[Aréna] - Ártatlan angyalkák

Résztvevők:
- Jhonny Wood
- Míria von Eichenschild
- Gerard D. Lawrenz

Ellenfél: bármi
Helyszín: bárhol

Hogy s hogyan is nem hozta a teremtő, de éppenséggel egy kellemes kis kocsmában ültök, töltve a drága időt valószínűleg egyedül az ivó sarkaiban, csöndben elköltve az étket. Északon utaztok ezelőtt, ám az éjszaka eljövetele és a hideg megnehezítette a haladást, s kénytelenek voltatok pihenni a kis Eichenschield menti fogadóban. Tegyetek azt, amit szeretnétek, engem nem érdekel nagyon, de annyi biztos, hogy ahogy éppen teszitek a dolgotokat, kívülről lódobogás hangját halljátok, majd utána halk lépteket, s ahogy kitárul az ajtó egy ember lép be rajta. Teste hóval lepett, fáradtnak és nyűttnek tűnik, ám mégis erőteljes arckifejezéssel tőr előre. Vastag köpenybe bugyolált, izmos férfi, kopasz fejjel, s egy bottal, melynek a végében egy kereszt van. Öblös, dühös hangon kiált fel.
- Minden ember, aki a fogadóban van eretnek, hisz démonnak adtok szállást. A mindenható legyen kegyelmére lelketeknek, megtisztítjuk a helyet, s majd utána rendelkezünk a bűnösökről. Aki menekül, azonnal halálát leli, aki marad, talán megmutathatja lelkének tisztaságát.
Nagyot dobbant a bottal, a padló recsegve törik meg egy kicsit a tárgy alatt, s mögötte két nő lép be. Egyik vékonyan öltözködött, övében tőrök és kard, fejét pedig barna kalap borítja. Mellette megtermettebb lovagnő, öltözetén jellegzetes szimbólumok, azonnal felismerhetitek, hogy Ordo Malleus tag. Egyik szeme felett vörös monokli, kezében pedig vékony, de annál fényesebben csillogó rövid kard. Testén páncélok, komoly ellenfélnek tűnik. A levegőbe szimatol, majd Gerardra pillantva elvigyorodik. A kocsmában lévő másik három ember dermedten hanyatlik le a földre, rettegve az egyháziaktól. 

Férfi: https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/e1/8d/9e/e18d9e29d67ba03eacf294580e4c2e5f.jpg
Nő: http://img12.deviantart.net/bea6/i/2016/162/2/2/grave_robber_by_cribs-da5uhvc.jpg
Lovagnő: http://vignette1.wikia.nocookie.net/warhammer40k/images/0/01/OrdoHereticus_Inquisitor.jpg/revision/20111126191352

