Első fejezet - 817. Január
Gyalogszerrel érkeztem meg felhők gyászleplébe burkolózott szülővárosomba, s még a januári nap sem volt képes gyönge fényével felmelegíteni a havas tájat, melyet oly sokszor láttam és szerettem. De még a kapuk mellett lobogó fáklyák sem nyújtottak többet az üres szívemnek egyszerű, anyagtalanul integető fényforrásoknál. A kapuk fölött aznap nem a város lobogója üdvözölt. Egy monoton színű, díszek nélküli fekete zászló adta jelét mindenkinek, hogy öt nap alatt már Veronia egyik legészakabbra eső városába is eljutott XI. Károly halálának híre. Üdvözöltem az öreg őröket és beszámoltam nekik érkezésem okáról, ahogy annak rendje módja, mielőtt egy hatalmas sóhajtással beléptem a főútra.
A falakon belül senki nem fogadott. Miért is tették volna? Hiszen nem tudták, hogy valaha is hazatérek, levelet pedig nem írtam senkinek. Az otthonomig vezető út a szokásosnál kevesebb latyakkal volt beterítve, feltételeztem, kevesebb ember járta őket, s ritkábban is. Az ajtónkhoz felvezető három lépcsőfok semmit sem változott, még a második lépcsőfok törött sarka is ugyan úgy nézett ki, mint ahogyan elhagytam, s ez az ismert időtlenség csöppnyi megnyugvást csempészett a lelkembe. Kopogtattam egyet, majd kettőt és végezetül egy harmadikat is, az ajtó pedig kitárult. Otthon voltam.
- Édesanyám! Édesanyám! Erlendr hazajött! – kiabálta nővérem, miután nyakamba ugorván berángatott és a szuszt is kiölelte belőlem. Hallottam is a kemény fapapucsok kopogását, ahogyan az előszobával szomszédos étkezőből viharzott ki anyám. Azonban ő nem szólott egy szót sem. Nem tudott. Egész úton hazafelé azon elmélkedtem, miképpen számoljak be jó anyámnak a gyászról, melyet magamon viseltem. Azzal nem számoltam, hogy az anyák különleges teremtések, akik megérzik, ha valami nincsen rendben. Édesanyám tudta, hogy apám hiánya nem jelent jót, s miután végigfürkészte arcomnak minden vonását, hamar rá is lelt a gyász és bűnbánat minden apró színére. Könnyekbe lábadva ölelt meg mind a kettőnket, szorosan magához karolva vékony karjaival.
- Isten hozott Erlendr. – suttogta végül, miután eleresztett. – Gyere be gyorsan a tűzhelyhez. Bizonyára átfagytál a hosszú út alatt. Ada, forrázz le gyorsan egy kis kamillát! Az kéne még, hogy az öcséd meghűljön.
Levetettem hát utazó gönceimet, hogy magamra vehessem én is a gyapjúval bélelt benti ruhákat, hiszen a tűzhely nem volt elég, hogy kicsiny házunk minden helyiségét átmelegítse. Hamar letelepedtem a tűzhely előtt fekvő szőnyegre, melyen gyermekként oly sokat hallgattuk szüleink meséit, majd hosszasan az egyik karos székre meredtem. Apánk széke volt az, és soha sem éreztem még oly üresnek azt a helyet, mint akkor.
- Holnap elmegyek gyónni. – jelentettem ki, s mind a ketten meglepetten kapták fel a fejüket a kellemes csendből, melyet mindössze az égő lucfenyő ropogása töltött ki.
- Akkor mi is veled megyünk. – vágta rá nővérem.
- Mi meggyónni valótok volna nektek?
- Nem gyónni megyünk. Imádkozni. – pontosított, bágyadtan mosolyogva a tűzre, miközben ő is hörpintett egyet a bögréjéből. – Mi nem voltunk háborúzni. Nincsen mit meggyónnunk.
- Ada! – szólt rá hirtelen megemelt hangjával édesanyánk. – Nem illik az ilyesfajta beszéd. Nincs olyan ember Veronián, kinek ne lenne mit meggyónnia.
