Murak Grimrider

„Mi a zivatart csináljak most?”
Murak Grimrider egyedül üldögélt kazamatájában, és ez a kérdés csipkedte agytekervényeit. Még mindig várt arra, hogy tengeri kalandja elkezdődjön, de eleddig még nem jött össze elég ember hozzá. Ráadásul csupa mágia-használó… Hogyan tudják majd így megszerezni a beígért kincset, és hírnevet, ha egy jobban páncélozott harcos az első kardcsapással fejbe-vágja őket. „Érdekes lesz” gondolta.

Fütyörészve kiment a konyha-helységbe, és készített magának egy teát. Nem nagyon értett a teafüvekhez, de ez a keverék kifejezetten finom volt. A közeli falucskában volt a botanikus bolt, ahonnan sokféle-fajta növényt, és főzetet be lehetett szerezni. „Alkímiához, vagy bűvöléshez biztos majd jól jönnek”. Furcsa egy falucska volt ez a Shadefall. Az protestáns birodalomhoz tartozott, jóféle keresztyének és vámpírok lakták, de annyira félreeső volt, hogy ritkán járt erre bármiféle hadsereg. Nevét egyébként onnan kapta, hogy a sötételf erdő-részekhez hasonlóan itt is nagyon sűrű volt az erdő, és nagyon árnyékos. „Talán valami druida-kísérlet lehetett?...” Mindenesetre a helyiek eléggé talpraesettek voltak, és nem túlságosan babonásak, Murak legnagyobb megkönnyebbülésére. Pár emberi család, és pár vámpír, főleg botanikai foglalatosságokkal. Az erdőben rengeteg féle-fajta gyógynövény volt található, és a falu egész jó üzletet épített fel erre. Sokféle nép járt már itt, még nekromanták is, de mind tiszteletben tartották a falut, és nem bántottak senkit, így nagy volt a békesség ezen a helyen. A helyi lelkész is egész barátságos. Egyszer leült beszélgetni Murakkal, mikor észrevette annak tartós betelepedését. Ennek a sötételf annyira nem örült, mert a nekromanták üldözése még mindig egy közkedvelt sport volt az elhívatott keresztyének között. Viszont a lelkész, egy kis csevej és pár pohár bor után, biztosította, hogy amíg nem árt a falunak, ő sem fogja szóvá tenni Murak jelenlétét feljebbvalóinak.

Apropó, betelepedés, felmerülhet a kérdés, hogy a helyiek miért nem csináltak semmit Aela kazamatájával. Murak ezen lepődött meg a legjobban. Aela ugyanis szintén egy magának való, és nem különösebben gonosz nekromanta volt, aki többször megmentette már a falut különböző gonosz lények támadásától. Az idősebbek még emlékeztek is rá, és mosolyogva mesélték, hogyan mentette meg őket egy farkas-támadástól gyermekkorukban egy sötét ruhás hölgy. „Ha bárki kérdezne, szerintem csak éppen arra volt dolga, és a farkasokban jó kutatási alanyt látott, így a támadás pont kapóra jött”- elmélkedett Murak. A régiek ezért nem zargatták a bázist, az újabb generáció pedig egész egyszerűen frászt kapott a kiáramló nekromantikus mágiától, és a fiatalok a közelébe sem voltak hajlandóak menni. „Mi kell még egy álomlakhoz?”
Amikor először érkezett meg a faluba, és kérdezősködött körül, merre lehet Alea kazamatája, a helyiek egyből irányt mutattak neki. Talán abban reménykedtek, hogy az ijesztő hely varázsát töri meg, de úgy látszott, hogy végül beköltözése sem zavart meg senkit. Talán a sötételf belehelyeződött a városi mítoszba, mint egy régi védelmező szellem reinkarnációja. Mindenesetre, a helyiek békén hagyták, senki nem bántott senkit, jól volt ez így.

