Halloweeni Azonnali: The Strange Case Of...

"It is over, your search is done. Let fate choose now, the righteous one. So eager you are, for my blood to spill. Yet to vanquish me, 'tis my head you must kill!"

Furcsa eset esik meg veletek, kedves játékosok ebben a furcsa és sötét titkokat rejtő Mindenszentek éjszakáján. Ahogy egyedül sétáltok a kivilágítatlan utcákon, erdő közepébe vágott utakon, romos várfalak között meghúzódva, félve a lódobogásra mikor vágtat elétek a dullahan, a fejnélküli szellem a halálhíretek hozva, felrezzenve minden hollóvijjogásra... Egyszer csak belerúgtok valamibe. Ez a valami pedig szemrehányó megjegyzésket tesz ezért a gaz cselekedetér, és elégtételt követel. A ghoul, aki állítása szerint a földön heverő, levágott fej lenne, egy furcsa esetnek hála elszakadt a testétől, és titeket, kedves játékosok, kér meg arra, hogy újra egyesítsétek őt. Busás jutalmat ígér, ám van egy kis bökkenő: a teste épp valahol az isten háta mögött randalírozik, mulat vagy a fene tudja mit csinál, a fej pedig felettébb beszédes és egész végig be nem áll a szája míg vissza nem teszitek a nyakára. Gyújtsuk meg hát a gyertyákat, lobogjon a szalmabábú, ropogjanak a tollak a posztok felett!

Határidő: Nov. 5
Jutalom: Szezonális tárgyjutalom

Eiryn fázósan húzza össze magán a köpenyét. Bár még alig múlt el az október, de már rettenetesen hidegek az éjszakák.
~ Lehet, hogy jobb lenne lassan átállni a nappali utazásra ~ töpreng, de persze akkor úgy kell megterveznie az útvonalát, hogy mindig legyen szállása. Addig is jobb, ha a nappali "melegben" alszik, éjszaka pedig mozog.
A hellenburgi út szokatlanul elhagyatott. Általában jó pár karaván állomásozik az erre a célra évszázadok alatt kialakított pihenőknél, de most minden tűzrakóhely feketén ásít a csendes éjszakába. A túl csendes éjszakába. Nem huhognak a baglyok, nem mozdul a szél, és lassan tejszerű köd kúszik fel alattomosan a Südarden felett. Eiryn elhúzza a száját. Igazság szerint a mai éjszaka egy kissé nyomasztó, még úgy is, hogy tökéletesen lát. Nem szeretne vakon kóvályogni a néma fehérségben, akármennyire is Nebelturm a neve. Kicsit megszaporázza a lépteit, hátha le tudja hagyni a lustán hömpölygő ködöt, amikor belerúg valamibe az út szélén.
- Aú! No de kérem, Fraulein, ez azért már mindennek a teteje! Hát nem tanították otthon jó modorra?! - méltatlankodik a valami.
- Elnézést kérek, figyelmetlen voltam!
Eiryn teljesen ösztönösen reagál a panaszra... Aztán felsikolt. Mert a valami, amiben majdnem orra esett, nem egy gömbölyded kő, ahogy azt eredetileg gondolta. Mert a valami most rosszallóan ráncolja a szemöldökét. És mert a valami vértelen torkán éktelenkedő precíz, tiszta vágásnak hála tökéletesen látni az emberi nyak keresztmetszetét. Finoman szólva is kiborító.
- Kisasszony, befejezné, kérem? - grimaszol a test nélküli fej.
- Sajnos elvesztettem a testemet, így nem tudom befogni a fülem. De azt elmondhatom, hogy az ön tüdőkapacitása lenyűgöző.
Eiryn már rég elrohant volna, ha meg tudna mozdulni, de a sokk teljesen ledermesztette. Az arckifejezésében viszont lehet valami, ami a menekülési terveit galádul kiadja, mert az inverz dullahan hirtelen hadarni kezd.
- Ó, ne, ne menjen el, kérem! Tulajdonképpen tartozik nekem, hiszen belémrúgott! Jár némi kompenzáció, nem igaz? Tudja meg kéne találnom a testemet, eléggé hozzá voltam nőve, nem teszik, hogy elválasztottak minket egymástól.
Eirynnk teljesen lezsibbad az agya. Valamelyikük őrült, és ez valószínűleg ő, hiszen éppen beszélő fejeket hallucinál. Pedig mostanában nem is ivott sötételf-vért... Azért lassan összeszedi magát. Megdörzsöli a szemét, de a kobak még mindig ott csücsül előtte a porban, várakozásteljes arckifejezéssel. A lány felsóhajt, és leguggol a sérelmezetthez, majd óvatosan a megfelelő irányba orientálja a fejet. A tapintása meglepően hűvös, sőt, hideg, még a levegőhöz képest is. Ezek után az ölébe ejti a kezét.
- Eiryn Nebelturm vagyok, örülök a találkozásnak - kezdi, mert ha a világ megbolondulni látszik, csak a szokások képesek megtartani a vámpírt a szakadék fölött.
