Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Az alábbi irományommal jelentkeztem egy League of Legends történetíró verseny, habár a világában játszódik, igazából nem kell ismerni bármit is a LoLról, hogy érthető legyen. Úgy gondoltam kiteszem, hátha valakit érdekel, mindenféle véleményt szívesen várok ez alatt. 
A hideg pengét mélyen mártóztatták meg a freljordi harcos szívében. Összeszorította a fogait, majd ahogyan a fegyver elkezdett elfordulni mellkasában, tüdeje összeszorult, és intenzíven köhögni kezdett. Fogai közül vér buggyant ki, s minden porcikája remegni kezdett. Idővel elernyedt teste, s ő is a puha hóba puffant le halkan, mint megannyi másik. A hóvihartól nem lehetett messzire ellátni. De ha nagyobb lett volna a látótér, akkor is csak őrjöngve harcoló katonákat, s holttesteket vett volna észre az ember, ameddig a szem ellát. A csatateret belengte a dögszag. A távolban azonban, két alak sziluettje kezdett kiemelkedni. Nem remegtek a hidegtől, nem lettek rosszul a brutalitás láttán. Csak álltak, sejtelmesen villogó szemeikkel nézve a történéseket.
Nem messze a tábortól megrezzent egy nagyobb bokor. A hóból már-már környezetbeolvadóan fehér bundájú bárány lépegetett elő, patái alatt halkan ropogott a hó. Ezzel egy időben a bokor árnyékából egy sötét alak, egy koromszürke bundájú farkas emelkedett fel. Mancsaival lassan lépkedett előre, hogy beérje társát, s pár lépés megtétele után mindketten megálltak, s egy tábort kezdtek figyelni. Meredtek pár percig előre. A szél egyre jobban felerősödött, s halkan susogott a kietlen tájon. Farkas ismét megindult a tábor irányába, azonban alig tett egy lépést, Bárány rátette kezét hátára, jelezve neki, hogy álljon meg. Farkas erre hátrarántotta fejét, s kérdően tekintett rá.
- Majd én. Én hiszek bennük, drága Farkas. – szólalt meg Bárány csengő hangján, amire válaszul csak duzzogó, de beleegyező morgást kapott. Eltette íját hátára, s megindult előre.
A tábortűz komótosan hányta szikráit a hideg éjszakában. A hold már magasan járt, s a sötét égboltba csak a sarki fény vitt némi életet. A tűz körül különböző éveiket rúgó férfiak ültek. A bundákat, miket takaróként és kabátként használtak, szorosra húzták maguk körül, próbálva átvészelni a csontig hatoló hideget. Páncéljaikat a körülöttük felállított sátrakba helyezték el. Nem tanácsos dolog ez háború idején, de nem tehettek róla. Ilyen időben a hideg acélpáncél olyan súlyos megfázásokat okozhat, amiket nem kíván az ember sem otthon, pláne nem a csatatéren. Kezükben tipikus freljordi fegyverek díszelegtek. Pengék, fejszék, bárdok, íjak, mind acélból kovácsolva. Pár üstben vizet forraltak a tűz fölött, majd néhány rongy segítségével mosták fegyvereiket. A friss, vörös vér befestette a nemrég lehullott szűz havat.
- Szépen harcoltatok ma, fiúk. – törte meg a csendet egy horgas orrú férfi. Kócos haja rendezetlenül lógott válláig, sebhelyes arca és kecskeszakálla adott némi tekintélyt neki. Válaszul csak egy igazat adó kórusszerű hümmögés és bólogatás jött. Az arcok nagy része sötétbe burkolózott, azonban voltak olyanok is, akik kifejezetten élvezték a helyzetet. A felszerelések közül előkerült pár boros kupa is, s ahogy az idő telt, úgy kezdett el feloldódni a feszültség a tábort benépesítők között.
- Álljon meg! – feszült meg pár íj húrja, ahogy a fehér alak körvonalai kezdtek kibontakozni ködből, míg az folytatta útját a tábor felé.
