Furcsa. Egy pillanat alatt változott meg körülötte minden, pedig nem emlékszik rá, hogy megütötték volna, amitől kénytelen volt meglátogatni az álmok mezejét, lehetőséget adva támadóinak arra, hogy elhurcolják őt. Viszont most itt áll, természetellenesen magas, színes épületek közt, állandó zajongással körülötte, méghozzá egy olyan területen, ahol még sosem járt. Minden építmény idegennek hat, a felépítés, a környezet, a tisztátalan, nehezen lélegezhető levegő. Miért nem olyan tiszta vajon, mit máshol? Még nagyobb városokban sem tapasztalt ilyen nyomasztó légtért.
Ez az egyik, ami zavarja őt. A másik pedig az a rengeteg, de tényleg RENGETEG ember, akik sürgölődnek-forgolódnak, sietősen haladnak mindenfelé megannyiféle és –színű ruhában, és csak csodálkozik rajtuk. Csodálkozik, hogy egyik-másik személyért még nem jött el az egyház inkvizíciója, csak mert kihívóan öltözködött, és hogy az nem hívőhöz illő… Némelyikre ránézve szinte fél attól, hogy kibuggyan az egyik melle a ruha alól, másoknak meg olyan rövid a szoknyájuk, hogy már-már a fenekét is láttatni engedi. Még egy olyan nőszemély is elment mellette, akinek nadrágja annyira rövid, hogy az gyakorlatilag semmit sem takar, egy férfi meg ugyan rendesen felöltözött, de meglehetősen nevetségesen állt a haja: tüskékben! Mindenfelé, vagyis inkább csak felfelé egy csíkban tüskék meredeztek az ég felé hegyesedve, hosszúak, oldalt leborotvált kobakkal. Hát mi ez? Valami titkos fegyver, amivel leszúrhat másokat? Akkor ő zsoldos lenne? De akkor miért nem lát kardot nála, vagy valami páncélzatot? Vagy a haja így megvédi a támadásoktól?
A különös színözön miatt hullámzik a környezete, kápráznak a szemei, és már-már hányingere lesz ennyitől, de ehhez még hozzá is lehet szokni egy idő után. Ami sokkal nagyobb aggodalomra ad okot, az nem más, mint az az érthetetlen nyelv, amit beszélnek. Mi ez? Mindenki egyházi lett, és latinul duruzsolnak állandóan, és akkor ez a kirívó, utcasarki öltözködés is megengedetté vált ezen a helyen?
Nem, az másabb, mint ez. Ez olyan… még furcsább, még érthetetlenebb, még nyakatekertebb hangzású, mint eddig bármi, amivel találkozott. Még a rúnaírás sem ilyen nehéz! A német meg pláne nem, pedig annak a megtanulása a tündéknek igazi kín tud lenni, ha nem él állandó jelleggel olyan helyen, ahol csak és kizárólag azt beszélik, rákényszerítve az angol anyanyelvűt a német használatára.
Elgondolkodik azon, hogy hogy a fenébe kerülhetett ide, hosszú percekig töri rajta a fejét, de nem talál rá megoldást. Azt tudja, hogy támadás érte, hogy éppen megidézte volna a csontvázait, aztán hirtelen minden elsötétült, a gyomra vagy háromszor fordult abban az egyetlen pillanatban, míg a koromfekete lepel körülölelte, aztán egyszerűen csak itt termett, ennek a színes népségnek a közepén. És… És fogalma sincs, mi ez a hely. Hiába néz százfelé, minden ugyanolyannak tűnik. Jó, az arcok teljesen mások, egyik vicsorog, a másik csak mosolyog, a harmadik ijedten néz végig rajta, és fel nem tudja fogni, mi ez a felemás fogadtatás. Az egyik fél tudja, hogy nekromanta, és azért retteg, a másik pedig még csak nem is sejti? Akkor a rettegők lehetnek a mágusok, akik még nem elég erősek ahhoz, hogy a fenyegetést elpusztítsák… Jól van, ezt azért jó tudni, mert ezek szerint akkor ő erőfölényben van.
Ellenségesen szemlélődik, fagyos pillantással jutalmaz mindenkit, akivel találkozik tekintete, megszólítani azonban nem mer senkit, elvégre a nyelv annyira különbözik az övétől, hogy elképzelhetetlennek tartja egymás megértését. Egymaga kell hát kikeverednie innét, bár még ötlete sincs, miként fogja ezt megoldani, de majd kitalál valamit. Viszont… Voile sincs most mellette. Néz ő, néz a magasba, az épületek lehetetlenül magas tetejére is, de nem találja társát, ami csak elbizonytalanítja. Meg kéne idéznie néhány holtat, hátha azok segítenek, viszont tart attól, hogy a következő pillanatban előugrik néhány páncélos, buzogányos, kardos, szörnyeteg méretű ember. Mert hát… Az imént ment el mellette egy hatalmas, csontos alak, aki ugyan egyáltalán nem hasonlít Yrsilre, a magasság mégis őrá emlékezteti.
Mindegy, elindul valamerre, aztán majd lesz valami. Talán megtalálja Zabost, vagy ha nem is őt, akkor majd egy másik lovat, és hazalovagol. Csak tudná, merre van jelenleg a „haza”…
Megy. Betéved néhány sikátorba, de még azok is zsúfolásig vannak emberekkel. Annyira idegesítő… Hellenburgban nincs ennyi léhűtő! De most komolyan, honnan vannak ezek? Valami ünnepség lesz? Esetleg új királyt választanak, mert mégis sikerült megölni Rudenzt valakinek az Apostol kérésére? Te jó ég… Inkább nem is gondol erre, de azért örülne neki, ha valami támpontot kapna, de egyszerűen… Semmi. Semmi az égegyadta világon nem ad neki egy biztosnak mondható pontot, még egy nyomorult kiírás sem. Talál számokat, talál, de azok miben segítik? Valami… Karinthy van kiírva egyik helyen, másikon meg valami furcsa betűs dolog, valami Rákóczi, de hogy ezeknek mi a jelentésük…? Még kiejteni is talán ki tudja őket, legalábbis azt a Karinthyt, vagy mit, de amúgy teljesen eltévedt. Milyen országban van egyáltalán? Mert hogy nem a nefilimekhez keveredett, az is biztos.
