Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)

A tél hidege még csak éppen kezdett bekúszni az északi pusztaföldről, amikor sürgősen hívattak Sangarinus atyámhoz. Mivel nem volt sok időm, így csak egy köpenyt kaptam a tunikám fölé és most, hogy egy helyben álltam kezdtem érezni a tél első csípését. Nagyon bíztam abban, hogy végre megbízást kapok, szerettem volna kiszabadulni a fegyelmezettség igája alól, túl régóta voltam egy helyben.
-Nehéz most a szívem Strandgut. - dobolt gondterhelten az asztalán Sangarinus, mikor megjelentem előtte. A szobában csak mi ketten voltunk. - Egyre inkább készülődni kell a télre... most pedig az árverés... és ez a levél is. Mondd csak, ismered a Reinhold családot Falbwichből?
A püspök szavaira remény csírázott ki a szívemben, de a név nem igazán mondott nekem semmit, bárhogyan törtem a fejem.
-- Reinhold.....Reinhold...., nem, atyám nem hiszem, hogy ismerném őket......
-Falbwich leggazdagabb családja. Sokat köszönhetünk nekik a fegyvereinkkel és ellátmányainkkal kapcsolatban.- a püspök tekintete fáradtságot tükrözött, s nem is próbálta palástolni azt, ahogy orrnyergét dörzsölgette. - A család jelenlegi vezetője megbízást írt nekünk. Testőrséget kért. Látom örülnél a lehetőségnek, de az én szívem igen nehéz... Tudod hogy mit árvereznek most Falbwichben?
Magamban azért leszidtam a fejem, mert azért illett volna ismernem a leggazdagabb családot, de manapság olyan gyorsan változtak a dolgok, hogy lehet lemaradtam róla..... Kissé elszégyelltem magam a rendfőnök szavaira, hiszen nem illett volna kimutatnom a reménykedésemet, mikor láttam rajta, hogy valami nagy súly nyomja a szívét. Kezdtem gyanakodni, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel az árveréssel.
-- Nem, uram, de mi lehet az, ami ennyire elszomorítja atyámat, valami különös kegytárgy talán?
-Egy fegyver. Egy olyan fegyver, amely csaknem hamuvá tett engem és ténylegesen hamuvá is tette sok testvérünket a tünde erdőben. Egy könyörtelen fegyver, amely az emlékezetünkbe égett lángokat idézte fel bennünk. Egy fegyver, amelynek nem szabadott volna léteznie mi Urunk vigyázó szemei alatt. És Henrik von Reinhold személyesen kíván jelen lenni az árverésen... - mély levegőt vett és újra dobolni kezdett. Látszott rajta, hogy nehezen jönnek a szavai, amikor pedig rám nézett, arca megenyhült egy pillanatra.
-Jozef fiam, a megbízatás a tiéd. A legjobb tanoncunk vagy. Megbízom az Úrban, hogy vigyázni fog majd reád. Te pedig kezeskedj róla, hogy Henrik von Reinhold biztonságban maradjon. Ellenvetés?
Egyre jobban kerekedő szemekkel és döbbenten hallgattam Sangarinus szavait, mert nem gondoltam volna, hogy az a fegyver egyáltalán létezik még. Nem tudom miért, de azt gondoltam megsemmisült és soha többé nem okozhat nyomorúságot és pusztítást.
Örülnöm kellett volna, hogy ilyen jelentős és felelősségteljes feladatot kaptam, de most értetlenül ráztam a fejem.
-- Értem, rendfőnök atyám, de.....de csak ez a feladatom? Hagyjuk, hogy Henrik von Reinhold vagy, ne adja az Úr, más megszerezze, ezt a veszélyes fegyvert? Miért nem mi szerezzük meg és pusztítjuk el?
-Nem tudjuk, hogyan kell elpusztítani. - tárta szét a kezeit a püspök. - Henrik pedig élvezi az egyház támogatását. A falbwichi érsek biztosított róla mindenkit, hogy nála lesz a legnagyobb biztonságban a fegyver, mivel a családjuk híresen távol tartotta magát a fegyverek használatától és az azokkal való üzelmektől. Vagyonuknak és befolyásuknak köszönhetően pedig jó eséllyel tudja majd megszerezni. Ehhez viszont az kell, hogy életben maradjon.
~ Ez borzasztó! És egyben........nagyon izgalmas is! ~
Futott át rajtam többféle érzelem is, de, ha az Úr nem adott rá lehetőséget, hogy elpusztítható legyen, akkor ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem őt vagy a Rendem vezetőjét.
Ám a kíváncsiság is feltámadt bennem, mert miért is kell egy ilyen gazdag nemest megvédeni?
Meghajtottam a fejem, jelezve, hogy tudomásul vettem a megbízást, de a kérdések is kibuktak belőlem.
-- Miért kell őt megvédeni? Mitől? Valaki megfenyegette? Készüljek egyértelműen ellene való támadásra?
-Előre tervezel. Helyes. - biccentett elismerően Sangarinus. - Nyíltan nem fenyegették még meg, ugyanakkor a tény, hogy részt kíván venni az aukción, igen nagy célponttá tette. Levelében legalább is erre tért ki. Merthogy személyesen írt levelet nekünk, ami egy ilyen neves ember esetében igen ritka dolognak számít. Az egyház nagy támogatója, és testőrséget kért tőlünk. Nekünk felelnünk kell. A várost ismerve pedig arra számítanék a helyedben, hogy titokban akarják majd megmérgezni.
Jól esett atyám dicsérete, főleg azért, mert még mindig nem vetkőztem le sokszor az elhamarkodottság bűnét. Hevességem igyekeztem kordában tartani, de nem mindig sikerült és ha az előre gondolkodásom miatt dicsértek meg, az már haladás.....
-- Értem. - ült ki elégedettség az arcomra, persze nem azért, mert a nemest veszély fenyegette, hanem a veszélyes kaland és kihívás miatt. Ez igen nekem való feladat. - Bízhat bennem, atyám, mindent el fogok követni, hogy, mind Von Reinhold, mind az a veszélyes fegyver biztonságba kerüljön. Gondolom mielőbb indulnom kell, ha időben oda akarok érni és még tájékozódni is a helyzetről? - néztem rá kérdően.
A püspök csak felsóhajtott, mikor észrevette az arckifejezésemet, majd egy krákogással kitisztította a torkát, hogy szólhasson.
-Alaposan készülj fel az útra. Hosszú lesz. Mikor összekészültél jelenj meg nálam újra, hogy átadhassam a menleveled. Mikor megérkezel, akkor pedig megérkezel, Austin érseket keresd meg elsőképp. Ő tájékoztatni fog téged mindenről.
Tudtam, hogy a rendfőnök olvas belőlem, mint egy nyitott könyvből, de hát úgy ismert engem, mint a rossz pénzt. És tudtam, hogy bízik bennem és a képességeimben és abban is, hogy tényleg az életemmel felelek azért, hogy megbízható és bőkezű támogatónk életben maradjon és a fegyver általa elrejtésre kerüljön.
-- Igenis, uram. Már megyek is! - lendültem mozgásba lelkesen. - Egyik lábam itt a másik ott, uram!
Izgatottságom ellenére azonban alaposan felkészültem az útra, elegendő elemózsiával rakodtam meg Bársonyt is, aztán a jól eszembe vésett, de papírra is vetett útvonalon, a rendfőnök menlevelével a kezemben el is indultam.
Élveztem az utat, még ha fárasztó is volt, ráadásul Bársonyt is alaposan megfuttathattam végre, így mindketten kellően elcsigázottan, de izgatottan is érkeztünk a kapukhoz, ahol a menlevelem láttán már a kapuban tisztelettel üdvözöltek, de csalódottan vettem tudomásul, hogy legjobb pajtimtól megint el kell válnom, itt kell hagynom az istállóban.
-Ez a törvény. - magyarázta az őr. - A falak mögött már így is zsúfoltak az utak. Ha nem szekeret húz a ló, nem jöhet be.
-- Aztán vigyázzatok ám rá! Futhasson sokat és a legjobb zabot kapja!- csúsztattam az istállófiúknak pár érmét, miután elbúcsúztam Bársonytól.
Az őröknél megérdeklődtem, hogy merre találom az Austin érseket.
-A legbiztonságosabb a felvonóval lenne, de látom téged nem kell félteni. Amíg hegynek felfelé mégy, ki fogsz lyukadni a templomnál. Austin érsek ott kell, hogy legyen. Vagy ha nincs, meg fogják tudni mondani, hol van. - biccentett felém az őr, majd türelmetlenül el is hessegetett, hogy a következő bejutni vágyót hívhassa.
~ Felvonó? ~ csillant meg a szemem, mert nem sok lehetőségem volt, hogy ilyesmit használjak, de mivel nem akartam a keresgélésével tölteni az időmet, egy sóhajjal elengedtem a dolgot, reménykedve, hogy a nemes mellett, majd úgy is kipróbálhatom.
Megigazítottam a zsákomat a vállamon és nekivágtam a hegynek a girbe-gurba, szűk utcákon keresztül. Ezt most nem élveztem annyira, mire megérkeztem a templomhoz, már igen csak megizzadtam és már kezdett rám esteledni.
-- Az érseket keresem. - lobogtattam meg az első ember előtt a menlevelem kicsit zihálva.
A nap nyugodni látszott, s néhány helyen már a lámpások is kikerültek az ajtók elé. A hatalmas, gótikus stílusú templom nyitott kapukkal várta a hívőket, s az ott álló pap, miután végigfuttatta szemeit a menlevelemen, azonnal megmutatta az utat egy kisebb melléképületbe.
-Isten hozta... – köszöntött a meglepően fiatal érsek, s fél szemmel rálesett a menlevélre. - Jozef Strandgut. Remélem nem volt túl fárasztó az útja. Kérem, foglaljon helyet.
-- Köszönöm atyám a kérdését. Kis pihenés és máris a legjobb formámban leszek. Ahogy olvasta a levelet, Sangarinus rendfőnök áldásával jöttem azzal, hogy Ön tájékoztat a részletekről. - vágtam bele a közepébe.
-És teszem is. - foglalt helyet a férfi is, asztala mellett. - Henrik von Reinhold igen fontos ember a számunkra, így nekünk is nagy megkönnyebbülés volt, amikor bejelentette, hogy részt vesz az aukción. Ami viszont aggasztó, hogy sokan nem örültek ennek. Északról és Délről is jönnek nemesek, s az utcáinkon szabadon járhatnak, szabadon gyarapíthatják szeretett városunk vagyonát. A fegyver azonban sokkal több erőt képvisel, mint amennyit  biztonságos kereskedésnek vélhetnénk, még is... Na de a tárgyra térek. Henrik testőrét eddig a városi őrség különleges alakulatából választották kis, ők azonban nemrégiben visszaléptek a felelősségvállalástól. Henrik természetesen zaklatottá vált tőle, így szeretném, ha nem forszírozná a témát előtte.
~ Szóval a város egy valóságos átjáróház! ~ vontam le az aggodalmas következtetést és ezek után egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a városi őrség, legyen az bármennyire is különleges, nem vállalta egy ilyen horderejű ügyben von Reinhold védelmét.
-- Nem fogom, de ezek után nyilvánvaló, hogy ők is tisztában vannak azzal, hogy valami készül és az árverés nem lesz biztonságos. Egyáltalán lesz valamilyen védelem ott, vagy mindenki magára lesz utalva és nem számíthat segítségre?
-Az aukció az Aranyló házban fog megrendezésre kerülni. - kezdte a magyarázatot az érsek, miközben magának is töltött egy pohárnyi vizet. - A helyiség védelméért nem csak a városi őrség legjobbjai, de a máguskör és az inkvizíció is felel. Ennél jobban csak a Katedrális és a Királyi palota védett. Erről biztosíthatom. A gond, a házon kívül érheti. Henrik jelenleg a családi kastélyban tartózkodik, nem is olyan messze innen, családjával. Biztonságban. Ha kívánja, azonnal szolgálatába is állhat, de én javaslom, hogy holnap reggel, felfrissülten tegye azt. A maga érdekében. Ami a városi őrséget illeti... remélem nincs igaza. De bizonyára állnak a rend küldöttének kérdései elé.
