[Útvesztő] A magoi hét próbája

Groskohlergraben lakosai egyik reggelen igen értetlenül álltak össze az aprócska településük aprócska templomjának kapuja előtt, hogy a hirtelenjében megszaporodott zarándoklók sokaságát szemügyre vehessék. Természetesen tudták, hogy egy varázstudó él a közeli dombok egyikén, az viszont, hogy az mit csinál ott, hidegen hagyta a legfőképp földműveléssel és vadászattal foglalkozó lakosokat. Ellenben, hogy hirtelenjében több tucatjával érkeznek az utcájukba vándorok, a varázstudó miatt, új lehetőségeket nyitott meg nekik. A falu szélén igen hamar összetákoltak egy pihenőházat, amelyben a hosszú útról megtért zarándokok kinyújtóztathatták lábaikat, néhány váltóért cserébe, s még a szomszéd településről is hozattak asztalosmestert, hogy az ivónak új asztalokat és székeket faragjon.

Kevesebb, mint egy hét alatt már kofák is álltak a templom előtti kis téren, főzeteiket, fegyvereiket, eszközeiket, s minden egyéb, nemesi és háztáji portékáikat árusítva az utazóknak, s az eddig évtizedeken át csendes, nyugodt falucska, egy kisebb városi piac hangulatával kezdett vetekedni.

Mesélői megjegyzés:

Játékosok: Alicia Zharis; Jozef Strandgut; Astonien Michelberger; Illumia; Rothawdar Arskeliss; Zivriahan

Ismét magányos az út - csak ő, a botja, meg persze Voile valahol az égen, keresve a környék mezőin a gyanútlanul mászkáló rágcsálókat, hogy karmai által ízletes főfogássá váljanak. Néha meg-megáll részben a madár miatt, részben csak a saját érzései által sarkallva, és visszatekint az ösvényre, amit órákon keresztül tapos már, de sehol egy árva lélek, amitől enyhe, keserédes nosztalgia fogja el. Mintha egy pillanatig minden olyan lenne, mint régen, a világégés előtt, csak talán... Még csendesebb, mint akkoriban.
Egyedül a gondolatai azok, amik az elméjét rágják egész végig, ugyanis mióta hallott arról a nagytudású mágusról a környező falvak egyikében, úgy érezte, nem hagyhatja figyelmen kívül. Célját már jóformán elveszítette, és nem is mer kapaszkodni a remény egy apró sugarába sem, hiszen idáig egész élete erről szólt, kapaszkodott több, mint egy évtizeden át a lehetetlenbe, hogy aztán elkerülhetetlenül elbukja azt. Az égiek, netalán a szellemek biztos nevetnek rajta, de nincs már meg benne a küzdeni vágyás, éppen ezért nem is lesz csalódott, ha végül ennek a varázslónak az ismeretei az ő számára nem feltétlenül lesznek hasznosak. Talán a Spierspitzének azonban származhat némi előnye az itt összegyűjtött információkból, szóval ha más nem... Legalább ennyi pozitívuma lehet.
Vesz egy mély levegőt, és megemli a kezét, Voilénak ekként jelezve, hogy szálljon le vaskos cserzettbőrrel fedett alkarjára, és amint az állat megközelíti, megfeszíti karizmait, hogy meg tudja tartani annak súlyát. Kicsit közelebb húzza magához, másik kezével a csőre alatt megcirógatva a puha tollazatot, tenyerét aztán végighúzza az állat feje tetején a mozdulat egyfajta zárásaként. Tovább nem ingerli szegényt.
- Nemsokára megérkezünk, szóval ne keveredj nagyon messzire - fegyelmezi csendesen, majd egy karlökéssel visszaengedi a levegőbe a jószágot. Amíg az röptében van, addig övére fűzött kistáskák egyikének tetejét kikapcsolva kiemel egy kevés eleséget szótlan társának, feldobja, de csak addig követi tekintetével, amíg a bagoly karmai közé nem kerül. Voile szinte azonnal leszáll egy közeli fa ágára, hogy jóízűen elfogyassza jutalmát, mielőtt felzárkózna a közben falu irányába induló gazdájához, aminek égbe nyújtózó templomtornya már messziről mutatja a vándornak a biztonság közelét.


A településen belül egészen nagy a nyüzsgés, és bár a varázsló híre kifejezetten messzire jutott, nem hitte volna, hogy ekkora népséget összecsődít ilyen rövid időn belül. Már messziről hallja a kofák kiabálását a helység istenháza előtti tere felől, amit így jobbnak ítél a lehető legnagyobb ívben elkerülni, ugyanis nem óhajt vásárolni és még annál kevesebb kedve van folyamatosan leinteni őket. Nem mintha egy felszentelt épület közelébe vagy annak falainak oltalmába kívánna betérni, ahol egyébként sem vár túl sok kedves vagy segítő szót, inkább így az ivót választja elsőszámú célállomásának annak könnyedebb hangulatával, de az alkoholszagtól mégis terhesebb levegőjével. Ott sokszor könnyebb az információgyűjtés, mint a magasztos reverendásoknál, azért a pár váltóért pedig nem kár, amivel megeresztheti a csapos nyelvét - na meg talán a saját szomját is olthatja.

Felszerelés:

A zekémet rángatva magamra és az egyik csizmámmal a kezemben rohantam végig a folyosón, magamban átkokat morzsolva Karl-ra, arra az együgyű fiatal szolgára, aki előbbre valónak tartotta a kutyái megetetését és kényeztetését, mint, hogy átadja az üzenetet, hogy Sangarinus rendfőnök haladéktalanul vár a szobájában. Szerencsétlen Karl-nak sajnos elég rövid volt az esze, de a szíve hatalmas, de engem ez most nem nagyon vígasztalt, hiszen a püspök nem magyarázkodást, hanem engedelmességet és fegyelmet várt el. Én egyikben sem álltam a helyzet magaslatán, ám most nem akartam nála kihúzni a gyufát és kimenő megvonást kapni, azt Bögyös Trudi nem vette volna jónéven.
A rendfőnök szobája elött lefékeztem és igyekeztem valami elfogadható külsőt magamra ölteni, majd bekopogtam.
- Gyere be Jozef! – hallatszódott egy türelmetlen hang és én egy sóhajtással beléptem.
- Jelentkezem, uram! Hivatott! – álltam meg feszesen, egy főhajtás után.
- Igen, egy fertályórával előbb. – csattant fel. – Mi volt az a halaszthatatlan feladat, ami visszatartott attól, hogy azonnal megjelenj Fegyvernök uraság? – hajolt előre szúrós tekintettel, de aztán meg sem várva, hogy a kinyitott számon hang is kijöjjön, leintett. – Ne fáradj, nem akarom hallani a magyarázkodásodat, mert nincs arra időm, hogy a füllentések miatt penitenciával sújtsalak. – ült le a székére és egy levelet emelt fel az asztaláról. – Bár nem érdemled meg, de már kitapasztaltam, hogy olyan vagy, mint egy sokáig szűk helyre zárt csikó, ha nem rohangálhat rendszeresen szabadon, kirúgja az istálló oldalát, hiába az ostor. – húzza el a száját, de érzem, hogy korholó szavaiban inkább némi vidámság lapul, mint harag. – Mivel ….khmm …..megérzésem szerint nem lesz belőled rossz lovag, ha addig nem öleted meg magad, rád bízom ezt a feladatot, hogy kicsit kierezd a gőzt abból a bajkeverő, makacs fejedből. – koppintja le a levelet maga elé. - Groskohlergraben papja a segítségemet kéri, hogy kivizsgáljunk egy rejtélyes ügyet, valamiféle eddig a szürkeségbe burkolódzó mágus tevékenysége miatt. Hirtelen nagyon népszerű lett és a falu megtelt különféle idegenekkel, ráadásul sok belőlük nyilvánvalóan varázstudó. A tiszteletes fél, hogy nem mindenki tiszta szándékkal érkezik, írása alapján erősen retteg, hogy a sok árus, komédiás, szerencsevadász közé démonok is bevegyülnek, sajnos az atya …….. nem a legélesebb kés a fiókban, gondolom érted, fiam. – mered rám kérdőn, amire én azonnal bólintok.
Meg sem merek szólalni, mert annyira örülök, hogy kicsit elszabadulhatok és kiengedhetem a „gőzt”, ahogy olyan jól megfogalmazta. Bársony is oda lesz egy kis vágtáért.
- Mivel te eltöltöttél egy kis időt papnövendékként, pont alkalmas vagy a feladatra, hogy körülnézz ott és megnyugtasd az atyát. Indulj azonnal, ahogy készen állsz, már szóltam a konyhán, hogy pakoljanak elemozsiát az útra. Az Úr vigyázza az utadat! – intette elbocsátóan.
Ahogy megfordultam már fülig ért a szám, de a hangja még egy pillanatra megállított.
- És Jozef……..próbálj meg nem bajt keverni vagy belekeveredni. – mondjuk elég lemondóan hangzott…….Be kell vallani ismert engem!

Pár nap múlva már a városba lovagoltam be és el kellett ismernem, hogy a pap egyáltalán nem túlzott a rengeteg összegyűlt ember és az azokat kihasználni igyekvők számát illetően. Mintha hirtelen az álmos kis faluból város lett volna, a templom előtti tér pedig egyenesen egy zajos, zsúfolt piaci napra hajazott. Az utazó ruhámat viseltem, semmi nem utalt most a rendemre rajtam, nem akartam feltűnést, főként addig nem, amíg nem látok tisztán. Úgy néztem ki, mint jó pár zsoldos, akik a kocsma előtt lebzseltek.
Én is itt kötöttem ki a lovam, úgy gondoltam, belehallgatok a pletykákba, mielőtt felkeresem a falu lelkészét.

