[Magánjáték] Első nap Hellenburgban - Fa'alherion&Avis

Közel nyolc nap után végre meg érkeztünk Hellenburgba. Örültem neki bár sajnáltam hogy Egan nem tartott velem.Kellemes társaság volt és őszintén megkedveltem. De neki is meg volt a maga dolga és nekem is meg kellett találnom a helyemet ebben a világban. Azt azért reméltem hogy egyszer még újra találkozhatok vele. Miután sikeresen átjutottam a kapuőrség ellenőrzésén, körbe pillantottam a kapu negyedben. Rengetegen voltak és úgy láttam sok volt közöttük a messziről érkezett kereskedő is. Dunkenheilt, néha megbökdöste a vállamat mikor úgy érezte tál sokat bámészkodtam, ezért inkább szállás után kezdtem el érdeklődni. Szinte mindenki akivel beszéltem a Hellenburg-fénye nevű fogadót emlegette ezért megkerestem a helyet. Egész takaros volt és árban is megfelelő volt. És persze a lovamat is eltudták szállásolni, így  rögtön bejelentkeztem, majd elláttam az istállóban hű társamat, majd azonnal nyakamba vettem a várost, és útnak indultam hogy körbe nézzek. Természetesen nem bírtam kihagyni a piacot, ahol a kereskedők igen érdekes csecsebecséket árultak. Nagy önuralom kellett nehogy megvegyek egy szépen megmunkált tőrt vagy a lovam kantárjára valamiféle szép díszes amulettet. De csodák csodájára pénzköltés nélkül átjutottam a piacon. Nagy szerencsémre. Azért óvatos voltam és nyitva tartottam a szememet, nehogy kizsebeljenek. Nem szerettem volna már az első nap bajba kerülni. Néhány órai bolyongás után egy falnak vetettem a hátam és úgy gondolkoztam. Mivel a lovakhoz értek a legjobban alap hogy hozzájuk kötődő munkát válasszak. A városőrségnek biztos szüksége van lovászra, talán náluk próbálkozhatnék. Gondolkodtam, majd új erőre kapva megindultam ismét a legközelebbi városőrség épülete felé.Nagy örömömben és lendületemben annyira nem figyeltem, hogy neki mentem valakinek, és mivel nem számított rá hogy egy hiperaktív vámpír neki rohanhat, sikeresen ledöntöttem a lábáról, és mindketten hangos puffanással értünk földet. Legalább is én jó nagyot nyekkentem. Egy kis gondolkodás után hogy vajon mi is történhetett, gyorsan felpattantam hogy felsegítsem áldozatomat, akit sikeresen letaroltam.
- Nagyon sajnálom, remélem nem ütötte meg magát. Tényleg sajnálom, az én hibám. Megsérült? - kérdeztem szaporán, hadarva bocsánatkérések közepette felé nyújtva a kezem remélve, hogy elfogadja a segítségemet, és nem lesz túl dühös.

- Tényleg nagyon sajnálom. - mondtam miután felsegítettem. Nem láttam rajta hogy nagyon haragudna és ez megnyugtatott. 
- Velem semmi baj. Elég kemény a fejem. - mondtam vidámabban. Majd megkérdezte hova siettem ennyire. 
- Csak azért rohanok mert mi hamarabb munkát kell találnom. Nem rég érkeztem a városba. - válaszoltam neki, közben alaposabban végig mértem. Csinos arca volt, és magasabb mint én. Csuklyája neki is kicsit félre csúszott. Biztos esés közben történt. 
- Bocsánat még be sem mutatkoztam Avis Schwarzritter vagyok, benned kit tisztelhetek? - kérdeztem tőle kíváncsian.

