Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 7

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Azonnali: A család az első... …

Comments: 2

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

Azonnali: A család az első...

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali: A család az első... Empty Azonnali: A család az első... on Kedd Jún. 27, 2017 5:15 pm

Következő azonnali is tőlem érkezik, remélem nem unjátok még. A következő helyzetben karakteretek egy oldasz maffiacsalád tagja. Mindegy, hogy mivel, behajtással, fegyverkereskedelemmel, gyilkossággal vagy pénzmosással segíted a családot, annak megbecsült tagja leszel. Védelmet kapsz, pénzt, barátokat... Igazi családot. Hogy milyen korban vagyunk rátok bízom, bár preferálnám az igazi Keresztapás hangulatot.
Ki vagy te ebben a társaságban?

Jutalom: 1500 váltó és Donna Mamma apró meglepetése, amit még nem árulok el.
Határidő: Július 11.



Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Vas. Júl. 02, 2017 6:09 pm

Jozef Strandgut, alias „Keszeg” vagyok, zsebes és a „család” megbecsületlen, csóró tagja. Reményeim szerint azonban már nem sokáig.
Amióta az eszemet tudtam az utca volt az otthonom, sokkal inkább, mint az a lepusztult lakás, amit anyámmal osztottam meg úgy tíz éves koromig, aki a mindennapi adagjáért bármire képes volt. Addig sem volt leányálom, amíg a testét képes volt árulni, de aztán már annyira tönkre ment, hogy senkinek nem volt gusztusa rá, legalábbis senki olyannak, aki fizetni is tudott volna érte. Amikor ezzel szembesült, akkor rájött, hogy van neki egy fia is, akit két belövés között pottyantott a világra! Még szerencse, hogy időben meghallottam, ahogy az egyik stricivel beszél telefonon és megpattantam mielőtt még eladhatott volna egy kis kokóért.
Arra hamar rájöttem, hogy az utca sem sokkal biztonságosabb egy magányos kölyöknek, így hamar egy bandához csatlakoztam, innen aztán egyenes út vezetett Donna Mamma családjába, aki a nyugati partot uraló, így a városban is tejhatalmat élvező maffia család feje volt, miután férjét egy szerencsétlen véletlen során, amikor épp saját kezűleg vert péppé egy baseball ütővel valakit, letartóztatták és most a halálsoron várja a kivégzését.
Donna Mamma-ról azóta kiderült, hogy talán még keményebb kezű vezető, mint férje volt, de az a hír is járta, hogy sokkal igazságosabb is és, hogy kemény munkával, még egy olyan nincstelen kis senki tolvaj is, mint én feljebb kerülhet a családi ranglétrán. Ezen dolgoztam most is, na meg le kellett adnom lassan az esedékes százalékot is, aminek még eléggé híján voltam.
Már napok óta nem volt szerencsém és ez nagyon frusztrált.
~ Ennél azért én többet várok magamtól. ~ dohogtam magamban, mikor beléptem a gyorsétterem ajtaján és a szemem gyakorlottan végig futtattam a vendégeken. Igaz, most éhes is voltam, de a megszokás, az megszokás. Rögtön ki is szúrtam egy jól öltözött öltönykét a pultnál, aki elmélyülten olvasgatott. Nagydarab, elhízott fickó, aki könnyű célpontnak látszott. Széles mosollyal léptem a pulthoz és rendeltem egy mediterrán pizzát.
- A mellékhelyiséget keresem, arra van? - kérdeztem ártatlanul a csapost, és amikor az megerősített a jó irányban, a kiszemelt áldozatom mögött elhaladván nagyot botlottam egy kiálló székben és "véletlenül" nekiestem. Kezem rutinosan finom mozdulattal mozdult.
Már markomban éreztem a zsákmányt, mikor …….
~ Nem hiszek a szememnek, vagyis a kezemnek, láncrafűzött brifkót horda magánál! ~ döbbentem rá, de már nem volt idő a távozás mezejére lépni, mert vasmarkok ragadtak meg és lódítottak a székre.
~ Ilyen nincs! Pont valami zsarut kellett kifognom! ~ futott át fejemen a komor gondolat, mikor megvillantotta előttem a karperecet.
- Ugye ezt már fel tudod rakni magadra? - érdeklődött barátságosan vigyorogva. - A szakmabeliek a te korodban bőven találkoztak már vele.
- Uram! Nagyon sajnálom, de én nem akartam semmi rosszat, csak véletlenül akadt bele a kezem a zakójába. - néztem rá a legártatlanabb és legsajnálatra méltóbb arckifejezésemmel. - Nem hiszem, hogy szüksége lenne erre. - böktem iijedten a bilincsre. - Éppen a slozira indultam, aztán megeszem a pizzám és már itt sem vagyok. - próbáltam lemászni a székről, de minden látható erőfeszítés nélkül visszanyomott.
Komor mosollyal csóválta meg a fejét.
- Édes fiam igen rossz ötlet volt már alapvetően a városi rendőrfőnökkel próbát tenned, de ez egy dolog - vonta meg a vállát. - Ebben a bárban jó adag biztonsági kamera van, na meg egy fedhetetlen előéletű tiszt, a város egyik tisztes polgárának tanúvallomása a tiéd ellen, aki mellesleg majdnem biztos vagyok benne, nem úszta meg az összeütközést a törvénnyel korábban. Több évtized bűnüldözői tapasztalata alapján ez bizony zsebtolvajlás fiacskám. Na...
Könnyedén nekiperdített a pultnak és a hátam mögött összebilincselte a kezem.
- Ha nem haragszol nem vagyok szolgálatban éppen, most kényelmesen megiszom ezeket aztán majd kihívom az embereimet.
~ Hát ez nem az én napom! Pont a rendőrfőnököt akartam kizsebelni! Ilyen nincs! ~ borult el az arcom, főleg mikor nem kajálta meg az ártatlanságomról szóló dumámat sem. Esélyem sem volt ellene, ezért ellenállás nélkül hagytam, hogy rám kattintsa a bilincset. Ám amikor nem hívta rögtön az embereit felcsillant a remény, hátha ki tudom dumálni magam valahogy nála.
- Uram! Rendőrfőnök úr! Ne csinálja ezt velem! Nem akartam én senkinek semmi rosszat, de a beteg anyám és két húgom vár otthon, hogy meleg ételt vigyek nekik. - valódi könnyek csillantak a szememben. - Hónapok óta nem kapok munkát és már nem tudtam, hogy segítsek rajtuk, csak ezért próbálkoztam ilyen törvénytelen dologgal. Nem vagyok bűnöző, csak a szüksége vitt rá, higgye el. - hajtom le a fejem, mint aki nagyon szégyelli magát, de szemem sarkából lesem a hatást, ami legtöbbször bejön.
Ő azonban kezében a kávés poharával, fejcsóválva nézett rám.
- Édes fiam, ha nem lennél bűnöző, az életben nem tudnál ilyen finoman kiemelni egy tárcát a zsebemből - felelte szarkasztikusan. - Nem ma kezdted te ezt az ipart. De a fentiek természetesen enyhítő körülményt jelenthetnek a bíróság előtt, ha a háttérnyomozásunk megerősíti a fentieket, ne aggódj – közölte egy fölényes vigyorral, ami jól tükrözte mennyire hajlandó megenni a mesémet.
~ Püff neki! Ez nem jött be! ~
Csalódottan húztam el a számat. Hát akkor ideje taktikát változtatnom. Mivel a széken ültem vele szemben és a kezem a hátam mögött volt összebilincselve, nem láthatta, hogy hajlékony kézcsontjaimnak hála, lassan, óvatosan kezdtem kihúzni a kezem a karperecből, de ehhez idő kellett.
- Na jó! - tettem úgy, mint aki megadja magát a sorsnak. – Látom, nem tudom palira venni. - néztem a szemébe, hogy oda nézzen és ne a kezemre. - Nem tudnánk esetleg másként megegyezni. Nézze nekem nincs priuszom, utána nézhet, de nem talál semmit! Mint mondta, ügyes vagyok, eddig is az voltam. - vigyorodtam el. - Lehet, hogy most kapok egy felfüggesztettet vagy pénzbüntetést, de nem varrnak be, kár velem bibelődnie. Több a papír munka, mint amit érek magának.
Felhorkant, majd megrázta a fejét.
- Nekem ugyan nem! Mire tartja a város szerinted a járőröket? Majd amelyik bevisz, ki is tölti a papírokat. Vesződtség hát, de legalább propaganda értéke van a médiában, hogy pont engem találtál meg kisfiam – kuncogott. - De egészen pontosan milyen megegyezésre is gondoltál édes fiam? - kérdezett vissza érdeklődve felvonva a szemöldökét és a pultra könyökölve várta a választ.
Az egyik kezem már majdnem szabad volt, már csak egy kicsi hiányzott.
Ki ne hallott volna korrupt zsarukról! Ezek szernt talán érdemes erre felé tapogatózni? Könnyebb úgy dolgozni egy városban, ha az emberfiának van kapcsolata a rend őreivel, és ha az maga a nagyfőnök, akkor nyert ügyem lenne Donna Mamma-nál is.
Kezdett elszállni a fantáziám és ez mutatta legjobban, hogy még nem nőtt be a fejem lágya..
- Hááát..- nyújtottam egy kicsit a szót. - Ha kicsit szabadabban dolgozhatnék ebben a szép és gazdag városában, maga sem járna rosszul. - hajoltam közel hozzá, mert azért nem nyerő, ha a fél város meghallja, mikor megpróbálsz lefizetni egy zsarut. - Jó vagyok a szakmában és ismétlem nem járna rosszul velem.
- Kisfiam, ahhoz hogy engem megkenj, te nagyon, nagyon kevés vagy – felelte nagyot nevetve. - Az én áraim úgy fél milliónál kezdődnek, ahhoz hogy ezt kipengesd igen hamar ínhüvely gyulladást kapnál.
Ebből rájöttem, hogy nem hiába vagyok én egy kis zsebtolvaj és Donna Mamma meg a család feje, már rég bebiztosította magát azzal, hogy a rendőrfőnököt a kezében tartja. Bár, hogy így nyíltan beszél róla………..A csaposra néztem, aki elmélyülten törölgette a poharakat, látszólag nem hallott, nem látott semmit, vagy talán csak azt, amit a zsarufőnök akar?
- Nem kisfiam, te ehhez egy kissé kevés vagy. De nem látszol ostoba kölyöknek, még egy kicsit gondolkozz rajta. Mellesleg örülnék, ha befejeznéd a bilincsem rongálását, mert nálam van a szolgálati fegyverem is - csóválta meg a fejét, majd a pultoshoz fordult. - Még egy kávét is, cukor nélkül, Charle. Tudod barátom, Charle valamikor zsaru volt és a kezem alatt dolgozott. – veregette meg a vállam és én ebből már értettem a dolgot.
~ A fene! Pedig már majdnem kiszabadultam! ~
A vállam megereszkedett, ahogy kifújtam egy adag visszatartott levegőt. Nem is vettem észre, hogy ennyire koncentráltam, talán ez buktatott le, máskor erre is figyelni fogok.
Arra meg volt egy halvány sejtésem, milyen másra gondolt, mit ajánlhatnék fel neki. Azt meg semmi szín alatt nem akartam az orrára kötni, hogy kihez tartozom – bár szerintem sejtette, ha nem tudta, - de nem fogom tálcán kínálni a fejem.
- Hát jó! A pénzem nem kell. - néztem rá, mint akit érdekel a dolog és természetesen hazudtam minden lelkiismeret-furdalás nélkül. - De kicsit segítsen főnök, miben lehetnék a hasznára? Még új vagyok itt, nem ismerek túl sok embert, de tanulékony vagyok és mindenhová könnyen beilleszkedem, általában könnyen megtalálom a hangot mindenkivel. - kicsit fészkelődtem a széken, kezdett kényelmetlen lenni az a rohadt bilincs.
- Gondolkozz kicsit kisfiam. – vonta meg a vállát. - Mire jó egy zsebes a zsaruknak? Statisztika javítónak, legfeljebb. Na meg van némi múló hírértéke, a célpont személye miatt. Ellenben mi jobb statisztika javító, mint a piti zsebesek? A nehezebb fiókák az utcán. Rablók, mackósok, drogcsempészek. Ha véletlenül néha kapunk egy-egy telefont ilyesmiről... ki tudja? Annyira nehéz lenyomozni egy zsebest, főleg ha egyéb, komolyabb ügyek miatt leterhelt a kapitányság - vonta meg újra a vállát, belekortyolva a kávéjába. - Persze, te senkit sem ismersz a városban. ……..- nézett rám gunyorosan. - De gondolom…. ez nem soká marad így. Hamar összetalálkozol majd a magadfélékkel. Talán, ha már zsebes vagy, beállsz egy bandába is. – vigyorodott el. - Hallasz ezt-azt... Értjük egymást?
~ Na pont erre számítottam! ~ gratuláltam magamnak.
Sikeresen belekevertem magam ebbe a helyzetbe és most aggódhatok, hogy jól süljön el, mert ha nem akkor a zsaruk törődése lesz a legkevesebb gondom. De talán még javíthatok a helyzeten valamelyest.
- Hát, ha ez kihúz engem a csávából, nem szívesen, de benne vagyok. - bólintottam elkeseredést színlelve, mint aki bele megy a játékba, és ebbéli hitét meg is akartam erősíteni. - De ha már interjút adok valakinek hébe-hóba, az maga legyen. Nem akarom, hogy egy kis idő múlva minden percben a hátam mögé kelljen néznem ki akar kinyiffantani, mert valamelyik emberének véletlenül vagy szándékosan eljárt a szája.
~ Ha rosszul kalkulálok, akkor ez valósággá is válhat nagyon hamar. ~
- Viszont valamit valamiért! Ha jó és aktuális híreket vár tőlem, akkor cserébe én is infókat kérek. Tudja az információ hatalom! - vigyorogtam rá pimaszul. - Ha hasznossá tudom tenni magam az "én köreimben", és higgye el megtalálom a módját, - ~ és főleg, ha a család is segít ebben ~ - akkor hamarabb megy majd a beilleszkedés és maga hamarabb jut a kívánt tudni valókhoz. És főnök, ……..igazán levehetné ezt a kis játékszert a kezemről, mert még használni szeretném a kezem.
Egy pillanatra azt hittem belemegy, de végül vidám szikrákkal a szemében, mint aki jól szórakozik, megcsóválta a fejét:
- Az, hogy kinek csöpögteted az infokat elsősorban azon múlik, milyen értékűek is azok Én nem fogok vesződni mindenféle piti kölkökkel, ezt jobb ha az eszedbe vésed. Csak ha komoly üzletet jelentesz nekünk, akkor kerülsz át hozzám. Rod Lancer nyomozót hívogatod, ha infoid vannak. Amennyiben ügyesen csinálod még zsebpénzt is kapsz érte. Ha tényleg ügyesen csinálod, akkor viszont átkerülsz hozzám.
Komótos mozdulatokkal felállt és megmotozott, elszedve az irataimat és akkurátusan kimásolgatott mindent a noteszébe.
Szóval nem a rendőrfőnök személyes besúgója leszek. Nagy ügy! Úgy sem szándékozom közelebbi ismeretségbe kerülni ezek után a helyi zsarukkal, amit eddig mondtam, csak kamu, csak egyszer szabaduljak meg ettől itt. Iratokat meg egy kis pénzzel mindig meg lehet oldani, csak meg kell találni a megfelelő embert hozzá.
- Pfff. Micsoda egy lepratelepen élsz Jozef fiam - csóválta meg a fejét, majd visszadobta az ölembe az iratokat. - Ha meg ingyen tipp kell: menj el a Határtalan Élvezetek nevű késdobálóba. Ha ügyesen dumálsz a helyi főnökkel, Aduásszal, akkor esetleg még ad is neked egy esélyt. Nem látszik annak, de kemény arc. Nagyon kemény. Meg persze ha benne vagy a bandájába sokkal érdekesebb hírekkel hívhatod fel Lancer nyomozót. Sőt... Ha esetleg bejön a bandaélet, még az sem lehetetlen, hogy időnként te szolgálj nekik fülesekkel tőlünk, mikor húzzák meg magukat. – ült vissza a helyére és úgy magyarázott, mint aki elhitte, hogy új fiú vagyok.
Én nem hittem neki persze, de ha így állt a helyzet, akkor még jobb is.
A bilincskulcs is az ölemben landolt.
- Nesze, ügyeskedj! - vigyorgott rám.
Nem repdestem az örömtől az ölembe pottyantott a bilincskulcsnak, de nem úgy nézett ki, mint aki megszánna és maga nyitná ki a zárját ezek után.
Fújtam egyet, aztán szorosan összezártam a combjaimat, hogy az iratokat és a kulcsot is megtartsam, majd a magas székről az egyik üres box ülésére zöttyenve, áthúztam a kezem a lábam alatt és mikor már elől volt a kezem simán kinyitottam a karpereset és vigyorogva a főzsaru elé löktem.
- Tessék! Nehogy hiányozzon a leltárból! - a kulcsot viszont igyekeztem láthatatlanná tenni, mert az még máskor jól jöhet. - Lehet, hogy megfogadom a tanácsát és megkeresem azt a bandát, bár eddig mindig egyedül dolgoztam. – mentem bele a játékába.
- Nem hiszem, hogy a nyilvántartás a szememre merné vetni, ha elhagyok egy bilincset. – vigyorgott vissza a vállát megvonva. - De most akkor, vagy add mellé a kulcsát is, vagy ezt a vackot is tartsd meg, nem ér annyit hogy másik kulcsot csináltassunk hozzá, más kulcs meg nem jó a bilincshez.
Az ajtó felé biccentett a fejével.
- Szerintem spurizz kölyök és tedd magad hasznossá, különben esetleg kiadunk egy hivatalos körözést ellened. Esetleg szólunk a bandakapcsolatainknak is. Aztán ha felröppen „véletlenül” a hír, hogy mondjuk felnyomtad nekünk valamelyik erős banda alvezérét meglátjuk ki nyeri a versenyfutást, a zsaruk vagy az alvilági barátaid. Ha mi, akkor sittre mész. Ha ők, akkor egyenlő kis darabokra vagdalva, vagy betontuskóval a lábadon a móló mellett a vízbe. Szóval ajánlom, hogy kapd magad – morrant rám.
Elhúztam a szám és kelletlenül a bilincs mellé csattintottam a kulcsot is, de még nem mozdultam.
- Nem lehet ilyen kegyetlen egy új városlakóhoz! - néztem rá kaján mosollyal, leplezve valódi érzéseimet. - Nem elég, hogy leéget ennyi ember előtt - mutattam körbe a helyiségben, ahol kettőnkön és a csaposon kívül senki nem volt. - Még a pizzámat sem hagyja megenni! De lássa, hogy úriemberrel van dolga, és ne magának számlázzák, kifizetem. - dobok némi aprót a pultra. - És tanulhatna némi pszichológiát is: fenyegetéssel sokkal kevesebb eredmény lehet elérni, mint dicsérettel. Ezt csak azért, hogy én is adjak magának egy jó tanácsot. - ezt már azért az ajtóban állva mondtam, majd vigyorogva szalutálok neki és kivágódtam az utcára.
Csak el innen, minél messzebb. Szerintem jobb, ha messze ívben kerülöm a fakabátokkal történő találkozást mostanában, Lancer nyomozóval az élen.
És nagyon remélem, hogy nem tartja majd olyan fontosnak a főzsaru ezt az esetet, hogy megemlítse valamilyen formában is Donna Mamma-nak, vagy valamelyik vezérének, különben lőttek a hosszú távú terveimnek.


Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Szer. Júl. 05, 2017 5:20 pm

Murak Grimrider

Murak Grimrider
Nekromanta
Nekromanta
Donna Mama rendkívül dühös volt. Épp fürdése közben kopogott be hozzá hűséges Consigliere-je, aki lihegve adta tudtára: a kikötői raktárukat, ahol a csempészáru jó részét, közöttük a nemrég megszerzett, új német gyártmányú fegyvereiket is tárolták, egy ismeretlen banda se szó, se beszéd, kirabolta. Azon a helyen legalább egy millió értékű szajrét tároltak, és annak ellenére, hogy rendkívüli őrizet alatt volt, 8 ismeretlen se szó, se beszéd nélkül kirámolta, vérfürdőt hagyva maguk után.
- Donna, ez rettenetes, tennünk kel valamit! A rendőröket még el tudjuk hallgattatni valahogy, de mi lesz a tolvajokkal?
- Kik voltak ezek? Mit tudsz róluk?- tombolt Donna Mama.
- Semmit, Keresztanya. Semmi nyomot nem hagytak maguk után. Még csak azt se tudjuk, hogyan vitték magukkal az árut és a fegyvereket. Viszont tíz jó emberünket is megölték… Szegény Giorgio… Most született gyereke…
- Ez Vendettát jelent – sötétült el Donna Mama arca. Kilépve a kádból, mérhetetlen hatalmat árasztva magából, odalépett a Consigliere mellé, aki megremegett. A Keresztanya egy dolgot súgott a fülébe. A fények szinte elsötétültek a szobában a mondattól.
- Hívd a Kaszást!

Egy pincében berendezett dolgozószobában megcsörrent a telefon. Csak egy lámpa égett, mely a fal felé volt fordítva. Az iroda mintha keveréke lett volna egy irodai szobának, egy barkácsműhelynek, és egy fegyverraktárnak, mely szinte minden kor mindenféle fegyverét tartalmazta, mely között, ki tudja hogyan odakerülve, volt pár szó szerint múzeumi darab is. Hosszan csörgött a telefon. Míg végül egy vékony kéz nyúlt érte a dolgozóasztal sötétebbik vége felől, amely mintha a semmibe húzta volna a kagylót.
- Igen?
- Murak, a Donnának van egy megbízása számodra.
Csend
- Nem telefon-téma. A rezidenciára kellene jönnöd.
- Legyen úgy, Consigliere!

Az eső borzalmasan zuhogott. Villámok dörögtek fák ágai szakadtak le. A Consiglieret mégsem a birtok állapota izgatta, sem az idő állapota, hanem a hamarosan megérkező vendég. Egy szürke kocsi állt meg a ház előtt nem sokkal később, melyből egy fekete kabátos ember lépett ki. A ballonkabátnak volt egy csuklya része is, ami alapvetően ritka szabás volt, de viselője nagyon kedvelte. A Consigliere-t viszont mindig kirázta a hideg, ha meglátta ezt az alakot. Pontosan tudta, hogy miért hívták ezt az embert Kaszásnak, és ebben valószínűleg egy minimális köze a választott ruhadarabbank is köze lehetett. Viszont ez csak egy kis szelete volt a ragadványnév hátterének.
Murak belépett a házba, hátravetette a csuklyáját, és kedvesen rámosolygott a Consigliere-re.
- Áh, drága barátom, régen találkoztunk!
- Úgy van Murak. Többet járhatnál el hozzánk a családi eseményekre, tudod, hogy mindig örömmel látott vendég vagy nálunk.- mondta kissé félszegen.
- Igen, talán… - mondta félrenézve, mintegy a levegőnek a Kaszás – A Keresztanya?
- A dolgozószobában.
- Akkor ne várassuk tovább!

Az irodában szinte teljes sötétség uralkodott, passzolva Dona Mama komor hangulatához. Mintha csak az időjárás is az ő mindenható akaratához igazodott volna, egy hatalmas villámcsapás hangja hallatszott. Csak egy darab lámpa égett, mely két megtöltött whiskey-s poharat világított meg. A Consigliere megállt az ajtóban, míg Murak az asztalhoz lépett. Egy pillanatig mintha a világ minden zaja elhallgatott volna.
- Jose, Giorgio, Antony, Zhereb, Abraham, Kicsi John, Piás Frank és két új ember a családból, akik a parti raktárat őrizték, meghaltak. - hallatszott minden főnökök Donnájának hangja az árnyékból – Te vagy a takarító osztag feje, Murak Grimrider. Vendetta!
A Kaszás elvette az egyik megtöltött Whiskey-s poharat. Egy kicsit a földre löttyintett a finom italból, majd egy hajtásra megitta. Ezután hátrafordult, és elmenve csak ennyit mondott: - Megbűnhődnek, Keresztanya – majd a Consigliere felé biccentve, felhúzta csuklyáját, és távozott.