Felszerelés:

Rothawdart hívatta Thirgnor mester a dolgozószobájába, ahol mint mindig halomra álltak a varázskönyvek és egyéb kellékek, de ahogy végignézett rajta, mintha egyfajta rend lett volna benne, ebben az ember által káosznak tekintett egyvelegben.
-Fiam, azért hívattalak ide, mert fontos mondandóm van a számodra. - szólt Thirgnor mester Rothawdarhoz, amint megjelent a szobájában.
-Hallgatom mester. - válaszolt Rothawdar illendőséggel.
-Az a helyzet, hogy eltávot kapsz egy hétre, amikor is az lesz a teendőd, de csak ha kedved tartja, nem kötelező, hogy elmégy Groskohlergraben falujába és megkeresed azt a hét próbás mágust, akinek oly nagy híre ment az utóbbi időben. Számos zarándok is tart arrafelé manapság, ha úgy adódna, akkor csatlakozz egyikükhöz, de nem kételkedem abban, hogy magadban is meg tudod tenni azt a távolságot. A teendő csak annyi, hogy a mágiatudásod kamatoztasd ott, abban a hét próbában.
Ennyi volt Thirgnor mester mondanivalója, Rothawdar szinte gondolkodás nélkül döntött is, egy minutumot sem késlekedett, elment az atyai házához és megkérte apján adjon neki 100 váltót. Miután mindez megtörtént, útnak indult az említett faluba.

Útja nem volt hosszú és hála az egeknek nem történt semmi érdemleges Rothawdarral.

Amint megérkezett egy nagy zsibvásárt talált a falu közepén, ahol mindenféle portéka került eladásra. Azonban Rothawdar úgy gondolta, hogy előbb megpihen és amint azt láthatja, hogy egy újonnan épült pihenőt és fogadót is felhúztak ide a faluban, ahova rengeteg más vándor is betérni látszik. Rothawdar szomját oltani kívánó, betér maga is az ivóba és rendel magának egy finom, hideg világos sört, majd jó ízzel elfogyasztja.
Közben figyeli a betérőket, meg a beszélgetéseket, hátha több információhoz jut, hogy ki ez a neves mágus, aki miatt idecsődült ez a tömeg.

Felszerelés:

Hunyorogva emelem a kezemet az arcom elé amikor kilépek az épületből, eltakarva a napot a szemeim elől. Annyira hirtelen a váltás a szobám sötétjéhez képest, hogy egy másodpercre még a visszafordulás gondolata is átfut rajtam. Nem mintha túl sok kedvem lenne újra emberek közé menni, amikor frissen érkeztem vissza tőlük. Vagyis... Nagyjából három hete.
Szívesebben venném ha inkább a leveleket és a könyvek másolását bíznák rám, hogy nyugodtan és hasznosan tudjam tölteni a napjaimat.
Kár, hogy kevés olyan tagunk van, akikben meg lehet bízni egy utazást igénylő feladatnál ezért végül inkább rám esett a választás.
A feszültségem levezetéseként tudattalanul is a hajamhoz nyúlok és a fülem mögé tűrök egy kósza tincset, majd megpróbálom hozzásimítani azt a hajam többi részéhez. A szokásosnál jóval több fonat díszíti ezúttal, amiket alacsony lófarokba kötöttem, hogy könnyebben kezelhetővé tegyem. Nem tudhatom, hogy pontosan milyen állapotok várnak, vagy mit kell tennem és nem szeretném ha bármilyen formában akadályozna a hossza. A ruhámat is igyekeztem úgy válogatni, hogy hasonlóan szolgáljon; lenge, de rétegezett khitónt kötöttem magamra, egy övvel együtt, amire a tőrömet erősítettem. Az anyag részei között könnyen elvész az alakja, de még így is könnyen hozzá tudok jutni ha szükségem lesz rá.
Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, a bal szememet egy egyszerű világos színű szemfedővel rejtem el, a füleimet pedig egy könnyed fátyollal, amit a lófarkam alatt kötök össze. Nem vagyok biztos abban, hogy hogyan viselik a félvérek társaságát a környéken, vagy hogy milyen hátránnyal indulhatok emiatt másokkal szemben, ezért inkább biztosra megyek és megelőzöm az esetleges problémákat.
Még utoljára ellenőrzöm a táskám tartalmát, nehogy elfelejtsek valamit, mielőtt elfogadnám a segítő kezet ami felhúz a szekérre maga mellé. Gyalog hosszabb idő lenne odaérnem, arról nem is beszélve, hogy rendkívül fájdalmas és fárasztó lenne sétálva megtennem ugyanezt az utat.
Melegséggel önti el a szívem, hogy a testvéreim ennyire támogatóak. Nélkülük ki tudja, mi lenne velem.
Az idő hamarabb elmegy a társasággal és a beszélgetés is sokkal könnyebben zajlik, mint az idegenekkel. Észre se veszem, hogy megtettük az út nagy részét és kissé el is szomorít, amikor megérkezünk.
Gyorsan búcsúzok el tőle és megköszönöm a segítségét, mielőtt gyalog indulnék tovább a célom felé. Nem kell sokáig sétálnom, mielőtt ismerős lesz a terület, majd a faluban lévő házak és utcák. Medkokshnak hála már jóval az érkezésem előtt tisztában voltam a helyekkel amiket el akarok kerülni és a célpontjaimat is.
Könnyen hagyom ki a templomot és az ott zajongó tömeget, a pihenőházat megcélozva. Nem tervezek sokáig maradni, de nem árt kipihenni magam mielőtt elindulok.




Felszerelés:

Spoiler:

Alicia - Az ivó igen zsúfoltnak mutatkozott, ám ennek csak annyi okát lehetett látni, hogy alig néhányan ültek székeken. Úgy látszott, hogy a tömeg nagyja egy pont köré zsúfolódott. Bőrzekés férfiak lökdösték egymást, hogy közelebb kerüljenek, de akadt egy pár köpenyes és taláros legény is köztük, akik szintén fejüket dugdosták a többiek fölé, hogy láthassák az érdeklődés középpontját. Akik a helyükön ültek, többnyire csak korsólyukat billegtették, s egymás között beszélgettek. Szerencsédre, senki nem is figyelt fel, amikor beléptél a helyiségbe, illetve a tömeg sem állja igazán utadat a csapos fele, akinek válla szélességén csak bendője puffadtsága tett túl. Kedélyesen üdvözöl is téged a "Kuruttyolóban", ha odalépsz a pulthoz.

Jozef - A kocsma igen öregnek látszott, zsindelyes teteje rég elvesztette egykori fényét, ám a cégér, mely az ajtó fölött lógott, újnak látszódhatott, s első ránézésre egy békát ábrázolt, vagy varangyot. Az ajtótól nem messze, talán csak egy nagyobb köpésre a lóitatótól állt három katonaféle ember. Mindhárman fegyvertelenül, s talán már kissé ittasan is, szórakoztatták egymást ocsmány vicceikkel, amíg az egyikük ki nem szúrt téged. Ekkor aztán elhallgattak, összesúgtak, majd az egyikük szélesen mosolyogva megszólított, a tündék nyelvén.
- How you goes my brother? (feltételezhető fordítás: Hogy vagy testvér?) - akcentusa erősen német, de látszik rajta, hogy jól szórakozik önmagán.

Rothawdar - Az ivó, bár eléggé tágasnak tűnt kívülről, belül alig szolgált szabad hellyel. Az asztalok mellett iszogató, kockázó, kártyázó és halkan zajongó emberek között csak oldalazva lehetett elférni, hogy a pulthoz jusson az ember. A nagy tömeg szélén azonban volt egy hölgy. Gesztenyebarna haja szászlóként lobogott, ahogy fejét ingatta a dallamra, amelyet lantján játszott. Fehér bőrétől úgy elütöttek vörös ajkai, mint liliomföldön a rózsavirág, s barna szemeit félig takarta hosszú szempillái alatt, ahogy a húrokra koncentrált. A pöfeteg kocsmárosnak is sok idejébe tellett, mire üdvözölni tudott a "Kuruttyolóban", s kiszolgálhatott a ritka és igen borsos árú söréből. Helyet végül egy kisebb asztal mellett leltél, két igen fakó alak társaságában.
- A fiatalember honnan érkezett? - kérdez habozás nélkül az egyik, alig néhány perccel az után, hogy leültél. - Bizonyára a torony miatt fújta ide a por, nem igaz?

Zivriahan - A piaci forgatag nem látszott csendesedni, s az onnan kiszűrődő zajok érthetetlen kakafóniaként jutottak csak el bárkihez is. Nem is túl messze a kis pihenőhelyedtől elcsípheted, ahogy egy háziasszony éppen fülénél fogva húz maga után egy kisfiút, miközben hangosan szidalmazza, amiért egyáltalán eszébe jutott kiszökni a toronyhoz. Tőlük nem is oly messzire egy idős bácsika üldögél karosszékében a ház udvarának kapuja előtt, s pipálva szemléli a forgatagot, amíg a gyerek ki nem szabadul anyja fogságából, s mint űzött vad, rohan el a templomon túlra.
- Hagyjad Ingrid! - kiált az asszonyra az öregapó, mikor látta, hogy már iramodott volna kölyke után. - Ha megsérül, megsérül. Majd tanul belőle. A fogát úgy sem hagyta ott még senki.
- Te nem hallottad a meséket apus? Én a lelkét védem a szerencsétlennek!
Ezzel az asszony tovább is viharzik, az apó meg csak legyint egyet rá.

Illumia - A pihenőház, lévén a legújabb épület a faluban, árasztotta magából a forgács és a friss fa illatát. Zsindelyes tetejét még nem koptatta meg az idő, ajtajának zsanérja még csendesen engedett a forgásnak. Odabent érezhetően hűvösebb és csendesebb volt, mint a kinti forgatagban, s érkeztedre mindössze csak egy apáca figyelt fel, aki vízzel járt körbe a helyiségben. Odabent voltak padok, hogy kényelmesen leülhessenek az utazók, de még szalmazsákok is, ha netán úri kényelemre vágynának. Az egyiken egy befáslizott lábú férfi feküdt, halkan nyöszörgött, míg a padok között néhány jól öltözött figura, feltételezhetően kereskedők beszélgettek.
- Isten hozta a kis falunkban kisasszony. - köszönt téged elsőként az apáca, egy faragott poharat nyújtva feléd. - Csak nem a torony miatt érkezett magácska is?

