Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Árvaházi ármányok
1.: Sejtelmes hullám
- Azt hiszed, ők állnak emögött?
A szél fúj, úgyhogy Minán ismét a prémkabátja van, amit összehúz magán, ahogy Damien aggódó pillantásaiból próbálja kifürkészni az igazságot. Néha sokáig kell győzködni a másikat, hogy elmondja, amit gondol, főleg, ha az a saját jólétével kapcsolatos. Ez az átkozott önfeláldozás. Ez vinné a sírba... amit Mina nem fog hagyni, egészen biztosan.
Damien a közelmúltban frucsa dolgokat tapasztalt... Vagyis inkább hallott... Amelyekről Minának nélküle tudomása sem lehet, így csak abban bízhat, amit a sötételftől hall, hiszen ő az, aki kimozdul, aki ott él az emberek között, még ha nem is a legnépszerűbb helyen, de legalább érintkezik a társadalommal.
Amelyben mostanában furcsa dolgok kezdtek el történni.
Egy hozzájuk közeli faluból, Scheudorfból eltünedeznek az emberek. Persze ezt így senki sem meri kimondani. Túlságosan is durva, drasztikus lenne. Pánikot szítana, az pedig tömegeknél sosem jó. Így aztán próbálják minél inkább eltusolni, balesetnek álcázni, azt terjeszteni, hogy az eltévedt gyerekek egyszerűen csak a patakba vagy folyóba fulladtak, felelőtlenségből. Érdekes módon egyik gyerek teste sem sodródott a partra sehol, na meg felnőtté se, idestova az egész környéken. Így Damienben felmerült a dolog, hogy nem véletlenekről van szó.
- Hát... valószínűleg egy komoly csapat áll emögött. Vagy egyetlen őrült, de ha így van, akkor nagyon ügyes. Nem tudom, miért kellenének nekik gyerekek...
- Lehet, hogy már újoncokat is besoroznak. Ha gyerekkorban kezdik el az indoktrinációt, biztosan hatékonyabbak lesznek... - Mina elgondolkodva néz a távolba, ahogy a kora esti szél ringatja a leveleiket levedlett fákat, majd nagyot szippant a hűs, sűrű, esti levegőből, és megcsóválja a fejét. - Egy groteszk gyerekhadsereget akarnak létrehozni?
- Egy gyerek kicsi. Több helyre befér, és gyorsabb. Jobban el tud tűnni. - közli a sötét tünde, a szokásos modoránál jóval komorabban. Ő már csak tudja, hisz van tapasztalata abban, mire képes egy kölyök...
Többször belegondolt már, hogy alakult volna az élete, ha tényleg csatlakozik a Holló Karmaihoz. Ők az a csoport, akikre most gyanakszik. Most az ellenkező oldalon áll, de vajon felismerik-e benne az egykori potenciális tagot? Vajon fog-e találkozni azzal a személlyel, aki fel akarta őt venni? Vajon fölismeri-e majd amaz őt? És ő a sötét ruhást? Egyáltalán életben van-e még?... Egykoron azt hitte, egy szem sem maradt a klán tagjai közül, de mi van, ha mégis visszatértek? Mi lesz, amikor szemtől szembe áll majd az emberrel, aki a családjába akarta fogadni őt? Ha felismeri a hangját, vajon képes lesz végezni vele?
Persze esze ágában sincs csatlakozni hozzájuk. Az az út egyszer s mindenkorra véget ért. Elképzelhető, hogy adnak neki második esélyt - bár valószínűleg már nem is emlékeznek rá, ki ő -, de még így sem tehetne ilyet. Soha nem árulná el Minát. Nem kapna jobb életet, csak egy sötétebb szívet, ugyan miért járna jól? Nem, nem lenne képes rá...
Mina látja a szemében a kétségeket, ő maga viszont nem kételkedik, jobban bízik a kormosképűben, mint ő maga.
- De egyáltalán nem biztos, hogy bármi közük is van hozzá. Talán már nem is létezik ez a csoport. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna újjáalakulni. Csak... azt hiszem, van rá egy szemernyi esély, és...
- Értelek, nem kell magyarázkodnod. Világos? Ha nem is ők azok, akkor sem árt utánanézni a dolognak. - teszi a lány kezét Damien vállára. - Világot tisztítunk. Értem?
- Pff... Lehet, hogy nincs is ott semmi különös. Lehet, hogy csak valami nagy medve kapja el a gyerekeket.
- Azt sem árt eltenni láb alól, mert eszerint a falu lakóinak eddig nem sikerült.
Így hát eldöntetett. Elindultak felderíteni a rejtélyes falut. Persze nem úgy szándékoztak beállítani, hogy rögtön elárulják a szándékukat. Pusztán békés utazókként viselkednek aztán majd szép csendben figyelik az eseményeket, nyitva tartják a szemüket és fülüket, minden információmorzsát igyekezve elcsípni, hogy rájöjjenek, mi okozhatja a titokzatosságot... Mert ha az ő falujából tűnnének el emberek, Mina egész biztos nem tartaná titokban egy percig se, közijedelem ide vagy oda. Persze ez Mina. Egy örök segítő, kedves... vámpír. Akinek a létezéséről csak borzasztóan kevesen tudnak. Így a világ körülbelül tesz rá, hogy ő mit gondol, és ezzel tisztában is van... Mindazonáltal igyekszik megtenni a tőle telhetőt, hogy megváltoztasson egy-két dolgot, persze csak olyat, amit meg kell változtatni, és szabad is. Az emberek eltűnése ilyennek ígérkezik. Természetesen nem a hírnévért, dicsőségért teszi. Egy-két köszönő szót nem bán, ám ha sikerrel járnak, utána pusztán annyit tervez, hogy végigtekint az alkotott békéjén, és nyugalommal a szívében távozik, az embereket hagyva visszatérni az immár nyugodtan folytatható mindennapjaikhoz, egy boldogabb jövő reményképével. Ő maga meg visszatér a mágiagyakorlataihoz, meg az olvasáshoz... na meg persze, ha akadnak új kalandok, akkor ahhoz...
De ez még rettenetesen messze van. Egyelőre fogalmuk sincs, ki(k) vagy mi(k) állnak a háttérben, így aztán nem is szeretne előre inni a medvebőrére. Sem siettetni a dolgokat. Mert igazából Mina nem is tudja teljesen titkolni, hogy élvezi, amikor valami után nyomozniuk kell... Tisztában van vele, hogy galád dolog emberek szerencsétlenségének örülni... de valamennyire jobbá teszi a helyzetet, hogy éppen megoldani tervezik a dolgot. Vagy ne szaladjunk még ennyire előre? Ők, két ágrólszakadt, önjelölt kalandor, rögtön megoldani valamit? Nem túl nagy terv ez?... Á, menni fog ez, szinte már hallja a fejében Damien hangját, anélkül, hogy egyáltalán igazi hangokat hallana. Ez a sötét tünde mindig csak biztatja őt. Persze, néha fordítva van... így van ez jól, előbb-utóbb az elszánás valamilyen módon létrejön.
- Köszönöm. - sóhajtja Damien, ahogy kiszállnak a kocsiból.
- A jó égnek, hogy még élünk, és eljutottunk idáig, vagy nekem, hogy segítek?
- Válaszd ki, amelyiket szimpatikusnak találod.
Kedélyes évődésüket azonban megszakítja valami. Úgy tűnik, éppen egy élénk eseményre érkeztek. Hirtelen elsuhan mellettük egy kenyeret a kezében cipelő kölyök, meglehetősen sietősen, utána pedig egy nem éppen alultáplált illető, nyilvánvalóan a gyereknek kiáltozva, hogy amaz jöjjön vissza. Mina érdeklődve kíséri végig a gyerek útját, ami egy csuklyás nőnek való ütközéssel, ennek következtében a hátsó felén való landolással ér véget.
Damien Minára néz, egy határozott "szerintem ezt ne hagyjuk ki"-pillantással, amelyről félig az süt, hogy szeretné végignézni, mi is jön ki ebből a helyzetből, másrészt az, hogy szeretne beleszólni, mert ezt mégsem kellene annyiban hagyni... A gyerek ugyanis valószínűleg nemsokára kapni fog, ha nem tesznek valamit.
