Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) - Page 2 Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
‒ Magának bizonyára az agyára ment valami, hogy azt hiszi, zsarolhat a fiúval ‒ az inkvizítor szólal meg először, megtörve a ránk telepedett pillanatnyi csendet. Olyannyira magabiztosnak akar tűnni, hogy még egy jóízű, ámde rövid nevetésre is futja tőle. ‒ Egyéb zseniális ötlet? ‒ érdeklődik tovább, és a pillantásból, amit végigfuttat rajtunk, mintha mégis némi bizonytalanságot vélnék felfedezni.
Tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy rajtam kívül mindenkit érdekel a kölyök élete. Nem azt mondom, hogy engem egyáltalán nem érdekel, de ahogy megmondtam már a vámpír kisasszonynak… egyikükért sem fogom itt hagyni a bőrömet.
‒ Simán hamut csinálok magukból, ha közelebb jönnek. Eric, maga tudja, hogy képes vagyok rá ‒ a kormos is fenyegetőzésbe kezd.
Míg a másik vámpír is hallgatásba burkolózik én üres, közömbös arccal figyelek. Pattanásig feszült idegekkel készülök, ha esetleg támadni kell ‒ vagy védekezni.
Az egyháziak fenyegetéseire Eric csak harsányan felnevet. Egyetlen gyors mozdulattal felhúzom a számszeríjam.
‒ Az egyház egyik kurvája azt hiszi, hogy átverhet. A kisállata meg biztos azért sebesült meg, mert olyan hatalmas. Dobjátok el a fegyvereiteket. Mindet ‒ utasít elkomolyodva.
Még mindig biztos kézzel tartja a kölyköt maga előtt, a torkához szorítva a fegyverét.
‒ Maga tényleg megőrült ‒ hangosabban nevet fel az inkvizítor, mint az előbb Eric, mintha túl akarná licitálni. ‒ Gyerünk, ölje meg a gyereket, aztán próbálja ki mire megy másodmagával...vagy egyedül ‒ a szemem sarkából kapom el, ahogy felém pillant. Minden bizonnyal azért, hogy nehogy odaadjam Ericnek a fegyverem, aki épp felém indul. Érthető, én is először az íjásztól próbálnék megszabadulni a helyében.
Magamtól sem vagyok ostoba, így ahelyett, hogy Eric parancsának engedelmeskednék, ahogy elkezd felém közeledni, felemelem a fegyverem, és a fejére célzok.
‒ Még egy lépés, te koszos bandita, és arra se lesz időd, hogy felkiálts, nemhogy átvágd a lopott fattyad torkát! ‒ morgom fenyegetőn, de nem túl hangosan.
A szemem sarkából észlelem, ahogy Eric embere, akivel a faluba ment élelemért, felém somfordál oldalról. Még elég messze van ahhoz, hogy rövid ideig ne kelljen foglalkoznom vele.
‒ Eric, gondolkodjon józanon. Tényleg úgy gondolja, hogy van esélye ellenünk? Csak nézzen körül. ‒ a kisasszony is próbál a lelkére beszélni.
Felesleges. Jól ismerem a csapdába esett vad természetét: nincs vesztenivalója. Csak a félelme van. A mi Eric tizedesünk is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy szabaduljon.
Ez az a pont, amikor mindannyian tudjuk, hogy mi lesz a játék vége. Kérdés, hogy meddig fogjuk húzni.
Eric tizedes mindeközben, ahelyett, hogy farkasszemet nézne az íjammal, mint ahogy egy férfi tenné, inkább a szabad kezével a gyermek hóna alá nyúl, átöleli annak a mellkasát, és fölemeli maga elé, hogy a kölyök testével védje a fejét és felsőtestét. Igazi kis féreg.
‒ Most lőj Ericre, Edgar, most! ‒ hallom a lovag rikkantását.