- Szóval... Hol van a teste, uram?
Most, hogy kissé lenyugodott, már egyértelmű, hogy egy férfi a partnere.
- Primus Carolus Rex. Ave! - jelenti ki a fő patetikus hanghordozással, tenyérbemászóan arisztokratikus vigyorral. Ery csak üresen néz. Sosem értett latinul, és bár meglehetősen biztos benne, hogy a "Primus" valami egyest jelent, az elhangzottak többi része teljesen homály. A fej nyilvánvalóan észreveszi a zavarát, mert gyorsan fordít.
- Vagyis őfelsége I. Károly király.
A vámpír agya megint leáll. Ez az egész ügy kezdi kissé nagyon meghaladni a felfogóképességét.
- Szóval - kezdi lassan - Ön a több, mint nyolcszáz éve halott király. Él és virul, bár elveszítette a testét.
Károly király bólint - és orraesik.
- Ez kínos. Kisasszony, volna szíves...? - hallatszik fojtottan. Egyértelmű, hogy a beszélő próbál minél kevesebb port nyelni. Ery minden hitetlenkedése és értetlensége ellenére nem tud elnyomni egy mosolyt, de természetesen segít a fejnek újra talpraállni - vagy inkább nyakra. Sőt, még a király úr arcát is megtörli, hiszen egy uralkodó nem lehet koszos!
- Köszönöm... Hmm... Szóval ott tartottunk - szedi össze magát a fej - hogy Őfelsége I. Károly király vagyok. Igen. A történetem. Egyszer volt, hol nem volt, sok évszázaddal ezelőtt élt egy Carl nevű ifjú harcos. Erős volt, munkált benne az igazságérzet, és természetesen a külsejére sem panaszkodhatott - kacsint egyet. Ery legszívesebben a szemét forgatná, de nem akarja megsérteni lelkileg is a fő-urat, ha már fizikailag megtette.
- Ez a fiatalember megelégelte a Sötét Évek alatt uralkodó fejetlenséget, így hát lóra pattant, és karizmatikus személyiségével ötven évnyi kétségbeesés után végül sikerült összefognia az embereket egy erős birodalommá. Ezért hálából királlyá koronázták, és bár királylányt nem kapott, cserébe egy egész királyság lett az övé. Meglehetősen jó üzlet, ha engem kérdezel. A béke és az új Egyház kiengesztelte Istent, az Átok visszahúzódott, Veronia pedig rohamos fejlődésnek indult. De az ember nem élhet örökké, és Primus Carolus Rex hamarosan elhunyt. Nem pihenhetett azonban sokáig, mert valami idióta nekromanta jó viccnek gondolta feltámasztani, hogy gúnyolódjon vele. A hullabűvölő később nagyon megbánta a tettét, viszont a szerencsétlen király arra lett kárhoztatva, hogy ghoulként járja a világot. Ezzel eleinte nehezen barátkozott meg, de végül új életcélt talált: járta a vidéket, rablóbandákat számolt fel, segítette az elesetteket meg mindenféle egyéb nemes cselekedeteket hajtott végre, úgyhogy azóta is ő Veronia Megmentője. Vége.
Eiryn udvariasan tapsol.
- Értem. Szóval most azt kívánja tőlem, hogy fogjam a fejét, és én is járjam be keresztül-kasul Veroniát, a testét hajkurászva. Egyáltalán miért nem irányítja ide? Nem a fej irányítja a testet?
Károly király zavartan köhint egyet.
- Nos, általában igen, de két évtizede történt ez a kis szerencsétlen baleset, amikor valaki levágta a fejem. Azóta a testem hajlamos önálló életet élni. Persze ha együtt vagyunk, mindig hallgat rám, de a válást nehezen kezeli. Tudja elég gyerekes... Most például fogócskát akart játszani, és nem értette, hogy miért nem kapom el. A végére megsértődött, elviharzott, engem meg itthagyott az útszélen. Természetesen megfizetem a fáradozásait, de kérem Kisasszony, segítsen megtalálni! A végén még valami baja esik nélkülem!
Eirynből kitör a kuncogás, de megpróbálja köhögésnek álcázni.
- Szóval - kérdezi, miután elmúlt a "rohama" - Van ötlete, merre kéne  keresni a testét?
- Hmm.... - gondolkodik el mélyen a halott király, majd hirtelen olyan zavarodott arcot vág, hogy a lánynak el kell fordulnia.
- Nem tudok rendesen gondolkodni, ha nem simogathatom a szakállam - dörmögi a fej, majd sóhajt egyet - Azt hiszem, Eichenschildben lesz.
Ery rámered.
- Eichenschild? Nincs az egy kicsikét messze?
Őfelsége bűntudatosan pillant a lányra, aki mélyet sóhajt, majd a hóna alá csapja a fejet és elindul visszafelé az úton.