Az út lefárasztott, mivel a végét eléggé gyorsan tettem meg, mert nem volt kedvem még egy éjszakát a földön tölteni. Bársony is megérdemelt már egy kiadós abrakot, jól meghajtottam, hiszen ki tudja megint meddig kell egy helyben rostokolnia majd.
Így aztán nem csak az információk ígérete, hanem a meleg étel és pár pohár ital ígérete is a látszólag frissen felépített, de legalábbi alaposan kibővített kocsma felé húzott.
Már-már a számban éreztem a friss cipó és a ragú ízért, amit az illatok alapján bent találhatok, amikor az épület körül lebzselők közül harsány és nyilvánvalóan borzasztóan eltorzított tünde köszöntés állított meg, ezért biztosra vehettem, hogy még véletlenül sem fajunk egyik tagjától származik.
Minden esetre kíváncsian fordultam a hang irányába, amit azonnal meg is bántam, hiszen vaknak kellett volna lennem, ha nem látom az erősen ittas férfiakat. Hárman voltak és bár magában a szavakban egyelőre semmi sértő nem volt, biztos voltam benne, hogy nem udvarias gesztusnak szánták.
- Thank you, quite excellent mate. (Köszönöm, egészen kiválóan, cimbora.) – válaszoltam folyékonyan angolul, aztán németre váltottam. – De nem kell kitörni a nyelvedet, jól értelek így is. További jó szórakozást! – biccentettem feléjük és ismét a kocsmaajtó felé fordultam reménykedve, hogy ennyi volt.
~ A püspök a lelkemre kötötte, hogy ne keverjek bajt. Szóval csak lazán, nyugodtan….Lehet, hogy tényleg csak a ritka udvarias katonákba triójába botlottam, akik egyáltalán nem utálják a sötét tündéket. ~
Kivel akartam ezt elhitetni……?

„Közhírré tétetik, aki a magoi tornyának hét próbáját képes kiállni, az részesedhet a vagyonból és a tudásból, mely benne lakozik. Legyen az ember, tünde, vámpír vagy démon, ha a hét próbát kiállja, a jutalmát megkapja.”

Újból átolvasom a papírra vetett üzenetet, miközben próbálom összeszedni a gondolataim. Nem túl sok sikerrel: az elmúlt napok eseményei úgy felkavartak, amit már hosszú, túl hosszú évek óta nem tapasztaltam.
Még mindig nem tudom hová tenni, ami történt.
Talán az Úr akarata, hogy épp most akadtam bele ebbe a férfiba, aki kitörő lelkesedéssel mesélt erről a próbatételről? Vagy puszta szerencse lenne? Akárhogy is, a története valóban felkeltette a figyelmem. Emlékszem még, régen, a világégés előtt miként viselkedtem volna... már rég szedelőzködnék, s gondolkodnék a szökés módján. Kerestem a kalandot, az izgalmakat, s bármilyen hihetetlen, erre nem csak a tolvajlás volt képes; a tudás, a nyers információ erőszakos eltulajdonítása sokszor majdnem akkora örömet okozott, mintha valakit egy újabb ékszeresdobozzal kurtítottam volna meg.
Össze kell szednem magam. Mihez kezdjek? Olyan jól elhelyezkedtem itt, a városszéli templomocskában, a nép jámbor pásztoraként... kényelmes, egyszerű élet, sokan a szemük világát is odaadnák egy hasonlóért.
Én pedig úgy undorodom tőle, hogy arra nincsenek szavak.
Ez egy tökéletes lehetőség lenne, hogy kiszakadjak ebből a mocsokból. Rég voltam már a városon kívül, s most újra próbára tehetném magam, talán több módon is, mint azt elárulom annak a bizonyos Hinderwaldnak. Viszont...
Félek.
Ha egy közönséges kiruccanás lenne, talán nem is teketóriáznék. De ez Délen van, messze a biztonságos környezetemtől, így ha bármi gond lenne, nem tudnék kivert kutyaként visszafutni a falak mögé. Utálom ezt az érzést, de hiába, érzem, ahogy a bizonytalanság kíméletlenül éget; ha olyan régóta ülök tétlenül, mindenképp ez a legjobb lehetőség arra, hogy újra a tettek mezejére lépjek? Nem túl nagy falat ez?
Leteszem a papirost az asztalra, és a pislákoló gyertya lángjába bámulok.
Dél.
Közelebb Finsterwaldhoz.
Ne csinálj semmit, amíg nem szólok. De hiába sejlik fel előttem a Mester parancsa, már tudom: meg fogom szegni. Talán életemben először.
Félek, de ha ezt most nem teszem meg, még jobban meg fogom vetni magam. Azt pedig nem hagyom.

Ahogy számítottam rá, csak az elhatározás volt nehéz: szerencsére az Egyház még mindig egy csapat balekból áll, akik talán minden szavam elhinnék. A püspök meglepődött, mikor előadtam neki, hogy hat év semmittevés után tervezek egy déli kiruccanást, de miután elég hihetően adtam elő, hogy ez egy fontos esemény, sok nép megfordul ott, s valakinek képviselnie kell a Veroniai Kegyelmes Isten egyházát is, csak megértette, mit akarok. Hisz hogy tarthatnánk fenn a jó kapcsolatot a többi frakcióval, s hogy máshogy győzhetnénk meg minél több hívüket arról, hogy Észak útja az igaz út?
Mindig is a hízelgés volt az egyik legerősebb eszköz az egyháziakkal szemben. Miután illedelmesen visszautasítottam a harmadik felajánlást is arra, hogy kíséretem legyen, már készülhettem is az útra. Nem volt nehéz karavánt találnom, ami épp a kellő irányba ment, a holmim összepakolni pedig sosem volt hosszadalmas folyamat; így miután elmeséltem a távolmaradásom (félig igaz) indokát néhány öregasszonynak, akikről tudtam, hogy olyan sebességgel terjesztik a híreket, amit bármilyen katonai hálózat megirigyelne, útnak is indultam.

Az út unalmas, de már hozzászoktam annyi tétlenség után. Persze azért örülök, mikor megérkezünk, egyúttal meglepve veszem tudomásul, hogy nagyon nem vagyok egyedül; a hír népszerűbb lehetett, mint vártam, hisz ahogy beérek Groskohlergrabenbe, egy egész sereg szedett-vedett utazót, és cseppet sem ártatlannak tűnő kofát pillantok meg. Máskor talán elkapna a kísértés, hogy meglovasítsak egy-két apróságot a zsibvásárról, de most ügyet se vetek erre; talán majd ha kiszórakoztam majd a toronyban, körülnézek itt is, egyelőre viszont a hosszú utazás után valami harapnivalóra és hozzá egy korsó jóféle nedűre vágyom, így elindulok egyenesen előre, hogy találjak valami effélét. Attól nem kell félnem, hogy felismerik hovatartozásom; a barna köpeny elfedi a reverendám, s bár nem tervezem titokban tartani, ki vagyok, az indokolatlan kérdéseket mégis minél későbbre halasztanám. A jöttmentek számára pont elég, ha én is egy idetévedt vándor vagyok, aki szerencsét akar próbálni.
Majd akkor tudhatnak többet, ha én akarom.

Felszerelés::

Rothawdar nem kis meglepetésére a fogadó, ahova betérne inni, eléggé szűknek bizonyul, mivel elárasztotta a sok vándor vagy kalandor. Miután megvásárolta az itókáját, két elég fakóbőrű alak mellett talál helyet. Nem is kérdezi, hogy leülhet-e, csak leteszi magát, kényelmesen hátradőlve és belekortyol az italába. Kisvártatva az egyikük, megszólal Rothawdart kérdezve. Pár pillanatot gondolkodik.

~Vajon ezek az alakok kik lehetnek? Vámpírok talán, akik hozzászoktak a fényhez? Vagy csak rossz sorsú félnótások?!~

Aztán válaszol, de bal kezét gondosan, köpenyével eltakarva a tőre markolatán nyugtatja.

-Hát, hogyne. Mondhatni küldtek, hogy jöjjek el és tegyem próbára magam. Bár mesterem, aki elég nagyképű szokott lenni, bocsánat ezért, jóvá hagyta, hogy ide jöhessek, mivel magam is gondolkodtam azon, hogy vajon mit tartogat ez a híres magoi.