Sétál, aztán az egyre erősödő, váratlanul felcsendülő zúgás és morgás gyanakvással tölti el. Csak nem egy élőholt sereg hörgését hallja? Mert az kivételesen jó lenne, elvégre annak a gazdája csakis egy nekromanta lehet, akivel talán szót tud érteni, így meg is szaporázza lépteit, ám amikor kiér, eltátja a száját. Teljesen más látvány fogadja, mint amire számított, mert amit most megfigyel, az bizony nem holtak rothadó húsának tengere, hanem a napfényt kegyetlenül visszaverő, fényes dolgok különös, fekete kerekeken gurulva. Ebből is megannyi szín van, de fel nem tudja fogni mindegyiket. Ha mindez nem lenne elég, mindegyik teljesen más formájú, de pár perccel később még így sem tudná mondani, melyik melyik volt. Túlságosan hasonlítanak ahhoz.
Innen azonnal mennie kell. Ilyen idegen dolgok közelében ő bizony nem marad, még akkor sem, ha furcsa rendezettségben állnak, és gyakorlatilag semmit sem csinálnak a morgáson kívül, ami valami fenevadra emlékezteti a Tünde erdő mélységéből. Viszont valahogy mégis élettelennek tűnik – lehetséges lenne, hogy épp alszanak, és ez csak a horkolásuk? Olyanok, mint a sötét tündék vagy a vámpírok, akik nem kifejezetten kedvelik a napfényt, és inkább éjszaka léteznek? Azért mernek átmenni előttük az emberek, azok a balga emberek?
Mielőtt levonhatná a következményeket vagy megállapodhatna egy véleménynél, hirtelen mindegyik hangosabban mordul, és szinte egyszerre indulnak el, mire összerezzen, és riadtan hátrál pár lépést, félve attól, hogy az egyik veszetté válik, és a célpontjává válik. Jobban megnézve ekkor már a bolond népség sem sétálgat előttük. Időzítettek lennének? Bizonyos időközönként moccannának meg? És ezt így kitapasztalták, és mindenkinek köztudott ez a tény?
Nem is érdekes. Egy a lényeg csupán: innen mennie kell. Már csak az a kérdés, merre…
Körbenéz, de a színözönben nem lát semmi olyat, ami irányt mutathatna neki, így kétségbeesetten követi az emberek forgatagát, ha már más lehetősége nincsen: várakozik ott, ahol azok a szörnyetegek haladnak el, akárcsak a többiek, majd mikor a morgó fenevadak megálltak, a nép elindul - vele együtt. Bizonytalannak érzi magát teljesen, ennek ellenére igyekszik a lehető legnagyobb magabiztosságot mutatni minden mozdulatával.
Ahogy körbenéz, észreveszi, hogy gyakorlatilag senki sem törődik vele. Néhány fiatalabb egyén kezében vékony valamit talál, azt nyomkodják folyamatosan, és eltűnődik azon, vajon varázsolni akarnak-e, hogy abba koncentrálják-e az energiát… Választ persze nem kap: mintha azok az alakok észre sem vennék őt. Mintha teljesen láthatatlan lenne a számukra, meg úgy mások számára is. Néha elkap ugyan egy-egy érdeklődő pillantást, de a többség rá sem hederít. Talán átlagos lenne nekik a hozzá hasonló egyén? Lehetséges… Biztosan vannak olyan területek, ahol a nekromanták teljesen megszokott jelenségek.
A bestiák útvonalán… Hm, tényleg, egy útvonal mentén haladnak, nem száguldanak mindenfelé, hogy levadásszák az embereket, ami meglehetősen furcsa. Megszelídített jószágok lennének? De hol van az, aki terelgeti őket? Elvégre a juhoknak is kell egy pásztor, főleg a hívő, buta bárányoknak, nem igaz?
Felfoghatatlan… Azt hitte, a tündék lesznek hamarosan képesek ilyenre, de ezek szerint az emberek megelőzték a másik népet.
Az emberek szétszóródnak a túloldalon, így megáll, ütődötten és tanácstalanul néz körbe újabb támpontot keresve, hátha pár méterrel odébb talál valamit, de sikertelenül jár ismét. Lassan már nem is fog csodálkozni, pedig mindössze talán fél órája bolyonghat elveszetten ezen az átláthatatlan és érthetetlen környéken, és úgy tűnik, még tovább kell keringenie valamerre…
***
Talán egy óra telt el, de nem tud kiigazodni ezen a helyen. Annyira más, mint Veronia bármely városa, annyira tömény és büdös… Rosszabb, mintha a szegények közt járna, és nem tudja, mi okozza ezt a kellemetlen, nyomott szagot. Tény, itt is találkozik a szegénységgel, és ugyanolyan nyomorékoknak találja, mint a többit máshol, de azért az elég undorító, hogy megannyi étkeztető között ott fekszik egy-egy rongyokba bugyolált, bolhás-tetves alak. El is ment azonnal az étvágya, hiába, hogy ott keveredtek a finomabbnál finomabbnak tűnő ételek illatai… Az meg már megint egy másik kérdés, hogy fogalma sincs arról, mit jelent a „pizza” vagy a „gyros”. Hogy kell ezeket egyáltalán kiejteni?