Gyanítom, hogy valami varázslat érhette időközben a férfit, így ahogy a kormos suhanc kéri, mivel nem tudok a tizedes fejére lőni, a bal térdére célzok hirtelen, aztán már nem arra figyelek, ahogy a nyílvessző átfúrja magát a csontokon ‒ az ordításából tudom, hogy célba találtam ‒, hanem oldalra fordulok gyorsan, mielőtt Eric embere oldalba tudna támadni.
Hogy rosszul mértem fel a helyzetem, akkor tudatosul bennem, mikor a fickó kardcsapása nyomán először azt látom, hogy az ingem ujja gyorsan terjedő vérfolttól ázik, aztán a fájdalom is bele hasít az alkaromba, az utolsó pillanatban sikerül a jobbommal az íj után kapnom, mielőtt még elejteném.
Fogalmam sincs, mi történik a többiekkel, míg Eric emberével viaskodom.
Ahogy biztosan fogom a fegyvert, a számszeríj tusával indulok a férfi felé, nagyot lendítve rajta. Nagyobb, és valószínűleg edzettebb is vagyok nála, nem tudja hárítani az ütést. Mikor elfekszik a havon, erősen gyomron rúgom, majd néhányszor lecsapok még a számszeríj tusával a fejére, mígnem hallom, ahogy a koponyacsont reccsenve adja meg magát a kemény fának. A fejsebek nagyon tudnak vérezni.
Hallom a többiek kiáltásait, de nem foglalkozom addig velük, amíg a bandita kivérző holttestéről le nem csatolom a fegyvereit, majd a gyolcsingje egy tiszta részéből lehasítok egy darabot, és elkötöm azzal az alkaromat, hogy lassítsam a vérzést. Elég mélyre sikerült vágnia a szerencsétlennek.
Hirtelen megint csend zuhan ránk.
Gyorsan körbepillantok, hogy felmérjem a terepet. Mindannyian megsérültünk valamilyen módon, de ahogy várható volt, elpusztult az összes bandita.
A szekerek mellett ücsörgő elgyengült csűrhére sandítok. Ezekért igazán nem érte meg.
Csak egy pillantásig tart az üdvös csend, majd felzavarja a Dennisből feltörő zokogás. A hátát figyelem rövid ideig. Szerencsétlen ijedtében szaladni kezd. Még csak gyerek, nincs honnan tudja, hogy sokkal jobb úgy meghalni, ha gyorsan átvágják a torkodat, mintha éhesen megfagysz az erdőben.
Mindegy, majd valamelyik nő biztosan utána megy. Valószínűleg a vámpír, az inkvizítor úgy tűnik, pont a lábán sérült.
Megindulok feléjük.
‒ Van pár óránk eldönteni, mit tegyünk. A kölyök szerint csak reggel jön a kopasz ember... ‒ mormogom, ahogy közel érek.
A kormos is felénk vánszorog.
‒ Ez nagyon a határon volt ‒ leheli maga elé.
‒ Ügy... ügyesek voltatok. ‒ motyogja a vámpírnő is, mintha bárki is az elismerésére vágyott volna.
Az inkvizítor motyog valamit a bajsza alatt, valószínűleg ki tudnám találni, ha próbálkoznék, de annyira nem érdekel. A lovagja közben ismét valami egyházi mágiával mókol, lévén elviselhetetlen fájdalom nyilall az alkaromba. Ahogy lenézek, látom, hogy lassan kezd összehúzódni a sebem. Nos, úgy tűnik, mindennek megvan a maga ára. Elismerően biccentek a kölyök felé.
‒ Hogy vagy? ‒ érdeklődik az inkvizítor a kormostól.
Nos, úgy tűnik, a kölyök senkit sem érdekel. Amin erősen csodálkozom, hiszen az előbb mindenki azon dolgozott, hogy megmentsék. Mégis úgy tűnik, mintha csak én venném észre a hiányát, főleg, hogy a sírását már csak egyre távolabbról lehet hallani.
‒ Vége? Megmenekültünk? ‒ az egyik fogoly gyenge hangját hallom.