Majd, ha nem mozdul egyikük sem, iszik egy kortyot az italából, amelyet közelebb is húz magához, nehogy hozzáférjenek ezek az alakok. Valamilyen oknál fogva nem bízik bennük, mert nem tartja őket, nagyon bizalomgerjesztő megjelenésűeknek. ~Bár ne ítélj borító alapján, van egy rossz érzésem ezekkel kapcsolatban. De ki tudja, lehet mégis tévedek.~

Az épület ajtaját kinyitva rögtön megcsapja őt a felszolgált alkoholok és ételek kellemetlenül keveredő szaga némi izzadtsággal vegyítve. Egy pillanatra kiül arcára az ösztönszerű grimasz, és bár megfordul a fejében az összeverődött tömeg láttán, hogy inkább máshol próbál szerencsét, legyűri az ingereket – jobban megnézve rengeteg hely van még, ahol helyet foglalhat, csak valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a többség inkább a kollektív álldogálás mellett döntött.
Az ajtót maga mögött becsukva teljes természetességgel közelíti meg a pultot, helyismeret híján pedig megvárja a csapos köszöntését, amit lényegében elismétel, ne tűnjön teljes mértékben idegennek ezen a vidéken. Kezdésnek egy pohár felvizezett bort kér, lerakva az ellenértékként szolgáló érméket, és bár leülni nem ül le, egy darabig támasztja a pultot, miközben az álldogáló-tolongó népséget figyeli. Nem tűnnek kifejezetten gyanúsnak, így nyugodtan iszogat egy darabig, körbenézve a fogadóban, kicsit jobban megfigyelve az itteni népséget. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a figyelem középpontja a zekékkel és köpenyekkel kitakart pont, már csak az a kérdés, személy vagy tárgy az érdeklődés fókusza.
Pár hörpintés után megkeresi tekintetével a csapost, és ha esetleg éppen mást szolgálna ki, kérdésével megvárja, amíg elvégzi tisztes feladatát. Utána int csak.
- Mondja csak, mindig ennyire népes ez a hely? Fesztiválra készülődnének? – Feltételezi, hogy nem, de jobbnak ítéli a kissé tájékozatlan átutazót adnia ittartózkodása ideje alatt. A valóságtól mondjuk ez a tényező egyébként se áll különösebben távol. – Hallottam valami varázslóról meg a próbáiról, ha jól emlékszem, az valahol a környéken van. Csak nem ez csődítette ide a népeket? – emeli poharát, hogy kortyoljon még egyet, míg megkapja a választ, érdeklődőn fürkészve közben a nagydarab fickót. Amint kíváncsisága ezen részének eleget tesz, még azért illeti őt pár egy kérdéssel, mielőtt elcammogna máshoz, intve is poharastul a helyiség tumultusa felé. – Valami vándorbárd van itt, vagy mi olyan izgalmas?
Mindezeket megtudakolva egy biccentéssel köszöni meg a tájékoztatást. Egy darabig még fürkészi a nyomorgó vagy éppen nyakukat  nyújtózó alakokat, felmérve közben az esélyeket az átjutásra, ám hamar arra a következtetésre jut, hogy képtelen lesz köztük átpréselni magát. A székek ugyanakkor szabadok, és bár ő maga nem a legmagasabb Veronia földjén, de talán így, egy kis segítséggel...
Kiüríti a poharát, amit egy finom mozdulattal letesz a pultra, majd magát ellökve indul meg a csoportosuláshoz legközelebb eső szabad szék felé. Nemes egyszerűséggel egy lendületes mozdulattal feláll rá, így talán átlátva mindenki feje fölött, hogy megpillanthassa a falu másik aktuális hírességét.

Zivriahan - Az apó lassan, kényelmesen eregette a füstöt a szájából, amikor megközelítetted. Alaposan végignézett, tetőtől talpig felmért, majd halkan hümmögött egy keveset, megköszörülte a torkát, majd beleszívott még egyet a pipájába, mielőtt válaszolt volna.
- Ej be udvarias kislánnyal van itt dolgom. Neked is szép napot. Mesék szólnak a toronyról, de nem olyanok, amikre te gondolsz. Ezek igazak. Aztat mondják sokan, akik onnan kijönnek, megváltoznak. Pont a minap volt egy szószátyár katonaféle ember itten. Mindenkibe belekötött, akibe csak tudott és lyukat beszélt az emberek hasába. Aztán miután kiköpte őt a mágus tornya... - vidáman kuncogni kezd, s ismét pipályába szív. - Hát annál jámborabb embert keresve se találhatnál Veronián, mint amilyenné ő vált. A szerencsés lélek. Bár se a kincsből, se a mágus tanításaiból nem tudott szerezni. Szeretnéd esetleg kipróbálni magadat te is a próbáin? Állítólag hét van belőlük, mint a mesékben. A kitalált mesékben.

Jozef - Mikor a tökéletes kiejtésedet meghallják, a másik két férfi elneveti magát, mire a harmadiknak azonnal leolvad a barátságos mosolya az arcáról, amivel hozzád szólt. Eleinte zavarodottan néz rád, majd felhúzott orrával, fölényeskedve szól a társaihoz.
- Na nézzétek fiúk! Ez a hegyesfülű azt hiszi jobb nálunk. - természetesen nem kell sok, hogy a másik kettőt meggyőzze arról, hogy közelebb kell sétálniuk hozzád, s egy gyors sasszéval máris utadat állták az ivó felé. - Szóval azt gondolod, hogy nem vagyok elég jó a tündék nyelvéhez?
- Lenézel minket kormoska? - szólalt meg a jobbján álló vállasabb legény. - Pedig tudd meg, mi itt mindenkinél magasabbra jutottunk a toronyba! Velünk te nem fogsz szórakozni.
- Bocsánatkérésedet váltóban fogadjuk csak el.

Astonien - Az ivóban jókora tömeg látszott összegyűlni, s bár a legtöbben kártyáznak, vagy üzletelnek, páran azért felnéznek az érkezésedre. Elsősorban a csapos, aki félretéve a rongyát, arrébb áll a kirívóan fehér, csipkézett öltözéket viselő hölgytől, hogy széles mosollyal fogadhassa sokadik vendégét a "Kuruttyolóban". A sorok között pont egy embernyi távolság van, így a közlekedés korlátozott, de a hangulat általánosan jókedvűnek mondható. A sokszínű társaságban könnyen kiszúrhatsz egyszerű falusi legényeket, katonaféléket, gazdagabb öltözködésű kereskedőket és köpenyükbe burkolózott alakokat is. A tekintetek hamar el is fordulnak rólad, ám az érzés, hogy valaki figyel, nem múlik el.

Rothawdar - A két alak csendben bólogat, ahogy elmagyarázod nekik ottléted okát, s közben saját borukat kortyolgatják. Mozgásuk sokkal inkább tűnik kényszeresnek, mint természetesnek, de arcukon teljes érzelemmentességet láthatsz. Hallgatnak. Várnak. A bárd elpengeti az utolsó akkordokat, s felállva meghajol az ivónak, amíg a tapsvihar elárasztja őt.
- Nem tűnik katonafélének, már megbocsátson. - szólal meg végül a másik, állát vakargatva. - Jól feltételezem, hogy netán tudósféle, hogy mestere van?
- Mert ha igen, akkor roppant megörülnénk a segítségének. - hajol előrébb a másik. - Mi is a toronyba tartottunk testvéremmel, pont a tegnapi napon, de...
- Nem tudtunk bejutni. Viszont ha jól sejtem és valóban egy okult emberrel van dolgunk, akkor roppant hálásak lennénk, ha segítene nekünk.

Alicia - A lelkesedés nem tűnik lankadni a tömegben, ám a csapos igen hamar rendelkezésedre tudott állni, hogy öblös hangjával informálhasson.
- Nem vót ez mindég ennyire népes. Tegnapelőtt tájt kezdődött tán. De fesztivál az nem lesz most még a' bizonyos. - bólogatott, majd megvakarta a hasát. - Az a varázslóféle, ja. Nagy boszorkány az a nő. Egyszer láttam életemben, amikor még ekkorka tökmag vótam. De mindég itten élt. Most meg bizonyára elment az esze, oszt ezért csődült ide a fél világ. Hebegnek habognak itten próbákról, de teljesíteni senkit nem láttunk még. Boszorkány az a nő, tudtam én azt mindég is. Csak játszik az emberek elmélyével.
Hogy mondandóját nyomatékosítsa, még meg is kocogtatja a homlokát vaskos ujjával.
- Olyasféle. - válaszol végül utolsó kérdésedre is. - A nagyvárosbul gyütt le hozzánk Hildegrad. Bizonyára nem az igazi neve, de mindenki csak emígy tudja. Valami balladás asszonyság. Én nem bánom. Többet isznak, ha jól mulatnak!
A székre felállva láthatóvá válik a fejek között az érdeklődés középpontja. Egy barna hajú lány, a legfehérebb öltözékben, amelyet csak szem láthatott, amely közel sem segített porcelánfehér bőrén. A lány éppen egy köpenyes alakra figyel és időnként lenéz az ölébe és bólogat. Feltételezheted, hogy jegyzetel.

Mesélői megjegyzés:

Az Isten látja lelkem, hogy nem állt szándékomban most megsérteni senkit! Igazából nekem lett volna okom felkapni a vizet, hiszen nyilvánvalóan csak belém akart kötni. Persze lehetett volna annyi eszem, hogy nem válaszolok nekik, csak szépen meghúzva magam, lehajtott fejjel, besurranok a kocsmába, de…….hát az nem én lettem volna.
De hát én én vagyok és természetesen máris egy konfliktus közepén találom magam, amit persze elsősorban a sötét bőrőmnek és a hosszú fülemnek köszönhetek, ezt nem is rejtik véka alá, mikor az eddig hallgatag duó is csatlakozik gunyoros társához, hogy most már szándékosan elállják az utam a fogadó felé.
Nem dörgölhettem az orruk alá, hogy rendbéli fegyvernök vagyok, az talán még olaj is lett volna a tűzre, ráadásul délen voltam, nem igazán számíthattam itt mástól segítségre, de azért óvatosan körbenéztem, hátha mégis kimászhatok a csávából.
Visszafojtottam egy horkantást, amikor nagyon hamar kiderült, hogy valószínűleg csak az alkalmat keresték, hogy valakibe belekössenek és megvámolják. Én egyedül voltam, tünde voltam, ők meg hárman emberek, így maguk mögött tudhatták a többség szimpátiáját.
- Csak.…csak meglepődtem, hogy valaki, aki nem tünde beszéli itt. – igyekeztem diplomatikus lenni, bár egészen más készültem elsőre a képébe vágni, ám be kellett fognom, nem ezért voltam itt. – Nem nézek le senkit, és fel sem szándékozom, mint látjátok, urak, most érkeztem, csak meglocsolnám a torkom és pihennék egyet, de – jutott eszembe egy jó ötlet, ahogy a tornyot emlegették, - de ha elfogadjátok, meghívnálak benneteket egy-egy kupa sörre vagy borra és meghallgatnám azokat a sikereiteket a próbákon, annyi váltóm még talán akad. Még senkivel nem beszéltem aki járt volna odabenn.
Egy kis hízelgésbe még senki nem halt bele, én sem fogok, ha ezzel megtudok valamit és ráadásul nem keveredem verekedésbe ahogy beléptem a faluba.

