Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Lance Kalver
Faj: Tünde
Frakció: N/A
Kaszt: Zsoldos
Nem: Férfi
Kor: 22
Kinézet: Magasabb, 180 cm körüli szikár alak, látszólag nem különösebben izmos, ez azonban a tündékre jellemző szálkásság miatt van, fizikailag sem gyenge. A haja fehér, a füle pedig tünde létéhez híven hosszú és hegyes. Az eddigi csatáiból adódóan van jópár sebhely a teste különböző részein. A nagyvilág előtt általában csuklyában mutatkozik, hogy a füleit eltakarja. Tudja, hogy nem éri hátrányos megkülönböztetés emiatt, de jobban szereti titkolni, hogy tünde.
Jellem: A kisgyerekkori traumából adódóan zárkózott jellem, de a tartása mindig büszke, egyenes. Habár látszólag takargatná, hogy tünde, az aurájából a felsőbbrendűség képzete árad. Nyelve éles, és szívesen köszörüli azokon, akik becsmérelik. A hitét elvesztette a támadás után, így teljesen kötetlenül mozog a nagyvilágban, nem törődve azzal, hogy mások szerint mi lenne a helyes, azt teszi, amit jónak gondol. Felbérlőivel szemben sem mutat különösebb tiszteletet, csak éppen annyit, ami nem fogja meggyőzni őket arról, hogy más munkájába kelljen fektetni a pénzüket. A szeméből határozottság és tettrekészség sugárzik. Nagyon fel tudja dühíteni, ha egy elhibázott csapás miatt szenved az egyik áldozata, a fájdalommentességet kedveli inkább, amikor dolgozik. Célt keres magának, jelenleg csak tengődik egyik napról a másikra, és várja, hogy mi lesz vele.
Minden jó volt… az életben minden, amíg egy esemény el nem rontott mindent…
Békésen éltünk a falunkban, ami távol volt mindentől. Az élet rendes kerékvágásban zajlott, mindenkinek megvolt a saját feladata. Emlékszem, volt egy öregasszony a szomszédban, nagyon szépen hímzett. Egy másik nagymama nagyon jó meséket mondott, kiskoromban gyakran odaültem mellé, és élvezettel hallgattam, ahogy csak mondja-mondja, és még mindig, és megunhatatlan. Volt a barátaim között egy testvérpár, az ő anyukájuk gyönyörű szépen énekelt, ha a mesélő nagymama beteg volt, vagy más dolga akadt, addig lógtunk rajta, amíg nem énekelte el a kedvenc dalainkat. Aztán újra. És megint. Kisgyerekként nem gondoltunk arra, hogy neki ez milyen megterhelő lehet, és mennyi mindent fel kell áldoznia, hogy énekelhessen nekünk. De sose említette, csendben áldozatokat hozott, szívesen énekelt nekünk mindig, legfeljebb ő később dolgozott, amikor nekünk már el kellett mennünk aludni.
A hentes bácsi nagyon kedves volt, finom húst sütött, és a levágott állatok legjobb részeit mindig megmentette nekünk, gyerekeknek. Szólt előre, hogy mikor tölti fel a húspultját a bolt mögött fenntartott hatalmas réten szabadon tartott állatokból. Mindegyiket név szerint ismerte, és sírt, amikor levágta őket. Ez volt az ő áldozata, amit hozott a közösségért, mert nagyon jó szakember volt. Mindig, mielőtt kirakta a friss áruit, előbb a legfinomabb falatokból készített nekünk, gyermekeknek igazán finom vacsorát. A mi szüleink erről nem tudtak, és fenekelés volt a vége általában, hogy otthon nem ettünk. De tudtuk, hogy ha ez valaha kiderül, soha többet nem mehetünk oda, és nem ehetünk olyan finom falatokat, mint ott, így ezért cserébe boldogan tűrtük a fenékre mért ütéseket.