‒ Igen, ha eltakarodunk innen, mielőtt ideér a kopasz ember, akinek el akartak adni ‒ morgom bosszúsabban a megszokottnál. A fájdalom tehet róla, meg az értetlenség, hogy a nagy védelmezői miért nem indulnak a fattyúért…
‒ Jól van, akkor elmegyek én a kölyökért ‒ sóhajtok végül bosszúsan, és elindulok sírás irányába.
‒ Rendben, ha megtaláltad, akkor eltűnünk innen ‒ biccent felém a kormos, ahogy elhaladok mellette. ‒ És köszönöm, hogy segítettetek ‒ még hallom, ahogy utánam szól.
Néhány yard után megszaporázom a lépteim, ahogy a kölyök után kiáltok:
‒ Hé, kölyök! Most már biztonságban vagy, mi győztünk. Állj meg!
Rövid idő múlva észreveszem, hogy a kisasszony is csatlakozott hozzám. Nem értem, miért, alig tíz kiló az a gyerek, egyedül is vissza tudom vinni…
Nem állok le ezen vitatkozni vele, habár, ha már eddig ott téblábolt a karaván körül, most is inkább foglalkozhatna azzal, hogy segít összepakolni a többieknek, felnyergelni a lovakat, befogni a szekerek elé meg miegyéb, hogy eltűnhessünk innen, mielőtt a kopasz ember megérkezik.
Nem vágyom rá, hogy találkozzak vele meg a tucat emberével.
A száradt, fagyos fűben találom összekuporodva a gyereket.
‒ Gyere, kölyök, nincs semmi baj ‒ szólok hozzá tőlem szokatlanul szelíden, majd odahajolok hozzá. A karomba, és úgy indulok vissza vele a szekerek felé, nem sok figyelmet szentelve a másik vámpírnak.
‒ Dennis... Sajnálom. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy bántsanak, bocsáss meg. Azt gondoltam... az erdőben biztonságban leszel. Azért küldtelek oda. ‒ magyarázza a gyereknek, ahogy elindulunk visszafelé. A gyerek viszont eléggé meg van rémülve ‒ amin nem csodálkozom ‒, nem igazán fogja fel a nő szavait. Nem szólok semmit, csak megforgatom a szemem. Mindegy is, egyébként sem neki szól a magyarázat, a vámpír egyértelműen csak a saját lelkiismeretét mosdatja.
Hiába könnyű a gyerek, lassabban érünk vissza, nem tudok mégse szaladni vele… Mire visszaérünk, már nagyjából összeszedték a szekereket, élelmet is szerzett a két egyházi a nem-fogoly foglyoknak.
‒ Merre induljunk? ‒ kérdezem. ‒ Carolusburg arra van ‒ intek a fejemmel északkelet irányába. ‒ Egy darabig elkísérlek titeket, aztán, ha már teljes biztonságban vagytok, ha nem bánjátok ‒ elmosolyodom ‒ inkább váljanak el útjaink.
‒ Vele mi legyen? ‒ kérdezem aztán halkan, szelídebben, a még mindig a karomban tartott gyerek felé bökve az állammal.
‒ Igen, a főváros a célunk, ezek a katonák gyógyítást és ellátást igényelnek, nekünk pedig jelentést kell tennünk. Köszönjük, ha bármeddig velünk tartotok ‒ magyarázza a kormos, a végén még egy barátságos mosolyra is futja. Jozef. A te neved jól megjegyzem, fiú. ‒ A gyereket pedig jó helyre juttatjuk, ha ránk bízzátok.
Miután a vámpírnő el-elcsukló hangon a szavát adja, hogy gondjaiba veszi a gyereket, gyengéden a karjaiba adom a fiút.
Aztán felnyergelem a lovat, és egy ideig a menet elején haladok, néhány lépéssel a többiek előtt, a Carolusburg felé vezető úton.
Nincs kedvem beszélgetni.
Persze számítok arra, hogy felajánlanak némi elégtételt a zsold miatt, amitől elestem, de nem hiába nem a Nagylelkű Isten Egyházának nevezik magukat.