Radfalle, egy apró falu mellett

- Miért kell meglapulnunk, mint valami közönséges útonállóknak? - méltatlankodik Károly. Ery mélyet sóhajt. Három napja utazik együtt az elhunyt királlyal, ami alatt rádöbbent, hogy az uralkodó többet nyavalyog, mint egy hisztis királylány.
- Azért, mert egy levágott fejjel a kezemben nyilvánvalóan vérszomjas útonállónak tűnnék - válaszol, próbálva megőrizni a hidegvérét.
- Az emberek egyébként is hajlamosak irracionális módon félni a vámpíroktól, ha pedig egy beszélő fejjel sétálok be a faluba, azonnal kitörne a pánik. Ami általában lincseléssel végződik.
Károly mártírarccal néz fel a lányra.
- Hová süllyedt a világ! Az emberek nem ismerik fel jótevőjüket olyan nevetséges okok miatt, hogy már rég meghaltam, vagy éppen hiányzik a testem!
- Valóban tragikus - motyogja Eiryn, miközben igyekszik gyorsan és halkan kikerülni a települést.


Valahol a Südarden partján

- ...és akkor felemeltem a kardom, a trollra mutattam és felkiáltottam: Itt vagyok, te ostoba fenevad! Ezzel elcsaltam ugyan tanítómtól, de így teljes erejével engem támadott. Az életemért küzdöttem, de végül Isten meghallgatta imáimat, és sikerült a sebébe vágnom a kardomat. A penge markolatig merült a szörnyetegbe, aki utolsó erejével még felém sújtott, de végül megadta magát a halál hideg ölelésének.
Eiryn udvariasan hümmög, miközben megmossa az arcát a hideg vízben.
- Azt meséltem már, hogyan találkoztam Sixtussal? Persze akkoriban még más volt a neve, de úgy gondoltuk, hogy az új név szép szimbóluma lenne az új, Isten kegyelmében töltött életnek. Szóval, pár évvel a koronázásom előtt éppen az Északi Pusztaföldön jártam. Szörnyű hóvihar dúlt, a lovam és én is fáradtak voltunk. Az egyik legkegyetlenebb tél volt az akkori. A farkasok annyira kiéheztek, hogy bárkire és bármire rátámadtak, de engem egy vad vámpír nézett ki csemegének. A vérszomjas szörnyeteg vicsorogva vetette rám magát, én pedig túl gyenge voltam a védekezéshez. Azt hittem, hogy végem van, amikor egy érces hang zengett fel mögülem: "Távozz, Istentelen! Tisztátalannak találtattál az Úr színe előtt!" Azzal mennyei fény ragyogott fel, a vámpír pedig fájdalomtól vonyítva elmenekült. Sixtus - persze akkoriban más volt a neve, de lehet, hogy ezt már említettem - a hónom alá nyúlt, visszasegített a lovamra és elvitt a házához. Ott aztán...


