Magánküldetés: Drágább az aranynál

Drágább az aranynál
~ Magánküldetés Loreena Wildwind és Miu Silverfalls részére ~

Nehézkés, hörgő szuszogásra ébredek.
Beletelik néhány pillanatba, míg ráeszmélek, hogy az én mellkasomból szakadnak fel a hangok.
Beletelik néhány pillanatba, míg ráeszmélek, hogy van mellkasom. Tüdőm. Torkom. Szám. Arcom.
Azonban, ahogy megpróbálom a szemem kinyitni, az összes többi izmom égve hívja fel magára a figyelmem. A combjaim zsibogva feszülnek, az egész lábam egyetlen merő görcs, valószínűleg meg se tudnám mozdítani.
Motoszkálást hallok magam mellett.
Riadtan rebbennek a pilláim, a nyitott ajtón betóduló napfénytől nem látok semmit, miközben megpróbálok feltápászkodni.
− A helyedben nem nagyon mocorognék… − könnyű női hang töri át magát a dobhártyámon doboló zúgáson. Alig észlelhető tündeakcentus teszi darabossá a szavait.
− Hol vagyok? – motyogom erőtlenül, ahogy engedelmesen visszahanyatlok a puha párnára. Az én hangom reszelős és érdes, úgy tűnik, mintha napok óta nem beszéltem volna.
− Serpentbloomban − felel egyszerűen. A kérdő pillantásomra farkasmosoly terül el az arcán.
Most, hogy megszokta már a szemem a fényt, egy kicsit jobban megnézem magamnak. A lágy hangja teljesen elüt a határozott vonásaitól. Hosszúkás arca a rajta ülő fekete szemekkel, az egyenes orral, és vékonyívű ajkakkal nem mondható csinosnak, mégis páratlan szépségnek látom. A vállán szétterülő sötét haját apró fonatok díszítik.  
− A Tünde-erdőben találtalak meg − magyaráz aztán percnyi csend után, valószínűleg az értetlen arckifejezésemre adva válasz. − Leájultál a lovadról. És a lovad is majdnem megdöglött, annyira túlhajszoltad… Pedig szép állat. Kímélhetnéd − megrántja a vállát mintegy megrovóan.
Hunyorogva pislogok rá, ahogy felém lép. Az orrom alá fakupát tart.
− Igyál, ez víz.
Megemelem a fejem, hagyom, hogy megitasson.
− Másfél napig aludtál − neveti el magát. − Hol fáradtál el ennyire?
Emlékek után kutatok a kótyagos fejemben.
Hans.
Lehunyom a szemem.
A hirtelen jött fájdalom szétterjed a testemben, egy pillanatra nem is érzem a kínzó izomlázat.
Emlékszem, lóra ültem. Emlékszem, hogy átvágtattam a fél világot. Emlékszem, addig akartam menni, amíg meg nem találom a pokol kapuját, hogy egyenesen az ördögtől kérjem vissza Hans.  
− Pihenj még. Látom, fáradt vagy − jegyzi meg a nő tapintatosan. Nem nyitom ki a szemem. Hallom, ahogy kimegy.

Egyedül vagyok, mikor felébredek.
Egy perccel se akarok tovább itt maradni. Amennyire tudom, gyorsan összeszedem magam, és sajgó, nehéz izmokkal ügyetlenül kezdek botorkálni. Megkeresem a nőt vagy megkeresem a lovat. Aztán hazamegyek. Haza Ethához.
Ahogy lassan haladok a faluban, és idegen tekintetek méregetnek szüntelen, indulatos beszélgetést hallok kiszűrődni az egyik kunyhóból. Pihenni állok meg, hallgatózni egyébként se tudnék, egy szót sem értek az egészből.
− Na, végre! Nem kéne egyedül csatangolnod… Már mindenhol kerestelek − a semmiből bukkan elő megint a nő. Riadtan pillantok rá, aztán a mosolyára ellazulnak az arcizmaim.
− Csak… − kezdek bele reszelősen. Megköszörülöm a torkom. − Nem voltál ott, mikor felébredtem… Gondoltam, megkereslek. Éhes voltam − magyarázom neki csöndesen, majd a fejemmel az építmény felé intek. − Miről beszélgetnek?

− Éhes voltál − a tünde fekete pillantása metszőn feszül az enyémnek, de ennél tovább nem firtatja, én pedig nem ragaszkodok hozzá, hogy bizonygatni akarjam az igazam. Túl fáradt vagyok hozzá. − Én meg csak gondoltam, szólok, hogy az erdő egyébként elképesztően veszélyes ennyire mélyen… És hát, ne vedd magadra, de egyébként se tűnsz gyakorlott harcosnak, most még járni se tudsz rendesen. A helyedben nyugton maradnék, míg rendbe jössz.
Lesütöm a szemem, mint a megfeddet gyermekek szokták. Úgy érzem, sem jogom, sem erőm dacolni vele.
− Egyébként arról beszélnek, hogy ki legyen a vezetőnk. Áine, a jogos örökös… − csak akkor pillantok az arcára megint, ahogy elhallgat mintha pont azért tartana hatásszünetet, hogy felfigyeljek rá, de a szemében kavargó fényből kiolvasom, hogy valamin nagyon gondolkodik. Valószínűleg csak szót keres valamire az én nyelvemen, és én képzelek többet az egészbe. − Szóval Áine néhány tulajdonsága nem felel meg a klán néhány tagjának − megrántja a vállát, mint aki épp megtalálta a lehető legegyszerűbb magyarázatot valami nagyon komoly kérdésre. − De gyere. Adok enned, ha éhes vagy. Egyébként Ceridwen vagyok, el is felejtettem bemutatkozni… − rám mosolyog, én pedig viszonzom a gesztust, ahogy elrebegem felé a nevem.
Mielőtt azonban indulhatnánk, magas, karcsú nő lép a sátorból, jellegzetesen csinos tündevonásokkal, a hamuszín bőr egyenesen jól áll neki.
Míg Ceridwennel tündéül váltanak néhány számomra ismeretlen mondatot, megnézem magamnak a nyomában kunyhóból kilépő két másik elfet. Először a fakó hajú, fiatal lányt mérem végig tetőtől egészen talpig. Egészen úgy tűnt, mint aki feszélyezve érzi magát, világos, szürke szemei riadtan rebbentek a világra. Az egész lénye valami ösztönös, mélyről fakadó ártatlanságot árasztott magából, amit talán megrontani se lehet. A másik tünde nála idősebbnek tűnt, és jóval tekintélyparancsolóbbnak is. Határozott, egyenes tartása erőt sugárzott, jóval könnyebben ragadta meg ez a figyelmem, mint az elfek népének egyébként összes tagjára jellemző kecses szépség. Az arca finom vonásai ellenére is elképzeltem, hogy mennyire ijesztő lehet, ha a most a tekintetében megbúvó tavaszi hajtásoktól frissen zöldellő erdő békéje haragosan a vihar tépázta lombok sötétjével lobban.
A vizsgálódásomból Ceridwen hangja riasztott.
− Ő itt Áine, a klán ikercsaládjának sarja és Serpentbloom leendő vezetője, ha a ma esti szertartás úgy engedi. Elnézést a közjátékért, megfeledkeztem, hogy nem beszéled a nyelvünket − a szája szegletében játszó aprócska mosoly arra késztetett, hogy biccentsek
− Én meg Tea vagyok − mutatkozok be, a tekintetem először a sötételf arcára emelve, majd körbejáratva a többi tündén is −, és semmi közöm az egészhez, csak Ceridwen… mondhatni megmentette az életem. És nem óhajtom az idejét rabolni, Áine, gondolom, készülnie kell az estére.
− Üdvözlöm hölgyem… − meglep, hogy először a legfiatalabb lány kezd beszélni. A hangja ugyanazt a zavartságot tükrözi, mint az összes többi gesztusa. Barátságosan rámosolygok. −  Ezek szerint ön is részt vesz velünk az eseményen? − érdeklődik, épp csak a kérdés erejéig egyenletes a hangja, mielőtt ismét zavartan akadozva tenné hozzá, mint akinek nehezére esik formálni a szavakat: − Öhm… örvendek… Miu vagyok, szolgálatára…
− Öhm… − most az én sorom következik, hogy elakadjon a szavam egy pillanatra. − Igazából nem terveztem − vállat vonok, ahogy udvarias mosolyba ívelem az ajkaim, a szemem sarkából Ceridwenre sandítva.
− Mélyre keveredett a Tünde erdőben Tea kisasszony − a lánghajú tünde arcára csúsztatom a tekintetem, ahogy telt, kellemes hangja olajosan ömlik szét a levegőben, nem mellesleg tökéletes némettel. − De ha itt van, ne hagyjon ki egy ilyen eseményt, elég látványos lesz − alig észrevehető mosoly íveli az ajkait.  
− Amit ugyancsak nem terveztem − vonok vállat kifejezéstelenül. Jobb szerettem volna vágtában hagyni magam mögött az életet. Kár, hogy úgy tűnik… tényleg nincs merszem meghalni. − Már ennyire mélyre kerülni a Tünde-erdőben − pontosítok, de inkább csak magamnak, hogy megtörjem a szavaim mögött futó gondolatok gyászosan kavargó feketéjét. −  Ám… Ha már itt vagyok… Lehet elmegyek − illedelmesen mosolygok, körbefuttatva a tekintetem az arcokon
Még ott látom Miu arcán a barátságos mosoly emlékét, ahogy rápillantok, mikor a másik tünde felé fordulva megszólal:
− Öhm… bocsásson meg, legyen szíves, hölgyem… − kedvem támad kuncogni a bájos esetlenségén, de nem akarom ennél is jobban zavarba hozni, így csak figyelem, ahogy zavartan beszél tovább. − Esetleg elárulná a nevét, ha nem bánja?
− Hogyne, elnézést a modortalanságomért − szabadkozik udvariasan lágy hangon a tünde. − Lady Loreena Wildwind vagyok.
Loreena és Miu. Megjegyeztem.
− Jó lesz, meglátod! − Ceridwen mosolya rám ragyog. − Utána, ha vége, kivezetlek biztonságban − ígéri, az arcom pedig tükrözi a mosolyát.
− Egyedül… meghal… Ceridwen biztonságos − a sötételf szavai között makacsul kapaszkodik meg az akcentusa.
− Áine az szerette volna mondani, hogy velem biztonságban leszel, egyedül viszont tényleg veszélyes környék a Tünde-erdő − egészíti ki Ceridwen, ahogy a tekintetünk egy pillanatra összeakad.
− Köszönöm − fordulok Áine felé egy halvány mosollyal