Érdeklődve hallgatja a csapost, mondandója közben lassacskán kortyolgatva a rendelt italából, és ahogy halad a meséjével, az egyik szemöldöke úgy emelkedik egyre feljebb. Azt nem merte volna megkockáztatni, hogy helybéli lenne ez a varázsló, akiről futótűzként kezdtek el terjedni a hírek, mi több, egészen erős feltételezése volt, hogy csak itt vert tábort magának ideiglenesen. Mikor aztán a férfi szóba hozza az elmével való játszadozást, inkább csak önmaga meggyőzéseként lepillant jobbjának gyűrűsujján díszelgő gyűrűjére, megkönnyebbülten véve tudomásul, hogy még mindig ott van a karika. Több funkciót is szolgál így ez az ékszer, egyrészt jelzi a számára, ha az elméje befolyásolás alá kerülne - állítólag legalábbis, idáig nemigen volt erre példa -, másrészről pedig eljegyzettnek hiszik, így még annyi kedv sincs a megközelítésére, mint egyébként lenne.
- Jól sejtem, hogy akkor ő egyfajta remeteéletet élt, kicsit izoláltan a falutól? Hosszú idő után az szokta egy kicsit... megbomlasztani az ember elméjét - érdeklődik, ujjai között ringatva a poharát. - Volt már, aki visszajött ezekről a próbákról? - emeli ismét poharát, hogy egy újabb adagot nyelhessen. Nem ártana egy ilyet felkeresni, hogy felkészültebben járulhasson a boszorkánynak bélyegzett alak elé.
Bólogat néhányat, ahogy a fogadós további információkat árul el, ezúttal már a bárdnak feltételezett művészasszonyról. Az utolsó mondatra még egy halvány mosolyt is elereszt, engedve a fickó tréfás hangulatának, majd mindezek után egy köszönettel otthagyja a férfit, hogy a szék segítségével mindenki fölé láthasson, úgy nézve le a nőre, akinek egészen sápadt bőre azonnal egy vámpírra emlékezteti őt. Biztosra ugyanakkor nem veszi, és bár hallgatózna, hogy egy kicsit több kontextust kaphasson, mi megy a tömegnyomor közepén, túl nagy a zsibongás ahhoz, hogy bármi értelmezhetőt kihámozzon. Inkább megpróbál közelebb menni, és míg ilyen magaslatokban tartózkodik, keres egy olyan oldalt, ahol a legkönnyebbnek bizonyul a közelebb furakodás. Ha találni vél egy ilyen kis rést, akkor megindul annak az irányába, igyekezve nem meg- vagy fellökni másokat, csak átcsúszni a testek szoruló csapdája között.
Ha sikerülne annyira befurakodni magát a tömegbe, hogy lássa a nőt, nem zavarja meg a dolgában, csak figyeli egy darabig, kisvártatva pedig inkább egy kérdést intéz a tömeg egyik mellette álló tagjának:
- Maga tudja, mit csinál? - bök állával a szellemszerűen fehér idegenre.

Gyengéden tolom be magam előtt a pihenőház ajtaját, hangtalanul lépve be a helységbe. Még a másik lábam át sem emeltem a küszöbön, máris szemügyre veszem a környezetemet. A hűvös levegő, a frissen megmunkált fa illata és a pár fős társaság hatására elengedem az eddig feszült vállaimat és megnyugodva kerülök bentebb. Mégiscsak jó döntést hoztam.  
Mosolyogva bólintok annak, aki esetleg a szemembe nézne, de ezen felül nem tervezek nagyobb feltűnést kelteni – nem szeretném megzavarni az otthonomra emlékeztető csendet és nyugalmat.
Kissé elveszve lépek egyet a házban, hol a padokra, hol a szalmazsákokra nézve, hátha megtalálom azt a helyet ahol a legkevésbé zavarok másokat.
Bizonytalanul közelítem meg az utóbbit és óvatosan foglalom el a helyem, míg a fél szememet a sérült férfin tartom, igyekezve jól megnézni a sérülését. Hasonlíthat azokéra, akiket el szoktam látni és ezáltal rajta is segíthetnék valahogyan – mégis, inkább megtartom magamnak a szavakat. Még nem tudok róla eleget és nincs elég bátorságom megkérdezni az állapotát. Az is valószínű, hogy szerencsétlen férfi fájdalmán csak az idő enyhít majd és én se tudnék többet tenni érte, mint amit eddig kapott.
A ruhám aljához nyúlok és lerázom róla a ráragadt szalmát, ezzel is közelebb hajolva egy kissé a sebesülthez. hátha közelebbről tudnám látni a problémát – esetleg kiszagolni.
Váratlanul ér az apáca hangja, amire még a szívem is kihagy egy ütemet. Kétszer végigsimítom a ruhám anyagát, mielőtt felegyenesednék, mélyen remélve, hogy nem voltam túl feltűnő.
- Jó napot. – biccentek kedvesen és elfogadom tőle a poharat. Egyik kezemből a másikba veszem, de egyszer sem iszok bele; ki tudja, milyen isteni mágiával szennyezik a vizet amit a tudatlanoknak adnak.
A torony említésére egyetértően bólintok.
– Igen oda tartok, ha Isten is úgy akarja. Hallott valamit esetleg róla más vándoroktól?

Rothawdar kelletlenül hallgatja, amit a két ismeretlen összehord neki. Kétség kívül nem bízik meg bennük, talán külsejük miatt sem, de talán amiatt sem, mert nincs kedve furcsa alakokkal társalogni. Egyelőre csak bólogat és úgy tesz, mintha érdekelné őt a másikok mondandója. Időnként még belekortyol italába, hogy húzza az időt a válasz adással.
-Kétség kívül kellemetlen helyzetben vagytok, ha nem tudtok bejutni. Ám ebben én enm lehetek a szolgálatotokra. A mesterem, mondhatni küldött, ebben a fontos ügyben. Nem késlekedhetem, mérnök vagyok, tudni illik.
Most füllent és a teljes igazságot nem mondja el, hiszen, hogy mesterét utánozva, kihúzza magát a kénytelen felelősségvállalás alól. ~De ugyan minek kéne nekem rájuk hallgatnom. Akár holmi haramiák is lehetnek, akik csak azt lesik, hogy mikor szabadíthatnak meg az ingóságaimtól vagy akár az életemtől. De sebaj, kitalálok valamit.~ Gondolkodik magában és kitalálja, hogy a latrinára kell mennie, ezért gyorsan kiissza a korsó tartalmát és elnézést kér illedelmesen. Feláll és majd gyorsan körbenéz, hátha meglát egy bizalomgerjesztő alakot az ivóban, akihez odamehet beszédbe elegyedni.
Nem is kell sok és egy kiemelkedő alakot pillant meg, aki magassága miatt is kiemelkedő, de mintha érezné, hogy az illető nem hétköznapi ember. Megjelenése igen burkolt, hiszen köpenyt visel, de a járása és kisugárzása is arulkodó Rothawdar számára. Rögvest od megy hozzá és így szól.
-Üdvözlöm vándortársam, hadd hívjam meg egy italra, hiszen mi sem esne jobban egy vándornak, mint egy jó, finom, hűsítő sör vagy lehet akár bor is. Nem kell félnie, csak két furcsa, nem túl bizalomgerjesztő alaktól próbálkozom megszabadulni, azonban nem csupán ez a célom Önnel. Van egy sejtésem, hogy a próbás magoi tornyának próbái miatt vetette ide magát a szél vagy az akarat.
Ekkor kacsint egyet, mintha értené, hogy egy ilyen alkalmat kihagyni szinte bűn lenne és a másik is pont ilyen okból van itt.
-Nevem Rothawdar Arskeliss, Hellenburgi mágustanonc vagyok. Kihez van szerencsém?
Astonien szemmel láthatólag meglepődik a szívélyes fogadtatásra, de azért mosolyog.
- Szép napot! Mi tagadás, bizony jól esne egy korsó sör, megszomjaztam a hosszú út során, így köszönöm, elfogadom a felajánlást. S ha ezzel segítek távol tartani a két gyanús alakot... - direkt nem néz körbe, nehogy gyanús legyen - ...az örömmel tölt el. De ami azt illeti, tökéletesen igaza van: valóban a próbatétel miatt vagyok itt, hisz híre messzire eljutott, még Észak fővárosába is.
Biccent a fejével.
- Astonien Michelberger vagyok, a Veroniai Kegyelmes Egyház papja. Bár lehet, az utóbbit egyelőre nem szeretném szétkürtölni. De ha már mindketten emiatt vagyunk itt: tud valamit erről a toronyról, vagy a... - kicsit gondolkodnia kell, mire eszébe jut - ...Hinderwald asszonyságról?
Rothawdar szivélyes fogadtatása nem marad válasz nélkül, bár volt benne egy kis bűntudat, ahogyan faképnél hagyta azt a két alakot. ~Sebaj, közöltem velük, hogy nem tudok segíteni nekik, ami igaz is. De a Hiderwald asszonyságról nem tudok semmit.~ Gondolja magában és válaszol Astonien kérdésére.
-Nem, sajnos nem tudok semmit a Hinderwald asszonságról, csak az üzenetének híre szállt körbe Hellenburgban. Nem kell aggódni, ha diszkrécióra vágyik, rám számíthat.
Viselkedése csordultig van kedvességgel, nem csupán azért, mert megszabadult egyesektől, de mert emlékei még vannak az Északi királyságról és Carolusburgról, kellemesek és nem annyira kellemesek egyaránt.
- Akkor már ketten vagyunk. - nevet kissé kellemetlenül. - Köszönöm; bár nem kívánom elrejteni, hogy az Egyházat szolgálom, néha jobb kicsit... később mindenki orrára kötni. Nem mindenki szívlel minket.
Körbenéz, hogy felmérje a fogadót, de nem áll meg sehol a tekintete.
- Mindenesetre akárki is legyen ez a Hinderwald úrnő, furcsa alak lehet, ha Veronia-szerte küldi szét a nagy hírt. Nem gyakori, hogy valaki ennyire figyeleméhes legyen... - folytatja. - Egy kupa sört, az ég áldjon meg! - szól oda a fogadósnak.
-Engedje meg, kedves Astonien.
Szól neki és kivesz erszényéből két kupa sörre való váltót, majd lerakja a pultra a fogadós elé.
-Én fizetek.

