliptikus esemény készülődik. Barna gatyákat előkészíteni gyerekek. Üdv Láncibáld uraságom. - Biccentett, majd folytatta. - Szerintem jobban járunk, hogy ha nem éppen a Tünde Légió és a Piromán csapat közötti területet foglaljuk el. Ne vedd sértésnek, Jozef....veled nincs semmi bajom. De.... - Itt megakadt egy pillanatra, ahogy meglátott valakit. - You fucking kidding me... - Mondta, én pedig követtem a tekintetét. A tünde, akit megláttam, nem ébresztett bennem jó emlékeket: a hajón is vele voltam, sőt, a repülő toronyban is találkoztunk... nem éppen békés körülmények között. ~ Hát persze, a torony! ~ Csaptam a fejemre gondolatban. Hát onnan ismerős az a másik tünde is! Csakhogy ő nem ellenünk volt. Még egyszer körülnéztem, mert nem éreztem biztonságban magam ebben a feszült társaságban, és ekkor pillantottam meg egy... harmadik sötét tündét, aki szintén ismerős volt valahonnan, de hirtelen nem ugrott be, honnan.
. - Üdv minden érkezőnek... Mi is a problémája a rendnek azzal, hogy a rendnek, hogy a tündék összegyűltek egy helyen, amely tündéknek van fenntartva, egy, feltételezem, tünde hívására? - Kérdezte meg a tündét, akit eddig nem jóindulatúnak ismertem meg, a hangjáról pedig már be tudtam őt azonosítani. ~ Hát persze, Eichenschild, a palota megostromlása! ~ Kaptam észbe. Ott dolgoztunk együtt. A sötét tünde, akit Crispin Jozefnek hívott, elmosolyodott.
- Eltanácsoltak a papi pályáról....legalábbis egyelőre, most lovag vagyok és jöttünk a hívásra, ahogy mindenki. - Mondta, ahogy körbemutatott, majd biccentett nekünk. - Üdvözlet! Remélem, hogy nem most fogunk egymás torkának esni. Végre valaki egységbe akar kovácsolni minket és már az elején sem bírjuk elviselni a másik jelenlétét? - Grimaszolt, és éreztem, hogy jogos volt a szemrehányás, ennek ellenére a társaság és a növekvő lincshangulat is arra ösztökélt, hogy a kardom markolatára csúsztassam a kezem.
- Részemről...a szerencse... Én magam sem...a bajt jöttem keresni. - Mondta a szőke tünde aggódó hangon. Nem igazán hittem neki, de nem ezt éreztem a megfelelő alkalomnak a vallatásra, viszont beszélt ő magától is. - A druida, aki szólította a tündéket egy bizonyos Cormac volt. Az ő hangját hallottuk. Őt kell megtalálni... - Mondta egy fokkal lelkesebben, de én nem osztozkodtam a lelkületében.
- Egyetértek... - Morogtam Crispinnek és Jozefnek is válaszul, ahogy vészjóslóan körülnéztem. Kezelni nem tudtam a helyzetet hirtelen, de nem akartam meghalni, ha itt egymásnak esnek.
- Hát, nem tudom, hogy sajnálkozzak-e vagy gratuláljak Jozef. De igen, menjünk arrébb szerintem. - Reagált Crispin is kettőnkre egyszerre.
A zúgolódás egyre hangosabb és feszültebb lett, én pedig egyre inkább féltem, hogy a nép két szélsőbb része, a Délhez hű Tündelégió és az Egyházhoz hű rend egymásnak megy. A délután viszont szerencsére eltelt fizikai agresszió fellépése nélkül, és amint lement a nap, egy mennydörgéshez hasonló erős hang szakította félbe a tömeg morajlását. Ösztönösen a kőkör felé néztem, ahol egy magas, szakállas férfi állt fel a középső oltárra druidaköpenyben, mellette pedig egy nő állt, akiről még csak megtippelni se tudtam volna, hogy hány éves. A férfihez hasonlóan az ő kezében is bot volt, felső ruházata, ami éppen csak a mellét takarta, bőrből készült, alul pedig szoknya volt rajta. Sokat sejtetően néztem Crispinre, hogy kiül-e az arcára valamilyen disznó gondolat: igazság szerint bőven el tudtam volna képzelni. A fejét, a derekát és a nyakát csontból és karmokból faragott ékszerek díszítették, az arcát pedig kékkel festették be. Annak ellenére, hogy elsőre nem feltétlenül nézett ki harcosnak, az egész teste tele volt hegekkel. Ez az összhatás bennem valami nagyon ősi érzést keltett, amit nem tudtam megmagyarázni.
- Véreim! - Szólalt meg a druida, én pedig azonnal tudtam, hogy ő volt az, aki idehívott minket. Körülöttünk többen felkapták a fejüket, úgy tűnt, hogy a felismeréssel nem voltam egyedül. - Örül a szívem, hogy ennyien itt vagytok, hogy a népünket újra egy helyen láthatjuk. A nevem Cormac, az ittmaradottak arkdruidája vagyok, a mellettem álló hölgy pedig Cairen druidanő, Serpentbloom törzseinek egykori arkduidája. - Tehát törzsi, ez sokmindent megmagyaráz. Bár nekem sokat nem mondott a név, többen mintha összesúgtak volna, de nem tudtam kivenni, hogy miről. A kérdés viszont fennmaradt, hogy ez a Cormac pontosan kiknek is az arkdruidája, de hamar elengedtem, nem ismertem mindenkit, aki itt maradt. Elég bajom volt anélkül is, hogy a többiekkel foglalkozzak, akik nem voltak a közvetlen környezetünkben. A férfi hangja kellemesen zengte be az egész mezőt, biztos voltam benne, hogy mágikus úton erősítette fel.
- Azért hívtunk ide benneteket, minden tündét, hogy együtt, egy népként döntsünk a sorsunkról. Sokat szenvedtünk már, szétszóródva az emberek között, elveszítve önmagunkat... Sokat beszélgettünk egymással, a természettel és minden benne lakó szellemmel, mi lehet a megoldás. De nem dönthetünk helyettetek. Ti és csak ti dönthettek a sorsotokról. - Folytatta, majd tartott egy rövid szünetet. - Három út áll most előttünk, mindegyik ki van kövezve egyaránt örömmel és bánattal is. - Ekkor ő látszólag befejezte, mert a druidanő lépett előre.
- Drága népem! Drága tündék! A törzseink nagyrésze a kivonuláskor elment a népünkkel, de jónéhányan itt maradtunk, hogy meggyógyítsuk ezt a földet. Ekkor még nem hittük, de az erdő, ami most mögöttünk terül el bár átoknak tűnik valójában lehetőség. A nővéreim és én azon munkálkodtunk idáig, hogy Annwn sötétlő erdeje elfogadjon minket, és sikerrel jártunk. Vér árán. Verejték és könnyek árán, sokat tanultunk róla és magunkról. Annwn erdeje kész befogadni a tündéket, hogyha azok hajlandóak visszatérni az ősi ösvényekre. - Mondta, majd Cormac egy bóintással átvette a szót.
- Ez az egyik út. A másik út, hogy földet szerzünk magunknak kiharapva az emberek királyságaiból, vér és háború árán... Az utolsó lehetőség, hogy fejet hajtunk az embereknek. Közöttük fogunk élni, segíteni őket ahogy eddig... És népünk dicsősége az enyészeté lesz, noha a túlélsünk biztos. - Mondta, én pedig már el is döntöttem, mit fogok pártolni. A király, akitől Fragarachot örököltem, talán nem értett volna egyet, de már más időket éltünk. Béke kellett, bármi áron, lenyelve a maradék büszkeségünket, ami a népünk távozása után maradt... aki túl büszke volt, az már egyébként is eltávozott.
- Ti...ti erről tudtatok? Hogy ezt tervezte a druida mester egész végig? - Kérdezte elképedve a szőke tünde, de én csak kérdően néztem rá. Mégis honnan tudhattuk volna az üzeneten kívül? Ekkor viszont láttam, ahogy Crispin nagy levegőt vesz, mint aki beszédre készül, és már itt tudtam, hogy ez hosszú lesz. Előrelépett, és elkezdte.
- A háborút nem javasolnám! A háború volt eddig a mi örökös vesztünk. Nem vagyunk már annyian, hogy valaha is a győzelemben reménykedhessünk, főleg ha mindkét királyságot ezzel magunkra haragítanánk. S minden egyes csepp kiontott vér csak tovább szabdalja amúgy is megtépázott sorainkat. Ugyanakkor behódolni sem hódolhatunk a kerekfülüeknek. A büszkeségünk nem engedné és azt meg főleg nem hagyom, hogy a népünk és a kultúránk beolvadjon azon mocskok közé. Ha már csak ez a három lehetőség áll előttünk és én bízok a bölcs druidákban, hát én azt mondanám, hogy válasszuk az első utat. Finsterwald, bár vadnak tűnik és valójában is az, bár nem léptem még be a területére...de egyben ez a vadság tartaná távol tőlünk az embereket. De jegyezzétek meg: ha ti a háborút választjátok, a népünket sodorjátok a kihalás szélére. Ha nem tudjuk félre tenni a nézeteltéréseinket, akkor is meghalunk. Tudom, hogy mennyire nehéz. Látom itt azokat, akikkel harcoltunk a Kivándorlás előtt, bár azok emberek voltak és nem a fae nép tagjai...Látom, hogy mindannyian a fegyverünkkért nyúlkálunk még ott is, ahol régi ismerősök találkoznak. Ha a Tünde légió és a Draconis rend nem képes félre tenni még most sem az ellentétét, akármilyen előzményeken is alapul, akkor akár le is ülhetünk itt, és várhatjuk, ahogy lassan beolvadunk az emberek közé. Na, kinek lenne hozzá kedve? - Ért a végére. Engem meglepett, hogy mellőzte a saját stílusát, és csak a véleményére koncentrált, amivel egyébként részben egyet tudtam érteni, de azért nem teljesen.
- Én is osztom társam véleményét. A háborúskodásnak nem volt és nem is lenne értelme. Ha adatott egy új lehetőség, mint most Finsterwald, élnünk kellene vele. Így minket sem zavarnak és mi sem zavarjuk őket. - Mondta kicsit tömörebben a tünde, akinek nem jutott eszembe a neve még mindig, és Jozef erre rátett még egy lapáttal.
- A harc nem megoldás, igaza van. - Mondta, én pedig elgondolkodtam, hogy most akkor mit is mondjak. Nem tudtam, hogy hogy valósítanák meg ezt a dolgot, de aztán hamar megformáltam a saját, határozott véleményemet, és az ismerősök felé fordulva kimondtam azt, bár nem kérdezték, Crispin talán már ismert is annyira, hogy tudja, mit fogok mondani.
- Maradnunk kell az emberek között. Kellő kitartással megmaradhatunk tündének, és fenn tudjuk tartani dicsőségünk hírét, de mindez mit sem ér, ha senki nem éli meg, hogy elmondja a történetet. - Mondtam Crispin gondolatát tovább fűzve. Tudtam, hogy ellenállásba fogok ütközni, mert a legtöbben túl büszkék voltak ehhez a tündék között, nekem egy kicsit könnyebb dolgom volt, mert főleg emberek közt éltem és dolgoztam. Mielőtt bárki is tudott volna reagálni bármit, egy új alak lépett előre, aki a ruházatából ítélve az Ordo Draconis vezetője lehetett. Belépett a kőkörbe, és beszélni kezdett.
- Testvéreim! Tündék! A nevem Diarmuid Amberglade, bár az egyházon belül Sangarinus püspökként ismernek. Tudom, hogy sokan haraggal a szívükben gondolnak erre a palástra, amit viselünk... - itt egy kicsit félbeszakadt, mert egyesek fujjogni, megint mások éljenezni kezdtek, de aztán hamar visszavette az irányítást. [color=#ff9900]- Ám én is tünde vagyok, akár ti mind! Az én otthonom is elégett a tűzben akár a tiétek! Ám a harag helyett én és még néhányan úgy döntöttünk belülről pusztítjuk el azokat, akik elégették az erdőnket, az előző püspök halála után pedig az Ordo Draconist a tündék rendjévé tettem az egyházon belül. Mondta, én pedig hitetlenkedve néztem, látszólag nem egyedül ezzel a véleménnyel, de nem szóltam egyelőre semmit.
- A rendemnek földjei vannak északon, amiket nem vér útján vettünk el, hanem becsülettel vívtuk ki. Csatlakozzatok hozzánk! Van hely ott a falvaitoknak, állataitoknak családjaitoknak az Északi királyság hűbéreseként, de mégis autonómiában az egyház és az én oltalmam alatt! - Hirdette ki ünnepélyesen, ekkor viszont meghallottam egy hangot, amit már majdnem elfelejtettem, és sajnáltam, hogy újra eszembe jutott.
-Javasolnék egy másféle megoldást! Mi lenne ha az erdőben élnének mindazok akik ott szeretnének és az emberek királyságaitól békésen elvennénk a közeli falukat azoknak akik arra vágynak hogy ott éljenek? Nem kell mindig háborúzni! - Fejtette ki Freia a véleményét.
- Tévedtek...az az erdő nem otthon. Az az erdő más, mint a hajtani Elvenwoods. Azt az erdőt védeni kellett, őrizni. Finsterwald vad, haragos, és elevenen falja fel azt, aki gyenge. Azt az erdőt talán meg sem lehet szelídíteni...abban az erdőben nem marad meg senki idegen. - Mondta csendesen a szőke tünde, azonban ez a vérmérséklet Crispint nem veszélyeztette.
- Na és vajon hogyan halt meg az előző püspök... - Kérdezte, én pedig akaratlanul is elvigyorodtam egy kicsit. Csak kedve ne támadjon megismételni, amit csinálni.
- A baj az, Sangarinus püspök, hogy még ha a maga által felvázolt opciót is választanánk, még is, ki garantálná, hogy Gustav nem kapna vérszemet? Hűbéres csak egy fancy szó arra, hogy szolga. Mi baj lenne azzal, ha Finsterwald-ba költöznénk, ahol senkinek se lennénk a hűbéresei? Lehet, hogy maradhatnánk akár az emberek között is és megküzdeni azért, hogy megőrizzük a népünk sajátosságát és autonomiáját, de amíg ilyen kis számban vagyunk, ez igen csak nehéz dolog lenne Lance. Túl erős lenne a nyomás az emberi oldalról és előbb-utóbb az embereknek is elegük lenne abból, hogy a tündék csak úgy ott lógnak közöttük, vagy mindenképp beleerőszakolnának minket az újdonsült háborújukba, amit az emberek annyira imádnának. Nem kéne tovább vívni azoknak a háborúját, akik semmibe se vesznek minket. Már pedig ez lenne, ha közöttünk maradnánk. Ha Sangarinus-ra hallgatunk, akkor Gustav oldalán kéne harcba szállnunk. Akarjuk mi mindezt? Igen, Finsterwald veszélyes hely, de legalább a saját urai lennénk és mi döntenénk el, hogy hogyan avatkozunk bele Veronia sorsába. Most itt a lehetőség, hogy ismét a kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ne dobjuk el mézes-mázos ígéretekért. Lehet, hogy Finsterwald nem otthon...de azzá alakíthatjuk! - Mondta, én pedig attól függetlenül, amit mondott, szinte elégedett voltam. Ez volt az a csípős stílus, amit megszoktam tőle.
- Uram, el tudja képzelni, hogy megannyi tünde csak úgy Északért fog harcolni? - Kérdezte a harmadik sötét tündénk egy kicsit alázatosabban. - Nyilván nem kell részleteznem a tündék és Észak között feszülő ellentéteket, melyek okkal vagy ok nélkül születtek. Mindannyiank egész biztosan nem egyeznénk bele ebbe rögtön és kérdések nélkül, ahogy jómagam sem tenném. Finsterwald pedig valóban vad, de kit fogadna el jobban, mint azokat, akik gyakorlatilag onnan származnak? A költözés sosem volt és sosem lesz egyszerű, de ha az embereket nem is, minket talán elfogad az a hely idővel. Úgy élhetünk, mint ahogy annak idején éltünk, vagy talán ennyi idő után képtelenek lennénk már rá? - Fejtette ki a véleményét, azonban látszólag azt elfelejtette, hogy ahhoz, hogy befogadjon, kellene, hogy ne legyen rajtunk az Idegen Isten nyoma, amit önerőből nem tudtunk eltüntetni. Az arkdruida talán olyannak tűnt, mint aki ki tud ebben segíteni minket, de nem akartam megtudni, hogy ez hogyan zajlódna. Egy dolog legalább biztos, harcolni senki nem akar új földért.
- Miért kéne csak egy utat választanunk? Sokan vagyunk, akik már nehezen alkalmazkodnának az erdei élethez, főleg egy vad, ismeretlenhez, azok választhatnák a püspök által kínált utat, akik meg az erdő kihívását akarják.....senki nem fogja őket megállítani, eddig is nyitva volt oda az út. - Jegyezte meg, nekem viszont más vonta el a figyelmemet.
Amberglade? Ismerős volt a név, és már azt is tudtam, hogy honnan. Nicholas, aki miatt az égő erdőbe kellett mennünk, abba a kúriába. Nem volt teljesen jó képem a fickóról, és ráadásul ez a férfi északi. Bekiabáltam, hátha meghallja.
- Mit tud Nicholas Amberglade-ről? - Kérdeztem, az teljesen egyértelmű volt, hogy semmi nem vehet rá arra, hogy északra költözzek, hirtelen nem is reagáltam azokra, akik Finsterwald pártján álltak, de reméltem, hogy ha átgondolják, rájönnek, hogy hamarabb kihalunk mind az erdő által, minthogy egy élhető házat megépítsünk.
- Leányom, hogyan foglahatnánk el az emberek falvait békésen? Olyannak ismered tán őket, akik szívesen odaadják őket a népünknek csak úgy? Harc nélkül? Miért tennének ilyet? - Válaszolt Cormac Freiának, ez után pedig a druidanő lépett előre.
- Igazad van. Annwn erdeje sötét és kegyetlen, tele eddig ismeretlen veszélyekkel. Akik újjá akarnák építeni benni a régi tünde királyságot, olyannak amilyen Zephyrantes volt valaha, azoknak csalódniuk kell majd. Ha az erdő mellett döntünk, ő fogja írni a szabályokat, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nem emelhetünk fejszét a fákra, és csak kérnünk szabad, elvennünk nem. Könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz, hiszen annyira régóta éltünk valójában távol a természettől. Túl régóta. Vissza kell találnunk hozzá, a szimbiózishoz, akik pedig hibáznak, annak az erdő nem fog megbocsájtani. Úgy hiszem azonban, hogy képesek vagyunk változni. Vissza tudunk találni az igazi valónkhoz, ám akkor le kell vetnünk a civilizáció kényelmét, amit az emberektől kaptunk. - Fejtette ki a szőke tünde felé fordulva. ~ Szimbiózis, egy idegen erdővel, ami természeténél fogva ki akar nyírni, nem az én műfajom.... ~ Morogtam magamban, ekkor pedig én is választ kaptam.
- Nicholas a bátyám volt. - Jelentette ki, én pedig nem tudtam mit válaszolni a püspöknek, az arca azt mondta, hogy ezt a témát annyiban kellene hagyni. Ezután azokhoz fordult, akiknek nem nyerte el a bizalmát. - A garancia, hogy a király ne támadhasson meg minket, az Egyház maga. Az Egyház északon hatalmasabb a királynál is, mert irányítja a nép szívét, és a földeket tőle kapjuk, nem Gustavtól. A lovagok igen, harcolni fognak a háborúban, de sem a nőket sem a gyermekeket, sem pedig az összes férfit nem kényszerítjük katonáknak. - Magyarázta.
- Hallják a többieket? Északon már lenne nekünk birtok és azt sem vérrel áztatva szerezték, hogy idézzek tőlük, vajon nem lehetséges, hogy hasonló módon képesek lehetnénk velük szót érteni? Nem kell mindig arra gondolni, hogy mindannyian azon gondolkodnak, hogy csak a háború kell nekik! Most is amikor ideértünk azonnal hallottam, hogy a feszültség csak épül amiatt, hogy van aki északról jött és van aki délről. Semmi értelme ilyesféle előítéleteknek engedelmeskedni és gyakorolni a másikra! Miért ne lehetne velük leülni egy asztalhoz? Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ne lehetne velük beszélni. Vagy talán tudnak olyan dologról, ami miatt képtelenség velük? Mert én nem! Igen ők is hibáztak és igen mi is hibáztunk már párszor, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne leplet teríteni a múltra és csak a jövővel foglalkozni. Végül is ezért jöttünk ide mindannyian nem? A jövő miatt. - Mondta. Életemben először valami értelmet véltem felfedezni abban, ami elhagyta a száját, de ahhoz túl régóta voltam déli katona, hogy befogadja a gyomrom az északkal való szövetkezést. Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen kegyesen bánnának velünk, tudtam, hogy itt valamit elhallgatnak, de lövésem se volt, hogy mit. És azt sem, hogy valaki nem fog háborúzni, ha van rá oka... az emberek ok nélkül is háborúznak.
- Szétoszolva meg nem maradhatunk! Három utat emlegetett a druida mester, ám valójában csak egy van: egyesült erővel lépni. - Hallottam szólni a szőke tündét, és ezzel végre egyet tudtam érteni.
- A baj az, Freia, hogy lehet, hogy nem vérrel harcolták ki, de biztos vagyok benne, hogy szép árat kellett megfizetniük érte. Az Ordo Draconis kapta a földet azért, hogy az Egyház céljait szolgálják. A Tünde Légiónak Hellenburg-ban nem tudom, hogy van-e saját földje, valaki majd biztos kiokosít minket. De ha leülnénk a tárgyalóasztalhoz Rudenz királlyal, mit gondolsz, milyen árat kérne azért, hogy földet engedjen át nekünk? - Sóhajtott Crispin lemondóan, majd folytatta a püspökre reagálva.
- Áh, szóval rögtön az Egyház oltalmába helyezzük magunkat, ami azt jelentené, hogy dobjuk el a hitünket. Helyezzük hitünket az Idegen Istenbe, és dobjuk el a Természetet és a Holdat. Akármennyire is "megvédene" minket a drágalátos Egyháza, ezt bizony nem adná ingyen. Tehát a kérdés: ki közülünk az, aki elfogadja a mi drága püspökünk ajánlatát és hajlamos az ott beígért védelem miatt feláldozni a vallását? De ha döntünk, egységesen kell döntenünk. Ha most a népünket felszabdaljuk és egyesek Észak "kínálatát" fogadják el, mások saját területet akarnak kiszabni maguknak akár Északon akár Délen, még ha "békésen" is, míg a harmadik csoport úgy érzi, hogy megbírkózik Finsterwald-dal...akkor szétszabdaljuk a népünket és egyik csoport se éri el a célt, amelyet megfogalmazott maga előtt. Itt az ideje, hogy egységesen gondolkozzunk.Ahogy Damien mondta, Finsterwald az őshazánk része. Én ott voltam, amikor lehetővé tettük azt, hogy a népünk Anwnn-ba vándorolhasson. Beszéltem Rheo-val, aki mindezt lehetővé tette, még ha annyira nem is kedveltem azt a kétlábon járó botanikuskertet...Visszatérhetnénk a régi életmódunkhoz, ami persze, hogy nagy áldozattal járna, de még mindig ezt látom annak, amivel megőrizhetjük a vallásunkat és az autonómiánkat. Tehát, ahogy Leo is mondta: egységesen kell fellépnünk és ma kell döntenünk, vagy az elkövetkezendő napokban. - Damien, tényleg, ez a neve! A sötét tünde nevén kívül viszont sok más dolgot is megfogalmazott, amivel lefedte az aggályaim nagyrészét, de nem az összeset. Mégis mi lenne a sorsa az eddig Délhez hű katonáknak? Nem bírtam megemészteni.
- És aztán a tündék egy része Északon élne, egy részük Finsterwaldba költözne be, egy részük pedig az emberek közé beolvadva ontaná szitkait az összes többire. Épp eléggé szét vagyunk forgácsolódva már most is. Úgy hittem, a cél az lenne, hogy összetartsunk és valahogyan egyetértsünk. Ahogyan az előttem szólók mondták. Észak sem valószínű, hogy jó szemmel tekintene ránk. Az egyház védelme meglehet, hogy fizikailag megvédene minket, ám ugyanúgy, ahogy a tündék néznek az északiakra, fordítva is kapnánk tekinteteket és odamondásokat és akár ennél többet is. Ki a megmondhatója, hogy nem ugyanolyan élet lenne-e, mintha üldöztetésben élnénk? - Összegezte Damien tömören azokat, amiket előtte mondtak erről, Jozef viszont megpróbálta visszafogni ezeket a kedélyeket.
- Nézzetek körbe! Vannak, akik a városból jöttek, vannak akik a katonaságtól, vannak, akik a földekről és bár kívánjuk, hogy népünk egységes legyen, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Sokan már rég elhagyták az erdőket saját jószántukból vagy kalandvágyból, de nem kívánkoznak vissza. Mit vártok tőlük, tőlünk, hogy hagyjunk ott mindent és költözzünk a fák közé? Most is teljesen más javaslatok születnek, hogy akarsz ebből egységet? Sangarinus püspök nem az Egyház kebelét, a tündék hitének elhagyását, hanem a saját védelmét kínálta fel, egy szabad területen. - Mondta szinte elkeseredett hangon. Jól hangzott, amit mondott, de pláne úgy, hogy ő is velük jött, nem tudtam feltétel nélkül elhinni. Cormac arkdruida minderre csak elmosolyodott.
- Mindennek ára van. - kezdte magához képest halkan. - Akármelyik útra lép a népünk, vagy szétmorzsolódva több útra, mindnek ára lesz. A kérdés, hogy melyik árat akarjuk megfizetni. Ha nem tudunk egységesen dönteni, szétmorzsolódunk és talán lassan kihalunk, de sosem leszünk nagy nép többé. Ha beolvadunk az emberek közé a századok alatt a két faj eggyé válik. Nem léteznek majd tündék, hiszen a keveredés természetes lesz. Ha Északot választjuk a hitünk kerül veszélybe, ha a háborút az életünk, ha az erdőt, akkor is. Ezért nem dönthettünk felülről a sorsotokról. Csak ti tudjátok mi az ár, amit hajlandók vagytok megfizetni. - Mondta, majd Freiához fordult. - Bízol még az emberekben leányom, ezt látom. Ám mit tudnánk nekik mi ajánlani, hogy falvakat kapjunk? A lovagok itt a saját vérüket ajánlották fel, és harcoltak az emberek háborújában, dél sem várna tőlünk kevesebbet minthogy harcoljunk az ellenségeikkel és cserébe majd földeket adnak. Ez így szokás közöttük századok óta.
A püspök erre egyetértően bólintott, majd Crispinre szögezte a tekintetét.
- Látom harcosan véded a hited, éjfi, noha mindannyian ugyan azt az Istent imádjuk csak máshogy. Nem tagadom, jönni fognak térítők és tanítók, és be fogom őket engedni, mert a jóindulat csak kölcsönösen történhet meg, de erővel nem fogjuk rákényszeríteni senkire, hogy az emberek módján imádja az Urat. Hogy hogyan fognak ránk nézni szomszédaink, nem tudom megmondani, de üldöztetésben nem lesz részünk, ezt garantálom. - Mondta. Ez mind jól hangzik, papíron. De ahhoz egy északinak többet kellett tennie, hogy bízzak benne. Ekkor a druidanő lépett előre.
- Pihenjetek, testvéreim. Reggel folytatjuk a tanácsot. Gyűljetek a nagy tűz köré és lakomázzunk együtt, ha talán most vagyunk így együtt utoljára! - Hívott meg, én viszont furcsálltam: Nem láttam semmilyen nagy tüzet.

A falucska határán lévő kőkörhöz érve ér véget az utunk, úgy nézem, hogy a rejtélyes üzenet szerinti naplementére talán összegyűlt az összes tünde, aki Veronián maradt.
Elbűvölten nézem ezt a sok tündét és büszkeség dagasztja a mellkasom, hogy még van tűz a fajtársaimba. Ám nem kerülheti el a figyelmem, hogy gyanakvó tekintetek kísérik a csapatunkat és itt-ott kemény bekiáltások hangzanak el.
- Átkozottak... Hogy merték idetolni a képüket? - csikorgatják a fogukat többen is, ahogy a csapatunk elhalad mellettük.
Még sem vagyunk annyira egységesek, mint ahogy a gyűlés mutatja?
Sangarinus püspök utasítására azonban szoros táborba verődünk, amikor sátrat állítunk, gondolom ő sem akar bajt, de én nem tudok megmaradni a fenekemen, így felderítő útra indulok, bízva benne, hogy az indulatok nem fognak elszabadulni, bár még mindig hallok itt-ott morgó, elégedetlen hangokat.
Tudom miről beszélnek, hiszen hallottam róla, de láthatják, hogy mi tündék vagyunk! Akik a gazságot elkövették pedig elvakult emberek.
Mikor kissé eltávolodom, ismerős arcot pillantok meg.
- Cynewulf? - örülök meg a férfinak, hogy még életben látom, bár alaposan meg kell néznem kétszer is, hiszen úgy kicsípte magát, mit valami gazdag nemes úr.
- Jozef? Hát már bármi nagy buli történik itt, Te is ott.... - lepődik meg láthatóan a zsoldos, de ekkor megjelenik ....Damien, az a sötét elf, akit eddig még csak egy vámpírlány, Wilhelmina társaságában láttam, így önkéntelenül is körbenézek, hol van, de természetesen ő nem valószínű, hogy most itt lenne.
- Üdvözletem. Önök is hallották a hívást ezek szerint.
- Hello Damien. Yepp, határozottan, ahogy itt mindenki. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle, bár túl sok jót nem remélek....apropó, Jozef, te mióta csatlakoztál ezekhez a szeme....kedves alakokhoz? - vált vissza rám Cyne.
Ám mielőtt még válaszolhatnék, úgy néz ki, hogy egyre népesebb lesz a kis csapatunk, mintha vonzanánk beszélgetésünkkel őket, de én azon lepődök meg a legjobban, hogy mennyi ismerős is jelent meg, akikre nem is gondoltam.
- Szépnapot. - -üdvözölt minket a tünde, akire a lebegő vámpírtoronyba való betörésünkről emlékszem, ha nem csal az emlékezetem. - Van ötletetek, mi folyik itt? - - érdeklődik.
- Fenébe, ha Lánci is itt van és Jozef is és én is, akkor tényleg valami apokaliptikus esemény készülődik. Barna gatyákat előkészíteni gyerekek. Üdv Láncibáld uraságom. - biccent a bérkard az újabb tündének. - Az egész társaság itt képviselteti magát. - néz körbe. - Szerintem jobban járunk, hogy ha nem éppen a Tünde Légió és a Piromán csapat közötti területet foglaljuk el. Ne vedd sértésnek, Jozef....veled nincs semmi bajom. De....
Ebben a pillanatbam ismét csatlakozik valaki, nem sokat lacafacázva, egyenest a közepébe csapva a kialakult helyzetnek. Megismerem és nyilvánvalóan a démon embere, Leo is megismer, azért csatlakozik, látván, hogy elég vegyes a felhozatal, még sem esünk egymásnak.
- Ti más irányból jöttetek, igaz? Talán ti meg tudjátok győzni őket, hogy higgadjanak le.
- You fucking kidding me...- bukik ki Cyne száján.
- Üdv minden érkezőnek... Mi is a problémája a rendnek azzal, hogy a tündék összegyűltek egy helyen, amely tündéknek van fenntartva, egy, feltételezem, tünde hívására? - kérdezi Leot Damien kissé szarkasztikusan, ha jól veszem ki.
Ezzel egyet tudok érteni, de igyekszem először Cyne szavaira reagálni és halvány mosoly terül el az arcomon a szavaira, mert már el is felejtettem, hogy mennyire szabadszájú.
- Eltanácsoltak a papi pályáról....legalábbis egyelőre, most lovag vagyok és jöttünk a hívásra, ahogy mindenki. - intek körbe, aztán minden csatlakozó felé biccentek, reagálva az ellentétekre. - Üdvözlet! Remélem, hogy nem most fogunk egymás torkának esni. - grimaszolok egyet, látva, hogy Lance már a kardjára teszi a kezét. - Végre valaki egységbe akar kovácsolni minket és már az elején sem bírjuk elviselni a másik jelenlétét?
- Egyetértek... - - biccent Lance Cyne felé, vélhetően arra a javaslatra, hogy nem jó helyen állunk.
- Hát, nem tudom, hogy sajnálkozzak-e vagy gratuláljak Jozef. De igen, menjünk arrébb szerintem. biccent közben Lance felé Cyne.
- Részemről...a szerencse... - nyugodott meg kissé Leo is, bár vetett egy-egy gyanakvó pillantást maga köré. - Én magam sem...a bajt jöttem keresni. - aztán új hírrel állt elő, ami biztos érdekelt mindenkit. - A druida, aki szólította a tündéket egy bizonyos Cormac volt. Az ő hangját hallottuk. Őt kell megtalálni...
A zúgolódás tényleg egyre nagyobb és a Nap lassan lebukik a láthatáron. Már kezdenék kételkedni, hogy ez nem valami trükkös csapda a tündéknek, de ekkor egy mennydörgés-szerű nagyon erős hang tölti be a levegőt, és szakít meg minden társalgást. A hang a kőkör felől érkezik, így én is, ahogy a többiek arra fordulok, ahol látom, ahogyan egy magas, szakállas druidaköpenyes férfi áll fel a középen lévő oltár tetejére, közvetlenül mellette pedig egy nő áll. A nő korát nem nem igazán tudom megállapítani, nem is látom olyan jól, ám az ő kezében is bot van, ruhái bőrből készültek, melyek éppen csak a mellét takarják illetve két oldalt felvágott barna szoknyát hord. A fejét, a derekát a nyakát csontból és karmokból faragott ékszerek díszítik, arcán kék festés látható. Minden szabad bőrfelülete tele van kisebb-nagyobb hegekkel.
- Véreim! - szólal meg a druida, akinek a hangját azonnal megismerem az álmomból. - Örül a szívem, hogy ennyien itt vagytok, hogy a népünket újra egy helyen láthatjuk. A nevem Cormac, az ittmaradottak arkdruidája vagyok, a mellettem álló hölgy pedig Cairen druidanő, Serpentbloom törzseinek egykori arkduidája.
A férfi hangja egyértelműen mágikusan van felerősítve, hiszen bezengi az egész mezőt és a környéket, ami normál esetben lehetetlen lenne.
Serpentbloom említésére előttem is többen összesúgnak, harcos asszonyokat emlegetnek, megint mások barbár tündéket, megint mások csodálkoznak, hogy bár legendákból hallottak róluk, de már azt hitték, hogy régen kihaltak. Én sem tudok igazán róluk semmit, csak gyenge pletykákat.
- Azért hívtunk ide benneteket, minden tündét, hogy együtt, egy népként döntsünk a sorsunkról. Sokat szenvedtünk már, szétszóródva az emberek között, elveszítve önmagunkat... Sokat beszélgettünk egymással, a természettel és minden benne lakó szellemmel, mi lehet a megoldás. De nem dönthetünk helyettetek. Ti és csak ti dönthettek a sorsotokról. - hallgat el pár pillanat erejéig, mintha tényleg erőt gyűjtene. - Három út áll most előttünk, mindegyik ki van kövezve egyaránt örömmel és bánattal is.
Kissé hátra lép és ekkor a druidanő lép előre.
- Drága népem! Drága tündék! A törzseink nagyrésze a kivonuláskor elment a népünkkel, de jónéhányan itt maradtunk, hogy meggyógyítsuk ezt a földet. Ekkor még nem hittük, de az erdő, ami most mögöttünk terül el bár átoknak tűnik valójában lehetőség. A nővéreim és én azon munkálkodtunk idáig, hogy Annwn sötétlő erdeje elfogadjon minket, és sikerrel jártunk. Vér árán. Verejték és könnyek árán, sokat tanultunk róla és magunkról. Annwn erdeje kész befogadni a tündéket, hogyha azok hajlandóak visszatérni az ősi ösvényekre.
Cormac bólint és ismét előrébb lép.
- Ez az egyik út. A másik út, hogy földet szerzünk magunknak kiharapva az emberek királyságaiból, vér és háború árán... Az utolsó lehetőség, hogy fejet hajtunk az embereknek. Közöttük fogunk élni, segíteni őket ahogy eddig... És népünk dicsősége az enyészeté lesz, noha a túlélésünk biztos.
- Ti...ti erről tudtatok? Hogy ezt tervezte a druida mester egész végig? - szólalt meg Leo elsőnek, láthatóan eléggé meglepődve a hallottaktól.
- Nem. - válaszolt döbbenten Damien.
Ekkor megmozdul mellettem Cynewulf és erőteljes hangon kezd beszélni.
- A háborút nem javasolnám! A háború volt eddig a mi örökös vesztünk. Nem vagyunk már annyian, hogy valaha is a győzelemben reménykedhessünk, főleg ha mindkét királyságot ezzel magunkra haragítanánk. S minden egyes csepp kiontott vér csak tovább szabdalja amúgy is megtépázott sorainkat. Ugyanakkor behódolni sem hódolhatunk a kerekfülüeknek. A büszkeségünk nem engedné és azt meg főleg nem hagyom, hogy a népünk és a kultúránk beolvadjon azon mocskok közé. Ha már csak ez a három lehetőség áll előttünk és én bízok a bölcs druidákban, hát én azt mondanám, hogy válasszuk az első utat. Finsterwald, bár vadnak tűnik és valójában is az, bár nem léptem még be a területére...de egyben ez a vadság tartaná távol tőlünk az embereket. De jegyezzétek meg: ha ti a háborút választjátok, a népünket sodorjátok a kihalás szélére. Ha nem tudjuk félre tenni a nézeteltéréseinket, akkor is meghalunk. Tudom, hogy mennyire nehéz. Látom itt azokat, akikkel harcoltunk a Kivándorlás előtt, bár azok emberek voltak és nem a fea nép tagjai...Látom, hogy mindannyian a fegyverünkkért nyúlkálunk még ott is, ahol régi ismerősök találkoznak. Ha a Tünde légió és a Draconis rend nem képes félre tenni még most sem az ellentétét, akármilyen előzményeken is alapul, akkor akár le is ülhetünk itt, és várhatjuk, ahogy lassan beolvadunk az emberek közé. Na, kinek lenne hozzá kedve?
- Én is osztom társam véleményét. A háborúskodásnak nem volt és nem is lenne értelme. Ha adatott egy új lehetőség, mint most Finsterwald, élnünk kellene vele. Így minket sem zavarnak és mi sem zavarjuk őket. - bólintott a szép kis beszédre elsőnek Mina társa.
Engem Cynewulf szónoklata egyenesen megdöbbent, bár eddig sem a szófukarságáról ismertem, de most nem csak a hangját hallatta, hanem jórészt igazat szólt, csak én még nem döntöttem el, így hirtelen mit is akarok, bár az erdő nem vonzott igazán.
- A harc nem megoldás, igaza van. - támogatom ezt legalább.
- Maradnunk kell az emberek között. Kellő kitartással megmaradhatunk tündének, és fenn tudjuk tartani dicsőségünk hírét, de mindez mit sem ér, ha senki nem éli meg, hogy elmondja a történetet. - - formálta meg véleményét a tünde zsoldos, Lance.
Ekkor meglepődve látom, hogy rendem vezetője lép be a kőkörbe, hogy beszéljen.
- Testvéreim! Tündék! A nevem Diarmuid Amberglade, bár az egyházon belül Sangarinus püspökként ismernek. Tudom, hogy sokan haraggal a szívükben gondolnak erre a palástra, amit viselünk... - itt felhangzik egy adag fújjolás, egy adag éljenzés... - Ám én is tünde vagyok, akár ti mind! Az én otthonom is elégett a tűzben akár a tiétek! Ám a harag helyett én és még néhányan úgy döntöttünk belülről pusztítjuk el azokat, akik elégették az erdőnket, az előző püspök halála után pedig az Ordo Draconist a tündék rendjévé tettem az egyházon belül. - itt kis szünetet tart és látszik, hogy az előbb még fújjoló emberek elkezdenek elbizonytalanodni, a tünde légió tagjai viszont a fejüket rázzák rosszallóan és láthatóan nem hisznek neki. Sangarinus azonban folytatja. - A rendemnek földjei vannak északon, amiket nem vér útján vettünk el, hanem becsülettel vívtuk ki. Csatlakozzatok hozzánk! Van hely ott a falvaitoknak, állataitoknak családjaitoknak az Északi királyság hűbéreseként, de mégis autonómiában az egyház és az én oltalmam alatt!
- Javasolnék egy másféle megoldást! Mi lenne ha az erdőben élnének mindazok akik ott szeretnének és az emberek királyságaitól békésen elvennénk a közeli falukat azoknak akik arra vágynak hogy ott éljenek? Nem kell mindig háborúzni. - szólal meg egy lóháton ülő tünde.
- Tévedtek...az az erdő nem otthon. Az az erdő más, mint a hajtani Elvenwoods. Azt az erdőt védeni kellett, őrizni. Finsterwald vad, haragos, és elevenen falja fel azt, aki gyenge. Azt az erdőt talán meg sem lehet szelídíteni...abban az erdőben nem marad meg senki idegen. - jelenti ki Leo, nekünk szánva a szavait, mint aki tapasztalatból beszél.
- Na és vajon hogyan halt meg az előző püspök... - Cynewulf azonban nem hagyja kizökkenteni magát, vagy csak szimplán nem bírja a püspököt, ha az ábrázatából indulok ki, aztán kicsit minthah saját bátorságán meglepődne, de pár pillanat múlva már újra a régi. Ehhez talán a saját magának adott pofon is hozzájárul, bár az lehet a másik tünde szavainak szól. - A baj az, Sangarinus püspök, hogy még ha a maga által felvázolt opciót is választanánk, még is, ki garantálná, hogy Gustav nem kapna vérszemet? Hűbéres csak egy fancy szó arra, hogy szolga. Mi baj lenne azzal, ha Finsterwald-ba költöznénk, ahol senkinek se lennénk a hűbéresei? Lehet, hogy maradhatnánk akár az emberek között is és megküzdeni azért, hogy megőrizzük a népünk sajátosságát és autonomiáját, de amíg ilyen kis számban vagyunk, ez igen csak nehéz dolog lenne Lance. Túl erős lenne a nyomás az emberi oldalról és előbb-utóbb az embereknek is elegük lenne abból, hogy a tündék csak úgy ott lógnak közöttük, vagy mindenképp beleerőszakolnának minket az újdonsült háborújukba, amit az emberek annyira imádnának. Nem kéne tovább vívni azoknak a háborúját, akik semmibe se vesznek minket. Már pedig ez lenne, ha közöttünk maradnánk. Ha Sangarinus-ra hallgatunk, akkor Gustav oldalán kéne harcba szállnunk. Akarjuk mi mindezt? Igen, Finsterwald veszélyes hely, de legalább a saját urai lennénk és mi döntenénk el, hogy hogyan avatkozunk bele Veronia sorsába. Most itt a lehetőség, hogy ismét a kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ne dobjuk el mézes-mázos ígéretekért. Lehet, hogy Finsterwald nem otthon...de azzá alakíthatjuk!
- Uram, el tudja képzelni, hogy megannyi tünde csak úgy Északért fog harcolni? - kérdi Damien is Sangarinust. - Nyilván nem kell részleteznem a tündék és Észak között feszülő ellentéteket, melyek okkal vagy ok nélkül születtek. Mindannyian egész biztosan nem egyeznénk bele ebbe rögtön és kérdések nélkül, ahogy jómagam sem tenném. Finsterwald pedig valóban vad, de kit fogadna el jobban, mint azokat, akik gyakorlatilag onnan származnak? A költözés sosem volt és sosem lesz egyszerű, de ha az embereket nem is, minket talán elfogad az a hely idővel. Úgy élhetünk, mint ahogy annak idején éltünk, vagy talán ennyi idő után képtelenek lennénk már rá?
Úgy látszik azért a legtöbben a háború ellen vannak, ami nagy megkönnyebbülés, mert én ismerem az embereket és biztos vagyok benne, hogy minden ellentétet félretennének, ha arról van szó, hogy megtámadjuk őket.
A rendfőnök szavai összeszedettek és elég jó kompromisszummal szolgálnak, bár sejthettem, hogy határozott szándék vezette ide, de, hogy ezt az egészet előre megtervezte........
Mindig eszes és ravasz férfinak tudtam és most bebizonyította, hogy nem kell csalódni benne, egy olyan megoldást kínált, ami békés és hosszú élet jövőjét adhatna.
De tagadhatatlan, hogy a mellettünk álló tündenő (Frea) ötlete is jó volt, hiszen sokan akarták a régi életmódot az erdőben.
- Miért kéne csak egy utat választanunk? Sokan vagyunk, akik már nehezen alkalmazkodnának az erdei élethez, főleg egy vad, ismeretlenhez, azok választhatnák a püspök által kínált utat, akik meg az erdő kihívását akarják.....senki nem fogja őket megállítani, eddig is nyitva volt oda az út. - jegyzem meg.
- Mit tud Nicholas Amberglade-ről? - - kiáltja mellettem Lance, bár ez most nem hiszem, hogy túlságosan ideillő lenne és nem is tudom a püspök hallotta-e.
Közben az arkdruida válaszol a lovas tünde lánynak.
- Leányom, hogyan foglalhatnánk el az emberek falvait békésen? Olyannak ismered tán őket, akik szívesen odaadják őket a népünknek csak úgy? Harc nélkül? Miért tennének ilyet?
Ez után azonban Cairen lép előre, hiszen a legtöbb kérdés Finsterwalddal kapcsolatban jött fel.
- Igazad van. - fordult először Leo felé. - Annwn erdeje sötét és kegyetlen, tele eddig ismeretlen veszélyekkel. Akik újjá akarnák építeni benni a régi tünde királyságot, olyannak amilyen Zephyrantes volt valaha, azoknak csalódniuk kell majd. Ha az erdő mellett döntünk, ő fogja írni a szabályokat, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nem emelhetünk fejszét a fákra, és csak kérnünk szabad elvennünk nem. Könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz, hiszen annyira régóta éltünk valójában távol a természettől. Túl régóta. Vissza kell találnunk hozzá, a szimbiózishoz, akik pedig hibáznak, annak az erdő nem fog megbocsájtani. Úgy hiszem azonban, hogy képesek vagyunk változni. Vissza tudunk találni az igazi valónkhoz, ám akkor le kell vetnünk a civilizáció kényelmét, amit az emberektől kaptunk.
Harmadikként pedig Sangarinus válaszol a kérdésekre, elsőként Lance-nek, szomorúságtól és egyben haragtól eltorzult arccal.
- Nicholas a bátyám volt. - jelentette ki, majd a kétkedőkhöz fordult. - A garancia, hogy a király ne támadhasson meg minket, az Egyház maga. Az Egyház északon hatalmasabb a királynál is, mert irányítja a nép szívét, és a földeket tőle kapjuk, nem Gustavtól. A lovagok igen, harcolni fognak a háborúban, de sem a nőket sem a gyermekeket, sem pedig az összes férfit nem kényszerítjük katonáknak.
- Hallják a többieket? Északon már lenne nekünk birtok és azt sem vérrel áztatva szerezték, hogy idézzek tőlük, vajon nem lehetséges, hogy hasonló módon képesek lehetnénk velük szót érteni? Nem kell mindig arra gondolni, hogy mindannyian azon gondolkodnak, hogy csak a háború kell nekik! Most is amikor ideértünk azonnal hallottam, hogy a feszültség csak épül amiatt, hogy van aki északról jött és van aki délről. Semmi értelme ilyesféle előítéleteknek engedelmeskedni és gyakorolni a másikra! Miért ne lehetne velük leülni egy asztalhoz? Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ne lehetne velük beszélni. Vagy talán tudnak olyan dologról, ami miatt képtelenség velük? Mert én nem! Igen ők is hibáztak és igen mi is hibáztunk már párszor, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne leplet teríteni a múltra és csak a jövővel foglalkozni. Végül is ezért jöttünk ide mindannyian nem? A jövő miatt. - a lóháton ülő tünde nem adja fel.
Leo felém fordulva reagál a felvetésemre.
- Szétoszolva meg nem maradhatunk! Három utat emlegetett a druida mester, ám valójában csak egy van: egyesült erővel lépni.
- A baj az, Freia, hogy lehet, hogy nem vérrel harcolták ki, de biztos vagyok benne, hogy szép árat kellett megfizetniük érte. - veszi fel ismét a fonalat Cynewulf, nem engedve a véleményéből. - Az Ordo Draconis kapta a földet azért, hogy az Egyház céljait szolgálják. A Tünde Légiónak Hellenburg-ban nem tudom, hogy van-e saját földje, valaki majd biztos kiokosít minket. De ha leülnénk a tárgyalóasztalhoz Rudenz királlyal, mit gondolsz, milyen árat kérne azért, hogy földet engedjen át nekünk? - ezek után Sangarinushoz fordul. - Áh, szóval rögtön az Egyház oltalmába helyezzük magunkat, ami azt jelentené, hogy dobjuk el a hitünket. Helyezzük hitünket az Idegen Istenbe, és dobjuk el a Természetet és a Holdat. Akármennyire is "megvédene" minket a drágalátos Egyháza, ezt bizony nem adná ingyen. Tehát a kérdés: ki közülünk az, aki elfogadja a mi drága püspökünk ajánlatát és hajlamos az ott beígért védelem miatt feláldozni a vallását? De ha döntünk, egységesen kell döntenünk. Ha most a népünket felszabdaljuk és egyesek Észak "kínálatát" fogadják el, mások saját területet akarnak kiszabni maguknak akár Északon akár Délen, még ha "békésen" is, míg a harmadik csoport úgy érzi, hogy megbírkózik Finsterwald-dal...akkor szétszabdaljuk a népünket és egyik csoport se éri el a célt, amelyet megfogalmazott maga előtt. Itt az ideje, hogy egységesen gondolkozzunk. - ezt gondolom az én szavaimra tekintettel mondta. - Ahogy Damien mondta, Finsterwald az őshazánk része. Én ott voltam, amikor lehetővé tettük azt, hogy a népünk Anwnn-ba vándorolhasson. Beszéltem Rheo-val, aki mindezt lehetővé tette, még ha annyira nem is kedveltem azt a kétlábon járó botanikuskertet...Visszatérhetnénk a régi életmódunkhoz, ami persze, hogy nagy áldozattal járna, de még mindig ezt látom annak, amivel megőrizhetjük a vallásunkat és az autonómiánkat. Tehát, ahogy Leo is mondta: egységesen kell fellépnünk és ma kell döntenünk, vagy az elkövetkezendő napokban.
- És aztán a tündék egy része Északon élne, egy részük Finsterwaldba költözne be, egy részük pedig az emberek közé beolvadva ontaná szitkait az összes többire. Épp eléggé szét vagyunk forgácsolódva már most is. Úgy hittem, a cél az lenne, hogy összetartsunk és valahogyan egyetértsünk. Ahogyan az előttem szólók mondták. - mutat Damien Leóra és Cyne-ra. - Észak sem valószínű, hogy jó szemmel tekintene ránk. Az egyház védelme meglehet, hogy fizikailag megvédene minket, ám ugyanúgy, ahogy a tündék néznek az északiakra, fordítva is kapnánk tekinteteket és odamondásokat és akár ennél többet is. Ki a megmondhatója, hogy nem ugyanolyan élet lenne-e, mintha üldöztetésben élnénk?
- Nézzetek körbe! - intettem szét nem kicsit elkeseredve. - Vannak, akik a városból jöttek, vannak akik a katonaságtól, vannak, akik a földekről és bár kívánjuk, hogy népünk egységes legyen, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Sokan már rég elhagyták az erdőket saját jószántukból vagy kalandvágyból, de nem kívánkoznak vissza. Mit vártok tőlük, tőlünk, hogy hagyjunk ott mindent és költözzünk a fák közé? Most is teljesen más javaslatok születnek, hogy akarsz ebből egységet? - kérdezem. - Sangarinus püspök nem az Egyház kebelét, a tündék hitének elhagyását, hanem a saját védelmét kínálta fel, egy szabad területen.
Cormac arkdruida elmosolyodik.
- Mindennek ára van. - kezdi magához képest halkan. - Akármelyik útra lép a népünk, vagy szétmorzsolódva több útra, mindnek ára lesz. A kérdés, hogy melyik árat akarjuk megfizetni. Ha nem tudunk egységesen dönteni, szétmorzsolódunk és talán lassan kihalunk, de sosem leszünk nagy nép többé. Ha beolvadunk az emberek közé a századok alatt a két faj eggyé válik. Nem léteznek majd tündék, hiszen a keveredés természetes lesz. Ha Északot választjuk a hitünk kerül veszélybe, ha a háborút az életünk, ha az erdőt, akkor is. Ezért nem dönthettünk felülről a sorsotokról. Csak ti tudjátok mi az ár, amit hajlandók vagytok megfizetni.
Ez után Freiához fordul.
- Bízol még az emberekben leányom, ezt látom. Ám mit tudnánk nekik mi ajánlani, hogy falvakat kapjunk? A lovagok itt a saját vérüket ajánlották fel, és harcoltak az emberek háborújában, dél sem várna tőlünk kevesebbet minthogy harcoljunk az ellenségeikkel és cserébe majd földeket adnak. Ez így szokás közöttük századok óta.
Sangarinus erre bólint, hiszen valóban így kaphatták a földet ők is. Ez után borostyán szemét Cyne-ra szegezte.
- Látom harcosan véded a hited, éjfi, noha mindannyian ugyan azt az Istent imádjuk csak máshogy. Nem tagadom, jönni fognak térítők és tanítók, és be fogom őket engedni mert a jóindulat csak kölcsönösen történhet meg, de erővel nem fogjuk rákényszeríteni senkire, hogy az emberek módján imádja az Urat. Hogy hogyan fognak ránk nézni szomszédaink, nem tudom megmondani, de üldöztetésben nem lesz részünk, ezt garantálom.
Előlép megint a druidanő is.
- Pihenjetek, testvéreim. Reggel folytatjuk a tanácsot. Gyűljetek a nagy tűz köré és lakomázzunk együtt, ha talán most vagyunk így együtt utoljára!
Igen, minden bizonnyal fáradtak vagyunk és csak továbbra is a feszültség növekedne, ha így folytatjuk, kell a pihenő, de én nagyon nem látok reményt a kiegyezésre, túl széles a szakadék már tünde és tünde között, de hát történhetnek csodák.........