Később mély, álomtalan alvásból ébredek a kunyhó résnyire nyitott ajtaján beszüremlő dobszó kongó ritmusára. Kótyagos fejjel könyökölök fel a fekvőhelyen, hunyorogva sandítok körbe, a szobára sötétség telepedett. Egy pillanatig elmélázok azon, hogy inkább visszadőlök pihenni, ámde illetlenség volna, és a tündék túl kedvesek voltak hozzám ahhoz, hogy megbántsam őket. Viszonylag hosszú idő alatt szedem magam össze annyira, hogy ki tudjak kászálódni az ágyból. A lábaimban még mindig érzem az izomláz feszülő fájdalmát, de tartok tőle, pár napig ez nem sokat fog változni, csak az segíthet rajta, ha eleget pihenek. A bensőmben feszülő fájdalmon talán semmi.
Az erősödő hangok forrása felé igyekszem. Bár az igyekvés talán kissé erős szó, a bicegés talán szemléletesebben írja le a mozgást, ahogy szinte vonszolom magam után a sajgó lábaim. Magasba nyaló tűznyalábok körött ülő és táncoló tündék között az ismerős arcok után kutatok. Loreena és Miu már a többiek között ülnek, hívatlanul huppanok melléjük, Loreena és a sötételf mellett foglalok helyet, előbbi köszöntését viszonzom: magam is biccentek felé. Néhány percre belemerülök a táncoló tündék hullámzó mozgásának bámulásába, majd a hirtelen felém magasodó alakra emelem a tekintetem. Ceridwen egy hatalmas fatálat kínál felém, rajta illatos sült hús. Csak akkor döbbenek rá, hogy mennyire éhes vagyok, mikor rágcsálni kezdek. A sötéthajú tünde közöttem és Áine között szorít helyet magának.    
A tündék a saját nyelvükön kezdenek beszélni egymás között. Ceridwen figyelmesen hallgatja végig őket, közben felém hajolva fordít.
Megtudom, hogy a tűz másik oldalán üldögélő Réanna Áine riválisa. Hosszú ideig figyelem a nőt. A fajára jellemző páratlan szépség sugárzik minden vonásából és mozdulatából, és valami megfoghatatlan, elemi erejű kisugárzás, ami sokkal ösztönösebb és állatibb, mint amit a mellettem ülő Loreenából vagy akár Áinéból érzik párologni. Teljességgel megértem azokat, akik szívesen követnék inkább őt, mint a nőt, akit vér szerint illet az irányítás joga, főleg azután, hogy Ceridwentől megtudom, Réanna páratlan harcos és vadász, és úgy tűnik, Ceridwen népének sokat számít az ilyesmi.
− Maguk emberek hogy intézik az ilyesmit? Puszta kíváncsiságból − Loreena kérdése riaszt fel a gondolataim közül.
− Úgy, hogy nem engedünk nőket uralkodni − megvonom a vállam, és nem nagyon tudom, de nem is akarom leplezni a hangomban az élt. Úgy tűnik, a tünde gond nélkül olvas a hangomból, elneveti magát, mielőtt megszólalna:
− Amelie királynő igencsak szívére venné ezt a választ, ha hallaná. A nők is vannak olyan jó uralkodók, mint a férfiak, bár jelen esetben nem hiszem, hogy kifinomultabban intézzük az ügyeinket.
− Pedig nem szeretném a királynőt megsérteni − szólok még gyorsan oda. − Én se gondolom másképp… Csak azt mondom, amit látok. De az erőszak a férfiaknál is működik. Úgy tűnik, mindenki felnéz a nagy harcosokra − fűzöm még hozzá, mielőtt sóhajtanék, majd  elengedem Loreena pillantását, követve a tekintetét a legfiatalabb tündére sandítok magam is. A lány arcán játszó pír mosolyt csal az arcomra, és a szája remegő ívét figyelem, ahogy dadogva beszélni kezd:
− B… bocsánat… é… én mint druida és mint elf, ráadásul orvos tanonc e…egy kissé fenntartásaim vannak az állatokkal való bánás miatt… személy szerint, nem szeretem az állati bizsukat… de el kell ismernem, hogy van egy kisugárzása a jelöltnek… bátor azt meg kell hagyni…
A lényéből hömpölygő zavartság eddig a pontig nem volt még ennyire erős. Egy pillanatig magam is kínosan érzem magam tőle, mielőtt Loreena hangja kizökkentene:
− Na, igen, a karizma sajnos sokat nyom a latba. Sajnálom, hogy ilyen sokát számít az erő, és néha többet, mint a józanész − rám sandít a nő, én pedig jelentőségteljesen felvonom a tekintetem válaszképp. Úgy tűnik, több dologban értünk egyet, mintsem gondoltam volna. − Megoldásnak látom, hogy ha egyébként egyértelműen Áine lenne a jobb vezér, akkor le kell győznie Réannát a saját területén. Úgy nem maradhatna kétség. Nem tudom mi a véleménye az egybegyűlteknek − vázolja aztán röviden a tervét, komoly pillantását körbehordozva az arcokon.
− Úgy… érti… úgy érti vadász verseny? − motyogja a lány, és az arca majdnem olyan fehérbe vált, mint a haja.
− Olyasmire Miss Silverfalls, ha nincs más lehetőség, és ha nincs ellenvetése − kapja meg Miu a válaszát, de reagálni nincs lehetősége, mert a mi oldalunkon ülő sötét tünde hirtelen felpattan, számomra érthetetlen szavakat köp indulatosan a riválisa felé.
− A sötét tündék és a temperamentumuk… − morogja mellettem Loreena, amíg az arcát fürkészve oldalra sandítok egy pillanatra, langyos mosoly suhan át az ajkaimon.
A két tünde között tomboló feszültségtől annak ellenére is hátrahőkölök, hogy a beszélgetésből egyetlen szót sem értek. Két vasakarat feszül egymásnak merészen, még azután is minden szempár rájuk szegeződik, hogy Áine elfordulva Réannától felénk lép.
Valamit tündéül kérdez, Loreenával váltanak néhány szót, majd kérdő tekintete az enyémbe fúródik.
− Azt akarja, hogy menj vele a vadászatra − motyogja a fülembe Ceridwen.  
Lemondón sóhajtok. Eszem ágában sem volt ilyen kalandokba keveredni, de egyrészt nincs merszem nemet mondani, ha már ennyire kedvesek voltak velem, másrészt… hátha ez majd elterelné a gondolataim. Végül Áine felé bólintok jelezve a beleegyezésem.
− Én egyébként azt gondolom, csak hátráltatnám a vadászatot… Nem vagyok se harcos, se vadász. De ha ragaszkodik hozzá, elkísérem önöket − jelentem ki teljesen tárgyilagosan. Áine helyett azonban Loreena válaszol:
− Ha csak megfigyelőként vagyunk jelen, mi sem szólhatunk közbe. Ön se fog hátráltatni senkit, de jól jöhet egy harmadik, külsős szem.
Ahogy az arcára siklik a tekintetem, elmosolyodok halványan és biccentek.
− Értem és… köszönöm.
Réanna morog valamit Áinénak tündéül. Cedriwen túl izgatottnak tűnik, elfelejti lefordítani.