A kazamata rendbehozatala már más tészta volt. Por, pókháló mindenhol, elrohadt bútorok, málladozó jegyzetek, nem is beszélve a boros-pincéről. Egy ponton Murak úgy elfáradt, hogy egy csontvázat idézett meg, hogy folytassa a takarítást (bár ezt végtelen komikusnak tartotta: nem bírta abbahagyni a nevetést, miközben nézte, hogy söpröget az élőholt).Viszont takarítás közben érdekes dolgot talált, mint ahogy az emberek érdekes dolgokat találnak egy nagy adag, szelektálásra való szemét között. Murak többek között talált egy gyönyörű penge-botot. Remek kivitelű fegyver volt, bár az idő meghagyta rajta a nyomát. „Nem baj, a helyi kovács biztos meg tudja javítani” - gondolta Murak, és felvidította legújabb felfedezése. Próbaképpen megsuhogtatta maga körül. Mintha csak az ő kezébe faragták volna bele, úgy simult a sötételf tenyerébe. „Tökéletes az egyensúlya”- mondta Murak ezt úgy, mintha annyira értene az ilyesmihez. Ezen felismerésén kacagott is egyet. Egy kis keresgélés után talált egy elég nagy termet, amit elég nagynak ítélt gyakorlatozás céljára, vagyis semmi lényegeset nem tudott leverni hadonászás, akarom mondani, gyakorlatozás közben. Az akadémián egyszer fel tudott venni egy önvédelmi szemináriumot (a mágusoknak is meg kell védeniük magukat), így onnan vissza tudott idézni pár mozdulatot a bot-harccal kapcsolatban. „Nem is rossz”-gondolta- „de mi lenne egy igazi ellenféllel szemben?” Majd megidézett egy csontvázat, akinek meghagyta, hogy védekezzen a csapásai elől, de ne támadjon (az élőholt szemében a parancs teljes megértése, egyetértés, önfelajánlás, és büszkeség csillant, szájából pedig a szintén ezeket az érzelmeket tükröző „aaaarghhhhh” hang, vagy valami hasonló). Innentől kezdve Murak egy jó fél órán keresztül csépelte az élőhalottat, bár nem komolyan véve a harcot, inkább próbálgatva teljesítményét, majd ezt megunva olyan elégedettséggel ütötte le a csontváz fejét a helyéről, mint ahogy azt férfiak teszik egy hatalmas csata végén, egy zseniális ellenféllel szemben. Miközben kilihegte magát, Murak azon gondolkozott, hogy mekkora is ez a kazamata? Volt pár, kisebb, nagyobb ajtó, amik le voltak zárva, és nem egyszerű fa, hanem egyenesen fém-ajtók voltak, amiket még harci kalapáccsal sem tudott volna egy lovag betörni. Ráadásul még mágikus védelem is volt rajtuk, ami végképp meghaladta sötételfünk zárnyitó képességeit. Murak sokat töprengett, hogy mi lehet az ajtók mögött… no de mindennek rendelt ideje van, erre is majd rájön valahogy. Mindenesetre már feltérképezte magának a bázis elérhető részeit: Az előtérben pecsét-csapdák voltak elhelyezve, amik nekromanta-mágiát árasztottak magukból, ezzel is elijesztve a nemkívánatos egyedeket. A trükk az volt benne, hogy ez az energia ügyesen egy adott rádiuszon belül terjedt, nem tovább, így arra tévedő, egyéb varázslók nehezen találhatták meg (A helyiek útmutatása nélkül elég sokáig tartott volna Muraknak megtalálni). A sötételf később több szobát talált, közöttük labor és háló-szerű részeket, illetve egy nagy, központi termet (az előbb aposztrofált vívótermet). Ezen felül kamrákat, kisebb-nagyobb szekrényeket, beugrókat, és borospincét. Pazar hely volt az új kezdethez.

Aela rengeteg jegyzetet hagyott hátra, de ezek jó része elázott, és tönkrement az évek alatt. Viszont ezen kívül maradt nagyon sok kutatási anyag, és könyv, amit Murak hasznosítani tudott. A sötételf még egy gyönyörű kivitelű varázskönyvet is talált, bár sajnos üresen. Bőr borításának előlapján egy ló-koponya foglalt helyet, és egy kemény bőrszíj csattal ellátva gondoskodott arról, hogy lezárható legyen. „Milyen praktikus”- gondolta Murak- „Lehet, tartalék varázskönyvként hagyta itt Alea, ha a sajátját esetleg elveszítené...”. Sok felszerelési tárgyat is talált még ezek mellett. Murak sejtette, hogy Alea is kedvelte a kalandokat, és gyakran utazhatott el. Sajnos a felszerelések egy része szintén tönkre ment, vagy, lássuk be, túl nőies volt Murak ízlésének. „Ha egyszer lesz egy női tanítványom, miután halhatatlanná váltam, ő majd értékelni fogja”. Több ékszert is talált, de ezek inkább voltak szépek, mint értékesek. „Lehet, nem szerette a felesleges cicomát… Na de lehettek Aleának varázs-tárgyai? Mágikus gyűrű, nyaklánc...”. Murak egyet sem talált, ami további csodálatot váltott ki a nekromanta-hölgy iránt. Valószínűleg a fontosabbakat magával vitte, és nem hagyott hátra semmi értékeset. „Praktikus, és nem hivalkodó… Méltó erények annak, aki olyan fontos dolgok után kutat, mint az örök élet...”
A legcsodálatosabb érzést mégis az okozta, hogy Alea nagy olajfestménye valahogy túlélte az idő pusztítását, és beuralta a központi terem falát. Murak, mágiára éles szemével még egy kis mágiát is észrevett a képen. Most is ez előtt állt meg, és hosszú ideig bámulta a nő portréját. Lenyűgözően gyönyörű ember nő volt, alabástrom fehér bőrrel, és obszidián-fekete hajjal. Murak kevés elf nővel találkozott, aki fel tudta volna venni a versenyt Aleával szépség területén. Mégse szerelem, vagy férfiúi vágy váltott ki vonzódást benne a gyönyörű nekromanta iránt. Alea a kezét nyújtotta, mikor senki más nem, felsegítette, mint soha más. Murak azt kívánta, Alea bárcsak anyja helyett anyja lett volna. Talán segíthetett volna neki az örök élet kutatásában, elérni a sikert…
Murak kincsként őrizte Alea naplóját. A nő lelkének egy darabja még mindig benne élt, ott, a lapok között, de Murakban még mindig nem volt meg az erő, hogy előhívja. Nem tudta, hogyan érte a végzet Aleát, sem hogy merre, hiszen holtestet nem talált a kazamatában (ami eléggé vicces egy nekromata bázisán). Murak elhatározta magában, hogy ha van rá lehetősége, megtalálja ”mesterét”, ezen a síkon, vagy valamelyik másikon.

