Krónika: Si vis pacem...

Institoris · 16 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Jan. 15, 2016 12:03 am

Institoris

Klerikus

Hozzászólások száma : 568
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:

Krónika: Si vis pacem... - Page 2 Empty_bar_bleue

(8060/9500)

Döntő csata? Most azonnal?
Nehezemre esik felfogni, hogy ennyi év hosszas, vontatott háborúskodás után az uralkodó egyszer csak reggelre kelve úgy döntött, ma megütközteti a teljes haderejét a Déli Királyságéval. Márpedig egyelőre minden jel erre mutat. Károly király lelkesítő beszédére hazafiatlanul kevés figyelmet fordítok, aminthogy túlzottan leköt a közvetlen közelében álldogálók vonásainak fürkészése - nem sokra megyek vele, mert mind a pápa, mind az udvari főírnok gondosan udvarias arckifejezést választott az alkalomra, semmitmondóbbat, mint egy pohár tej.
Kénytelen vagyok beolvadni a sereg szürke morajlásába, amíg ki nem derül, mi is folyik itt valójában.
Szemügyre veszem a mező azon szeletét, ahol én magam és néhány, a Katedrálishoz tartozó fegyveres álldogál - átellenben tőlem, vagy huszonöt yardnyira egy másik inkvizítor ácsorog. Tisztán látszik, hogy a szemöldökét ráncolja.
Csak nem szagot fogtál, barátom?

Hiába várom, hogy Őfelsége előhozakodjék valami kézzelfoghatóval a döntő csata puszta tényén kívül: úgy fest, ezúttal valóban ennyi az egész.
Megütközünk Rudenz von Hellenburg seregeivel, és vagy legyőzzük őket, vagy nem.
A terv annyira egyszerű, hogy a nyomában támadó hiányérzetem már-már viszket. De nincs mit tenni, halljuk a parancsot: abból hátha megtudok valami egyebet is.
Pár lépést tettem még csak az első fák között, amikor valaki könyéken ragad. Reflexből fordulok meg, hogy orrba vágjam az illetőt, ám a lendületem a felénél megakad, ahogy közvetlen közelről XIII. Sixtusszal nézek farkasszemet. Lazítani sincs időm a tartásomon, már int is a fejével nekem - 'Jöjjön csak, Kather fiam' mondja a tekintete és nekem hosszú, csúsztatott lépésből is kettőre van szükségem, hogy felzárkózzak mellé, ahogy lendületesen megindul.
A sátra - ki másé lehetne -, ahová vezet, több bizodalommal tölt el, mint az egész északi sereg látványa odakint: a mieinkkel van tele, de legalábbis soknak tűnik ez a tucatnyi ember, ahogy egyként függesztik a tekintetüket - rám.
Legalább két szívdobbanást számlálhatnék, ha ilyesmi eszembe jutna, mielőtt a figyelmük újra a pápa felé fordul: úgy teszek, mintha ez a kis ritmuszavar mindennapos volna, s a kezem a hátam mögött összefogva fordulok a sátor belseje felé magam is, éppen időben, hogy elcsípjem Őszentsége mondanivalóját, egyenest a legelejétől.
- Nem akarom az idejüket lopni, azt hiszem, maguk is kitalálták a nyilvánvalót. Őfelsége blöffölt, természetesen nem került volna hozzá Azrael kardja anélkül, hogy erről senki más ne tudna. De elégnek tartja, hogy kiugrassza Rudenz főherceget a fellegvára védelméből és tárgyalásra bírja. Abban pedig biztos lehetünk, hogy ha ő eljön, valaki más sem fog a zsinattermében ücsörögni.
Jelentőségteljesen hordozza végig a tekintetét mindannyiunkon, és egy pillanatig esküdni mernék, hogy ez a pillantás rajtam valamelyest hosszabban időz. Miért érzem úgy, hogy van a levegőben valami, aminek köze van hozzám, mégis egyedül én maradtam ki belőle? Kényszerítem magam, hogy ne pillantsak körbe, pedig biztos vagyok abban, hogy nem a pápa az egyetlen, aki engem nézett az imént. De a különös érzés a rövid, szokatlan pillanattal együtt elillant; Őszentsége zavartalanul, csaknem egyetlen levegővel folytatja.
- Eljött az ideje, hogy pontot tegyünk ennek az egész bolondságnak a végére. Sosem lesz jobb esélyünk, és Isten kegyelméből ítéletet fogunk mondani az eretnekek fölött, kezdve a gyökérrel és koronával, Esroniel von Himmelreich-al! Habár, a mikéntjét illető javaslatokra egyelőre nyitott vagyok. Akar-e ellent vetni valamelyikük?
Teljes csend: a nagyobb lélegzetvételű megbeszélésekre oly jellemző duruzsolás sem csap fel a helyiségben. Ha a zsinatelnök és a főherceg együtt indulnak el Hellenburgból, egyikőjüket sem tudjuk máshogy megölni, csak ha elpusztítjuk a sereget az utolsó szálig. Rudenz von Hellenburg boszorkányosan ügyes harcos, von Himmelreich nemkülönben: mind a ketten sokkal bátrabbak, semhogy elmaradjanak az ütközetből személyesen. Ott forgolódnak majd kardostul a csatatéren. Mihez lehet ezzel kezdeni?
Talán a legegyszerűbb, ha a kályhától indulunk.
- A hellenburgi sereg nem fog szétválni. Ha von Himmelreichot akarjuk, Rudenz főherceget is kénytelenek leszünk hozzászámolni... kivéve persze, ha valahogyan éket tudnánk verni a táboraik közé. Von Himmelreich karizmatikus vezető. Alighanem szép számmal akadnak olyanok a Déli Királyságban, akik csak és kizárólag az ő parancsára voltak hajlandóak fegyvert fogni. A haderejük így már most is megoszlik - kérdés, hogy ez végső soron mennyit nyom a latban.

Lily · 17 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Jan. 17, 2016 12:16 pm

Lily

Hozzászólások száma : 7
Join date : 2015. Dec. 29.

Az idő továbbra sem javult, sőt, egyre hűvösebbre fordult. Minél közelebb értünk a harchoz, annál hidegebb lett. Többször kellett pihenőt tartanom, hogy kicsit felmelegítsem lefagyott végtagjaimat, ha szép lassan is, előbb vagy utóbb sikeresen célba érek. Csak évek kérdése.
Délután érkeztem meg a táborhoz, teljesen átfagyva. A köpenyem átázott, én pedig dideregve vágytam a kandallóval fűtött szobámra és a száraz ruháimra. Nem, meg kell keresnem a bátyám és beszélnem kell vele! Nem adhatom fel, ha már a célegyenesben vagyok!
- Te meg hogy kerülsz ide? – vett észre engem egy lovag. Nem volt túl kedves, de most hajlandó voltam eltekinteni efelől, csak találjam meg végre drága testvéremet.
- Jó napot! A bátyámat keresem – feleltem kérdésére. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha komolyan tudnának venni, de ilyen kicsi méretekkel, nem is csodálom, hogy szemükben neme vagyok több, csupán egy kislány.
- Neve? – morgott rám. Ártottam én neki bármivel is? Vagy mivel érdemeltem ki ezt a modort?
- Alexander Schönfield – válaszoltam óvatosan. Nem lett se vidámabb, se kedvesebb, sőt, hátat fordított nekem és elindult, gondolom megkeresni azt, akihez jöttem.
Perceken keresztül várakoztam vacogva, hogy végre visszaérjen, de úgy tűnt, elég nagy ez a tábor és Alex sem épp a közelben volt megtalálható. Mindenesetre bőszen rugdostam a havat, hogy ne fagyjak ide egyhamar. Ugyan lassan éreztem, hogy ujjaimat már alig bírom mozdítani és a lábam is fáj a mozgatástól, de ha ezt nem teszem meg, akkor már legalább egy tíz perccel ezelőtt már egy gyönyörű jégszobor lettem volna.
- Annyira remegsz, hogy tíz méterről már látni lehet – sétált oda hozzám egy íjász nő. Tényleg nem rosszból, de nem lehetne mindenki ennyire kedves? Az megkönnyítené a kislányok dolgát. – Vársz valakire?
- A bátyámra. De már úton van.
- Hogy hívnak? – mosolygott rám barátságosan. Hogy mennyivel szimpatikusabb, mint az a férfi volt!
- Lilynek – válaszoltam boldogan. Legalábbis úgy néztem ki, mintha nagyon boldog lennék. Valójában senki sem örülne annak, ha az emberekkel való kommunikálás érdekében azonosulnia kéne egy fiatalabb egyeddel.
- Nos, Lily, hogy hívják a bátyádat?
- Alexander Schönfield – válaszolt helyettem egy ismerős hang. Abba az irányba fordulva pedig meg is láthattam a hang forrását, ahogy nem messze tőlünk várakozott a morcos páncéllal. – Elnézést kérek, hogy a húgom a terhükre volt – biccentett a két zsoldos felé, – innentől átveszem – fogta meg a kezem és vezetett el onnan. Hátrapillantva láttam, ahogy a nő integetett felém, mire én is hasonlóan elbúcsúztam tőle. A lovag meglepő módon ugyanolyan „kedvesen” nézte távolodó alakunkat, mint eddig, de nem foglalkoztam vele. Most, hogy végre meglett a bátyám, minden a legnagyobb rendben haladhat tovább.
Persze annyira lehűlt a testhőmérsékletem, hogy nehezen tudtam követni a bátyám gyors lépteit. Többször botlottam volna orra egy-egy kisebb buckában, ha ő nem kapott volna el, de így szerencsére jobban már nem áztam el. Egy idő után csak felkapott, hogy gyorsabban haladhassunk, s így hamarosan meg is érkeztünk egy sátorba, ahol végre egy kicsit felmelegedhettem.
- Ugye tudod, hogy amennyiben megtalálnak, mindkettőnket megölnek? – sóhajtott, miután lerakott egy pokrócra.
- Tisztában vagyok ezzel – válaszoltam, miközben köpenyemet előrevéve melengettem szárnyaimat. Illetve nagyon örültem neki, hogy nem tapad hozzá az átázott köpenyem.
- Egyáltalán nem úgy néz ki, de mindig is te voltál az okosabb – vonta meg a vállát. Gonoszan elmosolyodtam attól az örömmámortól, hogy bevallotta végre: én vagyok kettőnk közül a felsőbbrendű. – De most őszintén, mit keresel itt?

A hozzászólást Lily összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 11, 2016 10:23 pm-kor.

Alicia Zharis · 18 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Jan. 17, 2016 2:05 pm

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 415
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

(13150/15000)

A város közelébe érve megpillant egy alakot, aki meglepően ismerősnek tűnik. Nem veszi biztosra, hogy valóban egy olyan személyt lát, akivel találkozott már korábban, így nem közelíti meg — marad biztos távolságban. Lehet, hogy Einmeria azt mondta, hogy egyesüljön a többi nekromantával, egyelőre azonban nem feltételezheti azt akárkitől, hogy az illető egy hozzá hasonló. Sokféle személy jár a főváros közelében, a lehető legkülönbözőbb egyének megfordulnak errefelé, így nem tehet óvatlan lépést, árulkodó megjegyzéseket.
A lehető legkevesebb feltűnéssel igyekszik elvegyülni a lakosok tengerében és megközelíteni az egyik vendéglőt, amikor a település házai közé kerül. Csak a megszokás az, amit folytat, semmi többet nem tesz hozzá. Ha szerencséje van, bárminemű kérdés nélkül megoldja a helyzetet és mehet tovább, viszont ha nem figyelnek rá az égbeliek, kénytelen lesz kérdezősködni. Biztosan akad pár nekromantának kinéző egyén, akiktől érdeklődhet, ha nem is azonnal nyíltan, míg meg nem győződik kilétükről, hát enyhe utalásokkal.
Ahogy keresgél egy olcsóbb fogadó után, elhalad a piactéren is, ott nézelődik egy darabig az áruk között, de nem vesz meg semmit. Időhúzás az egész, ismerkedés a hellyel, vizsgálódva furcsaságok iránt, egyéb beszédfoszlány hallgatása, és nem is csalódik. Miközben egy friss gyümölcsöt emel el a helyéről, hogy megnézze annak épségét, mögötte elhalad két férfi.
— Hallottad te is? — érdeklődik az egyik viszonylag halkan. Csoda, hogy Alicia felfigyelt erre, de a kérdés túlságosan feltűnő, túl sok rejtélyt ígérő.
— Mármint micsodát? — értetlenkedik a másik.
— Állítólag van a közelben egy nekromanta — meséli a tényeket. Konkrét irányt is ad, és még mielőtt hallótávolságon kívülre kerülne ez a két informátor, ő is halad velük, úgy téve, mintha még mindig a kitett portékákat figyelné. A két férfi nem is veszi észre őt, hiszen megannyi személy van a környezetükben — miért pont őt szúrnák ki?
— Lehet, csak az emberek bolondos fantáziájának játéka ez az egész — jegyzi meg rosszallóan az eddig tudatlan személy. — Méghogy ismerje a Sötét Apostolt? Te ezt komolyan elhitted? — Hangján érezhető, hogy kis híján elneveti magát az informáló szánalmasságán és hiszékenységén.
— Hát… — kezdene védekezni, viszont nem igazán tud mit mondani. Teljesen igaza van a másiknak: esélytelen, hogy ilyesmi megtörténjen. Ha valóban komoly lenne az ügy, akkor arról már tettek volna azért a fegyveres katonák, az inkvízítorok, meg úgy az egyházi tagok, hogy elfogják és máglyára vessék. Ha esetleg mégis létezne ez a személy, úgyse él már sokáig.
Aliciának ennyi bőven elég. Nem kellett még csak kérdeznie sem, és néha lenyűgözi az egyszerű nép hozzáállása a legkülönfélébb dolgokhoz. Elhiszik, aztán elvetik valósághűségét, és a képzelet szüleményének titulálják utána. Bár az is lehet, Alicia tapasztalt túl sokat ahhoz, hogy minden után ugorjon, ha lehetőség van rá, a fölösleges körök meg nem számítanak addig, amíg van esély nyugodt, hírszegény időben az előrelépésre.
Még egy darabig nézelődik, és csak aztán indul útnak az emlegetett irányba. Fogalma sincsen, hogy mégis mennyi idő telik el, csak egyetlen gondolat hajtja végig: az ügy végére járni, hátha előrébb juttatja valamivel végső céljának elérésében. Hihetetlen, hogy még mindig ez vezérli, és nem mondott le róla.
Első pillantásra az épület tűnik inkább egy kísértetlakta háznak, mint lakhatónak. Valahogy nem csodálkozna azon, ha gyerekek találták volna ki az egészet, és ez terjedt volna egy kicsit. Kissé elbizonytalanodik, ahogy vizsgálgatja az összeégett építményt, és egyre inkább meggyőződik arról, hogy bizony téves információt kapott. Nem lovallta bele magát túlzottan, tehát nem éri nagy csalódás sem, de azért mégis jobb lett volna szerencsével járni.

Zramon · 19 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Jan. 22, 2016 6:33 pm

Zramon

Nekromanta

Hozzászólások száma : 47
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Nekromanta
Szint: 2.
Tapasztalat:

(900/1250)

Ahogy a ghoul útba irányított, néhány napi járást követően a Főváros közelébe értem, ahol ismét megpihentem. Nem tudom, hogy mi lehet az a dolog, ami miatt most így hirtelen összerángatták az összes nekromantát, méghozzá nem is akárki, maga a Sötét Apostol. Azon járt az agyam, vajon így tudunk-e majd érintkezni vele, vagy továbbra is ghoul-okat küld majd eligazításképpen. A városon kívül szálltam meg, de természetesen be-bementem a városba információt gyűjteni, és megtudni, hogy pontosan mi is ez az egész. Nem szokták csak úgy, minden indok nélkül összehívni a nekromantákat, és ez felkeltette az érdeklődésem. Bármilyen meglepő is, jó volt megint emberek között lenni, annyi nap, hosszú bolyongás után a vadonban. Néha nekem is kell ilyen, na.
Egy fogadóba betérve mindenféle népet láttam, és csaknem tele volt, ami ritka, és ez csak még tovább növelte a gyanúmat. Valami nagy dolog van kialakulóban, és úgy tűnik, mindenfajta népet érinteni fog. Amennyire tele volt a fogadó, olyan gyorsan próbáltam meg távozni, ugyanis, ha ezek az emberek és egyebek ilyen sokan vannak itt, nincs egy percnyi vesztegetni való időm sem. Gyakorlatilag befaltam a ragumat, majd kiviharzottam az utcára.
Nem volt túl sok információm, így próbáltam szóbeszédekre és pletykákra alapozni, de ez sem hozott túl sok sikert. A piacra kiérve elkaptam egy eladót és egy vevőt, amint a Sötét Apostolt emlegetik. Kicsit közelebb húzódtam, többé-kevésbé átverekedve magam a tömegen, majd biztos távolságban megálltam, és kihallgattam, mit beszélnek.
- Nem tudom. Komolyan. De a népek azt beszélik, él itt a közelben valaki, aki tudja, hogy ki az Apostol. Állítólag régi barátok. – lévén, eddig ez a legjobb nyomom, feltöltöm a készleteim és azonnal útra kelek. Pontosan nem tudom merre keressem, de nem lehet olyan nehéz megtalálni, gondolom.
Ahogy a lovamra pakolom fel a készleteket, meglátok valakit lehaladni a távolban. Az alakja ismerős, és úgy tűnik egy régi ismerős köszön vissza az alakból.

Hilde von Nebelturm · 20 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Jan. 27, 2016 6:16 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* Az út meglepően könnyen halad, kifejezetten zavarja ugyan a mögötte ülő démon közelsége, de valahogy talán mégis életben fog maradni a kellemetlenségek ellenére, elvégre Asael legalább nem csacsog feleslegesen... Akkor már lerúgta volna a lóról, kilométerekkel ezelőtt, ha Esroniel von Himmelreich személyesen megróta volna az egész fiaskóért, akkor is. Szent legyen a csend és a béke. Akárhogyan is, a fertályórák repülve szállnak egymás után, s végül úgy három óra váltogatott ügetés és vágta után már szemük előtt emelkedik a jellegzetes vámpírtorony, ahogy elébük vág három lovas. Kilométerekről megmondaná hogy vámpírok, s még azt is hogy Neulanderek, ide érzi a diplomatikus karizmát, s az efféle dolgokat többnyire nem szokták két kézzel osztani népének. A két csoport egymástól úgy 3-4 métere megáll, majd kezdődik is a farkas szemezés, s az erőviszony felmérés. Még talán percekig is tartana a hallgatás, ha az átkozott démon oldalba nem bökné.
- Te vagy a vámpír.
- Máris kezdem átgondolni, hogy jó ötlet volt-e hagyni, hogy mellém ülj... * Morog az orra alá, majd végül egy vállrándítás után egy kicsit közelebb vezeti a lovat a népséghez.* - Bő vért az uraknak!
- A kisasszonynak is! Mi járatban, egy Nebelturm és egy démon a tornyunk felé?
* Ritka egy vonzó mosoly, úgy törölné képen a fajankót, hogy minden foga kitörne, de valószínűleg nem lenne bölcs ötlet azonnal ellenségeskedni, pláne nem, hogy ezeknek az alakoknak a kezében lehet Hellenburg, illetve egész Dél sorsa is. Hideg fej, nyugodt gondolatok, közömbös tekintet.
- Fontos üzenettel érkeztünk, melynek mindenképpen el kell jutnia Herr Simon fülébe.
- Ritkán látni lándzsás küldöncöt, nemde? Ennyire félti talán az életét?
- A lándzsa neveletlen, s nem viselné, ha nem kísérne valahova... De ha az audienciát jelent, akkor látogatásom idejére felvigyázásukra bízom a fegyvert.
* Az már igaz, egészen biztos, hogy nem tudta volna otthon hagyni a fegyvert, anélkül, hogy az ne okozott volna tüzet az épületben rettenetes hisztije közepette. Szörnyű a természete ennek a vén fajankónak, illene megnevelnie valakinek, de sajnos egyetlen vére, nincs válogatni valója, s ameddig a haszna nagyobb, mint a kár ami származik belőle, nincs oka véletlenül se panaszkodni.
- Majd meglátjuk, ha odaérünk. Ha engedünk továbbmenni. De egyébiránt, kitől jön az üzenet?
- Személyesen von Himmelreichtól.
- A Hellenburgi pápától személyesen. Node még egy utolsó kérdés. Hogy lesz von Himmelreich futára egy vámpír, ne adja a Mennyei egy Nebelturm meg egy démon?
* A Neulander elégedetten fütyül, kifejezetten zavarja ez a ostoba reakció, lelki szemei előtt vért köhögve fetreng a földön az idegesítő alak... Ám még mindig nem járható út ez, s végül egy nagyobb levegővétellel egyetemben reagál az ostoba kérdésre, mely egyébként teljesen megalapozott, de jelenleg se kedves, se ideje nincs efféle bolondságokkal foglalkozni, mikor hazája sorsa veszélyben forog.
- Csak úgy, mint ahogy a szükség idején szószátyárkodó vámpír lészen Herr Simoné. * Száját egy fáradt ciccegés hagyja el, majd némi motoszkálás után előveszi a menetlevelet, mely feljogosítja bármely Déli erődbe vagy katonai épületbe a belépéshez * - Úgy gondolom ez elég bizonyíték.
* Az úr pofáján széles vigyor rohan át, csak ezen reakció során sikerült igazán felfognia, hogy mégis menyire is veszélyes alak lehet, ízig-vérig kisimult, s sejthető, hogy egyébként nem lehet túlzottan alacsony rangban, ha ilyen komoly feladat kerül a kezei közé... Lehet jobban kellett volna válogatni a szavakat, lehet... De ezt most megúszta egyenlőre.
- No legyen! Nekem fontos dolgom van a Nebeltrum toronyban, Dietreich pedig útban van észak felé, de Ernst örömmel elkíséri a felvágott nyelvű hölgyet és a... hmm, utastársát Simon nagyúrhoz. Addig is, auf wiedersehen, Fräulein!
- Auf Wiedersehen, Herr.
* A két vámpír robogva meg is indul az ellenkező irányba, jó lovaik dobogó patákkal poroznak el a messzeségbe, s most egyedül maradt Ernsttel, s a a mögötte kapaszkodó démonnal. A másikra nézve biccent egyet, majd gyeplőjén nagyot rántva megindul mellette. Egy fertályórának se kell eltelnie ahhoz, hogy végre megérkezzenek az impozánsan magasodó toronyhoz. Lovát menten ki is kötözi az istállóba, majd a bejárathoz lévén rövid információgyűjtés után kiderül, hogy problémás az audiencia.
~ Nagyszerű... Ha más is van itt, akkor lehet két legyet tudunk leütni egy csapással.
- Ez egy meglehetősen fontos ügy lenne. Akár a maguk tornyának sorsa is ezen múlhat.
- Hát, ahogy akarják. * Vonja meg vállát az őr* - Akkor maguk magyarázzák meg Herr Simonnak és Frau von Schwarzjägernek.
- Így lesz. Merre találjuk őket?
- Mit gondol? A tanácsteremben.
* A passzus talán nem is feltétlenül nekik szól, a korábban összeszedett vámpír koma menten vezeti is őket, s végül sikeresen eljutnak egy kissé ijesztőn magasodó ajtó elé. Felesleges teketóriázni, kitámasztja a lándzsát a bejárat mellé, s be is lép hát, ahol már két családfő s egy sötételf várja őket. Nincs ideje semmire, erős keze Asaelre fog, s megpróbálja magával egyetemben lerogyasztani féltérdre, ahol végül meghajtja fejét, s egyenlőre vár.