Miután igencsak nyomott hangulatban folytatódik és fejeződik be az ünnepség, Loreena Wildwind úgy dönt, hogy felkeresi Réannát, én pedig úgy, hogy vele tartok. Lehetetlen lenne nem észrevenni a tünde arcán a meglepettséget a döntésem nyomán, én pedig nem fejtem ki neki, hogy Cedriwen eltűnt, fogalmam sincs, hová, és nem akarok egyedül maradni.
− Kíváncsi vagyok, miért akar ennyire vezető lenni, és hogy van-e valami gond Áinéval azon kívül, hogy magán viseli az átok nyomait − magyarázza séta közben, ahogy Réanna lakhelye felé tartunk. Majd hozzáteszi: − Nyitott vagyok a véleményére, közben is, utána is, az ön szemszöge elég sajátos itt ahhoz, hogy lásson olyat is, amit én nem.
− A hatalom általában mindenkinek kell − megvonom a vállam és sóhajtok. − Átok? Nem ismerem túl jól a tündeszokásokat − vallom be bocsánatkérő mosollyal.
− Arról az átokról beszélek, amikor az emberek egy részéből vámpírok lettek, a tündék egy részéből sötételfek. Ezért hívják Áinét is átkozottnak – magyarázza készségesen, én pedig biccentek.  
− A véleményem az… − folytatom aztán, hogy magam is megfeleljek a kérdésének, ha már ő ennyire készségesen válaszol az enyémekre. − Hogy ez az erős férfiak módszere. Fizikai erőszakot használni vétójog gyanánt. De én azt látom, hogy a kiemelkedően jó katonákból ritkán lesznek jó vezetők. Nem is tudom… − elgondolkodva rágcsálom a szám szélét. − Másképp gondolkodnak és kész. Másképp tekintenek az életre.
Loreena nyomában megtorpanok, ahogy megérkezünk a tünde sátrához.
− Elnézést, hogy most zavarom, Vadász, de úgy gondoltam még Áine próbája előtt váltanék önnel néhány szót.
Nem tudom nem észrevenni, hogy Loreena a jelenlétemre tekintettel az én nyelvemen szólítja meg. Érdeklődve sandítok Réannára, és nem engedem az arcomra ülni a meglepettséget, amit a tökéletes németje okoz. Szinte nem is hallatszik benne akcentus.
− Mit akartok? − veti oda mogorván. − Egyértelmű, hogy a pártját fogjátok, ha vele tartotok − tüntetőleg összefonja a karjait a mellkasa előtt.
− Bírának jöttünk, nem segítőnek, és egy jó bíra meghallgatja az összes felet. Te vagy itt a legjobb harcos, és a legsikeresebb vadász. Szeretném tudni, miért nem tartod Áinét alkalmasnak a falutok vezetésére − fejti türelmesen az álláspontját a tünde. Tetszik a hidegvér, ahogy kezeli a dolgokat. Igazi diplomata.
− Mert gyenge. És mert sötét − feleli egyszerűen a másik. A szemöldököm felszalad. − Ez a kettő pont elég, hogy az átkosok hercege pont úgy ugráltathassa, ha tudomást szerez róla, ahogy akarja, és én nem akarom a klánt a sötét tündék bábjának − magyarázza fojtott indulattal. Loreenára sandítok, az arca nem tükröz érzelmet, de a szeme mintha egy árnyalattal sötétebben villanna.
− Nagyon messze van innen Nebelwald ahhoz, hogy az ottaniak keze ideérjen. És amúgy sem hagyná Áine sem hogy egy férfi ugráltassa, nem igaz? − úgy mosolyodik el, mint aki tisztában van azzal, hogy rátapintott a lényegre. − A gyengeség viszont már más kérdés, ezek közül a legfontosabb kérdés, hogy tett-e olyat, amitől gyengének találod?
− Nem kell semmit tenni hozzá. Ahogy jár. Ahogy beszél. Amit mond. Az erősek sugározzák magukból. Ő nem.
− A bőrszínnek ehhez semmi köze… − a pillanatra közénk feszülő csendet Miu töri meg bátortalanul. Szinte el is feledkeztem róla, eddig csak árnyékként követett bennünket. − Lehet belőle jó vezér, csak mert self… és, ha nem találtatik, mégiscsak hasznos előbb-utóbb úgyis megoldják maguk… nem akarok szemtelen lenni, asszonyom, de az ilyen kis törzsekbe tudtommal elég… könnyen megoldják ezeket a dolgokat… − magyarázza színtelen, törékeny hangon. Hagyom, hogy befejezze, mielőtt némileg határozottabban fordulnék a tünde felé.
− Az majd elválik, mennyire erős − jegyzem meg félmosollyal. − Néha több erő van valakiben, mint az látszik… És néha az erősek nagyon gyengének bizonyulnak − megvonom a vállamat, miközben érdeklődve méricskélem Réanna vonásait. Mindent tudó halvány kis mosoly terül szét az arcán.
− Csak tekergetitek a szavakat, mint a kígyó a gyűrűit. Az erős erős, a gyenge meg gyenge. Itt nincsenek kibúvók. De úgyis meglátjuk, valóban elég erős-e. Ha túléli az erdőt, és még rátok is vigyáz közben, az. De nem olyan könnyű az, a Természet ennyire mélyen a Tünde-erdőben nem szelíd és nem odaadó és főképp nem kegyelmes.
Némi rosszindulatú kétkedést vélek a hangjában felfedezni, amitől ösztönösen öklömnyire szorul össze a gyomrom. Az arcomra azonban morzsáját se engedem a félelemnek kiülni.
− Valóban kiváló próba lesz neki − helyesel Loreena. − Szerencsére ránk nem kell majd vigyáznia. Köszönöm, hogy időt szakított ránk, és hogy megerősített benne, hogy Áine nem tett vagy mulasztott semmi olyat, amitől alkalmatlan volna a vezérségre. További szép estét önnek – folytatja nyugodt hangon, pedig elfojtott indulatot sejtek mögötte. Lady Loreena Wildwind önuralma irigylésre méltó.
− Nos, mit gondolnak? − szólal meg pár perc múlva, miután magunk mögött hagyva Réanna sátrát visszafelé indulunk.
Egy röpke másodpercre Miu riadtnak tűnő arcát fürkészem, mielőtt a tekintetét követve magam is Loreenára nem pillantanék.
− Ostobaság… én… én… nem nézhetem jó szemmel, hogy szórakozásból leölnek egy állatot… ez… − sóhaj szakad fel a mellkasából a zavart dadogást követően, majd némileg összeszedettebben kezd beszélni −  Nem tudom… kockázatos terv, és én csak lelassítanálak titeket… orvos tanonc vagyok nem harcos… még a botomat is otthon hagytam… ha bajba kerülök, nem tudom meg bírom-e védeni magam… − aggodalmaskodik tovább.
− A védelem miatt ne aggódjon, Miss Silverfalls, én meg tudom védeni önt is és Teát is, ha kell − biztosítja türelmesen Loreena. Mint mondtam, páratlan az önuralma. − Az ölés soha nem szórakozás, most sem az, ez tradíciójuk, és orvosra is lehet nagy szükség lesz… Ám, ha nem akar jönni, nem kényszeríthetem − magyarázza szelíden. Megvárom, míg megbeszélik, mielőtt magam is kifejteném a véleményemet.
− Amit elmondtam. Nem kell jó vadásznak lenni ahhoz, hogy valaki erős legyen. Egy falut… vagy egy királyságot irányítani nem egyenlő azzal, ha valaki jó vadász vagy jó harcos. Oda másféle erő kell. Persze nem tudom, hogy ez megvan-e Áinében, de úgy gyanítom, Réannában nincs. Persze, ebben sem vagyok biztos − magyarázom hol Loreenára, hol Miura sandítva, majd egy pillanatra megállok, míg halk sóhajként kifújok egy testesebb levegővételt, mielőtt folytatnám: − Nem állunk egy állásponton, ami az erőszakot illeti, és ez talán elvakítja az ítélőképességem.
− Áine is forrófejű, de egyetértek, Réannának csak egy harcos ereje van, más nincs, és az kevés − kezdi fejtegetni Loreena a véleményét, én pedig bólintok a szavaira. − Mindenesetre holnap kiderül majd, hogy elfogadják-e, ha a harcban is jeleskedik. Mert onnantól tényleg csak a bőrszíne lehet baj, nemestündévé viszont senki sem változtathatja − magyarázza tovább tárgyilagosan.
− Egyetértek… − szólal meg Miu szokásos zavartságában. − Mellesleg… Asszonyom… nyugodtan hívjon Miunak… mindössze tizennégy éves vagyok… olyan furcsa, hogy Missnek szólít…
− Ahogy kényelmesebb, de akkor, kérem, ön se hívjon asszonyomnak, Miu, a Loreena bőven elég, de a Lory is megteszi.
A tündék párbeszéde csak felszínesen siklik el a tudatom mezsgyéjén, időközben megismerem Ceridwen kunyhóját, megtorpanok előtte.
− Nos, nekem itt a szállásom − szólok mosolyogva a tündékhez. − Szükségem van a pihenésre, és gondolom… − szívdobbanásnyi szünetet tartok − nektek is. Nehéz nap elébe nézünk. Jó éjszakát! − elköszönök. Követik a példám.
Szinte beájulok az ágyba. Csak most – hogy nincs, mi elterelje a figyelmem – kezdem érezni megint a lábaim sajgását.
Remélem, az éjszakai alvás is ugyanolyan pihentető, mély és álomtalan lesz, mint amiben a délután volt részem.