Viszont a takarítással már régen végzett, és egy kis segítségért (és a bázison talált váltókért) szerzett magának mindenféle bútort, élelmet, és mindenféle használati tárgyat, amire szüksége volt. Grimrider, Murak élőhalott lova cipelte oda (kétszer szét is esett szegény) a különböző foteleket, ágyat, kanapét, ésatöbbit, majd a sötételf, egy csontvázzal összefogva, ketten becipekedtek, és elrendezték a bútorzatokat. Követte Alea elrendezését, megtartotta mind a háló, mind a labor funkcióját, bár az eredetinél talán férfiasabbra rendezte be (Ez a hozzáállás a későbbi kuplerájon, akarom mondani káoszon… jó, jó, egy-egy kísérlet utáni, zsenikre jellemző elrendezésen is érződött). Végül egy egész idilli, földalatti otthont varázsolt magának a sötét erdő közepén, bár a borospince még mindig a teljes feltöltésre várt. Viszont a bonyolultabb mágikus felszerelésekre, amik a sötételf kutatásaihoz kellettek, már nem mert költeni, mivel félt, hogy kifut a pénzből.

Éppen ezért volt Murak eléggé türelmetlen a kalanddal kapcsolatban, amiről hírt kapott, és gyors levélváltással jelentkezett. Egyre inkább marcangolta a tehetetlenség érzete… Már a helyi kocsmában is járt unalom-űzés céljából, holott nem szívesen ment a faluba, felesleges feltűnéstől tartva. Bár eléggé mókás volt, hogy a helyi legnagyobb tiszteletű alkoholistát is sikerült az asztal alá innia… A falubeliek ráadásul még különböző fűszerezésekkel is megbolondították a sör ízét, ami Muraknak kifejezetten ízlett. „El ne felejtsek ebből is beszerezni pár hordóval… Már ha lesz rá pénzem… VÉGRE...”
Telt az idő, és Murak nem tudta mivel elütni az időt…
„Mi a zivatart csináljak most?”

(jelen történet a ”Fame and Fortune” című kaland eseményei előtt történt)

Murak Grimrider otthonában éppen a rá váró kalandon gondolkodott. Egy tengeri küldetés, a volt nekromanta felségterületen. Még volt pár napja, mielőtt el kellett volna indulnia, éppen ezért mindennemű készülődéssel ráért, viszont mérhetetlen tettvágy buzgott szívében. Fölösleges előre megvenni az útravalót, és az egyéb felszereléseket, elcsomagolni a felszerelést, ezekkel úgyis végezne egy-két nap alatt. Valamit mégis tennie kellett, előkészület gyanánt…
„Mi az, amire szükségem lehet?” gondolkozott magában. „Tengeri felszerelést érdemesebb a kikötőben venni… Élelmet inkább előtte való napon… Grimrider álcázása megoldható egyszerűen… Mi kellene még…?” Ahogy így gondolkozott, egy denevér szállt be a szobájába valahonnan. Az idegesítő kis lény megzavarta gondolatmenetét, mivel, nem tudva kirepülni a szobából, fel-alá verdesett, leverve a polcról könyveket, és egyéb holmikat. Murak sehogyan sem tudta elkapni, bárhogy próbálta terelni, mivel a denevér ilyenkor egyre feljebb repült. Végső idegességében egy papucsot dobott a kis állat felé, amivel majdnem sikerült eltalálnia. És ekkor valami az agyába villant.
„Megvan! Távolsági támadás…!”, ezzel a gondolattal pedig a laboratóriumába rohant.
A labor Alea keze munkáját dicsérte precizitásával, kényelmességével, viszont komoly felújítást igényelt. Az évek (évtizedek, századok…?) komoly nyomott hagytak rajta, és a felszerelések egy része már tönkrement. Viszont az itt lévő csontvázak, amiket Murak varázslataihoz használt, még mindig jó állapotban voltak. Kissé furcsa lehetett egy külső szemlélőnek, hogy a laborból ajtó nyílt egy terembe, ahol halomban álltak szétszedett és összerakott csontvázak. Murak megállt itt egy pillanatra, és megszemlélte a termet. Szerette a helységet, mert első nekromantikus kísérleteire emlékeztette…