A sötét tünde meg is indul, Mina meg már csak felelősségből is követi. Közben észreveszi, hogy az indulatok egyre magasabbra csapnak. Felgyorsítja lépteit, Damient is megelőzve a "kis csapat" mellett megáll.
- Szépséges napot mindenkinek! Szabad megkérdeznem, hogy mi itt a probléma? - kérdezi műmosollyal és udvariasan felvont szemöldökkel, már-már Damienesen fejlett diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve. Bár talán a hihetőségen még javítani kellene... de hát, egyikük sem éppen egy színlelő típus.
- Ez a férfi nagyon sajnálja a száraz kenyerét egy gyerektől… - kapnak választ a csuklyás nőtől, és a hangját meghallva Minának egyszeriben ismerős lesz. Damiennek is, ugyanis bár az imént még úgy tűnt, heves beszédbe fog kezdeni, most elhallgatott, és a nőt kezdte el bámulni. Mina nehezen áll meg egy szemforgatást, de fontosabb dolga is van.
- Száraz?! Mit nevezel te száraznak? - replikázik az ezek szerint boltos, akitől menekült a kisfiú, aki most a könnyeivel küszködik, ezzel egyértelműen felélesztve Minában a védelmező ösztönt, ám nem csak emiatt áll a gyerek pártján, más miatt is... Damien annak idején mesélt neki a gyerekkoráról, s arról, hogy hogy kényszerült ő is bizonyos értékek eltulajdonítására.
Ám mielőtt bármelyikük is megszólalhatna, a férfi folytatja: - Az a gyerek meglopott, az ilyet nem lehet tűrni. Ahogy a mondás tartja: aki nem dolgozik, ne is egyék. És ez a kölyök semmit sem tett azért, hogy kiérdemelje. Egyszerű rovar, aki mások munkáját semmibe veszi.
Persze, Mina meg tudja érteni ezt az álláspontot is, de...
- Azért még nem szükséges bántania. Csak egyszerűen... kérje vissza tőle a kenyeret. - keres Damien valamiféle békés kiutat. De Mina agresszívabb kedvében van. Nem tudja, hogy a sötét tünde felé irányuló védelmező szándék, vagy pusztán a szegény gyerekkel való együttérzés váltja ki belőle, de nem bírja befogni a száját.
- Vagy azt sem. Persze, lehet, hogy nem tud fizetni. De tudja, milyen sorban élnek? Nem hiszem, hogy szeretne a helyükben lenni. Nem tűnik a legfényesebb helyzetnek, ha valakinek még ennie sincs. Egy gyerek pedig mit tud dolgozni? Játszania kéne a barátaival, nem dolgozni, arról pedig nem tehet, ha a szüleinek nincs munkalehetősége.
Kicsit liheg a kirohanása után, ami saját magát is meglepte.
- Nem is... nem is nekem lesz. - szipogja a kisfiú, miután rávette magát, hogy bátortalanul, de mégis megszólaljon.
- Na látja. És nem is neki lesz. Kérem, mutasson egy kis részvétet. - A felindultból Mina hangja most már kérlelővé válik, ám a határozottság nem vész ki belőle. Damien viszont ekkor már óvatosan átfogja bal kezét jobbjával, hogy a lány lenyugodjon. Mina próbál nem ránézni, nehogy kizökkenjen, közben arra gondol, hogy úgy néznek ki, mint valami házaspár...
- Mert azt hiszitek, visszaveszek egy olyan kenyeret, amit már egy tolvaj összepiszkolt? És nézzenek oda, még le is esett! Szerintetek ezt bárki is meg akarja már enni? - Bök a boltos megvetően a földön magára hagyottan heverő kenyérre, erre a kisfiú gyorsan lehajol, fölkapja, és magához húzza, akár egy játékmackót. Neki bizony érték, nagyon is. Mina szánakozva ráncolja a szemöldökét, majd lemondóan néz vissza a felháborodott férfira.
- Szóval valakinek fizetnie kell! - köti az ebet a karóhoz a sértett pocakos, Mina meg már csak a homlokára helyezi a kezét, egy "Áhh!"-felkiáltással, ami félig sóhaj is. Damien keze már megindul a saját erszénye felé, hogy meglehetősen indulatosan a boltos kezébe nyomjon pár érmét, ám a hölgy megelőzi.
- Ha ennyire hajtja az irigység, csak remélni tudom, hogy egy démonként születik újjá halála után. Fukarkodjon csak örökké.
- Fukarság, hogy visszakérem, ami jogosan az enyém? Hát, ezt nem ártana átgondolnod.
- Szerintem meg magának kéne elgondolkodnia. - süvít át a légen Mina éles hangja. Most már elege van ennek az embernek a vakságából és beképzeltségéből. - Megkapta, amit akart, szóval most már visszatérhet a "munkájához". - hangsúlyából érezhető a cinizmus, szépen ívelt szemöldökét pedig kérdően-sürgetően megemeli. A boltos pampog még valamit felháborodottan az orra alatt, de végül, miután átszámolta a pénzt, és bár soha ki nem mutatná, de elégedetten konstatálta, hogy jóval több, mint amennyit az a kenyér ért, visszabattyog oda, ahonnan jött.
Pár pillanatig mintegy vihar utáni csendben állnak. Mina lassan lélegezve próbálja visszaszerezni az uralmát, Damien pedig kicsit csalódott, hogy szinte szóhoz se jutott, de hát, nem könnyű az emellett a heves kisasszony mellett... Így viszont a prioritások másra helyeződnek. Nevezetesen Aliciára, így hozzá szól most:
- Dicséretes, amit tett, hölgyem. Egyébként úgy vélem, találkoztunk már. A tündék területén, a szüreti mulatságon, emlékszik? Biztosan nem tévesztem össze senkivel.
Mina szkeptikusan figyeli őket, nevetéskezdeménnyel a szája sarkában. De a nevét nem említed, te nagyokos. Meg a sajátodat se. Megcsóválja a fejét, majd úgy dönt, a suhanccal foglalkozik kicsit.
- Igen, meglepően régen volt. - Damien szívéről sziklák görögnek le, hogy tényleg nem tévedett. A csuklyalevétel után feltárult arc pedig valóban ugyanazé, akit látott, és nem kevéssé vonzza a tekintetét. - Alicia Zharis, és ön pedig… Damien… ?
- Igen. – válaszol amaz lelkesen, de még így is sokkal kevesebb lelkességgel, mint amit valójában érez. Nem viselkedhet úgy egy nővel, mint egy kutya, mikor egy finom falatra vár, mert akkor rendesen ott fogják hagyni, megvetően átlépnek rajta... Éés, kicsit késve jön rá, hogy a nő arra vár, hogy a családnevét is elárulja. - Ó. Nightwind, egyébként. De többnyire simán csak Damien. - Elképesztően rég használta a családnevét, mostanában sokra nem megy vele. Meg is lepődik, hogy még emlékszik rá.
Mina a kisfiúhoz fordul.
- Most már nyugodtan hazamehetsz, ezen pedig oszozzatok meg a nővéreddel. De tudod mit? Kereshetsz egy másik boltot is, és vegyél még neki valami finomat. Vannak itt édességek is, nem? Biztosan örülni fog neki. - kedves hangon, mosolyogva próbál beszélni Mina a fiúhoz, hisz így hallott másokat is gyerekekkel kommunikálni. Kissé furcsán érzi magát, hisz ritkán kerül emberporontyok közelébe... Elővesz néhány csörgő érmét és a fiúnak nyújtja. Az árból akár több napra is szerezhetnek vacsorát maguknak. A fiú hatalmasra tátott szemeivel nem foglalkozik, csak mooslyog, és reméli, nem kezdődik az "ezt-nem-fogadhatom-el"-kör... De nem. A kölyök bátortalanul, de vidáman elmosolyodik, majd kis tétovázás után egy pillanatra átöleli Minát, aki csak elvörösödve pislog, ám mire észbe kapna, a srác egy gyors "köszönöm" után már kapkodja is a lábait.
Azonban ez sem tar sokáig, ugyanis megint elesik valakiben.
- Szegény kölyök, ez nem az ő napja. – mosolyog Mina, és derűsen tekint először a hegyesfülű nőre, majd Damienre.