Míg nem egyszer csak....megérkeztünk a gyülekezés helyére. Szemem álmosan itta be a tájképet, s nagyokat pislogva mértem fel azt a népgyülekezetet, amely az itt maradt tünde fajok majdnem egészét jelentette. Nem tudom, hogy hányan is jöttek el és hányan maradtak itt, de a látvány eléggé impozáns volt. Vegyesen hallottam az emberi és tünde nyelvű beszélgetéseket, s a későbbiekben inkább megragadtam annál, hogy az emberek nyelvét használjam, hisz volt egy olyan érzésem, hogy volt itt pár fajtársam, akik már annyira elhatárolódtak a tünde természettől, hogy még a nyelvünket sem tanulták meg. Kíváncsian léptem közelebb a hatalmas, földből előmeredező kőtömbökhöz, s próbáltam rájönni, hogy milyen módon is rángatták ezeket ide, főleg, mivel a közelben nem volt tudomásom kőbányákról, ha cask régebben nem volt itt a környéken egy üzemben lévő. De mivel értelmes magyarázatot úgy se találtam volna ki rá, így meghagytam, hogy csak egy érdekes misztériumként kezeljem a látványt és elfordulva tőle inkább a körülöttem zajló heveny beszélgetésekre és zajokra koncentráltam. Akik már ideértek, lassan elkezdtek letáborozni, mivel mindenki legalább pár napos gyülekezésre készült fel, s a menetsor olyan széthúzott volt, hogy még mérföldekkel távolabb is lehetett látni egy-egy pontot, amely egy kisebb csoportot jelölt. Így elnézve még akár nagynak is nevezhettem volna a számunkat, azonban tapasztalatból tudom, hogy a civilek vonulása mindig is foghíjas volt, és az ő három mérföldes oszlopuk a katonáknál ennek a harmada lenne csak, így túlzó becslésekbe inkább nem bonyolódtam. De ha már itt vagyok, felmértem, hogy még is, kik azok, akikkel összesodort engem egy réveteg hívás az éjszakában. Elsőre rögtön egy igen színes társaság tűnt fel - a Tünde Légiótól eltekintve, akiknek a nyomába szegődtem gyalogosan az utolsó mérföldeken - s a vörös köpönyegekre csak vicsorogni tudtam. Még élénken élt tudatomban az, hogy mikor is láttam ezeket utoljára. Égő erdő kesernyés fantomszaga mászott be az orromba, s a pár fel-fellobbanó főzőláng ezerszeresére erősödött a fülemben, pont mint ahogy a Tünde-erdő fái égtek hangos ropogással. Ordo Draconis, avagy a Szent György Rend köpönye.
- Ezeknek a vezetőjét nem kinyírtam már egyszer? - nyögtem fel, ahogy ostoba és botor módon abban reménykedtem, hogy Demiphones kiiktatásával a Rend is fel fog bomlani.
   A látványuk meglepett, s a körülöttem állók ordibálásából rájöhettem, hogy nem csak engem zavart egyedül a felbukkanásuk. Azonban ahogy jobban megnéztem őket...tündék voltak, egytől-egyig. Ez az éles kontraszt zavarba hozott és bizonytalansággal vegyült enyhe ellenszenvvel nézegettem őket tovább, miközben a háttérben sorra dobálták az "Átkozottak!" és egyéb finomabb jelzők kombinációját.
  S ahogy az utolsó szekerek is begördültek, egy kaotikus sátortábor kezdett felbukkanni ott, ahol nemrég még érintetlen mezők voltak. Itt is, mint szinte mindenhol, éles elkülönülést lehetett észrevenni a civil lakosság, és az állandó vándorláshoz és szabadban éjszakázáshoz/nappalozáshoz szokott katonaság között. A civileké leginkább egy rosszul sikeredett kísérletnek tűnt, amelyben a káoszt próbálták elfedni, míg a Tünde Légió és a Draconis táboránál egészen biztos voltam, hogy már mindent megszerveztek, és nem csak a sátrakat állították fel katonás sorrendben, de még néhány szerencsétlent ráállítottak a latrinaárkok ásására. Anélkül igen csak hamar elöntene minket a szenny, még ha csak egy-két napot is tartózkodunk itt. Mivel a Légiótól már többet úgy sem tudok meg, úgy döntöttem, hogy kicsit körbeszimatolok az Ordo közelében, hátha meghallok egy-két szaftos dolgot, amit később az orruk alá dörgölhetek.
- Cynewulf?
  Azonban ez a kérdés rögtön ki is zökkentett engem azon tervemből, hogy szimatolni kezdjek. Élesen fordultam a hang irányába, hogy szembe nézzek Jozef-fel. A fiú megváltozott azóta, hogy utoljára láttam...egy undorítóan dohos, pókhálókkal teli barlangban két társa jelenlétében. Valahogy érettebbnek tűnt, mintha túl sok teher nyomná a vállát - és nem mellékesen a vörös köpönyeget viselte. Arcom elfelhősödött a látványára, azonban igyekeztem megállni, hogy ezt Ő is meglássa, vagy vissza emlékezzen arra, amikor konkrétan a halálát kívántam hirtelen felindulásból.
- Jozef? Hát már bármi nagy buli történik, Te is ott...
~...vagy~. Fejeztem volna be, azonban egy újabb alak felbukkanása teljes mértékben megakadályozta azt, hogy folytassam.
- Üdvözletem. Önök is hallották a hívást ezek szerint - szögezte le a dolgot Damien egy rövid köszönés után.
  Akárhogy is nézelődtem, nem láttam a tőle elválaszthatatlannak hitt Mina-t, amit furcsálltam, de be tudtam annak, hogy Damien ezt tényleg a tündék és sötét tündék dolgaként tekinti és nem akarja, hogy akár még a barátja is jelen legyen. Vagy éppen itt van valahol, próbálva meghúzódni a tünde fajok sorai között valahogy, csak hogy kielégítse kíváncsiságát. Ki tudja? Azért reménykedtem, hogy Ő nem fog felbukkanni. Nem mintha túl sok bajom lenne vele, de most a fajtánkon kívül mást tényleg nem látnék itt szívesen.
- Hello, Damien. Yepp, határozottan, ahogy itt mindenki. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle, bár túl sok jót nem remélek... - vetettem egy pillantást az Ordo Draconis tábora felé, majd ez a pillantás végül Jozef-en állapodott meg. -...apropó, Jozef, te mióta csatlakoztál ezekhez a szeme...kedves alakokhoz?
- Eltanácsoltak a papi pályáról...legalábbis egyelőre, most lovag vagyok és jöttünk a hívásra, ahogy mindenki- érkezett az egyszerű, de annál jelentősebb válasz.
S a dolgok kezdtek egyre jobban elvadulni, ahogy egy újabb ismerős topapnt be. Végülis, rá számíthattam. Akármilyen nagy cucc van készülődőben, ami a tündék életére hatással van, biztos lehettem abban, hogy Lánci valahogy mágikus módon megjelenik. Szomorkodva vettem tudomásul, hogy Wyn-t nem látom sehol, de reménykedtem benne, hogy valahol majd fel fog bukkanni, mondjuk egy nagyra nőtt társunk vállán lovagolva, hogy kilásson a sorok közül.
- Szépnapot. Van ötletetek, mi folyik itt?
- Fenébe, ha Lánci is itt van és Jozen is és én is, akkor tényleg valami apokaliptikus esemény készülődik. Barna gatyákat előkészíteni gyerekek. Üdv Láncibáld uraságom! - biccentettem régi barátom felé, elvéve tekintetem Jozef-ről és egyre fokozódó aggodalmamnak, miszerint itt ha elszabadul a balhé, mi két tűz közé kerülünk, hangot is adtam. - Szerintem jobban járunk, hogy ha nem éppen a Tünde Légió és a Piromán csapat közötti területet foglaljuk el. Ne vedd sértésnek Jozef...veled semmi bajom. De...
 És csak idáig jutottam, hisz egy újabb alak vágódott hozzánk. Kezdtünk egyre népszerűbbek lenni, azonban az új jövevénynek annyira nem nagyon örültem, főleg, mivel eddig folyton csak Ger nyomában loholva láttam őt.
- You fucking kidding me... - mordultam fel az új jövevény láttára, aki ezt nem nagyon hallotta meg, vagy inkább csak ignorálta.
- Ti más irányból jöttetek, igaz? Talán ti meg tudjátok győzni őket, hogy higgadjanak le.
~ Köszönni meg én fogok tahókám...~ - zsörtölődtem magamban az újfiú belépését, aztán a többiek kezdtek felzárkózni a beszélgetéshez és válaszolni a megjegyzésekre és kérésekre, ha már a folyamatos érkezők mindig megzavarták ezt a folyamatot.
- Üdvözlet! Remélem, hogy nem most fogunk egymás torkának esni - feltelte grimaszolva Jozef és ezzel most teljesen egyet tudtam érteni - nem hiányzott volna, hogy vérfürdő alakuljon itt ki. - Végre valaki egységbe akar kovácsolni minket és már az elején sem bírjuk elviselni a másik jelenlétét?
- Hát, nem tudom, hogy sajnálkozzak-e vagy gratuláljak, Jozef. De igen, menjünk arrébb szerintem.
- Egyetértek... - helyeselt rá Lánci is, bár hogy Jozef megjegyzésére, vagy az enyémre, nem tudtam, de ezen a ponton nem is számított, hisz mindketten nagyjából ugyanarra a következtetésre jutottunk.
- Üdv minden érkezőnek - üdvözölte hát Damien is a többieket, orvosolva Gerlegalamb követőjének hiányosságát. - Mi is a problémája a rendnek azzal, hogy a tündék összegyűltek egy helyen, amely a tündéknak van fenntartva, egy, feltételezem, tünde hívására?
  Hát, ez egy olyan kérdés volt, amelyen sokáig tudtunk volna vitatkozni, és a végén úgy is csak az jött volna ki belőle, hogy egymásá torkának esünk. Legalábbis a manapság folyton előbukkanó nem túl pozitív életszemléletem ezt a lehetőséget tartotta a legvalószínűbbnek.
- Részemről a ...szerencse - szólalt meg végre a démon tünde haverja kissé tagolva, mint ha nem is lenne annyira biztos benne, hogy mennyire "szerencsés" az itt léte, főleg amikor a tekintete rám és Láncira vetült, akik ellen harcolt is már a Dornburg-toronyban...igaz, Jozef ellen is, mert akkor még más idők jártak. - Én magam sem...a bajt jöttem keresni.
  Hát ez még mindig nem volt túl meggyőző. A gyereknek körülbelül annyi lehetett az önbizalma, mint egy maréknyi szárított lepkének és valahogy túlságosan jól sem tudta magát eladni, s folyton bizonytalankodott. Szerintem túlságosan sokat töltött a bajkeverő démon társaságában ahhoz, hogy ne tudja biztosan, mivel okozna bajt és mivel nem - vagy hogy hogyan akadályozza meg magát abban, hogy bajt okozzon, ha már olyan természetesen jött neki.
- A druida, aki szólította a tündéket egy bizonyos Cormac volt. Az ő hangját hallottuk. Őt kell megtalálni - kotyogott közbe a srác, akinek a nevét, akármennyire is erőltettem magam, nem tudtam előhívni. Ő csak egy kis árnyékocska volt a sokkal nagyobb fenyegetés vetületében, s nem túl sok figyelmet szenteltem neki az eddigiekben sem. De aztán csak eljött a várva várt pillanat, s ahogy a Nap sugarai az utolsót rúgták, végre előléptek azok a személyek, akik miatt lényegében itt voltunk.

  A belépőt tíz pontból alsó hangon is kilencesre értékeltem volna. Az a hatalmas robaj, ami a megjelenését megelőzte bőven elég volt arra, hogy a még mindig egymásra acsarkodó Légió és Ordo Draconis állandó morgását és a közöttük ragadt civilek vészsipákolását is felül múlja. A hangra ösztönösen fordultam a kőkör felé, ahonnan az érkezősüket vártam, s egy pillanatra hatalmas csend borult a tisztásra, mintha az előző robaj csak egy halvány emlék lett volna. Ebben a szinte természetellenes csendben néztem, ahogy előlép a semmiből két alak. Először a férfit néztem meg magamnak. Szakállas volt, és öregnek nézett ki ekkora távolságból, s a köpönyege eléggé fancy volt ahhoz, hogy megkívánjam magamnak. Azonban nem sokáig tudta a figyelmemet lekötni a vén kecske ltványa, hisz a mellette álló nő mindent megkövetelt magának. A kezében tartott botot szinte meg sem láttam, ahogy tekintetemet a testén legeltettem, arcomon egy elégedett s kaján vigyorral. Főleg ahogy a pillantásom hol a fedetlenül hagyott bőrfelületek és a kínzóan eltakart domborulatai vagy éppen a combja között ugrált. Aztán inkább letöröltem a képzeletbeli nyálat a szám széléről, mielőtt még egyesek bolondnak néznek...bár a férfi társaim részéről biztos voltam benne, hogy mindannyian megértették volna ezt a reakciót. De azért még egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy egy jól sikerült éjszaka kezdőlépéseként miként távolítanám el róla azokat a kacatokat...valami szaftosat biztos, hogy kitaláltam volna ennek a műveletnek megvalósításához.
- Véreim! - dübörgött fel a "kecske" hangja, amely elvonta figyelmemet a társa fikszírozásáról. - Örül a szívem, hogy ennyien itt vagytok, hogy a népünket újra egy helyen láthatjuk. A nevem Cormac, az itt maradottak arkdruidája vagyok, mellettem álló hölgy pedig Cairen druidanő, a Serpentbloom törzseinek egykori arkdruidája.
 A hangja végig áramlott az egész mezőn, s még én is úgy hallottam, mintha a fülem mellett szónokolt volna. Mágiát sejtettem mögötte, még hozzá druida mágiát. A fajtánk a természet erőinek segítségével felmérhetik a környezetüket...s egy ilyen, aki a szél használatában igen csak erős, felhasználhatja ugyanezt reverz formában is. Legalábbis erre tippeltem volna. Azonban amint megemlíti a "törzsek" szót, a tekintetem elkalandozik, s mintha a körülöttem állók kiáltozása átszüremlett volna ezen a merengések. "Harcos asszonyok". "Barbár tündék"...de a szemeim előtt megelevenedő kép mindezekkel egybe csengett. Emlékeztem még, hogy ne emlékeztem volna, amikor a Tünde-erdőért vívott harcban megjelentek olyan tündék, akiket előtte még nem láthattunk. Állatok hátán vagy mellett, vad kiáltozásokkal, festésekkel és miegyebekkel. Most, hogy Cairen bájos vonásain túl tekintettem, hirtelen értelmet nyertek a testfestések is. Talán Ő is ott volt, amikor harcoltunk. Talán...de nem lehettem biztos benne. Megérte volna elbeszélgetni vele egy kicsit, azonban ezt egyelőre mellőznöm kellett.
- Azért hívtunk ide benneteket, minden tündét, hogy együtt, egy népként döntsünk a sorsunkról. Sokat szenvedtünk már, szétszóródva az emberek között, elveszítve önmagunkat...Sokat beszélgettünk egymással, s a természettel és minden benne lakó szellemmel, mi lehet a megoldás. De nem dönthetünk helyettetek. Ti és csak ti dönthettek a sorsotokról.
  Nagy szavak voltak, s egyben bűntudatot is éreztem miattuk. Ők tettek valamit, hogy a népünket megpróbálják össze kovácsolni, úgy, hogy szinte senki se tudott a tevékenykedésükről...míg én annyit tettem, hogy könnyeim között rohantam el néhai barátaimtól és elhidegültem a többiektől, vagy legalábbis nagyon igyekeztem ezen. Irigyeltem tőlük azt, hogy ennyire összhangban vannak a természettel...s bár nem voltam egy fanatikus druida, de még is a Természetben találtam meg néhány választ, miután átestem egy kisebb fajta krízisen, még ha ezek után is a Hold maradt vallásom középpontjában, csupán a határok mosódtak el.
- Három út áll most előttünk, mindegyik ki van kövezve egyaránt örömmel és bánattal is.
- Drága népem! Drága tündék! - vette át a szót a druida nő és nagyon igyekeztem, hogy figyeljek a szavaira. - A törzseink nagy része a kivonuláskor elment a népünkkel, de jónéhányan itt maradtunk, hogy meggyógyítsuk ezt a földet. Ekkor még nem hittük, de az erdő, ami most mögöttünk terül el, bár átoknak tűnik, valójában lehetőség. A nővéreim és én azon munkálkodtunk idáig, hogy Anwnn sötétlő erdeje elfogadjon minket, és sikerrel jártunk. Vér árán. Verejték és könnyek árán, de sokat tanultunk róla és magunkról. Anwnn erdeje kész befogadni a tündéket, hogyha azok hajlandóak visszatérni az ősi ösvényekre.
- Ez az egyik út. A másik út, hogy földet szerzünk magunknak, kiharapva az emberek királyságaiból, vér és háború árán...Az utolsó lehetőség, hogy fejet hajtunk az embereknek. Közöttük fogunk élni, segíteni őket, ahogy eddig...és népünk dicsősége az enyészeté lesz, noha a túlélésünk biztos.
  Cormac szavaira szinte nem is figyeltem. A nő szavai voltak azok, amelyek egy olyan pontot érintettek meg bennem, amelynek létezéséről már rég elfeledkeztem. A szavai nyomán ismét fákat láttam magam körül, miközben vadul rohanok közöttük. Elmosodó alakok, a lombok között szégyenlősen átbukó légfuvallatok, amelyek az este hűvösségét hozzák el. Világító erdők. Veszély, de olyan veszély, amelyhez hozzá szoktunk. Finsterwald egy kicsit úgy hangzott, mint Mistwood. Vad, szinte megtörhetetlen, de mégis, a népünkkké volt. A miénk volt, még ha akkor, amikor még hozzáférésünk volt, nem is értékeltem annyira, mint lehetett volna. S szinte megelevenedett előttem a kép, ahogy a tünde nők a fenyegetően sötétlő erdőbe vetik magukat, amelyet az emberek Finsterwald-nak neveztek el, hogy megpróbálják megismerni őket. "Vér árán". Olyan szörnyek rontanak elő a törzsek közül, melyeket Veronia még soha sem látott s csak az őseink legősibb meséiben hallhattunk talán róluk, már ha a tekercsek nem omlottak volna porrá az évszázadok árán. "Verejték és könnyek árán" Küzdeni magadat előre, egyre csak előre a dohos levegőben, fájó szívvel hagyva magad mögött elesett társaidat, akiket magának követelt az erdő. Belenéztem a nő szemébe, várva, hogy talán összekapcsolódik tekintetünk, hogy kiolvassam belőle a fájdalmat. De nem történt meg, így csalódottan hajtottam le a fejemet. Úgy éreztem, hogy a nő a lelkemből szólt. Úgy éreztem, hogy ismét az erdőben akarok rohanni, vadul és szelidítetlenül, ahogy régen tettem, sok-sok évvel ezelőtt. Ismét át akartam érezni az erdő könyörtelenségét, kitéve magamnak a veszélyeknek és a szeszélyeknek. Az...az még talán életet lehelt volna belém, hisz most, ha a lelkembe nézek, csak ürességet és fájdalmat találok. Szükségem volt erre.
- Ti...ti erről tudtatok? Hogy ezt tervezte a druida mester egész végig? - kérdezte meglepetten a démon tündéje, azonban a szavai szinte elhaltak a fülemben, ahogy mintha dróton rángattak volna, lépek előre, mintha egy szónoklathoz készültem volna valamelyik tanácsban, tekintetem a druida és a druidanő között ugrált egy ideig. A szavaim szinte maguktól jöttek, úgy, hogy bele sem gondoltam.
- A háborút nem javasolnám! - szólaltam fel a drudák beszéde utáni szünetben, hisz úgy láttam, hogy senki se bátorkodott ahhoz, hogy kezdőként nyílvánítson véleményt. Sőt, egészen sokan csak csendben voltak, saját gondolataikkal küszködve. Végig néztem a népemen, már amennyit tudtam, itt, a tömeg közepén állva, azonban az arcok összemosódtak, s a gondolataim mindüntelen visszaszálltak Cairen felé, így végül a kőkör felé fordultam én is, hogy pár lopott pillantást vehessek rá. - A háború volt a mi örökös vesztünk. Nem vagyunk már annyian, hogy valaha is győzelemben reménykedhessünk, főleg, ha mindkét királyságot ezzel magunkra haragítanánk. S minden egyes csepp kiontott vér csak tovább szabdalja amúgy is megtépázott sorainkat.

Vad tünde nők harcolnak elkeseredetten az erdőben, miközben egy új hazát keresnek maguknak és a népüknek. A vérük vörös cseppekként hullanak a földre, csak hogy másodpercek alatt eltünjenek, ahogy az mohón felissza magába az élet kiontott nedűjét, s a sötétlő távolban egy újabb, elmét karistoló sikoltás száll az éjszakai égbolt felé.

- Ugyanakkor behódolni se hódolhatunk a kerekfülüeknek. A büszkeségünk nem engedné és azt meg főleg nem hagyom, hogy a népünk és a kultúránk beolvadjon azon mocskok közé. Ha már csak ez a három lehetőség áll előttünk és én bízok a bölcs druidákban... - vetettem ismét egy pillantást a nő felé, majd egy rövidebbet Carmac irányába, majd inkább elfordítottam róluk a tekintetemet. -...hát én azt mondanám, hogy válasszuk az első utat. Finsterwald, bár vadnak tűnik és valójában is az, bár nem léptem még be a területére...de egyben ez a vadság tartaná távol tőlünk az embereket. De jegyezzétek meg - emeltem fel a hangomat, sötét, komor tónust ütve meg, mint egy távoli villámdörgés a kies mezőn. - ha ti a háborút választjátok, a népünket sodorjátok a kihalás szélére. Ha nem tudjuk félre tenni a nézeteltéréseinket, akkor is meghalunk. Tudom, hogy mennyire nehéz. Látom itt azokat, akikkel harcoltunk a Kivándorlás előtt, bár azok emberek voltak és nem a fae nép tagjai... Látom, hogy mindannyian a fegyverünkért nyúlkálunk még ott is, ahol régi ismerősök találkoznak- fordultam oda, ahol a többi társam állt, ahol párszor a kezünk a fegyverünk felé tévedt a másik láttán...pedig még egy rossz szót sem szoltunk egymáshoz, csupán a közös múlt keserédes emlékei szóltak közbe. - Ha a Tünde légió és a Draconis Rend nem képes félretenni még most sem az ellentétét, akármilyen előzményeken is alapul, akkor akár le is ülhetünk itt és várhatjuk, ahogy lassan beleolvadunk az emberek közé. Na, kinek lenne hozzá kedve?
  Fordultam kihívóan a tömeg felé, kezeimet széttárva. Kihívás volt ez mindenki felé, aki úgy gondolja, hogy a feladás, vagy a háború megoldást jelentene. Kihívást...ha valaki úgy érzi, hogy otromba szavaim megsértették őt, akkor jöjjön, hívjon ki engem párbajra, de nem garantálom neki, hogy kegyelmezni fogok. A szavak, amelyeket szinte úgy éreztem, mintha nem is én mondanám ki, feltüzeltek engem. Végre ismét éreztem azt a lángot az ereimbe, amelynek jelenlétéről már szinte meg is feledkeztem és lemondtam. Örültem, hogy most tudtam türtőztetni magam - még - mert legszívesebben tűzbe burkoltam volna magamat.  De a kihívásra nem érkezik válasz, csak Damien lép mellém, hogy felszólaljon.
- Én is osztom a társam véleményét. A háborúskodásnak nem volt és nem is lenne értelme. Ha adatott egy új lehetőség, mint most Finsterwald, élnünk kellene vele. Így minket sem zavarnak és mi sem zavarjuk őket.
- A harc nem megoldás, igaza van - ért egyet velem Jozef is.
  A két utánam felszólalóra nézek. Damien-ről nem tudtam, hogy milyen megoldást is választana, legalábbis eddig nem. Neki figyelembe kellett vennie Mina akaratát is, és azt, hogy most már nem csak a maguk nevében beszélnek. Egy öt faluval rendelkező uradalom vezetői, amit nem hagyhatnak csak úgy maguk mögött. A válasza meglepett, hisz én azt gondoltam volna, hogy pont ezek miatt azt választaná, hogy az emberek között akar maradni. A falvaival és Mina-val. A Finsterwald-ba való költözés így akár egy igen csak fájdalmas búcsúba is torkolhatna. Jozef, bár nem nem nyilvánított véleményt, hogy melyik megoldást választja, de legalább a békesség mellett tette le a voksát. Gondolom, hogy ez kilövi azt az opciót, hogy harccal hódítsunk területet, így marad részéről Finsterwald - amit az Ő esetében nagyon is kétlenék - vagy az emberek között maradás, amely neki is, csak úgy, mint Damien-nek, sokkal kézenfekvőbb megoldás lenne. Úgy látszik, hogy a régi ismerősök még tudnak meglepetéseket tartogatni nekem.
- Maradnunk kell az emberek között. Kellő kitartással megmaradhatunk tündének, és fenn tudjuk tartani dicsőségünk hírét, de mindez mit sem ér, ha senki sem éli meg, hogy elmondja a történetet.
  Lance is felszólalt. Szavai, bár nem értek akkora meglepetésként, még is némileg fájdalmasak voltak. Ő is ott volt a Tünde-erdőben, Ő is harcolt értünk és azért, hogy az erdőt megmentsük. De úgy látszik, hogy nem a fákat magát szerette, nem azt, amit jelenthetett számunkra (bár egyikünk se tartózkodott túl sokat ott), hanem...csupán a néppért állt ki, ahogy tette azt mindig is. De Ő az emberek között maradt volna, akiknek dolgozott - és akiknek én is dolgoztam, emlékeztettem magam. De akkor, amikor a döntést meghoztam, fel sem merült bennem a gondolat, hogy valaha lesznek még akkora vakmerő alakok, akik az erdőt akarnák meghódítani. Ha tudtam volna ezekről a törekvésekről, rég magam mögött hagytam volna Hellenburg-ot. A szavaival sajnos nem tudtam egyetérteni. Az emberek között kérlelhetetlenül elvesztünk volna. Reménykedtem, hogy csak én látom túlságosan borúlátóan a dolgokat - és ez a gondolatmenetem egyben azt is elárulta, hogy szívem mélyén gyengének tartom a fajunkat. Túl gyengének ahhoz, hogy megőrizzük az esszenciánkat akkor, amikor körbe vesznek minket az emberek. Ez vajon rólam mit árulhatott el?
- Testvéreim! Tündék! - lépett elő hirtelen az Ordo Draconis sorai közül egy alak, akinek tiszteletet parancsoló kinézete volt és látszott rajta, hogy harcos. Szavai hasonlítottak ahhoz, ahogy a két druida kezdte, és biztos voltam benne, hogy ez a részéről tudatos szóválasztás és hasonlat volt. - A nevem Diarmuid Amberglade, bár az Egyházon belül Sangarinus püspökként ismernek. Tudom, hogy sokan haraggal a szívükben gondolnak erre a palástra, amit viselünk....Ám én is tünde vagyok, akár ti mind! Az én otthonom is elégett a tűzben, akár a tiétek! Ám a harag helyett én és még néhányan úgy döntöttünk, belülről pusztítjuk el azokat, akik elégették az erdőnket, az előző püspök halála után pedig az Ordo Draconis-t a tündék rendjévé tettem az Egyházon belül.
- Na és vajon hogyan halt meg az előző püspök... - morogtam az orrom alatt.

A püspök megtántorodik, ahogy az előtte lévő sötét tünde pengéjéből éles hangrobbanás tör elő. A feltámadó szél zsarátnokot és hamut sodor magával, lágyan terítve be a jelenetet, amely mintha megfagyott volna az időben. Aztán a bérgyilkos kirobbanó mozgása mintha széttörte volna a képet, amelyben az ember a fegyverére támaszkodva próbálja magát egyensúlyban tartani és másik kezével a fülét betakarni. A sötét tünde morgott valamit, ajka kuncogásra görbült. S a pengéje már előre is tört, szinte láthatatlan sebességgel szakítva át a levegőt maga előtt. Az ellenfele kétségbeesett mozdulattal igyekezett kezét a halálos penge útjába emelni, azonban ez már nem mentette meg az életét...s a penge a szemgödrén keresztül mélyen az agyába fúródott...