A kunyhó apró ablakára sötétítőként odavetett bordó rongydarab résén áthulló napfény melege alatt zsibog az arcom. Hátat fordítok a fényforrásnak és komótosan nyitom fel a szemem. A tekintetem Ceridwen meztelen hátán siklik végig, épp öltözködik. Végigtapogatom a tekintetemmel a napsütötte bőr alól kidudorodó csigolyák kerekded halmait, egész a feszülő lapockájáig, aztán a testére feszülő sötét anyag elrejti előlem a meztelenségét.
A válla felett sandít hátra, mintha csak érezné, hogy nézem. Zavaromban nyelek és féloldalasan elmosolyodom.
− Jobban érzed magad?
Megmozgatom az izmaim a takaró alatt. Ceridwen még lefekvés előtt belém kényszerített valami gyógynövényteát és krémet az izomlázam ellen. Eleinte vonakodtam, mert mit ne mondjak, rohadt büdös volt, de így, hogy már szinte alig érzek fájdalmat, be kell ismernem, hogy hatásos volt. Nem ismerem különösebben jól a tündéket, de minél többször találkozom velük, annál inkább meggyőződöm arról, hogy egyedül ők érdemlik meg tényleg az életet.
− Aha.
− Mondtam − önelégült vigyor terül szét az arcán. − Még egyszer kend be magad, mielőtt felöltöznél. Sokat kell gyalogolnunk. Aztán reggelizünk és indulunk. De igyekezz, nem kizárt, hogy Áine már vár…

Áine valóban vár, és a rövid beszélgetésből, amit a saját nyelvükön váltanak, nem sokat sikerül megértenem, így például azt sem, hogy mióta.
Épp csak a tekintetemmel üdvözlöm a társaim, aztán a nyomukba szegődöm. Mindannyian felfegyverkezve érkeztek, lándzsákkal, íjakkal, Miu botjáról nem igazán tudom, hogy mire használható, ha a tündékről keveset, a druidákról ugyan még annyit se tudok. Nekem csak a karmaim vannak, de azok igazából sose voltak jók arra, hogy megvédjek velük bármit is, amit érdemes lenne. A saját életem például sose tartottam ilyennek, de az eleven ösztöneim valahogy mindig erősebbnek bizonyulnak a létezésnek ezen formájával szemben táplált ellenérzéseimnél.
Még mindig nem tartom kimondottan jó ötletnek az egész vadászatot, mégis, valahogy természetellenesen érzem magam biztonságban magamat Lory és Ceridwen mellett. Utóbbitól még gyorsan megtudok néhány fontos dolgot a holdagyarnak nevezett lényről, egész pontosan azt, hogy az állat éjszaka aktív.
Csak akkor eszmélek rá, hogy valami történik, mikor Loreena vadállatokat megszégyenítő gyorsasággal és ügyességgel eltűnik a szemem elől, párducmozgással kapaszkodva felfelé egy fa lombkoronájának sűrű zöldje közé rejtezve el. Ösztönösen torpanok meg, oldalazva húzódom meg magam is a fa törzsének takarásába, ahonnan egész jól látom, ahogy Áine és Ceridwen is védekező állást vesznek fel. A hátam mögé sandítva pedig azt veszem észre, hogy Miu Silverfalls nem kissé rémülten bújik meg mögöttem. Mondhatom, neki is sikerült kiválasztani a legmegfelelőbb személyt négyünk közül, aki mögé elbújhat. Ökölbe szorítom a kezeim, majd ellazítom, felkészülve arra, ha esetleg használnom kéne a karmaim.  
− Csak egy férfi.
Loreena hangját hallom a magasból. Beszédes pillantást vetek hátra a vállam felett, a mögöttem ácsorgó kislányra.
− Ne aggódjon, kisasszony. Egy férfival még elbánunk valahogy.
Barátságosan mosolygok rá, hátha sikerülne némi színt csempészni a jelenleg a hajával egyformára fakult arcára.
− Én nem akarok harcokat… – érkezik a hátam mögül a tompa hangon elrebegett a válasz, ami szólhat akár nekem is, akár a tündéül folytatott beszélgetésnek, amit a többi nő egymás között vált.
A férfi időközben előmerészkedik a búvóhelyéről. Első ránézésre semmiben sem különbözik azoktól a férfiaktól, akiket a faluban láthattunk. A ruhája a rongyos, a tekintete sötét. Egy szót se kell értenem a beszélgetésből, hogy rájöjjek, Ceridwen mennyire megveti. Azért Miu felé fordulok:
− Miről beszélnek?
A lány pontosan ugyanolyan rémülettel és nagyon halkan fordítja a beszélgetést, mint amiről az arca és az egész lénye kisugárzása árulkodik.  
A férfi valamiféle druida, ráadásul száműzött gyilkos. Fejben egyelőre nem nagyon tudom összeegyeztetni a két szerepet. Ráadásul feltett szándéka, hogy megakadályozza a vadászatot. A tündék néha igazán furcsák.  
Áine és Ceridwen végül egyszerre indulnak előre, a férfi lemarad. Én kedveskedve megsimogatom a fiatal druidalány hátát, egyszerre próbálva lelket önteni belé és arra ösztökélni, hogy elinduljon mellettem a két falubeli nyomában. Némileg vonakodva, tétova léptekkel, de Miu kisasszony elindul mellettem. Akkor is tartja velem a lépést, mikor megszaporázom a lépteim, hogy beérjem Áinét és Ceridwent. Egy darabig csendben baktatunk egymás mellett. A szemem sarkából látom, ahogy Miu végül lemarad mögöttünk. Mivel Loreenát nem látom semerre, arra gondolok, hogy a druida úgy döntött, hozzá csapódott. Valószínűleg nagyobb biztonságban érzi magát mellette. Megértem.
Ceridwenre sandítok.
− Ki volt ez a férfi? Úgy tűnt, ismered…
Ceridwen hangja fortyogó düh:
− Seánnak hívják és valaha az egyik falusi férfi volt. Az egyike azon keveseknek, akinek az egyik asszony a felesége lett és ezt azzal hálálta meg, hogy elárulta és hátba döfte.
− Elmeséled? – tompán rámosolygok
− Nincs mit mesélni − vállat ránt, aztán folytatja: − Szó szerint kell érteni. Egyik reggel találtunk a nőre a házában, a hátából egy három arasznyi kés áll ki, és ez a szukafattya meg bevallotta a tettét.
Percekig csendben ballagok mellette, elmerülve a gondolataimban, mielőtt megint megtörném a csöndet:
− A faluban nem tartjátok nagyra a férfiakat, nem igaz?
− Nem. Mert nem jók semmire, az itteniek legalább is biztosan. Talán még az ősapjaik erősek voltak és határozottak, ezek azonban megtörtek és hasztalanok. Ha nem kellenének a gyermeknemzéshez csak nők élnének a falunkban és őket rég elküldtük volna a külsőbb városokba.
Ceridwen hangja csöpög a megvetéstől. Nagyon halkan felsóhajtok.
− És azt mondta ez a Seán, hogy miért ölte meg a nőt?
− Nem, de senki nem kérdezte. Senki nem akarta tudni ő meg nem ellenkezett nagyon a kitagadás ellen.
− Érdekesen oldjátok meg a dolgaitok − mormogom a bajszom alá. A legtöbb férfi, akivel találkoztam, megérdemelné ugyanezt a sorsot. A legtöbb férfi megalázza a nőket és a rabszolgájaként gondol rá, a legtöbb férfi pénzért vesz magának hamis szerelmet, mert csak a hús gyönyöre érdekli őket, és a szajháiktól azt kérhetnek, amit akarnak, míg a feleségeiktől a legnemesebb erkölcsöt várják el. A legtöbb férfi valóban nem érdemelne többet annál, hogy rabszolga legyen és a saját bőrén tapasztalja meg azt, amit másokkal tesznek. De az összes nem… Ha mindegyikükkel így bánnánk, semmivel nem lennénk különbek, mint a legtöbb férfi. − És most miért jött vissza? Nem fél tőletek? Nem fél a bosszútoktól?
− Látod − feleli egyszerűen Ceridwen. − Lehet abban bízik, hogy Réanna megvédené, pedig ostobaság.
− Miért gondolná, hogy Reanne megvédené?
− Mert Seán Réanna idősebb fivére.
− Ó − nem palástolom a meglepettségem. − És nem akarta a testvérét megvédeni?
− Nem, a törvény az törvény − feleli ugyanolyan magától értetődően Ceridwen. − Megölte a nőt, aki hajlandó volt a felesége lenni, nem volt maradása. Igazából ez volt a megmentés, ha nincs befolyása megölik.
Zavartan rágcsálom az alsóajkam néhány pillanatig.
− Szóval férfinak születni a falutokban egyet jelent a rabszolgasorssal? − halkan sóhajtok.
− Igen, azt jelenti. De ez így megy nagyon rég óta.
Ez is pontosan ugyanannyira magától értetődő. Megcsóválom a fejem úgy, hogy Ceridwen ne vegye észre.
− Messze kell még mennünk? − töröm meg végül a csendet.
Az erdő sűrűjéből egy tisztásra érkezünk. A földből fegy forrásból, tócsányi kis kört alkotva, majd onnan vékonyka patakocskában továbbcsordogálva friss víz bugyog fel. Apró foltokkal pettyezve langymeleg napfény tarkítja a földet, ahogy a sugarak átszüremkednek a tisztás felett összeölelkező lombok résein.
Áine szólal meg, választ adva a kérdésemre:
− Nem. Itt pihenünk egy keveset.