- Nyugalom, Michael, csak én vagyok.– Az öreg – merthogy egy öreg az, akibe a kisfiú beleütközött, egy meglehetősen szimpátiát kiváltó, vidám öregapó, kinek haja s szakálla már a télen oly gyakori csapadékhoz hasonló színt öltött fel, szemei viszont az örökzöld levelek színét viselik, s egyelőre még aktívan tekintenek a világra. Damien hangulata viszont nem lesz derűs az érkezésétől, mert így a figyelem egyből az apóra irányul, arra pedig, hogy felvegyen valamiféle kommunikációs szálat Aliciával, az esély ismét elröppent, akár a hollók az égen...
- Kikhez van szerencsém? - tudakolja kilétüket az öreg. - Esetleg gondot okozott önöknek a kis Michael?
– Szóval Michaelnek hívják... Én... Mina vagyok, ők pedig itt Damien és Alicia – vállalja magára készségesen a csapat összes tagja kilétének tisztázását a vámpírlány, szívélyes mosollyal az arcán, a nevek említésekor, már ami nem az övé, pedig az említettekre néz. Damientől kap is egy szúrós pillantást, amiből szinte ki tudja olvasni, mire gondol a sötét tünde: Miért úgy említettél engem meg Aliciát, mintha együtt lennénk?... Ez viszont csak szélesíti Mina mosolyát, aki büszke magára, hogy ilyen jó lett a bemutatkozásban. Pedig most is majdnem közölte, hogy ő egy Nachtraben. De nem. Sikerült megállnia. Persze, mi történhetett volna? Ez az apóka messze a legkedvesebb embernek tűnik ebben a faluban... persze talán a boltos nem volt a legjobb összehasonlítási alap. – Egyébként nem, nem okozott gondot, egyáltalán.
- Ők adták nekem ezt – emeli fel büszkén a kezében tartott veknit Michael. – Vagyis... – folytatja bizonytalanul – igazából...
- Elintéztük, hogy megtarthassa – próbálja Mina menteni a menthetőt. Az idős apó pedig megértő mosollyal túr bele a kisfiú hajába, ki ettől látszólag kissé megnyugszik.
- Nagyon örvendek, Alfred Richter volnék. A kedves vendégek csak nem átutazóban vannak errefelé?
Egységes bólintás a válasz. – Köszönöm, hogy figyelmet fordítottak a rosszcsontra. Engedjék meg, hogy visszafizessem, azonban ne gondoljanak nagy fizetségre. Nem sok, amit fel tudok ajánlani, de talán hasznukra válhat. Van egy könyvgyűjteményem, ott talán akadnak néhány különlegességre. Ha elkísérnek, nagyon szívesen megmutatom önöknek, bár a zsibongás elkerülését nem tudom garantálni... - mosolyog kedvesen. - Alfred bácsi az apukám - bólogat a kisgyerek meggyőzötten. - És nagyon sok testvérem van, mert apu mindenkit befogad, aki egyedül van.
Elgondolkozó csend követi a rednahygó felajánlást, de Mina úgy érzi, itt ismét egy köszönetmondás lenne esedékes... egyébként is, mi veszítenivalójuk van? - Köszönjük, szívesen megnéznénk. – mosolyog szívélyesen. Azon gondolkozik, hogy ez vajon mennyiben fogja segíteni őket nyomra jutni. Meg, hogy a nő, akivel Damien összefutott a szüreti mulatságon, hogy került pont ide. Túl sok a véletlen... Jó, csak egy, de jelenleg egy véletlen is túl sok...
- Ezek szerint egy árvaházat vezet? – Kérdezi Alicia, kérdésére pedig igenlő biccentés a válasz. Fura egy falu ez, tényleg. Ily kicsi, és mégis ennyi árva gyerek lenne itt? Már korábban elkezdtek eltünedezni az emberek, vagy mi a fene folyik itt?
- Nos, indulhatunk? - érdeklődi az öregúr, s senki sem ellenkezik; ellenkezőleg, követik. Minának kicsit borzongania kell a hely légkörétől, az újdonságok mintha nyüzsögve ásnák a bőre alá magukat; ezt részben a várakozásnak tudja be. Még sose volt árvaházban. Egy csapat emberkölyök várja... vajon lehet, hogy lesz egy-két sötét tünde is? Reméli, hogy nem tudják olvasni a gondolatait, pedig irtó szívesen látna pár kicsi Damient. És máris vonzóbb az árvaház ötlete...
Gondosan beszívja a falucska légkörét, amíg az úton mennek. Minden ház szegénységet és nélkülözést sugároz, a kis utcácskák viszont valahogyan mégis a sok kicsi sokra megy alapon összegyűjtött erővel való túlélésről, összetartásról tanúskodnak.
Először Mina fel sem ismerné az épületet, amely úgy illeszkedik a többi közé, akár egyetlen tégla a sorba, viszont Michael beszaladt egy ajtón, innen tudja csak, hogy jó helyen vannak, meg onnan, hogy miután a fiú élénken bejelentette érkezését, egy nem kis létszámról tanúskodó, egyhangú üdvrivalgás fogadja. Tényleg képesek ilyen boldogok lenni? – csodálkozik a lány.
- Mint láthatják, itt is volnánk… - jelenti be Alfred a mostanra valószínűleg nyilvánvalót, majd beengedi őket. - Tessék csak.
Ajtón besétálás, hoppá, udvariassági formulák. Nők előre. Így egy köszönetmotyogás után megelőlegezi Damien formuláit, és gyorsan besurran előtte, ám itt udvariasan megáll, körbenéz és –szagol, beszívva a hely atmoszféráját... Ééés egy kicsikét egy pillanatig úgy érzi, hirtelen menekülni szeretne. A falu többi épületétől szinte csak méretben különböző, évszázadosnak tetsző bútorokkal telepakolt, egyébként teljesen otthonos házban – ami azonban eltér mindattól, amit Mina valaha látott és megszokott – egy rakás különböző méretű és korú poronty pislog rá. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem minden leánygyermek a húgát juttatná eszébe...
Sóhajtva próbál a jelenre koncentrálni, és mosolyt felölteni. Ám megrökönyödésére még mielőtt észbe kaphatna, rögtön el is özönlik a gyerekek mindannyiukat. Egy copfos kislány Mina lábait karolja át, mert még csak addig ér fel, Damient is elkapja egy lányra, aki elvörösödve, vagy inkább ellilulva pillant oldalt Minára segélykérően, és valószínűleg Alicia sem ússza meg az áradatot, bár odáig már nem látnak el. Ha viszont látnának, akkor azt vennék észre, hogy Alicia nyomban felfedezett egy védelmi lehetőséget, nevezetesen egy szekrényt, amely mögé elbújt, a gyereksereg elől menekülve.
- Új látogatókat hoztál, Alfred bácsi? – A hang egy kisfiútól érkezik, akinek már nem jutott egy ember sem, aki irányába kifejezhette volna a megérkezésének szolgáló felhőtlen örömöt, így úgy döntött, inkább szóban hívja föl magára a figyelmet.
- Igen, Herbert – mosolyog a bácsi kedvesen, majd a hármashoz fordul és elnézéskérő pillantással folytatja: - Bocsássanak meg a kicsiknek, hogy ilyen szeleburdiak, ritkán látnak új arcokat.
- Semmi gond. Mi... – mi is ritkán látunk új arcokat... így folytatódna a mondat, de végül máshogy teszi: - Mi is nagyon örülünk nekik. Ritkán látni ilyen...
- Életrevaló – fűzi közbe Damien a keresett szót.
- Igen, életrevaló... gyerekeket. – mosolyát meglehetősen kínosnak érzi, szemeit pedig fixen Alfreden tartja, várva, hogy végre megnézhessék azt a könyvtárszobát.
- Nos, apróságok, a vendégeket először körbevezetem, addig legyetek udvariasan és türelmesek!
És utána? – gondolja rettegve Mina, ahogy megjelenik a kép lelki szemei előtt, amint a csapatnyi lurkót a szobából való kiléptük után ráeresztik, ők pedig, akár valamiféle vadállatok, szétmarcangolják őket.... Ugyan már, térj észhez, ezek csak gyerekek. Kicsit közvetlenek, ennyi – próbálja nyugtatni saját belső hangja, ám az aggályok erősebbek, semminthogy ily egyszerűen eltűnjenek...