Kiráztam a fejemből a kéretlenül előtörő képet, s helyette inkább csak figyeltem a tünde püspök további szónoklatát, noha elraktároztam magamban azt a kis megjegyzését, hogy belülről pusztították el a rendet...ez egy olyan ütőkártya volt, amelyet később talán még kihasználhattam, hogy ha a javaslata túlságosan is nagy támogatottságot szerezne. Egyelőre még nem tudtam, hogy mit akar, de halvány sejtésem volt róla....és akármit is akar, azt nem fogom neki hagyni. Hogy ha kell, akkor mocskos eszközökhöz nyúlok.  Csak most az éjgyilokok helyett a szavak lesznek a pengéim...s a mérgek helyett a suttogásaim lesznek a társaim. Még ha ez azzal is jár, hogy a döntéshozatalig eltelő időt azzal töltöm, hogy a tábort járom és keverem a szart, ott ahol kell és igyekszem elültetni a harag lángjait ott, ahol szükség van rá. Nem állt szándékomban hagyni, hogy a Cairen tündéi által kivágott ösvényt egy ilyen senkiházi próbálja meg elmarkolni előlünk.
- A rendemnek földjei vannak Északon, amiket nem vér útján vettünk el, hanem becsülettel vívtunk ki. Csatlakozzatok hozzánk! Van hely ott a falvaitoknak, állataitoknak, családjaitoknak az Északi királyság hűbéreseként, de még is autonómiában az Egyház és az én oltalmam alatt!
 Csak acsarogni tudtam a szavaira. Észak hűbéresei? Az Egyház oltalma alatt? Még is, ki fog hinni neki a saját talpnyalóin kívül? Egy elkínzott pillantással ajándékoztam meg Jozef-et. Vajon Ő hisz ennek a majomnak? Vajon Ő támogatja az elképzeléseit? Van egyáltalán más választása? Igenis, lenne. Hogy ha elhagyná az embereket, akikhez úgy hozzánőtt, mintha a saját népe lenne. Talán már el is felejtette, hogy milyen sötét tündének lenni. Ő volt az élő példája annak, hogy mivé válnánk, ha az emberek között maradást választanánk.
- Javasolnék egy másféle megoldást! Mi lenne, ha az erdőben élnének mindazok, akik ott szeretnének és az emberek királyságaitól békésen elvennénk a közeli falukat azoknak, akik arra vágynak, hogy ott éljenek? Nem kell mindig háborúzni!
 Csattant fel egy új hang és én megrökönyödve fordultam abba az irányba. Freia volt az, a tünde íjászlány, akivel volt egy eléggé érdekesre sikeredett kiruccanásunk egy olyan helyre, amit nem emlegetek fel túlságosan nagy kedvvel. A látványa okozta első körben a megrökönyödést. Második körben az, hogy másféle megoldást javasol, amivel tovább szabdalná a népünket, pedig azt igyekeztünk éppen elkerülni...és "békésen elvennénk a közeli faulkat"? A tenyerem hangos csattanással találkozott az arcommal, de inkább lenyeltem a kikívánkozó megjegyzésemet. Szerencsére a démonokkal cimboráló tünde - rohadjak meg, meg kell kérdeznem a nevét most már! - vette át a szót, mielőtt Freia jobban belelendülhetett volna.
- Tévedtek...az az erdő nem otthon. Az az erdő más, mint a hajdani Elvenwoods. Azt az erdőt védeni kellett, őrizni. Finsterwald vad, haragos és elevenen falja fel azt, aki gyenge. Azt az erdőt talán meg sem lehet szelidíteni...abban az erdőben nem marad meg senki idegen.
 Az eleje még értelmes volt, de amikor benyőgte azt, hogy nem lehet megszelidíteni és elzavarja az idegeneket, csak egy "You kidding me, right?" szemöldökráncolással fordultam felé. Cairen épp most ecsetelte nekünk pár perccel ezelőtt, hogy találtak erre megoldást, hogy véghez vihető. De úgy látszik, hogy Ő vagy éppen akkor zárta be a füleit, vagy túlságosan megigézték a druida nő ruhái ahhoz, hogy a szavaira figyeljen. De mivel a szavaimra valaki még is kihívással felelt, úgy éreztem, hogy fel kell vennem ismét a kesztyűt. Sangarinus, here I come.
- A baj az, Sangarinus püspök, hogy még ha a maga által felvázolt opciót is választanánk, még is, ki garantálná, hogy Gustav nem kap vérszemet? Hűbéres csak egy fancy szó arra, hogy szolga. Mi baj lenne azzal, ha Finsterwald-ba költöznénk, ahol senkinek se lennénk a hűbéresei? - igyekeztem a saját érveit ellene fordítani, már amennyire ezt szegényes diplomata képességeim engedték. Többet kellett volna figyelnem Lory-ra és Armin-ra, amikor egyszer-kétszer hallottam őket ilyen alkalmakkor...talán akkor ragadt is volna rám valami, ami itt most hasznosnak bizonyul. - Lehet, hogy maradhatunk az emberek között is és megküzdeni azért, hogy megőrizzük a népünk sajátosságát és autonomiáját, de amíg ilyen kis számban vagyunk, ez igen csak nehéz dolog lenne Lance - fordultam a barátom felé, hisz megérdemelt annyit, hogy közvetlen legyek vele és esdeklően néztem rá: kérlek, értsd meg, hogy miért fordulok most ellened...nem akarok az ellenséged lenni, remélem hogy nem haragszol meg emiatt. - Túl erős lenne a nyomás az emberi oldalról és előbb-utóbb az embereknek is elegük lenne abból, hogy a tündék csak úgy lógnak közöttük, vagy mindenképp beleerőszakolnának minket az újdonsült háborújukba, amit az emberek annyira imádnak. Nem kéne tovább vívni azok háborúját, akik semmibe se vesznek minket. Már pedig ez lenne, ha közöttük maradnánk - hívtam fel népem figyelmét erre a tényre. Arra apelláltam, hogy még a katonák is beleunnak egy idő után egy olyan háborúba, amely számukra nem hoz semmi előnyt sem, csupán kényszerüségből teszik. Ha a katonákat sikerülne az oldalamra állítani, akkor a civilekkel már könnyebb dolgom lenne, hisz mögöttem lenne az autoritás. Bár az Ordo Draconis esetében tudtam, hogy náluk semmi esélyem, kivéve, ha teljesen aláásom a tekintélyüket valahogy. De ehhez több információra volt még szükségem és valamire, ami igen csak kompromittáló. Még ha ezt nekem is kell előállítani valahogy...- Ha Sangarinus-ra hallgatunk, akkor Gustav oldalán kéne harcba szállnunk. Akarjuk mi mindezt? - emeltem fel a hangomat, majd csendesen, beletörődően és megértően folytattam tovább. - Igen, Finsterwald veszélyes hely, de legalább a saját urai lennénk és mi döntenénk el, hogy hogyan avatkozzunk bele Veronia sorsába. Most itt a lehetőség, hogy ismét a kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ne dobjuk el mézes-mázos ígéretekért. Lehet, hogy Finsterwald nem otthon... - fordultam Ger cimborája felé. Úgy éreztem, hogy ha személyesen válaszolom meg a kérdéseiket, ha reflektálok rájuk, jelezve, hogy figyelembe veszem a szavaikat, akkor csábítóbbnak fogok nekik tünni. Megbízhatóbbnak, aki meghallgatja őket. Nem tudom, hogy működik-e ez, vagy sem, de meg kellett próbálnom annyi tündét magam mögé állítani, amennyit csak tudtam. -...de azzá alakíthatjuk! - harsogtam el magam, ahogy elfordultam a tündétől.
- Uram, el tudja képzelni, hogy megannyi tünde csak Északért fog harcolni? - vette át a szót Damien, a püspököt ostorozva. Jól van, tegye csak, örültem is neki. - Nyílván nem kell részleteznem a tündék és Észak között feszülő ellentéteket, melyek okkal vagy ok nélkül születtek. Mindannyian egészen biztosan nem egyeznénk bele ebbe rögtön és kérdések nélkül, ahogy jómagam sem tenném. Finsterwald pedig valóban vad, de kit fogadna el jobban, mint azokat, akik gyakorlatilag onnan származnak? A költözés sosem volt és sosem lesz egyszerű, de ha az embereket nem is, minket talán elfogad az a hely idővel. Úgy élhetünk, mint ahogy annak idején éltünk, vagy talán ennyi idő után képtelenek lennénk már rá?
  Damien egyre jobban és jobban meglepett. Most, hogy kilépett Mina árnyékából és szabadon formázhatta meg a véleményét, mintha kivirágzott volna és új erőre kapott volna. Ez a határozott Damien tetszetős volt...és egy potenciális szövetségest láttam meg benne, akivel együtt vívhatjuk meg ezt a harcot a népünkért. De Ő még mindig csak egy....és az itt tartózkodó tündék jelentős része még nem nyilvánított véleményt semmilyen formában sem, csak alig féltucatnyian szálltunk harcba egymás ellen vagy oldalán.
- Miért kéne csak egy utat választanunk? Sokan vagyunk, akik már nehezen alkalmazkodnának az erdei élethez, főleg egy vad, ismeretlenhez, azok választhatnánk a püspök kínálta utat, akik meg az erdő kihívását akarják...senki se fogja őket megállítani, eddig is nyitva volt az út.
 Sajnos Jozef logikusan beszélt, és ez nem tetszett nekem. Tudtam persze, hogy a felettese véleményét fogja követni és támogatni őt - nem is várhattam el tőle mást sem - de azért egy kicsit reménykedtem. Reménykedtem benne, hogy valahogy meggyőzhetem majd őt, és Ő keresztül a vezetőjét...valahogy, bár erre nagyjából annyi esélyt láttam, mint hogy Hoshekh megjelenik egyik nap az ágyam mellett és felajánlja, hogy mostantól az inasom lesz.
- Mit tud Nicholas Ambergalde-ről? - kiáltotta mellettem Lance, én pedig értetlenkedve fordultam felé.
A családnév megegyezett...ismerte volna ennek a férfinek valamelyik hozzátartozóját? És miért kérdezte ezt most tőle? Mit akart vele elérni? Reméltem, hogy hamar választ kapok rá.
- Leányom, hogyan foglalhatnánk el az emberek falvait békésen? Olyannak ismered tán őket, akik szívesen odaadják őket a népünknek, csak úgy? Harc nélkül? Miért tennének ilyet? - vágott közbe Cormac arkdruida, mielőtt még elszabadultak volna az indulatok.
 Fogalmazása régies volt, a hangja viszont magabiztos és erőteljes. Ő is megértette Freia érvelése mögötti lehetetlenséget. De aztán Cairen lépett előre, megjelenésével mindenkibe belefolytva a szót, és én, mintha csak a szavai vonzottak volna magukhoz, mintha a megjelenése - és most első sorban nem a teste bájaira, hanem a kisugárzására, a lényének magjára gondoltam - dróton rángatott volna.   Miért van rám ilyen hatással?
- Igazad van - csendül fel tiszta hangja, ahogy Ger haverja felé fordul. - Anwnn erdeje sötét és kegyetlen, tele eddig ismeretlen veszélyekkel. Akik újjá akarnák építeni benne a régi tünde királyságot, amilyen Zephyrantes volt valaha, azoknak csalódniuk kell majd. Ha az erdő mellett döntünk, Ő fogja írni a szabályokat, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nem emelhetünk fejszét a fákra, és csak kérnünk szabad, elvennünk nem. Könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz, hiszen annyira régóta éltünk valójában távol a természettől. Túl régóta. Vissza kell találnunk hozzá, a szimbiózishoz, akik pedig hibáznak, annak az erdő nem fog megbocsájtani. Úgy hiszem azonban, hogy képesek vagyunk változni. Vissza tudunk találni az igazi valónkhoz, ám akkor le kell vetnünk a civilizáció kényelmét, amit az emberektől kaptunk.
  A szavaival egyetértettem, a megfogalmazásasal már kevésbé. Túlságosan kidomborította az én ízlésemnek Anwnn erdejének veszélyeit, amely sokakat elbizonytalaníthat ezen a ponton. Reméltem, hogy ez nem lesz igaz. S reméltem, hogy akármit is akar mondani Sangarinus, aki most előlépett, az nem lesz akkor nagy blődség, hogy a tenyerem viszketni kezdjen.
- Nicholas a bátyám volt - jelentette ki egyszerűen, bár az arca és a tekintete szomorúságról és egyben haragról árulkodott. Vajon mi lehetett a történetük? Ez túl szaftos infó volt ahhoz, hogy elfelejtsem, és alaposan ki kell majd faggatnom Lance-ot erről, ha már tud valamit. - A garancia, hogy a király ne támadhasson meg minket, az Egyház maga. Az Egyház északon hatalmasabb a királynál is, mert irányítja a nép szívét, és a földeket tőle kapjuk, nem Gustav-tól. A lovagok igen, harcolni fognak a háborúban, de sem a nőket, sem a gyerekeket, sem pedig az összes férfit nem kényszerítjük katonáknak.
- Hallják a többieket? - csattant fel Freia a lova hátáról kimagasló pozícióról. Kíváncsi voltam, hogy ez a részéről tudatos választás volt-e vagy csak túl lusta volt ahhoz, hogy leszálljon róla...vagy félt attól, hogy nem fog kilátszódni a tömegből és a hangja se tud átrepülni a nála magasabbak válla felett. Szerencsére én nem volta megy túlságosan alacsony alak, igaz, hogy kimagasló se voltam ilyen tekintetben. - Északon már lenne nekünk birtok és azt sem vérrel szereték, hogy idézzek tőlük, vajon nem lehetséges, hogy hasonló módon képesek lehetnénk velük szót érteni? Nem kell mindig arra gondolni, hogy mindannyian azon gondolkoznak, hogy csak a háború kell nekik! Most is, amikor ideértünk, azonnal hallottam, hogy a feszültség csak épül amiatt, hogy van aki északról jött és van, aki délről. Semmi értelme ilyesféle előítéleteknek engedelmeskedni és gyakorolni a másikra! Miért ne lehetne velük leüni egy asztalhoz? Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ne lehetne velük beszélni. Vagy talán tudnak olyan dologról, ami miatt képtelenség lenne velük? Mert én nem! Igen, ők is hibáztak és igen, mi is hibáztunk már párszor, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetle leplet teríteni a múltra és csak a jövővel foglalkozni. Végülis, ezért jöttünk ide mindannyian, nem? A jövő miatt.
  A felszólalása már majdnem hajazott terjedelmében az én szónoklataimhoz. A kijelentései jók lettek volna, ha lett volna rájuk bármi esély is. Örültem volna, ha csak úgy szót lehetett volna érteni az emberekkel, azonban előző tapasztalataim nem erről árulkodtak. Ha adnak valamit, cserébe várnak is valamit. Rudenz se vágna csak úgy hozzánk földeket a két szép szemenkért és a könyörgésünkért, ebben is teljesen biztos voltam.
- Szétoszolva meg nem maradhatunk! Három utat emlegetett a druida mester, ám valójában csak egy van: egyesült erővel lépni - ezt már csak a démon társa mondta inkább Jozef-hez, mint a tömeghez intézve a szavát, azonban azokat felkapta a szél, és az én fülembe is eljutott. Megjegyeztem a szavakat, és hogy talán még rá is tudnék hatni valahogy.
- A baj az, Freia, hogy lehet, hogy nem vérrel harcolták ki, de biztos vagyok benne, hogy szép árat kellett megfizetniük érte - fordultam a lóháton üldögélő lányhoz, tartva vele egy ideig a szemkontaktust, majd testemmel a Draconis vezéralakja felé fordultam. - Az Ordo Draconis kapta a földet azért, hogy az Egyház céljait szolgálják. A Tünde Légiónak Hellenburg-ban nem tudom, hogy van-e saját földje, valaki majd biztos kiokosít minket. De ha leülnénk a tárgyalóasztalhoz Rudenz királlyal, mit gondolsz, milyen árat kérne azért, hogy földet engedjen át nekünk? - az utolsó mondatokat csalódottan ejtettem ki. Benne volt minden csalódásom az emberekben, legyenek akármelyik nemzetből, majd lángoló tekintetemmel igyekeztem szenesre sütni Sangarinus-t. Őt tekintettem itt a legnagyobb ellenségemnek, akit le kell győznöm. Ha őt megtörhetném valahogy, már rész sikert érnék el. Őt kell ostoroznom teljes erőmmel.
- Áh, szóval rögtön az Egyház oltalmába helyezzük magunkat, ami azt jelentené, hogy dobjuk el a hitünket- csaptam le a szavaira. Most a vallásra helyeztem a hangsúlyt, igyekeztem minél szélesebb spektrumot lefedni a szavaimmal, hogy minél több társam szívéhez szólhassak.- Helyezzük hitünket az Idegen Istenbe, és dobjuk el a Természetet és a Holdat. Akármennyire is "megvédene" minket a drágalátos Egyháza, ezt bizony nem adná ingyen. Tehát a kérdés: ki közülünk az, aki elfogadja a mi drága püspökünk ajánlatát és hajlamos az ott beígért védelem miatt feláldozni a vallását? De ha döntünk, egységesen kell döntenünk. Ha most a népünket felszabdaljuk és egyesek Észak "kínálatát" fogajdák el - nyomtam meg a szót gúnyos hangsúllyal. -...mások saját területet akarnak kiszabnu maguknak akár Északon, akár Délen, még ha "békésen is", míg a harmadik csoport úgy érzi, hogy megbirkózik Finsterwald-dal...akkor szétszabdaljuk a népünket és egyik csoport se éri el a célt, amelyet megfogalmazott maga előtt. Itt az ideje, hogy egységesen gondolkozzunk. Ahogy Damien mondta, Finsterwald az Őshazánk része. Én ott voltam, amikor lehetővé tettük azt, hogy a népünk Anwnn-ba vándorolhasson. Beszéltem Rheo-val, aki mindezt lehetővé tette, még ha annyira nem is kedveltem azt a kétlábon járó bonatikus kertet...Visszatérhetnénk a régi életmódunkhoz, ami persze, hogy nagy áldozattal járna, de még mindig ezt látom annak, amivel megőrizhetjük a vallásunkat és az autonómiánkat. Tehát, ahogy Leo is mondta - ugrott be a nagy hévben a neve. Mintha ezt a nevet használta volna rá az a nő a Dornburg-toronyban, amikor próbáltak minket feltartóztatni, míg Ger a Mélységi pecsétkövével volt elfoglalva, Ada-ék pedig magával Erborosh-sal. -...egységesen kell fellépnünk és ma kell döntenünk vagy az elkövetkezendő napokban.
  A szónoklat végére szinte kifogytam a szuszból. De le akartam darálni a mondanivalómat, mielőtt bármit is elfelejtek belőle. Igyekeztem, kétségbeesetten igyekeztem meggyőzni a népemet az igazamról, a drudák igazáról. Mert ezt személyes ügynek tekintettem. Mert....mert ott hagytam magára Armin-t és Lory-t, amikor talán szükségük lett volna rám. Mert hagytam, hogy a népem nélkülem menjen át Anwnn-ba. Mert úgy éreztem, hogy ezzel tartozom nekik. Hogy ezzel tartozom Lory és Armin emlékének. Megakartam őket győzni arról, hogy Finsterwald-ba menjünk....hisz az erdők lombjai alatt járkálva egy kicsit olyan lenne, mintha visszakaptam volna őket. Hogy önző voltam-e? Lehet. Sőt, biztos. Sangarinus ajánlata is kevesebb áldozattal járt volna, vagy ha csak maradunk úgy, ahogy eddig. Nem haltak volna meg a társaink...de nekem kellett ez. Kellett a barátaim emléke. Görcsösen markoltam rá a sötét tünde hercegség holdezüstbe öntött jelképére, ami a zsebemben lapult. Amely mások számára is jelezte, hogy milyen helyet is töltöttem be néhai népünk körében, még ha ez csak abból is fakadt, hogy a hercegük barátja voltam. Hogy ha ez még csak annyit jelentett is, hogy a legjobb barátom volt.
- És aztán a tündék egy része Északon élne, egy részük Finsterwald-ba költözne be, egy részük pedig az emberek közé beolvadva ontaná szitkait az összes többire. Épp eléggé szét vagyunk forgácsolódva már most is. Úgy hittem, a cél az lenne, hogy összetartsunk és valahogyan egyetértsünk. Ahogyan az előttem szólük mondták. Észak sem valószínű, hogy jó szemmel tekintene ránk. Az Egyház védelme meglehet, hogy fizikailag megvédene minket, am ugyanúgy, ahogy a tündék néznek az északiakra, fordítva is kapnánk az odamondásokat, akár ennél többet is. Ki a megmondhatója, hogy nem ugyanolyan élet lenne-, mintha üldöztetésben élnénk?
  Damien szavaira halványan elmosolyodtam. Igen. Igen! Igen! Most már csak győzz meg mindenki mást is! Tudtam, hogy rád számíthatok. Ha Mina itt lenne, most büszke lenne rád. Ha nem, akkor addig paskolgatnám a kis buksiját, míg meg nem gondolja magát.
- Nézzetek körbe! - robbant bele a susmorgásba Jozef elkeseredett hangja, ahogy körbeintett. Felé kaptam a fejemet. Ajjaj, Ő még bajt jelenthet. - Vannak, akik a városból jöttek, vannak, akik a katonaságtól, akik a földekről és bár kívánjuk, hogy népünk egységes legyen, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Sokan már rég elhagyták az erdőket saját jószántukból vagy kalandvágyból, de nem kívánkoznak vissza. Mit vártuk tőlük, tőlünk, hogy hagyjunk ott mindent és költözzünk a fák közé? Most is teljesen más javaslatok születnek, hogy akarsz ebből egységeset?
  A fenébe is Jozef. Az érveid túlságosan is jók ahhoz, hogy megingassonak másokat. Igen, Ő határozottan veszélyes lesz még, és bősz tekintetéből, érces hangjából tudtam, hogy vele semmit sem fogok elérni. Sangarinus most nagyon mosolyoghat magában és büszke lehet a kis sötét tündéjére. Talán ki kéne őt vonnom valahogy a forgalomból? Elkábítani és megkötözni valahol, amíg véget nem ér ez az egész? Ez a gyávák megoldása lett volna...de ezen a ponton bármit készen lettem volna megtenni a sikerem érdekében. Mert szükségem volt rá.
- Sangarinus püspök nem az Egyház kebelét, a tündék hitének elhagyását, hanem a saját védelmét kínálta fel, egy szabad területen.
- Mindennek ára van - szólalt fel ismét Cormac arkdruida, kedveskedő mosollyal az arcán. Mint ahogy az öregapó beszél az unokáihoz. - Akármelyik útra lép a népünk, vagy szétmorzsolódva több útra, mindnek ára lesz. A kérdés, hogy melyik árat akarjuk megfizetni. Ha nem tudunk egységesen dönteni, szétmorzsolódunk és talán lassan kihalunk, de sosem leszünk nagy nép többé. Ha beolvadunk az emberek közé a századok alatt a két faj eggyé válik. Nem léteznek majd tündék, hiszen a keveredés természetes lesz. Ha Északot választjuk, a hitünk kerül veszélybe, ha a háborút, az életünk, ha az erdőt, akkor is. Ezért nem d önthettünk felülről a sorsotokról. Csak ti tudjátok, mi az ár, amit hajlandók vagytok megfizetni.
  Elkeseredve hallgattam a szavait. Egy gondolat tuszakolta be magát az elmémbe. Szétforgácsolódunk, ha ez így folytatódik tovább. Jobban, mint most...mert nem találunk egy közös célt, ami mögé mindenki fel tudna sorakozni. Mindenkinek mások a preferenciái. De ami a legrosszabb: nincs egy alak sem, aki összefogná a veszekedő frakciókat. Kéne valaki, aki kiáll a tündék elé, határozottságával és újító ideáival magához láncolná a népünk figyelmét és akaratát. Akármennyire is utáltam a gondolatát, hogy ismét királyunk vagy királynőnk legyen - hisz ez azt jelentené, hogy valaki lecseréli Armin-t és Loreena-t, mint a legutóbbi irányítóinkat, legalábbis a sötét tündéknek - de talán ez lenne az egyetlen megoldás. Egy alak, aki mögött felsorakozhatunk. De...még is, ki lenne erre alkalmas? Akárkit is választunk, amögé nem állna be az Ordo Draconis és a Tünde Légió egységesen, túlságosan fújtatnak egymásra...és nem tudok egyetlen alakról sem, akit kölcsönösen tisztelnének. Talán meg kéne győznöm Cormac-ot vagy Cairen-t arról, hogy ragadják magukhoz az irányítást? Lehetséges lenne? De az előbb mondta Cormac, hogy ők nem dönthetnek...de talán megérdemelne egy pár percet, hogy beszélgessek vele. Ezt is felírtam a listámra.
- Bízol még az emberekben leányom, ezt látom. Ám mit tudnánk nekik mi ajánlani, hogy falvakat kapjunk? A lovagok itt a saját vérüket ajánlották fel, és harcoltak az emberek háborújában, Dél sem várna tőlünk kevesebbet, minthogy harcoljunk az ellenségeikkel és cserébe majd földeket adnak. Ez így szokás közöttük századok óta.
 Örültem, hogy Cormac ezt racionálisabb hangon tudta megfogalmazni. Reméltem, hogy Freia ha másra nem, a druidára hallgat. Azonban amikor elfordultam az arkdruidától, azt láttam, hogy Sangarinus tekintete egyenesen rám szegeződik. Viszonoztam a pillantását...
- Látom, harcosan véded a hited, éjfi, noha mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk, csak máshogy. Nem tagadom, jönni fognak térítők és tanítók, és be fogom őket engedni, mert a jóindulat csak kölcsönösen történhet meg, de erővel nem fogjuk rákényszeríteni senkire, hogy az emberek módján imádják az Urat- szavalt tovább. Úgy intézte a szavait, mintha már döntöttünk volna és az Ő javaslata mellett tettük volna le a voksunkat. Nem feltételes módban beszélt. Mintha szavaival meghajlíthatná az akaratunkat és a végső döntésünket. Kis mocsok....- Hogy hogyan fognak ránk nézni a szomszédaink, nem tudom megmondani, de üldöztetésben nem lesz részünk, ezt garantálom.
~ Majd adok én neked olyan üldöztetést, hogy abból koldulsz...csak vá...~
- Pihenjetek, testvéreim - szakította meg néma acsarkodásomat Cairen, amire lehűtöttem magam és becsuktam a szemem, hogy ne lássam Sangarinus vörös köpenyét. - Reggel folytatjuk a tanácsot. Gyűljetek a nagy tűz köré és lakomázzunk együtt, ha talán most vagyunk így együtt utoljára!
  Érkezett a felhívás, és senkit meg sem várva hagytam el a pozíciómat. Dracon, aki az egész beszélgetést a levegőben körözve töltötte, hisz a túl sok torokból kijövő túlságosan is sok hang csak megzavarta volna őt, most visszaszállt hozzám, a vállamra. Miközben a tömeg örvénylet körülöttünk, inkább a karjaimba kaptam a kis drágámat és elmerengve simogattam a tollait. Érezte, hogy valami zavar, hogy valami túlságosan leköti a gondolataimat, így párszor megnyalta az államat, biztosítva jelenlétéről. Kedveskedve hintettem egy csókot a buksijára, miközben tekintetemmel Cairen-t kerestem, és amikor csak láttam őt, követtem, hogy annyit lássak belőle, amennyit csak lehetett. De egy idő után a tűz körül találtam magamat, és a magammal hozott élelmemet rágcsáltam automatikusan. Egy idő után a körülöttem ülők szórakoztatására és saját magam figyelmének lekötésére formáztam meg a tűz egy kis darabját, hogy körbereptessem a tűzből font Dracon-t a máglya körül...bár egyszer egy nehezen kivehető női forma is megjelent, amelyet a körülöttem ülő férfiak kaján vigyorgással és hátbaveregetéssel fogadták...én pedig csak néztem a tűzalakot, aztán kioltottam a tüzemet, és a cuccaimat ki se szedve, csak egy pokrócot a földre terítve heveredtem le valahova még a tűz közelében, hogy az éjszaka hidegét elhúzza, s a hátamon feküdve figyeltem a Holdat, addig, míg az éjszakai óra ellenére álomba nem merültem...s csak remélni tudtam, hogy reggel több sikert fogok aratni.

LEO
LANCE
DAMIEN
JOZEF
FREIA
NOIRA
CORMAC
CAIREN
SANGARINUS

Goldenreek félreeső kis hely volt egy félreeső vidéken. Leo nem is igazán volt biztos benne, hogy egyáltalán lakik-e még itt valaki. Mire odaértek, már kisebb sereg táborozott le a falu határán, minden házat megtöltöttek a tündék, s egy kisebb seregnek kényelmes sátortábor áll, nem is olyan messze a falunak azon végétől, ahová a próféta szólította őket. A kőkör, ahol annak idején a tündék istenüknek áldoztak.
Leo hatalmasat nyújtózott, ahogy vidáman végignézett a tömegen. Olyan felüdítő volt ennyi embert látni egyszerre. Mégis, tudta jól, nem kell majd sokat várni hogy fellángoljanak az indulatok. Tündék, akik hosszú éveken át egymás ellenei voltak kellene hallgassanak egy hangnak, melyet sosem ismertek. Látszott ez a sajtájain is, akikkel érkezet. Az Ordo Draconis, amióta csak betették a lábukat a faluba, igyekezte a sajátjait együtt tartani. Ez csak természetes volt. A hadseregnél tanult rendszeretet és fegyelem diktálta ezt, melyet Leo nem csak egyszer, de kétszer is eszébe vésett. Szerencsére most nem katonaként, hanem civilként érkezett ide. Nem tartotta fel semmi, hogy kutakodhasson.
Hosszú idő telt el, míg végre talált valami nyomot. Az itteni tündék döntő többsége messziről, talán a kontinenst másik vége felől érkezett, akárcsak ő. A legtöbbjük talán még életében nem látta a nagy erdőd, s fogalmuk sem volt, mit akarhatott tőlük a titokzatos hang. Talán csak nincstelen szegények voltak, akik a reményt hajkurászva tévedtek ide. Az egyik idegen azonban válaszolt neki.
- Elnézést. Nem tudtam, egyedül vagyok-e vele, de fogalmam sincs, kicsoda ez a rejtélyes próféta, aki idehívott minket. Te tudsz valamit? – kérdezte meg az illetőt.
- Ó, maga Cormac arkdruidára gondol? Ő küldtte az üzenetet. Amint fel kel a hold beszélni fog, Cairen druidaasszonnyal egyetemben. – felelte neki a másik tünde.
Ahogy gyülekezett a tömeg, a feszültség is egyre nőtt. Leo látta, ahogy a sok-sok tünde mind egymásnak feszül. Éveken át kellett egymás ellen kardot emelniük, s valakiket békére kényszeríte pusztán a faja miatt arrogáns gondolat. Leo valahogy sosem értette az övéit. Amerre csak járt, a tündéket fájlalni látta, hogy az emberek másképp kezelik őket, pusztán a származásuk miatt. Ám most valaki békére inti őket, pusztán azért, mert tünde. Leo vállat vont. Nem volt túl éles elme, ezért inkább nem gondolkozott rajta annyit.
Leo megváltása a tömeg egyik sarkában lapult. Ekkor döbbent rá, hogy az alakok közül nem mindenki volt ismeretlen. Többeket is felismert. Egész pontosan két sötét tündét, akik egymással beszélgettek. És ami még fontosabb, ők ketten ellenkező irányból érkeztek. Egészen biztos. Leo nagyot nyelt. Utálta ezt csinálni, de szinte hallotta, ahogy Gerard a fülébe súgja.
„Leo...semmi okod nincs a hezitálásra. Nem veszíthetsz semmi. Magadhoz kell ragadni a kezdeményezést.”, gondolta magában, felidézve a démon szavait, akinek gondolata szinte átkarolta őt, hogy ezt a fülébe suttoghassa.
- Ti más irányból jöttetek, igaz? Talán ti meg tudjátok győzni őket, hogy higgadjanak le. – nyögte ki elég vérszegény, elfojtott hangon. Nem volt valami meggyőző,a hogy odasétált a két köderdeihez.
- You fucking kidding me... – szólt egy ismerős hang.
Leo ekkor vette észre, hogy nem csak ők ketten voltak ismerősök. Több másik tünde is állt ott, akikkel már korábban találkozott. Keze egy pillanat alatt röppent az oldala mellé. Azok ugyanis, akiket most pillantott meg, az ellenségei voltak. Korábban élet halál harcot vívott velük. Idegesen harapott az ajkára. Pont ugyanabban a helyzetben volt, mint a tündék, akiket dulakodni látott. Megértette, mit éreznek. Mélységesem megértette. Ő nem is fogja fékezni magát. Egyetlen pillanatnyi álldogálás is az életébe kerülhet. Ekkor azonban olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított.
- Üdv minden érkezőnek...mi is a problémája a rendnek azzal, hogy a rendnek, hogy a tündék összegyűltek egy helyen, amely tündéknek van fenntartva, egy, feltételezem, tünde hívására? – válaszolt neki a sötét tünde, vele ellentétben illedelmesen köszönve. Damien volt a neve, ha jól emlékezett. Évek óta nem látta...azóta nem látta, hogy elváltak egymástól a Kísértet-szigeteknél.
- Üdvözlet! Remélem, hogy nem most fogunk egymás torkának esni. – grimaszolt rá egy másik ismerős alak. Leo kissé morogva konstatálta, hogy neki állt feljebb. Emlékezete szerint ő volt az, aki megtámadta...és aztán neki kellett az ő bőrét mentenie - Végre valaki egységbe akar kovácsolni minket és már az elején sem bírjuk elviselni a másik jelenlétét?
Leo azt se tudta, mit válaszoljon. Nem értette, hogyan tudták ilyen könnyedén félretenni az ellentéteiket. Nem akart semmi meggondolatlant tenni, ezért inkább csendben maradt. Ekkor Aleena szavai jutottak eszébe. Felidézte magában, vajon a különös szemléletű lány miként reagálna erre.
„Leo, ne feledd, az igazságot sosem mondják ki maguktól az emberek. Mert mindenki oly nyilvánvalónak hiszi a magáét. Figyelj élelmesen...” szinte látta maga előtt, ahogy Aleena egy vidám mosollyal kuncogva mutat a többiek felé „Ők nem háborúzni jöttek ide. Mi minden nap csatát csata után vívtunk, de mások teljesen más szemmel látják a világot. Számukra mind közül a legfontosabb, hogy a békét megőrizzék maguk közt...és a tündék közt.”
- Egyetértek... – szólt határozottan egy harmadik ismerős alak. Őrá is jól emlékezett Leo. titkon remélte, hogy még egyszer találkoznak, s akkor visszafizetheti neki, amiért csőbe húzták. Most itt volna a tökéletes alkalom, hogy revansot vegyen. Azóta, hogy találkoztak, rengeteg minden történt. Ő, aki az emberek és tündék seregében is szolgált biztos fölényben gondolta magát egy átlag harcossal szemben. Azonban tudta jól, nem szólalhatott meg. Mostanra egyértelművé vált, hogy azzal mindenkit maga ellen fordítana, akármennyire is elégtételt akarna venni itt több emberen.
- Részemről...a szerencse... - köszönt mindenkinek, aki körülötte állt, kissé még mindig aggódó tónussal - Én magam sem...a bajt jöttem keresni.
S bizalma jeléül, ahogy a többiek a hang kilétéről beszéltek, Leo örömmel újságolta el nekik, megtudta a hang hordozóját.
- A druida, aki szólította a tündéket egy bizonyos Cormac volt. Az ő hangját hallottuk. Őt kell megtalálni...
Napnyugtához közeledett a fényes kör az égen. Ekkor pedig egy mennydörgésszerű, nagyon erős hang töltötte be a levegőt, és szakított meg minden társalgást, mely lassan komoly vitázásba kezdett torkollani. A kőkör felett egy magas, szakállas druidaköpenyes férfi állt fel a középen lévő oltár tetejére, közvetlenül mellette pedig egy nő. Leo legnagyobb meglepetésére fogalma sem volt, milyen idő lehetett, ellenben szakállas társával. Az ő kezében is bot van ruhái bőrből készültek, melyek éppen csak a keblét takarták el, s alul sem viselt egyebet egy rövid, kétoldalt díszített szoknyánál. Különös volt, olyan, akár a régi mesék vad tünde vándorai, akik az erdő sűrűlyében keresték, hogyan válhatnának eggyé a természettel. A fejét, a derekát a nyakát csontból és karomokból faragott ékszerek ékesítették, arcán kék festés volt látható. Ám ami még különösebb volt, szinte minden bőrt, melyet a ruhái nem takartak el, sebek, régi hegek borítottak.
- Véreim! - szólalt meg a druida. Egy ismerős druida. Ez volt az a hang, mely Leo-t szólította - Örül a szívem, hogy ennyien itt vagytok, hogy a népünket újra egy helyen láthatjuk. A nevem Cormac, az ittmaradottak arkdruidája vagyok, a mellettem álló hölgy pedig Cairen druidanő, Serpentbloom törzseinek egykori arkduidája.
Serpentbloom említésére a tömegben többen összesúgtak, harcos asszonyot, megint mások barbárok nevének tartották őket. Ez titokzatos törzs lehetett, amiről még Leo sem hallott túl sokat. Még akkor sem, amikor az erdő mélyén lakott. Egy biztos: többen voltak, kik puszta legendának tartották őket.
- Azért hívtunk ide benneteket, minden tündét, hogy együtt, egy népként döntsünk a sorsunkról. Sokat szenvedtünk már, szétszóródva az emberek között, elveszítve önmagunkat...sokat beszélgettünk egymással, a természettel és minden benne lakó szellemmel, mi lehet a megoldás. De nem dönthetünk helyettetek. Ti és csak ti dönthettek a sorsotokról.
Itt tartott egy rövid szünetet.
- Három út áll most előttünk, mindegyik ki van kövezve egyaránt örömmel és bánattal is.
Ekkor a druidanő lépett előre.
- Drága népem! Drága tündék! A törzseink nagyrésze a kivonuláskor elment a népünkkel, de jónéhányan itt maradtunk, hogy meggyógyítsuk ezt a földet. Ekkor még nem hittük, de az erdő, ami most mögöttünk terül el bár átoknak tűnik valójában lehetőség. A nővéreim és én azon munkálkodtunk idáig, hogy Annwn sötétlő erdeje elfogadjon minket, és sikerrel jártunk. Vér árán. Verejték és könnyek árán, sokat tanultunk róla és magunkról. Annwn erdeje kész befogadni a tündéket, hogyha azok hajlandóak visszatérni az ősi ösvényekre.
A druidaférfi bólintott.
- Ez az egyik út. A másik út, hogy földet szerzünk magunknak kiharapva az emberek királyságaiból, vér és háború árán... Az utolsó lehetőség, hogy fejet hajtunk az embereknek. Közöttük fogunk élni,  segíteni őket ahogy eddig... És népünk dicsősége az enyészeté lesz, noha a túlélésünk biztos.
Leo teljesen lefagyott. Úgy érezte, mintha egy tagja sem lenne képes mozdulni. Hirtelen fel sem tudta dolozni, mit is mondott a druida mester. Úgy kellett erőt vennie magán, hogy egyetlen egy szót is kipréseljen a torkán, ahogy a többiekhez fordult.
- Ti...ti erről tudtatok? Hogy ezt tervezte a druida mester egész végig? - bár emlékezett rá, szó esett az üzenetben valami hasonlóról, mégis meglepte a valóság, amit az arkdruida eléjük tárt. Egész eddig nem gondolt másra, csak arra, hogy felkutatja a nővérét, aki ide keveredett. Nem is figyelt rá, mi céllal szólította őket ide a próféta.
A tünde tömeget teljesen magával ragadta a hév. Mindenfelé élénk rikácsolást hallott, senki sem figyelt senkire, mindenki próbálta a maga igazát előadni. Leo kérdésére nem érkezett válasz.
- A háborút nem javasolnám! A háború volt eddig a mi örökös vesztünk. Nem vagyunk már annyian, hogy valaha is a győzelemben reménykedhessünk, főleg ha mindkét királyságot ezzel magunkra haragítanánk. S minden egyes csepp kiontott vér csak tovább szabdalja amúgy is megtépázott sorainkat. Ugyanakkor behódolni sem hódolhatunk a kerekfülüeknek. A büszkeségünk nem engedné és azt meg főleg nem hagyom, hogy a népünk és a kultúránk beolvadjon azon mocskok közé. Ha már csak ez a három lehetőség áll előttünk és én bízok a bölcs druidákban, hát én azt mondanám, hogy válasszuk az első utat. Finsterwald, bár vadnak tűnik és valójában is az, bár nem léptem még be a területére...de egyben ez a vadság tartaná távol tőlünk az embereket. De jegyezzétek meg: ha ti a háborút választjátok, a népünket sodorjátok a kihalás szélére. Ha nem tudjuk félre tenni a nézeteltéréseinket, akkor is meghalunk. Tudom, hogy mennyire nehéz. Látom itt azokat, akikkel harcoltunk a Kivándorlás előtt, bár azok emberek voltak és nem a fea nép tagjai...Látom, hogy mindannyian a fegyverünkkért nyúlkálunk még ott is, ahol régi ismerősök találkoznak. Ha a Tünde légió és a Draconis rend nem képes félre tenni még most sem az ellentétét, akármilyen előzményeken is alapul, akkor akár le is ülhetünk itt, és várhatjuk, ahogy lassan beolvadunk az emberek közé. Na, kinek lenne hozzá kedve?
A körülötte állók úgy tűnt, egyet értettek. Leonak zúdott a füle a sok beszédtől. Hirtelen annyi minden jutott eszébe, hogy képtelen volt bármiről is szilárd véleményt formálni. Mindig is utálta a sok beszédet, vagy a hangos szavakat.
- Én is osztom társam véleményét. A háborúskodásnak nem volt és nem is lenne értelme. Ha adatott egy új lehetőség, mint most Finsterwald, élnünk kellene vele. Így minket sem zavarnak és mi sem zavarjuk őket.
- A harc nem megoldás, igaza van. – állt be közéjük a Katedrális felől érkezett, különös pap, Jozef is.
És egyre csak egyre csak úgy tűnik, a tömeg be akarja a sötét erdőt venni. Leo félve emlékezett viszsa rá, mit is tud Finsterwaldról. Jól tudta, nem veléletlenül nincs neki tünde neve. Egyetlen egyszer találkozott egy eltévedt szellemmel, aki az erdőből szabadult ki. Az az egy találkozás kishíján az életébe került...egy barátja életébe.
- Tévedtek...az az erdő nem otthon. Az az erdő más, mint a hajtani Elvenwoods. Azt az erdőt védeni kellett, őrizni. Finsterwald vad, haragos, és elevenen falja fel azt, aki gyenge. Azt az erdőt talán meg sem lehet szelídíteni...abban az erdőben nem marad meg senki idegen. - mondta azoknak, akik körülötte álltak. Nem szólt hangosabban, nem is lett volna ereje.
Ám az egység nem tart sokáig. Máshonnan, megint mások, a közvetlen közelükből egy másik felkínált lehetőség oldalára állnak.
- Maradnunk kell az emberek között. Kellő kitartással megmaradhatunk tündének, és fenn tudjuk tartani dicsőségünk hírét, de mindez mit sem ér, ha senki nem éli meg, hogy elmondja a történetet. – felelte Lance határozottan.
Egyre jobban el kezdenek szabadulni az indulatok, s még jóformán bele sem kezdett senki. Az Ordo Draconis vezére, aki Leo-t is többek közt idekísérte egyenesen a kőkör felé veszi az irányt és szónokolni kezd.
- Testvéreim! Tündék! A nevem Diarmuid Amberglade, bár az egyházon belül Sangarinus püspökként ismernek. Tudom, hogy sokan haraggal a szívükben gondolnak erre a palástra, amit viselünk. Ám én is tünde vagyok, akár ti mind! Az én otthonom is elégett a tűzben akár a tiétek! Ám a harag helyett én és még néhányan úgy döntöttünk belülről pusztítjuk el azokat, akik elégették az erdőnket, az előző püspök halála után pedig az Ordo Draconist a tündék rendjévé tettem az egyházon belül.
Rövid ideig mindenki csendben várja, mi fog történni. Az indulataival hadakozik most a közönség több embere is, főleg azok, akik dél felől érkeztek.
- A rendemnek földjei vannak északon, amiket nem vér útján vettünk el, hanem becsülettel vívtuk ki. Csatlakozzatok hozzánk! Van hely ott a falvaitoknak, állataitoknak családjaitoknak az Északi királyság hűbéreseként, de mégis autonómiában az egyház és az én oltalmam alatt!
Leo érezte, ahogy körülötte mindenki elkezdett morgolódni. Egyre több és több vélemény formálta át azokat az ötleteket, s újabb és újabb gondolatok kezdtek alakot ölteni.
- Javasolnék egy másféle megoldást! Mi lenne ha az erdőben élnének mindazok akik ott szeretnének és az emberek királyságaitól békésen elvennénk a közeli falukat azoknak akik arra vágynak hogy ott éljenek? Nem kell mindig háborúzni. – szólalt meg máshonnan egy idegen leány. Határozott, éles hangja volt neki, akár egy szónoknak. Ellentmondást nem tűrő módon szólt a többiekhez.
- Leányom, hogyan foglalhatnánk el az emberek falvait békésen? Olyannak ismered tán őket, akik szívesen odaadják őket a népünknek csak úgy? Harc nélkül? Miért tennének ilyet? – válaszolta neki a fődruida, szinte hezitálás nélkül.
- A baj az, Sangarinus püspök, hogy még ha a maga által felvázolt opciót is választanánk, még is, ki garantálná, hogy Gustav nem kapna vérszemet? Hűbéres csak egy csinos szó arra, hogy szolga. Mi baj lenne azzal, ha Finsterwald-ba költöznénk, ahol senkinek se lennénk a hűbéresei? Lehet, hogy maradhatnánk akár az emberek között is és megküzdeni azért, hogy megőrizzük a népünk sajátosságát és autonomiáját, de amíg ilyen kis számban vagyunk, ez igen csak nehéz dolog lenne Lance. – szállt be a vitába Cynewulf is, nem kis hévvel és odaadással - Túl erős lenne a nyomás az emberi oldalról és előbb-utóbb az embereknek is elegük lenne abból, hogy a tündék csak úgy ott lógnak közöttük, vagy mindenképp beleerőszakolnának minket az újdonsült háborújukba, amit az emberek annyira imádnának. Nem kéne tovább vívni azoknak a háborúját, akik semmibe se vesznek minket. Már pedig ez lenne, ha közöttünk maradnánk. Ha Sangarinus-ra hallgatunk, akkor Gustav oldalán kéne harcba szállnunk. Akarjuk mi mindezt? Igen, Finsterwald veszélyes hely, de legalább a saját urai lennénk és mi döntenénk el, hogy hogyan avatkozunk bele Veronia sorsába. Most itt a lehetőség, hogy ismét a kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ne dobjuk el mézes-mázos ígéretekért. Lehet, hogy Finsterwald nem otthon...de azzá alakíthatjuk!
- Igazad van. – fordult Leo legnagyobb meglepetésére Leo felé a kőkör tetején álló vad druidanő. Meghallotta, amit mondott. Abban a hatalmas kavalkádban is meghallotta - Annwn  erdeje sötét és kegyetlen, tele eddig ismeretlen veszélyekkel. Akik újjá akarnák építeni benni a régi tünde királyságot, olyannak amilyen Zephyrantes volt valaha, azoknak csalódniuk kell majd. Ha az erdő mellett döntünk, ő fogja írni a szabályokat, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nem emelhetünk fejszét a fákra, és csak kérnünk szabad elvennünk nem. Könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz, hiszen annyira régóta éltünk valójában távol a természettől. Túl régóta. Vissza kell találnunk hozzá, a szimbiózishoz, akik pedig hibáznak, annak az erdő nem fog megbocsájtani. Úgy hiszem azonban, hogy képesek vagyunk változni. Vissza tudunk találni az igazi valónkhoz, ám akkor le kell vetnünk a civilizáció kényelmét, amit az emberektől kaptunk.
Leo már azt sem tudta, hirtelen ki felé fordítsa a fejét. Sokkla könnyebb dolga volt, amikor csak egyfelé kellett koncentrálnia, mert tudta, a társai fedezik őt, figyelnek oda, ahová ő nem tud. Most viszont minden egyes apró mondatot meg kellett jegyeznie, ha egyáltalán értelmes véleményt akar formálni. Damiennek ilyne gondjai nem voltak, ő gyorsan reagált és kiáltott oda az Ordo Draconis fejének.
- Uram, el tudja képzelni, hogy megannyi tünde csak úgy Északért fog harcolni? Nyilván nem kell részleteznem a tündék és Észak között feszülő ellentéteket, melyek okkal vagy ok nélkül születtek. Mindannyiank egész biztosan nem egyeznénk bele ebbe rögtön és kérdések nélkül, ahogy jómagam sem tenném. Finsterwald pedig valóban vad, de kit fogadna el jobban, mint azokat, akik gyakorlatilag onnan származnak? A költözés sosem volt és sosem lesz egyszerű, de ha az embereket nem is, minket talán elfogad az a hely idővel. Úgy élhetünk, mint ahogy annak idején éltünk, vagy talán ennyi idő után képtelenek lennénk már rá?
Úgy tűnt, a legnagyobb összetartás a Katedrális felől érkezett tündék közt volt. Ám hamarosan már ez sem volt olyan biztos, mint azt Leo elsőre gondolta. Jozef ugyanis módszeresen megpróbált bajtársának aláásni.
- Miért kéne csak egy utat választanunk? Sokan vagyunk, akik már nehezen alkalmazkodnának az erdei élethez, főleg egy vad, ismeretlenhez, azok választhatnák a püspök által kínált utat, akik meg az erdő kihívását akarják.....senki nem fogja őket megállítani, eddig is nyitva volt oda az út.
Ekkor Lance egy nagyon különös kérdést kiabál be.
- Mit tud Nicholas Amberglade-ről?
Leo nem értette, mi köze ennek a valószínűleg rokon tündének azegészhez. Valami botrány? Vagy talán politikai ügy, s ezzel akar nyomást gyakrolni az Ordo Draconisra. Gyorsan megkapja azonban rá a választ.
- Nicholas a bátyám volt. - jelentette ki tömören, majd rögtön azonhoz fordult, akik az Egyház ajánlatát kritizálták. - A garancia, hogy a király ne támadhasson meg minket, az Egyház maga. Az Egyház északon hatalmasabb a királynál is, mert irányítja a nép szívét, és a földeket tőle kapjuk, nem Gustavtól. A lovagok igen, harcolni fognak a háborúban, de sem a nőket sem a gyermekeket, sem pedig az összes férfit nem kényszerítjük katonáknak.
Erős zúgolódás lett ismét úrrá a tünde tömegen. A korábban erőteljes hanggal szónokló tünde lány emelkedett ismét szóra, daliásan kitartva állítása mellett, melyet oly hamar ítélt el a tünde főpap.
- Hallják a többieket? Északon már lenne nekünk birtok és azt sem vérrel áztatva szerezték, hogy idézzek tőlük, vajon nem lehetséges, hogy hasonló módon képesek lehetnénk velük szót érteni? Nem kell mindig arra gondolni, hogy mindannyian azon gondolkodnak, hogy csak a háború kell nekik! Most is amikor ideértünk azonnal hallottam, hogy a feszültség csak épül amiatt, hogy van aki északról jött és van aki délről. Semmi értelme ilyesféle előítéleteknek engedelmeskedni és gyakorolni a másikra! Miért ne lehetne velük leülni egy asztalhoz? Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ne lehetne velük beszélni. Vagy talán tudnak olyan dologról, ami miatt képtelenség velük? Mert én nem! Igen ők is hibáztak és igen mi is hibáztunk már párszor, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne leplet teríteni a múltra és csak a jövővel foglalkozni. Végül is ezért jöttünk ide mindannyian nem? A jövő miatt.
- A baj az, Freia, hogy lehet, hogy nem vérrel harcolták ki, de biztos vagyok benne, hogy szép árat kellett megfizetniük érte. Az Ordo Draconis kapta a földet azért, hogy az Egyház céljait szolgálják. A Tünde Légiónak Hellenburg-ban nem tudom, hogy van-e saját földje, valaki majd biztos kiokosít minket. De ha leülnénk a tárgyalóasztalhoz Rudenz királlyal, mit gondolsz, milyen árat kérne azért, hogy földet engedjen át nekünk? – vágta rá ismét hezitálás nélkül Cynewulf, határozottan ellentmondva neki.
Leo úgy érezte, majd szétrobban a feje. Próbálta feldolgozni, amit a többiek mondtak, de túl gyorsan beszélt mindenki, s képtelen volt minden egyes szavukat megjegyezni. Úgy érezte, legszívesebben összerogyna. Ám ekkor eszébe jutott, mit is tenne egy ilyen helyzetben Maria.
„Leo...ezért mondom, hogy olyan hülye vagy, mint amilyennek látszol. Ebben a helyzetben nem számít, kinek van igaza és kinek nem. A fő az, hogy menőnek lássanak. Határozott, ütős belépő kell, aminek hála elnyered feleid bizalmát. Ezek itt idióták, mert a vitanyitó beszédükkel akarnak vitát nyerni.”
Leo szinte maga előtt látta, ahogy a vámpír átkarolja, s a fogait finoman vágighúzza a nyaka mentén, még éppen bele nem harapva, úgy képzelte el, ahogy a tanácsot suttogja. Nyelt egy nagyot. Már tudta, mit kell tennie.
- Szétoszolva meg nem maradhatunk! Három utat emlegetett a druida mester, ám valójában csak egy van: egyesült erővel lépni. – jelentette ki határozottan. Sikerült neki lepleznie idegességét.
Érezte, hogy senki sem mondott ellent neki. Hát persze, miért is mondott volna. Ennek az állításnak semmi haszna nem volt. Ebbe az állításba nem lehetett belekötni. Ez az állítás nem volt érv, nem volt tanács, nem volt semmi. Csak egy ügyes diplomáciai fogás, amivel elhiteteti az ember, hogy partnerei oldalán áll, s a bizalmukba férkőzhet. Megtette a hatását. Pontosan az történt, amire Leo számított...ám valahogy mégis ürességet érzett magában. Mégsem volt elégedett, hiába tűnt úgy, szinte az egész tömeg egyetért vele. Olyan érzés volt, mintha saját magát döfte volna lábon.
- Áh, szóval rögtön az Egyház oltalmába helyezzük magunkat, ami azt jelentené, hogy dobjuk el a hitünket. Helyezzük hitünket az Idegen Istenbe, és dobjuk el a Természetet és a Holdat. Akármennyire is "megvédene" minket a drágalátos Egyháza, ezt bizony nem adná ingyen. Tehát a kérdés: ki közülünk az, aki elfogadja a mi drága püspökünk ajánlatát és hajlamos az ott beígért védelem miatt feláldozni a vallását? De ha döntünk, egységesen kell döntenünk. Ha most a népünket felszabdaljuk és egyesek Észak "kínálatát" fogadják el, mások saját területet akarnak kiszabni maguknak akár Északon akár Délen, még ha "békésen" is, míg a harmadik csoport úgy érzi, hogy megbirkózik Finsterwald-dal...akkor szétszabdaljuk a népünket és egyik csoport se éri el a célt, amelyet megfogalmazott maga előtt. Itt az ideje, hogy egységesen gondolkozzunk. Ahogy Damien mondta, Finsterwald az őshazánk része. Én ott voltam, amikor lehetővé tettük azt, hogy a népünk Anwnn-ba vándorolhasson. Beszéltem Rheo-val, aki mindezt lehetővé tette, még ha annyira nem is kedveltem azt a kétlábon járó botanikuskertet...Visszatérhetnénk a régi életmódunkhoz, ami persze, hogy nagy áldozattal járna, de még mindig ezt látom annak, amivel megőrizhetjük a vallásunkat és az autonómiánkat. Tehát, ahogy Leo is mondta: egységesen kell fellépnünk és ma kell döntenünk, vagy az elkövetkezendő napokban.
Ez igazán meglepte Leo-t. Cynewulfot mindig is makacs, tudálékos embernek ismerte. Arra gondot, hogy zsigerből neki fog menni, csak azért, hogy neki ne lehessen igaza. Ám nem ez történt. Igaza volt korábban. Az egyetlen dolog, amit mindenki minden áron el akart kerülni, az a viaskodás volt. Nem érette miért, de mostmár nem voltak kétségei. Úgy érezte, kissé jobban meg sikerült értenie az itt egybegyűlt tündéket.
- És aztán a tündék egy része Északon élne, egy részük Finsterwaldba költözne be, egy részük pedig az emberek közé beolvadva ontaná szitkait az összes többire. Épp eléggé szét vagyunk forgácsolódva már most is. Úgy hittem, a cél az lenne, hogy összetartsunk és valahogyan egyetértsünk. Ahogyan az előttem szólók mondták. – mutatott egy szenvedélyes karlendítéssel éppen Leo felé Damien Nightwind - Észak sem valószínű, hogy jó szemmel tekintene ránk. Az egyház védelme meglehet, hogy fizikailag megvédene minket, ám ugyanúgy, ahogy a tündék néznek az északiakra, fordítva is kapnánk tekinteteket és odamondásokat és akár ennél többet is. Ki a megmondhatója, hogy nem ugyanolyan élet lenne-e, mintha üldöztetésben élnénk?
Az indulatok ismét fellángolni látszódtak, ahogy a két kontinensfélről jött tündék vitába szálltak egymással.
- Nézzetek körbe! Vannak, akik a városból jöttek, vannak akik a katonaságtól, vannak, akik a földekről és bár kívánjuk, hogy népünk egységes legyen, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Sokan már rég elhagyták az erdőket saját jószántukból vagy kalandvágyból, de nem kívánkoznak vissza. Mit vártok tőlük, tőlünk, hogy hagyjunk ott mindent és költözzünk a fák közé? Most is teljesen más javaslatok születnek, hogy akarsz ebből egységet? Sangarinus püspök nem az Egyház kebelét, a tündék hitének elhagyását, hanem a saját védelmét kínálta fel, egy szabad területen. – harsogta nagy hévvel Jozef, szinte beleremegett a kőkör a szavaiba.
Cormac arkdruida elmosolyodott.
- Mindennek ára van. - kezdte magához képest halkan beszédét - Akármelyik útra lép a népünk, vagy szétmorzsolódva több útra, mindnek ára lesz. A kérdés, hogy melyik árat akarjuk megfizetni. Ha nem tudunk egységesen dönteni, szétmorzsolódunk és talán lassan kihalunk, de sosem leszünk nagy nép többé. Ha beolvadunk az emberek közé a századok alatt a két faj eggyé válik. Nem léteznek majd tündék, hiszen a keveredés természetes lesz. Ha Északot választjuk a hitünk kerül veszélybe, ha a háborút az életünk, ha az erdőt, akkor is. Ezért nem dönthettünk felülről a sorsotokról. Csak ti tudjátok mi az ár, amit hajlandók vagytok megfizetni.
Ez után Freiához fordult. Ám Leo nem követte a tekintetét. Valami furcsa volt neki. Ez ugyanaz volt, amit annak idején ő mondott. Ugyanaz a fogás. Egy olyan állítás, amivel nem lehetett ellenkezni, azonban nem szolgált semmi hasznos kijelentéssel. A druida mester, noha jámbornak tűnt, minden bizonnyal jártas volt a retorikában. Leo ezt is csendben nyugtázta.
- Bízol még az emberekben leányom, ezt látom. Ám mit tudnánk nekik mi ajánlani, hogy falvakat kapjunk? A lovagok itt a saját vérüket ajánlották fel, és harcoltak az emberek háborújában, dél sem várna tőlünk kevesebbet minthogy harcoljunk az ellenségeikkel és cserébe majd földeket adnak. Ez így szokás közöttük századok óta. – mondta neki nyugodt, békés hangon a druida mester.
Sangarinus püspök azonban egyenesen feléjük szegezte acélos tekintetét. Egész pontosan Cynewulf felé, aki határozottan védte álláspontját a Egyházról.
- Látom harcosan véded a hited, éjfi, noha mindannyian ugyan azt az Istent imádjuk csak máshogy. Nem tagadom, jönni fognak térítők és tanítók, és be fogom őket engedni mert a jóindulat csak kölcsönösen történhet meg, de erővel nem fogjuk rákényszeríteni senkire, hogy az emberek módján imádja az Urat. Hogy hogyan fognak ránk nézni szomszédaink, nem tudom megmondani, de üldöztetésben nem lesz részünk, ezt garantálom.
- Pihenjetek, testvéreim. Reggel folytatjuk a tanácsot. Gyűljetek a nagy tűz köré és lakomázzunk együtt, ha talán most vagyunk így együtt utoljára! – zárta le a tanácsot a vad, szinte már idegen druidanő.
A tünde nép epdig sozlásnak indult. Leo azonban mégis nyugtalanságot érzett. Annyi minden történt percek leforgása alatt. Szinte fel sem tudta dolgozni. A legjobban mégis az fájt neki, hogy megszegte az ígéretét.
~ Mit művelek én? Azt mondtam, egymagam jövök ide, s végre egyszer az életben egyedül viszek véghez valami fontosat. Erre csak arra tudok gondolni, „Gerard mit tenne?”, vagy „Aleena mit tenne?”.
Idegesen szorította ökölbe a kezét.
~ Én mondtam, a hősök egyedül küzdenek. Arrogáns barom...de nem, még nincs veszve semmi. Meg tudom csinálni, képes vagyok rá! Kitalálom, mit kéne tennem. És a magam módján fogom tenni!
Azzal nagy hévvel elindult, keresni egy helyet, ahol aludhat. Valahogy különös melegséget érzett a mellkasában. Tudta mit kell tennie. A maga módján fog a dolgok végére járni. Először is csendben hallgat. Tudta jól, máskor már rég cselekvésre szánta volna el magát. De most nincsenek itt a társai. Ezért alaposan át kell gondolnia, ki mit akar. És ami még fontosabb, hogy ő mit akar. Rájött, mindenek előtt ezt kell megtudnia. S talán ez lesz mind közül a legnehezebb. De nem bánta. Érezte, nem maradt benne több megbánás. Most, hogy sikerült a fejében rendet raknia, az éjszaka ellenére frissebbnek érezte magát, mint napközben valaha.