Hiába érzem magamon egyre-másra valamelyik tünde tekintetét – néha a szavaikkal is hozzám érnek −, mégis egyedül vagyok közöttük.
Nem osztozunk semmiben. Nincs közös vérünk, hagyományunk, se célunk. Ugyanolyan idegen vagyok közöttük is, mint az emberek világában, és úgy érzem, legalább ugyanannyira árulom el őket, mint ahogy elárultam a lányokat, akiket Eichenschildben hagytam, vagy ahogy elárultam Ethát, mikor elhagytam vagy ahogy elárultam Hanst, mikor nem hagytam el.
Vajon utálnának-e, ha tudnák, hogy csak azért hordozom ennyire a szívemen Áine ügyét, mert sokkal kényelmesebb ezen rágódni, mint a saját nyomoromon?
És végső soron vajon számít-e, hogy mit miért tesz az ember?

Legszívesebben elmenekülnék most innen. Legszívesebben megátkoznám Ceridwent, amiért rám talált és megmentett, és nem döntött úgy, hogy ott hagy az erdőben meghalni. Talán, ha tudta volna, hogy micsoda korcs, ocsmány szörnyeteg vagyok… Talán az istent kéne megátkozni, amiért nem írta az arcomra a bensőm torzságait.
Levegőért kapok, hogy megtörjem valamivel a tábort verni készülő tündék monoton zajait, de Miu kisasszony teljesen váratlanul megelőz.
Az arcáról leolvasható fájdalom félreérthetetlenül rántotta görcsbe az izmait is, s míg a száműzött férfi felé sietett én Ceridwenhez fordultam magyarázatért.
Kígyómarás.  
− Az lenne a legészszerűbb, ha valaki visszavinné a faluba, nem? − javaslom törékeny hangon, leginkább Ceridwenhez és Loreenához címezve a szavaim, a többiek amúgy sem értik. Ami talán nem is baj. Úgy vélem, sem Séan sem pedig Áine nincs a józan ítélőképessége teljes birtokában. Loreena és Ceridwen jól fognak dönteni.
A tündék között folyó rövid szóváltást ismét nem értem, de lassan kezdek hozzászokni, hogy a hangszínükből és a gesztusaikból olvassak. Ami valljuk be, legalább ugyanannyira sokat mondhat el, mintha a nyelvükről legördülő hangok értelmes szavakká állnának össze a tudatomban.
Végül úgy tűnik, amellett döntenek, hogy Ceridwen visszaviszi a faluba. Biccentek felé, ahogy búcsúzóul barátságosan rám mosolyog a fekete szemével, mielőtt elindulna.
Éppen hogy elhalkulnak Ceridwen léptének visszhangjai, amikor Loreena kisasszony a tündékhez fordul, és néhány szót vált velük tündéül, amit ugyancsak nem értek, mégis könnyedén következtetek arra, hogy rólam beszélnek. Végül a tündenő felém fordul mosolyogva:
− Akkor ameddig ő vissza nem tér, velem kell beérned tolmácsnak.
Visszamosolygok annyira barátságosan, amennyire a helyzet feszültsége megengedi. Látom, ahogy a mosolyom otthont talál a szemében.
− Ugyan… − szabadkozok. − Igazán hálás vagyok, hogy egyáltalán időt fordítasz erre!

Aztán mintha meg se történt volna az előbbi eset Miu kisasszonnyal – egyszerre érzem zavarónak és irigylem, ahogy az emberek képesek átlépni a traumák felett, hogy továbbéljék az életük −, a tündék hozzálátnak ahhoz, hogy előkészítsék a tábort. Mindenki ahhoz lát hozzá, ahogy a leginkább hasznossá tudja tenni magát, így magam is csatlakozom, és teszem, amihez a legjobban értek: semmit.
− Van egy ötletem, hogy hogyan tudnánk úgy csinálni, ahogyan az emberek mondják, a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.
Jelenti ki Loreena magabiztosan.
− Mire gondolsz pontosan? − sandítok felé, aztán megvárom, míg egyszer megvitatja a tündékkel a saját nyelvükön, aztán lefordítja nekem is.
Mint azt megtudom, a vita arról folyik, hogy a holdagyart Áinenak nem levadásznia kéne, hanem rábírnia az együttműködésre.
Míg azon gondolkodok, hogy Loreena kisasszony szavaiból miért pattog ennyi indulat időnként – mikor minden bizonnyal a sötét tündék és a nem sötét tündék közötti ellentét az eszmecsere tárgya −, a tünde a többiek által felhozott érveket és ellenérveket is készségesen tolmácsolja nekem németül.
− Öhm − szólok közbe végül zavartan, mikor sikerül kialakítanom a saját álláspontomat. −  Félre ne értsenek, én hiszek a békés megoldásokban... Sőt, támogatom. De némileg tartok attól, hogy Réanna nem fogadná el ezt a megoldást − aprót sóhajtok, óvatosan pillantva körbe az arcokon. − Az a nő, aki a saját testvérét száműzte, nem tűnik olyannak, aki könnyen eltér a hagyományoktól… − Seán arcát fürkészem, bár tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg egy szavamat sem érti. Ellenben Loreena igen. Látom az arcán átsuhanni a pillanatnyi megütközést, aztán látom a szemén, hogy nagyon gyorsan tette helyre az információt. Csak most tudatosítom magamban, hogy minden lenyűgöző tulajdonsága mellett Loreena kisasszony még nagyon okos is.
Miután Áine ismét akadékoskodni kezd, megvárom, míg Lory felsorolja az érveit, aztán úgy döntök, a tünde lovag mellé állok. Ha Áinenak nem is számít a véleményem, szeretném, ha a másik tünde tudná, hogy az előbbi kirohanásom ellenére is az ő pártján állok. Mindig is lenyűgözőnek tartottam az okos nőket.
− Nyilván Loreenának van igaza − mosolyodom el fáradtan. − Megpróbálni mindenképp érdemes.
A legnagyobb meglepetésemre úgy tűnik, a férfi is Loreenával ért egyet. Oldalra billentett fejjel fürkészem az arcát rövid időre, nehogy észrevegye, hogy figyelem. Egyre érdekesebbnek tartom a tündét, és egyre jobban érdekelnek a száműzetése pontos körülményei. Elhatározom, hogy az első adandó alkalommal megkérem majd Loryt, hogy derítse ki. Nagyon is valószínűnek tartom, hogy egyébként őt is érdekelné a dolog. Nem tűnik olyan nőnek, aki csak egyik oldalát volna hajlandó megvizsgálni egy történetnek. És úgy tűnik, már én sem vagyok olyan.