Az intelem hirtelen jött, s kellemetlen csendet hagyott maga után. Még arra is megesküdtem volna, hogy a tűz is elhallgatott ijedtében. Nekem nagyon nem tetszett és láttam Ada arcán, hogy szégyellte magát, amiért anyánk megszólta, így úgy döntöttem hamar elterelem a témát. Kérdezősködtem a munkájáról, a szomszédokról, a város dolgairól, még rokonokat is felhoztam, csak hogy kényelmesebben érezhessem magam, a kellemetlen érzés után. Így ütöttük el az időnket, mígnem ránk esteledett, s megvacsorázhattunk az asztalnál, együtt úgy, mint oly sokszor tettük régen. Kenyérrel, zsírral és káposztával. Jól esett újra a megszokott.
Az éjszakát úgy aludtam át, mintha a világon semmi gond nem lett volna sehol, s amikor felébredtem, teljesen úgy éreztem magam, mintha soha el sem hagytam volna otthonomat. A reggeli harangszó zengése oly könnyedén emelt ki az ágyból, mintha az élet nem is nehezedett volna reám minden terhével. Pedig tisztában voltam vele, hogy mint egyetlen férfi a háznál, komoly felelősséget viseltem a vállamon, édesanyám zabkásája azonban, akár csak az éjszaka nyugalma, rövid időre feledtette velem a dolgokat.
- Mozgalmas napunk lesz. – informált jó anyám reggeli közben. – Először a templom, majd Adát le kell kísérjük a szövőházba. Utána meg kell látogassuk nagybátyádékat és levelet kell fogalmazzunk a polgármesternek, hogy apád értékeit szállíttassa át a királyi irattárba…
- Azzal még várj egy kicsit. – szakítottam félbe kérlelésemmel. Tudtam, hogy hivatalosan minden kutatásával kapcsolatos tulajdona, halála után a legbelső kör tulajdonává válik, amennyiben erről korábban ő nem ítélkezik, még is felelősnek éreztem, mint örököse, átnézni azokat.
- Csak nem tervezed még mindig gyötörni magad a mágusok rögös útján? – kérdezte meglepetten Ada, mire megráztam a fejem.
- Nem azért… csak várjatok még egy hetet, kérlek. – nehéz volt elengedni…
- Megértem. – suttogta anyám kedvesen, hátrasimítva ősz haját.
Amíg Ada és anyánk elcsacsorásztak, én befejeztem a reggelim és távoztam, mondván előre akarok menni a templomhoz. Nővérem kissé csalódottnak látszott, hisz együtt akart menni, én még is erősködtem. Egyedül akartam lenni egy kicsit.
Odakint még éppen csak szürke volt az ég, s az utcát járó emberek úgyszintén. Gondolataim, mint a villám, cikáztak egyik helyről a másikra. Mit tehettem volna másképp? Vajon Ada haragszik rám? Valóban fel akarom adni a mágiát? Miért kell ennyire hidegnek lennie a télnek? Miért mennek ennyire sokan a templom felé? Vajon Klaus készít még olyan kis pereceket?
Igen. Klaus még mindig készített olyan kis pereceket, de az ára kissé megugrott, így csupán hármat vettem magamnak a nálam maradt váltóból. A napnak azonban jó fordulata következett, amikor is Martin atya, ismervén a Nordenburg család minden ágát, igen korán fogadott is, hogy gyónhassak nála. Nem éreztem magamat megkönnyebbülve, miután távoztam a templomból, még is rendezettebbnek láttam a világot magam körül.
- Dicsértessék Margaret néni! – köszöntem rá az idős, talán hetvenes éveiben járó asszonyságra a templom bejáratától nem messze, aki a mi utcánkban lakott, férjével együtt. Az öregasszony megtorpant és szemeivel végigmért, mintha nem ismert volna meg elsőre, majd egy keserédes mosollyal elém sétált.
- Látom téged megóvott az Úr, Erlender. – nevem kiejtésén az óta sem sikerült javítania, de őneki már elnéztem. – Jó látni, hogy legalább néhány ifjú túlélte a holtmezőt.
Míg családom meg nem jelent, hogy elmondhassák imáikat, kellemesen elbeszélgettem Margaret nénivel. Kiderült, hogy a holtmezei csata magával ragadta a sírba egyetlen fiát, akivel talán csak egyszer találkozhattam egész életemben, karácsony tájékán. Unokája nem volt, legalább is nem olyan, amelyről tudhattak volna, így rövid ideig, de hallgathattam a panaszkodását. Szegényen úgy megesett a szívem, hogy első dolgom volt felajánlani a segítségemet, a házkörüli munkákban. Ő illedelmesen megköszönte, de vissza is utasította az ajánlatom mondván, nincsen annyi munka, hogy ne bírjanak el vele, férjével közösen. Mikor apámról és tanulmányaimról kérdezősködött, kényelmetlenül éreztem magam, hisz nem hazudhattam neki. Közel élt. Hamar kiderült volna az igazság. Beszámoltam hát neki a veszteségről, mire ő, ugyan azzal a keserédes mosollyal megfogta a kezemet, hogy sajátjába véve, részvétét fejezze ki.