Volt néhány ügyes kézműves is a falucskánkban, aki lehullott ágakat gyűjtött, és kifaragta őket. Nagyon szép munkák voltak, ajándékba mindig ilyeneket kaptunk, ha volt valamilyen jeles esemény, amire illett ajándékokat adni. Néha, ha szorgalmasnak érezte magát, akkor csak úgy is osztogatott a kisgyermekek közt, meg a nagyobbacskáknak is, ha éppen jutott. Amikor éppen nem faragott, akkor a terményeket gondozta, és szedte. Ez volt az ő családjának a foglalkozása a falun belül.
Az én anyukámnak és apukámnak volt a feladata a sérülések ellátása. Ők a természettel különösen jó kapcsolatot ápoltak, és cserébe ajándékként, legalábbis ők így mondták, tudtak különféle varázslásokat csinálni. Begyógyultak a sebek, helyrejöttek a kificamodott bokák. Ámulattal néztem, hogy mit csinálnak, és kértem őket, hogy tanítsanak meg. Nem örököltem meg azt a tehetséget, ami bennük volt, de így is büszkék voltak rám, amikor nagy nehezen az első varázslat végre sikerült. Máig emlékszem, hogy mi volt az: kisarjasztottam a földből egy szál virágot. Nem volt nagy dolog, de én mégis az örömtől sírva ugrottam a nyakukba, ők pedig nagy szeretettel szorítottak magukhoz.
Amikor nagyobbacska lettem, akkor, mint minden korombeli fiú, elkezdtem katonásat játszani. Letört ágak voltak a kardok, és úgy vívtunk egymással, még emlékszem. A falu vezetője egy idős lovag volt, ő tanított meg minket erre, mi pedig élveztük, jó volt. Én voltam a legügyesebb a kortársaim között, a végén pedig már többen jöttek rám, hogy legyőzzenek. Persze csak játékból tettük mindezt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ebből fogok megélni.
Ahogy nőttem, egyre többet mentem el a falutól messzebb, hogy felfedezzem az ottani világot. Mindig nálam volt az ág-kardom, elképzeltem, hogy azzal kaszabolom a láthatatlan ellenséget. Egyszer sötétedés után indultam haza, és már a távolból hallottam a kiáltozásokat, az orromat füstszag csapta meg. Elkezdtem rohanni. Ahogy közelebb értem, hatalmas lángokat láttam. Megrémültem, el nem tudtam képzelni, hogy mi történt. Hallottam ilyen meséket, amikor a gonosz banditák rátámadnak védtelen falvakra, de én nem voltam képes befogadni, hogy velünk is ilyen történhet. Amikor a falu szélén voltam, rá kellett jönnöm, hogy így történt: gúnyosan röhögő, fehér bőrű tündéket láttam, akik nem voltak nagyon hasonlóak hozzánk, csak abban, hogy tündék. Nem tudtam, mik ők, mert szentül hittem, hogy ezek nem közülünk valóak, csak úgy néznek ki, mintha. Épp kínozták a hentes bácsit. Sokkos állapotba kerültem, képtelen voltam elhinni, hogy ez történik, a brutalitástól földbe gyökerezett a lábam. Ekkor előrohantak a szüleim. Én takarásban voltam, nem láthattak. Felemelték a kezüket, hogy megállítsák a gonoszokat, de egy szempillantás múlva mindkettejük mellkasából nyílvesszők álltak ki. Összeestek, a vandálok pedig felröhögtek. Odamentek, hogy megcsonkítsák a testeket, én pedig csak álltam ott, és néztem. Összefolytak a dolgok, nem tudtam többé, mi történik. Csak az józanított ki, hogy az egyikőjük elordította magát:
– Ott van még egy!
Ekkor hirtelen elmúlt a kábaság. Sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni. Eldobtam a botomat, mert csak akadályozott. Egy kis idő múlva megálltam pihenni. Nem is vettem észre, hogy valaki mögöttem áll. Lelökött a földre, és gonosz vigyorral a feje fölé emelte fegyverét, nem láttam, mi az, sötét volt. Elkezdtem sírni, az ő vigyora pedig leolvadt az arcáról, és undor vette át a helyét.