Miután a tűz mellett a számomra előkészített fekvőhelyet elfoglalom, az őrséget elsőként magára vállaló lovagnő diszkréten mellém telepedik. Hálás mosollyal sandítok rá, épp csak a szemem sarkából, épp csak annyi ideig csodálva a királynői vonásokat, hogy ne hívjam túlságosan magamra a figyelmét.
Talán mégsem vagyok annyira egyedül, mint hittem.
És fogalmam sincs, ezt az érzést hogyan köszönhetném meg neki.
− Szeretsz egy sötét tündét, igaz? − kérdezem csöndesen.
− Jó szemed van. Meg kéne tanulnom jobban rejteni.
Bosszúságot vélek felfedezni mind a hangjában, mind pedig az arcán. Halkan nevetek.
− Ne tedd… Az egyenlőségért harcolni nem rejtegetnivaló szégyenfolt − megvonom a vállam. − Ahogy szeretni sem az. Még azt sem, ami nem felel meg az elvárásoknak − szomorkásan mosolyodom el: a szája ívében ugyanazt a mosolyt látom tükröződni. Szeretni valóban nem szégyen. Szeretni megbocsáthatatlan bűn.
− Hiszel benne, hogy meggyőzhetitek a holdagyart? − terelem el aztán a témát valami kényelmesebb felé. − Én valószínűleg nem segítenék egy olyan népnek, amelyik ki tudja, mennyi ideje már vadászik rám.
− Hinni hiszek benne, hogy lehetséges, sőt nagyjából sejtem mit kéne neki ajánlani… Hogy örökre békén hagyják őket és a területüket. Kérdés hogy Áine meglépi-e ezt, vagy az egyszerűbb, véresebb utat választja.
− Így talán vevő lenne rá − elgondolkodva rágcsálom a szám szélét. − És Áine hátha jól dönt… De nem tudom. Amennyire látom, eléggé erősen szeretnek ragaszkodni a hagyományaikhoz − megvonom a vállam. − A népe mégis csak a sajátjaikat tartja rabszolgasorsban… Mintha állatok se lennének. Azt hittem, a tündéknél ez másképp megy.
− Ezek a törzsek a szakadás előtt is így éltek, és így élnek azóta is. Ők nem akarnak változni, szembemenni ilyen régi berendezkedéssel pedig néhány periférián lévő faluban… − rosszallást látok végigsuhanni az arcán. Még így is szépek a vonásai, de mégis akkor a leggyönyörűbb, ha mosolyog. Elképzelem, ahogy a sötét tündéje bármit megtenne azért, hogy Loreena ráragyogtassa a mosolyát. Ha az enyém lenne, én is megtennék bármit. Etha jut eszembe. Zavaromban Loryra szögezem a tekintetem, ahogy folytatja: − De én sem hittem, hogy ennyire szélsőséges a helyzet.
− Lory… − felé sandítok elgondolkodva. Úgy érzem, eljött a legmegfelelőbb alkalom − Szeretnék valamit megtudni Seánról. De így, hogy nincs közös nyelvünk − magyarázom, majd sóhajtok egy aprót. Ezúttal azt határozom el, hogy az első adandó alkalommal megkérem majd Loreenát, hogy tanítson meg a nyelvére. − És tolmácson keresztül olyan… furcsa volna. Azt mondták, azért száműzték, mert megölt egy nőt. A feleségét. Szeretném tudni, miért tette.
− És szeretnéd, hogy kérdezzem meg tőle… Hát jó.
A tünde mindenféle teketóriázás nélkül áll fel mellőlem és sétál át a férfihoz. A nyalábok fénye narancssárgán nyal végig az arcukon, míg figyelem őket, ahogy a tűz másik oldalán beszélnek. De hallani csak azt hallom, ahogy a lángok vörös fogaik között ropogtatva falják a fát.

Megházasodhatsz, Seán, köszönd a nővérednek, ezt mondták. Mintha egy jutalom lett volna, hogy személyre szabott szolgája lehettem egy visszataszító, eltűrhetetlen nőnek! A rabszolgaságot már megszoktam, így az nem volt új. Az, hogy néha megvert a lándzsájával, míg véraláfutások nem borítottak már igen, de elviselhető volt. Az, hogy nem hagyhattam el a házat, amit kijelöltek nekünk, viszont már kezdte áttörni a tűréshatáromat, és mikor megszülte a fiamat és nem is láthattam, mielőtt a többi fiúgyermekkel együtt a nevelőkhöz került, és a felszólalásomért ismét megpróbált megverni, túl sok volt. Elvettem a kezéből a lándzsát és kettétörtem a térdemen, ami után kést ragadott és megpróbált megvágni. Egy helyen sikerült is. De utána azt is elvettem tőle és mikor menekülni próbált a hátába döftem.

Elgondolkodva fürkészem némi ideig csöndben magam előtt a földet, miközben Loreena hangján a férfi szavai még a fülemben csengenek. Egyelőre még nem foglalkozok az egésszel, egyelőre még időre van szükségem, hogy megemésszem, átgondoljam, kialakítsam az álláspontom. Loreenára nézek.
− Köszönöm, hogy megkérdezted. Szinte gondoltam, hogy ez annál bonyolultabb ügy, mint ahogy Ceridwen beállítja. Nálunk ez fordítva van, tudod. Nálunk a férfiak tehetnek meg azt, amit csak akarnak. Azt hittem, ha majd azt látom, hogy van olyan hely, ahol a nők uralkodnak, az majd boldoggá tesz. Hogy érezni fogok valamiféle elégtételt vagy nem tudom… − aprót sóhajtok, aztán félrekapom a tekintetem, mintha ezúttal nekem lenne félnivalóm, hogy elárulok valamit, amit nem kéne. Sőt, valószínűleg már meg is tettem. Loreena pont nem olyan nőnek tűnik, aki ne tudna olvasni akár a legapróbb jelekből. Ahogy a szemem sarkából rásandítok, épp elkapom, hogy különös fénnyel villan a smaragdtekintet. Jobban éget, mintha a lángok közé tartanám a kezem. Mielőtt még a szavai megtörnék a gondolataim örvénylését, azon morfondírozok, milyen érzés lehet Loreena Wildwind barátjának lenni.
− Ez… Olyasmi, mint a rasszizmus. Nem mondhatjuk, hogy a férfiak ilyenek, a nők meg olyanok. Ha nagyon keresnénk, biztos itt is találnánk olyan nőt és szolgáját, akik szeretik egymást. És vannak olyanok is, mint Seán története. Sajnos én sem vagyok mentes az előítéletektől, de próbálom csak az adott egyént látni, aki előttem van. És persze ott van az is, hogy ki hogyan próbál küzdeni, kitörni. Seán elszökhetett volna, de nem tette, végül indulatból rosszul döntött. De hogyan lehet segíteni azokon, akik félnek lépni, és változtatni, vagy kiállni magukért?
− Persze, ezzel egyetértek. A személyt kéne nézni, nem a nemét és nem a bőre színét − elmosolyodom. A kérdése azonban megválaszolatlanul lebeg még közöttünk néhány szívdobbanásig.
− Nem tudom, Lory − halkan sóhajtok végül. − Talán bíztatni kell őket. Talán megtenni az első lépést… Tényleg nem tudom.
− Én sem. De most pihenj, nehéz nap lesz holnap is.
Mielőtt még aludni térnék, visszafordulok felé.
− Az a sötét tünde… − elmosolyodom lágyan. − Az a sötét tünde, akit szeretsz. Szerencsés.
Sok mindent beleláthatnák a nevetésébe. De inkább nem teszem.
− Szerencsésebb volna, ha én is az ő népe egy lánya lennék. De köszönöm.