Wilhelmina von Nachtraben · 21 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Jan. 30, 2016 8:46 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1391
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Minának és Damiennek, e két jómadárnak az életében a vallás sohasem játszott központi szerepet. Damien szülei egykor még buzgó hívők voltak, de a nélkülözés mellett vajmi kevés lehetőség volt az ilyesmikben elmélyülni az egyedüli gyermeknek. Mina pedig... Az ő vallása, az az Átok megoldása lenne, semmi több. És végtére is, pontosan ez az, amiért itt vannak. Mert egy dolog az, hogy a háború meggyőződésük szerint értelmetlen, fecsérlő és bűnös pusztítás, s hiába vannak tisztában azzal, hogy ha a kardot, amely borzasztó kis eséllyel valóban az igazi kard, meg akarják szerezni, akkor a hatalmas had valamelyik oldalára kell állniuk, legalábbis ideiglenesen... de mindezek csak eszközök a végső cél eléréséhez. Ami is, nevesen, az, hogy az egész világ gyökerestül megváltozzon. Ez azért megér egy kis szenvedést.
Szenvedés? Mi ez a negatív hozzáállás már megint? Eltűnt volna a vidám kedv, pusztán attól, mert egy öldöklésözön határán állnak? Nahát...
A sors - na meg a földrajzi elhelyezkedés - úgy adta, hogy a terület, amelyen jelenleg tartózkodnak, a Déli Hadsereg aktuális táborhelye. Bár most éppen éjszaka van, a káosz így is érzékelhető a levegőben. Füstszag. Izzadtságszag. Egy hatalmas embertömeg szaga. Várakozás szaga. Lónyihogások. Itt-ott elejtett pusmogás. Persze nem alszik még mindenki. Sokan őket figyelik, ami nem is csoda, hiszen meglehetősen furcsa párost alkotnak. Nem egyen a katonák közül szemet vetettek a fogatra, valószínűleg azt találgathatják, hogy honnan van... Hát igen, ezt már Mina is próbálta kitalálni nem egyszer, végül úgy döntött, nem akarja tudni a választ, hisz kényelmetlen lenne, a nem elmondásra meg nincs lehetőség, mert Damien és az őszinteség örökké elválaszthatatlanok.
A vámpír soha nem fogja megszokni ezt. Az egész közeg.... mintha sikítaná, hogy ő nem ide tartozik... hogy ők nem ide tartoznak. A láthatatlan határ, amelyet a messze határon elterjedő hadsereg alkot, első pillantásra áthatolhatatlannak tűnik.
- Mit gondolsz? - szólal meg Damien, végigtekintve a már félig álmodozó emberseregen, akik nyilván a holnapi napra készülnek. - Verjünk tábort most, és aludjunk egyet, majd holnap kérjünk útbaigazítást, vagy még most keressünk valami főmuftit, és érdeklődjük meg, hogy merre hány méter?
- Tábort verni? Azt majd az Északi Sereg fog szerintem, mi ne ártsunk nekik, egyelőre az ő területükön vagyunk. - Napi kötekedés kielégítve. Azaz... Neem. Ilyet sosem lehet mondani, amíg vége nincs a napnak, és még akkor sem biztosan. - Amúgy... Nem hiszem, hogy várnunk kellene holnapig. Reggel valószínűleg rögtön továbbindulnak. Senki sem fog törődni velünk. - Ahogy elképzeli a felszedelődzködő sereget, és bármelyikük helyébe is képzeli magát, valószínűtlennek tartja, hogy szívesen foglalkoznának még két betolakodóval.... akik csak így... honnan is kerültek ide?
Meg aztán... Túl nagy az izgatottság benne ahhoz, hogy érdemlegesen át tudjon pihenni egy éjszakát. Egy, ráadásul csillagos éjszakát. Ráadásul majdnem újhold van...
Hihetetlen, hány érv képes eszébe jutni, ha valamit el akar érni.
Mielőtt azonban még mélyebben belemerülnének a tervezésbe, egy érces, mély hang szólal meg mögöttük. Valóban, mögöttük, a látóterükön kívülről...
- Maguk ott!
No, hát ez aztán az udvarias köszöntés... Mindketten megpördülnek, és próbálják elhitetni magukkal, hogy arcuk kifejezéstelen, vagy inkább várakozó, s hogy nem éppen úgy néznek, akár a csínyen rajtakapott diákok. Akivel szembekerülnek, egy viszonylag magasabb rangú tiszt lehet, az egyenruhájából ítélve, tekintélyes bajszából és hanglejtéséből pedig arra következtethetünk, hogy nem kissé ódivatú. Na de nem is a divat itt a lényeg, hanem a hozzáállás. Ha most őket innen kitessékelik, az nem lesz jó...
- Nachtreisen generális küldöttje vagyok. - Mina szíve egy pillanatra összeugrik, mert azt hiszi, Nachtrabent hallott. Mik nem vannak... - A generális megbízásából jelentenem kell mindenféle behatoló jelenlétet a tábor területén. És maguk azok. Kötelességem megérdeklődni, mi járatban vannak erre és felszólítani önöket, hogy mihamarabb hagyják el a katonai tábor területét. - A tiszt hangja olyan monoton, mintha csak egy lapról olvasna fel, nyilván betanult és sokszor alkalmazott szöveget mond. Ráadásul gyorsan is teszi, biztosan túllenne már a dolgon legszívesebben és térne ő is pihenni, hosszú út lesz a holnapi... Ámde sajnos egyelőre ezt még nem engedhetik meg neki, kénytelenek feltartani.
Mina ezegyszer nem szólal meg először, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tudja, mit mondjon. Valószínű, hogy ha egyszerűen közölnék szándékukat, az nem hatna meg senkit és nem venné rá, hogy békében továbbengedjék őket, hanem rövid úton ki lennének rakva a környékről. Akkor meg hogy jutnak a kardhoz, alagutat ásva?
Hm... alagutat ásva, ez nem is rossz ötlet...
- Mi... Hírét kaptuk, hogy Azrael kardját megtalálták. - foglalja össze Damien tömören, hogy mégis mi miatt kerülnek ők ide... Eddig még jó. Ez eddig így teljesen igaz. Nem kifogásolható.
Herr Majdnem-Nachtraben megbízottja gyanakodva felvonja egyik, eléggé girbegurbán álló sörteszerű szemöldökét, majd jóízúen felnevet, ami talán neki jólesik, ám a körülötte állók fülének valószínűleg már kevésbé. Mielőtt még odáig jutnának, hogy az illető szó szerint a hasát fogja nevettében, Mina bölcsnek látja közbeszólni. - Elnézést, de megkérdezhetem, mi olyan vicces? - magasabb női hangja is kellően élesen, de még épp nem udvariatlanul hasít a már majdnem éjszakában.
- Tényleg, lehettek ennyire naivak? Nem akarom elhinni. -Minának kedve támadna ökölbe szorítani a kezeit, felsóhajtani, vagy megforgatni a szemeit, de azzal csak ráerősítenei arra, amit a másik mondott...
- Igen. Lehetünk. Tudja, a kíváncsiságnak nagyon nagy hatalma van.
- Mi sem mondtuk, hogy biztosnak tartjuk, hogy a kardot megtalálták. Könnyen lehet, hogy a forrás teljesen téves. De valami történt, valami oka volt, hogy elterjedtek ezek a hírek, és ha badarság az egész is... talán kiderülhet valami. Az átokról. Talán egy lépéssel közelebb kerülhetünk a megoldás nyitjához.
Ezt szépen megmondtad - gondolja a kisasszony, miközben azért imádkozik, hogy továbbengedjék őket baj nélkül... Hatalmas kiskutyaszemekkel néz a generális megbízottjára, ami minden bizonnyal hatékonyabban tükrözné az ártatlanságot, ha nem a vér színéhez volna hasonlatos... Amaz viszont továbbra is furcsállóan néz rájuk. Láthatóan nem tudja eldönteni, hogy ez egy vicc, vagy sem...
- Mégis mi dolga van az átokkal egy kormosnak meg egy vámpírlánynak?
Hm. Több értelem szorult bele, mint legtöbbjükbe - gondolja Damien elismerően, és máris nekilát a magyarázatnak. - Régóta bajtársak vagyunk. Ezen, ha akar, meglepődik, ha akar, elfogadja, de mégis mit számít ez? Pusztán meg akarjuk nézni, mi az a kard. Valószínűleg soha nem lesz a miénk. - Mina oldalra pillant rá "te ezt komolyan gondoltad?"-arccal. - De egy esélyt talán megérdemlünk...
- Kímélj meg a szentbeszédeidtől. Minek készülsz, holmi papnak?... Furcsa egy párocska vagytok ti, az szent. De attól még akadályt jelentetek. Hajnalig el kell hagynotok a tábort, különben lovakkal gázolnak át rajtatok. Ez itt nem játék, ez itt egy hadsereg. Menjetek haza a gyermeteg álmaitokkal és meséljetek gyerekeknek - küldené el őket morcosan a férfi, és már legyint is, de Mina nem hajlandó ennyiben hagyni...
- Kérem! - zendül fel az egyik legerősebb női fegyver... - Csak hallgasson meg minket. Tudom, hogy fáradt, de a világ sorsa talán fontosabb, mint egy napi pihentség.
Na jó, ez azért szemtelen volt. Ezt érzi. Biztosan szemtelen volt... - Tudod, te kivel beszélsz....?
- Tudom... igen... elnézést a hangnememért, csak... annyit kérnék, hogy engedjenek minket békével utunkra.
- Hát, a ti utatok éppen arrafelé vezetne, ahol leginkább dúlnak a harcok, ha jól veszem ki. Mit gondoltok, mennyi ideig élnétek túl? Mitek van? - végigméri őket. - Pár tőr, és... ennyi? Azt hiszed, kislány, majd a két szép szemfogacskádtól megijednek, vagy a nagy szemeidért a kezedbe nyomják a kardot? Egy fenét. Jobb, ha még most lemondotok erről az ötletről. Még ha el is juttok odáig, a fejeteket vehetik. - Miért veszteget ennyi szót ezekre a félnótásokra, tűnődik a katona magában... Egyszerűen csak ki kéne vitetnie őket innen.
- Vállaljuk a kockázatot. - jelenti ki Damien határozottan.
- Teljesen elment az eszetek. Még ott a tojáshéj a feneketeken, eriggyetek haza, különben a verőlegényeimnek kell elvégezniük a dolgukat, úgyhogy hordjátok el az irhátokat, míg szépen mondom!
- Miért olyan nehéz ez? Nem igényelnénk semmit, csak hogy hadd menjünk...
- A pusztulásotokba? Igen? Azért van itt a hadsereg, hogy megoldjon dolgokat, ne ti akarjatok lenni a nagy hősök, menjetek haza inkább babázni.
Na most ő... játékbabára gondolt, vagy... vaagy... Hogy mi?! Nem... Nem lehet... neem... Mina arca kigyullad, egyrészt a zavartól, másrészt a dühtől. - Ne sértegesse a becsületemet. Fogalma sincs, hogy mennyire fontos ez nekem.
- Mina... - hallja a józan súgást hátulról, de nem érdekli, most ugyan nem fogja visszafogni magát. Szemei a lemenő nap tüzével lángolnak, határozottan néz bele a tőle jóval magasabb és megtermettebb katona szemeibe, aki láthatóan nem tudja eldönteni, hogy egy démonnal, vagy csak egy őrült ötletek által megszállott szerencsétlen leányzóval van dolga.
- Ne kelljen az őröket hívnom egy vérengző vámpír miatt. Épp a pihenőre készülődünk. Tényleg kidobnálak titeket, de attól tartok, nem lesz ilyen egyszerű a dolog, mert te - bök Minára mutatóujjával - valamit rejtegetsz.
Mina megijed. Most... hazudnia kellene, igaz? Mert nem mondhatja, hogy nem rejteget semmit... De úgysem hinnének neki. Sosem volt képes valótlant állítani. Nem is próbálta sokszor, de biztos benne, hogy rögtön átlátnának rajta. Arcára kiül a vívódás, a harc saját magával... Egy olyan gátat kellene lebontania, amelyet eddigi összes életéve során belévertek. "Ne emeld fel a leplet! Ne mutasd meg az ajtót! Ne oszd meg az álmot!"
De ha nem engedik tovább, akkor soha nem tudják meg, hogy a kard, amit megkaparintottak, tényleg Azraelé-e... Ha egy ilyen triviális dolgon múlik a világ sorsa, akkor ő... akkor ő... fogalma sincs, mit csinál, de nem lesz jó... Nem, nem hagyhatja annyiban, valahogy el kell érnie, hogy elengedjék...
- Elvitte a cica a nyelved? Hát akkor nyomás.
- Ne beszéljen így velem! Nem... Nem rejtegetek semmi rosszat, én csak... jobbá akarom tenni a világot! - Még jobban elvörösödik a szavait méltató lenéző nevetés hallatán. - Maga már elvesztette a reményt. De az Átok igenis legyőzhető. Nem szabadna feladni. Lehet, hogy ez egy esély, soha nem tudjuk meg, ha...
- És pont kicsoda vagy te, hogy feloldj minket az Ítélet alól? Te is csak annak teremtménye vagy, vagy nem? Kinek képzeled magad, te volnál tán maga Azrael?
Elege van a gúnyolódásból. Ennek vége kell legyen. - Nem. Nem vagyok Azrael. - közli sötéten. - Nachtraben vagyok. - Megborzong, ahogy kimondja a nevet... - Vagyis annak születtem. Tudja, ők kik?
- Egy szép kis mese.
- Nem. - komoran megcsóválja fejét. - Nem mese. Egy klán, akik az egész életüket a nyomozásnak és kutatásnak szentelik. Ősi könyveket nyálaznak át újra meg újra. Hogy megtegyék azt, amire mindenki más lusta: visszahozzák a fényt a világba. Most pedig itt állok egy hajszálnyira valamitől, amit Azrael kardjának mondanak, amely az egyetlen eszköz lehet ennek megvalósításához. Maga pedig ki akar dobatni a verőlegényeivel, pusztán azért, mert nem látszom katonának. Nem, ha tud valamit a Nachtrabenekről, akkor tudja, hogy nem feltétlenül nehézlovasok. Én a mágiában vagyok jártas. - Hirtelen eszébe jut valami, és hozzáteszi: - Így ha bármiben is szolgálhatok a Déli Hadseregnek, hát megteszem. Cserébe pusztán azt a minimális ellátást kérném, amennyivel túlélek, amíg el nem érek a kardhoz. Aztán meglátjuk, mi lesz...
Mondandója végére hangja egészen elhalkul, s ahogy tekintetével fürkészi a katona arcát, észreveszi, hogy amaz talán hitelt is képes adni szavainak. Megingott az egyértelmű tagadás, látszik az arcán a zavar, az ellenállás megtörése. Talán most egy életre kelt legendát lát maga előtt? Talán egy életre kelt legenda lennék?
Kiverve a magasztosult elképzeléseket a fejéből, elködösült tekintete ismét kitisztul. Várja a választ, nem mondhatni, hogy türelmesen.
- Nem akarom elhinni, hogy ezt mondom, de... Ha valóban igaz, amit mondasz, leány, akkor... Elkísérlek a generálishoz. Ő majd eldönti, mi lesz veletek... - A katona az utolsó mondatot már csak motyogja, majd a kezével intve, hogy kövessék, megindul a sátrak közt. Közben csóválja a fejét. Mina kivörösödött arcán pedig a siker boldog mosolya jelenik meg. Egy suttogott "ezaz!" kíséretében belekarol Damienbe és a tiszt után siet.*

Azrael · 22 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 01, 2016 1:03 pm

Azrael

az Égi Kovács

Hozzászólások száma : 993
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Bukott
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:

(7/7)

A következő körhöz egy kis kooperációt igényelnék mindenkitől, ha megkeresnétek skype-on vagy egyéb platformokon, annak rendkívül örülnék. Esténként javarészt ráérek bármely nap, szóval az én oldalamról ez nyitott. Ha valaki mégsem tudja megoldani, üzenjen és kitalálok valamit.

Erhard Strenger · 23 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 01, 2016 7:24 pm

Erhard Strenger

Déli Katona

Hozzászólások száma : 225
Join date : 2015. Sep. 02.

Karakter információ
Kaszt: Lovag
Szint: 3
Tapasztalat:

(1400/2500)

- Kérem…. kegyelmezz… - nézz rám rémült tekintettel a férfi.
Pengém a férfi csupasz torkának nyomtam, mint aki bármelyik pillanatban kész elmetszeni az ismeretlen torkát. Mostanság elég unalmas napjaim voltak, szinte semmi izgalmas nem történt velem, és az egyetlen vigaszt csak ez a gyenge fickó jelentett… de őszintén? Nem leltem örömömet, hogy halálra kínozhattam. Egyszerűen, máma már az öldöklés is túlságosan unalmas volt.
- Kellett egyedül lófrálnod itt kint. – közöltem vele unott hangon.
- De…
A pengém a torkába fúródott, fuldokló hörgéssé torzítva a mondanivalóját. Erre csak fújok egyet, majd vértől csöpögő pengémre figyelmet sem szánva körbe kémlelek a környéken. Akaratlanul is hallhatóvá válik a gyomrom korgása, hisz egy ideje, már nem ettem túlságosan sok mindent, és most valahogy ettől a kis gyilkolászástól olyan éhes lettem… vagy csak az unalom teszi? Először úgy voltam, hogy elmegyek, kerítek valami vadat… de valahogy most nem voltam abba a hangulatba, hogy bizonytalan nyomokat kutassak, és utána még őzekre vagy hasonlókra vadásszal. Ekkor csúszott a tekintetem az előttem fekvő testre.
- Hm…. – ennyit hallattam csak, majd egy kis gondolkodás után két kézre fogtam a fegyverem.

A tűz vidáman égett a kis táborom közepén, fölötte pedig egy üst tartalma rotyogott lelkesen. Kicsit hálát adtam az égnek, hogy a férfi, akit megöltem ilyen jól fel volt szerelkezve, így rögtön csinálhattam magamnak valami… hát nem tudom… az biztos, hogy nem valami finomat… ahm… mondjuk.. hm… valami ehetőt. Igen ez jó. Csináltam magamnak valami ehetőt. Miután a pörkölt elkészült, kimertem magamnak, és teljesen nyugodt szívvel kezdtem el kanalazni.
- A hús talán főhetet volna tovább. – mondtam csak úgy magamnak, bár nem panaszkodás néven, mindössze csak sima kis megjegyzés volt.
Ám rögtön abbahagytam a falatozást, mikor valaki megszólított.
- Üdvözlöm Quermos Ashor.
Kezemből kihullt a tányér, majd rögtön bele is termett a pengés botom egyenesen az idegenre szegezve. Fenyegető tekintetemmel meredtem az idegenre, aki láthatóan nem nagyon esett kétségbe. Egy ideig még szemeztünk egymással, de végül leengedem a fegyverem és oldalra dobom, és most már nem próbáltam más tányért keresni, hisz az előző széttörött a földön, így fogtam a merőkanalat, és elkezdtem azzal enni. Végül a nő felé fordulok.
- Mi dolga a Sötét Apostolnak velem? – kérdezem a már felismer ghoult.
- Őnagysága vendégségre várja a nekromantákat. Arra utasítja Önt fáradjon el hozzánk.
- És ha nem teszem?
- Nos, azt nem ajánlom.
Morgok egyet, de végül bólintok. Végül a kanalat a fazékba dobtam, és elindulok a mondott irányba, miután eligazítást kértem a ghoultól. Végre valami érdekesség unalmas napjaimban…

_____

Utam eléggé hosszú volt, de legalább kifejezetten csöndes. Bár unalmamon nem túl sokat javított, azért valamennyire feldobta a hangulatomat az a tudat, hogy lehetséges, hogy sok mindent megtudhatok arról, amik eddig még sötétben burkolóztak előttem. Most viszont eljött az idő, hogy lerántsuk a leplet, azonban ahogy ezeken elgondolkoztam döbbentem rá… hogy nem is tudom, pontosan hol találjam azt a híres (vagy pontosabban hírhedt) Apostolt. Most hogy jobban belegondolok a gholucska ezt tök véletlenül elfelejtette mondani. Hm… marhajó. Komolyan mondom, hogy nem valami jó vendéglátó az Apostol, ha ilyen fontos dolgokat elfelejts üzentetni a szolgáival. Azonban úgy tűnt, hogy a sors furcsán közös hozzám. Nem csakhogy, élelemmel látott el minap, de még mikor minden dolog hiába ment volna, és még mielőtt a hangulatom a béka valaga alá csúszott volna, megérkezett a felmentő sereg. Jobban mondva én érkeztem hozzájuk. Egy szerelmespár enyelgett egy fának dőlve, és egymásnak „doromboltak” szinte. Bár nem kifejezetten érdekelt a páros, akaratlanul is felfigyeltem a beszélgetésükre.
- Oh Marie, mikor rád nézek a szívem csak úgy repes az örömtől… senki és semmi.
- Jaj Hans… olyan izé vagy… - kuncog a nő, de egy pillanatra megrezzent – De biztos jó hogy idejöttünk… ismered a babonákat… az anyukád…
- Picim ne gyere már ezzel. Az anyám egy holtkóros, ha pletykákról van szó. Imádja csűrni csavarni a dolgokat.
- De Hans… többen is ezt mondogatják… a Sötét Apostol állítólag mozgolódik… Susie is azt hallotta, hogy az a vén szivar is egyre aktívabb, hogy visszatérjen a régi barátjához…
- Jaj Marie ne higyj el már minden…
Ekkor azonban a nő ekkor szeme egy pillanatra becsukódott, ahogy egy kis villanás araszolt a látókörébe. Ám mikor kinyitotta őket, máris tágra nyíltak a szemei a döbbenettől. Egy penge fúródott oldalról a férfi nyakába, mintha csak nem lett volna elég erős a csapás, hogy lemetssze amaz fejét. A férfi arcára fagyott mosollyal zuhant a földre… most már holtan. A nő felsikoltott, ám egy kar elkapta a nyakát, és keményen a fához vágta. Az én kezeim szorították, és alig vártam meg, hogy elmúljon a kábasága, már ráförmedtem.
- Hol találom azt az embert? – kérdezem, a nő csak rémülten kezd el vergődni, mire ismét a falhoz vágom a fejét, és ráordítok – Hol van az az ember aki ismeri a nekromantát?
- Az... az csak egy pletyka..
Hamar rájött, hogy rossz választ adott, mert bár elengedtem gyomorszájon vertem, majd mikor fél térdre rogyott, egy visszakezes pofonnal a földre küldtem. Végül a gyomrába tapostam és ismét rákérdeztem most már inkább fenyegető nyugodtsággal.
- Hol…. találom?
- Arra menjen.. - nyögi ki végül a nő alig-alig kapva levegőt, de felemeli a kezét mutatva az irányt – Menjen… míg nem talál egy kiégett házat… aztmondják…. egy nekromanta szelleme… vagy élő holteste… lakja a házat… De kérem… ne bántson…
Szinte már bőgött, mire én csak undorodva köptem egy félre, majd leszállva róla fejbe rúgtam, amitől elájult. Végül kirángattam a férfi fejéből a pengés botom, és a nővel már nem foglalkozva elindultam a cél fele.

A hozzászólást Quermos Ashor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 10, 2016 8:02 pm-kor.