- Néha tényleg jól jön a kemény fej. De vannak helyzetek amikor nem kéne annak lennie. - mondtam mosolyogva, és örömmel konstatáltam hogy nem mérges rám az előbbi kis baleset miatt. Eddigi utam során örültem hogy nem bajba keveredtem hanem remek személyekkel találkoztam. Talán pont nekik köszönhettem, hogy elkerült a baj. Majd rákérdezett hogy milyen munkára gondoltam. 
- Leginkább lovász. Ahhoz legalább értek. - mondtam a tarkómat vakarva. Majd bemutatkozott. Érdekesnek találtam a nevét és igazán egyedinek. Mint a lányt magát. Láttam rajta hogy kissé ideges, és inkább halkan szinte már suttogva mondta a nevét. Még jó, hogy éles volt a hallásom. 
- Örvendek a találkozásnak. Még ha az elsőre nem is volt kellemes. - mosolyogtam rá majd körbe néztem. Kezdtek kisit sokan lenni körülöttünk. 
- Ne beszélgessünk inkább egy nyugodtabb helyen? Már ha nincs ellene kifogása. - mondtam egy halvány mosollyal.

Hirtelen, belelkesült, mikor a lovakra terelődött a szó. Olyan szinten, hogy a vállamat megragadva elkezdett ugrálni. Nagyon lelkes volt, és ez aranyosan állt neki.
- Szívesen mesélek róluk. Ültél már lovon? Mert ha gondolod megtaníthatlak. -  Kicsit lecsúszott fejéről a köpenye, ettől elő bukkant vörös haja és szarvai. 
- Egyáltalán nem zavar ha tegezel. Ha gondolod menjünk a Hellenburg-fénye, fogadó. Ott szálltam meg és a lovam is a fogadó istállójában van elhelyezve. - mondtam miközben elkezdtem követni őt. Egyáltalán nem zavart a viselkedése, sőt örültem hogy ilyen energikus és vidám. Mikor leült én is leültem mellé, mikor maga mellé mutatott.
- Nos mi érdekelne? - kérdeztem tőle.

Rion nagyon energikus és vidám volt, ami rám is átragadt. Látszott rajta hogy nagyon szereti a lovakat ami elgondolkodtatott. Jó ötletnek tartottam hogy elvigyem, Dunkenheilthez, és megmutassam neki milyen egy vámpír ló. De azt is észre vettem hogy ahogy haját hátra simította kicsit, meglibbent csuklyája és szarvakat pillantottam meg alatta. 
- Kérdezhetek valamit? Már mint ha nem tolakodás számodra vagy kellemetlen. - mondtam bizonytalanul. Majd nagy levegőt vettem. - Te egy démon vagy? Még soha nem találkoztam démonnal. Ha őszinte akarok lenni, nem sok emberrel sem találkoztam eddig. - mondtam mosolyogva. Majd őt hallgattam, figyeltem ahogy közelebb csúszott a könyvecskével. 
- Sajnos nem vagyok valami nagy rajzoló, tudod mit inkább megmutatom. Itt van az istálló nem messze és ott a lovam. Egy igazi vámpír ló. -mondtam ahogy felkeltem. Megvártam hogy kövessen majd elindultunk. - Amúgy Dun egy kicsit kisebb mint fajtársai gyenge csikóként jött a világra, mindenki lemondott róla kivéve én és a bátyám Ezra. Ő segített felnevelni és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Hűséges csak kicsit makacs jószág. - mondtam ahogy beléptünk az istállóba. A lovak kíváncsian dugták ki a fejüket, de egyenesen a lovamhoz mentem, és a kantárt rá tettem hogy kivezessem. - Felnyergelem és kimehetünk a hátsó karámba. Ott teljes pompájában láthatod. - mosolyogtam rá miközben felszerszámoztam.