- Mit mutatsz meg nekik? – érdeklődik kíváncsian egy őzikeszemű lányka, Alfred bácsi pedig cinkosan közelebb hajol hozzá, és odasúgja neki, hogy:
- A könyvgyűjteményt?? – ismétlődik meg az imént halkan suttogott szó immár magas hangú, lelkes rikoltásban, a gyerekcsapat pedig izgatottan susmorogni kezd, ki halkabban, ki fennhangon. Az elejtett szavakból kiderül, hogy az egy különleges hely, és valószínűleg soha senki sem volt még benn a gyerekek közül, mert kitüntetett kíváncsisággal lelkesednek iránta.
- Kövessenek hát, nem egyszerű odatalálni, ez a ház olyannak tűnik néha, mint egy kész útvesztő – indul meg, Mina és Damien hatalmas megkönnyebbülésére az öreg, utat mutatva nekik, s áttörve az őt köszöntő porontyok seregén. Rengeteg ajtó mellett mennek el, a nagyjából egyforma méretű, egyszerű, de kényelmes bútorozással ellátott kisebb szobák pedig itt-ott újabb gyerekeket tartalmazak, akik valami okból bent maradtak, és csak a földről, vagy az ágyukból integetnek vidáman a csapat felé.
- Naa, gyerünk már, nézzük meg, ki az! – hallatszik egy kissé nyafogós kislányhang az egyik szobából.
- Akkor nem is érdekel, mi lesz a királyki...?
- Nem, mert a királykisasszony megvár, ők meg neem!
- Jó, Lara, rendben. - Amikor a szoba mellé érnek, éppen akkor sétál ki egy fiatalember a karjában cipelve egy lánykát, nyilvánvalóan ő volt, aki követelte, hogy láthassa a csapatot.
- Á. Szép napot önöknek. – biccent az ifjú udvariasan. – Üdv, Alfred.
- Ő itt Mephisto, a segédem – mutatja be őt az idős férfi.
- Örvendek. – mosolyodik el a bemutatott. Egészen szép mosolya van, dönti el Mina. És a szemei... egy különleges lilás színt viselnek, a szemöldöke pedig éles fekete, ahogy a haja is, ami rendezett, ám mégis középen kisfiúsan az arcába lóg. Az egész megjelenés valahogy a tökéletesség érzését hagyja maga után, a kedves mosoly pedig szinte követeli a bizalmat
Mina hirtelen rájön, hogy túlzottan elmerült a bámulásban, hisz körülötte már mindenki elmondta a nevét. – Őő... örvendek. Mina vagyok. -Még egy bemutatkozás, és megőrülök.
- Hasonlóképpen, kisasszony. – most pedig egyenesen rávillant az a tökéletes fehér fogsor. Minának az agya persze most sem áll le a kötekedésben. Miben hasonlóképpen, örvendesz, vagy te is Mina vagy? Utóbbi esetben meglepődnék...
- Megmutatom a vendégeknek a könyveket – magyarázza a legénynek Alfred, aki megértően bólint, és engedi is tovább útjukra őket, a karjaiban visszacipeli a szobába Larát. A csapat pedig tovább vonul.
Végül elérnek egy ajtót, ami valahogy más, mint a többi. Először is... nagyobb... kicsit... és az egészet egyfajta aura lengi körbe. Mintha szent hely lenne, keveset járnának itt.
Alfred elővesz egy nem kimondottan újnak tűnő kulcsot, a zárba illeszti, ami csak hosszadalmas próbálkozások után enged. Mina hátrapillant, és rájön, hogy jól gondolta: még mindig gyerekszemek figyelik őket kíváncsian.
- Mindig kíváncsiak, mikor erre járok. Csak nekem van bejárásom ide, tudják – magyarázza Alfred, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Végül belépnek a terembe, ami első ránézésre jóval nagyobb, mint az összes többi.
Itt a dohszag sokkal jellemzőbb, mint az épület többi részében, ezt érzékeli Mina is rögtön, ahogy belép. Hatalmas polcok állnak mindenhol a fal mellett, telis-telerakva könyvekkel s tekercsekkel, némelyik már régóta porosodik közülük, valószínűleg értékes, így aztán keveset forog kezekben, hisz ki olvasna mondjuk bizonyos mágiaágakról ilyen kisgyerekek között? Mondjuk Mina kétli, hogy teljes biztonságban lehet tartani a könyveket ennyi gyerkőccel.
- Nézelődjenek csak bátran – Ezzel a mondattal útjukra is vannak eresztve. Az ajtó csukódik, rájuk pedig hatalmas csend telepszik.
Nem reménykedhet, hogy itt végre szabadjára lesznek eresztve, mert Alfred bácsi még mindig szemmel kíséri minden mozdulatukat. Így kicsit nehéz felhőtlenül böngészni a könyvek között... pláne nyomozás reményében. Így hát úgy tesz, mint Alicia, fellapoz egy-két könyvet, és elolvas belőlük pár sort, bár többnyire meséket vagy kalandregényeket talál különböző társadalmi helyzetű, korú és nemű hősökről, semmi különös... Nem szólal meg, ami ritka nála, de kicsit feszülten érzi magát, nem tudja, mit várnak tőle. Dicséretet? Kérdezősködést?
Egyszer csak talál egy ijesztő rovarokkal és ízeltlábúakkal teli könyvet. Persze, nem élú példányokról van szó, pusztán rajzokról...
- Hú, Damien, ezt nézd – mondja kissé undorodva, ahogy egy óriási nyolclábú mered rájuk számos szemével a papírról. - Nem fura, hogy ilyen lények egyáltalán léteznek?
Alicia már elfoglalta magát a lapozgatással, és sorban végigmegy egy-egy polcon, pár percig elmélyedve egy-egy könyvben. Damien viszont kiáll Mina csodálkozása mellett.
- De. Tényleg fura. Van egy rossz előérzetem. Még szerencse, hogy nem félek a pókoktól.
- Áhh, nem szeretem a pókokat. Nincs vérük.
Olyan természetességgel röpködnek köztük állandóan ilyen párbeszédek, hogy már fel sem tűnik neki, még csak el sem mosolyodik közben, az arca végig olyan, mintha az időjárásról beszélne. Közben, azonkívül, hogy szaglászik a levegőben, ő is belelapoz néhány könyvbe.
- Ez a hely annyira hasonlít a mi termeinkhez! Csak sokkal... régibbnek tűnik. Maga a szoba, és a benne évő dolgok is.
Hirtelen elhallgat. Fel sem tűnt neki, hogy Damienen kívül van a teremben még valaki... Csak reménykedni tud abban, hogy Lia nem fog ebből semmiféle következtetéseket tenni. Akár egyszerű nemesnek is gondolhatja... azoknak szokott lenni könyvtermük... nem?
Mágiáról szóló köteteket keres, de ami könnyen hozzáférhető, az egyelőre többnyire csak mese, vagy egy-két, történetet elmesélő regény, különböző társadalmi helyzetű, nemű és korú hősökről. Semmi veszélyesnek ígérkező. Semmi, ami bármi nyomot adna arra vonatkozólag, hogy mi a fene történik ebben a faluban...
- Nahát, és mégis meddig kéne ezeket a csodákat nézegetnünk?
- Nem tudom, Mina, de itt egy vámpír. – jegyzi meg Damien, mire a lány szeme röttön felcsillan.
- Tényleg? Muti! – rohan oda lelkesen a férfihoz, aki nyitva tart valamiféle enciklopédia című könyvet. Az aktuális oldalon épp egy aranyos kis denevérről készült rajz látszik. – Héé! – méltatlankodva böki oldalba jó erősen a röhögő Damient... utóbbinak viszont feltűnik valami.
Alicia szótlan. Persze, egyébként is az szokott lenni, de most különösen... A sötét tünde szemöldökráncolva sétál oda hozzá, s tekintete egyből az annak kezében tartott könyvre vándorol. Igen, fehérek a lapok, na és?
- De furcsa rúna – jegyzi meg, majd hirtele benne akad a levegő, szemöldöke pedig felszökik. Mina is mögé surran és a vállai mögött átkukucskál. Majd visszasüllyed a sarkára. Ő is meglátta azt a furcsa jelet a könyvön. Az nem fekete tinta volt. Az biztosan nem. Sötétvörös volt. Pontosan a száradt vér színe.