Ez alatt az egy óra alatt viszont megint sok furcsaságot talált: lesétált valamiféle alagútba, ami természetellenes volt, de ugyanúgy visszhangzottak benne a léptei, a hangok, föntről pedig nem a Naptól származó fény világított. Még ez sem volt olyan meglepő, mint ez: a robaj. Nem tudta hová tenni, és most sem tudja értelmezni, mi okozta. Talán valami forrás lenne alatta, és az morajlott? Mert fölötte nem lehet, pedig meg merne rá esküdni, hogy fölülről érkeztek a hangok…
Ahogy haladt ebben a barlangszerű valamiben, belefutott egy-két bárdba is, bár nem épp a legtehetségesebb fajtákból. A hangszereik ismeretlenek voltak a számára, de ez nem is lenne olyan lényeges, elvégre nem a zenére nevelték őt, hanem adtak neki tizenéves koráig egy gyönyörű gyerekkort, majd a nekromancia útjára terelték.
Nézegette azokat az eszközöket, amiket folyamatosan megszólaltattak ismeretlenebbnél ismeretlenebb dallamokat játszva, maguk előtt tartva kisebb tárolókat, amibe az érméket ejthették az emberek. Próbálta felidézni őket, hátha látott már korábban ahhoz hasonlóakat, de rá kellett jönnie, hogy ezek bizony ismeretlen szerkezetek ismeretlen hangzással. Na meg az egyik… Te jó ég, az olyan hangos volt! Lanthoz hasonlított, de sokkal nagyobb volt, vékonyabb, hosszú volt a nyaka, és csupán… Ha jól látta, négy húr volt rajta összesen, de borzalmas, sikító hangot adott ki, ami elviselhetetlennek bizonyult. Azonnal el is menekült onnan… Meg azok elől a szörnyen hamisan éneklő zenészek elől is, akiket bizonyára még a protestánsok is megkergettek volna, mint annak idején…
Most pedig ül egy zötyögő fémszerkezetben, ami kizárja a hangokat. Gondolta, nem jelenthet rá veszélyt, elvégre a többiek is beléptek és kijöttek onnan, bár azért valljuk be: tartott attól, hogy esetleg az egyház egy piszkos trükkje az egész, és érzékeli, ha nekromanta tartózkodik az egyik sárga dobozban. Persze ahogy belépett, senki sem szólt rá, senki sem ugrott neki, csupán a mostanra már szokásosnak mondható furcsálló pillantásokat kapta eleinte, aztán már azokat sem.
Kibámul az ablakon, nézi azokat a fényes, sokszínű szörnyetegeket, amik néha úgy haladnak mellette, mint a csigák, néha pedig gyorsabban még a lovaknál is. Furcsa lények ezek… Kíváncsi lenne, hogy vajon a tündéknél miféle szolgálatokat tehetnének, vagy hogy egyáltalán befogadnák-e ezt az őrült teremtményt. Mert hogy az emberek biztosan bevetnék… Ebben nem kételkedik. Itt is az emberek uralják.
Megállnak az egyik helyen, és ahogy becsukódnak az ajtók, majd elindul a szerkezet, sokan fészkelődni és mocorogni kezdenek. Felfigyel a már-már kézzelfogható feszültségre, kíváncsian szemlélődik egy darabig, azonban nem lát senkit, akitől félnie kéne, így nem is törődik vele túlzottan. Helyette inkább folytatja a kinti világ szemlélődését, élvezve a többnyire csendnek nevezhető dolgot, ami bent uralkodik, leszámítva az emberek folytonos karattyolását. De még mindig jobb, mint a szörnyetegek morgása, ami azért tompán még így is be-beszűrődik…
A következő megállónál rengetegen leszállnak, és már azon tűnődik, hogy ő is követi a példájukat, azonban be kell látnia, hogy bizonyára nem kerülne egyről a kettőre, így marad. Talán ez a masina legalább elviszi Hellenburgig vagy a Fővárosig… Talán, és akkor nem kell törnie magát azon, hogy melyik irányba kéne megtennie a következő lépést.
Odaáll mellé egy nő, és mond pár szót, aztán elhallgat egy rövid időre. Nem figyel rá, mivel úgy véli, teljesen másnak szánja mondandóját, és különben is, neki meg kéne értenie, miről hablatyol?! Aztán ahogy megérinti a vállát, majd megrázza egy kissé… Na, ezzel bizony kihúzza nála a gyufát. Ingerülten néz fel rá, kiolvasható pillantásából az, hogy hagyja békén, különben megjárja, de a határozott asszonyt nem tudja ezzel megriasztani, ami különös. Sőt, még jobban rákezd a magyarázásra, és ha ez nem lenne elég, akkor olyan erővel ragadja meg a karját, majd rángatja le a szerkezetről, hogy azt már pofátlanságnak veszi. Nem látszódik rajta, hogy nekromanta, és nem kéne csak úgy ide-oda ráncigálnia? Nem kéne kicsikét jobban félnie? Vagy ennyire vele van a nyamvadék Istene?
Nem baj, itt van ebből elég! Nem tűri, hogy így viselkedjenek vele szemben, szóval most megleckézteti azt a némbert, aki üvöltözni mert vele! Elő is kapja varázskönyvét, és az első oldalon ki is nyitja, mire megjelenik három csontváz mérgezett karddal a kezükben, ám még mielőtt bármit is tehetne, a szerkezetnek az ajtaja bezárul, a nő hátat fordít neki, és folytatja a menetelést abban a sárga valamiben. Ó, hogy nyelné le keresztben…!