A Paradise Lost nevű csehó hírhedt volt arról, hogy itt lebzselt minden csempész és tolvaj szabadidejében, ha volt valami pénze, hogy elihassa. Üzletek köttetek meg, rablóbandák szerveződtek, különféle csempész-tételek cseréltek gazdát ezen a helyen, egyszóval ez volt a paradicsom minden csibész és tolvaj számára. Itt tartózkodott a város szinte minden akasztófavirága. És egy emberként dermedtek halálra, amikor egy magas, köpenyes alak lépett be az ajtón. Csuklyája mélyen a szemébe húzva, megállt az ajtó előtt. Majd kabátja egyik belső zsebéből egy furcsa, a felénél kilencven fokban meghajlított, íves pengét vett elő, melyet oldalán nyugtatott, mintegy miheztarts végett. A Kaszás. És az ő híres kaszája, mely már annyi embert kísért a túlvilágra. Donna Mama takarítóosztagának főnöke: Murak Grimrider. És ha ő itt volt, nem volt senkinek se menekvés. Mert ahogy mindenki tudta, a Kaszással mindig ott vannak az ő „Hullái”. Elit bérgyilkosok, verőlegények, akik egytől egyig halálraítélt bűnözők, szökevények voltak. Nyilván már körbevették a helyet.
A csuklya alól egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva egy hang szólalt meg:
- Tegnap este valaki megölte a Donna tíz emberét egy parti raktárban. Szeretném tudni, kik voltak azok.
Mindenki megrettent. Olyanról hallottak, hogy valaki a Kaszás nevében kér, vagy követel információt. De Ő mindig csak a legvégső esetben nyomozott közvetlenül, noha egyes híresztelések szerint magánhekusként kezdte pályafutását.
- Talán még egyszer meg kell kérdeznem? - lépett előre. „Kaszáját” végighúzta az egyik asztalon, mire az (talán félelmében) a karcolat mentén kettérepedt és magába dőlt.
- Mr. Grimrider! Uram! - szólalt meg hátulról egy vékonyka hang. A csuklya és gazdája felé fordult. Fülig Jamey szólalt meg, egy fiatal zsebtolvaj, aki mindig beleártotta magát mások dolgába. Murak odalépett mellé, és csendesen várta a folytatást.
- A-a-a-azt hallottam még tegnap előtt, hogy Karvaly Charlie, és a bandája tervezgetett valami hasonlót. A hozzám szomszédos boxban ültek, és hallottam valami olyat, hogy „raktár” „Donna Mama” „Fegyverek”…
A csuklya alól egy mosoly villant, majd a Kaszás egy százast dobott az asztalra.
- Igyál egyet Karvaly Charlie emlékére.

Karvaly Charlie az életéért menekült. Nem is olyan rég még családja körében vacsorázott, majd társaival találkozott egy elhagyatott gyárban, ahová a szajrét pakolták. Fegyverek, egyéb csempész áru… Ráadásul senki sem tudta, hogy ott jártak. A Paradise-ban is a lehető leghalkabban beszélték meg a tervet. Lehet, hogy túl sokat ittak…?
A gyárban ittak éppen a sikeres fogásra, amikor fekete ruhás emberek hada jelent meg szinte a semmiből. Ördög precizitással kezdtek el lövöldözi, 7 társa szinte egy perc alatt kihullott. Ő tudott egyedül elmenekülni egy hátsó ajtón. De hiú reményeket táplált. A folyosó végén ugyanis valami belehasított a vállába. Egy éles penge fúródott ki a válla alatt. Nem volt menekvés. A Kaszás eljött érte.

A címlapok mind lehozták azt a vérengzést, amiről a városban már előző este meséltek. Nyolc hulla kifeszítve a város nyolc pontján lévő oszlopokra. A rendőrök meg se merészeltek elkezdeni nyomozni, hiszen nyilvánvaló. Ez figyelmeztetés volt. És vendetta. Senki se merészeljen packázni a Donnával, mert ha megteszed, eljön érted a Kaszás.

Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Hétf. Júl. 10, 2017 5:47 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Mint minden reggel, aznap is hét óra tájban érkezett az újságosfiú az utcába. Volt ott egy romos ház is. Nem volt az régi, vagy lelakott, egyszerűen csak hanyagul megépített, bár nem igazán szúrt szemet senkinek, a környéken szinte az összes lakótelep ilyen gyönyörűségekkel büszkélkedhetett. A rikkancsgyerek mint mindig, most is otthagyta az előfizetők lábtörlőinél az újságot, mielőtt kiállt volna az egyik tér közepére ordítozni. A legtöbb ajtó elé került is újság, talán egy két hely maradt fedetlen a lábtörlő. A futár, egy apró termetű, rövidre nyírt hajú fiú még ellenőrizte, hogy mindenhova tett újságot, ahova kellett neki, majd igazított egyet a nadrágszíján és elindult lefelé.
Ahogy a lábdobogás elhalkult, kinyílt az egyik lakás ajtaja. Lia sunyi mosollyal az arcán dugta ki rajta a fejét. Ahogy megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja őt, egy gyors mozdulattal kinyújtotta a kezét, majd elemelte az alig egy perce a szomszéd verandájára tett újságot. Ezután se szó se beszéd visszahúzódott és magára zárta az ajtót.
A ház, ahol Lia lakott, egy meglehetősen rendetlen, szegényesen berendezett lakás volt. Egy apró, inkább folyosótöredéknek mondható előszoba szolgált a kabátok és cipők tárolására. A nappali közepén egy matrac ékeskedett, rajta egy macis takaróval és párnával, vélhetőleg itt aludt előző éjjel a lányka, erre enged következtetni a hosszú nálánál sok mérettel nagyobb póló, amit éppen viselt. Körülötte az egyetlen bútor egy kanapé, valamint egy ruhásszekrény volt, mindkettő jellegtelen, egyszerű megjelenésű. A simára meszelt falon sem volt semmi, egy öreg kakukkosórát és pár kétes eredetű foltot leszámítva. Két szoba nyílt a nappaliból, az egyik a konyhába, a másik a hálószobába. Lia el is indult a háló felé, majd benyitott és az újságot nekivágta az ott alvó embernek.
- Gerard! Emeld fel a segged!
A bent alvó ember óvatos mozdulatokkal kúszott oda az ágy széléhez, megnézte az órát, majd egy határozott ledületvétellel átfordult a hátáról a hasára... aminek köszönhetően le is gurult az ágyról.
- Milyen nap van ma? – vakarta zavarodottana fejét.
- Kedd.
- Oh... maradt még valami a hűtőben?
Válaszul Lia nem csinált semmit csak a fejét rázta. Gerard gyorsan az éjeliszekrény után kapott, előrántotta a tárcáját és kivett belőle egy bankót. Felvett a földről egyet a számtalan szétszórt névjegykártya közül, egy gemkapoccsal hozzátűzte a pénzt, majd Liához vágta a papírost. Hála a névjegykártya a súlyának, a papírpénz akadálytalanul eljutott hozzá, a lány egy ügyes mozdulattal elkapta, mint valami kártyalapot.
- Vegyél valamit a pékségben... és nehogy ki merd hagyni megint az iskolát!
Néma csendben néztek egymást jó bő fél percig, majd szinte egyszerre elnevették magukat.
- Nem lényeges. Csak nehogy kicsapjanak, mert anyád megint rajtam veri majd le.
Lia nyelvet öltött, majd elindult a kijárat felé.
- Még mindig nem értem, miért nem maradtál inkább anyádnál?
- És unjam szét magam azon a poros szigeten?! Előbb ugrom fejest egy pocsolyába.
Ahogy eltűnt, Gerard első dolga volt a konyha felé rohanni, hogy töltsön magának valami italt, és rágyújtson egy cigire. Gyerekek előtt nem ildomos dohányozni, ezt mindenki tudja, pláne nem a sajátjaid előtt. Egy erős hümmögéssel nyugtázta, hogy már megint eltűnt a doboz tartalmának a fele.
~ Az a lány... el sem hiszem, hogy így veszik tőle. – talán már meg sem kell lepődnie rajta, hogy Lia az ő dohányát árulja az iskolában.
Hanyag mozdulattal rágyújtott, majd a telefon után nyúlt. Pillanatok alatt tárcsázott is.
- Itt a központ, segíthetek? – minden áldott alkalommal kénytelen volt ezt eljátszani, mert a kedves barátja nem volt hajlandó a számát megadni neki.
- Kapcsolja kérem a Neulander házat.
Rövid sípolás után már fel is vette a telefont a kedves illető.
- Tessék!
- Na mi van Tesoro, ott ültél mellette? – nevetett bele pajkos, incselkedő hangon.
- Á, te vagy az? Micsoda derű már korán reggel dalolászni hallanom a hangodat.
~ Remek, szóval nincs egyedül otthon... micsoda nyűg.
- A dokkoknál fél kettőkor. Megszerezted a pénzt?
- Egek, egek, majdnem elfeledkeztem róla – hangzott a vonal másik végéről az ismeretlen mézesmázos, dallamos hangja.
Ez után se szó se beszéd, Gerard lecsapta a telefont, magára kapott egy fehér inget és egy kopott nadrágot, majd elindult a kikötő irányába. Egy jó bő fél órába telt neki az út, kicsit zaklatott is volt, mert nem tudott a nagy sietségben reggelizni. De szerencsére amennyire jól tudta, hogy Maria nem fogja megvárakoztatni. Ő egy igazi úrinő volt, és mindig mindenhova késés nélkül érkezett. Ott is állt a megbeszélt helyen már akkor, amikor Gerard odaért, a szokásos ruházatában: egy pettyes fejkendő, egy matrózmintás póló, valamint egy kényelmetlenül hosszú szárú nadrág kiegészítve egy pár papuccsal... elég nagy feltűnést keltett volna, ha a tőle megszokott csicsás öltözékben jött volna el.
- Hogy szöktél ki?
- Az ablakon, a lepedőkkel. Mire gondoltál, baromarcú?
- Áh, klasszikus. – vakarta meg az állát. Látszólag meg sem lepte Maria modortalan beszédstílusa – Elhoztad, amit kértem?
Maria benyúlt a ruhája alá, majd előkapott onnan egy apró papírzacskót, tömve valami fehér porral és úgy nekivágta Gerardnak, hogy az majdnem kiesett a kezéből.
- Ez úgy egy kiló... – szippant nagyot az orrlyukába – egy adaggal kevesebb.
Ezután nem is csináltak semmit, csak csendben álltak és vártak a tengert bámulva. Hosszú percek teltek el kínos hallgatással, mígnem egyikük megszólalt.
- És a család?
- Szokásos. Még mindig ki nem állhatom őket. Tényleg, mi van a bunyóval. Be lehet még szállni a fogadásba?
- Az attól függ, mennyire gondoltál.
- Az apám most baszott hozzám két lepedőt, gondoltam mulatozok vele egy kicsit.
- Megoldjuk. Majd keresek rendezvényt az üzlethez – Gerard már egy ideje fogad mások pénzével illegális versenyeken, kakasviadalon – Fifti-fifti?
- Hatvan-negyven. Nekem.
- Legyen.
- És a gyerek?
- Még megvan... máig kérdés miért.
- Mert egy undorító mocskos féreg vagy.
- Hát, mindig is ezt szerették bennem a nők.
Ekkor Kikötött előttük egy apró kis vitorláshajó. Egyetlen egy alakot lehetett a fedélzeten látni. Magas volt, szikár, több helyen sebhelyek tarkították a bőrét. Selymes, szőke haja volt, ami érdekes módon majdhogynem tarkopaszra nyírt le, mert utálta igazgatni.
- Késtél, Rainbow! – ordította torkaszakadtából.
- Ne visítsd, te némber, mert idecsalod a sünöket. – morgott vissza rá.
- Mivan?! Verést akarsz, fafejű?
Miközben a két társ nekilátott ott helyben agyba főve verni a másikat, Gerard felugrott a fedélzetre, majd levonult a raktérbe, hogy ellenőrizze itt van e minden, amit rendelt. A helység természetesen teljesen üres volt. Magát a hajót ellenőrizte, hogy jó állapotban van e.
- Honnan szerezted? – kérdezte Leotól, miután visszaballagott hozzájuk. A két jómadár azóta befejezte a kakaskodást, és fáradtan lihegve hevertek valahol az árnyákban.
- Don Gatto-nak volt egy pár haverja, akiknek már nem kellett, így aztán lepasszolta.
- Mi történt a haverjaival?
- Hát... már alulról szagolják az ibolyát. Valaki köpött a sünöknek. – kacsintott rájuk.
Rövid, kínos csend.
- Oh...
- Oh...
Többet nem is tudtak beszélni, mert bekanyarodott egy kocsi a dokkuk elé. Elegáns, fekete szívű, lapos tetjű, kicsit alacsony limuzin volt, az oldalán egy-egy pótkerékkel. Két darab öltönyös fazon szállt ki belőle, egyik kezükkel a zsebükben, a másikkal a zakójuk alatt. Valahol ott tarthatták a fegyvert, de mivel mindkét kézfejük el volt rejtve, nem lehetett megmondani, pontosan melyikben. Bevett szokás, ha óvatos emberekkel akartál óvatos lenni.
- Hé! Te vagy az a bizonyos „Law”?
- Mamma-mia, nem gondoltam, hogy máris itt lesztek.
- Hagyjuk a rizsát. Itt van, amit Gattonak ígértél.
Gerard egy elegáns mozdulattal hátralendítette a kezét, majd bemutatta a portékáját.
- Íme. Saját magam bérlem a kikötőtől. Büntetlen előélet, és erkölcsi bizonyítvány is jár mellém. Akkor „fuvaroztok” itt bármit, amikor csak akartok.
A két gengszter zavarodottan nézett előre. Egy ilyen hely az aranynál is drágább most, hogy a zsaruk mindenhol próbálják levadászni a magukfajtákat. Gerard eddig mindig elkerülte, hogy akárcsak egy kihallgatásra is elvigyék, így nála tökéletesebb embert a falazáshoz nem is találhatnának.
- Mennyibe?
- Négy rongy havonta... kézpénzben! – jól tudta, hogy Gatto emberei nagy tételben üzletelnek Szicíliában, így könnyedén kérhet egy ekkora összeget a kikötőért a kontinensen.
Borsos ár volt, ehhez kétség sem fér. Megtehették, hogy itt helyben lelövik őket, ahogy legtöbbször szokták a túlzottan merész ügyfelekkel. De ez a férfi a saját szavahihetőségét akarta nekik eladni. Az ő erkölcsi bizonyítványa nélkül fabatkát sem ér a hely. Nem ölhették meg.
- A fakabátok járnak erre?
- Tökéletesen biztos, hogy egyszer sem fognak. Ha megteszik, hát megeszem a kalapom.
Az egyik férfi bólintotta a másiknak, mire az odaszaladt a kocsihoz és előrántott onnan egy aktatáskát. Odaadta a társának, aki letette a földre, majd odagurította Gerardhoz.
- Itt az első hónap.
A svindler mohó arccal kinyitotta és szem alapján megbecsülte a benne található összeget. A pénzkötegek csinos kis stócokba rendezve hevertek a táskában, mint ugyanolyan címletű és valutájú volt. Első ránézésre négyezer líra. Adhatták volna kicsit nagyobb címletekben, akkor talán nem töltött volna meg egy egész aktatáskát.
~ Nekem akarják az aprójukat lepasszolni...
- Nagyszerű, az alku ezennel megköttetett. – mondta színpadiasan, majd odalépett a két öltönyös fazonhoz és kezet rázott velük.
- Ez is csak üzlet...
Ekkor egy újabb kocsi futott be a másik mellé. A két maffiózó legnagyobb meglepetésére egy rendőrautó volt. Különös módon a szirénája nem üzemelt, és nem is úgy parkolt le, hogy a másik autó útjába álljon.
- A zsaruk! Ez csapda! – mindkettő azonnal elő is rántotta a fegyverét, egy régimódi tompson géppuskát az öltönye alól. Az egyik a csövet a rendőrkocsi felé, a másikuk pedig Gerard felé szegezte.
- Nyugalom. Nem megmondtam, hogy ez a hely tökéletes?
A rendőrjárműből egy fiatal, huszonéves nő szállt ki. Hosszú fekete haja és világos tónusú, mély tekintetű szemi voltak. A városban jól megszokott rendőri egyenruhát viselte. Oldalán ott lógott egy pisztolytáska, a másik oldalán pedig egy bilincs és egy gumibot.
- Bocs, hogy késtem, a főnök ottartott. Sok a munka manapság, tudod e?
- Nem tudom miről beszélsz... – felelte az arcán kaján vigyorral, majd odament és annak rendje módja szerint üdvözölte a lányt.
- Sikerült frissíteni az engedélyem.
- Igen, bár a pecsétet nehéz volt rátenni. Ezért még felárat is kérni fogok később.
- Minden itt van nálam – csapott a mellkasához az egyik kezével – ne aggódj Aleena, később majd elszámoljuk.
A két gengszter meg is kapta a Gerard nevével fémjelzett működési engedélyt, majd egy kalapemelés kíséretében távoztak is, mielőtt még gyanúsan sok időt töltöttek volna a kikötőben. A négy jómadár magára maradt. Leo azonnal intett is nekik, hogy vonuljanak valami kevésbé nyitott helyre, ahol nehezebb őket észrevenni. Végül egy egyszerű kikötői sikátor mellett döntöttek.
- Szóval, mi a nagy ötlet?
- Nos, ez a nap is eljött végre. – válaszolta a svindler titokzatosan, majd a korábban kapott papírzacskót egy közeli fahordó tetejére dobta. A többiek kíváncsian állták körül és pillantottak bele a papíros tartalmába.
- Te, ez az amire gondolok?
- Mi van, nem láttál még havat?
- De. Csak próbálok rájönni, hogy ez micsoda.
- Ez kokain, mi más lenne.
Hosszú, kínos csend következett, miközben Aleena csillogó szemekkel bámulta a portékát. A városban a rendőrség az egyetlen hely, ahol ilyenekkel foglalkoznak, no persze ott is csak a kevésbé erkölcsös piszkolják össze magukat. Bár tény és való, hogy nagy pénz van az efféle holmikban.
- Ezzel akarsz engem kifizetni?
- Miért, nem jó?
- Több, mint jó! Könnyedén lepasszolom majd a terjesztőknek. – dörzsölte össze a tenyerét a fiatal rendőr.
- A bevételt egyenlően osztjuk el, így mindenkinek jó lesz.
- Nem is tudom... a Mamma nem fog örülni, ha ilyet lát majd az utcáin.
Gerard nyelt egy nagyot. Ha valaki ebben a városban akarta a napi betevőre valót megkeresni, három fontos szabályt kellett észben tartania, melyen Donna Mamma, a vidék leghírhedtebb maffiavezére állított: a családtagjaira szigorúan tilos kezet emelni, a területén sosem szabad bármiféle kárt tenni, és végezetül, aki az ő városában akar üzletelni, nem lehet üzletének tárgya sem drog, sem pedig nők. Leonak volt alkalma még fiatal csempész korában megtapasztalni milyen is az, ha valaki kihúzza a Mamma-nál a gyufát. A fickóból nem sok minden maradt, amit a rendőrök beazonosíthattak volna, miután a maffia kezelésbe vette. Jól ismerte a szabályokat, mert annak idején ő maga is be akart lépni a maffiába. Sajnálatos módon azonban a családjával fikarcnyit sem törődő, a kegyetlen szúrásairól elhíresült csempész nem felelt meg az elvárásaiknak, így aztán megegyeztek annyiban, hogy nem fogják egymás vizét zavarni, de nem is lesz köztük az üzletinél elmélyültebb kapcsolt.
Gerardnak is elég vegyes érzelmei voltak a maffiával kapcsolatban. Amikor megörökölte a családja háború elől kimenekített pénzét azt hitte, élete végéig vígan éldegélhet egy tengerparti villában. A magas infláció, no meg persze a mérhetetlen költekezés és hazardírozás jócskán hozzájárult, hogy alig egy év alatt elherdálta az egész családi vagyont, s nem kevés adósságot zúdított a nyakába. Ekkor többször megpróbált beházasodni egy tehetős családba, mert szerencsére elég jól bánt a szavakkal és azt is tudta, hogy kell egy hiszékeny nőt levenni a lábáról. Ezzel sajnos csak annyit ért el, hogy születet egy gyereke, akit aztán neki kellett eltartania. De ezt az apró kis malőrt egyszer sem bánta meg az élete során. Lia amúgy is sokmindenben az apjára ütött.
Ekkor költözött ide, ebben a forgalmas, dél-olaszországi kikötővárosba, hogy megcsinálja a szerencséjét. A boldog évek alatti mértéktelen szerencsejáték megtette a hatását, és kellően kikupálódott ahhoz, hogy a különféle trükköket és átveréseket mesteri szinten használja. Sok helyen ügyeskedett már, hogy az annyira imádott bohém élethez kellő pénzt összeszedje, csempészettel, ingatlanokkal, illegális fogadásokkal, mindenféle csalással a különféle szerencsejátékokban. Most azonban veszélyes vizekre evezett.
- Biztos, hogy ezt akarod. A maffia kicsinál téged, ha megtudja, hogy drogot hoztál a városukba.
- Azért a rendőrség az egyetlen terjesztő, mert egyedül őket nem képesek a Mammáék lekapcsolni. Nem hiszem, hogy bármitől is félnek kéne.
Titkon azonban nagyon is aggódott. Nem azért, mert nem tudna időben elmenekülni, hanem azért, mert a maffia már most is rajta tartja a szemét. Ezt ugyan nem szokta híresztelni, de egy véletlen balszerencse folyamán ő is a „család” tagjává vált. Eredetileg zért jött ide, ebbe a városba, mert a féltestvére, Will, aki nem mellesleg kiváló festő is volt, itt lakott. Csak később jött rá, hogy megnősült, és a kedves feleségéről meg kiderült, hogy nem mellesleg a maffia egyik vezetőjének a lánya. Így, bár szegről végről, de ő is abba az említett családba tartozik. Annál pedig csak egy rosszabb van, amikor egy nagyravágyó idegen szegi meg a törvényeidet: ha a saját családtagod szegi meg a törvényeidet.
- Nem lesz semmi baj. Eddig mindig megúsztam...


*** Néhány héttel később ***

Kora reggel kopogtattak a kis lakás ajtaján, amikor még a nap sem bújt elő a dombok mögül. Ahogy az lenni szokott, Lia nyitott ajtót a szokásos éjszakai szerelésében. Legnagyobb meglepetésére még darab öltönyös fazon várta őt.
- Itt lakik az a „Law” nevű lókötő? – kérdezte az egyik mogorván.
- Őőőő...lehet? – mosolygott vissza rájuk a lány bájosan, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi folyik körülötte.
- Add át neki, hogy ma délután várja a Mamma. Négyre. El ne merjen késni! – rivalltak rá a lányra, aztán sarkon fordultak és lezúgtak a lépcsőn.
Mikor Lia visszament a napplaiba, Gerard már ébre volt, és az asztal mellett ült, kávét szürcsölgetve. Egész biztos, hogy mindent hallott, ami az előtérben történt, hiszen a lány is számtalanzor hallgatta már ki őt, amikor egyik-másik simlis ügyéről beszélgetett.
- Komoly szarban vagy...
- Kisasszony, holtanultad ezt beszédet! – mondta úgy, minta nem is törődne, hogy behívták.
- Á, felejtsd el. – legyintett, aztán elővett a hűtőből egy joghurtot – Így akarsz menni?
Gerard ahogy végzett a kávéval felállt, majd berohant a hálószobába. Kisvártatva egy fekete tónusú, élére vasalt öltönyben tért vissza, hosszá passzoló kalappal és cipővel. Egy hibát nem lehetett a ruházaton felfedezni ami nem is csoda, hiszen korábban már számtalanszor vette hasznát, amikor tehetős embernek adta ki magát. Még a haját is hátrafésülte annak rendje módja szerint.
- Na, hogy festek?
- Mint egy idióta...
- Igen... sajnos. Egyébként történt valami érdekes?
- Ó, semmi különös. Kaptam megint egy intőt, elvileg valami fegyelmis csóka is jönni fog majd a házhoz.
- Kinek a címét adtad meg?
- Emlékszel arra az üresen álló házta a belvárosban, amit a múltkor adtál el? Na azt.
- Okos kislány. – mondta, miközben megsimogatta a feje búbját – Este jövök, ne maradj fenn sokáig.