Gloria · 24 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 01, 2016 10:46 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Miután meghajolt, Armin herceg leplezetlenül méri végig, látványosan elidőzve a lány tündéhez képest kifejezetten telt idomain. Sosem takargatta őket kifejezetten, mint egy szemérmes emberkisasszony, és az egyenruhája sem tetőtől talpig nehéz páncél – a lényeg, hogy őfelségének van mit néznie. Végül mégis a malachitzöld tekintetnél állapodik meg.
- Merev, mint egy öreg diófa és a szemében rettegés ül, nehogy illetlen legyen. Hagy találgassak. Vagy frissen kinevezett tiszt, vagy ugyanilyen lovag.
A lány elpirul, amikor kiszúrja a méricskélést, és a hajával egyszínűen lesz vörös az arca őhercegsége kiváló dedukciója után. Ennyire átlátszó a viselkedése? Sose volt jó színésznő.
- Felségednek kiváló szeme van.
Egy megadó sóhaj szakad fel a férfiből, majd hátralép és udvariasan, egyik karját mellkasához téve, másikat befelé nyújtva invitálja beljebb Loreenát.
- Hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. Egy ajtóban állva nehézkes lesz.
A lány bólint, és beljebb lép a kocsmában, a herceg pedig rögtön le is ül egy asztalhoz. Látszólag nem zavartatja magát, hogy esetleg meghallhatja más is a beszélgetést, vagy egyszerűen csak pontosan tudja, hogy senki sincs olyan állapotban a söntésben, hogy kifinomult kémakciót hajtson végre. Armin herceg egy finom kézmozdulattal inti magához a fogadóst, aki rögvest két korsó sörrel siet oda a pároshoz, majd illedelmesen vissza is húzódik a pult mögé törölgetni a poharakat. Kocsmához képest feltűnően tiszták.
- Csak tessék. Biztos kiszáradt a nagy keresgélésben! – tolja a lovag elé a poharat őfelsége.
- Köszönöm. – mondja a lány, de a korsóval éppen csak megnedvesíti az ajkait. - Nem szeretném rabolni felséged idejét, így rögtön a tárgyra térnék. Amelie királynő szeretné, hogyha a sötét tündék hadserege is csatlakozna a miénkhez, hogy az emberek háborúját a saját javunkra tudjuk fordítani. - a végére lehalkítja a hangját, nem szeretné, hogyha más is fültanúja lenne egy viszonylag bizalmas politikai tárgyalásnak. Mert ha nem is olyan a formája, szigorúan véve ez az. Átnyújtja a hercegnek a királynő hivatalos levelét. A herceg felbontja a levelet, majd egy fanyar mosoly kíséretében elé dobja. A papíron ennyi áll: "Armin, ne légy bolond. Te is tudod, hogy ennek el kellett jönnie előbb-utóbb" A lány nem olvasta el a levelet, fogalma sem volt, hogy mi áll benne… Azt hitte ajánlatok, ötletek, udvarias formális kérés a csatlakozásra. De ez a két mondat… Látszik a meglepődés Loreena arcán.
- Így próbál meggyőzni a nemes és tiszteletre méltó Amelie királynő. Lássuk maga jobb-e ebben. Miért kellene belemennem ebbe az őrületbe?
Egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy mit mondjon a férfinak, is mit ne, hogy komolyan vehető maradjon. Olyasmiket látott, amit nem hinne el neki senki, hogy nem légből kapott mese csupán, mégis az volna a legnyomósabb érve. Szeret egyenesen beszélni, de most nem teheti meg, kénytelen hát úgy csomagolni az érveit, hogy meggyőző is legyen, mégse tartalmazzon konkrétumokat. Nehezebb feladat, mint elsőre hitte.
- Azért felség, mert láttam milyen borzalmakra képesek az emberek. Rájuk hagyhatnánk a háborújukat, de az olyan lavinát indíthat el, ami egész Veroniára kihat. Ránk is, az összes tündére, és egyáltalán nem a jó értelemben, higgye el.
- Igazán? És ez a lavina megéri a rengeteg tünde életet, ami el fog veszni? Mennyi háborút látott már életében?
- Igazit, testközelből eddig egyet. Tudom, hogy rettenetes dolog, és... Nem kérném, ezt senkitől, ha nem tudnám biztosan, hogy egyébként mennyien fognak meghalni. Tündék is és emberek is.
Ha most vége lehet a háborúnak, akkor lehet, hogy meghalnak néhány százan, talán néhány ezren. De százezreket lehetne vele megmenteni, részben mert nem húzódna el még egy évszázadig, másrészt pedig nem a Dél teljes pusztulása lenne a vége. Nem dönthet életek felett, és nem döntheti el, hogy melyik élet az értékesebb. Ő csak egy fiatal lovag! Ezt a királyoknak és hercegeknek kell eldönteni. Csak azt tudja, hogy most hatalmas pusztítást akadályozhatnak meg, de ezt hogy mondhatná el úgy Armin hercegnek, hogy ne nézze holdkórosnak?
- Mondok magának valamit, de először válaszolnia kell valamire. Mennyire hűséges a királynőjéhez?
- Nem lehettem volna lovag, ha nem lennék teljesen lojális hozzá. Ugyanakkor senki sem tévedhetetlen, még ő sem. Nem fogom önre borítani az asztalt, ha olyat mond, ami nem tetszik. Hallgatom. - ismét magához veszi a sört, amit kapott. Bár inkább boros, azért tényleg megszomjazott, és van egy olyan érzése, hogy kelleni is fog az alkohol ahhoz, amit hallani fog.
- Azt mondom magának, hogy Amelie egy felelőtlen vezető, akit nem érdekel a népe élete, csak egy kicsinyes cél. És hogy nem látja be, hogy a Tünde Királyság nem a föld, amin tapos, hanem a lakosai. Sőt, hovatovább azt mondom magának, hogy nem méltó a trónra.
Loreena valami hasonlóra számított, és tudta, hogy nem fog neki tetszeni, amit hall, ugyanakkor uralkodnia kell a vonásain. Gondolatban újra és újra emlékezteti magát, hogy egy herceggel beszél.
- És mi lenne az a bizonyos kicsinyes cél?
A királyság a lány szerint a terület és az azon belül lévő minden élet. A tündék, a vadak a fák... Az egész. Mindet meg kell védeniük, de kíváncsi Armint mégis mi vitte erre a következtetésre.
A herceg nyugodtan mosolyodik el.
- Amit el akarok mondani, az merőben meg fogja változtatni a királynőről alkotott elképzelését. Biztosan akarja hallani?
- Kíváncsivá tett. - túl sok mindent látott az utóbbi időben ahhoz, hogy kicsit táguljon a látóköre. Ha pedig a hercegnek nincs igaza, talán érvelhet ellene, és bármit is gondol, elsimíthatja a félreértéseket.
- Nem titok, hogy politikai céljainak egyike minden erdő hozzácsatolása a királysághoz. Azonban belegondolt már, mit jelent ez?
- Arra gondol, hogy a többi fajtól is el kéne hódítani az erdőiket? - csak tippel, mert hogyan is láthatna bele a királynő fejébe? Próbál logikus maradni és higgadt, bár Armin mosolya ezt nem könnyíti meg.
- Az erdők az élet forrásai. Úgy gondolom, nem kell ezt egy nemes tündének magyaráznom. Igaz, hogy a tisztásokon és mezőkön is meg lehet élni egy darabig, de ha minden fa és minden erdőben élő vad fölött monopóliumra tehetne szert, az hatalmas csapás lenne az összes fajra nézve. És ez csak az eszköze a célnak, amit el akar érni.
A lány ismét beleiszik a sörbe. Úgy hangzik neki ez az egész, mint egy összeesküvés elmélet. Még szerencse, hogy ha az etikett könyveket be is dobta a sarokba minimális műveltségre azért sikerült szert tennie, ami a gazdaságot és hadászatot illeti, és egyedül ezért nem tartja azonnal teljesen légből kapottnak a feltételezést. Merthogy ez feltételezés. Nem lehet más.
- Mármint minden fajra a tündéken kívül. Azért azt önnek is el kell ismernie, hogy jobb gazdái lennénk Veronia erdőinek, mint a többiek, és meg is erősödnénk, mint királyság. De ennek a királyságnak az ön népe is a része. Ezen így önmagában ön is nyerne, mi van még? Vagyis inkább mi az a cél, amit olyan nagy problémának lát? – neki a tünde az tünde, legyen bármilyen a bőre. Köztük nem tesz különbséget, csak az összes többi faj irányába rasszista bár mindre van oka. Az emberek barbárok, a démonok pedig teljesen természetellenes lények.
- "Itt voltunk, amikor az emberek megjelentek. Itt voltunk az ítéletkor. Itt leszünk a bukásukkor is." Ez a szavajárása. És szeretné közelebb tenni ezt az időt, mint az szükséges. Nevezzen gyöngének, de nem akarom az emberek vesztét. Főképp nem a sajátjaim vére árán. De győzzön meg, ha képes rá, nem csukom be a füleim teljesen, ahogy a királynője teszi.
Loreena egy pillanatra elhallgat. Sosem rejtette véka alá a véleményét az emberekről, és hogy sok mindenre nem tartja őket méltónak, amijük van, ahogyan azzal a gondolattal is könnyen azonosulni tudna, hogy szükségük lehet egy idősebb, önmagukkal és a természettel harmóniában élő faj terelgetésére, de soha egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy ki kéne őket irtani. Márpedig a herceg azt sugallja a szavaival, mintha Amelie Fairbranch királynőnek pontosan ez lenne a terve.
- Szögezzük le, hogy nem akarom kiirtani az emberiséget, és érdekelne, hogy hogyan jutott arra a következtetésre, hogy Amelie királynő ezt szeretné. De az emberek önveszélyesek. Sokszor nem is látják, hogy rohannak a szakadék felé, mert pillanatnyi érdekek irányítják őket, a látásukat pedig kicsinyes ellentétek homályosítják el. A pusztítás ránk is hatással van, és ha ezt megakadályozhatjuk, akkor nem csukhatjuk be a szemünket. Eddig a pontig azért egyet értünk? - ha eddig eljutottak, akkor utána rátérhetnek a hogyanra is és a mögöttes érdekekre is, de ennyit azért jó lenne tisztázni. Ha ebben sem értenek egyet, akkor sokkal messzebbről kell indítani ezt a tárgyalást annál, minthogy kinek milyen tervei vannak az emberekkel.
- Azért gondolom, mert láttam, hogyan néz az emberekre, hallottam, hogyan beszél róluk a hátuk mögött és átlátok azon a politikai hálón, amit szőtt. De ha nem hisz nekem, megértem. És egyébként egyetértek magával, ezt tény. De mit remél megakadályozni ezzel a háborúval?
- Veronia felének gyakorlatilag elpusztulását, és százezrek halálát.
- Mert ha az egyik oldal magában megnyeri, ez miért történne meg?
Ezt nehéz lesz elmagyaráznia, de megpróbálja. A sör szerencsére a segítségére van.
- Nem az a lényeg hogy megnyeri, hanem hogy a győzelem érdekében képesek akármeddig elmenni. Mindkét oldal az utolsó cseppig harcolni akar majd, így a háborúnak csak két módon lehet vége: az egyik ha az egyik oldalon fellázadnak az egyszerű emberek, megdöntik a saját vezetőik hatalmát majd behódolnak az ellenfélnek. Nem hiszem, hogy ez meg fog történni. A másik lehetőség pedig, hogy az egyik oldal megsemmisíti a másikat, mert feladni nem fogják. Legalábbis így nem.
Armin herceg megcsóválja a fejét.
- Nem értem. Azt mondta, mi jobb gazdái lennénk a földnek az embereknél. Akkor miért érdekli, ha kiirtják egymást?
- Mert a totális megsemmisítéssel nem csak az emberi életek fognak elveszni, hanem az adott területen minden. - most komolyan számoljon be a nekromanták és domonok által uralt mérgező mocsarakról, ami a déli királyság helyén lesz úgy kétszáz év múlva, ha nem tesznek semmit? Nem csinálhat hülyét magából a jóképű és egyébként meglepően értelmes herceg előtt! Persze van itt még egy bökkenő: nem tudja, hogy annó még az elején belefolytak-e a háborúba bármennyire. Lehet, hogy az egész fölösleges, hiszen az út, amit most végig akar járni ugyan az, mint amit már egyszer végigjárt – ha kétszáz éves távlatból nézzük. Akkor persze mindez nem számít semmit, de nem tudna együtt élni a tudattal, hogy meg sem próbálta megakadályozni a tragikus eseményeket.
- És az emberek között sem rossz mindenki. Az egyszerű paraszt nem tehet semmiről.
Hosszú csend következik, míg a herceg végül mélyen a lány szemébe néz.
- Legyen, csatába szólítom a sötét tündéket. De adja át a királynőnek, hogy népem minden elhullott tagjáért be fogom nyújtani a számlát. Így fair, azt hiszem. És ha megkérhetem ... - közelebb hajol Loreenához, vagy a bizalmasság kedvéért, vagy csak kíváncsi az illatára, ami egyébként az eső utáni erdőéhez hasonlatos - ... a saját érdekében ne beszéljen arról, amit mondtam. Amelie tudja, hogy én mit gondolok, de ha az ön szájából hasonlót hall, könnyen elvesztheti a bizalmát.
Hatalmas kő esik le a lovaglány szívéről. Beleegyezett! Pedig azt hitte, hogy el fogja bukni ezt a feladatot. És mégis eljött a váratlan fordulat.
- Köszönöm felség. Átadom neki az üzenetet. - és a tanácsot is meg fogja fogadni, ebben biztos. Jobb, ha nem nyilvánít véleményt az udvarban. A sört azért még befejezné, és szeretne egy éjjelt eltölteni egy valódi ágyban, úgyhogy nem rohan Jóskához. Majd reggel hazavágtat a jó hírrel.
- Mondja, adnak itt ki szobát?
- Hogyne adnának. Gondolom, hiába ajánlanám fel a sajátomat. - mosolyodik el szolidan a férfi.
Lory felvonja a szemöldökét, majd gyorsan kirázza a fejéből az esetleges illetlen gondolatokat. Biztosan nem úgy értette…
- Nem hiszem, hogy egy egyszerű katona méltó lenne a hercegi lakosztályhoz.
Mondja, majd gyorsan nagyon nagyot kortyol a sörből, ami lassan teljesen elfogy. Annál jóval több tisztesség szorult belé, hogy azonnal lecsapjon egy ilyen ajánlatra. De nem is rohan el az asztaltól fejvesztve. A katonás válaszra a herceg csak sóhajt egyet és mosolyogva vállat von.
- Javasolnám, hogy a tündék lovagi avatásának ne legyen része a kacérság kiirtása. Vagy csak feszélyezem?
- Inkább összezavar. - hupsz. Túl őszinte válasz. Ismét pirulás majd sör következik, az alkohol némileg oldja a feszültséget. Lory amúgy is katonának nevelkedett, a kacérság, mint olyan ki se fejlődhetett benne.
- De lehet, hogy tényleg elő kéne terjeszteni a javaslatot. - megenged magának egy apró mosolyt. - Mellé egy kézikönyvvel, ami a hercegekre vonatkozik.
- Nem olyan nehéz. Két lépés kell hozzá. Először is, hat sörig nem szabad megállni a jelenlétükben. Vagy borig, ha olyat kedvel. A második lépésre rájön, ha az első kész. - támasztja meg állát az öklén, az asztalra könyökölve a herceg.
A lány ránéz a majdnem üres korsóra. Szóval együtt kocsmázni a sötét tündék hercegével, miközben az félreérthető megjegyzéseket tesz, amit ő – saját magát is meglepve ezzel a ténnyel – cseppet sem bán. Nem így képzelte ezt a küldetést, amikor elindult.
- Azt hiszem eleget kerestem önt, hogy megérdemeljek egy szabad estét. Még öt van hátra, de a bort jobban kedvelem. – válaszolja, majd felhatja az első söre maradékát.
- Hát akkor legyen a vendégem. - lassan közelebb hajol. - Tulajdonképpen enyém a kocsma. Ez, meg még tizenegy másik. De ezt ne árulja el senkinek!
- Nem fogom. Ennek fényében viszont remélem, hogy jó italt mérnek! - nem húzódik hátrébb.
- Óh, a legjobbat a Nebelwaldban. Legalább is ez a reklámja. - oldalra sem pillantva csettint egyet. - Öt kört. Édeset vagy szárazat szeret? - kérdezi a lánytól.
- Inkább édeset.
- Hallotta a hölgyet! - mondja a lassan odasomfordáló majd azonnal eltűnő fogadósnak. - Egyébként habár feltételezem így van, de nem erősített meg a feltevésemben, hogy lovag. Így van?
- Igen. Bár nem túl régóta, szóval még nagyon igyekszem.
- Látszik. De nem csinálnak lovagot akárkiből, szóval jogosan lehet önbizalma.
- Van is. Bizonyos helyzetekben. Másokban pedig kevésbé.
- Egyébként nálam a kinézete alapján is lovag lenne. - duruzsolja a herceg belehörpintve az első kör borba. A lány majdnem felnevet. Szóval a sötét tündéknél a szépségverseny az első próba.
- Akkor sejtem milyen feladataik lehetnek. - válaszolja nevetve. El tudja képzelni, ahogy a herceg sötét tünde bombázókból álló kísérettel járkál. Ő is elveszi az első bort és belekortyol. Jó erős, szinte biztos benne hogy az este végére szédülni fog. Bár bizonyos értelemben más így is szédül.
- Hát vannak bizonyos formaságok, amiket ki kell töltenie. Ezek főképp ruhaköltemények, de ez egy más kérdés. - nevet fel.
- Még nem láttam kövér sötét tündét. - Ó mindig az a defenzív szarkazmus! - Na jó, értem hogy érti. - most megengedhet magának egy kacér kacsintást? Jó ég, most komolyan flörtöl egy herceggel?!
- De meg is értem, kell, hogy odailljenek ön mellé...
- Egyelőre csak elméletben létezik sajnos ez az alakulat. Nekem nincs védelmem, mert mindenki ismer, és senki nem utál. De ha esetleg megunja a Tünde-erdőt, maga lehetne az első. - kacsint vissza. A lány persze ezt nem hiszi. Lehet, hogy nincs kísérete, de nem szeretheti mindenki. Vagy mégis? A magas rangú személyeket mindig érdekében áll valakinek eltenni láb alól. A helyzet viszont az, hogy az ajánlatra mostmár tényleg igazán elkezd kacagni. Őszintén, minden feszélyezettség nélkül.
- Tudja... Akár hiszi akár nem, mindig királyi testőr akartam lenni. A hercegi is tökéletes.
- Na látja. És itt még flancos udvari praktikák sincsenek, ugyanis napjaim java részében ezt csinálom... - vigyorodik el a férfi. - Ki akarja próbálni, milyen lenne? Nem kell hazasietnie rögtön holnap. Mondjuk úgy, tovább motivál. Akkor megnézheti, hogy kormányzok én és eldöntheti, melyik a jobb. - közben ujjai játékosan körkörösen végigsimítják a pohár szélét, nem mintha a lány eddig le tudta volna venni a szemét róla. Sajnos mielőtt mérlegelné a kötelességeit és a küldetése fontosságát már rá is vágja a választ, talán kicsit lelkesebben is, mint kéne.
- Miért is ne? Talán maradhatok még egy kicsit... Motiválni.
- Remek! - vigyorodik el elégedetten, miközben elétek kerül a következő kör. - Iparkodjon, mert sose végzünk! - néz bele Lory poharába és három nagy korttyal leküldi a sajátját.
- Nade uram! A bort élvezni is kell! Bűn lenne, ha csak úgy lehajtanám. - de azért iszik serényen. A bor viszont tényleg a legjobb Nebelwaldban.
- Egyébként hogy hívják kegyedet?
- Loreena Wildwind. Elnézést, Lady Loreena Wildwind, hivatalosan. - nevet fel ismét. - De a Lory a legegyszerűbb. Ne haragudjon, hogy nem ezzel kezdtem rögtön, az etikett a gyengém.
- Az enyém is. Tudom, hogy valószínűleg felesleges, de... - kissé meghajol. - Armin Fairlight herceg, szolgálatára. Eddig mindenki őfelségének becézett, de örülnék, ha kitalálna valami újat. Legalább csak ma estére.
- Nem is tudom... Ha az őfelsége nem felel meg, talán lehetne csak simán Armin. Szép név szerintem. De ha nem elég jó, akkor egy pillanat kiiszom a maradék borom, hátha ad egy kis kreativitást. - fel is hajtja a maradékot.
- Nekem is tetszik. Édesanyámnak volt érzéke ehhez. Szóval igen, örömmel venném, ha csak Arminnak szólítana. Örvendek, hogy megismerhetem, Lory! - emeli meg ünnepélyesen a poharát, a lány pedig követi a mozdulatot a sajátjával.
- Én is örvendek, Armin. - mosolyog rá a hercegre.

***Az a bizonyos nap***

Két csodálatos éjszaka és a kettő között eltelt még csodásabb nap után kénytelen búcsút mondani a hercegének. Megállapodtak, hogy őfelsége néhány nap múlva útnak indul a seregével a Tünde Erdőn keresztül, Loreena remélte, hogy a két sereg egyesítésének céljából. Még megreggeliztek, majd egy búcsúcsók után a lovag felpattant Jóska hátára és vágtára fogta a lovát Észak felén. Nagyjából fél óra után állítja meg a lovát. Fullad és szédül egyszerre, hogy majd kiesik a nyeregből. Újra és újra a balján lévő zafírgyűrűre pillant. Mintha félne, hogy egyszercsak köddé válik a becses ajándék.
- Mibe keveredetem Jóska… Édes istenem, mibe keveredtem.
Kell pár perc, mire összeszedi magát, realizálja az elmúlt harminchat órát. Honnan is indult? Az őrposztján dekkolt mert képtelen volt elszakadni, majd kapott egy levelet, hogy menjen le ő Nebelwaldba megkeresni a herceget. Megtalálta. Erre túlteljesítette a kötelességét, és ahogyan Armin fogalmazott, sokkal többet ért el a férfinál, mint bármelyik kurtizán dáma, akit eddig a királynő leküldött hozzá, csak azzal, hogy egyenes volt vele. Leül egy fa tövébe, és újra a csillogó zafírt bámulja, ami szinte kéken izzik a reggeli nap fényében, de Jóska türelmetlenül böködi meg az orrával. Túl sokat állt az istállóban.
- Igazad van, ez nem a megfelelő pillanat. Most háborúba megyünk. Ha túléljük mi is és ő is, akkor meg kitaláljuk hogyan tovább.
Visszaül a szürke csődörre és tovább vágtat, remélhetőleg időben odaér Amelie Faribranch királynő elé a jó hírekkel.

Institoris · 25 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 06, 2016 2:56 pm

Institoris

Klerikus

Hozzászólások száma : 568
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:

(8060/9500)

- Igaza van, Kather - ad helyt Őszentsége azonnal. - Csak sajnos egész Délnek az eretnekség a magja; nem olyan könnyű széthúzni a királyhoz hű embereket von Himmelreich követőitől. Ráadásul ahány komolyabb csatát eddig láttam, keverve vannak a csapataik. Ahhoz az kellene, hogy a király megszűnjön buzgónak lenni az ő félresiklott vallásukban.
- Ez aligha fog bekövetkezni. Még kisebb a valószínűsége, hogy éppen most.
- Kétségtelen. Ezért, ha csak nem tudjuk elhitetni ezt a sereggel, üggyel-bajjal tudunk csak a közelébe férkőzni, megölni pláne. De biztosan van egy kiskapu, amit nem veszünk észre.
A fejemet rázom.
- Rudenz főherceg az embereivel eszik, az embereivel tréfálkozik és velük is imádkozik - szögezem le magabiztosan, különösebb indoklás nélkül. Mindannyian eleget hallottunk az eretnek uralkodóról ahhoz, hogy tudjuk, mennyire igazam van. - Ő a nép vezére, az emberei közül való. Nem fogják elhinni, hogy cserbenhagyta őket. Bármi mást elhisznek. Ezt nem.
Tűnődve masszírozom az állkapcsom, használható információk után kutakodva az emlékeim közt, de hiába: a puszta szóbeszéden kívül semmit sem tudok Rudenz von Hellenburgról, a beosztásom pedig sohasem járt azzal, hogy nyílt háborúskodásba bocsátkozzam a Déli Királysággal, akármilyen fronton.
Egyetlen embert ismerek az eretnekek közül személyesen.
Sixtus szemébe nézek.
- Ha valakit rá tudunk venni, hogy szakadjon el önszántából a seregétől, az von Himmelreich maga.
- Konkrét javaslata is van, hogyan?
- Bár volna! Az azonban biztos, hogy a zsinatelnök heves vérmérsékletű, szilaj természet... ha csak a kiugrásáról szóló feljegyzéseket vesszük. Bölcsebbnek talán bölcsebb lett, gazdagabbnak gazdagabb és a haja megőszülhetett, de a jellemét nem tudja levetkőzni. Olyasmi kell, ami a csontja velejéig őhozzá szól. Valami, ami kifordítja a lelkiállapotából.

Feszülten hallgatunk, arra várva, hogy a semmiből megformálódjon az utolsó lépés, de csak az időnket vesztegetjük: a pápa elégeli meg elsőként a néma ácsorgást, s úgy mér végig, mintha először látna.
- Kather, maga találkozott vele a legtöbbször. Nézze át a múltját, járjon utána, mitől támadt ellenünk és jöjjön rá, mi a rés a pajzsán - hangzik el a parancs, s mielőtt még tudomásul vehetném, habozás nélkül folytatja. - Ezen időre teljes bejárást kap bárhová, ami a fennhatóságunk alá tartozik.
Bárhová!
Hogyan lettél ilyen nagy ember hirtelen, Norven Kather?
Magamon érzem a jelenlévők bámuló tekintetét megint, és most az egyszer én is csak néznék, ha nem számítottam volna valami hasonlóra; így gyakorlottan biccentek mindössze, mintha az előbbiek afféle a rend kedvéért elhangzó formaság lettek volna.
- Igenis, Szentatyám. Más parancs?
- Semmi egyéb.

Két teljes napja kutatom a zsinatelnököt már és lassan úgy érzem, többet tudok róla, mint ő maga magáról: fejből fújom a per minden egyes sorát és a jegyző - bizonyos Henrik atya - jellegzetes kézírása mintha rávésődött volna a szemhéjam belsejére. Diákkorom óta nem ültem ilyen sokat a könyvtárban egyhuzamban, és egyáltalán nem is csodálkozom rajta: azon kívül, hogy jelentéktelen részletekkel gazdagodtak a főeretnekkel kapcsolatos ismereteim, jóformán semmit nem tudtam meg. A feljegyzések néhol hiányosak, nekem azonban nem okoz gondot beilleszteni a hiányzó momentumokat: a pápa és a rendfőnök egyaránt emlegették von Himmelreichnek az Egyházzal való szakítását, annak jellegzetes körülményeivel együtt.
Egy inkvizítort kísért aznap a zsinatelnök. Illetve az a keresztes lovag, akit ma zsinatelnöknek neveznek Veronia-szerte...
Fejből tudom az egészet. Mindent!
A Nagy Harag éve előttről azonban mintha leradírozták volna a férfit. Fel-felbukkan a neve néhol, mint tehetséges kardforgatóé, széljegyzetben méltatják az esze élét meg az erejét; összességében véve azonban, bár szabad szellemére utalást tettek valamely évkönyvben - zsong a fejem, sohase tudnám felidézni, vajon melyik lehetett -, ennek, ha ez egyáltalán lehetséges, még kevesebb hasznát látom, mint a jegyzőkönyveknek.
Ideje cselekedni valamit.

'Ezen időre teljes bejárást kap bárhová.'
Miért ruházott volna fel ezzel a joggal átmenetileg a pápa, ha nem azért, hogy használjam? Az elképzelés nem volt rossz, most azonban, hogy a térdemig merülve állok az Egyház által hosszú évek alatt feltöltött, porlepte lomtárban, új kétségeim támadnak. A 'lomtár' talán nem éppen az a kifejezés, amellyel a helyiséget illetnem ildomos lenne - alighanem kevesen tapodják Veroniát, akiknek bejárásuk van ide -, mégsem visz rá a lélek, hogy kincstárnak nevezzem. Mélyen a roppant épületegyüttes alatt járok, jókora lepecsételt ajtó választ el a Katedrális közönséges lakóitól - azoktól, akiknek nem feladatuk Esroniel von Himmelreichot elválasztani a nyájától, és megölni. Metsző hideg van, akárcsak a tömlöcöknél, én mégis felgyűröm az ingujjam, s nekifogok, hogy átrágjam magam a helyiségen.
Nem tart sokáig rájönnöm, hogy itt sem megyek semmire.
Réges-rég felszentelt tárgyak, elhomályosodott tüzű drágakövek csorba foglalatban, penészes könyvek és málladozó tekercsek alkotják a hét lakat alá zárt szoba tartalmát legnagyobbrészt: akadnak felismerhetetlenségig összeaszott, bebalzsamozott ereklyék is, a maguk idejében nyilván valamely szenthez tartozhattak. Csaknem bizonyos, hogy a kardom ebből a kamrából származik: eleddig azt hittem, egyszerűen csak egy fegyver, amelyet megáldottak, most viszont már egyáltalán nem vagyok biztos benne. Lehetséges, hogy valami évszázados ereklyét hurcolok magammal anélkül, hogy tudomásom lenne róla...? Számít ez egyáltalán?
Folyamatosan csak újabb kérdésekbe botlom.

A szám belsejét rágva dőlök a falnak, de hiába ráncolom a homlokom gondterhelten, a poros levegő tökéletesen néma marad: ahogy oda sem figyelve támaszkodom egy ódon faasztal lapjára, úgy kerül a tenyerem alá a veszedelmesen törékeny, halvány tintával telerótt ív.
A szavak részben elkoptak, de a 'prohibitorum' még ott díszeleg legfelül.
Lázasan futom át a felsorolást - az Egyház tiltólistája akadt a kezembe, amelyet körültekintő részletességgel alkottak meg, hogy felhívja a figyelmet minden olyan szentségtelen tárgyra, amely azonnali hatállyal elpusztításra ítélendő.
'Esroniel von Himmelreichhoz tartozó névtelen fattyúkard', áll a harmadik sorban.
Alatta pedig 'a hellenburgi katedrális keresztjéből öntött eretnek csillag'.

Istentelen kutya!
Nem sok híja van, hogy apró gömbbé gyűrjem a listát és a falhoz vágjam: von Himmelreich lelkét annyi vérontás és szentségtörés terheli, hogy egyáltalán nem szabadna meglepődnöm, mégis a végtelenségig felhergel ez az újabb gyalázat. Nem kerülök tőle közelebb a feladatom teljesítéséhez, a dühömön keresztül is érzem, hogy zsákutcába futottam megint, s az időm vészesen fogy: a port sem seprem ki a hajamból, hanem fellépcsőzöm a Katedrális napfényben fürdő, mégis örökké hűvös boltozatai alá, majd toronyiránt átvágok az udvarra.
A lovam ott vár - az istálló melletti legelő szélén növő, kövér füvet tépkedi.
Nincs egyedül.
- Üdvözletem, Norven Kather. Avagy dicsértessék, Kather atya - néz fel a ló fényes, izmos nyakának simogatásából a birodalmi írnok.
Mit keres itt...? A király tanácsnoka magas, vékonydongájú férfi töretlen, kékezüst fényű fekete hajjal, pedig nem lehet túl fiatal; keskeny válla szögletes, csupa csont kezén jókora, sötét ékköves gyűrűt visel. Vonásai szabályosak, s a szeme szokatlanul szép - tekintetét koromfekete szempillák árnyékolják sűrűn, alighanem nem egy asszony megdicsérte már.
Az összhatás valahogy mégis kellemetlen, és bár nem tudnám megmondani, pontosan mitől, az első pillanattól fogva kissé ellenszenvesnek találom Darion Kardenalt.
Mit akarhat tőlem az ország első embere? Az egész hanghordozásában van valami különös, a nefilimek érkezte óta azonban hozzá kellett szoknom, hogy a lehető legtermészetesebb esetekben is nézhetnek rám furcsán: nem tehetek mást, az emlékezetembe vésem a tanácsos arcának részleteit, mielőtt viszonoznám az üdvözlést.
- Mindörökké ámen, főírnok.
- Remek lova van - jegyzi meg, és én a tenyere alatt békésen legelésző csődöre pillantok. Von Himmelreich egyik templomosának hátasa.
- Hellenburgban hagytam a magamét. Őt hoztam el helyette.
- Tervez valamit Esroniel von Himmelreich ellen? - kérdezi a férfi köntörfalazás nélkül, engem pedig egyáltalán nem lep meg, hogy a tud a megbízásomról. Valószínűleg levegőt sem lehet úgy venni Károly közelében, hogy ez az ember ne tudjon róla. Egyáltalán nem kedvelem meg tőle.
- Szívesen elvágnám a nyakát, de a részletek még nem kristályosodtak ki.
- Segíthetek magának - ajánlkozik, s erre már akaratlanul is felvonom a szemöldököm. Ezért jött hát utánam egészen a Katedrálisba! - Tudom, mit tervez a király és nem értek vele egyet. De nem mondok ellent neki, természetesen, ez a köztes megoldás. Elfogadja a segítségem?
Veszedelmes csend: ki nem állhatom, ha befolyásolni próbálnak, és a főírnok ajánlata másról sem árulkodik, csak arról, hogy a férfi ezzel a módszerrel kel és fekszik. Most ugyan a király a célpontja, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, bárki mással szemben vannak fenntartásai.
- A pápát akarja meggyőzni a király helyett, rajtam keresztül, hogy a háború úgy alakuljék, ahogy kegyelmednek tetszik... őfelsége helyett?
- A szándékaim az enyémek. De ígérhetek egy esélyt, hogy leszámoljon a protestánsok zsinatelnökével.
Még az sem biztos, hogy igazat mond - márpedig hinnem kell neki, mert ha most elkapom, és a tömlöcben kiszedem belőle az igazságot, Károly még sötétedés előtt kerékbe töret érte.
Ha most lepaktálok Darion Kardenallal, vissza fog jönni máskor is.
Akarom én ezt?
Egyáltalán nem.
Hát azt, hogy a segítségével véget vessünk a háborúnak és vele a protestáns szektának?
A válasz ott van a lepecsételt kamrában - 'a hellenburgi katedrális keresztjéből öntött eretnek csillag'.
- Így szól a parancsom - egyezek bele végül határozottan. Felhatalmazást kaptam, hogy bármi áron keresztülvigyem a pápa akaratát. Először a győzelem. Azután meglátjuk. - Segítsen az Egyháznak és megkapja, amit akar.
- Mire jött rá eddig?
- Semmire - vonok vállat. - Csak azt tudom, amit bárki, aki átrágta magát pár penészes jegyzőkönyvön.
- Beszélt már az elöljáróval, aki a képzése alatt felügyelte?
- A zsinatelnököt? Nem volt tudomásom róla, hogy lenne rá mód.
- Hogyne lenne. Igaz, már benne járhat a korban, de felteszem, hogy él. Akkor többet tudhat meg róla és talán rájöhet, hol van a gyenge pontja.
- Tudja, ki az?
- Egy laikus, mint én nem szerez meg ilyen információkat könnyen - ingatja a fejét és szinte biztos vagyok benne, hogy hazudik. - De egy inkvizítor, mint maga nyilván nagyobb sikerrel járhat. Javasolnám, hogy a legöregebb püspöknél kezdje az érdeklődést.
Egy pillanatig élesen méregetem, a kiegyensúlyozottsága nem ilik ahhoz, amit mondott - segítő szándéka ellenére is megmagyarázhatatlanul gyanakszom rá, végül mégis biccentek neki.
- Köszönöm.
- Majd köszönje, ha hasznos voltam - hárít gyakorlott udvariassággal. - Egyébként, ha megtalálja, mivel lehet a Reformátort kiugrasztani a páncéljából, el tudom érni, hogy oda menjen, ahol maga felállítja a csapdát. Addig is Isten áldja, Norven Kather!
- Főírnok.
Nem veszem le a szemem a férfiról, amíg el nem tűnik előlem: könnyűléptű, hajlékony alakja mintha egyenesen íróasztal mellé termett volna. Fogalmam sincs, hogy bírja Károly király elviselni ennek az embernek a lélegzetét a fülén éjjel-nappal. De a magas homloka mögött nem kevés hely akad, mert amit mondott, magáért beszél.
Elengedem a kantárt, és visszamegyek az épületbe.