Mindenesetre körbenéz, hogy félnek-e már tőle az emberek, de nem úgy tűnik, mintha annyira riadtak lennének. Ugyan néhányan meglepetten hőkölnek hátra, talán még azon is eltűnődnek, vajon tényleg azt látják-e, amit, és ha tehetné, megkóstoltatná mindegyikkel a csontvázak pengéit, de nem kezdhet vérengzésbe… Még a végén jön az egyház, hogy elkapja őt, szóval csak nyugodtan.
Nyugalom… Fenéket, nem tud nyugodt maradni, pláne most!
-
Vajon filmet forgatnak…? – mintha ismerősen csengenének a szavak, tündéül, és már felsejlik a remény, hogy esetleg van a fajtájából a környéken, de akárhogy keresi, a szánalmas emberi népségben nem leli az elf nemzetség egyik tagját sem. Sajnálatos módon… És egyébként is… Mi az a film?
Eltűnteti a csontvázakat, és lehetőség szerint elvegyül a tömegben, bár egy ideig nehezen. Utat nyitnak neki az emberek, hogy könnyedén távozhasson, és ez bár elégedettséggel tölti el, attól még a feltűnés ugyanúgy nincs ínyére. Jobb lenne, ha úgy viselkednének, mint az előbb: mintha észre sem vennék őt. Az valahogy megnyugtatóbb volt…
***
Újabb bolyongás következik, ezúttal azonban valahogy biztosabbnak tűnik a dolgában. Talál egy kisebb csoportosulást, kinek tagjai nagyjából a húszas éveiben járhatnak, mindegyiküknek sötét haja van, ruhái ugyanilyen halálszínben pompáznak. Szemeik olyanok, mintha hónapok óta nem aludtak volna rendesen, annyira sötét karikákat talál alattuk. Első ránézésre úgy néznek ki, mint a ghoulok, de azok elég ritkásan fordulnak elő, és ha minden igaz, nemigen csoportosulnak. Egymaguk is boldogulnak – már ha éreznének bármit is –, tehát a másik vélemény a nyerőbb: nekromanták.
Végre! Végre halálpapokkal hozza össze a sors! Bár ami különös bennük, hogy nem lát náluk sem könyvet, sem botot, a ruházatuk is kissé idegen, de az már mellékes, mint ahogy azok a henger alakú tartályok, amikre rúnákat véstek és a hosszúkás, fehér valami, amit két ujjuk közt tartanak, és füstölögnek.
Odasétál hozzájuk, hogy megpróbálkozzon beszélgetést kezdeményezni velük, elvégre idegen földön más reménye aligha lehet a nekromantákon kívül. Reméli, hogy megértik azt, amit mond, vagy legalább a szándékot, máskülönben nem tudja, hová forduljon.
-
Ti nekromanták vagytok, ugye? – szólítja meg a társaságot, mire egy emberként fordulnak felé rosszalló, ellenséges pillantást lövellve felé. Tipikus halálpapok…
-
Meg tudnátok nekem mondani, merre van Hellenburg? Vagy a Főváros? Esetleg a Kísértet-szigetek? – dobálja a kérdéseket, hátha valamelyikre tudják a választ, de ők csak furcsállón összenéznek, majd felé fordulva hangos, éles, ellenséges magyarázásba kezdenek azon az érthetetlen, nyakatekert nyelven, amit itt mindenki beszél. Fene se hitte volna, hogy ez fog történni… Pedig semmi rosszat nem mondott, így remélte, hogy legalább az informálását elvállalják.
Ahogy az egyikük erélyesen előrébb lép, egy darabig állja azt, a következő lépténél viszont hátrálni kényszerül. Jól van, érti ő, ha nem szívesen látott, neki úgy is megfelel…
Haragosan összevont szemöldökkel sétál aztán el, és ha tehetné, elégedetlenségében és ingerültségében valakit most csúnyán elpáholna az élőholtjaival.
***
Egy világos épületbe rendszeresen jönnek ki és mennek be az emberek. Hogy honnan tudja? Egy ideig egy közeli padon ücsörgött, és nézelődött, bár segítséget még így sem kapott. Egyetlen szavát sem értik, ami egyszerre bizonytalanítja el és teszi őt magányossá, főleg Voile nélkül. Nem tetszik neki, hogy ennyi minden új, hogy ennyire nem tartozik ide, és bár Veronia-szerte sem tett túl nagy népszerűségre szert, attól még ott volt egy kis helye időnként. Itt viszont… Egyetlen ismerős szót sem hall, egyetlen ismerősen csengő kifejezést sem. De legalább a baglya vele lehetne, akkor kicsit otthonosabban érezné magát… Így viszont kifejezetten elveszett és tanácstalan. Merre is mehetne? Kit is kérdezhetne? Nemigen akad senki, aki tájékoztatná.
Mindenesetre most benéz abba az épületbe, ahova sokan mászkálnak. Nem tűnik kocsmának, sem fogadónak, még annak ellenére sem, hogy megannyian látogatják, de azért egy próbát megér, hátha.
Belép, a korábbi megfigyeléseknek köszönhetően gondtalanul kinyitva az ajtót, ám ahogy beljebb kerül, fogalma sincs, miféle helyre keveredett ismét. Mindenféle polcok vannak itt és szekrények, de egyiken sem könyveket tárolnak, ami meglehetősen furcsának bizonyul a számára. Jó, az italokkal teli rész még szokványos, elvégre a fogadókban is előszeretettel dicsekednek a jó borokkal úgy, hogy a pult mögötti polcokon díszelegnek az üvegek.