A Südarden és a Nordenfuss találkozásánál

- ...ahogy mondom! Ott állt ő, azzal a pimasz mosollyal az arcán, és még a ruha magas nyaka sem tudta elrejteni igencsak előnyös domborulatait.
- Állj! Állj! Nem szeretném a történet végét hallani! - hunyja le a szemét egy pillanatra Eiryn. Már nincs sok hátra az útból, már majdnem ott vannak!
- Hát, hallani nem is olyan élvezetes. Hiszen azoknak a telt kebleknek az érintését nem lehet jól leírni, sem a látványt, ahogy a ruha lassan lecsúszott a tökéletes, fehér és kerek válláról, vagy...
- Elég! Tényleg nem akarom hallani! - kiált fel a lány - Ha nem hagyja abba azonnal, eldobom!
Károly sértődötten elhallgat.
- Jól van, csak megpróbáltam szórakoztató társaság lenni, de ha ezt nem értékeli a kisasszony, akkor nem tudok mit tenni!


Eichenschild

Eiryn óvatosan surran árnyékról árnyékra. Hiába bizonygatta Károly, hogy nem lesz baj, ő mégsem akart csak úgy besétálni egy levágott fejjel a városba. A királyi kobak persze hangosan protestált a "tolvaj módi" ellen, így végül Eiryn kénytelen volt betömni a száját, hogy végre csöndben maradjon. A ghoulnak állítólag a település szélén állt a háza, a test pedig valószínűleg ott lesz. A vámpír gond nélkül megtalálja az említett épületet. Amikor odaérnek az ajtóhoz, a lány komolyan Károlyra néz, aki egy sértett kevélységdémon és egy saját gyermeke által hátbadöfött mártír arckifejezésének érdekes elegyével bámul vissza.
- Kiveszem a szájpecket, ha csöndben marad egy kicsit, felség!
A megszólítás enyhít némileg a fej igencsak borús hangulatán, és egy lassú pislantással jelzi a beleegyezését. Eiryn kiszedi a rongyot a szájból, miközben teljes lelki nyugalommal hagyja figyelmen kívül a volt uralkodó lesújtó pillantását. Nagy levegőt vesz, és bekopog. Szinte azonnal nyílik az ajtó, és Eirynnek vissza kell nyelnie egy rémült nyüsszenést. Hiába készült fel rá, a fej nélküli test látványa azért elég sokkoló.
- Öhm... Jó napot, visszahoztam a fejét - nyújtja előre az említett testrészt. A két kar azonnal kikapja a kezéből a fejet, és szorosan a mellkashoz öleli.
- Jól van már, jól van, te is hiányoztál, de ne roppants össze! - dörmögi Károly furcsán fátyolos hangon. A test diadalma mozdulattal emeli a nyakához a fejet, és ráilleszti... fordítva. Eiryn nagyon sajnálja, hogy lemarad a halott király arckifejezéséről, mert a hangszín alapján nagyon szórakoztató lett volna.
- Mit csinálsz?! Nem arra jó! Azonnal fordíts meg!
Eiryn a nevetéssel küszködve közelebb lép.
- Esetleg segítsek? - ajánlja fel, mire Károly hangosan, a test pedig szélesen gesztikulálva helyesel. A ghoul kissé meghajol, hogy a lány kényelmesen elérje a fejet, de amint újra különválnak, a test hirtelen elszökken a vámpír mellett, ki az utcára. Károly felsóhajt.
- Jaj nee.... Mindenáron be akarja fejezni a fogócskát.
Eiryn elképedve mered a test után, de lassan felülkerekedik rajta gyermeki énje. Szélesen elvigyorodik és a ghoul után ered, maga előtt, a kinyújtott kezében tartva Károlyt.
- Állj csak meg! Úgyis elkaplak! - kurjantja vidáman, teljesen megfeledkezve arról, hogy csöndben akart maradni. A test csak pimaszul integet és előrelendül, Ery pedig szalad utána.
- Ne is reménykedj, előbb-utóbb megfoglak! - kacagja, miközben végigkergeti a ghoult a városon. A test egyszer csak megtorpan, olyan hirtelen, mintha fanlak ütközött volna, Ery majdnem neki is csapódik. Mindenesetre kihasználja az alkalmat, és a nyakra csapja a fejet.
- Megvagy! - rikkantja, ahogy Károly egy undorító, cuppanó hang kíséretében végre egyesül a testével. Aztán körülnéz. Előttük vagy egy tucat városi őr áll, meglehetősen vegyes arckifejezéssel: van ott undor, hitetlenkedés, félelem, de humor és "jól szórakozom, folytassátok csak" grimasz is. A ghoul uralkodói mozdulattal kihúzza magát, és (megismerkedésük óta most először) a lány megérzi, hogy milyen is lehetett I. Károly király.
- Elnézést, ha problémát okoztunk, uraim - hajol meg az élőhalott, a hangja évszázadok tapasztalatától súlyos, szinte hipnotikus. Eiryn megbabonázva hallgatja.
- Ígérem, nem fordul elő többet. Nincs szükség a közbelépésükre.
A katonák mormognak maguk közt egy keveset, de végül a vezetőjük bólint, és elmennek. A ghoul visszafordul a lányhoz, aki csodálattal mered rá. Aztán kacsint egyet, és a varázslatos légkör megtörik.
- Jó dolog, ha megfelelő szónoki adottságokkal rendelkezünk, nem igaz?
Ery egy kedves grimasszal felel.
- Pedig már egy pillanatig majdnem elhittem, hogy tényleg képes volt egyedül összefogni az emberi törzseket felség...
Károly csak mosolyog, majd felajánlja a karját.
- Nos, mindenesetre köszönöm szépen a segítséget. Pihenje ki magát, kisasszony, ma éjjelre felajánlom a házam. Én úgysem használom az ágyat, nem is tudom, minek van egyáltalán.
- Köszönöm, elfogadom az ajánlatot - válaszol Eiryn. Igen, miután hetekig folyamatosan beszélt hozzá egy levágott fej, valóban megérdemel egy kis pihenést. Károly gálánsan vezeti visszafele, majd egy kis idő után megszólal.
- Amíg hazaérünk, szórakoztatom. Meséltem már....

