"Rob és Hilde"

A megbízást, amelyet a keresztesre bíztak igazi kirándulásnak számított. Sehol egy megveszekedett szörny, vagy bandita. Talán pár útonállóval, felpezsdíthette volna az unalmas utat. A kordély melyen helyet kapott a szállítmány, ide-oda zötykölődött. Nem igazán lehetett újnak mondani. Az elől lévő ülőke egy-egy nagyobb bukkanón, még meg is roppant a rá huppanó súlytól. A szerzetes kit kísért éppen a butykosában lévő bort hörpintette le. Borvirágos orcája árulkodó jelként égett bele a tudatba, miszerint a lőrét nem veti meg az apát.
- Tudod Robert, én már számtalan alkalommal jártam itt. Jó kis hely, ahol megállunk kicsit. Addig élvezd az itteni békét, én is azt fogom tenni. - osztotta meg terveit, mi több oldalba is lökte a nemest, ki mosolyt erőltetett arcára. Nem akarta megsérteni a borisszát, mégis csak nyűgnek érezte a társaságát. Közeledve a településhez egyre több embert, vagy más fajból származót láttak. Rob meglepődött, miként itt ennyi különböző lény megfér egymásközt. Sokan éppen a mindennapos tevékenységüket intézték, egyesek ruhadarabokat vittek a mosáshoz, mások vadászni indultak. A frissen ejtett apróvad, bizonyította a nap sikerét, hisz oldalukon lógó felaggatott állatok bizonyára jó fogásnak számítottak. A fajok közt még szerelem is észrevehető volt. Ezt a keveredést a fővárosban valószínűleg megvetnék, azonban errefelé ez teljesen elfogadottnak számított. Pár pillanatra belegondolt Berkeley, miként Sophianak biztos tetszene ez a hely. A tőle kapott kendőt meg is szorította, amit még halála után se hagyott el. Valamely módon az tartotta benne a reményt, s közelebb érezte magához hitvesét. Figyelmét gyorsan átirányította a helyőrségekre, amik egyre csak sűrűbbekké váltak.
- Itt miért van ennyi őr? Azt hittem ez békés hely lészen? - gyanakodott Rob, persze tekintetét elvette, hiszen nem akart összetűzésbe keveredni, vagy gyanút kelteni.
- Tudod...ez a hely valamilyen szinten a Tünde királysághoz tartozik...és ha hihetünk a meséknek fantasztikus borokat is importálnak ide. - váltott át, a komolyból szempillantás alatt ugyanolyan ostobába Alfons barát. Az ostoba viselkedést nem is méltatta semmire utastársa, max száját félrehúzta. Az őrposztnak meg is sikerült őket állítani, majd arról kérdezték őket, hogy mi célból érkeztek.
- Mi csak néhány felszentelt ereklyét szállítunk. - jelentette ki a Berkeley ház sarja, ki a papírokat is megmutatta az őröknek.
- Tovább mehetnek! Kellemes ittlétet! - búcsúzott el a tünde őr, ki intésével jelezte a forgalom továbbhaladását. A részeges egyházbéli a kantárral rácsapott a lóra, mitől az újra megindult. A faluban beérve csak úgy pezsgett az élet. A főtéren megannyi lehetőség, s időeltöltés vált lehetségessé. Persze a puszta látványban is ellehetett gyönyörködnie, annak ki értékelte a szépet. A két templom ablaki egymással farkasszemet néztek, szinte egymás ellen hívogatták feleiket. A két utazó persze a kereszt árnyékát kereste, hol portékáikat lerakhatják. A hatalmas faládát, amely szalmával bélelt volt, mindemellett nemes fémek is feküdtek benne elég nehéznek mondható. Robert nem számíthatott az öreg segítségére, hiszen neki még a leszállás is hőstettnek számított. A ládákat közvetlenül letette a templom elébe, hol a helyi pap már fogadta is őket.
- Sturm atya vagyok! Jó látni téged Alfons barát. Csak nem fogytál? - mutatkozott be a számára új személynek, aztán mintha ott se lett volna már nem is törődött vele. Ezzel a keresztes nem törődött, mert már így is elege lett ebből a társaságból. Inkább elballagott a legközelebbi ivó irányába. Igaz a pisztrángos címért viselő fogadó közelibb, mégse azt választá. A Fővárosi csicsás kocsmákból már kezdett elege lenni. Szeretett volna valami lepukkantabb élményben részt venni. A szelíd óriás ígéretesnek tűnt, valami viszont megzavarta az útjában. Ismerős érzés töltötte el, melyet akkor este érzett.

* Immáron harmad napja hajtotta a lovát hajnalból délbe, s délutánból estébe. Hosszas utak voltak ezek, Hellenblat a határon feküdt, s így oda dolgokat juttatni sosem volt egyszerű, pláne, ha értékesebb felszerelésekről volt szó, amiket most éppen cipelt is magával. Többnyire ezüst függők voltak, majd két kilónyi, melyeket Esroniel küldetett el híveinek, a hiány hallatán. Komoly összeget jelentett ez a szállítmány, a tény, hogy rábízták többet beszélt ezer szónál is, s minden pillanatban félve pillantott a csillagokra, melyekhez nyúlni egyébként nem nagyon kívánt, ugyanis pokoli módra marták bőrét. Furcsa dolog volt ez: Lelke, s szolgálata mind az Istené, mind Helenburgé volt, de a szentség érintésétől még mindig könny szökött szemébe, s bár talán képes lett volna egy kicsit viselni valamely ezüst függőt, hosszasan bízvást nagy tehernek érezte volna. Oldalán ritmikusan mocorgott a lándzsa, láthatóan élvezte az utazás lehetőségét, s ehhez híven egészen vidáman dudorászott valamilyen dalt, egy régi Vámpír nótát egy távoli kontinensre való utazásról. Ő maga is örömét lelte a kiruccanásban, hosszú, hollófekete hajába kellemesen kapott bele az erdei hős szellő, s kivételesen a nap sem égette kissé immáron fakóból barnásabbra váltott bőrét, ugyanis a jótékony lomb ernyőként takarta el a sugarakat. Időnként meg kellett állnia pihenni, legeltetni-itatni kissé a lovat, vagy ő magának szunyókálni egy megtermett almafa alatt, melyről aztán kissé lophatott is termést, ám igen jól haladt, s végül valahogy naplemente felé sikerült elérni a város határát, ahol egy megtermett, tollas süveget viselő elf fogadta, egy félénk mosollyal.
- Üdvözlégyen a Frau Lightleaf szép városában. Mi menetben erre, s miért visel ordas lándzsát. 
* Az elf érezhető kelletlenséggel törte a németet, s akadt benne némi furcsa akcentus is, melyet aztán ha próbált volna értelmezni, se tudott volna, ám mégis megértett mindent amit kellett, s egy menetlevelet vett elő lova oldaláról lógó táskájából, átnyújtva azt. 
- A Zsinatelnök személyes ajándékát hordozom Ligh...tleif... Lightlife... Hellenblat népének, Csillagokat, melyek a Protestáns egyház jelképei. A fegyver csak védekezés céljábó van nálam, nem kívánom kárát ezen szép város semely lakosának sem. 
* A tünde pár pillanatig olvasgatta a levelet, majd visszanyújtotta azt, s süvegét kissé meglegyintve meghajolt, majd visszahelyezte a fejfedőt a helyére. Így utólagosan megfigyelve kifejezetten szép alak volt, éles arcvonalakkal, melyekkel akár kenyeret is lehetett volna vágni, illetve tengerkék szemekkel, amik lusta vizenyősséggel mérték fel alakját.
- Csak tessék, Frau. Üdvözlöm Hellenblat városában, kérem tartsa távol magát a bajtól, hogy ne nekünk kelljen. 
* Egy óvatos biccentéssel visszavette a papírt magához, majd megsarkantyúzta az állatot, aki lassú, kényelmes lépésekkel megindult a gyönyörűséges város főtere felé, ahol egy hatalmas, fényes fa nőtt. Tátott szájjal figyelte a csodálatos jelenséget, s az akörül vidáman üldögélő tündéket-embereket, akik félretéve ellentéteiket hol italoztak, hol ölelgették egymást... Ilyen hát a béke elképzelt helye, túl csodálatos, hogy igaz legyen.
- Vajon tényleg olyan békében élnek, mint ahogy a látszat mutatja?
- A béke nem az ember természete, de ha próbál tenni érte, talán valóban lehetséges. Érdekes lenne őket megkérdezni, de tagadhatatlanul faragatlanság is. 
- Igaz, elég nehéz lehet nekik anélkül is, hogy ezt bizonygatniuk kéne. 
* A téren a reformátusok jellegzetes templomát is megpillantotta. Furcsának érezte kissé, hogy a Katolikus és a Protestáns hit bástyái egymással szemben álltak, s mégis mennyire is hasonlítottak... Talán tényleg nem annyira másak, s minden csak képzelt ellentét? Talán... De ez nem is fontos. Lovát kikötve a templom előtti fához, szökkenve kapta magához a lándzsáját, s a súlyos zsák nyakéket, melyekkel megindult befele az épületbe. Egy fiatal lelkésznő fogadta, bizonyos von Hellenburg, akivel ha ugyan rövid ideig is, de kellemesen elbeszélgettek. Értelmes nőnek tűnt, s nem kezelte semmilyen rosszindulattal sem, ami kifejezetten jól esett neki. Felajánlotta ugyan, hogy a parókián aludhat, ám jobbnak érezte inkább megismerni kissé a helyi ivókat-kifőzdéket, s így Anna áldásával még meghajolt előtte, majd távozott. Egy készséges alak megkérdezése után eldöntötte, hogy a vacsoráját a szelíd óriásba tölti majd, amit végül megközelített, s annak csekély istállójában megetette szénával a lovát, megitatta némi friss folyóvízzel, majd idejének köszönhetően le is csutakolta azt kissé.