– Remek, még egy hisztigép. Dögölj meg te is.
Lesújtott rám, de az utolsó pillanatban félrelökték a fegyverét, a fejem mellett csapódott be. Egy fejsze volt, már láttam.
– Bolond! Mit mondtam? Csak azt öljük meg, aki nem hajlandó odaadni, amit akarunk tőle. Látsz te ennél a kölyöknél bármit is, ami kellhet nekünk?
Szólt egy tekintélyt parancsoló, szigorú mély hang. Kelletlen morgás hallatszott.
– Kérdeztem valamit. LÁTSZ?!?
Kiabálta el magát a vezérnek tűnő alak. Én még jobban megijedtem, de ez alkalommal már, úgy tűnt, hogy az is, aki az előbb meg akart ölni.
– Nem, uram!
Mondta reszkető hangon.
– Akkor hagyd békén!
Közölte immáron nyugodt hangon. Majd megláttam egy magas alakot, de nem tudtam kivenni az arcvonásait. Amikor megszólalt, csak akkor derült ki számomra, hogy ugyanaz volt ez az alak, aki az előbb megmentette az életem.
– Kotródj innen, kölyök, különben meggondolom magam, és megengedem ennek a drága léleknek, hogy mégiscsak megtegye, amit eredetileg tervezett.
Csak bólogatni tudtam, és gyorsan felkapartam magam a földről, hogy eltakarodjak, amilyen gyorsan csak lehet. Elment az időérzékem, csak haladtam. Közben kitisztult a fejem, és végiggondoltam, hogy mi történt. Újból elfogott a sírógörcs, és nem tudtam abbahagyni. Összeestem, lefeküdtem a földre, összegömbölyödtem, és úgy bőgtem.
– Anya…apa…anya…apa…
Mondogattam két sírásroham között. Kis idő múltán valaki az ölébe vett, és elvitt magával. Nem érdekelt, hogy ki az, túlságosan elborított a gyász. 12 éves voltam.
Egy másik faluba vittek el, és befogadtak. Két hétig nem voltam hajlandó szólni egy szót se, a napjaim két evés közti alvással, és zokogással teltek el. Azután végre meg tudtam nyílni annyira, hogy elmondjam, mi történt, mindenki nagyon elborzadt. Ezután megint nem voltam hajlandó mással foglalkozni, mint a siratással, csak egy hónap múltán voltam képes bevallani magam előtt, hogy ha életem végéig ezen fogok lovagolni, attól még nem lesz kevesebb rossz a világban. Ekkor jöttem rá, hogy mi az én hivatásom: a gonoszakat felkutatni, és elintézni őket. Ezért sokan kinevettek abban faluban, végül elmondtam ezt a falu öregének, akit mindenki csak Nagyapónak hívott. Ő segített pontosítani ezen, tanácsokkal látott el, és végül kialakult bennem a végső terv: zsoldos leszek, olyan, aki pénzért öl meg rossz embereket. Ehhez viszont nem volt elég az én képzettségem, mestereket kellett keresnem. Sok tünde falut látogattam meg, ahol nálam ügyesebbek tanítottak meg engem a fegyverforgatás művészetére.
Sok év telt el így, csak vándoroltam egyik faluból a másikba, és tanultam a harcokról, amennyit csak tudtam. Különböző fogásokat, kis trükköket, módszereket: szerencsére mindenki nagyon segítőkész volt, de valószínűleg csak azért, mert Nagyapó tanácsára azt mondtam, hogy Őrzőnek készülök, és így mindenki nagy tisztességként vette, hogy egy ilyen ambiciózus tündét taníthat, még a veteránok is így fogták fel. Rengeteget tanultam, mígnem belefáradtam az erdőbe. Az a tengernyi tanulás elvette az időmet attól is, hogy keseregjek, azonban ahogy egyre kevesebb újat tudtak nekem mutatni, úgy töltötte el elmémet újból annak a rettenetes estének emlékei. Minden egyes fa látványa ezt ébresztette fel bennem, és utáltam, így elszántam magam. Felpakoltam magam élelemmel és vízzel, beszéltem olyanokkal, akik jártak már az erdőn kívül, útbaigazítást kértem, és egy térképet, utána pedig elindultam. Életemben először, ki az erdőből. Húsz éves voltam.
Két évet töltöttem azzal, hogy kerestem a helyem. Városról városra vándoroltam, és kerestem a megbízásokat. Az elején nagyon nehézkes volt találni, és még nehezebb elvégezni – össze is szedtem néhány sebet a próbálkozások alatt – de egyre jobban ment a dolog. Megtanultam, hogy embereket becserkészni ugyanolyan élvezetes, mint az állatokat. Óvatosan kell közelebb kerülni hozzájuk, majd épp amikor a legnagyobb biztonságban érzik magukat, bevinni a döfést. Nem tudtam, hogy miért élveztem ezt ennyire néha, lehet, hogy a gyerekkori élmény okozta, de egy-egy tisztán kivitelezett munka nagy örömmel töltött el. Azt viszont utáltam, amikor észrevesznek. Nem azért, mert csökkenti a presztízsemet, de gyűlöltem, ha valaki könyörög az életéért. Egyszer már volt olyan is, hogy megszántam az áldozatomat. A szenvedést nem szerettem nézni, egyszerűen csak a munkámat akartam végezni, minél kevesebb fájdalmat okozva, nem voltam a híve a szükségtelen erőszaknak. Meg lehetne kérdezni, hogy akkor miért választottam ezt a munkát. A válasz az, hogy azért, mert máshol nem találtam meg a helyem. Ezt éreztem hivatásomnak, és ezt csináltam, ebben voltam jó. Pénzért öltem, nem számított, mi volt a munka, így vándoroltam egyik városból a másikra, sose voltam egy helyen sok ideig, ha nem volt munka se, akkor egy fogadóban eltöltött éjszakánál és a készleteim feltöltésénél tovább sose maradtam sehol. Így tengődtem egyik napról a másikra, célt keresvén magamnak.
Faj: Tünde
Frakció: N/A
Kaszt: Zsoldos
Nem: Férfi
Kor: 22
Kinézet: Magasabb, 180 cm körüli szikár alak, látszólag nem különösebben izmos, ez azonban a tündékre jellemző szálkásság miatt van, fizikailag sem gyenge. A haja fehér, a füle pedig tünde létéhez híven hosszú és hegyes. Az eddigi csatáiból adódóan van jópár sebhely a teste különböző részein. A nagyvilág előtt általában csuklyában mutatkozik, hogy a füleit eltakarja. Tudja, hogy nem éri hátrányos megkülönböztetés emiatt, de jobban szereti titkolni, hogy tünde.
Jellem: A kisgyerekkori traumából adódóan zárkózott jellem, de a tartása mindig büszke, egyenes. Habár látszólag takargatná, hogy tünde, az aurájából a felsőbbrendűség képzete árad. Nyelve éles, és szívesen köszörüli azokon, akik becsmérelik. A hitét elvesztette a támadás után, így teljesen kötetlenül mozog a nagyvilágban, nem törődve azzal, hogy mások szerint mi lenne a helyes, azt teszi, amit jónak gondol. Felbérlőivel szemben sem mutat különösebb tiszteletet, csak éppen annyit, ami nem fogja meggyőzni őket arról, hogy más munkájába kelljen fektetni a pénzüket. A szeméből határozottság és tettrekészség sugárzik. Nagyon fel tudja dühíteni, ha egy elhibázott csapás miatt szenved az egyik áldozata, a fájdalommentességet kedveli inkább, amikor dolgozik. Célt keres magának, jelenleg csak tengődik egyik napról a másikra, és várja, hogy mi lesz vele.