Szótlanul sétáltam egyedül a csöndes kisvárosi utcán, sőt, inkább falu volt ez. Jártam már itt egyszer, vagy talán kétszer is, de a nevét még mindig képtelen voltam megjegyezni, annyira kicsi volt, annyira jellegtelen, olyan csöndes... pont, mint a mai este. Sehol egy lélek, egy pislákoló fény, egy nyitott ajtó. Ma a taverna ajtaja is csukva van, alszik a város.. de miért ilyen mélyen? Horkolást hallok az egyik ablak mögül? Nem, csak a képzeletem játszott velem. Minden néma, túl, néma... de miért? Egyre jobban aggódtam, sőt, féltem, hogy ma fog történni valami, valami rossz. Motoszkálást hallottam magam előtt az útról. Tudtam, hogy nem képzelem, azonnal a kardom után nyúltam. Halkan, nesztelenül kivontam a hüvelyéből, és lelassítottam. A szűk utcán előre nézve láttam, ahogy nem messze már ott a vége, a hold fénye a sikátor vaksötétjéhez mérve napként világította be a falucska főterét. A kijárat előtt viszont semmi nem volt, ott a sötétség uralkodott végig, zsarnokként, semmi másnak teret nem hagyva. A koromsötét komoran telepedett rá az immáron csak nyúlfarknyi szakaszra, egyetlen kapaszkodóm csak a fölöttem trónoló néhány kósza csillag volt, ami megmutatta magát nekem. Lassan araszoltam előre, kivont karddal a kezemben. Még mindig semmi, de a motoszkálást folyamatosan hallottam. Még két lépés.. ennyi, hogy biztosan megtudjam, ki az, aki a sötétben leselkedik, és vár... mert akkor már biztos voltam benne, hogy valaki figyel, és csak az alkalmas pillanatot keresi, hogy lecsaphasson. De mi lehet az? Nem láttam semmit, így nem lehet egy ember, hacsaknem a földön feküdt, vagy a sarok mögött várt, lehet, hogy a szűk folyosó becsapta a térérzékem. Talán egy nagyobb patkány? Az már elmenekült volna előlem. Egy denevér formáját felöltött vámpír? Kirázott a hideg a gondolattól is, nem ez az a hely, ahol vámpírokkal akartam találkozni, eddig összesen eggyel találkoztam, akiről jó emlékeim vannak, de ő ilyentájt valószínűleg pihent valahol. Nem mellesleg őt nem is láttam denevérré változni egyszer se, lehet, hogy ez a gonoszak egyedülálló képessége? Egyre feszültebb lettem minden kis tyúklépéssel, mi adhat ki ilyen természetellenes hangot? Az utolsó előtti lépésnél aztán valamibe belerúgtam, ki is gurult a térre.
- Lábad elé nézni ki fog? Oké, én, de az édeskevés!
Morgott az első nekifutásra általam nem szándékosan labdának kezelt izé, ami közben kigurult a főtérre.
- Csinálj már valamit bazze, kiüti a szememet a hold!
Közelebb léptem a panaszáradatot magából folyamatosan ontó gurulásra képes valamihez, amiről kiderült, hogy egy fej, pontosabban egy férfi feje. Eléggé meghökkentem. Jártam én már itt is, ott is, láttamezt meg azt, de egy beszélő fej test nélkül? Cseles, ha igaz! Gyanúsan néztem rá, de egyelőre úgy ítéltem, hogy nem fog tudni bántani, lévén ez csak egy fej, és megpróbáltam szép lassan, érthetően, tagoltan beszélni, hátha a fejlevágási procedúra során értelmileg megsérült. Végül is elég nagy traumával járhat, ha valakinek leszakad a feje.
- És te pontosan ki és mi lennél?
- Nem látsz magadtól? Én én vagyok! És nem vagyok fogyatékos, kösz szépen, csak testem nincs... HALLASZ?
Megráztam a fejem, tényleg elbambultam egy kicsit.
- De ki az az én?
- Azt én honnan tudjam, azt te tudod, minthogy egy bemutatkozásra se futotta... - Mondta szemrehányóan. Teljesen összezavarodtam.
- Mivan?
- Hagyjuk! Akkor segítesz, vagy nem?
- Miben?
- Töklámpa, érted? TÖÖÖÖKLÁÁÁMPAAAA!!
Mondta úgy, mint aki egy fogyatékoshoz beszél, közben sóhajtozott, mintha teljesen egyértelmű lett volna, amiről beszél, én csak pislogtam, mint hal a vízben, és próbáltam értelmezni, hogy miről is beszél most ez a fej. Minél többet járatta a száját, annál élénkebben jelent meg a lelki szemeim előtt ez a trófeaként deszkára szögelt kobak.
- Fehérke, figyelsz rám? Lópatkó, az a kulcs...
- Mindjárt nem fogok... - Morogtam, és továbbindultam a dolgomra, azaz sehova, de ott akartam hagyni ezt az idegesítő nyaknehezéket.
- VÁÁÁJÁÁÁÁMÁÁÁÁMEG! - Kiabált utánam a fej, ahogy kicsi ugrásokkal felém fordult - Hallgass ide egy kicsit! - Nem reagáltam. - Figyelj már, mert különben hátralevő életedben kísérteni foglak! Követlek mindenhova!
Azzal elkezdett ügyetlenül szökdelni felém, aminek rövid úton pofáraesés lett a vége, amitől pedig elkezdett olyan szánalmasan nyivákolni, hogy megsajnáltam, és visszamentem hozzá. Nyakra állítottam, de aztán rövid gondolkodási időt hagyva magamnak újból útnak indultam.