A táborban mindenhol tüzek gyúlnak a központi hatalmas tábortűz mellett még. Előkerülnek a nyársak is, amin csirkét és malacot sütnek. Vannak, akik énekelnek és akadnak olyanok is, akik dobbal kísérik őket. Elég kis hangulatos lett így a hely. A piros köpenyes lovagok próbálnak elvegyülni, ezért le is veszik azt, hogy könnyebben barátkozzanak velük. Úgy gondolom, hogy lehet most mennek meggyőzni midenkit a tervről, hogy támogassák helyes tábornukukat. Elég jól teszik azt meg kell hagyni. A másik légióban csalódtam, hogy ott nem szólt fel a vezető személy, mert biztos van ott is valaki. Inkább nézem a helyes vörös ruhás tündét, aki elfeküdt egy pokrócon és egy kis sárkánnyal van. Felcsillannak a szemeim és Freiához fordulok.
- Nem megyünk oda hozzá? Amíg egyedül van? Te már ismered és bemutathatnál neki. Persze mire visszanézek, már a másik helyes sötét tündénél van és beszélgetnek valamiről. Kicsit vissza is esik láthatóan a lelkesedésem, mert nem vagyok benne biztos, hogy odamegyünk így is.
- Crispinhez? Odamehetünk, persze.  Kérdezi meglepetten nézve rám, nem értem mire fel, elvégre neki is tetszik az a tünde.
- Igen hozzá! Láttad a kicsi sárkányát? Még sose láttam ilyesmit, de nagyon aranyosnak tűnt!  Hangomban jól érződik az öröm, miközben felállok és leporolom magam, mi is hozhattunk volna pokrócot, de ki gondolt ilyesmire? Én nem az biztos.
- Szerinted nem baj, ha megzavarjuk majd őket? Kérdezem, mert nincsenek olyan közel és nem szeretnék kellemetlenséget azzal, hogy elküldenek.
- Aranyos az a pici lény, nekem is tetszik! És remélem nem zavarjuk meg őket nagyon, maximum akkor majd csúnyán néznek ránk nem?  Csak sétál mellettem és nem is mond hülyeséget, elvégre csak csúnyán nézhetnek ránk, az még mindig jobb, mintha semmibe sem vesznek. Kicsit izgulok és mikor megérkezünk, akkor a nadrágomban még megtörlöm a tenyerem, csak nem lenne jó, ha éreznék rajta az enyhe nedvességet, mert még nem csináltam ilyesmit.
-Sziasztok fiúk! Ő itt Noira mellettem, én pedig Freia vagyok. Mutat be Freia én meg hát köszönök és bókolok, jobb nem jutott az eszembe. Mégsem állhatok itt megkukulva, ám előttem még társam is kérdez.
-Baj lenne ha csatlakoznánk? Kérdezi még Freia, igen ez egy fontos kérdés a részéről. Én közben magamat bíztatom, hogy végre kinyögjek ezek után valamit.
- Sziasztok! Szépen beszéltetek! Szememmel a sárkány keresem, hogy merre lehet, mert így közelebbről megnézve még jobban festenek a fiúk és nem merek a szemükbe nézni a bemutatkozáson túl.
- Üdvözletem, Hölgyeim! Látom, minden okés veled, Freia...s köszönöm dicséretedet, Noira. De a barátnőd is kitett ma magáért. Talán egyszer még a Te véleményedet is hallhatjuk. Én kíváncsi lennék rá. Egy ilyen hölgynek biztos, hogy akadna valami szép mondanivalója. Meghajol mikor üdvözöl és bár hölgynek nevez, amit utálok és a falnak tudnék mászni tőle, azért kedvesek a szavai meg kell hagyni. A mosolya, na az egészen magával ragadó, így inkább tényleg csak a kis sárkányt kerestem inkább.
-  Nem kell aggódni, szívesen alkotok véleményt, de előbb még kell elég információ, aminek nem vagyok a birtokában. Válaszolok és remélem ezzel ezt le is tudtuk és nem kérik ki a véleményemet, amíg én magam nem akarom megosztani velük.
- Sziasztok! Jozef Strandgut lovagtanonc vagyok szolgálatotokra. Ő is kedves mosolyával üdvözölt minket, hát én elolvadok! Persze igyekszem magam tartani, hogy ne tűnjek olyan kis rajongó fruskának, mint amilyen amúgy lennék egy ilyen helyzetben. Ám ideje felnőnöm, legalább ebben, mert a többi dologban még nem vagyok biztos.
- Én nem akartam a figyelmet, csak elmondtam a véleményemet, de kíváncsi leszek, hogy ebből a katyvaszból a druidák, hogy akarnak egységet. Na igen arra én is, most kivételesen úgy érzem már elég jól megy a beszélgetés is a fiúkkal.
- Lovagtanonc? Ez nagyon jól hangzik, egyszer majd én is az leszek remélem. Kedvesen mosolygok neki is, majd a kis sárkányt kezdem el keresni, aki hamar meg is jelenik a közelemben, azon tájt, amikor megérkezik az, akit Freia nem kedvel. Felnézek tündetársamra, majd erre a Lancere.
- Jó estét újból. Érkezik meg az a tünde, akit nem kedvel a társam, így én sem.
- Hajhó, Lánci uram, ismételten.  
- Lance. Bólint felém, én meg visszabólintok.
- Noira.  Válaszolom, bár nem olyan nagy lelkesedéssel, hamar leguggolok a sárkányhoz.
- Ó, hát szia, te nagyon aranyos kis sárkány.   A kezemmel megpróbálom simogatni is, amit engedelmesen hagy is a kisállat. Később, mikor már a tábornál vagyunk, akkor az ölembe mutogatok, hogy jöjjön oda, hadd szeretgessem még. Addig sem kell felnéznem, ugyanis egyre többen vagyunk és ezt annyira nem akartam.
-Szia Lance! Köszönti Freia is, majd visszafordul Jozefhez, hogy vele kezdeményezzen valami beszélgetést.
- Én is hasonlóan vélekedem, mint te Jozef, bár nekem hozzátesz az a dolog is az egészhez, hogy nem laktam sosem erdőben, attól függetlenül, hogy elég sokat töltöm ott az időmet.
- Üdv! Nem gondoltam volna, hogy a felszólalók mind ismerik egymást. A nevem Brian. Érkezik egy újabb tünde, akit megosztott bizalommal fogadnak. Az idegen alakra én csak felpillantok, de mivel senki más nem viszonozza a bemutatkozás kicsiny jelét sem, így én inkább csendben maradok és figyelem, mi lesz ebből.
- Tudod, Brian fiam, Veronia kicsi hely... mi, akik sok helyet megláttunk már, óhatatlanul össze összefutunk. Bár még én se számítottam ekkora társaságra, hogy őszinte legyek… de szerintem az a kis mocskos dög a hibás érte. [/color] Pillant a sárkányra, akit már csak azért is megszeretgetek, hogy beszélhet ilyen csúnyán róla a gazdája.
- Engem nem érdekel a sárkányod, tudhatnád. Ők ketten ezek szerint elég jól ismerik egymást, így lehet Lance-el is jóban kellene lennem.
- Hát most csak azért is megmondom neked, hogy Dracon mélységesen megsértődött rád és....és majd jól lepisili a cuccaidat! Kezdem kapisgálni, hogy ezek csak húzzák egymás agyát, olyan jó cimborák.
- Hajrá, majd sárkányt vacsorázok nyárson.
- És az baj, ha ismerjük egymást?
- Nem, csupán különösnek tartom, hogy látszólag jó barátok vagytok, amikor beszéltetek, akkor meg mégis mintha mind mást akarnátok. Te tényleg hiszel abban, hogy az erdő befogad minket?  A druidanő azt mondja, meg tudja szelídíteni... A bátyám... nem volt elég erős hozzá. Főként Crispinhez beszél Brian.
- Üdv, Brian. Minek köszönhetjük jelenlétét? Kicsit meglepődök, eddig észre sem vettem, hogy itt van a harmadik kiszemelt helyes tündetársunk, csak most, hogy megszólalt.
- Én... én csak... csak azt hittem itt az összes tünde és ez az este azért van, hogy megismerjük egymást. Sajnálom, ha félreértettem a dolgot. Szavatkozik és kicsit meg is sajnálom, ha Freia nélkül jövök velem is ilyen undokok lettek volna?
- Nah, ülj le közénk, Brian fiam...  Egy korty borocskát?  A barátság nem jelenti azt, hogy mindannyian mindenben egyetértünk. Különböző véleményen vagyunk, különböző dolgokat tapasztaltunk meg. De ha engem kérdezel, igen, az erdő befogadna minket. Cairen is ezt mondta… és őszinte részvétem a bátyád miatt. Mesélj róla egy kicsit, amíg itt vagy közöttünk.
- Ne szívd mellre, nem veled van gondom, csak néha túl sokat gondol az elffia, ha ilyen fura helyzetbe kerül. Főleg, ha máshonnan is érzem az érdeklődést. Szólal meg Jozef, még mielőtt belekezdene a történetbe az újonnan érkező. Engem is érdek a dolog egy kicsit, elvégre az erdőről van benne szó.
Eljátszadozok közben a kis sárkánnyal és mikor már az ölemben van, akkor Freia felé fordul,ok így ő is hozzáférhet a kis lény simogatásához. Én nagyon élvezem a játékot vele és elég jókedvem is lesz tőle, meg is feledkezem róla, hogy milyen sokan lettünk itt közben. Furcsa érzésem támad, mintha figyelnének és ezzel nem is vagyok egyedül, mert Jozef is említette az előbb. Mikor körbetekintek, megállapítom, hogy engem nem néz senki, ettől kicsit végig fut a hátamon a hideg. Freiához hajolok, hogy halkan mondjak neki valamit, amit csak az hallhat, a másik oldalamon mellém ült, már ha volt olyan bátor valaki.
- Olyan érzésem van, mintha valaki minket nézne, nem kellene elmennünk innen?  
- Jobb lenne itt maradni, már csak amiatt is, hogy a barátainkkal együtt könnyebb lenne harcolni, ha már figyelnek lehet követnének is minket. A sárkány simogatása közben ő is körülnéz, de úgy fest ő sem lát semmi gyanúsat.
- Rendben, akkor maradjunk. Sóhajtok fel és inkább a sárkányt kényeztetem a szeretetemmel, nagyon szeretem az állatokat, ez már bizonyára mindenkinek lejöhetett. Mikor körbenézek, akkor látom, hogy Jozes és Lance is nézelődik, ahogy Freia a kijelentésem után.
- Részvétem. Nyilván nem lenne egyszerű beköltöznünk oda. Hosszas készülődés kellene és teljes... alkalmazkodás. És Brian, éppen sorsunk felett rendelkezünk, bár ismerkedni is ismerkedhetünk. Ez végtére is az összefogásnál eléggé hasznos. Ahogy hallgatom és figyelem Damient, tényleg nagyon komoly és vizsgálódóan méri végig szegény fiút.
- Pontosan! Az összefogáshoz ismernünk kell egymást, nem? A bátyám, Brandon pedig... Druida volt, szerette volna felfedezni az erdőt. Kíváncsi természet volt. Egyszer túlságosan mélyre kirándultunk, hátha találunk egy szitást vagy ösvényt keresztül az erdőn és... A vadak nem hallgattak rá, mert parancsolni próbált nekik, nem pedig kérni. Végül én és a húgom el tudtunk menekülni. Ő is itt van valahol.
- Te akkor hogy állsz, Brian? Ki felé húz a szíved ezen estén?
- Nem is tudjátok mi lett vele?  Kérdezi Jozef részvéttel, majd körülnézett és feltett egy ártatlan kérdést.
- De tudjuk. A vadállatok széttépték. A szemünk láttára. Meghalt. Jelenti ki Brian, szegényt úgy sajnálom, kicsit együtt tudok vele érezni. Itt éreztem úgy, hogy jobb ha kikapcsolom az agyam, mert ha felelevenítem a családom elvesztését, akkor biztos elérzékenyülök.
- De hinni akarok abban, amit Cairen mondott. Hogy ő képes rá, hogy az otthon lehet még egyszer. Teszi még hozzá, majd a bagolyra terelődik mindenki figyelme.
- Van valakinek baglya, akit ismertek?  Szerencsére nem kell sokáig várni és egy bagolyra terelődik a figyelem. Én csak a fejem ráztam, hogy nekem tippem sincs. Nem örülök, hogy valaki egy ilyennel figyel minket, ahelyett, hogy idetolná a képét.
- Nem tartjátok furcsának, hogy nem repül el? Érdeklődik Jozef, amire Crispin mintha felháborodna.
- Ti meg mi a fenét csináltok? Draci, gyere vissza, mielőtt még téged is belerángatnak a dolgokba. Ne kezd te is…  Noira nem is nagyon figyelte a baglyot, így szomorúan engedi útjára a kis Dracit, legalább megtudta a nevét. Őt is érdekli a sárkány, amiért a gazdája rá szól, de több figyelmet nem szentel neki. Most már nem volt mivel lekötnöm magam és nem akartam az ijesztő madár felé nézni, attól még ugyanúgy bámulni fog elvégre.
- És hol marad a nővéred, Brian? Igazán szívesen megismerném őt is. Ez a kérdés azonban megválaszolatlan marad, mert egy kissé zaklatott Leo nevezetű tünde lépett be közénk és ragadta el magával Damient, hogy kettesben szeretne vele beszélgetni. Azt mondjuk nem értemi, miért mutatkozott be neki Damien, de nem is rám tartozik, lehet látásból ismerték egymást már.
- Noira. Mutatkozom be röviden és Freia felé pillantok, aki szintén bemutatkozik.
-Üdv Freia a nevem.   Egyre többen leszünk csak én meg annyira idegennek érzem magam itt, talán hozhatnánk valami ennivalót, én már elég éhes voltam, de egyedül nem merek elmenni. amit mondott Freia, hogy itt biztonságosabb azt tiszteletben tartom, így inkább megpróbálok valakit vagy valakiket elcsábítani magammal.
- Más nem éhes? Hozhatnánk valami harapnivalót, ha már ennyi minden sül a közelben. Konkrétan a malacra mutatok, mert az már jól néz ki és a néha kis szellővel ide csapódó illata is mennyei.
-Áhh én is éhes vagyok és jó az illata tényleg. Srácok nem akartok inkább idemenni a tűzhöz? Messze a bagolytól. Sejtettem, hogy mellettem fog maradni, elvégre megígérte, hogy vigyázni fog rám.
- Erről jobb, ha mindannyian tudtok. Bár aligha hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni.  A druida mester hívószava minden tündéhez eljutott. Kivétel nélkül. Azokhoz is, akik a bukott angyalok szektáinak tagjai. Itt vannak, az imént láttam egyet. Tartsátok nyitva a szemeteket. Fordul vissza hozzánk mégis ez a Leo és én csak pislogtam, mert annyira nem értettem, hogy ez mit jelent még.
-Kultisták? Csak nem arra gondoltok bajt kevernének? Kérdezi szinte szinkronban Jozeffel.
- Kultisták? Itt? Tette fel halkana  a kérdést Jozef, aki közben a közelünkbe érkezett és nem kellett sokat várni, hogy megtudjam miért is. Még a kérdése előtt azonban felálltam és leporoltam magam gyorsan. Nem hiszem el, hogy én vagyok itt az egyetlen, akinek jó az evőkéje és enne is valamit. Kicsit elhúzom a szám és Freia felé fordulnék, amikor megszólal Jozef. Ó a szívem, milyen udvarias.
- Hozzak nektek valamit?
- Én is mennék, szeretem magamnak levágni a legjobb részeket.  Jelentem ki, majd Freia felé fordulok.
- Siessünk. Súgtam oda nekik és el is indulok gyors tempóban haladva a malachoz, hogy ott egy fatálkába a legjobb részeit kigyűjtsem a malacnak, mi ezt a kivételes tünde csoportosulást idevonzotta. Amint végzünk, akkor tőlem gyorsan vissza ismerhetünk a többiekhez, elvégre ott biztonságosabb.
- Csak óvatosan, mert jobb, ha csoportban maradunk, semmi jót nem jelent, ha kultisták vannak a közelben. Kérdőn pillantottam rá, amit azért szavakkal is kiegészítettem, elvégre nem gondoltat olvasó itt senki, legalábbis remélem.
- Tényleg ennyire veszélyesek? Bár ha a csillagtalan éjt túléltem, nem hinném, hogy gondot okoznának. Felelem nagy elánnal, még nem találkoztam ilyenekkel.
- Ne kiabáld el.  Bár köztük is vannak erősek és kevésbé erősek, de még tized magammal sem kívánnék találkozni velük, ha nem muszáj. Meg is csóválja a fejét, amitől kicsit elszégyellem magam
- Oh. Felelem meglepetten, majd Freia felé fordulok, aki szintén megosztja velünk a véleményét.
-Hát én veszélyes kultistával nem találkoztam még szerencsére, csak öreg beteggel, meg egy kislánnyal akinek a legveszélyesebb dolga is egy kupac takony volt…
- Akkor szerencséd volt. De minden esetre az akivel Leo találkozott, ráhozta a frászt. Hátrapillantok Leo felé, elég megtermett tünde, nem tűnik olyan félénknek és ha rá ráhozza valami a frászt, hát lehet félnünk kéne.
- Mi van, ha nekromanták is vannak itt?  Kérdezem halkan, mert ha minden tünde lehet bármi, akkor ezen sem lepődnék meg.
- Valószínűleg így van Jozef, én is lehet megrémülnék tőlük, pláne ha még nekromanták is lennének itt. De szerintem nem kell egyenlőre tartani tőlük, még túl sokan vagyunk és éberek, szóval csak együnk nyugodtan. Javasolja Freia, aki mindig olyan nyugodt, nem sikerült még egyszer sem felidegesítenem, mondjuk nem is próbálkoztam ilyesmivel, mert elég szabad teret ad nekem.
- Én biztos vagyok benne, hogy vannak itt haláltáncoltatók, de ők talán nem akarnak megtéríteni minket. És igazad van, sokan vagyunk, talán csak túlparázzuk a dolgot. Most van a nagy lehetőségem, hogy valamivel magamra vonjam Jozef figyelmét, de nem tudtam mást felhozni, mint azt, amiről itt beszél mindenki.
- Szerinted van rá mód, hogy ne kelljen az erdőbe menekülnünk?  Fordulok Jozefhez
-ÁHH! Én nem mennék az erdőbe hosszútávra, hiába töltök ott sok időt. Húzza fel az orrát hirtelen Freia, magára átirányítva a figyelmet. Most kicsit azért haragszom rá, mert végeredményben, a válasznál nem csak rám nézett Jozef, hanem átirányult a társamra a tekintete.
- Én nem érzem úgy, hogy bárhová is menekülnöm kéne.  A püspök ajánlata  korrekt és reális, de mindenkinek magának kéne eldönteni, hol akar élni. Én csak azt szeretném, ha a tündéknek lenne egy szövetsége, egy központja, hogy legyen egy összetartozás, de én sem tudnék már egy erdőben élni, sosem éltem ott.
- Én sem éltem ott, nem értem mire fel ez az egész, aki erdőt akart, miért nem ment el, amikor megtehették? Jó lenne egy nagyobb közösség, még ha nem is mindenki tartana velünk.
-Én pont ezért mondtam, hogy az erdőt és a szélét le lehetne csípni, mondcsak Jozef a püspök birtokai amiket nekünk akar felajánlani merre vannak? Sőt inkább szerinted nem lehet, hogy elcserélné valami közelire?
- Az erdő… lehet, hogy a druidanő szerint tudunk benne békében élni, de túl sok kompromisszumot vár el érte. Olyan, mintha visszamennénk az időben. A rend birtokain pedig van erdő is, ha valaki a fák között érezné jól magát.
- Jól hangzik!   Sóhajtok, majd a malachoz lépek és a lapocka részéből és a combjából szelek magamnak falatokat egy fatálkába. Csatlakozik hozzám Freia is egyedül. Ekkor pillantok fel.
- Te nem eszel Jozef velünk? Kérdezem és hát kicsit szomorú vagyok, mert így nem okoskodhattam, másrészt örülök, mert ezek szerint csak azért jött, hogy elkísérjen minket, milyen figyelmes!
- Köszönöm nem, Noira. Én már ettem és nem vagyok éhes, de ti csak egyetek nyugodtan, ahogy látom van bőven.  Talán egy alma azért jól jön. Kértek?  Markol fel egyet miközben kérdez.
-Én igen! Vágom rá gyorsan és közelebb is lépek a tálkámmal a kezemben, hogy átvegyem az almát.
- Köszönöm nem, nekem elég lesz a hús is. A többieket egyébként honnan ismered Jozef?
- Lance-t és Leo-t a lebegő vámpírtornyoknál ismertem meg, bár ott ellenfelek voltunk, Cynewulf-val-pedig már többször álltunk egymás mellett, Damien-t pedig Mina oldalán volt, amikor egy rejtélyes felejtős mágia után nyomoztunk. Ismerős a női név, de hát elég gyakori is lehet, kétlem, hogy ide illene a kicsi a világ szólás.
- Tessék. Kapok egyből két almát is, amit egy szép mosollyal honorálok. Azt hiszem most már visszatérhetünk és megtömheted a hasad. Vigyorog rám, de nem veszem magamra, mert nem vagyok egy tömött liba, alig látszik meg rajtam, így általában bátran eszem sokat egyszerre, ha úgy van.
-Csillagnak is nézni kéne valamit! Fordul felém Freia, amire a lovam felé pillantok, aki legelészik ott, ahol kikötöttük.
- Szerintem neki nem kell nézni semmit, de ha nem bírok el az almával, akkor nekiadom. Megvonom a vállam és már összefutott a számban a nyál is, így már tényleg ennék.
- Akkor mehetünk vissza? Érkezik a kérdés, amire vetek egy gyors pillantást az ételekre, de mivel minden megvan, így nem látom akadályát.
- Igen. Sóhajtok fel, mert tudom, hogy ott ismét csendben leszek. Nem nagyon keltettem fel Jozef figyelmét, fogalmam sincs, hogy kéne ilyesmit csinálni.
-Igazán kár, hogy eddig nem találkoztunk Jozef! De ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem lehetne találkoznunk. Igen, valószínüleg már várnak ránk többé-kevésbé. Na tessék, úgy fest Freia lecsapott Jozefre és nem is érdekli, hogy én is itt vagyok. Ez nem szép tőle.
- Igazán kár tényleg. Ti mindig együtt utaztok? De egyébként örülök, hogy ti is osztjátok az álláspontomat az erdőn kívüli tündeéletről. Néz ismát ránk, én közben már egy hús darabkán rágódom, nem bírtam ki addig, amíg visszaérünk.
-A mindig túlzás, de mivel most egy cél miatt jöttünk, így hát elhoztam ezt a kis tündét is. Kacsint rám, amit nem viszonzok, mert nem értem a célját.
- Tényleg, vannak olyanok, akik el sem jöttek biztosra veszem! Jegyzem meg okosan, legalábbis szerintem annak tűnhetett a hozzászólásom.
- Pedig az igaz, hogy a sorsunkról nekünk kell döntenünk.  Sajnálkozik, de igazából én úgy vagyok vele, hogy a döntéseket hozzák meg a felnőttek, mi meg majd alkalmazkodunk.
Szinte ahogyan visszaérünk, a sarkunkban újabb érkezővel bővül a csapat.
- Csodálatos csillagos estét! A bátyám barátai vagytok? Még egy szőke tünde nő, aki elveszi előlünk a fiúk figyelmét. Ám most helyet foglalok és elkezdek jóízűen enni, szóval nem is bánom a dolgot annyira, ha nem most figyelnek engem.
- Brianna! Ezek azt mondják kultisták vannak közöttünk!
- Kultisták? Itt? Mondjuk... ha tündék...    Gondolkozott el hirtelen a lány.
A bagoly még vizslatott minket egy ideig, majd elrepült, ami nem tudom jó-e vagy sem, de legalább már nincs az a kellemetlen érzésem, hogy bámulnak. Itt még mindenki beszélgetett, én annyira nem, mert a kajakóma beütött és csak hátradőltem az alkalomra és az eget néztem inkább.