Soha nem jártam még a királyi család magánkápolnájában.
Ez egyáltalán nem csoda - alig néhány embernek van bejárása ide, s mindannyiuk közül a legmagasabb rangú úr az Arianus névre hallgat. Ő a király személyes gyóntatója, s a Főváros egészének egyházi berkekben való rangidőse. S ha ez nem lenne elég, ő volt Esroniel von Himmelreich zsinatelnök tanítója, amíg a férfi az Egyház tagja volt.
Eddig úgy fest, Kardenal tanácsos jó úton indított el.
Csendben lépek be, kíváncsian körülkémlelve a helyiségben: szertartás zajlik épp, s az oltárnál magát Arianust pillantom meg. Te Deum...! Ösztönösen veszem fel a fonalat, csatlakozva az áhítat utolsó soraihoz, s a végén türelmesen várom, hogy magunka maradjunk a színes fényben fürdő helyiségben. Beszívom a ritkás tömjénfüstöt, amely kisepri a fejemből a főírnokkal kapcsolatos aggodalmakat. Biztonságban érzem magam.
- Segíthetek valamiben, inkvizítor testvér? - csendül fel az idős férfi tiszta, dallamos hangja mellettem.
Világos tekintete kíváncsi fényektől eleven.
- Csak remélni merem, hogy tud, atyám - felelem, szokatlanul lágyan. - Norven Kather vagyok, Őszentsége megbízottja. A zsinatelnökről van szó.
- Esroniel von Himmelreichról? Mostanában folyton rólva van szó. Miben lehetek a Szentatya szolgálatára ebben az ügyben?
Egyáltalán nem illik a helyzethez, de fiatal kölyöknek érzem magam az idős pap mellett: a felém tanúsított félelemhez szokva vagyok, az efféle őszinte alázathoz, amely nyilvánvalóan Sixtus pápa személyének szól, azonban a legkevésbé sem. Ellenállok a késztetésnek, hogy erre pazaroljam a figyelmem.
- Úgy értesültem, atyám személyesen is részt vett a képzésében. A pápa Őszentsége engem bízott meg, hogy ráleljek von Himmelreich gyönge pontjára, még az ütközet előtt. El kell szakítanom az embereitől. Ehhez viszont nem tudok eleget. Én nem.
Arianus atya a legkevésbé sem tűnik meglepettnek.
- Így van, az átkozott kölyke a kezem alatt volt, mielőtt elborult az agya - szól, olyan gyorsan, mintha a történet csak arra várt volna, hogy felszakadhasson belőle. - De már előtte is folyton lázadt minden ellen, ami neki nem tetszett, csak lenyelte a dacát. Addig nyomta le magában az apró ellentmondásokat, míg végül az engedelmessége nem bírta tartani, és elpattant. Ha hamarabb észrevesszük és hagyjuk, hogy kidühöngje magát, vagy még jobb, ha elküldjük a fenébe, nem lett volna ez. De hát, tudja, hogy van ez. Utólag bölcs a szamár is.
- Meséljen a zsinatelnökről! - kérem hirtelen, noha álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyesfélét fogok mondani bárkinek is.
- Páratlan kardforgató tehetség volt - fog bele rögtön, ugyanazzal nyitva, amivel a legtöbb feljegyzés is. Felötlik bennem a kép, ahogy a zsinatelnök kiront a hellenburgi főtorony kapuján, és felénk indul; az emléktől végigfut a hátamon a hideg. - A mostani tapasztalatával szinte verhetetlen. Kifejezetten karizmatikus, ahogy azt az egész Dél bizonyítja. De sértődékeny és olyan makacs, mint senki ezen a földön. Ha volt valami, amit rá próbáltak erőszakolni, inkább ellene ment, feladva az eredeti célját, csak hogy ne az legyen, amit mondtak neki. És hiányzott belőle az alázat, ami már elegendő ok lett volna, hogy kipenderítsük.
- Egyszerűbb lenne az ilyen ember, ha ismernék hasonlót - dörzsölöm meg az állkapcsom tűnődve, bár tény, hogy ez már meglehetősen jó ugródeszkának tűnik. Az emberek nem változnak, és úgy tűnik, Esroniel von Himmelreich terelgethető, méghozzá az indulatainál fogva. De vajon annyira-e, hogy megérje-e ebben bízni? - Képes volna-e minden addigi tervét sutba dobni, csak hogy a maga feje után mehessen egy parancs helyett? Ezt mondja, atyám?
- Ha eléggé beletalál a velejébe, igen - bólint Arianus atya komolyan -, ezt mondom. Ugyanakkor óvatos volt és tudta, hol vannak a határok, ezért sose került kihágás miatt elém. Ha rájön, mi az, ami felülírja az óvatosságát, arra megy, amerre csak szeretné.

Körbeértünk. Ugyanerre gondoltam az első alkalommal is! De hogyan?
Hogyan érthetem el, hogy a zsinatelnök meggondolatlanul cselekedjék, amikor egyre inkább tudatában van, mennyi minden áll vagy bukik egyedül az ő személyén?
Ha eddig nem jöttem rá, nem most fogok. Vizsgálom a férfit egy néma pillanatig, mielőtt megszólalnék.
- Mit tenne a helyemben, atyám?
Arianus atya végigmér, s okos tekintetét az enyémbe fúrja.
- Tudja, hogy meglepően sok gondja van von HImmelreichnak a saját eretnekjeivel is? - kérdezi szakállát simogatva, a lehető leghétköznapibb csevegés hangján. Felvonom a szemöldököm.
- Nem. Ezt nem tudtam.
- Kardenal főírnok mondta egyszer, mikor összefutottam vele a palotában. Láthatóan a zsinatelnök sem uralja teljesen az erőt, amit elszabadított: az önkényességet. Úgy nőnek ki a reformációjából a kisebb szakadárvallások, mint eső után a gomba és kénytelen folyamatosan nyirbálni őket. Ha magának lennék, elhitetném vele valahogy, hogy a serege egy része valami ilyesmire készül. Ha ez sikerül, nem feltétlenül fogja ott hagyni a jól átgondolt tervét, de megosztja annyira a figyelmét, hogy elég legyen egy apró bökés és elveszítse a higgadtságát - apró szünetet tart, azután a pillanat súlyossága elillan. - De csak az Úr tökéletes, én lehet, hogy ostoba vagyok.
Ismét Kardenal tanácsnok! Akármennyire is új nekem a férfi, van egy olyan érzésem, hogy olyan lehet a királyi palotának, akár az ónnak álcázott arany; ha az ember megkapargatja a felszínt, mindegy, merre, azonnal felbukkan. Nem kétséges, hogy ez kell ahhoz, hogy az ember sokra vigye az udvarban. Töprengve hallgatom a király gyóntatóját.
- Köszönöm a segítségét, atyám. Lehet, hogy az Egyházat mentette meg vele.
- Én csak Isten szerény szolgája vagyok, mint mindannyian. De örvendek, ha hasznosnak találta a szavaimat - szól, jobbját áldásra emelve. - In nomine Patri, et Filii, et Spiritus Sancti.
- Amen - hajtok fejet előtte, és az elhangzottakon rágódva fordulok sarkon - igencsak elhúztam az időt, kérdéses, miről maradtam le közben.
Az odaúton lesz min törnöm a fejemet.

Alicia Zharis · 26 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 06, 2016 5:35 pm

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 415
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

(13150/15000)

Bizonytalanul méregeti a szenes házat - kissé tart attól, hogy rázuhan az egész. Végül aztán úgy dönt, tesz egy próbát, hátha előrébb kerül, és beljebb merészkedik. A kormos alapok közé lépve rögtön megérzi a tömény nekromanciát, és akárhová húzódik, mindenhonnan árad. Teljesen áthatja, körüllengi ezt a helyet ez a sötét mágia, és nagyon úgy tűnik, hogy a piactéren hallottaknak mégis van alapja, akármilyen hihetetlen is.
A rozoga épületen belül lehetőség szerint óvatosan közlekedik, a törmelékekre lassan nehezedik rá, nehogy egy véletlen folyamán egy bicsaklás következtében bokája bánja. Nem szívesen szedne össze azonnal egy rettentően hátráltató sérülést egy ilyen kis figyelmetlenség miatt, mert ha karcolásról lenne szó, az még teljesen rendben lenne. Már-már kínosan ügyel arra, nehogy bármi baja essen - mondjuk ez inkább az információkkal együtt közölt fenyegetés miatt van. Nem mintha annyira félne, hiszen amit tud, megtesz, de azért mégis... Jó lenne nem egy ilyen miatt értelmetlenül meghalni.
- Ki jár erre? - hallatszódik egy hang, melynek nincs gazdája. Mintha a feje körül repkedne körkörösen, mire Alicia arcán enyhén ijedt vonások jellennek meg, de ezek hamar ismét közömbössé válnak. Főként az okozza a meglepettséget, hogy nincsen egy biztos pont, ahonnan a kérdés jön; mintha haladna.
- Egy közönséges nekromanta, akit a Sötét Apostol számba vett és elhívott - felel aztán, közben pillantásával keresi a hang tulajdonosát, bár maga se hiszi igazán, hogy megtalálja.
A válasz elhangoztával lassan egy lángnyelv jelenik meg a levegőben előtte. A biztonság kedvéért némileg hátrál, nehogy elérjék az egyre terebélyesedő lángok, és érzi, ahogy pár kisebb elszenesedett fát hátratol alacsonyra emelt sarkával. Ekkor reflexből hátrafordul, majd amikor ismét visszatekint, az eleinte aprónak tűnő tűz egy kapu formáját veszi fel, amely aztán kinyílik, a vörösség ölelésében egy összeégett férfit megmutatva. Bőre piros, itt-ott hólyagos, jellegzetes arcvonásait teljesen elveszítette a sérülések miatt. A sötét tünde eltűnődik azon, hogy a látvány okozza-e, vagy valóban érzi az égett kültakaró bűzét.
Egy élőholt, efelől semmi kétsége sincs. Egy így kinéző személy már aligha lélegzik, és ez a látványos bemutatkozó szintén nem egy élőre jellemző.
Amint teljessé vált a kép, Alicia mindenféle különösebb reakció, furcsálló pillantás nélkül enyhén fejet hajt a másik üdvözléseként, viszont szólni még nem szól. Einmeria után nem lepődik meg túlzottan, hogy ilyen ritkaságnak lehet szemtanúja - maga a ghoul nő épp elég döbbenetet okozott. Bár... Ha ennél is kiemelkedőbb alkotásba fut majd bele, kétségbe vonja, hogy képes lesz jégmaszkját arcán tartani.
- Akit a Sötét Apostol hívott, az nem közönséges nekromanta. De jó helyen jársz, leány.
Enyhén meghökketőek ezek a szavak. Egészen idáig úgy hitte, hogy nála gyengébb nekromanta aligha lehet, tehát mindenki eljön, viszont így... Így azért változik a véleménye erről. Felmerül benne a kérdés, hogy mégis miért olyan különleges, mi az, amiért kiérdemel egy ilyen meghívást, de nem érdeklődi meg a másiktól. Jobb, ha ezeket megtartja magának, és inkább egy semlegesebb, udvariasabb módon reagál:
- Meglátjuk, méltó vagyok-e erre a figyelemre - tart egy kis szünetet. - Ha szabad tudnom... Miért van ez a rendkívüli gyűlés?
- Mert csatára készül a két királyság.
Nos, a feszültség érezhető volt eddig is a két birodalom között, és úgy tűnik, ezt nem lehetett elkerülni. Szemében mintha még mélyebbre süllyedne az emberek magatartása, az örökös versengés és a háborúzás iránti vágyuk. Míg a tündék közt élt, ezt sohasem tapasztalta, a mostani helyzethez képest az egy igazi álomnak tűnik, amely a jövőben már sose valósulhat meg, még hasonló sem. Az ottani békesség, a szeretet, amely körülvette... Kissé hiányzik neki, de nem most fog elérzékenyülni és elgyengülni.
- A halál ünnepe jön, ahonnan mi, papjai és urai nem hiányozhatunk, nemde?
- Valóban - bólint egyet finoman. - S mi ezzel a cél?
Pontos elképzelése nincs arról, mégis minek kellenének még oda a nekromanták, hiszen épp elég vér fog folyni, épp elegen fognak elpusztulni, és ennyi a sötét papoknak bőven elegendőnek kell lennie, nem? A rengeteg holttest hetekig ott lesz, hát minek kell nekik is menniük? Mindent a rothadó hullák szaga fogja elárasztani - hát nem elég ez? Belül borzasztóan tiltakozik az ilyesmi ellen, de nem emel hangot ennek, ellenáll a felháborodásnak.
- A cél az erő, mint mindig. Az eszköz és az út azonban számomra nem ismert, csak az Apostol tudja őket.
Az erő... Az mindig kell, de ő sosem vágyott rá igazán. Most is csak úgy akar minél többet tudni, hogy célja beteljesülésével eldobhassa mindet magától.
Végül újabbat bólint.
- Ezek szerint tovább kell mennem? - vonja le a következtetést. Mivel a néhol szenes, kormos férfi nem beszélt azonnal arról, mi is lenne a feladata, na meg az Apostol terveit sem tudja, egyértelművé válik ez a tény a számára. Nem itt van a végállomás, ez még csak egy útmutatás a folytatáshoz, a bejárandó ösvény pedig igen hosszúnak ígérkezik.
- Így van. A sors kereke északon fog döccenni, ha egyenesen arra mész, találkozol majd egy hozzám hasonlóval. Ő fogja megmutatni a kaput az Apostol tanácsához.
Hátborzongatón hangzik ez az egész. Mire akarja felhasználni őket az a hatalmas nekromanta? Először is ezt akarja megtudni, mert nem szívesen cselekszik úgy, hogy fogalma sincs a dolgokról. Gyűlöli, ha bábuként használják, ha az orránál fogva próbálják vezetni, és az se jobb ezeknél, mikor a sötétben tapogatózik.
- Ez esetben már indulok is. Köszönöm a segítséget.
- Ez a dolgom, a barátom ezt kérte azért, hogy itt hagyott. Menj hát, biztosan vár már rád, leány!
Halvány félmosoly jelenik meg a nő arcán, és ahogy az elején, most is fejet hajt elköszönése jeleként. A közölt információk cseppet sem bizalomgerjesztőek, viszont ennek az élőholtnak a viselkedése nem várt módon kellemes. Még vet egy utolsó pillantást rá, majd az építményből kikerülve megindul a megadott irányba.

***

Az egész napos menetelés jócskán kimerítette. A leboruló sötétségben az egyetlen közeli fényforrás maga a ropogó tábortűz, amely mellett Alicia ücsörögve bámul a lángokba, azon is túl, hosszú percekig mit sem törődve a környezetével. Néha felpillant az égre, az erősebben fénylő csillagokra, végül a Holdra, melyet egykor úgy tisztelt. Elméje üres, gondolatok nélkül pihenteti fáradt tagjait. Élvezi a közelében lévő meleget, mely védi az éjszakai hidegtől, és egyelőre még veszélyben sincs - szerencsére. Behunyt szemekkel gyűjt energiát, ha már úgyse fog tudni ilyen vad körülmények közt aludni nyugtalansága miatt.
A távolabbról érkező patadobogásra felpattannak szemhéjai, a hang irányába fordítja fejét, és észreveszi a lóval közeledő alakot. A tünde a mögötte lévő fához simulva lassan felemelkedik, kissé ellép tőle, és amint a másik hallotávolságba ér, felszólítja:
- Megállj! - Hangja határozott még annak ellenére is, hogy testileg roppant erőtlen, és bizonyára esélytelen lenne a menekülés. Akármilyen szerencsétlen is ez a szituáció, egyszerűen képtelenség volt most a számára folytatni az utat, így megkockáztatta ezt a veszélyes letáborozást. Ameddig csak lehet, tartja az ereje teljében lévő személy illúzióját, hátha megelőzhet pár dolgot.
Úgy tűnik, az érkezőnek nincsenek társai, ami előnyösnek mondható. Ennek köszönhetően baj esetén kis eséllyel még tudna is kezdeni valamit, hacsak nincsen olyan tudás birtokában, amely ellehetetlenítené a szökést.
A patadobogás halkul, és válasz is érkezik:
- Nincs okom bántani téged, csak átutazóban vagyok.
Enyhe gyanakvással méri végig az alakot. Ennyivel nem sikerül meggyőznie ártalmatlanságáról, ahhoz némileg többet kell tennie. Ugyan ki az a bolond rajta kívül, aki még a koromfekete lepel alatt is megpróbál eljutni valahova? Nem lepődne meg, ha egy alaptalanul nagy önbizalommal megáldott rablóval kereszteződne most útja.
- Merre tartasz? - hangzik a kérdés hidegen.
- Hát... azt még én sem tudom, de egy gyűlésre.
Alicia kissé összehúzza a szemeit a gyűlés szó hallatán. Balga elképzelés, de akarata ellenére is arra gondol, hogy esetleg ő is az Apostol által megrendezett összejövetelre utal, és hogy oda tart, azonban mivel lehetetlennek találja, el is veti.
- Olyan... ismerős a hangod - hallatszódik aztán egy újabb megjegyzés bizonytalanul.
- Ismerős? - teszi fel a kérdést halkabban, de ezt inkább magához intézi. - Ellenséget vagy szövetségest vélsz felismerni benne? - beszél ezúttal már hangosabban.
- Az attól függ, most mit fogsz tenni - felel a másik.
- Amíg nem fenyeget veszély, nem teszek semmit.
Erre az ismeretlen leszáll a lováról. A sötételf figyelemmel kíséri a férfi minden egyes mozdulatát, és felkészül arra, ha esetleg egy idézésre lenne szükség. A másik feltett kezei némileg megnyugtatják őt, hiszen ez a megadás jele, azonban hajlamos ebben is cselt látni. Amikor az idegen közelebb lép, Alicia nem hátrál - talán így felismerhetik egymást, ha valóban találkoztak már, de erre nem venne mérget.
- Alicia?
Saját neve hallatán felszökik szemöldöke, szemei nagyra nyílnak. Képtelen elhinni, hogy tudja a nevét, és vészesen keresi emlékei közt annak a személynek a hangját, akiét most hallja, azt az alkatot, akié ez lehet, és itt van előtte, elméje legmélyére ás csak azért, hogy megtalálja. Talán magában még kissé pánikol is, hogy fogalma sincs erről a férfiról hirtelen.
- Igen... - válaszol gyanakodva, pillanatokkal később pedig a felismerés finom vonásai jelennek meg arcán. - Csak nem... ? Zramon? - érdeklődik bizonytalanul, és közelebb lép egy aprót.
- Talált - hangzik a megnyugtató szó. A nő megkönnyebbülten sóhajt fel, majd halványan elmosolyodik, bár ez hamar keserűvé válik, és ez következő kérdésén is érzékelhető:
- Ezek szerint téged is hívtak?
- Úgy néz ki, bár én úgy tudom, minden nekromanta hivatalos rá.
- Eleinte én is így gondoltam - telepszik le ismét a tűz mellé, és onnan néz fel társára. - Találkoztál az égett élőholttal?
- Sajnos vagy nem sajnos igen, de nem tudom hova tenni az illetőt. Felettébb fura figura volt.
Visszafordul a lángokhoz, és egy aprót bólint.
- Amikor mondtam, hogy közönséges nekromanta vagyok, úgy felelt, hogy... - egy pillanatra megakad, vélhetően felidézi azt a pillanatot, amikor erről volt szó. - ... hogy akit a Sötét Apostol hívott, az nem közönséges... Gondolom, csak a "kiválasztottakat" értesítették - fordítja vissza tekintetét Zramonra véleményre várva, aki eltűnődik egy rövid időre. Ennyiből nyilván nem jöhet rá senki ilyesmire, de Alicia ezt véli felfedezni a dolgok mögött: nem lesz ott mindenki. Persze ez a céltól is függ. Ha az Apostol háborúba akarja vinni a nekromantákat úgy, hogy aktívan részt is vegyenek benne, nem lenne szó kiválasztottakról, akkor mindenkinek kötelezően mennie kéne, mindegy, mekkora erő birtokában van.
- Szerinted mi ez az egész?
A tünde megrázza a fejét, ezzel a másik tudtára adva, hogy fogalma sincs.
- Háború, a halál papjainak pedig jelen kell lenniük - idézi félig-meddig az élőholt szavait. - Erőfitogtatás? Megmutatni, hogy van félnivalója mindenkinek a nekromantáktól? - ismét a táncoló narancsos fényt kémleli, és tanácstalanul felhúzza a vállait. - Talán a következő megállónál megtudunk valamit.
- Reméljük, az ottani vendéglátónk egy fokkal kedvesebb lesz.
- Kedvesebb? - kapja fel a fejét meghökkenve. - Velem nem volt goromba - teszi hozzá egy pillanatnyi szünet után.
- Nem a gorombaságára értettem, hanem a mondandójára. Ettől én semmit nem tudtam meg.
Így máris világos. Nem kicsit csodálkozott volna, ha az élőholt Zramonnal szemben modortalan lett volna.
- Á, értem. Kérdeztél tőle valamit?
- Próbáltam, de semmi használhatót nem mondott, vagy amit eddig ne tudtam volna.
Ezek szerint ő sem jutott előrébb, ami egy kicsit elbizonytalanító. Jó lenne már egy kis támasz, egy kiindulópont, amitől nem érzi azt, hogy az Apostol kihasználni készül őket.
- Hasonlóan jártam én is, de hát... Csak reménykedni tudunk, hogy következőnek többet tudunk meg.
Csend telepszik aztán a nekromantákra. Csupán az éjszaka halk neszei, egy bagoly visszhangzó huhogása, valamint a tűz kellemes pattogása az, amely nem hagyja, hogy teljes némaságba boruljon a környék.

A hozzászólást Alicia Zharis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 10, 2016 7:17 pm-kor.

Zramon · 27 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 10, 2016 6:37 pm

Zramon

Nekromanta

Hozzászólások száma : 47
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Nekromanta
Szint: 2.
Tapasztalat:

(900/1250)

Az alak, amilyen hamar megláttam, olyan hamar el is tűnt, de igazából nem számított, ha az volt, akire gondolok, akkor úgyis összefotunk még. Befejeztem a ló felpakolását, majd felültem és megsarkantyúztam, és újra úton voltam. Az információ, miszerint a közelben egy öreg nekromanta él, felbecsülhetetlen volt, az pedig még inkább, hogy olyan, aki személyesen ismeri a Sötét Apostolt. És ez rengeteg utat nyit meg számomra, ugyanis nem kevés lehetőség és terv van az Apostol számára, tőlem. Egy darabig céltalanul bolyongtam, és már azt hittem, megint eltévedtem, de végül megpillantottam egy viskót. Nos, rosszabb állapotban volt, mint az első kézből állították, és ép eszű ember nagy ívben elkerüli, ha teheti. Nekem viszont nem volt sok választásom, az utam ide szól, úgyhogy lassan, de biztosan közeledem a viskó felé.
Ahogy odaérek, a lovat kikötöm, biztos, ami biztos, ne szökjön el, hátha megijed valamitől. Lassan, óvatos léptekkel megyek be, nem akarom, hogy rám omoljon az egész hóbelevanc. Az épületbe érve azonnal megérzem azt a tömény nekromanciát, ami átjárja az egész helyet. Lassan haladok beljebb, a padló megnyikordul, majd nem sokkal ezután meghallok egy hangot.
- Ki jár erre? – halk, reszelős hang, de a gazdáját nem látom, ám nem sokkal később előjön egy lángoló alak.
- Az attól függ, ki kérdezi. – válaszoltam kimérten, de látszólag a feltűnő, lángoló alak nem volt túlságosan beszédes.
- Ki? A házigazda. Szóval? – kérdezett vissza kimérten, mégis lényegre törően.
- Meghívást kaptam a Sötét Apostoltól, legalábbis a ghoul-jától, miszerint minden nekromantát összehívott. – adtam meg az őszinte választ.
- Ohó, remek. Az én nevem Jalan, és nekromanta vagyok. Vagyis voltam. – valahogy mostmár sokkal segítőkészebbnek tűnt, mint pár perccel ezelőtt.
- Voltál? Érdekes. És merre van most a mestered? Azt beszélik él itt egy öreg nekromanta, csak nem te lennél az esetleg. – tettem fel kissé félve a kérdést.
- Él? Érdekes megfogalmazás. Az „ide van zárva” helyénvalóbb lenne. A mesterem pedig, aki idekötött, éppen téged és társaidat várja a célotoknál. – válaszolt kissé nyekergő hangon, amiből arra következtettem, hogy vagy ennyire összeégett már, vagy kellemetlen volt neki ez a téma.
- Nos, ahogy mondtam, szóbeszédeket hallottam, és a korábban említett ghoul csak egy jégbarlangot említett. A kérdés az, merre kellene tovább mennem és mi az ok, amiért összehívtak minden nekromantát? – fejtettem ki ismét, azt a keveset, amit tudok.
- Innen északra lesz még egy hozzám hasonló útmutató, őt kérdezd, és odairányít majd. A miértre pedig egyszerű a válasz: csata készül, a háború tetőzni fog, a halál diadalmenetben fog végig söpörni az Északi pusztaföldön. És ha ő ott van, mi, alázatos szolgái és kegyetlen hajcsárai sem lehetünk messze, nemde? – felettébb baljóslatú volt, amit mondott, és nem is tudtam hirtelen hova tenni.
- Reméltem, hogy ennél kicsit pontosabb információt kapok, de ezzel is megelégszem. Fogadd hálám a segítségért, és engedj meg még egy kérdést: miért kötött ide a mestered? – nem is tudom, miért kérdeztem meg, de valamiért tudni akartam.
- Mert megkértem rá. Ebben a házban éltem le életem első és utolsó éveit. Miután visszavonultam, alkimistává lettem, és többször segítettem a közeli falunak, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy rám gyújtsák a házat, mikor megtudták az igazi kilétemet. Később talált rám egykori barátom, akit te most a Sötét Apostolként ismersz, és tett át ebbe a helyzetbe. – ekkor fogtam csak fel, hogy ő is a Sötét Apostol egyik „teremtménye”, ami azt jelenti, hogy amit korábban mondott a csatáról és háborúról, sokkal komolyabb, mint bármi más. Főleg, hogyha az Apostol ennyire benne van. Még egyszer, utoljára megköszöntem a segítségét, majd magára hagytam és tovább indultam.
Lassan beesteledett, mikor tábortűz fényére lettem figyelmes. Lassan közelebb merészkedtem, és csak remélni mertem, hogy nem útonállok. Ahogy közelebb értem, nem váratott magára sokat a jövevény, meg is szólalt:
– Megállj! – azonnal lefékeztem a lovamat, majd óvatosan, vigyázva, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, amivel gyanúra adhatnék okot.
- Nincs okom bántani téged, csak átutazóban vagyok. – próbáltam megnyugtatni, hogy valóban nem akarom bántani, bár utóbb belegondolva, ezt bárki mondhatja.
- Merre tartasz? – jött a kérdés.
- Hát…azt még én sem tudom, de egy gyűlésre. – kicsit sarkított válasz, viszont őszinte. Ekkor rémlett fel bennem, hogy valahol már hallottam ezt a hangot, de hirtelen nem tudtam hova tenni.
- Olyan…ismerős a hangod. – mondtam kissé bátortalanul, mert nem voltam benne száz százalékig biztos.
- Ismerős? – kérdezett ismét vissza. – Ellenséget, vagy szövetségest vélsz felismerni benne? – kérdezett rá a lényegre.
- Az attól függ, most mit fogsz tenni. – adtam meg a választ.
- Amíg nem fenyeget veszély, nem teszek semmit. – végül is, így is lehet intézni a dolgokat.
- Alicia? – kérdeztem rá végül a nevére.
- Igen… – mintha kissé gyanakvás lenne a hangjában, de végül ő is mintha felismerne. – Csak nem…? Zramon? – bólintottam mosolyogva, bár ezt aligha láthatta.
- Talált. – így már teljes nyugalommal mentem közelebb.
- Ezek szerint téged is hívtak.
- Úgy néz ki, bár én úgy tudom, hogy minden nekromanta hivatalos rá.
- Eleinte én is így gondoltam. – visszaül a tűz mellé, majd folytatja. – Találkoztal az égő élőholttal?
- Sajnos, vagy nem sajnos, igen, de nem tudom hova tenni az illetőt. Felettébb furcsa figura volt.
- Amikor mondtam, hogy közönséges nekromanta vagyok, úgy felelt, hogy… – egy pillanatra elhallgat, majd gyorsan visszatér a mondandójához. – hogy akit a Sötét Apostol hívott, az nem lehet közönséges. Gondolom csak a „kiválasztottakat” értesítették. – fejezi be a gondolatmenetét, bár én ezzel nem értek teljesen egyet. Egy rúna mágus közönséges, egy lovag közönséges, de aki nekromanciára adja a fejét, azzal vagy valami baj van, vagy pedig egyáltalán nem tartozik bele a „közönséges” fogalmába.
- Szerinted mi ez az egész? – tettem fel a kérdést, kíváncsi voltam, mi Alicia véleménye erről az egészről.
- Háború, a halál papjainak pedig jelen kell lenniük. Erőfitogtatás? Megmutatni, hogy mindenkinek van félnivalója a nekromantáktól? – ezek sem jobbak, mint amit a lángoló lidérc mondott. Épp ezt akartam elkerülni, és ezzel az elvvel teljesen ellentétes terveim voltak.
- Talán a következő megállónál megtudunk valamit. – akkor ezek szerint Alicia is az északi élőholt felé lett irányítva először.
- Reméljük az ottani vendéglátónk egy fokkal kedvesebb lesz. – merengtem.
- Kedvesebb? Velem nem volt goromba.
- Nem a gorombaságára értettem, hanem a mondandójára. Ettől én semmit nem tudtam meg.
- Áh, értem, kérdeztél tőle valamit? tudakolta Alicia.
- Próbáltam, de semmi használhatót nem mondott, vagy amit eddig nem tudtam volna. – sóhajtottam egy nagyot.
- Hasonlóan jártam én is, de hát…Csak reménykedni tudunk, hogy a következőnél többet tudunk meg. – ezt én is mertem ajánlani.