A gyanús erő irányába kezdett el menni. A sok nép közül kiválasztani azt, mely ezen sötét aurát árasztja magából nagyon nehéznek számított. Kissé úgy érezte magát, mint egy vadászkopó a Főváros főterén. Az élő falon, melyet az ottani lakosok alkottak, próbált átkelni kisebb-nagyobb sikerrel. Szúrós szemmel néztek rá a körülötte lévők, mikor némelyiküket félrelökte. Szerencse miként a lakosok, amilyen gyorsan idegesek lettek, olyan gyorsan le is nyugodtak. Véletlenül a sört is kilökte, valamelyik ottani kezéből. A malátából készült finom ital, annak bársonyingére löttyent.
- Hé! Vigyázz merre lépsz. Bunkó fővárosi. - hördült fel a kissé már részeges férfi, ki fából készült kupáját Rob lábai elé hajította.
- Mit mondtál rám? Ki vagy te cifra rongyokban, hogy így lenézel engemet, s hazámat? - a kérdés hűvösen csúszott le nyelvéről, pillanatra még a levegő is megfagyott. - Talán azt akarod, hogy bedobjalak a kacsaúsztatóba?
- Azt hiszed neked mindent szabad!? - kis késéssel kifakadt a részeg alak, aki a mellette lévő botot kezei közé kapta. Robert nem rántott kardot, hisz nem akarta megsérteni a törvényeket. Az a fadarab, jóllehet nem nagyon tudta őt megsebesíteni, bár nem ártott vigyáznia. Köpenyét meglegyintette, kezeit pedig széttárta. Ezzel is kifejezte, miszerint jöhet, aminek jönnie kell. Az itteni lakos ezen fel is hergelte magát. A fadarabbal megiramodott, majd próbálta fejen vágni a nemest. Robert megragadta a feléje érkező csapást mérő végtagokat, s annál fogva elhajította azt. A támadója felkelt még, azonban az ott termett őrök lefogták őt. Kezeit a háta mögé szorították és elvezették. Az itteni őrök csak úgy nyüzsögtek. Még egy jó kis kocsmai verekedést, se lehetett volna anélkül rendezni, hogy az őrök be ne toppanjanak. A Berkeley család örököse ezzel le is tudta a dolgot, mitöbb éppen készült visszatérni az előző tevékenységéhez. Az útjába viszont a település egy őrzője állott. Szemében látszott az előítélet, melyet a lovag iránt érzett.
- Látom szeretsz bajt keverni idegen! Azt javaslom, húzd meg magad! Ez egy csendes kis hely, s én azt is akarom, hogy ez így is maradjon. - mondta a negyvenes éveiben járó marcona férfiú, ki kezét folyamatosan fejszéjén tartotta. Ezzel is próbálta tiszteletre inteni Robot, ki vállat vont az előbbiekre.
- Nem én kezdtem, ő akart rám támadni. Most megyek a dolgomra! - osztotta meg terveit, mégis az őr elkapta még a vállát.
- Figyelek! A következő kihágásodat, már nem nézem el. - intette viselkedésre az idegent, aki még utoljára farkasszemet nézett a rend fenntartójával, majd nyugtázta azt. Nem tartotta jó ötletnek az itteni őrséggel való szembeszállást. A nyom, melyet követett a lovát csutakló nőhöz vezette őt. A leány nem tűnt veszélyesnek, eleinte meg se szólította, inkább csak nézte őt. Arcát nem látta jól, azonban a hosszú fekete hajzatában elgyönyörködött. Sokkal szebb, valamint ápoltabb volt, mint bárkié kit ismer.
- Szólhat hozzád halandó leányom? Megéreztem jelenlétedet...de ne félj, bántani nem szándékozlak. - szólt hozzá, reménykedve abban hátha szóba elegyedik vele. Elkezdett kissé közelebb menni hozzá, mégis tartott tőle némi távolságot. Nem biztos, miszerint minden vámpír olyan kedves, mint akivel aznap este találkozott.
- Az én nevem Robert Berkeley! Megkérdezhetem mi a tiéd? - érdeklődött a keresztes, s kíváncsian még pár lépéssel közelebb ment a vámpírhoz. Kissé úgy érezte, ha minden tisztátalan vérszívó így néz ki, akkor sohasem tud egyet sem megölni. Olyan ártatlannak tűnnek, bár ez is része veszélyességüknek. Az ember nem számítana egy ilyen ártatlan külsőtől támadásra.

* Lova nyihogva köszönte az ápoló tapintásokat, a vékony szálú gyökérkefe kellemesen siklott végig annak bőrén, lehozva arról a sarat és az összeragadt szőrcsomókat. Némi vizet is használt hozzá, hogy kissé le tudja hűteni az állatot, bár nem sokat, a mostani nap egyébként is kellemes volt, s félt, hogy Kohle netán megfázna. Nem zavartatta nagyon magát: Halkan, néha pajkosan szólongatva ápolta a bestiát, amikor is egy erős, férfihang szólította meg. Némi sztoikussággal fordította fejét a vélt irányba, s ahogy megpillantotta a vörös köpenyt, valahogy azonnal kiélesedtek az érzékei. Egy Északi, ráadásul a vörösben úszó palástja láttán egyértelművé vált a tény, hogy egyházi lehetett, talán Keresztes, vagy simán egy lovag, aki a Katolikusokat szolgálta. Ő maga egyébként jelenleg nem hordta a kék köpenyt, így déli létére nem sok nyomot hagyhatott magáról, de ha más nem, akkor akcentusa biztos elárulja majd, így felesleges is lett volna titkolni a tényt, hogy Hellenburgi. 
- Szóljon. 
* Válaszolt végül, ahogy is beletörölte nedves kezét szürke gyolcs ingébe, s tovább vakargatta a ló hátát a kefével, de óvatosan közelebb lépve a fegyveréhez. Nem tudhatta, hogy ezek az Északiak mégis mennyire megbízhatóak, s kár is lett volna pont egy jól végzett feladat után úgy járni, mint ahogy az ember nem kívánná. A férfi egy-két lépést közelített, némi óvatosság volt benne, erről arra vélt következtetni, hogy ő maga sem tudja igazán, hogy mivel is lehetett szemben. Talán Hilde lenne az első vámpír, akivel találkozott? Az első, aki nem akarta megölni? Hallott róla pletykákat, hogy az a kevés, aki Északon lakik nem nagyon válogat, s így nem is lenne furcsa, ha civilizált vámpír népekhez nem sok szerencséje lett volna Keresztesnek. Akárhogyan is, az bemutatkozott, s még pár lépést tett közelebb. Gyanakodva méregette a lovagot, nem nagyon értette, mégis mit akarhat, s hogy akár egyáltalán igazi lehet-e a neve vagy sem. Végül, lerakva a kefét a vödörbe s magához véve a pajta falának támasztott lándzsát, illetve táskát, ő maga is közelebb lépett a férfihez, úgy három méterre megállva tőle, s félig a fogadó bejáratára pillantva.
- Robert Berkeley... Én Hilde vagyok, Hellenburgból. 
* Pár pillanatig még figyelte azt, majd egy vállvonással megindult előre, a kocsma felé, óvatosan lépkedve a keresztes mellett, egészen az istálló kijáratáig, ahol végül megállt egy pillanatra, s visszafordult 
- Mit szeretne tőlem, hogy bemutatkozott?  