Az akadémián Murak, aki akkor még nem volt Grimrider, miután megtalálta Alea jegyzeteit, gondosan kezdte el tanulmányozni az élet-energia tudományát. Bár kezdetleges volt a kis könyv tudásanyaga, kiváló alapot jelentett egy éhes elme számára. A sötételf végre rátalált arra, ami után egész életében kutatott: az esélyt az örök életre. Hallott félelmetes hírű nekromantákról, akik rettenetes élőhalott seregeket irányítottak, de ezek nem érdekelték. Minek meghódítani a világot, ha utána meghalsz? Viszont a nekromancia, az életenergia tanulmányozása elvezethet egy pontra, ami örök létezést biztosíthat a sötételfnek, ha képes megfejteni annak minden titkát. Murak egy barbár horda vehemenciájával vetette bele magát a tanulásba, elhanyagolva egyéb tanulmányait. Végtére is ez senkit sem érdekelt, a professzorok örültek, hogy Murak kevesebbet van szem előtt, és kevesebbet kérdez.

Murak már rögtön látta, hogy az életenergia manipulálása trükkös dolog. Már a története is érdekes: az első nekromanták valószínűleg papok voltak, akik főleg temetéseket végeztek. Annyit temettek, hogy szent mágiájuk összefonódott vele, és lelkük csorbulása képen képesek lettek kisebb feltámasztásokra, amik élőhalottakat eredményeztek. Felmerül a kérdés: a nekromancia a szent mágia egy alfaja? Végül is logikus, hiszen valahol az életenergia manipulációján alapulhat mind a két mágia. Ha ez így van, az emberek által Istennek hívott entitás valójában egyfajta nekromanciát alkalmazott? Ha azt vesszük, élettelen anyagba életenergiát öntött, és élőt hozott létre. Érdekes… Viszont ennek a mágiának ára van. A lélek egy darabjának leválása, és mágikus energiává válása. Murakot nem igazán érdekelte a lelke, ő a fizikai életben-maradást preferálta. Viszont még egy érdekesség Alea naplójából: a nekromanták eltorzult lelke szintén megváltásra alkalmas. Ezen logika alapján, itt nem korcsosulásról, és nem is bűnről van szó, hanem csak valamiféle átformálódásról. A nekromanta lelkének levált darabja megváltoztatja, és a nekromantikus mágiára alkalmasra változtatja annak használóját. És ha Isten ezt is még elfogadhatónak tartja, akkor felmerül a kérdés: a nekromancia valóban gonosz, ördögtől való dolog? E szerint semmiképp sem. Murak nem igazán törődött a társadalmi normákkal, ha azok útjában álltak, de ez valahol mégis jó kedvre derítette. Ha nincs erkölcsi akadály sem, nos, eggyel kevesebb gond.
A nekromanta, mikor megteremt egy élőhalottat, életenergiát tölt az élettelen testbe. Ez az energia létre ébreszti az elhalt élőlény csontjait, sokszor teljes testét. Murak sokszor elgondolkozott, hogy egy fa-, vagy fémbábu miért nem jó erre. Gyakorlatban az is élettelen tárgy, mint a csontok. A lényeg itt valahol a dolog éteri „emlékező-tehetségén” lehet. A csontok valaha mozogtak, és életenergia áramlott át rajtuk, erre „emlékeznek”. Viszont egy fadarab, vagy egy fémrúd nem emlékezhet erre, így nem is képes ilyesmire. Elméletileg ezekbe is lehet életenergiát vezetni, de gyakorlatilag semmi hatása nincsen. Így maximum csak talizmánok, mágikus tárgyak jöhetnek létre. A gólemek például mesterségesen vannak megtöltve arkán-mágiával, ami egy mágikus parancsot is tartalmaz, sőt, sokszor megalkotott elmét is. Érdekes kutatási terület, de ez más pályára tartozik, noha nem különbözik sokban a nekromanciától. Miért is nézik ki az arkán mágusok a nekromantákat…? Hiszen gyakorlatilag itt ugyanaz a dolog valósul meg, csak más energiával…
A nekromancia harci alkalmazása is érdekes. Csata közben a nekromanták egyszerűen egy kisebb portált nyitnak a földön, amin keresztül felemelkednek az élőhalottak. Ennek alapjait Murak már megtanulta az akadémián, viszont Alea jegyzeteiben megtalálta ennek a portálnak a nekromantikus változatát. Arra nem volt jó, hogy élőlényeket is szállítson, de cserébe kevesebb energiába is került, mint egy átlagos portál. A jegyzetek között még szerepelt egy fegyver-méreg egyszerű képlete is, amivel meg lehet bénítani az ellenfelet. A csontvázak fegyverének ez kifejezetten hasznos lehet…
Murak végtelen lelkesedéssel tanulta a nekromanciát, önmagával éjszakába, sőt, sokszor hajnalba nyúló vitákat tudott folytatni. Egyik este elhatározta, hogy gyakorlatban is kipróbálja tudományát. Volt egy öreg professzor az egyetemen, több száz évvel ezelőttről, akinek műveit Murak mélyen megvetette, és több kötetét kidobta az ablakon, ostobaságnak bélyegezve. Ez a rég halott professzor többször nevezte őrülteknek, kontároknak a nekromantákat műveiben. Mi sem természetesebb, hogy az ő sírját túrta fel Murak, ami az egyetem alagsorában volt elhelyezve, megtisztelve az öreg mágust. Miután összerakta a csontokat, belekezdett mágiájába. Érezte, ahogy lelke megremeg, és kínok közepette válik le belőle egy darab. A születés kínjai, egy új nekromanta születéséé. A varázslat tovább tartott, mint gondolta, mert behajnalodott, mire eredményt ért el. Viszont euforikus volt a pillanat, mikor a csontváz megmozdult, majd felállt, szembe nézve mesterével. És kínos is volt a pillanat, mert ekkor törték rá Murakra az ajtót tanárai, miután valaki meglátta, hogy meggyalázták az ősöreg professzor sírját…
A sötételf ezután Alea búvóhelyét kezdte el keresni, amit meg is talált. Itt találta meg a csontváz-termet, ahol folytathatta tanulmányait. Sok sikertelen kísérlet után sikerült minimálisra lecsökkentenie a feltámasztás procedúráját, és lelki fájdalmai sem lettek rosszabbak egy szúnyog-csípésnél.