Előtörténet:
Minden jó volt… az életben minden, amíg egy esemény el nem rontott mindent…
Békésen éltünk a falunkban, ami távol volt mindentől. Az élet rendes kerékvágásban zajlott, mindenkinek megvolt a saját feladata. Emlékszem, volt egy öregasszony a szomszédban, nagyon szépen hímzett. Egy másik nagymama nagyon jó meséket mondott, kiskoromban gyakran odaültem mellé, és élvezettel hallgattam, ahogy csak mondja-mondja, és még mindig, és megunhatatlan. Volt a barátaim között egy testvérpár, az ő anyukájuk gyönyörű szépen énekelt, ha a mesélő nagymama beteg volt, vagy más dolga akadt, addig lógtunk rajta, amíg nem énekelte el a kedvenc dalainkat. Aztán újra. És megint. Kisgyerekként nem gondoltunk arra, hogy neki ez milyen megterhelő lehet, és mennyi mindent fel kell áldoznia, hogy énekelhessen nekünk. De sose említette, csendben áldozatokat hozott, szívesen énekelt nekünk mindig, legfeljebb ő később dolgozott, amikor nekünk már el kellett mennünk aludni.
A hentes bácsi nagyon kedves volt, finom húst sütött, és a levágott állatok legjobb részeit mindig megmentette nekünk, gyerekeknek. Szólt előre, hogy mikor tölti fel a húspultját a bolt mögött fenntartott hatalmas réten szabadon tartott állatokból. Mindegyiket név szerint ismerte, és sírt, amikor levágta őket. Ez volt az ő áldozata, amit hozott a közösségért, mert nagyon jó szakember volt. Mindig, mielőtt kirakta a friss áruit, előbb a legfinomabb falatokból készített nekünk, gyermekeknek igazán finom vacsorát. A mi szüleink erről nem tudtak, és fenekelés volt a vége általában, hogy otthon nem ettünk. De tudtuk, hogy ha ez valaha kiderül, soha többet nem mehetünk oda, és nem ehetünk olyan finom falatokat, mint ott, így ezért cserébe boldogan tűrtük a fenékre mért ütéseket.
Volt néhány ügyes kézműves is a falucskánkban, aki lehullott ágakat gyűjtött, és kifaragta őket. Nagyon szép munkák voltak, ajándékba mindig ilyeneket kaptunk, ha volt valamilyen jeles esemény, amire illett ajándékokat adni. Néha, ha szorgalmasnak érezte magát, akkor csak úgy is osztogatott a kisgyermekek közt, meg a nagyobbacskáknak is, ha éppen jutott. Amikor éppen nem faragott, akkor a terményeket gondozta, és szedte. Ez volt az ő családjának a foglalkozása a falun belül.
Az én anyukámnak és apukámnak volt a feladata a sérülések ellátása. Ők a természettel különösen jó kapcsolatot ápoltak, és cserébe ajándékként, legalábbis ők így mondták, tudtak különféle varázslásokat csinálni. Begyógyultak a sebek, helyrejöttek a kificamodott bokák. Ámulattal néztem, hogy mit csinálnak, és kértem őket, hogy tanítsanak meg. Nem örököltem meg azt a tehetséget, ami bennük volt, de így is büszkék voltak rám, amikor nagy nehezen az első varázslat végre sikerült. Máig emlékszem, hogy mi volt az: kisarjasztottam a földből egy szál virágot. Nem volt nagy dolog, de én mégis az örömtől sírva ugrottam a nyakukba, ők pedig nagy szeretettel szorítottak magukhoz.
Amikor nagyobbacska lettem, akkor, mint minden korombeli fiú, elkezdtem katonásat játszani. Letört ágak voltak a kardok, és úgy vívtunk egymással, még emlékszem. A falu vezetője egy idős lovag volt, ő tanított meg minket erre, mi pedig élveztük, jó volt. Én voltam a legügyesebb a kortársaim között, a végén pedig már többen jöttek rám, hogy legyőzzenek. Persze csak játékból tettük mindezt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ebből fogok megélni.