Nem tagadhattam, hogy tényleg adtak az árverés biztonságára, de aztán már mindenkié magáé volt a felelősség. És ez azt is jelentette, hogy biztosan az aukción kívül éri majd támadás azt, aki megszerzi a fegyvert. Remélhetőleg ez a valaki az én nemesem lesz.
Az érdeklődés alapján már minden potenciális gazember és bajkeverő pályázik rá és ha a vevőtől rabolják el, még pénzbe sem kerül nekik.
Hát ez nem semmi vesszőfutás lesz!
-- Úgy vélem ez a fegyver....... sok gondot fog okozni és sokan lesznek, akik bármit megtesznek a megszerzéséért. - felhősödött el a tekintetem. - Nagyon bízom benne, hogy az uraság háza egy erődítmény. Azonban megfogadom a tanácsát és reggelig pihenek. Van egy hely ahol megaludhatok és felfrissíthetem magam?
Austin érsek nyugodt és kimért mozdulattal biccentett.
-Az Aranyfácán fogadó egy igen neves helyiség, ott minden bizonnyal megpihenhet. - felállt a székéből és egy intéssel az ajtó felé mutatott. - Kellemes pihenést kívánok, s ha valaki más még nem tette volna meg, szeretném üdvözölni Falbwichben.
Megköszöntem a segítségét és az útba igazítást és nem húzva az időt mentem is. Volt min elgondolkodnom.

felszerelés::

A téli hideg a tengeren hamarabb kezd el érződni, így nem is csoda, hogy Falbwichbe keveredett a Légió. A város híres volt a hajósok körében, s mindenki ott vásárolta meg az ellátmányokat. A dokkok tömve voltak, a hajók éppen csak elfértek egymás mellett a sziklás öbölben és a különböző színes népség serényen dolgozott azon, hogy a javakat gyorsan forgathassák a hajók között. A hajó jól ismerte a várost, és a város jól ismerte a hajót. Rusztikus, elegáns vitorlás kötött ki, egykori csatahajó, melyet a Kísértet-szigetek szolgálatára építettek. Tőle elvárt módon, magabiztosan vonult keresztül a ködös kikötőn, egyenesen a neki kijelölt kikötőhelyre. A hajón szirén szelleme lakozott, akinek a ködös tenger volt az otthona. Így aztán nem kellett parádézzanak, hogy mindenki felfigyeljen, amikor a hajó partot ért, s az utasai sorban leszálljanak.
Ekkor találkoztak Gerardék egy régi ismerőssel, egy hajóskapitánnyal, aki három méteres magasságával és fonott szakállával magasodott a tömeg fölé. Mosolya inkább volt grimasz, de többet nem is várhattak el egy félóriástól. Őtőle hallhatták a nagy forgatag apropóját a városban.
A bőbeszédű, ámde szűk szókincsű kapitánnyal nem mindenkinek sikerült annak idején összemelegednie. A csapatból egyedül Saga beszélte a jotünök nyelvét (és most éppen a fedélzet szélén ingatózott, tartotta magában a lelket, hogy a tengeribetegség meg ne fossza a renggelijétől), a többiek pedig túl cikornyásan beszéltek, hogy szegény félóriás az egészet megértse. Leonak viszont nem okozott gondot kerülni a nagy szavakat, így aztán ő és a kapitány első látásra egymásra derültek.
- Nagy pénzek. - bólogatott a jötün. - Én mondom nektek, most jó itt lenni! Ti is fegyverért? - hangján erősen érződött az saját nyelvének egyszerűsége, s a németet különös kiejtéssel beszélte.
- Lambi, cimbora! Mi csak követtük a kése őszi szelet, mint a jó cethalászok. - régi bölcsesség volt, hogy a téli szelek előtt az utolsó őszi fuvallattal partot kell érni, mielőtt a hó leesik.
Aztán ahogy körbenéztek, valóban szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. A városban mindig szokott lenni némi zsibolygás, amikor sok hajó egyszerre köt ki, mert nem ritka, hogy nagy fogással, ritkasággal térnek vissza a nyílt óceánról, de nem ekkora. Ennyi embert nem szokott érdekelni a bálnazsír, meg a bálnazsíros tengerészek történetei.
- Most hogy mondod, a piac mintha duplájára nőtt volna. Valakinek nagy kapása volt? - felelte, ahogy egy kaján vigyorral utalt rá, hogy talán nem véletlen a nagy jotün kapitánynak sikerült valami elképesztően értékeset felkotornia.
Lambi csak horkantott és legyintett egyet, jelezve, hogy neki nincs olyan nagy dolga.
- Van fegyver. Kettő... Három holddal előbb. Volt nagy tűzvész tőle. Legenda azt mondja! - kezével még izgatottan próbálta mutatni a pusztítás nagyságát. - Most eladja. Nekünk meg lesz. - ez utóbbit csak halkan előre hajolva tette hozzá.
- Tűzvész? Valami új rúna talán?
A csapat összenézett. Jotünök nem igazán szoktak izgalomba jönni az emberek rúnáitól, az övéik rendre sokkal jobbak. Lambi meg mintha egy tengeri óriáskígyóról beszélt volna, annyira izgatottnak tűnt. Még suttogott is, nehogy más elorozza előle a zsákmányt.
-Nem szó! Ék... - egy másodpercre elgondolkodott, milyen szót is akart használni, mire eszébe jutott. - ...kő. Mondják. Nekünk van mód. Miénk lesz kő.
Mielőtt azonban még többet elmondhatott volna, egy jól megtermett kopasz ember jelent közelítette meg őt, jó messziről kiáltva a nevét, majd lehalkult, mikor közelebb ért. De meglepő módon nem az emberek nyelvén, hanem a jötünökén szólt a félóriáshoz. Rövid szóváltást követően a férfi végigmérte a jelen lévő Leo-t és a messzebb serénykedő legénységet, s megvonta a vállát.
- Üdv néktek. - szólalt meg végül rekedt hangján a férfi. - Megbízhatónak és kalandszeretőnek tűntök. Ha kell egy kis extra, gyertek a szirén fogadóba ma éjjel.
- Jönni kell. - bólogatott Lambi is és felhúzta Leora a szemöldökét. - Jönnek?
Egy éve talán összenézett volna a csapat, mielőtt választ adtak volna, de mostmár arra sem volt szükség. Mind túl jól emlékeztek a rengeteg pusztító fegyverre, amivel találkoztak.
- Hm...igen, mindenképp jövünk.
Valami történt itt, ami felbolygatta az egész várost. Valami tűzvész meg nagy fegyver, meg ékkő? Szép lassan körvonalazódik mindenki fejében, hogy talán egy nagy erejű mágikus tárgyról van szó, amit eladásra kínálnak.

Kis tanácskozást követően a csapat ketté vált. Gerard, Maria és Klaus elmentek a fogadóba, hogy megnézzék, arrafelé mit suttognak a történtekről. Leo, Alina és Saga pedig a hajónál maradtak és befejezték a készletek feltöltését arra az esetre, ha netalántán gyorsan kereket kell oldjanak, amire elég nagy esélyt látott hirtelen mindenki...a rutin meg az évek.
A fogadót látogató hármas más nem először járt a Szirénben. Jól ismerték a kínálatot és a járást, az arcok viszont többnyire újak voltak. Mint mindig. Rövid a tengeri kutyák élete. Ám akik megélik a ráncokat, azokat könnyű megismerni. Így vehették észre a berendezett pince közepén ücsörgő "Feketeszakáll"-nak gúnyolt, már rég megőszült, kopaszodó, pocakos, de gazdagon öltözött alakot. Többek között volt ott még néhány jötün, akik természetükhöz méltóan hangosan értekeztek az egyik sarokasztal fölé kuporogva, Két-három démon, egyikük a porondon éppen lantját hangolta, s a csaposon kívül még egy maréknyi ember és tünde lézengett. Korán volt még. A munkának folynia kellett.
A csapat tagjai maguk is könnyen megjegyezhető társaság voltak. Ahogy beléptek, majd kerestek egy üres asztalt, gyorsan biccentettek, köszöntek minden ismerős alaknak, gratuláltak akiről tudták, nagy vadászatról jött vissza egy darabban. Maria sietve a pulthoz ment, kért három kupa sört a torkon ragadt só lemosására, Gerard közben a lantost szemlélte, kíváncsian várva, milyen zenével áll elő. Klaus közben nyitva tartotta a szemét. Kellett lennie valakinek a fogadóban, aki az embereket kémleli, hogy mikor gyűlik össze elég gyanús vagy kirívó alak, hogy előálljon az ajánlatával. Ha lassan gyűlnek az emberek, talán egy csellel ide kéne többeket csalni, hogy hamarabb kiderüljön, mit tervez az, aki meginvitálta őket.
- Na nézzenek oda, kiket mosott ki az ár, pont a tél elején. - lépett közelebb a társasághoz kupájával Feketeszakáll, akinek valódi neve Faust volt, ám senki sem hívta így őt. - Jó pár váltót vesztettem el most, tudjátok e? Heh. Na sebaj. Van itt még. Mi járatban? Volt nagy kapás odakint? Gerald, Klaus? Maria? - a hölgyre még kajánul mosolyogva kacsintott is egyet. A bárd lassan behangolt, torkát köszörülte, se elkezdte előadni a legendás bálnavadász baladáját, aki az utolsó fehér bálnával küzdött meg életre-halálra. Hangja tiszta volt és mintha egyszerre énekelt volna két szólamban.
- Feketeszakáll. - vicsorgott vissza rá Maria, ahogy az irányában rúgott egy széket, hellyel kínálva - Szimatolunk. Túl sokat voltunk kint a vízen. Nem tartottuk a lépést a pletykákkal.
-Hehe. Harapós, mint mindig.
Miközben beszéltek, Gerard Feketeszakáll elé tolta a legújabb tengeri térképet, amit vázolt. Új szigetek, zátonyok, örvények, amiket eddig senki sem látott. A tengernek jól láthatóan nem volt vége. A világ végéről még mindig semmi hír. A végtelen tenger vége, ahol állítólag a Szakadás nyomát lehet saját szemmel figyelni. Elő ember még nem járt ott. És ők sem tudták megtalálni. De ennek ellenére hasznos térkép volt, rengeteg új veszéllyel rajta. Feketeszakállt biztos érdeklik az efféle felfedezések. Talán jobban meg is ered a nyelve cserébe.
- Az egész város zsong, mint a darázsfészek. Valami fegyver akarnak itt eladni. Nem láttam itt ennyi embert, azóta, hogy az első ágyúöntő ide ideköltözött. - mondta Gerard. Ez ugyan nem Gerard emléke volt, hanem Liáé. Ez még azelőtt történt, hogy a démont bebörtönözték volna.
- Óh, mit hoztál nekem fiam? - nézte meg közelebbről a térképet és azonnal az ingje alá nyúlt, hogy erszényéből kiszámoljon érte elegendő kompenzációt - Az ám. Fegyvert, de még milyet! Ezreket küldött a sírba egy pillanat alatt! Veszélyesebb, mint a legnagyobb ágyú, vagy bármi, amit itt a vastoronyban próbálnak kibűvészkedni a mágusok. Megy a szervezkedés, egyezkedés, ármánykodás, de olyan léptékben, hogy még én is alig tudok lépést tartani a hírekkel. Vannak akik az Aranyló házat akarják berobbantani, mások már az érseket tervezik megkörnyékezni. Izgatottan dörzsölte meg az ujjait. - Na meg az a Henrik. A Reinhold család Henrike. Tudjátok, a Tanácsból. Az meg hirtelen fel kívánja rúgni a családi hagyományokat és licitálni akar a fegyverre. - nem mondott többet, de látszott rajta, hogy sokkal többet is tud annál, amennyit elárul.
Hirtelen elapadt a szomja mindhármuknak attól, amit Feketeszakáll mondott. Egyetlen fegyvert láttak eddig csak, ami ezreket pusztított el egyetlen lángjával. Abbadón, a sárkány.
- Hm...ezreket. Nem sok embert ismerek, aki képes lenne ekkora pusztításra a csatatéren. És most áruba bocsátották, azt mondod? Ki a fegyverkovács, hogy ilyeneket művel?