Kusza, lidérces álmok hullámain hömpölygök, néha nagyokat kortyolva a kellemetlen ízükből. A tudatom felszínét karistolja Ceridwen hangja. A színéből érződik, hogy aggódik valami miatt. De az is, hogy Miu kisasszony rendbe jön.
Én azért hatalmas kígyókról álmodom.

Felszínes, kusza álomból ébredek a vállamnak simuló gyengéd érintésre.
Furcsa félhomály van, a fény sápadtarany színnel folyik szét a párás levegőben, és mivel a nap még nem úszott az égre a tengerből, ahová nyugodni tér éjszakánként, még hideg is van. Nem vagyok kimondottan boldog, bár az első öntudatos pillanatban örülök annak, hogy kelünk és indulunk tovább. Szeretném, ha mihamarabb a végére járnánk már ennek a holdagyaros dolognak, és ismét puha ágyban alhatnék.
Ceridwen azonban nem azért ébresztett, mert indulunk. A feszélyezetten rebbenő ideges pillantása azonnal elárulja, és nekem jeges rémület kezdi markolászni a gyomromat, annak ellenére is, hogy három tapasztalt tünde vadász mellett vagyok.
Teljesen ösztönszerűen húzódom Loreena felé, figyelem a könnyed mozdulatát, ahogy magabiztosan nyílvesszőt illeszt az íj idegére.
Nem embertől származó morgás ömlik bele a hajnalba, nem tudom megállapítani a forrás irányát, egyszerre hallom mindenhonnan, mintha egy falkányi fenevad lenne köröttünk. Azt sem tudom megállapítani, miféle állat lehet.
A tündék idegtépően nyugodtnak tűnnek.
A saját nyelvükön váltanak egymás között néhány halk szót, aztán feszült csend után Loreena kisasszony biztosít arról, hogy csak egy párduc ólálkodik a fák között, de csak kíváncsi ránk, támadni nem biztos, hogy akar.
− Tea kisasszony hazavihetné háziállatnak… − teszi aztán hozzá, és a hangjából áradó teljesen őszintének tűnő jókedv nyomán egy kicsit megnyugszom. De csak egy kicsit.  
− Ismerek valakit, aki nagyon szeretné − jelentem ki színtelen hangon, de az arcomra mosolyt erőltetek, és várok.

Fojtogat a hosszú csend néma feszültsége. Egyáltalán nem örülök annak, hogy végül a minket figyelő állat töri meg. Az állat mögöttem üvölt fel, azonnal hátrafordulok, végtelenségbe fagyott pillanatig semmi mást nem látok, csak a sárgán villanó szemeket, és az alattuk hófehéren csillogó fogakat.
Természetellenesen lassúnak tűnik az idő, mintha minden egyes villanásnyi mozdulatot külön tudnék érzékelni: egyenként látom az állat megugró izmait, a szemem sarkából még azt is, ahogy Áine mellettünk terem, épp csak a saját testem felett veszítem el az uralmat, ahogy az idő felett megnyerem. Nem bírok mozdulni sem, még a sikoly is a torkomra fagy.
Érzem, ahogy a hófehér fogak a torkomba marnak, éles karmok szaggatják a mellkasom, a vérem fortyogó forrásként önti el a bőrömet, hallom, ahogy cseppenként a földre hull. Aztán arra eszmélek, hogy ez nem történt meg.
Hálásan Áinera sandítok, de nem látja, rajtam kívül mindenki az állatot figyeli. Én pedig a tündéket.
Biztosan érzi rajtam. A bennem lévő démon kipárolog a bőrömön keresztül, a bűze a körbeöleli a testemet, és ez az állat érzi, nem is érzi, tudja, hogy semmi keresnivalóm a létezők világában.
Így, hogy már nem vagyok közvetlen életveszélyben, egészen határozottan úgy érzem, hogy Áinenak hagynia kellett volna meghalni. Bárcsak elmondhatnám neki. Bárcsak létezne olyan nyelv, amin képes lennék ezt elmondani.
Séan kiáltása térít magamhoz. Loreenának mond valami a saját nyelvükön, de a tündének ezúttal nincs lehetősége fordítani nekem, a párduc jól láthatóan épp őt szemelte ki. A lovagnő sokkal összeszedettebben reagál, mint én, tündevarázslattal kényszeríti földre az állatot. A párduc visszahúzódik a fák közé.
Szinte belélegzem a sóhajtást, ami a tündék ajkáról majdhogynem egyszerre szakad le. Hevesen dobogó szívvel kapok mély levegők után, próbálva némileg megnyugtatni magam.
Egyáltalán nem volt jó ötlet igent mondani erre a vadászatra. Ha igaz, amit elmondtak – és már miért ne lenne igaz? – a holdagyar ennél sokkal nagyobb, erősebb és veszélyesebb bestia.
Hallom, hogy beszélnek körülöttem, de valószínűleg akkor sem érteném, ha ismerném a nyelvüket. Loreena nekem célzott mondattöredékére eszmélek fel:
−…Jól vagy?
Zavartan és sápadtan nézek rá, aztán halványan elmosolyodom. Inkább a magam, mint az ő megnyugtatására.
− Igen… − rájövök, hogy mennyire bizonytalan a hangom, ezért veszek egy mély levegőt, hogy határozottabban tudjak megszólalni. − Igen, jól vagyok.
− A vadon sokszor veszélyes. Bár ez inkább kíváncsi volt, mintha csak játéknak tartott volna minket… − magyarázza a tünde, én pedig bizonytalanul bólintok.
Idegennek. A természetben a hierarchia jelenti az életet és mint újonnan érkezők, a párduc nem tudott minket hová tenni benne. Ezért tesztelt miket. – a druida szavait Ceridwen fordítja.
− És ugyanezt kell eljátszanunk a holdagyarral? − először Loryra, majd Ceridwenre nézek.
− Nem egészen. A holdagyar ismer minket, pontosan tudja, hogy miért jöttünk. Legalábbis tudja, mi az eredeti szándékunk, de hogy hogy tudatjuk vele az új tervet, nekem fogalmam sincs − Ceridwen hangján érződik a bizonytalanság. Ebben legalább osztozunk.
− A párducnak meg kellett mutatnunk, hogy erősebbek vagyunk, a holdagyarnál… pont fordítva azt hiszem. Az biztos, hogy le kell tennünk elé a fegyvereinket, kérdés erre hogyan reagál majd − magyarázza Loreena.
Áine azonban türelmetlennek tűnik, szemvillanásnak tűnik csupán az idő, míg eltüntetik a táborunk nyomait, hogy továbbindulhassunk a holdagyar keresésére. A többiektől némileg lemaradva Loryhoz csapódok.
− A holdagyar helyében te hinnél nekik? − olyan halkan szólok hozzá, hogy csak ő hallhassa. − Sőt, jobb kérdésem van… Szerinted ők maguk hisznek maguknak?
− Szerintem nem hisznek maguknak, de már az is elég, ha hajlandóak megpróbálni. Nagyon sok mindentől függ a siker. Ha én holdagyar lennék… Nem tudom. Elsőre nem hiszem.
− Nem, én sem − értek vele egyet.

A nap az égbolt tetején áll már, mikor hosszas sétánk közben Áine megtorpan előttünk, és fürkészni kezdi a földet. Számomra beazonosíthatatlan állatnyomok fölé hajol.
Loreena a már megszokott kecsességével mászik föl egy közeli, magas fára, hogy onnan keresse a holdagyar hagyta ösvény folytatását.
− Kelet felé tart vagy onnan jön − hozza a tudomásomra Ceridwen.
− És azt hogy lehet kideríteni? − belenézek a tünde sötét szemébe. − Én nem értek a nyomolvasáshoz.
− Áine azt mondja, kelet felé tart, arra megyünk mi is. Ott talál vizet.

− Arrafelé tart. Azt is tudjuk, hová.
− És ott is meg fogod ölni?
− Nem tudom. Majd eldöntöm, ha odaértünk!
A druida és az örökös párbeszédét az immár mellettem álló Loreena fordítja nekem. Jelentőségteljes pillantást emelek az arcára, halkan sóhajtok, aztán elindulok a többiek nyomában kelet felé.