- Tudom, milyen nehéz időszak következik most számotokra. – mondta halkan, majdhogynem suttogta a szavakat. – De nem hagyhatod, hogy a gyász maga alá temessen.
- Igyekszem majd. – feleltem mosolyogva, majd mikor megláttam a sarkon befordulni nővéremet, illedelmesen elköszöntem a nénitől, hogy csatlakozhassak családomhoz. Nem tudtam, miféle gyászt élhetett meg Margaret néni, de abban biztos voltam, hogy az enyém közelébe sem férkőzhetett az övéhez. Nem járja az, hogy egy anya megélje a fia temetését. Margaret néni kedvessége még is önbizalommal töltött el. Ha ő képes volt megtartani a vállát, nekem sem lehetett nehéz.
Az imák elmormolása után elkísértük nővéremet a szövőházhoz, majd egy rövid búcsú után el is indultunk a város tehetősebb része felé, ahol nagybátyám dolgoskodott, mint írnok. Ő még azok közé tartozott, akik igyekeztek visszanyerni a nemesi vért.
- Unokaöcsém! Hilda! De jó újra látni benneteket. – köszöntött minket tárt karokkal a vastag szakállú, kopasz, ráncos férfi, Theobald. A ház ura, akinél éppen dolgozott, csupán a vendégszobáig engedett bennünket, így egy kisebb fotelnél és egy asztalnál többre nem számíthattunk, de nem azért mentünk, hogy kényelmesen lehessünk.
- Számunkra öröm, hogy egészséged jól szolgál, Theobald. – felelte formálisan édesanyám és láttam rajta, hogy nem válik kedvére a férfifal való találkozás. Emlékeztem valamire, mintha lett volna a múltban összetűzés a kettejük között, de már akkor sem emlékeztem, mi lehetett a tárgya.
- Hogy megy a varázstudomány Erlendr? Elbír a nagy tehetségeddel az öcsém? – kérdezte szurkálódva, ám az ilyesmi megszokott volt tőle. Az időzítése azonban nem volt a legjobb.
- Pontosan erről szerettünk volna beszélni veled. – sóhajtott fel anyám és mikor nagybátyám meglátta kifejezését az arcán, azon nyomban elsápadt.
- Hallottam a katasztrófáról, de nem hittem volna, hogy ő… - kezdte el motyogni az orra alatt, majd közelebb lépett hozzám és megragadta a vállamat. – Biztos? Nem lehet, hogy csak… elveszett? Esetleg csak fogságba esett?
Megráztam a fejem. Tömören elmeséltem neki, amit átéltem, ő pedig a hír hallatán mintha tíz évet öregedett volna. Remegő lábai alig bírták el testét és le kellett ülnie, ráncos homlokát a tenyerébe temetve. Jó pár perc kellett, hogy összeszedje magát annyira, hogy újból fel tudjon nézni a padlóról.
- Theobald. Tudom, hogy ez most hirtelen jött és időre lenne szükséged, de mi nem engedhetjük meg ezt a fajta luxust. A segítségedet szeretném kérni. – anyám hangja kemény volt, de büszkeségtől ékes is.
- Még is mit tudnék segíteni? Elhavaz a munkám és nincs kölcsönbe adható vagyonom.
- Segíts nekem munkát találni! – kértem tőle, magabiztosan. Tudtam, hogy anyám erre akart kilyukadni, hiszen családunk főbb keresője nem volt többé. Nővérem dolgozott, de az nem volt elég, hogy rendesen meg is élhessünk belőle, anyám pedig már túl öreg és fáradt volt ahhoz, hogy dolgozzon. A házasodott nővéreim családjára nem támaszkodhattunk, hiszen ők sem voltak túl tehetősek. Nem lehettünk teher a vállukon.
- Munkát találni? – meglepett hangja mögött hallottam a megkönnyebbülést, hogy nem kellett tovább magyarázkodnia. – Ezek szerint feladod a varázstudományokat?