- Ejj, mi ez a savanyú arc? - kortyolt bele a maga korsójába töltött folyadékba. - Nem kovácsolták ezt. Valami labdának, vagy kristálygömbnek mondják, mint a mesékben. De ami jobb... ezt a Tünde Erdőből lopták ki. Van ott valami Fairbranch aki össze akarja tákolni a hegyesfülűeket. Ezt ott csinálta valaki. De ennél többet nem mondhatok... nem ingyen, legalább is.
- Túl kevés idő telt el azóta, hogy a sárkány lángjainak ezrek lettek a martaléka. - magyarázta Gerard, ahogy meghúzta a kupát, hogy jobb kedvre derüljön.
- Szóval a Tünde Erdő fái ismét suttognak, eh...? - dörzsölte meg a legénytollát Klaus - És a hír biztosan igaz, ha még a Tanács is lázba jött tőle. - gondolkodott hangosan. Hamarosan ki is derült hogy miért - És te mit gondolsz erről az egészről...hé, lehet talán, hogy te vagy az az illető, aki "kalandszerető" népek után kutat a szirénben?
- Nem Klaus, az nem én vagyok. Legénykoromban még talán benne lettem volna a "kalandszerető" népekben, de manapság már csak a korsóban és a szóbeszédekben. Én azt gondolom, hogy sok lehetőség van most arra, hogy megszedjék magukat az emberek, de úgy istenesen. No meg valaki nagyon nagy hatalomra fog szert tenni, ha megszerzi azt a fegyvert. Ezért is megy a nagy szervezgetés mindenhol. - ismét belekortyolt az italába, mire rájött, miért is érdeklődött Klaus. - Köh! Megkeresett titeket az a Lambi? Vagy a kopasz pajtása a Gregor?
- Mind a kettő, de a szirénről a kopasztól tudunk. - vonta meg a vállát.
- De képben akarunk lenni, mire készülnek mire eljön az éjszaka. - mondta Gerard - Mit szólnál, ha én lennék a felelős a korsóért, te meg a szóbeszédekért?
Elsőre nem tűnt drága ajánlatnak, de Feketeszakáll olyan volt, mint egy két lábon járó söröshordó. Csak remélte Gerard, hogy az ajánlat elég lesz. Ez a szokottnál súlyosabb hír és minél hamarabb fel kell zárkózzanak a hírekkel, ha bármit akarnak ezzel a titokzatos fegyverrel kezdeni.
-Te aztán érted a nyelvemet, Gerard. - mosolygott boldogan az öreg róka, s mielőtt eljött volna az éjszaka, fel is sorolt mindent, amit hallott a korábbiakkal kapcsolatban.
A hírek szerint Henrik von Reinhold nem jóakaratából szállt be a licitbe. Valaki megfenyegette elég hatásosan. A tanács süket és néma, így onnan nem jöhetett segítsége, illetve az eddigi testőreit visszaléptette a városi őrség különleges alakulata. A Fantomok nem kívánják megkönnyíteni a nemes dolgát. Állítólag valami komoly összetűzése lehetett a vezetőjükkel. De lehet, csak nem akarnak egy ekkora célponttá vált egyént védelmezni. Sokak szerint berezeltek. Egyik részeges este pedig a korábban emlegetett Gregor nagyon dicsekedett vele, hogy mennyire keresztbe fog tenni annak a nyavalyás pénzeszsáknak, a Henriknek. Hogy megfogta a disznó farkát, csak még visítani nem tud, mert tele a szája arannyal.
A három jómadár halk csámcsogással, csendben ült, ahogy Feketeszakáll befejezte a történetet. Egy dologra gondoltak, és majdnem biztosak voltak benne, hogy Feketeszakáll is ugyanazt sejti.
- Gregor el akarja lopni a fegyvert, mi? - mondta elhalkulva Maria.
-Talán... - biccentett semmittudóan. - De több turpisság szorult abba a nyavajásba, mint azt gondolnánk. Vagy egy oktondi démon segíti. Heh! Ne vedd sértésnek. Vagy vedd. Én már jól... - lezárásképpen egy öblös böffentést tört ki belőle, majd tekintetével a bejáratra nézett. - Az emlegetett szamár. Na tőle megkérdezhetitek. A népsűrűség lassan emelkedett, s a lépcsőn éppen a kopasz férfi kezdett el lesétálni, aki hamar fel is vette a szemkontaktust az asztalnál ülőkkel, s közelebb is sétált.
- Gregor! - ezútal Gerard ragadta mega gyeplőt - Már azon töprengtünk, mikor bukkansz fel. Nagy reményeink voltak feléd. Tudod nagy műsorral kell készülni, ha az ember csak úgy összehív embereket. Az elvárások érthető módon megugranak, ha így toboroz az ember. Még jó, hogy finom a sör és gyorsan telik az idő, a kupa körül. - mondta Gerard, miközben rajta kívül mindneki más már a sokadik körénél tartott, ő pedig még az elsőt sem fejezte be.
Barátságos módon próbálta meg elérni, hogy Gregor azt érezze, szorul a hurok körülötte és virítania kell, hogy lenyűgözze őket. Régi piacos trükk ez már, a vándorkereskedőket szokták ezzel megszorongatni a tapasztaltabb helybéliek.
- Korai madarak vagytok. Nem azt mondtam, éjjel gyertek? Nagyobb tömeg, kevesebb figyelem. - rázza meg a fejét.
Leül egy székre az asztalnál, amit elhúzott valaki alól.
- Feketeszakáll... ha megtennéd. - kezével legyintett, az öreg meg beletörődően bólintott és felállt.
- Persze. Üzlet. – mordult halkan, majd továbbállt.
- Mit mondhatnék, túlságosan lázba jöttünk. De ha neked tömeg kell...
Gerard hátradőlt, aztán csettintett egyet. Gregor és mindenki más azt hallgatta, hogy a kocsmai háttérzaj lassan, szinte észrevehetetlenül erősödött. Mind a zene, mind a sutyorgás kissé hangosabb lett. Nem zavaróan hangosabb, de lényegesen nehezebb így egy ravasz fülnek lehallgatni őket. Egy egyszerű illúzió mágia volt, amivel Gerard lemásolta a kocsma zajait és természetesnek tűnő visszhangot keltett, mintha kétszer ennyien lettek volna.
- Ez megteszi?
- Lenyűgöző. Ez növelheti a részeteket. Szóval, hogy beavassalak titeket, tudnom kell. Mennyire tudtok eltekinteni a törvényektől, hogy jó pénzt keressetek?
Persze még így sem voltak biztonságban. Gerard kiélesítette érzékeit, varázslás nyomait figyelve folyamatosan, nehogy valaki mágiával akarja őket lehallgatni. Klaus szeme még mindig a helybélieket pásztázta, gyanakvó, somfordáló egyének után kutatva.
Maria nagy büszkén kihúzta magát.
- Azt hiszem az egyetlen, akinek nincs valahol a fején vérdíj, az Saga. A fontosabb inkább az, hogy mekkora visszhangja lesz, ha minden a terved szerint alakul?
- Akkora, amekkora egy lehulló falevélnek van zápor idején. - mosolygott elégedetten a kopasz. - Hallottak már Henrikről? Henrik von Reinhold? A városi Tanács tagja. Indokolatlanul gazdag ember.
- Henrik, aki a városi tanács tagja, és gazdag. Ennyit igen. Egyébként elég unalmas embernek tűnik, mert semmi érdemlegeset nem hallottunk eddig róla. - mondta Maria.
- Nem is tett semmi érdemlegeset. Eddig. Ugyanis ő lesz a mi szamarunk, aki kihozza nekünk a fegyvert az aukcióról. Ti pedig gondoskodhatnátok róla, hogy a csere biztonságosan és gond nélkül lezajlódhasson.
- Tetszetős, igazán tetszetős. És aztán?
- Megkapjátok a pénzeteket és úgy tesztek, mintha nem is ismernénk egymást. Henrik visszakapja a fiát, mi megkapjuk amit akarunk és jól meg leszünk fizetve érte.
Gerard magában morgott egyet. Nem akarja elárulni Gregor, mire kell neki a fegyver. És a szavaiból ítélve nem is fogja. Már kezdett volna további puhítgatásokba, amikor Klaus az asztal alatt belerúgott a másik kettőbe, miközben fél szemmel a nő irányába nézett. Most óvatosan kell beszéljenek. Túl sok minden hangzott már el így is.
Ekkor Klaus felfigyelhetett egy illetőre. Egy ideje már körözött az asztal körül, mintha csak helyet keresne igazán ittasan. Egy köpenyben ingadozó, alacsony nő, aki szőke haját rövidre vágva hordta.
- Azért akárkinek nem adom bérbe a tudományomat. - felelte Gerard, hátha még ennyit ki tud belőle húzni - Tudod, hogy ki bízott ezzel meg és mire kell neki a fegyver?
Klaus közben akcióba lépett, hátha később fel tudják venni a nővel a kapcsolatot. A göncéről letépte az egyik gombot. Jól felismerhető, míves gomb volt, mégis öreg, kidobot áru, amit egy nemes selejtes kabátjáról lopott annak idején le. Ha ezt felmutatja a nő, azzal igazolhatja magát. Lassan az asztal alá helyezte a kezét, majd egy fürge pöcköléssel megpróbálta eljuttatni a gombot a nő köpenye alá.
Gregor szúrós szemmel körbenézett hármójukon, majd enyhe fintorral biccentett.
- Maradjunk annyiban, hogy egy ismerősöm ismerőse a felső körökből, aki nem szeretné, ha ilyen dolgokhoz fűződne a neve.
A gomb halk koppanással érte a nő nadrágjának övét, s az gyors mozdulattal, melyre egy valóban ittas ember képtelen volna, el is kapta, mielőtt leesett volna a földre. Két lépést követően kibillegett a fogadós pultjához, hogy rendeljen még, ezzel eltávolítva magát az asztal környékéről.
- Szóval, mit gondolnak? Mindenki beszállna, vagy csak hármójukra számíthatok? Nem bánnák meg a fizetséget.
- Benne vagyunk. Csak a helyszín kell, és az idő. És persze, hogy mi csúnyaságot várunk, ami beleköphet a levesünkbe.
- Keresztesek, városőrök, bérgyilkosok...csak a szokásos. - vonta meg a vállát Gregor. - Az aukció két nap múlva történik az Aranyló házban. A cserét a kis piactéren fogjuk megejteni, az aukció utáni első reggelen. Napkeltekor. Bízhatok benne, hogy a pénz elegendő motiváció?
- Hm...az egyház jelenléte megbonyolítja a dolgot. Démon érzékelés meg minden. Legyen gondod rá, hogy a pénz arányos legyen vele. - mondták. Más kifogásuk nem volt - Akkor két nap múlva.
Gerard ezen a ponton már sejtette, hogy nem fogja as zavát tartani, hanem helyette felkeresik a nőt, aki minden bizonnyal Gregor egy ellenlábasa, és vele próbálnak meg alkudozni. Azonban a hazugságnak hihetőnek kellett lennie, s az egyház egy démon számára mindig zavaró, ha láthatatlan akar maradni…nos, átlag démonnak. Gerard már felért egy démon hadvezérrel, ők pedig el tudták nyomni a sötét kisugárzásukat.
- Öröm számunkra az üzlet.
A férfi ezzel távozott is a fogadóból, mint aki jól végezte dolgát, s aki követte tekintetével, az észrevehette a rövidre vágott hajú szőke nőt, ahogy kék szemei fényét a még asztalnál ülő hármasra szegezi. Ujjai között forgatva a gombot.
A csapat várt egy pár pillanatot, aztán felhajtották az italukat és elindultak a pult felé, látszólag kérni egy újat. A nő okos volt, hogy pont ott kezdett rájuk várakozni. Úgy foglaltak helyet, hogy egymás mellé kerüljenek.
- Szirénmester! - szólt Klaus cikornyásan a fogadónak - Még egy kört.
Gerard közben megpróbált egy romantikus színjátékkal beszélgetést kezdeményezni, hogy minél kevesbé keltsenek feltűnést. Érződött az óvatosság a mozgásán. A nő úgy mozgott, mint egy képzett harcos, de ismerte az utca jellemét. A hangja viszont magabiztosságot színlelt, mintha csak egy könnyed éjszaka járna az eszében.