Eseménytelennek ígérkezik az előttünk álló hosszú gyaloglás, amiért végtelenül hálás vagyok. Ennyi izgalom bőven elegendő egy napra, és a holdagyarral való találkozás minden bizonnyal tartogat még meglepetéseket.
Már távolról hallatszik a vízesés robogása, de csak akkor ámulok el a nagyságán, mikor meglátom. A magasból zuhanó víz meglepően csöndes kis türkizkék tavacskában gyűlik össze a vízesés lábánál. Egy pillanatra mindenről megfeledkezek az ámulattól. Egy pillanatra azt kívánom, bár magam is a tündékhez hasonlóan a természet gyermeke lennék, hogy ismerhessem annak minden efféle gyönyörű titkát.
− Holdzuhatagnak hívjuk − magyarázza Ceridwen. Séan is mond valamit róla a saját nyelvükön, amiből csak annyit értek: szép.
− Valóban szép − mosolygok rá a férfira.

Az égbolt tetején delel a nap. Az árnyékunk a talpunk zsugorodik, ahogy mozdulatlan csönddel adózunk röpke ideig a szépségnek. Én egy kicsit tovább. A szemem sarkából látom Ceridwent és Áinét eltűnni a tavacska partjához vezető meredek oldalon.
Zizzenő zajok simulnak a csöndbe. Ezer körül is felismerném egy vetkőző ember neszeit. Somolyogva sandítok balra, ahol pont az a látvány fogad, amire számítottam: Seán szorgosan kapkodja le magáról megviselt, sárszínű ruháit. Szívdobbanásnyi időre csak, de figyelem a szemrevaló férfitestet, várom, hogy kiváltsa belőlem a kívánt reakciót. Egész hosszú napokig a démontest meg is feledkezett a kéjsovár vágyairól – utoljára Ethával szeretkeztem, mintegy búcsúzásképp. Most azonban, hogy érezni kezdem a ölemből a gyomrom irányába bugyborékoló sóvárgást, undorodom magamtól.
Loreena felé lépek, halkan szólítom meg, legfőképp azért, hogy eltereljem a saját figyelmem a testről.
− Szerinted miért csinálja?
A férfi, mintha épp Loreenát akarná megakadályozni a válaszadásban, maga is a lovagnőhöz lép, felé nyújtja levetett ruháit, és a tündék nyelvén szól hozzá.
− Ki tudja mikor volt alkalma utoljára fürdeni… − motyogja a bajsza alatt a tünde, én pedig arra a pontra szögezem a tekintetem, ahonnan Seán a vízbe ugrott. − Nekem is lenne kedvem hozzá, de a páncélomat körülményesebb kicsatolni. De szívesen megfogom a te ruháidat is ha csatlakoznál hozzá.
− Estig rengeteg idõnk van − rámosolygok Loryra, aztán elgondolkodva a víz felé sandítok. Kedvem nekem is lenne, de a férfihoz mégsem akarok csatlakozni.
− Másszunk le, talán csináltak már a többiek kisebb tábort.
Követem a tündét lefelé az oldalon.
− Igaza lesz Séannak? A halált választja Áine? − a már ezerszer boncolgatott témát kínálom fel újabb kivesézésre. Nincs semmi más a tarsolyomban, de a figyelmem el akarom terelni a férfitest látványának emlékéről. Még nincs elég erőm ahhoz, hogy megvessem magam.
− Remélem nem. És nem örülök, hogy ennyire nem hisz Áinében.
Sóhajtok. Aztán figyelem a tündét, ahogy lassan kezdi megszabadítani a páncéldaraboktól.
− A helyében én se hinnék… Borzasztóak a dolgok, amik történtek vele − megvonom a vállam. − De talán sok minden fog megváltozni, ha Áine most helyesen dönt − elmosolyodom, aztán magam is vetkõzni kezdek, először csak fehérneműig.
− Ebben nem lennék biztos. Elég nagy változás lesz így is, hogyha törzsfőnök lesz, és nem tartom valószínűnek, hogy a törzse életmódján, vagy akár a férfiszolgák helyzetén változtatni akar. De megkérdezheted tõle, hogyha vége ennek a vadászatnak.
Loreena válaszán morfondírozok, majd egy halvány mosoly mögé rejtem a meglepettséget, amit az vált ki belőlem, hogy mikor ismét a tündenőre nézek, már teljesen meztelenül áll előttem. A népe mágiáját használva aztán a szél szárnyára lép, kecsesen pördül a levegőben, fejest ugrik a vízbe. Gyönyörű. Valóban szerencsés a sötét tünde, akit szeret.
Ezúttal teketóriázás nélkül követem a példáját: leveszem magamról a fehérneműt, majd kimért, elnyújtott léptekkel a vízbe sétálok.

Az alkonyat az ágak közé hullik, az ég palástjára varrt csillagmilliárdok sárgája ragyogja be a tisztást, amin Áine és Ceridwen tisztogatása után már nyoma sincs az emberi érintés emlékének. Seán és Loreena egy fa lombjának magasába rejtőzött, én magam egy hozzájuk közel eső bokrot választok, a puha földre térdelek.
Semmit nem érzek, csak a délutáni úszás okozta fáradtságot.
Mindenféle akaratom és összpontosításom ellenére sem tudom nyitva tartani az egyre jobban elnehezülő pilláim. Perceken belül, úgy, a földön térdepelve, a sarkaimra ülve elbóbiskolok.
− Nem fogja bántani. Jó döntést hozott − Loreena suttogására riadok fel, és próbálok úgy tenni, mintha nem is aludtam volna. A nő felé sandítok, az arcom tükrözi a megnyugodott mosolyát.
− Jól van.
Aztán gyorsan körbenézek a tisztáson. Egy aprócska állatot látok csupán, nem nagyobb egy megtermett juhászkutyánál. A bundáján szürkén nyal végig a holdfény. Minden bizonnyal ez csak a kicsinye annak a vadnak, aminek a nyomát láttuk errefelé jövet. Pillanatokon belül azonban felbukkan az anyja. Igazi királyi vad, hatalmas és méltóságteljes, az agyarát a holdfényhez hasonló szürkés csillogás lengi körbe.
A tündék egymás között beszélnek, fogalmam sincs, miről, az izgatottságukból arra következtetek, hogy talán most dől el, vadászat lesz-e végül az egészből.
− Már csinálom − szólal meg Loreena, de fogalmam sincs, hogy mit. − Tea? − fordul aztán felém. − Tudom hogy nem beszélsz az állatok nyelvén, de hátha megérzi a jó szándékot... Az állatok többet tudnak mint hinnénk.
Bólintok feleletül, aztán megpróbálok minél több kedves gondolatot összekaparni magamban. Mégse lesz vadászat.
A tündék lassacskán megszabadulnak a fegyvereiktől, jelezve barátságos szándékaikat az állat felé. Furcsa kipárolgást érzek a holdagyarból. Mintha beszélne hozzám, és valószínűleg a többiekhez is, de nem emberi nyelven, valami sokkal elemibb szinten rezonál, sokkal mélyebbről beszél, érzésekkel szól. Bizalmatlanság és félelem furcsa keveréke tölti el a mellkasomat. Úgy érzi magát az emberek között, mint én. Kiszolgáltatott.
Lassan csatlakozom a holdagyar köré gyűlt tündékhez. Szeretném neki elmondani, hogy pont olyan sebzett vagyok én is, mint ő. Szeretném neki elmondani, hogy ezt érzem én is.
− Fél hogy a falusiak megtámadják… − szomorkás hangon szól hozzám Loreena. Bólintok.
− És, ha valaki visszamenne és beszélne a falusiakkal? − javaslom. − Ha a szavukat adnák, hogy nem bántják? Gondolom, még senki sem szelidített meg holdagyart… Meg gondolom, nem is láttak élõ példányt. Talán elég nagy lenne a kíváncsiságuk és a lenyûgözöttségük, hogy megállítsa õket…
Mielőtt bárki megfontolhatná az ajánlatom, a holdagyar előttünk lép. Komótos léptekkel a vízbe gázol, hosszú ormánya segítségével egy hatalmas koponyát rángat ki a partra. Felajánlja a trófeát. Aztán a kicsinyével és a félelmeivel együtt eltűnik a dzsungel átláhatatlan indákkal összefont fái között.
Kifejezéstelenül bámulok magam elé, míg a többiek a koponyához sietnek, tündéül beszélnek róla, miközben éles vágóeszközökkel elkezdik levágni róla az agyarakat.