A hangulat szerencsére javult, ahogy a kezdeti feszültség felengedett: sorra gyúltak a tábortüzek, és előszedték a sok ételt, ami csak arra várt, hogy megsüssék és megegyék. Összefutott a nyál a számban, és már csak az étel járt az eszemben egészen addig, ameddig néhányan rá nem zendítettek néhány dallamra a hangszerükön. Nem voltam táncos kedvemben, de a fülemnek jól esett, és hamarosan minden gondomat elfeledtem. Leültem a társaim közé, falatoztam, és csöndesen hallgattam a többieket, néha bele is szóltam a beszélgetésbe viszont időközben letettem arról, hogy inkább a légióval maradok, és mégis elindultam, hogy megkeressem legalább Crispint.
A nagy kavarodásban szinte csodának éreztem, hogy megláttam őt és Jozefet, azonban Freia is ott volt. Megálltam, aztán elgondolkoztam, és rájöttem, hogy adnom kellene neki egy esélyt, hátha az időutazásunk óta megváltozott. Odaléptem hát, és megszólítottam őket.
- Jó estét újból. - Majd megpillantottam egy nőt, aki látszólag szintén ide jött ehhez a társasághoz, de nem ismertem.
- Hajhó, Lánci uram, ismételten. - Köszönt vissza Crispin, én viszont inkább a még ismeretlen nőre néztem.
- Lance. - Bólintottam röviden bemutatkozásképp.
- Noira. - Mondta kurtán és kicsit unottan, Dracon látszólag sokkal jobban lekötötte a figyelmét.
- Ó, hát szia, te nagyon aranyos kis sárkány. - Nyúlt oda hozzá, mintha simogatni próbálná. Benne se veszett el a kislány olyan mélyen. Nem bántam, ha valaki így szerette az állatokat, de sosem értettem, miért.
- Szia, Lance. - Köszönt egyszerűen Freia, én pedig hasonló egyszerűséggel köszöntem vissza egy bólintással. [3]- Én is hasonlóan vélekedem, mint te Jozef, bár nekem hozzátesz az a dolog is az egészhez, hogy nem laktam sosem erdőben, attól függetlenül, hogy elég sokat töltöm ott az időmet. -[/color] Válaszolt a sötét tündének, de nem hallottam, hogy mire mondta, viszont mielőtt elgondolkodhattam volna, odalépett hozzánk egy fiatal, szőke tünde.
- Üdv! Nem gondoltam volna, hogy a felszólalók mind ismerik egymást. A nevem Brian. - Mondta barátságosan, viszont nem mindenki osztozott a hangulatán.
- És az baj, ha ismerjük egymást? - Kérdezte tőle a buzogányos. Crispin már barátságosabb volt vele, és a maga stílusában ugyan, de válaszolt.
- Tudod, Brian fiam, Veronia kicsi hely... mi, akik sok helyet megláttunk már, óhatatlanul össze-összefutunk. Bár még én se számítottam ekkora társaságra, hogy őszinte legyek... de szerintem az a kis mocskos dög a hibás érte. - Fűzte hozzá.
- Szegény apróság tehet róla szerintem is, elég csábító az aranyos tekintete - Tett rá Freia egy lapáttal.
- Engem nem érdekel a sárkányod, tudhatnád. - Jegyeztem meg Crispinnek, a hangsúlyomat játékosra szántam, de nem sikerült teljesen, és féltem, hogy támadásnak fogja venni. Noha a légkör sokkal könnyedebb volt, mint korábban, nem tudtam levakarni magamról egy rossz érzést: mintha figyelnének. A jövevény felé biccentettem köszönésképpen, de nem szóltam semmit. Jozef ellenséges megjegyzése viszont furcsa volt: talán a hangulat hozta ki belőle, vagy valami rosszabbat sejt. Nem mertem egyelőre következtetéseket levonni.
- Üdv, Brian. Minek köszönhetjük jelenlétét? - Kérdezte Damien leginkább semleges hangon. Brian lelkesedését láthatóan letörte a barátságtalanság. Jozefhez fordult, hogy választ adjon neki.
- Nem, csupán különösnek tartom, hogy látszólag jó barátok vagytok, amikor beszéltetek, akkor meg mégis mintha mind mást akarnátok. Te tényleg hiszel abban, hogy az erdő befogad minket? - Nézett Crispinre reménykedve, úgy tűnt, határozott véleménye van arról, mit akar. - A druidanő azt mondja, meg tudja szelídíteni... A bátyám... nem volt elég erős hozzá. - Mondta, majd Damienhez fordult, ahogy bűnbánó hangon felelt neki, szinte már megsajnáltam.
- Én... én csak... csak azt hittem itt az összes tünde és ez az este azért van, hogy megismerjük egymást. Sajnálom, ha félreértettem a dolgot. - Mondta, majd rám vigyorgott.
- Hajrá, majd sárkányt vacsorázok nyárson. - Vigyorogtam vissza. Néhány másodpercre elfelejtettem a baljós légkört, de aztán visszatért a gyanakvás, amit még mindig nem tudtam hova tenni.
- Hát most csak azért is megmondom neked, hogy Dracon mélységesen megsértődött rád és.... és majd jól lepisili a cuccaidat - Mondta, majd megpaskolta maga mellett a füvet, hellyel kínálva a szomorkodó tündét. - Nah, ülj le közénk, Brian fiam... Egy korty borocskát? A barátság nem jelenti azt, hogy mindannyian mindenben egyetértünk. Különböző véleményen vagyunk, különböző dolgokat tapasztaltunk meg. De ha engem kérdezel, igen, az erdő befogadna minket. Cairen is ezt mondta...és őszinte részvétem a bátyád miatt. Mesélj róla egy kicsit, amíg itt vagy közöttünk. - Tudtam, hogy ha ő valakit alkohollal kínál, akkor komolyan gondolja, így hagytam, hadd beszélgessen.
- Elnézést, el is felejtettem bemutatkozni, Freia Suntide vagyok. És fogadd részvétem a bátyád miatt. -[/color] Szólt hozzá a lány is.
- Részvétem… Nyilván nem lenne egyszerű beköltöznünk oda. Hosszas készülődés kellene és teljes... alkalmazkodás. - Mélázott el Damien. - És Brian, éppen sorsunk felett rendelkezünk, bár ismerkedni is ismerkedhetünk. Ez végtére is az összefogásnál eléggé hasznos. - Mondta bátorítóan, mire Brian lelkesen kezdett bólogatni.
- Pontosan! Az összefogáshoz ismernünk kell egymást, nem? A bátyám, Brandon pedig... Druida volt, szerette volna felfedezni az erdőt. Kíváncsi természet volt. Egyszer túlságosan mélyre kirándultunk, hátha találunk egy szitást vagy ösvényt keresztül az erdőn és... A vadak nem hallgattak rá, mert parancsolni próbált nekik, nem pedig kérni. Végül én és a húgom el tudtunk menekülni. Ő is itt van valahol. - pillantott körbe.
- Ne szívd mellre, nem veled van gondom, csak néha túl sokat gondol az elffia, ha ilyen fura helyzetbe kerül. Főleg, ha máshonnan is érzem az érdeklődést. - Mondta Jozef szétnézve.
- Olyan érzésem van, mintha valaki minket nézne, nem kellene elmennünk innen? - Suttogta Noira is az egyik oldalamon, viszont Freia másként gondolkodott, amit nem is értettem.
- Jobb lenne itt maradni, már csak amiatt is, hogy a barátainkkal együtt könnyebb lenne harcolni, ha már figyelnek lehet követnének is minket. - Nézett körbe gyanakvóan. Mivel Crispin tette a dolgát a közösségi szerveződésben, így nekem maradt a nyugtalan megfigyelés, miközben a fülem figyelme Brian felé irányult. Kíváncsi voltam, ki volt a bátyja, de annyira nem, hogy ne legyek körültekintő. Az egyszerre volt megnyugtató és idegesítő, hogy Noira ugyanúgy nem érezte magát biztonságban: így már tudtam, hogy nem az én paranoiám, de nagyobb volt az esélye, hogy tényleg veszélyben vagyunk. Egyszerre csak kiszúrtam a rossz érzés feltételezhető okát: egy közeli fán egy bagoly ült, aki meredt szemmel nézte a csapatunkat. Ránézésre semmi különös nem volt benne, és mégis olyan volt, mintha értelmes lenne. Talán egy alakváltó.
- May the Moon watch over his soul and find eternal peace behind the Veil … Te akkor hogy állsz, Brian? Ki felé húz a szíved ezen estén? - Kérdezte Crispin, mielőtt jó nagyot húzott a boros flaskájából.
- Nem is tudjátok, mi lett vele? - Kérdezte Jozef.
- De tudjuk. A vadállatok széttépték. A szemünk láttára. Meghalt. De hinni akarok abban, amit Cairen mondott. Hogy ő képes rá, Hogy az otthon lehet még egyszer. - Mondta, viszont a bagoly sokkal jobban foglalkoztatott, mint Brian története a bátyjáról. Idegesített, nem tudtam, mit csináljak vele: ugyan látszólag csak egy bagoly volt, az évek során mindenkitől, akivel csak beszéltem, azt hallottam, hogy ha észrevettük, hogy valaki figyel minket, ne nézzünk rá, mert akkor rájön, hogy rájöttünk. A sötét tünde ennél kicsit kevésbé volt óvatos, kicsit fel is szisszentem, mert bár nem tudtam, hogy ennek mi lesz az eredménye, nem vártam sok jót, főleg, miután a többiek is nyíltan kezdtek róla beszélni.
- Van valakinek baglya, akit ismertek? - Intett a férfi a bagoly felé, viszont mindenki nemleges választ adott. A madárka pedig csak ült mereven, és bámult.
- Ti meg mi a fenét csináltok? Draci, gyere vissza, mielőtt még téged is belerángatnak a dolgokba. - Korholt minket Crispin, de nem győzött meg, ahogy láthatólag a kissárkányát se.
- Ne kezdd te is... És hol marad a nővéred, Brian? Igazán szívesen megismerném őt is. - Próbálta elterelni a figyelmet a bagolyról, kevés sikerrel. Egyvalaminek azonban sikerült, meghallottam egy ismerős hangot. - Ha nem bánjátok, csatlakoznék. Leo vagyok. - Mondta a szőke tünde, akinek annak ellenére, hogy sok borsot tört az orrunk alá, csak most tudtam meg a nevét. - Tudunk beszélni... kettesben? - Nézett Damienre mogorván.
- Nem tartjátok furcsának, hogy nem repül el? - Vitte vissza a figyelmemet Jozef a megfigyelőnkre, viszont a lányok egészen mással próbálkoztak hirtelen.
- Más nem éhes? Hozhatnánk valami harapnivalót, ha már ennyi minden sül a közelben. -Mutatott Noira egy, a közelben sülő malacra, aminek tényleg jó volt az illata, de már ettem.
-Áhh én is éhes vagyok és jó az illata tényleg. Srácok nem akartok inkább idemenni a tűzhöz? Messze a bagolytól. - Mondta, de ezzel sem fűzött meg. Nem szóltam semmit, a kezem viszont idegesen kúszott egyre közelebb a kardom markolatához. Előhúzni nem feltétlen akartam, de mindig biztonságérzetet nyújtott, ha rajta volt a kezem. Jozef már majdnem elment vacsoráért, Damien pedig követte volna Leót, azonban ő hirtelen félresöpörte, és inkább hangosan mondta el, amit el akart, talán a sötét tündének, talán mindenkinek, csak később.
- Erről jobb, ha mindannyian tudtok. Bár aligha hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni. A druida mester hívószava minden tündéhez eljutott. Kivétel nélkül. Azokhoz is, akik a bukott angyalok szektáinak tagjai. Itt vannak, az imént láttam egyet. Tartsátok nyitva a szemeteket. - Tanácsolta határozottan.
- Kultisták? Itt? - Kérdezte Jozef halkan, számomra pedig teljesen érthetetlen reakcióként Noira és Freia gyorsan elsietett vacsoráért. ~ Az előbb nem együtt akartak maradni a biztonság érdekében? Most pedig, hogy tudomást szereznek a nagyobb fenyegetésről, különválnak? ~ Tűnődtem. Fene se érti, hogy mi jár néha a fejükben. Továbbra se voltam nyugodtabb, és az érzésemmel teljesen ellentétes rezzenéstelenség a bagoly és Brian részéről még jobban nyugtalanított, a szőke tünde bejelentése nemkülönben. Eszembe jutott Stephen és a többiek, de egyelőre jobbnak láttam itt maradni. Rátettem a kezem a kardom markolatára, és fellélegeztem. Tudtam, hogy Fragarach sohasem fog elárulni, és ez biztonságot adott. Az étel kevésbé érdekelt, már ettem, mielőtt idejöttem, valami azt súgta, hogy jobb, ha itt vagyok… vagy épp veszélyesebb, de itt legalább nagyobbrészt ismerősök között voltam, még ha nem is mindenkihez pozitív emlékek fűztek. Végül a fegyverből bátorságot merítve odanéztem a bagolyra, és figyelni kezdtem. Biztosan nem ok nélkül ül úgy ott, mintha a csontunk mélyére látna…
- Oh, egek. Már megint ők. Elegem van már a fajtájukból. Miből jött rá? Ismertetőjegy, esetleg tudja, melyik kultuszhoz tartoznak? Ismeri őket? - Kezdett faggatózni Damien, és megnyugodtam, hogy legalább ő biztosan komolyan veszi a hallottakat. Ekkor a lányok visszaértek egy harmadik, még ismeretlen hölggyel a sarkukban.
- Csodálatos csillagos estét! A bátyám barátai vagytok? - Kérdezte mosolyogva, azonban a bátyja gyorsan lehűtötte.
- Brianna! Ezek azt mondják kultisták vannak közöttünk!
- Kultisták? Itt? Mondjuk... ha tündék... - Gondolkozott el hirtelen a lány, és talán már mondott valamit, de a bagoly felreppenésére pattanásig feszült minden idegszálam, és inkább arra figyeltem, Crispin pedig gyorsan levonta a következtetéseit.
- Nyugodjatok meg, Damien és Jozef... számítani lehetett arra, hogy itt lesznek. A bagoly csak egy felderítő volt, aki jó alaposan megnézett minket, hisz... voltunk már jó pár rázós helyzetben, és egy-kettőnk neve azért pár helyen ismert lehet Veronia-n. Bár nem örülök a jelenlétüknek, de azért némileg kíváncsi lennék, hogy terveznek-e valami kis bulit a mesterük kontójára, vagy sem. De mostantól tudnám javasolni, hogy senki se mászkáljon egyedül... bár egy ekkora tömegben nem hinném, hogy nyíltan mernének fellépni. Ha bárki is túlságosan félne a kis kedveskéktől, itt maradhat a közelemben, ma este úgy se fogok sokat aludni, van egy olyan érzésem... - Fejezte be mondókáját, de azért a tömeg szépen lassan eloszlott körülöttünk, legalábbis az ismerősök, így miután a legtöbben elmentek, odamentem Crispin mellé, és leültem. - Mit gondolsz erről az egészről? - Mutattam körbe, a válaszában pedig nem csalódtam.
- Túl sok idióta egy helyen. Százak áldozták életüket a tünde népért - Te is ott voltál, jól tudod, hogy miken mentünk keresztül - hogy aztán csak egymást marcangolják. Ha a Légió és az Ordo nem fog kibékülni, akkor vérontás lesz belőle. Már pedig nem látom túl sok esélyét annak, hogy bármelyik fejet hajtana a másik óhaja előtt. Az Egyháziak biztos, hogy nem fogják feladni az életüket Északon... szóval fogalmam sincs. De nem vagyok túlságosan boldog... - Csóválta meg a fejét, miközben az északiak felé vetett egy borongós pillantást. - Neked? - Kérdezett vissza. Egészen addig azt hittem, hogy erre felkészültem, és amikor feltette a kérdést, akkor jöttem rá, hogy nem.
- Nem is tudom. - Ereszkedett meg a vállam. - Engem az itteni légkörnél jobban foglalkoztat az, amerre tart. Talán senki nem olyan hülye, hogy egymásnak essenek itt és most, viszont én nem tudom elképzelni, hogy az erdőben éljünk. Mire az első élhető házat megépítjük, meghal mindenki: az Idegen Isten által érintetteket nem fogadná jól Finsterwald. Ezt szerintem te is tudod. Háborúzni nem háborúzhatunk, azt nem engedhetjük meg magunknak, ez is világos. A beolvadás, nos... nem túl büszke, és nekem aztán főleg nem kellene emellett döntenem ilyenolyan okokból, de mégis... az emberek között dolgoztam életem nagy részében, talán ezért vagyok ilyen egyértelműen mellette. - A második fele már talán csak hangos gondolkodás volt, de nem bántam.
- Lehet, hogy Finsterwald kemény hely, de jártál te valaha is Mistwoods-ban? Az se volt éppen egy leányálom néha napján, de tök jól meg voltunk benne. Cairen-ék azt mondják, hogy megvan rá az esély, hogy meghódíthatjuk az erdőt és én megadnám nekik a lehetőséget...de ha tényleg az emberek oldalát választjuk, akkor ahogy Cormac mondta, előbb-utóbb beolvadunk közéjük. Az egész tünde nép eltűnne...lehet, hogy nem most, és nem öt évtized múlva, de pár generáció elég lenne ahhoz, hogy már csak a poros lapokat olvasgatva emlékezzenek arra, hogy valaha volt egy másik faj is. Nem akarom, hogy a tündék eltűnjenek...már most is majdnem sikerült ezt összehozni a Kivándorlással. De megértem a félelmeidet vagy aggályaidat. De van egy olyan érzésem, hogy azok nagy része, akik az embereket választják, azért teszik, mert nem hiszik, hogy vagyunk elég erősek ahhoz, hogy az erdőt válasszák. Mert már elvesztették a hitüket a tünde fajokban. Lelked legmélyére nézve válaszolj nekem, kérlek: Te is így vagy vele? - Fordult felém. Határozottan nézett a szemembe, én pedig viszonoztam.
- Nem tudom. - Feleltem egyszerűen. - Sokáig nem volt hitem a tündékben, aztán amint az feléledt, megtörtént a Kivonulás. Nem tudom, mi a helyes. De ha ezt nézzük - Húztam elő a kardomat - Meg kell tartanom. - Néztem a pengére elmélázva. - Tudod, honnan van? - Néztem rá, mert rájöttem, hogy nem biztos, hogy tud róla.
- Nem, csak egy egyszerű kard, bár ha jól emlékszem, szokásod beszélgetni hozzá. És akkor még engem neveznek őrültnek....nekem csak a farkam szokott néha beszélni. De ahogy jónak érzed. - Mondta, de a humorra most nem voltam annyira vevő, komolyan beszéltem.
- Na, itt tévedsz. - Sóhajtottam fel, nem lenézően, inkább úgy, mint aki egy nagy dolog elmondására készül. - Ő Fragarach, azaz Válaszadó, az első tünde király kardja. Azé, aki az emberek közé vezérelte a tündék faját. Méltónak talált arra, hogy viseljem, és ennek talán eleget kell tennem. - Fújtam, mint aki valami nagy dolgot dobott le a válláról, ő pedig láthatóan meglepődött.
- Tehát nem csak egy fancy vasdarab. S hogy érzed? Méltó vagy a tünde léthez? Mármint...ez most úgy hangzott, mintha ebben kételkednék, de nem...csak egy baráti kérdés. De azzal leszel a legméltóbb a tünde néphez, ha azt teszed, amit a szíved vezérel. Vagy az agyad....nem vagyok benne biztos, hogy melyik a fontosabb. Mármint, ha szétloccsantom valakinek az agyát, abba ugyanúgy belehal, mintha átszúrnám a szívét. Szóval...akkor leszel a legméltóbb a tünde néphez, ha a kettő szerved közül a valamelyikre hallgatsz. Azt hiszem, hogy tanácsadásban ritka béna vagyok... - Motyogott, erre már halványan sikerült elmosolyodnom.
- Vannak olyanok, akik mindenáron háborúzni akarnak, és vannak olyanok, akik békésen akarnak a kandalló mellett ülni. Szívem szerint én egyik sem vagyok. Nem tagadom, néha elvágyom a városból, szívem mélyén vándor vagyok, aki nyugtalan, ha sokáig egy helyben marad. A mostani helyzet nem nekem kedvez, de csak átvészelem valahogy, viszont az, hogy nehezen maradok egy helyben, nem azt jelenti, hogy sokak bőrét vásárra vinném. - Mondtam komoran. - Mindkét szervem azt diktálja, hogy nekünk, mint nagy népnek, leáldozott. Ha valaki nagyon büszke arra, hogy tünde, akkor az emberek között is fent fogja tudni ezt tartani: ha nem, az azt jelenti, hogy csak a mellét verte a semmire. - Fejeztem be.
- Na ezért utálok érvelni vagy vitatkozni. Mert az ilyenekre nehéz válaszolni, és vagyunk mindketten annyira konokok, hogy nehezen vagy egyáltalán ne engedjünk a saját igazunkból. Te tudod, hogy én miért választanám Finsterwald-ot? Azért, mert önző vagyok....mert kell nekem a tudat, hogy a népünk ismét az erdőben él, hogy ismét a fák között mászkálhassak, s delíriumos állapotban elképzelhessem azt, hogy ha a harmadik tölgy után balra fordulok, ott lesz Elatha kapuja, és csak be kell rajta sétálnom...s az utcákon ott fog várni Lory vagy Armin. Tudod, nagyon hiányoznak - Sóhajtott fel, szemét az égre emelve. - Őszintén szólva, megértem, hogy Te miért érzed úgy, ahogy érzed...de az önzőség mellett csalódott is vagyok. Csalódott az emberekben. Az állandó közelségük, a bűzös városaik, az állandó háborúik annyira kikészítenek már idegileg, hogy olyanokra is ráförmedek vagy támadok erős szavakkal, akik semmit sem ártottak nekem. De akárhova mész, emberekkel futsz össze. Azokkal az ostoba, kerek fülű barmokkal, akik bőszen verik a mellkasukat. Mehetnék még a vámpírokhoz is, de nem hinném, hogy sokáig eltűrnének ott. Egy egész vagy egy fél népet meg főleg nem. Félek, hogy a népünk feldarabolódik. Leszünk, akik az erdőbe fognak masírozni, még ha csak százan vagy kétszázan is. Lesznek, akik meg fognak halni, de a druidák vezetésével megtanulhatunk együtt élni az erdővel, és onnantól kezdve nem lesz olyan hülye ember, aki oda mer majd merészkedni. Izoláltság azoktól a barmoktól. Szinte túl jól hangzik, hogy igaz legyen...
- De milyen áron? - Kérdeztem borúsan.
- Vér és könnyek árán. Életek árán. De nehogy azt mondd, hogy nem hal majd meg ugyanennyi társunk az emberek háborúját vívva. Mert mindig lesz háború. Észak és Dél nem fog kiegyezni egymással, s túlságosan kiegyenlített az erejük ahhoz, hogy valamelyik záros határidőn belül felülkerekedjen a másikon. Tehát, őszintén szólva, választhatunk: hogyan akarjuk elveszteni a népünket? Egy másik faj háborúit vívva, vagy aközben, hogy új otthont próbálunk teremteni magunknak, ahol lassan, de újra nőni kezdhet majd a számunk és mi döntjük el, hogy milyen háborúkba csatlakozunk… Legszívesebben itt hagynám ezt a földet...távol elvonulva mindentől és mindenkitől. Annyira belefáradtam már, Lance. Az állandó veszélyekbe és harcokba. Fáradt vagyok... Sóhajtott fel keserűen és lemondóan, én pedig komolyan elgondolkodtam. - Tudod, hogy én abba nőttem bele, hogy az emberek harcait vívom, ezért nincs vele problémám, de értem, hogy mi a te bajod. Azt viszont ne hidd, hogy bárhova mész, nem lesz veszély és harc. Nem Veronián. - Mondtam keményen.
- Skarstind vagy Nordkölen eléggé csábítóan hangzik. Veszély, az van. Háború? Azt még az emberek nem nagyon hódították meg. A nefilim sivatag ki van lőve, hajóra meg Maidstein óta biztos, hogy nem szállok. Vagy elmegyek egy magam Finsterwald-ba. Inkább annak a veszélye, mint az emberek háborúi. Eh, nesze, hajtsad le a felét, mert ha nem, itt picsázlak el mindenki szeme láttára - Vettee elő gyorsan a flaskáját, és felém dobta. - Még a Mistwoods-i gombákból főztem le. Úgy terveztem, hogy Armin-nal iszogatjuk meg, miután visszatértem a Tünde-erdőből. Hogy ünnepeljünk, mert megmentettük a népünket. Soha se valósult meg. Most egy másik barátommal szeretném meginni, hogy....hát, majd valami indokot kitalálunk rá.
Elkaptam a flaskát. - Hogy ne vesszen kárba. - Mondtam, ahogy belekortyoltam, de meg is bántam: bekönnyeztem, és köhögni kezdtem. Hamar úrrá lettem magamon viszont, és visszadobtam. - Nem rossz. Viszont az ügyre visszatérve... ahány tünde, annyi érdek, nem tudunk úgy dönteni, hogy mindenkinek jó legyen. Az is megfordult a fejemben, hogy akármit is csinálnak a többiek, én a sereggel maradok, ez az egyetlen ellenérvem. - Néztem újra a kardomra.
- Amire meg én gondoltam, hogy igazából csak egy tökös legény kéne, aki összefogna minket. Aki határozottan lépne fel, aki mögé be tudnák sorakozni. Egy király vagy egy királynő....aztán rájöttem, hogy ez se lenne túl kivitelezhető. Próbálj meg egy olyan személyt találni, akit elfogadna a Légió és az Ordo is. Talán az arkdruida, vagy bármelyik más druida...de akárhogy is gondolkozok, mindig rájövök: soha se fogunk egységesen fellépni. Ahogy mondtad, ahány tünde, annyi érdek és képtelenség olyat találni, amely mindenkinek jó lenne - Vonta meg a vállát, miközben egy nagyot húzott a flaskából.
- Meg aztán ott vannak a kultisták is... - Morogtam. - Mindegy, ezt talán engedjük is el, inkább valami kellemesebb dologról beszélgessünk. Történt veled mostanság valami jó? - Kérdeztem, témát váltva.
- Öööhmm....várj, hadd gondolkozzak. A Kivándorlás óta? Nem.... Oh, boy. I'm pathetic as fuck... - Nyögött fel, én viszont jóízűen felnevettem. - Speaking of fuck... Nem fogod kitalálni, mihez volt nemrégiben szerencsém. - Kacsintottam rá, neki pedig rögtön beindult a fantáziája. - Csábdémon? Akrobata? Uh, nem, várj, várj...egy akrobata csábdémon? - Csillant fel a szeme, viszont lehűtöttem.
- Pont az ellenkezőjét... az élménytől majdnem elrepült... - Néztem rá sokatmondóan, az utolsó szót kihangsúlyozva.
- Egy tyúkot? Vagy kacsát? Lance, tudom, hogy elkeseredett lehetsz az emberek között, de ez azért egy kicsit túlzás, nem? - Nézett rám meglepődve, ahogy eltávolodott, és nem tudtam megmondani, hogy mennyire viccel. Kissé megereszkedett a vállam. Azt hittem, rájön. - Nem. Egy nefilimmel jött össze. - Vigyorogtam.
- Óh, ez határozottan...értelmesebb válasz, mint az enyém. Akkor gondolom, most jön az a rész, hogy gratulálok, amiért csatlakoztál az "Én már megrontottam egy nefilimet" körhöz? - Vigyorgott, majd ivott, és felém nyújtotta a flaskát. Ferdén néztem a laposüvegre. - Na jó, egy utolsót... - Mondtam, majd egy bátortalan korty után visszaadtam. - Ezt hogy érted? - Néztem rá meglepetten. Van ilyen "kör"?
- Nos, Veronia történetében eddig két alkalomról hallottam, amikor egy tünde fajú élvezte egy nefilim társaságát. Rólad.... és saját magamról.
Kikerekedett a szemem. - Nemmondod? Akkor asszem ez a páros igencsak fel van értékelődve... - Vigyorogtam tovább.
- Úgy látszik, még ők is értékelik a minőségi alapanyagokat. De az enyém már régi história. Mesélj csak, szívesen hallanám a történetet. Határozottabban érdekesebb téma, mint az előző.
Eltettem a kardomat, majd ültömben könnyedén hátradőltem, és a tarkóm alá tettem a kezem. - Röviden annyi, hogy feszült voltam, egy társam ösztönzésére elmentem egy fürdőbe, ahol végül összekerültünk, tartottam neki egy vívóedzést, cserébe megmasszírozott, én pedig... akcióba lendültem. - Mosolyogtam. Az emlékre egy kissé megmozdultam a nadrágomban, de igyekeztem nem törődni vele.
- Nem rossz, nem rossz. Előbb megmutattad neki, hogyan kell használni a kardot...utána megmutattad neki, hogyan IS lehet használni a kardod. Igazi romantikus történet, bárdok meséibe illő. - Vigyorgott, ahogy ő is hátradőlt.
- Semmi kifogásolható nem volt a csaj testében egyébként, és ő is nagyon elégedett volt velem. Na és mi a te sztorid? - Kérdeztem vissza.
- Egy poros földalatti könyvtár. Teljesen random alakokkal böngészés és nézelődés. Aztán kidőlés. Mélységi hangja a fejemben és látomások. Harc a kultisták ellen. Halott professzor. A lány megsebesült, így felsegítettem őt a lépcsőn, miközben adtam saját magamat és dumáltam végig. Aztán este véletlen összefutottunk. Ő rám támadt azért, aki vagyok. Ledöntött a földre, én meg magamra rántottam... aztán nem tudtam őt elengedni és végső soron Ő sem akarta, hogy elengedjem. Az estét a sátramban töltöttük. Aztán voltam olyan ostoba, hogy belé is szerettem. Végül a Dornburg-torony tövében elváltunk egymástól.... azt hiszem, hogy most már nyugodtan kijelenthetjük: örökre sóhajtottam fel szomorúan. - Te is ismered őt.
Néhány pillanatig sebesen forgott az agyam. Dornburg, honnan ismerős... aztán beugrott, és Jozeffel összekötve az élményt az egész megelevenedett. - Akkor ezért vágtál tarkón, mikor megbámultam! - Vigyorodtam el újból, ahogy ránéztem.
- Yupp. Bocsi a tockosért amúgy...de megérdemelted, akkor még épp a szerelmemet bámultad, hé! húzódik egy keserédes mosolyra az arcom. - A tiéd meg gondolom csak egy egyéjszakás kaland volt, mi?
- Hja, valószínűleg igen. Neki valami küldetése van, vagy nem is tudom, nekem meg van elég dolgom és bajom ahhoz, hogy ne most akarjak kapcsolatba kezdeni. - Sóhajtottam.
- Na meg jó eséllyel úgy se egy nefilimmel kezdenél kapcsolatot. Gyereketek úgy se lehet és a családja kardélre hányna, ha kiderülne, hogy Te rontottad meg a kedves leányzójukat. Szóval egyelőre maradunk boldog agglegények. A legjobb választás. Nincs elkötelezettség és miénk az összes nő Veronia-n. De ha nem baj, most nekem dobbantanom kéne. Kinyújtóztatom a végtagjaimat. Biztos vagyok benne, hogy a gyerkőcök tudnak magukra addig vigyázni, míg távol vagyok... s örülök a beszélgetésünknek, barátom - Tápászkodott fel, és kezet nyújtott. - May the Mother Nature watch over you, this night, my friend....and please, hide your boner next time.
Felsóhajtottam, és vele együtt felegyenesedtem. Kezet ráztam vele, majd vele együtt vigyorogva belenéztem a szemébe. - You too... ah, and go fuck yourself. Mosolyogtam őszintén, szinte már gyerekes pajkossággal a szememben, ahogy sarkon fordultam, és visszaindultam a légióhoz. Ez a beszélgetés nagyon jól esett, ennyire hatékonyan még talán soha nem felejtettem el a gondjaimat, és ezért hálás voltam neki. A neheze holnap jön.

A táborban mindenhol tüzek gyúlnak a központi hatalmas tábortűz mellett még. Előkerülnek a nyársak is, amin csirkét és malacot sütnek. Vannak, akik énekelnek és akadnak olyanok is, akik dobbal kísérik őket. Elég kis hangulatos lett így a hely. A piros köpenyes lovagok próbálnak elvegyülni, ezért le is veszik azt, hogy könnyebben barátkozzanak velük. A Tünde Légió katonái sem tesznek nagyon másképp, ők is pont ugyanúgy próbálnak elvegyülni a tömegben. Én Noirával éppen egy kicsit félreesőbb helyen vagyunk, mikor ő hirtelen megszólal:
- Nem megyünk oda hozzá? Amíg egyedül van? Te már ismered és bemutathatnál neki. –Ránézek meglepetten, majd kisvártatva felelek neki:
- Crispinhez? Odamehetünk, persze.  –válaszolok támogatóan neki, kissé meglep a hirtelen nyitottsága és érdeklődése, de nem ellenzem, hogy odamenjünk hozzá.
- Igen hozzá! Láttad a kicsi sárkányát? Még sose láttam ilyesmit, de nagyon aranyosnak tűnt!  -mondja lelkesen, de mire ismét ránézek Crispinre már valaki társaságában van.
- Szerinted nem baj, ha megzavarjuk majd őket? –Kérdezi, bár lassan tudhatná, hogy engem nem nagyon zavarnak az ilyen dolgok, amit ki is fejtek neki:
- Aranyos az a pici lény, nekem is tetszik! És remélem nem zavarjuk meg őket nagyon, maximum akkor majd csúnyán néznek ránk nem?  -Indultunk el az említett két sötét elf felé.
Ahogyan közeledünk a két sötét elf felé valahogy egy picit izgulok, bár ez rajtam nem nagyon látszódik, mégis így van, amikor odaérünk Noira előtt magamhoz veszem a kezdeményezést: -Sziasztok fiúk! Ő itt Noira mellettem, én pedig Freia vagyok-fordulok az ismeretlen (Jozef) felé. - Baj lenne ha csatlakoznánk? –Kérdezem meg tőlük a dolgot, bár jobban belegondolva tahóság lenne részükről ha visszautasítanának minket, szóval az aggodalmunk Noirával teljesen alaptalan volt.
- Sziasztok! Szépen beszéltetek!
- Üdvözletem, Hölgyeim! Látom, minden okés veled, Freia...s köszönöm dicséretedet, Noira. De a barátnőd is kitett ma magáért. Talán egyszer még a Te véleményedet is hallhatjuk. Én kíváncsi lennék rá. Egy ilyen hölgynek biztos, hogy akadna valami szép mondanivalója.- Meghajol mikor üdvözöl minket.
-  Nem kell aggódni, szívesen alkotok véleményt, de előbb még kell elég információ, aminek nem vagyok a birtokában. –Kissé meglepett engem is Noira ezzel a túl diplomatikus válasszal, de elismerésem neki, szépen kezd feloldódni.
- Sziasztok! Jozef Strandgut lovagtanonc vagyok szolgálatotokra. –Köszönt nekünk az eddig általam nem ismert Sötét Tünde is. Aranyos tekintete volt és melette nem is olyan rég szép szavakat hallottam tőle amikor én is felszólaltam.
- Én nem akartam a figyelmet, csak elmondtam a véleményemet, de kíváncsi leszek, hogy ebből a katyvaszból a druidák, hogy akarnak egységet. –Mondja Jozef, ami teljesen jogos felvetés tőle. Kevesen vagyunk, de amit akarunk az oly sokfelé ágazó.
- Lovagtanonc? Ez nagyon jól hangzik, egyszer majd én is az leszek remélem.
- Jó estét újból. –Érkezik meg hozzánk Lance is, aki már a kezdetektől kedve nem túlságosan kedvel engem, bár van egy kis alapja, de esélyt nem adott arra, hogy kijavíthassam a hibámat.
- Hajhó, Lánci uram, ismételten.  
- Lance.  
- Noira.  –Válaszolja neki egyszerűen a lány, miután azonnal a kicsi sárkányka mellé gugol és babusgatni kezdi.
- Ó, hát szia, te nagyon aranyos kis sárkány!
-Szia Lance! –Próbáltam végül én is kedvesen köszönteni Lance-t félretéve a múltat, bár úgy tűnt nem igazán volt velem egy hullámhosszon, hiszen csak egy bólintást kaptam tőle. Így inkább Jozef felé fordultam, elterelve a kellemetlen pillanatról a gondolataimat.
- Én is hasonlóan vélekedem, mint te Jozef, bár nekem hozzátesz az a dolog is az egészhez, hogy nem laktam sosem erdőben, attól függetlenül, hogy elég sokat töltöm ott az időmet.
- Üdv! Nem gondoltam volna, hogy a felszólalók mind ismerik egymást. A nevem Brian.- Szólal meg a semmiből egy tünde.
- Tudod, Brian fiam, Veronia kicsi hely... mi, akik sok helyet megláttunk már, óhatatlanul össze összefutunk. Bár még én se számítottam ekkora társaságra, hogy őszinte legyek… de szerintem az a kis mocskos dög a hibás érte. –Mondja Crispin és való igaz én is ő vele voltam elfoglalva már időközben. - Engem nem érdekel a sárkányod, tudhatnád.  
- Hát most csak azért is megmondom neked, hogy Dracon mélységesen megsértődött rád és....és majd jól lepisili a cuccaidat!
- Hajrá, majd sárkányt vacsorázok nyárson.
- És az baj, ha ismerjük egymást?
- Nem, csupán különösnek tartom, hogy látszólag jó barátok vagytok, amikor beszéltetek, akkor meg mégis mintha mind mást akarnátok. Te tényleg hiszel abban, hogy az erdő befogad minket?  A druidanő azt mondja, meg tudja szelídíteni... A bátyám... nem volt elég erős hozzá.- Főként Crispinhez beszél Brian.
- Üdv, Brian. Minek köszönhetjük jelenlétét?- Szólal meg hirtelen valaki mögülünk.
- Én... én csak... csak azt hittem itt az összes tünde és ez az este azért van, hogy megismerjük egymást. Sajnálom, ha félreértettem a dolgot. -Magyarázkodik a srác, hiszen olyan furán ugrottak neki...
- Nah, ülj le közénk, Brian fiam...  Egy korty borocskát?  A barátság nem jelenti azt, hogy mindannyian mindenben egyetértünk. Különböző véleményen vagyunk, különböző dolgokat tapasztaltunk meg. De ha engem kérdezel, igen, az erdő befogadna minket. Cairen is ezt mondta… és őszinte részvétem a bátyád miatt. Mesélj róla egy kicsit, amíg itt vagy közöttünk.
-Elnézést, el is felejtettem bemutatkozni Freia Suntide vagyok. És fogadd részvétem a bátyád miatt.
- Ne szívd mellre, nem veled van gondom, csak néha túl sokat gondol az elffia, ha ilyen fura helyzetbe kerül. Főleg, ha máshonnan is érzem az érdeklődést
Mondja Jozef, majd egy pár pillanatra rá Noira felém tartja az apró gyíkfélét így én is kényelmesen odaférek hozzá, hogy simogathassam.
- Olyan érzésem van, mintha valaki minket nézne, nem kellene elmennünk innen?  
- Jobb lenne itt maradni, már csak amiatt is, hogy a barátainkkal együtt könnyebb lenne harcolni, ha már figyelnek lehet követnének is minket. –nézek körbe én is egy pillanatra, hogy hátha észreveszek valamit ami rendkívüli.
- Rendben, akkor maradjunk.  
- Részvétem. Nyilván nem lenne egyszerű beköltöznünk oda. Hosszas készülődés kellene és teljes... alkalmazkodás. És Brian, éppen sorsunk felett rendelkezünk, bár ismerkedni is ismerkedhetünk. Ez végtére is az összefogásnál eléggé hasznos. –Ahogyan Damientől vártam, eléggé kimért gondolatai vannak
- Pontosan! Az összefogáshoz ismernünk kell egymást, nem? A bátyám, Brandon pedig... Druida volt, szerette volna felfedezni az erdőt. Kíváncsi természet volt. Egyszer túlságosan mélyre kirándultunk, hátha találunk egy szitást vagy ösvényt keresztül az erdőn és... A vadak nem hallgattak rá, mert parancsolni próbált nekik, nem pedig kérni. Végül én és a húgom el tudtunk menekülni. Ő is itt van valahol.
- Te akkor hogy állsz, Brian? Ki felé húz a szíved ezen estén?
- Nem is tudjátok mi lett vele?  
- De tudjuk. A vadállatok széttépték. A szemünk láttára. Meghalt. –Valahogy nem is tudom miért, de zavart a nyers fogalmazása.
- De hinni akarok abban, amit Cairen mondott. Hogy ő képes rá, hogy az otthon lehet még egyszer. –Ezzel nekem egy problémám van legalább. Ha valaki elveszti az egyik családtagját egy balesetben, szerintem nem hinni ugyanúgy vakul valakiben, vagy nem? -Örülök neki azért, hogy ennyien el tudtunk jönni erre az eseményre-mondom a többieknek nyíltan
- Van valakinek baglya, akit ismertek- terelődik el a téma egy bagoly miatt. Amikor a bagoly szóba kerül csendben csóválom a fejemet, hogy nem ismerek ilyen személyt. -Talán jobb kérdés, hogy mit akar nem?
- Nem tartjátok furcsának, hogy nem repül el? -Érdeklődik Jozef, amire Crispin mintha felháborodna.
- Ti meg mi a fenét csináltok? Draci, gyere vissza, mielőtt még téged is belerángatnak a dolgokba. Ne kezd te is… -hívja el Crispin a pici sárkányt, ami miatt én és Noira is szomorú lesz.
- És hol marad a nővéred, Brian? Igazán szívesen megismerném őt is. –Erre azonban már nem kapunk tőle azonnal választ, hiszen egy zaklatott tünde lép közénk Leo.
- Noira. –Mutatkozik be előbb Noira, majd én is.
-Üdv Freia a nevem.   –Szépen gyűlik a tömeg körénk és ahogyan Noirára tekintek a sárkányka hiányában egyre jobban feszéjezve érezheti magát, a tekintete alapján, hamar fel is tesz egy kérdést, ami pont lehet emiatt van.
- Más nem éhes? Hozhatnánk valami harapnivalót, ha már ennyi minden sül a közelben. –mutat rá a malacra ami nem messze sül tőlünk.
-Áhh én is éhes vagyok és jó az illata tényleg. Srácok nem akartok inkább idemenni a tűzhöz? Messze a bagolytól.-Próbálkozom azzal meg, hogy elhívjak mindenkit, mert nem lenne jó, ha mégis igazam lenne… De sajnos nem nagyon vagyunk megtámogatva, így Noirára nézek, hogy indulhatunk, mire egy elég zavaró dolgot dobnak be a beszélgetésbe.
- Erről jobb, ha mindannyian tudtok. Bár aligha hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni.  A druida mester hívószava minden tündéhez eljutott. Kivétel nélkül. Azokhoz is, akik a bukott angyalok szektáinak tagjai. Itt vannak, az imént láttam egyet. Tartsátok nyitva a szemeteket.  
-Kultisták? Csak nem arra gondoltok bajt kevernének?
- Kultisták? Itt? –Tette fel velem egyszerre a kérdést Jozef is, de nem is igazán zavar a dolog tovább, hiszen teljesen logikus, hogy vannak belőlük is. Végtére is tündék ők is, így nem zavartatom magam miatt, pláne, hogy Jozef odalép hozzánk egy váratlan kérdéssel.
- Hozzak nektek valamit?
- Én is mennék, szeretem magamnak levágni a legjobb részeket.  –Jelenti ki Noira, majd rám néz és én is hamar felállok, hogy indulhassunk.
- Siessünk. –Súgja nekünk Noira, majd hamar a malac felé indultunk.
- Csak óvatosan, mert jobb, ha csoportban maradunk, semmi jót nem jelent, ha kultisták vannak a közelben.
- Tényleg ennyire veszélyesek? Bár ha a csillagtalan éjt túléltem, nem hinném, hogy gondot okoznának.  
- Ne kiabáld el.  Bár köztük is vannak erősek és kevésbé erősek, de még tized magammal sem kívánnék találkozni velük, ha nem muszáj.
- Oh.  
-Hát én veszélyes kultistával nem találkoztam még szerencsére, csak öreg beteggel, meg egy kislánnyal akinek a legveszélyesebb dolga is egy kupac takony volt…
- Akkor szerencséd volt. De minden esetre az akivel Leo találkozott, ráhozta a frászt. –Ebben viszont igaza volt. Leo valamiért nagyon megdöbbentnek tűnt, szóval lehetséges, hogy igaza van Jozefnek is.
- Mi van, ha nekromanták is vannak itt?  -Világított rá korábbi gondolataim egy részére Noira.
- Valószínűleg így van Jozef, én is lehet megrémülnék tőlük, pláne ha még nekromanták is lennének itt. De szerintem nem kell egyenlőre tartani tőlük, még túl sokan vagyunk és éberek, szóval csak együnk nyugodtan.-Mondom a többieknek, végiggondolva a helyzetet. Én biztos nem akkor támadnék, amikor még mindenki ébren van és harcra készen… szinte.
- Én biztos vagyok benne, hogy vannak itt haláltáncoltatók, de ők talán nem akarnak megtéríteni minket. És igazad van, sokan vagyunk, talán csak túlparázzuk a dolgot.
- Szerinted van rá mód, hogy ne kelljen az erdőbe menekülnünk?  -teszi fel hirtelen, valószínüleg téma terelésként a kérdést Noira.
-ÁHH! Én nem mennék az erdőbe hosszútávra, hiába töltök ott sok időt- Felelem hirtelen Noirának, sajnos sokan nem akarnak egyet érteni azzal, hogy képtelenek sokan az erdőbe visszatérni.
- Én nem érzem úgy, hogy bárhová is menekülnöm kéne.  A püspök ajánlata  korrekt és reális, de mindenkinek magának kéne eldönteni, hol akar élni. Én csak azt szeretném, ha a tündéknek lenne egy szövetsége, egy központja, hogy legyen egy összetartozás, de én sem tudnék már egy erdőben élni, sosem éltem ott.
- Én sem éltem ott, nem értem mire fel ez az egész, aki erdőt akart, miért nem ment el, amikor megtehették? Jó lenne egy nagyobb közösség, még ha nem is mindenki tartana velünk.
-Én pont ezért mondtam, hogy az erdőt és a szélét le lehetne csípni, mondcsak Jozef a püspök birtokai amiket nekünk akar felajánlani merre vannak? Sőt inkább szerinted nem lehet, hogy elcserélné valami közelire?
- Az erdő… lehet, hogy a druidanő szerint tudunk benne békében élni, de túl sok kompromisszumot vár el érte. Olyan, mintha visszamennénk az időben. A rend birtokain pedig van erdő is, ha valaki a fák között érezné jól magát.
- Jól hangzik!   -Mondja a mellettem lévő lány aki mohón nekiesik a malacnak, mire én is pár kisebb szeletet vágok magamnak.
- Te nem eszel Jozef velünk?  
- Köszönöm nem, Noira. Én már ettem és nem vagyok éhes, de ti csak egyetek nyugodtan, ahogy látom van bőven.  Talán egy alma azért jól jön. Kértek?  Markol fel egyet miközben kérdez.
-Én igen! –Vágja rá Noira az udvarias kérdésre.
- Köszönöm nem, nekem elég lesz a hús is. A többieket egyébként honnan ismered Jozef?
- Lance-t és Leo-t a lebegő vámpírtornyoknál ismertem meg, bár ott ellenfelek voltunk, Cynewulf-val-pedig már többször álltunk egymás mellett, Damien-t pedig Mina oldalán volt, amikor egy rejtélyes felejtős mágia után nyomoztunk.  
- Tessék. –Ad rögtön két almát is neki Jozef. -Azt hiszem most már visszatérhetünk és megtömheted a hasad.  
-Csillagnak is nézni kéne valamit!  
- Szerintem neki nem kell nézni semmit, de ha nem bírok el az almával, akkor nekiadom.
- Akkor mehetünk vissza? Érkezik a kérdés, és megvárva Noira válaszát kisvártatva indulunk is vissza.
- Igen. –Sóhajt fel Noira, majd eszembe jut, hogy őt másképp is érdekelheti a srác. A kis virgonc lányka! Lehet tennem kéne valamit az ügy érdekében.
-Igazán kár, hogy eddig nem találkoztunk Jozef! De ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem lehetne találkoznunk. Igen, valószínüleg már várnak ránk többé-kevésbé. –Kezdem el intézni a későbbi találkozókat, aztán hátha összejön valami belőle.
- Igazán kár tényleg. Ti mindig együtt utaztok? De egyébként örülök, hogy ti is osztjátok az álláspontomat az erdőn kívüli tündeéletről.  
-A mindig túlzás, de mivel most egy cél miatt jöttünk, így hát elhoztam ezt a kis tündét is. –Kacsintok rá Noirára, hogy egy kicsit viccelődjek vele, hiszen inkább ő beszélt rá engem, mint én őt.
- Tényleg, vannak olyanok, akik el sem jöttek biztosra veszem!
- Pedig az igaz, hogy a sorsunkról nekünk kell döntenünk.  
Szinte ahogyan visszaérünk, a sarkunkban újabb érkezővel bővül a csapat.
- Csodálatos csillagos estét! A bátyám barátai vagytok? Még egy szőke tünde nő, aki elveszi előlünk a fiúk figyelmét.
- Brianna! Ezek azt mondják kultisták vannak közöttünk!
- Kultisták? Itt? Mondjuk... ha tündék...    Gondolkozott el hirtelen a lány.
A bagoly még vizslatott minket egy ideig, majd elrepült, Így azt nem tudhatjuk meg, hogy kinek az állata volt. Ezután már inkább csak a többiek beszélgettek, hiszen én és Noira is eszegettünk még egy ideig, innen azonban úgy tűnt, hogy mi velünk nem is nagyon akartak már foglalkozni mások.