- Fel. Öt év alatt nem tudtam eredményes vizsgát tenni, hogy inassá válhassak. Úgy vélem, a varázslás tudománya, nem az én hivatásom.
- Értem. – Theobald felsóhajtott, majd megbeszélt velünk egy találkozót a következő napra. Addigra ő is összegyűjthetett minden lehetőséget, ami segítségünkre lehetett. Gyorsan búcsúzkodtunk és távoztunk, mielőtt kellemetlenné vált volna az idegen házban való tartózkodásunk, s hazafelé vettük az irányt.
- Köszönöm. – mondta anyám, mikor hazaértünk, mire én megkérdeztem, miért. – Hogy segítesz nekünk.
- Ne butáskodj anyám. Ti vagytok a családom. Segíteni akarok, ahol csak tudok.
- Isten áldja a jó szívedet. – mosolyogva megölelt, majd elment, hogy begyújtsa a tűzhelyet, miközben engem elzavart apám dolgozószobájába, emlékeztetve rá, hogy én ott még időzni terveztem.
Kicsiny szoba volt és még zsúfolt is, egyetlen aprócska asztallal és rengeteg könyvvel, papírral és krétával. Végigfuttattam szemeimet a könyvespolcokon, kihúzkodva egy-egy kopott könyvet, csak azért, hogy visszategyem. Levettem néhány összetekert papirost, kibontottam őket, majd mivel nem értettem semmit a felrajzolt ábrákból, visszakötöttem őket és óvatosan vissza is helyeztem mindet a helyére. Csaknem az egész délutánomat abban a piciny szobában töltöttem, nézegetve a könyveket, jegyzeteket, papiruszokat, mígnem kezem ügyébe nem akadt egy vékonyka füzetszerűség. Bőr borította, mégsem volt kemény fedőlapja. Mikor felvettem a kezembe, úgy lifegett, mint egy döglött hal. A felső lapját felnyitván, egy érdekes idézet fogadott, mely apám kezével íródott, de nem az ő nevével:
„Az, hogy mivé teszed önmagad, csak attól függ, az Úr mivé enged válni.” Hannes Gerbert
Rögtön az azt követő oldalon pedig egy bugyuta rajz fogadott egy szakállas arc karikatúrájaképpen. Ezen olyannyira meglepődtem, hogy hangosan felkacagtam. Apám ezek szerint igazi művésznek érezhette magát. Tovább lapozgatva a füzetet hamar rájöttem, hogy ez volt az ő első jegyzetfüzete. Vagy ha nem is az első, de minden bizonnyal a legrégebbi. Egy emlék arról a férfiról, akit még nem ismertem akkor. Egészen addig, amíg vacsorára nem invitált Ada, gyertyafényben gubbasztottam a füzet fölött, hogy újból és újból újraolvassam a kis lábjegyzeteit, a megjegyzéseket és a rejtett szavakat a behajtott sarkak mögött. Lényegében semmi olyat nem tartalmazott, amit ne tanított volna már meg nekem apám. A mágia természetéről és változékony működéséről voltak benne főleg írások, valamint ötletek, melyek ostobán hangoztak, ha kimondtam őket, de papíron bizonyára volt értelmük. Sajnáltam, hogy meg kellett válnom ettől az apró kincstől, de tudtam, hogy nem tarthattam meg. Még is megőriztem az emlékeimben azokat az ostoba rajzokat és ötleteket, Hannes Gerbert nevével együtt. Ha jól sejtettem, ő volt apám tanítómestere. Vajon él e még? Vajon tudja, hogy tanítványa meghalt? Vajon tudja, hogy micsoda férfit okított ki belőle?
- Sikerült mindent megnézned, amit akartál? – kérdezte Ada, vacsora közben.
- Igen. Bár szívesen időznék még ott az este, ha nem gond. – válaszoltam, anyámra nézve, várva az engedélyére.
- Csak ügyelj arra, hogy eleget aludj. Holnap az első harangszóra kelnünk kell. Theobald nagybátyátok csak akkor ér rá.
Boldogan bólogattam, majd az egész éjszakát a könyvek és papírlapok között gubbasztva töltöttem, több gyertyát is elhasználva, amíg el nem aludtam az asztalon. Nem olvasgattam sokat. Időnként felnyitottam egy-egy könyvet, de hamar meguntam mindet. A kis bőrkötéses jegyzetfüzeten kívül nem is volt más, ami érdekelt volna. Nem tanulni voltam ott. Csupán gyászolni.