Most szintén nagy lelkesedéssel vetette bele magát egy újabb elmélet kidolgozásába. A probléma abból fakadt, hogy Murak nem volt képes távolsági támadásokat leadni, sem ő, sem teremtményei. Az akadémián, amikor harci mágiát tanítottak neki, az arkán lövedék volt az egyik legalapvetőbb támadási forma, ami sokkal inkább szolgált figyelem-elterelésként, mint igazi, halálos csapásként. A  sötételf legutóbb is ezért került kellemetlen helyzetbe a druida hölggyel, mert Loreena egy fán tartózkodott, távol tőle, így, még ha akarta is volna, sem tudta volna megtámadni. De mi lenne, ha lenne egy elterelő mozdulata, amivel megindíthat egy támadást távollévő ellenfelek ellen, így míg az el van foglalva a védekezéssel, a csontvázak harc-közelbe kerülhetnének…
Az alapgondolat a következő volt: mi lenne, ha egy koponyát idézne meg, amit kevés életenergiával felötlene, és hozzávágná az ellenfeléhez. A koponya megharapná az ellenfelet, és elterelné a figyelmet. Murak elkezdett kísérletezni a koponyával, ám el kellett vetnie az ötletet. Ha megdobna vele valakit, nem lenne biztos, hogy pont úgy tudja eltalálni ellenfelét, hogy a koponya harapjon is…
Ennél a felismerésnél Murak dühbe gurult, és egy fokkal több energiát engedett bele a koponyába. Ennek hatására az mintha megrezdült volna körvonalaiban. Murak megvizsgálta, hozzáért az ujjával, amitől mintha a koponya árnyképe jelent volna meg, amely kimozdult a fizikai koponyából. A sötételf elcsodálkozva jött rá, hogy ez már a koponya tulajdonosának lelkének egy darabja lehet.
A szellemek, Murak elmélete szerint, életenergiával újra a fizikai síkra csalt lelkek kivetülései. Nem is igazán a teljes lelke az elhunytnak, mind inkább egy visszhangja annak. Bár talán ez csak a befektetett energiától függ...
A kis árnykép Murak akarat szerint mozdult. A sötételf ráirányította az asztal sarkára, és megparancsolta, hogy harapjon rá. A lebegő árny-koponya engedelmeskedett. A sötételf hallotta a fa ropogását, de hirtelen a szellemkép eltűnt. Murak rájött, hogy az energia korlátozott ideig van jelen, és nem sok mindenre lehet alkalmazni. De egy kis idő, egy kis távolsági támadás… arra pont tökéletes lehet még. Már csak gyakorolni kell...