Pontosabban csak hajtottam volna álomra a fejemet. Talán ha egy-két percre sikerült elszundítanom, azonban a folyamatos zsibongás, amely körülöttem volt, minden ilyen jellegű próbálkozást azonnal lehetetlenné tett, így csak morogva tápászkodtam fel és kaptam össze a cuccaimat - na meg Dracon-t - és elindultam, hogy feltérképezzem magamnak a gyülekezetet. Ahogy sejtettem, szinte mindenki kisebb-nagyobb csoportokba tömörült és élénken folyt a diskurzus arról, hogy vajon mi is lesz majd még a későbbiekben a tündék sorsa. Keserű fintorral az arcomon nyugtáztam, hogy erre a kérdésre még nem tudom a választ, pedig igen csak jó lett volna. Tekintetem egy pillanatra megakadt az Ordo Draconis tagjain, akik a vörös köpenyegüket levetve igyekeztek elvegyülni a tömegben, kisebb-nagyobb sikerrel. Végül is, első sorban tündék és csak utána a Draconis tagjai. Legalábbis így kellett volna, hogy legyen, de ha jól sejtem, ők inkább Sangarinus-hoz hűségesek, semmit a saját fajukhoz. Dracon-t bőszen magamhoz szorítottam, mielőtt még a túlságosan is nevére hajazó társaság valamelyik tagja Abaddón megtestesülését látta volna benne és alkoholmámoros őrületében megpróbált volna ártani neki...utána meg nekem kellett volna elszámolnom azzal, hogy vajon miért is fekszik egy lovag holtan a tábor kellős közepén...sikoltozva rohangálva körbe a máglyát, amelyből épp hogy csak elő tudott mászni - már ha sikerülne neki. Így inkább egy fejcsóválás keretében egy értelmesebb egyedüket kerestem. Pontosabban Jozef-et, a sötét tündét. Vele még mindig nem tudtam dülőre jutni. Egy részben teljes árulónak tartottam még akkor is, amikor a Dornburg-tornyot körülvevő mezőkön először találkoztunk és megosztotta velem, hogy novícius. Az Egyház tagja, faja ellenére és ez annyira diszonáns volt és ellenkezett minden felfogásommal, hogy alig bírtam túltenni magam rajta, még ha a külső világnak nem is annyira mutattam ki. De a toronyban jól megállta a helyét és utána szerencsére jó ideig nem is találkoztunk, egészen Heimsroth-ig....és, hát ott volt egy kisebb szóváltásom vele. Most pedig már annak a Rendnek a tagja, amelyről reménykedtem, hogy végleg eltüntek ennek a világnak a felszínéről. Így nem is a kedélyes csevely kecsegtető ígérete hajszolt, hanem inkább a vágy, hogy megértsem: miért döntött így? Mi vezethette egy fajtársamat erre a döntésre, és rajta keresztül talán megértem a többieket is és felmérhetem, hogy mivel állok szembe. Keresgélésem nemsokára jövedelmező is lett, ahogy megláttam őt. Nem fecséreltem az időt, rögtön odaléptem mellé.
- Üdv, Jozef. Szép esténk van, nemde? - szólalok meg mellette, miközben az éjszakai égboltot fehér cseppekkel bevonó csillagokat bámulom, s elgondolkozok Rheo szavain, amelyek némileg a csillagos témába vágtak. Aztán inkább elhesegetem magamtól a gondolatokat és ismét a novi...lovagra emelem acélkék szemeimet. - Szép beszédeket mondtál, egészen meggyőző vagy. Sokat fejlődtél és értél azóta, hogy először találkoztunk - vezettem fel a kérdésemet némi hízelgéssel, hátha ez többre vezet, mint a konkrét és nyers lerohanás. - Mit gondolsz az itteni helyzetről és a lehetőségeinkről? Én, ha Finsterwald-ra nézek, a régi erdők egy szeletkéjét, halvány körvonalait látom...te mikor hagytad el az otthonodat, ahol a csillagfényes világunkat megláttad?
Hatni kell rá valahogy. Az érzelmeire, a gyerekkorára. Tudnia kell, hogy az erdőben született - legalábbis remélem, hogy ott - sötét elfként, és nem az emberek szolgájaként. Ha már a családi kötelékeket is elfelejtette, akkor vajon mennyi esélyem lehet ellene? Ideje lenne felidézni benne az ilyen dolgokat és hogy hova is tartozik első sorban.
- Én nem emlékszem az erdőre. Csecsemőként fogadtak be az emberek, bár tény, hogy mindig jó érzés a fák között sétálni.
Hát, ez valahogy már annyira nem túl kecsegtető válasz volt - legalábbis a számomra határozottan nem az volt. Ha már csecsemőként rabolták el az emberek - vagy ahogy kegyesen fogadott, "örökbe fogadták" - akkor tényleg nem jelenthet neki semmit sem Mistwoods. Halvány reménysugárként világított fel a távolban a megjegyzése, hogy azért szeret a fák között sétálni, de erre nem alapozhattam. Ha mélyen a szívembe néztem volna, tudhatnám, hogy Őt nem fogom meggyőzni - ahogy az Ordo többi tagját sem. Legalábbis szavakkal nem. De talán valamit megtudok tőle, félmondatokból, elejtett megjegyzésekből, amellyel alááshatnám akár a vezetőjük autoritását vagy magát az Egyházat a szemükben. Az nagyon finom lenne.
- Jó érzés, nem igaz? Mármint a fák között sétálni - sóhajtok fel halkan, ahogy a táboron vonalain kívül meredező fákat nézegetem, a halvány körvonalukat, délceg alakjukat...baljósló kisugárzásukat. Menet közben Dracon is úgy döntött, hogy haverkodik egyet, és Jozef-hez sétált, farkát csóválva, lassan araszolva és jó alaposan megszagolgatta a fiú lábát, aztán öklendezést imitálva menekült inkább el, de az arcán szétterülő sárkánygyík-mosoly jelezte: nem gondolta komolyan, csak játszadozik a maga sajátos, bugyuta módján. A dög túlságosan hasonlít rám... - A város kényelmes, persze, főleg ha már hozzá szoktál  - tértem rá gyorsan a témára, mielőtt a fiú gondolatai elkalandoznak és teljes erővel rávetné magát Draci megkínzására, amelyet Ők simogatásnak hívnak. - Amúgy...te mennyire hiszel benne, hogy népünknek jobb lenne az emberek között, akik felneveltek téged? Emlékszel még a Tünde Királyságra? A hervegségünkre? Nem lenne-e jobb, hogy ha ismét egy népként élnénk, a saját fajunk között, a saját területünkön, mint ahogy tettük évszázadokig. Nem okolom Északot...mert nem tudom biztosra, hogy mi vezetett a támadásukhoz, bár akkor, amikor megtörtént, nem mondom, hogy csak őket hibáztattam és utáltam őket, jobban, mint el tudnád képzelni...de most már lenyugodtam - igyekeztem megnyugtatni a lovagot, mielőtt még a buzogányával kezdene el hadonászni előttem, hogy megtorolja az őt ért sérelmeket. Az határozottan nem tenne jót egyikünk testi egészségének sem. - De a lényeg, hogy elvesztettük a királyságunkat, a hercegségünket, amit most vissza kaphatnánk. Sangarinus ajánlata bőkezű, meg kell vallani, és csábító is. De Te is tudod, hogy milyen csábulékonyak az emberek, és hogy a helyzet folyamatosan változik. Lehet, hogy Sixtus pápa függetlenséget biztosítana nekünk, de Ő már eléggé öreg, s ki tudja, hogy mikor váltják le. Lehet, hogy Gustav bele menne a közösen kidolgozott tervbe...de tényleg ennyire bízol az emberekben? Hogy a saját kezükbe helyeznéd nem a Te életedet, hanem mindenki másét? Az unokáinkét, a dédunokáinkét? De persze, nem akarlak meggyőzni az igazomról...csupán érdeklődök.
Ha már a gyerekkorára nem tudok hatni, akkor hathatok a jövőjére. A múltról könnyen megfeledkezünk, irrelevánsnak gondoljuk és állítjuk be. Sajnos elég kevesen vannak, akik a jövőjükkel foglalkoznának - köztük gyakran én is -de reméltem, hogy Jozef van annyira racionális, hogy belássa: az emberek megbizhatatlan teremtmények és a hatalmi helyzet könnyen változhat, könnyen eltolódhat és az, ami addig egy békés menedék volt, hamar háborús zónává változhat. Ha már maga miatt nem aggódik, legalább aggódjon a leszármazottaink miatt.  
- Emlékszem a királyságra és Armin hercegre és főleg Lory hercegnő kedvességére, szomorú vagyok, hogy elmentek - vallotta be Jozef. A régi barátaim felemlegetése keserű tőrként hatolt be a szívembe, de most félre toltam a fájdalmat. - Sok mindenen mentem keresztül az emberek mellett Cynewulf, alaposan megtapasztaltam a kegyetlenségüket, de nem mindenki egyforma és sokan vannak, akik kiálltak mellettünk és elfogadnak minket. És, ha a szavaim nem voltak egyértelműek, akkor most elmondom, de csak neked, egyáltalán nem azért érveltem a rendfőnök szavai mellett, mert akár az Egyházban, akár a királyban feltétlenül megbíznék, nem, én Sangarinus-ban bízom, mert Ő jó ember és ízig-vérig tünde és betartja a szavát.
- Oké, értem, Jozef...
Jozef érvelése az első körben még reménykedéssel töltött el...reménnyel, hogy talán meggyőzhető. Hisz Ő maga mondta, hogy ismeri és tapasztalta az emberek kegyetlenkedését és hogy még az Egyházban se bíz meg természetesen. De egyben kijelentette azt is, hogy Sangarinus-ban viszont teljesen megbízik. Ez pedig nekem egy olyan fajta igazolás volt, amelynek kifejezetten örültem, noha jobb végkifejletet is el tudtam volna képzelni: most már biztos vagyok benne, hogy a Rendfőnökkel kell valamit kezdenem, hogy ha a tündéit a mi oldalunkra akarom állítani. De hogyan érjem el azt, hogy Sangarinus hite vesztett legyen, és hogy elveszítse minden hitelességét a követői előtt? A megölése határozottan rossz ötlet lett volna, az csak bizonytalanságot szült volna és még ha engem nem is fedeznek fel, biztosan a Légióra kenték volna a dolgot. Kell valami sötét titok róla. Biztos hogy van. Nincsen olyan, akinek nincsenek olyan dolgai a múltban, amelyek feltárása és nyilvánosságra hozása jót tenne neki. Főleg nem egy vezetőnek. Tehát kémkednem kell utána, kideríteni a lehető legtöbbet róla. Fegyverek helyett a szavak és a féligazságok kellenek hogy a fegyvereim legyenek ebben a harcban - és nem voltam benne biztos, hogy ezt meg tudom-e tenni. Ez soha se volt az én asztalom...de meg kellett próbálnom, ha mást nem is teszek. Mivel ezek a gondolatok még a jövő zenéjét hordozták magukban, inkább a jelenlegi helyzettel foglalkoztam, amely egyelőre két nő megérkezését jelentette. Freia-t egyből felismertem. Kissé nehéz lett volna elfelejteni őt azok után, ami a múltban történt. A másik lány ismeretlen volt számomra, de feltámadt bennem a remény, hogy talán őt az oldalamra tudom állítani.
- Sziasztok fiúk! Ő itt Noira mellettem, én pedig Freia vagyok. Baj lenne, ha csatlakoznánk?
- Sziasztok! Szépen beszéltetek! - csatlakozott a most már nem ismeretlen tünde a beszélgetéshez némi dícsérettel/hízelgéssel egybe kötve. Ő még hasznos lehet a számomra.
- Üdvözletem, hölgyeim! - hajolok meg a frissen érkezettek felé, hogy adjam a nagy udvarias énemet, amely azért még is csak jobban illik az ilyen helyzethez, mint a bunkó stílusom, amelyet elég gyakran szoktam használni. - Látom, minden okés veled, Freia... - néztem a tünde lányra. Legalábbis még meg volt minden végtagja és nem is őrült meg túlságosan, tehát kijelenthetjük, hogy a kis közös kiruccanást úgy-ahogy átvészelte. -...s köszönöm dícséreteidet, Noira. De a barátnőd is kitett ma magáért. Talán egyszer még a Te véleményedet is hallhatjuk. Én kíváncsi lennék rá. Egy ilyen hölgynek biztos, hogy akadna valami szép mondanivalója - s hogy megerősítsem a szavaimat, még egy elbűvölő mosollyal is megajándékozom a lányt, aki jól láthatóan feszélyezve érezte magát az idegenek társaságában. Azonban akármennyire is elveszettnek tűnt, a tekintetét Draci-ra fixálta, mintha tőle várna bátorságot...felfigyeltem azokra a lopott pillantásokra és rájöttem, hogy akár a sárkánygyíkot is felhasználhatnám az érdekeimben. Kissé köcsög megoldás, de ez van.
- Nem kell aggódni, szívesen alkotok véleményt, de előbb még kell elég információ, aminek nem vagyok a birtokában - igyekszik "megnyugtatni" a lány, bár nem értem, hogy ennyi információ ismeretében hogyan nem képes már legalább egy hozzávetőleges véleményt formálni. Ennek a feléből már valaki hellyel-közzel eldönthetné, hogy miképp is szeretné kovácsolni a saját jövőjét. De ráhagytam a dolgot.
- Sziasztok! Jozef Strandgut lovagtanonc vagyok szolgálatotokra - mutatkozik be Jozef is a hölgyeknek, ahogy egy jó kis lovaghoz illik. - Én nem akartam figyelmet, csak elmondtam a véleményemet, de kíváncsi leszek, hogy ebből a katyvaszból a druidák hogy akarnak egységet - fűzte még hozzá a hízelkedésre reagálva.
Na mondjuk arra én is kiváncsi lennék, hogy ebből hogyan lesz egység. Mi lesz, ha nem tudunk dülőre jutni a kérdésben? Hogyan döntenek a druidák? Egyáltalán megmondhatják nekünk, hogy ezután mit tegyünk? Van akkora hatalmuk? Vagy csak fejhajtva elfogadják, bármilyen döntést is hozzunk és igyekeznek támogatni minket? Érdekes kérdésnek hangzott, és izgatottan vártam, hogy erre is választ kapjak.
- Lovagtanonc? Ez nagyon jól hangzik, egyszer majd én is az leszek remélem - csillan fel a szeme a megjegyzésre. Lovag szeretne Ő is lenni? Északon? Remélem, hogy nem. Már így is túl sokan vannak a fajtánkból ott. Reméltem, hogy csak félre értem a mondatát, vagy máshol szeretne lovagoskodni...aztán már hagytam is, hogy ez a gondolat elszálljon az elmémből. Teljesen irreleváns és érdektelen volt a részemről.
De persze, nem ez a társaság lett volna, hogy ha nem toppan be Lance is. Úgy látszik, hogy akárhova megyek, oda egy egész rajongói sereg követ engem. Kezdek néha már túl népszerű is lenni.
- Jó estét újból - köszönt ránk a régi barátom, ahogy Noira felé fordul. - Lance - érkezik a rövid bemutatkozás.
- Noira - replikázik a lány ugyanolyan nagy beleéléssel, mint az országos jócimborám. Ezt a kettőt össze kéne kötözni.
- Szia Lance! - köszön rá Freia is, majd inkább Jozef előző gondolatmenetéhez fűzi hozzá a saját gondolatait. - Én is hasonlóan vélekedem, mint Te, Jozef, bár nekem hozzátesz az a dolog is az egészhez, hogy nem laktam sosem erdőben, attól függetlenül, hogy elég sokat töltöm ott az időmet.
- Hejhó, Lánci uram, ismételten.
Azonban valami zavarni kezdett engem. Nem Láncika megérkezése, hisz Ő soha se zavart engem, kivéve, amikor éppen egymás ellen kell harcolnunk...nem, valami más. Mintha figyeltek volna. Lehet, hogy csak a paranoiám játszott közbe, az állandó üldözési mániám, amely már hónapok óta nem akar nyugidni, de ez az érzés akkor is nyugtalanított. Dracon-ra nézve láttam, hogy az egyik fára mered, s oda pillantva láttam is egy baglyot, azonban túlságosan nagy figyelmet nem szenteltem neki. Ahogy ennek a megérzésnek sem. Ha valaki követni akar engem, vagy kihallgatni engem, hát csak tessék. Annyira közel senki se tud kerülni hozzánk észrevétlenül, hogy legalább én ne venném észre és a hallgatózáshoz azért viszonylag közel kell kerülnie egy ilyen helyzetben, ahol a beszélgetések háttérzaja eléggé jól elfedi a miénket. De még ha valahogy ki is hallgatnának, akkor mi van? Semmi törvénybeütközőt nem tettünk eddig és jó eséllyel nem is fogunk. Ha valaki meg lenne annyira ostoba, hogy kötekedni akarjon velünk, azt csúnya meglepetések érnének. Így aztán igyekeztem elterelni a gondolataimat erről az érzésről, mielőtt még megzavarná az elmélkedésemet, amely egy ideig Freia kijelentése körül forgott. Hogy sosem lakott az erdőben, és így jó eséllyel nem is vágyik oda. Ő hangoztatta azt, hogy az emberek területeiből kéne kiszakítani darabot...."békésen", akárhogy is gondolta el azt. De az elmélkedésem, köszönte szépen, úgy döntött, hogy csak hagyja magát megzavarni, még hozzá egy hirtelen közénk toppanó fiatal tünde pasi képében, aki pont a mi kis társaságunkat pécézte ki magának. Hogy mi mennyire szerencsések vagyunk...!
- Üdv! Nem gondoltam volna, hogy a felszólalók mind ismerik egymást. A nevem Brian.
Felnéztem az újonnan érkezettre, hisz menet közben már lehuppantam a földre. Egy ékegyszerű alak volt. Semmi különleges benne, semmi kirivalkodó, csupán a bátorsága, hogy oda mert jönni jó pár marcona alakhoz, akik jó eséllyel túl sok bizalmat nem árasztanak magukból. Legalábbis én semmiképen sem. A két lány már annál inkább. Lehet, hogy csak halászgatni jött a zavarosban. Megszerezni magának valamelyik lányt az este erejéig, kicsit kiereszteni a gőzt valami vad mini-Walpurgis keretében, hogy másnap már könnyebb lélekkel és golyókkal mérlegelhessen a döntési lehetőségeiről....vagy csak csupán totálisan elunta magát és újabb izgalmakat keresett. Azokat pedig itt találhat.
- Tudod, Brian fiam, Veronia kicsi hely...mi, akik sok helyet megláttunk már, óhatatlanul össze-összefutunk. Bár még én se számítottam ekkora társaságra, hogy őszinte legyek...de szerintem az a mocskos kis dög a hibár érte - vetem egy gyanús pillantást Dracon-ra, aki szemmel láthatólag a lányok imádatának a középpontjává vált. Főleg a magát Noira-nak nevező asszonyé, aki már nagy beleéléssel próbálta dögönyözni Draci-t, aki ha nem is túl nagy lelkesedéssel, de engedte, hogy piszkálják, hisz érezte vagy értette, hogy az most nekem tetsző dolog lenne. Ha a lány ennyire jól el van azzal a döggel, talán még a saját akaratomhoz hajlíthatom őt, hisz elvégre Dracon az én társam. Így hát Dracon türte, amit türnie kellett, de már évek óta ismertem őt, így ha más nem is, én észre vettem, hogy legszívesebben jó messze innen kergetne inkább egy pestissel fertőzött egeret.
- Szegény apróság tehet róla szerintem is, elég csábító az aranyos tekintete - replikázta Freia, ahogy már Ő is rávetette magát Dracon-ra. Szegény fiam egyszerre kapott két nőt is magának...nem tudtam, hogy irigykedjek-e vagy csak jót röhögjek nyomorúságán.
- Engem nem érdekel a sárkányod, tudhatnád - jelentte ki Lánci nem túl komolyan, és tudtam, hogy nem is gondolta úgy. Igaz, hogy soha se dögönyözte a kis dögöt, de ez még nem jelentte azt, hogy utálta. Meg amúgy is, a pasik már csak ilyenek. Néha beszólogatnak egymásnak puszta "szeretetből".
- Hát most csak azért is megmondom neked, hogy Dracon mélységesen megsértődött rád és...és majd jól lepisili a cuccaidat - vágtam vissza Dracon védelmében egy széles vigyorral az arcomon. Ezt neked te tünde zsoldos! Vizelettől bűzlő kardoddal fogsz ezentúl hadakozni....nos, ez kissé túl rosszúl venné ki magát ahhoz, hogy hangosan kimondjam, de ha nők nem lettek volna körülöttünk, akkor biztos, hogy elsütöttem volna ezt a kétértelmű megjegyzést.
- Hajrá, majd sárkányt vacsorázok nyárson- zárta le a rövid beszélgetést Lance "Láncoska" Kalver egy ugyanolyan mosollyal az arcán, amit még viszonoztam is neki.
- És az baj, ha ismerjük egymást? - zúgott fel Jozef vádló kérdése a fiúhoz, amire felkaptam a fejemet, ahogy én közben egy másik beszélgetés szállal voltam elfoglalva és csak most figyeltem fel arra, hogy Brian megjelenése nem nyerte el mindenki tetszését. Ohho, valaki nincsen valami túl jó hangulatban. Előtte elkaptam valami motyogást tőle, ahogy a körülöttünk lévő tömeget fürkészte, de nem hallottam tisztán, hogy mit mondott, de nem hangzott valami túl vidámnak. Lehet, hogy valami felingerelte, amit látott? Talán Ő is úgy érezte, mintha figyelnének minket? Érdekes...de nem annyira, hogy ezen törjem a fejemet.
- Nem, csupán különösnek tartom, hogy látszólag jó barátok vagytok, amikor beszéltetek, akkor még is mintha mind mást akarnátok. Te tényleg hiszel abban, hogy az erdő befogad minket? - fordult hirtelen felém a fiú, a szemében reménykedéssel. Oh boy. - A druidanő azt mondja, meg tudja szelidíteni. A bátyám...nem volt elég erős hozzá.
Érkezett a válasz és a nem kért és nem is kérdezett családi háttértörténet. Ha jól láttam a tekintetében, még mindig az erdő mellett tenné le inkább a szavazatát, annak ellenére, hogy a bátyja életét már megkövetelte az expedíció. Ez túlságosan jól hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Attól féltem, hogy ha a tündék rájönnek, mennyi élet áldozattal is járna ez az ügy, akkor visszafordulnának...de úgy látszik, hogy van még pár tökös legény a csapatban és ez határozottan tetszett.
- Üdv, Brian. Minek köszönhetjük jelenlétét? - Damien hangjától majdnem kiugrottan a bőrömből, hisz a nagy diskurzusban észre se vettem, hogy Ő is oda osont hozzánk és ki tudja, hogy már hány perce álldogál mögöttem. Ennyit arról, hogy senki se közelíthetne meg minket észrevétlenül...de rendeztem az arcvonásaimat, mielőtt a többiek észreveszik, hogy hirtelen megijedtem egy egyszerű kérdéstől.
- Én...én csak....csak azt hittem, itt az összes tünde és ez az este azért van, hogy megismerjük egymást. Sajnálom, ha félreértettem a dolgot - fordult rögtön Damien felé, a fejét leszegve, mint aki bocsánatért esdekel. Heh, határozottan vendégszerető egy társaság vagyunk. Jó pár megcsömörlött alak, akik próbálják azt tettetni, hogy még van valamennyi életkedv bennünk. Micsoda jó egy paródia ez!
- Nah, ülj le közénk, Brian fiam...- ütöttem meg kedves hangvételt a fiúval. Ő még hasznos lehet a számomra. Damien már az oldalamon állt, Noira még meggyőzhető de nem vagyok benne biztos, mert Freia-val cimborál, Jozef-ről le kellett mondanom, Lánci se nagyon nézett ki úgy, mintha nagy üzemben fákat ölelgetett volna szabadidejében...így maradt Brian, akivel szorosabb kapcsolatot kellett kialakítanom és ezért bedobtam minden fegyveremet, ami csak kezem ügyébe került.
Megpaskolgattam magam mellett a füvet, hogy telepedjen le mellém, majd elő vettem egy borosflaskát és felé nyújtottam. - Egy korty borocskát? - kínáltam meg vele, miközben válaszoltam is neki. - A barátság nem jelenti azt, hogy mindannyian mindenben egyetértünk - és még csak nem is neveztem volna innen mindenkit barátomnak. Egyedül Lance-t. Damien-nel nem ápoltam túlságosan közeli viszonyt, inkább semlegesként tekintettem rá, Jozef szintúgy ebbe a kategóriába esett, némi negatív beütéssel; a két lány meg csak két ismeretlen volt, hisz Freia-ról túl sok mindent nem tudtam meg a kiruccanásunk alatt. - Különböző véleményen vagyunk, különböző dolgokat tapasztaltunk meg. De ha engem kérdezel, igen, az erdő befogadna minket. Cairen is ezt mondta...és őszinte részvétem a bátyád miatt. Mesélj róla egy kicsit, amíg itt vagy közöttünk.
Ergo mondj el minden részletet. Ki foglak vesézni, de persze csak kedvesen, az én módomon. Készülj fel egy kis Crispin-szeretetre.
- Ne szívd mellre, nem veled van gondom, csak nhéa túl sokat gondol az elffia, ha ilyen fura helyzetbe kerül - magyarázkodik és nyugtat Jozef, miközben gyanakodva nézelődik körbe-körbe, mintha keresne valakit, vagy valamit. Arcán némi bosszúság és aggodalom terül szét, ha jól látom, bár nem vagyok benne biztos. - Főleg, ha máshonnan is érzem az érdeklődést- szúrja közbe, amiből leszűrtem, hogy Ő is érezte azt, mintha megfigyeltek volna minket.
- Elnézést, el is felejtettem bemutatkozni: Freia Suntide vagyok. És fogadd részvétem a bátyád miatt - kapott észhez a tünde lány bemutatkozás terén, majd inkább visszafordult Dracit kínozni. Egy pillanat erejéig figyelemmel követtem az inkvizítori magasságokat döntögető munkát és egy gondolatbeli vállrándítással megjegyeztem magamnak, hogy én se mutatkoztam be. Igaz, hogy túlságosan nem is érdekelt az ilyen jellegű formalitás egyelőre.
- Részvétem - dörmögte Damien is. - Nyilván nem lenne egyszerű beköltöznünk oda. Hosszas készülődés kellene és teljes...alkalmazkodás. És Brian, éppen a sorsunk felett rendelkezünk, bár ismerkedni is ismerkedhetünk. Ez végtére is az összefogásnál is eléggé hasznos.
Jelentette ki a sötét vámpír, ahogy érzem, eléggé nagy meggyőződéssel, de közben Ő is körbe-körbe nézelődött, ahogy Noira is és Lance is. Tehát mindenki érzi ezt? Vagy csak tömeghisztéria van kibontakozóban. Na AZ aztán egy jó kis szaftos falat lenne!
- Pontosan! - vágja rá rögtön Brian, ahogy fellelkesül a témától és hogy befogadtuk magunk közé egyelőre, s ennek heves bólogatással adja jelét. - Az összefogáshoz ismernünk kell egymást, nem? A bátyám Brandon pedig...druida volt, szerette volna felfedezni az erdőt. Kiváncsi természet volt. Egyszer túlságosan is mélyre kirándultunk, hátha találunk egy szitást vagy ösvényt az erdőn és...a vadak nem hallgattak rá, mert parancsolni próbált nekik, nem pedig kérni. Végül én és a húgom el tudtunk menekülni. Ő is itt van valahol - pillant körbe, mintha azt várná, hogy meglátja őt, azonban ez egyelőre nem történt meg.
A szavai eléggé egyértelműen írták le a szituációt. El tudtam képzelni, hogy mennyi szomorúság is költözhetett a szívébe. Amikor Kristen meghalt, én is alig bírtam elviselni a bánatomat, és az állandó önmarcangolást, amiért nem tudtam őt megmenteni apánk kegyetlenségétől. De nem volt túl sok időm gyászolni, hisz az a drága és szeretett Crowne minderre nem hagyott túl sok időt, így csak a nyugalom ritka, magányosan töltött perceiben engedhettem meg magamnak, hogy a könnyeim szabadon áramoljanak az orcámon. Együttéreztem vele, noha ez csak rövid életű volt és leginkább önzőségből fakadt. Mindenki vesztett már el valakit ezen a világon, az övé se volt különleges és még mindig csak egy idegen volt...a bátyja meg aztán főleg. De ha a szomorúság és annak tettetése célra vezető, hát éltem ezzel az eszközzel.
- May the Moon watch over his sould and find eternal peace behind the Veil - váltottam át saját nyelvünkre, ittam egy jó nagy kortyot a borból és visszatértem az emberek nyelvére, hogy még az olyanok is értsék, akik az emberek között nevelkedtek fel...- Te akkor hogy állsz, Brian? Ki felé húz a szíved ezen az estén?
- Nem is tudjátok, mi lett vele? - vágott közbe Jozef, mielőtt még válaszolhatott volna a fiatal srác. A kérdést nem értettem, hisz a fiú nem rég mondta el, hogy a vadak annyira nem örültek annak, hogy parancsolgatni akart nekik. Ezen a ponton eléggé egyértelmű volt a számomra, hogy mi lett a sorsa. - Van valakinek baglya, akit ismertek?
Kérdezett utána rögtön. Az a rohadt szárnyas dög még mindig a fán üldögél? Draci biztos, hogy szívesen levadászná őt feszültség levezetés gyanánt, de egyelőre még a két zsarnoki nő túlságosan a markuk közé zárták őt ahhoz, hogy ezt megtehesse. A tény, hogy a lovagtanonc ennyire felhúzta magát egy egyszerű csőrös izén, önmagában eléggé szórakoztató volt, még sem csalt mosolyt az arcomra.
- Nincs - jelenti ki Damien, ahogy feltápászkodik a földről.
- Örülök neki azért, hogy ennyien el tudtunk jönni erre az eseményre - kotyogta közbe Freia, miközben tekintetét ahhoz a fához irányította, ahol tollas barátunk heverézett. - Talán jobb kérdés, hogy mit akar, nem?
~ Jó eséllyel egy szaftos patkányt...~
De a szaftos patkány helyett egy sötét tündét kap, aki merev tartással közeledik felé. Csodálatos, hogy egy állat jelenléte ennyire fel tudja zavarni a kedélyeket.
- De, tudjuk. A vadállatok széttépték. A szemünk láttára. Meghalt - osztotta meg velünk az információt Brian, így inkább őt figyeltem, semmint Damien bagoly zaklatását. A hangja szintelen volt és keményen csengett. Mint aki el akarja határolni magát az érzelmektől, amelyek a szemén annál inkább kiütköztek. Keményen, mintha mérges lenne. Amit nem is csodálnék. - De hinni akarok abban, amit Cairen mondott, hogy az otthon lehet még egyszer.
Hisz benne, mert hinnie kell. Mert ha nem szelidíthető meg a vadon, akkor a saját testvére halála semmibevaló nem lett volna. Csak egy pazarlás. Egy meddő akció a vadon meghódítására. Ez pedig túlontúl nagy teher lett volna a lelkének. Amíg remény van rá, hogy a bátjya nem hiába halt meg...addig az ép eszét is meg tudja őrizni. Legalábbis én erre tippeltem volna.
- Ti meg mi a fenét csináltok? - hördültem/sóhajtottam fel, ahogy szemmel láthatólag a bagázs maradéka teljesen megőrült egy bagoly miatt. Oké, lehet, hogy megfigyel minket...vagy mit tudom én, hogy mi. Lehet, hogy nem ijedt meg túlságosan attól, hogy Damien megy felé...mert a madár egy faágon üldögélt, bőven kartávolságon kívül...de ha ennyire kiakadnak egy bagolytól, erősen elgondolkoztam azon, hogy a jó társaságban vagyok-e. Vagy csak hogy elvesztettem-e minden érdeklődésemet az ilyen dolgok felé. Akárhogy is, nem akartam, hogy Dracon tovább szenvedjen a két tünde karmaiban. - Draci, gyere vissza, mielőtt még téged is belerángatnak a dolgokba - parancsoltam rá a sárkánygyíkra búgó hangon, aki boldogan és örömmel vette a hívószót és kiverekedte magát a két lány kezei közül és rögtön az ölembe szállt...hogy onnan figyelje a baglyot, miközben dagonyászott az ölemben és még dorombolni is próbált. - Ne kezd te is... - adtam fel a harcot a tömeghisztériával szemben és inkább Brian-re koncentráltam ismét. - És hol marad a nővéred, Brian? Igazán szívesen megismerném őt is.
- Nem tartjátok furcsának, hogy nem repül el? - feszegeti tovább a témát a lovagtanonc, amire én már nem is válaszolok.
- Ha nem bánjátok, csatlakoznék - robbant be hirtelen közénk Leo teljesen hivatlanul. Pompás. Most már tényleg mindenki itt van. - Leo vagyok - mutatkozott be nem mellékesen, majd rögtön Damien-t támadta le.
- Üdv. Én Damien - jelentette ki a kérdezett a biztonság kedvéért, majd ha nehezen is, de belemegy a személyes kis találkozóba. - Persze hogy tudunk. Miről?
A derék beadással együtt el is hagyja a bagoly pesztrálását és közelebb sétál Leo barátunkhoz.
- Tudunk beszélni...kettesben?
- Noira.
- Üdv, Freia a nevem - mutatkozik be szinkronban a két lány, akik jól láthatóan szomorúak Dracon hirtelen távozása miatt - a sárkánygyík viszont annál jobban örül ennek, így minden egyensúlyba került ilyen téren.
- Más nem éhes? Hozhatnék valami harapnivalót, ha már ennyi minden sül a közelben- ajánlotta fel a Noira nevezetű, amire csak a fejemet csóváltam. Már kajáltam és most jelenleg mással foglalkozok, így nem is tudnék kajára gondolni.
-Ááh, én is éhes vagyok és jó az illata tényleg. Srácok, nem akartok inkább odamenni a tűzhöz? Messze a bagolytól
Az utolsó toldalék hallatán csak a szememet forgattam, így pont megláttam, ahogy Lánci is már nyúlkál a markolata felé. Hehe, beszarok. Itt tényleg mindenki beszart a bagolytól. Csak nehogy aztán én maradjak hoppon és tényleg valami gubanc legyen belőle. Az érzés még mindig nem szűnt meg, hogy figyelnek minket...de őszintén szólva, mit láttak és hallottak, ha netán figyeltek minket? Pár tünde összeverődött. Semmi különleges. Beszélgetnek a népük sorsáról? Hisz ezért vagyunk itt. Van benne egy kis halál is, de ez megint csak az élet normális menete ezen a földön. Az, hogy közben a társaság jelentős része a bagollyal van elfoglalva, csak még feltűnőbbé teszi őket, de ezt már inkább nem jegyeztem meg nekik. Teszik, amit tenni akarnak.
- Hozzak neked valamit? - ajánlotta fel Jozef önzetlenül a jó lovag szerepét.
- Én is mennék, szeretem magamnak levágni a legjobb részeket - jelentette ki a lány, majd barátnőjéhez fordult. - Akkor azt hiszem, mehetünk is - gondolta a lány naivan.
Leo konkrétan azonban  úgy gondolta, hogy  most inkább köszi, de nem kajás, hanem valami mást szeretne és ennek keretében majdnem közénk vágta Damien-t a nagy lendületével, ahogy izgatott tekintettel (vagy valami ilyesmi) kezd bele a szövegelésébe.
- Erről jobb, ha mindannyian tudtok. Bár aligha hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni. A druda mester hívószava minden tündéhez eljutott. Kivétel nélkül. Azokhoz is, akik a bukott angyalok szektáinak tagjai. Itt vannak, az imént láttam egyet. Tartsátok nyitva a szemeteket.
A démonokkal cimboráló tünde zsoldos szavai megleptek, azonban ezt a meglepettséget sztoikus álca mögé rejtettem. Kultisták. Ez a nap kezd egyre jobb és jobb lenni. Aztán emlékeztettem magamat: ezen nem is kéne annyira meglepődnöm, ahogy Leo is mondta. A Mélységiek minden fajból válogatnak maguknak szolgát, aki hajlandó arra, hogy elfogadják őket Mesterüknek. Sajnálatos tény, hogy tündék is vannak közöttük, noha egyáltalán nem meglepő. És most, hogy szinte az összes tünde egy helyen gyűlt össze, tökéletes alkalom volt a mestereik számára is. Ha más nem, hogy hallgatózzanak és megtudják, hogy mire is készülünk. Na meg, ahol ekkora tömeg verődött össze, ott vígan tudnak toborozni is. Főleg ha megfitogtatják az erejüket. Sejtem, vagy legalábbis félem, hogy az itt összegyűltek között lennének olyanok, akik még egy Bukott Angyal segítségét is elfogadnák ahhoz, hogy a saját terveiket véghez vigyék...hogy olyan döntés szülessen, amelyet Ők is támogatnak. A kétségbeesettek között a legkönnyebb halászni. Vagy ez...vagy valami mást terveznek. Vagy a kultisták úgy döntöttek, hogy nekik is itt a helyük és kaptak pár nap kimenőt az uruktól. Akárhogy is, még biztosra nem tudom a dolgokat és úgy döntöttem, hogy egyelőre ezzel a problémával nem foglalkozok. Elvégre, nem nekem kell feltétlenül megoldani minden problémát, még ha néha úgy is látszik, mintha folyton erre hajtanék. Foglalkozzon velük más, ha bajt okoznak, csak engem hagyjanak békén.
- Kultisták? Itt? - a lovag kérdése inkább csak egy elhaló sóhaj volt az éjszakában, de ettől függetlenül meghallottam.
- Kultisták? Csak nem arra gondoltok, bajt kevernének? - replikázott Freia, majd inkább elhúztak a barátnőjével malackodni egyet, mielőtt még a dolgok túlságosan is rázósak lettek volna a számukra.
- Oh, egek. Már megint ők. Elegem van már a fajtájukból - fakadt ki Damien. Nem csodálom. Mindenkit megérintett Leo ezen nem túl bizalomgerjesztő bejelentése és kiváncsi lettem volna, hogy kivel is futhatott itt össze - hátha ismerem a kultistát vagy a Mélyseggit, akit szolgálnak - de annyira nem, hogy most rákérdezzek. Lehet, hogy jobb is nem tudni. - Miből jött rá? Ismertető jegy, esetleg tudja, hogy melyik kultuszhoz tartoznak? Ismeri őket? - azonban Damien már nem ezen a meglátáson volt és igyekezett kifaggatni Leo-t, amíg még lehetősége van rá.  De most rajtam volt a sor, hogy közbe vágjak, mielőtt még itt teljesen eluralkodik a káosz, amihez őszintén szólva, semmi hangulatom nem volt.
- Nyugodjatok meg, Damien és Jozef...számítani lehetett arra, hogy itt lesznek - legalábbis most már utólag eléggé egyértelmű volt, de jobb a határozott, magabiztos és "mindent tudó és mindenre felkészülő" karaktert adni, az több bizalmat sugároz és talán jobban le is hűti a kedélyeket. - A bagoly csak felderítő volt, aki jó alaposan megnézett minket, hisz...voltunk már jó pár rázós helyzetben, és egy-kettőnk neve azért pár helyen ismert lehet Veronia-n - adtam gyorsan a bagolyra is magyarázatot, aki menet közben elreppent a köreinkből...legalábbis EGY magyarázatot a számos lehetséges közül...mondjuk, hogy semmi vizet nem kavart itt, de erről úgy se győzném meg őket. - Bár nem örülök a jelenlétüknek, de azért némileg kiváncsi lennék, hogy terveznek-e valami kis bulit a mesterük kontójára, vagy sem - tértem vissza a kultuszos témakörhöz. - De mostantól tudnám javasolni, hogy senki se mászkáljon egyedül...bár ekkora tömegben nem hinném, hogy nyíltan mernének fellépni. Ha bárki is túlságosan félne a kis kedveskéktől, itt maradhat a közelemben, ma este úgy se fogok sokat aludni, van egy olyan érzésem - vonom meg a vállamat.
Ha egy csoportba verődünk, a riadósabbak biztonságban érezhetik magukat és kevesebb az esélye annak, hogy pánikoljanak. És igazat mondtam, nem nagyon fogok aludni. Van még pár gondolat, amit végig kell futtatnom magamban, s bár reggel úgy fogok kinézni, mint egy jó nagy kupac tehénlepény, ami a heves záporban ázott szét, de lehet, hogy megéri.
- Az egyikük mondta, hogy több szektából is vannak...róla biztosan tudtam, hogy egy közülök és nem úgy tűnt, mint akinek oda kelle hazudni - használta ki Leo azt, hogy befejeztem a mondandómat és rögtön rá is kezdett. - Akármilyen fura is...Cynewulf-fal kell egyet értsek.
Na erre viszont csak egy szemöldökfelvonással tudtam felelni. Miért furcsa velem egyetérteni? Az a mocskos démon túlságosan megfertőzte az elméjét szegény szerencsétlennek. Nem nagy kár érte mondjuk, de akkoris...Damien még válaszol valamit a démonnal cimborálónak, azonban én inkább a közeledő nő felé fordulok érdeklődéssel, aki nemsokára csatlakozik is hozzánk.
- Csodálatos csillagos estét! A bátyám barátai vagytok? - csapódik közénk a lány, aki a bátyjával ellentétben sokkal mosolygósabb és bizalomgerjesztőbb. Alaposan végig mértem őt, majd hagytam, hogy beszélgessenek egymással.
- Brianna! Ezek azt mondják, kultisták vannak közöttünk!
- Kultisták? Itt? Mondjuk...ha tündék.... - bizonytalanodott el a lány. Úgy látszik, hogy a kultisták híre tényleg mindenhova eljutott Veronia-n. Ők vajon hogy találkoztak velük?
De ezen a ponton ez már nem tudott érdekelni. Ahogy bejelentettem a többieknek, én nem feküdtem le aznap este, csak elkezdtem sétálgatni a tábor körül, várva, hogy történjen valami...bár reméltem, hogy nem. Annyira azért nem voltam kipihent az egész napos vándorlás és vitatkozás után, hogy még akció is legyen.