Gyalogszerrel érkeztem meg felhők gyászleplébe burkolózott szülővárosomba, s még a januári nap sem volt képes gyönge fényével felmelegíteni a havas tájat, melyet oly sokszor láttam és szerettem. De még a kapuk mellett lobogó fáklyák sem nyújtottak többet az üres szívemnek egyszerű, anyagtalanul integető fényforrásoknál. A kapuk fölött aznap nem a város lobogója üdvözölt. Egy monoton színű, díszek nélküli fekete zászló adta jelét mindenkinek, hogy öt nap alatt már Veronia egyik legészakabbra eső városába is eljutott XI. Károly halálának híre. Üdvözöltem az öreg őröket és beszámoltam nekik érkezésem okáról, ahogy annak rendje módja, mielőtt egy hatalmas sóhajtással beléptem a főútra.
A falakon belül senki nem fogadott. Miért is tették volna? Hiszen nem tudták, hogy valaha is hazatérek, levelet pedig nem írtam senkinek. Az otthonomig vezető út a szokásosnál kevesebb latyakkal volt beterítve, feltételeztem, kevesebb ember járta őket, s ritkábban is. Az ajtónkhoz felvezető három lépcsőfok semmit sem változott, még a második lépcsőfok törött sarka is ugyan úgy nézett ki, mint ahogyan elhagytam, s ez az ismert időtlenség csöppnyi megnyugvást csempészett a lelkembe. Kopogtattam egyet, majd kettőt és végezetül egy harmadikat is, az ajtó pedig kitárult. Otthon voltam.
- Édesanyám! Édesanyám! Erlendr hazajött! – kiabálta nővérem, miután nyakamba ugorván berángatott és a szuszt is kiölelte belőlem. Hallottam is a kemény fapapucsok kopogását, ahogyan az előszobával szomszédos étkezőből viharzott ki anyám. Azonban ő nem szólott egy szót sem. Nem tudott. Egész úton hazafelé azon elmélkedtem, miképpen számoljak be jó anyámnak a gyászról, melyet magamon viseltem. Azzal nem számoltam, hogy az anyák különleges teremtések, akik megérzik, ha valami nincsen rendben. Édesanyám tudta, hogy apám hiánya nem jelent jót, s miután végigfürkészte arcomnak minden vonását, hamar rá is lelt a gyász és bűnbánat minden apró színére. Könnyekbe lábadva ölelt meg mind a kettőnket, szorosan magához karolva vékony karjaival.
- Isten hozott Erlendr. – suttogta végül, miután eleresztett. – Gyere be gyorsan a tűzhelyhez. Bizonyára átfagytál a hosszú út alatt. Ada, forrázz le gyorsan egy kis kamillát! Az kéne még, hogy az öcséd meghűljön.
Levetettem hát utazó gönceimet, hogy magamra vehessem én is a gyapjúval bélelt benti ruhákat, hiszen a tűzhely nem volt elég, hogy kicsiny házunk minden helyiségét átmelegítse. Hamar letelepedtem a tűzhely előtt fekvő szőnyegre, melyen gyermekként oly sokat hallgattuk szüleink meséit, majd hosszasan az egyik karos székre meredtem. Apánk széke volt az, és soha sem éreztem még oly üresnek azt a helyet, mint akkor.
- Holnap elmegyek gyónni. – jelentettem ki, s mind a ketten meglepetten kapták fel a fejüket a kellemes csendből, melyet mindössze az égő lucfenyő ropogása töltött ki.
- Akkor mi is veled megyünk. – vágta rá nővérem.
- Mi meggyónni valótok volna nektek?
- Nem gyónni megyünk. Imádkozni. – pontosított, bágyadtan mosolyogva a tűzre, miközben ő is hörpintett egyet a bögréjéből. – Mi nem voltunk háborúzni. Nincsen mit meggyónnunk.
- Ada! – szólt rá hirtelen megemelt hangjával édesanyánk. – Nem illik az ilyesfajta beszéd. Nincs olyan ember Veronián, kinek ne lenne mit meggyónnia.