A helyi maffia egy meglehetősen egyszerű, letisztult stílusban épült házba rendezkedett be. Tökéletesen illeszkedett a jól megszokott, egyenletlen utcákkal teletűzdelt mediterrán város látképébe. A falairól itt-ott már lekopott az istenverte napsütéstől a vakolat, más oldalain pedig a hűs párára odarakódott penész tarkította az amúgy egyenletesen rozsdabarna házat. Egy bejárata volt csupán, amit több ablakból is szemmel lehetett tartani.
Gerardot egy a ház végében található, függönyökkel elsötétített terembe vezették. Az első dolog, amit észre tudott venni, hogy a hely dugig volt tömve fegyveresekkel, akik mind-mind a családot szolgálták. Elmenekülni esélye sem maradt, és nem is valószínű hogy el fogják engedni. Olyat csinált, amit elvi okokból nem próbált még meg senki az égegyadta világon ebben a városban. Középen egy kényelmes karosszékben ott ült maga a maffia vezére, a könyörtelenségéről és határozottságáról hírhedt Donna Mamma.
- Édes gyermekem, remélem tudod, miért hívattalak ide? – a tekintet mint mindig most is hideg volt, és képtelenség volt róla bármiféle érzelmes leolvasni.
~ Ez nem jó! Azonnal ki kell találnom valamit. Ha ezek tényleg megtudták, hogy közöm van a porhoz itt helyben lelőnek.
- Mire gondol egész pontosan.
- Ne add nekem itt a bolondot. Ilyen szégyen sem kényszerültem még átélni, hogy a saját családom holmi ócska kis rendőrrel kavarjon! Magyarázatot követelek.
Gerard ledöbbent. Majdnem el is kiálltotta magát örömében, tiszta szerencse, hogy az évek alatt megtanulta magába fojtani az érzelmeit.
~ Ezek azt hiszik, hogy kikezdtem Aleenával. Biztos figyeltek, amikor a kikötőben voltam. Hát persze, a maffiatörvény, a családtagok nem mutatkozhatnak rendőrökkel. Ebből még könnyedén kidumálom magam.
- Gyanús lettem, és ki akartak hallgatni, de nem volt semmijük, ami alapján bevihettek volna, ezért kutakodtak utánam.

- Nos ez... sajnálatos.
- Esetleg, ha lenne némi tőkém hozzá, tudnék magamnak új személyazonosságot készíteni. - próbálta meg még egyszer megkísérteni a szerencséjét.
- Elég. – a teremben még azok is összerezzentek, akiknek közük sem volt Gerard ügyéhez – Elhiszem, amit mondassz. Ez egyébként is csak mellékes. Szeretném, ha te is hozzájárulnál a családi vagyon gyarapításához. A napokban érkezik pár nagyon fontos szállítmány. Ezzel párhuzamosan a kis ingatlancéged forgalma... hogy is mondjam... megugrik. Érted, mire gondolok?
Hirtelen nem tudta, jobban járt e, vagy inkább be kéne e vallja, hogy kokaint jutatott a rendőrségnek. Azzal, hogy nem lövik le itt helyben, sikerült egy újabb adósságot begyűjteni, ezt azonban nem fogja tudni olyan letörleszteni, mint a korábbiakat. A cége papír alapon valóban foglalkozik raktározással (a tömblakások elhagyatott garázsaiban) és még adás-vételt is rendszeresen bonyolítanak le (nem létező, esetleg már eladott épületeknél), de pont emiatt sose tartotta szemmel a házakat, ahol ezek működtek. Ha a maffia üzleteléseit rajta keresztül akarják majd tisztára mosni, az hamar szemet szúr a zsaruknak. Abból a ganéból még Aleena sem fogja tudni kihúzni... meg talán nem is fogja. A mai napig nem tiszta neki, hogy a lány mit tenne vészhelyzetben, eddig még minidig megúszta, amit csinált.
- Ezer örömmel, pár napon belül elintézem a szükséges papírmunkát is.
- Kapsz három napot.
Gerard nyelt egy nagyot, majd meghajolt.
- Távozhatsz, fiam. Remélem örülsz, hogy végre a család teljes jogú tagjává váltál. Az egyik unokahúgom nemrég érdeklődött is felőled. Azt mondta, már lassan két hónapja nem talál téged sehol.
- Elfoglalt voltam... – még jól emlékezett rá, amikor nem kevés pénzt sikerült némi flörtöléssel szereznie tőle.
- Ne feledd: a családod mindennél fontosabb.
S ahogy Gerard kiballagott a teremből, bosszúszomjas fejjel egyre csak arra gondolva, hogy fogja mindezt túlélni, egyetlen gondolat szálingózott fel s alá a fejében.
~ De jó... család...

Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Kedd Júl. 11, 2017 8:23 pm

  Nehéz az ember élete ebben a világban. Annyi mindenre kell figyelnie, hogy egyáltalán életben maradhasson. Nem elég, hogy állandóan a jó fiúkat játszó zsaruktól kell tartani, de még az ellenséges család tagjaitól is. És amikor végre valahára, egy hosszú nap után valaki a jogosan kiérdemelt itókáját inná meg a helyi bárban - hisz végre-valahára legalább a hírhedt alkohol tilalomnak vége lett - akkor a helyi suhancok próbálkoznak be nála.
  New Carolusburg...hát, mit is mondhatnék el róla? A felhőkarcolók még frissen és újan csillogva törnek az égbe, hirdetve azt a gazdasági fellendülést, amin nem rég esett át a város. Minden épület aljában üzletek egész sora várakozik arra, hogy az unatkozó városi ember betérjen és értékes dollárokat dobáljon ki teljesen értelmetlen dolgokra. A város, ahol a hentes üzlet mellett bordély található, és még a logikát is érti minden egyes lakosa - mindkettő csak hústermékekkel foglalkozik. A város, ahol mindenki tiszta ivóvízhez jut - amennyiben ezen valakik a gazdagok közé tartoznak. Az egyszerű, csóró munkásembernek súlyos pénzeket kell fizetnie havonta ahhoz, hogy legyen elég tiszta vize fürdéshez, főzéshez és mosáshoz. A helyzet még elkeserítőbb volt évekkel ezelőtt, amikor beütött az alkohol tilalom. Valamelyik hülyének fent, a Fővárosban eszébe jutott, hogy valahogy szivatni kéne a népeket, meg túl sok a részeges, magukat "selfnek" nevező egyén, és nagyon durvák a bűnözési mutatók - s az egészet a piára fogták. Na már most, azt nem vették figyelembe, hogy
1.) minden egyes bűnözőre kettő lefizethető zsaru jutott
2.) az emberek egy ideig tűrik a víz hiányát, de a piáét nem!
3.) nagyobb problémát jelentettek a drogkartelek, mint némi itókázás

Na persze, a drogokból súlyos jövedelmek ütötték a fejesek markát, hát hülyék lettek volna ténylegesen fellépni ellenük. Az a pár becsületes zsaru, aki megpróbálta ténylegesen ellátni a feladatát, hisz talán - Isten mentse a lelküket! - aggódtak az állampolgárokért, azokat szisztematikusan félreállították, és hamarosan közlekedési rendőrökként folytathatták tovább a pályafutásukat. Óh, New Carolusburg, hogy én mennyire imádom ezt a várost! Az alkoholtilalom ,ahogy említettem, mókás egy időszak volt. Ekkor lendült bele a bizniszbe úgy isten igazából Donna Mama...s ekkor kezdődött az én történetem is. Egészen eddig a Donna inkább csak a háttérben szervezkedett, kisebb családokat olvasztott a sajátjába, de semmi komolyabb akciót nem szervezett. Kicsi, de legalább biztos lábakon álló család volt a miénk, összetartottunk, és az újak is hamar megtalálták a helyüket. Amikor jött az a bizonyos tilalom, nagy üzemben kezdtünk piát csempészni a szegényebb réteg tagjainak. Egyesek azt mondták, hogy ellágyult a Donna szíve. Mások meglátták benne az üzleti lehetőséget. Nekem a problémám azokkal volt, akik elpuhultnak vélték a család fejét...

Évekkel korábban, egy koszos kis sikátorban

  Hűvös északi szél süvített végig a sikátoron, magával sodorva a csőcselék bűzét. A sötétben álló fiatal férfi elegáns öltönyével, lakkozott cipőjével és úri beállásával igen csak elütött a látványtól. Azon pár alak, aki megfordult a környéken, gyorsan tovább is állt. Úri emberek ide nem jönnek...ha még is, akkor az csak problémát jelent. Az alak pedig teljesen nyugodt volt, komótosan gyújtott rá egy szivarra és élvezettel szipákolta be a füstöt, majd eregette ki nagy lustán. Fél órát várakozott, s bár nem látszott rajta, már kezdett ideges lenni, aztán végre-valahára megjelent az a személy, akire várt. Hosszú ballonkabát takarta el szinte a teljes alakját, kalapját a fején olyan mélyre húzta, hogy az egész arcát elfedte. Ő is ugyanolyan kimért és nyugodt volt, mint a várakozó alak.

- Nem hittem volna, hogy tényleg egy ilyen lepukkant helyet választ majd.
- Itt...legalább nem zavarnak meg illetéktelen alakok. Még a hülye zsaruk is messze kerülik ezt a helyet.
- Tehát, miről lenne szó?- tért a fickó a lényegre.
  Nagyon nem volt kedve itt várakoznia tovább, mint amennyi szükséges volt, és a "szükséges" igazából már abban a percben lejárt, hogy ebbe a nyüves városba tette a lábát.

- A megbízóm...hogy is fogalmazzak, egy igazán csak figyelemre méltó hölgy, akinek nagy befolyása van a városban és mostanában egyre csak növekszik a hatalma. Ennek a hölgynek bizony védelemre van szüksége.
- És hogy jövök én a képbe?
- Olvastam az aktáját, Crispin Shadowbane. Szépen megjárta a ranglétrát. Egyszerű kis tizedesből törzsőrmesteri rangig vinni. Három háborút végig szolgálni, dícsérettel leszerelni...aztán jött a züllés időszaka. Kisebb bandaháborúk. Aztán két héttel ezelőtt meggyűlt a baja a Fairbranch családdal is. Álnok kis szuka a vezetőjük, nem igaz?
  A kérdezett alak összerázkódott az emléktől. Az a szuka Amelie. Valahogy a nyomára akadt és azóta is üldözte őt. Pedig nem csinált semmi durvát. Csupán betört a lakásába - kicselezve a húsz ostoba őrt - kiitta a fél borospincéjét és utána még be is osont a hálószobájába, ahol a drága családasszony békésdeden aludt, a nyári hőségben meztelenül. Sajnos a nő felébredt, észrevette a betolakodót és az a sikoly...még évek múlva is kísérteni fogja Crispin-t. Hát igen, azóta folytonos menekülés az élete...
- S magának mi köze hozzá? Illetve Mama-nak?
- Óh, tehát tudod, hogy ki küldött engem? Így sokkal egyszerűbb a dolgom. Tudod, Donna Mama...hát, nem nagyon van jóban mostanában a Fairbranch családdal. Személyes ügy, ennél többet nem árulhatok el. De most, hogy nagyban dúl a Tilalom, és a Donna belekezdett a nagy bizniszbe, sok tekintetet von magára. És a legtöbb tekintet bizony nem éppen a legkedvesebb. A megbízómnak szüksége van olyan emberekre, mint maga: harci tapasztalat, több évnyi szolgálat, nem fordul fel a gyomra a gyilkosságtól...na meg persze, fusiban van az ellenséges családdal. Tehát, mit szól?

A jelen

  Istenem, hogy hányan dícsérték a Mama-t a magabiztosságáért, azért, hogy mindig bele mert valami újba vágni és mindig sikerült neki jól kijönnie minden ügyletből. Mennyien dícsérték elszántságát, és azt, hogy milyen félelmetes ellenségként tartották őt számon. Tényleg, mindenki dícsérte - merték volna másképp tenni. A város nagy része a zsebében volt, a zsaruk a talpát nyalták, amikor csak meglátták, a helyi rendőrfőnök minden helyi rendezvényre személyesen hívta el, a polgármester pedig nem mert nélküle döntést hozni. New Carolusburg-ban immáron már csak három család maradt: Donna Mama, a Fairbranch szuka...és az unokatestvére által vezetett Fairlight család, akik csak nem rég törtek be a városba, de már most olyan erőt képviseltek, amivel számolni kellett.
  Az egyetlen dolog, amit a sok imádó nem látott meg, hogy nekem mennyi dolgom volt ezzel a nőszeméllyel. Félre értés ne essék, hűségesen szolgáltam őt, és egyszer nem adott rá okot, hogy haragudjak...na de annyiszor kellett már kimentenem őt a csávából úgy, hogy Ő még csak észre se vette azt. Az elmúlt hónapokban kész rémálom volt az életem, amióta elkezdett a Bájgúnár Herceggel találkozgatni. Nem tudom, hogy kicsoda vagy micsoda ez az Armin, de nagyon nem bíztam benne. Persze, Donna Mama szerint üzleti megbeszéléseket folytatnak...de ha Ők azt csinálják, akkor én meg egy hithű keresztény vagyok, aki anti-alkoholista! Tehát: rohangáltam ide, rohangáltam oda, az utolsó pillanatokban akadályoztam meg, hogy kinyírják szegény családfőnket. Az idegeim rojtosak már, állandóan remeg a kezem, és erről a nőszemély meg semmit sem tud! Akárhányszor meglát engem kimerültem és fáradtan, mit kérdez?
"Ajjh Crispin, már megint italozni voltál? Vagy nőzni? Ha így folytatod, hamar kiégeted magad."
  Én meg mit mondhatnék? Csak bólogatok és megköszönöm a tanácsát és ráhagyom, hogy folyton iszok. Évekkel ezelőtt, amikor a fickó a sikátorban felajánlotta, hogy legyen a család első számú testőre, azt hittem, hogy csak viccel. Azt mondta, hogy nyugis meló lesz, szinte nyugdíjasoknak való. Rohadjon meg, azóta már a hajam is elkezdett kihullani.