1.: Sejtelmes hullám
- Azt hiszed, ők állnak emögött?
A szél fúj, úgyhogy Minán ismét a prémkabátja van, amit összehúz magán, ahogy Damien aggódó pillantásaiból próbálja kifürkészni az igazságot. Néha sokáig kell győzködni a másikat, hogy elmondja, amit gondol, főleg, ha az a saját jólétével kapcsolatos. Ez az átkozott önfeláldozás. Ez vinné a sírba... amit Mina nem fog hagyni, egészen biztosan.
Damien a közelmúltban frucsa dolgokat tapasztalt... Vagyis inkább hallott... Amelyekről Minának nélküle tudomása sem lehet, így csak abban bízhat, amit a sötételftől hall, hiszen ő az, aki kimozdul, aki ott él az emberek között, még ha nem is a legnépszerűbb helyen, de legalább érintkezik a társadalommal.
Amelyben mostanában furcsa dolgok kezdtek el történni.
Egy hozzájuk közeli faluból, Scheudorfból eltünedeznek az emberek. Persze ezt így senki sem meri kimondani. Túlságosan is durva, drasztikus lenne. Pánikot szítana, az pedig tömegeknél sosem jó. Így aztán próbálják minél inkább eltusolni, balesetnek álcázni, azt terjeszteni, hogy az eltévedt gyerekek egyszerűen csak a patakba vagy folyóba fulladtak, felelőtlenségből. Érdekes módon egyik gyerek teste sem sodródott a partra sehol, na meg felnőtté se, idestova az egész környéken. Így Damienben felmerült a dolog, hogy nem véletlenekről van szó.
- Hát... valószínűleg egy komoly csapat áll emögött. Vagy egyetlen őrült, de ha így van, akkor nagyon ügyes. Nem tudom, miért kellenének nekik gyerekek...
- Lehet, hogy már újoncokat is besoroznak. Ha gyerekkorban kezdik el az indoktrinációt, biztosan hatékonyabbak lesznek... - Mina elgondolkodva néz a távolba, ahogy a kora esti szél ringatja a leveleiket levedlett fákat, majd nagyot szippant a hűs, sűrű, esti levegőből, és megcsóválja a fejét. - Egy groteszk gyerekhadsereget akarnak létrehozni?
- Egy gyerek kicsi. Több helyre befér, és gyorsabb. Jobban el tud tűnni. - közli a sötét tünde, a szokásos modoránál jóval komorabban. Ő már csak tudja, hisz van tapasztalata abban, mire képes egy kölyök...
Többször belegondolt már, hogy alakult volna az élete, ha tényleg csatlakozik a Holló Karmaihoz. Ők az a csoport, akikre most gyanakszik. Most az ellenkező oldalon áll, de vajon felismerik-e benne az egykori potenciális tagot? Vajon fog-e találkozni azzal a személlyel, aki fel akarta őt venni? Vajon fölismeri-e majd amaz őt? És ő a sötét ruhást? Egyáltalán életben van-e még?... Egykoron azt hitte, egy szem sem maradt a klán tagjai közül, de mi van, ha mégis visszatértek? Mi lesz, amikor szemtől szembe áll majd az emberrel, aki a családjába akarta fogadni őt? Ha felismeri a hangját, vajon képes lesz végezni vele?
Persze esze ágában sincs csatlakozni hozzájuk. Az az út egyszer s mindenkorra véget ért. Elképzelhető, hogy adnak neki második esélyt - bár valószínűleg már nem is emlékeznek rá, ki ő -, de még így sem tehetne ilyet. Soha nem árulná el Minát. Nem kapna jobb életet, csak egy sötétebb szívet, ugyan miért járna jól? Nem, nem lenne képes rá...
Mina látja a szemében a kétségeket, ő maga viszont nem kételkedik, jobban bízik a kormosképűben, mint ő maga.
- De egyáltalán nem biztos, hogy bármi közük is van hozzá. Talán már nem is létezik ez a csoport. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna újjáalakulni. Csak... azt hiszem, van rá egy szemernyi esély, és...
- Értelek, nem kell magyarázkodnod. Világos? Ha nem is ők azok, akkor sem árt utánanézni a dolognak. - teszi a lány kezét Damien vállára. - Világot tisztítunk. Értem?
- Pff... Lehet, hogy nincs is ott semmi különös. Lehet, hogy csak valami nagy medve kapja el a gyerekeket.
- Azt sem árt eltenni láb alól, mert eszerint a falu lakóinak eddig nem sikerült.
Így hát eldöntetett. Elindultak felderíteni a rejtélyes falut. Persze nem úgy szándékoztak beállítani, hogy rögtön elárulják a szándékukat. Pusztán békés utazókként viselkednek aztán majd szép csendben figyelik az eseményeket, nyitva tartják a szemüket és fülüket, minden információmorzsát igyekezve elcsípni, hogy rájöjjenek, mi okozhatja a titokzatosságot... Mert ha az ő falujából tűnnének el emberek, Mina egész biztos nem tartaná titokban egy percig se, közijedelem ide vagy oda. Persze ez Mina. Egy örök segítő, kedves... vámpír. Akinek a létezéséről csak borzasztóan kevesen tudnak. Így a világ körülbelül tesz rá, hogy ő mit gondol, és ezzel tisztában is van... Mindazonáltal igyekszik megtenni a tőle telhetőt, hogy megváltoztasson egy-két dolgot, persze csak olyat, amit meg kell változtatni, és szabad is. Az emberek eltűnése ilyennek ígérkezik. Természetesen nem a hírnévért, dicsőségért teszi. Egy-két köszönő szót nem bán, ám ha sikerrel járnak, utána pusztán annyit tervez, hogy végigtekint az alkotott békéjén, és nyugalommal a szívében távozik, az embereket hagyva visszatérni az immár nyugodtan folytatható mindennapjaikhoz, egy boldogabb jövő reményképével. Ő maga meg visszatér a mágiagyakorlataihoz, meg az olvasáshoz... na meg persze, ha akadnak új kalandok, akkor ahhoz...
De ez még rettenetesen messze van. Egyelőre fogalmuk sincs, ki(k) vagy mi(k) állnak a háttérben, így aztán nem is szeretne előre inni a medvebőrére. Sem siettetni a dolgokat. Mert igazából Mina nem is tudja teljesen titkolni, hogy élvezi, amikor valami után nyomozniuk kell... Tisztában van vele, hogy galád dolog emberek szerencsétlenségének örülni... de valamennyire jobbá teszi a helyzetet, hogy éppen megoldani tervezik a dolgot. Vagy ne szaladjunk még ennyire előre? Ők, két ágrólszakadt, önjelölt kalandor, rögtön megoldani valamit? Nem túl nagy terv ez?... Á, menni fog ez, szinte már hallja a fejében Damien hangját, anélkül, hogy egyáltalán igazi hangokat hallana. Ez a sötét tünde mindig csak biztatja őt. Persze, néha fordítva van... így van ez jól, előbb-utóbb az elszánás valamilyen módon létrejön.
- Köszönöm. - sóhajtja Damien, ahogy kiszállnak a kocsiból.
- A jó égnek, hogy még élünk, és eljutottunk idáig, vagy nekem, hogy segítek?
- Válaszd ki, amelyiket szimpatikusnak találod.
Kedélyes évődésüket azonban megszakítja valami. Úgy tűnik, éppen egy élénk eseményre érkeztek. Hirtelen elsuhan mellettük egy kenyeret a kezében cipelő kölyök, meglehetősen sietősen, utána pedig egy nem éppen alultáplált illető, nyilvánvalóan a gyereknek kiáltozva, hogy amaz jöjjön vissza. Mina érdeklődve kíséri végig a gyerek útját, ami egy csuklyás nőnek való ütközéssel, ennek következtében a hátsó felén való landolással ér véget.
Damien Minára néz, egy határozott "szerintem ezt ne hagyjuk ki"-pillantással, amelyről félig az süt, hogy szeretné végignézni, mi is jön ki ebből a helyzetből, másrészt az, hogy szeretne beleszólni, mert ezt mégsem kellene annyiban hagyni... A gyerek ugyanis valószínűleg nemsokára kapni fog, ha nem tesznek valamit.