- Mondanám, "nem is tudtam, hogy tényleg jár szirén a fogadóba".... - nézett rá - ...de már volt szerencsém igazi szirénhez, és be kell valljam, bűn lenne bárkit is olyan rondának hívni. - mondta iszonyatos színpadiassággal - De ezt a jó huldra ismerősömnek ne mondja.
- Nekem jöhet még egy forraltbor. - szólt a nő is, mielőtt Gerardhoz fordult volna. - Ígérem, hallgatok majd, mint a sír. És mi hozta az örök fiatal legényt a városba? Csak nem a hozzám hasonló hölgyek elcsábítása? - hangja selymes volt és csilingelő, de hallatszott rajta, hogy nagyon óvatosan válogatja meg a szavait, hiszen nem akarta szétkürtölni, hogy tudja, Gerard démon, még ha első ránézésre nem is látszik annak.
- Ó, tudja kiskegyed, megfárad a tengerjáró a hosszú út végén. Miért nem tart velem. Ezer holdnyi csillagos éjszakák történetét önthetném versbe csak önnek.
Gerard tudta, hogy a helyzet véresen komoly, de nem bírta megállni, hogy szórakozzon egy kicsit a virágnyelvű hablatyolásaival.
- Talán a fogadó egyik szobájában? De esetleg a hajóm hálókörletét is megmutathatom. - nem kellet neki, hogy még egyszer kihallgassák.
- Saját hajó? Csak nem a kapitánnyal van dolgom? Engem meggyőzött. - kacsintott a nő, majd intett a fogadósnak, hogy elviszi a korsót. - A hajó tökéletesnek hangzik a történetek újraélésére. Legalább is jobb, mint a túlzsúfolt, pállott pince szaga. Remélem a legénység nem haragszik meg, ha elrabolom a kapitányt.
El is hátrált a pulttól, kezében a korsóval és belekarolt a démon kezébe, miközben szabad kezével Klaus elé helyezte a gombot, amit kapott tőle.
- A hajó hozza a friss tengeri szellőt az áporodott levegőjű kikötőbe... - mondta Klaus, ahogy próbált becsatlakozni a mókába Kifelé menet Klaus felvette a gombot, és egy biccentéssel megköszönte. Nem volt neki másik, amit a helyére tehetett volna. Nem kellett sok, miután kiértek, és a trió ellazult egy kicsit. Nagy sóhajtással néztek a hátuk mögé, hogy nem követi senki.
- Tehát, az inkvizíció úgy döntött, véget vet a káosznak? - tippelt határozottan Gerard, hogy miféle szerzet is lehet a nő valójában.
- Nem egészen. Az invizíciónak nem érdeke beleszólni a kereskedelembe. Nekem viszont annál inkább. - engedte el magát a nő is, ahogy kiöntötte a korsójából a bort, amibe valószínűleg beleköptek. - A városi őrséghez tartozom. Miért nem buktattak le azonnal a kopasznak, mikor észrevettek?
Erre könnyű volt válaszolni.
- Máskülönben nem tudnánk most szót váltani. A hallottakkal ellentétben a pénz nem mozgat meg minket. - hangzott a tömör válasz - És máskülönben hogyan tudnánk meg, hogy mit gondol erről a fegyverről a városi őrség. - tette hozzá óvatosan, ahogy elindultak visszafelé a kikötőkhöz.
- Nekünk nincs álláspontunk a fegyverről. De a védencünk elrabolt gyerekéről annál inkább. Sok időt és energiát fektetünk abba, hogy kitaláljuk, ki van a dolgok mögött. Így szeretném, ha önök is segítenék a munkánkat.
- Igen, ez az emberrablás ronda húzás volt tőlük. Természetesen segítünk. Tehát maguk tudják, ki volt a rejtélyes megrendelő?
Ez érdekes fejlemény volt. Gerard, Maria és Klaus már biztosak voltak benne, hogy rá akarják tenni a fegyvert a kezükre. És a városi őrség nem fogja őket megállítani benne.
A nő körbenézett és közelebb lépett a hármashoz.
-Nem itt és nem most. Találkozzunk holnap reggel az Aranyfácánban. Csak szóljanak, hogy Gedeon Bauersont keresik.
- Világos. Akkor holnap találkozunk. Addig is, tartsa nyitva a szemét. Nincs rá garancia, hogy csak mi vettük észre.
- Ez a dolgom. - bólintott a nő, majd könnyed léptekkel elsétált, hogy eltűnhessen a szűk utcák sűrűjében. A kikötő emelőgépei még este sem nyugodtak, s a dokkok, noha kevesebb emberrel, továbbra is forgalmasak maradtak.
Gerard fáradtan sóhajtott. Nosztalgikus érzés ragadta el. Milyen rég is volt már, hogy egy veszélyes fegyver után kutatott...

Sokkal hidegebb telekre emlékezett az erdőségnek a mélyén, mint amilyet most tapasztal. Bár így is néhány réteggel vastagabban kell öltözködnie, a gyerekkorában hordott meleg ruhadarabok egyelőre nem szükségesek. Finsterwald tényleg egy más szabályokat követő világból származik, ami még most is érezteti a hatását ilyen, kevésbé feltűnő módokon. Mindez persze senkit nem állít meg a készülődésben, az enyhébb tél ugyanis nem azt jelenti, hogy könnyebb lesz fenntartaniuk magukat a hóeséssel teli hónapok során. Közel sem lesz elérhető annyi ehető gyümölcs, növény és a vadak is elbújnak olyan mélyre, hogy csak a legtapasztaltabb vadászok fognak utánuk eredni - vagy talán még ők sem.
Ő nagyrészt továbbra is a kísérletezéseket folytatja éjt nappallá téve, és emiatt szinte már monoton egyhangúságba fulladnak napjai. Nem mintha ne lenne ezzel kibékülve, ez is egyfajta cél, ugyanakkor megfordul a fejében, hogy a tavasz megérkeztével valami mást is csinálna, megtörve a megszokás hatalmát, elűzve ezzel annak káros elkényelmesedését. Most télre is felkerekedne és visszavonulna a démonok táborába, ahol nem kevés segítséget kapott és adott, ám a szabályaik miatt nem biztos benne, vissza kéne oda térjen. Végtére is van most egy helye, hiszen elköteleződött a leendő Tünde Királyság mellett, ennek fényében keresnivalója nincs jelenleg a kitaszítottak között. Majd talán akkor, ha itt is kihasználták...
Kopogtatás szakítja meg gondolatának menetét, mire felkapja a fülét. A vendég beinvitálásával hamar kiderül, Seamus várja őt egy feladattal, amire bár összevonja némi értetlenségében a szemöldökét, nem kívánja megvárakoztatni. Félreteszi aktuális munkájának jegyzeteit, pár apróságot oldaltáskájába süllyeszt, hogy aztán feszes léptekkel siessen a trónterem felé, kopogással jelezve érkezését és engedélykérését a belépésre.
- Remélem nem neheztelsz rám, amiért megszakítottam elfoglaltságaidat, de lenne számodra egy megbízatásom - tér a tárgyra azonnal Seamus, pontosan csak addig várva, amíg becsukódik az ajtó és elcsendesedik a terem. Még a maga fájdalmasan merev, meghajlásnak csak túlzással nevezhető köszöntésére is alig marad idő.
- Heather bármikor át tudja venni a kutatások folytatását, így állok rendelkezésre - biccent egyet megerősítőleg. - Mi lenne ez a megbízás?
- Delegációt indítok az északiak legnagyobb kereskedelmi központjába, ugyanis ott van valami, ami hozzánk tartozik - magyarázza szemlátomást teljes nyugalommal, hangja is csak annyira reszket meg valami más érzelemtől, talán haragtól, hogy könnyen a képzelete szüleményének hihetné. - El akarják árverezni egy fegyverünket. A te feladatod pedig az lenne, hogy ezt megakadályozd - világosítja fel, mire magasra ugrik a szemöldöke, a gyomrában pedig valami más elképesztő súllyal ereszkedik. Csak nem arról van szó, amit a Déliek elloptak tőlük? Mégis hogy kerülhetett ki a kezeik közül? - Természetesen nem történhet nyílt konfrontáció. Pontosan ezért bíznám rád ezt a feladatot - jár fel-alá a teremben Seamus olyan könnyed léptekkel, mintha nem terhelné őt ez a kellemetlenség. - Egyedül viszont nem mégy, ugyanis ez a kis fiaskó adott nekünk egy remek lehetőséget. A delegációhoz csatlakozni fog a Neulanderek egyik képviselőjéhez, aki elkísér majd. Vajon miért? - Habár nem pillant az irányába, a léptek koppanásán túl beálló csend elég egyértelmű célzás arra, hogy választ vár.
Összepréseli az ajkait.
- Feltételezem, a Neulanderek diplomáciai semlegessége segít majd a kevésbé feltűnő odajutásomban - emeli állához a kezét, nem teljesen biztosan a meglátásában. Sose szerette ezt, kivétel nélkül egyfajta kiértékelendő feleletnek érzi, aminél a rossz válaszok a megbuktatását eredményezik.
- Is - biccent Seamus. - A Neulanderek jelenléte egy biztosíték számodra és számunkra is - int körbe, jelképesen végigmutatva az erdőben meghúzódó népén, finoman hintve a feladattal járó felelősség mértékére. - Szóval, csak okosan. A hintó holnap este indul New Lightleaf-ből. Az elemózsiát elintézik, te pedig készülj fel alaposan - int is elbocsátólag, befejezettnek tekintve a tájékoztatót.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - bólint felé, azzal gondolkodás nélkül fordul a kijárat felé, önmagán ironikusan elmosolyodva a gondolatra, miszerint újra láncos kutya lett. Keserűvé válik ugyan a szájíze, de itt legalább nem hírnökök mögé bújik a tömegeket irányító egyén, hanem nyíltan mutatkozik olyan tervekkel, melyek egyelőre megvalósíthatónak bizonyultak, s így már valahol érti, az emberi birodalmak miért tartanak tőle.
Mikor már a folyosókat rója, vesz egy mély, gondterhes levegőt, egyáltalán nem bízva abban, hogy könnyű dolga lesz, nem beszélve ennek a küldetésnek a fontosságáról. Biztos benne, hogy több fontos és jelentős hatalommal rendelkező személy a helyszínen lesz, ami nem kicsit teszi reménytelenné a feladatát. A nekromanciáját jóformán elfelejtheti, ha nem akar bitófára kerülni az azt követő pillanatban, anélkül pedig nem tudja, mennyit ér a jelenléte. Emlékeztetnie kell magát azokra az alkalmakra, amikor pusztán az ötleteivel és érveivel sikerült elkerülnie a katasztrófát. Igaz, csak egy hajszálon múlott, viszont elkerülte.
Félrepakolja hát az aggályait annyira amennyire tudja, és inkább megpróbálja addig féken tartani kétségeit, amíg a körülményekről nem tájékozódik jobban. Azok hiányában úgyse számolhat semmivel, legjobban pedig a helyszínen lehet rögtönözni.
Először visszatér a kutatóterembe, értesítve Heathert, hogy egy darabig nélküle kell folytatnia a tudományos kísérletezéseket, magabiztosan állítva, mire visszatér kiküldetéséről, nekromantatársa egy hatalmas áttörésről fog majd beszámolni neki úgyis. Odaadja neki a jegyzeteit is, más egyéb személyes holmiját pedig elpakolja, következőnek a hálójába térve. Még van ideje a hintó indulásáig, ám jobbszeret alaposan felkészülni, főleg egy ilyen fontos útra. A Moonshiftet szinte el sem teszi, csak az egyik keze ügyébe eső zsebbe süllyeszti, amivel tervei szerint megelőzheti a helyszínen való felismerését. Szinte biztos, hogy csak a paranoiája beszél belőle, ám ezzel a sápatag és beesett arccal túl sok olyan helyszínen megjelent már, mely Veronia történelmét befolyásolta. Sosem lehet teljesen nyugodt.
Pár másik ékszer és még el nem olvasott könyv bekerül még a csomagjába az időjárásnak megfelelő ruhákkal együtt, a távozás előtt pedig még magához füttyenti Voilét, nyújtva neki némi eleséget, aminek elfogyasztását követően a karjába kapaszkodva kuporog békésen, gonoszan fürkészve azokat, akikkel a folyosókon összetalálkoznak. A hintó mellé lépve csomagját beteszi a kocsi hátsó rekeszébe, egyedül botját és oldaltáskáját hagyva magánál - és természetesen Voilét, de őt is csak egy rövid ideig, amíg megérti, mit kell követnie.  