- Jaj nem akartalak megbántani, nincs semmi bajom a démonokkal. Sőt örülök hogy megismerhetek egyet, végre. A családommal ellentétben én inkább vagyok kíváncsi és felfedező alkat, mint egy zárkózott vámpír nemes. Hogy őszinte legyek olyan nyolc nappal ezelőtt léptem le otthonról hogy világot lássak.- vontam vállat a padon ülve. Szívesen jártam a vidéket de azt is tudtam hogy munka kell ha saját lábra akartam állni. Ahogy a padon beszélgettünk, elő vette a naplóját meg egy ceruzát. Mivel a lovamról akart tudni, néhány dolgot elvittem az istállóba mert nem voltam valami nagy rajzos.
- Igen a hozzá hasonló lovakat a mi családunk tenyészti. Nagyok, még is kitartóak és gyorsak. Remek csatalovak, a vámpír és sok sötét tünde is szívesen választja ezt a fajtát. Tehát a Vámpír ló kifejezést nem úgy kell értened hogy véren él, csak azért ez a nevük mert vámpírok tenyésztették ki. - mondtam büszkén miközben felszerszámoztam lovamat és kivezettem a hátsó karámhoz. Elég nagy volt hogy bemutassam neki a mozgását, és őt is feltudom itt ültetni a lóra. - Rion, bemutatom neked Dunkelheit. És nem bánom nyugodtan lerajzolhatsz. - mondtam mosolyogva. - Mit szeretnél mit csináljak csak álljak meg előtte? - kérdeztem kíváncsian.

Miután kivezettem a lovat Rion közelről és megcsodálhatta, Dunt és úgy láttam nagyon tetszik neki. Elmondtam nagyon - nagyon tömören a fajta történetét, majd beleegyeztem hogy rajzoljon le minket. 
- Csak nyugodtan ráérünk. - mondtam mosolyogva. Így ahogy kérte a bal oldalához álltam és jobb karomat a ló marjára helyeztem, másik kezemet meg csípőre raktam a lábaimat meg keresztbe raktam. Lovam mintha megérezte volna hogy most nyugton kell lennie, Rion felé fordította nagy fejét,és teljesen nyugodtan állt. Egyáltalán nem zavart hogy egy helyben kellett állnunk. Úgy látszik most még Dunkelheit is türelmes hangulatában volt.

Ahogy kérte, megálltam a lovam mellett és vártam hogy kész legyen. Leült a porba és ott rajzolt tovább. Csak halványan elmosolyodtam, lelkesedésén. Nem is tudom láttam - e már valakin illyes fajta örömöt, mint ha tanulhat valami. Utam során még ide értem, többször is találkoztam olyanokkal, is akik igaz hogy nem mondják, de láttam rajtuk hogy gyűlölnek, mert vámpír vagyok. És olyat is aki nem leplezte egy pillanatra sem, mennyire gyűlölik a fajtámat. De Rion más volt. Szeretett tanulni, és meglehetősen kíváncsi volt. Pont mikor megszólalt lovam is elkezdte a türelmetlenkedést. Nagyon mehetnékje volt már. Majd jött a kérdés áradat. 
- Nos öt éves, a tápláléka, széna, zab, nassolni meg alma és répa leginkább. - mondtam neki a lovat simogatva. - Hogy milyen a hátán ülni? Mintha repülnél. - mondtam mosolyogva.

Nagyon szép volt a rajza, és annyira tetszett, hogy nem is voltak rá szavaim. Reméltem azért szótlanságommal nem bántottam meg Riont, bár a rajz szebb lett volna ha én nem vagyok rajta. Majd sorra válaszolok a kérdéseire amiket le is jegyez. Tényleg nagyon kíváncsi volt, majd utolsó kérdésére válaszolva, elmondom neki hogy olyan Dun hátán ülni mint ha repülnék, mire levette köpenyét és kitárta szárnyait. Az állam is leesett mikor megláttam. Még Dun riadalma sem tudott visszarántani, a valóságba, csak a porba. Mikor kicsit megriadt megugrott és mivel a kantárt tartottam, elrántott és leültem a földre. Alig bírtam visszatérni a valóságba. 
- Majd nem olyan. - válaszoltam végül. - Bocsi hogy így bámullak, dedede még soha nem láttam senkin szárnyakat.- mondtam ahogy nagyjából magamhoz tértem és leporoltam magamat. 
- Ha gondolod megtaníthatlak lovagolni. De lenne nekem is egy kérésem. - mondtam miután végre teljesen összeszedtem magamat. Közben lovam kíváncsian szimatolta és vizsgálgatta, a lány szárnyait. - Na mit szólsz? - kérdeztem tőle kíváncsian.