A lányon látszott a feszültség, jobban mint talán Roberten. Ő nem magáért élt, hanem a felesége üdvéért, így nem félt a haláltól túlzottan. Inkább attól rettegett, miszerint idő előtt véget ér küldetése, s nem tudja kedvesének lelkét megváltani. A nőn semmilyen ruhadarab nem uralkodott arról, miszerint hova valósi. Mégis az általa kibocsájtott erő, pár dolgot elárult róla. Más egyházbéli biztos kihasználta volna ezt az alkalmat. Ilyenkor nagyon sebezhetőek, az éjszaka teremtményei.Még talán az se számított volna, miszerint menekülniük kellene Lightleafből. Ezzel úgy tűnik a nő is tisztában volt. Ezért hiába próbálta leplezni, finom mozdulataival fegyverei felé húzta a lelke. Rob nem hibáztatja a leányt, hiszen az északiak mindíg is üldözték őket. Ő pedig nem csak északinak, hanem keresztesnek számított, ami már két oknak számított. A bizalom növelése érdekében a páncélos még sisakját is levette. Összeállott haját, kissé megkócolta, melytől jobban száradhatott az. A nő megragadta felszerelését, s közelebb lépett. A Berkeley ház legfiatalabb tagja nem tudta először mire számítson. A lándzsa hosszából ítélve jó nagy előnyt jelentett, ráadásul ő még csak kardjához se nyúlt. Nem akart félelmet kelteni a vámpírban, mivel nem ez volt a célja. Azzal talán mindent elrontana. Magabiztosságot erőltetve magára, inkább nem is próbált védekezés jelét kimutatni. 
- Nagyon örülök neked Hilde! - fejezte ki érzéseit, már az is soknak számított, miszerint vele szóba elegyedett. Na meg ezek után attól talán kevésbé kellett aggódnia, hogy beleszúrj azt az éles eszközt. A lovagnak nem tetszett a következő megmozdulás. Az előtte álló személy lekezelően vállat vont, mindemellett tovább állt. A keresztes kezeit kérdően felemelte és élettelenül lengette azokat. A beszélgetés még csak el sem kezdődött, de őt máris itt akarja hagyni a hölgy. A Fővárosban persze le se tudja magáról a csábító nőket kaparni. Őnekik még az se számít, ki van a fémtömeg alatt.
- Tudom mi a bajod! A ruha, ugye? Na és ha civil ruhában jövök? Talán akkor sem jelentenék bajt? - kísérelte meg rávilágítani a gyengébbik nemet az elfogadásra, ami erre a helyre épül. Rob köpenyét keze elől ellegyintette, s követte a kifinomult nőt. Rögtön megállt, amikor Hilde is, s nem tudta mire vélni a következőket. Pár pillanattal ez előtt azt képzelete, már nem is érdekli őt az éjszaka teremtménye.
- Csak beszélgetni. Na, meg megismerni. Nekem még eléggé felemás a véleményem a vámpírokról. Ezért is szeretném őket nem vérszívószörnyeknek elkönyvelni. - szinte közvetlenül Hilde elé állt, illetve csodaszép kék szemeiben el is veszett tekintete. - Tud ebben segíteni?   
A nőtől elfordult, aztán a kocsma bejárata elé lépett. Az ajtó hatalmas nyikorgásra kitárult előtte. Az első benyomása az óriási füst, valamint a vidám hangulat lehetett. Még csak véget sem ért a nap, mégis majdnem minden ülőhelyet valaki bitorolt.
- Én azt mondom, miként folytassuk idebent a beszélgetést. Jössz, vagy sem, én bemegyek. A te döntésed. - fejezte ki szándékát a Barkeley család leszármazottja, valamint belépett a szórakozóhelybe.

* A férfi már-már élettelenül lengette meg kezeit ahogy elindult irányába, s lépett mellette el. Nem igazán tudta mégis mire vélni a gesztust, az Északiak fura alakoknak tűntek, ám mégsem olyan veszélyesnek, ahogy őket elképzelte. Talán még egy picit el is mosolyodott, ahogy a lovag éppen nem láthatta arcát, ám nem feszélyezte különösen, s csakis a folytatásra torpant meg, szájához emelve a kezét, végül nem válaszolva. Nem zavarták a ruhák, akár krumplis zsákot is viselhetett volna a másik, ám a tény nem változott, hogy mégis ellenfelek voltak, s bár most éppen nem kellene egymásnak ugraniuk, a csatatéren ezt parancsszóra mégis meg kell tenniük, ráadásul kérdés és tétovázás nélkül... Logikus volt, ám ellenére mégis megváltoztatta véleményét, s így hát megállt, s feltette a kérdést, amire végül a férfi tétovázás nélkül válaszolt is. Annak tovább fűzött részére egy kicsit elmosolyodott, s Robra pillantott, miközben leporolta az úttól elszürkült lovaglónadrág combrészét.
- Mondja, a  kardját is oly jól forgatja, mint a nyelvét? * Tette fel, valahogy megpróbálva viccet csinálni a dologból, ám végül megkönnyebbülve elsóhajtotta magát * - De természetesen nincs ellenemre, hogy megmutassam egy Északinak, kit is vadásznak... A magamfajta szörnyetegek csakis vért fogyasztanak ha ivóba mennek, de azt is csak akkor, ha olyan szűztől származik, aki nem nyúlt fokhagymához.
* A férfi előre lépett, majd kitárta a kocsma ajtaját, s bement azon, szinte kieresztve a dohány füstjét, ami mohón rohant be orrába, köhögésre késztetve. Meg volt adva a menekülés lehetősége, s egy pár másodpercre tétován álldogált, illetve a lándzsára pillantott, ami némiképp elhallgatott a találkozás óta.
- Mit gondolsz?
- Érdekes teremtés, de szerintem nem fog ártani. Már tehette volna, nem is kétséges, a keresztesek nem arról híresek, hogy beszédesek, ha vadásznak.
* Röviden biccentett a lándzsa szavára, majd ő maga is belépett a szórakozó helyre, ami igen tele volt az emberekkel. Picit körbenézett, hogy akad-e üres rész, s végül talált egy asztalt, ahol egy részeg feküdt a lapra dőlve. Teketóriázás nélkül közelítette meg azt, leülve, s nekitámasztva a fegyvert a hely mellett közvetlen lévő falnak. A férfi is csatlakozhatott hozzá ha kívánta, vele szembe még pont akadt hely, a harmadik szék képében.

Szerencsére valahogy megfordultak a dolgok, eleinte még nem volt benne biztos, ám későbbiekben már látta a nőt mosolyogni. Rob nem tudta ezt mire vélni, ezért rögtön el is szégyellte magát. Kutatott gondolataiban, hogy vajon mondott e valamit, melytől szégyenbe hozta magát. Éppen kitörni készült, s azzal együtt megkérdezni mi is olyan vicces. Mikor a lány szóra nyitotta a száját, mégis sutba dobta az ötletet.
- Igen...eléggé jól forgatom. Nagyon vicces! Megérthetnéd, miszerint nem könnyű így beszélni. Ellenségek vagyunk elvileg, szóval...persze veled nem. - megállt kissé gondolkozni, merthogy a lány ravaszsága miatt tényleg megtörtént, amitől zavartságot érezhetett. Megvakarta tarkóját, illetve félrenézett, hátha a beszélgetés ezen része inkább szóba se kerül. A férfinak még a vérrel kapcsolatos dolog is eszébe jutott, mégse tudta mire vélni. Nem tudott sokmindeni a vámpírokról, azonban az utóbbiakat viccként elkönyvelte.Az ajtó kinyitásával a keresztes azt is látta, miszerint tétovázik kissé a lány. Mégse hihetné, hogy mindenki szeme láttára akarja őt megölni a kíváncsi személy.
- Jössz vagy sem? Azt hiszed most már rituálisan végezzük a dolgainkat, legalább húsz szemtanú közbenjárásával? - próbált visszavágni a Berkeley ház sarja. A hölgy eztán a lándzsára nézett és megszólalt. A férfiú követte a nő szeme mozgását. Láttán a fegyvert, mégse tudta mire is akar ezzel célozni.
- Felőlem akár nekem is szegezheted, hogyha úgy neked kényelmesebb. Csak had igyak meg egy pofa sört. - jegyezte meg, bár azért reménykedett, miszerint nem fogadja meg a tanácsát. Elég viccesen nézne ki a dolog, hogyha egy bádogba öltözött férfit, lándzsástól követne egy fiatal hölgy. Követve a gyengébbik nemet, már az talált is egy megfelelő helyet. Pontosabban majdnem megfelelőt. Részeges férfi tivornyázott a társaságukban, minek Robert vajmi kevésbé örvendett. A nőre nézett, aki már biztosan várta a társalgás kezdetét. Várnia is kellett, merthogy a nemes nem volt a helyzet magaslatán. Szemét ide-oda kapkodta, ujjai meg az asztalon trappoltak.
- Tényleg, ha leakartok ittasodni, akkor részeg emberek vérét szívjátok? - talán kissé hangosabbra sikerült a kérdés, minthogy az tervezni készült az érdeklődő. - Hopsz...talán hangos voltam?
A férfi igazán aggódott, hogy a vámpír faképnél hagyja. Szinte úgy viselkedett, mint mikor először találkozott élete szerelmével. Talán a ballábas próbálkozásai tették őt, olyan szimpatikussá Sophia előtt. Na, meg a kitartása is rásegíthetett.
- Remélem azért van olyan dolog, amire meghívhatlak? A csaposnak szólok, miszerint a foghagymával csínján bánjon? Heheh! - próbálkozott a leány megnevettetésével, valamint még fel is ajánlotta pénzének egy részét is. Talán ezzel megválthatja, cselekedetinek elbaltázott pillanatait.