Az intelem hirtelen jött, s kellemetlen csendet hagyott maga után. Még arra is megesküdtem volna, hogy a tűz is elhallgatott ijedtében. Nekem nagyon nem tetszett és láttam Ada arcán, hogy szégyellte magát, amiért anyánk megszólta, így úgy döntöttem hamar elterelem a témát. Kérdezősködtem a munkájáról, a szomszédokról, a város dolgairól, még rokonokat is felhoztam, csak hogy kényelmesebben érezhessem magam, a kellemetlen érzés után. Így ütöttük el az időnket, mígnem ránk esteledett, s megvacsorázhattunk az asztalnál, együtt úgy, mint oly sokszor tettük régen. Kenyérrel, zsírral és káposztával. Jól esett újra a megszokott.
Az éjszakát úgy aludtam át, mintha a világon semmi gond nem lett volna sehol, s amikor felébredtem, teljesen úgy éreztem magam, mintha soha el sem hagytam volna otthonomat. A reggeli harangszó zengése oly könnyedén emelt ki az ágyból, mintha az élet nem is nehezedett volna reám minden terhével. Pedig tisztában voltam vele, hogy mint egyetlen férfi a háznál, komoly felelősséget viseltem a vállamon, édesanyám zabkásája azonban, akár csak az éjszaka nyugalma, rövid időre feledtette velem a dolgokat.
- Mozgalmas napunk lesz. – informált jó anyám reggeli közben. – Először a templom, majd Adát le kell kísérjük a szövőházba. Utána meg kell látogassuk nagybátyádékat és levelet kell fogalmazzunk a polgármesternek, hogy apád értékeit szállíttassa át a királyi irattárba…
- Azzal még várj egy kicsit. – szakítottam félbe kérlelésemmel. Tudtam, hogy hivatalosan minden kutatásával kapcsolatos tulajdona, halála után a legbelső kör tulajdonává válik, amennyiben erről korábban ő nem ítélkezik, még is felelősnek éreztem, mint örököse, átnézni azokat.
- Csak nem tervezed még mindig gyötörni magad a mágusok rögös útján? – kérdezte meglepetten Ada, mire megráztam a fejem.
- Nem azért… csak várjatok még egy hetet, kérlek. – nehéz volt elengedni…
- Megértem. – suttogta anyám kedvesen, hátrasimítva ősz haját.
Amíg Ada és anyánk elcsacsorásztak, én befejeztem a reggelim és távoztam, mondván előre akarok menni a templomhoz. Nővérem kissé csalódottnak látszott, hisz együtt akart menni, én még is erősködtem. Egyedül akartam lenni egy kicsit.
Odakint még éppen csak szürke volt az ég, s az utcát járó emberek úgyszintén. Gondolataim, mint a villám, cikáztak egyik helyről a másikra. Mit tehettem volna másképp? Vajon Ada haragszik rám? Valóban fel akarom adni a mágiát? Miért kell ennyire hidegnek lennie a télnek? Miért mennek ennyire sokan a templom felé? Vajon Klaus készít még olyan kis pereceket?
Igen. Klaus még mindig készített olyan kis pereceket, de az ára kissé megugrott, így csupán hármat vettem magamnak a nálam maradt váltóból. A napnak azonban jó fordulata következett, amikor is Martin atya, ismervén a Nordenburg család minden ágát, igen korán fogadott is, hogy gyónhassak nála. Nem éreztem magamat megkönnyebbülve, miután távoztam a templomból, még is rendezettebbnek láttam a világot magam körül.
- Dicsértessék Margaret néni! – köszöntem rá az idős, talán hetvenes éveiben járó asszonyságra a templom bejáratától nem messze, aki a mi utcánkban lakott, férjével együtt. Az öregasszony megtorpant és szemeivel végigmért, mintha nem ismert volna meg elsőre, majd egy keserédes mosollyal elém sétált.
- Látom téged megóvott az Úr, Erlender. – nevem kiejtésén az óta sem sikerült javítania, de őneki már elnéztem. – Jó látni, hogy legalább néhány ifjú túlélte a holtmezőt.
Míg családom meg nem jelent, hogy elmondhassák imáikat, kellemesen elbeszélgettem Margaret nénivel. Kiderült, hogy a holtmezei csata magával ragadta a sírba egyetlen fiát, akivel talán csak egyszer találkozhattam egész életemben, karácsony tájékán. Unokája nem volt, legalább is nem olyan, amelyről tudhattak volna, így rövid ideig, de hallgathattam a panaszkodását. Szegényen úgy megesett a szívem, hogy első dolgom volt felajánlani a segítségemet, a házkörüli munkákban. Ő illedelmesen megköszönte, de vissza is utasította az ajánlatom mondván, nincsen annyi munka, hogy ne bírjanak el vele, férjével közösen. Mikor apámról és tanulmányaimról kérdezősködött, kényelmetlenül éreztem magam, hisz nem hazudhattam neki. Közel élt. Hamar kiderült volna az igazság. Beszámoltam hát neki a veszteségről, mire ő, ugyan azzal a keserédes mosollyal megfogta a kezemet, hogy sajátjába véve, részvétét fejezze ki.