Kiadhatnál egy könyvet "Elmélkedések a nekromanciáról" címmel, lenne mivel megtöltened. Különösen tetszett az a mozzanat, hogy az általa legjobban utált mágusmester csontvázát támasztotta fel először.
A harapós koponya mint képesség nem tudom el lett-e végül fogadva valamilyen formában, de mindegy is, igazán mókás volt, ahogyan kísérletezel vele.

100 tp és második élményért 2000 váltó üti a markod!

Shadefall városa, mint azt már többször is megénekeltük, eléggé eldugott helyen volt található. Ez azonban nem tántorította el a városiakat, hogy néha napján ne ünnepeljenek, ne rendezzenek falunapokat, hasonló mulatságokat. Hovatovább, a város nem is volt túlságosan szegény, köszönhetően a sok erre járó kereskedőnek, akik ritka növények után kutattak. Ezeken a kereskedőkön keresztül jutott el a falu híre a Jukas Függöny (nem tudjuk, miért így írták) nevű csepűrágó társulathoz. A csapat előhírnöke egy álmos tavaszi nap érkezett a Shadefallba, majd dagályos litániába kezdett a csapatáról:
- Shadefall bájos népe! Hadd köszöntselek benneteket! A nevem Markus Brohenstein, és a Jukas Függöny nevű, nagy hírű társulathoz tartozom (ezen a ponton valaki bekiabálta a tömegből: Soha sem hallottam róla!). Bár csapatunk kicsi, tehetségünk hatalmas! Rendkívül sok drámai mű van tarsolyunkban, melyek megnevettetik a bús szíveket, kedveznek a romantikus lelkű hölgyeknek – kacsintott ki az asszonyok és leányok felé – és dicsőítik a mi Urunkat, az ő neves szolgái kalandjainak elregélésével! Hovatovább, egy tehetséges bűvészünk is van, Sovoy, a vámpír illuzionista, aki rejtélyes hatalmával mindenkit ámulatba tudott ejteni, akit hatalmába kerít! Gyönyörű leányzónk, Aurélia von Skvacz pedig a legjobb hangú, és nem utolsósorban, leggyönyörűbb emberi hölgy széles e világon. Mindezek, és még sokkal több vár önökre, amennyiben megengedik nekünk, hogy csodálatos otthonukban előadhassuk művészetünket! Jöjjenek, jöjjenek, várja önöket a csoda!!
Shadefall polgármestere, akiről az eddigi írásokban méltatlanul kevés szó esett, nagyon megörült annak, hogy végre egy kis mulatságot csaphatnak a sötét erdő mélyén, végre egy kis ünneplés a város jólléte miatt. Mintha csak az Úr küldte volna ezt a társulatot. Gyorsan lebeszélte tehát a Markus nevezetű úriemberrel, hogy igen, kívánják, hogy a társulat fellépjen Shadefall-ban. A vendéglő a rendelkezésükre áll, koszt kvártély. A bevétel természetesen a nézők által fizetett belépőből fog származni, de ha ez kevés lenne, a polgármester biztosította Markust, hogy ez esetben egy kis vigasz-díjban fognak részesülni.
Annak rendje és módja szerint meg is érkezett a trupp, nagy kavalkádot és tolongást keltve a város főterén. Mindenki látni akarta a mutatványosokat, akik kedvcsináló gyanánt zsonglőrködéssel, szavalással, improvizált tőrpárbajokkal, és hasonló elbűvölő előadásokkal szórakoztatták a népet. Sovoy, a titokzatos vámpír különféle trükkökkel, gondolatolvasással képesztette el a nagyközönséget (amin még a falu többi vámpírja is csak pislogott).
Az este csodálatos volt! A társulat csodálatos előadásokkal készült, a színészek a legjobbat nyújtották, noha látszott, hogy nem ők a legnagyobb előadók a világon. Mégis mindenki jól érezte magát, aki eljött (ami a lelkészt leszámítva gyakorlatilag az egész falut jelentette. Utóbbi csak mosolyogva kimentette magát, mondván, hogy a vasárnapi istentiszteletre kell készülnie, viszont lánya, Karona, sikeresen kikönyörögte atyjánál, hogy mehessen). Az éjszaka pedig, a jókedvre való tekintettel, hatalmas ivászatba torkollott.