- Ha így gondolja...
* Jegyezte meg, ám végül nem szegezte a másiknak a lándzsát, mégiscsak illetlenség lett volna, arról nem beszélve, hogy ha mégis így tenne, akkor bizony őt hajítanák ki az őrök, s nem Robertet. Nem mintha szerette volna persze, hogy megszabaduljon a férfitól, de azért mégis fontos Hellenburg, s saját maga neve... Végül helyet foglaltak, az asztallapra dőlt pasas kissé felhorkant érkeztükre, de nem zavartatta magát túlságosan, s különösebb lárma nélkül csorgatta tovább nyálát a sörtől foltos asztalra, aminek lécei között természetesen probléma nélkül folyt át az alkoholtól opálos folyadék. Legszívesebben lelökte volna a helyéről a disznót, de bölcsebbnek vélte, ha békés marad, s nem keresi a balhét, ami egyébként egy ilyen városkában hamar meg is találja, ha nekimegy egy ilyen védtelen részegnek. A lovagra pillantott. Amaz kis zavarral várakozott, mintha valamilyen témát keresett volna, s ujjai ritmikusan pattogtak az asztalon, szinte kísérve a suhanva mocorgó szemeket. Elég átlagos teremtés volt, talán fel se tűnt volna neki, ha nem nemes páncélban lenne, bár kétségtelenül férfias hatást keltett, pláne borostája. 
- Hát... Nem része szokásaimnak az ivászat, de pont úgy tesszük, mint az emberek... Igaz, nem lepődnék meg, ha lenne hatása az italnak véren keresztül is, ám mégse lenne jó szokás, hisz tudja mit mondanak az italról: Minden ember vérében más lénnyel osztozik, s az alkohol hatása attól függ, hogy kiben milyen vér is csörgedezik. Nem kívánom egy disznó szokását örökölni, a disznó italán keresztül.
* A vámpíroknak mindig is igen fontos volt a vér gondolata, így ez a régi történet valóban hihetően hatott számára... Talán egyszer mégis ki kéne próbálni, hogy lehet-e rá hatással egy ittas vére, ámbátor nem ma lesz az a alkalom, pláne nem, ha most kell megmutatnia egy Északinak, hogy mégis nem olyan nagy szörnyetegek, mint azt egyébként a fáma mondaná. 
- Szívesen fogadnék egy pohár vizezett bort, ha már ilyen kedvében van Robert úr, ámbátor az étkem inkább saját kontómra fogyasztanám, s jó sok fokhagymával. 
* Azzal intett a kocsmárosnak, aki egy megtermett szikár ember volt. Úgy járult eléjük pont, mint ahogy egy katona tenné a feljebbvalóhoz, s szakállát vakargatva szólalt meg, egy kifejezetten vastag, Északi akcentussal.
- Üdvözlöm a hölgyet és az Urat. Mit hozhatok? 

A lovagnak, mivel ismeretlennek számított ezen helyek, tekintetével felmérte azt. Semmiben nem különbözött ez a csehó, akármelyik Fővárosi kocsmától. Az asztalok itt-ott foltosak, s üres kupák ácsingóznak rajtuk. A szoba mámorítóan kellemes dohányfüsttel lenne tele, hogyha nem esnének túlzásba, így azonban kissé fullasztó. Azonban az itt jelenlevőkben se lehetne sok eltérést tapasztalni. A kocsmában mindenki a szokásos módon foglalta el magát. Némely emberek kártyájuk felett tespedtek, miket az éppen soros osztótól kaptak. Voltak olyanok is kik csak beszélgettek, miközben hűs lőrével, vagy sörrel öblögették hangszálaikat.
- Ez...igen érdekes megközelítés. Mondjuk már olyan mondásról hallottam, miszerint azok vagyunk, amit eszünk. Ugye nem akarsz olyan lenni mint én? Annak nem örülnék. - jegyezte meg a vicces elképzeléseit Rob. Nagyon úgy tűnt, hogy a mondataik könnyedén átfordulnak humorrá. Nem is csoda, elég jó komédia lehetne ebből, vagy vicces történet. Két ellenséges személy, kik titkon tanácskoznak, valamint iszogatnak. Valamire viszont rájött Berkeley. A vámpírok, se feketék, vagy fehérek. Igaz ugyanez az emberekre is, hiszen találkozott már fajtársaiból is mániákus gyilkosokkal, s segítőkész jóravalókkal is. Közben a hölgy is igyekezett jó színben feltűnni. Nem akarta kihasználni a férfit, ugyanakkor a meghívást sem utasította vissza. Ez tetszett a nemesnek. Szerette az olyan nőket, kik nem használják ki nagyvonalúságát.
- Számomra a megtiszteltetés, hogy van szerencsém meghívni téged. Kicsit túl udvarias vagyok, mi? Nem tehetek róla. Az asztaltársaságomban általában, olyanok vannak kik részeges semmirekellők, de te szerencsére más vagy. - magyarázta el a keresztes, miért is oly rokonszenves neki a kisasszony. Időközben a kocsmáros is megérkezett, ki le se tagadhatta volna foglalkozását.
- Én kérek egy korsó sört! A hölgynek pedig bort hozz! - adta le a rendelést, közben pedig újfent a lányra pillantott mosolyogva. Megvárta míg Hilde is elintézi az ebédjét, s utána folytatja a beszélgetést csak. Kissé feszélyezve érezte magát, ha más is hallgatja őket.
- Mindjárt hozom! - jelezte az ivó kiszolgálója, és dolgára ment.
- Nem rossz hely ez. Csak kéne némi ital, hogy feloldódjak jobban. - állapította meg, illetve szemével elkezdett a pult felé nézni. Hangoskodó férfi, nagy ricsajt keltett az alkohol társaságában. Éppen arról hencegett, miképp kisebb vagyont hagytak rá. Na meg arról is szónokolt, miképp itt hatalmas változások lesznek. Valaki megpróbálta azt lecsitítani, azonban ez csak olaj volt a tűzre.
- Ebből verekedés lesz. Hölgyként miképp vélekedsz, az íj csetepatékról? - érdeklődött Robert, s visszakapta tekintetét. A kocsmáros is beszállt, ám ő csak próbálta a két dulakodót szétszedni. Őrök érkeztek, akik a mindennapi razziájukat tarthatták, vagy csak meghallották a zajokat.
- Nemrég volt ezekkel egy kisebb összetűzésem. - súgta oda halkan a Berkeley ház sarja, s megvető pillantással nézte fenyegetőjét, aki a rendfenntartók közt tartózkodott. Monokli társaságában visszajött a szikár ember. Letette az italokat, majd tovább ált.

* A férfi egy viccet sütött el irányába, egész pontosan a táplálkozási szokásaikról. Elsőre nem igazán akart neki leesni, hogy mégis mire célozhat, ám pár pillanatnyi kellemetlen csend után mégis puffant a dolog, s egy kicsit megrázta fejét, nemlegesen. 
- Nem szokásom csak úgy elvenni valaki vérét, pláne nem egyháziakét. A vörösből úgy gondolom szentember lehet, a szent emberek vérétől émelyegnek a vámpírok. * Ujjaival kopogtatott az asztalon párat, majd folytatta * - S egyébként sem szokásom túl gyakran vért fogyasztani, két hetente, ha talán élek ilyesmivel, s akkor is csak a városon kívül, ha találkozok banditákkal. 
* Nem igazán folytatta a dolgot, a másik valószínűleg értette jól, hogy mégis mire célozhatott. A rendfenntartás fontos feladat volt, s időnként valóban akadtak rohadt almák. Városon belül kötötték a törvények, de kint? Kint ilyesmiről szó sem volt, s a saját durva de működőképes módszerével kezelte: Amelyik harcol, meghal, amelyik menekül, mehet. A harcolók között az utolsó veszti a vérét, a többinek nem gyalázza meg a holttestét, csakis frissen jó a vér... Mikor még él és ordít az áldozat. Picit megnyalta a szája szélét a dolog gondolatára, ám végül nem szólalt meg ezzel kapcsolatosan. Barbár dolog, de létének fontos része. Enélkül nem szolgálhatja az országát teljes erejével. 
- Az ember nem lehet túl udvarias, igaz, ennek ellenére mégis kapásból letegezett... De akárhogyan is, nem bánom... Majd megisszuk a pertut, ha lesz ital előttünk. 
* A kocsmáros hamar meg is érkezett, s hozta magával a ser jóféle illatát, illetve valamilyen fűszereset is, ami jó eséllyel az ivó konyhájából jöhetett. Ettől pillanatra össze is futott a nyál szájában, amit végül azonnal le is nyelt, hogy le tudja adni a rendelését. 
- A bor legyen fél pohár száraz, vízzel elkeverve. Milyen koszt van most a konyhán? 
- Most éppen gulyás, vagy ha nem meleg ételt kívánna, akkor tudok hozni sajtot, szalonnát, kenyeret, s sonkát. Melyik lesz? 
* Pár pillanatig dobolt a kezével az asztalon, s elgondolkodott. Pokoli jó illata volt az ételnek, bár lehet valami táplálóbbat kívánt volna, mint mindössze egy tál gulyást, amibe lehet nem is megy elég anyag. Hosszú volt az út, s éhes volt, ha pedig nem eszik rá azonnal, még az a fél pohárka ital is képes lehet megzavarni fejét. Sosem volt egy jó ivó hírében. 
- Egy tál gulyást szeretnék a sűrűjéből szedve, s mellé egy jó karéj kenyeret. 
* A kocsmáros távozott is köreikből, s így ismét egyedül maradtak a keresztessel, s az asztalon heverő, néha fel-fel horkanó úriemberrel. Nem volt a legcsöndesebb alak, bár legalább nyugton volt. Rob italos megjegyzését elengedte a füle mellett, s csak megértően bólintott rá. Minden bizonnyal jön majd a sör pillanatokon belül, s akkor csak feloldódhat majd. Fülét a kiáltás csapta meg, s valóban úgy tűnt a pultnál nem sokára nagy verekedés lehet ebből. Nem érdekelte igazán, most nem ő neki kell rendet tennie, s így nem is fűlőt a foga az erőszakhoz. 
- Földhöz vágnám mindkettőt, ha az én városomban tennék, de szerencsére ma ez nem az én dolgom. 
* Nem füllentett, naponta járt a kocsmákat, s von Althaus már-már ingyen mérte neki az italt, a sok alkalom miatt, amikor is rendet rakott nála. Nem nagy munka egy részeget lecsapni, sokszor legalább olyan ügyetlenek mint amilyen bátrak. 
- Valóban? Mi történt? 
* Ahogy kijelentette a két kérdést, közben meg is jött a kocsmáros egy nagyobb, fém kriglivel, illetve egy fapohárral, mely szinte színültig volt töltve borral. Letette eléjük, majd várta a lovagtól a fizetést.