Ahogy nőttem, egyre többet mentem el a falutól messzebb, hogy felfedezzem az ottani világot. Mindig nálam volt az ág-kardom, elképzeltem, hogy azzal kaszabolom a láthatatlan ellenséget. Egyszer sötétedés után indultam haza, és már a távolból hallottam a kiáltozásokat, az orromat füstszag csapta meg. Elkezdtem rohanni. Ahogy közelebb értem, hatalmas lángokat láttam. Megrémültem, el nem tudtam képzelni, hogy mi történt. Hallottam ilyen meséket, amikor a gonosz banditák rátámadnak védtelen falvakra, de én nem voltam képes befogadni, hogy velünk is ilyen történhet. Amikor a falu szélén voltam, rá kellett jönnöm, hogy így történt: gúnyosan röhögő, fehér bőrű tündéket láttam, akik nem voltak nagyon hasonlóak hozzánk, csak abban, hogy tündék. Nem tudtam, mik ők, mert szentül hittem, hogy ezek nem közülünk valóak, csak úgy néznek ki, mintha. Épp kínozták a hentes bácsit. Sokkos állapotba kerültem, képtelen voltam elhinni, hogy ez történik, a brutalitástól földbe gyökerezett a lábam. Ekkor előrohantak a szüleim. Én takarásban voltam, nem láthattak. Felemelték a kezüket, hogy megállítsák a gonoszokat, de egy szempillantás múlva mindkettejük mellkasából nyílvesszők álltak ki. Összeestek, a vandálok pedig felröhögtek. Odamentek, hogy megcsonkítsák a testeket, én pedig csak álltam ott, és néztem. Összefolytak a dolgok, nem tudtam többé, mi történik. Csak az józanított ki, hogy az egyikőjük elordította magát:
– Ott van még egy!
Ekkor hirtelen elmúlt a kábaság. Sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni. Eldobtam a botomat, mert csak akadályozott. Egy kis idő múlva megálltam pihenni. Nem is vettem észre, hogy valaki mögöttem áll. Lelökött a földre, és gonosz vigyorral a feje fölé emelte fegyverét, nem láttam, mi az, sötét volt. Elkezdtem sírni, az ő vigyora pedig leolvadt az arcáról, és undor vette át a helyét.
– Remek, még egy hisztigép. Dögölj meg te is.
Lesújtott rám, de az utolsó pillanatban félrelökték a fegyverét, a fejem mellett csapódott be. Egy fejsze volt, már láttam.
– Bolond! Mit mondtam? Csak azt öljük meg, aki nem hajlandó odaadni, amit akarunk tőle. Látsz te ennél a kölyöknél bármit is, ami kellhet nekünk?
Szólt egy tekintélyt parancsoló, szigorú mély hang. Kelletlen morgás hallatszott.
– Kérdeztem valamit. LÁTSZ?!?
Kiabálta el magát a vezérnek tűnő alak. Én még jobban megijedtem, de ez alkalommal már, úgy tűnt, hogy az is, aki az előbb meg akart ölni.
– Nem, uram!
Mondta reszkető hangon.
– Akkor hagyd békén!
Közölte immáron nyugodt hangon. Majd megláttam egy magas alakot, de nem tudtam kivenni az arcvonásait. Amikor megszólalt, csak akkor derült ki számomra, hogy ugyanaz volt ez az alak, aki az előbb megmentette az életem.
– Kotródj innen, kölyök, különben meggondolom magam, és megengedem ennek a drága léleknek, hogy mégiscsak megtegye, amit eredetileg tervezett.
Csak bólogatni tudtam, és gyorsan felkapartam magam a földről, hogy eltakarodjak, amilyen gyorsan csak lehet. Elment az időérzékem, csak haladtam. Közben kitisztult a fejem, és végiggondoltam, hogy mi történt. Újból elfogott a sírógörcs, és nem tudtam abbahagyni. Összeestem, lefeküdtem a földre, összegömbölyödtem, és úgy bőgtem.
– Anya…apa…anya…apa…
Mondogattam két sírásroham között. Kis idő múltán valaki az ölébe vett, és elvitt magával. Nem érdekelt, hogy ki az, túlságosan elborított a gyász. 12 éves voltam.