Mindegy is. Állítólag gyönyörű vadkanok élnek még mindig az északi erdőkben. Hazafelé mindenképp megnyúzok egyet. Ha igazán olyan nemes vadak, mint ahogy az északiak szeretnek dicsekedni vele, Hellenburgban egy kisebb vagyont is megfizetnek a bőréért.
Tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy rajtam kívül mindenkit érdekel a kölyök élete. Nem azt mondom, hogy engem egyáltalán nem érdekel, de ahogy megmondtam már a vámpír kisasszonynak… egyikükért sem fogom itt hagyni a bőrömet.
‒ Simán hamut csinálok magukból, ha közelebb jönnek. Eric, maga tudja, hogy képes vagyok rá ‒ a kormos is fenyegetőzésbe kezd.
Míg a másik vámpír is hallgatásba burkolózik én üres, közömbös arccal figyelek. Pattanásig feszült idegekkel készülök, ha esetleg támadni kell ‒ vagy védekezni.
Az egyháziak fenyegetéseire Eric csak harsányan felnevet. Egyetlen gyors mozdulattal felhúzom a számszeríjam.
‒ Az egyház egyik kurvája azt hiszi, hogy átverhet. A kisállata meg biztos azért sebesült meg, mert olyan hatalmas. Dobjátok el a fegyvereiteket. Mindet ‒ utasít elkomolyodva.
Még mindig biztos kézzel tartja a kölyköt maga előtt, a torkához szorítva a fegyverét.
‒ Maga tényleg megőrült ‒ hangosabban nevet fel az inkvizítor, mint az előbb Eric, mintha túl akarná licitálni. ‒ Gyerünk, ölje meg a gyereket, aztán próbálja ki mire megy másodmagával...vagy egyedül ‒ a szemem sarkából kapom el, ahogy felém pillant. Minden bizonnyal azért, hogy nehogy odaadjam Ericnek a fegyverem, aki épp felém indul. Érthető, én is először az íjásztól próbálnék megszabadulni a helyében.
Magamtól sem vagyok ostoba, így ahelyett, hogy Eric parancsának engedelmeskednék, ahogy elkezd felém közeledni, felemelem a fegyverem, és a fejére célzok.
‒ Még egy lépés, te koszos bandita, és arra se lesz időd, hogy felkiálts, nemhogy átvágd a lopott fattyad torkát! ‒ morgom fenyegetőn, de nem túl hangosan.
A szemem sarkából észlelem, ahogy Eric embere, akivel a faluba ment élelemért, felém somfordál oldalról. Még elég messze van ahhoz, hogy rövid ideig ne kelljen foglalkoznom vele.
‒ Eric, gondolkodjon józanon. Tényleg úgy gondolja, hogy van esélye ellenünk? Csak nézzen körül. ‒ a kisasszony is próbál a lelkére beszélni.
Felesleges. Jól ismerem a csapdába esett vad természetét: nincs vesztenivalója. Csak a félelme van. A mi Eric tizedesünk is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy szabaduljon.
Ez az a pont, amikor mindannyian tudjuk, hogy mi lesz a játék vége. Kérdés, hogy meddig fogjuk húzni.
Eric tizedes mindeközben, ahelyett, hogy farkasszemet nézne az íjammal, mint ahogy egy férfi tenné, inkább a szabad kezével a gyermek hóna alá nyúl, átöleli annak a mellkasát, és fölemeli maga elé, hogy a kölyök testével védje a fejét és felsőtestét. Igazi kis féreg.
‒ Most lőj Ericre, Edgar, most! ‒ hallom a lovag rikkantását.
Gyanítom, hogy valami varázslat érhette időközben a férfit, így ahogy a kormos suhanc kéri, mivel nem tudok a tizedes fejére lőni, a bal térdére célzok hirtelen, aztán már nem arra figyelek, ahogy a nyílvessző átfúrja magát a csontokon ‒ az ordításából tudom, hogy célba találtam ‒, hanem oldalra fordulok gyorsan, mielőtt Eric embere oldalba tudna támadni.