Robert vicces megjegyzésére, a lány válasza teljesen komolynak hatott. Elgondolkozott rajta, miszerint hány ember vére száradhat a lelkén. Persze ezek csak banditák. A törvények megszegői, ám vannak köztük kik leszegényedésből váltak szörnyeteggé. Úgy nyugtázta ezt, mintha csak a jobbik rossz lenne. Pont olyan eset volt ez, mint amikor ő megölte Clemence tiszteletest. Persze talán önző érdekek is vezették aznap kezét. Nem tudta volna még egyszer elviselni, szerelmének haláltusáját. Lehet nem ő volt az, de nagyon is emlékeztette rá. Talán ő is ölt embereket, mint Hilde. Csak reménykedhet benne, miszerint neki is ehhez hasonló elvei voltak. Szégyellné magát, ha egy tömeggyilkost engedett aznap futni. Az udvariasságra rátérve, a vámpírnak nem tetszett a tegezés. Mégis mit csináljon a Berkeley ház sarja. Sokkal fiatalabbnak tűnik nála, na meg azt hitte már eljutottak odáig, mintsem ez számítson. Fejét ide-oda járatta, ajkát pedig lefelé húzta.
- Bocsánat! Csak nem éreztem, hogy ez neked annyira nagy gond. Nem akarok teljesen karót nyelten viselkedni...ugyanakkor, ha kell magázhatlak, csak az olyan mintha valami idős asszonnyal cseverésznék. Te pedig nos...túl szép vagy idős asszonyhoz. - magyarázta el, kissé elviccelve a gondolatait erről. Persze megadja a hölgynek ezt a tiszteletet, csak kissé furcsa. Közben a kocsmáros is megérkezett, akinek rendelését kissé kibővítette Hilde. A gulyás leves hallatán Rob nyálképződése rögvest megindult, mégse akart enni. Nemrég táplálkozott, így valószínűleg fölöslegesen rendelné meg a finom levest. Annyi pénzt meg nem hozott magával, hogy csak úgy szórja azt. Mindig is tartalékol, arra az esetre, ha valami balul ütne ki. A csetepaté kitörésével, Berkeley kérdésére is megérkezett a válasz. Igazi belevaló nő volt Hilde, noha viselkedésre kissé férfias. Nem nagyon sok nőt ismer, ki ezt ennyire magabiztosan kijelentené. Persze az is lehet, mi módon füllent. Persze számításba véve erejét, na meg elszántságát ezt rögvest elvetette. Talán most az ezüst miatt nem lenne olyan könnyű dolga, de segítene neki szívesen kidobni pár nem beszámítható alakot. A verekedés lecsendesült, s megjelenve az őrök, szinte síri csend szállt a kocsmára. Kár, miszerint a verekedés végére érkezett meg az alkoholos nedű. A szikár férfi, bőrkeményedésektől tarkított markát kinyújtotta, s várta az összeget. A keresztes erszényéért nyújt, illetve kivett abból némi pénzt.
- Az aprót megtarthatja. - kezébe nyomta a kissé több petákot Rob, ki talán a baleset után felvidíthatta a tulajdonosnak kedvét. Közben elgondolkozott azon, mit is kérdezett a vámpír, majd mikor eszébe jutott összeszedte gondolatait az esetről.
- Egy részeges ökörrel összeverekedtem odakün. Persze mondhatni én voltam a bűnös, habár csak némi sör löttyed ki. Szépen helyreigazítottam a fickót, majd tovább álltam. Akkor pedig megjelentek ők. Az a fickó pedig meg is fenyegetett. - fejével odabökött, a veterán férfi irányába. Le se tagadhatta magáról bűnit, hisz a vak is láthatta annak fenyegető tekintetéről, miféle is.
- Amúgy egészségedre! - szólalt meg ismételten a keresztes, s poharát a nő felé tartotta.

* A férfi védekező szavaira kicsit megrázta fejét, most már véletlenül se kíván ezen variálni, csak eleinte találta picit furcsának a dolgot, s tekintve, hogy mégis másik tájéról érkeztek, végül is senki se róhatta fel neki, hogy nem ismerte kellően a vámpírok, vagy éppen a maga virtusát. 
- Nem szükséges, most már megszoktam... Ámbátor elég büszke népség vagyunk, s vámpírok körében valaki azonnali tegezése rangon felüliséget és arroganciát takar. Nem is jó ötlet, kivéve persze, ha már eleve tegezve szólal meg az illető, vagy ha erre külön felszólítás történik, miszerint a pertu elfogyasztása nem szükséges. 
* Való igaz, ránézésre is kissé dörzsöltnek tűnhetett, bár Robert azon feltételezése hogy talán a szája nagyobb lenne a kelleténél sem volt nagyon messze a valóságtól, s bár valóban erős harcos hírében állt, legalább olyan nagyszájú is volt, s a maga érdekei tekintetében sosem alacsonyította le tetteit, mert inkább fulladt volna meg egy nagy falattól, mintsem, hogy olcsón adja el a képességeit. A kocsmáros nem is oly sokára megérkezett, s kezét már nyújtotta a pénzért. Oda került elébe a pohár, egy kopott, de szilárd faivó volt, amibe valószínűleg az évek hosszas sorai után már-már beivódott az ital, s ha higiénikus igaz nem is volt, finom mindenképpen. Orrához emelte kissé, s amennyire nem ismerte a borokat, azért mégis meg volt elégedve ennek zamatával, ugyanis pont olyan savanyúnak sejlett, mint az éretlen alma, s egy száraz bor minél savanyább, annál jobban folyik számára. A férfi válaszára végül letette a kupát, s annak szavait figyelte.
- Mókás, hogy ebben a városban akkor cincognak az egerek, ha a macska jelen van... Bár, be kell vallanom, története ellenére nagyon sikeres próbálkozásnak tűnik ez a béke megteremtéséhez, s bár kizártnak tartom, hogy valaha is létezhetne egy olyan világ, ahol egymásnak szemben áll két ellenkező vallás bástyája, s ellenségeskedés csírája sincs jelen, a próbálkozás maga igen nemes. 
* A férfi megemelte a poharát, ő maga is odaillesztette a saját kupáját a Robéhoz, majd szintúgy egészségére proklamálta a fogyasztást, még egyszer beleszagolva a kupába, mielőtt belekortyolt volna.
- Egészségére. 
* Azzal bele is kortyolt, s nem igazán okozott számára meglepetést a lőre fanyar jellege, örömest fogadta azt, ugyanis nagyszerűen oltotta szomját, s kifejezetten jól is esett neki most valami víznél erősebb, már csak amiatt is, hogy milyen hosszú utat tett meg, s hogy még mennyi is vagy hátra. Mindeközben az ő rendelése is megérkezett. A férfi vastag fatálcán tette le elé a jó tányér gőzölgő gulyást, s mellé a kenyeret, majd ugyanúgy nyújtotta a kezét, mint a lovagnak korábban. 
- 70 váltó lesz. Ha kérnének még valamit, csak intsenek.
* Nem igazán lepődött meg a dolgon, csak belenyomta annak tenyerébe az összeget némi pénzcsörömpölés után, amire is az megszámlálta, majd távozóra vette az irányt. Pár pillanatig még élvezte a leves gőzölgő illatát, majd Robhoz fordult.
- Nem sértem meg, ha étkezek a beszélgetés közben? 