Hilde von Nebelturm · 28 Re: Krónika: Si vis pacem... Csüt. Feb. 18, 2016 11:14 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* Szeme kissé felemelkedett a várakozásból... Most végre akadt némi ideje szétnézni az impozáns tárgyalóteremben, s természetesen egy pillanatra el is gondolkodik rajta, hogy mégis mit is kezdett az életével, hogy két család vezetőjével is kokettálhat egyszerre, hogy a sötételfről ne is beszéljünk. Csönd, gondolkodás, s hallgatás, egész addig ahogy a démon hangja megszólal.
- Hogy szokás köszönni?
* Szeme szúrósan fúródott a másikéba, semmiféle hangot nem adott ugyan ki, de érezhetően csöndet kívánt, s remélhetőleg kapott is. Az efféle formaiságok mindig is roppant fontosak voltak népüknél, s természetesen az első benyomást nem lehet megismételni (Lel, tök érett vagyok!). Személy szerint legalább a megbízható küldönc szerepét, ha nem is az erősét kívánta volna magának. Nagy emberek, nagy befolyás.
- Csak nem Lothar nagyúr is arról szeretne meggyőzni, hogy vonuljak háborúba?
- Minden tisztelettel, az majd Lothar úr küldöttje mondja... * Kissé bátor szavak, de bolondak ne nézzék. Feje mélyebbre süllyedt, élénken ellentmondva felvágott nyelvének. * - Mi Esroniel von Himmelreich személyes kérésére érkeztünk.
- Egy Nebelturm? Meg egy démon?
- Ne legyél már ilyen lassú, Simon. Ez egy kitaszított.
- Úgy vélem, Simon nagyúr értetlensége jogos. Valóban szokatlan küldöttég vagyunk. De kérem, pont ezért hallgassák meg társam mondandóját!
* Szeme egy pillanatra hálásan a démonra szaladt, jó tudni, hogy van haszna. Kezdettől fogva sejtette, hogy majd főleg diplomáciai tekintetben lesz része a feladatnak, de most így jelenleg ez a kicsiny szó is sokat segített neki, ha éppenséggel a gondját nem is oldotta meg.
- Halljuk hát!
- Mint említettem, a Zsinatelnök kérését hordozzuk... Természetesen tudjuk, hogy talán vérlázítónak hangozhat a kérés, de a helyzet jelenlegi alakulásának tükrében Délnek szüksége van a vámpírcsaládok segítségérére, megfelelő fizetség fejében persze.
- Feleslegesen töri magát von Himmelreich, hamarabb elért a kérés. * Simon úr a sötételfre pillantott... Hát így került bele a képbe a hegyes fülű... Ezek szerint az Északiak is szeretnének egy-két hegyes fogat maguk mellett tudni * - Habár felettébb összezavartak, mégis hová kellene csatlakoznunk. Mivel tud fizetni Dél a vámpírcsaládoknak?
- Megszüntetjük a vámokat a Nebelwaldból érkező, Hellenburgon áthaladó kereskedelmi útvonalakon.
* A hirtelen, s határozottan felhangzó megszólalás kissé meglepte... Ki gondolta volna, hogy ennyire értette a dolgát a démon? Szeme pillanatra reá is fordult, majd egy rövid biccentéssel fejezte ki irányába tiszteletét. Előnyös ajánlat, egy igazi diplomata nem nagyon mondhat erre nemet.
- Van egy jobb ötletem. Jól tudom, hogy Hellenburg a legközelebbi város az újonnan alapult nefilim táborhoz?
* Sejtette, hogy merre haladt a kérés, tényleg előnyös lehetőségeket jelenthettek nefilimek. Dél se járna ebből túlzottan rosszul, minden bizonnyal a Zsinatelnöknek nem akad majd ellenvetése.
- Teljes együttműködést és támogatást várok egy diplomáciai és kereskedelmi út kialakításához. Ez a feltételem. Tegyék meg ezt, és megkapják a seregünket; legalább is amennyi hallgat a szavamra.
- Elnézést, de pontosan milyen útvonalra gondolnak?
- A szokásos ipari utak Hellenburgba és onnan a táborba, ugyanezen az úton vissza.
- Természetesen garantálhatjuk a teljes együttműködést, de hogy a Nefilim népeknek mi a véleménye erről, abba Hellenburgnak nincs beleszólása * Pillanatra megköszörülte torkát, majd szeme a Schwarzjager felé fordult. Ismerte a népüket, ravasz, s fondorlatos ragadozók, igazi vadászok, akik csak a lehetőséget várják, hogy lecsaphassanak a prédára. Botorság lehet hozzájuk fordulni, de haderejük messze túl hatalmas, s ha maguk mellett tudhatnák őket, akkor nem is kétséges, hogy komoly előnyt szerezhetnének Délnek * - Hasonló kéréssel fordulnánk Dél legveszedelmesebb íjászai felé is... Van valamilyen ajánlat, amiért seregekkel segítenék Hellenburgot a mindent eldöntő csatában?
- Van! * A nő arcán egy hideg mosoly szaladt végig, fondorlatos természetét nem is rejtette bugyuta gesztusok mögé * - Faanyag, íjnak és számszeríjnak való. Majd beadjuk a listát. Illetve, takarodjanak az erdeimből, a saját érdekükben!
- Ezeket természetesen szolgáltathatjuk, ha a listával egy hivatalos követ is érkezik Hellenburgba, a Zsinatelnök úrral minden bizonnyal képes olyan egyezségre jutni, ami mind a Schwazrjagereknek, mint a Királyságnak előnyös.
- Maga pedig mondja meg a hercegének, hogy ne kerüljön elénk a harctéren! * Fordult a nő a tündéhez, aki sebesen távozott is. Ennyit hát a híres-neves sötételf és vámpír barátságról. * - Gondolom arra számítanak, hogy én viszem tovább az ügyeiket, így van?
- Véletlenül sem szeretnénk ezzel fárasztani Simon urat... Ha nem tévedek kéne tartózkodnia a toronyban egy Randlaufer követnek.
- Ez így van, azonnal útnak indul. Csak kíváncsiságból, hozzám jöttek először?
* Fondorlatos kérdés, Simon tetetett unalma igen sokat elárult jelleméről, s éppenséggel arról is, hogy miféle mélységekben is lehet jártas a diplomácia kacskaringós mezején. Elmosolyodott. Nagyszerű szövetséges, bár ki tudja, hogy mégis mikor döfné őket hátba. A becsület is csak addig ér valamit, amíg a haszon nem billenti át a mérleg nyelvét.
- Így van... A Neulander család messze híres tisztánlátásukról, s diplomáciai fineszükről... Aligha fordulhattunk volna a Finsterblutokhoz elsőként.
- Igaz, az ember sosem a kutyát kérdi ha nyulat megy fogni, hanem a gazdáját. Igaz, Frau Julia? * A férfi a nő felé fordult, aki a kérdésre csak modorosan megdobta haját. * - De mégis csak a kutya az, aki harapni fog. Jut eszembe, gondolom nem terveztek a Ködtoronyba menni.
- Rossz vér uralkodik magam és a család között, így nincs szándékomban személyesen ellátogatni, de természetesen ha a cél megkívánja az életem, nem haboznék.
- Nem kívánja. Majd én beszélek Lothar nagyúrral. Cserébe megkereshetne nekem valakit, miután végeztek ezzel a cirkusszal.
* Az ajánlatra kissé fellélegzett. Bármikor gondolkodás nélkül odaadná életét Délért, de úgy érezte, hogy élve egyenlőre többet tehetne érte mint holtan, s hogy kifejezetten felesleges lenne kivéreznie a rohadt rokonai keze alatt. Keze vállára csúszott, szinte érezte a vörös tetoválások égető fájdalmát. Éget mint a bűn, fáj mint a szégyen. Amíg ezek rajta vannak, addig hajdani otthonában nem több egy űzött vadnál, egy szerencsétlen nyúlnál, akit elzavartak. Ha ma visszatérne inkább kutya lenne már, de farkasok közt nincs helye az ebnek, még akkor se, ha esetleg megbocsájtanának neki. Hellenburg az otthona, a népet, s von Himmelreichot szolgálja.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek. Kiről lenne szó?
- Van egy rokonom, aki szintén kitaszította magát a tornyunkból és jelenleg Hannes von Rotmantel legnagyobb leányával jár-kel. Ő pedig az én vérem szívja érte, szóval ha esetleg megtalálná, közölje vele, hogy számítok a megjelenésére.
- Nem ígérhetek semmit, de mindent megteszek majd annak érdekében, hogy felleljem. Merre mozoghat?
- Amerre erdők vannak és vadak. De szerintem nem lépte át a Nordenfluss, annyi esze neki is van. Illetve azt hallottam, hogy ott volt a mocsárban, mikor az a nevezetes nekromanta elhullott.
* Arcán a sajnálat halvány sugara rohant végig... Nagy port kavart az eset a mocsárban, nem szereti vérét, de akkor sem kívánta volna, hogy Lothar úr felesége elhalálozzon. Jó asszony volt, gyermekkorában sokszor adott neki cukorkát, s bár most már legfeljebb édes-keserű lehet az emlék, halálát nem kívánta volna soha.
- Annak már megvan egy ideje... Hideg a nyom... Esetleg személyleírást vagy egy képet tud szolgáltatni róla?
- Felismer egy Schwarzjägert, ha meglát, nem? Reingardnak hívják, mogorva, szótlan és fanatikus. A vele lévő Rotmantel nő pedig vékony, mint egy táncos és fekete, mint a lelkük. Ne törje magát nagyon, de ha szembejönnének, adja át az üzenetem.
- Ha hordja a számszeríját, fel... * Szeme egy pillanatra Asaelre rohan, majd vissza Juliára. Sietni kéne, nincs ideje itt pazarolni az időt * - Az idő rohanva telik, amennyiben nincs rám tovább szükség, utamra is indulnék, hogy megkeressem a Reingardot és a Rötmantelt.
- Elmehetnek, innentől átveszem. De ne feledje, minden család be fogja nyújtani a maga számláját.
- Természetesen, követüket mind fogadjuk, s amennyiben a kérésük egy súlyban van az ajánlott segítséggel, véletlenül sem lesz okunk annak nem eleget tenni.
- Hamarosan küldünk egy levelet a zsinatelnök aláírásával.
* Hajolt meg ismét a démon, amire is ő maga is felemelkedett mostanra a féltérdelésből, s kissé kinyújtóztatta a lábát. Meglepően könnyen ment az egész, talán kellemetlenül könnyen.
- Helyes! Nos akkor később, követ kisasszonyok!
* Még egyszer utoljára meghajolt, majd kilépett a folyosóra, s széles léptekkel megindult kifele, hogy megülhesse a lovát, s nekieredhessen az egyébként is rettenetesen hideg nyomnak. Ha leérnek egyenlőre búcsút int Asaelnek, minden bizonnyal valamely Landlaufer vagy éppen Neulander elég kedves lesz ahhoz, hogy hazaszállítsa, ő magának viszont jelenleg feladata van, s a tárgyalások végkimenetelét a démon is nagyszerűen tudja közölni von Himmelreichal, felesleges vele mennie... Kezdődjék a vadászat, merre is járhat hát Reingard Schwarzjager?

Lyliana Silverfalls · 29 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 12:26 pm

Lyliana Silverfalls

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 64
Join date : 2015. Dec. 05.
Age : 33

Karakter információ
Kaszt: Druida
Szint: 2.
Tapasztalat:

(820/1250)

A parancsnok arckifejezése mindent elárult. Szinte tajtékzott a dühtől, olyan ideges volt. Úgy éreztem, hogy nem igazán nyertem el a tetszését, de ez engem egyáltalán nem érdekelt.
- Nem tartja a kapcsolatot a klánjával? De tündének vallja még magát?- Kérdezte eléggé feldúlt hangnemben.
- Igen, tündének vallom magam, annak ellenére, hogy a klánommal már réges-régen megszakítottam minden kapcsolatot.- Felelem. Hangomat próbálom a higgadt szinten tartani, bár ez már egyre nehezebb.
- Kitagadta-e őfelsége?
- Nem, őfelsége nem tagadott ki. Csak a klánommal nem tartom a kapcsolatot. A Phoenix klán tagjaival is jóban vagyok. De mivel vándorként élem az életem nagy részét, így megértheti, hogy mi az oka annak, hogy nem igazán érnek el hozzám az információk.- Válaszolom, de már kezdem kissé unni ezt a kérdezz-felelek játékot.
- Akkor, mint a királyság polgárának, kötelessége megjelenni a háborúban, ha besorozzák, akár akar, akár nem.
- Egyáltalán kik ellen harcolunk? És miért most? A legnagyobb veszélyt jelentő faj a Mélységiek egy erős tagját nemrégiben az emberek pusztították el. Így ha ellenük mennénk, akkor a továbbiakban ezek ellen a lények ellen esélyünk se lenne. Már csak azért is mondom ezt, mert én belefutottam egy ilyen lénybe, és láttam, hogyan pusztították el. A másik dolog pedig az, hogy hamarosan az angyalok is vissza fognak térni a földre, és nem hiszem, hogy számukra tetsző cselekedet lenne háborúba kezdeni.
- Valami pap maga, miss Lyliana? Avagy feljebbvalónak gondolja magát őfelségénél, aki a parancsot kiadta?
- Sem egyik, sem másik. Csak láttam pár olyan dolgot, ami felnyitotta a szemem a világban zajló eseményekre. És ha egyedül az emberek tudják legyőzni a Mélységieket az ő istenük segítségével, akkor nem kéne velük rosszban lenni, mert egy ilyen lénynek nem kéne három nap se, hogy az egész Tünde Királyságot a föld színével tegye egyenlővé. Nekem is csak a szerencsén múlt, hogy túléltem a dolgokat. De abban teljesen biztos vagyok, hogy az egész hadsereg kevés lenne egy ilyen lény ellen. Ugyanis annyit se tudnának kimondani, hogy mágia, máris mindenki halott lenne.
- Egyáltalán mi az a Mélységi? És valóban ennyire lenézi a hadseregünket?- Úgy látszik, ez a férfi se tud mindent. Na de van ilyen.
- A Mélységi az egyik legősibb lény a Földön, amelyet a régi humanoidok is csak az angyalok segítségével tudtak legyőzni. Egy folyton alakot váltó, hatalmas lény, melyet a régi véseteken polipként ábrázoltak. A mágia nem hat rá, egyedül csak az emberek istenének ereje tud rá hatni, és csak az tudja elpusztítani. Az is csak akkor, ha elegen vannak az emberek, akik fohászkodnak hozzá. Én már álltam vele szemtől-szembe. És nem alábecsülöm a sereget, csak én ismerem az erejét a lénynek.
- Erről egyébként már magának a Királynőnek is beszámoltam.
- Majd foglalkozunk velük, ha ők lesznek a parancs. Egyelőre azonban az, hogy érkezzünk meg az Északi Pusztaföldre és álljunk készenlétben. Ért a harchoz vagy a mágiához?
- Már kérdeztem, de kik ellen megyünk? Mert ha Esroniel úr és emberei ellen, akkor nem vagyok hajlandó harcolni. Egyébként elég jól értek a tűzmágia pár ágához. Mint harci, mint hétköznapi használatban.
- Dél ellen megyünk, legalább is a jelenlegi parancs szerint. És magának, mint mágusnak, kötelessége velünk tartani avagy viselni a következményeket.
- Mik lennének a következmények?
- Börtönfogság, ha szerencséje van. Halálbüntetés, ha nincs.
- Mert az emberek ellen nem fogok harcolni, se most, se máskor. Akkor inkább fogom magam, és folytatom az utam oda, ahová tartottam, hogy még jobban tökéletesítsem a mágiám. De ha megígéri, hogy ha az emberek ellen kell mennünk akkor nekem nem kell harcolnom, már csak az elveim miatt sem akkor magukkal tartok. Sok hasznomat tudják venni a tábortüzek és a fáklyák terén.
Itt kezdtem el úgy érezni, hogy a parancsnok nem vesz engem komolyan, hiszen éktelen nevetésbe kezdett.
- Mondtam olyat, hogy továbbmehet? A királynő személyes parancsa a csatába vonulás, annak ellenszegülés felségárulásnak minősül. És komolyan azt hiszi, hogy kell egy külön druida a tábortüzek gyújtásához?
- Próbált már maga szakadó esőben nedves fával tüzet csinálni? Segédeszközök és mágia nélkül nem fog menni. Nekem pedig minden ilyen a rendelkezésemre áll. De tudja mit, magukkal tartok. Aztán majd meglátom, hogy hogyan alakulnak a dolgok, akképpen fogok én is reagálni.
- Nem szeretem a modorát és nem szeretem az idiótaságát sem. Azt hiszi, hogy mi egy rakás szerencsétlen vagyunk? Vagy hogy maga az egyetlen druida, aki látott már tüzet életében? Ne tegyen úgy, mintha döntéshelyzetben lenne miss Lyliana, mert nem fog jól kijönni belőle! - Csattant fel a lovag. Egyre inkább sikerült nála kihúznom a gyufát.
- Nem muszáj szeretni a modoromat se, meg engem se. Én nem várom el senkitől. Ahogy a segítségemet se kell elfogadni, de én úgy állok hozzá mindenkihez, ahogy az illető hozzám áll. Az, hogy maguk eltérítettek engem a célomtól, az nem az én hibám. Én további tanulmányokat szerettem volna folytatni, és nekem megvolt a fix úti célom, amitől maguk eltérítettek. Ez az egyik. A másik pedig, ha már arra kényszerítenek, hogy magukkal menjek, akkor ha nem is szeretnek, de kénytelenek lesznek elviselni.
- Nem kell elviselnem sem magát, sem a modorát. Az, hogy velünk jöhet egy privilégium a börtön helyett. De ha nagyon szeretné hozzáköthetjük egy fához és itt hagyhatjuk, ideiglenesen elnyomva minden mágiáját és meglátjuk a következő alakzat vagy a vadállatok találják meg előbb. Szóval vagy visszafogja a nyelvét, míg végére nem ér ez az ügy, vagy a természet kegyelmére bízzuk. Válasszon, most az egyszer megengedem!
- Magukkal megyek, de nem azért, mert megijedtem, hanem más okok miatt. És majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. - Felelem, és várom, hogy mikor mehetek végre vissza a sátramba, hogy átgondoljam egyedül a dolgokat.
A lovag közelebb lép, és egészen közel hajol. Érezni, szinte tapintani lehet a levegőben a feszültséget. Higgadt arckifejezéssel, szinte rezzenéstelen arccal várom, hogy mi fog történni, vagy mit fog mondani.
- Nem kell rögtön a végén kezdenünk a fegyelmezést. Úgyhogy nem ajánlom, hogy tovább fenn hordja az orrát, ha nem akar azelőtt megsérülni, hogy egyáltalán elérjük a csatateret. Leléphet!
Köszönés nélkül megyek ki a sátorból, és indulok el a sajátom felé, hogy végre le tudjak pihenni, és higgadtan át tudjam gondolni a dolgokat.
Ahogy a sátramba érek, rögtön le is heveredek, és végiggondolom a lehetőségeimet. Úgy érzem, hogy ebből nincs nagyon sok, ezért úgy döntök, hogy egyenlőre kiélvezem a helyzetet, azt, hogy valamennyire úgymond fedél van a fejem fölött, és hogy ételhez jutok minden nap, a szökésem részleteit meg majd menet közben kigondolom. Ki tudja, hátha nem is lesz rá szükség.
A nap lassan nyugovóra tért, és nekem is sikerült az álmok földjére tévednem. És örültem neki, amikor másnap reggel megtapasztaltam, hogy senki nem zavart engem az éjjel.

Wilhelmina von Nachtraben · 30 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 5:00 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1391
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

A tiszt el is vezeti őket egy sátorba, amely a többitől egy fokkal nagyobb de semmivel nem díszesebb, majd befelé int.
- Ebben a sátorban vár rátok, győzzétek meg, és meglátjuk, mi lesz a sorsotok.
Remek... még egy sor győzködés... fárasztó időszak elé nézünk - sóhajtja Mina az orra alá, vigyázva, hogy senki fontosabb személy ne hallja meg - bár, a fontos természetesen itt is egy relatív jelző.
Egy kicsivel hangosabb sóhajjal erőt vesz aggodalmán, és belép a sátorba elsőként, tudva, hogy csak így juthatnak tovább...
- Szép estét... - hangzik a vámpírlány talán kicsit túlságosan is bátortalan hangja. - Az egyik tisztje kísért minket ide. Hajlandó most meghallgatni minket? - kérdi ítészüktől, a generálistól, aki egy középkorú, elegáns férfi kerek kristályszemüveggel az orra fölött. Felpillant a paírjaiból majd gyorsan végig is méri őket. Mina ártatlanul nagyra nyitott szemekkel néz rá, kipirult arccal. Meglehetősen tart ettől a beszélgetéstől, bár talán az izgul jobb kifejezés. Eddig gördülékenyen mennek a dolgok, túlságosan is, de nem megszokott az, hogy minden simán menjen, valaminek hamarosan közbe kell jönnie... vagy nem?
- Szép estét, kisasszony. Őfelsége mondta, hogy számíthatunk a vámpírok segítségére, de hogy ilyen gyorsan arról nem tudtam.
Mina meglepetten felvonja a szemöldökét. Fogalma sincs, miről van szó, sosem folyt bele a közügyekbe, de nem árulhatja el magát, így bölcsebbnek véli, ha egyetértőnek mutatkozik. Így csak aprót biccent a kijelentésre. - És ön? - néz felvont szemöldökkel Damienre a generális.
Ahogy a kihallgatás most áttér a sötét tündére, a vámpír kíváncsian és kivételesen csendesen figyeli a fejleményeket. Ám Damien szokása szerint derék módon kivágja magát a helyzetből.
- Mi ketten régóta társak vagyunk. A harcmodorunk is összeszokott, így úgy vélem, a sereg segítségére lehetünk. - Damien további információkkal, amíg nem feltétlen szükséges, láthatóan nem óhajt szolgálni, hangjából viszont nyugodt határozottság árad. Mina mindig is elképesztően irigyelte ezeket a tulajdonságokat...
- Tehát akkor nem a sötét tünde hadsereg tagja, ha jól értem.
- Nem. - Ez mindössze egy fokkal több a néma fejrázásnál, ám mégis udvariasabbnak tűnik...
- Hogyhogy csak ketten jöttek?
- A sors alakította így - érkezik a kitérő/diszkrét válasz. - Úgy gondolja, hatékonyabbak lennénk egy nagyobb csapat tagjaként? - Kicsit fél a választól. Annyira megszokta már, hogy csak ők ketten vannak, se többen, se kevesebben... Azt meg egyáltalán nem szokta meg, hogy akármiféle más népekkel egy tömegben legyen. Általában feszélyezve érzi magát, ha túl sok idegennel zárják össze, pláne, ha még együtt is kell dolgozniuk... Fogalma sincs, mi lesz itt, de azzal biztatja magát: ez az egyetlen út, hogy közelebb jussanak ahhoz a kardhoz. Bár úgy tűnik, ezen a hosszú úton végigmenve sokkal több mindenbe belekeverednek majd, mint azt előre gondolták...
- Nem ismerem a vámpírok harcmodorát sajnos, de az alapvető stratégia ezt diktálná. - Azt én se igen ismerem - gondolja egy magába rejtett mosollyal, amit most nagyon nem kellene megmutatnia a külvilágnak. Mina meg az alapvető stratégia... Elvörösödik, hisz világéletében különcnek számított. Sohasem tartozott az átlagba. Itt pedig elvárnák tőle a katonai egyformaságot? Nem lesz ez így jó... A pánik lassan emelkedik benne, de a tény, hogy Damien itt van, valamennyire visszatartja még azt. - De ha úgy véli párosan megfelelő számukra, éppen így is tudjuk hasznosítani a segítségüket. Megkérdezhetem, hogy melyik családból származik?
És elérkezett a kérdés, amitől rettegett... a vér hirtelen felgyorsítva zubog át az erein, agya pedig sebesen kutatja a helyes megoldást... - Én, öö... - futva oldalra sandít Damienre, halványan azt remélve, hogy ő valamilyen csoda folytán kimenti ebből a helyzetből... de nem. Ez most nem Damien dolga, s erre ő is rájött. - Nach...traben... - mondja végül halkan, bódultan, zsibbadó aggyal, és mintegy ítéletre várva nyíltan a generális szemébe néz. Kész. Vége. Ez a pillanat, most vagy soha. Már úgysem tehetnek semmit. Tekintete a büszke felvállalás, a félő és határozott várakozás keveréke. Büszke... Mindig is büszke lesz, mert végső soron ez a név nem csak azt jelenti, hol nevelkedett, hanem azt is, hogy mit tud. Abban pedig nincs mit szégyellni.
- Értem. Akkor világos, miért nem hagyományosak a módszereik. Ha szeretné, bemutathatom a mágus alakulat vezetőjének és konzultálhatnak azt illetően, hol is vennénk a legtöbb hasznát.
A páros mindkét tagjának arcán szinte szinkronban tapasztalható ugyanaz a reakció: a megdöbbenés, és a hitetlen hálával vegyes csodálkozás. Mármint... ezt... így... tényleg? Csak ennyi? Pár perccel ezelőtt még teljesen reménytelennek hitték, hogy egy méterrel is közelebb jussanak a céljukhoz, most viszont... talán felcsillant valami. Nem is talán. Nagyon is felcsillant valami! - Ó... hát ez igazán... kö-köszönjük. - sikerül Minának kinyögnie egy "tééényleg?" helyett.
A generális feláll a tábori asztaltól, majd a sátor bejáratához lép. - Kérem, kövessenek! - mondja, majd elindul a táborban egy kacskaringós úton. Ez..... ez gyors volt - gondolja Mina, aki a - meglepően kedvező - hirtelen változások és és fordulatok során csak ide-oda kapkodja a fejét, és még mindig nem hiszi el, hogy ilyen egyszerűen ment eddig a dolguk. Mintha felére csökkent volna a súlya, szinte repül a generális után, szédülve a megkönnyebbüléstől... Damien elégedett félmosollyal halad mellette, néha megérintve a karját, ezzel megakadályozva, hogy Mina nekimenjen valamelyik sátornak. Végül bebújnak egybe.
- Helena, egy pillanatra- szólít meg a generális egy fiatal nőt, aki valószínűleg az említett mágusvezető lesz. Az említett Helena megáll, majd egy udvarias meghajlással Mináék felé fordul. Tekintete éles, vonásai szépek, egészen nőiesnek mondhatók, de elegáns, már-már hideg határozottságot viselnek. - Tábornok, miben lehetek a szolgálatára?
- Kisasszony, ő itt Helena Beier, a tábor mágusainak vezetője. Kérem, ha bármi kérdése van, neki tegye fel. Sajnos nekem a dolgom után kell néznem, a helyzet tisztázását magukra bízom! - a tábornok ezzel udvariasan biccent, majd elsiet.
- Üdvözlöm, én Damien vagyok, ő pedig Wilhelmina. Továbbhaladásunkra irányuló kérelmünket terjesztettük elő... illetve terjesztettük volna elő, de a generális előzékenyen felajánlotta, hogy beszéljünk önnel. - Esküszi, bele fog fáradni az agya ebbe a sok hivatalos beszédbe...
- A besorolásunkat illetően.
- Maguk értenek a mágiához?
Mina úgy dönt, nem érdekli a hűvös nő kétkedő hangneme. - Én igen. Nachtraben vagyok.
- Érdekes. Kaptunk segítségül egy nem létező vámpírt. - Nem tudja, hogy ez a mondat mely különböző okokból fáj, de eléggé belehasít a szívébe... Felháborodik a neve megsértése ellen, ugyanakkor az is eszébe jut, hogy már nem is igazán tartozik közéjük... Mindenesetre ezt nem mutatja, igyekszik teljességgel hidegen hagyni. Ez ugyan egy pillanatnyi csendet eredményez. Nem, mintha lenne most alkalma beszélni, hiszen Helena folytatja a mondandóját. - De mindegy is, ha ért hozzá, hát ért hozzá. Egyelőre az a feladatunk, hogy megfelelő mágikus védelemmel lássuk el a tábort az esetleges rajtaütések ellen. Csak sajnos az a szerencsétlen helyzet, hogy nemsokára továbbindulunk a csata helyszíne felé, vagyis a bonyolult pajzsokra nincs időnk.
Az... az nem baj... jók lesznek a kevésbé bonyolult pajzsok is... - A siker ízét észlelve egyre erősebben dolgozik benne a sürgetés. De próbál uralkodni magán, nem tűnhet egy felpörgött mókusnak. Pedig az. De akkor sem tűnhet annak. - Gondolom, van már egy csapatuk, aki dolgozik ezen. - Nem kevés fegyelembe kerül megfogalmaznia ilyen kevéssé lényegretörő mondatokat. (Igen, jelen esetben a lényegretörő az lenne, hogy: "Akkor ugye jöhetek én is? Ugye? Nem fognak kidobni, igaz?" De most ennél valamivel konszolidáltabb fogalmazásra kényszerül.)
- Csak a mágikus védelemnek veszik hasznát? - érdeklődik Damien. Hm, na igen, ő nem éppen mágus... - Jó megfigyelő vagyok, elküldhetnének őrszemnek, hogy figyeljem az esetleges veszélyeket. Észrevétlen, persze. - mondja mindenféle dicsekvés nélkül a hangjában, pusztán tárgyilagosan. Kezdi elkapni a hév, hogy tényleg igyekszik segíteni, s nem csak az számít már, hogy annak a kardnak a közelébe kerüljenek, hanem, hogy valóban megvédjék a hadsereget. Várjunk csak, akkor most ők hivatalosan is be lesznek sorozva? Állást foglalnak? De hát nem is kötődnek érzelmileg ehhez a csapathoz!... Beindul a vészjelző, de most már nincs megállás, nem lehet visszafordulni, ez az egyetlen út.
- Van. - bólint a nő. - Egyelőre rúnakövekkel tudjuk a legjobban megoldani, ám bonyolult őket úgy elhelyezni, hogy a mágia szálai ne kuszálódjanak össze és ne is legyen köztük rés. Ha szakavatott, talán segíthetne nekik. Maga pedig azt hiszem von Eisenschnittel kapitánynál jelentkezzen, ő a felderítők vezetője.
- Rúnakövek? - csillan fel Mina szeme. - Azt hiszem, boldogulni fogok velük. - derűs mosoly jelenik meg az arcán. Kisgyerekkora óta imádja a rúnákat, bár akkor még inkább játéknak számítottak, de mióta rájött, milyen fontos és hasznos dolgokra lehet alkalmazni őket, a lelkesedése szemernyit sem csökkent. - Úgy érti... most rögtön mehetek is? Merre vannak ezek a rúnakövesek?
Csak most fogja fel, hogy Damiennel most nagyon nem lesznek egy helyen. Hát, ilyen is rég volt...
- Értem. Köszönöm. Herr von Eisenschnittel a közeli sátorok valamelyikében van? - tesz föl Damien is egy burkolt kérdést, de valójában mindketten ugyanazt kérdik: "Merre menjek?" Meglepően tanácstalanok, ha nem mehetnek együtt... amely tény lényegét teljes értékében még mindig nem fogták föl, de lassan kezd körvonalazódni a fejükben a dolog. De ugyancsak abba a gátba ütköznek a gondolatmenet közben, mint eddig: most már így jártál, innen nincs visszafordulás, ezt kell szeretni, ebből hozz ki valamit, ebből a szép kis pácból, amibe csöppentél... Amely pác talán egész sok előnyt is jelent majd, sose lehet tudni, de hát először nem az előnyök, hanem inkább az aggódnivalók szoktak megjelenni a fejekben, nincs ez máshogy az ő esetükben sem.
- A védelem felállításával foglalatoskodó mágusok a tábor szélén lesznek, nem olyan nehéz rájuk találni. Azt hiszem hatan kapták ezt a feladatot. Eisenschnittel sátra meg a legkeletibb.
Noh, a tábor két szélén leszünk? Hát ez... ez... fenomenális... Mina szíve kicsit gyorsabban dobog a kelleténél. Annak viszont örül, hogy a rúnások nincsenek sokan. Legalább nem valami ötven fős, összeszokott csoportba osztották be... Hanem úgy látszik, ez az ágazat itt tényleg specializációnak számít. Mondjuk valószínűleg mindenhol. Nem könnyű mesterség ez. Nyomban elkezd járni az agya: vajon milyenek lesznek a mágusok? Milyen fajúak, hogy fognak viselkedni, hogy fogják kezelni őt? Vajon többet tudnak, mint ő?...
- Minden világos. - mosolyodik el Damien elégedetten, láthatóan benne az iramban. Azért ez a "minden világos" erős túlzás, de mindegy... - Mindent hálásan köszönünk. Nem is zavarnánk akkor tovább, megyünk dolgunkra. Hold áldja! - búcsúzik a hegyesfülű egy újabb fejbólintással, majd finoman belekarol Minába és kikíséri a sátorból, úgyhogy a vámpírlán csak egy "jó éjszakát!"-ot tud még hátrakiáltani. Kábultan rakosgatja a lábait kifele a sátorból, majd a táborban még pár méterig, ahol is mindketten megállnak, szembefordulnak egymással, és egy darabig csak néznek ki a fejükből...
- Mégis mire számítottunk? Hát persze, hogy szét leszünk választva, ez egy hadsereg, nem rakhatnak egybe egy késdobáló banditát egy feketemágussal.
Mina minden feszültsége ellenére felnevet. - Css! Nem is vagy késdobáló bandita. Meg én se feketemágus. - Csst. Menj a rúnásaidhoz. - De... de mikor fogunk találkozni? - Nem tudom. Majd csak valamikor... - De... De én soha nem voltam hadseregben, fogalmam sincs, hogy megy ez! Úgy elkeveredünk egymástól ebben a kavalkádban, hogy... Megkérdezhettük volna, hogy működnek a dolgok, még annyi mindent megkérdezhettünk volna, ha nem ráncigálsz ki olyan gyorsan!
- Ne aggódj. Minden rendben lesz, te alapvetően védelmező beosztásban leszel, én pedig felderítő, nem legelöl fogunk haladni a sorban, szóval nagy eséllyel nem mészárolnak le minket az első körben. - Há... hát még jó... - Ne aggódj. Ügyes leszel. - Damien egy öleléssel útjára ereszti a partra vetett halként tátogó Minát, majd elmegy von Eisenschnittel-sátrat keresni... Mina pedig jobb híján, gondolatügyileg és fizikailag is kissé tévelyegve, hitetlenkedő fejcsóválással megindul a tábor legközelebbi széle felé. Így egész biztos ráakad egyszer a hat rúnásra...