Hogy rosszul mértem fel a helyzetem, akkor tudatosul bennem, mikor a fickó kardcsapása nyomán először azt látom, hogy az ingem ujja gyorsan terjedő vérfolttól ázik, aztán a fájdalom is bele hasít az alkaromba, az utolsó pillanatban sikerül a jobbommal az íj után kapnom, mielőtt még elejteném.
Fogalmam sincs, mi történik a többiekkel, míg Eric emberével viaskodom.
Ahogy biztosan fogom a fegyvert, a számszeríj tusával indulok a férfi felé, nagyot lendítve rajta. Nagyobb, és valószínűleg edzettebb is vagyok nála, nem tudja hárítani az ütést. Mikor elfekszik a havon, erősen gyomron rúgom, majd néhányszor lecsapok még a számszeríj tusával a fejére, mígnem hallom, ahogy a koponyacsont reccsenve adja meg magát a kemény fának. A fejsebek nagyon tudnak vérezni.
Hallom a többiek kiáltásait, de nem foglalkozom addig velük, amíg a bandita kivérző holttestéről le nem csatolom a fegyvereit, majd a gyolcsingje egy tiszta részéből lehasítok egy darabot, és elkötöm azzal az alkaromat, hogy lassítsam a vérzést. Elég mélyre sikerült vágnia a szerencsétlennek.
Hirtelen megint csend zuhan ránk.
Gyorsan körbepillantok, hogy felmérjem a terepet. Mindannyian megsérültünk valamilyen módon, de ahogy várható volt, elpusztult az összes bandita.
A szekerek mellett ücsörgő elgyengült csűrhére sandítok. Ezekért igazán nem érte meg.
Csak egy pillantásig tart az üdvös csend, majd felzavarja a Dennisből feltörő zokogás. A hátát figyelem rövid ideig. Szerencsétlen ijedtében szaladni kezd. Még csak gyerek, nincs honnan tudja, hogy sokkal jobb úgy meghalni, ha gyorsan átvágják a torkodat, mintha éhesen megfagysz az erdőben.
Mindegy, majd valamelyik nő biztosan utána megy. Valószínűleg a vámpír, az inkvizítor úgy tűnik, pont a lábán sérült.
Megindulok feléjük.
‒ Van pár óránk eldönteni, mit tegyünk. A kölyök szerint csak reggel jön a kopasz ember... ‒ mormogom, ahogy közel érek.
A kormos is felénk vánszorog.
‒ Ez nagyon a határon volt ‒ leheli maga elé.
‒ Ügy... ügyesek voltatok. ‒ motyogja a vámpírnő is, mintha bárki is az elismerésére vágyott volna.
Az inkvizítor motyog valamit a bajsza alatt, valószínűleg ki tudnám találni, ha próbálkoznék, de annyira nem érdekel. A lovagja közben ismét valami egyházi mágiával mókol, lévén elviselhetetlen fájdalom nyilall az alkaromba. Ahogy lenézek, látom, hogy lassan kezd összehúzódni a sebem. Nos, úgy tűnik, mindennek megvan a maga ára. Elismerően biccentek a kölyök felé.
‒ Hogy vagy? ‒ érdeklődik az inkvizítor a kormostól.
Nos, úgy tűnik, a kölyök senkit sem érdekel. Amin erősen csodálkozom, hiszen az előbb mindenki azon dolgozott, hogy megmentsék. Mégis úgy tűnik, mintha csak én venném észre a hiányát, főleg, hogy a sírását már csak egyre távolabbról lehet hallani.
‒ Vége? Megmenekültünk? ‒ az egyik fogoly gyenge hangját hallom.
‒ Igen, ha eltakarodunk innen, mielőtt ideér a kopasz ember, akinek el akartak adni ‒ morgom bosszúsabban a megszokottnál. A fájdalom tehet róla, meg az értetlenség, hogy a nagy védelmezői miért nem indulnak a fattyúért…
‒ Jól van, akkor elmegyek én a kölyökért ‒ sóhajtok végül bosszúsan, és elindulok sírás irányába.