  És most mit csinálok? Itt üldögélek egy bárban, a család területének szélén. Nem akartam most még véletlenül se belefutni Bájgúnárba, vagy a Ripacskodó emberébe, Kristin-be, se Mama-ba se a Fairbranch szuka valamelyik emberébe. Élvezettel hajtom le a whiskey-t és élvezem, ahogy a pia végig marja a torkomat. Éget, és a könnyeim is kicsordulnak tőle, de bőven megérdemeltem ezt a kényeztetést. Az utcán ekkor süvít el egy szirénázó rendőrautó. Álszentek. Manapság már senki se üldözi itt a bűnt, csak néha napján bekapcsolják a szirénát, hogy előbb érhessenek a kedvenc sörözőjükbe, vagy éppen felvegyék a védelmi pénzt valamelyik piti drogdílertől. A családok hagyják ezeket a barmokat futkosni az utcán, hisz nagy kárt nem csinálnak, meg nem akarnak a rendőrfőnökkel sem kibabrálni, szegénykének így is nehéz az élete, hogy egyszerre három család zsarolja őt valamiféleképpen, hogy mindig leadja nekik a drótot. Az emberek ordibálnak, újságárus fiúk árulják a helyi szennylapot. Az ajtó nyílik. A bejárat felett elhelyezett csengő dallamától már borsódzik a hátam. Minden ugyanolyan volt itt, mint mindig, évek óta változatlan. Amiért áldottam is az eget, hisz legalább volt egy biztos pont az életemben. De egyszer biztos, hogy letépem azt a szart a helyéről!

- Hát, látom Crispin, hogy ismét itt talállak.
  A Donna hangjára riadtan fordultam meg. Ott állt Ő, teljes életnagyságában és bátorítóan mosolygott rám. A csapos a földre vetette magát és hálálkodott, hogy volt olyan kedves, és az Őfenségesasszonysága meglátogatta szerény kis italozóját. A vendégek közül páran összesúgtak maguk között, mások inkább menekülőre fogták a dolgot. Unottan bámultam vissza az amúgy igen csak attraktív, gyönyörű nőre, akin nem látott meg a sok stressz, ami a "munkájával" jár. A gonosz nyelvek szerint a Hercegecske mindig frissen tartja őt. Hát, ez meg már nem az én dolgom. A velem szemben lévő üvegfalon visszacsillanó napfény bántotta a szememet, hunyorogtam, de nem fordítottam félre a tekintetem.
- A szokások rabja vagyok, Donna. Viszont magát még életemben nem láttam itt. A helyi whiskey elég tűrhető, a sörből inkább ne próbáljon inni. Két korsó, és fejre áll tőle még a szakképzett alkoholista is.
  A nő gyöngyöző kacaja betöltötte az egész helyiséget. Ezzel a kis mosollyal, a nevetésével már sok férfit levett a lábáról. Nem csoda, hogy ilyen sikeres volt. Nem volt olyan tárgyalópartner, aki sokáig bírta volna a jelenlétében úgy, hogy még az ép eszét is megőrizte...aki meg alábecsülte őt, az hamar nagyon megbánta a dolgokat. Azonban a vidám kis pillanat el sem tűnt, amikor már lendültem, a bárszéket kirúgva magam alól. Bal kezemmel a hátam mögé taszítottam a Donna-t, jobb kezemben tartott pisztoly - amit menet közben kaptam elő a kabátom alól - pedig gyors egymásutánban kétszer dördült el. Két hulla vére és agyveleje szennyezte be a padlót és az oszlopokat. Láttam, hogy amint Mama belépett a bárba, pár rossz arcú egyén susmorogni kezdett egymás között. A hülyék nem tudták, hogy én ki vagyok, de én ismertem őket. A Szuka emberei, huszadrangú kis fogdmegjei voltak, akik a kis pitiáner bűnözőkkel voltak elfoglalva. Azt hitték, hogy majd megölhetik a Donna-mat, és ezzel előre jutnak a ranglétrán, talán még fontos emberek is lesznek. Hát, a pályafutásuk itt gyorsan véget is ért. Letörölgettem öltönyömről azt, amit le tudtam és csendesen ácsorogtam a két hulla előtt. Karcsú kéz ért a vállamhoz és fordított maga felé.
- Mondd csak Cris, ezen pár év alatt hány merényletet is akadályoztál meg ellenem? Nehogy azt hidd, hogy akár egyet is sikerült eltusolnod előlem. Pontosan tudom, hogy mit csináltál idő közben....Csajozni meg italozni időd sem volt. De most, egy kis ajándékom lenne a számodra.
   El képzelni sem tudtam, hogy milyen ajándékról is beszélhet a Donna, de a torkom összeszorult...általában az ajándékok soha sem szoktak jól elsülni. De hát, csak nem nyiratja ki az első számú testőrét?


_________________
Azonnali: A család az első... Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

6Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Szer. Júl. 12, 2017 7:29 am

Az apró műhely szolidan bújt meg a csendes kis utcácskában. A sötét fa ajtóhoz tökéletesen illett az elegáns, de mégis visszafogott, kissé kifakult cégér. Az egész hely bájos vendégszeretetet sugárzott, ami egy ilyen, kissé elhagyatott környéken igen nagy előny. A tulaj - általában - éppoly szívélyes volt, mint maga az üzlet, a kedves vevő személyétől függetlenül.
Persze csak általában. Jelen pillanatban Eiryn épp a munkapadja fölé hajolva, elmélyülten dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyva a kedves vevőt. A kedves vevőnek ez persze nem teszik, de az ékszerész rá sem hederít. Ha valaki a Család értékes tagja, annak nincs sok félnivalója, még ha a kedves vevőt Marco Espositonak hívják is, és ismert rablógyilkos.
Eiryn pedig kétségkívül értékesnek számít. A Család - és talán az egész kontinens - legjobb hamisítójaként illetve értékbecslőjeként komoly szolgálatokat tesz Donna Mamának. Ezt pedig mindenki, akitől volna félnivalója, éppolyan jól tudja, mint ő maga - a Keresztanyával pedig senki sem szívesen húz ujjat. A másik dolog, amiért semmi oka nincs az aggodalomra, az az egyszerű ok, miszerint nem csak a Családnak van hasznára, hanem mindenkinek, aki gyorsan le akar passzolni valami értéket, amit itt-ott "talált". Na meg persze ott van a hátsó szoba is.
Mint most is. Amint befejezi a munkát, mosolyogva az ügyfélhez fordul.
- Miben segíthetek, Signor Esposito? - kérdezi udvariasan, elegánsan észre sem véve a másik halántékán lüktető eret. Az úriember mordul egyet, majd a lány felé lök egy nyakéket, hatalmas gyémánt függővel. Eiryn ügyesen elkapja, majd a munkapadhoz sétál vele, és alaposan megvizsgálja a követ.
- Gyönyörű csecsebecsét talált, Signor Esposito - jelenti ki, miközben a keménységet illetve a fénytörést vizsgálja.
- Ha jól sejtem, ez itt egy igazi kis kincs. Ön mit gondol? Elfogad érte nyolcszáz dollárt?
Marco Esposito megfeszül az ár hallatán, és Eiryn attól fél, hogy felrobban az ér a férfi halántékán. Persze akkor egyáltalán nem kellene fizetnie, na de egy hulla olyan mocskos dolog! Nem szeretné a délutánt takarítással tölteni. A kedves úriember ökölbe szorított keze ellenére sikeresen mérsékli magát, mert csak halkan ordítja bele a véleményét az ékszerész képébe.
- Te mocskos szuka! Ez maga a Szivárvány Szeme, amit nemrég rekordösszegért árvereztek el!
Eiryn csak mosolyog. Természetesen tudja, hogy ez a Szivárvány Szeme, nem is lenne jó szakember, ha nem tudná. Pusztán arra volt kíváncsi, hogy az ügyfél mennyit tud az ékkő valós értékéről, mert ha alábecsüli, ki ő, hogy lebeszélje egy előnytelen üzlet megkötéséről? A nagylelkű adományokat kifejezetten udvariatlanság elutasítani. Ahogyan az is, ha felhívná a kedves vevő figyelmét saját ostobaságára.
- Valóban? Ez esetben hadd pontosítsak, Signor - válaszolja inkább - A Szivárvány Szemét pontosan negyvenkét napja árverezték el, korántsem rekordösszegért. Az csak a sajtó porhintése. A rekordot a Cullinan-gyémánt tartja, méghozzá 400 millió dollárral. Ami a Szivárvány Szemét illeti... Nos, a Moussaief Vörös hétmillió dollárt ér, és még annak is csak a tizedét fizette ki érte az előző tulaj.
Ez persze csak egy durva kerekítés, a Szemet 860.000 dollárért adták el, de hát nem lehet terhelni a kedves ügyfelet mindenféle pontos, de rendkívül hosszú százalékos arányokkal. Egy percre elgondolkodva csücsörít.
- Nos, amennyiben ez valóban a Szivárvány Szeme, teljes hetvenezer dollárt megajánlhatok érte. A legteteje nyolcvan, ne is számítson többre.
Signor Esposito dühödten átkozódik egy sort.
- Most mondtad, te vérszívó bestia, hogy hétszázezret ér!!
Eiryn csendesen elmosolyodik.
- Csak annyit mondtam, Signor, hogy ennyiért árverezték el. Az értéke teljesen más tészta. Az előző ára nagyrészt néhány bolondnak köszönhető, akik csak azért hajlandóak voltak pár százezer dollárt kifizetni, hogy dolgozhassanak a nyers gyémánttal, majd mivel nem akarták veszteséggel befejezni a mókát, az árverésen rátettek még pár száz dollárt az alapárra, hivatkozva a csiszolásra és a foglalásra. Néhány sznob idióta pedig örömmel kiszórt rá ennyi pénzt, hogy bizonyíthassák a világnak: ők megtehetik, hogy egy csillogó kavicsért annyit fizetnek, amennyiből egy teljes család békésen eléldegélhetne egy évig. Ami az értékét illeti... - egy pillanatnyi hatásszünetet tart - jelentősen csökkent azzal, hogy ellopták.
Marco Esposito arca előbb elfehéredik, aztán elvörösödik. Talán szólna is valamit, de Eiryn közbevág.
- Tudom, ön csak úgy találta valahol. Nem hibáztatom. Egyes előkelő gazdagok csak úgy elhagyják az értékeiket, majd aztán lopást kiabálnak, hogy a biztosítójuk állja a hanyagságukat. De gondolja át. Azzal, hogy egy sereg zsaru nyomoz utána, jelentősen leszűkül a potenciális vevők köre. Közel nullára. Hiszen ha valaki ékszert vesz, azt általában hordani is szeretné, márpedig nem jó olyan kővel a nyakadban mászkálni, ami a börtönbe juttathat.
Signor Esposito újra közbe akar szólni, de az ékszerész feltartja kecses kezét, és folytatja.
- Persze szét tudom szedni és átalakítani, így egy jelentős vevőkört összeszedve, de lássa be, Signor, ennek a kőnek az értéke nagyrészt a nevéből fakad. Ha átcsiszolom, már nem a Szivárvány Szeme lesz, és így a töredékét sem fogja érni. Ugye megérti, hogy a Keresztanya nem lelkesedne egy veszteséges üzletért?
Marco elsápad. Eiryn finoman elmosolyodik.
- Persze én együttérzek önnel is. Tudom, milyen, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt elterveztük. Éppen ezért, a Donna jóindulatát jelképezve hajlandó vagyok kerek százezer dollárt fizetni önnek az ékszerért.
Signor Esposito olyan erősen szorítja össze az állkapcsát, hogy a lány attól fél, a végén még összetöri a fogait. Bár emiatt igazán kár aggódnia, hiszen ez a kedves vendég baja, nem csinál piszkot az üzletben. Végül a férfi nagy nehezen kiprésel magából egy biccentést. Eiryn kedvesen elmosolyodik.
- Azonnal, Signor. Gracie. Fredo! - kiált hátra, mire egy keménykötésű, vidám mosolyú alak kukkant be a hátsó szobából, ingujja feltűrve, kicsit hosszabbra hagyott fekete haja a szemébe hull. Az alkarján egy csúnya forradás húzódik, nemrég szerezte egy kisebb... balesetben.
- Hallottad a kis beszélgetésünket? - kérdezi a lány. Fredo biccent.
- Persze. Hozom a pénzt.
És valóban, a táska hamarosan már Signor Esposito kezében pihen, aki azonnal elkezdi átszámolni a bankjegyeket. Fredo vidám arca elsötétül.
- Nem bízol  a Családban, Marco? - kérdezi jeges hangon. Esposito megdermed a mozdulat közben, ahogy a táskába nyúl, és újfent elsápad. Az ékszerész Fredo feszülő vállára teszi a kezét.
- Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy Signor Esposito a család érdekeit tartja szem előtt. Mi van, ha véletlenül többet adtál?
- Így van! Pontosan! - kapaszkodik bele azonnal a felkínált szalmaszálba a férfi. A lány mosolyogva folytatja.
- Mindazonáltal meg kell értenie Fredo viselkedését is. Igen pontos ember, és sohasem csorbítaná a Keresztanya érdekeit. Semmi szükség ellenőrzésre.
Marco Esposito halványan helyesel, majd gyorsan távozik.
- Arrivederci! - szól még utána Eiryn, amire csak valami fojtott motyogás a válasz. egyedül az "Átkozott" szó kivehető az egészből. Fredo elővesz a zsebéből egy szivart, rágyújt, és kényelmesen kifújja a füstöt.
- Mennyit ér a gyémánt? - kérdezi nagy sokára. Eiryn újra elmosolyodik.
- A Keresztanya elégedett lesz. Megvan a felvevőkör a hasonló csecsebecsékre, szerintem legalább hétszázezret kapunk érte, ha úgy dönt, eladja.
Fredo felröhög.
- Jól átverted a marhát.
A lány kissé elfintorodik, ám a szeme vidáman csillog.
- Ugyan, Fredo, ne légy ilyen közönséges. Minden, amit mondtam neki, igaz.
- És mi van azzal, hogy "nullára csökken a vevők száma"?
- Azt mondtam, hogy "közel nullára".
- Meg át is akartad alakítani.
- Nem. Csak át tudnám alakítani, egy jelentős vevőkört összeszedve, de szerintem a Donna megelégszik az igen kevés, ám jól fizető eddigi ügyféllel.
A férfi ismét felnevet, Eiryn pedig csatlakozik hozzá. Évekkel ezelőtt nincstelenül, remény nélkül érkezett Amerikába. Talán meg is hal, ha Donna Mama nem figyel föl rá, és nem veszi a pártfogásába. A legértékesebb dolgot kapta tőle, amit csak lehet: Családot.