Nem igazán kezdeményez beszélgetést sem a kocsissal, sem a mellérendelt kíséret tagjaival, csak akkor, amikor igazán szükséges. A fennálló idő jelentős részében a könyvek lapjaira vetett sorokat bújja, megetetve Voilét, mikor megjelenik a látóterében egyértelműen az éhsége miatt. A hintó zötykölődése is csak addig zavarja, amíg nem talál egy megfelelő kéztartást, hogy az aktuális kötet betűi ne vesszenek el és folyjanak össze az állandó mozgolódásnak köszönhetően, onnantól az idő is repülni látszik, főleg akkor, amikor elbóbiskol néhány órára. Egyedül akkor telnek lassan a percek, amikor pihenőt tartanak - olyankor igencsak kényelmetlenül álldogál, hamar lenyújtva tagjait a hosszú üldögélés után, csak óvatosan méricskélve, kikkel kell még napokat eltöltenie. Összességében ugyanakkor szinte észre sem veszi, és máris a Neulander torony árnyékában találják magukat.
Lassan magához térve egy rövid pihenéséből az álmot kipislogja a szeméből, amint elmosódott látása kitisztulásával a vámpírcsalád otthona is értelmezhetővé válik számára a távolban.
- Hol találkozunk a Neulanderekkel? - hajol ki a hintó ablakán, némileg hangosabban érdeklődve, hogy túlharsogja a patkolt lovak lépteit.
- A folyóhoz közelebbi oldalon - szól hátra a másik, mire bólint egyet, visszahúzódva a kocsi belsejébe, onnan fürkészve a távolt. Már nem tarthat soká, mire megérkeznek, így a könyv oldalszámát megjegyezve elteszi azt táskájába, helyette pedig a Moonshiftet veszi ujjai közé. Eltűnődve vizsgálja annak mintázatát, míg mérlegeli, mennyire lenne értelme a diplomata elől rejtenie valós küllemét, főleg úgy, ha a most használt és sokak vérétől mocskos nevén mutatkozik be. Megfordul persze a fejében, hogy az alternatív nevét használja, ugyanakkor biztosan kaptak levelet a részletekről - így arról is, kire számíthatnak, mint tünde küldöttség.
Mélyet sóhajt. Végtére is a pozitív benyomás sem utolsó indok a Moonshift használatára; az ékszer illúziójának köszönhetően mégiscsak egy sokkal élőbb és megközelíthetőbb személynek tűnik, mint nélküle. Nyakába aggasztja hát az ékszert, aminek medálját ruharétegei alá csúsztatja, nem óhajtva túlságosan szem előtt hagyni, hogy aztán kérdés tárgyává váljon.
Hamar végiggurulnak a környező településen, melynek házait csak futólag méri fel, perceken belül meg már a torony veti rájuk árnyékát, ahogy az északi kapun távozva rohamosan közelednek felé. Újra kihajol kissé, hogy lássa, mi van előttük, elsőként megpillantva a Sárkánygyík és sólyom párosából  készített szimbólumot lobogni a szélben, feltételezhető delegációnak egy személyt találva. Az összevont szemöldök nem maradhat el, miközben végigméri a koromfekete hajú nőt és annak sötét alapon aranyozott ruházkodását. Kifejezetten nagy gyanakvást vált ki belőle a kezében tartott bársonydoboz, elsőként rögtön arra gondolva, hogy méreg van benne, ám rögtön kiveri a fejéből. Mégiscsak egy diplomatáról van szó, így semmiképpen sem lehet halált jelentő üvegcse vagy tőr benne, hacsak nem...
Visszahúzza fejét annak reményében, hogy a túlbonyolított gondolatokat is kint hagyhatja, de azok makacsul követik őt a hintó belsejébe is. Jobb híján behunyja a szemeit, ujjaival összeszorítja orrnyergét, és csak vesz egy mély levegőt, míg vad gondolatainak szélvihara szertefoszlik. Tény, hogy nem lehet továbbra sem védtelen és felkészületlen, de már teljesen más időket él.
A lovak lelassítanak, és amint megállnak, az ajtó még az előtt nyílik, hogy ő a kilincséhez nyúlna és bemutatkozhatna utazótársának. Visszahőkölve ütközik háta a támlának, nagy pislogással fogva fel, hogy a vámpír nemes egyszerűséggel lebegve úszik be a belső térbe, időt egy pillanatig sem pazarolva.
- Üdvözletem - húzza kedves mosolyra vérvörös ajkait a nő. - A nevem Sylvia von Neulander. És maga? - kezdeményez azonnal, és mindennek enyhe abszurditásától bennrekednek a szavai.
- Üdv - szedi össze magát egy biccentéssel, és csak késve jut eszébe a mosoly részleges viszonzásának megvalósítása. - Alicia Zharis vagyok - teszi hozzá aztán, máris kétségbe vonva, valóban ő-e a legjobb választás erre a küldetésre. És hogy valóban a most használt nevével kellett-e bemutatkoznia.
- Alicia Zharis? - söprögeti le a port az ülésről, mielőtt lassan elkényelmesedhetne benne. - Mintha hallottam volna már ezt a nevet valahonnan - keresi a kapcsolódási pontot, a megemelt szemöldökből ítélve nem sok sikerrel. - Pedig nem is gyakori a név. Járt már nálunk az elmúlt kétszáz évben?
Kis híján szíven üti a kérdés, amit idáig csak néhány démontól kapott meg, akiknek az idő múlása nem sokat jelent. Nem is tudja eldönteni, szeretne-e egyáltalán annyi évet eltölteni Veronia földjén, vagy inkább annak egy elátkozott részében feküdne minél hamarabb.
- Hmh, ha élnék addig - húzódik mosolya szélesebbre, ahogy az ablakkeretre könyökölve megtámasztja a fejét, ábrázatából viszont nem feltétlenül tudja kiküszöbölni a keserédességet. - Csak a környéken jártam. Valószínűsítem, hogy New Lightleaf miatt kerülhetett elő a nevem, ugyanis részt vettem az itteni tárgyalásokon, indítványozva a település semlegességét - teszi aztán hozzá, segítve megkapaszkodni a vámpír által elérhető információhalmaz egy konkrétabb területén. Na meg ezzel kísérli meg elterelni, hogy mennyi minden más tapad a kezeihez, és így a nevéhez egyaránt, mivel Neulander mivolta miatt nem lenne meglepve, ha birtokában lenne olyan ismereteknek, amik kevesekhez jutottak el, kezdve a Holtmezei Csatával, folytatva a nekromanták kiűzésével.
- Ahá, valóban - biccentett a nő felismerésében, mire az ölébe helyezett bársonyozott kellékét előre nyújva felnyitja, felfedve titkát, ami első ránézésre egyáltalán nem tűnik méregnek. Sőt. Inkább olyannak, amivel alkalmanként a lovakat látta megetetni jutalomból. - Süteményt? - Mintha csak parancsot adott volna a továbbindulásra, úgy kezd el zötykölődni újra a kocsi a Nordenfluss partjai felé.
Meglepett pislogását aligha tudja mellőzni, olyan szinten illetődik meg a fehér kockák láttán. Nem tűnnek elf számára fogyaszthatatlannak, na de mi van, ha mérgezett, mint ahogyan sejtette?
Válasz helyett először visszafogottan elneveti magát, részben ezzel kísérelve meg túlzott elővigyázatosságán lazítani, részben pedig azért, mert más is eszébe jut erről.
- Wilhelmina von Nachtrabent ismeri-e?
- Persze, hogy ismerem. Bár nem személyesen. Hellenburg egyik nagy hőse - bólint. No igen, ezt ők is emlegették, és pontosan ezért kapták a birtokukat, még ha nem is túl büszkék rá.
- Híresen sok süteményt osztogat a vendégeinek - tartja meg a mosolyát ezúttal jóval őszintébben, mint szeretné, nyúlva is a felkínált édesség felé, természetesen csak azért, mert illetlenség lenne nemet mondani rá. - Köszönöm - néz a másik szemébe, mielőtt közelebbről megvizsgálná a desszertet. A kis kikristályosodott részek méznek tűnnek színükből ítélve, semmint főzési és sütési tudásából kiindulva, a fehér porszerű takarója alól pedig vöröses árnyalatokat vél felfedezni.
- Örülök, hogy van közös bennünk - csukja be a dobozkát. - Mind a ketten szeretjük megédesíteni a jövőbeni kapcsolatainkat - mosolyog tovább.
- Mi ez, ha szabad érdeklődnöm? - néz fel a másikra, miután kivizsgálódta magát.
- Ez itt, egy specialitásom. Édesporba forgatott vöröspiskóta meggyel. - Meglepett szemöldökvonogatás a válasza rá, ami hamar elismeréssé válik. Bárki, aki tud főzni, könnyen elnyeri a csodálatát, elvégre ő még recepttel sem tud semmi ehetőt készíteni, csak odaégetni.
- Nagyon jól hangzik. A finsterwaldi egzotikumok után főleg - fanyarodik el egy pillanatra, ugyanis nem mondhatná, hogy az ottani fogások mindegyike alkalmas lenne normális fogyasztásra. Tekintetét aztán visszavezeti a süteményre, feltételezve, hogy a gyümölcs a belsejében fogja meglepni kellemesen savanykás ízével.
- Ha megengedi, ismertetném az úti célunkat, valamint levélen kérték, hogy avassam be a Falbwichben feltárt nehezítő tényezőkbe - tér a tárgyra a vámpír.
- Hallgatom - bólint, kapva a lehetőségen, hogy belekóstoljon a piskótás cukorba, jóízűen várva ki, míg az első falat lassan szétolvad a szájában.
- Az elmúlt hetek igen mozgalmasan teltek a tengerparton - tűri füle mögé egy óvatosságtól kecse mozdulattal egy elkalandozott hajfürtjét, melynek sötét színe kiemeli az eddig észre sem vett vörös körmöket. - Mond magának valamit az a név, hogy Henrik von Reinhold?
Régen volt már neki ahhoz, hogy politikához köthető neveket megjegyezzen, és nem is vágyott különösebben vissza. Gondolkodik azért, hátha esetleg az erdőben tartott felvilágosításán elárultak-e róla valamit, vagy egyáltalán említésre került-e, de még hasonló sem rémlik a számára. Muszáj hát nemlegesen megráznia a fejét, mással nem egészítve ki, amíg az édességen rágódik.
- A Reinhold család a legvagyonosabb a városban.
Nem is kell az a meggy a süteménybe, hogy megsavanyítsa - elég volt ennyit említeni. Gazdag családdal foglalkozni mindig problémás: jó esélyei vannak megvesztegetni másokat, cserébe a kerek erszényük miatt őket nem lehet megvesztegetni egy aranytallérral sem, aminek tetejében minden bizonnyal több őre vagy bérence van, akik a nap minden órájában ügyelnek nem csupán a biztonságára, de az értéktárgyaira egyaránt. Bármilyen köze is legyen ennek a tagnak a küldetéséhez, csak ront a sikerességének esélyén.
- De normális esetben nem érdekelné a családot a fegyverek felvásárlása.
Hát ez egyre rosszabb; vagyona is van, és még szokatlan viselkedési formákra is lehet számítani tőle, amivel kiszámíthatatlanná teszi önmagát. Már várja a folytatást, amivel teljesen megsemmisíti a reményét, miszerint egy fikarcnyi esélye van ezekkel a körülményekkel szemben, amikor hirtelen a diplomata a szája elé kapja a kezét sűrű pislogások közepette, mintha valami hatalmas titkot tárt volna elé, amiről semmi áron nem szabadott volna tudnia. Meglepetten néz körbe, ha netalán váratlan hallgatóságuk akadt volna, ám nem lát senkit, aki kifülelhetné beszélgetésüket. Megfeszült izmait így elernyeszti, és az az ülésen pihentetett botjáról is elemeli kezét.
- Bocsánat, nem tudom mennyire ismeri a fegyver midenlétét. Bár feltételezem, a Tünde Erdő delegációját jól informálták... - jut eszébe hirtelen a logikus következtetés.