Jobbra pillant, mire megtalálja azokat a kék valamiket, amik tűnnek kosárnak, de nem fából fontak. Odamegy hozzá, és megérintve azt még az anyaga sem tűnik a kosarakéhoz hasonlóéhoz, így inkább nem is vesz el belőle egyet sem. Jobb, ha nem piszkál olyan dolgokat, amik ismeretlenek, még a végén valami veszedelmes mágia elszabadul belőle. Tényleg, mi van, ha azok a bestiák mágikus tárgyak, amiket az emberek fejlesztettek ki, hogy leigázzák egymást? Még talán az is lehet…
Határozottnak mutatva magát lép aztán a polcok közé, nézelődve a termékek közt, holott belül annyira elbizonytalanodik, a különös külsejű dolgok láttán pedig legszívesebben leszédülne egy székre, ha lenne egy a közelében. Sohasem látott még ilyen izéket, amik itt vannak. Egyáltalán mire jók? Nemhogy elolvasni nem tudja őket, de még azt sem tudja, miket tartalmaznak. Talán növeli bizonyos időre a varázserőt? Esetleg segíti a fejlődést? Vagy épp a harcedzett katonáknak találták ki ezeket? Lehet, ezek alkimistafelszerelések, és igazából a számukra hozták létre ezt a helyet? Akkor ennyi alkimista lenne a környéken?!
Levesz egy zörgő-csörgő anyaggal védett valamit, amire az van ráírva, hogy Chio – Cheese, de fogalma sincs ennek a jelentéséről. Rendben, sajt, de a képen csak egyetlen szeletet talál. Esetleg az a vékonyra vágott darabok a sajt részei lennének? Még az is lehet…
Orra elé emeli, hogy megszagolja, hátha valóban az írt szagot érzi, viszont nem érzékel semmit, csak idegenséget. Szagtalannak tűnik, mégis van valami természetellenes benne, de nem tudná megmondani, mihez hasonlít. Talán semmi eddigihez sem fogható.
Lépteket hall, de egy ideig nem figyel rá, csak akkor, mikor a rajta megállapodott tekintetet huzamosabb ideig érzékeli, valamint megszólal - egy férfi. Megfordul hát, megnézve őt, a haját hátrafogó eszközzel, a kék pólóval és a sötétkék nadrág a fekete cipővel hirtelen egy nemesember szeleburdi kölykének tűnik, az arca furcsán lágy vonásai is erre engednek következtetni, mint ahogy a vékony, csontosabb ujjai is, ugyanakkor enyhén bikára emlékeztető nyaka mintha jelezné, nem mindig voltak olyan magas rangban. De különben is, mit akar tőle ez a ficsúr? Csak nem felszedni? És mi az a kezében? Már fenyegeti is?
Élénken beszél meglepően értelmes ábrázattal. Nem mosolyog, inkább komoly, de a szavakat továbbra sem érti, és hiába próbálja kiolvasni a másik tekintetéből, mit akar, nem tud megállapítani róla semmit. Azt viszont leszögezheti, hogy egyelőre nem úgy tűnik, mintha meg akarná erőszakolni…
-
Mit akarsz? - kérdezi értetlenül, kicsit talán ellenségesen is. –
És ez micsoda? - tolja elé a kezében lévő tárgyat, ami így hangosan megzörren. Már most utálja… Vajon az alkimisták mire használják fel?
Egy darabig tanácstalanul néz vissza rá, mintha nem értené, miről beszél. Persze, jellemző ezen a környéken… Bezzeg odahaza mindenki tudott németül!
-
Beszélsz esetleg angolul? – kérdezi aztán a tündék nyelvén, megtartva idegesítő élénkségét, amit még mindig nem tud hová tenni. Mindenesetre meglepetten vonja fel a szemöldökét, elvégre arra nem számított, hogy pont egy ember fog hozzá így szólni. Valahogy a gőgjük sosem engedte, hogy elkezdjenek a még gőgösebb tündék felé nyitni legalább ennyivel, folyamatosan a németet erőltetik, és ha nem tudsz? Hát akkor így jártál.
-
Igen, beszélek – néz rá gyanakodva, még mindig nem értve, miként ismerheti a nyelvet. -
De te honnan tudsz angolul? Embernek tűnsz - dől kissé oldalra, hogy megbizonyosodjon a férfi fajtájának milyenségéről, és nem csalódik: ember. Még egy kicsit sem hegyesednek a fülei, olyan kerekek, mint maga a Hold.
-
Ember vagyok – válaszol természetesen. -
Mi más lennék? - kérdezi aztán értetlenül, mire majdnem felhorkan. -
Angolul pedig azért tanultam meg, hogy megértethessem magam azokkal, akik csak azt beszélik. – Na, végre egy normális fickó! Kérdés, mennyit használja egyáltalán, mert azért van egy fura akcentusa. Bizonyára nem sajátította még el teljesen, de attól még érthetően formálja a szavakat. Bár csodálkozik? Nem igazán, úgyis olyan érthetetlen nyelvet tanul, ami után az övék tökéletesen letisztult lehet.
Végül csak biccent egyet megértése jeléül, aztán a kezében lévő zörgő valamire néz, majd visszarakja a helyére, és elindul az átlátszó, tükörszerű dobozok felé. Már annyira nem érdekes az előbbi sajtos valami, meg beszélni sem igen van kedve ezzel a ficsúrral, így inkább keres valami mást, amit még megnézhet, és amiről talán meg tudja mondani, micsoda. Egyáltalán minek elegyedett vele szóba? Csak mert esetleg furán viselkedik? Vagy csak mert furán öltözködik? Hát itt mindenki furcsa! Vagy esetleg nem látott még nekromantát? Menjen csak ki az utcára, fogadni merne rá, hogy az ötödik ember egy lila hajú személy lesz fekete öltözékben, vagy esetleg zöld hajú, csak az éppen nem Ashor lesz, szerencséjére.