- Mivel jófej voltál, most én is felajánlok valamit. Azontúl, hogy mesébe illő kincseket meg minden szokásost ígérek, még csöndben is fogok maradni, és soha többé nem zavarlak! TÖKLÁMPA, ÉRTED? TÖKLÁMPAAAAA!!! Szóval?
Alapesetben nagyon furcsán néztem volna rá, mert a helyzet elég lehetetlennek tűnt, meg egyébként is töklámpa, de mivel este volt, fáradt voltam, és fel is adtam, lemondóan sóhajtottam egyet.
- Töklámpa, vagyis? - Kérdeztem beletörődően, mire a fej színpadiasan megrázta magát, ahogy nekikészült a látszólag nagyon magasröptű beszédre... csak azért, hogy megint elessen. Fölállítottam, és ezúttal mindenféle kertelés nélkül belekezdett a mondókájába.
- Szóval, én egy alapvetően rendes ember voltam... - Itt már forgattam a szemem ~ Ez hosszú lesz ~ gondolatokkal megtámogatva, de elhatároztam, hogy végighallgatom. - Míg meg nem haltam. Egész fiatalon egyébként, láttam vagy huszonöt nyarat, aztán egy rosszul sikerült vadászat során felöklelt egy vaddisznó. Mondhatnánk, hogy ez az ideológiai háttér része csupán, de kritikus szerepe lesz a továbbiakban. Szóval, egész jó srác voltam a temetésemig, az után is nyilván, csak ebből a külvilág keveset érzékelt, csak sirattak a csinos lányok, mert igencsak szép szál legény voltam, tartotta legalábbis így a közvélemény. Volt egy leginkább megrögzött nőszemély is, aki nagyon odavolt értem, azonban nekem el kellett utasítanom őt, hiszen mást szerettem, és nem akartam egy őrülttel közösködni. Mint halálom után megtudtam, mert meg kellett, hogy tudjam, annyira mélyen megérintette a dolog, hogy elhatározta, megtanulja, hogy kell feltámasztani és irányítani valakit. Részletekbe nem avatott be, azt mondta, nem lesz rá szükségem, csak arra, hogy mostantól az övé vagyok. Az övé vagyok, hát gondolhatod, hogyan... Nem is részletezném én se, az a lényeg, hogy mivel büntetni akart, mert mégiscsak az én édes anyámat kell köszönteni azon okon, hogy nem ő lett az első számú nő az életemben, levágta a fejem, és mindig olyan helyre tette, ahonnan tisztán látok mindent, a fejem helyére meg egy töklámpát tett, hát nem aranyos? Csak közben az a baj, hogy rányitottak a boszorkányüldözők, a nőcskét megölték, a testem viszont - jó erőben lévén - ösztönösen kitört a fogságból, és elszaladt. A fejemet meg bezsákolták, mert gondolták milyen rohadt vicces otthonra egy beszélő fej, és elindultak vele, gondolom haza. Amit ők nem vettek észre, hogy a zsák útközben kiszakadt, és ott landoltam, ahol belém rúgtál. Namost én nagyon örülnék, ha találkozhatna a nyakam a testemmel, segítenél?
Elgondolkoztam, aztán vállat vontam.
- Végül is miért ne? Hol lehet ez a te tested?
- Na itt a bukkanó... Valahol a Tünde erdő mélyén.. - Mosolyodott el gonoszul.
- Szívatsz?!?!?!?!?!?!? Na jó...
Zártam le magamban a kérdést rövid úton, nem volt kedvem ilyen későn ilyen messzemenő gondolatmenetekbe belezavarodni, elviselek-e egy ilyen fejet két hétig, vagy nem... Így felkaptam a hajánál fogva, amire persze elkezdett sipítozni, de hamar lenyugtattam.
- Lehet választani, a hajadban keresek kapaszkodót, vagy az orrlyukadban.
Gyorsan el is terelte a témát másra. Be nem állt a szája, mesélt mindenről két héten keresztül, aludni se nagyon hagyott. Elmondta, hogy Eriknek hívják, és a teste most valószínűleg bosszúból vaddisznóra vadászik, az állóképességét feljavította az egyébként hajlott hátú, hiányos fogazatú, kövér banya, hogy tovább bírja, emellett majd egy meztelen testet kell keresnünk. Nagyon örvendtem neki, mondhatom. Nagy kedvem lett volna nem egy ízben elhajítani a fejet, na nem oldalra, hanem hogy útba essen, de azért legyen fél perc nyugtom nélküle, de végül nem tettem ilyet a mesés kincs reményében. Két hét alatt nagyon sokat beszélt, mígnem eljutottunk Lightleafbe, ahol első dolog, amit megláttunk, az egy cölöphöz kikötözött, fej nélküli, szépen felöltöztetett test volt.
- A TESTEEEEEEEM!! - Örült meg Erik, vele együtt én nemkülönben. Végre megszabadulok tőle!! Oda is szaladtam, és ráillesztettem a nyakra a fejet. Elégedett szlöttyögős hang kíséretében egyesült a nyak és a fej. Elkezdett egyből hálálkodni:
- Úgy köszönöm, tényleg, te mentettél meg... - Tartott egy kis szünetet, mint aki megvilágosodott valamiről, majd elkezdett ficánkolni - Hé, eressz ki!
- Erről nem szólt a fáma! - Intettem neki könnyed mosollyal, majd sarkon fordultam, és elindultam egy bizonyos ház felé. Vajon az a druidanő még emlékszik rám....?