A polgármester és a lelkész lélekszakadva rohantak keresztül az erdőn. Egy percet sem veszíthettek. Ahhoz az egyetlen személyhez rohantak, akiben bíztak, hogy segítségükre lesz ezen a vészterhes órán. Átvágtak a legsűrűbb növényzeten, nem találván a sötétben a pontos ösvényt. Végül elérték a keresett helyet: a kazamata bejáratát. Mindkettejüket baljós előérzet környékezte meg, valamiféle félelmes kipárolgás, ami a helyből áradt. Mintha valami nem akarta volna, hogy egyáltalán a hely közelébe menjenek. Mégis, most, ezen az éjen szükségük volt a kazamata tulajdonosára. Odaérve a félelmes birtok ajtajához, a lelkésznek jött meg a bátorsága, hogy közelebb lépjen, és bekopogjon. Kisvártatva az ajtó résnyire kinyílt.
- Igen? – jött ki egy hang a sötétség mélyéről. Gazdája nem volt látható.
- Uram – kezdte a lelkész – nagy bajban vagyunk. Szükségünk van a segítségére.
Mivel nem jött válasz, a polgármester folytatta:
- Az a színi-társulat, akik ma jöttek, borzalmas dolgot követtek el. Míg mi mulatoztunk, ők valami altatót tehettek az italunkba az előadás után. Majdnem két órára elbódítottak minket, és ez alatt kifosztották a vendéglő teljes vagyonát, valamint elszedték a jelenlévők összes pénzét. És ha ez még nem lenne elég, egy ennél borzalmasabb dolgot is elkövettek…
- Elrabolták a lányomat! - fakadt ki a lelkész – az én drága Karonámat! És egy másik leányt is, az alkimista vámpír, Otto lányát. Nem tudom, mit terveznek velük, de a legrosszabbtól tartok… - csuklott el a hangja.
- Kérem, segítsen rajtunk. Mindezek majdnem két órája történtek, de a truppnak hűlt helye. Nem tudjuk, merre keressük őket, főleg ebben a nagy sötétben. Abban reménykedünk, hogy ön, talán tud segíteni. Nem lennénk hálá…
Eben a pillanatban az ajtó bezárult.
A két ember szomorúan egymásra nézett, a lelkész a könnyeivel küszködött, és rövid imát motyogott magában.
Mikor elindultak visszafelé, és vagy tíz métert tettek meg, egy hangos, de furcsa nyerítésre lettek figyelmesek. Zöld fény gyúlt mögöttük, és egy ló csontváza öltött alakot, állt eggyé, majd nyerített földöntúli hangon. A földet kapálta patájával, mintha csak türelmetlenül gazdájára várna. Nem tartott soká. A kazamata ajtaja hirtelen kinyílt, és egy csuklyás alak lépett ki rajta, és ugrott fel a félelmetes ló hátára.
- Ne féljenek! Főleg ön ne, tiszteletes úr! Hova lenne az egyház hite, ha az Úr egyik szolgája is folyton rettegne? - hallatszott a szarkasztikus hang a csuklya alól – Megtalálom a lányokat, és épségben visszahozom őket.
Majd ellovagolt félelmes hátasán az éjszakába.