-
Segíthetek valamiben? – kérdez rá, ezzel folytatva a beszélgetést, továbbra is angol szavakat használva, és bár szíve szerint elküldené Észak legfagyosabb vidékeire, ő jelenleg az egyetlen, akire támaszkodhat. Rákényszerül hát arra, hogy megtűrje, valamint hogy normálisan viselkedjen, mert hogy itt aztán a környéken nem beszéli senki más sem a németet, sem az angolt, arról bizony meggyőződhetett!
-
Nem hinném, hogy bármiben tudna – válaszol odalépve a zárt szekrényekhez, aminek kinyitásáról csak sejtése van. De biztos ki lehet nyitni, elvégre vannak benne tárgyak, vagy esetleg ez védelem lenne? Viszont akkor minek raknák mások szeme elé? Puszta dicsekvésből? Akár az is lehet… Amilyen bolond ez a népség…
Mindegy, némi próbálkozás után sikeresen elhúzza az üvegajtót, és benyúl, hogy egy dobozt kivegyen, amire három betű van ráírva, de értelmét megint nem látja, összeolvasva se, tud hozzá mit kötni. Talán valami mozaikszó, de erre sem venne mérget ezek után… Mindenesetre ahogy megérzi a hideget, azonnal be is csukja az ajtót, és ijedten hátrál pár lépést.
-
Micsoda mágiával van felszerelve ez az... izé? - néz végig a furcsa, átlátszó dobozon gyanakodva, nem tudva, miféle átokkal sújtották ezt a szerkezetet, mert hogy természetellenes a benne lévő hideg, abban biztos. Tengervíz nem lehet benne, nem érzi a sós víz illatát belülről, inkább valami különös mesterségességet, ami rettenetesen távol áll a természetességtől. Nem tetszik neki, ezt le sem tagadhatja.
-
Hűtőrendszerrel, természetesen – mondja türelmesen, és ha tehetné, kihozná a sodrából valahogy, egyelőre azonban nem tudja, mivel foghatná meg a másikat, na meg… Még mindig csak vele tud egyedül beszélgetni. -
Ha nem lenne így, megromlanának a benne lévő dolgok – teszi még hozzá, de ezt megint balgaságnak tartja. Nem fogynak el nap végére a felszerelések? Akkor a szolgálóknak kéne megenniük, nem? Vagy ott van a kút, oda leeresztik, lenn, a víz fölött úgyis hideg van, ott eláll egy darabig, és az még természetesnek is mondható, de hogy ez…
Furcsállón néz, de nem kérdez rá arra, amire szeretne, márpedig sok kérdés kavarog most a fejében, viszont inkább hagyja mindegyiket veszni. Valószínűleg errefelé megszokott ennek az izének a használata, és mivel nem akar túlságosan feltűnni, nem is szabad sokat kérdeznie… Bár már így is úgy tűnhet, mint egy tudatlan bolond, aki lemaradt a fontos eseményekről, pedig ő aztán sokat informálódik a kocsmákban! Ha nem is elsőként, de többnyire elég hamar értesül a fontosabb történésekről.
-
És ez hatásos? - bök a hűtő felé, mégis feltéve legalább egy kérdést. -
Nem fagyasztja meg az embert? Biztosan be lehet valakit zárni ide... – tűnődik hangosan arra gondolva, hogy ez lehetne az egyház legújabb kínzóeszköze. Halálra fagyasztás! Egyébként azt is megoldhatják, Északon úgyis elég hideg van ahhoz, hogy vízbe jeget tegyenek, és ott tartsák a szerencsétlen áldozatot.
-
Mivel nem lehet bezárni az ajtaját, ezért nem valószínű – felel készségesen továbbra is, és ez igencsak meglepő, mert hát… Miért ne használnák fel ezt is a kínzásra az emberek? -
És igen, hatásos, hisz érezted a hideget az előbb.-
Érdekes... Vajon a fogadósok mennyit adnának ezért? - gondolkodik magában, állára téve a kezét, majd tesz egy újabb próbát: elhúzza az ajtót, benyúl, és ezúttal kivesz egy dobozt abból a fajtából, amin szerepel az a bizonyos három betű. -
És ez mi? – rázza meg egy kissé, mire megérzi benne a folyadékot, valamint meghallja annak lötyögését is. -
Valami varázsital?Meg sem várja a választ vele, kibontja első próbálkozásra (bár a halk kattanásnál összerezzen, de nem foglalkoztatja túl sokáig): lecsavarja a kupakot róla, hogy beleszagoljon, és amit tapasztal, az a tejre emlékezteti, mégsem teljesen olyan. Mintha valamit kevertek volna még bele…
-
Az egyszerű tej – rázza meg a fejét mosolyogva, mire meglepetten kapja fel oda pillantását. Ez most komoly?
-
Tej? Ebben? - megpróbál belelátni, de sajnos túl sötét van benne, így nem nézegetheti meg benne a fehér folyadékot. –
És akkor a többi is ilyen? De miért van ilyen... krémszínű, meg ilyen... sárga, meg... barna? – utal a többi dobozra, és értetlenül fordul feléjük.
-
Attól, hogy más a dobozuk színe, még lehet mindegyikben tej – felel. -
Csak másfajták – teszi még hozzá, de ezt megint nem tudja mire vélni. Másfajták? Azt meg hogy? Rá is kérdez, ezt meg kell tudnia.
-
És mi különbözik bennük? Más tehéntől vannak? – Hangja akarata ellenére is gunyorosan cseng. De végül is jogos a kérdése, nem igaz? Mégis miben különbözne egyik tej a másiktól?