- ...szóval, azt mondja a holdpap a druidának, hogy csináljon egy bukfencet. Mire a druida fele, ő azt nem teheti meg? Erre a holdpap...
A csapat tagjai figyelmesen hallgatták, mikor kellene ekezdeniük nevetni.
- ...”de hát én klausztrofóbiás vagyok!” – nézett végig a tünde nyitott szájjal a társain.
Gerard, Lia, Maria és Aleena meredt arccal nézett rá. Próbáltak gondolkodni, hogy pontosan min is kéne annyira nevetniük, de valamiért nem jutott eszükbe semmi.
- Hát ez...iszonyatosan béna volt! – mondta ki a nyilvánvalót Lia, jó fél perc hezitálás után.
- Franc, pedig azt hittem ezúttal sikerülni fog.
- Tegyük hozzá az előzővel nem tetted túl magasra a mércét...
***Vágás***
- Szóval, a tünde meg a vámpír úsznak a Nordenflussban...
***Vágás***
- Legközelebb akkor is menni fog! – szorította ökölbe a kezét Leo – Essen le a fejem, ha ne lenne igazam.
- AÚ! – szakította őt félbe egy ismeretlen hang.
Leo óvaosan megemelte a lábát. Egyértelműen érezte, hogy belerúgott valamibe. A csapat zavarodottan nézett körbe. Már egy jó ideje, hogy beléptek a tünde erdőbe. Ebben az évszakban ugyna inkább emlékeztetett a Köderdőre, a sok köddel, rejtélyes fénnyel a bokrok közt, na meg persze azokkal az idegesítő hangokkal, amiket az éjszakai állatok adtak magukból. Sűrű köd burkolta ma este is az utat olyannyira, hogy még a saját lábukat is alig látták a sötétségben.
- Hé, ne nézzetek már levegőnek! – ordította ismét az ismeretlen.
Egyértelmű volt, hogy a lábuk alól jön a zaj, így aztán arra is fordultak. Leo csizmájától alig fél méterre egy páncélsisak gördült lassú, öregasszonyos tempóban a hepehupás út emelkedői közt. A rejtélyes hang gazdája egy mély sárga fénnyel világító, ijesztő szempár voltak. A szempár, mely most a sisak belsejéből mustrálta őket.
- Szerinted oda merjünk menni? – súgta Maria.
- Nem tudom, szerintem forduljunk meg.
Aleena csak nyögött egyet.
- Beszari banda... – mondta, majd odasétált.
Gerard és Lia nem szóltak semmit, csak csendben figyelték az eseményeket, majd a többiekkel együtt odasétáltak Aleenához, aki eközben már a kezébe vezze a sisakot. Közelebb hajoltak hozzá. Még Lia is érezte, ahogy a szíve a torkában dobogott...pedig nem is volt torka. Egy denevér szált el pont ebben a pillanatban a fék között, hangos rikoltással toldva meg a már egyébként is feszült hagulatot. A világító szempár hallgatott, ahogy egyre közelebb hajoltak hozzá. Aztán egyszercsak megszólalt.
- Mizu?
A kis csapat akkora lendülettel hőköld hátra, hogy Maria kivételével mindenki hátraesett és lehuppant a földre. A vámpírt is csak a páncélja védte meg attól, hogy ne tudjon elég nagy lendülettel hátralökődni. Aleena elejtette a fejet, amitől az élesen koppant az úttesten.
- Hé-hé...ez fájt!
Gerard tért először magához a döbbenettől. Utólag belegondolva nem is volt semmi, amin meg kellett volna lepődnie. Nem először látott már magától beszélő tárgyat.
- Te...te valami sisakhoz láncolt lélek vagy? – kúszott oda hozzá óvatosan.
Legnagyobb meglepetésére a fej elkezdett mozogni, majd felé fordult és válaszolt. Szokatlan volt ezt látni, hiszen Lia sem tudott mozogni önszántából.
- Úgy nézek én ki, mint egy szellem?
Ekkor Leo felállt a földről, majd odahajolt és közelebbről szemügyre vette a sisakot.
- Te, ennek egy fej van a belsejében.
- Áh, akkor mégse szellem. – csapott bele egyik öklével a tenyerébe Lia víziója.
- Lehet, hogy valami különös alakú démon.
Ahogy a holdfény egy pillanatra megvilágította a sisak belsejét, mindenki számára világossá vált: a fém belseje egy levágott fejnek ad otthont. Ráncos, szürke arcú pofa volt, hegyes, vámpírokéra emlékeztető fogakkal, levágott orral, valamint hosszú, szürke hajjal.
- Én egy hatalmas harcos vagy! A legyőzhetetlen Dullahan!
A csapat tagjai szinte egyszerre vettek mély levegőt. Nem akarták elröhögni magukat.
- Nem hiszitek?! Hogy merészelitek megkérdőjelezni a hatalmamat?
- Megmutassam, milyen hatalmas vagyok? – vigyorgott rá Gerard pimaszul, miközben megidézett egy csomó pecsétet a feje köré.
- Idehallgassatok! A testemnek itt kell lennie valahol. Vigyetek el hozzá, é nem fogjátok megbánni.
Az öt vándor összenézett. Egyiküknek sem volt jobb terve aznap estére, azonkívül érdekelte is őket, hogy néz ki a nagyszájú Dullahan teljes formájában, így aztán közös erővel bólintottak.
- Tudod az utat?
- Persze, csukott szemmel is megérezném a testemet.
És elindutak. Még egy jó darabig az utat követték, aztán kénytelenek voltak letérni onnan, egyenesen a sűrű erdőbe, mert a fej úgy mondta nekik, hogy valahol a fák között fogják megtalálni a testét. Csend volt, csak a szél zúgott, és az állatok rokoltoztak. Mindenki feszülten figyelt, még Leo is, aki alapból nagyon jól ismerte az erdőt. A fej viszont úgy tűnt, nem érezte magát kényelmetlenül.
- Tudjátok, miután elég időt eltöltött az ember test nélkül, kezdi átértékelni az élet örömeit. Mármint...nagyjából három óra óta viszket már az orrom, és nem tudtam megvakarni. Te, te tünde a két karddal. Meg tudnád vakarni nekem? – szólt Leohoz Maria kezéből.
Legalább addig csendben volt, amíg a nem létező, levágott orrát megvakarták. A tünde nagyjából öt másodperc után undorodó fejje húztal el a kezét. Ennyi ideig tartott a csend, amint úgy adta, a fej ismét belekezdett.
- Na, hol is tartottam? Ja igen, szóval alulról szemlélve nagyjából akkora vagyok, mint egy mókus. Érdekes állatok egyébként ezek a mókusok, nemde...?
És ez így ment még tovább legalább fél óráig. A test csak nem akart előkerülni.
- ...de ekkor azt mondta nekem Rosalia, hogy előtte menjek, és kazsaboljam le. El tudjátok ti ezt hinni...
Ezután a hang váratlanul abbamaradt és csak érthetetlen hümmögés hallatszott a fej felől. Mindenki azonnal oda is nézett. Rögtön rájöttek, hogy Gerard egy papírdobozt idézett meg a fej köré, hogy legalább tompítsa a szómenésének zaját. Kicsit későn jutott eszébe, mert nem sokkal ezután megláttak egy fej nélkül bóklászó páncélos alakot a fák között.
- Ez lesz az! – hallatszott az elfojtott ordítás a doboz alól.
Gerard eltüntette a dobozt, majd kezébe vette a fejet. A hozzá tartozó test magas robosztus, izmos tast volt, oldalán egy pallossal és egy pajzzsal. A páncélja fekete színű, fényesre polírozott volt, a köpenye pedig szakadt, időtől és csatától kilyukadt.
- Rajta! Tedd fel a fejemet.
Mondani sem esett neki, mert a test ekkor odalépett hozzá, kivette a kezéből a fejet, majd felhelyezte a nyakára.
- Végre! Oly régóta vártam már erre a pillanatra! – csapott az öklével az ég felé.
Odaszaladt a kis csapathoz és egyenként megrázogatta midnenki kezét. Ekkor látták, hogy több helyne rohad a húsa.
- Oké...mi a fene vagy te?
- Én? Egy ghoul, aki kinyírta azt az idegesítő mesterét. Fiatal volt, nem tudott irányítása alá vonni. Most pedig megyek és kiiszom az erdő összes kocsmáját! – ordította torkaszakadtából, aztán sugárzó moollyal az arcán elrohant, maga mögött hagyva a döbbent kis csapatot.
A többiek értetlenül néztek össze.
- Oké...tudja valaki, merről jöttük...?