‒ Rendben, ha megtaláltad, akkor eltűnünk innen ‒ biccent felém a kormos, ahogy elhaladok mellette. ‒ És köszönöm, hogy segítettetek ‒ még hallom, ahogy utánam szól.
Néhány yard után megszaporázom a lépteim, ahogy a kölyök után kiáltok:
‒ Hé, kölyök! Most már biztonságban vagy, mi győztünk. Állj meg!
Rövid idő múlva észreveszem, hogy a kisasszony is csatlakozott hozzám. Nem értem, miért, alig tíz kiló az a gyerek, egyedül is vissza tudom vinni…
Nem állok le ezen vitatkozni vele, habár, ha már eddig ott téblábolt a karaván körül, most is inkább foglalkozhatna azzal, hogy segít összepakolni a többieknek, felnyergelni a lovakat, befogni a szekerek elé meg miegyéb, hogy eltűnhessünk innen, mielőtt a kopasz ember megérkezik.
Nem vágyom rá, hogy találkozzak vele meg a tucat emberével.
A száradt, fagyos fűben találom összekuporodva a gyereket.
‒ Gyere, kölyök, nincs semmi baj ‒ szólok hozzá tőlem szokatlanul szelíden, majd odahajolok hozzá. A karomba, és úgy indulok vissza vele a szekerek felé, nem sok figyelmet szentelve a másik vámpírnak.
‒ Dennis... Sajnálom. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy bántsanak, bocsáss meg. Azt gondoltam... az erdőben biztonságban leszel. Azért küldtelek oda. ‒ magyarázza a gyereknek, ahogy elindulunk visszafelé. A gyerek viszont eléggé meg van rémülve ‒ amin nem csodálkozom ‒, nem igazán fogja fel a nő szavait. Nem szólok semmit, csak megforgatom a szemem. Mindegy is, egyébként sem neki szól a magyarázat, a vámpír egyértelműen csak a saját lelkiismeretét mosdatja.
Hiába könnyű a gyerek, lassabban érünk vissza, nem tudok mégse szaladni vele… Mire visszaérünk, már nagyjából összeszedték a szekereket, élelmet is szerzett a két egyházi a nem-fogoly foglyoknak.
‒ Merre induljunk? ‒ kérdezem. ‒ Carolusburg arra van ‒ intek a fejemmel északkelet irányába. ‒ Egy darabig elkísérlek titeket, aztán, ha már teljes biztonságban vagytok, ha nem bánjátok ‒ elmosolyodom ‒ inkább váljanak el útjaink.
‒ Vele mi legyen? ‒ kérdezem aztán halkan, szelídebben, a még mindig a karomban tartott gyerek felé bökve az állammal.
‒ Igen, a főváros a célunk, ezek a katonák gyógyítást és ellátást igényelnek, nekünk pedig jelentést kell tennünk. Köszönjük, ha bármeddig velünk tartotok ‒ magyarázza a kormos, a végén még egy barátságos mosolyra is futja. Jozef. A te neved jól megjegyzem, fiú. ‒ A gyereket pedig jó helyre juttatjuk, ha ránk bízzátok.
Miután a vámpírnő el-elcsukló hangon a szavát adja, hogy gondjaiba veszi a gyereket, gyengéden a karjaiba adom a fiút.
Aztán felnyergelem a lovat, és egy ideig a menet elején haladok, néhány lépéssel a többiek előtt, a Carolusburg felé vezető úton.
Nincs kedvem beszélgetni.
Persze számítok arra, hogy felajánlanak némi elégtételt a zsold miatt, amitől elestem, de nem hiába nem a Nagylelkű Isten Egyházának nevezik magukat.
Mindegy is. Állítólag gyönyörű vadkanok élnek még mindig az északi erdőkben. Hazafelé mindenképp megnyúzok egyet. Ha igazán olyan nemes vadak, mint ahogy az északiak szeretnek dicsekedni vele, Hellenburgban egy kisebb vagyont is megfizetnek a bőréért.
![[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) - Page 2 Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele) - Page 2 Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