-
Más cég adja őket – mosolyog, és legszívesebben letörölné róla ezt a gesztust, mert zavaró. -
Másfajta az ízük. Van, amelyik jobb minőségű, van, amelyik gyengébb. – És ezt mi határozza meg? Az egyik tehén gyengébb, a másik erősebb? Vagy épp nagyobb a tőgye az egyiknek, a másiknak meg alig látható?
-
Cég? Érdekes. Ugyanaz az alapanyag, mégis más... - fordul vissza a hűtőhöz, majd visszacsavarja a kupakot, és visszateszi a helyére, ezúttal már többé-kevésbé otthonosan nyitogatva a szerkezetet. -
És az a furcsa anyagú valami mi volt? – tér aztán vissza az előbb megtapogatott alkimistafelszerelésre, figyelve a másikat, míg értelmetlenül kiveszi a tejet, és leteszi egy épp ott lévő kiskocsi alsó részére. A kérdés már csak az, hogy ez mégis mire volt jó… Na mindegy, ez már az ő dolga. Talán megvenni készül.
-
Az? Chips volt – magyarázza, de ez nem mond neki semmit. Mi az a chips? Darabolt sajt?
-
És az mi? - vonja fel egyik szemöldökét.
-
Harapnivaló – válaszol lényegesen érthetőbben. -
Olyasmi, ami nem veszi el igazán az éhséged, csak az íze miatt jó enni. – Na, akkor eléggé terjeszthetik a falánkságdémonná válás rengeteg pozitívumát! És az egyház ehhez mit szól? Támogatja? Nem tiltotta még be? Mert ez azért nagyban elősegíti, hogy az étkezésben mértéktelenség lépjen fel, ami meg természetesen megnöveli azoknak az éhező démonoknak a számát.
-
Nagy haszna lehet - jegyzi meg enyhe iróniával, érezhetően feleslegesnek tartva ennek a létezését. -
Esetleg van olyan, ami használható is valamire, és el is vihetem? – érdeklődik aztán, végignézve a termékeken.
-
Ha kifizeted, akkor természetesen – bólint még mindig készségesen válaszolva a kérdéseire. Vajon meddig bírja ezt csinálni? Vagy csak ennyire fel akarja vinni a szobájába? Tényleg, vajon emelete is van ennek a helynek? Ott esetleg meg lehetne szállni? De körbenézve nem lát lépcsőt, bár… Lehet, hogy amögött a fekete, enyhén lengedező, súlyosnak tűnő valami mögött van még út, és az pont felfelé vezet.
-
Végül is... A fogadókban sem adnak ingyen semmit - vonja meg a vállát, majd előkotor néhány váltót, hogy odaadja. -
Ebből miket vehetek? – érdeklődik. Számítása szerint nagyjából ötszáz lehet apróban, amit a kezébe nyomott, viszont a reakciója furcsa. Ennyire keveset jelentene itt ez a fajta pénz?
-
Ilyet mi nem használunk – közli, mire teljesen megrökönyödik.
MI AZ, HOGY NEM??????
-
Honnan hoztad ezeket? – kérdezi, és ismételten leszédülne egy székre, ha lenne a közelében egy. Sőt, lehet, ezúttal a kőkemény földdel is megelégszik, és nem is tudja megmondani, mi tartja még benne a lelket.
-
Nem? - vonja fel meglepetten a szemöldökét, hangja elhaló, és képtelen most még gondolkodni is. -
Hát... Hát honnan máshonnan, mint... Veroniának hívják ezt a területet, nem? – érkezik a kérdés még mindig igyekezve megtartani a magabiztosságát, holott a remény már csak pislákol benne, és csak imádkozni tud a Holdhoz - még ha nem is szokása -, hogy ez ne érje meglepetésként a másikat.
-
Veronia? Az hol van? – kérdez vissza meglepetten, és egy világ törik össze benne. -
Onnan jöttél?Nem… Nem tudja, hol van az a Veronia? Hát mégis hol van akkor?! De várjunk… Lehet, ez csak egy tanulatlan balek, igen, biztosan így van. Csak nem tanult eleget annak ellenére sem, hogy nagy valószínűséggel magasabb rangú személyek drága kicsi fiacskája. Igen, így van, biztosan…
-
Hát... Igen. – Teljesen lesokkolja a tény még a hitegetéssel is, hogy nem tudja ez a férfi, hol van hazája, így alig bírja kinyögni ezt a két szót is. -
De akkor nem érdekes. Megpróbálok visszatalálni - veszi el a váltókat, visszaszerezve némileg lélekjelenlétét, és visszacsúsztatja az érméket az erszényébe. -
Indulok is. Lovat hol találhatok? – érdeklődik, és talán erre az egyszerű kérdésre már tud egy értékelhető választ adni a másik.
-
Lovat? – pislog még balgább képpel, mintha sosem hallotta volna ezt a szót, amitől kis híján fájdalmasan masszírozni kezdi a halántékát. Nem használható. Ha nem az épületen belüli dolgokról kérdez, akkor már nem tudja a választ megadni… Ez igazán sajnálatos, de azért még próbálkozik, hátha.
-
Hát... Igen, tudod, olyan négylábú jószágot – magyarázza, hátha esetleg nem ismeri azokat a gyönyörű állatokat. De ki ne ismerné? Mindenki azon jár… Illetve…
-
Tudom, mi az a ló... de már régóta nem közlekedünk vele. Túl lassú – magyarázza az újabb megdöbbentő dolgot.
-
Lassú? – csúszik ki száján a kérdés. Meglepetten szemlélődik, de aztán nem folytatja ezt a szálat, mindössze gondolatban, mert hát… Az mégis hogy lehet? Az az egyik leggyorsabb állat, azzal lehet a leggyorsabban elmenekülni, hát mi mást lehetne hasz…?
Ja, persze, ott vannak azok a szörnyűséges, morgó, napfényben csillogó bestiák. [Nem az Alkonyat „bestiái”.]
-
Tudod mit? Arra… – mutat a bejárat felé. -
…két sarokra van egy rendőrség, izé, egy kék épület – magyarázza. -
Menj be oda, és talán tudnak segíteni, hogy visszatalálj – teszi még hozzá, de valahogy nem tud hinni a szavainak. Lehet, igazából az az egyház tulajdona, és le akarja őt adni… Minden bizonnyal így van, igen.
-
Hát... Jó... Megpróbálom - biccent azért egyet bizonytalanul. -
Akkor viszlát - int egyet, és megfordul a távozás szándékával.
-
Viszlát! – hallja még maga mögül a hangot, de már nem néz hátra. Irány ki, keresni valami normális helyet, ahol végre eligazodhat!
***
Különös dobozokat lát egy hatalmas, fedett téren. Lerakott, hosszú vaspárok vannak szinte mindenütt, ahol nem… hát… Nem kövekkel kirakott az út, de valami olyasmi kemény anyag borít mindent, ami kiszorítja a természetet. Lényeg, hogy sok hosszú vascsík van, rajtuk négyzet alakú dolgok apró kerekekkel, összekapcsolva, amikre felszállnak és leszállnak az emberek. A korábban említett dobozoknál, amik nem a vascsíkokon vannak, meg sorban állnak, valamit nyomkodnak rajtuk, majd mikor az a szerkezet kiköpött egy fehér papírt, ami furcsamód nem tűnik nyálasnak, miután érméket csúsztattak egy kis résbe, már mennek is tovább, és a következő megismétli ugyanezt a procedúrát.
Érdekes… De nem érti.
Másutt a korábban látott vékony téglákat emelik a fülükhöz, és hangosan beszélnek, amitől ismét meglepődik. Egyik erszényében pihenő tengeri galambjához nyúl, hogy megvan-e még, és egy pillanatig azon gondolkodik, hogy meg kéne próbálnia használnia, viszont a másság elbizonytalanítja. Az övé csiga alakú, fából készült elbűvölt tárgy, az övéké meg… Minden bizonnyal azok is elbűvöltek, csak hát… Kérdés, mikor melyikkel kommunikálnak, mert mindegyik annyira hasonló. Csak az egyik kicsit szélesebb, a másik picit vastagabb, a harmadik más színű…
Mindegy. Most ki kéne igazodnia, meg kéne tudnia, hogy mit lehet itt tenni. Nézi azt a hatalmas táblát, amin tízperceként változik némileg a felirat, és el nem tudja képzelni, ezt mégis hogyan csinálják. Ez valami újfajta mágia? Még az is lehet… De miféle? Druidák csinálják? Esetleg árkánmágusok? Neadjisten a holdpapok? De legalább ismerősen hangzó neveket már talált…
Német… Végre németet olvashat! Végre! Az talán elviszi őt Veroniába, mert hát ott beszélnek németül az emberek, nem igaz? Itt valami érthetetlen halandzsa, ott pedig német…
Megnyugszik, rettenetesen, és fellélegzik a megkönnyebbüléstől. Szerencsére angolul is kiírják az érkezést, az elmenetelt, valamint a… vágányt, ami nem tudja, micsoda, de azt látja, hogy mindegyik olyan összekapcsolt doboz előtt szám van. Bizonyára ahhoz kell menni, így nem is várakozik tovább. Odasétál a megadott számúhoz, viszont felszállni nem tud arra a hosszúra láncolt dobozra, így egyelőre megszemléli a vasat. Mert ez vasból van… Vagyis… Inkább valamiféle fémből, csak befestették, hogy ne legyen olyan ronda szürke, mint a környezetében szinte minden.
Emberek jönnek, így némileg hátrál, mintha csak egyszerű szemlélődő lenne. Némileg furcsa pillantással méricskélik őt, de aztán nem törődnek vele, helyette megnyomnak egy zölden fénylő gombot, mire halkan szuszogva kinyílik az ajtó. Micsoda varázslat! Vajon az ő érintésétől is megszelídül ez a dolog? Ki kell próbálnia…
Még egy kicsit vár, míg felszállnak az istenfélő bolondok, utána odébb megy néhány dobozzal, aztán ő is elköveti ugyanazt, mint amit látott: megnyomja a zöld gombot, és csodák csodájára az ajtó kinyílik az ő parancsára is! Micsoda meglepetés és megkönnyebbülés! Akkor már nincs más hátra, minthogy felszálljon…
Fellépdel a lépcsőn, lehuppan az egyik puha, érdekes szőrmével bevont ülésre, aminek esetében eltűnődik, vajon milyen állat bundájából készíthették, és előveszi a nem túl régen vett kenyereket. Ugyan meglepetten és enyhén sokkosan nézett az ottani férfi, hogy mégis mivel fizetett, de nem szólt, hogy baj lenne, így elhozta.
Talán harminc perc telik el, mire megmozdul a szerkezet, felgyorsul, és zötykölődve indul el a célirány felé, és valamilyen titokzatos, mindenhol (vagy csak az elméjében?) szóló hang háromszor elmondja angolul és németül egyaránt, merre tartanak, valamint hogy a csomagjaira ügyeljen. Na igen, ha lenne csomagja…
Mindenesetre…
Mindjárt visszaérek. Csak várjatok rám, Voile, Zabos, Veronia.//Köszönet Astoniennek a boltosfiúcska, azaz önmaga kijátszásáért.//
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