Kellemes este volt, se nem túl meleg, se nem túl hideg...pláne a fogadó ajtajain belül. Odakint süvített a metszően hideg északi szél, még az éjszakai állatok is visszahúzódtak a búvóhelyükre.
Gerard éppen úton volt hazafelé hűséges társával, Mariával. Démoni kötelessége szólította újfent az egyik népesebb városba (megint fülébe jutott a hír egy tiltott könyvről, azt próbálta meg ellopni.), de nem tudott tovább haladni éjjel, ezért kénytelen volt egy fogadóban megszállni. Lassan három órája lógatta a lábát, csalódott (a könyvnek se híre se hamva nem volt) tekintettel olvasta egy poros, régi kötet lapjait (nem a könyvét, amit keresett) miközben egyre csak arról ábrándozott, hol tudna találni valami új, izgalmas dolgot (semmiképp sem a könyvben, azt a hajót már elengedte).
- Elnézést, fiatalember – szólította meg hirtelen a fogadós – elkészült a rendelése.
A mágus meglepődötten kapta fel a fejét. Arca előtt egy egyszerű roston sült hal tündökölt. Bár nem volt egy fejedelmi étek, egy megfáradt utazónak pont elég arra az időre, míg új erőt gyűjt, majd folytatja az utat.
- Köszönöm. – felette ártatlan mosollyal, majd átvette a tálat, hogy nekilásson a halnak.
- Túl sokat zabálsz, meg fogsz hízni. – vakkantotta fáradtan a modoráról híres Neulander család tagja.
Alig harapott kettőt a frissen gőzölgő sültbe, amikor különös, nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Olyan volt, minta valami belülről akarná szétkarmolni. Sokszor érzett már ilyet, amikor nem volt biztos a dolgában. Hamarosan rá kellett jönnie, hogy ezúttal nem a bizonytalanság okozta ezt a különös félelmet.
- Minden ember, aki a fogadóban van eretnek, hisz démonnak adtok szállást. A mindenható legyen kegyelmére lelketeknek, megtisztítjuk a helyet, s majd utána rendelkezünk a bűnösökről. Aki menekül, azonnal halálát leli, aki marad, talán megmutathatja lelkének tisztaságát. – szólt egy határozott, öblös hang a bejárat felől.
~ Baj van. – szólalt meg a lány a fejében gondterhelten.
~ Hallottam én is...
Óvatosan megfordult a székében, hogy lássa kikkel sodorta egy fogadóba a sors folyama. Hárman voltak, ráadásul nem is tűntek kezdőnek, inkább tapasztalt veteránoknak. Az egyikükön ott díszelgett az Ordo Malleus rendjele, ez sem növelte az esélyeit, noha azok már alapból alacsonyak voltak.
~ Gyorsan kell cselekedned! – figyelmeztette a lány.
~ Azonnal, azonnal.
A fogadóban összegyűltek közül hárman gondolkodás nélkül térdre roskadtak remélve, hogy talán megkímélik az életüket. A másik kettő (egy feltűnően fodros-csicsás ruházatú nő és egy fekete köpenyt viselő férfi) egyelőre nem csinált semmit. Az utolsó, akit az egyházi fanatisták még nem akartak porrá égetni, Maria volt. Őt nem is kellett félteni, amint meghallotta a pápa árnyékának szavait átugrott a bárpult fölött, hogy fedezéket találjon.
- El ne merj patkolni nekem! – suttogta alig hallhatóan.
- Ne félj, hát nem ezért akartál világot látni.
Szavain elgondolkodva a vámpír, mivel hogy a pad alatt kuporogva semmit sem látott az izgalmas részekből inkább felállt, hogy alaposan szemügyre vehesse a csata minden pillanatát. Gerard eközben óvatosan lekecmergett a bárszékről, majd kissé előrehajolva méregette tekintetével a három jövevényt.
~ Az efféle fanatikus harcosokat nehéz hibázásra kényszeríteni. Kemény ellenfelek lesznek. Hacsak nem kényszerből ölik halomra az Átok viselőit, még lelkiismeretük sincs. Az ilyeneket az Elmezúzás sem fog...
~ Össze kell őket zavarnom valahogy.
Amikor a csapat látszólagos vezetője gúnyosan rámosolygott már tudta, hogy le sem tagadhatja a kilétét. Szerencsésebb lett volna, ha egy népesebb helyen tér nyugvóra, ott még démonérzékeléssel is nehéz lett volna megtalálni. Így viszont egyértelmű volt, hogy kicsoda.
- Sajnálom, de attól tartok összekevernek valakivel. – sóhajtotta aggodalmasan – Én nem vagyok démon.
Ezzel az egyértelműen hamis állítással próbált bizonytalanságot kelteni ellenfeleiben. A legtöbb inkvizítorban általában indokolatlanul nagy kevélység tombol, s ha Gerardnak igaza van, egyikük talán meg is próbálja használja rajta a Confiteor-t, hogy az egész fogadó színe előtt be kelljen vallania a kilétét. Neki csak jó, ha tudja húzni az időt, hogy addig kitalálhasson egy épkézláb tervet.

Nyaaah. Már megint rámesteledett még a város előtt.
Olyan bosszússá tette, amikor kései órában indult haza az ő hőn szeretett Griffájától. Olyan kedvesen telt a vele töltött idő, hogy ő maga sem vette észre ahogyan elszaladt a nap. A kötelezettségeinek acélmarka viszont egyre szorult köré és húzta vissza városba. Mindig sötétedés előtt indult útnak hogy az este már odahaza érje őt, s így már csak kényelmes esti lustálkodós tevékenységeinek eshessen neki, némi sütemény, talán egy kis zene, netán masszázs vagy bor. Annyi lehetőség...

De előtte jelentenie kell a tanácsnak. Eichenschildet a kilenc tagú tanács tartja egyben, és legmélyebb sajnálatára ő maga is a része ennek, méghozzá nem is akármilyen módon. Régebben a tanács csak és kizárólag az Eichenschild család tagjai lehettek, manapság már csak ő és az édesanyja, Frida von Eichenschild voltak már a tagjai. A többi helyet megtöltötték a város hatalmasságai, a társadalom legelitebb csúcsának hét embere. Annyira gyűlölte az érzést, azt ami az ő jussául jutott. Anyjával ellentétben még csak egy szava sem volt egyetlen döntés meghozásában sem, csupán egyetértő vagy ellenkező fejrázást vártak tőle. Egy antik dísz volt, egy ritka madár az aranykalitkában. Valaki, akit kidobhattak a rivaldafénybe, egy nő aki empátiát, és kedvességet színlelt, mindezt a családjára jellemző magasztos és előkelő hozzáállásával.

- Nos, asszonyom már a galambom bizonyára elvitte az üzenetét, így ma a tanács elé járulást kihúzhatjuk. Marad némi... - magyarázta a szemben álló fiatal intéző. Csak egy átlagosnak mondható, világosszőke hajú és mélykék szemű fickó volt, darutollas kalapban. Az élénkzöld ingét a barna mellénye borította és egy fekete köpeny, amelybe a tintáját rejtegette. Vérbeli profi volt, írnokok közül is kiváló, remekül emlékezett mindenre, és csodálatosan ki tudta használni a munkaideje sajátos szabályait hogy időt és fáradtságot spóroljon meg neki.
- Naaa állj le itt és most. - legyintt egyet, ujjait játékosan a másik ajkára emelve - Vedd le a kesztyűm, megkóstolom ez a valamit amiről azt állítják hogy étel. - folytatta elmélázva. A fiú azonnal elkezdte finoman lehúzni a kesztyűt, majd az asztalra fektetve zavartalanul folytatta a mondanivalóját.
- ...marad némi idő, de sajnos itt ragadtunk estére. - közli a világ legfélelmetesebb hírét sajnálkozva. Mintha egy villámot is hallott volna megdörrenni odakint, amikor benne emelkedik a gondolat : Ebben a szörnyű fogadóban fogom tölteni az éjszakám ? Megborzong és néhányat hangosan koppant az asztalon, csak hogy a figyelmét elterelje. Néhány igencsak hosszú perc és néhány kínos egymásra pillantás után Míria szakította meg a csendet.
- Menj, és keríts egy szobát. Lehetőleg próbáld meg kiválasztani a lehető legtisztábbat. - parancsolgatott az intézőjének, majd az övéhez nyúlt. - Fizesd meg jól. Emlékezzen a családom nevére. - mondta a hangjában bujkáló gúnnyal. A család végett. A név ami kötelezi, minden tettét, szavát, döntését és véleményét meghatározza. A Míria lényegtelen. Az Eichenschild a fontos.
- Aztán ha ott végeztél, keríts nekem süteményt. Ha nincs, akkor bort. Vörös legyen. Ezúttal félédes. Ha nincs, akkor fehérbor. Bármelyik jobb Eichenschild-i fajta megteszi. Kérj egy forró fürdőt is, már ha ennek a porfészeknek van olyanja. - folytatta, parancsolgatással osztva ki az intézőt, aki bőszen jegyzetelt egy kissé gyűrőtt jegyzeteibe. Fáradtan megrázta a fejét, majd a nyakára tapintott érezve az út során rárakódott koszréteget. - Aztán nézd meg a lovakat. Nézd meg hogy rendesen megetették-e őket. Aztán ha visszajössz ehetsz és lefekhetsz. Holnap kelts fel ahogy virrad, és nem sokkal utána indulunk. A reggelimet már odahaza akarom enni.

Egy intéssel ellegyintette a fiút aki azonnal lépett is a dolgára. Egészen rendes kölyök volt a többihez képest. Keményen dolgozik, az életben még sokra vihetnék...ha nemesnek született volna. Így a közrendűek közül sosem fog kiemelkedni.
- Vajon ez mi a pokol lehet ? - piszkálta meg az elé letett ételt. Füstölt halkockának tűnt, egy cipóval, valami teljesen gyanús színű és állagú aprított zöldséggel. Éppen az utóbbi megpiszkálásának állt volna neki amikor egy hirtelen hangot hallott meg.
- Minden ember, aki a fogadóban van eretnek, hisz démonnak adtok szállást. A mindenható legyen kegyelmére lelketeknek, megtisztítjuk a helyet, s majd utána rendelkezünk a bűnösökről. Aki menekül, azonnal halálát leli, aki marad, talán megmutathatja lelkének tisztaságát. - hallott egy erős férfihangot a bejárat felől. Nem nézett oda, de annyit már észrevett hogy hárman vannak. Nos, ő nem démon, és így aztán az égvilágon semmi köze nincs hozzájuk. Sem a démonhoz. Sőt úgy igazán egyetlen porszemhez sem akart tartozni ebben koszfészekben. Haza akart menni, belefeküdni a kényelmes ágyába, és utolsó gondolataival reá gondolva aludni el...

A fogadó túlsó végében hirtelen valami mozgás támadt, ám nem szánta rá az idejét hogy foglalkozzon vele. Sem azzal hogy ki az, sem azzal hogy micsoda. Miért is tenné, az égadta semmi köze az egészhez, épp elég baj hogy esteledés előtt Nagyot sóhajtott, majd visszatért az evéshez. Elhatározásra jutva megfogta a villát és feltornázva rá a húst enni kezdett, a mellé adott cipót pedig úrias módon apránként eltörve, lassan a zöldséget is megkóstolta, és továbbra is teljesen közönyös hozzáállást mutatva a frissen megjelentek felé. Bizonyára elvégzik a dolgukat, aztán elmennek. Ha nem, akkor problémás a helyzet. Nehéz lesz kivágnia magát innen, de talán a valódi démon személyének kiderülése utáni zűrzavarban tudna lépni. Addig is remekül el van kellő távolságban attól a néhány egyházi kutyáktól.

Csendes este volt. Rendesen átjárt a hideg.
-Megkéne pihenni.-mondta a hang a fejemben.
-Miért? Az ádozatok, éjszaka nem látnak.
-Viszont mindjárt összesel...
-Igaz ami igaz, elég féradt vagyok
Így hát betértem egy közeli fogadóba.
Nem haboztam, azonnal rendeltem 8 deci sört, és leültem az egyik sarokba. Nem érdekelt már semmi. Egy könyvet vettem,    fel.
-Érdekes.....
-Ez csak egy könyv...Ebben mi az érdekes?
-Viszont a démonokról szól!
Önelégült mosoly váltotta át a komoly arcomat.
-Most már több munkát is elfogadhatok.
-Új munkák? Te napi egytől is össze esel.
-Csönd!
-Elnézést uram... Maga kivel beszél?-verte a pincér a vállam.
-Ja, én... senkivel.
-Itt a rendelése.
Nem köszöntem meg, csak némán intettem, és fél perc alatt felhörpintettem.
-Te aztán gyorsan iszol.-szólt egy mellettem ülő férfi. Valószínüleg hajléktalan. Töredezett haj, szakadtas ruha.
-Hallottad a hírt?
-Milyen hír?-kérdeztem.
-Hát,hogy itt van egy démon.

Ám ekkor nagy zajra lettem figyelmes. Majd inkvizítorok törték be az ajtót. Durva volt a tekintetük.
Ekkor felpattantam, és még másik kettő is. Karmaim kieresztettem, és az inkvizítorok tarkójába akartam mélyeszteni, de támadásom kivédték. Ekkor már nagy káosz volt a fogadóba. Mindenki jajveszélkelve bújt fedezék után.

( Johhny, megkérlek rá, hogy majd ne írd le a mozgásod végeredményét, csak azt, hogy megpróbálod tenni. A mostani helyett pl annyit, hogy "Megpróbálom tarkón szúrni")

Law, szavaidra a pap arca kissé eltorzul, s látod, ahogy a vér olyan erővel tódul fejébe, hogy szinte szétrepednek a kapillárisok a homlokán. Keze rászorul a botra, majd ismételten a földhöz várja azt, dühösen felkiáltva.
- Ne hazudj nekem, sátánfajzat! Karóba húzatlak, elégetlek, s még utána ki is szegeltetem a fejed a fogadó ajtajához, ha nem borulsz most rögtön térdre, s fogadod el a halált úgy, ahogy illendő.
Kezével rád mutat, amire is hihetetlen fájdalom járja át a tested, ám szerencsére az egész csak egy pillanatig tart, s sejtésed szerint inkább csak figyelmeztetésként tehette. Köpenye alól sebesen elővarázsol egy fém tárgyat, amibe is lángot csihol egy gyufával, s fehér füst kezd el szivárogni belőle. Tömjén. Míria, a lovag tesz pár lépést irányodba, majd mikor látja, hogy továbbra is eszel, belerúg az asztalba, rád borítva az étket és italt, emellett pedig téged is fellökve. 
- Térdelj, kutya. Az egyház jelenlétében mutass alázatot.
Johhny, támadásod a legfiatalabb inkvizítort éri, aki egy rövid karddal védekezve álltja meg a karmaidat. Szeme pajkosan villan fel, látszólag felismeri, hogy mit is tisztelhet benned, s hirtelen egy gyorsat vág a karddal, amit éppen csak hogy ki tudsz kerülni, már amennyiben megpróbálod. Áll a bál, mit tesztek hát?

Mosolya még szélesebbre húzódik, ahogy megpillantja a felszentelt férfi egyre vörösödő arcát.
- Ne hazudj nekem, sátánfajzat! Karóba húzatlak, elégetlek, s még utána ki is szegeltetem a fejed a fogadó ajtajához, ha nem borulsz most rögtön térdre, s fogadod el a halált úgy, ahogy illendő.
- Ejnye, ejnye – tárja szét a karjait színpadiasan - már mondtam, hogy én ne...
A mondata sajnálatos módon félbemarad. Nem tudja befejezni, amit kigondolt ugyanis egyik pillanatról a másikra kínzó fájdalom hatolt testének minden porcikájába.
~ Mi lehet ez!? – gondolta magában remegő tekintettel.
Olyan érzés volt, mintha bőrének minden pontjára egy izzásig hevített tűt szúrtak volna. Mintha egyszerre fagyott és égett volna meg a húsa. Mintha a vére megállt volna és egyhelyben pangva forrásnak indulna. Szerencsére alig tartott tovább egy szemvillanásnál.
~ Judica me... egy félelmetes képesség, melyhez még csak pecsét vagy rúna sem szükséges.
Amint a fájdalom abbamaradt, Gerard lábainak izmai reflexszerűen összehúzódtak.
~ Értem. Tehát amíg a hatása tart, mozogni sem tudok. – vonta le a következtetést részben saját tapasztalataiból, részben Lia emlékeiből.
Mély lélegzetet vett. A fájdalmas kínok közepette a légzőizmai is megbénultak, a szusszanás valóságos megváltásnak tűnt. Mialatt a saját magát ért támadást elemezte észre sem vette, mi történt körülötte.
A korábbi pap a jól ismert tömjénezőjét használva megpróbálta őt sarokba szorítani. A sűrű, hátborzongató füst szép lassan elkezdett terjengeni a szobában. Mialatt ezt tette, egyik társa a fogadóban maradt embereket ellenőrizte le, kezdve azzal a csicsásan öltözött (feltehetőleg főnemes) nővel, aki a felhívást meg sem hallva folytatta vacsorája elfogyasztását.
A harmadik alak viszont nem pazarolta az idejét. Gerard csak annyit látott, hogy egyik kezét előremeresztve nekiront az egyik egyházinak. Furcsa kinézetű karmok ékesítették az öklét. Nem akolitus létre vall, mégis képes volt megváltoztatni a testét, hogy előhívhassa ezeket a félelmetes fegyvereket.
A tömjén füstje rövid időn belül az egész helységet el fogja árasztani. Azonban jelenleg csak a füstölő borzadályt meggyújtó pap tud a támadásai ellen védekezni, mert a másik kettő nem rá összpontosít. Ezt alapul véve adódott egy soha vissza nem térő lehetősége, hogy az inkvizítorok talán legidegesítőbb képességét kiiktassa. Rövid ideig összpontosít, majd a pap mozdulatát megismételve rámutat az ujjával.
- Ahogy mondtam, én nem vagyok démon. – jelentette ki tökéletes magabiztossággal.
Mialatt ezt mondta, lopva megidézett egy bonyolult démoni pecsétet és az Elmerombolással támadott ellenfelére.
~ Az elején azonnal kiderült, ki a leginkább forróvérű a csapatból. Ha összezavarni nem is, talán egy fél pillanatig el tudom vonni a figyelmét.
S arra az esetre, ha ez sikerül, ugyanabban a pillanatban már meg is idézett egy árnyékból font kötelet a másik keze segítségével, ami a padlón kúszva megközelíti a remélhetőleg dühtől toporzékoló papot, hogy a tömjénező köré tekeredve majd lehetőséget adjon Gerardnak, hogy egy jól irányzott mozdulattal elránthassa ellenfeleitől.

A lovagnő egy cseppet sem viccel, sőt nem is várakozik, azonnal odafut és felrúgja az asztalt. Az amúgy is elég gyér étel szétszáll a levegőben, néhány a falon, más a földön landol egy pedig egyenesen a ruhája felé repül. Egy szép nagy darab haldarabka váltott függőleges zuhanásba, egyenesen a mellei közé csúszva. Halkat sikoltva dől hátra, ám baljával még időben megtartja magát, lábait felhúzva egy szégyentelen, úriasszonyhoz nem méltó hátrabukfenccel landol a földön. Térdre érkezik, úgy is marad, bár hirtelen felegyenesedve alulról megüti a melleit ahonnan kirepülő húscafat egyenesen a lovagnő páncélján landol.
- Térdelj, kutya. Az egyház jelenlétében mutass alázatot. - hangzik a lovagnő szájából a megvető modorú parancs.
- Bocsásson meg, hölgyem. Nem akartam ellenszegülni önönknek, csak nem gondoltam hogy bármi rosszat tettem volna az Úr parancsai ellen... - szólal meg halkan, majd lehajtja a fejét. Nem mozdul meg, térdel tovább megvárva amíg a keresztes hátat fordít neki. Ha pedig megteszi eljön az ő ideje. Egy ilyen sértést nem hagy megtorlás nélkül. Főleg nem szánalmas, nyomorult egyháziaktól. Amíg őt nézi, esélytelen egy ilyen jól páncélzott erős harcos ellen.

Félre ugrok a kardcsapás elől.
-Ebből elég volt!-ordítottam fel mérgemben.
-Az egyházatok nevében gyilkoltok! Nem vagyok jártas teológiában, de ez nem elfogadott! Különbenis: Mi ez a rasszizmus? Egy démon, nem feltétlenül lehet rossz!
Egy pillantra minden civilista meghökkent a kis kocsmában.
Mire észbekaptam már pallos sújtotta volna le a fejemet.
-Szép védekezés volt!-szólalt meg belsőségem.
-Még csak most jövök formába.
Megragadtam egy széket, aztán elhajítottam.
Ekkora már eluralkodott rajtam a harag, és egy rosszabb pillanatban, karjaim kocsányosodni kezdtek.
Ilyenkor fogant meg fejemben a gondolat: Én többé nem vagyok ember. Szóval a gyilkosság bűn? És, ha nem én teszem, hanem a bennem élő szörnyeteg?
Eme észjárásomat egy szerencsétlen polgár bánta. Ugyanis míg én elvoltam bambulva gondolataim között, ő szépen belefutott karmaiba.
A kiáramló vér illata, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés járta át testemet.
Így újúlt erővel rohantam neki az inkvizítoroknak.
Majd a férfit választottam meg áldozatomnak, karmaimat szívébe próbáltam mélyeszteni.