- Tudom, milyen nehéz időszak következik most számotokra. – mondta halkan, majdhogynem suttogta a szavakat. – De nem hagyhatod, hogy a gyász maga alá temessen.
- Igyekszem majd. – feleltem mosolyogva, majd mikor megláttam a sarkon befordulni nővéremet, illedelmesen elköszöntem a nénitől, hogy csatlakozhassak családomhoz. Nem tudtam, miféle gyászt élhetett meg Margaret néni, de abban biztos voltam, hogy az enyém közelébe sem férkőzhetett az övéhez. Nem járja az, hogy egy anya megélje a fia temetését. Margaret néni kedvessége még is önbizalommal töltött el. Ha ő képes volt megtartani a vállát, nekem sem lehetett nehéz.
Az imák elmormolása után elkísértük nővéremet a szövőházhoz, majd egy rövid búcsú után el is indultunk a város tehetősebb része felé, ahol nagybátyám dolgoskodott, mint írnok. Ő még azok közé tartozott, akik igyekeztek visszanyerni a nemesi vért.
- Unokaöcsém! Hilda! De jó újra látni benneteket. – köszöntött minket tárt karokkal a vastag szakállú, kopasz, ráncos férfi, Theobald. A ház ura, akinél éppen dolgozott, csupán a vendégszobáig engedett bennünket, így egy kisebb fotelnél és egy asztalnál többre nem számíthattunk, de nem azért mentünk, hogy kényelmesen lehessünk.
- Számunkra öröm, hogy egészséged jól szolgál, Theobald. – felelte formálisan édesanyám és láttam rajta, hogy nem válik kedvére a férfifal való találkozás. Emlékeztem valamire, mintha lett volna a múltban összetűzés a kettejük között, de már akkor sem emlékeztem, mi lehetett a tárgya.
- Hogy megy a varázstudomány Erlendr? Elbír a nagy tehetségeddel az öcsém? – kérdezte szurkálódva, ám az ilyesmi megszokott volt tőle. Az időzítése azonban nem volt a legjobb.
- Pontosan erről szerettünk volna beszélni veled. – sóhajtott fel anyám és mikor nagybátyám meglátta kifejezését az arcán, azon nyomban elsápadt.
- Hallottam a katasztrófáról, de nem hittem volna, hogy ő… - kezdte el motyogni az orra alatt, majd közelebb lépett hozzám és megragadta a vállamat. – Biztos? Nem lehet, hogy csak… elveszett? Esetleg csak fogságba esett?
Megráztam a fejem. Tömören elmeséltem neki, amit átéltem, ő pedig a hír hallatán mintha tíz évet öregedett volna. Remegő lábai alig bírták el testét és le kellett ülnie, ráncos homlokát a tenyerébe temetve. Jó pár perc kellett, hogy összeszedje magát annyira, hogy újból fel tudjon nézni a padlóról.
- Theobald. Tudom, hogy ez most hirtelen jött és időre lenne szükséged, de mi nem engedhetjük meg ezt a fajta luxust. A segítségedet szeretném kérni. – anyám hangja kemény volt, de büszkeségtől ékes is.
- Még is mit tudnék segíteni? Elhavaz a munkám és nincs kölcsönbe adható vagyonom.
- Segíts nekem munkát találni! – kértem tőle, magabiztosan. Tudtam, hogy anyám erre akart kilyukadni, hiszen családunk főbb keresője nem volt többé. Nővérem dolgozott, de az nem volt elég, hogy rendesen meg is élhessünk belőle, anyám pedig már túl öreg és fáradt volt ahhoz, hogy dolgozzon. A házasodott nővéreim családjára nem támaszkodhattunk, hiszen ők sem voltak túl tehetősek. Nem lehettünk teher a vállukon.
- Munkát találni? – meglepett hangja mögött hallottam a megkönnyebbülést, hogy nem kellett tovább magyarázkodnia. – Ezek szerint feladod a varázstudományokat?