Nem lepte meg Robot a válasz, mely puszta hiúságból sarjadt. Ismerte a vámpírok családjairól szóló iratokat. Tudta mennyire is fontos a rang számukra, melyben az adott személy páváskodhat. Belegondolva, míg nem állt be keresztesnek, talán számára is elvárásnak számított ez. Nemesi rangja hívén családja elkényeztette, csakis a sors volt gyarló hozzá. Szenvedést mért rá leckeként. Az Egyház szolgálatában, sok földi hiúságtól megvált. A nő mesélni kezdett a város múltjáról, melyről még a Berkeley ház sarja is nemrég szerzett tudomást. 
- Nemes...azonban épp oly botor. Nézd meg őket! Olyanok, mint kik most élik a bőség korszakát. Nem ismerik a szenvedést, a sorscsapást, a háborút. Ott dől majd el, mennyit is ér számukra az egyenlőség. Már most megmondom, hogy az éhség idején, mikor a varjak napja eljő, ők is megváltoznak. A vallási, illetve faji különbségek szétszakítják ezt a helyet. - mondta baljósan a keresztes, miközben poharában lévő sört megkavargatta. Talán csak irigység beszélt belőle. Az otthonában, nincs ily harmónia, amely népeket, s vallásokat kössön össze. A konzervatív Fővárosnak talán évszázadokra lesz szüksége az itteni példa elfogadásához. Makacs öregemberként ragaszkodik a város az elzártsághoz, továbbá a megkülönböztetéshez. A koccintást követően, a formalitásoknak is helyt hagyva végre nekiláthattak az italuknak. A korsójából hörpintett egyet Rob, hogy gondolatait kicsit lehűtse. A komlóból készült szűretlen sör, igencsak átlagosnak lehetett mondani. Persze azt nem jelentette, miszerint rossz volt. Csak nem is emelkedett ki. Robert sok kocsmában kortyolt efféle nedűt, így tudta melyekre érdemes azt mondani, hogy a többi felett áll. A Fővárosban számtalan híres sörfőzőt lehet találni, akiknek fűszeres ízviláguk felbecsülhetetlenné teszik italukat. Személy szerint ő leginkább a búzasörért élt-halt, ám beérte most ezzel is. A felszentelt férfi megfigyelte a szép tál gulyást, mi Hilde étkét alkotta. Illata még inkább csalogatónak érződött. Fontolóra vette, miként ő is kérjen, bár ebben megzavarták. A csapos fizetésének gyors lerendezésével, már el is felejtette a dolgot. Nem igazán akart utána kiabálni, inkább megvárja míg újra ide jön.
- Ugyan hagyd csak! Jó étvágyat a leveshez! - válaszolt a leány illedelmességére, bizarr volt egy gulyáslevest szürcsölő vámpír látványa, ugyanakkor épp oly megnyugtató is. Legalább most emberi étekkel csillapítja éhségét. A világért se akarta rögtön megzavarni, az étkező hölgyet, így még várt a benne érlelődő kérdéssel Robert. Mikor megfelelőnek látta az időpontot így szólt.
- Te melyik családhoz tartozol? Ez a szépség, ez a viselkedés... gondolom nem a legkisebből származol. Erre a kérdésre nem kell válaszolnod, hogyha túl személyes. Vagy ha félsz a kíváncsi fülektől akkor súgd meg, de kiegyezzek a megnyugtató tudatlansággal is.
Ismételten kortyolt a sörből Rob, s érdeklődve előre dőlt. Hilde mimikájának apró rezzenését figyelte, ezzel is akadályt állítva a gyenge hazugságok elé. Persze nem hibáztatja a származása elferdítéséért sem. Nem fogja miatta megszólítani. A férfi bízott megérzéseiben, ezért remélte, hogy nem éri őt csalódás. Csakis a legősibb házból származhat az előtte lévő vámpír. A feszült pillanatot megszakította a mellettük alvó pasas felébredése. Az kérdően pillantott az asztalához érkező vendégekre.
- Eleget aludtál! Menny most már haza. - kérte távozásra a részegest Robert Berkeley. Az a kérésnek helyt adva először felállt, s Hilde szerencséjére legalább hátra fordult, mikor kiadta gyomrának tartalmát. A lovag legszívesebben kihajította volna őt a kocsmából.

- Minden bizonnyal... Ellenben azért reménykedni lehet... S én szeretnék is. Szép lenne egy olyan világ, ahol tényleg mindenki békében és szeretetben élheti faji, nemi, s vallási ellentétek nélkül. Így képzelem a mennyeket is, s remélem ha éltükben nem is, legalább a túlvilágon atyafiaságban élhetnek majd népeink. 
* Más kérdés viszont, hogy jár-e egyáltalán örökké tartó birodalomban való bejárás a vámpíroknak, ámde szeretne benne reménykedni, hogy valóban ez a helyzet, s hogy ott már agyarak nélkül léteznek, barátságban azokkal, akik eddig vadászták őket, vagy ha úgy tetszik, pont vica versa. A férfi engedélyére röviden bólintott egyet, s a fából faragott kanalat szájához emelte, elfogyasztva az első kortyot a levesből. Forró volt, nyelvét kissé meg is égette, s ha éppenséggel nem társaságban lett volna, jó eséllyel vissza is köpte volna azt a tálba, ám egy ilyen férfi mellett ezt nem engedhette meg, s nem is kétséges, hogy eléggé ocsmány képet mutatott volna magáról úgy. Elfogyasztott még pár kanállal, immáron persze fújva azt, ám amikor nekiállt törni egy kis kenyeret, a férfi megszólította, amire letette egy kissé az evőeszközt a tál szélére, s belekortyolt a borba váltásként. A hűvös nedű jóindulatún simította végig a még mindig sajgó égést.
- Túl sokra becsül, ha így folytatja, még azt fogom hinni, hogy hízeleg. * Mosolyodott el egy kissé a szavakra, majd végül egy újabb korty után meg is kezdte a válaszát *- Nem nagy titok, aki déli, lehet látásból is tudná a páncélomból és a fegyverből. Nebelturm voltam valamikor, most már csak azért viselem a nevet, hogy emlékezzek rá, honnan is jöttem, s hogy hova is haladok.
* Páncélja valóban viselte a Nebelturmok címerét, emellett pedig a feketeacélból kovácsolt lándzsa csakúgy egyértelművé tette származását, ugyanis ezen anyagot már-már monopolista szinten kezelte az elhagyott családja. Ha valakinél ilyen akadt a felszerelése között, vagy barát volt, vagy gazdag, vagy egyszerűen csak szerencsés. Az érc maga nem ritka egyébként, de a megmunkálása igenis nagyon körülményes, így nem is sokan pazarolták vele az idejüket, aki pedig mégis, egészen biztosan a Nebelturmoktól tanulta meg annak megmunkálásának módját. Végül Csipkerózsika is magához tért, s igen megvillantotta belső szépségét a padlóra. A hányás maró, savas szaga azonnal orrához rohant, amitől lesorvad az arcáról a mosoly, s szája olyan szögben csüggedt le, ami arra utalt, hogy rettentő kellemetlennek érezte a dolgot.
- De szépen kilehelte a lelkét!
- Táguljék innét!
* Jegyezte meg, miközben keményen rászorított a pohárra. Nem sok kellett volna, hogy rá is öntse annak tartalmát a részegesre, ám az italt ajándék volt Roberttől, s pont emiatt nem kívánt rosszul bánni azzal. Végül az ittas alak a dologra felkiáltott, undorító, részeges dialektusban szitkozódva.
- Az anyátok kurva keservit, bajt akartok, he?  KIVEREM A SZART IS BELŐLETEK!

Hilde a reményeiről beszélt, ami igazán szépnek hangzott, mégis a Roberthez hasonló reményvesztett emberek, az ilyet csak tündérmesének fogják fel. A felesége halálával az ilyen optimista gondolatait is beszennyezte a keserű valóság. Keresztesként, pedig csak romlottak a világról való elképzelései. A nemesi pompa elvakította, mégis  most már látja, hogy is élnek az emberek. Mire is képes egy-egy hatalom éhes, vagy zavart elme. Annyi igazság talán volt Hilde szavaiban, miszerint a mennyországba békesség lesz. Ezt nem tudta még megcáfolni Rob, hiszen még nem szólította Isten magához. Talán egyetlen dolog, miben még reménykedhet, miszerint a feleségével együtt lehetnek odafent. Nem hitte volna, miképp egy vámpírtól, ily elképzeléseket hallhat. Míg új ismerőse evett, addigra szerencsére elcsendesültek a dolgok. A lovag még el is álmosodott kicsit, s ásítással jelezte is azt.
- Talán hízelegtem is, mégse tudtam említés nélkül elmenni ezen festői arcon. - mosolygott vissza, a keresztes, majd az újonnan megszerzett tudástól, elgondolkodva megvakarta borostás állát. - Olvastam már róluk...ősi család az, s nagy tisztelet övezi őket. Igaz érdekelne a történet, mégse akarok a múltadban vájkálni. Gondolom sok a még be nem gyógyult seb.
A Berkeley család sarja nem tudott ellenállni a csábításnak. Lopva odapillantott a páncélra, hol szerepelt nőtől hallott címer. A jelképre, így már világosan emlékezhetett a férfi. A könyvekben látottakkal teljesen megegyezett, így nem is akarta azt cáfolni. A nőnek, előbb megdicsért arcáról, gyorsan eltűnt a vidámság. A közelben keletkező okádék szaga szörnyű volt, s annak kinézete csak erősítette másokban az ingert. Rob látta, miszerint az előtte ülő kisasszonyt, se kell félteni. Tetszett neki a düh, mely a fiatal orcát elárasztotta. Nem tehetett róla a keresztes, de elkuncogta magát a jeleneten. A piás, eztán elkezdett szidni fűt-fát. Ezt már nem tűrhette Rob, ilyenkor elvesztette humorérzékét. Egyszerűen gyűlölet árasztotta el, hisz a szidó szónoklat valószínűleg főként asztaltársának szólott. Idegességében az ökölbe szorított kezével, rávágott a mögötte lévő falra. Az asztalt akarta először célba venni, ám tudta, mi módon akkor borul minden. Nem akarhatta, hogy szegény lány nyakában kössön ki a leves is.
- Megbocsátasz egy pillanatra? - udvariasan érdeklődött Hildetől a nemes, s rögtön felkelt helyéről. A nemrég okádó embert hasba vágta, aki reflexszerűen megfogta, a fájdalom helyét. Össze akart esni, de Robert ezt nem hagyhatta. Elkapta annak mancsát és gyorsan hátához szorította. A fogással tudott annyi fájdalmat okozni, hogy felkélésre kényszerítse a mocskos disznót.
- Kérj a hölgytől bocsánatot! - parancsolt rá, miközben az asztalhoz vezette. Nem nagyon akart semmit sem mondani a fickó, ezért még jobban megszorította a kezét.
- Jól van! Jól van! Bocsánat! ÁÁÁÁÁ! - ordibálta ezen szavakat eszeveszetten, a keresztes fogja.Csupán másodperceken belül megvált kínzottjától, akit ellökött oldalra. Teljes nyugalomban visszaült helyére, mintha mi sem történt volna. 
- Bocsáss meg....csak nem tűröm, ha megsértenek egy nőt. Remélem ezt megérted. - jelentette ki a felszentelt férfi, aztán korsójának maradékát is megitta.