Valahol Nebelwald környékén sétáltam. Késő éjszaka volt, a tisztességes emberek már behúzódtak házaikba, ezért néhány rosszarcú fickón kívűl senki nem sétált erre. Minden lépéssel egyre jobban fájt a lában, ezért lassan már úgy voltam vele, ledőlök az út mellé és alszok. Ám ekkor, mint egy áldás, haladt el mellettem egy lovas kocsi, amin a sofőrön kívül senki nem tartózkodott. Erőtt vettem magamon, nekifutottam, és elkaptam a ponyvát tartó rudat, amiről könnyedén átmásztam a kocsi csomagterébe. Mindenfelé dobozok voltak, én pedig próbáltam közöttük minél beljebb jutni, hogy megtaláljam a lehető legkényelmesebb dobozt, melynek nekidőlve kényelmesen folytathattam volna az utat. Ki is szemeltem magamnak egyet: gyönyörű bőr pántokkal volt rá erősítve valami elég puhának tűnő anyag. Elindultam felé, mikor hirtelen megbotlottam valamiben, és a puha doboz helyett a kocsi hideg és kényelmetlen fa aljazatán találtam magam.
- Azért lehetnél figyelmesebb is! - szólt oda nekem egy hang.
Felálltam, leporoltam magam, majd válaszoltam.
- Armaros, tudod, hogy nagyon sötét van, és én csak egy egyszerű halandó vagyok veled ellentétben.
- Nem tudom ki ez az Armaros, barátom. - felelt a hang kissé sértődött hangon.
Rémülten megfordultam, és ijedten konstatáltam, hogy bizony egy levágott fej beszél hozzám. Olvastam valami olyat, hogy ha a szörnyek érzik rajtad, hogy félsz, sokkal agresszívabbak lesznek, ezért próbáltam a rettegésemet minél jobban elnyomni, aminek a vége az lett, hogy gúnyosan válaszoltam neki.
- Hmmm... Mi lenne, ha eladnálak valakinek, aki az emberi agyat szeretné tanulmányozni?
Látszódott rajta, hogy kissé megrémült, viszont ettől függetlenűl nem vette komolyan a fenyegetésemet.
- Annak adsz el akinek akarsz, viszont arra készülj fel, hogy a testem a halálodat fogja okozni!
- A tested? - kérdeztem értetlen arckifejezéssel.
~ Igen, a teste, Johnny. Nem hallottál még a Dullahanokról? - kapcsolódott be Armaros is a beszélgetésbe.
- De, hallottam róluk. így már minden érthetőbb.
- Te meg kivel kivel beszélsz, ember? - kérdezte a Dullahan.
- Valakivel.
- Értem. Hangokat hallasz. Lásd be.
- Nem hallok hangokat. Vagyis hallok hangokat, de nem akarom megmagyarázni.
- Tehát, egy örült fogja megszerzni a busás jutalmat!
- Ne haragudj, de te miről beszélsz, Dullahan? - kérdeztem tőle az előbbinél is értetlenebb arckifejezéssel.
- Hát a busás jutalomról, amit az kap meg, aki vissza jutatja a fejem a testemhez.
- Oh, értem. És hol van a tested?
- Arról fogalmam sincs, hogy hol lehet. - válaszolt meglepetten nyugodtan.
- És nagyon messze van ez a "fogalmam sincs"?
- Valószínűleg messze van. De neked nem lesz nehéz dolgod, mivel ez a szekér végighalad a Pajzs-hegység mellett.
- Értem. És akkor nekem miért van könnyebb dolgom? A Pajzs-hegységnél van a tested?- feleltem neki, majd hátra mentem a kiszemelt dobozomhoz.
- Úgy érzem, igen.
Tudtam aludni körülbelül két órát, ami pont elég volt ahoz, hogy valamivel fittebb legyek mint induláskor. De a két óra után... A kocsi döcögni kezdett majd megállt. A kocsi egy kis patak mellett állt meg, ahonnan már látszódtak a Pajzs-hegység hegyei.
Rémülten feszültem a kocsi oldalának, mivel tudtam, hogy kocsi nem áll meg ilyen hirtelen. Csendben lépkedtem a kocsi mellett, hatalmas levegőket véve. Pár pillanat múlva szörnyű hangokra lettem figyelmes. Hang alapján egy dögevő esett neki szerencsétlen öreg kocsisnak, aki valószínűleg védekezni nem tudott, így most ott heverhet meglepett arckifejezéssel vérbe fagyva, várván az Istene utolsó ítéletét. A hang egyre erősödött. Minden lépéssel úgy éreztem, közeleg a halalálom. Tőrömet remegve tartottam kezemben, és a csápom is reszketett a félelemtől. Egy utolsó levegőt véve kirontottam a kocsi elé. Eléggé meglepődtem, kissé még csalódtam is, de leginkább megkönnyebültem, mikor dögevő helyett csak az öreg várt mély álomba merülve és hangosan horkolva. Fújtam egyett majd visszamásztam a kocsiba.
- És mond csak, hogy is hívnak ember? - kérdezte a fej érdekes arckifejezéssel.
- Johnny-nak. - válaszoltam neki úgy, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy levágott fej megkérdezti tőled a neved.
- És milyen Johnny vagy? - érdeklődött tovább.
- Az nem tartozik rád. - közöltem vele, majd lefeküdtem a puha dobozra.
- Ó tehát azt akarod, hogy én nevezzelek el?
- Nehogy megpróbáld! - kiáltottam rá óvatossan, nehogy felkeltsem az öreg kocsist.
- Mit szólsz a "Magában-beszélő Johnny"-hoz. Vagy a "Hangokat halló John"- jobban tetszik? - folytatta úgy a gyúnyolódást, mintha nem is hallottam volna, hogy rászóltam.
- Mondtam, hogy kuss! - szóltam rá mégegyszer, hátha meghallja.
Ő csak elmosolyodott, bár ezt elég nehezen tudtam megállapítani, mert a hold fényének játékán kívül semmi nem világította meg az arcát, bár ez nem is lényeg, hanem az annál inkább, hogy nem hagyta abba az óvódás gúnynevek gyártását.
- Ó! Megvan! - kiáltott fel, mint a gyermek, aki rájön édesanya találós kérdésére.
- Mondjad! - vágtam oda neki hanyagul, beletörődve gyerekes jellemébe.
- "Őrült Johnny". Na, mit szólsz? Tetszik? - kérdezte lelkesedetten.
- Persze. - feleltem gúnyosan.
- Tényleg? - kerekedtek ki szemei.
- Annyira, hogy kedvem támadt tőle aludni. Na, jó éjt.
- Pfff.... Az emberek mind akkora... Parasztok.
- Nyugodtan meglehet rólam a véleményed. De most tényleg aludj, mert holnap nem tudsz felkelni. - elmosolyodtam, majd mégegyszer, utoljára odaszóltam neki. - Aztán takarózzál be nyakig, mert nagyon hideg van.
- Hahaha. Nagyon vicces vagy, Őrült Johnny. - mondta elkeseredetten, majd mindketten álomba merültünk.
Másnap reggel a kocsi döcögésére ébredtem. Valószínüleg az öreg már tényleg nagyon feledékeny lehet, mert feltehetőleg nem ellenőrizte az árut, ami a hang alapján elég értékes lehetett, mivel csörömpölt. Még mikor kereskedő voltam, megtanultam, hogy ami csörömpöl, és ilyen drága kocsin viszik, kisérték nem lehet.
A fej hirtelen rázni kezdte magát, majd elkezdett kiabálni.
- Érzem! Érzem!
- Mit érzel? - kérdeztem rémülten.
- A testem a közelben van.
A kocsi hirtelen lelassított, majd megállt. Hallottam, hogy az öreg leszált az üléséről, majd csendesen megindult felénk. Mikor odaért a kocsi rakományteréhez elmosolyodott.
- Végre lecsérhetem ezt az undorító fejet, a sajátomra. - még normálisan be sem fejezte a mondatot, már elkezdte lecsavarni az öreg fejet, és eldobta.
Én megfogtam a másik fejet, majd átnyújtottam neki, és ráhejeztem a nyakára.
- Köszönöm szépen, Őrült Johnny. - mosolyodott el mégjobban.
Gyorsan lepatantam a kocsiról, majd felültem a sofőr ülésére.
- Mire készülsz? - kérdezte kétségbe esetten.
- Viszlát! - ordítottam oda neki, majd odacsaptam a lovaknak, és szélsebesen robogtam el onnan pár perc alatt.
Ő szomorúan nézett utánam, én pedig Armarossal majd meghaltam a röhögéstől.

Remek munka volt mindenkitől, néhány íráson sírva röhögtem.

Jutalom:

Név: Ceann an Dullahan (A Fejnélküli Lovas Feje)
Leírás: Egy két, egymáshoz szorosan rögzített rézkörből álló mágikus nyaklánc. Mágikus tulajdonsága abban rejlik, hogy alapvetően igen laza és könnyen nyújtható, ám a nyakra illesztve és megtekerve szorosan illeszkedik a viselője bőréhez (de nem szorítva azt). Másrészt a felső karimán végigsimítva láthatatlanná teszi a viselő fejét és nyakát a gyűrű síkjától felfelé, ezzel remek figyelemfelkeltést érve el. A hatás közben egyéb rejtőzködő vagy illúzió képesség nem használható.