- Fel. Öt év alatt nem tudtam eredményes vizsgát tenni, hogy inassá válhassak. Úgy vélem, a varázslás tudománya, nem az én hivatásom.
- Értem. – Theobald felsóhajtott, majd megbeszélt velünk egy találkozót a következő napra. Addigra ő is összegyűjthetett minden lehetőséget, ami segítségünkre lehetett. Gyorsan búcsúzkodtunk és távoztunk, mielőtt kellemetlenné vált volna az idegen házban való tartózkodásunk, s hazafelé vettük az irányt.
- Köszönöm. – mondta anyám, mikor hazaértünk, mire én megkérdeztem, miért. – Hogy segítesz nekünk.
- Ne butáskodj anyám. Ti vagytok a családom. Segíteni akarok, ahol csak tudok.
- Isten áldja a jó szívedet. – mosolyogva megölelt, majd elment, hogy begyújtsa a tűzhelyet, miközben engem elzavart apám dolgozószobájába, emlékeztetve rá, hogy én ott még időzni terveztem.
Kicsiny szoba volt és még zsúfolt is, egyetlen aprócska asztallal és rengeteg könyvvel, papírral és krétával. Végigfuttattam szemeimet a könyvespolcokon, kihúzkodva egy-egy kopott könyvet, csak azért, hogy visszategyem. Levettem néhány összetekert papirost, kibontottam őket, majd mivel nem értettem semmit a felrajzolt ábrákból, visszakötöttem őket és óvatosan vissza is helyeztem mindet a helyére. Csaknem az egész délutánomat abban a piciny szobában töltöttem, nézegetve a könyveket, jegyzeteket, papiruszokat, mígnem kezem ügyébe nem akadt egy vékonyka füzetszerűség. Bőr borította, mégsem volt kemény fedőlapja. Mikor felvettem a kezembe, úgy lifegett, mint egy döglött hal. A felső lapját felnyitván, egy érdekes idézet fogadott, mely apám kezével íródott, de nem az ő nevével:
„Az, hogy mivé teszed önmagad, csak attól függ, az Úr mivé enged válni.” Hannes Gerbert
Rögtön az azt követő oldalon pedig egy bugyuta rajz fogadott egy szakállas arc karikatúrájaképpen. Ezen olyannyira meglepődtem, hogy hangosan felkacagtam. Apám ezek szerint igazi művésznek érezhette magát. Tovább lapozgatva a füzetet hamar rájöttem, hogy ez volt az ő első jegyzetfüzete. Vagy ha nem is az első, de minden bizonnyal a legrégebbi. Egy emlék arról a férfiról, akit még nem ismertem akkor. Egészen addig, amíg vacsorára nem invitált Ada, gyertyafényben gubbasztottam a füzet fölött, hogy újból és újból újraolvassam a kis lábjegyzeteit, a megjegyzéseket és a rejtett szavakat a behajtott sarkak mögött. Lényegében semmi olyat nem tartalmazott, amit ne tanított volna már meg nekem apám. A mágia természetéről és változékony működéséről voltak benne főleg írások, valamint ötletek, melyek ostobán hangoztak, ha kimondtam őket, de papíron bizonyára volt értelmük. Sajnáltam, hogy meg kellett válnom ettől az apró kincstől, de tudtam, hogy nem tarthattam meg. Még is megőriztem az emlékeimben azokat az ostoba rajzokat és ötleteket, Hannes Gerbert nevével együtt. Ha jól sejtettem, ő volt apám tanítómestere. Vajon él e még? Vajon tudja, hogy tanítványa meghalt? Vajon tudja, hogy micsoda férfit okított ki belőle?
- Sikerült mindent megnézned, amit akartál? – kérdezte Ada, vacsora közben.
- Igen. Bár szívesen időznék még ott az este, ha nem gond. – válaszoltam, anyámra nézve, várva az engedélyére.
- Csak ügyelj arra, hogy eleget aludj. Holnap az első harangszóra kelnünk kell. Theobald nagybátyátok csak akkor ér rá.
Boldogan bólogattam, majd az egész éjszakát a könyvek és papírlapok között gubbasztva töltöttem, több gyertyát is elhasználva, amíg el nem aludtam az asztalon. Nem olvasgattam sokat. Időnként felnyitottam egy-egy könyvet, de hamar meguntam mindet. A kis bőrkötéses jegyzetfüzeten kívül nem is volt más, ami érdekelt volna. Nem tanulni voltam ott. Csupán gyászolni.