- Volt balszerencsém közelről megtapasztalni, mire képes - nyugtatja meg, már amennyire egy nyugtalanító tényezővel ez lehetséges.
- Szóval a Reinholdok nem szokták effélékkel fényezni hírnevüket. Most viszont az a hír járja, hogy Henrik, a jelenlegi családfő és a város vezetésében is részt vevő férfi csatlakozni kíván a licitáláshoz. A befolyását és vagyonát figyelembe véve... jó eséllyel meg is tudná venni.
És itt jön az utolsó szög a koporsóba, ami már kivált egy halk, elégedetlenkedő morgást.
- És merem feltételezni, lennének nála jobb jelöltek is egy ilyen megtartására... - húzza el a száját. A fegyver mibenlétének ismeretében nem akarná senki kezében sem látni, főleg nem emberi kézben.
- Én pedig merem feltételezni, hogy nem önszántából szeretné megkaparintani. - Na, ez megérdemel egy szemöldökemelést és további magyarázatot. - De természetesen feltételezgetni nem szeretnék. Mindössze különös, hogy egy gazdag család feje, aki egészen eddig távol tartotta magát a veszélyes üzelmektől... hirtelen érdeklődést mutat egy efféle eszköz felé. Nem igaz?
Őszintén, ő már nem lepődik meg semmin sem, ha kerekfülű szomszédaikról van szó. Rengeteg aljas dologra képesek, és amennyire kivívják maguknak a tiszteletet és jó hírnevet, annyira romlottak is a felszín alatt. Még egy zombi is megirigyelné a rothadás azon szintjét, ha lennének érzései.
- Nos, ennek a fegyvernek a licitre tétele a birodalmakra nézve elég nagy nyomást jelenthet - teszi félre ellenérzéseit, hogy a logika medrébe terelhesse a beszélgetést a saját oldaláról is. - Könnyen lehet, hogy az egyik birodalom maga az, amelyik őt szorongatja. Az ambíció és hatalomvágy is szóba jöhet, hiszen ez egy vissza nem térő lehetőség lenne, bár nem ismerem, így nem adok sok esélyt ennek - halkul el kissé az állát dörzsölgetve. - A kultisták aktivitásáról nemigen tudok. Az ő kezük is benne lehet?
- Kétlem, de nem zárhatjuk ki a lehetőséget. A nyomozást bízzuk azokra, akik értenek hozzá - sóhajt fel fáradtan, tekintetét az éjszakába burkolózott tájra fordítva inkább. Attól tart, hogy őrá fog esni a nyomozás feladata, ha már Seamus annyira hangsúlyozta a nyílt konfrontáció elkerülését. Mély levegőt vesz, ahogy fejében a helyzet egyre bonyolultabbá válik, és ez kivált belőle egy kényelmetlenkedő pozícióváltást is.
- Majd megpróbálok beszélni vele, ha az megkönnyíti a maga dolgát. Ön mit tervez?
- Egyelőre nincs elképzelésem - pillant ő is ki. - Sok esetben a körülményekhez igazodom, így meglátjuk, mi lesz célra vezető. Annyi biztos egyedül, hogy a fegyvert vissza kell szereznem, feltéve, ha ez az igazi.
Nőies és könnyed kacagás erre a válasz, amire érdeklődön kapja felé pillantását.
- Az volna csak az igazi meglepetés!
- Hmh, na igen - néz vissza a tájék sötétlő foltjaira. Sajnos ezen sem lepődne meg. Elképzelése sincs, egy jól őrzött helyről mégis miként juthatott ki és kerülhetett olyan kezek közé, akik licitre vinnék, ugyanis nem hinné, hogy lennének annyira ügyetlenek és balfácánok a déliek, hogy egy ilyen kaliberű fegyvert csak úgy elhagyjanak. Ugye...? Ha igen, a kiábrándulása teljesen kikerekedik, hogy ők járultak hozzá az elf nép kiűzéséhez.
- Oh, nemsokára a folyóhoz érünk. Ez igazán mókás lesz. Mondja csak, nem szokott tengeribeteg lenni igaz? - vált azonnal témát, gondolatának menete pedig még csak be sem fejeződött.
- Öhm... - pillant újfent Sylviára. - Nem tudok róla. Miért? A folyón fogunk hajókázni egy pár lóval és négy kerékkel? - jelenik meg előtte a mulatságos látvány.
- Természetesen nem. Efféle varázslatokkal nincs felszerelve ez a doboz - kopogtja meg a hintó falát. - Átszállunk. - Értetlen pislantás a részéről. - Egy uszállyal hamar lejutunk a tengerig, ahol egy hajóval folytatjuk. Gyorsabb, mint heteken át zötykölődni egy hintóba zárva. A tél pedig nem lesz melegebb, ahogy a napok múlnak.
Erre... Őszintén nem gondolt. Nem kellett foglalkoznia vele, mindemellett túlságosan hozzászokott már ahhoz, hogy vagy gyalogszerrel közlekedik, vagy szekérrel, természetesnek véve, hogy sokáig zötykölődnek. Hajóra nagyon kivételes esetekben jutott; egy keze elég lenne ahhoz, hogy megszámolja.
- Amíg nem fagyasztja be a folyót, gátolva ezzel az utazást, nem lesz panaszom a télre - pillant a csomagtartó felé, belegondolva, hogy az utazás hosszának elszámolásával bizonyára túlpakolt. Legalább lesz miből válogatni, ezzel próbálja vigasztalni magát, ám nem sokat segít - utál a szükségesnél több felszerelést magával hordani.
- Számíthatunk az uszályon déli követekre? - fordul vissza.
- Hát úgy gondolod, én nem lennék elegendő biztosíték Eichenschilddel szemben? - vonta fel a szemöldökét Sylvia. Csak nem leigázzák az egész várost? Végül is még épül újra, egyelőre kiszolgáltatott a fővárosokhoz képest, remek esélyeik vannak!
- Ó, dehogynem! A süteményeivel biztosan meggyőzne mindenkit - mosolyog szórakozottan. - Engem is megnyert, és kicsit aggódom is annak a dobozkának a tartalmáért - tárja szét némileg a karjait, noha van elég önfegyelme és fájdalomtűrése, hogy ne nyúljon engedély nélkül a süteményekhez.
Visszafogott kíváncsisággal hajol közelebb.
- Vagy talán mást is rejteget a tarsolyában, amitől esetleg félni kéne? - Inkább piszkálódik, semmint ténylegesen kihív, botor módon bökdösve a szemfogas ragadozót annak reményében, hogy valamit feltár előtte. Akármit, ami segítheti megérteni, melyikük a veszélyesebb fenevad ebben a kocsiban.
- Természetesen. Puszta tekintetemmel kővé tudok dermeszteni bármely férfit. A nőket pedig megvakítom vele - húzza fel az orrát, túlságosan jól véve élcelődését, ami így sajnos nem ad semmi táplálékot megérzéseinek. - Nem lesz gond. A mi zászlónkkal utazunk a vízen.
- Nincsenek kétségeim a készségei felől, ne aggódjon - támasztja fejét újra kezére, miután visszadőlt a háttámlának. Igyekszik továbbá finomítani a tónusán is, amennyire lehet, nem kívánva azért megsérteni a vámpír büszkeséget - mégiscsak egy oldalon állnak. Jelenleg legalábbis. - Csak magamat szeretném felkészíteni megfelelően, ugyanis az egy külön erőfeszítés az oldalamról, hogy ne vessem meg látványosan az északiakat vagy a délieket - pillant ki az ablakon egy erőtlen vállvonás kíséretében, önmagának sem akarva belátni, hogy tart attól, ha netalán Wilhelmina és Damien is megjelennek. A fegyver eltűnése őket is érinteni fogja, és ha ott szembetalálkoznak, nem lesz képes nekik megmagyarázni, miért akarja mindenáron visszaszerezni azt a pusztító förtelmet. Nem akarja őket hátba szúrni, hiába szolgálnak egy olyan hatalmat, aminek az elveivel ő maga nem ért egyet, és valahol talán nem is akarja őket kiábrándítani, hogy egy olyan fél pártját fogja, amit meg ők nem tudnak elfogadni.
- Sok a rossz tapasztalatom velük, New Lightlief is egy hajszálon múlott az egyikük agresszív természete miatt - vizsgálja a sötétben rejlő formákat.
- Valóban. A Malleus püspökének megvolt a maga motivációja. - Szinte látja a szavakat kísérő biccentést. - De a diplomáciában nagyon fontos, hogy megértsük és elfogadjuk mások helyzetét. - Csak egyetértőleg tud bólogatni ezekre; tisztában van vele, ezért kell idő a számára, amíg az érzések kimerülnek, és a csupasz, hullaszerűen fagyos logika marad utánuk. - Alicia. Hellenburg nem küldött követet. Ha akart volna, sem lenne a mi hajónkon. Mert ezt a vízi utat én szerveztem. Csak nekünk - nyújtja előre ismét a bársonyozott dobozkát, mire megilletődötten fordítja fejét a nő felé. - Készítsd fel magad Falbwichre.
Egy rövid ideig csak nézi a másikat, fürkészve annak vonásait, ahogyan lassan süllyed gondolatai között a tény, hogy jóformán egy magánhajón utazik így. Amikor volt is lehetősége, akkor is inkább egy kereskedőhöz és annak csapatához csapódott, szekereknél ugyanígy ez volt a jellemző. A szegény vándor bőrét valószínűleg sosem fogja levedleni magáról, az a kosz már túl mélyre ette magát, hogy csak úgy lemosásra kerüljön. Érzi ezt a szakadékot kettejük között, hogy egy teljesen más közegben nevelkedtek, teljesen más kártyákat adott nekik a sors, és nevetséges módon a bársonyozott dobozka a süteménnyel ebben a metaforikus képben a híd.
- Ebben az esetben lesz bőven időm kitoloncolni a haragtól vak gondolatokat, hogy megfelelő partner legyek - nyúl a dobozka felé kissé legyőzötten. Semmiképpen sem szeretne teher lenni, ám úgy látszik, nem csupán a saját éléből veszített az évek során, de még a saját hangját sem találta meg igazán ebben az új világban. Másolni próbál másokat, hátha rábukkan valami karakteres jegyre vagy irányra, amihez tudja igazítani önmagát, ami működik vele, egyelőre azonban igencsak nagy hátrányára semmi ilyenre nem akadt. - Köszönöm, tényleg nagyon finom - emel ki még egy süteményt egy halvány, elismerő mosollyal, visszaterelve gondolatait és figyelmét egyaránt a mindig vigasztaló édes ízvilág felé.
- Reméltem is, hogy ízleni fog. A legjobb vérrel kevertük a lisztet - kacsint Sylvia, további magyarázat nélkül hagyva őt, ami furcsa derűt ad neki ennek a nehéznek ígérkező útnak az elejére. Nem tagadhatja, hogy hálás ezért, és ennyi alapján meggyőződése: tényleg jó személyt választottak mellé.
Az út további részének kényelme eleinte feszültséggel tölti el őt, csak próbálva tudatosítani magában, miszerint rendben van az elkényelmesedés. Ezen nyugtalanságán kifejezetten sokat segít a lelkesen fecsegő kapitányuk, Gautwin Sigeberht, ugyanis neki köszönhetően nem a kényelem elfogadása lett az elsőszámú problémája, hanem egy rejtett zug találása, ahol nem terrorizálhatja őt tengeri kalandjainak erősen kiszínezett előadásaival.

Felszerelés:

Az őszi szél nagy lendülettel kapott bele a vándor hófehér sörényébe, aki kénytelen volt megfogni a kalapját is nehogy a csintalan időjárás elragadja magával. A hűvösebb idők kellemesebbnek érződtek volna egy kályhával jól kifűtött szobából egy adag meleg fekete levessel a kezében. De beérte a meleg kabátjával és a Flufflepuff puha párnácskájával. Ilyen időkben gyakran csavarta a haját a nyaka köré sálként, azonban most kifejezetten élvezte azt ahogyan a szél játszott vele. Szerette a gyönyörűségesen szép, ragyogóan fehér sörényét amely a démoni praktikái segítségével ápolt szorgalmasan nap mint nap csak hogy ne veszítsen a díszes eleganciájából még egy pillanatra sem.