- Mutassa magát! – óbégatott az egyik őrt álló íjász. A kiabálásra mindenki összerezzent, s gyorsan előkutatták fegyvereiket. Mindenki megfeszülve várta a történéseket. Bárány csekély ijedtséget sem mutatva folytatta útját tábor felé, s egyre jobban kezdték látni, miféle szerzet is ő.
- Mi vagy te? – lépett elő utat törve magának a már harci rendbe állt katonák közt a horgas orrú, meghűlve a látványtól.
- Én minden vagyok, és én vagyok a semmi is. – Kezdett rá mézesmázos hangján Bárány. – Olyan helyen vagytok, ahova nem tartoztok. Fogadjátok el sorsotok, és távozzatok! – jelentette ki egyértelműen. A sebhelyes arca vörösbe borult. Ujjai remegni kezdtek, s meg kellett szorítania oldalán lógó fejszéjének markolatát, hogy elrejtse idegességét.
- Szóval úgy gondolod, hogy majd csak úgy megjelensz és elküldesz minket? A szülőföldünkről, amiért oly’ kétségbeesve harcolunk?! – förmedt rá a férfi. – A nevem Alvgeir tábornok. Már képtelen vagyok számon tartani, hogy hány éve tartok fegyvert a kezemben, s harcolok a földemért. És nem ez a nap lesz az, amikor leteszem. Úgyhogy még egyszer felszólítalak, távozz, vagy légy halál fia! – emelte fel fenyegetően fejszéjét vízszintesbe. Eltelt pár feszültséggel megtelt másodperc, majd végül Bárány sarkon fordult, s felkuncogott.
- Még visszajövök.
**
- Klement! – dübörögte át a tábort Alvgeir mély basszusa. – Gyere ide! Szedd a lábad! – nem is kellett sokat várnia. A fiatal, simaarcú legény futólépésben szelte át a sátrak közti utakat, hogy a tábortűzhöz érjen. Szőke, copfos haja csillogott a frissen hulló hótól, zöldeskék szeme úgy világított, mint macskáé a sötétben. A felszólításra a táborlakók nagy része is kibújt alvóhelyeikről, s kezükben fáklyával állták körbe a helyszínt.
- Hogy van a sebed? – Állt fel a tábornok a tűz mellől, amikor megérkezett az említett.
- Gyógyulgat, uram. – sütötte le a szemeit a fiú. Egész testében remegett, de nem merte bevallani az igazat. Beállt pár másodperc szünet. Az emberek féltek levegőt venni, vagy megmozdulni. mint szobrok, állták körbe a két beszélgetőt.
- Kár. – sötétült el a tábornok hangszíne. Felemelte nehéz csizmáját, s egy erős rúgást mért le oldalról a fiú térdkalácsára. Az felnyüszített, ahogy összerogyott a hóban, s könnybe lábadt szemeit rémülten a tábornokra kapta.
- Mié… - még be sem fejezhette kérdését, amikor már kapta is a második rúgást, azonban ezt egyenesen az arcára. Sipítozva vágódott el a földön, s szemeit összeszorítva kezdett imádkozni.
- Ne az isteneidhez imádkozz, hanem hozzám! – emelte fel fejszéjét a fiú nyaka felé. – Mondj egy jó okot, hogy ne vegyem most fejed, te áruló kutya! – förmedt rá.
- Miért érdemelnék halált?! – fakadt ki sírva Klement.
- Megölted egy emberünk! Nem láttál tán a ködtől, hogy nyilaidat társunk háta fogta fel?!
- Mi? Nem csináltam semmit! Esküszöm! – könyörgött kegyelemért, de szavai csak üres fülekre találtak. A fejsze lesújtott, s a nyaki csigolyák ropogva törtek el, ahogy a penge elválasztotta a fiú fejét a testétől. Alvgeir felegyenesedett, s egy rongyot előkutatva kezdte lepucolni a fegyverére ragadt vért. Hanyagul dobta a földre a szövetdarabot, majd megindult a tábornoki sátor felé.
- Miért harcoltok? – szólalt meg nem messze tőle Bárány selymes hangja. Amikor a sebhelyes arcú meghallotta, azonnal tudta, ki az. Kezei ökölbe szorultak, fogait szorosra húzva sziszegett.
- Már megint te? – fordult sarkon a hang irányában. – Mégis mit akarsz? – tárta szét kezeit idegesen. Válaszul azonban csak csilingelő kuncogást kapott.
- Ugyan már, „tábornok”… - kezdett bele, az utolsó szót szarkasztikusan megnyomva. – Csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
- Válaszolok, csak takarodj el innen! – emelte fel hangját Alvgeir. Bárány famaszkján keresztül nem lehetett látni, de arca koromfeketébe borult, arcizmai hevesen táncoltak az indulatoktól.
- Nem én vagyok az, aki olyan helyen jár, ahol nem kéne lennie… - sziszegte a fehérbundájú.
- Mindannyian Ashe királynőért harcolunk! – borult le egyik térdére a tábornok. – Érte harcolunk, érte halunk! – hangja büszkeséggel telt meg. Beállt egy pár másodperces szünet. Tőr pengéje csillant meg a hold fényében, ahogyan egy férfi sebesen előlépett a tömegből, s Alvgeir felé vetette magát.
- Áruló! Sejuani az igazi uralkodó! – ordította, miközben egy gyors mozdulattal vágta fel a tábornok nyaki artériáját. A sebhelyes arcú oldalra dőlt, kezét torkához kapta, azonban az semmit sem segített. Arca elkezdett sápadni, szemei fennakadtak, miközben a vér lüktetve fröcsögött nyakából. Az élettelen testtől lihegve egyenesedett fel a tábornok gyilkosa. Feje kopaszra volt borotválva, szakálla kulcscsontjáig ért. Nagynövésű volt, körülbelül két méter magas.
- Megvezettek minket… egy olyan ember irányított eddig, aki nem is Sejuaniért forgatott fegyvert… - köpött a holttestre. – Nem tudom, ez hogy történhetett, de biztosítalak titeket arról, hogy… - akarta volna biztatni a tömeget, azonban az egyik sátor mellől sebesen repült ki egy nyílvessző, ami mellkasába fúródott. Azt követte a következő, majd pár másodperc eltelte után már úgy nézett ki, mint egy céltábla…
**
A tábor teljesen lepusztult volt. Pár összetörött sátrat már-már teljesen elfedett a csillapíthatatlanul szakadó fehér hó, a tábortűz éppen csak pislákolt. Itt-ott pár katona összekuporodva ült a sátoraljakban. Nagy részük síri csöndben meredt maga elé, azonban voltak olyanok is, akik visszafojtva zokogtak. Halk ropogás hallatszott, ahogyan Bárány kezdte megközelíteni a tűz mellett ücsörgő Alvgeir tábornokot. Arca beesett volt, üveges pillantással meredt a tűzre.
- Érted már végre? – kérdezte Bárány halkan. Alvgeir felemelte rá táskás szemeit, s rázni kezdte fejét.
- Már minden dolog valósságát megkérdőjelezem… de amikor téged látlak, valamiért érzem, hogy te biztosan igazi vagy. Mégis mit akarsz? – kezdett el könnyezni.
- Hogy megértsd, tábornok… nemcsak te, hanem mindenki ebben a táborban. – magyarázta neki Bárány. – Mikor volt az utolsó alkalom, hogy a csatában voltál?
- Tegnap még azt hittem, hogy aznap, de… annyira egybefolyik minden. - szipogott, s remegő kezeit tarkóján összefonta. – Olyan, mintha már napok óta este lenne… Nem értek semmit! – fakadt ki könnyekben. Ekkor az egyik sátor mögül Klement battyogott elő, lassan ő is a tábornokhoz sétált, közben ujjait tördelte.
- Esküszöm, nem csináltam semmit. Tényleg. Nem tehettem róla, én…
- Tudom, Klement. Most menj, kérlek. – intett neki Alvgeir unottan. Elnézett a távolba, amíg a fiatal legény visszaért a sátrába, majd újra Bárány felé fordult. – Mikor volt az első nap, amikor itt találkoztunk? Hány napja?
- Én nem napokat számlálok. – válaszolta Bárány csilingelő hangján. – Azt tudom, hogy aznap haltatok meg.
- Egész életemben sorra hulltak előttem az ellenségeim… és még arra sem emlékszem hogyan haltam meg. – remegett a férfi hangja.
- Az egyetlen ellenséged az élet volt. Az pedig legyőzött téged. – felelte neki Bárány. – Ideje menni, tábornok. – Alvgeir bólogatni kezdett. Felállt a már alig pislákoló tűz mellől, s követni kezdte Bárányt.
- Gyertek, fiúk! Felszerelést már nem kell hoznotok. – harsogta át a sebhelyes arcú hangja a tábort.
- Nem! – szólalt fel valaki az egyik sátorból. – Nem adjuk meg magunkat ilyen könnyen!
- Úgy igaz! Nem adjuk fel! – hangzott az egyetértés.
- Itt nem arról van szó! Már nincs lehetőségünk, hát nem értitek meg? Bárány, magyará… - fordult vissza oda, ahol az előbb még beszélgetőpartnere állt, de már nyoma sem volt. A tábortűz kialudt. Sötétség szállt le mindenre.
Farkas vigyorogva ült a tüskés bokor mellett, s élvezettel figyelte, ahogy Bárány lelombozva sétál felé.
- Ismét neked volt igazad, drága Farkas. – sóhajtott lemondóan. – Menj! – adta ki a parancsot Bárány. Helyet cserélt hát a két fél egymással, s Bárány folytatta a sötétbe borult tábor figyelését. Nem lehetett mit látni, csak hangok szűrődtek ki. A néma csöndet sikítások és ordítások váltottak fel. Egy ideig lehetett hallani fegyversuhogást is, azonban később már csak Farkas állának csattogása, és vihogása visszhangzott. Sötétbe borult minden. Majd egy új nap fénye jelent meg a horizonton.
Veszett lelkek
A hideg pengét mélyen mártóztatták meg a freljordi harcos szívében. Összeszorította a fogait, majd ahogyan a fegyver elkezdett elfordulni mellkasában, tüdeje összeszorult, és intenzíven köhögni kezdett. Fogai közül vér buggyant ki, s minden porcikája remegni kezdett. Idővel elernyedt teste, s ő is a puha hóba puffant le halkan, mint megannyi másik. A hóvihartól nem lehetett messzire ellátni. De ha nagyobb lett volna a látótér, akkor is csak őrjöngve harcoló katonákat, s holttesteket vett volna észre az ember, ameddig a szem ellát. A csatateret belengte a dögszag. A távolban azonban, két alak sziluettje kezdett kiemelkedni. Nem remegtek a hidegtől, nem lettek rosszul a brutalitás láttán. Csak álltak, sejtelmesen villogó szemeikkel nézve a történéseket.
Nem messze a tábortól megrezzent egy nagyobb bokor. A hóból már-már környezetbeolvadóan fehér bundájú bárány lépegetett elő, patái alatt halkan ropogott a hó. Ezzel egy időben a bokor árnyékából egy sötét alak, egy koromszürke bundájú farkas emelkedett fel. Mancsaival lassan lépkedett előre, hogy beérje társát, s pár lépés megtétele után mindketten megálltak, s egy tábort kezdtek figyelni. Meredtek pár percig előre. A szél egyre jobban felerősödött, s halkan susogott a kietlen tájon. Farkas ismét megindult a tábor irányába, azonban alig tett egy lépést, Bárány rátette kezét hátára, jelezve neki, hogy álljon meg. Farkas erre hátrarántotta fejét, s kérdően tekintett rá.
- Majd én. Én hiszek bennük, drága Farkas. – szólalt meg Bárány csengő hangján, amire válaszul csak duzzogó, de beleegyező morgást kapott. Eltette íját hátára, s megindult előre.
A tábortűz komótosan hányta szikráit a hideg éjszakában. A hold már magasan járt, s a sötét égboltba csak a sarki fény vitt némi életet. A tűz körül különböző éveiket rúgó férfiak ültek. A bundákat, miket takaróként és kabátként használtak, szorosra húzták maguk körül, próbálva átvészelni a csontig hatoló hideget. Páncéljaikat a körülöttük felállított sátrakba helyezték el. Nem tanácsos dolog ez háború idején, de nem tehettek róla. Ilyen időben a hideg acélpáncél olyan súlyos megfázásokat okozhat, amiket nem kíván az ember sem otthon, pláne nem a csatatéren. Kezükben tipikus freljordi fegyverek díszelegtek. Pengék, fejszék, bárdok, íjak, mind acélból kovácsolva. Pár üstben vizet forraltak a tűz fölött, majd néhány rongy segítségével mosták fegyvereiket. A friss, vörös vér befestette a nemrég lehullott szűz havat.
- Szépen harcoltatok ma, fiúk. – törte meg a csendet egy horgas orrú férfi. Kócos haja rendezetlenül lógott válláig, sebhelyes arca és kecskeszakálla adott némi tekintélyt neki. Válaszul csak egy igazat adó kórusszerű hümmögés és bólogatás jött. Az arcok nagy része sötétbe burkolózott, azonban voltak olyanok is, akik kifejezetten élvezték a helyzetet. A felszerelések közül előkerült pár boros kupa is, s ahogy az idő telt, úgy kezdett el feloldódni a feszültség a tábort benépesítők között.
- Álljon meg! – feszült meg pár íj húrja, ahogy a fehér alak körvonalai kezdtek kibontakozni ködből, míg az folytatta útját a tábor felé.
- Mutassa magát! – óbégatott az egyik őrt álló íjász. A kiabálásra mindenki összerezzent, s gyorsan előkutatták fegyvereiket. Mindenki megfeszülve várta a történéseket. Bárány csekély ijedtséget sem mutatva folytatta útját tábor felé, s egyre jobban kezdték látni, miféle szerzet is ő.
- Mi vagy te? – lépett elő utat törve magának a már harci rendbe állt katonák közt a horgas orrú, meghűlve a látványtól.
- Én minden vagyok, és én vagyok a semmi is. – Kezdett rá mézesmázos hangján Bárány. – Olyan helyen vagytok, ahova nem tartoztok. Fogadjátok el sorsotok, és távozzatok! – jelentette ki egyértelműen. A sebhelyes arca vörösbe borult. Ujjai remegni kezdtek, s meg kellett szorítania oldalán lógó fejszéjének markolatát, hogy elrejtse idegességét.
- Szóval úgy gondolod, hogy majd csak úgy megjelensz és elküldesz minket? A szülőföldünkről, amiért oly’ kétségbeesve harcolunk?! – förmedt rá a férfi. – A nevem Alvgeir tábornok. Már képtelen vagyok számon tartani, hogy hány éve tartok fegyvert a kezemben, s harcolok a földemért. És nem ez a nap lesz az, amikor leteszem. Úgyhogy még egyszer felszólítalak, távozz, vagy légy halál fia! – emelte fel fenyegetően fejszéjét vízszintesbe. Eltelt pár feszültséggel megtelt másodperc, majd végül Bárány sarkon fordult, s felkuncogott.
- Még visszajövök.
**
- Klement! – dübörögte át a tábort Alvgeir mély basszusa. – Gyere ide! Szedd a lábad! – nem is kellett sokat várnia. A fiatal, simaarcú legény futólépésben szelte át a sátrak közti utakat, hogy a tábortűzhöz érjen. Szőke, copfos haja csillogott a frissen hulló hótól, zöldeskék szeme úgy világított, mint macskáé a sötétben. A felszólításra a táborlakók nagy része is kibújt alvóhelyeikről, s kezükben fáklyával állták körbe a helyszínt.
- Hogy van a sebed? – Állt fel a tábornok a tűz mellől, amikor megérkezett az említett.
- Gyógyulgat, uram. – sütötte le a szemeit a fiú. Egész testében remegett, de nem merte bevallani az igazat. Beállt pár másodperc szünet. Az emberek féltek levegőt venni, vagy megmozdulni. mint szobrok, állták körbe a két beszélgetőt.
- Kár. – sötétült el a tábornok hangszíne. Felemelte nehéz csizmáját, s egy erős rúgást mért le oldalról a fiú térdkalácsára. Az felnyüszített, ahogy összerogyott a hóban, s könnybe lábadt szemeit rémülten a tábornokra kapta.
- Mié… - még be sem fejezhette kérdését, amikor már kapta is a második rúgást, azonban ezt egyenesen az arcára. Sipítozva vágódott el a földön, s szemeit összeszorítva kezdett imádkozni.
- Ne az isteneidhez imádkozz, hanem hozzám! – emelte fel fejszéjét a fiú nyaka felé. – Mondj egy jó okot, hogy ne vegyem most fejed, te áruló kutya! – förmedt rá.
- Miért érdemelnék halált?! – fakadt ki sírva Klement.
- Megölted egy emberünk! Nem láttál tán a ködtől, hogy nyilaidat társunk háta fogta fel?!
- Mi? Nem csináltam semmit! Esküszöm! – könyörgött kegyelemért, de szavai csak üres fülekre találtak. A fejsze lesújtott, s a nyaki csigolyák ropogva törtek el, ahogy a penge elválasztotta a fiú fejét a testétől. Alvgeir felegyenesedett, s egy rongyot előkutatva kezdte lepucolni a fegyverére ragadt vért. Hanyagul dobta a földre a szövetdarabot, majd megindult a tábornoki sátor felé.
- Miért harcoltok? – szólalt meg nem messze tőle Bárány selymes hangja. Amikor a sebhelyes arcú meghallotta, azonnal tudta, ki az. Kezei ökölbe szorultak, fogait szorosra húzva sziszegett.
- Már megint te? – fordult sarkon a hang irányában. – Mégis mit akarsz? – tárta szét kezeit idegesen. Válaszul azonban csak csilingelő kuncogást kapott.
- Ugyan már, „tábornok”… - kezdett bele, az utolsó szót szarkasztikusan megnyomva. – Csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
- Válaszolok, csak takarodj el innen! – emelte fel hangját Alvgeir. Bárány famaszkján keresztül nem lehetett látni, de arca koromfeketébe borult, arcizmai hevesen táncoltak az indulatoktól.
- Nem én vagyok az, aki olyan helyen jár, ahol nem kéne lennie… - sziszegte a fehérbundájú.
- Mindannyian Ashe királynőért harcolunk! – borult le egyik térdére a tábornok. – Érte harcolunk, érte halunk! – hangja büszkeséggel telt meg. Beállt egy pár másodperces szünet. Tőr pengéje csillant meg a hold fényében, ahogyan egy férfi sebesen előlépett a tömegből, s Alvgeir felé vetette magát.
- Áruló! Sejuani az igazi uralkodó! – ordította, miközben egy gyors mozdulattal vágta fel a tábornok nyaki artériáját. A sebhelyes arcú oldalra dőlt, kezét torkához kapta, azonban az semmit sem segített. Arca elkezdett sápadni, szemei fennakadtak, miközben a vér lüktetve fröcsögött nyakából. Az élettelen testtől lihegve egyenesedett fel a tábornok gyilkosa. Feje kopaszra volt borotválva, szakálla kulcscsontjáig ért. Nagynövésű volt, körülbelül két méter magas.
- Megvezettek minket… egy olyan ember irányított eddig, aki nem is Sejuaniért forgatott fegyvert… - köpött a holttestre. – Nem tudom, ez hogy történhetett, de biztosítalak titeket arról, hogy… - akarta volna biztatni a tömeget, azonban az egyik sátor mellől sebesen repült ki egy nyílvessző, ami mellkasába fúródott. Azt követte a következő, majd pár másodperc eltelte után már úgy nézett ki, mint egy céltábla…
**
A tábor teljesen lepusztult volt. Pár összetörött sátrat már-már teljesen elfedett a csillapíthatatlanul szakadó fehér hó, a tábortűz éppen csak pislákolt. Itt-ott pár katona összekuporodva ült a sátoraljakban. Nagy részük síri csöndben meredt maga elé, azonban voltak olyanok is, akik visszafojtva zokogtak. Halk ropogás hallatszott, ahogyan Bárány kezdte megközelíteni a tűz mellett ücsörgő Alvgeir tábornokot. Arca beesett volt, üveges pillantással meredt a tűzre.
- Érted már végre? – kérdezte Bárány halkan. Alvgeir felemelte rá táskás szemeit, s rázni kezdte fejét.
- Már minden dolog valósságát megkérdőjelezem… de amikor téged látlak, valamiért érzem, hogy te biztosan igazi vagy. Mégis mit akarsz? – kezdett el könnyezni.
- Hogy megértsd, tábornok… nemcsak te, hanem mindenki ebben a táborban. – magyarázta neki Bárány. – Mikor volt az utolsó alkalom, hogy a csatában voltál?
- Tegnap még azt hittem, hogy aznap, de… annyira egybefolyik minden. - szipogott, s remegő kezeit tarkóján összefonta. – Olyan, mintha már napok óta este lenne… Nem értek semmit! – fakadt ki könnyekben. Ekkor az egyik sátor mögül Klement battyogott elő, lassan ő is a tábornokhoz sétált, közben ujjait tördelte.
- Esküszöm, nem csináltam semmit. Tényleg. Nem tehettem róla, én…
- Tudom, Klement. Most menj, kérlek. – intett neki Alvgeir unottan. Elnézett a távolba, amíg a fiatal legény visszaért a sátrába, majd újra Bárány felé fordult. – Mikor volt az első nap, amikor itt találkoztunk? Hány napja?
- Én nem napokat számlálok. – válaszolta Bárány csilingelő hangján. – Azt tudom, hogy aznap haltatok meg.
- Egész életemben sorra hulltak előttem az ellenségeim… és még arra sem emlékszem hogyan haltam meg. – remegett a férfi hangja.
- Az egyetlen ellenséged az élet volt. Az pedig legyőzött téged. – felelte neki Bárány. – Ideje menni, tábornok. – Alvgeir bólogatni kezdett. Felállt a már alig pislákoló tűz mellől, s követni kezdte Bárányt.
- Gyertek, fiúk! Felszerelést már nem kell hoznotok. – harsogta át a sebhelyes arcú hangja a tábort.
- Nem! – szólalt fel valaki az egyik sátorból. – Nem adjuk meg magunkat ilyen könnyen!
- Úgy igaz! Nem adjuk fel! – hangzott az egyetértés.
- Itt nem arról van szó! Már nincs lehetőségünk, hát nem értitek meg? Bárány, magyará… - fordult vissza oda, ahol az előbb még beszélgetőpartnere állt, de már nyoma sem volt. A tábortűz kialudt. Sötétség szállt le mindenre.
Farkas vigyorogva ült a tüskés bokor mellett, s élvezettel figyelte, ahogy Bárány lelombozva sétál felé.
- Ismét neked volt igazad, drága Farkas. – sóhajtott lemondóan. – Menj! – adta ki a parancsot Bárány. Helyet cserélt hát a két fél egymással, s Bárány folytatta a sötétbe borult tábor figyelését. Nem lehetett mit látni, csak hangok szűrődtek ki. A néma csöndet sikítások és ordítások váltottak fel. Egy ideig lehetett hallani fegyversuhogást is, azonban később már csak Farkas állának csattogása, és vihogása visszhangzott. Sötétbe borult minden. Majd egy új nap fénye jelent meg a horizonton.