- Mit gondolsz erről az egészről? - hallom meg Lance hangját mellettem. Lenézve már látom, hogy a földön ül. Mikor jött ide és mióta állok csak egy helyben, meredve ki a fejemből? Csak megráztam a fejemet, hogy kilökjem belőle a felesleges gondolatokat, s egy pillanatnyi gondolkozás után válaszoltam neki.
- Túl sok idióta egy helyen. Százak áldozták életüket a tünde népért - Te is ott voltál, jól tudod, hogy miken mentünk keresztül - hogy aztán csak egymást marcangolják. Ha a Légió és az Ordo nem fog kibékülni, akkor vérontás lesz belőle. Már pedig nem látom túl sok esélyét annak, hogy bármelyik fejet hajtana a másik óhaja előtt. Az Egyháziak biztos, hogy nem fogják feladni az életüket Északon...szóval fogalmam sincs. De nem vagyok túlságosan boldog...
Elégedetlenkedek egy sort, miközben egy kósza pillantást vetek az Ordo tábora felé. A legtöbben gondolom már visszatértek a sajátjaik közé, ismét felvéve a vörös köpönyegeket és ácsingóznak Sangarinus szavain, vagy egymás között tárgyalgatják ki a monológjait. Jozef, ha jól láttam az előbb, még nem tért vissza közéjük, a társaságunkkal maradt és nem tudom, hogy a drágalátos Püspök úr ennek mennyire örülne. Bár...ahogy jobban körbenéztem, a sötét elf már eltűnt, így még is csak lehet, hogy visszatért az övéi közé. Széthúzunk és még mindig nem találtam semmi módot arra, hogy ezt megakadályozzam. Igaz, nem is az én dolgom lett volna. Egyedül legalábbis semmiképpen nem. De hiába voltak páran a társaságból, akik úgy gondolkoztak, mint én...nem tudtam, hogyan használhatnám fel őket a terveimhez. Nem erre voltam kiképezve, de megtettem, amit tudtam.
- Neked? - kérdeztem inkább a barátomat, ahogy lehuppantam mellé a földre.
- Nem is tudom. Engem az itteni légkörnél jobban foglalkoztat az, amerre tart. Talán senki nem olyan hülye, hogy egymásnak essenek itt és most, viszont én nem tudom elképzelni, hogy az erdőben éljünk. Mire az első élhető házat megépítjük, meghal mindenki: az Idegen Isten által érintetteket nem fogadná jól Finsterwald. Ezt szerintem te is tudod. Háborúzni nem háborúzhatunk, azt nem engedhetjük meg magunknak, ez is világos. A beolvadás, nos...nem túl büszke, és nekem aztán főleg nem kellene emellett döntenem ilyen-olyan okokból, de mégis...az emberek között dolgoztam életem nagy részében, talán ezért vagyok ilyen egyértelműen mellette - jelentette ki Lance egy monológ kíséretében.
Nem akartam, hogy ismét rossz oldalra kerüljünk. Bőven elég volt az, amikor arra akartak kényszeríteni, hogy megöljem őt...szavaiból kivehető, hogy fél az erdőtől és nem hisz abban, hogy ott nekünk életünk lehetne. Lesöpörte az asztalról Cairen szavait, a druidák tetteit és csak egy dolgot ragadott meg az egészből: az erdő veszélyes. És ehhez makacsul is ragaszkodik s inkább választja az emberek oldalát és a seggnyalásukat, semmint hogy akár egy pillanatra is elgondolkozzon azon, hogy az erdőt válassza. Próbálhatom meggyőzni, azonban tudtam, hogy túlságosan makacs és nem fog engedni az álláspontjából - ahogy én magam se engednék a sajátomból. Túlságosan is hasonlóak vagyunk egymáshoz és ez nyugtalanított.
- Lehet, hogy Finsterwald kemény hely, de jártál Te valaha is Mistwoods-ban? Az se volt éppen egy leányálom néha napján, de tök jól meg voltunk benne. Cairen-ék azt mondják, hogy meg van rá az esély, hogy meghódíthatjuk az erdőt és én megadnám nekik a lehetőséget...de ha tényleg az emberek oldalát választjuk, akkor ahogy Cormac mondta, előbb-utóbb beolvadunk közéjük. Az egész tünde nép eltűnnne...lehet, hogy nem most és nem öt évtized múlva, de pár generáció elég lenne ahhoz, hogy már csak a poros lapokat olvasgatva emlékezzenek arra, hogy valaha volt egy másik faj is. Nem akarom, hogy a tündék eltűnjenek...már most is majdnem sikerült ezt összehozni a Kivándorlással. De megértem a félelmeidet vagy aggályaidat. De van egy olyan érzésem, hogy azok nagy része, akik az embereket választják, azért teszik, mert nem hiszik, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy az erdőt válasszák. Mert már elvesztették a hitüket a tünde fajokban. Lelked legmélyére nézve válaszolj nekem, kérlek: Te is így vagy vele? - tettem fel neki a nagy kérdést, mélyen a szemébe nézve és nem engedtem el addig, amíg nem válaszolt nekem. Látni akartam a szemét....látni, hogy milyen érzelmek suhannak át az arcán.
- Nem tudom. Sokáig nem volt hitem a tündékben, aztán amint az feléledt, megtörtént a Kivonulás. Nem tudom, mi a helyes. De ha ezt nézzük... - félbehagyta a mondatot, hogy előhúzzon egy kardot és nézegesse egy darabig. Mire készül? Nem nyúltam a fegyverem után, hisz tudtam, hogy nem támadna rám, kivéve, ha ismét egy Bukott kényszerítene minket erre. -...meg kell tartanom -- fejezte be a mondandóját mélázva, ahogy ismét a pengét bámulta. Nem láttam az arcát ebben a pozícióban, de a hangja alapján elképzeltem, hogy milyen is lehet most. - Tudod, honnan van?
- Nem, csak egy egyszerű kard, bár ha jól emlékszem, szokásod beszélgetni hozzá- idéztem fel a pillanatot, amikor Lance, Freia és én közös kiruccanáson vettünk részt és Lance a kardját kérdezgette, hogy hol vagyunk... - És akkor még engem neveznek őrültnek...nekem csak a farkam szokott néha beszélni. De ahogy jónak érzed.
- Na itt tévedsz. Ő Fragarach, azaz Válaszadó, az első tünde király kardja. Azé, aki az emberek közé vezérelte a tündék faját. Méltónak talált arra, hogy viseljem és ennek talán eleget kell tennem.
Most, hogy bemutatta a kardját és a történetét, úgy nézett ki, mint aki megkönnyebbült. De mitől? Hogy mindezt elmondta valakinek? Miért félt erről beszélni bárkivel is? Én biztos, hogy teljesen büszke lettem volna rá, hogy valami régi király értelmes kardja méltónak talált engem...bár azért eléggé furcsálnám a kard tündeismeretét, mert még én se találom magam méltónak nagyrészt semmire se...de akkor is. Végső soron azonban, hogy Lance miért tartotta ezt a kardot titokban, csak az Ő dolga volt és nem fogom ezzel zaklatni most. Ő se tudja, hogyan került hozzám Clandestine és hogy hogyan is lett megszentelve - már ha egyáltalán tudta, hogy fel vont szentelve egyáltalán. Egyszerűen nem éreztem úgy, hogy ez a téma bármikor előjött volna természetesen.
- Tehát nem csak egy fancy vasdarab. S hogy érzed? Méltó vagy a tünde léthez? Mármint...ez most úgy hangzott, mintha ebben kételkednék, de nem...csak egy baráti kérdés. De azzal leszel a legméltóbb a tünde néphez, ha azt teszed, amit a szíved vezérel. Vagy az agyad...nem vagyok benne biztos, hogy melyik a fontosabb. Mármint, ha szétloccsantom valakinek az egyát, abba ugyanúgy belehal, mintha átszúrnám a szívét. Szóval...akkor leszel a legméltóbb a tünde néphez, ha a kettő szerved közül valamelyikre hallgatsz. Azt hiszem, hogy tanácsadásban ritka béna vagyok... - morogtam magam elé bosszúsan, ahogy a sok szövegelésem ellenére nagyjából egy nagy kupac semmit tettem le az "asztalra". De legalább megpróbáltam, nem, és csak ez számított? A morgás közben csak egy gyilkos pillantással ajándékoztam meg Dracon-t, aki érezte, hogy valami nagyon awkward szituációt teremtettem és mancsaival takargatta el az arcát szégyenében. Talán még is csak sárkánypörit eszünk ma este...
- Vannak olyanok, akik mindenáron háborúzni akarnak és vannak olyanok, akik békésen akarnak a kandalló mellett ülni. Szíven szerint én egyik sem vagyok. Nem tagadom, néha elvágyom a városból, szívem mélyén vándor vagyok, aki nyugtalan, ha sokáig egy helyben marad. A mostani helyzet nem nekem kedvez, de csak átvészelem valahogy, viszont az, hogy nehezen maradok egy helyben, nem azt jelenti, hogy sokak bőrét vásárra vinném. Mindkét szervem azt diktálja, hogy nekünk, mint nagy népnek, leáldozott. Ha valaki nagyon büszke arra, hogy tünde, akkor az emberek között is fent fogja tudni ezt tartani; ha nem, az azt jelenti, hogy csak a mellét verte a semmire.
Lance szavai és hangja is igen csak komor volt. Itt ült hát mellettem egy tünde, ki egykoron büszke volt a származására. A népére. Annak tetteire. Arra, hogy bár két emberi királyság is körbe vette őket, még se hódoltak be, még is dacoltak ellenük és még a vámpír tornyokat is védelmezték, amelyek a területeiken voltak. Azonban mostanra mindez elszállt és csak egy megtört alak maradt belőle, aki már nem látja a jövőt szépnek és rózsásnak, aki már nem hisz és nem tervez, egyszerűen csak túl akar élni. Szánakozó arccal néztem rá akkor, amikor nem figyelt felém...szánakozva, mert velem is nagyjából ez volt a helyzet és tudtam, hogy mennyire szar érzés. Úgy éreztem, hogy ketten igen csak jól megismerjük egymást, nem is csoda, hogy végül barátsággá fonódott a közösen megélt borzalmak sorozata - még ha néha teljesen más véleményen is voltunk, vagy vagyunk, vagy leszünk, de ezek nem fognak közénk állni.
- Na ezért utálok érvelni vagy vitatkozni. Mert az ilyenekre nehéz válaszolni és vagyunk mindketten annyira konokok, hogy nehezen vagy egyáltalán ne engedjünk a saját igazunkból. Te tudod, hogy én miért választanám Finsterwald-ot? - úgy voltam vele, hogy ha már Ő megosztott velem egy titkot, amelyet másokkal nem nagyon tárgyalt ki, akkor úgy illő, ha viszonozom neki és őszinte leszek vele...na meg hát jól esett kimondani a szavakat hangosan is, és nem csak magamban őrülni és méregetni őket. - Azért, mert önző vagyok....mert kell nekem a tudat, hogy a népünk ismét az erdőben él, hogy ismét a fák között mászkálhassak, s delíriumos állapotban elképzelhessem az,t hogy ha a harmadik tölgy után balra fordulok, ott lesz Elatha kapuja, és csak be kell rajta sétálnom...s az utcákon ott fog várni Lory vagy Armin. Tudod, nagyon hiányoznak - sóhajtok fel, miközben a Holdra nézek. Ugyanarra a Holdra, amely három évtizede süt le rám estéről estére, még se értékeltem soha sem annyira, mint kellett vagy lehetett volna. Arra a Holdra, amelynek sugarai visszaverődtek az elatha-i holdtemplomban. Éreztem az enyhe nyomást az ölemen, ahogy Dracon belefészkelte magát az ölembe, megérezve szomorú hangulatomat és dorombolással próbált megnyugtatni engem. Értékeltem az önzetlen reakcióját. Ő mindig velem volt - az esetek nagy részében legalábbis - és még ha néha köcsög is volt, soha se hagyott volna el. Értékeltem ezt és reméltem, hogy egyszer méltó módon tudom visszafizetni szolgálatait. - Őszintén szólva, megértem, hogy Te miért érzed úgy, ahogy érzed...de az önzőség mellett csalódott is vagyok. Csalódott az emberekben. Az állandó közelségük, a bűzös városaik, az állandó hülye háborúik annyira kikészítenek már idegileg, hogy olyanokra is ráförmedek vagy támadok erős szavakkal, akik semmit sem ártottak nekem. De akárhova mész, emberekkel futsz össze. Azokkal az ostoba, kerek fülű barmokkal, akik bőszen verik a mellkasukat. Mehetnék még a vámpírokhoz is, de nem hinném, hogy sokáig eltűrnének ott. Egy egész vagy egy fél népet meg főleg nem. Félek, hogy a népünk feldarabolódik. Leszünk, akik az erdőbe fognak masírozni, még ha csak százan vagy kétszázan is. Lesznek, akik meg fognak halni, de a druidák vezetésével megtanulhatunk együtt élni az erdővel és onnantól kezdve nem lesz olyan hülye ember, aki oda mer majd merészkedni. Izoláltság azoktól a barmoktól. Szinte túl jól hangzik, hogy igaz legyen...
- De milyen áron?
- Vér és könnyek árán. Életek árán. De nehogy azt mondd, hogy nem hal meg majd ugyanennyi társunk az emberek háborúját vívva. Mert mindig lesz háború. Észak és Dél nem fog kiegyezni egymással, s túlságosan kiegyenlített az erejük ahhoz, hogy valamelyik záros határidőn belül felülkerekedjen a másikon. Tehát, őszintén szólva, választhatunk. Hogyan akarjuk elveszíteni a népünket? Egy másik faj háborúit vívva, vagy aközben, hogy új otthont próbálunk teremteni magunknak, ahol lassan, de újra nőni kezdhet majd a számunk és mi döntjük el, hogy milyen háborúba csatlakozunk - feleltem Lance-nak ugyanolyan borongósan, ahogy Ő tette. Nem volt ez vidám téma, de egyszerűen mindkettünk gondolatait ezek töltötték ki és nehéz volt tőlük szabadulni. Főleg itt és főleg most. - Legszívesebben itt hagynám ezt a földet...távol elvonulva mindentől és mindenkitől. Annyira belefáradtam már, Lance. Az állandó veszélyekbe és harcokba. Fáradt vagyok...
S ezekkel a szavakkal omlottam össze. Tartásom megrogyott, mint ha hirtelen minden súly a vállamra nehezedett volna, amelyet eddig megpróbáltam távol tartani magamtól. A szememben lévő csillogás már rég kihunyt, s csak a környezet fényeit reflektálta viszsa fakón, holtan. Fáradt voltam, Hold Anyára, de még mennyire...de tudtam, hogy az utam még nem ért véget. Még valami ezen a világon tartott és makacsul ragaszkodott hozzám. Addig, míg meg nem találom ezt a célt, nem távozhatok innen. Ez tartott vissza attól, hogy Anwnn-ba menjek át.
- Tudod, hogy én abba nőttem bele, hogy az emberek harcait vívom, ezért nincs vele problémám, de értem, hogy mi a te bajod. Azt viszont ne hidd, hogy bárhova mész, nem lesz veszély és harc. Nem Veronia-n.
A szavai kemények voltak, de őszinték. Én is tudtam. A Schattenschild-en nem kelhettem át. Lory látta az amögött elterülő világot. A nefilimek sivatagán túl csak szürke por és hamu. Mintha ez a rész, amit Veronia-ként ismerünk, csak egy aprócska pocsolya lett volna a Kősivatag végtelen vonulatain. Hogy mi van a Tünde-erdőn...vagyis most már Finsterwald-on túl, nem tudjuk és jó eséllyel soha sem fog kiderülni. A tengerek a huldrák és ki tudja még milyen monstrumok felügyelete alatt van, s bárhonnan is jöttek a jötün-ök, biztos, hogy ott nem láttak volna engem szívesen. Az Északi Pusztaföldön túl pedig gondolom ismét a szürkeség és az élettelen síkságok terülnek el. Csapdába estem Veronia-n, és akárhova mentem, biztonságot nem találhattam. Irtóztam ettől a világtól. Két helyről tudtam, ahova talán...de csak talán...az emberek még nem tették be a lábukat...
- Skarstind vagy Nordkölen eléggé csábítóan hangzik. Veszély, az van. Háború? Azt még az emberek nem nagyon hódították meg. A nefilim sivatag ki van lőve, hajóra meg Maidstein óta biztos, hogy nem szállok. Vagy elmegyek egy magam Finsterwald-ba. Inkább annak a veszélye, mint az emberek háborúi. Eh, nesze, hajtsad le a felét, mert ha nem, itt picsázlak el mindenki szeme láttára - vettem elő inkább a kulacsomat és nyújtottam át neki, hogy egy pillanatnyi csend legyen és bizonytalan nyugalom. Most az jól esett volna, s méginkább jól esett volna egy jó erős pálinka, ahogy lecsúszik a torkomon. Kellett az égető érzés a torkomban, az alkohol tompítása a tudatomban. - Még a Mistwoods-i gombákból főztem le. Úgy terveztem, hogy Armin-nal iszogatjuk meg, miután visszatértem a Tünde-erdőből. Hogy ünnepeljünk, mert megmentettük a népünket. Soha se valósult meg. Most egy másik barátommal szeretném meginni, hogy...hát, majd valami indokot kitalálunk rá.
- Hogy ne vesszen kárba.
Lance készségesen elkapta a flaskát és mélyen húzott belőle egyet. Az iszonyat erős cucc végig csorgott a torkán, köhögésre és könnyezésre késztetve őt. Miután végzett a kis rituáléval, gyorsan igyekezett is megszabadulni a flaskától, amely rövid úton a tenyeremben landolt, Dracon legnagyobb felháborodására, de most nem próbálta kikaparni a kezemből az alkalmatosságot, csak feszült tesstel feküdt tovább az ölemben.
- Nem rossz. Viszont az ügyre visszatérve...ahány tünde, annyi érdek, nem tudunk úgy dönteni, hogy mindenkinek jó legyen. Az is megfordult a fejemben, hogy akármit is csinálnak a többiek, én a sereggel maradok, ez az egyetlen ellenérvem.
Az egyetlen ellenérve, hogy ne maradjon a tündékkel, amelyet Fragarach "akart" volna. Biztos vagyok benne, hogy a kard a harcot akarja. Hisz azért lett készítve, nem? Egy békéről papoló kardot el se tudtam volna képzelni magamnak. Bár békéről és toleranciáról papoló vámpírról már hallottam, ez se lenne túlságosan elgondolhatatlan ezek után.
- Amire meg én gond oltam, hogy igazából csak egy tökös legény kéne, aki összefogna minket. Aki határozottan lépne fel, aki mögé be tudnánk sorakozni. Egy király vagy királynő...- osztottam meg vele a gondolataimat, amelyekhez nehezen jutottam el, és azért nem voltam annyira nagyon biztos bennük. -...aztán rájöttem, hogy ez se lenne túl kivitelezhető. Próbálj meg egy olyan személyt találni, akit elfogadna a Légió és az Ordo is. Talán az arkdruida, vagy bármelyik más druida...de akárhogy is gondolkozok, mindig rájövök: soha se fogunk egységesen fellépni. Ahogy mondtad, ahány tünde, annyi érdek és képtelenség olyat találni, amely mindenkinek jó lenne - s úgy éreztem, hogy ez a gondolatmenet megérdemel egy kis nyalintást a piából...aztán a kicsike nem is lett annyira nagyon kicsi és a fél flaska lecsúszott a torkomon.
- Meg aztán ott vannak a kultisták is... - morogta Lance. Na ez az, így kell még jobban elbaszni az amúgy is elkúrt hangulatot. Csodálatos húzás volt tőled, Láncos uram! - Mindegy, ezt talán engedjük is el, inkább valami kellemesebb dologról beszélgessünk. Történt veled mostanság valami jó? - a téma váltás annyira hirtelen jött, hogy először fel sem fogtam, hogy megtörtént és némileg le is fagytam.
- Ööööhmm...várj, hadd gondolkozzak. A Kivándorlás óta? Nem... - nyögtem fel bosszúsan, ahogy tényleg realizálódott bennem: azon események óta egyetlen olyan dolgot se nagyon tudtam volna felemlegetni, amely pozitív lett volna. Hát, ez eléggé elkeserítő volt és igen csak sokat rontott az önértékelésemen. - Oh boy. I'm pathetic as fuck...
- Speaking of fuck...nem fogod kitalálni, mihez volt nemrégiben szerencsém - dobott felém egy cinkos kacsintást Lance. Na, ez a téma már határozottan jobban tetszett. Bőven alkalmas volt arra, hogy eltereljem a gondolataimat a jövő bizonytalanságáról és a múlt patetikusságáról.
- Csábdémon? Akrobata? Uh, nem, várj, várj...egy akrobata csábdémon?
[colot=#4dde3a]- Pont az ellenkezőjét...az élménytől majdnem elrepült[/color] - nyomta meg az utolsó szót...én meg ösztönösen igyekeztem hátrálni a közeléből.
- Egy tyúkot? Vagy kacsát? - hördültem fel hitetlenkedésemben. A fenébe, ez a pálinka túlságosan ütősre sikerült. Ennyire nem kéne képzelődnöm tőle, nem igaz? Ütős egy motyó...mi a francból főztem én ezt le?!- Lance, tudom, hogy elkeseredett lehetsz az emberek között, de azért egy kicsit túlzás, nem?
Mivel felpattanni nem mertem, így inkább csak farizmaim megfeszítésével igyekeztem oldalazva távolodni tőle....mint egy giliszta. Nem nagyon jött össze, csak a sejhajomat fájdítottam meg, így inkább Dracon-t húztam szorosabban magamhoz, mielőtt Lance ismét egy kis akcióra vágyna. Na azt már nem! Az én kicsi Draci-mat senki se becsteleníti meg. Még túl sok megtermékenyíteni való nőstény vár rá, nem kellene, hogy Ő kerüljön a farok rossz végére.
- Nem. Egy nefilimmel jött össze - felelte vigyorogva. Én is eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt. Oké, akkor még se annyira elvetemült, mint amit feltételeztem róla. Ez jó...határozottan előnyös.
- Óh, ez határozottan...értelmesebb válasz, mint az enyém. Akkor gondolom, most jön az a rész, hogy gratulálok, amiért csatlakoztál az "Én már megrontottam egy nefilimet" körhöz? - dobtam hozzá egy széles vigyort, majd inkább le is öblítettem a számat egy korty piával, mielőtt még kiszáradna a torkom. Aztán átnyújtottam neki a flaskát, hogy kiszolgálja magát ízlése szerint. El is fogadta és egy "Na jó, egy utolsót" sóhaj kíséretében ivott is belőle, majd vissza adta a flaskát.
- Ezt hogy érted?
- Nos, Veronia történetében eddig két alkalomról hallottam, amikor egy tünde fajú élvezte egy nefilim társaságát. Rólad...és saját magamról.
- Nemmondod? Akkor asszem ez a páros igen csak fel van értékelődve...
Ebben igazat kellett adnom neki. Végülis, tényleg szerencsésnek kellett lennünk és valamit jól kellett csinálnunk, hogy az Idegen Isten leányai ránk vessék csábos tekintetüket.
- Úgy látszik, még ők is irtékelik a minőségi alapanyagokat. De az enyém már régi história. Mesélj csak, szívesen hallanám a történetet. Határozottan érdekesebb téma, mint az előző.
Lance átváltott békésen merengő tinifiúba, ahogy hátra dőlt, karjait a feje alá gyűrve figyelte a csillagokat, miközben felidézte a történetet. Követtem a példáját, tekintetemet a Holdra, figyelmemet Lance szavaira fixálva.
- Röviden annyi, hogy feszült voltam, egy társam ösztönzésére elmentem egy fürdőbe, ahol végül összekerültünk, tartottam neki egy vívóedzést, cserébe megmasszírozott, én pedig...akcióba lendültem.
- Nem rossz, nem rossz. Előbb megmutattad neki, hogyan kell használni a kardot...utána megmutattad neki, hogyan IS lehet használni a kardod. Igazi romantikus történet, bárdok meséibe illő - vigyorodtam el.
Elképzeltem a jelenetet, ahogy egy trubadúr betér Hellenburg egyik kocsmájába és elzengi dicső históriáját a bátor tünde ifjúnak, ki hősies tetteivel, erőtől dagadó izmaival bűvöli el a félangyal hölgyeményeket és megajándékozza őket egy-egy szép estével. Zengjék még dicső éneküket a bárdok évszázadokon keresztül!
- Semmi kifogásolható nem volt a csaj testében egyébként, és Ő is nagyon elégedett volt velem. Na és mi a te sztorid?
Igazából számíthattam volna erre a visszakérdezésre, noha nem nagyon örültem neki, mert ismét egy kínos témát vetett fel. Keserűédeset. De nem hagyhattam válasz nélkül, az olyan bunkóság lett volna, amit Láncival szemben nem alkalmaznék.
- Egy poros földalatti könyvtár. Teljesen random alakokkal böngészés és nézelődés. Aztán kidőlés. Mélységi hangja  a fejemben és látomások. Harc a kultisták ellen. Halott professzor. A lány megsebesült, így felsegítettem őt a lépcsőn, miközben adtam saját magamat és dumáltam végig. Aztán este véletlen összefutottunk. Ő rámtámadt azért, aki vagyok. Ledöntött a földre, én meg magamra rántottam...aztán nem tudtam őt elengedni, és végső soron Ő sem akarta, hogy elengedjem. Az estét a sátramban töltöttük. Aztán voltam olyan ostoba, hogy belé is szerettem. Végül a Dornburg-torony tövében elváltunk egymástól...azt hiszem, hogy mást már nyugodtan kijelenthetjük: örökre.
A hangom elfátyolosodott a végére. Bár azt mondtam, hogy ostobaság volt beleszeretni, de nem olyan értelemben, ahogy Lánci gondolhatta volna. Az Ő szerelme és hogy szerethettem őt volt az egyik legjobb dolog, amely valaha is megtörtént velem és ha vissza kerülnék az időbe, hát ismét megtenném, csak utána másképp csináltam volna a dolgokat. Ostobaság volt....mert ostobán elvesztegettem a szerelmét és nem küzdöttem érte. De most már....most már úgy is vége volt mindennek közöttünk, s már azt se tudom, hol jár, miket csinálhat. Él-e még vagy már eltávozott ebből a világból? Nem tudtam...de minden jót kívántam neki látatlanban is.
[color:6aeb=.#ad0a56]- Te is ismered őt - világosítottam fel, hogy ha nem esett volna le neki, hogy kiről is volt szó.
- Akkor ezért vágtál tarkón, amikor megbámultam! - jött rá Lance és elvigyorodott a kis emlékre, ahogy felém fordult. Csak kicsit fordítottam el a fejem, hogy lássam ezt és viszonoztam a vigyort. Meg is érdemelted, te kis mocsok!
- Yupp. Bocsi a tockosért amúgy...de megérdemelted, akkor még épp a szerelmemet bámultad, hé! - vágtam a fejéhez a tényt, aztán inkább próbáltam a témát elterelni Adalya Amram Ehud-ról, Andromeda-ról, Ada-ról és inkább az "Ő" nefilimjére koncentráltam. - A tiéd meg gondolom csak egy egyéjszakás kaland volt, mi?
- Hja, valószínűleg igen. Neki valami küldetése van, vagy nem is tudom, nekem meg van elég dolgom és bajom ahhoz, hogy ne most akarjak kapcsolatba kezdeni.
- Na meg jó eséllyel úgy se egy nefilimmel kezdenél kapcsolatot. Gyereketek úgy se lehet és a családja kardélre hányna, ha kiderülne, hogy Te rontottad meg a kedves leányzójukat. Szóval egyelőre maradunk boldog agglegények. A legjobb választás. Nincs elkötelezettség és miénk az összes nő Veronia-n - jegyeztem meg félig optimistán, aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy sétálnom kell és kiszellőztetni a fejemet...kellett egy kis magány, az itt összegyűltek mintha nyomást gyakoroltak volna rám. Pár perc lesz csak, addig a fiatalok tudnak magukra is vigyázni. - De ha nem baj, most nekem dobbantanom kéne. Kinyújtóztatni a végtagjaimat. Biztos vagyok benne, hogy a gyerkőcök tudnak magukra addig vigyázni, míg távol vagyok...s örülök a beszélgetésnek, barátom - tápászkodtam fel a földről, majd amint Lance is felkelt egy erős kézfogással búcsúztam el tőle pár percre...az este maradékára, reggel úgy is össze fogunk futni, volt egy olyan érzésem. - May the Mother Nature watch over you this night, my friend... - köszöntem el tőle a nyelvünkön, majd a pillantásom a nadrágjára vetült, amibe mintha egy kis féreg költözött volna azóta, hogy a nők témája előkerült. - ...and please, hide your boner next time - arcomon egy gonosz vigyor terült szét.
- You too...ah, and go fuck yourself! - vigyorgott vissza a barátom egy pajkos, gyermeki vigyorral az arcán, ahogy elindult vissza a táborba. Még intettem neki egyet utoljára, aztán útra keltem....csak hogy nemsokára két újabb alak találjon meg. Már előre forgattam a szememet az üregében. Ezek mi a francot akarnak már megint? A két alak felkelt a tábortűztől és félre vontak engem, mielőtt még a többiek közelébe értem volna. Összenéztek, majd kibökték, hogy miről is van szó...
- Ha szeretnéd biztosítani, hogy az erdőbe költözzünk...Van egy tervünk.
A szemem elkerekedett. Egy pillanatra visszanézve kerestem Lance-t, aztán ahogy nem találtam őt meg, visszafordultam feléjük, arcomon egy gonosz vigyorral.
-Hallgatom...

A táborban mindenhol tüzek gyúlnak, és van egy hatalmas központi tábortűz is. Előkerülnek nyárson csirkék, valahol sütnek egy malacot is, néhány helyen énekelnek, máshol dobolnak.
A mi lovagjaink is igyekeznek elvegyülni, többen le is veszik a piros köpenyt, hogy könnyebben barátkozzanak, és úgy látom a tündelégió tagjai is régi ismerősök után kutatnak.
A vacsora békésen telik és úgy látszik a tündék elgondolkoztak a lehetőségeken, elcsitulni látszanak az indulatok. Én csendesen szemlélem a hatalmas tábort, amikor megjelenik Cyne, hirtelen előtünve a sötétségből.
- Üdv, Jozef. Szép esténk van, nemde? Szép beszédeket mondtál, egészen meggyőző vagy. Sokat fejlődtél és értél azóta, hogy először találkoztunk. Mit gondolsz az itteni helyzetről, és a lehetőségeinkről? Én, ha Finsterwald-ra nézek, a régi erdők egy szeletkéjét, halvány körvonalait látom...te mikor hagytad el az otthonodat, ahol a csillagfényes világunkat megláttad?
A szavai meglepnek, mert hallatszik belőle némi elismerés. Én nem táplálok haragot vele szemben, a véleményét szabadon mondhatja el mindenki és még semmi nem dőlt el.
- Én nem emlékszem az erdőre. Csecsemőként fogadtak be az emberek, bár tény, hogy mindig jóérzés a fák között sétálni. - válaszolom és a szemem a kis sárkányt keresi, akivel már a múltban jól összebarátkoztam.
- Jó érzés, nem igaz? Mármint a fák között sétálni. - sóhajt fel Cyne.
Draci közben közelebb araszol hozzám és a lábam kezdi szagolgatni, majd öklendezést színlel és arrébb megy, de látszik rajta, hogy csak húzni akar. Mosolyra húzódik a szám Draci színészkedése láttán, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb dolgot Cyne-től tanulja. - A város kényelmes, persze, főleg ha már hozzá szoktál. Amúgy...te mennyire hiszel benne, hogy népünknek jobb lenne az emberek között, akik felneveltek téged? Emlékszel még a Tünde királyságra? A hercegségünkre? Nem lenne-e jobb, hogy ha ismét egy népként élnénk, a saját fajunk között, a saját területünkön, mint ahogy tettük évszázadokig. Nem okolom Északot...mert nem tudom biztosra, hogy mi vezetett a támadásukhoz, bár akkor, amikor megtörtént, nem mondom, hogy csak őket hibáztattam és utáltam őket, jobban, mint el tudnád képzelni...most már lenyugodtam. De a lényeg, hogy elvesztettük a királyságunkat, a hercegségünket, amit most vissza kaphatnánk. Sangarinus ajánlata bőkezű, meg kell vallani, és csábító is. De Te is tudod, hogy milyen csábulékonyak az emberek, és hogy a helyzet folyamatosan változik. Lehet, hogy Sixtus pápa függetlenséget biztosítana nekünk, de Ő már eléggé öreg, s ki tudja, hogy mikor váltják le. Lehet, hogy Gustav bele menne a közösen kidolgozott tervbe...de tényleg ennyire bízol az emberekben? Hogy a saját kezükbe helyeznéd nem a Te életedet, hanem mindenki másét. Az unokáinkét, a dédunokáinkét? De persze, nem akarlak meggyőzni az igazamról....csupán érdeklődök.
Fajtársam szavai megpendítik azonban bennem a gyanakvást, bár talán úgy véli észrevétlen a győzködése, azért bennem mégis valami ilyen gondolatok ébrednek, de minden esetre nem erőszakos, így beszélgethetünk róla.
- Emlékszem a királyságra és Armin herceg és főleg Lory hercegnő kedvességére, szomorú vagyok, hogy elmentek. - ezt őszintén mondom a másik sötét elfnek. - Sok mindenen mentem keresztül az emberek mellett Cynewulf, alaposan megtapasztaltam a kegyetlenségüket, de nem mindenki egyforma és sokan vannak, akik kiálltak mellettünk és elfogadnak minket. És, ha a szavaim nem voltak egyértelműek, akkor most elmondom, de csak neked, egyáltalán nem azért érveltem a rendfőnök szavai mellett, mert akár az egyházban, akár a királyban feltétlenül megbíznék, nem, én Sangarinus-ban bízom, mert ő jó ember és ízig-vérig tünde és betartja a szavát. - válaszolom a szemébe nézve egyenesen.
- Oké, értem, Jozef... - bólint a bérkard, de aztán megakad, hiszen társaságunk akad.
Mielőtt megtudnám, hogy mi Cyne véleménye felbukkan két lány, az egyiket megismerem, ő volt a lovas, és most is ő a bátrabb, a másik lány kicsit bátortalanabb, de én ezt nem bánom, értékelem az érdeklődésüket.
- Sziasztok fiúk! Ő itt Noira mellettem, én pedig Freia vagyok. Baj lenne ha csatlakoznánk? - néz felém.
- Sziasztok! Szépen beszéltetek! - teszi hozzá a másik lány, ezek szerint Noira.
- Üdvözletem, Hölgyeim! - reagál elsőre Cyne. - Látom, minden okés veled, Freia...s köszönöm dícséretedet, Noira. De a barátnőd is kitett ma magáért. Talán egyszer még a Te véleményedet is hallhatjuk. Én kíváncsi lennék rá. Egy ilyen hölgynek biztos, hogy akadna valami szép mondanivalója.
- Sziasztok! Jozef Strandgut lovagtanonc vagyok szolgálatotokra. - mosolygok rájuk én is, ám ekkor máris újra ismerős arcok bukkantak fel, ahogy megérkezésünkkor is. Úgy látszik mindenki ismerős arcokat keresett ebben a nagy tömegben.
- Jó estét újból. - - jelenik meg Lance, a tünde zsoldos, mintha csak azt várta volna, hogy a lányok is felbukkanjanak. - Lance. - - mutatkozik be, majd Damien is felbukkan, bár ő meghúzódik a háttérben.
- Hajhó, Lánci uram, ismételten. - biccent a zsoldos felé Cyne.
- Noira.
-Szia Lance! -köszön Frea is.
- Én nem akartam a figyelmet, csak elmondtam a véleményemet, de kíváncsi leszek, hogy ebből a katyvaszból a druidák, hogy akarnak egységet. - válaszolok a kölcsönös üdvözlések után a szőke, zöldszemű, kistermetű tündének.
- Nem kell aggódni, szívesen alkotok véleményt, de előbb még kell elég információ, aminek nem vagyok a birtokában. - válaszol Noira Cyne megjegyzésére, aztán felém vág smaragd tekintete. - Lovagtanonc? Ez nagyon jól hangzik, egyszer majd én is az leszek remélem. - mondja, majd lehajol a lábaihoz totyogó Draci-hoz, hogy megsimogassa. - Ó, hát szia, te nagyon aranyos kis sárkány.
- Én is hasonlóan vélekedem, mint te Jozef, - szól Frea, - bár nekem hozzátesz az a dolog is az egészhez, hogy nem laktam sosem erdőben, attól függetlenül, hogy elég sokat töltöm ott az időmet. - közben mosolyogva nézi a társát, ahogy az a sárkánykával játszik.
Talán még idillinek is lehetne nevezni a tábortűz köré gyűlekező társaság halk beszélgetését, de egy fajta kényelmetlen borzongó érzés fog el, valami olyan, mint amikor valakinek a tekintete lyukat éget az ember hátába. Gyorsan hátra is nézek és egy lovagtársam tekintetét kapom el, ám az gyorsan másfelé fordul.
~ Mi az ördög folyik itt? ~ ám innentől már feszült és éber vagyok.
Aztán egyszer csak egy fiatal tünde lép oda hozzánk.
- Üdv! Nem gondoltam volna, hogy a felszólalók mind ismerik egymást. A nevem Brian. - szőke hajú bizalomgerjesztő, olyan huszonöt éves lehet.
Az idegen tünde megjelenése érdekes egybeesés ezzel a különös érzéssel, de nem látok rajta semmi különöset, ám vajon csak azért jött, hogy felhívja a figyelmet, hogy ismerjük egymást?
- Tudod, Brian fiam, Veronia kicsi hely...mi, akik sok helyet megláttunk már, óhatatlanul ösze-összefutunk. Bár még én se számítottam ekkora társaságra, hogy őszinte legyek...de szerintem az a kis mocskos dög a hibás érte. - néz az állatára Cyne.
- És az baj, ha ismerjük egymást? - kérdezem kissé még a gondolataim hatására.
- Szegény apróság tehet róla szerintem is, elég csábító az aranyos tekintete - mosolyodik el Frea és ennek megfelelően igyekszik meg is simogatni a jószágot.
- Engem nem érdekel a sárkányod, tudhatnád. - - veti oda a bérgyiloknak Lance.
- Üdv, Brian. Minek köszönhetjük jelenlétét? - próbálja a szavaink élét venni a mindig higgadt Damien.
Brian szomorkásan és elbizonytalanodva néz körbe, aztán rám néz.
- Nem, csupán különösnek tartom, hogy látszólag jó barátok vagytok, amikor beszéltetek, akkor meg mégis mintha mind mást akarnátok. Te tényleg hiszel abban, hogy az erdő befogad minket? - néz Cyne-ra már-már reménykedve. - A druidanő azt mondja meg tudja szelidíteni... A bátyám... nem volt elég erős hozzá. - aztán Damienhez fordul, és bűnbánón leszegi a fejét. - Én... én csak... csak azt hittem itt az összes tünde és ez az este azért van, hogy megismerjük egymást. Sajnálom, ha félreértettem a dolgot.
Cyne megingatja a fejét és felnéz a tünde zsoldosra, először hozzá intézve a szavait.
- Hát most csak azért is megmondom neked, hogy Dracon mélységesen megsértődött rád és....és majd jól lepisili a cuccaidat.- vigyorodik el, majd megpaskolja maga mellett a füvet. - Nah, ülj le közénk, Brian fiam... Egy korty borocskát? - emeli fel a kulacsát. - A barátság nem jelenti azt, hogy mindannyian mindenben egyetértünk. Különböző véleményen vagyunk, különböző dolgokat tapasztaltunk meg. De ha engem kérdezel, igen, az erdő befogadna minket. Cairen is ezt mondta...és őszinte részvétem a bátyád miatt. Mesélj róla egy kicsit, amíg itt vagy közöttünk.
- Hajrá, majd sárkányt vacsorázok nyárson. - - veti közbe Lance is vigyorogva.
- Elnézést, el is felejtettem bemutatkozni Freia Suntide vagyok. És fogadd részvétem a bátyád miatt. - teszi hozzá Frea.
Én nem akartam rátámadni a tündére, csak ideges voltam attól, hogy valaki érzésem szerint figyel minket. Bár, hogy mit akar, ez rejtély, hiszen nem titkolunk semmit, még azt sem mondhatom, hogy szövetkezni akarnánk valaha, hiszen annyira más álláspontokat képviselünk.
Bólintok, amikor Cyne meghívja a srácot közénk, miközben kicsit irigykedem most Noira-ra, aki láthatóan jól szórakozik a sárkánykával.
- Ne szívd mellre, nem veled van gondom, csak néha túl sokat gondol az elffia, ha ilyen fura helyzetbe kerül. - intek körbe, - Főleg, ha máshonnan is érzem az érdeklődést. - nézek ismét szét, hátha véletlenül meglátok valamit, de csak Frea és Noira sugdolózása tűnik fel, meg az, hogy többen is nyugtalanul pillantgatnak körbe.
- Részvétem. - mondja Damien. - Nyilván nem lenne egyszerű beköltöznünk oda. Hosszas készülődés kellene és teljes... alkalmazkodás. És Brian, éppen sorsunk felett rendelkezünk, bár ismerkedni is ismerkedhetünk. Ez végtére is az összefogásnál eléggé hasznos. - fürkészi az idegen legényt.
Brian lelkesen bólint.
- Pontosan! Az összefogáshoz ismernünk kell egymást, nem? A bátyám Brandon pedig... Druida volt, szerette volna felfedezni az erdőt. Kíváncsi természet volt. Egyszer túlságosan mélyre kirándultunk, hátha találunk egy szitást vagy ösvényt keresztül az erdőn és... A vadak nem hallgattak rá, mert parancsolni próbált nekik, nem pedig kérni. Végül én és a hugom el tudtunk menekülni. Ő is itt van valahol. - pillant körbe.
A tünde láthatóan hamar kibékül velünk és közlékeny is, mert elmondja, hogy mi történt a velük abban a komor erdőben, amit nemrég arra ajánlottak, hogy ott kezdjünk új életet.
- Te akkor hogy állsz, Brian? Ki felé húz a szíved ezen estén? - érdeklődik azonnal Cyne és húzza meg a butykosát.
- Nem is tudjátok mi lett vele? - kérdezem részvéttel, amikor meghallom mi történt, de nem nagyon tudok igazán senkire figyelni, annyira zavar az állandó figyelem, amit továbbra is egyre jobban érzek. - Van valakinek baglya, akit ismertek? - intek végül a velünk szemező állat felé a fán, megunva, hogy nem tudom mi a gond.
- Örülök neki azért, hogy ennyien el tudtunk jönni erre az eseményre. - jegyzi meg Frea, aztán a kérdésemre megingatja a fejét. - Talán jobb kérdés, hogy mit akar nem?
- Nincs. - mondja Damien is és azzal közelebb sétál az állathoz, hogy jobban megnézze, miközben Brian válaszol nekem.
- De tudjuk. A vadállatok széttépték. A szemünk láttára. Meghalt. De hinni akarok abban, amit Cairen mondott. Hogy ő képes rá, hogy az otthon lehet még egyszer.
Nem értem, hogy hihet még mindig ezek után is ebben.
A bagoly mindenkit végigmér, de nem mozdul meg, pedig úgy néz ki, hogy észleli, hogy a figyelem középpontjába kerül.
- Ti meg mi a fenét csináltok? - rian fel Cyen, mint aki eddig semmit nem észlet ebből a különös figyelemből, pedig nem így ismerem. - Draci, gyere vissza, mielőtt még téged is belerángatnak a dolgokba. - mire a kis állat szót is fogad, teljesen úgy viselkedve, mint egy házimacska. - Ne kezd te is... És hol marad a nővéred, Brian? Igazán szívesen megismerném őt is. - tér vissza hirtelen az idegen elfhez.
Engem viszont több minden zavar. Az egyik, hogy az eddig oly szomorú Brian, úgy mondja el bátyja halálát, hogy semmi érzelmet nem hallok ki belőle és ezt talán pont azért, mert a bagolyra figyelek és nem látom közben az arcát, csak a szavait hallom. A másik, hogy egy sima, vad bagoly már rég elszállt volna, ha valaki ott sertepertél körülötte.
A fiúval kapcsolatban megtartom magamnak a véleményem, mert talán csak túlaggódom a dolgot, a másikat azonban megosztom.
- Nem tartjátok furcsának, hogy nem repül el?
Leo megjelenése már nem is lep meg, bár mintha kissé sápadt lenne, de lehet csak valami gondja támadt.
- Ha nem bánjátok, csatlakoznék. - köszön. - Leo vagyok. - majd Damien felé fordul. - Tudunk beszélni...kettesben.
A két lány és a vámpír barát sötét tünde továbbra is udvarias és bemutatkozik, aztán Noira témát vált hirtelen.
- Más nem éhes? Hozhatnánk valami harapnivalót, ha már ennyi minden sül a közelben. - mutat egy nem messze sülő malacra.
- Áhh én is éhes vagyok és jó az illata tényleg. Srácok nem akartok inkább idemenni a tűzhöz? - bólint Frea.
- Persze, hogy tudunk. Miről? - néz meglepődötten Leo-ra az általa megszólított.
A két lány közül Noira láthatóan kényelmetlenül érezte magát közöttünk, bár nem kelthettünk benne a paranoiánkkal jó benyomást.
- Hozzak neked valamit? - kérdezem tőle udvariasan, mire felugrik.
- Én is mennék, szeretem magamnak levágni a legjobb részeket. Akkor azt hiszem mehetünk is.
De aztán erre nem tudok egyelőre sort keríteni, mert Leo hirtelen közelebb ugrik magával rántva Damient, mire a kezem a Biblia felé röppen, de végül nem ő jelent veszélyt, ha jól hallom.
- Erről jobb, ha mindannyian tudtok. Bár aligha hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni. - mondja végül Greg tünde társa és mindannyiunk felé fordul. - A druida mester hívószava minden tündéhez eljutott. Kivétel nélkül. Azokhoz is, akik a bukott angyalok szektáinak tagjai. Itt vannak, az imént láttam egyet. Tartsátok nyitva a szemeteket. - javasolja alaposan feldúlva.
- Kultisták? Itt? - kérdeztem, de halkan.
- Kultisták? Csak nem arra gondoltok bajt kevernének? - néz rajtunk végig Frea.
- Oh, egek. Már megint ők. Elegem van már a fajtájukból. - nyög fel Damien. - Miből jött rá? Ismertetőjegy, esetleg tudja, melyik kultuszhoz tartoznak? Ismeri őket? - kérdi fojtott hangon.
- Siessünk. - sürget minket Noira, mintha ki akarna maradni ebből az egészből.
Engem idegessé tesz a dolog, de hát ha már megígértem, akkor elkísérem Noira-t a sülthöz, hiszen nincs túl messze, hamar megjárjuk, aztán majd meglátjuk.
- Csak óvatosan, mert jobb, ha csoportban maradunk, semmi jót nem jelent, ha kultisták vannak a közelben. - mondom a lánynak.
- Tényleg ennyire veszélyesek? Bár ha a csillagtalan éjt túléltem, nem hinném, hogy gondot okoznának. - kérdezi.
- Ne kiabáld el. - csóválom meg a fejem. - Bár köztük is vannak erősek és kevésbé erősek, de még tized magammal sem kívánnék találkozni velük, ha nem muszáj.
- Oh! - lepődik meg, de Frea-t nem győztem meg.
- Hát én veszélyes kultistával nem találkoztam még szerencsére, csak öreg beteggel, meg egy kislánnyal akinek a legveszélyesebb dolga is egy kupac takony volt...
- Akkor szerencséd volt. - jegyzem meg. - De minden esetre az akivel Leo találkozott, ráhozta a frászt.
- Mi van, ha nekromanták is vannak itt? - fokozza még Noira.
- Valószínüleg így van Jozef, én is lehet megrémülnék tőlük, pláne ha még nekromanták is lennének itt. De szerintem nem kell egyenlőre tartani tőlük, még túl sokan vagyunk és éberek, szóval csak együnk nyugodtan- higgasztja a kedélyeket társnője.
Elmosolyodok Frea megjegyzésén, nem úgy néz ki, mint aki túl sokat rémüldöz.
- Én biztos vagyok benne, hogy vannak itt haláltáncoltatok, de ők talán nem akarnak megtéríteni minket. És igazad van, sokan vagyunk, talán csak túlparázzuk a dolgot.
- Szerinted van rá mód, hogy ne kelljen az erdőbe menekülnünk? - néz rám nagy kérdő szemekkel Noira.
- ÁHH! Én nem mennék az erdőbe hosszútávra, hiába töltök ott sok időt. -horkan fel Frea.
- Én nem érzem úgy, hogy bárhová is menekülnöm kéne. - nézek Noira-ra, aztán a társnőjére. - A püspök ajánlata korrekt és reális, de mindenkinek magának kéne eldönteni, hol akar élni. Én csak azt szeretném, ha a tündéknek lenne egy szövetsége, egy központja, hogy legyen egy összetartozás, de én sem tudnék már egy erdőben élni, sosem éltem ott.
- Én sem éltem ott, nem értem mire fel ez az egész, aki erdőt akart, miért nem ment el, amikor megtehették? Jó lenne egy nagyobb közösség, még ha nem is mindenki tartana velünk. - mereng a kistermetű lány.
- Én pont ezért mondtam, hogy az erdőt és a szélét le lehetne csípni, mond csak Jozef a püspök birtokai amiket nekünk akar felajánlani merre vannak? Sőt inkább szerinted nem lehet, hogy elcserélné valami közelire?
- Az erdő.........lehet, hogy a druidanő szerint tudunk benne békében élni, de túl sok kompromisszumot vár el érte. Olyan, mintha visszamennénk az időben. A rend birtokain pedig van erdő is, ha valaki a fák között érezné jól magát. - mondom meggyőződéssel, hiszen ha valaki erdőt akar akár ott is megtalálja.
- Jól hangzik. - sóhajt Noira, majd a malachoz lép és a lapocka részéből és a combjából szel magának falatokat, ahogy társnője is teszi.
Én nem rég ettem a táborban, így csak segítek a lányoknak, ha kell.
- Te nem eszel Jozef velünk?
- Köszönöm nem, Noira. Én már ettem és nem vagyok éhes, de ti csak egyetek nyugodtan, ahogy látom van bőven. - intek a több helyen is sülő húsokra és a gyümölcsök választékára. - Talán egy alma azért jól jön. Kértek? - markolok fel egyet.
- Én igen! - tartja a lány a tálját elém.
- Köszönöm nem, nekem elég lesz a hús is. többieket egyébként honnan ismered Jozef?
- Lance-t és Leo-t a lebegő vámpírtornyoknál ismertem meg, bár ott ellenfelek voltunk, Cynewulf-val-nel pedig már többször álltunk egymás mellett, Damien-t pedig Mina oldalán láttam már, amikor egy rejtélyes felejtős mágia után nyomoztunk. - válaszolok Frea-nak. - Tessék. - rakok két almát is Noira tányérjára. - Azt hiszem most már visszatérhetünk és megtömheted a hasad. - vigyorgok a lányra, de ez hamar leolvad, ahogy eszembe jut, hogy más is jelen volt, amikor nyomoztunk. A szívembe szomorúság nyilall.
- Csillagnak is nézni kéne valamit!
Noira a lova felé pillant, aki legelészik.
- Szerintem neki nem kell nézni semmit
- Akkor mehetünk vissza? - kérdezem még mindig az emlékek súlya alatt.
- Igen. - hallat egy nagy sóhajt Noira, amit nem igazán tudok hová tenni, így vetek rá egy fürkésző pillantást.
- Igazán kár, hogy eddig nem találkoztunk Jozef! De ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem lehetne találkoznunk. -jegyzi meg Frea. - Igen, valószínüleg már várnak ránk többé-kevésbé.
- Igazán kár tényleg. - bólintok. - Ti mindig együtt utaztok? De egyébként örülök, hogy ti is osztjátok az álláspontomat az erdőn kívüli tündeéletről. - nézek rájuk őszintén, ahogy visszaindulunk.
- A mindig túlzás, de mivel most egy cél miatt jöttünk, így hát elhoztam ezt a kis tündét is. -kacsint társnőjére.
- Tényleg, vannak olyanok, akik el sem jöttek biztosra veszem! - teszi hozzá a nevezett.
- Pedig az igaz, hogy a sorsunkról nekünk kell döntenünk. - sajnálkozom, miközben kiszemelem a helyet, ahová visszaülök a tűznél.
Egy lány érkezik velünk együtt és egyenesen letelepszik Brian mellé.
- Csodálatos csillagos estét! A bátyám barátai vagytok? - mosolygós fajta, hosszú szőke hajjal, és eléggé hasonlít a testvérére.
- Brianna! Ezek azt mondják kultisták vannak közöttünk!
- Kultisták? Itt? Mondjuk... ha tündék... - gondolkozik el hirtelen a lány.
A bagoly nem meglepő módon még meg van, ott ücsörög az ágon, de hirtelen fogja magát és tovareppen.
Elgondolkozva huppanok le a fűbe és gyanakvóan nézem, ahogy a két testvérpár nem sokára elhívja Cynewulfot, hogy beszéljenek vele.
~ Vajon mi az, amit mi nem hallhatunk? ~
Nem sokat agyalhatok ezen, mert az egyik rendtársam szólít meg, pont az aki elfordította az előbb tőlem a fejét.
- Lepaktálsz velük? Ők az ellenségeink! Nem hallgatnak a püspökre, sem pedig a józan szóra, hiába volt minden igaz amit mondtál. A vesztünket akarják, és a tündéket is a vesztükbe sodorják.
Ekkor egy mélyebb hang szakítja félbe.
- A kérdés már csak az, Jozef, mi kellene ahhoz, hogy meggyőzzük a barátaidat? - mosolyog rám Sangarinus püspök, de a mosolya nem úgy néz ki, mint ami jót ígér.