Miközben a sörre várnak, Rothawdarnak ideje kicsit jobban szemügyre venni az új vándort. Haja valóban szőkés-barna, mint az elsőre láthatta, mikor betoppant az ivóba, de így közelebbről, a szőke szín, inkább hasonlít arany színre. ~Milyen érdekes, szőke barnával keverve.~ Arcvonala igen kisímult, sehol egy seb vagy rendellenesség, ahogyan Rothawdar látja. De szóvá nem teszi, csak magának teszi meg a megfigyeléseit. Leple alatt nem tudja eldönteni hogy milyen a külseje, de nem is ez a célja, de hogyha egyházi tag, akkor valőszínűsíthető, hogy reverendában van most is. majd folytatja az elkezdeett gondolatmenetet.
-Valóban érdekes figura lehet ez a Hinderwald, csak még azt kéne megtudni vagy eldönteni, hogy tartani kell tőle meg a tudásától vagy egyenesen kelepcébe sétál mindenki aki a toronyba vágyik.
- Köszönöm! Egy sört igazán elfogadhatok; de csak akkor, ha a következő kört én állom. - mondja vidáman. Érezhetően lazább, mint amikor először válaszolt Rothawdarnak.
- Nos, igen... bizony én is gondoltam rá, hogy ez az egész csak egy csapda. De ha így is van, én bízom benne, hogy teremtő Urunk ereje kihúz minket a csávából - kacsint a férfinak, s nem lehet látni rajta, komolyan gondolja-e, amit mond.
- Mondja, Rothawdar, mit szólna, ha együtt vágnánk neki a toronynak? Nem félek a kihívástól, de ha ez tényleg egy csapda, akkor ketten könnyebben ki tudunk belőle evickélni... na meg a püspöknek tett jelentésemben is jól fog festeni, hogy tettem Észak és Dél együttműködéséért. - veszi kissé komolyabbra a hangvételt, de észrevehetően nem teketóriázott sokat a döntés előtt. Márpedig Észak és Dél közt tényleg van ellentét, még ha az elmúlt időben el is kezdett simulni.
~Közösen a toronyban, igaza lehet Astoniennek. Ha csapda, ketten könnyebben szabadulhatunk. Ráadásul, ha klerikus, akkor mindenképp tud varázsolni is.~ Nem várakoztatja Astonient a válasszal, nyomban beleegyezik az együttműködésbe. Számára nem sokat mondanak vagy jelentenek a két ország közti ellentétek.
-Ha így óhajtja, észak és dél közti együttműködés teljesen jól hangzik, bár nekem az ellentét nem sokat mond, őszintén szólva. Én nyitottabb szemléletű vagyok ilyen téren. Viszont mindenképp mehetünk együtt nekivágni ennek a bizonyos próbatételnek.
Majd kezet nyújt, hogy véglegesítsék a megegyezést, bár mágus körökben talán nem ez a legelfogadottabb formája az egyezkedések lerendezésének, ha van is ilyen forma, Rothawdart ezt még nem tudja. Valamint az új kupa sört koccintani emeli Astonien felé és mosolyog.
Elfogadja a kéznyújtást, majd amennyiben megérkeznek a sörök, vidáman koccint egyet a mágussal.
- Nos, örülök, hogy ezt így megpecsételtük, de bizony a java még hátravan. - gondolkodik el. - Viszont több információ nélkül még nagyobb balgaság belesétálni az esetleges csapdába. A fogadóst kérdezte már, tud-e valami érdekeset? Ha nem, megteszem; helyiként hátha tud segíteni nekünk. - veszi kicsit halkabbra a hangját, hogy a fogadós ne hallja, ahogy róla beszél.
-Nem kérdeztem még, ahogy megérkeztem, rendeltem és leültem azokhoz az alakokhoz inni, mert megszomjaztam. Azonban nagyon jó gondolat érdeklődni, mert ahogy hallom a szófoszlányokból, szinte mindenki erről érdeklődik, sőt még az a két alak is a toronyba igyekezne.
Biccent, hogy kérdezze meg a fogadóst a toronyról, majd beleiszik a korsójába.
Bólint a válaszra, és odafordul a fogadóshoz.
- Jó uram! - szólítja meg. - Mint itt oly sokan mások, én is csak egy egyszerű vándor vagyok, aki nem tud sokat a helybéli történésekről. Mondd hát meg, tudsz valamit a környéken élő Hinderwald úrnőről? Milyen teremtés, s mi ösztönözhette arra, hogy Veronia-szerte idecsődítse a kalandorokat?
Rothawdar, ahogyan Astonien, kíváncsian várja a fogadós válaszát.

Ahogy elindulok a pulthoz, valaki rám köszön.
- Üdvözlöm vándortársam, hadd hívjam meg egy italra, hiszen mi sem esne jobban egy vándornak, mint egy jó, finom, hűsítő sör vagy lehet akár bor is. Nem kell félnie, csak két furcsa, nem túl bizalomgerjesztő alaktól próbálkozom megszabadulni, azonban nem csupán ez a célom Önnel. Van egy sejtésem, hogy a próbás magoi tornyának próbái miatt vetette ide magát a szél vagy az akarat.
Fiatal férfi áll előttem. Ellenállok a kísértésnek, hogy körbenézzek, kiket akar lerázni; kíváncsi vagyok, de túl gyanús lenne. Van még időm.
- Nevem Rothawdar Arskeliss, Hellenburgi mágustanonc vagyok. Kihez van szerencsém?
A következő gondolatom, hogy bizony az Úr egy meglehetősen bőbeszédű teremtményét rakta elém. Na nem mintha zavarna; sokszor jobb, ha hagyom, hogy más beszéljen helyettem. Addig is van időm gondolkodni a helyzeten, s azon, kinek, mikor, mennyit árulhatok el.
- Astonien Michelberger vagyok, a Veroniai Kegyelmes Egyház papja. - biccentek a fejemmel. Miért is ne? Egyébként sem terveztem titokban tartani a több, mint fél évtizede felvett álcám, legalábbis nem mindenki előtt. Egy kis közvetlenség egyébként sem árt, úgy remélhetőleg jobban megbízik majd bennem. -  Bár lehet, az utóbbit egyelőre nem szeretném szétkürtölni. De ha már mindketten emiatt vagyunk itt: tud valamit erről a toronyról, vagy a... - emlékszem a névre, de azért kicsit gondolkodást színlelek, mielőtt folytatom - ...Hinderwald asszonyságról?
- Nem, sajnos nem tudok semmit a Hinderwald asszonságról, csak az üzenetének híre szállt körbe Hellenburgban. Nem kell aggódni, ha diszkrécióra vágyik, rám számíthat. - mondja mézesmázos hangon. Valóban zöldfülűnek tűnik, ha pár szó alapján megbízik egy idegenben. Nem baj, annál könnyebben túljárhatok az eszén, bár egyelőre nem válna előnyömre, ha megpróbálnám lóvá tenni. Egyedül vagyok egy teljesen idegen területen, jobb, ha nem dobok el egy ilyen lehetőséget.
Mondjuk azt bánom, hogy nem tud semmit. Legalábbis azt állítja.
- Akkor már ketten vagyunk. - nevetek kissé kellemetlenül. - Köszönöm; bár nem kívánom elrejteni, hogy az Egyházat szolgálom, néha jobb kicsit... később mindenki orrára kötni. Nem mindenki szívlel minket.
Na, az biztos! Kissé elgondolkodom, mennyire volt hülyeség eljönni idáig Északról, aztán megnyugtat a tudat, hogy nagyon. Épp itt volt az ideje valami marhaságot csinálni, ennyi kényszerű semmittevés után.
- Mindenesetre akárki is legyen ez a Hinderwald úrnő, furcsa alak lehet, ha Veronia-szerte küldi szét a nagy hírt. Nem gyakori, hogy valaki ennyire figyeleméhes legyen... - folytatom, őszintén eltűnődve. Valóban feltűnt, hogy mi szüksége volt ennyi próbatevőre, de hát mindenkinek lehet valami furcsa szokása. Én lopni szeretek, más összecsődíteni egy egész kontinens kalandorait a saját szórakoztatására. Hol ezzel a baj? - Egy kupa sört, az ég áldjon meg! - szólok oda a fogadósnak.
-Engedje meg, kedves Astonien. Én fizetek. - teszi le Rothawdar a két sörre valót a pultra. Vajon mennyire lehet megtömve a tárcája?
Na nem mintha érdekelt volna valaha, hogy pénzt lopjak. Az unalmas.
Közben észreveszem, ahogy a mágus végigmér rajtam. Tegye csak, ha ehhez van kedve; úgyis annyit láthat meg belőlem, amennyit én akarok.
-Valóban érdekes figura lehet ez a Hinderwald, csak még azt kéne megtudni vagy eldönteni, hogy tartani kell tőle meg a tudásától vagy egyenesen kelepcébe sétál mindenki aki a toronyba vágyik. - folytatja. Nocsak, több sütnivalója van, mint hittem?
- Köszönöm! Egy sört igazán elfogadhatok; de csak akkor, ha a következő kört én állom. - veszem vidámra a hangvételt. A kedvességet soha nem árt viszonozni, néha őszintén sem. - Nos, igen... bizony én is gondoltam rá, hogy ez az egész csak egy csapda. De ha így is van, én bízom benne, hogy teremtő Urunk ereje kihúz minket a csávából - kacsintok a férfira. S hogy őszintén gondolom-e? Legfeljebb akkor, ha az én imáimon keresztül hívom elő Isten erejét. Hogy magától segítsen? Nem úgy ismertem meg... - Mondja, Rothawdar, mot szólna, ha együtt vágnánk neki a toronynak? Nem félek a kihívástól, de ha ez tényleg egy csapda, akkor ketten könnyebben ki tudunk belőle evickélni... na meg a püspöknek tett jelentésemben is jól fog festeni, hogy tettem Észak és Dél együttműködéséért. - komolyodom el kissé. Hirtelen jött az ötlet, mégsem teketóriáztam sokat; ha már megszólított ez a mágustanonc, akár tovább is vihetjük az ismerkedés fonalát. Igazat mondtam, a csapdákból csak könnyebben kivergődünk ketten; ha pedig úgy hozza a helyzet, még mindig fel tudom venni a nyúlcipőt.
- Ha így óhajtja, észak és dél közti együttműködés teljesen jól hangzik, bár nekem az ellentét nem sokat mond, őszintén szólva. Én nyitottabb szemléletű vagyok ilyen téren. Viszont mindenképp mehetünk együtt nekivágni ennek a bizonyos próbatételnek.
Mi tagadás, szimpatikus ez a fiatalember. Zöldfülű érzete van, szinte már azt hinné a magamfajta, hogy bármit beetethet vele; ugyanakkor mégis az az érzésem támad, hogy bölcsebb, mint hinném. Vajon attól érzem azt, hogy mágus? Ki tudja, viszont talán jobb vele vigyázni.
Más talán visszakozna, nekem az ilyesmi csak még inkább felcsigázza az érdeklődésem. Kezet nyújt, amit elfogadok, s amennyiben megkaptuk már a söröket, koccintok is egyet vele.
- Nos, örülök, hogy ezt így megpecsételtük, de bizony a java még hátravan. - gondolkodom el. - Viszont több információ nélkül még nagyobb balgaság belesétálni az esetleges csapdába. A fogadóst kérdezte már, tud-e valami érdekeset? Ha nem, megteszem; helyiként hátha tud segíteni nekünk. - veszem kissé halkabbra a hangom. A fogadós a legésszerűbb, hogy kikérdezzük; ő valószínűleg tud minden érdekességről, ami itt zajlik.
- Nem kérdeztem még, ahogy megérkeztem, rendeltem és leültem azokhoz az alakokhoz inni, mert megszomjaztam. Azonban nagyon jó gondolat érdeklődni, mert ahogy hallom a szófoszlányokból, szinte mindenki erről érdeklődik, sőt még az a két alak is a toronyba igyekezne. - tényleg, a két gyanús alak, akiket állítólag lerázott! Vajon őket mennyire tudnám felhasználni a céljaimhoz? Nos, akárhogy is, most egyetlen lehetőségem van.
- Jó uram! - szólítom meg a fogadóst. - Mint itt oly sokan mások, én is csak egy egyszerű vándor vagyok, aki nem tud sokat a helybéli történésekről. Mondd hát meg, tudsz valamit a környéken élő Hinderwald úrnőről? Milyen teremtés, s mi ösztönözhette arra, hogy Veronia-szerte idecsődítse a kalandorokat? - óvatosan fogalmazok, hogy ne áruljak el túl sokat, de azért elég konkrétan tegyem fel a kérdést. Ha nem hajlandó mondani semmit, kénytelen leszek másfelé tapogatózni. Időm még mindig van, s bármennyire is hajt a kalandvágy, jobb felkészülten belevetni magam az ismeretlenbe.