A sötét tünde meg is indul, Mina meg már csak felelősségből is követi. Közben észreveszi, hogy az indulatok egyre magasabbra csapnak. Felgyorsítja lépteit, Damient is megelőzve a "kis csapat" mellett megáll.
- Szépséges napot mindenkinek! Szabad megkérdeznem, hogy mi itt a probléma? - kérdezi műmosollyal és udvariasan felvont szemöldökkel, már-már Damienesen fejlett diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve. Bár talán a hihetőségen még javítani kellene... de hát, egyikük sem éppen egy színlelő típus.
- Ez a férfi nagyon sajnálja a száraz kenyerét egy gyerektől… - kapnak választ a csuklyás nőtől, és a hangját meghallva Minának egyszeriben ismerős lesz. Damiennek is, ugyanis bár az imént még úgy tűnt, heves beszédbe fog kezdeni, most elhallgatott, és a nőt kezdte el bámulni. Mina nehezen áll meg egy szemforgatást, de fontosabb dolga is van.
- Száraz?! Mit nevezel te száraznak? - replikázik az ezek szerint boltos, akitől menekült a kisfiú, aki most a könnyeivel küszködik, ezzel egyértelműen felélesztve Minában a védelmező ösztönt, ám nem csak emiatt áll a gyerek pártján, más miatt is... Damien annak idején mesélt neki a gyerekkoráról, s arról, hogy hogy kényszerült ő is bizonyos értékek eltulajdonítására.
Ám mielőtt bármelyikük is megszólalhatna, a férfi folytatja: - Az a gyerek meglopott, az ilyet nem lehet tűrni. Ahogy a mondás tartja: aki nem dolgozik, ne is egyék. És ez a kölyök semmit sem tett azért, hogy kiérdemelje. Egyszerű rovar, aki mások munkáját semmibe veszi.
Persze, Mina meg tudja érteni ezt az álláspontot is, de...
- Azért még nem szükséges bántania. Csak egyszerűen... kérje vissza tőle a kenyeret. - keres Damien valamiféle békés kiutat. De Mina agresszívabb kedvében van. Nem tudja, hogy a sötét tünde felé irányuló védelmező szándék, vagy pusztán a szegény gyerekkel való együttérzés váltja ki belőle, de nem bírja befogni a száját.
- Vagy azt sem. Persze, lehet, hogy nem tud fizetni. De tudja, milyen sorban élnek? Nem hiszem, hogy szeretne a helyükben lenni. Nem tűnik a legfényesebb helyzetnek, ha valakinek még ennie sincs. Egy gyerek pedig mit tud dolgozni? Játszania kéne a barátaival, nem dolgozni, arról pedig nem tehet, ha a szüleinek nincs munkalehetősége.
Kicsit liheg a kirohanása után, ami saját magát is meglepte.
- Nem is... nem is nekem lesz. - szipogja a kisfiú, miután rávette magát, hogy bátortalanul, de mégis megszólaljon.
- Na látja. És nem is neki lesz. Kérem, mutasson egy kis részvétet. - A felindultból Mina hangja most már kérlelővé válik, ám a határozottság nem vész ki belőle. Damien viszont ekkor már óvatosan átfogja bal kezét jobbjával, hogy a lány lenyugodjon. Mina próbál nem ránézni, nehogy kizökkenjen, közben arra gondol, hogy úgy néznek ki, mint valami házaspár...
- Mert azt hiszitek, visszaveszek egy olyan kenyeret, amit már egy tolvaj összepiszkolt? És nézzenek oda, még le is esett! Szerintetek ezt bárki is meg akarja már enni? - Bök a boltos megvetően a földön magára hagyottan heverő kenyérre, erre a kisfiú gyorsan lehajol, fölkapja, és magához húzza, akár egy játékmackót. Neki bizony érték, nagyon is. Mina szánakozva ráncolja a szemöldökét, majd lemondóan néz vissza a felháborodott férfira.
- Szóval valakinek fizetnie kell! - köti az ebet a karóhoz a sértett pocakos, Mina meg már csak a homlokára helyezi a kezét, egy "Áhh!"-felkiáltással, ami félig sóhaj is. Damien keze már megindul a saját erszénye felé, hogy meglehetősen indulatosan a boltos kezébe nyomjon pár érmét, ám a hölgy megelőzi.
- Ha ennyire hajtja az irigység, csak remélni tudom, hogy egy démonként születik újjá halála után. Fukarkodjon csak örökké.
- Fukarság, hogy visszakérem, ami jogosan az enyém? Hát, ezt nem ártana átgondolnod.
- Szerintem meg magának kéne elgondolkodnia. - süvít át a légen Mina éles hangja. Most már elege van ennek az embernek a vakságából és beképzeltségéből. - Megkapta, amit akart, szóval most már visszatérhet a "munkájához". - hangsúlyából érezhető a cinizmus, szépen ívelt szemöldökét pedig kérdően-sürgetően megemeli. A boltos pampog még valamit felháborodottan az orra alatt, de végül, miután átszámolta a pénzt, és bár soha ki nem mutatná, de elégedetten konstatálta, hogy jóval több, mint amennyit az a kenyér ért, visszabattyog oda, ahonnan jött.
Pár pillanatig mintegy vihar utáni csendben állnak. Mina lassan lélegezve próbálja visszaszerezni az uralmát, Damien pedig kicsit csalódott, hogy szinte szóhoz se jutott, de hát, nem könnyű az emellett a heves kisasszony mellett... Így viszont a prioritások másra helyeződnek. Nevezetesen Aliciára, így hozzá szól most:
- Dicséretes, amit tett, hölgyem. Egyébként úgy vélem, találkoztunk már. A tündék területén, a szüreti mulatságon, emlékszik? Biztosan nem tévesztem össze senkivel.
Mina szkeptikusan figyeli őket, nevetéskezdeménnyel a szája sarkában. De a nevét nem említed, te nagyokos. Meg a sajátodat se. Megcsóválja a fejét, majd úgy dönt, a suhanccal foglalkozik kicsit.
- Igen, meglepően régen volt. - Damien szívéről sziklák görögnek le, hogy tényleg nem tévedett. A csuklyalevétel után feltárult arc pedig valóban ugyanazé, akit látott, és nem kevéssé vonzza a tekintetét. - Alicia Zharis, és ön pedig… Damien… ?
- Igen. – válaszol amaz lelkesen, de még így is sokkal kevesebb lelkességgel, mint amit valójában érez. Nem viselkedhet úgy egy nővel, mint egy kutya, mikor egy finom falatra vár, mert akkor rendesen ott fogják hagyni, megvetően átlépnek rajta... Éés, kicsit késve jön rá, hogy a nő arra vár, hogy a családnevét is elárulja. - Ó. Nightwind, egyébként. De többnyire simán csak Damien. - Elképesztően rég használta a családnevét, mostanában sokra nem megy vele. Meg is lepődik, hogy még emlékszik rá.
Mina a kisfiúhoz fordul.
- Most már nyugodtan hazamehetsz, ezen pedig oszozzatok meg a nővéreddel. De tudod mit? Kereshetsz egy másik boltot is, és vegyél még neki valami finomat. Vannak itt édességek is, nem? Biztosan örülni fog neki. - kedves hangon, mosolyogva próbál beszélni Mina a fiúhoz, hisz így hallott másokat is gyerekekkel kommunikálni. Kissé furcsán érzi magát, hisz ritkán kerül emberporontyok közelébe... Elővesz néhány csörgő érmét és a fiúnak nyújtja. Az árból akár több napra is szerezhetnek vacsorát maguknak. A fiú hatalmasra tátott szemeivel nem foglalkozik, csak mooslyog, és reméli, nem kezdődik az "ezt-nem-fogadhatom-el"-kör... De nem. A kölyök bátortalanul, de vidáman elmosolyodik, majd kis tétovázás után egy pillanatra átöleli Minát, aki csak elvörösödve pislog, ám mire észbe kapna, a srác egy gyors "köszönöm" után már kapkodja is a lábait.
Azonban ez sem tar sokáig, ugyanis megint elesik valakiben.
- Szegény kölyök, ez nem az ő napja. – mosolyog Mina, és derűsen tekint először a hegyesfülű nőre, majd Damienre.