A szépség viszont nem volt az egyetlen előnye ennek a terjedelmes zuhatagnak. A tény hogy kettő helyett öt kézzel is tudott dolgozni, nagyon kényelmesnek bizonyult. Főleg olyankor mikor egyszerre fél tucat pacienssel tudott foglalkozni egyszerre.
Hóhajú Yrsil, a hollódoktor.
Néhány évvel ezelőtt egy új sziget jelent meg az unalom tengerén hánykolódó Yrsil hajója láthatárán. Egy illatos gyógyfüvek, fortyogó főzetek, ízletes mérgek és bűvös alkímiai képletek széles tárházában bővelkedő szakma, amely egyszerre hozta az újdonság gyógyszerét számára és élesztette fel a konyhaművészetben kifulladt kreativitását. A gyógyfüvek, gombák és egyéb hozzávalók keverése és kotyvasztása sosem állt messze a démon álltal mesterien űzött szakácsmesterségtől, de a bőségesen megnőtt alapanyagok listáját látva receptek ezrei bukkantak fel a fejében. Tepsiben sült gargoylevér ? Ektoplazmában forgatott sárkánygyík pecsenye ? Nyálkaszörnyben bepácolt sötétcsődör steak ? Bürkös sáfrányfőzelék ? Úgy érezte mintha újra fiatal lett volna, mintha most lépett volna először Veronia földjére és újfent készen állt felfedezni mindent amit a világ eddig rejtve tartott előtte. Nem mellesleg megemlítve hollódoktorként nem csak hogy meglehetősen jobban keresett mint azelőtt, de még jóval biztonságosabban navigált az emberek között akik többnyire örömmel látták a bűvös gyógyszerek és hasznos gyógyírok hordozóját.
Ha pedig mindez nem lett volna elég, szinte korlátlanul tudta tesztelni a nap nap után megálmodott főzeteinek kombinációját a segítségét igénylő páciensein. A tudatlanság árnyékában élő köznépnek halovány gőze sem volt arról hogy mit isznak vagy esznek meg, és vajmi keveset érdekelte őket ha végül egészségesen, talpra állva köszönhettek el a jóságos doktor úrtól. Férfiak, nők, gyerekek és öregek, emberek, elfek, sötét elfek, vámpírok és démonok…a rengeteg változó megannyi különféle eredményt szült, amelynek behatárolásához és kiismeréséhez még nagyon sok kísérletre volt szüksége.
Apró mosoly húzódott a szája sarkába. Talán élni még mindig jó volt.
Egy kissé szorosabbra húzta a kabátját, és elgondolkodott mozdulatokkal felcsavarta a haját a nyaka köré hogy kissé felmelegítse a torkát. A város sziluettjeit böngészve a tekintete lassan visszavándorolt az útra, ahol egy fura alakra lett figyelmes. Szemlátomást csak egy utazó árus volt, a szekerén zörgő, csörömpölő edényekből ítélve pedig egy fazekas fajta.
-Adjon Isten kend! Falbwichból, vagy Falbwichba? - köszöntötte a másik szívélyesen. A démon csak a kalapja lengetésével intett vissza.
-Őőő... - hökkent meg Yrsil egy pillanatra. Nem emlékezett az utolsó város nevére. Vagy falu volt talán ? Település. Biztosan egy település volt. - Még nem döntöttem el. Kend útja merre visz, jóuram ?
-Engem a városba. Nagy mostanság a mozgolódás. Jó pénzt lehet most keresni ott edényekkel. Csatlakozzon! - támasztotta le a szekere karfáját, csak hogy kifújhassa magát. - Mindenhol a nagy aukcióról beszélnek. Valami csodafegyver miatt odagyűlik fél Veronia.
-Tyűha ! - füttyentett. - Ez érdekesen hangzik. Egy újfajta csodafegyer, azt mondja ? - lépett közelebb, ahogyan megigazította a kalapját.
-Aszondják a emberek. - biccentett a maga egyszerűségével. - De engemet az mit érdekel, mi? Én csak fazekas volnék. Maga nem hallott még róla?
-Nem igazán. - rázta meg a fejét a démon amire a vállaira feltekert haja aláhullott, mintha a tél első hava hullott volna alá. - De ahol fegyver van, ott előbb utóbb elkel a munkája egy felcsernek is, nem igaz ? - villantotta meg a hibátlan mosolyát a férfinak, majd a szekér mellé lépett. - Segítsek ?
-Igazán hálás lennék. - derült fel a férfi, aki kilépett a szekér elől, hogy felnézve a férfira alaposabban megnézhesse őt. - A mindenségit, de nagyra teremtett a teremtő. Szóval felcser? Az mindig jó, még ha nincs is fegyver.
Yrsil mosolyogva bólintott a férfi szavaira, majd megragadta a szekeret és húzni kezdte. A súly jólesően feszült neki a vaskos izmainak és a démon még egy kicsit hálás is volt hogy egy kissé megterhelhette a mostanság eseménytelen napoktól senyvedő fizikumát. Beletelt egy jó időbe mire közelebb értek a városhoz, vagy legalábbis a város kapuja előtt kígyózó hosszú sorokhoz. Yrsil ebből a távolságból is érezte az egyház bűzét. Nem tévedett. A papok lassították a városba igyekvő sort.
-A megnövekedett biztonság... Csak ne lenne ilyen csigatempójú. Mindig ez megy, én mondom. Valami esemény van, és azonnal megáll az élet, mert "démonokat kell keresni". - köpött maga elé a fazekas. - Északon már csaknem húsz éve egy démon sincsen. Mit kell ezeket keresgélni…
Yrsil lemondóan sóhajtott egyet, és egyetértően bólogoatott a férfi szavaira. Azok az átkozott papok ! - szitkozódott magában. Abból kiindulva hogy micsoda felfordulás volt a városban, sejthette volna hogy ez lesz. Reménykedve pásztázta végig a területet, más beutat keresvén, remélve hogy nem kellett visszafordulnia. Ugyan látott a sorban néhány szekér szalmán parasztlegényekkel körülvéve, vajmi kevés foga fűlött a szalmába bújni. A szalmától már ösztönösen a vasvilla jutott az eszébe és vakaródzni akart, ahogyan rágondolt hogy a hosszú élete alatt hányszor kergették meg mérges parasztgazdák a sikoltozó lánykájuk miatt a bálák között. Nem mellesleg nem akarta azt sem megkockáztatni hogy a városőrök megböködjék a szalmát a lándzsáikkal. A parthoz közeli részen szemet szúrt némi mozgolódás, de úgy vélte hogy jobb ha az úszás lehetőségét a végére hagyja. A falakon ugyan nem látszódtak katonák, így fennállt a lehetőség hogy megmássza őket a karmai segítségével, de estig aligha tehette volna meg ezt észrevétlenül.
-Azt hiszem itt elvállnak útjaink, jóuram. - biccentett a kalapjával a kereskedőnek a démon. - Attól tartok azok a papok engem keresnek. - kacsintott a férfira, ahogyan a feltűrt, izmos karját maga elé emelte és a mutatóujját a szája elé emelte félreérthetetlenül utalva a férfinak arra míg hallgatni arany, erről beszélni másnak nagy baj.
-Hát nem vár tovább? Ugyan miért pont magát... - kezdett bele a férfi, de az értetlenkedése gyorsan értelemmé vált, amint rájött, miről is beszélt Yrsil. A démon elhagyta a sort és elgondolkodott a lehetőségein. Vajmi kevéssbé akarta megkockáztatni a kapuknál állomásozó papokat. Sajnos az egyház kutyái nagyon is ügyesek voltak abban hogy kiszagolják a démonokat. A sétálása közben kinyújtotta maga elé az acélkarmait, és végignézett a város falain. Talán mégis csak várjon estig és megpróbálkozzon a fallal ? A maga erejével és karmaival aligha lett volna gond a kövek közötti réseket kapaszkodónak használva megmászni…vagy mégis csak a tenger lenne a biztonságosabb megoldás ? Bár elég jó úszó volt, a majd hogy nem fagyos víz nem tűnt hívogatónak számára. Elgondolkodva vakarta meg az állát, de alig tudta tovább fűzni a következő gondolatát mikor is három apró fejecskét látott kibukkanni a földből.
-Ne lökdöss már!
-Nem lökdöslek!
-Ne rugdoss!
-Foggyál le!
-Kuss! Van itt valaki!
-Ki?
-Nem tudom, nem mutatkozott be.
Yrsil lekukkantott a lyukba, ahol a félhomályban két termetesebb nő és egy cingár legény formáját vélt felfedezni.
-Maga nem városőr iga? Ki maga? - kérdezte a fentebb álló nő.
-Doktor Hóhajú Yrsil, felcser és alkimista. - biccentett elegánsan, a kalapját egy kissé megemelve. - És önök ?
-Mit mondott? - szólt lentről a cingár legény.
-Azt mondja felcser, alkimista! - kiáltott le a nő.
-Akkor haladjál már! Arra vársz, hogy észrevegyék a lyukat a cellában?
-Bocsásson meg Hóhajú Yrsil, de sietnünk kéne. Egy segítő kezet tudna adni? Nem akarunk mi semmi bajt, csak eltűnni innen mihamarább.
Yrsil egy pillanatra megfontolta a dolgot, ahogyan jobban szemügyre vette a menekülő csipet-csapatot. Először embernek gondolta őket, de most hogy megnézte őket magának, a szeme kiszúrta az itt-ott kilógó pikkelyeket és farkakat.
Démonok.
A haja hirtelen megelevenedett és segítő kezek kígyóztak lefelét a lyukba amelyek könnyedén felhúzták azt a három szökevényt odalentről. A napvilágott démonok láthatóan hezitáltak egy percig, mintha csak azt várták volna hogy Yrsil fizetséget követeljen tőlük, majd ketten sietőesen elindultak, messze a falaktól. Egyedül az egyik nő maradt hátra, aki hálásan nyújtott kezet neki.
-Mivel tudnánk meghálálni?
-Démonok vagytok, nem igaz ? - húzta elő pipáját Yrsil, és fél szemmel belekukkantott a félig leégett dohányba. Az ujjai végén fellobbanó skarlát pokoltűz egy pillanatra megvillantotta a kalap alatti arcát, ahogyan vörös füst csapott fel a pipából. - Elfogtak az egyháziak ?
-El. Pedig most tényleg semmit nem csináltunk. Rosszkor voltunk rossz helyen. Öt évig semmi vizet nem zavartunk a városban, erre most... Pedig pont nyakig voltunk egy nagy üzletben. Ekh. Nyavajás szentfazekak. De nem végezzük mi itt. Inkább lopunk egy hajót valahol a parton és megyünk délnek. És te? Pokoltüzet csak a mi fajtánk tud pattintani.
-Ha megfogadsz egy javaslatot, miután elértétek délt, induljatok kelet felé. - nézett a többiek után Yrsil. - Nebelwaldban egy új hatalom van felemelkedőben, ami számtalan lehetőséget nyújthat egy ilyen kitartó bagázsnak mint ti vagytok. Őfelsége, Semiramis az elveszettek és démonok királynője egy új birodalmat hoz létre, s ott talán - húzódott halovány mosoly a démon arcára ahogyan a szeme sarkából végigpillantott a másikon - zavartalanul folytathatjátok az "üzleteiteket". - fordult vissza ahogyan egy nagyot szívott a pipájából. - Csak egy javaslat... - vont vállat ártalmatlanul - semmi több.
A démon egy picit elgondolkodott. Helyes. Talán még három fő amely tovább boldogíthatta őfelsége ellenségekben gazdag, de szövetségesekben szűkös világát.
-Én pedig a városba akarok bejutni. - biccentett a falak felé - Elég nehéz, papokkal a kapukban.
-Bejutni nem lesz nehéz. Nekünk kijutni volt problémás. Egész este ástunk. Vagy három alagút a város valamelyik pincéjébe vezet. - bökött a lábuk előtt tátongó lyukra. - Szolgáld ki magad. A mi gödrünk a te gödröd.