- Valahogy így van. Igaz, a sebek begyógyultak már, de mégsem beszél az ember szívesen olyasmiről, amihez rossz emlékek ragadnak. Én és a Nebelturmok más utat járunk most már, elég lehet ennyi magyarázatként. 
* Azzal picit megállt, s pár kortyot kanalazott fel magának, ami igen jó is lett volna, ha a jóember mellettük nem okádja el magát. Itt persze nem lehetett a dolgoknak vége, s szavaira disznó mód kitört belőle a jani, lehordva a sárgaföldig. A káromkodásra kicsit el is fogta a szentlélek, ám végül nem kellett mozdulnia, ugyanis a keresztes elintézte a disznót egy szép gyomrossal, s némi szorítással. Elégedetten mosolyodott el annak vesztén, így jár az, aki képzett harcosokkal incselkedik és pofátlankodik. Poharát lehúzta, nagyokat kortyolva belőle, s kiélvezte az igazságszolgáltatás, mely ritkán csapott pont ilyen jól oda, ahova kellett. 
- Megbocsájtottam. 
* Válaszolt végül, hogy megmentse a másikat a kínoktól, s még egy kortyot kanalazott fel. A részeges látszólag elindult kifele a kocsmából, s ott is hagyta kettejüket. A keresztes megindokolta tettét, amire egy mosoly kíséretében bólintott.
- Igazán kedves tőled, már én is meg akartam tenni, de megkönnyítetted a dolgomat. Utálom a részegeseket. 
* Kenyeréből nagyot harapott, majd ismét megnedvesítette száját a levessel, mely most így a levegőben lappangó óvatosan terjengő hányásszag miatt már nem volt olyan nagyon kellemes. Micsoda disznó... Itt véget is érhetett volna az eset, ám ahogy éppen egy nagyobb húsdarabot halászott ki magának a léből, a kocsmába betörő kiáltás miatt menten elejtette azt. A részeges volt, maga mögött több elfet hordozva, akik ruháját és kitüntetéseit nézve egyértelmű volt a tény, hogy őrök lehettek, egyikük egész pontosan az, akivel Robert találkozott korábban. 
- Ők voltak ott, azok kevertek bajt az asztalomnál! 
* Az őrök egy suta biccentéssel konstatálták a dolgot a részeges alaknak, majd megindultak az irányukba, kezüket sokatmondóan kardjukra helyezve, de nem kirántva azt. Ejj, lesz még itt nemulass!

- Persze nekem ez is megteszi, nem vallatáson vagy, így nem kell magyarázkodnod. Nem is vagyok olyan személy, kiben megbízhatsz még, hisz először találkozunk. - mosolygott magabiztosan a leányra, mellyel megpróbálta elhessegetni a szomorúság minden gondolatát. A leányzó nehezen beszélt múltjáról, pont ahogy Robert gondolta. Persze kedvesen leplezte kíváncsiságát, azonban valahogy mint a tiltott gyümölcsnél, ő is érzett valami tiltott vonzalmat a történet iránt. Biztos izgalmas sztori lenne, tele drámával, ám tiszteletben kellett tartania az előtte ülő elveit. Talán máskor megtudhatja, mi is a leány eme sötét története. Viszont átgondolva, hogyha őt is megkérdezte volna, a feleségéről, vagy hogy miért állt be keresztesnek, talán ő se válaszolt volna szívesen. Ezek után, persze a lovagot minden gondoltában megzavarta, az asztaltársaságukban passzívan lévő alkoholista. Tetszett neki, hogy Hilde értékelte az erőszakos, mégis férfias gesztusát. A mosolya mindent elárult Robnak, talán kicsit el is pirult a lovag. Szerette a dicsfényt, még ha az csak egy mosolyban, vagy szép szóban is érkezett. 
- Szívesen tettem! Én nem utálom őket. Csak úgy vagyok vele, hogy aki nem bírja az ne igyék...főleg ne más kárára. - jegyezte meg a keresztes, ki kissé kinyújtózkodott, persze csak annyira, amennyire páncélja engedte. Szétnézett azért, hátha valaki még akart valamit fitogtatni, egy jó ismerős, esetleg rokon, de szerencsére ilyen most nem volt. Már éppen szólni akart volna a kocsmárosnak, miként rekviráljon még egy korsónyi sört, amikor bejöttek az elfek. Ilyenkor már tudta a Berkeley ház sarja, miszerint elkiabálta magát. Persze az előbb elintézett alak, mint minden moslék ember, ő se maradt veszteg bosszú nélkül. A mögötte álló, hegyes fülű társaságában bátran állt, minek hatására Robban megvető undort keltett.
- Lám...ahhoz képest, milyen békés város, azért szeret rácáfolni a hírére. - jegyezte meg halkan, s figyelte miként közelednek a helybéliek asztalukhoz. Gondolkozni kezdett Robert valami stratégián, ha elharapóznának a dolgok. Ha más nem, néhány bútor felborításával, nyernek némi időt, s felkapják a nyúlcipőt. Nem szeretne itt gyilkosságba keveredni, hisz biztosan bezárnák rá az ajtót, ám még a kulcsot is eldobnák. Hilde felé biccentette egyet, ezzel jelezte, miszerint ő beszél az őrséggel.
- Uram! Ez az illető azt állítja, hogy maga bántalmazta őt. Továbbá fenyegette is, s kardját előrántva, próbálta őt megölni. - sorolta fel objektív, s unott hangon az elöljáró, ki folyamatosan szemmel tartotta a vádlottat.
- Így van! Meg is alázott! Csoda, hogy élek. - mondta túljátszva a sértette szerepét, a borvirágos arcú férfi.
- Uraim...itt megkérdezhetnek mindenkit, mégse tudnak ilyet rám bizonyítani. Talán a verekedés részét, csak azt is kiprovokálta az illető, aki ilyen vádakkal illet. - mondta el, köntörfalazás nélkül a lovag, mi is történt valójában.
- Ezt nem említette a halász... - ismerte be az elfi, aki szúrós szemmel a kótyagosra nézett. Rob, biztos volt abban is, amennyiben Hilde védelmében felszólal, esetleg más is. Csak remélni tudja, miáltal elfogult hazugság nem kerül az igazságtalanság mérlegébe.

* Röviden biccentett annak megjegyzésére, maximálisan egyet értet vele. Kedves alaknak tűnt, megbízhatónak is, de mégis egy szinte ismeretlen lovag volt, ráadásul ellenség is. Ha kívánt volna, biztos talál olyan alakot, akinek még nem mondta el a történetét, s jobban "megérdemelte" volna. Hans a parókiáról például! Ő se tudott semmit még a dologról. 
- Igazavan, egy kis bor nem árthat néha, de aki mimóza, az ne is nagyon erőltesse azt. Isten se nézi jó szemmel, ha valaki a bornak él.
* Nagyot kortyolt a levesből, ő maga rettenetesen nem bírta az alkoholt, de igaz, nem is ivott, rendszeresen legalábbis nem. Így utazások után fene jól tudott esni egy-egy pohár bor, de hogy csak úgy egy üveggel betermelt volna? Lehetetlen, nem olyan fából faragták, s az már istennek se tetsző dolog lett volna. Ez még belefér, ezzel csak közelebb került hozzá, hiszen ki az Isten kegyéért issza az italt, ártani azzal nem árthat. Közben a regiment meg is érkezett, s a férfi keserűen jegyezte meg a véleményét a dologról. Erre nem tudott mit mondani, csak kicsit megrántotta a vállát, jelezve, hogy ez már csak így megy. Egy rövid beszélgetés bontakozott ki, amikor is úgy tűnt Robert képes megmenteni magát. Várakozására kicsit ő maga is megemelte a hangját, támogatva a lovagot. 
- Valóban a részeges kezdte a balhét, a hányás nyomát még láthatják a földön. Könnyű az őrség védelmébe takarózni, pláne, ha te keresed a bajt. 
* Úgy tűnt az őr megelégszik a válasszal, ám akkor a város bebizonyította összetartozását, s egy másik részeges szólalt meg, sörtől kásás hangon. Egyértelmű volt, hogy akadt már benne egy pár kör, s bár nem volt túl meggyőző, lassan másik két hang is követte őt, akik jó eséllyel valamilyen másik ivócimborák voltak.
- Hazudnak, az öreg Franz nem keresett semmilyen bajt. Elfoglalták a helyét és elzavarták, amikor pedig megvédte igazát, úgy odavertek neki, hogy elhányta magát. KI VELÜK INNEN! HELLENBLATTAL NE SZÓRAKOZZON SENKI SE! 
* A kocsmában moraj kezdett ébredezni, s úgy tűnt, lassan a közhangulat végleg az idegenek ellen kezdett átfordulni. Sebesen emelte meg a tányérját, hogy leigya annak zömét, hogy ne kelljen itt hagynia azt, ha esetleg ki is dobnák őket innét.