- Nyugalom, Michael, csak én vagyok.– Az öreg – merthogy egy öreg az, akibe a kisfiú beleütközött, egy meglehetősen szimpátiát kiváltó, vidám öregapó, kinek haja s szakálla már a télen oly gyakori csapadékhoz hasonló színt öltött fel, szemei viszont az örökzöld levelek színét viselik, s egyelőre még aktívan tekintenek a világra. Damien hangulata viszont nem lesz derűs az érkezésétől, mert így a figyelem egyből az apóra irányul, arra pedig, hogy felvegyen valamiféle kommunikációs szálat Aliciával, az esély ismét elröppent, akár a hollók az égen...
- Kikhez van szerencsém? - tudakolja kilétüket az öreg. - Esetleg gondot okozott önöknek a kis Michael?
– Szóval Michaelnek hívják... Én... Mina vagyok, ők pedig itt Damien és Alicia – vállalja magára készségesen a csapat összes tagja kilétének tisztázását a vámpírlány, szívélyes mosollyal az arcán, a nevek említésekor, már ami nem az övé, pedig az említettekre néz. Damientől kap is egy szúrós pillantást, amiből szinte ki tudja olvasni, mire gondol a sötét tünde: Miért úgy említettél engem meg Aliciát, mintha együtt lennénk?... Ez viszont csak szélesíti Mina mosolyát, aki büszke magára, hogy ilyen jó lett a bemutatkozásban. Pedig most is majdnem közölte, hogy ő egy Nachtraben. De nem. Sikerült megállnia. Persze, mi történhetett volna? Ez az apóka messze a legkedvesebb embernek tűnik ebben a faluban... persze talán a boltos nem volt a legjobb összehasonlítási alap. – Egyébként nem, nem okozott gondot, egyáltalán.
- Ők adták nekem ezt – emeli fel büszkén a kezében tartott veknit Michael. – Vagyis... – folytatja bizonytalanul – igazából...
- Elintéztük, hogy megtarthassa – próbálja Mina menteni a menthetőt. Az idős apó pedig megértő mosollyal túr bele a kisfiú hajába, ki ettől látszólag kissé megnyugszik.
- Nagyon örvendek, Alfred Richter volnék. A kedves vendégek csak nem átutazóban vannak errefelé?
Egységes bólintás a válasz. – Köszönöm, hogy figyelmet fordítottak a rosszcsontra. Engedjék meg, hogy visszafizessem, azonban ne gondoljanak nagy fizetségre. Nem sok, amit fel tudok ajánlani, de talán hasznukra válhat. Van egy könyvgyűjteményem, ott talán akadnak néhány különlegességre. Ha elkísérnek, nagyon szívesen megmutatom önöknek, bár a zsibongás elkerülését nem tudom garantálni... - mosolyog kedvesen. - Alfred bácsi az apukám - bólogat a kisgyerek meggyőzötten. - És nagyon sok testvérem van, mert apu mindenkit befogad, aki egyedül van.
Elgondolkozó csend követi a rednahygó felajánlást, de Mina úgy érzi, itt ismét egy köszönetmondás lenne esedékes... egyébként is, mi veszítenivalójuk van? - Köszönjük, szívesen megnéznénk. – mosolyog szívélyesen. Azon gondolkozik, hogy ez vajon mennyiben fogja segíteni őket nyomra jutni. Meg, hogy a nő, akivel Damien összefutott a szüreti mulatságon, hogy került pont ide. Túl sok a véletlen... Jó, csak egy, de jelenleg egy véletlen is túl sok...
- Ezek szerint egy árvaházat vezet? – Kérdezi Alicia, kérdésére pedig igenlő biccentés a válasz. Fura egy falu ez, tényleg. Ily kicsi, és mégis ennyi árva gyerek lenne itt? Már korábban elkezdtek eltünedezni az emberek, vagy mi a fene folyik itt?
- Nos, indulhatunk? - érdeklődi az öregúr, s senki sem ellenkezik; ellenkezőleg, követik. Minának kicsit borzongania kell a hely légkörétől, az újdonságok mintha nyüzsögve ásnák a bőre alá magukat; ezt részben a várakozásnak tudja be. Még sose volt árvaházban. Egy csapat emberkölyök várja... vajon lehet, hogy lesz egy-két sötét tünde is? Reméli, hogy nem tudják olvasni a gondolatait, pedig irtó szívesen látna pár kicsi Damient. És máris vonzóbb az árvaház ötlete...
Gondosan beszívja a falucska légkörét, amíg az úton mennek. Minden ház szegénységet és nélkülözést sugároz, a kis utcácskák viszont valahogyan mégis a sok kicsi sokra megy alapon összegyűjtött erővel való túlélésről, összetartásról tanúskodnak.
Először Mina fel sem ismerné az épületet, amely úgy illeszkedik a többi közé, akár egyetlen tégla a sorba, viszont Michael beszaladt egy ajtón, innen tudja csak, hogy jó helyen vannak, meg onnan, hogy miután a fiú élénken bejelentette érkezését, egy nem kis létszámról tanúskodó, egyhangú üdvrivalgás fogadja. Tényleg képesek ilyen boldogok lenni? – csodálkozik a lány.
- Mint láthatják, itt is volnánk… - jelenti be Alfred a mostanra valószínűleg nyilvánvalót, majd beengedi őket. - Tessék csak.
Ajtón besétálás, hoppá, udvariassági formulák. Nők előre. Így egy köszönetmotyogás után megelőlegezi Damien formuláit, és gyorsan besurran előtte, ám itt udvariasan megáll, körbenéz és –szagol, beszívva a hely atmoszféráját... Ééés egy kicsikét egy pillanatig úgy érzi, hirtelen menekülni szeretne. A falu többi épületétől szinte csak méretben különböző, évszázadosnak tetsző bútorokkal telepakolt, egyébként teljesen otthonos házban – ami azonban eltér mindattól, amit Mina valaha látott és megszokott – egy rakás különböző méretű és korú poronty pislog rá. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem minden leánygyermek a húgát juttatná eszébe...
Sóhajtva próbál a jelenre koncentrálni, és mosolyt felölteni. Ám megrökönyödésére még mielőtt észbe kaphatna, rögtön el is özönlik a gyerekek mindannyiukat. Egy copfos kislány Mina lábait karolja át, mert még csak addig ér fel, Damient is elkapja egy lányra, aki elvörösödve, vagy inkább ellilulva pillant oldalt Minára segélykérően, és valószínűleg Alicia sem ússza meg az áradatot, bár odáig már nem látnak el. Ha viszont látnának, akkor azt vennék észre, hogy Alicia nyomban felfedezett egy védelmi lehetőséget, nevezetesen egy szekrényt, amely mögé elbújt, a gyereksereg elől menekülve.
- Új látogatókat hoztál, Alfred bácsi? – A hang egy kisfiútól érkezik, akinek már nem jutott egy ember sem, aki irányába kifejezhette volna a megérkezésének szolgáló felhőtlen örömöt, így úgy döntött, inkább szóban hívja föl magára a figyelmet.
- Igen, Herbert – mosolyog a bácsi kedvesen, majd a hármashoz fordul és elnézéskérő pillantással folytatja: - Bocsássanak meg a kicsiknek, hogy ilyen szeleburdiak, ritkán látnak új arcokat.
- Semmi gond. Mi... – mi is ritkán látunk új arcokat... így folytatódna a mondat, de végül máshogy teszi: - Mi is nagyon örülünk nekik. Ritkán látni ilyen...
- Életrevaló – fűzi közbe Damien a keresett szót.
- Igen, életrevaló... gyerekeket. – mosolyát meglehetősen kínosnak érzi, szemeit pedig fixen Alfreden tartja, várva, hogy végre megnézhessék azt a könyvtárszobát.
- Nos, apróságok, a vendégeket először körbevezetem, addig legyetek udvariasan és türelmesek!
És utána? – gondolja rettegve Mina, ahogy megjelenik a kép lelki szemei előtt, amint a csapatnyi lurkót a szobából való kiléptük után ráeresztik, ők pedig, akár valamiféle vadállatok, szétmarcangolják őket.... Ugyan már, térj észhez, ezek csak gyerekek. Kicsit közvetlenek, ennyi – próbálja nyugtatni saját belső hangja, ám az aggályok erősebbek, semminthogy ily egyszerűen eltűnjenek...