Jozef - A három legény összenézett, majd akinek tündenyelvén még javítani érdemes, megszólalt, félszegen mosolyogva.
- Na látjátok srácok? Még is csak egy nyelvet beszélünk! Gyere tünde! Meghívásodat elfogadjuk engesztelésképpen! - azzal a másik két férfi közrefogott, míg társuk ajtót nyitott az ivóba.
Odabent nagy volt a hahotázás és az általános ittasok zaja, de akkora tömeg nem látszott összegyűlni. A padok között kényelmesen el tudtatok táncolni a pultig, ahol a pirospozsgás fogadós fel is vette a rendeléseket. A három legény hamar elmondta, mit akarnak, s odalöktek téged a söntésnek, hogy a váltót kipergesd az úrnak, amíg ők ledobták magukat a legközelebbi szabad asztal melletti padokra. A fogadós feléd fordult hát, arcán azonban megremegni látszott a mosolya.
- Érdekes barátai vannak, ha magára hagyják a fizetés felelősségit. - kerek hasát nekifeszítette a pultnak, ahogy rákönyökölt és közelebb hajolt. - Jó sört kértek, de adhatok nekik lóhugyozást is, csak bólintson. Olcsóbban jönne ki belőle.

Zivriahan - Az apó elkuncogta magát az első kérdésen, majd bólintott, szemöldökét magasba emelve, miközben nagyot szívott a pipájából.
- Az olyasfajták bizony sok embert bántanak, igen. De miután visszatért a toronyból... Azt már el is mondtam. Sajnos nem tudom hol lehet. Bizonyára valahol virágkötőnek állott. - ezen a gondolatán aztán olyan jót nevetett, hogy csaknem a térdét is meglegyintette közben, ha nem féltette volna a dohányát. - De hogy mik ezek a próbák? Na eztet én sem tudom. Öreg vagyok én mán ahhoz, hogy elmenék a toronyba, magam szemével nézni. Hanem aztán ott van Margaret, az apáca. Az atyától hallottam, neki mindenki mesél, aki pórul jár. A pihenőházban leled, ha kíváncsi vagy. Az új faház nem messze a zajos kocsmátul.

Alicia - A fogadós elgondolkodott egy kicsit és aprókat biccentett, majd megvonta a vállát.
- Mindenki visszajött onnét. Aki odamégy, az vissza is jön. Csak kicsit sérültebben. Margaretnél sokan megpihennek, őt érdemes megkérdezni. Aszongyák, neki többen mernek beszélni, mint másoknak. Kicsit lejjebb mégy az új házba, ottan a pihenőben segédkezik.
A tömeg ugyan nem könnyen és nem is gyorsan, de ereszt és hamar szembe is találod magad a nővel. Kezében egy akkora könyvet tart, amekkora csak a leggazdagabb nemeseknek lehetett a könyvtárjaikban, s jegyzetelés közben vörös ajkai, mintha az éppen mesélő legény szavait ismételték volna.
- Frau Hildegrad éppen történeteket gyűjt. - válaszolta izgatottan a kérdezetted. - Azt monda, egy balladához gyűjti a legkülönlegesebb történeteket. Remélem meghallgatja majd az enyémet...
Ha jobban megfigyelted, láthattad, hogy Hildegrad mozgó ajkai mögött nem fehérlenek hegyes szemfogak, ugyanakkor a férfi hangját sem hallottad, pedig tisztán látszott, hogy az ő vörös ajkai is mozogtak.

Illumia - Ahogy jobban megnézted a sérültet, láthattad, hogy karján kisebb horzsolások nyomán vörös a bőre, s nyöszörgésének elsődleges oka csak a horzsolt végtagok mozgatása volt, hogy testének valamelyik pontját megvakarhassa. Befáslizott lábán ugyanakkor látszott, hogy a fáslik alatt sínbe volt rakva a bokálya magasságában.
- Hogy hallottam e róla? - az apáca fájdalmasan felsóhajtott és ráncos ujjaival végigsimított orcáján. - Másról nem is hallok, már sokadik napja. Különös hely az a torony, annyi biztos. Gúnyt űz a legokosabb számvetők elmélyéből is. A varázstudó, aki ott él, hét próbatétel elé állít bárkit. Eddig viszont senkiről nem hallottam, aki teljesítette volna. Aki meg aztán visszatér, az vagy háborodottan, vagy így tér vissza.
Kezével csak a szalmazsákon fekvő férfira intett, majd közelebb hajolt hozzád és csak ennyit súgott:
- Bár azt még nem tudom, hogy az ő elmélye megháborodott e.

Rothawdar és Astonien - A pultos, aki ez idő alatt nagyon igyekezett nem meghallani a söntésen túl beszélgetőket, a megszólításra felkapta fejét a korsó törölgetéséből, s hordó hasát a pultnak támasztva elétek állt.
- Olyannyira úrnő az, mint én az atya úr Isten. - horkantott fel. - Boszorkány az. Itten élt mióta ekkora kis tökmag vótam! Vagy azelőtt is, csak sose láttuk. De higgyék el nekem, megvan az őrülve és az elmebaját ráragasztja mindenkire, aki megpróbálja a próbáit.
- Gustav, megengeded? - szólt közbe a barna hajú fehér hölgy, aki ez idáig csak figyelt titeket. - Köszönöm. Ne hagyják, hogy megrémissze önöket. Én sok embernek meghallgattam a történetét a napokban, s igen sokat meséltek a próbákról is. Nem annyira háborodik meg az elmélyük, mint amennyire a kedves fogadósunk gondolja.
A szóban forgó egyén csak a szemét forgatta, s úgy döntött, hátat fordít a beszélgetésnek.
- Az való igaz, hogy megváltoznak, sokan elég drasztikusan, de akikkel én besszéltem, csak a jobb irányba változtak, elmondásuk szerint. Emlékeztek rá, milyenek voltak azelőtt, s tudták, mi változott. De azt senki nem tudta megmondani, miért változott, hiába faggattam őket. Úgy mesélt mindenki, mintha egy kedves emléket idézett volna fel. Esetleg, ha visszatérnek ide, miután a toronyból kijöttek, elmesélhetnék nekem a történetüket.