A lovag nem igazán kereste a feltűnést. Mégse tudta megállni, hogy ne mosson be, az arra érdemes fajankóknak. Az utóbbi tette is ráhozta a bajt, mellyel számolnia kellett. A helyzetet próbálta uralni Rob, s még Hildetől némi segítséget is kapott. Mondjuk ez csak a színtiszta igazság, megerősítése volt, ugyanakkor már ezért is hálával tartozott a nőnek. Sok vámpír, lehet kihasználta volna az alkalmat. Egy lehetséges ellenséggel kevesebb lett volna, mely elátkozott életükre törne. A hölgy ezt valószínűleg másképp vélte, így inkább segített. Természetesen voltak, kik hazudni sem restek. A bizonyítékot, máris koholt vádakkal akarták az idegenre kenni. Cimborájuk védelmére keltek. Ha nem is bajtársiasságból, de nacionalista nézetek miatt is próbálhatják megvédeni az övéiket. A nemes érezhette, miként szorul a nyaka köré a hurok. A kocsmában lévők, kezdtek ő ellene szövetkezni. Rob csak arra tudott gondolni, miként ilyen képmutató helyre többé sohasem jön. Azonban ezt nem ő döntötte el. Valamit ki kellett találnia, saját védelmében.
- Ezek csak alaptalan, valamint hamis vádak! - szólalt fel a keresztes, bár nem tudta ingerültségét visszafogni. A tünde rá se hederített, s jegyzetelt tovább.
- ...hamis vááádak...nos, csak tudja az a baj, hogy körülbelül tucatnyian magát vádolják. Ön általi mondandókat, pedig csak az a lány igazolja. Az is lehet, miképp maguk szövetkeztek össze, illetve próbálja a nő védeni magát. Ez viszont...hamis vádaskodás, meg bűnrészesség. Hagy ne folytassam. - ismertette az elképzeléseit a hegyesfülű, melynek nem igazán örült a vádlott.
- Részegeknek akar hinni? Valószínűleg egy követ fújnak ezzel az...áldozattal. Még az északiakat gondolják elfogultnak. - jegyezte meg panaszosan Robert, továbbá kezeit előre nyújtotta megadóan. - Hogyha senki más nem akar a védelmemre kelni, elfogadom a büntetésemet. A lányt viszont hagyja ki ebből, ő nem tett semmit!
- Milyen becsületes ember. Talán a hölgy esetében, eltöröl a vádakat. - szöktek ki ezen szavak, az előtte lévő elf szájaiból. A helységben összesúgtak az emberek, kik valamit tanácskoztak. A Berkeley ház sarja sohasem gondolta volna, az azt követőeket.
- Az ördögbe! Ezt nem tehetjük! Ismerlek téged Franz gyerek korom óta, ellenben ezt meg kell tennem. A keresztesnek igaza van! Minden úgy történt, ahogyan azt elmondta. - igazolta az idegen állításait, a sarokban ülő kereskedő. Ez nem volt elég a vádak ejtéséhez, máshoz viszont igen. Lassan mindenki, bevallotta az igazságot. A beszéd, némileg hatott a lelkükre, vagy csak megpróbálták menteni magukat a keserű lelkiismeret furdalástól.
- Úgy néz ki, szerencsés vagy keresztes! Nem örülök a történteknek, azonban végül győzött az igazság. Franzot viszont komoly vádak sújtják így. Illetve ne feledkezzünk meg a hamis tanukról se. Akar ellenük vádat emelni? - érdeklődött a tünde, már rokonszenvesebben, mint eleinte. A lovag kissé elgondolkozott a bosszún. Meg érdemelték volna, főleg a halász. A négy fal közt, talán elgondolkozott volna, valamint addig se hozta volna magára a bajt ittasan.
- Mindenki a vendégem! Ejtem a vádakat! - kiáltott fel Rob, de nem maradt megünnepelni nagylelkűségét, vagy Franz meglepődött képét bámulni. Kiment az ajtón, s kifújta magát. A pap, ki elhozta őt ide, intett neki. Valószínűleg, lassan el akar indulni. Hildet viszont meg akarta várni, s elbúcsúzni tőle.
- Tudom, nem túl jó alkalom volt ez a találkozásra, mégis reménykedek benne, hogy még összefutunk. Lassan sajnos mennem kell. Minden jót! - mondja el ezen szavakat, mikor kijön hozzá a leány, majd elindul a kordé irányába Robert.

* A helyzet nagyon hirtelen fordult kifejezetten rosszra, s már-már úgy érezte, hogy kénytelen lesz rettentő gyorsan távozni a férfival, ám szépen-lassan elkezdett feldőlni a hazugság kártyavára, s úgy tűnt, hogy mindenki elkezdi beismerni a tényt, hogy a részeges valójában igen is hazudott, s mindenki, aki az oldalára állt, csak részese volt ennek a közös disznóólnak. Lám, az összetartásnak is megvannak a maga határai, s szerencsére a közhangulat végül a dali keresztes irányába fordult, akinek sikerült megnyerni mind a tömeg, mind pedig a városőrök tiszteletét, a kocsmanép szeretetét meg főleg, már a fizetett körnek köszönhetően. Kissé megemelte irányába üres kupáját, megünnepelvén annak sikerét. Pont akart is volna gratulálni a jól sikerült szónoklat miatt, ám amaz távozott a teremből, látszólag levegőért indulva. Bölcsebbnek gondolta, ha ő maga is csatlakozik hozzá, s így levesét kissé magára hagyva lépett ki az ivóból, egészen a kereszteshez, akinek látszólag már intett egy másik férfi egy kordé mellől. Úgy tűnik találkozásuk rövid, de eseménnyel teli volt, s most itt ért véget ezen a ponton. Nem érzékenyült el különösebben, de ünnepélyes mosoly szaladt fel arcára a gondolatra, hogy Robert volt az egyetlen értelmes Keresztes akivel eddig találkozott életében (Hogy őszinték legyünk, az egyetlen keresztes), s valószínűleg többször nem is fog belebotlani, kivéve persze ha a sors úgy hozná. 
-Nagyszerű szónok vagy... Én is reménykedek benne, igazán kellemes találkozás volt, s remélem pár talányra választ kaptál a vámpírokkal kapcsolatosan. * Halványan elmosolyodott, majd egy tőrt húzott elő posztónadrágjából, mely egy teljesen egyszerű acélpenge volt, ám némi további szénnek köszönhetően már-már sötétszürke fémmel. A vércsatorna vastagon futott végig rajta, s tövében kicsiny, cinkormányos vésetekkel szerepelt a Hilde név, s mellette egy ügyetlenül formázott Liliomra hasonlító virág piciny formája. A markolat bőr volt, felette kékre festett szalaggal betekerve. * - Kérlek fogadd el ezt a búcsú ajándékot, s emlékeztessen rá, hogy nem minden vámpír szörnyeteg... Ki tudja, talán hasznát is veheted! 
* Hirtelen és figyelmeztetés nélkül váltott át immáron tegezésbe, végeredményképpen ezt megfelelő mértékű ismeretségnek vette így már, s örvendett a lehetőségnek, hogy találkozhatott ezen becsületes férfival. Kezével irányába nyújtotta a kést, majd mikor az elvette, távozóra fogta, hogy békében elfogyaszthassa a levesét, elkölthesse estéjét a szobájában, majd indulhasson vissza Hellenburgba. Micsoda furcsa, de érdekes találkozó volt ez... Nem fogja egy hamar elfelejteni Robert Berkeleyt. 

/ Köszönöm a játékot, ha elfogadod a tőrt, legyártom a műhelyben, és ott átveheted ingyen a fegyvert egy hozzászólás formájában, amibe leírod, hogy elfogadod  /

Huh, gyerekek! Nagyon finom történet volt az elejétől a végéig. Élveztem minden percét! Jár nektek a 100 Tp, s remélem találkoztok még valahol máshol is. Ebből még érdekes dolgok is kisülhetnek