- Mit mutatsz meg nekik? – érdeklődik kíváncsian egy őzikeszemű lányka, Alfred bácsi pedig cinkosan közelebb hajol hozzá, és odasúgja neki, hogy:
- A könyvgyűjteményt?? – ismétlődik meg az imént halkan suttogott szó immár magas hangú, lelkes rikoltásban, a gyerekcsapat pedig izgatottan susmorogni kezd, ki halkabban, ki fennhangon. Az elejtett szavakból kiderül, hogy az egy különleges hely, és valószínűleg soha senki sem volt még benn a gyerekek közül, mert kitüntetett kíváncsisággal lelkesednek iránta.
- Kövessenek hát, nem egyszerű odatalálni, ez a ház olyannak tűnik néha, mint egy kész útvesztő – indul meg, Mina és Damien hatalmas megkönnyebbülésére az öreg, utat mutatva nekik, s áttörve az őt köszöntő porontyok seregén. Rengeteg ajtó mellett mennek el, a nagyjából egyforma méretű, egyszerű, de kényelmes bútorozással ellátott kisebb szobák pedig itt-ott újabb gyerekeket tartalmazak, akik valami okból bent maradtak, és csak a földről, vagy az ágyukból integetnek vidáman a csapat felé.
- Naa, gyerünk már, nézzük meg, ki az! – hallatszik egy kissé nyafogós kislányhang az egyik szobából.
- Akkor nem is érdekel, mi lesz a királyki...?
- Nem, mert a királykisasszony megvár, ők meg neem!
- Jó, Lara, rendben. - Amikor a szoba mellé érnek, éppen akkor sétál ki egy fiatalember a karjában cipelve egy lánykát, nyilvánvalóan ő volt, aki követelte, hogy láthassa a csapatot.
- Á. Szép napot önöknek. – biccent az ifjú udvariasan. – Üdv, Alfred.
- Ő itt Mephisto, a segédem – mutatja be őt az idős férfi.
- Örvendek. – mosolyodik el a bemutatott. Egészen szép mosolya van, dönti el Mina. És a szemei... egy különleges lilás színt viselnek, a szemöldöke pedig éles fekete, ahogy a haja is, ami rendezett, ám mégis középen kisfiúsan az arcába lóg. Az egész megjelenés valahogy a tökéletesség érzését hagyja maga után, a kedves mosoly pedig szinte követeli a bizalmat
Mina hirtelen rájön, hogy túlzottan elmerült a bámulásban, hisz körülötte már mindenki elmondta a nevét. – Őő... örvendek. Mina vagyok. -Még egy bemutatkozás, és megőrülök.
- Hasonlóképpen, kisasszony. – most pedig egyenesen rávillant az a tökéletes fehér fogsor. Minának az agya persze most sem áll le a kötekedésben. Miben hasonlóképpen, örvendesz, vagy te is Mina vagy? Utóbbi esetben meglepődnék...
- Megmutatom a vendégeknek a könyveket – magyarázza a legénynek Alfred, aki megértően bólint, és engedi is tovább útjukra őket, a karjaiban visszacipeli a szobába Larát. A csapat pedig tovább vonul.
Végül elérnek egy ajtót, ami valahogy más, mint a többi. Először is... nagyobb... kicsit... és az egészet egyfajta aura lengi körbe. Mintha szent hely lenne, keveset járnának itt.
Alfred elővesz egy nem kimondottan újnak tűnő kulcsot, a zárba illeszti, ami csak hosszadalmas próbálkozások után enged. Mina hátrapillant, és rájön, hogy jól gondolta: még mindig gyerekszemek figyelik őket kíváncsian.
- Mindig kíváncsiak, mikor erre járok. Csak nekem van bejárásom ide, tudják – magyarázza Alfred, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Végül belépnek a terembe, ami első ránézésre jóval nagyobb, mint az összes többi.
Itt a dohszag sokkal jellemzőbb, mint az épület többi részében, ezt érzékeli Mina is rögtön, ahogy belép. Hatalmas polcok állnak mindenhol a fal mellett, telis-telerakva könyvekkel s tekercsekkel, némelyik már régóta porosodik közülük, valószínűleg értékes, így aztán keveset forog kezekben, hisz ki olvasna mondjuk bizonyos mágiaágakról ilyen kisgyerekek között? Mondjuk Mina kétli, hogy teljes biztonságban lehet tartani a könyveket ennyi gyerkőccel.
- Nézelődjenek csak bátran – Ezzel a mondattal útjukra is vannak eresztve. Az ajtó csukódik, rájuk pedig hatalmas csend telepszik.
Nem reménykedhet, hogy itt végre szabadjára lesznek eresztve, mert Alfred bácsi még mindig szemmel kíséri minden mozdulatukat. Így kicsit nehéz felhőtlenül böngészni a könyvek között... pláne nyomozás reményében. Így hát úgy tesz, mint Alicia, fellapoz egy-két könyvet, és elolvas belőlük pár sort, bár többnyire meséket vagy kalandregényeket talál különböző társadalmi helyzetű, korú és nemű hősökről, semmi különös... Nem szólal meg, ami ritka nála, de kicsit feszülten érzi magát, nem tudja, mit várnak tőle. Dicséretet? Kérdezősködést?
Egyszer csak talál egy ijesztő rovarokkal és ízeltlábúakkal teli könyvet. Persze, nem élú példányokról van szó, pusztán rajzokról...
- Hú, Damien, ezt nézd – mondja kissé undorodva, ahogy egy óriási nyolclábú mered rájuk számos szemével a papírról. - Nem fura, hogy ilyen lények egyáltalán léteznek?
Alicia már elfoglalta magát a lapozgatással, és sorban végigmegy egy-egy polcon, pár percig elmélyedve egy-egy könyvben. Damien viszont kiáll Mina csodálkozása mellett.
- De. Tényleg fura. Van egy rossz előérzetem. Még szerencse, hogy nem félek a pókoktól.
- Áhh, nem szeretem a pókokat. Nincs vérük.
Olyan természetességgel röpködnek köztük állandóan ilyen párbeszédek, hogy már fel sem tűnik neki, még csak el sem mosolyodik közben, az arca végig olyan, mintha az időjárásról beszélne. Közben, azonkívül, hogy szaglászik a levegőben, ő is belelapoz néhány könyvbe.
- Ez a hely annyira hasonlít a mi termeinkhez! Csak sokkal... régibbnek tűnik. Maga a szoba, és a benne évő dolgok is.
Hirtelen elhallgat. Fel sem tűnt neki, hogy Damienen kívül van a teremben még valaki... Csak reménykedni tud abban, hogy Lia nem fog ebből semmiféle következtetéseket tenni. Akár egyszerű nemesnek is gondolhatja... azoknak szokott lenni könyvtermük... nem?
Mágiáról szóló köteteket keres, de ami könnyen hozzáférhető, az egyelőre többnyire csak mese, vagy egy-két, történetet elmesélő regény, különböző társadalmi helyzetű, nemű és korú hősökről. Semmi veszélyesnek ígérkező. Semmi, ami bármi nyomot adna arra vonatkozólag, hogy mi a fene történik ebben a faluban...
- Nahát, és mégis meddig kéne ezeket a csodákat nézegetnünk?
- Nem tudom, Mina, de itt egy vámpír. – jegyzi meg Damien, mire a lány szeme röttön felcsillan.
- Tényleg? Muti! – rohan oda lelkesen a férfihoz, aki nyitva tart valamiféle enciklopédia című könyvet. Az aktuális oldalon épp egy aranyos kis denevérről készült rajz látszik. – Héé! – méltatlankodva böki oldalba jó erősen a röhögő Damient... utóbbinak viszont feltűnik valami.
Alicia szótlan. Persze, egyébként is az szokott lenni, de most különösen... A sötét tünde szemöldökráncolva sétál oda hozzá, s tekintete egyből az annak kezében tartott könyvre vándorol. Igen, fehérek a lapok, na és?
- De furcsa rúna – jegyzi meg, majd hirtele benne akad a levegő, szemöldöke pedig felszökik. Mina is mögé surran és a vállai mögött átkukucskál. Majd visszasüllyed a sarkára. Ő is meglátta azt a furcsa jelet a könyvön. Az nem fekete tinta volt. Az biztosan nem. Sötétvörös volt. Pontosan a száradt vér színe.