Felhasználó profiljának megtekintése

7Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Szer. Júl. 12, 2017 7:09 pm

Lexa Warde

Lexa Warde
Nekromanta
Nekromanta
New Hellenyork. A lehetőségek városa. Megannyi ember összejön itt, különféle tájakról, csak azért, hogy egy kicsike kis szeletet keríthessen magának a hatalmas tortából. Nőként kiérdemelni a tisztelet a családban nem egy egyszerű dolog. Mindenki úgy volt vele, hogy ez bizony férfimunka. Először nem is akartak családtaggá tenni, amíg rá nem jöttek, hogy szemrebbenés nélkül töröm ki bárki kezét, hazudok, vagy lövök le valakit. Azonban, még ha a saját családom el is fogadott, az íreknek és feketéknek nem igazán tetszett egy öltönyben járó, cigarettázó nő, aki nem mellesleg tag. Nem mindennapi látvány volt. A fiatalabbaknak még nem volt különösebb bajuk velem, azonban az idősebbeknek, akiknek a farkuk már csak a pénz és a pia gondolatára mozdult meg, (már ha megmozdult) azok nem néztek jó szemmel, ők túlságosan begyöpösödöttek voltak, akik képtelenek a változások elfogadására.

Amikor családtag lettem, természetesen nekem is bizonyítanom kellett folyamatosan, és velem nagyobb is volt az elvárás. A szokásos dolgokat kellett végeznem nekem is: pár pénzkollekciós körútra mennem, csempésznem, kísérnem valamelyik Capo-t találkozókra, a hasonlók. Azonban bármit is kellett tennem, sosem gondoltam erre az egészre úgy, mint valami munkára. Olyan volt nekem ez, mint egy hobbi, aminek egy nagyon jó megélhetés volt a velejárója.
Így tengettem hát napjaimat, egészen 1926, április 20áig. Ekkor volt a nap, melyre ma már inkább születésnapként tekintek. Ettől a naptól kezdve szólított mindenki „Donna Lexa”-nak, ettől a naptól kezdve, a családfőkön kívül senkinek nem lehetett egy rossz szava se rám. És nem is volt. Ezen a napon lettem én is Capo. Természetesen a többi velem egyrangúnak még voltak rosszalló megjegyzései – főként a hátam mögött – azonban a főnöknek volt annyi esze, hogy nem fog csak annyiért likvidálni, mert nő vagyok. Akkor meg sem választott volna.

---

A kávézó ajtaja megcsilingeltette a kis harangot, mely a félfa fölé volt elhelyezve. Komótos léptekkel haladtam be, és aprót biccentve a pultosnak foglaltam helyet a kijelölt kerek asztalnál. Kísérőm levette rólam a kabátomat, és a fogashoz vitte. Gyorsan sietett vissza, majd helyet foglalt mellettem. Az évek alatt, a találkozókra járásról megtanultam ezt-azt. Például, hogy az írnek tűnő középkorú férfi, aki három asztallal arrébb olvas újságot, és második kávéja már teljesen kihűlt, körülbelül kilencven százalék esély, hogy fel van fegyverkezve, és bizony a velünk „tárgyalók” küldték biztonságképp. Az asztalom alatt kell, hogy legyen felragasztva egy pisztolytartó, benne egy Smith and Wessonnal. A mögöttem lévő pultnál egy Remington 870es van, ami a mi javunkat szolgálja, hisz ez egy olasz kávézó, olasz pultossal. Ezen felül pedig a kabátoknál is van egy Colt pisztoly, azonban az csak végső óvintézkedés. Óh, és a legfontosabb szabály: Sose ülj az ablak felőli oldalra.
A csengő ismét felhangzott, ezúttal duplán, jelezve, hogy két újonnan érkező lépett be a kávézóba.
– Donna Lexa! – jelent meg a nyurga ír, hatalmas kamu vigyorral arcán, kezeit széttárva közeledett felém. Felakasztotta kalapját a kabátokhoz, majd egy gyors simítással hátratűrte zselében tocsogó rövidszálú haját – már amennyi volt neki -, és kezemet gyorsan megfogva adott rá csókot.
– Ráér az üdvözlés, amíg felakasztja a kabátját, Mr. Macgowan. Elvégre igazán meleg van itt. – döntöttem kicsit oldalra fejemet, és vetettem keresztbe lábaimat.
– Igen, igen… igaza van. – vigyorgott még mindig, mint akinek muszáj lett volna. A kísérője gyorsan odasietett a férfihoz, és lesegítette róla a kabátot, amit a fogashoz vitt. Helyet foglaltak mindketten velünk szembe, és kezeiket összekulcsolva az asztalon várták mondandónkat, de ők már előre tudták azt.
– Jól megy a whiskey biznisz, Mr Macgowan? – dőltem hátra.
– Szó mi szó, ez a prohibíció igen jót tett számunkra. – vakarta tarkóját.
– Van saját főzdétek, nemde? Igazi ír whiskey, biztos nagy rá a kereset. – kotortam elő egy doboz Lucky Strike-ot, és abból kivéve egy szálat kényelmesen rágyújtottam, nagyokat slukkolva belőle.
– Így igaz, Donna Lexa. De ön már ezt régóta tudja, nem? – vonta magasba a szemöldökeit. Ez a fajta viselkedés nagyon nem tetszett nekem.
– Azt mondod, hogy hibádzik a memóriám? – tettem fel a lábaimat az asztalra, miközben szúrósan néztem rá.
– Nem, nem ezt mondtam Donna Lexa… Csak… - kezdte kezeit tördelni.
– Csak? – futattam szemöldökeim a magasba.
– Sajnálom, Donna Lexa, bizonyára az én emlékezetem csal. – sütötte le szemeit.
– Figyeljen, Mr Macgowan. – dőltem az asztalra. – Ne játsszunk játékokat. A whiskeyből akarunk egy fair mennyiséget, teszem azt heti hatszáz, hétszáz litert minimum. De ha ezret küldtök, azt is kibírjuk. – Szívtam bele cigarettámba, majd elnyomtam a hamusba. – A terméket akarjuk, nem részesedést a bizniszből, cserébe, az eladott ár harminc százalékát megkapjátok… Csak hogy fent maradjon a béke– néztem rá szúrósan. Sehol sem volt ez fair deal, pláne, hogy ha ők is el tudják adni a whiskeyt, minek juttatnák hozzánk? De ebben most nem ez volt a lényeg.
– Donna Lexa, meg kell értenie, hogy a főnököm már kétszer elutasította ezt az üzletet… - kezdett el mentegetőzni, de én felemeltem a kezemet, amire azonnal csöndbe maradt.
– Nem, az előző húsz százalékos részesedés, az azelőtti pedig tizenöt százalékos részesedés volt. Ez három különböző ajánlat. – döntöttem kicsit oldalra a fejemet, amire ő lemondóan sóhajtott.
– Sajnálom, Donna Lexa, a főnököm nem fog belemenni az üzletbe… - kezdte masszírozni halántékát.
– Donna Lexa! – szólt a pultos hátulról. – Telefonhívása van. Fontos. – tartotta kezében a kagylót.
– Azonnal. – fordultam hátra, majd vissza tárgyalópartneremhez. – Egy pillanat. – miközben figyeltem az újságot olvasó férfit, akinek sas tekintete már rajtam volt, a telefonhívás óta. Ahogy sejtettem. Felálltam az asztaltól, majd komótos léptekkel a telefonhoz sétáltam, átvéve a kagylót.
– Miss Warde. – mondtam röviden a telefonba.
– Nem fogadták el? – ismertem fel főnököm érdes hangját.
– Nem.
– Sétálj ki a kávézóból. Most. – majd ahogy kimondta, már le is tettem a telefont, és sarkon fordulva az ajtó felé haladtam, és mikor ráhelyeztem kezemet a kilincsre, maradtam egy kicsit. Már hallottam, ahogyan csikorognak a székek a gyorsan felpattanó emberektől, azonban már késő volt. Géppuska ropogás hangjától visszhangzott a hely, ahogyan ripityára tört a kávézó üvegfala. Kinyitottam az ajtót, majd kimentem az utcára. A mellettem álló két öltönyös férfi aprót biccentett nekem, és én elővettem egy cigarettát, amire az egyik már elő is kapta az öngyújtóját, és meggyújtotta nekem.
– Legyen szép napja, Donna Lexa. – köszönt el tőlem, ahogyan beszálltam az autóba.
– Meg lesz Dante. – csuktam be az ajtót…

Mint ahogy mondtam is… sose ülj az ablak felőli részre. Úgy látszik az írek ezt nem tudják.

Felhasználó profiljának megtekintése

8Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Csüt. Júl. 13, 2017 11:46 am

Leon Wittman

Leon Wittman
Déli Katona
Déli Katona
Donna Mama családja valószínűleg pontosan olyan volt, mint a többi - bár ezt tapasztalat híján nehéz kijelenteni. Egy bonyolult, precíz rendszer, egy egyszerű és röviden is megfogalmazható céllal: gyorsan meggazdagodni, nem törődve közben a törvénnyel. Minden romantika nélkül. És mint minden családban, a tagok vagy beleszülettek vagy adoptálták őket, utóbbi esetben pedig; vagy a szülők keresték meg a gyereket, vagy fordítva. Nagy ritkán pedig... néha a kettő egyszerűen csak véletlenül összefutott.