Leo csendben figyelti az eseményeket, halvány mosollyal az arcán. Az ünnepség látványa régi, kellemes emlékeket idézett fel benne, nem gondolta volna, hogy valaha újra látni fogja így múlatni körülötte az embereket. Tábortüzeket gyújtottak, pecsenyét sütöttek, zenéltek, táncoltak mindenütt. Gyönyörű volt. Elhatározta hát, hogy körbenéz, szemügyre veszi a mualttságot.
Hirtelen egy alak termett ott mellette a semmiből. Leo nem tudta pontosan, hogyan került olyan közel hozzá. Csak a hideg, rémisztően nyugodt hangot hallotta, ahogy a fülébe hasított.
- Emlékszem rád. Milyen szép, hogy mind összegyűltünk itt, nem igaz? – s ott állt előtte a nő, akivel annak idején életre halálra vívtak meg, Serene, a kultista papnő. Ő sem öltözött prűdebben, mint a többi itt összegyűlt tünde, s ahogy mindig, semmivel nem tűnt ki a tömegből kinézetével. Egyetlen egy dolog volt, amitől furcsának tűnhetett. A szeme alatti seb, mely folyamatosan könnyezett.
Leo halálra rémült szemekkel fordult az ismerős hang irányába. Az a nő nagyon veszélyes volt. Amikor legutóbb találkozott velük, egy kisebb hadsereg is kevés volt ellene. Bár most nem volt nála fegyver, jól tudta, nincs neki rá szüksége. Vett egy mély levegőt. Rájött, hogy számíthatott volna erre. Elvégre ő is tünde. Ha Lia itt lett volna, egész biztosan számított volna rá. Ott, abban a pillanatban már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy egyedül jött.
- Tűnj innen... – morogta komor, ideges hangos, s nézett szúrós szemmel a szemébe, miközben azon gondolkozott, hogyan is tudna elmenekülni. Figyelmeztetnie kellett a druida mestert, különben ki tudja, mit művelhet itt ez a nő.
A nő őrült volt. Nem tett mást, csak nevetett, nevetett.
- Miért? Meghívtak engem is. Hiszen tünde volnék. – mondta, ahogy egy körforgással illegetve megengedte Leonak, hogy szemügyre vehesse lenge öltözékét - Minden tündét meghívtak Veronián. Az összeset. Azt akarják, hogy barátkozzunk, hát nem nagyszerű? Lazíts. Nem eszlek meg. Még csak nem is én vagyok itt a legveszélyesebb.
Aztán se szó se beszéd, megpróbált belekarolni. Leo ijedten lépett hátra, elkerülve őt. Egy pillanatra, mintha az ösztönei vezették volna, úgy válaszolt neki.
- Hát...ez igaz...még nem is mondtad, mitől könnyezik állandóan a szemed? - próbálkozott egy elég elcsigázott, barátkozó ábrázatot felvenni, több kevesebb sikerrel.
- Képzeld el, te vagy az első aki megkérdezte.
~ Na vajon miért? – nézett rá Leo értetlenül. Fel sem fogja, milyen helyzetben van? Úgy tesz, mintha csak egy átlagos tünde volna.
- Hát nem valóban nagyszerű ez az összejövetel? - nevetett fel a nő gúnyosan. - Tudod, én volt az első. Az első az egész világon. Még Ő sem tudta hogy működik, így a darabja, amit befogadtam ott él a szeme mögött egy csomóban ezért begyullasztja. Már megszoktam. Látok vele.
Leo némán bólintott egyet, majd gyorsan megpróbált tovább álni. Legnagyobb bánatára nem sikerült neki.
- Hova mész? Nincsenek itt barátaid. – futott utána Serene, követve őt, akárcsak egy holdárnyék.
Leo idegesen torpant meg, izmait ugrásra készen feszítve. Nem szánta magát rá a menekülésre, mert pontosan tudta, mire képes a nő. Korábban, amikor mélyégi követőjével harcoltak, már megmutatták az átkozottak, mire képesek. Ha akarta volna, most csapdába ejthette volna az elméjét egy álomban anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna, s beszélhetett volna vele, ha akarta, ha nem. Ha pedig ellenkezett volna, a rámálomban addig kínozhatta, mígnem beadja a derekát.
- Éles szemed van, nagyon, kedves...? De mit akarsz tőlem? - nézett a nő szemébe.
- Még sose mutatkoztam be? Szörnyen faragatlan vagyok. A nevem Serene, Serene Nightbough, és a tiéd? Mit is akarod tőled... Igazából semmit, örültem csak, hogy nem tűnt mindenki teljesen idegennek, ráadásul érdekellentétben állok a többi itt lévő kultistával...nem a mieink. – hadarta egymás után a szavakat, mintha nem is számítana neki, mit válaszol neki Leo, csak ki akarta adni magából, amit gondolt.
Leo most tudta csak meg, hogy sarokba lett szorítva. Ha ennek híre menne, bele se merne gondolni, mit tenne a már amúgy is szétzilált tünde társasággal.
- Hm...értem. Az én nevem Leonard. – felelte hezitálás nélkül. Ha akár csak egy kicsit is habozott volna, Serene azonnal rájött volna, hogy ez álnév. Ám jól tudta, nem mutatkozhat be a valódi nevén. A névnek nagy jelentősége van. Ezért aztán azt a nevet használta, ahogy még régen a seregben szólították a katolikus királyság katonái - Remélem még látlak a tábortűznél... - mondta neki, remélve, hogy ismeri a tünde szokásokat. Volt némi hátsó szándék a szavaiban. Ha a tábortűznél látja Serene-t, az azt jelenti, nem ármánykodik az árnyak közt éppen, s megnyugtatná Leo-t, ha valóban ott találná.
Majd intett neki egyet. Távolság. Távolságot kell tartania tőle. Még hogy nem akar tőle semmit. Milyen átlátszó hazugság. De egyedül van itt, senki nem tud róla, kivel beszélt, miről beszélt. Szüksége van valakire, akire számíthat. Valakire, aki tudja, mit csinál, s ha netán meghalna, átveheti a helyét. Találnia kell valakit, akiről biztosan tudja, hogy nem kultista és beavatni őt, mielőtt eldurvulnak a dolgok. Elég lehet egyetlen rossz szó is hozzá, hogy csatába fulladjon ez a kis beszélgetés.
- Most mondtam el, hogy vannak itt mások és terveznek valamit, erre te annyira félsz tőlem, hogy inkább elszaladsz? Tudod mit? Bóknak veszem. Viszlát, Leonard. - nevetett Serene. Majd úgy tűnt el, ahogy jött: minden jel nélkül, egyik pillanatról a másikra.
- A viszont...látásra...Serene. - köszönt neki, bár nem volt biztos benne, hogy még hallja.
Leo gyorsan megrázta a fejét. Egyetlen ember volt, akiről most tudta, beavathatja. Valaki, aki hideg fejjel gondolkodik, nem ránt kardot meggondolatlanul, nyugodt a szorult helyzetekben. Harcoltak már vált vállnak vetve, s biztos volt benne, nem is olyan messze látta őt valahol. Meg is volt. Damien ott állt a korábbi kis bandával együtt az út mellett, s éppen egymással beszélgettek. Leo nem habozott sokat, befurakodott, s félbeszakította a beszélgetést.
- Ha nem bánjátok, csatlakoznék. - köszönt nekik, ahogy észrevette, nem mindenki ismerős a bandában - Leo vagyok. - mondta, majd Damien felé fordult. - Tudunk beszélni... kettesben? - nézett rá a tőle megszokott szófukar, mogorva módján.
- Nem tartjátok furcsának, hogy nem repül el? – szólt ekkor a korábbról ismert sötét tünde. Leo még mindig nem volt biztos a nevében. Talán Jozefnek hívták, s éppen az egyik fára mutatott, amin egy nagy kövér bagoly pöffeszkedett. Noha Leo semmi gyanúsat nem vett észre z állattal kapcsolatban.
- Más nem éhes? Hozhatnánk valami harapnivalót, ha már ennyi minden sül a közelben. – vetette ekkor fel az egyik tündelány. Egész biztos volt, hogy valaminek a közepén voltak.
-Üdv Freia a nevem. - köszönt neki egy másik idegen lány, mielőtt Damien felé fordította volna a fejét.
- Üdv. Én Damien.
~ Már találkoztunk...igaz az négy éve volt... – gondolkozott el rajta, talán nem ártana ismerős arcoknak is újra bemutatkoznia.
- Persze, hogy tudunk. Miről?
Leo elrángatta őt, hogy kettesben beszélhessenek. Már vette is a nagy levegőt. El kell mondania valakinek, hogyha valami történik vele, akkor a többiek gyanút foghassanak, s cselekedhessenek. Hogy befejezhessék, amit elkezd. Tudta jól, a legapróbb összetűzésekből hatalmas csaták születhetnek.
Elkezdte összeszedni a gondolatait. Miről is kéne beszélnie? Serene-ről. A mélységiekről. A tervről. A hatalomról, amit birtokolnak. Hogy hogyan vegyék fel ellenük a harcot. Hogy hogyan ismerjék őket fel, s lássák meg szavaik mögött az ármányt. Aztán hirtelen megtorpantak a gondolatai. Valami irtózatosan rossz érzés ragadta el.
~ É... – gondolta magában az első szót. De csak tátogott, nem jött ki egy hang sem a torkán. - Mit művelek én? Hát nem azért jöttem én ide, hogy egymagam boldoguljak? Megint csak másokat akarok magammal rángatni, hogy aztán békés mosollyal halhassak meg, úgyis átveszi valaki a helyem. Másra sózom rá a felelősséget, amit nekem kéne vállalni. Serene engem talált meg, ez az én bajom, ha valakit beavatok, bűntadata lesz majd elutasítani....nem...én nem teszem ezt...nem fogom Mariáék helyébe mást keresni.
Vett egy nagy levegőt.
~ Én vagyok az örző, aki megtalálja a szivárvány tövét! – mondta. Azaz mondta volna, de megint csak tátogott. Még nem volt a dolgában teljesen biztos. Harmadszorra is megpróbálta. Ám ezuttal közelebb ment a többiekhez.
- Erről jobb, ha mindannyian tudtok. Bár aligha hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni. - mondta nekik sokkal határozottabb hangon, mint ahogy odaérkezett - A druida mester hívószava minden tündéhez eljutott. Kivétel nélkül. Azokhoz is, akik a bukott angyalok szektáinak tagjai. Itt vannak, az imént láttam egyet. Tartsátok nyitva a szemeteket. - tanácsolta nekik nagy hévvel.
Különös melegség járta át a szívét. Büszkeség, pedig nem tett semmit. Mégis, úgy érezte, a világot váltotta meg ezzel a pár szóval.
- Kultisták? Itt? – hadarta suttogva Jozef. Igaz is, őneki más volt dolga velük, nem is egyszer.
- Kultisták? Csak nem arra gondoltok bajt kevernének? – tette hozzá Freia, noha ez a kérdés rendkívül naiv volt. Hát persze, mi mást tennének, gondolta magában Leo.
A lány, akit Noirának hívtak erre rémültem tűnt el, magával rángatva a barátját, Freiát is. Várható reakció volt, nem akartak belekeveredni. Lance rögtön a fegyveréért nyúlt. Leo jól ismerte ezt a tartást, mert ők ketten nagyon hasonló pengéket használnak. Ennek a tartásnak hála egyetlen mozdulattal elő tudod az egyik fegyvered rántani, akár közelről, akár távolról érkező támadást hárítani tudsz, s egy erőteljes lökéssel akár vissza is vághatsz, meglepve az ellenfelet, aki lesben állva vár rád.
- Oh, egek. Már megint ők. Elegem van már a fajtájukból. Miből jött rá? Ismertetőjegy, esetleg tudja, melyik kultuszhoz tartoznak? Ismeri őket? – tért rögtön a lényegre Damien. Noha Leo végül nem így cselekedett, de az eredeti terve nem vallott volna kudarcot. Damien pontosan olyan fókuszált volt, mint amilyennek megismerte. Nem változott azóta sem, aminek Leo nagyon örült.
Ekkor hirtelen még valaki csatlakozik hozzájuk. Egy vidám, fiatal tündelány volt az, az egyik tábortűz felől futott oda, s köszönt nekik jó hangosan.
- Csodálatos csillagos estét! A bátyám barátai vagytok?
- Brianna! Ezek azt mondják kultisták vannak közöttünk! – szólt neki az egyik férfi. Minden bizonnyal ő volt az a báty, akiről beszélt.
Leo bólintott, majd gyorsan felelt Damien kérdésére.
- Nyugodjatok meg, Damien és Jozef...számítani lehetett arra, hogy itt lesznek. A bagoly csak egy felderítő volt, aki jó alaposan megnézett minket, hisz...voltunk már jó pár rázós helyzetben, és egy-kettőnk neve azért pár helyen ismert lehet Veronia-n. Bár nem örülök a jelenlétüknek, de azért némileg kíváncsi lennék, hogy terveznek-e valami kis bulit a mesterük kontójára, vagy sem. De mostantól tudnám javasolni, hogy senki se mászkáljon egyedül...bár egy ekkora tömegben nem hinném, hogy nyíltan mernének fellépni. Ha bárki is túlságosan félne a kis kedveskéktől, itt maradhat a közelemben, ma este úgy se fogok sokat aludni, van egy olyan érzésem... – szólalt meg régi ellensége, aki most úgy tűnt, hasonló dolgokon agyalhat, mint ő. Leo meglepetten találta, egyetért vele. Akármilyen csacsogó is volt, akinek hosszú szavai általában ingerültté tették Leo-t, egyetértett vele.
- Az egyikük mondta, hogy több szektából is vannak...róla biztosan tudtam, hogy egy közülük, és nem úgy tűnt, mint akinek oka lenne hazudni. Akármilyen fura is...Cynewulffal kell egyet értsek. - nőzett a sötét tündére határozottan.
- Nincs ellenemre, hogy közel maradjunk. Szívesen fenn maradok őrködni, ha így biztonságosabbnak látják. – vont vállat Damien.
Leo azonban koránt sem volt fáradt. Tele volt életerővel. Cselekedni fog, ha lesz mellette bárki, ha nem. Ez az ő kötelessége, az ő dolga, az ő baja, ő gondja. Még ha segítenek is neki, magának kell szembenéznie vele, különben sosem kerekedhet fölé. Régóta érezte már ezt magában. Cselekedni akart, nem akart megállni. Annyi nehézség vár még rá, ő mégis teljes hévvel, minden erejét lantba vetve kész nekivetni magát a kihívásoknak. Több dolgot is akart, s elhatározta, nem fog elégedetlenül távozni. Annyi év után most először érzi azt, ismét a maga ura. Már tudta, mi lesz a következő lépése.

Visszafelé indulunk a sátrak felé, hogy keressünk magunknak egyet, bár aludni nem tudnánk ekkora ricsajban, de talán kicsit kettesben lehetünk, hogy átbeszéljük a dolgokat. Miközben megyünk, három alak közelít felénk, a ruhájuk elég puccos, szóval biztos valami nemesebb vagy gazdagabb tündékről van szó.
- Kisasszonyok! Egy szóra, ha szabad. Mosolyog ránk nyájasan az egyik tünde férfi, aki mellett van még egy nő és egy másik férfi is. Vörös hajuk van és zöld szemük, eléggé hasonlítanak egymásra, szóval feltehetőleg rokonok lehetnek.
- Miben segíthetünk? Érdeklődik Freia, fogalmam sincs kik lehetnek ezek, de nagyon kicsípték magukat egy ilyen tünde találkozóra az biztos. Freiára hagyom a beszélgetést, a kisasszonyok megszólítás amúgy sincs kedvemre, de kivételesen visszafogom magam, hogy ne húzzam el a szám. De jó lenne, ha csak táncolni szeretnének, de a hiba a képletben az a harmadik személy, a nő és neki nem jutna partner, hacsak nem tetszik meg neki Csillag, bár azt kétlem.
- Hallottuk, ahogyan a tanácsban beszélt, kedves... Ohh, milyen faragatlanok is vagyunk. A nevem Seamus Fairbranch, néhai királynőnk Amelie másodunokatestvére, ők pedig kuzinjaim anyai ágról, Aengus és Maab. Mutatott a nőre és a férfire. - Igazán megihlettek minket a tervei és gondoltuk némi áfonyabor kíséretében mesélhetnének róla bővebben.
-Én pedig Freia Suntide, ő itt mellettem Noira Floinn. Feleli nekik, majd felém fordul. - Mit szólsz hozzá, menjünk velük iszogatni egy kicsit?
- Én nem szeretnék inni. Nyelek eggyet. - Inkább táncolnék. Intek fejemmel a vigadalom felé. fogalmam sincs mit jelentenek ezek a nevek, amiket mondtak, de biztos valami fontos személyek, akiket ismernünk kellene.
- Inni, táncolni, amihez csak kedvük van kedves Freia és Noira! Tárta szét a karját teátrálisan Seamus. Aengus, a kuzinja aki fiatalabbnak tűnik meg is hajol Noira felé, és kezét nyújtja, hogy táncba vigye. - És ön kedves, Freia? Táncol?
- Igen, köszönöm. Nyújtja a kezét és mivel ő engedi magát elvinni táncolni, hát kénytelen vagyok én is, csak hogy a közelébe maradjak. Félénken nézek Freiára, már bános, hogy felhoztama a táncot. Odaadoma kezem az ismeretlen ficsúrnak, hogy elvigyen táncolni. Nem gondoltam komolyan a kijelentésemet, mert azt hittem beszélgetni akartak és borozni inkább.
- Milyen jó is, hogy mi itt mind összegyűltünk... Mondja Seamus, miközben haladunk a parkett felé. - Tudja emlékeztet engem őfelségére.
- Igen én is nagyon örülök neki, hogy sikerült összejönnünk ennyien, én nem hittem volna, hogy ennyien jönnek a hívásra. Köszönöm, megtisztel és sajnos nem volt rá lehetőségem, tudja messze nyugaton laktam.
- Szép is volt, akkor régen a fák alatt bálokat tartottunk Zephyrantes tava csillogott a holdfény alatt. Sóhajt fel honvágyában. - Volt valaha a fővárosban, kedves Freia? Csak hallgatom és már most kérnék valami tálat, amibe a nyálát összeszedhetném, csak remélem nekem nem akar így udvarolni a kuzinja, akivel elég közel táncolunk, így elcsípek pár szót a beszélgetésükből, de nem oda figyelek.
- Igen én is nagyon örülök neki, hogy sikerült összejönnünk ennyien, én nem hittem volna, hogy ennyien jönnek a hívásra. Köszönöm, megtisztel és sajnos nem volt rá lehetőségem, tudja messze nyugaton laktam.
- Na és mondd Aengus honnan olyan ismerős a neved? Kérdezem meg, mert hát amúgy egyáltalán nem mondott nekem semmit a név.
- A nevemet a régiek egyik istenéről Aengus Ógról kaptam, aki a szerelem egyik istene volt Eyre-n és most is az Annwn-ban. A Fairbranch pedig a régi királyi család neve. Maradtak tündék itt a legnemesebbek között is. Hiszünk benne, hogy még tündökölhetünk, anélkül, hogy úgy élnénk egy erdőben mint az állatok…
- Oh, a szerelem istene, hát persze! Mondom, mintha ott lett volna a nyelvem hegyén, de valójában fogalmam sem volt róla, de egy kis dolog felett csak el lehet siklani.
- A királyi család, persze azt tudtam ám! Közben hallja Freiáék felől a sok helyet, amiről fogalma sincs mi lehet.
- Igen, az erdő elég civilizálatlan, még egy tanya is jobb tőle! Helyesel, mert bizony a fa éltető anyag mondhatni, kell a házhoz, kell az istállóhoz, kell fűteni vele és persze abból készül elég sok minden más is, mint tálak és evőeszközök, kupák és dobok borítása, csak a legalapabbakra gondolva.
- Ha sok nemes van, akkor miért pont minket néztetek ki? Érdeklődik, mert még nem érti teljesen mit is akarnak tőlük, vagyis Freiától, mert ő beszélt inkább, ő csak előtte ült a lován.
- Azért titeket néztünk ki, mert hiába volt itt sok nemes, ők hallgattak, Freia viszont beszélt. Nem tetszik neünk az erdő, sem észak, de az sem hogy csak tengődjünk az emberek között. Így olyanokat keresünk akik szeretnék megtartani a tündéket civilizáltnak, de nem is akarnak behódolni.
- Értem. Átnéztem Freia felé és elmosolyodtam azon, hogy elpirult a másik ficsúrnak. Szóval csak azért ért ez a megtiszteltetés, mert mellette voltam. Nem lehetek túlságosan szemrevaló a férfiak szemében, de hát a táncot ki kell élvezni. Én persze nem ismertem milyen a civilizált tánc, mi csak szórakoztunk és ugráltunk a tűz körül. Azért igyekszem majd nem agyontaposni szegényt, ha valami komoly táncot akarna lejteni velem. A kivillanó fehér fogakra válaszul én is kivillantom szép fehér fogaim egy vigyor kíséretében.
- Kivel akarjátok majd felépíteni ezt a királyságot? Vannak kiszemeltek? Érdeklődik cinkos mosollyal és körül is néz, hátha megpillant egy-két féltékeny nemes hölgyikét.
- Ez igazán szomorú. Szívesen megmutattam volna Önnek egyszer, de remélem lesz még rá lehetőségünk megépíteni egy új Zephyrantest és visszaállítani a királyságot, egy nemes királlyal vagy királynővel az élen.
- Higgye el, én is megnéztem volna szívesen, viszont abban igaza van, hogy amiket felsoroltak módok nem túl járhatóak szerintem, annyit érnének el, hogy akiknek nem tetszik azok elmennek a közösségből, márpedig én nem vagyok az erdőbe való. Ahogyan említettem is, olyan módot kéne találnunk, ami esetben az erdőben is lehetősége lenne a tündéknek, meg a városban is.
- Pontosan erről van szó, kedves Freia! Szerencsére megvannak hozzá a forrásaink, ám sok akadály van még, kisebbek és nagyobbak, amiket el kell hárítani. Sóhajtott fel.
- Miféle akadályokra gondol? Mármint tudok én is jópárról, de kíváncsi vagyok a meglátására.
- Apró akadályok, kedves Freia. Tudja a többi nemes és az itt maradt lovagok nem bíznak bennünk, a királynő az utolsó években száműzött minket, így hiába próbálkozunk nem akarnak minket meghallhatni. A másik gond a terület. Fel akarjuk építeni az új Zephyrantest, de kérdés, hogy hol. Ki adna nekünk városnyi földet? Vagy kitől tudjuk elvenni? Nameg ott van az a druidanő, aki vissza akar alacsonyítani minket közönséges vadakká! Botrányos! Bár nem látom az arcát, de a hangjából érzek némi undort, miközben beszél. Nem figyelek oda rájuk, de elcsípek így is szavakat. - Természetesen vannak. Önök ketten, először is. De meséljen magáról kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy semmiben sem marad el társnője mellett, szépségben bizonyosan nem de szeretnék tudni többet is. Mosoly rám és megpörget közben.
Nem szeretném elszúrni Freiának ezt a remek lehetőséget, mert láthatóan tetszik neki a táncpartnere. Bár velem is így lenne, de én inkább választanám a sötét bőrszínű tündéket. Szerencsére a pörgés még nem vészes egy kis táncban, így nem taposom el a nemes Aengust.
- Én egy tanyán nőttem fel és harcosnak tanultam mellette, kétlem, hogy jó szemmel néznék, ha ilyen asszonyt választanál, szerintem Freia tökéletesebb választás ilyesmire, sokkal felelősségteljesebb meg minden, nemrég vett a szárnyai alá engem is, hogy vigyáz rám. Reméli nem bántja meg nagyon, de ő még a házasságra gondolni sem szeretne, túl fiatal hozzá. A harmadik női tag felé pillant, hogy ő hogy érzi magát, most, hogy csak úgy otthagyták. Láthatóan akadt társasága, hasonló fazonú mint ő maga, valami komorna vagy mit tudom én mi lehet.
- Ugyan kedves Noira. A tanyán talán úgy volt ahogyan mondja de a fővárosban számos rettenthetetlen női harcos élt. Még Amelia királynő lovagjai között is számos nő volt, a legrendíthetetlenebbek, a legerősebbek. Brigitte Shadowthorn, az Equinox ikrek, Elinor és Loreena Wildwind, anya és lánya egyikük testőrkapitány, a másikuk lovag... Fantasztikus rettenthetetlen nők. Ha megépíthetnénk új Zephyrantest az új királyunk vagy királynőnk se becsülné kevésbé őket, sőt. Ráadásul... Senki sem mondja meg milyen asszonyt válasszak, csakis én.
Nem tudom eldönteni, hogy most lenézi a tanyasi harcos lányt vagy tetszik neki, hogy az lettem. A számat kicsit összehúzom és a szememmel fel le pillantgatok a szája és a szeme között. A nevek nekem semmit sem mondanak, műveletlen vagyok, mint a parlagon hagyott telek. Nem tudom, hogyan képzelik el ezt a Zephyrantest, de én nem szeretnék semminek sem az uralkodónője lenni, az túlságosan nagy felelősség. A ficsúrnak meg még van képe hozzám vágni, hogy majd ő eldönti, kit vesz el! Hát most legszívesebben rálépnék a lábára, hogy levonulhassunk a parkettről, de Freia miatt nem teszem meg, csak magamban nyomok egy 'szúszá'-t.
- Nos, a harc a mindenem, főleg ha jó ügyért zajlik, a csillagtalan hosszú éjjelen is bátran küzdöttünk és védtük meg a város lakókat Hellenburgban Freiával. Dicsekedek és büszke mosolyt villantok felé, még a szemöldököm is megemelem, hogy na erre kontrázzon csak rá.
- De... Kezdem el összeszedni a gondolatokat, miközben a fejemen átmegy az amit mondott. Nem erős szövetségesek az ügyben, de valószínüleg kapcsolati tőke van... valamilyen szinten. -gondolom van tervük arra, hogy hogyan lépjenek ezeken túl nem? [/color] Elkapom Freia pillantását, mire megforgatom a szemem, jelezve neki, hogy nagyon nincs ínyemre ez az egész.
- A tervünk az, hogy megkeressük azokat, akik egyetértenek velünk először is. Ezért kerestük fel magácskát. Caireen druidát a legkönnyebb eltenni az útból, hiszen őt csak meg kell ölni. Végülis az is előre lépés, ám a többi... Ön mit gondol?
- Ha megöljük, azzal nem érünk el semmit szerintem, csak rögtön utálatot szereznénk, inkább megunk mellé kéne állítani nem igaz? Felém néz, amire én enyhén felemelem a vállam meg leengedem, nem tudom mit mondhatnék, a saját harcomra figyelek a táncpartneremmel. - Nem egymást kéne gyilkolnunk, arra vannak más szomszédaink is... azaz lesznek.
- Ha beköltözünk az erdőbe, akkor nem lesznek szomszédaink, nem igaz? Nade én nem ragaszkodom a merénylethez, Földanya látja a lelkem! Ha önök meg tudják győzni, az lenne a legjobb. Gondolja képes rá? Minket messziről elkerül.
- Tudtam én, hogy népünk leányai mindig megállják a helyüket. Az őseink harcosainak vére folyik az ön ereiben Noira. Mindig nagy öröm ilyesmiről hallani. ~A fenébe.~ Nem gondoltam volna, hogy a dicsekvésem ennyire lázba hozza. Pár kósza szálat félrefújok az arcomból, már nagyon ki kellett adnom magamból ezt. Annyira idegesít és mégis jó képet kell vágnom hozzá. Ráadásul még illedelmesen kellene vele beszélnem, de fogalmam sincs hogyan, elvégre nem tűnik olyan idősnek, hogy az mondjam neki, drága uram. ~Mintha már el is jegyeztettem volna magam, bleh.~
- Igen, az enyémben és Freiáéban is! Hangsúlyozom ki, mert együtt védtük meg a város azon részét, ahol voltunk. Persze voltak mások is, de az most mellékes. Fél füllel hallom, hogy meg akarnak ölni valakit, hát ha mindenki így gondolkozik, akkor nem kicsit vérontás lesz itt hamarosan, aminek a jó parti csak az álcája.
- Szóval tőlem tökéletesebbet nem is találhatnál a jelek szerint. ?Mosolyodom el. Szóval miért is mondanék neked igent, van mit felmutatnod? Biztos mások is osztják a nézeteinket Freiával, hiszen akadnak még nemesek, akik uralkodásra vágynak. Kicsit azért halkabbra veszem a szavaim, mert nem szeretném, hogy mellettünk hallják. Valamit találnom kell, hogy megússzam a lánykérést.
- Ugyan, kedves Noira, hiszen nem kértem meg a kezét. Ön lenyűgöző nő, de én nem vagyok az a fejjel a falnak rohanós típus. Szeretnék, hogyha az ügyünket ilyen kiváló harcosok is támogatnák, mint kegyed. Mondja töretlen mosollyal, ami kicsit már ijesztő kezd lenni.
- Nos nem ismerem őt annyira, hogy biztosra állítsam, de ezt mindenképp meg kell próbálni, mielőtt komolyabban lépnénk. Megint felém néz és a következő kijelentésével meglep. Kicsit meg is sértődöm, mert hát nem vaghyok én olyan heves… legalábbis remélem.
- Kissé heves még nézzék el neki. Szomszédaink lesznek, az emberek mindig körbe fognak legyeskedni, mint molylepke a lámpást.
Láthatóan nagy kő hullik le szívemről, hogy nincs szó egyelőre lánykérésről, azonban egy valami nem stimmel. A kérdésére nem kaptam választ, szóval miért is tennénk meg nekik bármit, ha cserébe nem kapunk valamit biztosan? Miért akarna bárki lekötelezni másokat csak úgy önzetlenül. Na nem most esetem le a fáról én sem, hogy csak úgy annyiban hagyjam a dolgot.
- Igen, örülnétek a támogatásnak meg minden, mert egy az ügyünk, mint másokkal is nyilván, de nekünk ebből mi hasznunk lesz? Mert ahogy hallom a testvéred a munka nehezét ránk akarja tenni, hogy a mi vállunkat nyomja és már nem azért, de ha megoldjuk, mi is ha akarnánk a népünk élére állhatnánk, lehet találunk más nemeseket, akik mellénk állnának. Szóval miért pont ti? Lehet, hogy buta és egyszerű, mint a tök, de azért odafigyel a kérdéseire, amire ha nem kap választ, akkor ismét felteszi. Nincs olyan, amit ő ki ne magyarázna, ezért jól ismeri azt a taktikát, hogy dicsérd meg és lépj át a témán terelést. A kérdésemen végre meglepődik a tünde és nem csak az arcára fagyott mosolyt látom.
- Azért, mert nekünk vannak meg a forrásaink, hogy támogassunk benneteket. Csak nekünk, mert már csak mi maradtunk itt a királyi családból, mindenki más elment Annwn-ba. Nem elég a gazdagság, az új város a népünk irányításra? Mi másra vágysz még?
- Nem azt mondtad, hogy vannak más nemes tündék is? Azok nem vagyonosak? Érdeklődöm majd az egyik kezemmelhomlokon csapom magam.
- Én a legkevésbé sem vágyom gazdagságra és arra, hogy bárkit is irányítsak. Én csak harcolni akarok és egy békés kis tanyát, ahol eléldegélhetek tündék szomszédságában.
- Önre bizhatom hát ezt a nemes feladatot, kedves Freia? Mi addig további támogatókat keresünk.
- Igazuk van ebben Noira, talán nekik lenne elég forrásuk és bár most nem kedveltek lehet, hogy a nevük még jelent egyeseknek valamit. Ha vége a táncnak felkeresem akkor őt, és megpróbálom meggyőzni az igazamról. Kicsit meglepődöm, hát nekem annyira ezek nem voltak egyértemlű dolgok, de hát olyan kis egyszerű vagyok, mint egy faék. Hát ha Freia ezt szeretné, akkor legyen, én segíteni fogom mindenben. Meg is áll a tánc és örömmel lépek Freia mellé vissza.
- Én segítek neked Freia, legyen bárhogy. Zárom le a dolgot és elvigyorodom. A tekintetemmel a többieket keresem, főként a három helyes sötét tündét, vajon merre vannak és kikkel. Hát ahogy észreveszem, elkezdődött valami a közelükben.