A ”trupp” késő éjszakáig vágtatott, de a hajnali órákra, mikor úgy gondolták, hogy elég messze jutottak, letelepedtek, és tábortüzet gyújtottak az úttól pár mérföldre.
- Markus, ez valami eszméletlen volt! - kezdte Sovoy, a vámpír – Vissza kell vonnom, amit mondtam. Tényleg zseniális ötlet volt továbbra is társulatnak kiadnunk magunkat, és így kifosztani ezt a csőcseléket!
- Persze, Sovoy, de a te bűvész-mutatványod sem volt rossz! Még soha nem láttam ilyen láthatatlanul altatóport csempészni ennyi ember italába! - mondta az egyik mutatványos.
- Persze, Pip, mert még soha nem láttál igazi illuzionistát! Ez az igazi mágia, nem az, amit az arkán mágusok csinálnak! Viszont ránéznék a további szerzeményeinkre.
Még ki se mondta a mondatot, Aurélia lépett közéjük, a két, kötélen hurcolt lánnyal.
- És mihez lenne kedvetek velük? Én el tudnám őket képzelni egy kuplerájban. Jó pénzt kapnánk értük, ha odavinnénk őket! Én már csak tudom – nevetett a nő gonoszul.
- Persze, hiszen te is ott kezdted, te succubus. Viszont hogy biztosra menjünk, kipróbálnám azért az árut… - mosolyodott el gonoszul Markus.
- De csak azután, hogy én kiittam magam! - kontrázott Sovoy.
- Neked is mindig a véren jár az agyad! Tudod, hogy az én nyakam mindig a tied! - flörtölt a vámpírral Aurélia.
- Előbb iszok ki egy latrinát… amennyi ember már végigment rajtad, még elkapok valamit!
- Azért az előadásért még fizetnék is! - szólalt meg egy hang a sötétből.
- Ki van ott? - kérdezte Markus. A hatfős társulat minden embere felpattant, és körülnézett, noha nem láttak senkit, és a hang forrását sem tudták beazonosítani.
- Hogy ki van ott?… - Egy köpenyes alak lépett be a fénybe, és nem zavartatva magát, leült a tűz mellé az egyik rönkre. Felvette Markus borospoharát, és beleivott. - Nem is rossz! Kár a magatokfajtára vesztegetni.
A truppból senki sem mozdult.
- Lássuk csak, hátha kitalálom. Ti vagytok a híres-neves Jukas Függöny színtársulat, pontos J-vel. Amekkora zseniális rablást végrehajtottatok, azt hittem, legalább egy írástudó van közöttetek.
- Nem azzal van a baj, barátom! - nevette el magát Markus – Mivel hamarosan hulla leszel, elmagyarázom. Én magam nemrég kiiktattam a trupp előző vezetőit, és mivel a jelenlévők amúgy is egy elvetemült társaság voltak, ráálltak a cégbeli módszer-váltásra, és már rablásból dolgozunk. Így maradt meg a név. A többi, a bűvészkedés, előadások már csak egyszerű körítés, szórakozás. Te gondolom valami szerencsétlen lehetsz, akit az a nyüves falu küldött utánunk. Ha nincs veled még vagy hat-hét ember, akkor el kell szomorítanom téged, barátom, hogy te még idiótább vagy, mint ennek a társulatnak a névadója. Vagy talán már azelőtt is boroztál, mielőtt ideértél?
- Ami azt illeti, igen, igen, nem, és igen, ebben a sorrendben…
- Igen, nem, bla, bla, az utolsó szó jogán még mondhatsz valamit, és több bort már nem iszol!
- Ha már így felajánlod, szeretnék még mondani valamit… - majd az elrabolt lányokhoz fordult. A csukja alól egy jóindulatú mosoly villant feléjük – Hölgyek, csukjátok be a szemeteket, ez most kissé csúnya jelenet lesz.
A lányok így tettek. Ezután pedig csak ordibálást, és csontok súrlódását hallották.

Murak Grimrider a hulla-kupacot szemlélte, amit hat engedelmes csontváz-szolgája hagyott maga után az elmúlt pár percben, és hordott egy helyre. „Mi a zivatart kezdjek ezekkel?” Mindenképpen haza akarta vinni a halottakat, kutatási céllal. Ha már az éjszaka közepén, kísérletezés közben megzavarták, hát legyen is akkor valami értelme. Végre elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálkozzon a zombi-készítéssel, és most végre itt volt a kiváló alapanyag. Nem érzett semmi szánalmat a lemészároltak iránt, megérdemlik a mostani, sőt, további sorsukat is. Hiszen agyatlan zombik lesznek, akiket talán többször is szét fognak verni. Erre a gondolatra megint elmosolyodott. A lányokat két csontvázzal, és az elrabolt pénzzel együtt visszaküldte a faluba. Ott pontosan tudni fogják, mi történt, és miért. Viszont a hullák elszállítása még mindig problematikus volt. Viszont nem lévén más megoldás, a csontvázakkal együtt elindult visszafelé, cipelve a holttesteket. Ez akkor vált még problémássá, amikor a hullák záró-izomzata megadta magát. Mire visszaértek a kazamatába, Murak nem vágyott már másra, mint egy kiadós fürdőre. Miután letették a testeket, és a csontvázak szétestek, visszateleportálva a helyükre, a sötételf megmerevedett egy pillanatra a jelenet láttán.
„ Ha ez így működik, akkor visszafelé is akár...”
A személyi higiéniát zárójelbe téve rögtön a laboratóriumi íróasztalához rohant, és gondolkozni kezdett. Eldöntötte, hogy nem akar többet hullák szállításával foglalkozni, ez sok szempontból problematikus lenne a jövőben. Látta magát, és komikusnak vélte, mi lett volna, ha az előző jelenet nem éjszaka zajlott volna le. A környező földek munkásai legalábbis nagyot néztek volna, rosszabb esetben még ráhívják az inkvizíciót. És akkor még nem is beszéltünk arról, mi lesz, ha egy küldetésen talál egy érdekes, és értékes hullát…
„ Viszont egy begyűjtő portál...”

Még mindig mókásnak tartom a faluvédő nekromanta felállást. Jól megírt kis élmény volt, bár a csepűrágók nem lehettek túl erősek, hogyha két sima csontváz is elbírt velük.
Mindenesetre jár a 100 xp és az 1000 váltó