-Mily nagylelkű ! - hajolt meg kissé Yrsil, ahogyan a lyuk szélére lépett. -Akkor hát, itt az idő hogy elköszönjek. - integetett az egyik hajkeze, miközben a jobbjával leakasztott egy kis erszényt az övéről és a nő keze ügyébe dobta. Nem volt több 100 váltónál. Számára egy nemesúr náthás köhögésének ellenszerével ért fel. Számukra három öltözet meleg ruha és néhány napi meleg ételt jelentett, szállással. - Ez nem ajándék. Kölcsön. Éljétek túl hogy visszaadhassátok. Yrsil egyet hátralépett és egy pillanat alatt eltűnt a lyukban, egyedül a széles, karimás kalapja szállingózott lassan utána, de egy felnyúló hajkezével azt is gyorsan lerántotta.
Nagyot pislogott a sötét lyukban, majd felemelte a mutatóujját.
-És lőn világosság ! - mondta ahogyan a pokoltűz skarlátvörös fénye felragyogott a sötétben. Yrsil nehéz sóhajjal húzta össze magát hogy tovább másszon az alig egy méteres lyukban az elágazásig. Ezt az alagutat messze nem az ő méreteihez tervezték. Három különféle járatot pillantott meg, és a gyér fénynél csupán a bal oldalit tudta kivenni az aláhullott kövek alapján. Az lehetett a cella. Két másik járat ásítozott előtte, egy amely egyenesen vezetett, egy pedig amely jobb oldalra kanyargott el. Talán egy megfontolt démon most leült volna mérlegelni a döntését hogy milyen irányba lett volna érdemes elindulni. Yrsil egyenesen megindult jobbra, tovább mászva hosszú percekig a szűk járatban, amely lassan de biztosan elkezdett kitágulni és a túloldalról dohos pinceszak áporodott illata kezdte megülni az amúgy is érzékeny orrát. Bár beletelt még jónéhány percbe, a démon hirtelen egy kicsi de legalább kiegyenesedhetően magas borospincében találta magát. Az egyetlen kijáratot a vele szemben álló létre jelentette amely egy csapóajtóhoz vezetett, amelyen keresztül félig érthető beszélgetés foszlányai szűrődtek át. Yrsil halkan közelebb sétált hogy belehallgasson a beszélgetésbe.
-...mondom, hogy nem lesz baj. Figyelj. Könnyen letudjuk a cserét, miénk a fegyver és már vihetitek is tovább. - hallatszott egy krákogós férfi hang.
-Nem azért fizet a kapcsolattartónk, hogy könnyű ígéretekkel hitegess minket. Terveket akarunk. Pontos időpontokat. Biztosítékot. - hallatszott egy idősebb női hang.
-Lesz biztosíték. Kezeskedem róla...
Hmmm. Érdekes beszélgetésnek tűnt, de Yrsil nem tudta hogy érdemes lett volna-e megzavarnia a meghitt csevelyt. Talán érdemes lett volna kivárni a megjelenéssel.
-Nem szeretnénk, ha csalódást okoznál nekünk.
-A terv hibátlan! A nehezén meg már túl vagyunk. Az üzenetet átadtuk. Az aukció le van zsírozva. Innen már egyenes út. Ha más nem, erre inkább innunk kéne. Lambi, hozz fel egy jó bort! - hallatszott az utasítás, s kisvártatva nehéz léptek közeledtek a csapóajtó felé.
Uff. - gondolta Yrsil, majd fellépett a létrára és feltolta a csapóajtót a fejével, a hátával megtámaszkodott annak keretében, majd a kabátjába nyúlt és kitette a kabátujjából eddig némán figyelő rókáit a padlóra, majd megkapaszkodva a padló szélében ő maga is kimászott.  
-Adjon isten. - köszönt a vele szemben álló széles mellkasnak és a még magasabbról lelógó befont szakállnak, ahogyan fél kezével megemelte a kalapját.
A tekintete lassan felkúszott a az előtte álló alakra. Te jóságos ég, de jól etettek anyádék ! - gondolta a démon, ahogyan elrejtette az izgatott tekintetét az előtte álló félóriás elől. Ahogyan körbepillantott a helységben, egy étkezőnek megfelelő méretű szobában találta magát egy nagy asztallal és tűzhellyel. Az asztal két oldalán egy széles vállú kopasz férfi és egy nemesi öltözékbe tekert koros asszonyság üldögélt.
-Mit adjon Isten? - dobolt a nemes hölgy az asztalon, megemelt szemöldökkel.
-Szép napot, vagy ilyesmit ? - billentette kissé oldalra a fejét Yrsil, ahogyan elfordult a félóriástól és a nő felé fordult.  -Emberfélék szokták mondogatni.
-Aha... És maga nem emberféle lenne. - vonta meg a szemöldökét a nő, de a démon szándékosan megválaszolatlanul hagyta a megjegyzést, és csak kérdőn felvonta a szemöldökét. A kopasz férfi is közelebb sétált az égimeszelőhöz és a vállára tette a kezét.
-Na nem akarunk mi itt bajt. Lambi, bort, kérlek.
LAMBI ! Tehát így nevezték a félóriást. Szimpatikus volt Yrsil számára.
-Bor. Vörös? - kérdezte vastag akcentussal a több mint három méter magas férfi.
-Vörös jó. Jó uram, mi nem szeretjük a porszemet az üzelmeink gépezetében. Ön bizonyára nem egy porszem, hiszen miért is lenne. Bizonyára egy fogaskerék, nemdebár?
-Tételezzük fel hogy lehetek fogaskerék, igen. - villantotta meg először a mosolyát a démon, ahogyan odébb állt hogy utat engedjen másnak is a csapóajtó felé.
-Akkor azt is feltételezhetjük, hogy nem vagy a városi őrség kémje, sem az egyház kutyája. Igaz? Akkor mivé tehetlek én téged? - tette össze a két kezét a férfi, ahogy felnézett a démon arcára és hatalmas kalapjára.
Túl sok feltételezést dobáltok a levegőbe. - jegyezte meg magának a démon.
A félóriás eközben leugrott és lehajolt, hogy a pincéből felhozhasson három üveg bort, majd becsukhassa a csapóajtót, miután felmászott. -Továbbá feltételezzük, hogy egyikünk sem akar tettlegességig fajuló félreértéseket. Itt az ötlet! Szeretnél Veronia megmentőjévé válni?
-Én ? - kérdezte Yrsil. -Veronia megmentője ? Veronia megmentője. - ismételte magában, ahogyan előbugyant belőle a hangos kacagás. Az ajánlat annyira abszurd volt számára hogy képtelen volt nem nevetni rajta. Ő, mint a világ megmentője ! A lelki füleiben több tízezer elkárhozott démon gúnyos röhögése kísérte az önfeledt, őszinte kacaját.
-Nem. - nyögte ki ahogyan a nevetése elhaló hangja egy nehéz, ellenkező sóhajba fulladt. - A nevem Hóhajú Yrsil, felcser és alkimista. - roggyantotta meg a térdeit és hajtotta meg kissé a kalapját, épp csak annyira hogy a társaság ne láthassa ahogyan jóízűen megnyalja az ajkait. - Nem vágyom efféle dolgokra. Ellenben úgy vélem szerény... - tárta szét a kezeit, amely mozdulatot a megelevenedő hajából formálódó kezek is ismételtek - szolgálataim hasznosak lehetnek, ha megfizetik az árát. Figyelmeztetném önöket azonban... - emelte meg a kalapját csak annyira hogy a szoba fénye megcsillanjon a csalafinta zöld szemében - a fizetségem nem földi javakban mérem. - jegyezte meg elbűvölően ártatlan mosoly keretében.
A kopasz széttárta a karjait, válla fölött hátranézett a nőre, aki csak legyintett, majd visszafordult a démonhoz.
-Nekem az is elég. Hohajú Yrsil, az én nevem Gregor. Jelenleg egy nagyszabású művelet vezetője, amely megváltoztatja a világot. Egy lépéssel a másik után. Alkimistaként pedig igen nagy hasznát vennénk szolgálatainak. Mondja csak... tud nem halálos mérgeket főzni?
Yrsil felkuncogott. Egy munka amit szinte neki találtak ki.
-Milyet és mennyit akarsz, Gregor ? - kacsintott a démon, ahogyan felpattintotta az orvosi táskája oldalát.
A kopasz megemelte az ujját és ciccegni kezdett.
-Nem most. Nagyjából három nap múlva lesz egy aukció. Igen sok és gazdag egyén fog megjelenni rajta. Magának pedig mindet meg kellene mérgeznie. Természetesen egyszerűbb, ha az ételbe keverné bele, de nem fogom megmondani, hogyan végezze a munkáját. Ellenméregből viszont csak egyre lesz szükségünk. Mit szól? Elvégezhető a feladat?
Gyerekjáték - gondolta. Már ha akadt módszer hogy be tudjon jutni az aukcióra.
-Nekem személyesen kellene megmérgeznem őket ? - emelkedett meg a szemöldöke a démonnak.
-Ha minden vendéget egyesével mérgezne meg, valószínűleg vége lenne az eseménynek, mielőtt a feléhez jutna. Tudja a célunk nem az, hogy egy személyt vegyünk ki a képből, hanem hogy egy személy maradjon a képben. Csak egy. Meg tudja csinálni?
-Tehát főzzem le a mérget, szivárogjak be, mérgezzek meg mindenkit. - tapogtatta az állát a démon, ahogyan kérdően végigmérte a többieket. Az aukciós házat ne raboljam ki nektek ? - És ti ?
-Adhatunk kíséretet, hogy könnyebben beférkőzhess... - arca hirtelen felderült, ahogy kipattant egy ötlete. - Tudsz e főzni? Nem csak mérget, étket. Mert hogy tudjuk, ki a fő-szakácsa az Aranyló háznak. Mi pedig könnyen el tudjuk intézni, hogy te legyél az.
-Veronia legjobb szakácsa vagyok. - jelentette ki Yrsil, egy szemernyi habozás nélkül.
-Akkor három nappal később, te leszel az Aranyló ház legjobb szakácsa. - csapta össze a tenyerét a férfi.
- Igyunk rá Lambi! Igyunk!
-És miféle fizetséget vár el a felcser? - kérdezte fennhangon az idősebb asszonyság, amíg a félóriás megpróbálta nem összetörni az üvegpoharakat.
Ravasz asszonyság - mérte fel a nőt a démon. Nem lesz ingyen móka, ámbár a démon jussa még nincs eldöntve.
-Még nem találtam ki. - mosolygott a démon, ahogyan előhúzott egy apró gömböt a zsebéből. A Soul Orb csendesen, hangtalanul pihent a tenyerében, a tükörsíma makulátlan ékkő felülete pedig tökéletes tükrözte az őt szemlélő tulajdonosa csalafinta szembogarának látványát. - Da azt hiszem van egy ötletem.
Mindenkinek a gömbre szegeződött a tekintete.
-Szép gömb. Ékszer? - kérdezte Lambi.
-Emlék. - válaszolt a félóriásnak.
-Baljós. - jegyezte meg Gregor, majd mosoly húzódott arcára. - Legyen akármi, biztosan meg tudjuk fizetni. Csak ne várj azonnali fizetséget, mert az csak az elvégzett munkáért jár…
- Ne aggódj, ezúttal nem előre kérem a fizetségem. Ami azt illeti nem is iszom előre a medve bőrére... - pillantott az alkoholra. - Ha minőségi párlatot akartok, akkor még most neki kell esnem a munkának. Kell egy hely ahol dolgozhatok. És hozzávalók.
-Mindent biztosíthatunk. Írd össze, mire van szükséged és beszerezzük neked egy órán belül. Helyszínt pedig a harmadik körben tudunk biztosítani neked, közel a kis piactérhez. Arrafelé senki nem néz. - nyugtatta meg inkább magát a férfi, mint Yrsilt.

A bor végül nem került kibontásra, legalábbis nem addig amíg Yrsil és Lambi ott voltak. Ők ketten ugyanis kettesben vágtak neki a város szűk utcáinak, hogy elérjenek egy kis házat ahol egy kissebb helység várta őt három ablakkal, egy ággyal és asztallal. Az ablakokból látni lehetett ahogyan időnként elhalad egy-egy fülke a szomszédos házak fölött elvezett köteleken, s az utcák zaja és szaga is bőséggel beszűrődött.
Tökéletes volt, gondolta Yrsil. Itt volt az idő hogy olyan ebéddel szolgáljon az Aranyló Ház vendégeinek amelyhez foghatót még sosem ettek. Ha pedig már ebédeltek előtte, itt lesz az idő az utolsó vacsorájuknak is…

Felszerelés lista: