[Magánjáték] - Julius & Egan - Új keresztek

In nomine Patris...

Hosszú csend követte a püspök szavait. Minden pillanatát egy szívveréssel mérte magában türelmetlenül Julius. 

 et Filii...

A stóla hideg szövete amint nyakához ért, elégedettség érzése öntötte el egész valóját. Lehajtott fejjel, szeme sarkából figyelte három felavatott társát.  

 et Spiritus Sancti.

Bal lábával, lassan, ünnepélyesen emelte fel testét, társaival egyetemben. A bíborossal közösen mondták az ima zárószavát: 
Amen!
Az üres templomban ez még hosszasan visszhangzott.

Ez az emlékfoszlány, ami a titokban megtartott szertartásról még élesen Julius eszébe vésődve megmaradt. A Katedrális egy apró, földalatti imatermében szentelték fel társaival együtt az Egyházi Ítélőszék, a Szent Inkvizíció újonnan alakult egységének tagjává. Hármuk esküje teljes titoktartásra kötelezte őket. Az akkor még fiatal papok egyike sem sejtette, hogy nem többek a püspök hatalmi játékának bábjainál és a jövőben hármukat felhasználva ez a püspök, feljebbvalóit - azok sötét titkainak felfedésével - eltávolítva, bíborossá fogja üttetni magát.
A Katedrális szövevényes hatalmi rendszerében még járatlan - ám koránt sem makulátlan előéletű - inkvizítorok szent célja az egyházi megújulás elősegítése volt. A Reformáció felszínre hozott több égető, kínos és azonnal orvosolandó problémát, az egyház kötelékein belül is. 

Most, évekkel később, az akkor még névtelen, Belső Felülvizsgálószék létezése, az Egyházon belül már mindenki számára tudott volt. Tagjaik kétes múltja és az alapítójuk árulásnak tekintett cselszövései miatt csak, Júdás próféta után, "Iskariótiak"-ként emlegette őket mindenki.

---

A nap éppen átfordult az ég tetején, kora nyár volt. A szél kellemesen, enyhén járta a pusztát, éppen tökéletessé téve ezzel az időt, bárki számára. Isten ege alatt minden teremtett lény, egy ilyen napon élt volna a legszívesebben...
Az Inkvizíció nagyobb börtöncelláiba, amik még a földfelszín felett voltak és ahol jellemzően 4-5 fogvatartott várakozott az ítéletére, ez a ragyogó, Istentől való napsütéses idő, mégis csak keveseknek hozott megnyugvást. Simon Coblenznek például egyáltalán nem változtatott hangulatán, hogy az oly távolinak tűnő szabad ég alatt éppen miféle szelek fújnak. Őt összekötött kezekkel, most éppen a föld mélye felé vezették, ahol sejthette, sőt jobb lenne azt mondani, tudta, hogy jó dolgokra nem számíthat.
- Az Úr kegyelméből, üdvözlöm! - szólt röhögve az egyik őr, amint elvezették előtte. - Mi szél hozta közénk...Coblenz? 
- ,,Ez a nagydarab, büdös dög...'' - gondolta magában válaszul az összekulcsolt kezű rab, persze hangosan nem merte ezt kimondani.
- Ahogy látom Rainer atyához igyekszik, gyónásra... Helyes, a gyónás egyenes út a megtisztuláshoz, aki pedig megtisztul, az üdvözül! - röhögött magán az őr, ahogy a kulcsot elfordította a zárban. Az ajtó, ami előtt megállították, majd amin keresztül betaszigálták, egy dohos, alacsony terembe vezetett, aminek közepén egy fémcsatos szék állt, körbe pedig a falon, rozsdás gyertyatartókról, poros, elszínesedett viaszomladványok lógtak. A csatok hamarosan csuklója és bokája körül csattantak. Ő, ugyan egy szót sem szólt, nem akart helyzetén rontani, annak ellenére, hogy nem érezte túl rózsásan magát. Próbálta felfogni helyzetét, körültekinteni a teremben, mérlegelni lehetőségeit. Legnagyobb meglepetésére, a plafonon, egy ponton, vízcseppek csöppentek alá és némi természetes fény is beszivárgott, az egyébként félhomályban álló terembe. Hamarosan már arra sem volt lehetősége, hogy tüzetesebben nézelődjön, ugyanis fejét egy bőrszíjjal a széke háttámlájához szorították.
Az őr távozott és a kulcscsörömpölés, bőrcipők neszelése a padlón és az őr halk mormogó szuszogásának helyére beállt a csend. Csend, amit csak félpercenként tört meg egy-egy lecsöppenő vízcsepp alig hallható földetérése. Coblenz a torkában érezte szívét, ami az idő múlásával egyre hevesebben dobogott. Nagyokat nyelt, addig, míg szája teljesen ki nem száradt, egyre szaporábban vette a levegőt és ficánkolt, majd egy idő után azon kezdett gondolkodni, szégyenére lenne-e még, ha összevizelné most magát.
Simon Coblenzet két hete tartották fogva a közös cellák egyikében, besurranó tolvajokkal. A három férfi akivel összezárták, eleinte még megpróbálták bevenni közös szökési tervükbe, de hamar rájöttek, hogy az inkompetens alakot semmire nem tudják majd használni. Megdöbbenésükre, az önmagát ártatlannak valló Coblenzet - persze mindenki ártatlan egy börtönben - elsőnek vitték el közülük. Ők, néhány szinttel feljebb bizonyára most azon gondolkodhattak, mit is követhetett el ez a nagyfülű, nagyorrú vörös hajú félnótás, amiért az Inkvizítorok ennyire foglalkoznak vele. Ezt talán Coblenz maga sem tudta. Ha tudta volna, most biztosan nem nadrágja átnedvesítéséről gondolkodott volna, sokkal nyugodtabban ülne szerepében, tudva, hogy fél órán belül akár szabadon is engedhetik, ha a kérdésekre jól felel.
Coblenz a környéken több fogadóba, udvarba és magánházakhoz szállított borokat, a déli királyság naposabb vidékeiről. Emellett könyvekkel és rikta csekélységekkel, például féldrágakövekkel is kereskedett. Emiatt jól ismerte a helyi kocsmárosokat, műgyűjtőket, excentrikus földesurakat, gazdagabb polgárok széles rétegét. Az Inkvizíció, mikor elfogták szekerén, tiltott áruk birtoklásáért és árusításáért - ami egy kiváló, nem túl sokatmondó ürügy - elkobozták üzleti jegyzőkönyvét, amiben rengeteg név szerepelt. Ezen nevekből több ismerősen csengett Julius számára, néhány viszont különösen érdekelte, vásárlási szokásaik miatt.
Coblenz számára hosszú óráknak tűnt az idő, amit a székhez rögzítve töltött. Imádkozások, káromkodások, sírás és fohászok közepette végül olyannyira elcsigázta magát, hogy elaludt. Nem túl hosszú időre, hamarosan felriadt, a plafonon lévő lyukon ugyanis nagyobb mennyiségű öklendetes szagú víz zúdult hirtelen alá. A rövid ijedtséget undor váltotta fel, miközben szemét gyorsan körbejáratta a terem általa belátott részein. A sarokban, tőle 5-6 lépésre egy fehér csuhás alak egy térdeplőn imádkozott. Meglepte, hogy eddig nem vette észre a térdeplőt, csak a felé függesztett keresztet. A szürkésfehér alak éppen keresztet vetett, majd kámzsáját fejébe húzva, felemelkedett és lassan, sziszegő hangon beszélni kezdett a vörös hajú kereskedőhöz. 
- Az Úr legyen irgalmas a lelkéhez, testvérem! Tudja miért hoztuk ide?
- Kérem, kegyelmes Uram, én semm...
- Ezt tudjuk... Maga is és én is. De tudja, hogy miért van itt?
- Kérem, én nem.
- Hogy könyörületet gyakorolhassunk magán, a Megbocsájtó Isten és az Ő szeretének Egyháza nevében... Ön bűnös, beismeri ezt?
- Én nem követtem el semmit, ami az Úr törvénye ellen van.
- Mindannyian bűnösök vagyunk. - ekkor a kámzsás alak már a szék mögött állt, Simon hátán, mint nyálkás gyíkok futkostak végig az alak pergő szavai. A nyakszirtjén érezte egy hideg kéz érintését. - Ennyit illene tudnia... Ön többször is megfordult délen, helyes?
- I..iigen.
- Akkor kapcsolatba lépett a Reformáció szektájával és az áruló hittérítőikkel?- Julius nem várta meg a választ. - Caelum, non animum mutant, qui trans mare currunt... Mea culpa, olvasott Ön latin költészetet? Nem lelket, csak eget vált az, ki a tengeren elfut. Igaz? - helyeslő bólogatás Simon részéről. Már nem érdekli egyáltalán, de talán észre sem veszi, ahogy ezúttal már ténylegesen összevizeli magát. A szagok a teremben egyre förtelmesebbek.
- Az Úr kebelére öleli bűnbánó híveit, ezt ne feledje! Mi itt segítünk majd Önnek, hogy elnyerje az üdvösséget, amint felismerte bűnösségét. - Julius érezte, hogy ha túl hosszúra nyújtja a rémült Simonnal a játékot, nehezebben szerezheti meg a számára szükséges információt.
- Tudja, fertőzés terjed a földjeinken. Mióta oly gyalázatos módon kiűzettünk földjeinkről, nem tudhatjuk kiben bízzunk és kiben ne. Még itt a Katedrálistól néhány mérföldre is, vigyáznunk kell, mert a romlott emberek arcátlansága nem ismer határt és szentséget, egészen a közelünkbe merészkednek... És ezt Ön is tudja, így van? - Simon szívverése most valamivel a normálisnál lassabba váltott, hideg verítéke már rég átáztatta az eddig szárazon maradt ruhadarabjait. Amennyire a csatos bőröv engedte, bólogatni próbált.
- Penitenciája első lépéseként, az Úr szolgálóinak segítségére lesz, hogy azok elvihessék a megváltás gyógyírét ezekhez az emberekhez. A kedves Victor atya hamarosan meglátogatja Önt és felsorolja bűnös és romlott üzlettársai nevét. Önnek mást sem kell tennie, mint elmondja, hogy hol és mikor kötött üzletet ezekkel az emberekkel. Mi sem egyszerűbb! Emlékezzen, az Úrhoz vezető út, a legrövidebb és legegyenesebb mind közül, mégis oly sokan eltévesztik! A mi Urunk szereti az egyszerűséget.


A címek birtokában Julius hamarosan munkához látott. A legtöbb név amit a szegény Simonnal felsoroltak persze jelentéktelen volt az Inkvizíció számára, ám volt köztük néhány, amelynek már hangzása felkeltette a inkvizítor érdeklődését. Az Iskariótiak nem éltek fényes időket, Julius ezt igyekezett orvosolni és kihasználni is egyaránt azzal, hogy új tehetségeket állít soraikba. Hajtóvadászata az újoncok után ezzel a listával kezdődött...

- Egan... - az első név a listán. A legfrissebb időpont, ráadásul felkutatása sem tűnt bonyolultnak. Egy sötét tündét, a környező falvakból már többen is jelentettek. Julius két lovast küldött, egyet keletnek, egyet délnek, hogy lépjenek vele kapcsolatba és tartsák fel adott tartózkodási helyén, míg ő is megérkezik. Két nap múlva érkezett a jelentés, hogy Egan Foley, a sötét tünde néhány napra a mariendorfi fogadóban száll meg. Julius kíséret nélkül, lóháton a jelentés kézhezvétele után, szinte azonnal indult.

Mariendorfba megérkezve, a falu határában már várta ügynöke, aki a fogadó épületéhez vezette. A fekete reverendás alak, ezután parancsot adott az ügynöknek, hogy a bejáratnál várakozzon, ameddig szükség nem lesz rá, vagy más parancsot nem kap. Lovát az épület mögött megkötötte, majd a nagy, recsegő faajtón belépett és a félig üres terem bejáratánál állva, először körültekintett, majd látván a környező asztalnál ülőket, kissé lesajnálóan így köszönt:
- A kegyelmes Isten békessége legyen mindannyiukkal! - Egant ekkor még nem látta sehol, így lassú léptekkel, igyekezve nem sok feltűnést kelteni - persze hiába, hiszen minden szempár őt figyelte, az inkvizítorok sokszor, nem tehetnek róla, még hivatalukon kívül is mindenki számára felismerhetőek - a söntéshez lépett és a fogadósnál ebédet rendelt magának. Álságos jóindulattal igyekezett a fogadóssal beszélni, aki pedig minden erejét össze kellett, hogy szedje, hogy ne bámulja folyamatosan a férfit elcsúfító heget. Julius várt, ha az ügynöke nem tévedett, akkor a tündének fel kell itt bukkannia.. ráadásul ha pénzt ajánlanak neki, azt nem is utasítja majd vissza....

Egy faluban segítek az egyik idős gazdának, hogy helyette elvégzek pár feladatot a földjén. Nincs fennakadás, mert szívesen fogadják a fiatal munkaerőt, főleg olyat, aki kissé már jártas ezen munkákban. Nem első hely, hogy ilyennel tevékenykedek, s cserébe kapok szállást, ételt és italt. Végén pedig kapok pénzt, ami mindig jól jön. Sosem panaszkodok azért, ha keveset adnak, sem pedig azért, ha sokat. Délutáni órákban érkezik egy ismeretlen alak a faluba, de én cseppet sem foglalkozok vele. Kaszálom a gazda földjét, mikor fél óra múlva megérkezik hozzám.
- Ön Egan Foley? – rögtön egy ilyen kérdéssel indít, miközben én megállok és végigmérem az illetőt.
- Igen, én vagyok Egan Foley – felelem, miközben megköszörüli a torkát, majd hivatalosan szól hozzám.
- Lenne egy személy, aki szeretne Önnel beszélni hivatalosan és négyszemközt a falu díszes fogadójában. Szóval, ha kérhetem, akkor az Ön érdekében menjen el. Viszont látásra! – távozik tőlem, míg nekem hosszú gondolkodást adva. Vajon ki szeretne beszélni velem? S egyáltalán milyen ügyben?  Sok apró kérdés felmerül bennem, de végül a kíváncsiságom nyer, meg tán azon szavak: Ön érdekében menjen el. Végül folytatom a munkámat, s minden nap azután betérek a fogadóba, amit ajánlott nekem.
Késésben vagyok, de különösebben nem zavar. Egy kellemes séta után érkezem meg a fogadóhoz, ahol kinn megpillantom a múltkori személyt. Fejemmel bólintok neki egyet, majd minden további nélkül megyek be. Első dolgom, hogy körülnézzek alaposan, hogy milyen alakok tartózkodnak bent, s csak azután sétálok a pulthoz. Holdpapi öltözetemben vagyok, így könnyen kiszúrható vagyok. Mivel fogalmam sincs, hogy kivel kellene találkoznom, így azt gondolom, hogy még nem érkezett meg, így várnom kell rá. Vagy lehet majd kiszúr engem, s odajön hozzám beszélgetni. Rendelek magamnak valami lőrét, hogy szomjúságomat oltsam.

Az ég lassan beborul, egyre sötétebb van odakint. Julius késő délután érkezett, még világosságban, most a felhők miatt a lemenő nap fényében viszont csak hunyorogva lát rendesen az ember, míg szeme megszokja a félhomályt.
Egy hosszúra nyúlt fertályórányi várakozás után, a kocsmáros visszafogott, színlelt csalódottsággal hangjában közli Juliussal, hogy a sovány bárányhúsuk elfogyott.
- Hozathatok a tisztelendő Atyának esetleg a legjobb borunkból..
- Arra igazán semmi szükség... Talán jobb is, ha a hús gyönyöreivel mégsem élünk, hiszen a Teremtő sem nézi jó szemmel, ha szolgálója ilyet tesz. - Julius maga sem érti, hogy miért engedi meg magának a könnyed csevegést, megköszörüli torkát és hamar hangnemet vált. - Beérem hát a föld ajándékaival. A legjobb lenne, ha friss gyümölcsöket, kútvizet és kétszersült kenyeret hozna.
Ahogy a csapos dobogó léptekkel távozik, ő hamar elfordítja fejét, türelme kezd elfogyni. Az asztalon dobol ujjaival...
A ritmustalan ütemet egy idő után, mintha valamilyen zsoltár ütemei váltanák fel. Közben az ablakon keresztül, kémlelődő ügynökét fixírozza. Fejben már gyanúsítgatni, vádolni kezdi a tehetségtelen hülyét, aki bizonyára elrémítette a tündét az inkvizíció emlegetésével. Ha potyára hívatta le felettesét, számolhat a körülményekkel...
Mikor fejében már éppen a hamarosan elhangzó, cirkonyás szidalmai megfogalmazásának végére ért kinyílt a fogadó ajtaja. Mi több, az ügynöke nyitott ajtót, annak, aki valószínűleg Egan Foley, az általuk keresett személy. Ennyit az ügynökről, aki vészhelyzet esetén a meglepetés erejével, a kritikus pillanatban kisegítheti mesterét... Sebaj, ha elszabadulnak az indulatok, még így is segítségére lehet.
Julius egyébként úgy helyezkedett, hogy aki belép az ajtón, ne vehesse őt észre azonnal, egy megtermett férfi ugyanis pont közte és a bejárat között kártyázott asztaltársaival. Szemmel végigkövette, amint a tünde a pulthoz sétált és italt kér. Az idegen öltözéke különös volt, gyanút keltő, bár Julius nem ismerte fel elsőre, hogy viselője vajon milyen foglalatosságot végezhet.  
Konkrét terve ugyan még nem volt, hogyan is fogja meggyőzni, most azonban felemelkedett asztalától, szapora, de továbbra is tekintélyt parancsoló léptekkel a férfi mellé állt, vékony, csontos kezét a pultra tette és így szólt hozzá:
- Szép nap volt a mai, nemde? Az ilyen napok Isten apró ajándékai számunkra az életben! - másik kezével megérintette a férfi vállát egy rövid pillanatra és művi udvariaskodással folytatta, bizonytalan hangon. - Megtenné, hogy az Úr szolgálójának társaságában költi el az estebédjét? Meghívnám az asztalomhoz, ha megengedi, végtére is, Ön tűnik itt a legkülönb társaságnak, én magam pedig nem vagyok magányt kedvelő ember. - túl sok szem szegeződött most a két különös alakra. Julius nem akart még ennél is nagyobb feltűnést kelteni, ezért próbálta az öreg szenilis szerepét játszani. Félt a besúgóktól és attól, hogy hibázik és egy rossz szavával elriasztja a férfit. Jelenleg égető szüksége volt társakra tervei véghezviteléhez és nem volt szabad válogatnia vagy hibázni.
(Még ha a férfi elsőre visszakozott is, Julius addig nem engedett, míg valahogy rá nem vette, hogy az legalább egy rövid időre leüljön vele a félreeső asztalához, ahol már valamivel nyíltabban beszélhettek volna, szükség esetén felajánlotta azt is, hogy állja a vacsorája árát.)
- Ne haragudjon, engedje meg, hogy bemutatkozzam Önnek, még nem volt szerencsém: - a pultnál kezdett szerepével egyelőre továbbra sem hagyott fel a sebhelyes arcú férfi, adta az öreg jó kedélyű papot. Julius Rainer tiszteletes... És Önben kit tisztelhetek?
Hosszasan vizsgálta a férfi arcát és leplezni próbálta ellenszenvével vegyülő kíváncsiságát. Közben megérkeztek az általa rendelt gyümölcsök és a kétszersült szeletek egy tálon, hozzájuk nagy kancsó, hideg kútvíz. Julius mindkettővel megkínálta vendégét, miközben annak válaszát hallgatta...

Alig érkezem meg a pulthoz, mikor megjelenik mellettem egy nálam soványabb alak. Az első ami feltűnik benne, hogy idősebb nálam, tán 20 évvel. Vagy talán többel? Nem tudom megállapítani pontosan a korát. Hallgatom a szavait, aztán a következőképpen válaszolok.
- Mit lehet nevezni szépnek? – adom meg a kezdő lökést a beszélgetésünknek, hogy valamerre haladjunk. Már csupán attól megborzongok, hogy a szájára veszi az Isten nevét. A múlt kísért, s ehhez sok köze van Kristinhez. Ezután azzal jön elő, hogy az ő társaságában étkezzek. Első hallásra hajmeresztő, amit hallok de végül tán a kíváncsiságom az, ami meggyőz arról, hogy meghallgassam.
- Ha nagyon ragaszkodik hozzá, hogy ne egyedül kelljen, akkor mindenképpen csatlakozom – felelem ekképpen, de magamban átkozom az izzó napot. Egyszerűen nem szimpatikus számomra a másik személye, de ezt próbálom nem a másik tudtára hozni.
- Üdvözlöm Julius Rainer tiszteletes – hangom nem éppen az a könnyed csevegős, mint megannyi fajtársaméval szoktam. Ez az a hangnem, ami törekszik arra, hogy minél kevesebbet tudjon felfedni rólam.
- Az én Nevem Egan Foley – mutatkozom be, de nem hagyom ki a lehetőséget, hogy kezet nyújtsak felé. Északon ez a szokás nem? Tündéknél az üdvözlés sokkal bensőségesebb, természetesebb fajtája van. Néha látni egy-egy üdvözlő ölelést, vagy egy arcra adott puszi. De én minek üdvözöljek ekképpen egy sebhelyes, nálam idősebb északi férfit? Még félreértené a dolgot. Mikor az étellel kínál engem, akkor én finoman visszakozok. Valahogy ez a találkozó elrettentette az étvágyam.
- Mi ügyben jár ezen a vidéken? Én csupán az embereknek segítek a földjeiken. Leginkább az idős embereknek – gördítem tovább a beszélgetést, hogy ne legyen közöttünk kínos, mindent átható csend.

-Mit lehet nevezni szépnek? - a kedvtelennek tűnő választól nem is várt eltérőt Julius. Kemény fába vágta fejszéjét azzal, hogy az Egyház egyébként esküdt ellenségeiből, most éppen annak szövetségeseit akar faragni.
- Tudja nekem egyszerű a filozófiám... Minden Istentől való dolgot szépnek találok és minden kedves számomra ami az Ő ege alatt Neki is kedves. - ömleng egy rövid pillanatig magát is meglepve, majd inkább gyorsan az asztalhoz tér a tündével, miután az kissé vonakodva bár, de beleegyezik, hogy csatlakozzon.

A nehezen induló beszélgetés még mindig nem ejti kétségbe Juliust. Úgy gondolja, csak egy kicsit várnia kell, megetetni és megitatni vendégét, hogy jobb benyomást keltsen benne.
A kézfogásukban is érezhető a kölcsönös ellentét... A férfi visszautasítja a felkínált ételt. Talán eleve esélytelennek indul Julius beszervezési próbálkozása, de mindent egybevetve, úgy érzi, ha már felkutatták a férfit, ki fog szedni belőle minden lehetséges információt. Nehéz ezt úgy megtenni, hogy nem tudott előre tervezni és ráadásul beszélgetőpartnere sem megfélemlítetten, kikötözve ül előtte, ahogy azt mostanában megszokta.
Ahogy Egan bemutatkozik, egy pillanatra, nem tehet róla, de szeme az ablakra terelődik, azon keresztül is a kémre pillant, aki mégis sikeresen kutatta fel a célpontot.
A férfi kérdésére, majd utána következő, kissé mentegetőző történetére, hogy ő csak segít a környéken élőknek, igen erős késztetést érez, hogy szemét forgatni kezdje.
Ha valóban így lenne, nem kerestünk volna fel... Több vagy te, Egan Foley, mint egyszerű szamaritánus, aki a parasztoknak segít! - gondolja, miközben megtöri az egyik szelet kenyeret és míg az nagy roppanással, apró morzsákat hullat a tálra, Julius még egyszer végigfuttatja szemét a férfi ruháján. Rossz előérzete támad.
- Tudja, jómagam csak egy egyszerű vándor szerzetes vagyok... Az Úr oltárához terelem elveszett bárányait! De mondja, már ha nem veszi udvariatlanságnak, tudatlanságomat... Az Ön különös öltözete, mi célt szolgál? - ahogy a kérdést feltette, az imént félbetört kenyérből harap egyet, majd felvesz egy fürt szőlőt és egy szemet letép róla.
- Még van lehetősége meggondolnia magát, szívesen megosztom Önnel a vacsorámat! - folytatja semleges, csevegő hangon, hogy azt remélve, hogy ezzel elaltatja a férfi gyanakvását.

Szavaim után megszólal ez a bizonyos Julius, s elsőre nem tudok mit kezdeni vele. Hagyom lógni a levegőben, még mielőtt olyat találnék mondani, ami gátolná az ismerkedés további részét. Feltűnik nekem, hogy egy rövid időre kifelé tekint a bizonyos ember után. Ekkor jut eszembe, hogy biztosan az ő embere, aki valószínűleg elégedett lehet a munkájával. Sikerült megtalálnia, felcsigázni bennem az érdeklődést és összehozni egy tető alá ezt a beszélgetést. Mikor leülünk egy helyre, hogy ott folytassuk ezt a beszélgetést, akkor egy olyan kérdéssel indít, ami valójában nem fog sehová sem vezetni.
- Az öltözetem semmilyen különösebb jelentőséggel nem bír. Csupán az igényesebb ruhadarabokat kedvelem. Természetesen Holdpap társaim közül valószínűleg találkozik majd olyannal, aki szegényesebben öltözködik. – magyarázom el neki, hogy ez a dolog nálam egy igény.
- De ha már itt tartunk, szerintem az emberek és sötét tündék öltözködési szokásai teljesen eltérőek. – nézem a szememmel, hogy mit csinál, de egyáltalán nem érzek késztetést az étkezéshez.
- Köszönöm az ajánlatot, azonban én tényleg jelenleg nem vagyok éhes. – adom meg a választ, aztán rajtam a sor, hogy előrébb lendítsük a beszélgetés fonalát.
- Jó étvágyat! – ha már itt étkezik előttem, akkor ennyi illem szorul belém. De ezután mi lesz? Fogalmam sincs! Nem ismerem a másikat, ezért óvatos vagyok. Nem biztos, hogy ez csak egy kellemes beszélgetés lesz, amit öröm lesz majd visszaidézni.
- Visszatérve az öltözködésre, furának találom, hogy az északiaknak egységes a ruházatuk? – töprengek el magamban, mert ahogy felelevenítem a kalandjaim, akkor rá kell jöjjek, hogy náluk eléggé hasonló. De ha most tévedtem, akkor majd Julius ki fog engem oktatni ebből. Kényelmesen elhelyezkedek a széken, aztán várom, hogy ő mit tesz hozzá az egészhez?

Holdpap... - végtelennek tűnő pillanatig visszhangzik Julius fejében a szó, amit aztán magában ízlelget és a férfi szemeibe bámulva azon gondolkozik, hogy lehetett ennyire ostoba. Legszívesebben homlokon csapná magát. Késő bánat, nem ismerte fel az egyértelmű jeleket, már hiába bosszankodni miatta. Szerencsére a férfinak nem tűnik fel, hogy az információ amit csak félvállról odavetett Juliusnak, milyen jelentőséggel bír. Ez az aprócska, csak úgy, egyébként odabökött tudnivaló, végleg ellehetetlenítette az együttműködést kettejük között, még ha egyébként volt is rá valamicske remény...
Most már nincs más hátra, mint hogy elfogyassza vacsoráját és udvariasan távozzon, vagy megvárja, míg a férfi megunja a beszélgetést és ő bontson asztalt. Kényelmesebben helyezkedik a széken és bal kezével megvakarja homlokát. Ez a jel a kint őrt álló férfinak szólt, azt jelentette, hogy a tárgyalás kudarcba fulladt. Az eltelt időből pedig az őrszem is megállapíthatja, hogy idejekorán.
Szinte unottan, letompultan válaszol a férfi feltett kérdéseire, felhagyott a gyenge öregember szerepével:
- Ha az "északiak" alatt a Szentegyház kötelékébe tartózókra és a Királyi Hadseregre gondol, akkor tájékoztatnám az uniformális öltözködés létezéséről - lohollja bele magát a lekezelő, kioktató stílusba Julius, szokásos, karcos hangján. - Őfelségéhez és az Egyházhoz tartozó személyek, talán büszkébben viselik magukon ezeket a "ruházatokat" mint az eretnek, áruló déliek. Mindemellett, ha körülnéz, láthatja, hogy az átlagos alattvalókat kevésbé érintik az ilyen regulák

A fogadóban bágyasztó a meleg és a nehéz, rossz levegő miatt nem könnyű a légzés. Julius kissé kimelegedve néz a pult felé, miközben a jobb kezében tartott fürtről csipegeti egyesével a szőlőszemeket, amiket aztán apró pukkanásokkal kísérten harap szét. A szőlő édes levét, néha egy nagy korty vízzel kíséri. Ahogy elfogy a fürtről az összes sem, gondosan visszahelyezi az üres szárat a fatál szélére, majd halkan a kenyeret kezdi tördelni és enni. Látszólag végzett a beszélgetéssel, ám ekkor kíváncsiságból odaböki a vele szemben ülő elfnek.
- Hogy keveredett ilyen távol a sajátjaitól? Évek óta nem hallottam a környéken egyetlen holdpapról sem, olyanról pedig, aki egyedül jár, főleg nem. - felvonja szemöldökét, ahogy újra Eganra néz. Már egyáltalán nem leplezi az ellenszenvét, szeméből nyíltan kiolvasható, szinte sugárzik.

Hamarosan választ kapok a másik féltől, ám sosem gondoltam volna, hogy ilyen stílusban. Meghökkenek magamban a kisebb változáson, s felmerül bennem a kérdés, hogy ennyire rossz emberismerő lennék? Kioktat engem arról, hogy létezik náluk egyen öltözet. Mikor megemlíti a délieket, akkor egy olyan érzésem támad, hogy biztosan nem fogunk tudni megegyezni egymással. Ahogy a mondás tartja: Az egyik kutya, míg a másik eb. Csak csendben nézem, ahogy a beszélgetőtársam csipegeti a fürtről a szőlőszemeket, akár egy éhes madár. Néha iszik hozzá egy kis korty vizet, mint ha attól tartana, hogy torkán akad az egyik szőlőszem. Az idő telik, s nem tudom, hogy ennek a beszélgetésnek mi lesz a vége. Egymásra borítjuk az asztalt, mint ahogy a harcosabb nép szokta? Vagy esetleg a kezdeti nehézségek után kialakul köztünk némi kapcsolat vagy szimpátia?
- Tapasztalatokat szerezni, leginkább a nagyvilágban lehet, nem úgy mint csak egy város falain belül. A számomra, olyan, mint egy kalitkába  zárt madár. – nézek bele a szemébe, miközben beszélek hozzá. Három pillanat erejére szünetet tartok, s csak után folytatom a gondolatsorom.
- Mi mindannyian különbözőek vagyunk, úgy vélem. Én szeretek utazni, s szeretek összefutni másokkal.
Dűlők egy  picit hátrább  a székemen, s tűnődök egy sort magamban. Elég sok tapasztalatot szereztem, de nem érzem úgy, mint ha ez elegendő lenne. Minden nap lehet tanulni valamit, ami szép és jó.
- De szerintem térjünk a lényegre. Még most sem tudom, hogy én jelenleg miért ülök itt egy Északival egy asztalnál. A múltban volt alkalmam találkozni eggyel – sóhajtok egyet , mert sosem tudom kiverni azt a pillanatot, azokat perceket, mikor a két vallás egymásnak feszült.

- Tehát kedveli a vándoréletet? Caelum, non animum mutant, qui trans mare currunt. Igazam van? (Nem lelket, csak eget vált az, ki a tengeren elfut.) - a férfi hosszú pillantását, rideg, érdektelen tekintettel kontrázza Julius. Távozni készül, magában egy kicsit bosszankodik a mellényúlással, de legokosabbnak tartja nem felfedni a férfi ezen érzéseit.
- Az utazást magam sem vetem meg, azonban én kedvelek a falak és városok biztonságában élni. Durva világ a miénk, szükség van a bizonyosságra. A bizonyosság pedig: maga Isten! - a rövid válasz után Egan azzal folytatja, hogy nyíltan rákérdez arra, hogy Julius miért hívta meg az asztalához. Azt már sejti, hogy az elf rájött arra, hogy Julius hívatta a kocsmába, de továbbra sem akarja neki megmondani, hogy a feladatra, amit rá akart bízni alkalmatlan.
- Ahogy azt korábban is mondtam, kedvelem a társaságot, és ebben az épületben messze Ön tűnt a legérdekesebbnek. Azonban vacsorám végeztével, lassan távoznom is kell, még az éjszaka továbbutazom, hogy holnap délre a Katedrálisba érhessek. Ha megbocsájt - és persze továbbra sem kíván élni jó szándékú  meghívásommal - akkor rövidesen elköszönök Öntől. Vigyázzon a környéken! Veszélyes lehet az Ön fajtájának, egy-egy buzgóbb fanatikus a keresztesek közül, vagy az inkvizícióból talán elég oknak találhatja a származását és foglalkozását arra, hogy... Nos, gondolom úgyis tudja. - miközben már ezeket mondja, kezét és száját törölgeti egy vékony, vajszínű kendővel, majd a morzsákat, amik reverendájára hullottak, kézzel lesöprögeti és iszik még egy utolsó korty vizet. Ezután a székkel hátrébb csúszik, így egy pillanatra kirajzolódik a ruhája alá rejtett fegyverének körvonala. Közben alig-alig pillant Eganra.

Visszakérdez a beszélgetőtársam, sőt folytatja egy olyan nyelven, amit én nem ismerek. Ez a részéről elég nagy arcátlanságra utal, hiszen én sem kezdek el tündéül beszélni vele. Bár a korából ítélve úgy vélem, hogy ismerheti a mi becses nyelvünket.
- Falak és Városok biztonsága? – gondolkozok magamban, aztán lehangoló szavakkal fejtem ki a saját álláspontomat.
- Sajnos ezek nem védik kellően az embert, vagy tündét vagy bárki mást a fajok közül, ha léteznek hatalmasabb és pusztítóbb dolgok e világban. – Isten hallatára csak megrezzenek, mert úgy tűnik Kristinen kívül ő a másik személy, aki egy láthatatlan dologban hisz. A Hold ezzel szemben látható, s érzékelhető. Minden este ontja a fényt magából. Az szintén feltűnik, hogy ez a Julius sem bonyolódik bele hosszú beszélgetésbe, valójában meg sem próbálja elmagyarázni a hitüket.
- Ha ennyire tart a Katedrálisba, akkor nem szívesen tartom fel. Menjen nyugodtan, s vigyázzon magára az Istene – sóhajtok egyet, majd lassan felkelek a helyemről. Abban reménykedek, hogy nem annyira botor alak, hogy itt nyilvánosan nekikezd harcnak. Jobban belegondolva azonban mivel északon vagyok, így az itt élő emberek a pártján lehetnek. Csak most merül fel bennem a kérdés, hogy miért is járom Észak földjeit? Miért kísértem az életem? Fogalmam sincs! Óvatosan visszatolom a széket, miközben körülnézek idebenn, hogy hány ember tartózkodik idebenn. Az esélyeimet latolgatom magamban, hogy képes lennék megszökni ebből a helyzetből? Mire lennék képes? Ha háborítatlanul elmehetek, akkor a hazafelé vezető utat választanám. Jobb félni, mint valami vadállat prédájaként végezni.
- Ha Nebelwaldban jár, akkor jobb ha környezetre figyel, mint a fajtámra. Köd-erdő tele van veszéllyel. – adok neki tanácsot, aztán várakozok.

- Számomra minden szükséges védelem fellelhető az északiak erődjein és kolostorain belül. Az Úrnál nincs hatalmasabb és pusztítóbb erő és amíg ő velünk... Hiszen tudja: Erős vár a mi Istenünk! - némi iróniával hangjában, egy apróbb mosolyt megejtve használja a protestáns (tekintsünk el attól, hogy valójában evangélikus) jelmondatot, miközben továbbra is a ruhájára hullott apró morzsákkal foglalatoskodik. A következő pillanatban, nagyot nyikorogva, feltárul a terem utcára néző ajtaja és belép Julius kéme. Arcán kis nyugtalanság tanyázik, úgy közeledik az asztalhoz és áll meg Egan széke mögött pár lépéssel. Julius egy apró, de elnéző biccentéssel nyugtázza a férfi jelenlétét, ami nagyjából annyit tesz, hogy a feladatukat nem tudták végrehajtani, de ez nem a kém hibája volt. Egannak ekkor tűnhet fel, hogy valaki mögötte áll.
- Sajnos, szólít a kötelesség! Az Egyházi Törvényszék ezekben a vészterhes időkben csak ilyen rövid időkre nélkülözheti a hűséges szolgálóit... - úgy döntött, hogy a teljes helyzeti fölényét kihasználva, talán kissé meggondolatlanul, de teljes biztonságban, felfedheti a férfi előtt valódi kilétét, talán azért, hogy egy kissé ráijesszen. Miután a férfi feláll - ezzel vendégként asztalt bont, ami ugyan udvariatlan, de Julius figyelmen kívül hagyja - Julius is még egyszer megtörli kezét, ajkait, majd felemelkedve még utoljára szól a férfihez.
- Igyekszem észben tartani... - elindul a sötét elf mögötti kijárat irányába, ám még egy pillanatra megtorpan mellette, épp mielőtt elhagyná, kezét a tünde vállára helyezi és így szól, fojtott, sziszegő hangon. -Szent Kristóf... Az utazók védőszentje. - és ezzel egy apró, vékony fémtalizmánt hajít az asztalra, ami egyik oldalán egy durván kimunkált, vándorbotjára támaszkodó alakot ábrázol, másik felére pedig a következő idézetet vésték: "Gloria Patri, et Filio, et Spiritui Sancto". (Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.)
- Isten Önnel, Egan Foley! - kezét leveszi a férfi válláról és az őt kísérő férfival, ketten elindulnak a kijárat felé. A férfi ajtót nyit neki, egyszer utoljára még körbenéz, aztán hangosan így köszön: "A kegyes Úristen irgalmából, jó éjszakát mindannyiunknak!".

A beszélgető partnerem érdekes gondolatokat fogalmaz meg, amit eddig máshol nem igazán hallottam. Erős vár a mi Istenünk? A másik gondolata meg egyenesen hasonlatos Kristinéhez. Ebbe a bizonyos Úrba, abba a láthatatlan dologba nagyon tudnak kapaszkodni. Mindenesetre elengedem őt magamban, hiszen nekem nem áll szándékomban áttéríteni a Holdvallásra.
- Mindenesetre sok egészséget a hitéhez – jegyzem meg Északinak, miközben az szemmel láthatólag nem nekem biccent. Mikor hátra sandítok, akkor pillantom meg, hogy van mögöttem valaki. Nem sokkal utána Julius újfent szól, hogy hívja őt a kötelesség. Nem válaszolok, csak hagyom lógni a levegőben azon szavait. Hamar eljön a pillanat, hogy a vendég látom távozni készül. Mikor megérinti a vállam Julius, akkor pontosan belenézek a szemébe. A figyelmem ezután az asztalra dobott talizmánra terelődik, ami különösebben nem érdekel. Nem nyúlok érte, inkább hagyom ott ahová dobták. A távozók felé fordulok, s mindaddig szemmel kísérem őket, míg már nem láthatóak. Elindulok a pulthoz, ahol először rendelek magamnak egy  hűsítő italt. Ha megkapom, akkor lassan iszogatva fogyasztom el, miközben elmélkedek ezzel a találkozóval kapcsolatban. Mégis mire kelhettem volna? S miért pont én? Az utolsó korty után távozni készülök, de előtte még kifizetem a kocsmárost. Az ajtóhoz sétálok, aztán távozom erről a helyről. Odakinn, ha nem ütközök nagy ellenállásba első sorban szétnézek, aztán indulok haza a szállásomra.