Brienne Cronefield · 31 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Feb. 23, 2016 4:12 pm

Brienne Cronefield

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 35
Join date : 2015. Dec. 30.
Age : 30

Karakter információ
Kaszt:
Szint:
Tapasztalat:

(0/0)

*Úgy tűnik ha nem is teljes mértékben, de valamennyire elfogadta, elégedett az elf leányzó magyarázatával a parancsnok, amit ő egy apró, remélhetőleg alig, vagy egyáltalán nem hallható sóhajjal reagál le, hiszen sosem szeretett a figyelem középpontjában lenni, ilyen helyzetekben meg aztán főleg nem, így aztán amint lehet meg is próbál eltűnni szem elől és láb alól, csak sajnos ez nem olyan egyszerű tekintve azt az egyszerű tényt, hogy a parancsnokuk nem hagyja, megkéri az elf lányt, hogy segítsen egy tünde őrzőnek átkutatni a területet, hogy minden rendben van-e.*
- Rendben van, de...mégis mi történt itt?
- Azt nem szükséges tudnia.*közli vele a parancsnok, és valahogy ő is erre a válaszra számított, de muszáj volt megkérdeznie, mert ha nem tudja, hogy mi a probléma, vagy egyáltalán van-e valami probléma- ami elég valószínű, hiszen ha nem lenne akkor nem lennének készenlétben a katonák-, akkor nem is tud segíteni, ő viszont szeretne tenni valamit még akkor is, ha druida lévén vajmi keveset ért a harchoz, szólni viszont nem szól semmit, csak bólint egyet, jelezve hogy megértette és többet nem kérdezősködik, amit valószínűleg jól is tesz, hiszen úgysem kapna rá választ, vagy legalábbis értelmeset egészen biztosan nem, így aztán inkább nem szól semmit, csak körbepásztázza a területet, hogy megtalálja a fiatal őrzőt, akinek segítenie kellene, és viszonylag hamar meg is találja, legalábbis úgy sejti, mikor észrevesz egy elfet, aki nagy körültekintéssel pásztázza a területet, így aztán úgy hiszi, hogy hacsak nem téved egy óriásit megtalálta a keresett személyt, aki már így ránézésre se tűnt valami bizalmaskodó valakinek, így aztán Brie úgy dönt, hogy nem nagyon fírtatja a helyzetet, csak a tényleg szükséges információkat próbálja meg megtudakolni az egyelőre ismeretlen fajtársától.*
- Üdv, a nevem Brienne, és azt mondták, hogy legyek olyan kedves és segítsek a felderítésben, legalábbis szerintem.*mondja egy kicsivel hallkabban, na meg közel sem olyan magabiztosan, mint eddig.*
- Szóval akkor mit is kéne tennem?*teszi hozzá, megpróbálva fenntartani az előbbi magabiztosságának látszatát, ami vagy sikerül, vagy nem, az már mindegy, és érdeklődve várja a választ, viszont ha nem kap, akkor is kénytelen lesz tenni valamit, csak nem biztos, hogy jól is jár vele..mindenesetre megpróbálja a tőle telhető legjobbat nyújtani, hogy segítse a sereget, végső esetben meg ott a mindig kéznél lévő botja, akkor aztán azzal sóz az éppen aktuális rosszat tevő személy fejére, de remélhetőleg erre nem kerül sor.*

Azrael · 32 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 24, 2016 5:46 pm

Azrael

az Égi Kovács

Hozzászólások száma : 993
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Bukott
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:

(7/7)

Nekromanták: Haladtok tovább, talán időközben Ashor is utoléri a duót, míg megérkeztek a hóhatár szélére. Egy darabig bandukoltok a fehér semmiben, míg meg nem pillantotok egy egymagában álldogáló csontvázat, unott könyöklésben, a hiányozhatatlan jégcsapokkal.
- Mit kerestek itt? - az élőholt egész lénye olyan élet(lol)únt, mint a tartása, így egy kellemetlen párbeszéd után, miután tisztázzátok, kik is vagytok, egy csettintéssel kettéhasad. Koponyája, majd gerince, medence csontja és minden függőleges része végigreped, majd a mögötte lévő hóréteggel együtt kettéválik, felfedve egy egészen újnak tűnő kőlépcsőt. Ahogy (Ha) lementek, egy kisebb, nekromantákból álló gyülekezetet pillantotok meg, majd kis várakozás után Einmeria alakja emelkedik ki, és szót kér.
- Üdvözölleg titeket, gyermekeim! - szólal meg, de szokásos fátyolos női hangja helyett egy erőteljes férfihang szólal meg, mimikája pedig a halotti maszkból eleven, szinte gunyoros lesz, főképp a vigyora. - Üdvözöllek titeket az Apostol egyik szerény templomában!
Reakciókat kérnék!

Norven: Ahogy visszatérsz a táborba azt tapasztalhatod, hogy bizony megindult az élet, míg oda voltál. Egy része már el is van bontva, a többi is pakolódik, mint megtudod, a csata helyszíne felé indulnak. Még egy audenciára jut időd, ha esetleg be szeretnél számolni a megszerzett információról Őszentségének, majd a hadsereg egyházi vezetésű része is sátrat bont, és elindul. Sixtus arra kér, hogy tarts vele; habár jól tudja, hogy egy inkvizítor nem katona, úgy véli így tudtok a legalkalmasabban kiötölni valamit, mit kezdjetek a kezetekbe akadt lehetőséggel. A Pusztaföld pedig olyan, mint amilyennek elsőre számítasz rá: hideg és üres. Egyelőre a megérkezésig tartson a kör.

Lory: Fellegekben járva baktatsz vissza a fővárosba, ahol a jelentésed okozta megkönnyebbülés után közlik, hogy mint kinevezett lovag kapsz a kezed alá egy kisebb egységet. Egyrészt, hogy bizonyíthass, másrészt mert egy pár szervezési malőr miatt az említett, húsz fős vadászosztag vezető nélkül maradt. Hozzád hasonló katonás jelleműek valamennyien, így habár néhányan furcsán néznek rád a korod miatt, követik a parancsokat; velük kellene elindulnod ebben a körben, egészen a Tünde-erdő legészakibb csücskéig, ahol is csatlakoztok majd egy nagyobb csapathoz. Egyelőre addig írd, hogy kiértek az erdőből.

Hilde: A fránya Schwazjägernek várnia kell, ugyanis röviddel azután, hogy elhagytad a vámpírtornyot az előbb látott sötét tünde nőt pillantod meg a szemed sarkából egy fakószürke kancán a nyomodban és felettébb arra utalnak a jelek, hogy beszéde van veled. keress meg skypeon, hogy megtudd, pontosan mit is akar mondani; avagy megpróbálhatod le is hagyni, habár nem olyan könnyű, ugyanis remek lova van és jó lovas.

Lyli: Másnap reggel felkeltenek és elmondják, hogy a Tünde erdő északi szélén vagytok és a csatlakozásra vártok, szóval egyelőre nincs semmi teendő. Azonban nem lógathatod a lábad, mivel bizonyítanod kell, mennyire is vagy jártas a mágiában, méghozzá egy druida figyelő tekintete előtt. A férfi Angus Winterbreeze néven mutatkozik be, majd sorban csináltatja veled végig a gyakorlatokat, amelyek az egyszerű testedzéstől a mágiabemutatón keresztül a hit kérdésekig mindent lefednek. Hogy ez hogyan zajlik, arról kereshetsz face-en, de elöljáróban annyit, hogy nem esik le az álla a tehetségedtől.

Mina: Hamar meg is találod az egyik ezzel foglalkozó mágust, aki némi kétkedés után szívesen veszi a segítséget. Miközben rakosgatjátok a rúnákat a megfelelő helyre- össze-összetalálkoztok a többi ezzel tevékenykedő mágussal illetve a felderíteni küldött Damiennel is. Ha közben esetleg akadna kérdésed a mágushoz, tudod, hol találsz! Miután végeztetek, akkor a kis csipet-csapat összegyűlik és kemény kikérdezésen esel át: milyen mágiaágakban vagy jártas, mi a specialitásod, milyen konkrét varázsigéket és technikákat ismersz. Mire a végére értek be is esteledik, így hagynak, hogy kipihend magad. Posztod azzal érjen véget, hogy reggel meglehetős zsivajra és izgatott lábak dobogására ébredsz.

Brie: A tünde hálásan mosolyogva fogadja el a segítséget, ami annyit jelentene, hogy kísérd el. El is indultok a körútra, ami egy ideig szokványosan telik. A fiatal felderítő meglehetősen barátságos, így akár beszélgethetsz is vele, azonban a küldetés érdekes fordulatot vesz, mikor egy látszólag kőből álló hatalmas alak jelenik meg előttetek: egy gólem. Dönts, hogy visszafordultok értesíteni az egyértelmű veszélyről a tábort, vagy megküzdötök vele ti magatok.

Lily majd megkreshetsz skype-on, ha tudsz pótolni, Asael pedig saját kérésére kimesélve a küldetésből.
Kifogásokat, észrevételeket, kérdéseket, "te retardált vagy Darr" jellegű üzeneteket a szokásos helyen fogadok!

Mivel igen döcögve haladunk, a határidő jövő hét vége!

Gloria · 33 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Feb. 28, 2016 5:42 pm

Gloria

Klerikus

Hozzászólások száma : 911
Join date : 2015. Jul. 25.
Tartózkodási hely : Szent Brünhilda rendház, Északi Királyság

Karakter információ
Kaszt: Apáca
Szint: 9.
Tapasztalat:

(9690/12000)

Ameddig elér a Tünde Királyság fővárosába érzelmek széles skáláját járja be a kétségbeeséstől kezdve a haragon át a felhők felett vágtató boldogságig. Néha még magát sem érti, nem szokott ennyire szélsőséges lenni, sőt az utóbbi éveket kifejezetten az érzelmi kiegyensúlyozottság jellemezte. Tudta pedig, hogy egyáltalán nem szabadna belebonyolódnia olyan ostobaságokba, mint a plátói szerelem, vagy akár a valóságos, de az úgy ostromolta a szíve kapuját, mint az északiak tennék Hellenburgéval, ha eljutnának odáig.
Végülis baleset nélkül sikerül eljutni jelentést tenni, de ez csak a szerencsének volt köszönhető – vagy az isteni gondviselésnek, ha úgy vesszük. Jóska szinte magától száguldott az ösvényeken, és különösebb odafigyelés nélkül kerülte ki az orvul ráleselkedő kiálló gyökereket és köveket, amiben megbotolhatott volna. Amikor átlépték a főváros kapuját épségben, Lory eldöntötte, hogy legalább egy vödör répát fog neki adni jutalmul, hogy hazahozta.
Ekkorra már eljutott odáig, hogy háború ide vagy oda, azért csak tíz centivel a föld fölött mászkál, gondolataiba pedig minduntalan betolakodott egy arany szempár és egy csibészes vigyor, úgyhogy komoly színészi tehetségről tett tanúbizonyságot, amikor is ezt elrejtette a felettesei elől. Igazából – szerencsére – a személyére és a lelkiállapotára a legkevésbé sem figyelt senki. Könnyeden vágott át a királyi palotán. Őfelsége fáradtan ült a trónján, de különösen örült, amikor meglátta, és amikor Loreena röviden elmondta, hogy a herceg a seregével négy nap múlva csatlakozik hozzájuk (vagyis mostanra már elindult) Amelie Fairbranch megkönnyebbülten dőlt hátra. A lánynak még nem egészen állt össze a kép, hogy a királynő mit is tervezett pontosan, de nem is az ő tisztje volt átlátni a terv egészét. Bár lovag volt már, vagyis jóval több, mint egyszerű közkatona, ez még messze nem számított a legfelsőbb köröknek. Már a lovagok főhadiszállásán tette fel udvariasan a kérdést, hogy hova lesz beosztva, és ekkor érte az újabb hidegzuhany:
Némi szervezési malőr következett be – valójában az egyik lovagot érte egy kis baleset a konyhán némi gombával, de nem akarták bővebben kifejteni - így Lady Wildwindot nevezték ki egy húsz fős vadász-osztag élére. Úgy érezte, hogy a katonai felsővezetés sportot űz abból, hogy minden féle képtelenebbnél képtelenebb feladatot próbálnak vele elvégeztetni, sőt, még azt is el tudta képzelni, hogy fogadást kötnek rá, hogy vajon mibe fog beletörni a bicskája. Először a démonháborúba küldték kémnek - és megölte a trónbitorlót. Utána diplomatának küldték a sötét tündékhez – és várakozáson felül teljesítette a feladatot: szerzett egy hadsereget. Az egyéb körülményeket senkinek sem kellett tudnia. Most pedig kapott egy osztagot. Ő. Normál esetben szabadkozni kezdett volna, hogy neki ez nem fog menni, erre nem alkalmas, de mivel az élet Ann Shadowthornt igazolta folyamatosan, ezért már meg sem szólalt. Meg fogja oldani, mert eddig is megoldotta, és már magában azon kuncogott, hogy ezt mégis hogyan fogja túlteljesíteni. Húsz vadásszal nagyon sok mindent lehetett kezdeni. Talán egy képtelen alternatív valóságban – amiről már tudta, hogy létezik egy pár – felprédálja velük Veroniát, mint banditavezér. Felnevet a gondolatra.
Nem sok ideje maradt készülődésre, éppen csak egy kis pihenés, ruhacsere, gyors fürdés, ameddig Jóska megette a jutalmul kapott répákat, majd teljes menetfelszerelésben indult el megkeresni a csapatát. A gyomra görcsben állt, de most nem mutathatott gyengeséget. Fogalma sem volt, mégis hogy kéne vezetni egy egységet, bár elméleti kiképzést kapott rá, gyakorlata nem volt benne. De mi történhet? Elmennek a tünde erdő északi széléig, és ott majd úgyis megmondják mi a terv, vagy hogyan tovább. A maga részéről, amikor megtudta, hogy hivatalosan Károly király mellett állnak alig akarta elhinni. Túl sok szál fűzte már őket a protestánsokhoz, sőt több hétig látta vendégül magánál Anna von Hellenburgot, és most csak úgy a másik oldalra állnak? Itt valami bűzlött neki. Nem akarta elhinni, így még mindig reménykedett, hogy az utolsó pillanatban lesz valami csavar. Az északiak felé fordítják majd az íjaikat, vagy mindenki-mindenki ellen fog csatázni, és a tündék csak a tündékért küzdenek majd… Igen. Biztosan úgy lesz.
Az osztag készenlétben várta a fiatal lovagnőt a város északi kapujánál, ami igazából egy kisebb kikövezett utat jelentett. A csapatban vegyesen voltan férfiak és nők, az életkoruk is meglehetősen változatos volt, az biztos, hogy Lory a fiatalabb negyedükhöz tartozott. Már látta, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha őszinte tiszteletet akar kivívni, de nem hitte, hogy lázadoznának. Dúl a háború, ők pedig mind katonák voltak, ilyenkor pedig a parancs és a plecsni számított, különben esélytelenek a győzelemre. Amikor meglátták csönd telepedett a vadászokra. A lány megköszörülte a torkát. Most beszédet kéne mondania vagy mit várnak?
- Üdvözlöm önöket! A nevem Lady Loreena Wildwind, és én fogom helyettesíteni Sir Evergreent az osztaguk élén. Bizonyára tudják, hogy a parancsunk, hogy csatlakozzunk egy nagyobb csoporthoz a tünde erdő északi csücskében, úgyhogy egyenesen odamegyünk.
Minden szem rá bámult, és ettől cseppet sem lett könnyebb a helyzet. Látta, hogy többen furcsán méregeti, főleg egy idősebb vadász férfi és egy társa, de csak visszanézett rájuk. Malachitzöld tekintetével fogva tartotta az övéket egy ideig.
- Valami gond van?
A két vadász közül az egyik azonnal elkapta a tekintetét, a másik egy ideig még állta, de utána ő is visszább húzódott.
- Semmi gond.
Lory elégedetten bólintott egyet.
- Helyes. Indulás!
A csapat élére állt és elindult az úton előre, a többiek pedig szó nélkül követték. Halvány gőze sem volt, hogy mégis mit művel. Próbálta elképzelni, hogy mások mit tennének ebben a helyzetben, mit mondanának, hogy viselkednének. Hogy viselkedett Ann Shadowthorn, mikor a határőr csapatukat vezette? Mit tenne Lady Brigitte? És az anyja, amikor a testőröket irányítja? Tele volt pozitív példával. Működnie kellett.
Az út napokig tartott, eleinte feszült hangulatban, utána azonban a már összeszokott csapattagok elkezdtek beszélgetni, az újabbak pedig szépen lassan felvették a vonalat. Az egész nem is háborúra, hanem egy iskolai druida-tanonc csoport erdei kirándulására emlékeztetett. Lory egyedül volt az első nap a menet élén, este viszont a közös tábortűz mellett miközben egyedül eszegette a vacsoráját a kör szélén az egyik – nála egy-két évvel idősebb vadászlány leült mellé a saját tányérjával.
- Megengedi, hogy ideüljek, Lady Wildwind?
- Persze… És kérem, maradjunk a Loreenánál.
A másik bólintott. Hosszú, hullámos mézszőke haja volt, és barna pettyekkel tarkított zöld szeme. Igen különleges szemei voltak.
- Én Helena vagyok. Az meg ott Galen. Hé Galen, vonszold ide a segged!
Egy fiatalabb szintén mézszőke tünde férfi megcsóválta a fejét, majd felállt és odaült a két nőhöz.
- Itt vagyok már, jól van. Mit akarsz?
- Gondoltam, ha már a többieknek nincs töke ideülni az új főnihez, akkor nekünk legyen. Előre mondom neked Loreena, hogy majd figyelj minket a csatában és elmondhasd őfelségének, hogy a Whitespring ikrek a legjobb íjászok a tünde erdő északi feléről!
- A legjobb íjász? Galen egy nyulat se tudna lelőni ha csak egy pici szellő megrázza a leveleket! – ezt egy a tűz közelében ülő idősebb feketehajú tünde férfi mondta.
- Pofa be, Caleb! Az egyszeri eset volt, és a szemem sarkából megláttam egy kígyót! – a férfi hangosan felröhögött. Erre Helena is elkezdett nevetni, majd a többiek is becsatlakoztak. Loreena sem bírta megállni egy mosoly nélkül, még ha nem is volt részese a történetnek.
- És emlékeztek arra, amikor Miranda az első napján belelépett a szarvasürülékbe, és nem tudtuk levadászni azt a nagymacskát, mert az már egy mérföldről kiszagolta?
Az említett Miranda pont ott ült a felszólaló mellett, és egy jókora taslival jutalmazta a kínos történet felemlegetését, de láthatóan ő is jól szórakozott. Mint kiderült a húsz fős osztag kifogyhatatlan volt mulatságos történetekből, és ez elég volt ahhoz, hogy megtörje a jeget. Lory is próbált mesélni néhány mókásabb esetről, így végülis mire álomra hajtották a fejüket megtört a jég a csapatban, és az elkövetkezendő napokban is megmaradt a táborozós hangulat. A végére bár a lovagnő még nem érezte magát csapattagnak, hiszen még nem volt közös története senkivel, úgy érezte, hogy mire vége ennek a kis háborúnak talán lehet. A Whitespring ikrek mindent megtettek, hogy segítsenek neki beilleszkedni, különösen Helena, akivel egész érdekes beszélgetéseket sikerült lefolytatniuk, már-már filozófiai mélységekbe alábukva, Galen pedig folyamatosan asszony-problémákkal küzdött, így vele legalább együtt tudott kicsit érezni.
Néhány nap menetelés után kiértek az erdőből, így nem volt egyéb dolguk, mint megkeresni azt a bizonyos nagyobb csapatot, akikhez csatlakozniuk kellett.

Brienne Cronefield · 34 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 1:56 pm

Brienne Cronefield

Tünde Druida

Hozzászólások száma : 35
Join date : 2015. Dec. 30.
Age : 30

Karakter információ
Kaszt:
Szint:
Tapasztalat:

(0/0)

*Egy pillanatnyi szünet után a fiatal tünde felderítő tudatja vele, hogy annyi lenne a feladata, azazhogy feladatuk, hogy sétáljanak körbe a területen, hogy van-e veszély, vagy veszélyre utaló jel, s ha van, akkor azt jelenteni kell a parancsnoknak, Brie pedig bólint egyet, ezzel jelezve újdonat társának, hogy minden világos, és nem úgy, mint a szeme világát vesztett ablak, ezután a felderítő vezetésével el is indulnak a felderítő körütjukra, aminek a nagy részét csöndben tette meg. Na persze egyáltalán nem azért, mert fél a másiktól, hiszen erre nem igazán lenne oka sem, hanem ő alapjában véve is egy csöndes, befelé forduló teremtés, így aztán csak akkor szól, ha nagyon kell, akkor viszont szinte mindig megmondja a magáét, nem igazán nézi, hogy kivel beszél. Természetesen tud ő tisztelettudó is lenni, ha úgy kívánja a helyzet..az meg megint más kérdés, hogy néha önhatalmúlag úgy dönt a fiatal hegyesfülű leányzó, hogy nem, a helyzet egyáltalán nem kívánja úgy, hogy tisztelettudó legyen. Aztán meg szépen ráfázik és neki áll feljebb, ha visszaszólnak neki. Most azonban nem ilyesfajta dolgok miatt áll el a szava, hanem mert észrevesz előttük egy kőből készült hatalmas testet, legalábbis ő úgy véli, hogy kőből van, ám még mielőtt bármit is mondhatna az őrző megelőzi, és közli, hogy ez egy gólem.*
- Köszönöm az információt, de...bármi is ez elég veszélyesnek tűnik, én pedig nem vagyok a helyzet magaslatán, ha harcról van szó, és ha te nem vagy valamivel képzettebb, valamint vakmerőbb nálam, akkor jobban járnánk, ha visszamennénk a táborba és értesítenénk a parancsnokot a helyzetről. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem igazán gondolom jó ötletnek, hogy egyedül szálljunk szembe vele.*fejti ki a véleményét, majd egy gyors hátraarccal elindul visszafelé amerről jöttek, és csak reméli, hogy a felderítő is követi, különben vissza kell mennie hozzá, mert hát mégiscsak az a feladata, hogy segítsen neki.*

Zramon · 35 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 9:01 pm

Zramon

Nekromanta

Hozzászólások száma : 47
Join date : 2015. Jul. 25.

Karakter információ
Kaszt: Nekromanta
Szint: 2.
Tapasztalat:

(900/1250)

Az Alicia-val váltott beszélgetés után pihentünk egy kicsit. Gondolkodóba estem a korábban látott lidérc szavain és egyre csak egy fura gondolat kezdte beenni magát a fejembe, de végül sikerült elűznöm, és így némileg pihennem egy kicsit.
Majdhogynem a napkeltével együtt indulunk tovább. A lovamat kihasználva, én is és Alicia is felpakolja a felszerelését, majd gyalog koptatjuk a földet a talpunk alatt. Az út nagy része néma csendben telik, nem igazán van miről beszélnünk, és szerintem, ahogy én, úgy ő is elgondolkodott azon, hogy mi történik majd a közeljövőben. Az út eseménytelen volt, és így úgy tűnt, hogy az örökkévalóságig tart majd, és soha nem találkozunk a megadott élőholttal, mikor végre, mintegy reménysugarat, megpillantottam egy alakot. Még messze volt, és alig volt kivehető, de biztos voltam benne, hogy nem tartozik a táj természete hozzávalóihoz, így egy kicsit megszaporáztam a lépteimet, amit a sötét tünde valószínűleg majd követni fog, ha nem, akkor meg lemarad. Úgy tűnt, a szemem még mindig jó, és ahogy közelebb értem, egy csontváz alakja rajzolódott ki, aki kardjára támaszkodva álldogált a semmi közepén. Ha élne, azt mondanám, unatkozik, de ebben most nem voltam teljesen biztos.
- Mit kerestek itt? – szegezte nekünk a kérdést az élőholt, mindenféle formalitás nélkül. Egy kicsit megszeppentem, de végül megragadtam a válasz adás lehetőségét és esélyét.
- A nevem Zramon, a társamé pedig Alicia. Nekromanták vagyunk, és meghívást kaptunk a gyűlésre. – a csontváz nem szólt egy szót sem, viszont elkezdett megrepedni függőlegesen, a gerince mentén, majd ahogy „szétnyílt”, egy átjáró nyílt meg alatta, mely egy újnak tűnő lépcsőn vezetett le a föld alá. Szerintem megjöttünk, és egy kicsit talán örültem is. Lehet, hogyha ez a csontváz tovább küld minket, akkor otthagyom ezt az egész balhét a búsba, és nem érdekel többé. Végül persze lementünk, ha már itt voltunk, és beálltunk a tömegbe. Egy ideig csak a többi nekromanta sustorgása hallatszott, majd nem sokkal utánunk előlépett a már jól ismert ghoul is, Einmeria, és bele kezdett a beszédébe.
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim! Üdvözöllek titeket az Apostol egyik szerény templomában. – hangja idegen, nem ilyen öblös hangra emlékszem a korábbi találkozás során, és arra a következtetésre jutok, hogy Einmeria testén keresztül épp a Sötét Apostolt halljuk.
- Most Einmeria-n keresztül beszél az Apostol? – kérdezi kissé habozva Alicia mellettem.
- Úgy tűnik. – válaszolom kurtán, hátha folytatja a ghoul a beszédét.
- Kíváncsi vagyok, miért nem ő maga jelent meg. – mondja maga elé a lány. – Szerinted a közelben lehet? – ezt már hozzám intézi, és egy pillanatig elgondolkodom.
- Nem tudom, és nem is érdekel igazán. Elég gyáva lehet, ha még a saját emberei elé sem mer kiállni. – vontam le a gyors konlúziót.
- Remélem, nem ködös parancsokat fogunk kapni. – hallom ismét Alicia hangját.
- Miféle ködös parancsot? – kérdezek vissza meglepetten.
- Egyelőre még nincs ötletem, de már azzal sem tudtam megbarátkozni, hogy csak úgy ide küldtek. Nem vonz ez az egész. – kicsit meglepődök, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
- Jó móka lesz, hidd el. És leváltjuk a fickót, aki még elénk sem mer járulni, mint „vezetőnk”. – bukott ki belőlem, a vezető szót pedig megnyomtam a végén, nyomatékosítva, hogy nem tetszik, ahogy eljár.
- Nos, nekem nem áll szándékomban ilyesmi, de ha neked ez a célod… – tovább már nem igen fülelek, nem hallom a mondat végét, mert elszóltam magam, és ezt nem így, nem most kellett volna. Remélhetőleg nem hallotta senki, különben nagy bajban leszünk.

Hilde von Nebelturm · 36 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 10:15 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

* Lova lába sebesen pattogott a földön, talán öt perce ügethetett alatta a megtermett fríz, mikor fülét egy másik állat patája csapta meg. Kissé hátra fordult, s elébe a sötételf követ képe rajzolódott. Furcsa.
- Hmm?
- Várd be, talán valami fontost szeretne. Egy követ, lóról nem árthat sokat.
* Az állat fékjén nagyot rántott, az a mozdulatra lassított, majd végül meg is állt. Ennek láttán a sötételf is visszavett kissé a tempójából, majd végül szinte lépkedve állt meg közelében, megszólítván őt.
- Egy szóra ha lehet, Nebelturm!
* A megjegyzésre megfordította lovát egy mozdulattal, s most így végre szemben lehetett a sötételf követtel. Jó küllemű, elegánsan öltözött alak volt, kifejezetten cicomázott, ám nem találta taszítónak, csakúgy mint a legtöbb elfet sem, pont el volt találva az elegancia mértéke, s leginkább egy vámpírra emlékeztette... Érthető is, hogy miért szövetségesek, a stílust nem lehet tanulni!
- Csak tessék, hogyan lehetnék szolgálatára a sötételfe követének?
- Őfelségének Armin Fairlight hercegnek birtokába jutott egy információ, amit szeretne megosztani mindegyik háborúskodó féllel, mielőtt a csata elkezdődik, hogy ennek tekintetében menjenek az ütközetbe. A démont nem sikerült elérnem, így ön a legjobb esélyem jelenleg.
- Ez valóban fontos dolog, halljuk hát.
- Mennyit tud a démon királyságról, főképp a jelenlegi helyzetükről és új uralkodójukról?
- Lényegében csak annyit, amennyire foglalkoztam vele. Nagy a fejetlenség, épp elég bajuk van a Nefilimekkel, nem lennének megbízhatóak a háborúban, mi közük van az egészhez?
* Óh a jó öreg démonok, valahogy mindig szóba kerülnek. Alul reprezentáltak kissé szegények, bár Asael pont igen hasznosnak bizonyult előzőleg. Mégis hogy jönnek viszont ők képbe jelenleg?
- Nem feltétlenül akarnak semlegesek maradni. Sőt, bizonyos lépéseket már tettek is, habár valószínűleg erről egyik vezető sem tud. Az új királyuk okos annyira, hogy ott próbálkozzon, ahol hisznek neki: a ranglétra alsó felében.
- Ez mind szép és jó természetesen, s szívünkből köszönjük az információt Armin hercegnek, de ha jól tudom az Elf Királyság Észak oldalán sorakozik majd fel. Miért kívánták megosztani velünk ezt a kétségtelenül fontos információt?
- Mivel Armin herceg Amelie királynővel ellentétben rossz ötletnek tartja a csatát. És ha már mindenképpen elkerülhetetlen, próbálja a lehető legtöbb meglepetést elkerülni. Sötét tünde életek is múlnak ezen.
- Értem, ez igazán uralkodóhoz illő hozzáállás, köszönjük a segítséget... Ám Armin herceg biztos benne, hogy ez jó ötlet? Jelenleg már így is nyögi minden órszág a háború sorsát, ha az elfek is egymás ellen fordulnak a poklok-pokla törne ki.
- Nem fordulunk egymás ellen. Őfelsége nem nyújt segítséget délnek hadilag, csupán ezen figyelmeztetéssel, de ezt minden küzdőfél megkapja. A sötét tündék hűségesek a nemes tündékhez.
* Az elf szeme mintha kissé fellángoltak volna, tudta és sejti is hogy mi fordulhatott meg a fejében... Ők, az átkok elszenvedői már csak ismerik a másik bánatát, s a kés is csak addig lebeg a hát mögött, míg az elnyomó le nem gyengül annyira, hogy bele tudják döfni a veséjébe a kést. Lesz még önálló sötételf birodalom Veroniában, ez nem is kérdéses számára.
- Véletlenül se céloztam rá, hogy nyújtana, de azon ismeret, hogy a kés merről szúrhat, már magában megér egy kisebb sereggel... * Pillanatra elhallgat, majd folytatja * - Mindenesetre minden hálánk a hercegé az információért, amennyiben ennyi lett volna a fontos, nem is rabolnám tovább a drága idejét.
- Ennyi. Köszönöm az idejét!
* Felelte az elf, majd azonnal el is indult. Ő maga se fecsérelte az időt, megsarkantyúzta a lovát, majd egyenesen megindult az első közelben lévő falu felé. Párszor a térképpel is egyeztetett kissé, ám végül egyértelműsödött benne, hogy hova is kellett mennie.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* A faluba beérkezve lovát azonnal lepihentette az istállóba, majd szépen el is látta azt. Itt lesz egy ideig, kár lenne szegény jószágot éheztetni, vagy éppen szomjan hagyni. Ha ez nem lenne elég, emellett még első dolga a Déli katonai központba vitte a faluban, s egy sürgönyt küldetett ki, melyet egyenesen Esroniel kezébe kívánt juttatni. Ez többnyire azt tartalmazta, hogy mit is mondott a sötételf, s emellett némi segítséget is kért a két vámpír fellelésében, főleg a Rotmantelre koncentrálva, ugyanis ő feltűnőbb és fontosabb jelenségnek tűnt, mint a Schwarzjager. Hogy ezt letudta, kissé körbekérdezett a faluban, ám végül sok váltó és még több nézelődés után se akadt senki, aki tudott volna valamit a párosról némi homályos utalás kivételével, s inkább úgy döntött megvárja a sürgönyt, s letelepedett a fogadóban, ahol elfogyasztott egy jó tál véres hurkát némi főtt krumplival, s egy korsó sörrel.
- Nagyon belecsöppentél a dolgok közepébe.
- Bele ám, de végül is nem bánom. Legalább kiérdemlem a maradásom... Mégis jobb, mintha felesleges tagja lennék az egyháznak... Végre talán tényleg hasznomat leli von Himmelreich.
- Von Himmelreich ide meg oda, másról nem is tudsz beszélni?
- Féltékeny vagy?
- Bah, hülye gyerek.
* Miután befejezte az étkezést, ismét meglátogatta a katonai kirendeltséget, ahova egyenlőre nem érkezett meg a sürgöny. Elfoglalt hát egy kényelmetlennek tűnő széket, s abban hátradőlve kissé elvitte az álom magával. Úgy egy óra múlva ébresztette az ott lévő tiszt asztalon való kopogása, amivel jelezte, hogy meg is érkezett a levél. Nem is teketóriázott túlságosan sokat, kinyitotta, s azonnal felismerte rajta a zsinatelnök pecsétjét, illetve annak kackiás írását. Gyors feldolgozta, majd eltette az iratot a táskájába. Ezek szerint mégis akad egy egészen forró nyom, egy intéssel elbúcsúzott a kedves őrtől, majd felugrott a paripájára. Szépen kivezette az istállóból, majd gyengéden belesarkantyúzott annak oldalába... Nem akart túlzottan sietni, de érdemes lenne még ma este legalább egy napnyi hátrányra behozni az elmaradást.
- Mit teszel, ha nem kívánnak velünk jönni?
- Lényegében nem is kell, csak közölni velük egy üzenetet... De ha arra kért volna von Schwarzjager, hogy jöjjenek, akár erővel is elvonszolom őket... Minden Déli kirendeltségű falu katonáinak szent feladata lenne, hogy segítsen ebben.
- Végül is.
* Lova lába ügetve pattogott a deres földön, irány hát Dortenfurt, a megnevezett célpont.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Mire nagy nehezen megérkezett a célpontba, már nagyban a délután vége lehetett, s a napnak is lehajlott kissé a dereka. Nagy fejetlenség volt a faluban, kiabálva rendezték dolgaikat az emberek, néha a tüzet oltva, s néha egy-egy sebesültet ápolva. Első lehetséges éppen pihenve álldogáló emberhez lépve egy kérdést intézett ahhoz. Amaz nem hogy félve, de egyenesen rettegve válaszolt neki... Sejthető volt, hogy igencsak jó nyomon járt.
- Jó uram, mi az oka ennek a nagy fejetlenségnek?
- Maga nem velük van?
* Feszes mesterkéltséggel a korábban von Himmelreichtól kapott menetlevélért nyúlt, majd azt kinyitva egyértelműen láthatóvá vált a pecsét, mely igazolta kijelentését... Ha az írást nem is, a pecsétet biztos felismerte a paraszt, s egy kissé mintha fel is lélegzett volna.
- Von Himmelreichot, és Délt szolgálom, ki az a velünk?
- A többi vámpírral. Egy órája voltak voltak itt, nyakon ragadtak valami fruskát és ellovagoltak vele. Amelyik meg itt maradt olyan csetepatét rendezett, hogy ajaj!
- Hogy néztek ki azok a vámpírok? Vörös köppeny volt rajtuk?
- Biztos-e, hogy nem velük van? Mert akkor ráhibázott!
* Képén egy fanyar mosoly szalad végig, lépten-nyomon ezekbe a büdös Rotmantelekbe botlik, s úgy látszik sose szabadul most már meg tőlük idejében. A múltkori eset során is majdnem ott hagyta a fogát a vérfejtőben, vajon mi várhat most rá, ha egyenesen a főcsaláddal találkozik? Semmi jó.
- Mocskos Rotmantelek. Hol van az a vámpír aki balhézott?
- Egy fertályórája lovagolt ki, de annyi sebből vérzik, hogy nem juthatott messzire. Ha napnyugatnak indul, még utolérheti.
* Készségesnek tűnt a férfi, elégedetten bólintva belenyúlt erszényébe, majd egy tallért vett elő, melyen egy kövér 50-es pihent, s mellette pár szó istenről, s arról, hogyan is egyesíti népeiket. A paraszt arca felvillanyozódott, s azonnal el is fogadta a neki dobott érmét, egy éles vigyorral. Biztosra akart menni, még egyszer rákérdezett a célpontra.
- Merre ment?
* Erre választ nem is kapott, csak egy irányt, megfordította az irányba a lovát, s hatalmasat sarkantyúzott belé. Véletlenül se szerette volna sokkal jobban meghajtani a kelleténél, de most sietnie kellett, s az idő nem az ő oldalán játszott. Úgy két fertályórának kellett eltelnie, míg végül kirajzolódott előtte egy szedett-vetett lovas képe, ahogy poroszkálva próbált az állaton maradva követni az irányt. Rettenetesen szánalmas volt, ám ereje még így is elég volt ahhoz, hogy felé fordítsa a Schwarzjagerek veszélyes fegyverét a számszeríjat. A mozdulatra kissé összerezzent, ám nem hagyta magát, s gyanakodva emelte meg a fegyverét, hogy ha mást nem, eldobva legalább bosszúból felszúrja vele a vámpírt, ha az éppen úgy döntene, hogy megtámadja.
- Mit akarsz, Nebelturm?
- Könnyebb megtalálni, mint gondolnád, Reingard von Schwarzjager... Tedd le azt a fegyvert, mielőtt ledőlsz a lóról, Julia úrnő üzenetét hordozom.

Wilhelmina von Nachtraben · 37 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Márc. 04, 2016 8:10 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1391
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Úgy halad előre a rengeteg ember, még több ember és sátor között, mintha felhőkön lépkedne. Kivéve, hogy felhőkön nincsenek olyan dolgok, amikben könnyen elbukhat, amiknek nekimehet, aztán pedig serényen pazarolhatja az idejét elnézéskéréssel. Útja közben nem egy furcsálló pillantást érez magán, amik szinte égetik a bőrét, akár a napsugár, de direkt nem néz oda, nem mer szemkontaktust létesíteni senkivel. Határozottan egydenesen tartja a fejét, csak a szemeivel pislog jobbra-balra, nézelődik, és nagyon várja, ogy végre elérjen a céljához, mert minden egyes emberrel, aki mellett elhalad, úgy érzi, közelebb jutott az idegösszeomláshoz. És még csak Damien sincs itt, akinek kommentálhasson!
Szinte érzi már, ahogy a veríték apró cseppecskékben gyűlni kezd a nyakán és homlokán, amikor is megpillant egy köpenyfélébe - fehér köpenyfélébe - burkolt nőt, körülvéve néhány hasonló kaliberű személlyel, akik persze jóval fiatalabbnak tűnnek, és kevésbé vezető titulusúnak.
A főnök... avagy főnökasszony... avagy igazából Minának fogalma sincs, mi lehet egész pontosan a titulusa, és/vagy hogyan lenne illendő szólítani az asszonyságot - tekintélyt parancsoló külsővel rendelkezik, de nem az agresszív fajtából. Elegáns, természetesen hullámosodónak tűnő gesztenyebarna haja kényelmesen foglal helyet a vállán, de csak szigorúan addig ér, tovább nem. Szinte el lehet képzelni, ahogy minden alkalommal, mikor a tincsek a bizonyos pont alá nőnek, azonnal lenyisszantásra kerülnek. A nő arca nem igazán finomnak, inkább kissé csontosnak mondható; egy nemes arcvonásokkal rendelkező ember, ugyanakkor az ariztokraták gőgje nélkül, látszik rajta, hogy ért a munkájához s ezzel tisztában is van, ahogy azzal is, hogy ez a kis csapat itt az ő felelőssége és irányítása alá tartozik, ennélfogva néha muszáj gatyába rázni őket.
Mina megtorpant a csapat előtt, s úgy látszik, már egy ideje várakozhatott, mert a mágusok vezetője, aki épp magyarázatában elmélyedve a tanítványok felé fordult, most abbahagyja az oktatást és oldalra pillant az egyik gyakornok válla fölött. Mina rájön, hogy a mélykék szemek egyenesen rá szegeződnek.
- Segíthetünk valamiben, kisasszony? - emeli rá szép ívű szemöldökét a nő, a hangjában pedig enyhén erőltetett udvariasság cseng. Ugyanakkor valamilyen szinten kíváncsian méregeti a látszólag fene tudja, honnan idetévedt vámpírlányt. Nyilván azon tűnődhet, mi szél hozta. Mina is tűnődik ezen néha, úgyhogy egy csónakban eveznek...
- Öhm... khmm... Szép estét. Én... az imént beszéltem a mágusok vezetőjével, aki ideirányított önökhöz... azaz mondta, hogy a rúnások a tábor szélénél tartózkodnak, és... Azért jöttem, mert én is szeretnék csatlakozni. - Mint aki karót nyelt, áll egyenesen, a szavak pedig úgy préselődnek ki belőle, mintha úgy kellene beszélnie, hogy egy szál rózsát ledugnak közben a torkán. A nő végigméri, vizsgálóan, Mina pedig istenhez imádkozna, ha hinne benne, így viszont nem tudja, mit csinál, de nagyon, nagyon reménykedik.
- Hm. - feleli amaz némi elgondolkozás után valahogy elegáns módon ráncolva a homlokát. - Értem. Megtudhatnám a nevét esetleg?
Nem hallott gúnyt, ugye, nem hallott...? De már mért is ne hallott volna? A fenébe... Semmi gond, ez még nem jelent semmit. Csak nyugalom. Nem kell itt semmitől sem félni, végül is csak egy emberrel beszél... akin csak az múlik, hogy hajlandóak-e bevenni a csapatba, ami... miért is lenne jó? Ja, igen, talán valahogy áttételesen Azrael kardja közelébe kerülhet.
Hú. Így, hogy benne van a sűrűjében, elképesztő elérhetetlennek tűnik ez a cél és rémesen hosszúnak és beláthatatlannak az odáig megteendő út.
- Persze! Mármint... Mina vagyok. És Nachtraben, ezt, gondolom, tudnia kell... - süti le a szemeit.
- Óh. - Már megint, a meglepetés. Miért lepődik mindenki úgy meg? Már megijed, hogy ismét nem létező vámpírnak titulálják... - Értem. Nos, akkor azt hiszem, tényleg idevaló lehet. Gisele Warnhof volnék, de mi itt csak keresztneveket használunk, úgyhogy a Gisele elég. A tanítványaimmal most épp a védőrúnákat gyakoroljuk... bár ezt, gondolom, tudja. Tisztában van vele, hogy működnek?
- Igen - feleli némi tétovázás után is.
- Akkor azonnal csatlakozhat is. Ez csak egy rutinfeladat egyelőre. Mehet akár Amanáék csapatához, vagy Sethékhez, részemről teljesen mindegy. - Mina csak pislog ezen a gyors, könnyed gyakorlatiasságon, és hatalmas kő esik le szívéről, észrevéve, hogy nem következtek be különösebb komplikációk... - Még annyi, hogy fel kellene iratkoznia. A nap végén lesz egy összesítés, ahol tisztázzuk, ki mit is tud. Frau Helena fog elnökölni, úgy említette, vele már találkozott... Seth, merre van a papír?
Előmászik az egyik csapatból egy fiatal elf férfi, akit inkább még csak fiúnak lehetne nevezni, s akin látszik, hogy a tanulmányaiban kifejezetten ügyes, viszont ha társalgásról van szó, akkor némi problémákba ütközik. Félszegen kerít elő ruhája - azaz szürke köpenye (úgy látszik, itt a lányok fehéret, a fiúk meg szürkét hordanak, egy-két kivétellel) - valamely bugyrából, s kissé elvörösödve nyújtja azt át Gisele-nek, aki látszólag fel se veszi a zavart és átnyújtja a papírt Minának. - Egyelőre csak a nevét írja fel. Helena úgyis részletesen feljegyez majd minden szót, minden mágiát, amit mond, fölösleges most körmölnie.
Minának az az érzése támad, hogy itt a háttérben intrikus pletykák szövődnek arról a bizonyos Helenáról... Nem feltétlen gondol negatív dolgokra, de, mint kollégák, egészen biztosan akadnak köztük ellentétek, vagy stílusbeli különbségek, amik vicces helyzeteket okoznak...
Mina felfirkantja a nevét, ezekután Gisele a dolgukra hagyja őket. Persze ott marad felügyelni, de inkább csak a háttérből figyel, mint gyerekekre a játszótéren, szórakozott tekintettel vizsgálva Minát, amint lázasan issza Seth minden szavát...
...merthogy a csapatmunkát annyira nem szokta meg. (A páros munka nem számít csapatmunkának.) És bár a rúnákhoz ért, ez így mégis... teljesen más. Szoknia kell az egész helyzetet. Többek között azt is, hogy ilyen könnyeden megy minden. Lassan elkezdi élvezni az egészet. Seth meg láthatóan élvezi, hogy magyarázhat. Jobban mondva... élvezi, hogy magyaráz, és figyelnek rá, és még meg is értik. A kis csapat többi tagját alkotó két lány nem egyszer kuncogva néz össze, amit Mina hol észrevesz, hol nem, szerencséjére, a munkába való belemélyedés miatt.
Időközben melléjük csapódnak más mágiaágat gyakorló személyek is. A rúnások egy része szóba elegyedik velük. Úgy viselkednek, akár egy kellemes kis iskolai csapat. Mina egy picikét kívülállónak érzi magát, ahogy érdeklődő tekintettel végigmérik az újonnan érkezők, és úgy néznek rá, mint akit nem tudnak hova tenni. S ahelyett, hogy odasétálnának hozzá, és megkérdeznék, mit keres itt, inkább a beszédpartnerüket faggatják ki. Halkan, persze, azt hiszik, Mina nem hallja; de nem ismerik eléggé a vámpírokat és az éles hallásukat...
Mikor már ötödszörre hall olyasmit, hogy "Hát ő meg kicsoda?" "Gőzöm sincs, az új husi, most került ide vagy fél órája, de nagyon ügyes", akkor kicsit kezd elege lenni. Seth valahogy érzékeli a felgyülemlő feszültséget, mert ő is egyre idegesebb lesz, és egyre többször akad össze a nyelve.
Mina ideges sóhajjal pakol arrébb egy rúnát. - Őő... azt nem úgy ke...
- Jól van, jól van! Tudom...
Még több fej pislant oda a felemelt hangra. Mina meg bosszús, kipirult arccal felpillant a munkájából, és élesen belebámul az éppen róla társalgó páros - egy csapattag rúnáslány és egy valahonnét hozzájuk csapódott fiú - szemeibe. - Mi az? Valami probléma van?
Meglepődik... a szavak, mintha nem is a sajátjai lennének. Mióta ilyen bunkó ő? Gyorsan elvörösödve lesüti a szemét, és enyhén remegő kézzel korrigálja az iménti hibáját, engedve, hogy fekete haja teljesen a szemébe lógjon, legalább eltakarja a többiek elől. Seth meg közel hajol hozzá, és mintha csak tovább magyarázna - pedig mit kell magyarázni már a rúnapakolászáson fél óra után? - a fülébe motyogja: - Ő itt Erich, Laura... háthogyismondjam... - Mondjuk így. Tökéletesen megértem. Bár elég volt rájuk nézni is. - Eh, remek, most mi beszéljük ki őket.
Mina sóhajtva törődik bele, hogy az első napok itt nem lesznek könnyűek. Retteg. Ha nem talál ki valamit, hogy feloldódjon, meg fog őrülni. Hiszen ezek még azon is nevetnek, ahogy Seth magyaráz neki. Sőt, Seth nem is kell, elég, ha ránéznek, és realizálják, hogy ő egy... vámpír... a hadseregben... Pedig azt hihetnénk, hogy legalább a rúnamágusok vegyes társaságában elfogadott az ilyesmi. Az egyetlen, ami kicsiny könnyebbséget jelent, hogy Seth elf. Ami mondjuk még mindig nem sötét tünde, de már közelebb jár hozzá, és legalább hegyes füle van. Nem, nem, nem kezdünk el Damienhez hasonlítani senkit. Nem jó ötlet.
Lassan kezd elfáradni a munkában... vagy inkább abban, hogy leplezze a különböző kellemetlen érzelmeket, amik egyre inkább előtérbe akarnak tolulni benne. Amikor is hirtelen meghall egy ismerős hangot, aki köszönti Laurát és Erichet. Felpillant. - Damien?
Seth megrezzen és egy kérdő "Ismered?" nézést küld felé. A rúnáit meg egy ideig békénhagyja, amíg Mina elsurran igyekezően kevéssé kínos módon bemutatkozni. Így hát végre Erichék is megtudhatják, ki ő, hála a sötét tündének, Mina meg megtudja, hogy Erich is felderítő... persze, kitalálhatta volna már a ruhájából. Minőségi, barna bőr. Laurának nem rossz az ízlése. És mindenekelőtt, még soha nem volt ilyen megkönnyebbült, hogy Damient láthatja... Alig tudja megállni, hogy át ne karolja a nyakát és szorosan magához ne ölelje. Mindenesetre megoldja egy megkönnyebbült sóhajjal és egy vigyorral. - Hogy haladtok? - dörzsöli össze kezeit várakozóan, csillogó szemekkel bámulva Damien zöldjeibe.
- Egész jól. Még csak tervezgettünk, átlagos dolgokat, tisztáztuk, kinek mi lesz a feladata, és hogy holnap merre fogunk császkálni.
- Te is mész császkálni? - Aha. Hát ti? Védelmezitek a csapatot? - Igen... bár szívesebben mennék veled az erdőbe... - fogja el ismét az elveszettség keserűsége, de elhatározza, hogy most nem megy át szánalmas árva kislányba. Össze fogja szedni magát. De... a szabad felderítés még mindig jobban vonzza, mint hogy itt tologassa a rúnákat. Na persze, az más kérdés, hogy... - Itt igazán hasznodat veszik. - Egen. Meg a gondolatolvasás. Ez már hiányzott. Seth valahogy még nehezen olvassa a gondolatait. Igazából az intuícióval még van egy-két probléma...
- Ó, és Herr von Eisenschnittel azt mondta, mára ennyi volt, szóval úgy döntöttem, megkereslek titeket.
Jó pár percig csevegnek még, és Mina lassan kezdi úg érezni, hogy feloldódik... remeek, már csak ezt kellene elérni Damien nélkül mis, és minden szuper lesz. De egyelőre elkönyveli sikernek az eddigieket is. Kis lépésekkel, de haladnak...
AHogy egyre hűvösebb lesz, egyre fáradtabbnak lesznek, az árnyékok pedig hosszabbak, lassan kezdenek fogyatkozni az emberek a színről. Az aktív unkát mára mindenki befejezte, viszont hamarosan ismét összesereglenek, ugyanis most következik a megbeszélés, amelyet Gisele említett. Egy kisebb delegáció kíséretében Frau Helena jelenik meg ismét, hogy kikérdezze az újoncokat - Mina megkönnyebbülve veszi észre, hogy egyen-ketten azért akadnak rajta kívül is -, mit tudnak. Egy jegyzetfüzettel a kezében várja a válaszokat, Mina meg előre retteg, tudja, hogy most egy csomó ember figyelme csakis egyenesen rá fog összpontosulni. Valahol ott látja Damient is a tömegben, kétségbeesve keresi a pillantását, de csak kicsit nyugszik meg a kapott bátorító mosolytól.
- Nos, Wilhelmina, kezdjük magával. Ha tisztáztuk, mit tud, akár mehet is aludni, Frau Warnhof bemutatja majd a hálókörletét.
- Azaz az egyik szabadon maradt sátrat.
- Azaz az egyik szabadon maradt sátrat - helyesel Helena, egy pillanatra félig leeresztett, legyezőként rebegtetett szempilláival átpillantra Gisele-re, amely pillantásban Mina valahogy fenyegető háttértartalmat lát. Lehet, csak ő képzel mindenbe többet.
- Öhm... rendben... Nos, hát, mint azt, gondolom, láthatták, értek a rúnákhoz. - felpillant. Bólintás, Helena részéről. - Meg az Árnytűhöz... - Bólintás. - És az Éjlánghoz... - Bólintás. Csend. Még több csend. Mina lába alatt egyre forróbb a talaj, és kérdőn, kétségbeesetten pislant Helenára, aki lassan vonja fel jobb szemöldökét. - Ennyi? - Hát, ha a képességeimre gondolnak... - Igen, arra gondolunk, amit tud. - Hát, olvastam rengeteg könyvet... - azzal elkezdi sorolni, pontosan miféle témákkal tömték a fejét egészen totyogós kora óta, egészen addig, amíg a főnökasszony rá nem un, és lezárja a témát annyival, hogy: - Rendben van, az elkövetkező napok majd még meghozzák a termésüket és eldöntik, pontosan kiben mennyi potenciál is van... Egyelőre ennyi elég lesz, Wilhelmina, Gisele, elkísérheted a... sátráig... jöhet a következő...
Gisele illedelmes biccentéssel elköszön, majd jelez Minának, hogy induljanak, aki fülig vörösödve motyog valami köszönet- és jóéjszakát-félét, majd olyan arccal, mint aki legszívesebben elássa magát, sietve elsétál.
Nem tart messze az út a sátortáborukig, ahol a többi rúnás már nagyrészt nyugovóra is tért, hisz nekik nem kellett gyűlésre menniük. - Ez a kettő itt még szabad, válassz nyugodtan, bár én nem látok különbséget. És ne vágj ilyen savanyú pofát! Helena mindenkivel így bánik. Még nem ismer téged.
- Hát... nem is fog. Csak arra fog rájönni, miket tudok varázsolni. - közli keserűen, és szokása szerint, kicsit túlságosan őszintén. Már azon is fáradt meglepődni, hogy Gisele ilyen kedves vele.
- Ez így van. Pont ezért bárhogy néz rád, ne vedd magadra. A képességeid miatt viszont egy idő után becsülni fog, mert ügyes vagy, ezt láttam. - Mina hálásan elmosolyodik. - - Láttad volna Sethet az első napjain... - Nevet fel halkan Gisele, és sokkal emberibbnek tűnik hirtelen, mint bármi más a vezetőségből ebből a társulatból...
Jó éjszakát kívánnak egymásnak, Mina pedig bemászik a sátrába, és egy jó hosszú ideig csak bámulja a sötétkék vásznat maga fölött. Egyedül van. Borzasztóan egyedül. De egyben mégse. És ez az egész olyan mértékű izgatottsággal tölti el, hogy alig tud aludni az agyában száguldozó érzésektől. Minden szó, amit ma hallott, újra és újra és újra lejátszódik az elméjében, különböző szempontokból analizálja azokat, próbálva rájönni, ki mit gondolhat róla és hogy reagálhatott volna másképp és hogy teheti ezt a jövőben, és...
... a nyavalyába is, fáradt. Magára parancsol hát, hogy aludjék... Az igénytelen helyeken való alvást megszokta már, e tekintetben ez nem okoz gondoz, a fekvőhelye pedig egész kényelmesnek is mondható. Oldalra fordul hát és álomba ringatja magát.
Szinte egyetlen hosszú fekete vonallal lehetne jellezni azt a szakaszt, amit alvással tölt - mikor felébred, ugyanis semmire nem emlékszik, ami az éjszaka alatt történt.
Nem is nagyon van lehetősége emlékezni, mert a tudatalattija már az ébredés peremén érzékeli: történés van. Nem kevés zaj veri fel nyugodalmas álmából. Mintha egy egész vásári tömeg csődült volna ide és veszekednének a répa árán. Felkapja a fejét a nagy mozgolódásra, és ijedten húzza össze magát, ahogy sátra egyik oldala behorpad. Valaki biztosan nekiment a nagy sietségben és majdnem felborította az egészet. Egyre erősödő dobolást hall, mint odakintről, mind pedig a mellkasában, és kíváncsian, s nem kevéssé félve dugja ki a fejét a sátor bejáratán, azonmód karikás szemmel és kócosan, hogy megnézze, mi a fene is történik épp...

Institoris · 38 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Márc. 05, 2016 1:24 am

Institoris

Klerikus

Hozzászólások száma : 568
Join date : 2015. Jul. 26.

Karakter információ
Kaszt: Inkvizítor
Szint: 8.
Tapasztalat:

(8060/9500)

Rég tettem meg ilyen rengeteg utat ennyire rövid idő alatt.
Liheg az oldalam és az éhségeről már napok óta megfeledkeztem - ahogy letoppanok a tábor szélén, a Főváros és a Katedrális között féélúton, egy pillanatra mintha megszédülnék, de nem foglalkozom vele. Elhajítom a kantárt és sietve, s a feldúlt föld durva barázdáin átbotladozva kerülgetem a mozgásra készülődő embereket vagy húsz percig: ennyi időbe telik ugyanis, amíg eljutok a sátorig, ahonnét hosszú napokkal ezelőtt elidndultam, hogy megkeressem von Himmelreich zsinatelnök gyenge pontját.

Sok mindenről lemaradtam.
Hogy csak a legelsőt említsem, Károly király szemlátomást kiadta a parancsot, hogy ideje útnak indulni. Fémkapcsok, szerszámok csengése tölti meg a levegőt a mező szélte-hosszán, ahogy a sereg tempósan tábort bont; a földön szétrúgott tábortüzek romjai keverednek kibelezett szalmazsákokkal, s mindenütt lázas fegyverolajzásba, felszerelésjavításba merülő katonákat látni.
Az ember azt hinné, már ide is éles karddal érkeztek.
Forró ragu, fűszeres bor és friss kenyér illata keveredik a lovak és emberek szagával, meg friss vízé és - igen, ez teljesen biztos - szappanhabé, távolról: kevés dolog zavar annyira, mint a borostám szúrós viszketése. Ennél jóval nagyobb gondjaim is lesznek, ha ez az óriási csatározás megkezdődik.
A pápai sátor még ott magasodik a tábor közepén: úgy vágok át az utolsó párszáz yardon felé, mintha mágnes vonzana a tetejére tűzött karcsú zászló felé.
Előtte díszes, faragott küllős, négylovas hintó.
A hintó előtt ott áll a pápa; arcán várakozó, töprengő kifejezés.
Elébe lépek, tartva az előírásos távolságot.
- Szentatyám.
- Kather - fordul felém Sixtus anélkül, hogy akármennyit is váratna. - Éppen végszóra. Nem siette el.
- Nem vagyok olyan gyors, mint szeretnék lenni, atyám.
Int, és a veleszületett mosoly megszokott árnyéka egyúttal meg is jelenik a ráncai sarkán.
- Sebaj, még végül is van időnk. Az eretnek még messze jár. Mire jött rá?

Itt az idő.
Ha a pápa azt hallja vissza tőlem, amit a király gyóntatója mondott, azzal Darion Kardenal akaratát érvényesítem. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy a vizet a gátlástalan főírnok malmára hajtsam, és bár a tanács nem kifejezetten tőle származik, mégiscsak ő volt az, aki Arianus atyához küldött engem. Pontosan ugyanúgy fog begyűrűzni, mintha a tulajdon szájából hallottam volna. Biztos vagyok benne, hogy hazudott, amikor azt mondta, ő nem juthatna hozzá az információhoz, és minél többször forgatom a jelenetet a fejemben, annál inkább meggyőződésem, hogy ezzel csak a személye iránti gyanakvásomat kívánta csillapítani.
Ebben talán nem járt sikerrel, az eredeti terve azonban nem rajtam fog elbotlani.
- Csak akkor tudjuk elcsalni a híveitől von Himmelreichot, ha megosztjuk a figyelmét - felelem szemrebbenés nélkül. - Úgy, ahogyan ő osztotta meg Veroniát. Vallási lázadással. Belülről.
Sixtus elkomorodik egy pillanatra, majd jelentőségteljesen biccent.
- Tűzzel a tűz ellen. Működhet, ám nem lesz egyszerű - Visszafordul rám a figyelme. - Tudja, mit kíván ez valakitől, nemde?
Hideglelős bizonyosság fog el. Bólintok, többször gyors egymásutánban, nagyot nyelve, de a tekintetem elszántan állja az övét.
- Tudom - hallom a saját hangomat. - Be kell épülnie az ellenséges seregbe.
- Azt is sejti, ki erre a legkézenfekvőbb választásom.
Ráncolom a homlokom, mert az lehetetlen: a szeme, az arca, a hangszíne mind ékesen árulkodóak, mégsem hiszem el elsőre. Hogy eshet éppen énrám a választása? Rám, a feketelistásra, akit félszemmel is felismernek; rám, aki Hellenburgban járt nemrég, az ő utcáikon. Rám, akinek az akcentusát mérföldekről kihallani a közös nyelven.
Kizárt, hogy akármeddig is eljussak.
A pápa a fejembe lát.
- Tudom, vannak elég szarvas érvek maga ellen - fűzi tovább most, hogy a válaszomra hiába vár. - Meg akarják ölni, elhozta a féltett nefilimüket, többször szemtelenül tört be a területükre. Lassan a gyerekeiket is magával ijesztgetik. Azonban egyik inkvizítor sem ismeri annyira az ellenséget a kínzókamrán kívül, mint maga.
Röviden elhallgat, mire tépődne valamivel.
- Megtalálom a módját, hogy megoldjam - biccentek azonnal, sokkal magabiztosabban, mint amilyen valójában vagyok. Hogy fogok egyáltalán megszólalni...? Bárcsak Anat is itt lenne! A nefilim úgy tanul ismeretlen nyelveket és dialektusokat, ahogyan más egy könyvben lapoz.
Sixtus töri meg a beállt csendet.
- Mondja, Kather, mit mondana, ha egy laikus mágus bűvészkedése jelenthetné az utat ahhoz, hogy leszámoljunk az eretnekekkel, és visszaállítsuk a rendet és a békét?
Hagyok magamnak egy szívdobbanásnyi időt, hogy megemésszem a kérdést.
- Azt mondanám, mondja a nevét, szentatyám, és én elhozom őt is. Aztán addig tekerem a fogantyút a kínpadon, amíg hűséget nem fogad.
- Nem kell elmennie érte, önként jelentkezett - hangzik a válasz. - Hans Schreibernek hívják, előrement a sereg többi részével. Majd ha odaértünk, megkeresheti, de addig is tartson velem.
A hintó felé int, és én ezúttal nem kérdőjelezem meg a döntését.
- Hallani akarom, mit is ötlött ki pontosan.

Hosszan nyújtózom ki, végignézve a Pusztaföldön, amikor végre kiszabadulunk Őszentsége hintajából: egyetlen pillantás elég hozzá, hogy megállapítsam, a környék igencsak rászolgált a nevére. Szabadon nyargalászó északi szél köszönt, bebújva az ingem alá: fázósan dörzsölök végig a felkaromon, azt latolgatva, mennyi időm lehet addig, amíg elindulok a protestáns sereg felé. Leginkább arra vágyom, hogy legyen egy napom még: hogy végre ehessek valamit és lefekhessek aludni.
Legelőször azonban meg kell találnom Hans Schreibert.

Alicia Zharis · 39 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Márc. 06, 2016 12:05 am

Alicia Zharis

Nekromanta

Hozzászólások száma : 415
Join date : 2015. Dec. 28.
Age : 26
Tartózkodási hely : Ahol élőholtat látsz

Karakter információ
Kaszt: Halálpap
Szint: 10.
Tapasztalat:

(13150/15000)

A rövid párbeszéd után csend telepszik a párosra, és csak a ropogó tűz az, amely megtölti a környéket. Alicia végig a megigéző lángokra figyel, és mivel nem érkezik veszélyre utaló zaj, nem is zökken ki ebből a gondolatok nélküli állapotból. Kissé üres tekintettel néz maga elé - egyértelmű, hogy nem itt jár. Néha álomtól nehezedő szemhéjai leereszkednek, talán az éjszaka folyamán elbóbiskol párszor, majd ahogy riadtan felébred, körbepillant. Zramont és lovát látja csak a környezetében, így lassan megnyugszik, de még hosszú percekig hallgatózik, hátha egyéb zajokra is figyelmes lesz, de szerencséjükre minden békés. Pár gallyat dob a lángok közé, hogy még éltesse a vöröslő nyalábokat, majd egy újabb pihentető félálom után ez megismétlődik, egészen reggelig.
Megjelennek a nap első sugarai, így szedelőzködni kezdenek, csomagjaikat felpakolják a lóra, és hogy további terhektől mentesítsék az állatot, a nekromanták gyalogosan vágnak neki az eléjük táruló útnak, ami igencsak hosszúnak ígérkezik így. A végtelen fehérség kíséri őket, mely egy idő után monotonná válik, beszélgetést pedig egyikük sem kezdeményez - bizonyára nincs mit megtárgyalniuk, Alicia meg alapból nem szereti a fölösleges szócséplést. Jobb is így, mindketten saját gondolataikban merülhetnek el, bár a nő nem kifejezetten hagyja, hogy ellepjék a legkülönfélébb mondatok elméjét. Amennyi információja van erről az egészről, érdemtelen továbbgondolni, hiszen bármi kialakulhat belőle, és egy adag aggodalomra okot adó képzetek jelenleg nem hiányoznak életéből. Pont elegendő feszültséget ad már neki az, hogy semmit nem tud erről az egészről, és ez némileg ingerli is.
Kezdi zavarni, hogy semmi sem töri meg az egyhangúságot. Mindenütt némaság honol, leszámítva azt a jelentéktelen zajt, amivel ők jönnek. A hó ropog a lábuk alatt, és a sötét tünde szerencsésnek érzi magát, hogy vastag öltözetben van, így nem fázik át egykönnyen.
A távolban feltűnő alak megjelenése igazi megváltásként éri a hosszú menetelés után. Közelebb érve egyértelművé válik, hogy egy hóval borított csontváz várja őket elég különös, a vázhoz valahogyan nem illő testtartással.
- Mit kerestek itt? – kapják azonnal a kérdést, a mögöttük lévő hátasállat nyugtalanul dobbant egyet. Olyan unottnak tűnik ez a lény, amin mondjuk annyira nem csodálkozik: mégiscsak egy halom nekromantára vár, akik Veronia minden tájáról jönnek a lehető legkülönfélébb időpontokban megérkezve, azonban némi meglepetést okoz, hogy beszél.
- A nevem Zramon, a társamé pedig Alicia. Nekromanták vagyunk, és meghívást kaptunk a gyűlésre - magyarázza azonnal utitársa, és neve elhangoztával az elf bólint egy aprót. Fogadójuknak nem is kell ennél több: hangos reccsenésekkel széthasad, a kettétört csontok helyére pedig egy lépcsősor kerül, amely lefelé vezet. Ez a paripának cseppet sem tetszik, nyugtalanul lépeget egy helyben. A nő vet egy bizonytalan pillantást a fokokra, majd a férfira, hátha tud valamit javasolni, viszont egyértelmű, hogy nincsen más hátra, mint előre: le kell menniük a mélységbe.
Elsőként indul lefelé, elvégre Zramonnak még a lovat valahol ki kell kötnie, míg tart a gyűlés, a feladatok kiosztása, majd leérve egy kisebb nekromanta csoportosulást találnak. A tünde nem várt sokkal több személyt, de valamiért mégis enyhe döbbenetet érez az összegyűltek láttán. Talán az elképzeltnél azért néhánnyal többet számlál ez a csapat, és lehetségesnek tartja, hogy máshol is vannak ilyen eldugott helyek, ahova a többiek érkeztek. Hiszen... Miért ne lehetnének?
Einmeria jelenik meg abban a pillanatban, ahogy Alicia megszokta a körülötte álló személyek jelenlétét. Frusztrálva érzi magát a hozzá hasonló hullaidézőktől - sosem volt még ilyen kicsi gyülekezet társaságában sem, de kényelmetlenségének semmi jelét nem adja. Egészen idáig mindig csak egy-két fővel futott össze, és az elvétett találkozóktól már nem érezte kellemetlenül magát, ahogy az évek elteltek. Ez viszont új neki, egy rossz újdonság.
- Üdvözöllek titeket, gyermekeim! Üdvözöllek titeket az Apostol egyik szerény templomában.
Azonnal feltűnik neki, hogy a nő nem a saját hangján szólal meg, hanem öblös férfihangon. Egyelőre még nem túl járatos a nekromancia ilyen magas szintjében, így felmerül benne néhány kérdés és sejtés, amiben Zramon megerősítésére van szüksége, hogy teljesen meggyőződjön róluk.
- Most Einmerián keresztül beszél az Apostol? – érdeklődik némi habozás után a sötételf, levonva az eddigiekből ezt a következtetést.
- Úgy tűnik – hangzik a rövid válasz.
- Kíváncsi vagyok, miért nem ő maga jelent meg – motyogja halkabban, de ezt még a férfi érzékelheti. – Szerinted a közelben lehet? – intézi ezt a kérdést már társának, aki eltűnődik egy pillanatra.
- Nem tudom, és nem is érdekel igazán. Elég gyáva lehet, ha még a saját emberei elé sem mer kiállni - magyarázza, és ezzel nem tud vitába szállni. Van benne igazság, másrészről azt is megértené, ha azért nem jelenne meg, mert nem bízik az egybegyűlteken. Bár... Tekintve, hogy jelenleg ő a leghatalmasabb nekromanta, nem lenne félnivalója semmitől.
- Remélem, nem ködös parancsokat fogunk kapni – tartja fenn még egy kicsit a halk beszélgetés fonalát némi idő elteltével.
- Miféle ködös parancsot? – kérdez vissza meglepetten.
- Egyelőre még nincs ötletem, de már azzal sem tudtam megbarátkozni, hogy csak úgy ide küldtek. Nem vonz ez az egész. - Néhány vonása egy fintorra emlékeztethetné a megfigyelőket, viszont itt nincs lehetőség huzamosabb oldalra bámészkodása - legalábbis elképzelése szerint. A társalgás közben is többnyire Einmeria felé tekint, és csak a kényesebb információmorzsáknál fordítja fejét teljesen Zramon felé, hogy csak ő hallhassa meg.
- Jó móka lesz, hidd el - biztatja, de Aliciának nehezére esik ezt elhinni. - És leváltjuk a fickót, aki még elénk sem mer járulni, mint „vezetőnk” – teszi még hozzá a vezető szót megnyomva a végén, nyomatékosítva, hogy nem tetszik neki ez az eljárás. Ennek elhangoztával felszalad szemöldöke, Zramont vizsgálgatja, majd finoman elmosolyodik.
- Nos, nekem nem áll szándékomban ilyesmi, de ha neked ez a célod… - kissé megemeli vállait. - Ha tudlak valahogyan segíteni, és el is fogadod, akkor megpróbállak támogatni - fordul vissza a ghoul felé.
Inkább csak szórakozottságból jegyzi meg ezeket, még véletlenül sem gondolja komolyan, hogy valaha át tudják venni az Apostol helyét. Egyrészt az rengeteg idő és munka, másrészt azzal nincs tisztában, hogy Zramon csak enyhe indulattól vezérelve mondta ki azt, amit, vagy valóban ilyen tervei vannak a jövőre nézve. Egyelőre nem faggatja erről, hiszen nem látja ennek értelmét, valamint nem ez a megfelelő időpont sem ennek megtárgyalására. Ideje lesz magára a Sötét Apostolra figyelni, miféle feladatot oszt ki.

Azrael · 40 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Márc. 08, 2016 6:14 pm

Azrael

az Égi Kovács

Hozzászólások száma : 993
Join date : 2013. Jun. 07.

Karakter információ
Kaszt: Bukott
Szint: Elérhetetlen
Tapasztalat:

(7/7)

Alia, Zramon: Einmerián keresztül az apostol elégedetten pillant szét, majd tovább folytatja a tájékoztatást.
- Napokon belül innen nem messze seregek fognak megütközni. Hogy honnan tudom, az az én dolgom. Azonban hogy kik lesznek biztosan ott, azt elárulhatom. Esroniel von Himmelreich, az eretnekek atyja, és Rudenz von Hellenburg, Dél királya. A jelen kor két legerősebb kardforgatója. Himmelreich védve van sajnos tőlem, tőlünk, de a királya nem. Aki elhozza nekem a holttestét, az egyrészt ezt a mágiát kapja meg - mutat magára a ghoul, nyilván az előholtakon beszélés képességét értve ezalatt - Másrészt betekintést kap az elkövetkező nagyobb, grandiózusabb terveimbe. A csata kezdetéig van időtök eldönteni, de aki a kitörése pillanatában még itt van, és nincs velem, azt Einmeria azonnal levágja. - vigyorodik el kísértetiesen utoljára az élőhalott, majd visszatér szokásos érzelemmentes arckifejezése. Hallottátok hát az Apostolt, egyelőre egy álló napig nem is történik semmi, a holtmágusok sutyorognak, valakik távoznak, valakik várakozva készülnek fel, amennyire tudnak. Mit tesztek ti? Ha esetleg szóba elegyednétek a többiekkel, keressetek skype-on, segíthetek a párbeszédekben.

Norven: Neked randid van egy bizonyos mágussal, majd keress skype-on a részletekért!

Lory: A csapatot nem kell sokáig keresni, minden tele van az erdő peremén a gyülekező elf sereggel. Egy rövid keresés után meg is találod a hadmozdulat felelős vezetőjét, egy felettébb közismert tünde tábornok, Lord Alastar Ashtree szeméylében, aki jelenlegi rangidőse a lovagok rendjének. Miután jelentesz neki kiderül, hogy ti voltatok a sereghajtók (nyilván az utolsó pillanatban becsúszott szervezési hiba miatt), így el is indulhattok az Északi Pusztaföld dér marta határához, ahol őfelsége parancsa szerint készenlétben kell állnotok. Meg is indul a menet, egészen a Nordenfluss-ig, ahol is egy kisebb csapat démonba botlotok, akik mintha várnának rátok. A tábornok egy gyors fogadóbizottságot rendel össze, amibe téged is, mint a démon polgárháború veteránját, szívélyesen látna. Posztod addig tartson, míg döntesz, elfogadod-e a felkérést avagy sem. (Ami természetesen egy opció.)

Mina: Ahogy kiérsz a sátorból, nem kell sokáig keresgélni a fennakadás okát, egy elegánsan megmunkált gólem áll a tábor szélén, vállán egy kislány kinézetű démonnal, aki hetykén keresztbe rakott lábain keresztül vizsgál titeket. Amint a generális megjelenik, szélesen elvigyorodik.
- Az új démonkirály, aki egyelőre nem akarja nevét kihirdetni, üdvözletét küldi. Illetve egy ajándékot jó szándéka jeléül. - szemei furcsán villannak, ujjai gyors köröket írnak le a levegőben, mire a kőszobor mellkasához érintve öklét tiszteleg. - Már amennyiben elfogadja dél serege a démonok segítségét!
A generális pár pillanatig szakállát simogatva vacilál, majd udvariasan biccent.
- Egy pillanatig kérem a türelmét, követ kisasszony. Heldewald, Neimler, Fräulein Beier és az összes mágus, jelenjenek meg a sátramban! - hallottad a parancsot, bár megpróbálhatsz kisunnyogni alóla. Bármelyik is, skype-on kapod a folytatást.

Brie: A táborban egyértelmű felbolydulást kelt a lény jelzése, majd néhány keményebbnek kinéző őrző el is indul, hogy a nem várt meglepetéssel foglalkozzon. Közben a menet lassan tovább indul, ugyanis láthatóan megduzzadt az alakulat és felettébb sokan lettetek. Mivel lassan leesik nekik, hogy nem vagy egy harcos alkat, csatára alkalmatlan vagy, de felkérnek, hogy a később felállítandó mozgó ispotályban segítenél-e az esetleges későbbi sebesülteket ellátni. A sereg nálad is ugyanott áll meg, mint Lory körében, a Nordenfluss partján a démonok előtt, ám neked egyelőre békén hagynak velük, így csinálhatsz, ami tetszik.

Hilde: Egy rövid bájcsevej jön a kedves kollegával, majd keress skype-on a részletekért!

Határidő szintén jövő hét vége, azt hiszem ez nem feszített de elvárható. Aki lemaradt, keressen egyénileg az óhaj-sóhajokkal!

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

Krónika: Si vis pacem...

16 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Jan. 15, 2016 12:03 am

Institoris

17 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Jan. 17, 2016 12:16 pm

Lily

18 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Jan. 17, 2016 2:05 pm

Alicia Zharis

19 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Jan. 22, 2016 6:33 pm

Zramon

20 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Jan. 27, 2016 6:16 pm

Hilde von Nebelturm

21 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Jan. 30, 2016 8:46 pm

Wilhelmina von Nachtraben

22 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 01, 2016 1:03 pm

Azrael

23 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 01, 2016 7:24 pm

Erhard Strenger

24 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 01, 2016 10:46 pm

Gloria

25 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 06, 2016 2:56 pm

Institoris

26 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 06, 2016 5:35 pm

Alicia Zharis

27 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 10, 2016 6:37 pm

Zramon

28 Re: Krónika: Si vis pacem... Csüt. Feb. 18, 2016 11:14 pm

Hilde von Nebelturm

29 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 12:26 pm

Lyliana Silverfalls

30 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Feb. 20, 2016 5:00 pm

Wilhelmina von Nachtraben

31 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Feb. 23, 2016 4:12 pm

Brienne Cronefield

32 Re: Krónika: Si vis pacem... Szer. Feb. 24, 2016 5:46 pm

Azrael

33 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Feb. 28, 2016 5:42 pm

Gloria

34 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 1:56 pm

Brienne Cronefield

35 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 9:01 pm

Zramon

36 Re: Krónika: Si vis pacem... Hétf. Feb. 29, 2016 10:15 pm

Hilde von Nebelturm

37 Re: Krónika: Si vis pacem... Pént. Márc. 04, 2016 8:10 pm

Wilhelmina von Nachtraben

38 Re: Krónika: Si vis pacem... Szomb. Márc. 05, 2016 1:24 am

Institoris

39 Re: Krónika: Si vis pacem... Vas. Márc. 06, 2016 12:05 am

Alicia Zharis

40 Re: Krónika: Si vis pacem... Kedd Márc. 08, 2016 6:14 pm

Azrael

41 Re: Krónika: Si vis pacem...

Ajánlott tartalom