- * -

Leon könyékig olajos volt, amikor végre kimászott a Chevrolet Corvair 500-as alól. Nem volt egy öreg lány, csak pár éve volt kint az utakon, de annyi baj volt vele mintha már a pubertása végét taposta volna. Megtörölte izzadt homlokát, amivel csak azt érte el, hogy jól összeolajozta a képét. Utólagosan is a zsebéből kilógó rongy után nyúlt, hátha legalább a kezéről képes lesz levakarni a mocskot.
Képtelen volt nem észre venni, hogy az alvázon lévő sorozatszámot már olvashatatlanná reszelték. Az autó többi része rendben volt, a rendszám is legálisnak nézett ki, de ennyi bőven elég, hogy az ember gyanakodni kezdjen. Az ügyfelet sem ismerte, még csak nem is látta soha ezelőtt, pedig hozzájuk csak egy szűk ismerősnyi réteg szokott járni.
- Valami baj van?
Leon megfordult, és azt a hétköznapi embert látta maga előtt, akinek az automobilját bütykölte. Markáns áll, kék szem, szőke haj, egy erős akcentus ami hibátlanul beszélte a nyelvet... egy a sok német betelepült közül.
- Nem, semmi se, Mr...?
- A nevem nem fontos. Mikor lesz kész?
- Már készen is van.
- Ó! - mondta leplezetlenül meglepett hangon - Gyors volt.
- Itt, a Wittman’s Garage-ban büszkék vagyunk a sebességünkre és alaposságunkra. Beszéljen az öreggel, ő intézi a pénzügyeket. - bökött rá a táblára és az alatta levő szlogenre. Még ha nem is pontosan idézte.
- Wittman, huh? - kérdezte szórakozottan.
~ Mintha nem tudná a hely nevét, ő jött ide.
- Igen, miért?
- Nem is tudtam hogy van német autószerelő a városban.
- Nincs is. A név megmaradt, az új tulaj pedig tősgyökeres veroniai. Amennyire az persze mostanában lehetséges.
- Kár. Tudsz valamit a régiekről? Merre mentek?
- Meghaltak. Autóbaleset. Nem volt szép látvány. A szüleim voltak, ha érdekli. - mondta hányavetien. Furcsállta hogy valaki erről kérdezi, méghozzá ilyen kierőltetett kontextusban, de talán jó oka volt rá. És talán ez a jó ok kiviheti erről a szennygödörből.
- Érdekes... de most sietnem kell. Talán még találkozunk, fiú.
- A viszontlátásra. - búcsúzott el közömbös hangon. A reményeinek úgy látszik lőttek. Jobb híján visszatért a munkájához, még ha kissé kedvtelenül is. Nem volt túl sok szerelésre váró járgány, de régi alkatrész igen, amivel még kezdhetett valamit. Közben végig azt próbálta kitalálni, vajon mi történt szerencsétlen autóval. Lopott? Lopott alkatrészből összerakott? Nem mintha túl sokat jelentett volna bármelyik is: amíg az ügyfél fizetett, lehetett maga a sátán nagykövete is.
Az öreg szelepek és lyukas folyadéktárolók közül lövések verték fel. Ösztönösen bevetette magát a Chevrolet mögé, és imádkozott azért, hogy hamarosan vége legyen. Nem mintha az ima eddig akárkit is megvédett volna a golyóktól.
Hamarosan a névtelen vendég tört ki az ajtón, ami elválasztotta a garázst és az apró irodaként berendezett szobát. Kezében pisztoly volt, száján óhazai káromkodások. Utóbbi valamiért egy megnyugtató, nosztalgikus érzéssel töltötte el őt. Egy pillanatig farkasszemet néztek - Leon a fegyvercsövével is -, majd az idegen mellé vetődött az autó háta mögé.
- Mindjárt itt lesznek. Fiú, tudsz lőni?
- Mi? Nem, dehogy! - válaszolta enyhe remegéssel a hangjában. - Soha!
- Akkor te vezetsz! Tudod, hogy kell?
- Persze, de...
- Akkor nyomás! Akárkit látsz magad előtt fegyverrel, hajts neki. - pattant fel a helyéről és állt a garázsajtaja elé. Nem volt biztos benne, hogyha ide kezdenek el lőni az képes lenne-e megfogni a golyókat.
- TESSÉK?
- CSINÁLD! - parancsolt rá egy utolsót, kezét ráfonva az ajtó nyitó fogantyújára.
Leon idegesen behuppant a volánhoz. Az emberben van egy életösztön, hogy nem vitatkozik fegyveres emberrel. A fogai vacogtak és a keze remegett: nem akart meghalni.
- Biztos vagy te...
- Amikor kimegyünk, lekapod a fejedet, nehogy eltaláljanak. Balra hajts, aztán végig a Bright Streeten. Mögöttünk lesznek, egy pillanatig ne lassíts. Semmiképp ne vedd le a lábad a pedálról. Se rendőrnek, se ördögnek. Érthető? - kérdezte egy tárgyilagos, nyugodt hangon. Legalábbis a helyzethez képest Leonnak annak hatottak. Ő idegesen bólintott egyet és nagyot nyelt. - A jelzésemre elindulsz. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Három...
Leon elfordította a kulcsot, és a motor halkan felmordult. A gyomrát elszorította a félelem, és a később olyan ösztönössé vált érzéssel megtelt a hólyagja. Ha elfogta a halálfélelem mindig megtelt hirtelen a hólyagja.
- Kettő...
Lába már a pedálon pihent, a fejében átfutott rengeteg gondolat mit tehetne. Továbbra is az tűnt a legjobbnak, hogy a fura némettel tart: talán csak azért mert igazából leblokkolt.
- Három! - adta meg a végszót és rántotta fel az ajtót; még fel se ért amikor mellette volt, fejével a vállai között. - Hajts, hajts, HAJTS!
A kerekek hangosan felcsikordultak a betonon és a járgány kiugrott az útra. Leon emlékezetből kanyarodott el oldalra, talán kicsit túl közel a járdához. Hallotta a lövéseket, némelyik még az autót is eltalálta a kopogások alapján.
Tövig nyomta a gázt. Ha tehette volna kinyomta volna magából a Chevroletból is.
- NÉZZ FEL! NÉZZ FEL! - ordította a német, aki közben már felemelt fejjel viszonozta a tüzet. Kint voltak a Bright Streeten: ő eddig fel sem mert nézni. Hirtelen kapta arrébb a járgányt; nem tetszett neki a szembe sávban való közlekedés.
- MERRE?!
- AKÁRMERRE! HAJTS! RÁZD LE ŐKET!

- * -

Leonék megálltak egy kisebbségi negyed sétálóutcájának a közepén. Körülöttük a helyiek zsongtak, vagy dühös, vagy csodálkozó, vagy éppen a sokktól közömbös arccal. Az elő-elő kandikáló szárnyak alapján a nefilim negyedben lehettek.
- MÉGIS HOVA HOZTÁL MINKET?! - ordított Leonra újdonsült társa.
- Hát... ide semmiképp...
- KISZÁLLÁS! - folytatta a hangos eszmecserét, amire a fiú hirtelen kipattant a volán mögül. A német dühösen ült be a kormány mögé.
- Na, mire vársz? Szállj be mielőtt itt hagylak. - mondta némileg elfojtott hangon. Volt Leonnak egy érzése, hogy most akármit is csinál, jól nem fog kijönni belőle, de semmiképp nem akart egy idegen terület közepén maradni. Gyorsan elfoglalta az anyósülést; beszálláskor vette csak észre a vért az ajtón.
- ÚRISTEN! Téged eltaláltak?
- Nem nagy dolog, csak a karomat találta el. - mondta nagyon kemény-gyerekhez méltóan, de azért mostanra elfogyott belőle az adrenalin és a harag tompító keveréke, és kiült arcára egy fájdalmas grimasz. - Különben is, még egy kézzel is jobban vezetek mint te, idióta. Hogy is hívnak?
- Leon. Leon Wittman.
- Nos, Leon, szeretnélek bemutatni valakinek, aki talán megváltoztathatja az életed. De előre figyelmeztetlek; ha már ott vagyunk, nem fog létezni nemleges válasz számodra. Most még hazavi-
- Induljunk. - válaszolta magabiztosan és ellentmondást nem tűrően. Nem fog visszamenni a nevelőszüleihez, azt már eldöntötte.
- Legyen. - indította be a német az azóta lefulladt motort és indultak el előre - Az én nevem Fultheim, és az a valaki örülne egy megbízható és gyors autószerelőnek, főleg hogy német vér is folyik az ereiben. Őszintén, utóbbit én magam se értem, de én is örülnék valakinek aki nem csak összerakja alám az autót, hanem még érti is a káromkodásaimat.
- Furcsa egy ember vagy te.
- Üdvözöllek New Hellenburgban, fiú. Itt vagy meghalsz unalmasan vagy megéled azt hogy fura legyél.
- Tudod, én itt nőttem fel...
- Badarság. Születhettél ide, lehetett itt házad meg családod, de egy pillanatig még nem éltél itt. Remélhetőleg mostanáig, persze.
- Egyébként, kik is voltak ezek? - próbált gyorsan témát váltani, mert nagyon betanult, plakátról leolvasós reklámszövegeket nem akart hallgatni.
- Semmi kérdés amíg nem tetted le az esküt.
- Milyen esküt?
- Hát... majd meglátod.

- * -

- Donna Mama nagyon komolyan veszi azt, hogy ki tartozhat a családjához és ki nem. Neked szerencsédre van egy pártfogód, akinek valami számomra érthetetlen oknál fogva sikerült is megmentened az életét. Kivételesen szerencsés helyzetben vagy, fiú. Lehetőséget kapsz, hogy a város egyik - vagy talán A - legnagyobb és legsikeresebb szervezetéhez csatlakozhatsz. Szeretnélek emlékeztetni, hogy mivel mostmár tisztában vagy egy-két dologgal, a nemleges válasz esetén egyszerűen nagyon alacsonnyá kell tennünk az életkorod számát a gyászjelentésedben. A helyedben elfogadnám a lehetőséget, de persze nem kényszerítünk semmire. Nos... a válaszod? - kérdezte a rövid és nyugodt monológ után a velem szemben ülő férfi. Enyhe drámai világítás, előtte két jégkockával bővített drága whiskey, elegáns emberek nyers tekintetekkel... akkor még nem tudta Leon hogy ez nem az a maffia, amihez csatlakozni készül, csak egy gyerekes játék amivel próbálnak megfelelni a romantikus festményeknek. Mikor később ő is részese lett ennek, el kellett ismernie, hogy igen jó móka. De akkor igazából csak tele volt a hólyagja, és tétován bólintott egyet.
- Nagyszerű! - jelentette ki és hajolt hátra, hogy kihúzhasson egy fiókot; a fejéről a kalap arrébb csúszott, felfedve az apró szarvakat a feje búbján. Leonnak el akadt a szava egy pillanatra.
- Tessék, a... mit nézel, öcsi? Nem láttál még démont vagy mifene?
- Sajnálom uram, én...
- Pedig ideje lesz hozzászoknod akkor, mert nem egy kollégád lesz aki még talán nálam is szebb, és valószínűleg ők nem szoktak hozzá a zöldfülű újoncok tapló megnyilvánulásaihoz. Érthető voltam?
- Igen uram...
- Helyes. Itt vannak a papírjaid; ezeket megmutatod jó helyen jó embereknek jó időben, és ezek a jó emberek adnak neked jó dolgokat. Például ruhát, amivel nem járatsz le minket vagy fegyvert a vész esetére. És persze a fizetésedet: a többi emberünkhöz képest merőben másfajta munkát fogsz végezni, így legalább nem kell a szó szoros értelmében megküzdened a váltóidért.
- Köszönöm uram...
- És hagyd abba ezt az uramozást mielőtt seggbe rúglak. A nevem Knorren, és így csak a Donnának hajbókolj. De neki valamivel meggyőzőbben: kár lenne a faragatlanságodért korán véget érnie az üzleti közreműködésünknek. És most... vár téged egy jó ember, akinek elfogod ismételni mindent szavát szóról szóra. Ő nem olyan megértő mint én és nem szeret egy dolgot kétszer elmondani. Aztán meg... vár egy autó amin pár lyukkal több van mint ahogy az illene Donna Mama új autójához.


_________________
If you treat me like a dog, then I'll bark and bite as well.
Felhasználó profiljának megtekintése

9Azonnali: A család az első... Empty Re: Azonnali: A család az első... on Csüt. Júl. 13, 2017 7:44 pm

Nagyon ügyesek voltatok, mindenkire büszke vagyok igazán szép azonnalik születtek.
Mindenkinek jár a jutalom ami *dobpergés* 1500 váltó ÉS a Donna ajándéka:

Név: A bizalom vízuma
Leírás: Egy tekercs, egy különleges pecséttel ellátva. Ha a játékos bemutatja a vízumot az alvilág egy tagjának, akkor az rögtön sértetlenül a főnökhöz kíséri majd. A főnök el fogja kérni a papírt, így ez csak egyszer használható. Senki sem tudja, hogy a pecsét pontosan kié, és miért működik mindenhol, és erre lehet hogy soha nem is fog fény derülni...

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.