Veszek pár nagy levegőt, hogy visszatartsam magam és ne üssem orrba a nagyképű ember férfit, aki persze teljesen tévesen értelmezte a józanul megfontolt szavaimat, amire pár tanárom igen büszke lett volna, ami valljuk be nem sokszor fordult elő velük. Abban viszont eléggé biztos volta, hogy fogadott atyám viszont már a seggüket rugdosná, teljes szívéből segítve nekem beléjük verni a jómodort, de ő is megértené, hogy van az idő, amikor az észérvekre kell hallgatni……..
- Hát persze….. – morogtam az orrom alatt, de magamra erőltettem egy halvány jókedvet és követtem őket a kocsmába.
A szokásos szagok, hangok és látvány fogadott, de legalább nem volt tömegnyomor és nem kellett részegeket arrébb lökdösni a pulttól sem, hogy le tudjam adni a rendelésemet.
Váratlanul szert tett társaim nem sokat foglalkoztak azután velem, hogy a fogadósnak a tudtára adták én fogom állni a cehhet, csak kényelmesen elvetették magukat egy asztalnál és várták a – szerintük – jól megérdemelt italukat.
A kocsmáros elöttük igen, de előttem már nem rejtette el, hogy ismeri a fajtájukat és elég becsület szorult bele, hogy együttérzését fejezze ki, ami most valós vigyort váltott ki belőlem.
- Nagyra értékelem a felajánlását fogadós uram és máskor talán élnék is vele, de most szándékomban áll kifaggatni a jómadarakat, mert az állítják jártak a „boszorkány” tornyában és túléltek pár próbát, bár kissé kételkedem, de minden információra szükségem van, ami a segítségemre lehet. Ha azonban más módot is tud, hogy erre a tudásra szert tegyek, akkor vidáman kifizetek bármilyen ocsmányságot, amit csak eléjük tud tenni. – válaszoltam neki, kissé elfordulva, hogy ne lássák mit mondok neki és látványosan pár érmét tettem a pultra. – Nem szórom a pénzem, de ha úgy adódik, pár dologra azért telik.

Mily meglepő, szinte azonnal előkerül a "boszorkány" szó. Nemhiába megy nálunk olyan jól az inkvizítoroknak: amilyen hülye a jónép, bármire rásüti a romlottság bélyegét, ami akár kicsit is más, mint a megszokott. Ezért is tartom még mindig jó ötletnek az egyház álcáját: az elmúlt öt év a bizonyíték rá, hogy milyen könnyen megvezethetőek az emberek. S ha ehhez az idegentől való ösztönös rettegéshez hozzárakjuk a masszív beképzeltséget, máris megkapjuk, miért is undorodom ennyire a világtól.
De most a fogadósra kell figyelnem. Vagyis nem csak rá: a nő is megszólal, aki eddig némán állt a pult mögött. Gustav (jó ötlet megjegyezni ezt a nevet) csak a szemét forgatja a szavakra, amik egy teljesen ellentétes nézőpontról vallanak, mint a férfié. Talán ez a nő több segítségünkre lehet?
Élénk figyelemmel bólogatok, amit kivételesen megjátszanom se kell. Valamiért elég erősen tanakodom azon, melyiküknek higgyek jobban: annak, aki őrültséget és elmebajt emleget, vagy annak, aki jobb színben tünteti fel a történteket?
Mindig is idegesített, ha nem tudtam dönteni. Bűzlik ez az egész; én aztán nem akarok megváltozni emiatt, még ha a "jobb irányba" is. A saját elmém és nézőpontom tökéletesen megfelel, köszönöm szépen.
De hiába bűzlik, mégis alig tudom visszatartani a kíváncsiságom. Nem baj, nem sokáig kell már nyugalmat színlelnem. Öt hosszú év után először...
- Szívesen mesélünk a kalandokról, már ha visszatérünk - nevetek kényszeredetten. - Azt hallottam, a próbák bizony lehetnek kockázatosak is, és nem kevés kalandor nyomtalanul eltűnt a toronyban. Erről tud valamit? - ez persze csak hazugság volt, semmit nem hallottam azon a kevésen kívül, amit Rothawdartól tudok. - Esetleg... meséltek bármi érdekeset a kalandorok a próbákról? Hogy konkrétan mik történtek velük a toronyban? - húzódom közelebb a nőhöz, mintha bizalmasan beszélgetnénk, persze ez elég bajos egy efféle zajos fogadóban. Ha nem mondanak semmi többet, kénytelen vagyok másfelé szimatolni, de addig kifacsarok belőlük mindent, ami hasznos lehet számunkra.
Addig sem a bajt keresem.

Állához emeli a kezét, mutatóujjával dörzsölgetve azt némileg elgondolkodva. Egyre érdeklődőbb a próbák kapcsán, ráadásul még különösebb tétje sincs az eddigiek alapján. Talán, ha meglátogatja ezt a Margaretet és körbekérdez a sérültek között is, kicsit megvilágosodhat, mi miatt szerezték a sebeket, hogy felkészültebben járulhasson a "boszorkány" elé. Bár... Hmh, ha már megosztották volna egymással a helybéliek, akkor lehet, már képesek lettek volna legyűrni ezeket a próbákat. Netalán mindenkinek más talányt ad? Végül is nem kizárt.
Párat bólint az irányadásra, noha nem valószínű, hogy eltévedne ezen a kicsi településen. Legrosszabb esetben úgyis meg tud kérdezni valaki mást most, hogy van egy név, akinek tulajához elirányíthatják, és utólag visszagondolva talán jobban is tette volna, ha azonnal meglátogatja a nőt, ugyanis ez a tömeg, ahova befurakodott, meglehetősen hamar kényelmetlenné válik. Az érdeklődése nyomán kapott választól is inkább érzi úgy, hogy ezen a vonalon zsákutcába futott, semmint az ösvény taposását folytatná.
- Történeteket? - vonja fel a szemöldökét, alaposabban szemügyre véve az előtte lejátszódó játékot, kisvártatva realizálva, hogy nem hallja sem a történetét ecsetelő, sem a nő hangját, bármennyire igyekezzen rájuk fókuszálni. A hideg végigfut a hátán leginkább a helyzet abszurduma miatt, némileg bizarrnak találva a tényét, hogy szinte szinkronban, nos... tátognak, mintha a balladás már tudná, mit fog mondani a férfi. Nem kicsit aggasztó ez a felfedezés, melytől önkéntelenül is összepréseli ajkait kényelmetlenségében.
- Elég türelmesnek tűnik ahhoz, hogy mindenkit meghallgasson itt. Ettől függetlenül sok szerencsét a mihamarabbi sorra kerüléshez - biccent egyet kedves válaszadója felé, még magára erőltetve egy barátságos mosolyt, azzal ahogyan befészkelte magát az előrébb lévő sorok egyikébe, úgy igyekszik kiutat találni a tömeg emberalkotta falai közül. Egyébként sem azért jött, hogy másoknak magyarázza, miken ment keresztül. Viszont, ha nem lennének ennyien körülötte, talán ebből a Hildegradból is kiszedhet pár, jobb esetben valós információt, ám szerencsésebbnek ítéli várni, amikor már alábbhgyott a nyüzsgő izgatottság. Figyelembe véve, mennyien állják körbe őt, ha mégis a nő elé vergődné magát és elkezdené faggatni, biztosan csak a környék lelkesen beszélő urait háborítaná fel.
A sápatag asszonyságot egyelőre hátrahagyja a helyiek meséivel, és ha nem állítja meg senki, akkor a Kuruttyoló ajtaján kilépve megkeresi az épületet, ahol Margaretet találhatja. A sebesültek jelenléte biztos sokat fog neki ebben segíteni.

Látva a férfi sérüléseit, megadóan húzom el a számat. A törött lábán valóban nem tudok segíteni, még ha akarnék se - a reakcióiból ítélve viszont azt is lehetségesnek tartom, hogy ennél jóval enyhébb sérülése van. Pusztán csak szereti túlreagálni a helyzetet.
Lehet, hogy csak félrelépett az első lépcsőfokban és megrántotta a bokáját.
- Elnézést, ha untatom a kérdésemmel. - Mélyen bólintok egyet az apáca sóhajára, mert valóban fárasztó helyzet lehet ez számára. Látva az utazók számát, még ha csak a fele kérdezi ugyanezeket a sorokat, is hamar elég lehet. Arról nem is beszélve, hogy szokatlan és megterhelő ennyi ember sérülését ellátni a próbák után.
Nekem is nehéz volt eleinte, amikor elkezdem kijárni a csataterekre a társaimmal.
A vér szaga, az imádságok és könyörgések hangja, a nyílt sebek látványa nem volt könnyen emészthető ilyen fiatalon. Ki tudja, ő mit láthatott a toronyból visszaérkezőknél.
Hasonló dolgokon eshettünk át.
- Volt... - Volt, aki elhunyt? Ezt akarom valójában kérdezni, de hamar elharapom a mondatot. A halál gyakori vendég körülöttem, láttam közeli és távoli barátokét, volt, aki az én kezeim között töltötte az utolsó perceit. Ha senki más, én megértem azt ami benne játszódik és pont ezért nincsen bennem elég tartás, hogy ennek ellenére kiejtsem azt amit valójában akarok. - Voltak, akik meséltek a próbatételekről? - Egy kis időbe telt kitalálni, hogy hogyan folytassam a mondatot. - Hogy mivel találkoztak, vagy milyen feladataik voltak? Van valami, amivel kapcsolatban esetleg óvatosnak kell lennem?
Figyelmesen iszom a szavait, megerősítően bólogatva felé. Különös módon nem bizonytalanítanak el, annak ellenére, hogy komoly kockázatokat említ. Bízok Omega irányadásában és a saját képességeimben, még ha nem épp a legélesebbek.
Nincs más választásom, mint teljesíteni a feladataimat, hogy megerősíthessem a kultuszom. A társaim bíznak bennem és pont ezért nem lehetőség a bukás.
Tudom, hogy isteni védelem alatt állok és mind a testem, mind az elmém biztonságban van. Nincs olyan erő, ami ezt felülírhatná.
- Köszönöm a kedvességét, nővér. - A kezeit óvatosan az enyémbe veszem és gyengéden megrázom. A szívem meghasad érte, egy ilyen kedves hölgy, egy ilyen hamis isten neve alatt. - Tudok segíteni valamiben az indulásom előtt?