Egy másik faluba vittek el, és befogadtak. Két hétig nem voltam hajlandó szólni egy szót se, a napjaim két evés közti alvással, és zokogással teltek el. Azután végre meg tudtam nyílni annyira, hogy elmondjam, mi történt, mindenki nagyon elborzadt. Ezután megint nem voltam hajlandó mással foglalkozni, mint a siratással, csak egy hónap múltán voltam képes bevallani magam előtt, hogy ha életem végéig ezen fogok lovagolni, attól még nem lesz kevesebb rossz a világban. Ekkor jöttem rá, hogy mi az én hivatásom: a gonoszakat felkutatni, és elintézni őket. Ezért sokan kinevettek abban faluban, végül elmondtam ezt a falu öregének, akit mindenki csak Nagyapónak hívott. Ő segített pontosítani ezen, tanácsokkal látott el, és végül kialakult bennem a végső terv: zsoldos leszek, olyan, aki pénzért öl meg rossz embereket. Ehhez viszont nem volt elég az én képzettségem, mestereket kellett keresnem. Sok tünde falut látogattam meg, ahol nálam ügyesebbek tanítottak meg engem a fegyverforgatás művészetére.
Sok év telt el így, csak vándoroltam egyik faluból a másikba, és tanultam a harcokról, amennyit csak tudtam. Különböző fogásokat, kis trükköket, módszereket: szerencsére mindenki nagyon segítőkész volt, de valószínűleg csak azért, mert Nagyapó tanácsára azt mondtam, hogy Őrzőnek készülök, és így mindenki nagy tisztességként vette, hogy egy ilyen ambiciózus tündét taníthat, még a veteránok is így fogták fel. Rengeteget tanultam, mígnem belefáradtam az erdőbe. Az a tengernyi tanulás elvette az időmet attól is, hogy keseregjek, azonban ahogy egyre kevesebb újat tudtak nekem mutatni, úgy töltötte el elmémet újból annak a rettenetes estének emlékei. Minden egyes fa látványa ezt ébresztette fel bennem, és utáltam, így elszántam magam. Felpakoltam magam élelemmel és vízzel, beszéltem olyanokkal, akik jártak már az erdőn kívül, útbaigazítást kértem, és egy térképet, utána pedig elindultam. Életemben először, ki az erdőből. Húsz éves voltam.
Két évet töltöttem azzal, hogy kerestem a helyem. Városról városra vándoroltam, és kerestem a megbízásokat. Az elején nagyon nehézkes volt találni, és még nehezebb elvégezni – össze is szedtem néhány sebet a próbálkozások alatt – de egyre jobban ment a dolog. Megtanultam, hogy embereket becserkészni ugyanolyan élvezetes, mint az állatokat. Óvatosan kell közelebb kerülni hozzájuk, majd épp amikor a legnagyobb biztonságban érzik magukat, bevinni a döfést. Nem tudtam, hogy miért élveztem ezt ennyire néha, lehet, hogy a gyerekkori élmény okozta, de egy-egy tisztán kivitelezett munka nagy örömmel töltött el. Azt viszont utáltam, amikor észrevesznek. Nem azért, mert csökkenti a presztízsemet, de gyűlöltem, ha valaki könyörög az életéért. Egyszer már volt olyan is, hogy megszántam az áldozatomat. A szenvedést nem szerettem nézni, egyszerűen csak a munkámat akartam végezni, minél kevesebb fájdalmat okozva, nem voltam a híve a szükségtelen erőszaknak. Meg lehetne kérdezni, hogy akkor miért választottam ezt a munkát. A válasz az, hogy azért, mert máshol nem találtam meg a helyem. Ezt éreztem hivatásomnak, és ezt csináltam, ebben voltam jó. Pénzért öltem, nem számított, mi volt a munka, így vándoroltam egyik városból a másikra, sose voltam egy helyen sok ideig, ha nem volt munka se, akkor egy fogadóban eltöltött éjszakánál és a készleteim feltöltésénél tovább sose maradtam sehol. Így tengődtem egyik napról a másikra, célt keresvén magamnak.
